* Adobe Reader letöltése (PDF fájlokhoz)
| 23.92 MB | |
| 2018-01-18 11:29:42 | |
 | |||||||
Nyilvános  382 | 1232 | Cím: Zalai Krónika | Közreműködő: Halis István (1855-1927) (szerk.) Szerz. közl.: szerk. Halis István Kiadás jelzés: 1915-1917 Kiadás: Nagykanizsa : Zalai Ny., 1915-1917 ETO jelzet: 908.439.121(082)\\\\\\\\"1915/1947\\\\\\\\"Zalai Krónika Tárgyszó: Zalai Krónika Szakjelzet: 908 Cutter: Z 19 Oldalszám: 415, [3] p. Megjegyzés: Egybekötve 1921-ben 1-5 könyv (vagy kötet) \\\\\\\\"1915-1917\\\\\\\\" A következő szöveg a könyvből keletkezett automata szövegfelismertetés segítségével: ZALAI KRÓNIKA Szerkeszti: Halis István Első kötet NAGYKANIZSA, 1915. ZALA NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG , Megindítjuk a Zalai Krónikát, hogy vármegyénk történetéből valamit megmentsünk. Első sorban arra törekszünk, hogy kortártársaink emlékét, kiválóbb embereink törekvéseit, életük folyását, jellemző eseteiket, Íróinkat a feledéstől megóvjuk. Mert vannak emberek és események, kiket és amelyeket nem szabad az enyészetnek engednünk. Sőt még a sehol nem méltatott, vagy korunkban éppen kigúnyolt, törekvéseink is érdekessé és tanulságossá válhatnak, esetleg megvalósításra érdemeseknek találtathatnak utódaink előtt, kiknek látását nem fogja zavarni az a köd, mely az élők szemét kicsi határra szorítja. Másodsorban helyet talál e Krónikában a népszokás, néprajz, nyelvsajátság, földrajz mellett minden régebbi dolog : épületek, várak ismertetése, ásatások eredménye, régi irások és könyvek. Persze azok, amelyek Zalavármegyére vonatkoznak. Amennyire megengedi ez a kivételes háborús állapot, most amikor élet-halál harcban vagyunk nemcsak a szerb, montenegrói és orosz néppel, hanem a francia meg az angol ellen is küzdünk, sőt ujabban a hitszegő taliánnal is hadakozunk, e véres időnek a zalai katonákra és egyéb hadbavonultakra vonatkozó epizódjait természetesen szintén közöljük, bár egyelőre ez tiltva van, s igy akadályba ütközik. Közölni fogja e krónika a mostani katonadalokat, melyeket Nagykanizsán énekelgettek a mi vitézeink a harcba vonuláskor. Ezt annál is inkább megtesszük, mert a zalai népdalok közlése amúgy is a krónika tárgyához tartozik. Megyénkre vonatkozó idegen nyelvű (német, latin stb.) régi nyomtatványokat és Írásokat magyar fordításban fogjuk közölni, szintúgy a régi birtokviszonyokat feltüntető okmányokat és a boszorkány pereket. Az érdekesebb leltárakat is közreadjuk, s egyáltalán mindent közzéteszünk ami összefügg Zala kulturális életével, vagy az anyagi viszonyaival. A mennyire lehetséges, illusztrációt is adunk és felelevenítjük a régi szokást, amely a múlt század ötvenes éveiben volt divatban : közöljük az előfizetők nevét. Tesszük pedig azért, hogy utódaink lássák, kik voltak azok, kiknek műveltsége megkívánta e krónika megszerzését. Napjainkban, a világ legszörnyűbb háborúja közben a magyar kormány gondoskodott, hogy országunk minden szántóföldje be legyen vetve. Mink pedig gyümölcsfákat ültetünk, melyek gyümölcsét nem mink szedjük, hanem az utódok. Nagykanizsa, 1915. junius 8-án. Az emlékezés országából. , Az cdes beszédű Maeterlinck a mostani világháborúban a népek közti gyűlölködés szónoka lett. A megtántorodott bölcselkedőnek ne nézzük cselekedetét, inkább olvassuk gyönyörű Írásait. Ö irta meg a Kék Madárban azt a bájos történetet, hogy két gyerek, Tiltil és Mitil rátalál a régen meghalt nagyapára, nagyanyára, meg a testvérekre, sőt az elhunyt rigó madárra is, — az emlékezés országában. Persze végtelenül örülnek, hogy viszontlátják egymást, és boldogan beszélgetnek minden kicsiségről. Nagyapa elmondja, hogy azok a megholtak föltámadnak és élnek, akikre az élők visszagondolnak. Életre kelti őket az emlékezés. Nagyapáék aztán teljessé akarják tenni a rendkivüli találkozás gyönyörűségét, és megvacso-ráztatják a két unokát. S mikor Tiltil régi szokása szerint rakoncátlankodik, hát a nagyapa hatalmasan pofonvágja, Tiltil pedig elragadtatva kiált fel: — Igen, amikor még éltél, akkor is ilyen 6 pofonokat sóztál . . . Nagyapa, de jól esett . . . Hadd csókoljalak meg érte! — — Ilyen lesz ebben a krónikában is az emlékezés országa. Olyan emberekről beszélgetünk, akiket még ismertünk. De a másvilágtól elválasztó távolságból az emlékezés ragyogó prizmáján keresztül még a pofonokat is más szinben látjuk, és a hétköznapi dologban is észrevesszük a szépet. 1. A cserszegi gárda. Ez a cim fogalmat jelent. A vidámságnak, emberszeretetnek, meg a barátságnak kultuszát. Mink, a pénz után tülekedő ideges ember-alakok, már nem is tudjuk felfogni az igazi értelmét, mert a mostan szokásos kifejezést használva „ki van kapcsolva" életünkből minden olyan dolog, mely semmitse hajt a konyhára. Az 1884. évtől fogva harminc évig minden nyáron Keszthelyre jártam pihenni. Hivatalos szabadságom első napján már siettem a vasútra, hogy minél előbb ott lehessek. Sőt ha tehettem, hát kocsin tettem meg az utat, hogy a vidék szépségét annál jobban magamba szívhassam. Még ha néha Olaszországban vagy Stejerben töltöttem is szabadságom egy részét, utána pár hetet Keszthelyen szórakoztam. Mindig azt hittem, hogy rám várnak a Balaton tündérei, meg a hegyek csúcsairól égbemeredő rom-várak legendás lovagjai. » 7 Pedig csupán én vágyakoztam olyan nagyon a romantikus világ után. Mert Keszthely vidékén mindig megtaláltam, ami hiányzott idehaza: a vidámságot. Egyszeriben azon szoktam magamat rajtakapni, hogy én is velenevetek a többi emberrel; önkénytelenül, szivből jőve. Először szinte idegenül esett ez a boldog állapot. Néha körülnéztem, ki kacag? Mert meg kellett bizonyosodnom arról, hogy a sok zaklatástól megsavanyodott városi tanácsos-e az csakugyan, aki olyan jókedvűen tud nevetni? Teljesen másik világban voltam: az öröm világában. Keszthelyen a többi között a postafőnök Molnár Ede személyében egy kiválóan értékes barátom akadt. Az átlagon felüli gondolkozás módja folytán lehetett vele olyan dologról is beszélgetni, melyet a folytonosan társaságban élők nem szoktak ismerni. S az ő barátsága mindig megtalálta a módot, hogyan vidámítsa fel a lelkemet. Egyszer elvitt a távoli hegyek szélső csúcsára, mely Kő-orra nevet visel. Fél napnál tovább kellett mennünk részint bérkocsin meg szekéren, részben gyalog, hogy odaérjünk. Hanem amikor a hegy tetején elfáradva leheveredtünk az árnyékba, minden fáradtságot elfelejtetett velünk az a kilátás, mely szemünk elé tárult. Minden hétköznapi gondolat kiveszett belőlünk, s valami fölemelő érzéssel élveztük a juliusi nap kápráztató fényességében a pazar szépségű vidéket. Nagy környéket be lehetett látni, s Vállus, Istvánd, Tapolca liliputi népség lakóhelyének tet- 8 szett. A hatalmas látvány fölemelt bennünket az élet apró bajai fölé, s békés harmónia költözött szivünkbe. Máskor a Hideg-kut mellett kerestünk tanyát az óriási fák árnyékában, vagy pedig Tátika fekete kövei közé másztunk föl. Mindig akkor kellett mennünk, ha a tulajdonos gróf külföldön járt, mert e szép helyek megnézésének jogát magának tartotta fen. A félezeréves fák között, és a hegy sziklatetején olyan érzés fogja el az embert, mintha valami elképzelhetetlen magasztos templomban volna. Magasan száll minden gondolata. Istenekkel társalog. Néha meg kellett nézni Lusztig papát is, a hévizi Jeruzsálem korcsmárosát, hogy van-e még abból a borából, melynek pompás mivoltát a müncheni művészek többrendbeli megrendelése bizonyítja ? Jeruzsálemben aztán Julcsa mama megcirógatta kedves vendégeit, s ha ennek folytán a vendégek soká maradtak, hát a korcsmáros fölhozott ajándékba néhány pókhálós palackot. Negyvenéves ürmössel voltak megtöltve. Még az előbbi Tasziló gróftól vétetett az a kedvderítő folyadék. S ha Lusztig papa olykor a mulatságra ráfizetett, hát ugy hozta rendbe a dolgot, hogy éjnek évadján befogatott, és ingyen vitetett haza bennünket, miután még utoljára elénekeltük Bizi Sándor muzsikája mellett Molnár Ede nótáját: „Lehullott a rezgő nyárfa Ezüstszínű levele ..." 9 Néha ugy látszott, hogy Molnár Ede kifogy a szórakoztató tervekből, s már igen jóleső kárörömet éreztünk, hogy emiatt kedvünkre megszekálhatjuk. Csakhogy ő nem jött zavarba. Ilyenkor egyszerűen „izent" Sarkady Károlynak, hogy holnap az éhes fürdőző vendégekkel nyakára fog menni. Hogy ki az a Sarkady ? Erre csupán ugy adhatok némileg kielégítő feleletet, hogy ő a régi fajtából való uri ember, kinek tulajdonképeni foglalkozása a vendéglátás. Mindig mosolygó, gömbölyű szép felesége pedig olyan szives gazdasz-szeny, hogy róla csak költeményben lehetne méltóan megemlékezni. Különben Sarkady mellék foglalkozására nézve jegyző volt, még pedig előbb Zsíd, utóbb Szántó községben, s negyedszáz évnél tovább\' viselte a jegyző-egyesület elnöki tisztségét. Nekünk nem sok biztatás kellett, elmentünk Sarkadyékhoz Zsidra is Szántóra is. Tizen-tizen-ketten szállottunk le az udvarban a kocsikról, hogy nagy számunknál fogva megijesszük őket. Azok pedig az ijedtség helyett megörültek, hogy alkalmat adunk nekik a vendégszeretet nagybani gyakorlására. Egybeszakadt az ebéd, ozsonna meg a vacsora. A fekete kávéra, meg az ozsonnára a százéves diófák alá teritettek. Ott annyi mókus ugrált a fákon, mintha házi állat volna. Szinte megbűvölve gyönyörködtünk a kedves állatok mókáiban. (Olyan szép volt mint valami mese.) A vacsora természetesen éjfélutánig tartott. De a rettenetes mennyiségben elfogyasztott étel még sem tette tönkre finnyás gyomrunkat, mert 10 olyan fölségesen volt elkészítve, ahogyan manapság nem tudnak főzni. Szóval olyan életem volt Keszthelyen, minőt másutt nem találtam. Éreztem, hogy valami titok vesz körül, melynek nem tudok a nyitjára akadni, s mely láthatatlan palást gyanánt borul fölém, okozván számos örömet és megóván sok kellemetlenségtől. Ugy gondoltam, hogy szabadkőmives társaságba keveredtem s annak védelme alatt vagyok. Egyszer aztán kipattant a titok. Zalavármegye leggyönyörüebb városkájába, Sümegre, kirándulásra invitáltam Molnár Edét és Keszthelyen nyaraló fővárosi rokonait, hogy én* is valamivel hozzájáruljak a mulatozáshoz. Sümegnek akkor még nem volt vasútja, tehát bérkocsit kellett fogadni. A keszthelyi fiakerosok az időben is értették módját, hogyan kell a vendégek erszényét megdézsmálni és tőlem 15 forintot kértek a sümegi utért. Hasztalan Ígértem 12 forintot s már megadni akartam a követelt bért, mikor megszólal Molnár Ede : — Ne engedd magadat megzsaroltaim! Gyere velem a postamesterhez, majd ád az fuvart. Elmentünk a postamesterhez. Gejschleger József már nyolcvan év körül járó* ember volt, de azért fiatalos könnyedséggel azonnal elintézte a dolgot: * — Lesz kocsi! Csak tessék nyugodt lenni! Mikor aztán a fuvardijat kérdeztem, akkor a postamester öreg szeme csillogott a mosolygástól miközben felelt: — Majd beszélünk arról, ha visszajönnek. Csak tessék nyugodt lenni! 11 Nohát nyugodt is lehettem, mert bár a nagy hőség miatt, hajnali négy órakor indultunk, és másnap hajnal tájban értünk haza, mégis csak hat forint fuvart számított fel Gejschleger. Meg akartam vele értetni, hogy sokkal több jár. Ő azonban mosolyogva mondta: — Nem jár több, hisz gárdista utazott a kocsin! Tudniillik Molnár Ede! Aztán én is a Gárda tagja vagyok. Még pedig egyik kanonokja! E mondás födte fel a titkot: a Csesznák László keszthelyi urodalmi kormányzó nagymestersége alatt dolgozó, s messze földön hires, „Cserszegi Gárda" tagjainak védelme alatt voltam. E nevezetes „kanonok-rend" a vidámság kultuszát űzte oly mértékben, minőről ma már alig lehet fogalmunk. Csesznák László alapította. Minden tisztességes uri embert megfogott vendégnek, aki csak megfordult a környéken. És olyan szívesen látta el mindenféle földi jóval, hogy egyszeriben otthon érezte magát nála az ember. Gejschleger József, a „közlekedési kanonok", mondta Csesznákról a legjellemzőbb vonást: — Csesznák mindig rosszul érezte magát, ha vendége nem érkezett! Lehet, hogy „anzágolás"-nak fogja minösi-teni az ifjú nemzedék a Nagymesterről fentmaradt hagyományokat. Pedig mégis ugy volt, bármilyen hihetetlen is. Csesznák László a nap minden órájában az utakat nézegette Tuszkulumából, cserszegi szőlejéből. Onnan végig lehetett látni mindenfelé. Vendégekre várt mindig. S ha valakit jönni látott: előre elrendezett mindent a fogadtatáshoz. 12 Ha pedig hiába várt, akkor leült az asztal mellé, és a régi költők módjára verseket irt: Panegrikont az egyszerű élet dicsőitésére, Elegiát, a barátságnak a földrőli kihalásáról. Molnár Ede néha szeliden tudtomra adta, hogy kötelességem a Nagymesternél jelentkezni, de én szabadság időmet teljesen függetlenül akarván felhasználni, húztam, halasztottam a dolgot, mig aztán egyszer kemény hangon rám kiáltott: — Délután megyünk Cserszegre ! Parancsom van a Nagymestertől, hogy kivigyelek ! Ez ellen nem lehetett ám felebbezni, hanem engedelmeskedni kellett! Elballagtunk tehát az Amazon kávéházból a nyári nap szikrázó fényességében a Gárda-lakhoz. Mire fölértünk a szőlőbirtokhoz és keresztüljutottunk a diadalkapun, amelyen „Isten hozott" üdvözlés volt felirva, akkora már várt reánk a ház előtt a nagymester. Rendkívül barátságosan fogadott. És mindjárt oda kiáltott a munkások felé, akik a szőlőben dolgoztak: — Rozi! Erős, derék lány jött elő a barázda közül. Mezítláb. A gazda kiadta a parancsot: — Szállíts innivalót és készits laskát! (Az öntött laska Molnár Edének volt kedves eledele.) A leány kissé durcásan indult a ház felé, mintha csak azt akarta volna tudtul adni, hogy ilyen hiábavalóságért nem érdemes a szőlőmunkát abbanhagyatni. Csesznák rászólt: — Nono, Rozi, ne haragudj, hiszen nem vagy te vicispán. Az évődő rendreutasitásra Rozi elnevette magát és egyszerre az asztalra kerültek a különféle borok s főzés alá vétetett az ozsonna. A lakoma megkezdése előtt nekem azonban nagy okom volt, hogy megkérjem szives gazdánkat, mikép legelsőben engedje megtekinteni a látnivalókat. Csesznáknál parancs volt a vendég óhajtása. A Nagymesternek meg a Gárdistának barátságos kalauzolása mellett azonnal nézegetéshez fogtam. Amit láttam, fölülmulta azt, mint amit vártam. Pedig mondhatom, hogy a Gárda nagy hírességénél fogva sokat vártam. Száműzve volt innen minden, ami közönséges. Tréfás, de mindig bölcs utasítások, figyelmeztetések voltak mindenfelé fölirva : a tanya épületére, az ajtók fölé és a szobák falaira. Az egyik például igy szólt: „Vidám együttlétünk alatt, Politika, vallás kivül marad !" A tanya épületnek mindanégy oldalán ékeskedett valami mondás. A déli oldalon, Keszthely felé, ez a felirás ragyogott: „Parva donius, magna quies" (Magyarul: kis ház, nagy nyugalom.) A tanya-ház éppen nem volt kicsinynek mondható, hanem annyi bizonyos, hogy nagy nyugalom honolt benne. 14 A napáldozati oldalon szintén találó volt ez a fölirás : „Gondűző." Kelet felől pedig kezet szorító két angyal alak (a Gárda jelvénye) alá ez volt irva : „Áll Cserszeg, él Gárda még! Áldd meg őket hatalmas ég!" A bejárat előtt ez a mondás állította meg a vendégeket: „Cante, fide, cui vide . . . Csak jó barát járhat ide!" A ház minden szobája valami egyéni sajátsággal volt bútorozva, és erőltetés nélküli eredetiség bizonyította, hogy tulajdonosa kiváló ember. A Lovagteremben egy hosszú asztal elején állott a Nagymester trónusa, mellette a Prépost (Stocker Antal járásbiró) karosszéke; az asztal két oldalán a 12 kanonok ülőhelye. Minden szék előtt minden időben egy pint bor s egy piros sapka állott az asztalon. E teremben ez a distichon óvott bennünket az emberszólástól: „Távoli társ éltét szókkal ki sérteni szokta, Tudja meg: e lakban nincs pihenője neki!" A szomszédos szoba a Rózsaterem. Fölirása: „Szívélyes együttlét s baráti szeretet Boldog és vidám életet teremt," 15 A Rózsaterem külömben hangversenyzésre szolgált. Benne állott a zongora mindenféle instrumentummal együtt. (Hegedű, dob, fuvolya, cintányér stb.) Aztán következett a kincses szoba, a gárda ereklyéivel, melyek, hogy kellő értékben legyenek megérthetők minden egyes dologról külön kellene irni. Például maga a nagymesteri karosszék misztikus láncaival, vagy a Horvátországból szerzett billikom „Cseh, Lech, Mech" felírásával, vagy talán a pintes nagyságú üvegpohár, (a „pokál,") melyet csak egyetlenegy gárdista tudott kiinni egy hajtásra: Septei Sándor taródházi bérlő, kinek ezért ráedzetett arcképe a pohárra.^ Hát a törzskönyvet hogyan méltassuk, melybe mindenki köteles volt beírni a nevét, aki látogatást tett a gárdatanyán? E könyvben mulatságos jegyeket csinált a nagymester. Amelyik vendég becsípett, annak neve mellé egy Íratott, a részeg -f--f-, a teljesen elázott | f- j- jegyet nyert. Aki pedig a vomitoriumot is használatba vette, az annak a neve után róka rajzoltatott, s annál hosszabb volt a róka farka, minél furcsább dolgokat mivelt a név tulajdonosa. Méltó a megemlítésre, hogy a könyvben harmadfélezernél több látogató nevét találtam bejegyezve. Ahogy forgatom a látogató-könyvet, látom, hogy Zalamegyének, sőt az egész Dunántulnak kiváló emberei mind bele vannak jegyezve s egyszerre fölvetődött bennem az a gondolat, hogy abból meg lehetne irni Zala egy korszakának történetét. Ifi Mert előfordul ott az akkori egyházi, világi, katonai minden számottevő ember. Részben nekem is ismerősök. (Most már majdnem egytől-egyig temetőben vannak.) Közöttük van a szombathelyi kedves püspök, Szabó Imre. Aztán be van irva a veszprémi egyik jókedvű kanonok, Tallián Lázár és a másik vidám kanonok, Königmájer Károly, a hires tosztozó. A látogatók közt van a göttweichi apátságtól elszakadt zalavári bencések első magyar apátja, Modrovics Gergely, kanizsai születésü volt honvéd. Egyike annak a négy zalamegyei vitéznek, kiket Henczi agyonlövetésével gyanúsítottak. Meglátogatták Csesznákot, a vidámságnak nagymesterét, a csornai prépost Simon Vince és a keszthelyi apát, Svastics Károly. Az apát hires ferbliző volt, ki egy-egy „visszahívásra" az apáti aranykeresztet is beletette a bankba s volt rá eset, hogy el is vesztette. Megfordult nála a kis-komáromi esperes, Pap Károly és a hahóti kano-nok-esperes, Király Elek. (Lekszi bácsi, ez az öles termetű óriás gárdista, máig is életben van és friss erővel birkózik az öregséggel, A vidám kedélyű, előzékeny esperest szereti mindenki.) Sövegjártó Ferenc zsidi plébános szintén gyakran megjelent a gárdalakban. Őt a gróf kinevezte keszthelyi apát urnák, mire Sövegjártó elvégezte a beköszöntő látogatásokat, elfoglalta uj tisztségét és — agyonlőtte magát. Aztán emlékezetem előtt elsuhan mindenféle rangú és állású világi ember, kinek nevét olvastam a bőrbekötött nagy látogató könyvben. Benne volt Nóvák Ferenc neve, ki a megye 17 adminisztrátora volt az abszolút korszakban. Abból az időből maradt fent a nóta: Szolgabíró, vicispán, Összeveszett a szoknyán. De hazajött az esküdt, A szoknyára lefeküdt. Megtaláltam Glavina Lajos nevét, ki főispán volt Zalában. Nagyeszű, de rendkívül barátságos öregúr volt, ki a hivatalos főispáni vizsgálatoknál került minden felesleges aprólékoskodást, és csupán a lényegeset vette figyelembe. Kis dolgot sohasem engedett nagyra felfújni azért, hogy valamelyik tisztviselőt szekáljanak. Többször bent van a könyvben Szabó Samu kúriai tanácselnök neve. Ez a nagyrangu ember versírással is foglalkozott, de csak ugy régi szokás szerint, a barátai mulattatására. Mikor megkapta az oklevelet, hogy a Gárda-káptalan tagjának, és egyúttal a „Gárda Költőjének" megválasztották, akkor rögtön egy tréfás költői levélben köszönte meg a nagy kitüntetést. Ebben a többi közt imígy pengeté a lantot: A folyó ügyeknek betárgyalásánál Tudja már a gárda, tehetségem mint áll, Ámde zenéhez is kell érteni annak, Kit megválasztanak káptalani tagnak. És én, — nem dicsekszem, — de azt elmondhatom, Hogy két hangszeren is szép tökéllyel játszom, Ezek egyike: az orgona-szijj húzás, Másika a szintén fontos harangozás. Malis István: Zalai Krónika. 2 IS Igen gyakori látogatója volt a káptalannak az akkor még egyedül való országos főügyész, Kozma Sándor, (Kozma Andor magyar írónak édes atyja.) A királyi ügyészek is sokan ellátogattak a Nagymesterhez. Emlékszem Laki Kristóf, Bogyai Ödön és Kossutányi Géza neveire. Nemkülönben ott voltak a királyi közjegyzők: Sári Vince keszthelyi, Plihál Ferenc kanizsai, Cígler Kálmán csáktornyai közjegyzők, akiknek mindegyike szerette a vidám mulatozást. A gárda egyik oszlopos tagja volt Cavallár József keszthelyi adótárnok, ki visszavonultan élt ugyan, de ha kint a cserszegi szőlőhegyen kezébe vette hegedűjét, hát isteni gyönyörűséget szerzett hallgatóinak. Mert Cavallár egyike volt a legnagyobb muzsikusoknak, de barátain kivül nem játszott magénak. (Egyetlen fia, Ödön, honvéd százados, jelenleg orosz fogságban van.) Aztán el-elment Cserszegre Molnár Elek csáktornyai uradalmi ügyvéd. Amint a könyvből láttam : bemutatta a Nagymesternek fiait is, Jánost és Eleket, kik manapság sokat emlegetett vitézei a honvédségnek, s az egyik már tábornok. Molnár Elek szünet nélkül fáradozott Muraköz magyarosításán, ő adta Muraköz faluínak a magyar nevektt, s ő vitte keresztül, hogy a közigazgatási bizottság hivatalosa elfogadta, s a belügyminisztérium megerősítette az uj neveket. Lekszi bátyánk valóságos élő történelem volt. Több mint ötven évig járt be Kanizsára, s pazar módon szórta élményeinek tárházából a megbecsülhetetlen anekdota kincset. Mindig a Koronába szállt. A régi vendégek már 19 kihaltak, s a vendéglő bérlői is időközben változtak, vagy meghaltak, csak Molnár Elek maradt hü vendéglőjéhez. Kanizsáról sok ember megfordult Cserszegen. Emlékezem Tóth Lajos és Győrfi János ügyvédek neveire, aztán Erdődi Lajos, Miklós Károly, Kovács Béla birákra, Tamási Béla elnökre. (Az elnök neve után keresztek vannak.) Kovács Béla járásbirót mint mindenütt, ugy Cserszegen is különösen örömest látták vendégül. Már a kipödrött bajsza is tisztességes magyarra mutatott. Egyszerű modora mellett szellemes és jókedvű volt, s a mulattatásban, éneklésben, vidám felköszöntők rögtönzésében senki sem multa felül. Mint kúriai biró halt meg. Láttam a könyvben a finom öregurnak Somsics Lőrincnek, és a boglári bérlőnek, Alpár Muki bátyámnak a nevét is. Vendégszerető, kedélyes emberek voltak mind a ketten. De a cserszegi hires tanyát meglátogatták a Festetics grófok is: Tasziló, akinek fából volt a lábafeje, meg az öcscse György, ki miniszter volt. Akik személyesen ismerték őket, azt mondották róluk, hogy jószivü emberek mind a ketten, ámbár nagyon zárkózott természetűek. A falábú Tasziló grófnak ha néha vendégei jöttek, hát a legtöbbször Csesznáknak kellett gondoskodni a szórakoztatásukról. Aztán a családi dekórum kedvéért néha felküldötte Tasziló gróf Budapestre Csesznákot, hogy estélyt adjon a Festetics család nevében a szabadelvű pártnak. Csesznák elrendezte a lakomát az akkori hires vendéglőben a Vadászkürtben, s a felmerült körülbelül nyolcezer forintnyi költséget 2* 20 (nagy pénz akkoriban) a hitbizomány fizette. De mégis az a cselekedete érdemel Tasziló grófnak leginkább megemlítést, hogy a kastély parkját a keszthelyi közönség szórakozására átengedte. Leggyakrabban élvezték a cserszegi vendégszeretetet a katonatisztek. Azok mindig jó fiuk és mulatós gyerekek. Volt köztük néhány herceg, több gróf és báró. Én csupán egy ismerőst találtam, a sormási születésü Királyi Ferkó huszár főhadnagyot, ki nem volt ugyan sem gróf sem báró, de egy középkori félelem és gáncs nélküli lovag minden erénye és vitézsége meg volt benne. Unoka öcscse volt az országoshirü Királyi Pálnak. Az iróvilágot Roboz István képviselte Cserszegen. Ő nemcsak a stilust forgatta ritka szépen, hanem mulattatni is tudott. Valamikor Kanizsán lakott, s körülbelül öt évig ott szerkesztette és nyomatta lapját, a „Somogy"-ot. A gárda demokrataságát mutatja, hogy tagja volt a keszthelyi kőfaragó mesterember is : Polacsek Máté. A látogató könyvben rendesen „Krisztusfaragó" címmel van bejegyezve. Ő készítette a gárda pincéjében a tréfás alkotmányt: az ezer akós hordót. Hát bizony a látogató könyvnél sokat időztem. Nagyon lekötötte figyelmemet. Mennyi öröm, mennyi vidámság töltötte el ezt a gárdatanyát! Még csak azt jegyeztem meg különösen, hogy az egyik szoba falán sok kép függött, és tárgyuk egytől egyig a magyar történetből volt véve. Sőt még pogány áldozóhely is volt: a Vomi-torium. A Fizikus-kanonok tisztjéhez tartozott az áldozatoknak a kőből faragott áldozó helyhez való szállítása. 21 Általában minél többet gondolkoztam Csesz -nák Lászlóról, annál bizonyosabbnak tetszett, hogy ez a meleg szivü ember nem is volt más, mint az ókorbeli derültvilágnézetü pogány bölcsek egyike, ki valami csodálatos módon pár ezer esztendővel később született. Csak futólagosan tekinthettem meg a Gárda egyébb fölszerelését: kottára tett indulóját, tagsági okmányait, ezüst érmeit, alapszabályát, ereklyéit stb., mert vártak reám az asztal örömei. Kezdtük az ozsonával, az öntött laskával és szinte észrevétlenül folytattuk vacsorával. A Nagymester fölséges borokat adott. Az egyes palackokon levő cimke jelezte a bor minőségét. Emlékezem, hogy egyik üvegben „a cserszegi gárda nemes vére," másikban „a cserszegi gárda örömkönyei," harmadikban (kőkorsóban) ó-rajnai valának. Hogyne csúszott volna az ilyen isteni ital! Csakhogy én rögtön tisztában lévén a borok nagy erejével, okosan véltem cselekedni, ha tisztességes és bölcs mérséklettel iszogatok a szokatlan nagyságú poharakból. A Nagymester mintha észre se vette volna az én önmegtartóztatásomat. Cseppet se erőltette az italt. Barátságosan mosolygó nagy szemei mondták csupán : „Hohó ! láttunk mi már erősebb várakat is kapitulálni!" Java diskurálás közben egyszerre minden póz nélkül fölkel a Nagymester és azt mondja: — Ezt a pohár bort az édes anyjáért! Kérdem, akadna-e olyan silány fráter, aki erre ki nem inná poharát fenékig ? 22 Én bizony kiittam. Utána pedig mint aféle tisztességtudó ember, megköszöntem a Nagymester jóindulatát és a másik pohár bort az ö egészségére ürítettem. A tovább történtekre nem emlékszem valami határozottan. Elénekeltük a gárda indulóját. (Nem is lehet elgondolni, hogy ez az egyszerű szöyeg hatásos dallamával, milyen erős benyomást tesz az emberre.) A cserszegi régi gárda, Dal zenébe, laktanyába, Telt pohárral a kezében, Hangoztatja vig kedvében : Csak itt az élet, Csak itt az élet, Csak itt az élet Mindenkor Csak itt az elet, Itt az élet, Itt az élet Mindenkor! Lementünk egy pincébe és menés közben áhítatosan énekeltük: Ha fenn vagyunk, Ha lemegyünk, Ha lenn leszünk, — Isten áldása Legyen velünk! Mikor pedig már a pincében voltunk, akkor meg fordítottuk a nóta rendjét: 23 Legyen velünk Isten áldása! Ha íenn vagyunk, Ha felmegyünk! Ha fenn leszünk! Persze a nótában gyakran eltévesztettem, mikor vagyunk fen, s mikor leszünk fen. (S ezt nem is olyan könnyű hiba nélkül elénekelni, mint hinné az ember.) A pincében állott a köböl faragott ezerakós hordó. Fölötte (szintén köböl faragott) két angyal, egymás kezét fogva. A hordóra ilyenféle rigmus volt irva: Ezer akó Csesznák László Pincéjéből a jó nedv, Kebeléből a jó kedv, Soha ki ne fogyjon! Persze, ittunk az ezer akósból! Aztán megint énekeltünk, és megint beszélgettünk. Éppen nem feledkeztünk meg közbe-közbe az ivásról sem. Szóval fölségesen élveztük az életet. Ki tudja mikor szakadt volna vége a gyönyörűségnek, ha este tiz óra után a kocsi meg nem érkezik, melyet előrelátásból odarendeltem? Ekkor aztán néhány Szent-János-Áldása után hazamentünk. Azt hiszem a fiáker mentett meg, hogy mint jómagaviseletü vendég távozhattam. Ámbár ki tudja, hogy a nagymester nem rajzolt-e nevem mellé kitüntetéseket? Mert nekem madárfogó kedvem kerekedett, és költővé lettem. Miköz- 24 ben a kocsi hazaszállított bennünket, énekelgettem a saját szerzeményű ilyenforma darabokat: „Ha fenn vagyunk, benn vagyunk, kinn vagyunk, kimegyünk, bemegyünk, áldjon meg az Isten!" Molnár Ede pedig, a Gárdista, hűségesen szekundált énekemhez. — — Egyik őszön aztán elhagyta a Nagymester az emlékektől rajzó Gárda-tanyát. Elköltözött Szombathelyre. Persze meghalt pár hónap alatt. Később pedig 1903. év végén Molnár Ede lőn hütelen. Budapestre helyeztette át magát. Azt hitte, mint nőtlen embernek, ott jobb dolga lesz. És nem telt bele három hónap se, Molnár Ede itthagyta „Siralom völgyé"-nek elkeresztelt földünket. És most amikor elgondolkozom a csillogó eseményeken, rájövök, hogy már majdnem teljesen kihaltak a gárda tagjai. Talán hárman-négyen élnek közülök. S azóta a vidámság is halódik. Pedig: — Aki nekem vidám órát szerez, az barátom ! Jellasich Ferenc báró Zala-Apátiban. Z^ala-Apátiban levéltári munkával lévén elfoglalva, a plébánia anyakönyvében arra az érdekes följegyzésre találtam, hogy 1810. február 6-ikán Buzini Jellasich Ferenc báró cs. és kir. altábornagy 48 évi katonai szolgálat után 64-ik évében Zala-Apátiban (és nem Zágrábban, mint Nagy Iván irja) a végső szentségekkel ellátva elhunyt s az ottani sírboltba Schlichtinger Farkas zalavári apát eltemette. Az altábornagy időzése Zala-Apátiban s elhalálozása ugyanott, minden valószínűség szerint összefüggésben áll a reánk nézve szerencsétlen véget ért francia háborúval. Az itteni országos levéltár följegyzése szerint a báró (kinek címe: a M. Terézia-rend kiskeresz-tese, altábornagy, egy magyar ezred tulajdonosa.) súlyosan megbetegedvén, 1810. január 30-ikán éjjel a hiteles hely tagjai előtt végrendelkezett, a végrendeletet saját pecsétjével megerősítette, azt borítékba zárta, melyet a konvent a levéltár híva- 26 talos pecsétjével ellátott, a báró kijelentett óhajtása szerint megőrzés végett a levéltárban elhelyezte s február 6-án az elhunyt nejének: szül. Koffleini Portner Anna bárónőnek kézbesítette. (E végrendelet a zalavári levéltárban nincsen meg.) A végrendelethez a beteg altábornagy azon évi január 15-én kelt és neve aláírásával ellátott függeléket (codicillus) mondott tollba. Ebben fölsorolja gyermekeit: Cicellét, Józsefet, az utóbbi horvát bánt, ki 1848-ban a Muraközön át seregével Magyarországra tört, s utóbb mint Horvátország teljhatalmú kormányzója 1854-ben birodalmi grófságot nyert; Györgyöt és Antalt, kiket önfeláldozó neje, (ő maga állásánál fogva többnyire távol kénytelen lenni,) legnagyobb megelégedésére a leggyöngédebb anyai szeretettel és gondossággal rangjoknak megfelelőleg nevelt. (Az első szülött a fiuk között: József, atyja halálakor 9 éves volt.) Magasztalja nejét, nemcsak mint gondos anyát és hü hitvest, hanem mint olyant is, ki az altábornagy 16.000 forintnyi adósságát tisztázta, s akinek családi birtokaik megszerzését köszönheti. Hozzáteszi, hogy e birtokok a francia betörés folytán jelenleg legnagyobb részben ellenséges kézben vannak. Teljes megnyugvással nejét, mint gyermekeiknek úgyis természetes és törvényes gyámját, összes birtokai örökösévé teszi azon meggyőződésben, hogy az anyai gyöngédségénél fogva a gyermekek boldogságát minden lelhető módon elő fogja mozdítani, azon reményének is ad kifejezést, hogy halála után a fönnálló legmagasabb katonai rendeletek keretében s a szokott formaiságok mellett a katonai hatóság özvegye és gyer- 27 mekeí részére jóvá fogja hagyni mindazon intézkedéseket, melyeket azok számára tett volt. Ha pedig neje ismét férjhez menne, ez esetre a hazai törvények az árvákról eléggé gondoskodnak, s reméli, hogy gyermekei a törvényes oltalmat nem fogják nélkülözni. Végrendeleti végrehajtókul kinevezi Barnakovics Alajos bárót, a második báni határ ezred ezredesét, és rokonát Hoffleini Portner Antal bárót, a es. kir. hadsereg lovas őrnagyát. Ezen végrendeleti függelékhez szintén az altábornagy által tollba mondott utóirat van függesztve, mely szerint január 30-ikán, éjjeli két órakor, midőn fuldoklási rohamok gyötörték, kijelentette, hogy birtokai: 1. Petrinye tartozékaival, mely egykor a második báni ezredhez tartozott s jelenleg a franciák hatalma alatt áll; 2. Kurilovec nemes kúriával és jókarban levő épületekkel Zágráb m. a turopoljai szabad kerületben szintén francia hatalom alatt. Kéri a felséget, hogy tekintse 48 évi szolgálatát és hogy az ellenség ellen nemcsak rettenthetlenül, de szerencsével is harcolt, kegyes Ígérete szerint árváinak és özvegyének mintegy négyezer forint értékű birtokot adományozni, őket közintézetekbe fölvenni és ellátásukról gondoskodni méltóztatnék. Minthogy Zala-Apátiban, úgymint végrendelkezése helyén, a temetéshez megfelelő katonai pompáról gondoskodni nem lehet, kifejezi óhajtását, hogy ezen apátságban, hol annyi jóban részesült, egyszerűen, minden fölösleges költség mellőzésével egyenruhájában a sírboltban temessék el, a temetési szertartás végzésére és lelki üdveért való gyászmise mondására az apát urat kéri föl, reá- 28 bizván a temetésre fordítandó költség meghatározását, s újra hangsúlyozza, hogy a lehető legnagyobb takarékossággal kíván eltemetkezni. Elrendeli, hogy hadsegéde Belováron az illetékes hatóságoknál jelentse be halálát, adja át Mária Terézia rendjelét, kardját bojttal. Ezüstnemüiből, miket magával szokott hordozni, semmi el ne adassék : azokat a többi tömeghez kivánja csatoltatni. Minden gyermekének belőlök egy-egy darabot hagyományoz : leányának, Cicellének hagyja arcképével ellátott arany nyak-érmet arany lánccal és egy az ő nagybátyjától örökölt ezüst mosdótálat; fiának Józsefnek hagy egy arany órát lánccal s a kis rendjelet; Györgynek aranyórát s katonai gyertyatartókat; -Antalnak arany nyakérmet anyja arcképével, a cselédség végkielégítéséről és minden egyébről neje gondoskodjék belátása szerint. Tehát a Zalába először betört, szomorú emlékű Jellasich bán édes atyja: Jellasich Ferenc altábornagy Zala-Apátiban halt meg, s az apátsági sírboltban nyugszik. Az apátsági templom alatti sirbolt, melybe csak 1878-ig temetkeztek, azóta be van falazva, s igy nem volt alkalmam megtekinteni az altábornagy nyughelyét, mely szerint minden ott nyugvónak fülkéje az elhunyt nevével meg van jelölve. Értesülésem szerint a szabadságharc idejében Jellasich bán csapataiból több tiszt itt tartózkodásuk alatt megtudván, hogy fővezérök atyja e helyen van eltemetve, a sírboltot fölnyitották, s az elhunytért gyászmisét szolgáltattak. Füssy Tamás Jegyzetek a felsőcsatári apátságról. A felsőcsatári apátság — Zala vármegye veszprémi egyházmegyében — igen régi, előbb szent Benedek-rendü reális apátság volt, hihető kolostor, — melynek máig is vannak nyomai, — és szerzetesekkel. Az apátság okmányai közt erre nézve mi sem lelhető. Csak Danielik János emlékkönyvében II. kötet 419. lapon olvasható: „Szent István . . . (idejében) Márton ispán neje Magdolna a csatári (szalában) kolostornak három igen drága arannyal himzett és két drága kövekkel ékesitett miseruhát és fölavatót, öt arany nyakravalót pedig leányainak hagyományozott, azonkívül még a kolostornak kehelyre két arany karperecet, egy takácsot és 20 rőf legfinomabb vásznat" (katona hist. critic. 3. 509.) Egy régi adat pedig a „Vasvármegye" lapban 1893. 53. sz. 6-ik lapon lelhető: Biblia az Árpádok korából. Vasvármegye keleti határától nem messzire Stájer országban fekvő ősrégi Admont kolostorban Dr. Fejérpataky László :iú magyar nemzeti muzeumi okirattár igazgatója, egyetemi tanár és neves arehelog, egy Magyarországból származó XI. századbeli bibliát talált. A tudós két magyar vonatkozású oklevél másolatot akart e könyvből kiírni és az oklevelek leírása után forgatni kezdte a remek kiállítású, festett betűkkel, lapszéli díszítésekkel bőven ellátott két vaskos pergamen kötetet és az egyiknek félig kivakart bejegyzéséből betűzte ki, hogy a biblia egykor a zalavármegyei csatári apátságé volt. A zalamegyei apátság kegyurai pedig a Báthoriak ősei, a híres Gutkeled nemzetség volt. A nemzetség egyik tagjáról Vid mesterről említi meg a bejegyzés, hogy az apátság jelen bibliáját 27 és fél márka fejében elzálogosította Farkas vasvári zsidónak, kinél a tartozás idővel 70 márkára szaporodott. Ezt, az akkor rengeteg összeget, a földesúr nem tudta megfizetni. A bibliának tehát a hitelező révén nyoma veszett, a megkárosított csatári apátság pedig Vid mestertől két falut kapott kárpótlásul 1262-ben. A faluk adományozásáról szól a bibliába bejegyzett oklevél, melyet irodalmunkban már a múlt század óta ismernek. Az oklevelet egy későbbi tulajdonos jegyeztette bele megnyugtatásul a bibliába. A Vasvár-Szombathelyi székes káptalan levéltárában több évi kutatásaim alatt csatári apátot nem találtam. A veszprémi egyházmegyei névtár szerint a csatári plébánia a 14. században lett felállítva. Mint csatári apátok neveztetnek a vasvári társas káptalan tagjai: 1724-ben Scacchy Ferenc nagyprépost (megjegyzendő, hogy csak 1777-ben leit székeskáptalan a püspökség alapításakor) és 31 1730-ban Scacchy Dezső kanonok, kik az apátsági javadalmat ugy élvezték mint a jelen században (18. század) volt apátok u. m. 1780-ban Lendl Benedek, 1838-ban szarvaskendi Sibrik Ferenc, 1860—62 Plajer János egyúttal pinkamiskei-, 1873-ban Wagner János vörösvári plébános, 1879-ben Hengge Alajos szinte pinkamiskei plébános, az uradalmat pedig haszonbérbe vették a botfai nagybirtokos előbb Erdődy grófok s utódaik, azok épitvén az ottani majort is ugyanezért előbb 400 később 1000 forint bért fizetvén az apátnak. Az utolsó most nevezett apát Hengge Alajos 1887-ben Budapestről eltűnt — szegény idegbajos betegsége miatt — valószínű, hogy a Duna hullámaiba veté magát, a kinek dacára nyomozásoknak azóta sem hire sem hamva. Vasvármegye árvaszéke 1270/1889. sz. a. 1877. évi t. c. XX. 32. §. alapján alulírottat nevezé ki gondnoknak, ki évről évre számol el nevezett árvaszéknek, a jövödelmet ahhoz terjesztvén be. Az apátság valószínűleg a magyar törvények értelmében, csak 30 év múlva az eltűnés után, így 1917 után fog betöltethetni. Illés Ferenc*) *) E cikket Hűvös Sala csatári birtokos kérésére irta pár év előtt a szombathelyi székeskáptalan nagyprépostja Illés Ferenc, a mindenki által szeretett Illés bácsi, ki azóta jobb hazába költözött. Érdekes, hogy az agg egyház-fejedelem sajátkezű irása az egész cikk. Katona dalok. Közli: Kaiser József.*) I. Oroszország tüskével van keriíve . Oroszország tüskével van keritve, Kedves rózsám hogyan jösz ki belőle? Ne félj babám, megjövök nem sokára, Csak előbb a magyar zászlót Kitűzöm a varsói vár fokára! *) E dalokat a nagykanizsai 20-ik honvédgyalogezrednek és az Ernő nevet viselő 48-ik sorgyalogezrednek Kanizsára bevonult katonái énekelgették a kiképzés ideje alatt. A közlő Kaiser József a 48-ik számú gyalogezrednél őrmester, ki most Oroszországban van, hol a legújabb hir szerint „a Dnyeszterben fürdött." 53 II. Negyvennyolcas baka vagyok . . . Rece, rece, recece, Nem vagyok én kapitány, Rece, rece, recece, Nem járok én paripán, Negyvennyolcas baka vagyok én, Recece, Gyalog masírozok én. Rece, rece, recece, Nincs a lánynak köténye, Rece, rece, recece, Elvesztette tyuhaj az este, Recece, Mikor a bakát ölelte. III. Rácországban ottlesz a sírom . . . Rácországban ottlesz a sírom, Édes anyám én azt jól tudom, Mert Szerbia hegyein, A fekete kövein, Verekszünk. Seregünk Szerbiába jár, Vigyázz, vigyázz orgyilkos Petár! Mert ha kezünkbe jutsz, Bizony Isten, kifaszolsz, Bandáddal ! Halis István: Zalai Krónika. 3 Akár merről dörög az ágyú, Nem fél magyar a háborutu, Mert legyőzi Szerbiát, Azután meg a muszkát, Meg a franciát! IV. Szép a huszár . . . Szép a huszár, ha feliil a lovára, De még szebb, ha bevágtat a csatába, Jobb karjával védelmezi hazáját, Balkarjával öleli a babáját. V. Azt mondja a kapitány . . . Azt mondja a kapitány a bakának Hej de szép szeretője van magának, Van bizony, nem kapitány ur szerezte, Baka gyerek sétatéren kereste. Édes rózsám a te babád elesett, Vigasztalódj majd helyébe én leszek, Ha elesett szálljon áldás reája, Még sem leszek kapitány ur babája. VI. Kire hagyjam ? El kell menni Rácországba messzire, Itt kell hagyni a babámat nincs kire, Te rád hagyom legkedvesebb pajtásom, Viseld gondját, viseld gondját, mig a hazát szolgálom. Visszajöttem édes kedves pajtásom, Add vissza a szeretőmet mert bánom, Az volt nehéz, hogy nem láttam, Mig az édes magyar hazát szolgáltam. Bűvös papírok. Ezúttal bemutatunk hű másolatban két képet, melyet 1896-ban (a Millenium évében,) a templom mellett levő iskola épület nagyobbitása alkalmával Kis-Kanizsán találtak. Ugyanis a fundamentum ásásakor egymás mellett fekvő öt halottra, jobban mondva öt csontvázra, akadtak. Az öt csontváz szabályos rendben feküdt egymás mellett, mely körülmény azt a gondolatot kelti, hogy katonák lehettek, vagy valamely rendnek a tagjai. A holtakon nem volt már semmiféle ruhafoszlány, mi arra mutatott, hogy régen lehettek eltemetve. Csupán egy darab, tenyérnyi nagyságú, vastag posztó-szelet feküdt az egyik koponya mellett, mely valószínűleg kalapdarab volt, mert az időben olyan kalapot viseltek a papok is meg a világiak is, hogy egy kitartott az egész életen keresztül, sőt az sem volt ritkaság, hogy a világiaknál még az unoka is viselte öregapja kalapját. De az a kalapdarab nekünk azt bizonyítja, hogy az öt csontváz nem volt katonáé, mert a 37 katonák nem viseltek kalapot. Marad tehát az a feltevés, hogy valamely rendnek voltak tagjai. Azonban egyéb utmutatásra is találtunk. Ugyanis volt még valami a sirban: az egyik csontváz oldalán egy bádogdoboz feküdt. A rozsdaette dobozt abban a biztos tudatban nyitották föl, hogy kincsre találtak, de valami elképzelhetetlen drágaság helyett, csupa papirossal volt tele. Számszerint tizenkét darab volt benne. A csodálatos épségben maradt papirosokon fametszetü képek s latin és német szövegű imádságok voltak. Mindenki azt hitte, hogy azok a papirosok értéktelen semmiségek s ezért nem vesztek el, hanem az én kezembe kerültek. Pedig csakugyan kincset rejtett a bádogszelence: boszorkányüző cédulákat, egészséget adó imádságokat, szerencsétlenséget távolitó képeket, tűztől, viztől s mindenféle elemi csapástól, hirtelen haláltól, pestistől megmentő formulákat. A papirok tanulmányozása közben bizony sajnálkoztam, hogy a mai hitetlen világban már nincs többé ereje az ilyen bűvös képeknek, misztikus szavaknak és mesterkélten egybeállított imádságoknak. Milyen könnyen tudnánk minden rosz-szat magunktól távol tartani csupán azzal, hogy talizmán gyanánt nyakunkban viselnénk egy-két ilyen papirt ? Vagy minő boldogság volna, ha a cédulákra nyomott igék varázs hatalmával képesek volnánk kiűzni az ördögöt, megsemmisíteni a boszorkány-rontást ? A lelet közt latin nyelvű imádságok is vannak, melyeket ha ráolvastak az ördögtől megszállottra, mindjárt kiszaladt a sátán. Ha pedig marhába 38 vette bele magát a gonoszlélek, akkor egy ilyen cédulát meg kellett a marhával etetni, vagy pedig a szarvába likat fúrni s abba helyezni egy cédulát és biztos volt a gyógyulás. Ha boszorkány nyomta az embert, vagy a boszorkány betegséget küldött reá, akkor be kellett venni a varázs erejű papirt, s rögtön használt. A szent képekből elástak egyet-egyet a kert vagy a szőlő négy sarkába, s azok távoltartották az elemi csapásokat. Ugyanígy ótalmazták meg az istállót a marhákkal, s a házat az emberekkel. Sőt használt a papir nehéz szüléskor is, mert amint följegyzések mondják, gyakran megtörtént, hogy a cédula bevétele után nemcsak szerencsésen szült az anya, hanem a világra jött gyermek a cédulát kezében szorítva visszahozta. Ma már majdnem lehetetlen megállapítani, hogy mely korból valók s még nehezebb megmondani, hogy kié voltak e bűvös papirok. Valószínűség szerint azonban megpróbálkozunk felelni eme nehéz kérdésekre. Mindjárt meg is mondjuk véleményünket: a papirok 200—230 év előtt helyeztethettek a holttestekkel a sirba s jezsuitáké lehettek. Ez a vélemény a következő körülményeken alapszik. A babonaság legerősebb volt a török uralom alatt s Kanizsán a török kiűzetése után dühöngött a boszorkány üldözés. Vagy talán előbb is üldözték, csakhogy nincs írott emlék róla. Lehet, hogy csakúgy rövid uton, (hivatalos eljárás és ítélet nélkül,) hirtelenében összehordott tüskebokrok lángján (tüskebokorral akkor tele volt Kanizsa 39 vidéke,) égették meg őket. Legalább erre mutatnak ezek a máig is használatban levő kifejezések: „tüskére való vén asszony," „égetni való boszorkány". Kanizsa végvára 1690-ben vétetett vissza a törököktől s a boszorkány perek az eddig ismert adatok szerint 1710. év után kezdődtek Kanizsán. Tehát ebben a korban érezték leginkább szükségét az istenfélő jámbor emberek, hogy megvédelmezzék magukat az ördög incselkedésétöl és a boszorkány rontástól. És ez a kor lehetett az, amikor a varázslatok és kísértések ellen segitő cédulák gyűjtettek s eszerint 200—230 év előtt kerülhettek tulajdonosaik mellé a sirba ezek a bűvös papirok. Hogy pedig e drága papirosok jezsuitáké lehettek, ezt többrendbeli körülmény teszi valószínűvé. \'Ugyanis tudva van, hogy abban az időben alig volt irni-olvasni tudó ember a papokon kivül s már ez is arra utal, hogy a papírokat egyházi ember gyűjthette. Aztán az ördögüzéseket meg a boszorkányok elleni védekezéseket, melyek rendszerint egyházi szertartással egybekötött imádkozás és ráolvasás elmondása mellett eszközöltettek, nem is igen gyakorolhatta más ember, hanem csupán pap, mert világi ember maga is boszorkány hirbe jött, ha olyant cselekedett. Ez pedig megerősíti a föltevést, hogy a papirok tulajdonosa pap lehetett. Most pedig hozzuk tisztába, hogy miféle papok vagy szerzetes-rendek voltak a török alatt, illetőleg a török uralom utáni időben Kanizsán. 40 Eddigi tudomás szerint az időben világi papok (Petrinusok) nem voltak Kanizsán. Hanem volt két szerzetesrend : a jezsuiták meg a ferenc-rendiek. Hol állott a jezsuiták kolostora, az eddigelé nem nyert megállapítást. Csupán azt tudjuk, hogy a jezsuiták gazdasági épületei (lovaiknak, teheneiknek istállói) a váron kívül voltak azon az oldalon, hol most a Ferencesek gazdasági épületei fekiisz-nek. Mert a török kiűzetése után a jezsuiták istállóinak helyén épült fel az ujolag megtelepedett ferencrend kis temploma. S érdekes változása az időnek, hogy eme bolthajtásos kis kápolna a jelenlegi nagy templom megépítése után szintén istállóvá lett s most is az. Adatszerű részletes tudomásunk van arról, hogy a ferencrendiek a most Nagykanizsának nevezett városrészen temetkeztek, tehát az öt holttest, mely Kiskanizsán volt, nem lehet ferencrendi szerzetesé. Ellenben van még egy körülmény, mely megerősíti, hogy a csontváz és varázspapir jezsuitáé. Ugyanis történeti faktum, hogy a jezsuiták foglalkoztak ördögüzéssel és csodálatos gyógyításokkal, s éppen azokról a jezsuitákról, akik később Kanizsára letelepedtek, fel van jegyezve, hogy mindenféle szertartások mellett a török basa hasából kivettek egy eleven kígyót, s ezzel a csellel szerezték meg a Kanizsára való letelépedést. Vagyis minden azt mutatja, hogy a sirba helyezett„schedula" gyűjtemény jezsuitáé lehetett. Most pedig nézzük a papírokat. A dobozban volt tizenkét darab varázspapir között van szent Ignác képe, mely használt az ördög incselkedései 41 ellen, aztán nepomuki szent János képe, mely biztos óvszer volt a vizbefulladás ellen, továbbá szent Jakab képe, mely megoltalmazza tagjainkat ez eltöréstől és a megbénulástól. Végül a papírok közt van a három szent királynak: Gáspár, Menyhárt Boldizsárnak képe, mely távoltartott boldog tulajdonosától minden varázslatot és hideglelést. Aztán volt néhány latin imádság a kísértések ellen, az ördögök és a boszorkányok ellen. Ezeken kiviil volt a most bemutatott két kép. A kisebbik a tűzön égetett s mégis életben maradt szent Ágotának képe, rajta latin szövegű írás, mely szóról szóra fordítva a következő : „Szent érzületet f önkénytelent + tiszteletet Istennek f és a haza felszabadulását. A tüzvesze-delemtől ótalmazz meg jámbor Agatha!" Ezt a képet és könyörgést az embernek magával kellett hordozni, vagy ágyában a vánkos alá tenni, s akkor nem félhetett a tűztől, ami a régebbi időben igen gyakori csapás volt, különösen Kanizsán, hol az előbbi nádfedelü, későbbi zsuppos házak százával égtek le, s minden nagyobb tűz alkalmával bennégtek emberek is. 42 Aztán volt a 43. oldalon levő nagyobb kép, mely sokkal misztikusabb. Kettős kereszt, a felső részen Krisztus átszúrt két keze, szive és két lábafeje INRI felírással, a másik részén Orsolya szűz képe, német körirattal, mely fordításban a következő: „A csodatevő kegykép az Orsolyáknál." A kereszten hosszában és széltében betüjegyek, szavak, a kereszt karjai között tíz szentnek arcképe. A képnek legfelső részén ez a felírás van : „In virtute huius signi IN quo signati fuerunt viri filii israel a morbo Epidémiáé libera nos Deits noster Amen. Jesu fili Dei miserere mei Ámen. A kép alsó felén ez a megjegyzés: „Contra Maleficta Contra Ignem Pestem et Tempestates." E két felirás szóról szóra fordítva a következő : „E jelnek erejénél fogva, mellyel meg voltak jelölve a férfiak, izrael fiai, a ragály betegségétől ments meg minket Istenünk Amen. Jézus Isten fia könyörülj rajtam Amen." „Boszorkányság Tüz Pestis és Szerencsétlenség ellen." Ezt a képet is a mester-gerenda alá tették, vagy nyakukban viselték az emberek és meg voltak védve tűztől épugy mint mindenféle egyébb veszedelemtől, gonosztól, pestistől. Súlyos esetekben az emberekkel bevetették a cédulát, mint ma ahogyan az orvosok etetik velünk az orvosságot, s a gyógyulás akkor biztos volt. A cédula-evés gyakorlatban volt sokáig, s gyerekkoromban én is hallottam említtetni, mikor egyik csikónk a combját valamiben felhasította, 43 44 S a külső sebnek gyógyítása végett odahívott Fiirst Lajos (később Feleki) cigány-utcai állatorvos folyadékot öntetett a csikó torkába orvosság gyanánt, mire édes apám egyet legyintett a kezefejével és azt mondta: — Annyit ér, mintha cédulát etetnénk vele! 45 46 (A túlsó lapon lévő kép azt az 1663. évben német nyelven nyomtatott „röpiv" (Flugblatt,) első oldalát mutatja hasonmásban, melyet Kanizsa város szerzett meg néhai Knáusz Nándor esztergomi historikus könyvtárából, és a mely röpiv teljes szövegét közöljük Havas Hugó dr. szabatos fordításában.) Hü megírása a vérszomjas törökök és tatárok cselekedeteiről érkezett megbízható híreknek és hogy mi történt Érsekújvár előtt, továbbá a magyaroknak általános felkeléséről, kik most már hajlandósággal vannak, mivel segedelmükre gr. Zrínyi Miklós ur érvényesen fővezérnek lett kinevezve. Szeptember havának 10. 11. és 12-ik napjáról. 1663. Bécsből, szeptember 10-éről. Az alsómagyarországi főnemesség nem tudott a fővezérleten egymás között megegyezni és nagy versengés támadt a Nádasdi, Pálfi és Battyány (Budeani) gróf urak között. Végre is ő császári felségének közbelépésére gróf Zrínyi Miklós urat választották meg fővezérüknek. Miért is ezen gróf rögtön ide idéztetett az udvarhoz, ki is elmiilt vasárnap per pósta ide megérkezett. Itt a császári felség őt két napon keresztül délelőtt és délután a titkos hadi tanácsba meghívta, majd pedig tegnap az emiitett fővezérlettel megbízta és tőle a hűségesküt (Juramentum fidelíter) kivette, minekutána ő ma szeptember 12-én reggel útra kelt, Gonzaga ur ő hercegi kegyelmessége kíséretében, ki ő császári felsége nevében gr. Zrínyi urat az alsóma- 47 gyarországi hadsereg vezéreként be fogja mutatni. Ugyanitt eleven mozgolódás van, mert alsómagyarországon minden férfi 15—60 éves korig élet és vagyonvesztés terhe mellett hadba lett szólitva és ezeknek általános szemléje Győr és Pápa között fog megejtetni. A császári hadsereg is napról napra kap erősítéseket, így tegnap ismét 12 hajón érkezett innsbrucki gyalogság vonult itt el a Carlburgi főhadiszállásra, ahová az újonnan toborzott és az országban hadbaszólitott összes katonaság hasonlóképen el fog küldetni. Hirdetmények is közzé lettek mindenfelé téve, hogy mind a négy országrészből (Vierteln) minden 30-ik, 20-ik és 10-ik ember mielőbb a hadsereghez küldendő, viszont minden 5-ik ember maradjon készenlétben az országban. Ezenfelül a német katonaság bőségesebb ellátása és élelmezése céljából az osztrák uri rendek megajánlották ő császári felségének, hogy minden ur és ország kapitány (Land-hauptmann) minden font uri adó után a kerületükben kijelölt raktárakba fél mérő gabonát szolgáltasson be és e hónap 20-ig bizonyosan beszállítson. Ily módon nagy mennyiségű gabona lesz rövidesen összehordva. Érsekújvár ostromát illetőleg a napokban általános rohamról beszéltek, mit néhányan elhittek, mások azonban nem. Arról pedig, hogy a tatárok merre fordultak, még semmi bizonyosat nem lehet tudni, mivel portyázásaik és gyors betöréseik miatt Morvaországban és Sziléziában az összes posták zárva vannak. Itt nagy sietséggel sok hajó készül és azokat Győrbe ¡rányitják, hol a Dunán gyorsan hidat 48 kellene verni, hogy mi célra, a jövő fogja megmutatni. P. S. Épen most érkezik jelentés arról, hogy a török 30.000 emberrel és néhány ágyúval Pozsonytól 6 mérföldnyire Thurna elé vonult, miről legközelebb bővebben fogunk tudósitani. Sopronból, szeptember 11-érői. Nem erősitik meg legutóbb tett jelentésemet, hogy t. i. a török Érsekújvár előtt rohamra indult. Arról azonban érkeznek bizonyos hirek, hogy a tatárok ott a sáncokba nyomultak és a védőcölöpöket ki akarták szakgatni, de már kezdetben olyan fogadtatásban részesültek, hogy a sáncokból csak nagyon kevesen menekülhettek meg, mire a többiek meghökkentek, ugy hogy az egészet abba kellett hagyniok. A mieinket itt semmi baj sem érte, nem is félnek és nem vesztett el száznál több embert, kiket nagyobbára nyillövés ért. Próbáltak ugyan a törökök néhány gránátot is bedobni, de azok a sáncok előtt hullottak le. A mieink a végsőkig védekeznek és ezideig még nem szenvednek hiányt eleségben, hadiszerben és puskaporban, miért is még sokáig tarthatják magukat. Egy basát a várból agyonlőttek, ki fölött Ők nagyban sajnálkoznak. Még minden elég jól áll, csak ne okoztak volna a törökök tüzzel-vassal oly nagy pusztítást Morvaországban és Ausztriában. Bécsből, szeptember 12-éről. Ép ma este érkezett az udvarhoz jelentés és biztosan állítják, hogy a törökök Érsekújvárt nagy erővel megrohanták, de az ostromoltak — hál Istennek oly heves ellentámadással és felbuzdulással fogadták őket, hogy a rohamokbán néhány ezer törököt 49 öltek meg, mig a mieink, vitéz ellenállásuk folytán néhány száz kivételével a várban megmaradtak. A napokban gr. Zrinyi ur ideérkezett. Alsó-Magyarország vezérének lett kinevezve, ami uj bátorságot keltett a magyarokban, kik most készségesen kapnak lóra és remélik, hogy 30.000 jó lovast össze tudnak hozni. Tehát mindenfelé nagy a reménység, hogy ezeknek a zsarnokoskodó vérebeknek ellent fognak állni. Sporck generális ur 3000 emberrel Pozsonyba vonult. A tatárok, akik sok községet felperzseltek, sok keresztényt is magukkal cipeltek; adja Isten, hogy a keresztények szorultságukból kiszabadulhassanak. A pozsonyiak és a környékbeli községekből valók vagyonukkal együtt majdnem valamennyien elmenekültek, mert ugy hirlik, hogy a török ezen a vidéken akarja téli szállását felütni, mitől azonban óvjon meg kegyesen bennünket az Isten. Prágából, szeptember 10-éről. A törökök portyázásai miatt az országban, sajnos nagy az ijedelem és nyomorúság. Tegnap lovas hirnök érkezett ide és jelentette, hogy a törökök és tatárok Morvaországban rettenetesen és könyörtelenül mindent feldúlnak, tüzzel-vassal pusztítanak, gyilkolnak és mészárolnak, miért is a határokon nagy az ijedelem és az idevaló népesség nem érzi magát biztonságban. Isten kegyelme fordítson mindent jóra. Weissenpottból, szeptember 10-éről. Elmúlt éjjel 2 órakor az a hír érkezett Glattauba, hogy a török Weissen előtt áll és erősen nyugtalankodik, továbbá hogy 30.000 tatár és Holis István: Zalai Krónika. 4 50 oláh áll Zischaunál, 10 mérföldnyire Prága mögött. Mindez oly ijedelmet okozott, hogy Glattau városából a lakosságnak több mint fele elmenekült és azon az egész éjszakán olyan lódobogás, szeke-rezés és futkosás volt, mintha az ellenség már a város előtt volna. Az urak és nemesek valameny-nyien elmenekültek. Pozsonyból, szeptember 12-én. Ugy hírlett ugyan a Forgách-féle véres ösz-szecsapásról, hogy az összes pozsonyi és magyar nemeseket, kiket foglyul ejtettek, lemészárolták, de most ugy hallatszik, hogy még sokan életben vannak. Az életben maradottak közül a vagyonosak váltságdijért haza fordultak, a vagyontalanokat azonban könyörtelenül fogva tartják és gályarabságba küldik. Olyan hír is érkezett ide, hogy a keresztényeknek ezen veresége folytán a török császár Konstantinápolyban muftija által ráparancsolt a népre, hogy még többet könyörögjenek Mohamedjükhöz és kérjék segítségét a további jó sikerhez és a keresztények leigázásához. Én azonban teljesen hihetetlennek tartom azt, hogy onnan ily gyorsan érkezzenek hírek, sokan pedig azt tartják, hogy a török császárnak a keresztények elleni háborúja nem valami komoly vállalkozás, és hogy azt nem is ő kivánja, hanem hogy az csupán a csőcseléknek vakmerő mozgalma, melynek egyedüli célja a fosztogatás. Isten védelmezzen meg minden keresztényt ilyen és hasonló vérebektől. Vége. Fordította Dr. Havas Hugó 51 A kanisai Mester Emberek Rend-Tarfása Die 31 decembris 1775. 1. Napok Elsőség Jj Kántor Hetekben Céhbéli Méséknek Rend-Tartása Nyáran Télen 1 Szücsek Őt órakor Hat órakor Szerdán 2 Kovatsok Hatod fél órakor Hét órakor 3 Lakatasok Hat órakor Nyolczad fél órakor 4 Magyar Szabok Hét órakor Nyolcz órakor 5 Németh Szabok Nyolczad fél órakor Kilenczed fél órakor 1 Csizmaziak Őt órakor Hat órakor a aj <U 2 Magyar Vargak Hatod fél órakor Hét órakor O ■o t/l f- 3 Bognárok Hatórakor Nyolczad fél órakor 4 Németh Vargak I Hét órakor Nyolcz órakor i* 52 Napok Elsőség Kántor Hetekben Céhbéli Méséknek Rend-Tartása Nyáran Télen 1 Takátsok Őt órakor Hat órakor G <U <D 2 Gerentsérek Hatod fél órakor Hét órakor C -CJ CL 3 Szőr-Szabok Hatórakor Nyolczad fél órakor 4 Péntérek Hét órakor Nyolcz órakor 5 1 Mészárosok Őt órakor Hat órakor (0 X) p 5 2 Gomb-Kettők Hat órakor Hét órakor N cn 3 Tsutorasok Hét órakor Nyolcz órakor 1 Atsok s Kőmivesek Hat órakor Hét órakor D. cd C u, 2 Csizmazia Legények Hét órakor Nyolczad fél órakor •C8 c/> ni > 3 Szőr Szabó Legények Nyolcz órakor Nyolcz órakor 4 Takáts Legények Kilenczed fél órakor Kilenczed fél órakor Takáts Czéh bél i Mester Embereknek 1 ma February Az az Gyertya Szentelő Boldog Asszony Napia előtt Énekes Mésssiek Lészen .... 6 órakor. Szent Joseff Napian Kiss Mésse Lészen 6 órakor. 53 II-dik Rend-Tartás. Mellyet Istennek nagyobb tiszteletére Jeles Ünep Napokon bévett ajtatos szokassal a\' szent Mésse Áldazat Közben Szővetnekekel meghtartani szoktanak a\' Czeh-béli Mester Emberek. Karátson Étszakan. Szütsek Kovatsok Lakatasok Magyar Szabok Karatson Napian 10 órakor. Németh Szabok Csizmaziak Magyar Vargak Bognárok Szent István Napian 10 órakor. Németh Vargak Kömivesek Takátsok Gerentsérek Uj-Esztendö Napian 10 órakor. Szőr-Szabok Péntérek Húsvét Napian 10 órakor. Szütsek Kovatsok Lakatasok Magyar Szabok Húsvét második Napian 10 órakor. Németh Szabok Csizmaziak Magyar Vargak Bognárok Pünkösd Napian 10 órakor. Németh Vargak Kömivesek Takátsok Gerentsérek Pünkösd Második Napián 10 órakor. Szőr-Szabok Péntérek 54 Gomb-Kettők Gomb-Kettők Tsutorások Tsutorások III-dik Rend-Tartása Czeh béli Mester Embereknek a tartani szokott Processiokban. Nagy Szombaton Heted fél órakor délután Kristus Urunk Fel-támadasánok Processióját tartván megh fognak jelenni Minyajon. Elsőbenis az Processiot el késérék Szővetnekekel Soos Ur Hazaig: Szíitsek, Kovátsok, Lakatasok s az Magyar Szabok. Másodszor. A Soós Ur Hazátul Posta Mester Ur Hazaig udvarolni fognak: Németh Szabok, Csizmaziák, Magyar Vargák és az Bognárok. Harmadszor. Posta Mester Ur Hazátul Klastromhoz Kőzől való Vas Rostéilik: Németh Vargák, Kőmivesek, Takatsok és az Gerentsérek. Negyedszer: Az Vass-Rostéltul mind addig fognak Udvarolni (Szőr-Szabók, Péntérek, Gomb-Kettők, Tsutorások \'s az Molnár Mester Emberek) méglen az ajtatoságnak Templomban Vége nem lészen. Az Ur Napi Proeessionak Rend-Tartása. Reggel hét órakor Minyajon meg fognak jelenni: Elsőbenis Szütsők, Kovátsok, Lakatasok és az Magyar-Szabok. Énekes Mésse alat fognak Udvarolnyi, s az Processiot I. Staczioik el kisérnyi, itten az áldás Utan vége Lészen Udvarlásoknak. 55 Az Első Staczionál áldás végin megh gyuitt-ván Szővetnékeket Nemeth Szabok, Csizmaziak, Magyar Vargak \'s az Bognárok fognak Udvarolnyi 11-dik Staczioik itten mind addig szolgaiván még el nem vigeződik Az Áldás. Az Második Staczionál áldás Utan elő alván Németh Vargak, Kőmivesek, Takátsok \'s az Gerentsérek Szép Rendel elkésérnyi fogiak az Rrocessiot 111-dik Stációik itten áldás után vége Lészen áitatos Szolgálattyuknak. Az Harmadik Staczionál áldás Utan Szővet-nekekel meg jelenvén Szőr-Szabok, Péntérek, \'s az Mészárosok fognak udvarolni III-dik Staczioik mind addig még ezen Staczionál vége nem lészen az Ajtatoságnak. Az Negyedik Staczionál aldas Utan Gomb-Kettők, Tsutorások és az Molnárok mind addig fognak Udvarolni még el nem Vigeződik az ájtatosság. Ezen Urnapi Processionak Rend-Tartasahoz Vasarnapik magakat alkalmasztattnyi el ne mu-mulassák. (A kanizsai takács céh ládájának titkos fiókjából.) Projcctum. Mindhogy Űrnapján hibássan esett a czéli-belieknek udvallások a Procession, Azon okbul, Hogy Kevés Részre vannak osztva a czéhek, mert Egy Résznek 2 Stationál is kölletett udvalnyi, Másképpen az utolsó Stationál ; ugymind : a Templomnál Semi sem Lett volna, Azért Szükségesnek Látczik: Hogy, nem 5. felé amind eddig volt, hanem 6. felé osztassanak, s nem is esik oll terhekre; mindhogy most neheztelnek azok a 2. Statióssak, Javaslanám : ha (másoknak is ugy teczczenek) hogy meg Kevessebbéttessenek a pár Számok 3 párra a 4. párrul és minden 5. Sta-tióig Ki Kerül az 3 pár, egyedül az 6-dikra 2 pár esik, és így Kerülnek Ky, ugymind: 1-ső Statió Lenne a Templomban az énekes Mise alatt és onnénd Ki Késérven a Processiót a Soo házig1) udvalnak Szűcsök Kovácsok és Lakatosok !) A mostani kir. adóhivatal. 57 2-dik Statio a Sooliáznál az utánno Követ-kezendőig a Mellen elő állanak és égő Szövet-nyegekkel udvallanak Magyar Szabók. Német Szabók és Csizmaziak. 3-dik. Sz. Háromságh Képinél2) a Következendő lieiig ahol olvastatik az Evangélium elő állanak . Magyar Vargák Német Vargák és Kümivesek. 4-dik Statio a Postaháznál3) a Következendő helig a hol is elöl állanak és udvallanak Takácsok Gerencsérek és Szűr Szabók. 5-dik Statió. Az Uraságh házátul4) fogva a következendő helekig ugymind: a Czintoriumnál Levő rostéiig7\') vagy Kis Űrnapján Szokás szerint az Ispitalig udvarainak és elől állanak. Szövétnye-gekkel. Pintérek Mészárosok és Gombkötök. \'-) A mai Erzsébet-tér. Régebben ott állott a Szentháromság szobor, mely most a Papkert előtt van. 3) A mai Centrál kávéház. J) Az az uradalmi épület, melyben Pálfi Alajos hercegi erdőmester lakik. \'") A mai Kazincy-utca és a cinterem hatá- rán árok volt, melyen keresztül erös vasrostélyon jártak az emberek. (Ugyanilyen vasrostély volt a Zárda utca és a cinterem közt is.) 58 6-dik Statio a Vas Rostéltul, vagy Kis Űrnapján : az Ispitál Templomiul") be a Templomba az egész ájtatosságh végeztéig udvarolnak az Csuttorások és Molnárok. Sig. Canisa Ao. 1776. Die 6-Juny. (A Kanizsai takács céh ládájának titkos fiókjából.) ") A templom és ispitály helyén ma a Kaszinó épület van. Számadás a kanizsai takács céh uj zászlójáról. Az Ászlónk mennyiben kerül annak föl Jeg-zése 1858. Évben Az Neki való Selem 10 röf 7 fp. röfe ideliozatással együt 71 f 30 x. Az Roijt és Kvázli 48 f — Az Kép és Arany betűk 30 f — Az Kereszt 5 f 30 x. Az Rud 6 f --Az Tarsol 6 f — Mise föl szenteléskor 1 f — Az Varrás tészen 12 f — Öszvessen kerül 180 f pengőben Czének Jegzője Páál Sándor s. k. (A Kanizsai takács céh ládájának titkos fiókjából.) Pecsételés a kanizsai izraelita iskolában, (mely alkalommal kiböngésztetik az iskolának rövid története és kicsiben megmutattatik a véres esztendő.) Az uj választási törvény a munkásoknak a választói jogosultságot az elemi IV-ik vagy Vl-ík osztályú bizonyítványa alapján adja meg. Nehogy az iskolai bizonyítványokat meghamisítani lehessen, azért elrendelte Zalamegye közigazgatási bizottsága, hogy a városi hatóságnak le kell pecsételnie az iskolák anyakönyveiben a IV-ik és Vl-ik osztályokról szóló lapokat. Erősen siettette a dolgot a nagykanizsai szociálista párt titkárja, Gyenes Dezső, ki már a képviselő választásra készült. Én ama kiküldöttség tagja voltam, mely az izraelita iskolához rendeltetett pecsételésre. Másik bizottságnak az állami iskolánál kellett ugyanezt cselekedni. A megbízatás teljesítésére mult évi április 28-ikán elindultunk az iskolába Prikler Gyula, tü dr. Benczik József és én. Olyan ragyogóan sütött a nap, hogy csak nagy disputálással tudtam kapacitálni magamat, mikép ki ne szökjem a temetői sétatérre fülemilét hallgatni. Valami atavisztikus ösztön miatt irtózom az iskolától. A kötelesség győzött. Mentem az iskola felé, melyet még az időből ismertem, amikor félszáz év előtt (sőt néhány évvel több félszáznál) a városi elemi iskola első osztályába jártam és mikor az ezüst-perselyt hordozó X-lábu zsidó templomszolgától rettenetesen féltünk, hogy lesaktol, mert jól tudtuk, mikép a húsvéti laskához olyan iskolakerülő gyerekek vérére van szüksége, mint amilyenek mink voltunk. Bár az épület a régi, de azért megnéztem, hogy meg van-e rajta a felírás: „Izraeliták Oskolája 1842", s miután hivatalos alapossággal megállapítottam az irás lételét, behatoltunk az udvarba. Az udvaron hatalmas fákat találunk, melyeknél feltűnő, hogy pompás koronájuk nincs megnyírva, mint a többi kanizsai fáké, melyek kivétel nélkül minden évben megcsonkíttatnak, s olyan könyörögve tartják az ember szeme elé megnyesett ágaikat, mint a koldusok ahogyan mutogatják megnyomorított kezüket, lábukat: „Emberek! Irgalmazzatok !" Az udvaron még valami feltűnőt találunk. Az iskola kútját, melyen hét csövön folyik a viz, hogy a szomjas diákok közül hét ihassék egyszerre. S amíg a kereskedelmi iskola kint levegőző tanítói közül ketten: Balog Dávid és Elek Mór mosolyogva nézegetnek felénk, ahelyett, hogy homlokukat ráncba szedve szigorúan őriznék a hiva- 62 talos tekintélyt, addig mink méltóságosan visszük a pecsétnyomót. Bejutunk az igazgató szobájába, hol az iskola-fentartó hitközség képviseletében megjelent Heltai József ískolaszéki alelnök barátságos fogadtatása által meg nem vesztegetve, hivatalos zordonsággal követeljük az anyakönyvek előadását minden esztendőről, amióta van a hitközségnek iskolája. Kertész Jószef igazgató készségesen elénk teriti az összes könyveket. Valamennyi szépen bekötve van. Benczik József városi ügyész megvizsgálja az anyakönyveket. A hivatalos vizsgálat soká tart, én tehát azalatt ugy szórakozom, hogy körülnézegetek. Az igazgatói szoba elég magas és tágas, bár 72 év előtt épült. Falain keretbe foglalt képek függnek; középütt a kereskedelmi iskola igazgatójának képe, mellette jobbról Deák, balról Wech-selmann arcképe. (Alig lehet elképzelni, hogy itt milyen nagy az igazgatói tekintély.) A másik falon Eötvös József képe, s egy rézkarc a kiásott római fórumról. Tovább a falra van akasztva Magyarország dombormű térképe. A többi falat csupán két ruhafogas ékiti. A bútorzatot kiegészíti a „kétajtaju" almárium, egy hosszú asztal, mellette két szék. Amíg én szemlélgetek, azalatt az ügyész megállapítja, hogy az izraelita iskola alapításától (az 1832-ik évtől) fogva, mind megvannak az anyakönyvek. A mi dolgunk azonban csupán az 1842/43 iskolai évtől kezdődik, mert az első tíz évben, vagyis 1832-től 1842-ig csak három osz- 63 tályu volt az iskola, már pedig nekünk a lV-ik osztályú bizonyítványokat kell megpecsételnünk egész 1900/901 évig. Az ügyész azt is megállapítja, hogy az 1847/48, ugy az 1848/49, valamint az 1853/54 évekből csupán a tanulók nevei vannak feljegyezve, de érdemsorozat nincs. Ezekután szépen sorba rakjuk az asztalra azokat a könyveket, melyekben a lapokat zsinórra kell fűzni és lepecsételni. S mivel már egy óra felé jár az idő, s minthogy a tiszti ügyész kinyilatkoztatja, hogy sok dolga miatt nem ér rá sem délután sem holnap, tehát elmegyünk ebédelni, érezvén, hogy a nehéz munka nagy részét elvégeztük. Harmadnap aztán megint beállítunk a direktori szobába. Guttág könyvkötő átfiizi zsinórral a IV. és VI. osztályra vonatkozó lapokat egészen ugy, ahogyan megköveteli a hivatalos előirás. Prikler Gyula pedig szakavatottan pecsételi a zsinór végeket. Olyan tökéletes pöcséteket nyom a könyvlapokra, hogy még száz év múlva is meg lesznek vele elégedve. Ha ugyan akkor is még törődnek az emberek az ilyen hiábavalóságokkal. De hát sokáig tart a szép piros pecséteknek odaiilesztése, én tehát az anyakönyvekben kezdek böngészni, bár „szakadatlanul felügyelek." Az olvasás közben érzem, hogy mennyire igaz Mikes Kelemen vidám Írása: „Az emberek postán mennek a paradicsomba!" Mintha temetőben járnék. Az anyakönyvbe jegyzett tanulók régen eltűntek. Csak néha-néha ragadja meg figyelmemet valamelyik ismerősnek tetsző név, mint Danneberg Jakab, Ollop Samu, Horsetzky Sándor, Stern Mór neve. 4 A tanítók még inkább ismeretlenek. Azaz egyiket mégis ismertem, Hofman Jakab rajztanítót. Ő hamarjában otthagyta a nyomorult tanítói állást, feleségül vette a cigányutcai szatócs Netti lányát, kereskedő lett és uri módon élt. Felesége vezette a szatócs üzletet, ő pedig gabná-val próbált kereskedni. Persze kicsinyben. De azért néhány év alatt a düledező zsuppos alacsony bolt helyére zsindelyes szép ujházat és nagy magtárt építtetett. (Most Dukász Dávid korcsmája.) Mikor 1867 februárban kiütött a magyar világ, Hofman Jakab mingyár az első nap vésőt és kalapácsot vett a kezébe, kiállott az utcára és azzal a kiáltással: „Ide gyerekek! Ilyent még nem láttatok!" maga köré cáőditette az egész környék naplopó seregét. A viháncoló csapat bámulása közben lefeszítette bolíja ajtajáról a kétfejű sasos „K. k. Tabak Verschleíss" köriratú cimert és uj címert vert fel: a magyar koronát, melyet az a szokatlan felírás díszített: „Magyar királyi dohány és szivar eladás." A volt rajztanító maga festette meg a cimert, mert nem tudta bevárni azt a néhány napot, mely alatt mesterember elkészítette volna. A kifüggesztés alatt „a kis Hofman" magánkívül volt az örömtől és azt kiabálta a gyerekeknek: „Látjátok, ez a magyar korona! Ezután mindent kidobálunk ami német!" Abban a jelentéktelen dologban a kiegyezés óriási jelentőségét magyarázta meg. Egyébként pedig arról volt ismeretes Hofman Jakab, hogy megette a disznóhúst és az udvarában disznókat hizlalt. Azt mondta: „Ha keresz- 6 f> ténynek jó a sertéshús, akkor jó a zsidónak is, akármit mond a Faszl." (Fassel Hirsch kanizsai rabbi, ki anyai ágon nagyapja volt Szterényi József későbbi államtitkárnak.) Hát ezt az egy tanítót ismertem. A mult fölötti merengésem különben csak néhány pillanatig tart. Újra az anyakönyvekben lapozgatok. Szedegetem az érdekesebb adatokat. Mint már előbb emlittetett, az izraelita fiúiskolát 1832-ben alapították, s kezdetben csak három osztályból állott, míg 1842-ben felállították a Vl-ik osztályt is. De volt leány iskola is, mely az 1844-ik évtől fogva fordul elő az anyakönyvben, ámbár két évvel előbb alapították. A leányiskola két osztályú volt, mig 1857-ik évben három osztályra emelték. A tanítás német nyelven történt mind a fiuknál mind a lányoknál. A magyar nyelvnek („Unga-rísche Sprache") tanítását 1837-ben vették tervezetbe először, s már a következő évben 1838-ban az egyik tanitó magyar nyelven állította egybe osztályának névsorát is. Ez azomban csak kísérlet-számba ment, mert a többi tanitó nem követte a jó példát, sőt az az egy is beszüntette a magyar feljegyzést. Közben 1842-ben magyarul állították egybe valamennyi osztályról az anyakönyvet. De ez csak egy évig tartott. Ugy látszik az iskolát fenntartó hitközség találta szükségesnek a németnyelvű anyakönyvezést, mert a szülők közt nagy számban akadtak olyanok, akik kérték, hogy a „betyárnyelv" tanulásától gyermekeik, kivált leányaik felmentessenek. Halis István: Zalai Krónika 5 66 Tehát német az anyakönyv egész 1848-ig. Ebben és a következő 1849-ik évben az egyik tanitó magyarul, a másik németül vezette osztályának könyvét. Ez is megszűnt. Megjött az elnyomatás kora, s állandóan német az anyakönyv 1850-től egészen 1866-ig. Ekkor történt a kiegyezés, melynek következménye gyanánt ellenállhatatlanul a magyar nyelv hódítja meg az iskolát. Megszűnik az izraelita iskolában is a német nyelvű tanitás. Az 1867-ik évtől a mai napig teljesen magyar. Mikor a könyvekből mindezeket megállapítottam és már alig találtam foglalkozást, akkor egy percre bejön az igazgatói szobába Krámer Lajos tanár. Szeretetreméltóan vígasztal bennünket nehéz munkánkban és finom szivarkával kínál. Én azonban követem a szerencsétlen véget ért poétát, Hajgató Sándort és nem fogadom el az ajándékot. Nem engedem magamat megvesztegetni egy cigarettával. Miután pedig még mindig tart a pecsételés, az iskolaszéki alelnök meg túlságosan elmélyedt az érdemsorozatok tanulmányozásába, tehát én is próbálok megint valami időtöltést keresni. Tréfásan megkérem az igazgatót, hogy az iskolai régi emlékekből mutasson valamit: virgácsot, őzlábat s más ilyen nevelő eszközt. Az igazgató mosolyogva ád elém két könyvet. Egyik a feketekönyv, másik a piroskönyv. Használták az egyiket a büntetésre, másikat jutalmazásra. A feketekönyv teljesen fekete, ami ugy értendő, hogy fekete a kötése, fekete a szélre alkal- 67 mázott bőr, s fekete a szegély festése. A cime meg éppen fekete: „Buch der Schande." (Szégyenkönyv.) Megilletődve nyitom föl és bennem harag gerjed a régi tanitás kegyetlen eszközének láttára. Képzeletem elé villan a bűnös diák eltorzult arca és fülem hallani véli orditó sirását. És szemem előtt áll a tanbetyár, aki igazságának tudatában nem ismer könyörületet. De haragom lecsillapodik, mert látom, hogy csak az első évről, (1839-ből) van a könyvben néhány büntetés, azután pedig teljesen elmarad. Ugy látszik a tanitók emberségesebbek voltak, mint a rendszer. A Buch der Schande bejegyzései német nyelvűek. A vétkes tanulónak sajátkezű aláírásával kellett megerősíteni a bejegyzés igazságát. A hatalom mindig leleményes, ha a büntetés súlyosbításáról volt szó. Az egyik bejegyzés nemcsak németül, hanem magyarul is megvan. A magyar rész igy szól: „Nagy gyalázatomra írom nevemet egy gyalázatos vétkem miatt ezen szégyenkönyvben." A másik a píroskönyv, aranymetszéses, piros táblás jegyzőkönyv „Ehrenbuch" (Érdemkönyv) felirattal a külső lapon. Vezettetett az 1839. évtől 1869- ig. Még pedig az utolsó (1869-ik) évet kivéve, mindig német nyelven. Minden éven számos nevet irtak bele, s egész sereg fiút tettek vele boldoggá. Hanem a leányok közül csupán kettőnek a neve került bele az Ehrenbuchba. E kettő volt Sohr Hermin és Eichberg Natália. (Ez utóbbi az igazgató leánya.) 68 Efölött gondolkozván, ugy tetszik nekem, hogy ti többiek, akiknek nevén végigszalad szemem a „Mädchen-Schule" anyakönyvében : Száli, Rákel, Sára, Rüfke! ti közöttetek is lehettek, akik megérdemelték, hogy a piroskönyvben örökittessék meg a neve. Csakhogy mindig ugy volt az, hiába, hogy a százféle érdekkel gázolt életben az érdem nem méltányoltatik szerencse nélkül! Emez elmefuttatás közben elvégeztetik a pecsételés, az iskolaszék jól táplált alelnöke is leteszi kezéből az anyakönyvet azt mondván: „végig néztem az én egykori osztályomat," (nem kíváncsiskodom, mert az alelnök diákkorából nem szeretnék rábukkanni valami kellemetlenségre,) s miután a kereskedelmi középiskolára nem volt kiküldetésünk, (pedig talán arra is ráfért volna egy kis szellőztetés,) tehát véget ért a pecsételés szertartása. Az ügyész megszerkeszti a jegyzőkönyvet s azután a tanácsi pecsét nyomót ünnepélyesen visszavittük. (Azóta egy év rohant el a feledésbe. S ezalatt elesett dr. Benczik József az orosz elleni ütközetben a Jankovhegyen, Gyenes Dezső pedig a szerbek elleni csatában valami névtelen sziklán. Balog Dávid és Elek Mór a hadbavonultak között vannak, Prikler Gyula is verekedik valahol, mert ilyen értesítéseket küld: „Éppen mellettem érte halálos lövés dr. Ferenczy György nagy-kanizai ügyvédet.") Zalavármegye bandériuma 1790-ben, és a megye címerei. szalavármegyei korona őrző vitcz seregnél szebbet képzelni sem lehet!" ígyen kiáltott fel a „Magyar Szent Korona Históriája" cirnü könyvében tudós Decsy Sámuel uram. Tudnillik: II. Józsefnek 1790-ben bekövetkezett halálakor a magyar koronát Bécsből nagy diadallal hazaszállították és azt az egyes vármegyék által Budára felküldött disz-banderiumok őrizték, bizonyos időközökben egymást felváltva. E bandériumokat irta le részletesen Decsy. „A Korona Őrző Nemes Seregbelí Vitézek nem homályos ágyból származott, éretlen elméjű, s feslett erköltsü ifjakból, hanem tsupán nemes vérből eredett törzsökös és nemes szabadsággal élő igaz hazafiakból, s mind őseiknek ditsőségével, mind tulajdon érdemeikkel és virtusaikkal tündöklő férfiakból és ifjakból állott és tsaknem mindnyájan tulajdon költségeiken őrizték szent zálogunkat, a koronát", mondja Decsy. 70 Ekkor (1790. junius 6-án) küldött Zalamegye olyan ragyogó bandériumot Budára, melyhez foghatók csakis Szatmármegye nemes vitézei voltak és a királyi testőrzők, (de ezek is csak akkor, ha gála vagy ünnepi ruhájukba öltöztek,) és a melynek fényességéről még az unokák is mesélgettek. A zalamegyei bandériumban még a lovak is teljesen egyformák voltak. II. József trónralépésekor Zaiavármegye főjegyzője és legfényesebb tehetségű embere jápprai Spissich János letette hivatalát, de a kalapos király halála után Zalamegye országgyűlési követévé választotta Spissichet, ki már Pesten volt az ugyanakkor megnyilt országgyűlésen, mikor a zalamegyei bandérium felérkezett a korona őrzésére. Az összes vármegyék bandériumában csakis egyetlenegy fiatal gyerek-ember volt: Spissich Jánosnak fia, Antal, egy 13 esztendős koránérett deli fiu, ki nem sokára azután meghalt. (Spissich Jánosnak 8 fiu és 8 leánygyermeke közül 7 fia és 7 leánya halt meg fiatal korában.) A zalamegyei bandérium kápráztatóan fényes egyenruházatában legjobban figyelemreméltó a cimer, melyet a tarsolyon kivarrva viseltek. (Nyitravármegye bandériuma is ilyen címert viselt.) Ez a cimer: fekete mezőben zöld hármashalmon figyelve álló bagoly, szájában mezítelen görbe kardot tartva. — („Tudomány és vitézség őrei hazánknak.") Vagyis az országos címerből régebben a kettős kereszt, később az Anjouk liliomos koronája, akkor pedig a hármas halom vétetett át Zalamegye által. 71 Ugyanis Fray „De Sigillis" cimü munkájában irja, hogy megyei eimerüi kettős kereszt volt („Sigillum Servíentium De Sala" körirással ellátva,) a Zalamegye nemessége által 1232-ik esztendőben hozott ítélet pecsétjén. Utóbb pedig az 1550. évi 62. törvénycikkely folytán a vármegyék címerének megállapítását a királynál kellett kérni, s ennek alapján csináltatta Zalavármegye 1559-ben későbbi cimerét, mely állott: ezüst szalag (a Zala folyó) által két részre osztott vörös mezejü paizsból, a fehér szalagban (a címertan szabályai szerint) jobbról balfelé irányuló arany nyílvesszővel, — és a cimerpajzs tetején a háromliliomos fedeletlen arany koronával. A vármegye aztán kék színű címer pajzsot használt a vörös helyett és a koronát nem a címer pajzs tetejére, hanem a pajzs felső mezejébe helyezte. A zalamegyei bandérium egyenruhája igazán elragadó volt, csak a fekete csizma bántja a magyarnak keleties szinérzékét annál is inkább, mert a dísz-ruházathoz a régi magyarok sohasem viseltek fekete csizmát. A bandérium előtt arany csipkés kamuka inget viselő két magyar tárogatót fujt és a bandérium közepén hat darab muzsikus volt, különös egyenruhában és szintén lóháton. Mikor mulatságos utazás után a bandérium Budához közeledett, félórányira elébe jöttek szintén muzsikaszó mellett Pest, Bihar, Szabolcs és Tolna vármegyék bandériumai és igy kisérték be Pestre, hol a zala-megyeiek kvártélya vala. És ezzel átadjuk a szót Decsy Sámuelnek: 72 „A Szala Vármegyei nemes őr álló sereg mentéjének szine világos kék volt szürke bárány bőrrel prémezve, aranyos gombokkal és sinórral, hasonló szinü, fekete posztó salaváris arany sinó-rokkal által kötött nadrágja; arany paszomántos fekete posztó kamizolja; veres kifüggővel, arany vitéz kötéssel és magas kótsag tollal ékes gerényböl kalpagja; arany boritásos és megaranyozott sarkantyús fekete tsizmája. Karmazsin szinü szijjakon függő széles rezes kardjok, fekete posztó tarsoljok, mellynek kerülete arany paszomántal vólt környiil véve, közepére pedig egy mezítelen görbe kardot szájában tartó bagoly, \'s alatta az Országnak három nevezetes hegyei ki varva. A\' fő tiszteknek forma ruháikon, sinór helyett arany paszomant és arany bojtok vóltanak, vállaikon pedig párdutz bőr függött. Világos pej szőrű paripáikat réz tsattos, fényes fekete bőrből készítetett szerszám és arany paszomántos, fetske fark formára vágatott fekete tsótár ékésitette, mellynek két alsó szögeletében két nagy betűvel Zala Vármegyének neve vólt ki fejezve. Zászlójuk az utolsó, t. i. az 1741. esztendő-beli nemesi fel álláskor készíttetett a\' test örzö század\' számára. Fejér damastból vagyon ez, mellynek kerületén és két végéin gazdag arany bojtok függőnek. Egyik oldalára a Boldogságos szűznek képe vagyon le festve, illyetén fen Írással; Patrona Regni Hungáriáé, az az, Magyar Országnak pártfogója, a képen alól, Hazánk tzimere. Másik oldalán jobb kéz felől Zala Vármegyének tzimere, az az, egy veres mező, mellyet a\' Zala vize két részre oszt, a\' paisnak avagy tzimernek tetejére Szent István királynak fedeletlen hármas liliomos koro- 73 nája vagyon helyheztetve. Bal kéz felöl a\' Grófi Althán famíliának, melly is ezen Vármegyének fö Ispánságát örökösen bírja, tzimere festetett le. Késői maradékaink tudtotokra adom, kik lettenek legyen ezen deli nemes ör álló seregnek felsőbb \'s alsóbb rendű tagjai. Fö Kormányzója vólt. Galanthai Gróf Fekete János Ts. K. Kamarás és General Major. Fö Strázsa Mesterje. Tolnai Gróf Festetits János. Tábori Káplána. Rosty János Hahoti Apatur és Keszthelyi Plebánus. Kapitánnyai. Bezerédi Bezerédy Ignátz, udvari Tanátsos és F. Septemviralis Tábla Biró. Gyömörei Gyömörey György, több N. Vármegy. Táb. Birája. Kiss Ignátz N. Zala Vármegy. T. Birája. Fö Hadnagyjai. Kiss János N. Zala V. Tabl. Birája. Palényi Inkey Menyhárt. Nedetzei Nédetzky János N. Zala V. T. Birája. Farkas-Pátyi Farkas Lajos N. Zala V. All-Sz. Birája. 74 Skublits Imre Szalabéri Horváth Imre, G. Eszterházy Imre Huszár Regimentjének All-Hadnagyja. Tábori Számtartója. Domjánszeghi Doniján Jósef N. Zala Vármegyének vólt All-Sz. Birája. Kvártély mestere. Deák Péter Zala Vármegyei Itilö Széknek vólt Actuariusa. Ör álló Vitézei All-hadnagyi ranggal. Jápprai Spissich Antal 15. esztendős neven-dék vitéz. Augustits István V. Esk. Bezerédy István. Botsárdy Gábor. Csákány Jósef V. Esküt. Dely Boldizsár V. Esk. Diskay Jósef. Dómján Jósef Ali- Sz. Biró. Domokos Gábor. Farkas Mihály V. Esküt. Fater Pál V. Esküt. Fekete János. Gerets Jósef. Györfy László. Horváth Antal V. Hadn. Horváth Jósef (sz. Gróti.) Horváth Jósef (Kopányi.) 75 Kerkápoly Jósef. Kutassy Jósef. Lelovitz Ignátz. Marton György. Répáss Ferentz All-Sz. Biró. Rozsos Ferentz. Salamon Ignátz. Sydy László. Szabó Mihály. Szigety Ignátz. Takáts Dániel V. Esk. Thassy János V. Esk. Thassy Mihály V. Esk. Ttiry Jósef. Varga Jósef V. Esk. Melly nagy öröm és vigasság között utazott légyen ez a\' nemes ifjúság honnyai királyainknak ditsö hajléka felé, tsak ebből is ki tettzik, hogy a\' sereg előtt két alföldi magyar lovaglott s\' fújta tárogató sipját, a\' kik arany tsipkés fekete kamuka ingekbe, arany paszomántos világos kék nadrágba és arany paszomántos fekete tsákó süvegekbe vóltanak fel öltözve. A\' seregnek közepén lovag-lottak hat musikusok flautákkal, fagótokkal és trombitákkal. Ezeknek öltözetjek állott világos kék nadrágból, s\' muszka dolmánból, tollakkal környül rakott kettős tsákós süvegből arany paszomántra, sarkantyús piros tzismából és rezes kardból." Nagykanizsai nyelvjárás. Gyűjtötte Szabó Lajos dr. I. Babonaságok. Akasztott embörnek a kötelébü haza kö vünnyi és eténnyi, mer az szerencse. Ahá a mönkü vág, onnaj éddarabot e kö vünnyi, mer aki evüszi, alihó nem üd be a mönkü. Aki Luca naptyán var, annem lessz szerencsés. Aki etör éttükröt, annem lessz szerencsés hét évig. A hádoklót nem szabad nevén szóléttanyi, mer akko a mázsvilágru vüsszajár. Aki késérteteket lát, dobgyon feléje (hányjon) háromsze körösztöt, akko eszalannak. Aki Szengyörnap előtt öggyigot fog s le-vággya a farkát, aszt etészi, asszerencsés lessz. Aki Szengyörnap előtt ébbékát fog, vegye kija köröszcsontyát, tegye éffazégba Szenmihál napig, 77 akko amellik lány szoknyáját meghúzza vele, allesz a szereteje. Akit megvertek (megigéztek), appisálla le a kezeit, mozsdózzék meg benne, akko emuilik. Akinek kólikájo (hasmenés) van, öllön meg éttikot, fórázzo le a tollát, aszt üllőn rá, attu emuilik. Amel udvarbu a kutya éjje tutó, abba az esztendőbe mékhal od valaki. Ha sárga pílláncsot lát az embör elősző tavassze, akko beteg lessz; ha pirossat, akko egésséges. Szentivány naptya előtt nem szabad az asszonyoknak ómát ennyi, mer akko a gyerekeji betegek lesznek. Akit a kutya mékharap, füstölle be a sebgyit a szőrive, akko eszárad. A kis macskákat nem szabad addég mek-fognyi, még kü nem gyütt a szeme, mer evesznek az embör ujjáru a körmök. Borbálo naptyán nem jó varnyi, mer akko nem tojnak a tikok. II. Találós kérdések. Ennyihány birkának hány lábo van ? (Kettő; mert ember hány nekik enni.) Mi nyőn a farkán ? (Retek.) Mellik hegyre fekszik legtöbbször a nyu? (Szőrhegyre.) Hán tik éppár? (Egy sem; tyulc a tyúkkal nem lehet egy pár.) 78 Erdőn terem, falun ugat, mijaz? (Kendertiló.) Mi megy fejtetőn a tempómba? (Patkószeg a csizma sarkán.) Kerten átu sót kér, mija? (Retek.) Édes anyám is aszonta, ne őrözzek két nyájat. (Ha iszom, ne beszéljek.) Semmiccse fősztünk, mégis háromfélét ettünk, mija? (Kenyér, héjjá meg a béle.) Miko esik nappéntek nasszombatra ? (Mindig, mert Nagyszombatban is akkor van nagypéntek mikor máshol.) Mér nyul a nyul ? (Étele után.) Miko megy a hegy a nyúlnak. (Mikor nyársra húzzák.) III. Népdalok. 1. Kanizsaji kertek alatt . . . Kanizsaji kertek alatt Nyillik esszép rózsa. Gyere jédes kis angyalom Szakéccs egyet róla. Nem szakéttok róla, Nem kő nekem rózsa, Téja zenyém, én a tejed, Üsse leszünk soha. Szomszédasszon kertében Kinyillott éttulipány. Odajárok tirere, 79 Minden vacsora után. De nem azér a künyillott Tirere virágér, Szomszédasszon tirere, Tirere lányájér. Elszárad az a fü Kit a kasza levág. Ehérvad az a Ián, Kid babájo elhágy. Én is ehervadok, Jaj de beteg vagyok, Megölel a babám Mingyá meggyógyulok. 2. Jrigyejim sokan vannak . . . Irigyejim sokan vannak, Mind a kutyák ugy ugatnak, Hagyok nekik vig napokat, Had ugassák kü magukat. Annyi az irigyem nékem, Mind sürii csillag az égen. Hol fövesznek, hol letesznek, Aliig is, hogy meg nem esznek. 3. Este van . . . Este van, este van. Megy a nap lefelé. Ballagnak az öregek, Ballagnak az öregek, Az iroda felé. Bemegy az irodába, Ránéz a zupásra. Adja ki a kis könyvem, Szabadságos levelem, Az uti cérgéldét. Este van, este van, Megy a nap lefelé. Ballagnak a regruták, Ballagnak a regruták, A kaszárnya felé. Bemegy a szobába, Leül a strózsákra. Lehajtya bus fejit, Hullattya könnyeit, A kopfpolsztérgyára. Este van, este van, Megy a nap lefelé. Mozsd ballag a vőlegén, Mozsd ballag a vőlegén. Menyasszonya elé. Bemegy a szobába, Leül a divánra. Lehajttya bus féjit, Hullattya könnyejit, Babája vállára. Az emlékezés országából. II. Mikula Antal. Legkedveltebb embereim közül való volt, pedig csupán hivatalosan voltam vele ismeretségben. Nagykanizsán a hónaponkint kétszer tartatni szokott katonai pót-állitásnál Mikula mint alezredes volt a katonai elnök, én pedig mint polgármester-helyettes a polgári elnök. Hivatalos dolgom nem volt nehéz. Tennivalóm annyiból állott, hogy pontosan nyolc órakor megjelentem a Polgári-egylet nagytermében, hol a katonatisztekkel kezet fogtam, s eközben én a cipőm sarkát, ők pedig a sarkantyujokat összeütöttük, aztán székre ültem és nézegettem, hogyan vizsgálja a polgári orvos a kereset-kép-telen apákat, a katona orvos pedig a katonaköteles meztelen legényeket. Ezzel küldetésemet el is végeztem, mert azután csupán aláírni kellett 82 a jegyzékeket s a roppant sietve eszközölt aláirás után megint összeütni a cipőm sarkát, s a mindenkor udvarias tisztekkel kezet fogni. Télen bizony rossz volt a levegő a teremben, de annál pompásabb volt nyáron, mikor ki voltak nyitva az ablakok, s amikor én olymódon gyakoroltam hivatalos kötelességemet, hogy az ablakhoz állva a fák zöld koronájában és a lomb között csillogó napsugárban gyönyörködtem. Egyszer aztán az történt, hogy amig én az ablak mellett nézegettem, addig a polgári orvos meg az alezredes disputálni kezdtek. Rátz Kálmán azt erősítgette, hogy őneki a most megvizsgált családapát semmiképen se lehet kereset-képtelennek kimondani, mert egészséges és dolgozni tud. Mikula Antal pedig azt vitatta, hogy az utasitás cikkelye értelmében igenis már az orvos által megállapítandó ez esetben a kereset-képtelenség, mert az apának nincsen semmi vagyona, ellenben van nyolc élő gyereke. (Egy szegény sümegi foltozó suszter volt.) Figyelmem oda terelődött. Nini, hiszen itt egész különös dolog történik: a katona igyekszik a fölmentésen, s a polgári közeg ellenzi! Ritka nemes gondolkozást árult el a katonatiszt, s tulajdonképpen csak most néztem meg jobban a személyiségét, s láttam, hogy magas termetű, egyenes tartású alak, kinek fürge mozdulatai alig árulják el korát. Hat-hét évvel lehetett fiatalabb mint én. Mult 1914. évi julius 20-ikán tartott pótálli-táson igen sok ember volt Százharmincnál többen kerültek vizsgálat alá. Mikor végeztünk, a jegyzőkönyvek aláírása közben, azt mondta Mikula: 83 — Ilyeneket sem irok alá többet ! Ez az utolsó hivatalos cselekedetem ! Harmincöt évi szolgálat után megyek Qrácba! Mindannyian szerencsét kívántunk neki és én megjegyeztem: — Bátran kiszolgálhatná a negyven évet alezredes ur! Bizony, a rövidre nyirt haj és a rövidre nyirt bajusz csak alig kezdett szürkülni. Nevetve válaszolt: — Nem várok tovább, mert néhány évet egészségesen szeretnék nyugalomba tölteni. De nem is szükséges, mert nálunk úgyis magasabb rangot adnak a nyugdíjazáskor, aztán valahogy megélünk. A mosolygó honvéd főhadnagy pedig hozzátette a gratulációhoz : — Alezredes ur olyan erőteljes, hogy többet ér a fiataloknál. Az asszonyokat jobban meg tudná még táncoltatni! Mikula jókedvűen felelte: — Azokat magukra bízom! Már én nem akarok mást tenni, mint mogyoróval ellátni a mókusokat a Stadtparkban! Én pedig elgondolkoztam. Milyen különös találkozás! Nekem is ez az utolsó reprezentálá-som. Én is utoljára irok alá katonai jegyzékeket. Ma is csak véletlenül kerültem ide, mert polgármesterem nem jött még haza szabadságáról, máskép a mai pótállitás helyett valahol Hévizén reparálnám az összeroskadni készülő testet. És azután sebes vágtatást megyek nyugdíjba. És minden máskép történt, Mikulánál is meg nálam is. 84 A pótállitás után maga a végzet vette kezébe a mi parányi kicsiségü személyes ügyünknek elintézését. Julius 23-ikán megjött a polgármester, 24-ikén átadtam a hivatalt és ugy volt, hogy 25-ikén megyek Hévizre. Azon a napon ultimátumot küldött a szerbeknek Tisza Pista. (Már csak Tiszát mondok én is a király helyett, mint a többi népek.) Leírhatatlan izgalomban vártuk az eredményt. Szó se lehetett az elutazásról. Három nap múlva pedig megtörtént a hadüzenet, mire azok is elhagyták Hévizet, akik addig ott voltak. Az én szabadságomnak lőttek. Meg a nyugdíjazásnak is. Ezeken a napokon óriási katonaság vonult be Kanizsára. Megtörtént, hogy még az aszfalton is ezrivel aludt a berukkolt legénység. A fölszerelt csapatokat pedig mindennap vitték a vasútra, hogy minél előbb a harcmezőn lehessenek. Az ellenség elé ment seregével a kanizsai állomás parancsnok is, kinek helyére Mikulát rendelték ki. Már szó se volt nyugdíjba menésről. Az öreg katona olyanná vált, mint a huszár paripa, ha riadót hall. Minden áron a csatatérre kívánkozott. Alig néhány hét múlva bent is volt a háborúban. December 6-ikán hallom, hogy hazahozták, miután néhány hétig a határszéli egyik korházban volt ápolás alatt. Két golyót kapott, még pedik az egyiket a tüdejébe. És tíz nap múlva kivel találkozom az utcán? Mikula alezredessel. Olyan délcegen igyekszik lépni, 85 mintha nem lenne lábadozó beteg, hanem valami újdonsült hadnagy. A régi katona-szivart, a vir-zsiniát, erősen tartja foga között és vidáman füstöl. Rövid bajusza csak valamivel lett szürkébb, mint néhány hónap előtt. Megindultan szorítom meg kezét és boldogan hallgatom recsegő hangú beszédét: — Megyek vissza nemsokára, verekedni. Pedig az orvosok nem akarnak engedni! Azt mondják, hogy csak kivül hegedt be a sebem, de belül még nem. Eh, mit tudnak a doktorok arról, ami oda bent van? Én csak jobban tudom, hogy meggyógyultam-e vagy sem ? A szivemmel hallgattam az öreg katona vidám beszédét. Persze ugyvan ! Mit okvetetlenkednek az orvosok, mikor az ember egészségesnek érzi magát? Meg aztán amikor az ember még egyszer kedvére ki akarja verekedni magát? És újra elment Mikula a csatamezőre. És nemsokára örömet szerzett nekünk azzal, hogy azt olvastuk, mikép ezredes lett. És most jött a hir, hogy május 30-án Pole-nica község mellett egy rettenetes vérengző, diadalmas ütközetben, amint előre rohant serege élén, megint két golyót kapott: egyet a mellébe, egyet a halántékába. És rögtön meghalt. III. Töríénet a Kossuth bankóról. A régi Kanizsának nevezetes embere volt Horvát Ferenc szürszabó mester. Neki Kossuth volt minden, és minden más — semmi. Jellemző hires mondása: „Három Isten, egy Kossuth." Ez a csupa lelkesedésből és csupa szivből álló jómódú ember tönkrement öregségére. Ehhez járult, hogy a bal oldalán szélütés érte. De még akkor sem engedett álmaiból S akármennyire nevetséges is, azért mégis neki volt igaza, mert álmok nélkül nem érdemes élni. Talán még vannak, akik emlékeznek arra a félig béna öreg emberre, kit az utcán ugy szoktak köszönteni: — Meggyün Kossuth Lajos! E mondásra az öregnek örömtől szikrázott a szeme, felemelte mankóját a mozgatható félkezével és vidáman szalutált. Aki ezt látta, hát 87 arra is átragadt a rendületlen hit „Igen meg fog jönni Kossuth!" Ez volt Horvát Ferenc. (Kossuth apánk pedig egyszer csakugyan megjött. Ott vitték keresztül Kanizsán, Horvát Ferenc lakóhelye melleit. A város akkori polgármestere, Babócsay György, ki valami komaság révén rokonságban volt a Kossuth családdal, óriási pompával diszittette föl a vasúti állomást, a kanizsai mozdonyvezetők pedig egész virágerdővel bontották be azt a vonatot, melyen hazahozták — holtan. De ezt már Horvát Ferenc nem érte meg.) Horvát Ferencről már a „Kanizsa város története" könyvében jellemző dolgot jegyzett föl az iró, Horváth Gyula. Azt, hogy a hires sziirszabó az ötvenes években a párisi világkiállításra készített egy igazán gyönyörű szűrt. Nem kiméit sem költséget, sem fáradságot a remek munkától, had bámulják a külföldi népek azt a fölséges ruha darabot. És elküldötte Párisba a maga költségén. Azonban a szűr az akkori nehéz időben sem Párisba, sem vissza haza nem jutott. Valamikor Verhás Sándor mondott el nekem egy különös esetet Horvát Ferencről, melyet kár lenne feledésbe bocsájtani. A történet még negyvennyolc előtt kezdődik, mikor Verhás Sándor apja, Verhás Mihály, volt a szombathelyi püspökségnek és a káptalannak főszám vevője, vagy ahogy akkor nevezték: ekszaktorja. A főszámvevő egyetlen vágyakozása az volt, hogy bérel vagy vásárol egy kis birtokot, aztán nyugodtan gazdálkodik és elpipálgat öregségére. 88 Ezért takarékoskodott egész életén keresztül, s már többet félre rakott harmincezer (váltó) forintnál. Közben kiütött a forradalom. Egyszeriben megszűnt az élet és a vagyon biztonság. Verhás Mihály eladta Szombathelyen levő szép házát nyolcezer (váltó) forintért, mert látta naponkint, hogy minden vagyon veszendő, csupán a pénz biztos. Azt el lehet rejteni és meg lehet őrizni. A ház vételárát is a többi megtakarított pénzéhez csatolta és amikor magyar pénzt bocsáj-tott ki Kossuth, akkor a főszámvevő minden pénzét beváltotta Kossuth pénzre. Ugy tekintett az első magyar szövegű bankókra, mint valami talizmánra és naponkint gyönyörködött a mintegy negyvenezer forintnyi bankóban. Azután jött a veszedelem : letiportak bennünket, s mindenfelé röpült a vészhir, hogy a magyar pénz elvesztette értékét. Egyik nap Laki kanonok rászólt Verhásra: — Miska ! Rosz szél fuj! Cseréld ki a káptalan pénztárából a Kossuth bankóidat német pénzre! Gondolj arra, hogy neked van tizenkét gyereked, a káptalannak pedig egy sincs. A ne-táni veszteséget majd kiheveri a káptalan! Csakhogy ezt a beszédet hazafiatlannak tartotta Verhás. Azt felelte: — Nem adom németért a magyar pénzt! Ha elvesz az értéke, akkor úgyis vége Magyarországnak, és akkor had vesszek el én is! Megtartotta tehát a magyar bankókat, melyek csakhamar teljesen elvesztették értéküket. Ránk jött a győztes hadsereg statáriummal és spionázszsal. Kidoboltatták, hogy mindenki 89 azonnal szolgáltassa be a policájhoz a Kossuth-pénzt. A főszámvevő rejtegette bankóit egy darabig, de amikor már nem lehetett titkolni veszedelem nélkül, akkor megvált bankóitól. Minden gyerekének átadott egy darab százforintos bankót a szeretett magyar pénzből — emlékül. A többi pént maga adta át a rendőrségnek. Kapott szabályos reverzálist róla, és szóval is megígérték, hogy majd meg fogják téríteni. Aztán a szép bankókat elégették Verhás szeme láttára. Verhás Mihály várta is az érték visszatérítését egész haláláig, de sohasem kapott egy batkát sem. A főszámvevő egyik fia, Verhás Sándor, az 1861. évben Zalamegyében csendbiztos lett. A kis alkotmányos időben a magyarok mámorosak voltak annak tudatától, hogy ellenállhatatlan erővel jön a magyar világ. Mindenki zsinóros ruhát hordott, nadrágot, kucsmát, dolmányt. Százféle cifra szűr ragyogott a gazdag uri népen. Ekkor volt Horvát Ferenc legboldogabb. Nemcsak azért, mert divatba jött a szűr viselése, s annál jobban vették, minél többféle szépség volt ráhimezve, s ennek folytán annál drágább volt: hanem mert bizonyosan valóra válik a magyar szabadság ábrándja. Ezután nem lesz iga alatt a magyar!: Értékes pénz lesz megint a rejtegetett Kossuth bankó! Az időben a vásárok roppant látogatottak voltak, s azokon a vármegye pandúrjai ügyeltek a rendnek fentartására. Szigorúan el volt tiltva a Kossuth bankóvali üzérkedés, de azért itt is, amott is akadtak em- 90 berek, akik befonták a hiszékeny népet az értéktelen pénzzel. A csalóknak önkénytelenül kezükre jártak a fanatikusok, akik elhitették a néppel: „Jön Kossuth, jó a magyar pénz!" S az elkábított szegény ember néhol szivesebben fogadta a magyar pénzt, mint a gyűlölt osztrák bankót. Az 1861. évi letenyei vásárra Verhás Sándor maga ment el és pandúrjaival személyesen cirkált fel és alá a sokadalomban. Vizsgálódás közben szemébe tiint Horvát Ferenc sátorában egy pompás himzésü fekete szür. Művészi kézzel, biztosan volt megrajzolva és kivarrva a cifrázat, mely mellett „a szabó parasz-tott nem hagyott." Verhás időről-időre másfelé ment, de mindig visszahúzta a fölséges ruhadarab. Egészen megigézte. Alig tudta szemét róla levenni. Végre is belépett a sátor alá és megkérdezte : — Hogy ez a szűr? Horvát Ferenc meglepő feleletet adott: — Az ára magyar bankóban száz forint. Német bankóban százöt forint. Verhás izgatott lett a bészédre. Bugyilárisá-ban az apai örökség fejében kapott egy darab száz forintos Kossuth bankó volt elrejtve. És másféle bankói nem is igen valának. Nem csoda, ha elfelejtkezett csendbiztosi mivoltáról és halkan azt kérdezte: — Hátha baj lesz belőle, ha én magyar pénzen veszek? Horvát Ferenc büszkén vágta oda: — Ne törődjék azzal az komiszárus ur, csak fizesse ki! Ha baj lesz, az én bajom lesz! 91 92 A csöndbíztos kissé félre vonult, kivette a rejtekéből a Kossuth bankót és kifizette Horvátot. A gyönyörű szűrt magához vette és hazament Egerszegre. Egerszegen a szép ruhadarabot mindenki megbámulta. Verhás két évig viselte a tüneményes holmit, melyet sokan meg akartak tőle venni. Két évi viselés után Verhás, kinek hivatala a magyar alkotmányos világgal eltűnt és akinél az aprópénz akkor nagyon szükiben volt, végre rászánta magát, hogy megválik attól a szeretett ruhadarabjától, amilyen szépet soha többé nem fog viselhetni. Elfogadta Anisics boltos tanácsát, hogy az akkori időben szokásos módon „kijátsza"\'a szűrt. E kijátszás kilencven tételre ment egy-egy forintjával. Mindjárt az első nap megraktak 87 tételt. De mivel Anisics nem akarta a „húzást" másnapra halasztani, hát azt mondta Verhásnak: — Tedd meg magad a hiányzó három számot! Nem várunk holnapig! Verhás először húzódozott, hogy ez nem illik, de Anisicsnak ösztönzésére mégis odairta a három szám mellé a saját nevét. Akkor a húzást rögtön megejtették és a szűrt Verhás nyerte meg. A szerencsés nyerő azonban meg volt akadva. Nem merte viselni többé a szűrt, mert attól félt, hogy meggyanúsítják. Hátha azt mondják, hogy ilyen lutrizás nem korrekt. Végre azután ugy oldotta meg a nehéz problémát, hogy eladta huszonöt forintért egy szűr-szabónak, ki mintának vette meg a királyoknak való ékességet. IV. Füssi Tamás. Ozokás szerint Keszthelyen üdültem az egyik nyáron, mikor ugyanott tartózkodott Füssi is. Ez tulajdonképen ugy értendő, hogy saját fogatán mindennap bejött Zalaapátiból, mely olyan jó lovakon alig van egy órányira Keszthelyhez, egész nap a városban maradt, este pedig visszakocsizott kényelmes otthonába, a zalaapáti ősi monostorba, melynek perjele volt. Menyező (Mezőlaki) Ferenc történetéhez keresett adatokat a Festetics grófi levéltárban. Füssi a hetvenes éveit tiporta, de meghajlott alakja még erőteljes volt, s erősnézésü tiszta szeme föl se vette a régi irások betüzgetését. Beszélgetés közben Füssi elmondta, hogy milyen érdekes ember az a Menyező (Mezőlaki) Ferenc, aki kapornaki és zalavári apát volt a tizenhatodik században. S mennyire más, mint a milyennek elképzeljük az apátokat. 94 Először is feleséges ember volt Me-nyező Ferenc. A felesége neve Sárkán Margit. Azután nem viselt papi ruhát sem, mert annak viselése alól a bécsi nuncius által fölmentette magát. De máskép is elütött az apátokról alkotott fogalmainktól, kiket a béke embereinek gondolunk. Menyező Ferenc mindenfelé rabolt fegyveres népével, védtelen embereket megtámadott a saját házukban, vagyonukat elvette, az ellenállókat agyonverette. A népet annyira zsarolta, hogy az agyonkinzott emberek a szenvedés meg a nyomor miatt elhagyták falujukat és az erdőkben bujdostak. ilymódon Menyező (Mezőlaki) Ferenc apátur temérdek kincset harácsolt össze. Nála azonban igazán beteljesedett a közmondás, hogy ebül szerzett vagyon nem száll maradékra, mert még jóformán a szemét se hunyta le, már halálos betegségében elsikkasztották mindenét. Csupán drágaságot, arany, ezüst edényeket kilenc ládával vittek el, s a drágasággal megtöltött ládák oly súlyosak voltak, hogy tanúvallomás szerint az egyiket-másikat alig tudta szekérre emelni nyolc-tiz ember. A mi szemünkben az teszi roppant különössé az egész dolgot, hogy a bűnösök között volt Zalamegye vicispánja (Hasságh Imre) is, meg a kanizsai kapitány (Nagy István) is. Az előbbi „elvitt" sok pénzt és drágaságot, az utóbbi pedig ezüst kupákat és négy lovat. Ilyen érdekes dolgokat mesélt Füssi. Néha elhagytuk a „régi rossz időket" és rátértünk a magunk dolgára. 95 Elmondta, hogy most megirja Menyező (Mezőlaki) Ferenc kincsének elsikkasztását. (Meg is jelent külön füzetben Fiscusi nagy per a Mezőlaki Ferenc hamisított végrendelete ügyében cim alatt a Szentistván Társulatnál.) Azután egybeállítja a zalavári apátság történetét, melyre már rengeteg sok adata van és a melynek a Menyező (Mezőlaki) Ferenc története csupán egyik részlete. Az én dolgaim iránt is érdeklődött. Beszélgettünk Zalamegye és Kanizsa történetének megírásáról, melynek megvalósítását nem lehet kieszközölni, bár nálunk elég nagy számban laknak intelligens emberek. Többször diskurálás közben elszóltam magamat, hogy már huzamosabb idő óta a magyar pogány mitología után kutatok. Füssi rám bámult és meglepetve kérdezte: Magyar pogány mitológia után ? Bizony az én beszédem feltűnően furcsa volt, de hát már benne voltam és nem szálltam le egyhamar a vesszőparipámról, hanem elmondtam, hogy a mitológiával kapcsolatosan szeretném tisztába hozni a ős-magyar történet ama kérdéseit is, melyek manapság még nincsenek földerítve. Történetiró volt Füssi, de hamarjában nem értett meg. Én azonban belemelegedtem a beszédbe és részletesebben elmagyaráztam mit akarok. Ki akarom kutatni mi volt a magyar Ős-isten neve ? Földeríteni óhajtom, hogyan hívták pogány elődeink az Istent? Hogy hány istenük volt? 9(> Aztán milyen volt a magyar pogány istentisztelet ? Füssi azt mondta: — Lehetetlen. — Semmisem lehetetlen! Hisz ma is akadhatunk valamelyik család régi levelei közt egy följegyzésre, mely a régi istennévre, vagy a napáldozati szertartásra vonatkozik. Miért ne találhatnánk például egy szóra, mely azt jelenti, hogy mi volt a magyar uralkodó cime a pogánykorban, Szent István előtt? Mert hiszen ma azt se tudjuk hogyan címezték magyarnyelven Árpád apánkat. Fejedelemnek ? Vezérnek ? Vajdának ? Kapitánynak? Valószínűen egyiknek se. Aztán még felhoztam néhány régi dolgot: a Nap-áldozatot, a Szent-iván éneket, sőt a magyar ős-irásról is mondtam egyetmást. Füssi szelid arca elragadtatva mosolygott a neki uj dolgok hallásakor és azt mondta: — Gyönyörű feladatok! Nem is álmodtam, hogy ilyenek is vannak! Persze nem foglalkoztam velük. Nekem ez teljesen uj világ! De nem hiszem, hogy sikerüljön. Hisz mindent felkutattunk már és felhasználtunk, s attól a kortól ezer esztendő választ el bennünket! — Ez igaz. Ámbár lehet, hogy csak azért nem találtunk ezekre a kérdésekre feleletet, mert nem foglalkoztunk velük igazán. Hiszen még számtalan dolog van, amit nem tudtunk megmagyarázni, pedig sok feljegyzés van róla. Például: hogyan mondták magyarul az ősi méltóságainkat a Gilászt meg a Kárchászt ? Vagy azt kideritettük-e már, hogy ezeknek a méltóságoknak, esetleg fejedelmeknek mi 97 volt a hivatalos tennivalójuk az ősi pogány istentiszteletnél ? Hiszen Árpád a Duna vizét az „aranias" kürtből nem ok nélkül hinté az ég felé ? Füssi megint mosolygott: — Nem lehet ezekre most már adatot találni. — Sőt annyira lehetséges, hogy talán éppen a zalavári apátság története fogja az adatokat földeríteni! Füssi mosolygott : — Hogyan gondolja ? Tréfál ? Válasz gyanánt elmondtam, a mi benne van a magyar szentek legendáiban: hogy amikor szent István hívására előjött szent Gellért a Bakonyból az uj hit igéjének hirdetése végett, akkor az ország monostoraiból a barátok hozzá menének és magyar nyelven tolmácsolták a szent beszédet. Hét magyar szerzetest említenek, kik közül kettő éppen Zalavárból való volt: Konrád és Albert. Később ezek maguk is hirdették isten igéjét. És bizonyos, hogy prédikációikban gyakran felemlítették a pogány isten-nevet, sőt egész bizonyos, hogy szent Gellérttel való beszélgetésük közben többször elmondották a pogány magyarok szokásait, azok isten tiszteletét, az ősi isten-nevet. Meg azt is, hogy hány az istenük és mi a nevük. — Aztán most hogyan tudnánk meg? Erre kérdésre elmondtam, hogy régen is, ma is szokás, sőt kötelesség, hogy messze távozott hittéritők értesítéseket küldenek sorsukról és munkájukról az anyakolostorokhoz. S lehetetlennek kell tartanunk, hogy Gellért püspök sohse irt volna Magyarországból a San Giorgo monostorba Veneciába, melynek előbb apátja volt. Halis Islván : Zalai Krónika 7 98 — Erre nem gondoltam, pedig nagyon valószínű ! Én még azt is felhoztam, hogy a zalavári első apátról, I. Péterről, ki szintén olasz (latin) volt, ugyancsak feltehető ilyen tudósítások irása Olaszországba. És ha ezek írtak, akkor bizonyosan értesítették az olasz bencéseket a magyarok megtérítéséről, s valószínű, hogy levelükben említést tettek a pogány istenekről meg a pogány szokásokról is. — Hát miért ne találhatnánk ilyen levelet az anyakolostor irattárában ? Hát miért ne lehetne a levélben esetleg még Konrád és Albert is fölemlítve, sőt még a zalavári apátságról is miért ne lehetne szó benne? Ha volna rá időm és pénzem kutatnék utána Veneciában. Most már azt mondta Füssi: — Biz Isten igaza lehet! Másnap maga Füssi hozakodott elő a dologgal. Elmesélte, hogy a zalavári apátság történetének megírásánál már maga is gondolt olyanra, mikép célszerű lenne kutatni valamelyik külföldi bencés rendnél. Ő a francia anyarendre gondolt, mert tulajdonképen a magyar Benedek-rend is onnan származott, s igen valószínű, hogy összeköttetésben volt az anyarenddel huzamos ideig, talán évszázakon keresztül. Tehát ott a rendnek és Magyarországnak régi történetéről ma is adatokat találhatunk. Megjegyezte, hogy valószínűleg a franciák is írtak Zalavárra, azonban ezek\'a levelek teljesen elvesztek. Alighanem elégtek a zalavári nagy tűz alkalmával. Harmadnap pedig avval lepett meg Füssi, hogy elmegy kutatni Franciaországba. Hajlott 99 kora miatt az utazásra eddig nem mert vállalkozni, azonban a múltkori beszélgetés tárgya annyira uralkodik most is rajta, hogy tulajdonképen ez készteti elmenni a francia testvér-rend-hez és számit ugyan, hogy az apátságra vonatkozó feljegyzéseket talál, de ott különösen abból a szempontból fogja vizsgálni a leveleket: nem tartalmaznak-e valamit a pogány magyarokról. És Füssi levelet irt Párisba a Benedekrend főnökének. Elég részletesen kifejtette, mi okból óhajt kutatást eszközölni és kérte, hogy legyen segítségére. A párisi rendfőnök hamar válaszolt. Mindent megigért. Szeretetreméltóan megkérte, hogy Párisba léte alatt legyen a rend vendége. Hiszen egy rendhez tartozók, s a tagok már előre örülnek, hogy az ezer év előtt elszakadt testvérek utódjának szolgálatára lehetnek. Egyúttal értesítette, hogy a kutatás könnyítésére két francia rendtagot ád melléje, kik ilyen dologban jártasak, s igy hármasban könnyen böngészhet. Mert nem a rendnél, hanem a francia országos levéltárban vannak az összes szerzetes rendek iratai itt Pá-risban, de ő már beszélt az illető hivatal főnökkel, ki Szívesen megadta az engedélyt a kutatáshoz. Valószínű, hogy lesznek olyan régi jelentések a rend iratai között, melyeket használhat. Az öreg perjel kissé félt a hosszú úttól. Társat keresett. Megkérte Juk József galamboki plébánost, aki szintén történész, hogy legyen útitársa. A plébános nem mehetett, de Füssit annyira biztatta, hogy végül is elutazott egymaga Franciaországba. 7* 100 A többit aztán Juk József mondta el, kinek Füssi elmesélte hazaérkezése után a történteket. Füssi minden különös baj nélkül megérkezett Párisba. Beszállt a rend házába, mely ha jól emlékszem, a Rü Rivoli-n feküdt. Ott végtelen szivesen fogadták és mindjárt aznap nagy dinét adtak a messziről jött kedves vendég tiszteletére. Vidáman társalogtak, midőn az öreg Füssi egyszerre rosszul lett. Ugy kellett a szobájába fölszállitani. A hosszú ut meg a szokatlan ételek beteggé tették. Annyira odavolt, hogy halálát érezte közeledni. Imádkozott. Csupán azt kérte az Istentől, hogy adjon neki erőt a hazamenéshez és ne engedje meghalni az idegen helyen. Másnap jobban lett. Majdnem teljesen jól érezte magát. Az előző napi rosszulléte azonban any-nyira megrémítette, hogy minden marasztalás dacára felült a vasútra, mely visszahozta Zalaapátiba. Nem lett a kutatásból semtni. És az apátság történetét Füssi annélkül állította egybe, hogy egyetlen francia adatot közölt volna. Könyve megjelent e cim alatt: „A zalavári apátság története a legrégibb időktől fogva napjainkig" a szent istván társulatnál 1902. évben. Ezzel én is befejezhetném visszaemlékezésemet, de a történet teljessége szempontjából még ki kell terjeszkednem valamire, ami ugyan szintén nem sikerült, azonban sikertelen kutatások is nagyon érdekesek a történelemben, melyben uj szempontok találása igen nehéz. Ugyanis engemet is annyira izgatott a sok érdekes kérdés, melyre feleletet reméltem találni, hogy az 1909. évben végre is elutaztam Veneciába. 101 Veneciában aztán mindjárt meglepetés ért az „albergo Sandwirth"-nél, a „Ríva degli Schia-voni"-n nem adtak szobát, bár levélben előzetesen meg volt rendelve. Ugyanakkor jelentkezett lakásért 25—30 tagú német utazó csoport, de azokat is elutasították. Boszuságomban is mosolyognom kellett rajtuk, kik Veneciába is hegymászó botokkal jöttek és háti tarisznyában vitték podgyászukat, pedig én kellemetlenebb helyzetben voltam a podgyásszal a hordárokkal való viaskodás miatt. Kissé lármáztunk s végre a szállodás levelének felmutatása után, mely igazolta, hogy részemre szoba biztosíttatott, kaptam udvari szobát. Megelégedetten foglaltam el szobámat, de szerencsémet nem becsültem meg eléggé, mert vacsora közben szóvá tettem, hogy utcai szoba jár a részemre. Ekkor aztán uj meglepetés ért: adtak utcai szobát, melyen kicsi erkély is volt a tenger felé. Az utazástól fáradtan lefeküdtem, mikor a tororonyóra ütni kezdett. Olvasom az ütéseket: „egy, kettő, . . ." egész huszonkettőig. Ez megint meglepetés volt, de hamarjában rájöttem, hogy bizonyosan több óra vert egyidőben. Másnap azonban megtudtam, hogy Veneciában 24 órás az időszámítás és én jól számoltam a huszonkét óra ütést, mely a mi esti tiz óránknak felel meg. Reggelre pompásan éreztem magamat. Kinyitottam az ablakot. Gyönyörű tiszta nap volt. Ablakomból a Szent-Györgysziget (Isola di san Gior-gio Maggiore) képe ragyogott elém a nap fényében. Olyan mesés szép volt, mintha valami képzeletbeli tündéri játék volna előttem. 102 Hurrá! hiszen éppen ebben a „Szent-György vértanú bencés monostorában" volt apát „az alacsony termetű György", aki később Gellértnek hivaték, és aki „a magyarok ördögbirta lelkét megszabadítván" „szerkesztgeti vala könyveit, melyeket tulajdon kezével ir vala." Nem késtem semmit. Rögtön kimentem a partra. A túlságos szolgálatkész gondolások egyike pár perc alatt átvitt a kis szigetre, melyen impozáns módon uralkodik a San Giorgio Maggiore templom. Néhány tüzér tiszt álldogált a templom téren. A bencés kolostor t. i. tüzér kaszárnya, csupán öt cella van az egyházi tennivalókat végző öt szerzetesnek rendelkezésére. A templom belseje pompás, de én csak futólag nézegettem a művészi festményeket, szentelt-viz-tartót, szépen faragott székeket. Egy sándálos, alacsony termetű szerzetes egy csomó turistának magyarázgatta a nevezetességeket. Bizony nem lehetett gondolni, hogy bencés páter, mert nálunk a kolduló barátok is finomabban és tisztábban öltözködnek, mint ez. Megtudván, hogy bencés áldozópap, hozzáfurakodtam és mindjárt a levéltár után kérdezősködtem. Van-e ? A fejével intett: van. Én aztán a lényegre tértem, és azt kérdeztem : — Van-e az iratok között szent Gellértnek levele ? Biz ez furcsa volt és nem is hiszem, hogy megértett volna, de megint igent intett, mert a turisták kérdezősködésére nem szokott válaszolni tagadólag. Bővebb kérdezősködésre azonban azt felelte : 103 — Uram! volt nekünk mindenünk, de most nincsen semmink se! Minden Írásunkat elvették a tolvajok! („I ladri!") És a válla fölött arra felé bökött a hüvelyk ujjával, merre a királyi palota van. Egyúttal pedig elém nyújtotta a markát borravalóért. Én aztán késedelem nélkül elmentem a Márkus könyvtárba tudakozódni a levéltár után. Ott várt rám a legnagyobb meglepetés. Azt mondták, hogy az iratok igenis elszállíttattak az állam által, de teljesen rendezetlenek, s így semmit sem lehet megtalálni, mig a rendezés nagy munkája elvégezve nem lesz. Addig nem adhatnak arról se fölvilágosítást, hogy van-e ott szent Gellértnek, vagy I. Péternek levele. (Nagy nyugalomban leszek én akkor már, amikor az ilyen elkobzott iratok rendezéséhez fognak Itáliában.) Szóval éppen olyan negativ eredményt értem el Veneciában, mint Füssi Párisban. Kanizsa. Egykor vár (Praesidium) volt, most kiváltságos város. (Oppidum Privilegiatum). III. Mohamed török császár foglalta el 1600-ban. Török igája alatt sanyarogva szenvedett 90 évig, mig I. Lipót római császár uralma alatt Batthiányi Ádám és Zichy István dicsőségesen visszafoglalta és a magyar szent Koronához visszacsatoltatott 1690-ben. Végre egy választott felséges királyi hármas bizottság révén a saját kapujaival együtt elválasztatott Somogy (Sümeg) és Szalavármegyéktől és mint szabad királyi város (ut Libera Regia Civitas) a polgárokra bízatott. Megtartotta a kegyesen kapott kedvezményeket és a vásári kiváltságokat, de végre a vár 1702-ben egyesek gonosz indulata folytán leromboltatott. A következő statutumai vannak. 1. Birót választ magának és más városi tisztviselőket, akiket a város élére helyez. A hivatalos 105 kötelességek megtartására testületi esküvel köteleztetnek. Ezek igazgatják és kormányozzák a városi lakókat, noha ezek különféle nemzetiségűek. 2. A biró Ítélkezik a maga tisztviselőivel az összes ügyekben, kivéve a főbenjáró bűnt. Ezért minden hatodik vasárnap a községházán ünnepélyes ülést tart. Ez alkalommal egyrészt a várost érintő dolgokat, másrészt a közügyeket összevetve megvitatják és a határozatokat jegyzőkönyvbe veszik. 3. Használja a pecsétet, amelyet 1690-ben az előbbi bizottság révén magának megszerzett, s amelynek segélyével minden Írásbeli okmányát és tettét hitelesiti. 4. Az évi piacokat, vagyis országos vásárokat a kiváltságok megtartása mellett a szabad és királyi városok mintájára évenkint négyszer tartja meg. 5. A polgárok közé senkit fel nem vesz, aki á jobbágyi kötelezettségektől nem mentes, vagy törvényes házasságból nem született és magát a város terheinek viselésére esküvel nem kötelezte, vagy megmaradásának állandó bizonyságát nem nyújtotta. 6. Az ország rendeleteinek megfelelően megőrzi az összes fajta mértékeket épugy a szárazakat, mint a cseppfolyósakat és megállapítván az egyezmények átlagát, gondoskodik ezek megvizs-gáltatásáról és hitelesitésérői. 7. Senkit sem tiir meg az ortodoksz keresztény katholikus vallásuakon kívül, kivéve azokat, akiknek hivatali elődeiknek még a vár fennállása idején megengedte, hogy itt lakhatnak. Különben 106 ha ugy történnék, hogy valamelyik mesterembernek társa jönne ide, egy negyed évnél tovább maradása nincsen. 8. Van egy városháza (Domus Civica), amelyben minden bajnak elejét veszik, a becsületes és tisztességes dolgokat felkarolják és megadják kinek-kinek a magáét. Úgyszintén van egy menedékhelye, amelyben a szerencsétlen sorsra jutott városi lakókat táplálják, nem pedig másokat. Van egy triviális iskolája: felső népiskola, amelyben az ifjúságot magyar, latin, horvát és német nyelvre oktatják. 9. Minthogy a város a kapuk tekintetében meg van különböztetve a közönséges várostól, gondoskodnia kell a város területén lévő hidakról, sáncokról és utakról, az őrzők házát saját költségén csináltatja meg és az elkészítettekre felügyel. 10. Nem lévén több szőlőhegye, a város a saját területén a szüretet Szent Mihály napjától az Ur születése napjáig (Karácsony) befejezi, mintegy a szentesitett törvényben megállapított időben. Ezalatt szabad minden polgárnak a bort a városi tanácstól megszabott census szerint kimérni. 11. Ha valami olyasmi történnék, amit mindenkinek tudnia kell, akkor megvervén a dobot a község háza előtt, ahová a polgárok összesereglenek és így az összes ott állóknak hangos szóval elmondja azt, amit közhírré kell tenni. Ha pedig valamiről szükséges, hogy magán uton publikáltassék, az ügyet a nótárius leirja és a falra függesztett táblára teszi háromszoros másolatban. lor 12. Olyasvalami is előfordulhat, ami az egész községet összezavarja. Ilyenkor nemcsak a tanácsnak, hanem 12 külső ülnökne is jelen kell lennie, akik az egész községet képviselik. Így az ügyet megtárgyalván a tanács véleménye ennek a 12 ülnöknek mintegy ellenvélemény merül fel és így összevetvén a következtetéseket az eredménnyel a határozat érvényét, ha szükséges kinyilvánítják, hogy az egész község hozta létre. 13. A pénztárban és levéltárban van minden irott városi okmány és a polgárok irott okmányai, a birtokfelosztások másolatai, a végrendeletek, házassági szerződések, leltárok és más egyebek másolatai. Ezek kettős kulccsal őriztetnek. Egyik a biró kezeire, a másik pedig egyik polgár kezére van bízva. 14. Ha valamelyik polgár valamikor a maga okmányainak másolatát akarná a levelestáröól, akkor nemcsak a bírónak s az esküdteknek, s nemcsak az esküdteknek a polgárokkal együtt, hanem mind a bírónak, mind az esküdteknek és azonfelül még legalább három polgárnak jelen kell lennie, s ezért a fél 1 forint 50 krajcárt tartozik napidíj címén lefizetni. 15. Mikor halak, vagy más ennivaló és a közélelmezésre nézve szükséges dolgok kerülnek a városba, akkor azok a bírótól megállapított árban nyilvánosan eladatnak. Ezeket senkinek sem szabad 24 órán belül összevásárolnia, nehogy az illető magának könnyebbséget, másoknak pedig megrövidülést okozzon. Elkobzás büntetésével sujtatik. 16. Őszi időben és télen, továbbá 15 tavaszi napon és minden egyes nyári hónapon a biztosok 108 megvizsgálják a konyhákat, parázstartókat és kéményeket, hogy a tűzvész ellen óvintézkedések tétessenek. Büntetés terhével kell minden háznál, minden időben viznek tartalékban állania. 17. A városházánál és még két más helyen létrák és vas csáklyák őriztetnek a tüzveszedelem ellen. Aki először hozza ezeket oda, 20 krajcárt, a második 10-et, a többiek 5 krajcárt kapnak a város pénztárából. 18. Ha valakinek e mulandó létet az örökkévalósággal kell felcserélnie, bárha készit is végrendeletet, mégis összeírják a vagyonát, nehogy a gyerekek kedvező könyörgések folytán — ha épen úgy történnék — megkárosodjanak. 19. A tanács a maga kebeléből választ egy árvák atyját (Orphanom Tutorem), akire a javak kezelését bizzák és aki ugyanazokról a tanács szine előtt rendelkezik. 20. Végrendelet készítés és hitelesítés idején a bírónak napidija 50 krajcár, az esküdteké 25. A hagyaték felosztásakor mindenkitől 5 forint jár, ebből a biró két részt, a többi jelenlevő esküdtek felerészét kapják. Határvizsgáláskor és a kár megbecsülésekor a biró 25 krajcárt, az esküdt 12i/2 krajcárt kap. A jegyző az illetéket az Írások szerint kapja. 21. Minden harmadik évben újrarendezik a határt és azok jelzéseit. Ez alkalommal városgazda jelenlétében az ifjakra kölcsönösen egyesekre itt, másokra másutt érezhető ütéseket mérnek a jövőre való megemlékezésképpen és néhány pénzdarabot osztanak szét. 22. A városi pénzkezelő és a többi szám- 109 vevőséghez tartozók kötelesek számadásaikat évenként az évnek végén befejezve és egybevetve a beszedések számadatait a kiadásokéval a tanácsnak benyújtani és azok felülvizsgálatát itélet alá bocsátani. 23. Utoljára egyetlen egy esküdt sem lehet el kötelesség nélkül, azért egyesek a piac és vásárterekre ügyelnek, mások a széna és zab raktárakról gondoskodnak; egyesek a mérlegekre és mértékekre, mások a menedékhelyre és árvákra vigyáznak; egyesek a tűzhelyeket és kéményeket, mások az utakat és kutakat vizsgálják szorgalmasan. És ez mind a városnak nagyobb hasznára, a népnek és közvagyonnak megőrzésére szolgál. Fordította: Szabó Lajos dr.*) *) Ez a közlemény a Kanizsa városi tanács régi könyvében, időbeli megjelölés nélkül, de alkalmasint az 1705-ik évről van latin nyelven „Canisia" cím alatt bejegyezve. A gondos fordítást dr. Szabó Lajos, nagykanizsai születésü, losonci gimnáziumi tanár eszközölte. E bejegyzés tulajdonképen Kanizsa város régi rendszabását (szabályrendeletét) foglalja magában, de a feljegyző némi történeti visszapillantást illesztett a bekezdésbe. Persze nagyon sok érdekes dolog foglaltatik benne, melyekre most nem terjeszkedhetünk ki, mert hosszú tanulmányt igényelne, (majd később vállalkozik rá valaki) azonban néhányat megemlítünk, hogy azokra a figyelmet felhívjuk. Például: akkor még csak négy vásárja volt Kanizsának, 110 most hat van; polgárnak nem vettek fel törvénytelen születésü embert; a polgárnak bevett egyén esküt tenni köteleztetett; a város lakói „különféle nemzetiségűek" voltak, de vallásra csak keresztény katolikusok lehettek; a szerencsétlen sorsra jutott lakósok számára menedékhely tartatott fenn, ami manapság nincsen; az akkori triviális iskolában a magyar, latin, horvát és német nyelvre tanították a diákokat, ami talán célszerűbb volt, mint a későbbi gimnázium elméleti tanítása; az ennivalót csakis a városbíró által megállapított árban lehetett eladni a piacon, máskülönben elkobozták; (ez bizony jó lenne a mai háborús tűrhetetlenül, drága világban is); a mértékeket városi biztosok vizsgálták meg időnkint; hogy a városi ingatlanokat ne lehessen elbirtokolni, ez okból minden három esztendőben a városi lakósok részvételével határjárást kellett tartani, amikor is a határdombokon néhány fiatalabb legényt, (kik tul fogják élni az öregebbeket) megbotoztak emlékezésül. S fel kell hivnunk a figyelmet a lényegesebbnek látszó két pontra: 1. hogy Kanizsát szabad királyi városnak írja a feljegyző, 2. hogy a városbíró nem itélkezhetik főbenjáró bűnügyekben. Ezt a két pontot a város történetírójának kell tisztába hozni. A kanizsaiak egy évszázadon keresztül panaszolták, hogy városuk mindazokkal a kiváltságokkal fel volt jogosítva, melyek csak királyi városokat illettek, azonban csellel és erőszakkal elvették azokat gróf Batthiány Lajos nádorispán és utódai. De azért a szabad királyi város kifejezés valószínűleg ugy értendő, hogy Kanizsa királyi birtok (állami birtok) volt. Ami 111 pedig azt illeti, mintha a kanizsai városbíró a tanácstagjaival nem ítélkezhetett volna főbenjáró ügyekben, ezt maga megcáfolja ugyanez a régi jegyzőkönyv, mert benne néhány évről később (nevezetesen 1714-ben és 1716-ban) fel vannak jegyezve bünügyek, melyeknél a biró és a tanács ítélkezett, s halálos Ítéletet hozott. Purgerek esküdtetése. Én N. N. Esküszöm a Szent Háromságra, Atya, Fin és Szent Lélek Istenre, Boldogságos Szűz Máriára és Istennek minden Szenteire, hogy én ezen böcsületes Városbéli Purgerekkel edgyet értvén mindennémü város terheit, Fő képpen tűznek lételében minden vissza vonyás nélkül hiven, jámborul és igasságossan viselnyi és Segétségiil Lennyi kivánok és akarok és az Előttem járó Tiszteimnek illendő böcsületet adok, Fejet hajtok, egy Szóval edgyütt élni és halni a több böcsületes Purgerekkel akarok Isten engem ugy Segél-len és Istennek Szent Evangéliuma. (Kanizsa város tanácsának 1753-ik évi jegyzőkönyvéből.) Egy régi újság. (Már közöltünk a Zalai Krónika 46. oldalán, az 1663. évből származó egy tudósítást, most pedig az 1663. évből másik, szintén német nyelvű „röp-lap" fordítását adjuk ugyancsak dr. Havas Hugó nagykanizsai ügyvéd fordításában. Ez a röp-lap tulajdonképen hivatalos jelentés, azonban a jelentést tevő Zrínyi Miklós gróf nemhiában volt korának legkiválóbb irója, mert hivatalos jelentésében is mesteri tollal, szinte szemléltetőleg, irta meg a török sereg bomlását. A Flugblatt Nagykanizsa város tulajdona és szintén Knáuz Nándor esztergomi kanonok hagyatékából való.) Gróf Zrinyi Miklós ur ő kegyelmességének dicsőséges győzelmei és 1663. november 28-iki jelentése arról, hogy Isten különös végzéséből hogyan verte Halis István : Zalai Krónika 8 114 meg kis erővel a tatárokat és törököket a Muránál Kanizsa mellett. Gróf Zrinyi urnák november 28-iki kivonatos jelentése : Tegnap én és a környékbeli országrész Isten kegyelméből és nem különös csodatétel nélkül nemcsak hogy megmenekültünk és kiszabadultunk a barbár népek hatalmából, hanem még boszut is állhattunk rajtuk. A törökök és tatárok nagy és jól felszerelt seregekkel érkeztek, és nem titokban, hanem világos nappal. Hajóhidat is hoztak magukkal minden hozzátartozó felszereléssel együtt. 2000 tatárt küldtek előre, akik a hajóhidat az utánuk vonuló sereg számára megépítették és ezen a hajóhídon átkelve érkeztek meg. Én kénytelen voltam kis számú csapataimat és a rendelkezésemre álló segítséget a Mura mellett fekvő helységekben elosztani, magam pedig 300 lovassal egész nap és egész éjjel nyeregben voltam és az ellenség szándékát figyeltem. Virradóra azután megtámadtam az ellenséget, de előbb még messzefekvő őrségemnek is jeleztem az ellenség megérkezését egy mozsárlövéssel. Erre aztán rögtön lovasrohamra indultunk, azonban az a 2000 tatár már átúszta a folyót, és érkezésemet rögtön jelentették. Mikor szemügyre vettem, hogy micsoda kétségbeejtő helyzetbe kerültünk insulánusaimmal, csak arra gondolhattam, hogy minden elveszett! Azonban már nem hátrálhattam, és nem is lett volna az tanácsos. Lelkesítő beszédet intéztem tehát katonáimhoz, és Isten nevében az ellenségre vetettem magamat. Isten bizonyságát is adta annak, hogy ő még üdvére 115 és segedelmére van a keresztényeknek és nem kívánja romlásukat, hanem inkább az ellenség gőgjét akarja megtörni. Az első nyilazás után, ugy hullott a nyil előttünk és mögöttünk, mint a hó, — olyan ijedség szállta meg amazokat, hogy meghátráltak valamennyien és neki estek a Murának. A folyóban jöttek ugyan eléjük segítségül más tatár csapatok is, de fej nélkül és nagy rendetlenségben. Ezek azután zavarukban valamennyien egymásba kapaszkodva, valósággal összefonódva tartották egymást a vizben, ugy hogy sem úszva vissza nem mehettek, sem védekezni nem tudtak. Ugy látszott, mintha a folyóvíz lovakkal és emberekkel lett volna jókora felületen behintve, ugyany-nyira, hogy az emberek és lovak nagy tömegétől alig lehetett a víz tükrét megkülömböztetni. Nem is mulasztottam el az alkalmat, és embereimmel együtt bátorságosan kaszaboltunk közöttük, nem engedvén egyetlen foglyot sem szállásához jutni, hanem aki a vizből kimenekedhetett, az fegyvereink erős tüzében pusztult el nyomorúságosan. Körülbelül 1000 lovat zsákmányoltunk, a többi gazdájával együtt (kevés kivétellel) megmenekült. A vezir, aki parancsnokuk volt, eleinte keveset törődött evvel a veszteséggel, hanem gyorsan gyalogosait rendelte oda, kik a közelben foglaltak állást. De mire ezek megérkeztek, futólépésben ott termett az én 300 gyalogosom is, kik parancsomra két kis tábori ágyút hoztak magukkal, és ezekkel védelmeztem magam, mig többi emberem is odaérkezett. Ilyeténképen tegnap egész nap és egész éjjel puska és ágyutüzben álltunk, 8* 116 inig végre is a vezir egészen kétségbe esve, dühtől tajtékozva és ellenein boszut esküdve, a hajnal beállta előtt lopva elmenekült. Ez a tegnapi nappal és éjjel előttem és az egész országrész előtt bizonyára emlékezetes marad, de hogy mi sors vár rám a jövőben, azt most még nem jelenthetem és bizonyosan nem is tudhatom, mert a török Kanizsa körül megerősített táborban van, és aligha fog megtorlás és bosszú nélkül visszavonulni. Azt sem jelenthetem biztossággal, hogy számra mennyi volt az ellenség, mert nem hagytam életben egy foglyot sem. A köznép azonban azt terjeszti, hogy lehetett vagy negyvenezer török és tatár. Amennyire azonban a viz partjáról én kivehettem, lehettek összesen vagy tízezren. Annyi azonban teljesen bizonyos előttem, hogy azt a vereséget akarták rajtam megbőszülni, mit tőlem Komáromnál szenvedtek, és az volt a szándékuk, hogy ennek megtörténte után végig portyázzák, elpusztítsák és felperzseljék nemcsak egész Muraközt, hanem Stájerországot is egészen Grácig, hogy azután Battyány gróf uradalmain térjenek ismét vissza. Fordította: Havas Hugó dr. Katona dalok. Közli Kaiser József. Második közlemény.*) VII. Az orosz cár legszebb lánya . . . Péterváron ütjük fel a Sej haj! Tábori konyhánkat. Az orosz cár legszebb lánya Sej haj! Mossa ki sajkánkat! *) A katona daloknak a 32. oldalon történt első közlése óta a harcmezőn olyan örvendetes változás állott be, milyent elképzelni is csupán a magyar baka tudott, ki azt dalolta, hogy „a magyar zászlót nemsokára kitűzöm a varsói vár fokára !" Hát ez a csoda megtörtént. Varsóban magyar zászlót lenget a szél. Sőt még Varsón tul is elfoglalt a német és a magyar hadsereg egész sor erős 118 VIII. Huszár az én rózsám. Huszár az én rózsám, Piros a sapkája, Dáma a pejparipája neve, Kacséntós a két fekete szeme, Csókra áll a szája. Nem való a lánynak Kaszárnyába járni, Tudom én azt, de amikor a babám Paszérsájnnal ritkán jöhet hozzám : Nehéz azt kivárni! IX. A bakának jól megy dolga . . A bakának jól megy dolga Semmire sincs annak gondja, Őrmester ur a parancsot Mindennap kiadja, Lénungot is kap a baka Nyolc krajcárt egy napra, várat. S most már (szeptember havában,) azok a rettegők is, akik előbb gyászról és vereségről tudtak csak csupán beszélni, azok képzelete is annyira határtalanul csapong a diadalmas háborúról, hogy éppen nem találják már lehetetlennek azt sem, amit a most közlött bakanóta mond: „Péterváron ütjük fel a tábori konyhánkat"! 119 Nem elég a babájának Képes levelező lapra. X. Kapitány ur tegnap tartott raportot . . . Kapitány ur tegnap tartott raportot, Ki is adta rám a 21 napot, Risztungomat viszik a magazinba, Magam pedig az egyes áristomba. Kapitány ur adjon Isten jó napot! Adjon Isten barna kis lány mi bajod ? Kapitány ur nem egyéb az én bajom, Az egyesből a babámat kiváltom. Barna kis lány nem lehet azt megtenni, Nagy betyár volt, meg kell érte szenvedni. Szenvedett az három évig eleget, Engedje fel az egyesből ha lehet! XI. A gőzösnek vagyon nyolc kereke . . . A gőzösnek vagyon nyolc kereke, A külseje feketére festve, A belseje sárgára, Öreg bakák számára, Azon mennek hosszú szabadságra! XII. Ősszel a szél . . . Ősszel a szél a levelet ide oda hordja, Katona embernek változó a sorsa, Ma még vig mulatság, holnap örök álom, Ne sajnáld a csókot tőlem egyetlen virágom! Krekwitz György könyvéből Zalamcgyét illető részletek. Erdélyországból való Krekwitz György által németül egybeállított Loschge Leonhardtól Frankfurtban és Nürnbergben 1686. évben kiadott és Andrea Fülöp János által nyomtatott „Az egész magyar királyság leirása" cim alatt megjelent könyvből Zalamegye várait: Kanizsát, Csáktornyát, Egerszeget, Lendvát és Reszneket illető részeket bemutatjuk magyar fordításban. Ez a régi könyv amikor megjelent, akkor még török uralkodott Kanizsa várában. A könyv ez idő szerint a Zalai Krónika szerkesztőjének tulajdona. Az elavult nyelvből való fordítás nehéz munkáját Halász Jenő a nagykanizsai izraelita iskola tanítója eszközölte. 122 I. Kanizsa (Canischa) Kanizsa, jelenlegi török főerősség Alsó Magyarországon a stájer határon, nem messze a Mura és Dráva összefolyásától, mély mocsárban fekszik. Magában véve nem nagy alakulásu, a jobb felőli erődités csak négy bástyáju, a rajta elterülő régi város koszorú — gát alakban épült hozzá. A mellvédet csupa tölgyfagerendából illesztették egymásra és földdel töltötték fel. A vizárok nem szélesebb 40 és nem mélyebb 10 lábnál, de a mocsár annál mélyebb, szélessége néhány száz lépés. Ez a helység eleinte a magyar palatínusnak, Nádasdy Tamás özvegyének, Kanizsai Orsolyának tulajdona volt, amelyért II. Miksa császár az özvegynek a borsmonostori klastromot adta cserébe. Azután a várat pompásan megerősítették és a török támadás ellen a legjobban megvédték. Különösen megvédték akkor, amikor Szigetet 1566-ban a török hadsereg meghódította. Tahy Ferencnek Miksa parancsára ezer lovassal és ugyanannyi gyalogossal oda kellett mennie, hogy a törököt éber szemmel tartsa, aki nemsokára csakugyan itt megjelent abban a reményben, hogy éjjel ezt a helyet fejszékkel és hasonló szerszámokkal hatalmába ejti, de hiába. Amidőn pedig 1574. tavasz havának 20-án ismét a vár elé jöttek, hogy éjnek idején ezen várat megtámadják, a külvárost a várig kifosztották, felégették, sok zsákmányt ejtettek, nagymeny- 123 nyiségü marhát vittek el és több, mint száz keresztényt irgalmatlanul leütöttek. 1577-ben a menykő a lőporos toronyba csapott és háromszáz embert, köztük az ezredest feleségével, gyermekével és vejével együtt agyonsújtotta és a tüz nagy pusztítást okozott. 1590-ben a városnak a földrengéstől is sokat kellett szenvednie, amennyiben tekintélyes része bedűlt, elsülyedt és sok harcost agyonütött. A város 1599. március 14-én másfélórai tüz után, amelyet a fogságban levő törökök csóvája okozott, két ház kivételével teljesen leégett és hamuvá lett. A foglyok holmija, — mivel ők a tüz-veszedelemben gyorsan zászlóink alá sorakoztak — részben leégett, másik részét pedig a magyarok rabolták el. Emiatt a két nemzet elannyira egyenetlenségbe keveredett egymással, hogy nagy nehezen voltak lecsillapíthatok. A vár is nem csekély veszélyben forgott, mivel előtte való napon kétezer törököt láttak itt, akik, mint az elképzelhető, a fogoly törökökkel egyetértettek. 1600-ban Harsánynál, Sziget alatt, Pécs körül a hajdúk és haramiák Herberstein parancsára a szegény földmivesektől nagymennyiségű ökröt vettek el, amelyeket Babócsára, majd ismét Kanizsára és Kapronca felé hajtottak. Herberstein Zsigmond ur, a vend ezredes, nem akarta ezeket visszaadni és a kövérebbeket magának akarta megtartani. A törökök amiatt, hogy ilyen kövér ökrök nem az övék, hanem a földmÍveseké voltak, megharagudtak és Ibrahimot, aki Konstantinápolyból Belgrádba (Griechisch- 124 Weissenburg) jött, hogy Esztergomot megszállja, rávették, hogy Kanizsát támadja meg. Ibrahim Belgrádból Konstantinápolyba küldte futárjait, akik szinte hihetetlen gyorsasággal, tiz napon belül oda és visszajöttek azzal, hogy ameny-nyiben valami akadály nem forog fenn, Kanizsát ostromolná. E célból Ibrahim hadseregével Belgrádból Szigetre indult és azután Kanizsa előtt telepedett le. Paradeiser György volt Kanizsa parancsnoka, akit nemcsak fösvénysége miatt gyűlöltek, hanem azért is, mert ő volt oka annak, hogy Clissia várát a törököknek átadták. Paradeiser megparancsolta, hogy a várost, mely egy magasabb dombon a várral szemben feküdt és egyszerű sánccal volt körülvéve, égessék fel, mert a csekély létszám miatt sem meg nem őrizhették, sem meg nem védhették. Szeptember 8-án volt az ostrom kezdete a szélesen kiterjedő Kanizsa folyó egyik oldalán. A kanizsaiakat ezután a folyó mindkét oldalán szorosan elzárták és körülvették. A várost háromszoros, vastag földsánccal és mindenütt széles, mély árokkal erősítették meg. Ezalatt Rudolf császár meghívta Lotharingiá-ból Mercour Fülöp Manó herceget és testvérét gróf Chaligny Henriket. Tilli Jánossal Bécs felé és onnét Győrbe jött, ahonnan hadnépével Kanizsára vonult s igy a mi harcosaink közel voltak a huszonöt ezerhez. A törököket és a tatárokat szerencsésen megverték. A janicsárokat Kollonitsch és Herberstein a saját táborukban megtámadták és sokat közülük lekoncoltak. 125 A fentebb említett Tillius, aki a magához vett háromszáz páncélossal körülbelül háromezer törököt és tatárt megfutamított, a combján nyíl által megsebesült. Élelmiszer hiánya miatt végre a keresztények kénytelenek voltak október 13-án a tábort otthagyni és a Murához vonultak. Ezen eltávozásnál Mercour herceg hadi tapasztalatainak különös jelét adta, amennyiben sok nehéz dolgot legyőzött, rossz, hozzáférhetlen utakon áthatolt és a sok ezer, ide-oda hullámzó ellenség között a hadinépet és ágyút csekély veszteséggel a kitűzött helyre szerencsésen elvezette. Midőn Paradeiser György és a kanizsai körülzártak észrevették, hogy a hadsereg, melybe minden reményüket vetették, csekély munka után elszállt, nyolc nappai ezután, az ostrom negyvennyolcadik napján, október 22-én, kétségbeesésükben elhatározták, hogy a vár átadásáról Ibrahimmal tárgyalnak. Az elköltözöttek iránt a hűséget megtartották. Paradeiser Györgyöt és vele Kugler György zászlóskapitányt és Nuschen Pongrác főstrázsa-mestert az átadás miatt hadbíróság elé állították, és Bécsben a következő Ítéletet hirdették ki előttük: Először: Paradeiser György várparancsnoknak és Kugler György zászlóskapitánynak a jobb kezüket 1601. október 19-én levágják és ezután mindkettőt karddal kivégzik. De Nuschen Pongrácnak, aki esküjéről többször gyalázatosan megfeledkezett, akit a törökökkel folytatott tárgyaláson, valamint hamis tanusá- 126 gon is rajtakaptak, a kihirdetett Ítéletnél fogva először nyelvét tépik ki és kötél által akasztófán végzik ki. Mielőtt azonban ezt végrehajtották volna, Ferdinánd osztrák főherceg Kanizsát szeptemberben ismét ostromolta a vele harmadikán szerencsésen ideérkezett németekkel, spanyolokkal, olaszokkal és magyarokkal. Az olaszok csakhamar nagy sáncárkot hánytak fel, amelyben kétezer ember elfért s amelyből a vár lövetésével abban meglehetős kárt tettek. A másik oldalon a főherceg őfensége a többi hadinéppel sáncolta el magát s igy a várat két oldalról ostromolták és ahhoz napról-napra közelebb jutottak. A hadnép friss és bátor volta miatt a herceg őfensége még több, erősebb sáncot hányatott fel, a várat oly erősen lövette, hogy a töredékek a tetőről felröppentek. Szeptember 16-án a vár közelében lévő sáncokból, mely előbb a töröké volt, őket kiverte és mikor a várhoz közelebb jutni és magokat a legerősebben elsáncolni iparkodtak, a mocsár miatt ezt végrehajtani nem tudták, ha csak a várat teljesen körül nem övezik. A keresztények a mocsáron át hosszú hidat építettek, Madruzi hatszáz katonáját pár zászlóval lovassá tettek, néhány tábori ágyút átszállítottak. Ezeket a főherceg őfensége a hidon át udvari zászlójával kisérte, hogy megtudja miképen lehetne a vár másik oldalának átellenében a várat legalkalmasabban ostromolni. Amint ez megtörtént, a főherceg őfensége a többi herceggel és táborukkal — kivéve a pápa vn seregét — az ujonan épült hidon ismét átvonult. Százötven öl hosszú sáncot készítettek. Három sánc a vár felé volt irányozva. Ennek őrizetével Flaminius Delphinust bízták meg. Ezután három sáncárokból lövöldözték a várat erősen és hogy azt hatalmukba kerítsék, éjjel nappal erősen dolgoztak. Az állandó esőzés következtében a mieink szándéka meghíusult és ez okozta azt is, hogy az olaszok halomszám megszöktek. Jól lehet, hogy az ellenség a toronyból, mely a vár közepén állt, ahol a legfőbb kilátás volt, egész táborunkat megfigyelhette, bátran és erős szívvel lövöldözött vissza és nekünk nagy kárt okozott: a mieink végre mégis a tornyot a rajtaálló 3 ágyúval a Szigetvár felőli sáncárokból rommá lőtték. Ezalatt gróf Zrinyi egypár előkelő emberét az emiitett vár ellen Kanizsára küldte és az abban lévő töröknek megüzente, hogy a várat, amiről a főherceg őfensége le nem mond, mig azt el nem foglalja, alkudozással adják át s akkor nemcsak az életüket mentik meg, hanem még tűrhető és kellő feltételek mellett az elvonulást is eligazítják számukra. Az esetben azonban, ha ezen őszinte és jóindulatu intésnek eredménye nem lenne és bele nem egyeznének, tudják meg, hogy ezért sokkal erősebben támadják meg őket, mint az eddig történt és megfenyegetik azzal, hogy további kegyelemre nem számithatnak. Az ostromlott törökök és vallonok a gróf ur követeinek gyalázó és gúnyos nevetés és hangos üvöltés között, amelyet négyszer megismételtek, kiadták az utat, azonkívül egypár nagy ágyút el- 128 sütöttek, melynek következtében Mantua herceg quártélyán egy testőrét agyonlőtték. Erre az ostromlók az elrendelt támadást megkezdték, a hidakat, amelyekkel oly sok időt töltöttek, mig elkészült, a vizre dobták. A hid nem volt olyan hosszú, hogy a bástyafokon átért volna. Herberstein ezredes és német katonái mégis átmerészkedtek rajta. Amint azonban az elől lévő részéhez értek, a hid elkezdett inogni ugy, hogy az ezredes fő- és parancsnokló embereivel meg közkatonáival nagy veszélyek között nyakig a viz-ben álltak, s csak nagynehezen tudták életüket megmenteni. Ezalatt az ellenség ágyukból, puskákból az ostromlókat hatalmasan lődözte. Madruzi kapitánya harminc katonájával és még kétszáz katona ottmaradt, részint megsebesült. A mocsárba is tizennégyen elpusztultak, akiknek a fejét a török a várra kitűzte. A tüzeléssel a keresztények se maradtak adósok. Sok török veszett el az erős tüzelés következtében. A megszökött parasztok mondása szerint, röviddel a támadás előtt az egyik bástyafokon tiz pusztult el. A kiáltott támadás után, mindannak dacára, hogy a töröknek kevés volt a lőpora és élelme és leginkább lóhúst evett, mégis dacosan és vakmerően viselkedett. Ezen ostrom alatt, október 28-án láttak is közel kétszáz törököt a mezőn. Az ostromlók utá-nok vetették magukat, húszat agyonütöttek, a többit megfutamították. A szigeti basát, Kahaiát — aki kereszténynek született, 38 éves volt, évekig gróf Zrínyinél szolgált, s akit a törökök ifjuságá- 129 ban elfogtak és később pasának tettek — még más hét törökkel elfogták és Kanizsára hozták. November 7-én a törökök Kanizsából erősen kirohantak azzal a szándékkal, hogy az ostromlók sáncait lőporral, kénnel és szurokkal felgyújtják. Ezt idejében észrevették, a törököket visszaűzték, húszat közülök lekaszaboltak, és -egy főzászlójukat elvették. November tizenkettedikén Ferdinánd főherceg a várat újból megadásra szólította fel. Jelentette nekik, hogy naponta felszabadító sereget vár, és megfenyegette őket, hogy az esetben, ha nem adják meg magukat és a főherceg őfenségének erőszakkal kell a várat elfoglalnia, élve abból senki ki nem megy. A felelet nem volt más, minthogy őfenségének a meztelen kardot mutatták. Ugyanazon napon megérkezett Ruszwurm Kristóf ur segéd- és szabadító csapatával Kanizsához fél mértföldnyire. Tizenharmadikáig nyugodott, és az ezredessel a táborba ment, hogy a főherceg őfenségének a reábízott szolgálatait alázatossággal felajánlja, továbbá, hogy a helyet megnézze, hol lehetne legjobban szállást ütni. A dolgok ilyetén állása mellett egyelőre eredményt elérni nem lehetett; a nagy hideg, a bekövetkezett zivataros havazás nem keveset gátolta a vár ostromlását, és a főherceg őfensége november 16-án elhatározta, hogy a vártól elvonul. A főherceg őfensége elvonult. Az udvari és más kocsikat elibök küldték a főherceg őfenségének már régebbi rendelkezése szerint. Az olaszoknak az előnyt, amelyet őfensé- Halis István : Zalai Krónika. 9 130 gétől kértek, megadta. Őfensége Ruszwurm urat felszólította, hogy az ő és Herberstein ur hadnépével a hátvédet képezze. Ezt Ruszwurm ur nagy tiszteletnek és kegynek tekintette, az egész lovassággal és Herberstein úrral a feladatot végrehajtotta, de előbb a sátrakat és egyéb dolgot, melyekből a táborban igen sok volt, elégették. A betegeket, sebesülteket, valamint az olaszokat, kiket nem csekély számmal hagytak hátra, bármennyire iparkodtak a táborból továbbítani, még kevésbbé voltak szállíthatók, mint az ágyuk. Amint Ruszwurm ur az övéivel a mocsár átjáróján áthaladt, azon éjszakán a szállást a vártól egy mérföldnyire ütötte fel és ezután tovább vonult. A betegeket és sebesülteket ilyen zivataros időben nem szálliihatták tovább. Ezért könyörtelenül ide-odaszórták őket, és mindenkitől elhagyatva nyomorultul kellett meghalniok és elpusz-tulniok. 1660-ban a mennykő a városba csapott, amiből olyan rettenetes tüz támadt, hogy nemcsak az egész város az élelmiszerekkel, növényzettel lett hamuvá, hanem a falak kövei is megrepedtek, az ágyuk talpai a bástyákon elégtek, egypár darab ágyú el is olvadt. Több száz török és háromszáz magyar rab is tüzhalált szenvedett. A vár újból való megtámadását őfelsége a király 1664-ben határozta el, és ostromlásával gróf Zrinyi Miklós urat, Hohenlohe gróf urat és Strozzi gróf urat bizta meg. Ezek nem késlekedtek az alájuk rendelt népeket szemle céljából Ujzerinyárra meneteltetni ugy, hogy Hohenlohenak a birodalmi 151 népekből egyesített minden regimentje az előbb emiitett Ujzerinvárnál a Murán átkelt, éjjel egy erdőárkában táboroztak, és még ugyanazon napon Kanizsa várát minden oldalról láthatták, ameny-nyire azt a távolból a meglehetősen nagy és két híddal, két várfokkal, vagy sánccal megerősített külvárosok miatt megtörténhetett. Április 18-án, mielőtt még a hadsereg elindult volna, Zobel alezredest, aki a herceg hesseni regimentet vezényelte, 4000 testőrrel (muskétással) a várhoz előrendelték. Vele volt a braun-schweig-lüneburg hercegi lovasság. Egy közelfekvö, törökökkel zsúfolt gerendavárra találtak, ahonnét a törökök vitézül lövöldöztek és onnét előbb nem voltak eltávolíthatók, míg más segítség is nem érkezett. A törökök tovább nem tarthatták magukat, a gerendavárat felgyújtották és elhagyták. Ezután a kanizsai vár ellen jobbra a két gróf: Zrinyi és Strozzi, balkézről gróf Hohenlohe foglaltak állást. Utóbbi hamarabb indult el amazoknál. Jóllehet, hogy gróf Hohenlohe jelenléte a munkakedvet nagyban fokozta — egypár tömböt kellett kiegészíteni, többek között egy 60 lépésnyi hosz-szut, — az előrejutás mégis négy órai késedelmet szenvedett, különösen a mocsár miatt, melynél még dolgozniok kellett. Elkezdték tehát az ostromlók magukat lassankint árkolni. Megfigyelő helyeket és különböző gátakat készítettek. Április 23-án az ágyukat az ágyutelepre hozták. Az ostromoltak kitörését április 25-én visszautasították. Április 28-án és 29-én a Hohenlohe sereg a mocsárnál termett, és abban ötven embert vesztett 9* el. A keresztények május elsején az árkokba akartak hatolni, ami csak másnap sikerült nekik több, mint száz ember veszteséggel. Május 4-én az ostromlottak meggyújtották a keresztények védőmüvét, 5-én Ursebeck alezredest egy golyó ölte meg. Amint pedig az árkon való átju-tásnál nagy tevékenységet fejtettek ki, minden fáradság, minden munka hiábavaló volt, és az ostromlottak újból felgyújtották a keresztények védőmüvét. Tizenharmadikán az ellenség a hohenlohei futóárkok ellen akart támadni, de mert mindenütt éberségre talált, visszavonult. Mielőtt azonban a városba ment volna, a két tábor közötti utón, a malmok töltése felé a mocsár nádasába vette magát, és de Bis Rennur generál adjutánst, aki a Zrinyi-táborban kiküldetésben volt, elfogta. Gróf Hohenlohe 19-én elrendelte, hogy az árkon át hidat építsenek, amelyen a vár ellen menjenek. A rendeletet nem hajtották végre, mivel ehhez az anyagot előteremteni nem tudták. A császáriak mindenfelé mindinkább közeledtek az árkokhoz. Huszonkettedikén az ellenség erősen kitört, a futóárkokat felgyújtotta, amiáltal iszonyatos kárt tett. Mivel látták, hogy minden fáradság és munka kárba vész, a katonaság már 3 napja kenyeret sem kapott, és remény sincs, hogy a jövőben a legcsekélyebb gondoskodás történjék, azonkívül híre futott, hogy a nagyvezér 50—60000 emberrel fog ellenük nyomulni: Hohenlohe vezérlő tábornok, gróf Strozzi tábornok és más tábornokok elhatározták, hogy az eddig folytatott ostromot a fentebb említett okokból teljesen abbahagyják, 133 semhogy a rendkívül fontos várat megkockáztassák. Még azon este megtörtént az elvonulás, és Kanizsa rettegett a törököktől. A további okok, amelyek miatt az ostromot abba kellett hagyni, a következők: Először: 12000 németet sem számíthattak. A magyarok és horvátok számát megállapítani nem lehetett, mivel az folytonosan apadott és dagadott, mint a tenger. Nem voltak többen négy ezernél. Másodszor: A birodalmi segitő népeket és gróf Zrínyi táborát nagy mocsár választotta el, össze nem jöhettek és a szükséges közlekedés nem volt lehetséges. Harmadszor: Kenyérszükség volt. A táborban nem volt készlet. Negyedszer: Az összekötő vonal nem volt teljes és kevés volt az ember, hogy azt pótolták volna, hacsak akkor nem, hogy a két hadsereget összevonják. Ez azonban csak ugy történhetett volna meg, ha az egyik oldalon a város szabad és nyitott volna, vagy hogy az ellenségnek alkalma lett volna azt az összekötő vonalat tetszése szerint tönkretenni. Ötödször: Az ellenség a tábor és Mura közé menne, a közlekedést elvágná, Uj-Zrinyivárát megtámadná, és rövid idő alatt, mert a helység nincs megerősitve, hatalmába ejtené. Hatodszor: Mivel az ellenség hadserege erős, egyik részével a keresztény tábor előtt állhatna, a másik részével az országba hatolhatna és mindent elpusztítana, megrontana. Hetedszer: Az egész hadseregével bemenne 134 Peturt (Pettau), Rackerspurgot és más községet, amely nincs jól megvédve, elvenné, Grácot megtámadhatná, ahonnét több ágyút, muníciót zsákmányolhatna és Kanizsa elé vinné. Nyolcadszor, hogy a legcsekélyebb remény sem volna a helységet rövid időn belül elfoglalni, mivel épen azon a napon, amidőn elvonultak, az ellenség kirohant és a császári futóárkokból any-nyit felgyújtott, hogy 14 nap alatt sem lehetett volna azokat kijavítani. A dolgok ilyetén állása mellett okos ember nem tanácsolhatta hogy a fő-müvet és a keresztények boldogságát reménytelenül megkockáztassa. Kilencedszer: Jóllehet Sparr táborszernagy 3000 gyalogossal és Pork tábornagy három lovasezreddel a hadsereggel összeköttetést kerestek volna, de nem lehetett a legcsekélyebb pontos hirt kapni arról, hol álltak volna és mennyi idő alatt értek volna a táborba, ahonnét az ellenség nem lehetett messzebb egy mértföldnél. Ha ez a segítség megérkezett volna, mielőtt a tábor eloszlott, az ellenségnek két oldalról mégsem állhattak volna ellent. II. Csákíornya, (Czakonthurn.) A Mura mellett fekvő Csáktornya (Czakonthurn vagy Tschakethurn) — Istvánffy által Chac-torniának nevezve — ezelőtt gróf Zrin vagy Serin Miklós legelőkelőbb vára volt. Ugyanide, ahol Miklós grófnak első felesége, gróf Frangepán Ferenc leánya volt eltemetve, temette el fia, György, az 1566-ban Szigetvárnál hősi halállal meghalt gróf Zrin Miklóst. Budentis Socolovitius Mustafa, Mohamednek, aki Szigetet meghódította, legfőbb basája, vagy vezirje, Salm grófnak unokatestvére, gyenge csinvatba begöngyölgette, egy Írással Komáromba küldte. Mivel iszonyatos volt csak nézni is, és igen erős szaga is volt, rózsavízzel mosták, jószagu fűszerrel behintették, kocsira tették és az egész császári sereg kíséretében Győr felé vitték. Ezután Tahius Ferenc, gróf Szerin nővérének férje, és veje Battiani, vagy Buttiani Boldizsár ugyancsak az egész hadnép kíséretében Abdámig és innen Csáktornyáig hozták különös temetéssel. III. Egerszeg. (Egerseck) Egerszeg magyar határház, amelyet 1664-ben a törökök elégettek és a védelemre lehetetlenné tettek. IV. Lendva. (Liinpack) 1604. junius havábaTi a kanizsai törökök közül vagy ötszázan Lendvára száguldtak és azt felgyújtották. Midőn azonban Serin gróf hadnépe a határőrökkel, akik ebben az időben itt tanyáztak, az ellenség betöréséről hírt kaptak, visszavonulásukat elvágták, egyrészét leverték, másik részét elfogták, a többit szétverték és megfutamították. Oertel Hieronymus mondja, hogy 1587. augusztusában a szigeti és pécsi törökök a császár tulajdonát képező Lendva innenső és túlsó részén a keresztényeket megtámadták, és Moratzot, Reszneket, Tornackot elpusztították, de Kanizsától egy mértföldnyire fekvő Gáti-tónál (Cazer-See)* a keresztények megverték. *E tóra nézve lásd a 138 oldalon levő jegyzetet. V. Resznek. (Reszneck) 1587. augusztusában a szigeti és pécsi törökök a császár tulajdonát képező Lendva innenső és túlsó részén a keresztényeket megtámadták és többek között Reszneket felgyújtották és elpusztították. De a keresztények Kanizsától egy mértföldnyire fekvő Gáti-tónál (Catzer-See) *) megverték őket. Fordította: Halász Jenő. *Ez a „Kanizsától egy mérföldnyire fekvő" tó az lesz, melynek csekély, mintegy három holdra terjedő maradványa máig is megvan, és Gát, Gáti-tó, Récseí-gát néven hívják. Ez az utóbbi neve onnan származhatott, mert a récsei határ közelében fekszik. Ez a Gáti-tó íratott a német krónikás által egyszer Gazer-See, másszor Catzer-See néven, holott helyesen Gather-See. Még megeshetik, hogy 139 a Catzer-See magyarra fordittatik, és a tó neve Macska-tó lesz. A tó a német krónika által jelzett időben bizonyosan elég nagy kiterjedésű lehetett. Minthogy azonban a tó mellett építtetett később az országút, s már az országút kettős árka is részben elvezette a tó vizét, s minthogy a későbbi időben Szabadhegy alapítása alkalmával 1850-ben keresztben is árkot húztak a tó vizétől a Békástói erdő alatt, s ezáltal a tó vize meg a békástói mocsarak vize a Potyli-malom felé vezettetett, tehát e miatt a Gát vize majdnem teljesen kiapadt. Jelenleg a Gáti-tó csupán egy nagyobb mocsár, mely tele van zsombékkal, s benne pompásan tenyészik a „csuhi" meg a „vízi gesztenye" (súlyom). A Békástói mocsarak kiszárítása folytán ma teljesen szárazon lehet bejárni a Kanizsától gyalog egynegyed órányira levő Békástói erdőt, mely 300—500 éves vén tölgyfáival, bokraival és bársonyos fű-pázsitjával, csattogó fülemiléivel, paradicsomkertre emlékeztető szépségével, a legpompásabb kiránduló hely. Mintha maga a természet is arra rendelte volna, hogy Kanizsának „városligete" legyen. Egyelőre nem is kellene más a városliget megalapításához, mint 60—70 hold területet elkeríteni és a gyalogutat kiszélesíteni annyira, hogy kocsin is lehessen odamenni a rövidebb uton. Mig ez megtörténik, addig is haladéktalanul körül kellene keríteni azt a három-négy hatalmas tölgyet, melyek szemmel láthatólag félezer évesek, 140 és a melyek túlélték a török uralmat, s kétségtelenül menedéket nyújtottak sokszor az ellenségtől meghajszolt kanizsai lakósoknak. Ezeket a fákat, mint élő történeti emlékeket annál is inkább meg kell mentenünk, mert pénzbe nem kerül. Az aranyhozó autók. A háború kezdetén még nem szoktuk meg a kivételes állapot különösségét, s nem tudtuk mihez tartsuk magunkat. Lépten nyomon hallottunk rettentő hireket, s minthogy a rémhírek terjesztőire a hatósági hirdetmény büntetést helyezett kilátásba, tehát a napi események épugy mint a valótlan hirek csak sug-dozva jöttek a fülünkbe, s halkan adtuk tovább. Régen elfelejtett indulókat húzott a cigánybanda, s mindenfelé szavaltak vitéz honfiak, akik nem voltak katonák. A háború látható eredménye egyelőre annyi volt, hogy Ledofszki Ernő bajuszt növesztett, és az antialkoholisták megállapították, hogy mégis jó a borral élni. Róth Miksa postafőnök mindennap rendetlenebből érkezett a Centrál kávéház törzsasztalához, s Lendvai Vilmos hiába kérdezgette tőle: „Mi újság?" Nem árult el semmit, pedig szinte látszott az arcán, hogy nehezére esik a hivatalos titoktartás. 142 A sürgönyzés meg az interurbán telefonozás teljesen el volt tiltva, illetőleg az államnak fentartva. A helyi lapoknak a cenzúra miatt nagyon szük lett a hirrovata, s a fővárosi újságok két-három napi késedelemmel érkeztek meg. Számtalan furcsábbnál furcsább hir keringett, mely fölött ma már mosolygunk ha eszünkbe jut, de akkor nem tudtuk mi igaz belőle. Mingyár az első időben újságolták, hogy Kis Lajos nagykanizsai törvényszéki jegyzőt agyonlőtték mint szökevényt, mert a harcmezőre indulás előtt való éjszakán kiszökött a kaszárnyából, hogy utoljára elbúcsúzzék szép feleségétől, s elkésve érkezett vissza, mikor már elment a századja. Vagy két hétig tartotta magát az a hir, hogy Kiskanizsán agyonlőttek egy önkéntest, mert a felebbvaló altiszttel feleselt. Hát még a háborús hirek milyen izgatók voltak ! Egyik nap sürgönyözték, hogy a japán mozgósít ellenünk. Másik nap rémülten adták szájrólszájra a hírt, hogy Románia megtámadott bennünket, s a románok már Erdélyben vannak. Aztán arról beszélgettünk, mint bizonyos dologról, hogy csapataink bevették Belgrádot, de seregünket lőporos aknával felrobbantották, s magából a 44-es somogyi bakákból tizenkétezer halt meg. Érkeztek azonban olyan hirek is, melyek nem voltak borzasztók, bár eléggé izgattak azok is. Ilyen volt az, hogy a francia tizenöt autón aranyat szállit Magyarországon keresztül Orosz- 143 ország részére. Kétszáz millió, vagy némelyek szerint ezer millió darab aranyról van szó. Az autókon magyar katonaruhába öltözött kémek vannak. Előttem túlságosan fantasztikusnak látszott az óriási kincsnek ily módon való szállítása, de rövid idő múlva hivatalos értesités jött a dologról, és másnap (1914. év augusztus 6-án) hajnali három órakor alármot fújtak a kaszárnyákban, és az országutakra vezető utcák végeire katonai őrségek vonultak ki: a kincset vivő autók elfogására. A városháza elé is őrség került, s még aznap beszélték, hogy Inkey báróba majd belelőtt a városháza előtt őrködő egyik baka, mert a felszólításra nem szált ki rögtön az autójából. Azonnal fegyver közé kapták és csupán akkor eresztették útnak, miután Bay Gyögy városi kapitány igazolta a személy azonosságot. Délután már hozta a Zala külön kiadása, (ez időben kétszer is adott külön kiadást egy nap) hogy a kincses autók közül Kaposvárott elfogtak hármat. Az esti kiadás pedig olyan táviratot közölt, hogy a többi tizenkét autót is feltartóztatták Esztergomnál. Mindnyájan boszankodtunk egy kicsit, hogy az aranyhozó kocsikból néhányat meg nem csíphettünk Kanizsán. Pedig már másnap kiderült, hogy az esztergomiak szerint a boldog kanizsaiak fogták el a kincset. Ragyogó, meleg kánikulai napok jártak. Este hét óra felé, mikor a nagy forróság némileg enyhült, kisétáltam a mezőre Récse felé. (A pesti országútra.) 144 Ahogy kiértem a Petőfi-ut végére, látom ám, hogy a szekér uton meg a gyalog uton keresztül barrikád van emelve. Két hosszuoldalas paraszt szekér van az útra fordítva, sőt a gyalog utakon is hatalmas torlaszok állanak. A torlaszon tul az egyik diófa árnyékában az árok parton heverészett körülbelül husz honvéd, de mindannyi kezében tartotta a szuronyos puskáját. Készenlétben voltak. A kincses autókra vártak. — Ejnye, ezek nem engednek kisétálni! gondoltam magamban, és megálltam, mert akkor hamar az ember felé fordította fegyverét a baka. Tűnődés közben észreveszem, hogy az őrség vezére, egy zászlós, hölgygyei sétálgat a gyalogúton. Erre én is tovább merészkedtem, s mikor az akadály mellé értem, váratlan meglepetés ért: a zászlós barátságosan köszöntött. Kiderült, hogy az őrparancsnok ur Cavalloni Sándor, a nagykanizsai gimnázium egyik civil tanára, (most már régen a harcmezőn van) a vele sétáló hölgy pedig a felesége, Szalay Sándor elemi iskolai igazgatónak, a mi finom tollú Írónknak, a leánya, mindaketten kedves ismerőseim. Az asz-szony férje látogatására jött oda, mert a kincsfogó és kémfogó őrség parancsnokának nem volt szabad hazanézni teljes huszonnégy óráig; ilyen rettenetes hosszú időt pedig nem lehet kivárni egy menyecskének. A háborút gyűlölő zászlós jókedvűen vigasztalgatta feleségét, hogy ennek igy kell lenni. A zászlós úrtól tudtam meg, hogy bátran sétálhatok tovább, s hogy ugyanilyen barrikád van a Teleki-ut végén, meg a sörgyár táján is. 145 Sőt másnap azt láttam, hogy a Centrál kávéház előtt levő villamos oszlop is össze van kötve az átellenes oldal oszlopával erős kettős kötéllel. És mindakét oldalon őrség vigyáz, hogy valahogyan "el ne rohanhasson egyetlen kincses autó sem. Persze a kincset a falukon is meg akarták keríteni. Beszélték mindenfelé a városban, hogy Pacsán is átrohanni igyekezett egy autó. Éppen tűz volt a faluban, s a lakósok az oltással foglalatoskodtak. De az emberek felhagytak az oltással, és futottak az autó elfogására. Plosz Sándor, ottani orvos, az útra sietett, és az autó előtt revolverével hadonászva, megállásra kényszeritette. Harmadnap pedig az a hír terjedett el, hogy a Pacsán elfogott autó nem aranyat hozott, hanem Fischer Antal nagykanizsai lakost, kit a nagy izgalomban is el kellett ereszteniök, mert okmányokkal igazolta magát. Ezenkívül majdnem minden községben virrasztottak, hogy az aranyhozó kocsikat el ne engedjék. De sehol se fogtak el egyet se. Nagykanizsa mellett fekvő Nagyrécse község is tele volt katonával, és azok is vigyáztak a kincses autókra. Az ottani őrségen teljesített szolgálatot dr. Fatér Ferenc zalaegerszegi ügyvéd is, ki a vidám eseményről Vitéz Hári János módjára emlékezett meg, és a következő verset irta. Megemlítjük, hogy a jókedvű poéta azután megsebesült a szerbek elleni viaskodásban, de Halis István : Zalai Krónika. 10 146 kigyógyulva ismét visszament a szerb harcmezőre. (A költeményt a „Zalamegye" utján közöljük.) Halljátok cimborák . . Halljátok cimborák, hogy mi történt velünk, Mióta megkaptuk behivó levelünk, Elindultunk harcba, vadászni oroszra, Vagy esetleg délen szerbre, a gonoszra. Mikor menet közben Nagyrécsére értünk, Felcser Ő Felsége követet küld értünk. Megálljatok fiuk, itt autókra lestek, S csak ha elfogjátok, akkor kövessetek. S fogtunk autót, melyben arany pénzt oroznak, A mit francia küld a disznó orosznak, Rohant a gépkocsi, én álltam elébe, Éles kardom böktem a soffőr mellébe. Jött utánna még sok, elfogtunk vagy tizet, A francia sógor igy most nekünk fizet. Az orosz tiszteket vágtuk darabokra, Vagy raktunk rá láncot, miként a rabokra. Biztos\' azt kérditek, a pénzzel mi történt, Hát leirom azt is, mint igaz való tényt. Adtam abból egyet, hadnagyomnak Kisnek, A többit elvittem Pestre, hadi kincsnek. A nagy hadi kincsnek, mikor Pestre értem, Öreg Hadurunknál kihallgatást kértem, Illendőn beléptem és eléje álltam : „Kincset hozol fiam, ugye kitaláltam?" 147 „Igenis azt hoztam, tele a protzsákom, Győzelmet arattam érte franciákon !" Megölelt az öreg, illetődve néztem, „Mit adjak jutalmat, én derék vitézem ?" „Nem kell nekem Apám egyetlenegy krajcár, Megfizeti nekem ezt még a muszka cár, Menjünk csak ellenük, éles már a kardom, Nagyhercegek, muszkák, nem lesz nektek pardon!" „Ha nem fogadsz el pénzt, itt van hát egy érem!" „Köszönöm jó Apám! ezzel is beérem!" Ezzel kezet fogtunk s elbucsuztunk mára, Hogy elindulhassunk az orosz határra. Lánchordta muszkája megmutatjuk néked Az oldalbordádon hol kell ütni léket, Népfelkelőimnek ez csak kis feladat Csuzpájznak megenne egy nagy muszka hadat! Eddig ennyiből állt vitéz hadi tettünk, Pedig még menázsit eddig nem is ettünk, Kenyeret kaptunk csak, semmit egyebet mást, Meg az autókról francia lázsiást. Majd ha aratunk még nagy diadalokat, Arról is irok még majd viadalokat. A muszka határra kisérjen emléktek Minthogy én is minden jót kivánok néktek. Vitéz cimborátok Áldást kiván rátok: Dr. Fatér Feri Ki a muszkát veri. 10* KöltésZeítanulók. Hit- Magyar tanból nyelv. Ielesek. *Léb István 1 jel. 1 el. *Fruschich István n. e. g. jel. 4 el. Raics György n. e. g. jel. 3 el. Jakabfy Péter 2 jel. 2 el. 5Vaszary Sándor 5 jel. 5 el. Simoncsics János 4 jel. 7 el. Tárnok Alajos 3 jel. 6 el. Laposi Albert 6 jel. 9 el. Vranovics István 7 jel. 8 el. lOPéterfi Mihál 8 jel. 10 el. Első rendűek. Praunsperger Belizár 5 e. r. 6 e. r. Knausz Jósef 1 e. r. 3 e. r. Czékus Ede 6 e. r. 1 e. r. 150 Hit- Magyar tanból. nyelv. Szekeres Jósef 2 e. r. 2 e. r. 5Horváth Vendel 3 e. r. 4 e. r. Szépe István 4 e. r. 5 e. r. Kecskés Káról 7 e. r. 7 e. r. Nöthig Eerdinánd 10 e. r. 8 e. r. Taródi Ferdinánd 8 e. r. 10 e. r. lOCsoknay János 9 e. r. 9 e. r. Horváth Káról 11 e. r. 12 e. r. Chinorányi Boldizsár 12 e. r. 13 e. r. Szörcsök Ádám 14 e. r. 14 e. r. Gödér Boldizsár 13 e. r. 15 e. r. löTkalchich Kálmán 16 e. r. 16 e. r. Nagy Ignácz 15 e. r. 11 e. r. A tanodát elhagyta: Bán Ferencz kül. e. r. e. r. e. r. Összesen 27. Tanitó: Németh Alajos. Szónoklaítanulók. Jelesek : *Jakopovics György 2 jel. 1 jel. *Andri Jósef 1 jel. 2 jel. Plosszer Boldizsár 3 jel. 3 jel- Takács László 6 jel. 4 jel. 5Boros István 7 jel- 5 jel. Lövinger Sándor heber jel. 7 jel. 151 Hittanból. Magyar nyelv. ~........ Horvát János 5 jel. 6 jel. Gabai Mihál 9 jel. 11 jel. Első rendűek -. Breider Ádám 8 jel. 8 jel. Smodek Taddé 4 jel. lOjel. Paulekovics Ottó 7 e. r. 2 e. r. Leránt Ferecz 10 jel. 9 jel. 5Darás Zsigmond 1 e. r. 1 e. r. Benkő Ferdinánd 2 e. r. 3 e. r. Német János 3 e. r. 12 e. r. Subrinics István 5 e. r. 5 e. r. Vargyay Sándor 6 e. r. 6 e. r. lOPlander Jósef 4 e. r. 4 e. r. Gabelics Vilmos 9 e. r. 8 e. r. Hinger Tivador 8 e. r. 7 e. r. Csernics János 10 e. r. 9 e. r. Tanodát változtatták: Kubányi Gyula kül. e. r. e. r. e. r. Varga Ferencz kül. jel. e. r. e. r. Összesen 23. Tanitó: Csegezy Ignácz. IV. évi Nyelvészettanulók. Jelesek: *Kaszás János Kapics Antal 1 jel. 1 jel. |; 2 jel. 4 jel. 152 nn-tanból. magyar nyelv. Verli Miksa 3 el. 5 jel. *Bencze István 4 el. 2 jel. 5Steiner Jósef 5 el. 3 jel. Voinovics Szilárd n. e. g. el. 7 jel. Hauser János 9 el. 10 jel. Schneider Jósef 6 el. 9 jel. Német Elek 7 el. 8 jel. lOGoszton Ferencz 8 el. 6 jel. Ezekhez soroztainak ma- gány oktatás után: Inkey Ádám jel. jel. Lackenbacher Miksa heb. jel. Első rendűek: Koltay Mihály 13 el. 12 jel. Plosszer György 11 el. 14 jel. Talabér László 12 el. 15 jel. Véber Mór heber el. 13 jel. 5Svastics Káról 16 el. 19 jel. Babochay János 15 el. 17 jel. Desgyek Ferdinánd 10 el. 11 jel. Lendvai Jósef 17 el 18 jel. Gruber János 14 el. 16 jel. lOVustl Alajos 18 el. 1 e. r. Glavák Ferencz 19 el. 20 jel. Junkovics Péter 20 el. 5 e. r. Rigó Antal 2 e r. 2 e. r. Gróf Geiza 1 e . r. 3 e. r. löTánczos János 3 e . r. 4 e. r. Hertman Jósef heber jel. 8 e. r. 153 Hit- Magyar tanból. nyelv. Ramish János 1 5 e. r. 6 e. r. Markovics Jósef 4 e. r. 7 e. r. Gott János 6 e. r. 13 e. r. OVettendorfer Jakab heber jel- 10 e. r. Bereczk Káról 7 e. r. 9 e. r. Vettendorfer Mór heber jel. 12 e. r. Második rendűek -. Markovics István 8 e. r. 11 e. r. Kalmár Zsigmond 9 e. r. 14 e. r. Kecskés János 10 e. r. 15 e. r. Összesen 37. Tanitó: Dolmányos György III. évi Nyclvészcííanulók. Jelesek: *Nagy Imre 1 jel. 1 jel. *Svastics Béni 4 jel. 8 jel. Tuboly Geiza 2 jel. 2 jel. Tárnok Imre j 14 jel. 3 jel. 5Kovács János 15 jel, 10 jel. Kiss János 3 jel. 5 jel. Horváth Pál 5 jel. 4 jel. Vizlindvay István 6 jel. 7 jel. Bozsek Boldizsár 8 jel. 9 jel. 10 Juhász György 10 jel. 13 jel. Kijácz Endre 12 jel. 12 jel. Kamenár Jósef 7 jel. 7 jel. 154 Hit- Magyar tanból nyelv. Mészáros Sándor 9 jel. 14 jel. Plander László 11 jel. 11 jel. 15Herbst Jósef 13 jel. 15 jel. Ezekhez soroltatnak ma- gány oktatás után: Lövenstein Ferdinánd heb. jel. jel. Lövenstein Adolf heber jel. jel- Első rendűek; Baráth János 16 jel. 1 e. r. Hán Zsigmond 18 jel. 6 e. r. Karger Mátyás 19 jel. 9 e. r. Janóky Jósef 6 e. r. 7 e. r. 5Nedeczky Zsigmond ism. 17 jel. 16 jel. Hechinger Imre 2 e r. 3 e. r. Halis Pál 5 e. r. 4 e. r. Bor Jósef 1 e. r. 2 e. r. Molnár György 20 jel. 5 e. r. lOInirey Fereticz 4 e. r. 10 e. r. Pfaff Jósef 1 1 e. r. 12 e. r. Kallinics Ferencz 10 e. r. 8 e. r. Bertalan Pál 8 e. r. 17 e. r. Szigethy Sándor ismétlő 13 e. r. 16 e. r. 15Majhen Ferencz 16 e. r. 13 e. r. Takács János 14 e. r. 15 e. r. Horváth Káról 7 e. r. 1 1 e. r. Taródy Jósef 3 e. r. 18 e. r. Petrovics Endre n. e. g. e. r. 19 e. r. 20Veiss Jósef 9 e. r. 24 e. r. Vörös Sándor 18 e. r. 14 e. r. 155 Hit- Magyar tanból. nyelv. Engbart Sándor 17 e. r. 22 e. r. Csizmazia Jósef 19 e. r. 21 e. r. Kuchtich Lajos 12 e. r. 25 e. r. 25Pichler Ede 15 e. r. 23 e. r. Kuttor György 21 e. r. 20 e. r. Krály Jósef 22 e. r. 28 e. r. Csemics Káról 20 e. r. 26 e. r. Rumpelesz Jósef 23 e. r. 27 e. r. Elmaradtak: Makovszki Káról kül. e. r. e. r. e. r. Nemes Mihál kül. e. r. e. r. e. r. Összesen 48. Tanító: Petlanovics Alajos. II. évi Nyelvészettanulók. Jelesek: *Farkas Zsigmond 1 el. 1 el. Jakcsin Ede 2 el. 3 el. Löbl Hermán heber el. 6 el. Babochay György 4 el. 4 el. 5Maronies Mihál 3 el. 2 el. Fehér István 5 el. 5 el. Kolossá Ferencz 6 el. ,7 el. Noszlopy Gyula 8 el. 8 el. Boronkay Lajos 7 el. 9 el. lOFarkas Kálmán 12 el. 14 el. Rosenfeld Adolf heber el. 12 el. 156 Hit- Magyar tanból nyelv. Krautszak György 10 jel. 13 jel. Bernadics János 14 jel. 11 jel. Stingli Káról 9 jel. 10 jel. 15Lisziák György 15 jel. 17 jel. Theodorovics Mihál n. e. g. jel. 18 jel. Albanics Jósef 13 jel. 15 jel. Rózsa Péter 11 jel. 16 jel. Ezekhez soroltatik magány oktatás után: Koller Ignácz jel. jel- Első rendűek: Kopricsanecz Mátyás 17 jel. 22 jel. Mincsek Mátyás 16 jel. 19 jel. Pammer István 18 jel. 23 jel. Wallbach Mór heber jel. 24 jel. öGrabner Antal 19 jel. 21 jel. Darás Jósef 20 jel. 20 jel. Alt Károly 22 jel. 5 e. r. Andalics János 1 e. r. 1 e. r. Klein Szebáld 24 jel. 3 e. r. lOSárecz György 21 jel. 4 e. r. Desgyek Jósef 23 jel. 2 e. r. Plander László 2 e. r. 6 e. r. Veiser Ferencz 7 e. r. 8 e. r. Piszkor Tamás 3 e. r. 7 e. r. 15Praunsperger Hamilcar 5 e. r. 9 e. r. Kis Ignácz 4 e. r. 10 e. r. Vagner Káról 6 e. r. 12 e. r. Mihaeli János 9 e. r. 11 e. r. 157 Hit- Magyar tanból nyelv. Benczik Mihál 8 e. r. 13 e. r. 20Taródy László 10 e. r. 14 e. r. Vajdics Jósef 12 e. r. 16 e. r. Piichta Káról 11 e. r. 15 e. r. Elmaradtak: Rothman Jósef e. r. e. r. Simonsics János e. r. e. r. Összesen 43. Tanitó: Gyalókay Ferencz. 1. évi Nyelvészetíanulók. Jelesek: *Piller Ferencz Winterstein Henrik heber *Herbst Adolf Lisziák Ferencz 5011e Fülöp Stolczer Gábor heber Takács Ferencz Schönfeld Simon Hallvax Ferencz lOWolheim Arnold heber Somogyi Jósef Unger Alajos Sommer Mór heber Mihálecz Jósef 1 jel. 1 jel. jel. 3 jel. 3 jel. 2 jel. 5 jel. 5 jel. 4 jel. 4 jel. jel. 7 jel. 6 jel. 6 jel. jel. 8 jel. 9 jel. 12 jel. jel- 9 jel. 2 jel. 10 jel. 11 jel. 11 jel. jel. 14 jel. 7 jel. 13 jel. 158 Hit- Magyar tanból nyelv. Első rendűek: Moger Ferencz 10 jel. 15 jel. Pete János 15 jel. 18 jel. Horváth Jósef 8 jel. 16 jel. Svagell Ferdinánd 12 jel. 17 jel. 5Rátkovics Vendel 13 jel. 19 jel. Androlich Mihál 19 jel. 1 e. r. Zeisler Samu heber e. r. 17 e. r. Klein Hermán heber e. r. 14 e. r Benedek György 20 jel. 20 jel. 50Jakabfy Péter 16 jel. 2 e. r. Augusztics Ferencz 14 jel. 3 e. r. Horváth Ferencz 6 e. r. 4 e. r Plank Jósef 8 e. r. 4 e. r. Vig Bódog 18 jel. 15 e. r. 15Löbb Jósef 17 jel. 6 e. r. Breshlauer Ádám heber e. r. 16 e. r. Csizmár Ferdinánd 3 e. r. 7 e. r. Lisziák Márk 9 e. r. 18 e. r. Tandor István 10 e. r. 13 e. r. 20Nagy Jósef 1 e. r 8 e. r. Gegács Mihál 4 e. r. 12 e. r. Lics Gusztáv 7 e. r. 9 e. r. Edenhoffer János 5 e. r. 10 e. r. Bolf István 2 e. r. 11 e. r. Második rendű: Nöthig Jósef 1 m. r. 1 m. r. (Befejező közlemény a következő füzetben.) A Zalai Krónika előfizetői 1. Szabó Jenő kir. trvszéki elnök Nagykanizsa. 2. Steiner Mária kisasszony, főgimn. VI. oszt. tanuló, Nagykanizsa. 3. Dr. Hamburger Jenő orvos Zalaszentgrót. Je- lenleg Nagykanizsán a cs. és kir. tartalékkórházban osztály-orvos. 4. Ney Dezső cipőgyári igazg. Nagykanizsa. 5. Dr. Balázs Zsigmond ügyv. Nagykanizsa. 6. Néptakarékpénztár r.-t. Nagykanizsa. 7. Dr. Kreisler József ügyvéd Nagykanizsa. 8. Grünhut Alfréd gabonakereskedő Nagykanizsa. 9. Fleischner Miksa szeszgyári igazgató Nagy- kanizsa. 10 Csillag Jenő a városi gőzfürdő bérlője Nagykanizsa, jelenleg a 20. h.-gyezred őrmestere. 11. Dürr Vilmos Pátria-kávégyári igazgató Nagy- kanizsa. 12. Dr. Havas Béla ügyvéd Sümeg, jelenleg a 20. honvédgyalogezredben hadapródjelölt őrm. 13. Szalay Sándor igazgató-tanitó Nagykanizsa. 14. Goldman Ignác gabonakereskedő Nagykanizsa. 160 15. Dr. Kőnig József fogorvos Nagykanizsa, jelen- leg katonai ezredorvos a 19. sz. ezredben. 16. Barta Pál dv. főmérnök Nagykanizsa. 17. Pesti magyar kereskedelmi bank nagykanizsai fiókja, Nagykanizsa. 18. Gáspár Béla pénztárnok a pesti magy. keres- kedelmi bank fiókjánál Nagykanizsa. 19. Halics Lipót gabnakereskedő Nagykanizsa. 20. Tibolt Boldizsár tanitó, mint az ingyenes népkönyvtár könyvtárnoka, Nagykanizsa. (2. péld.) Jelenleg a 20. honvédezred közvitéze. 21. Babochay György földbirtokos Nagykanizsa. Jelenleg az orosz harctéren van mint tart. honvéd főhadnagy. 22. Dr. Szekeres József közkórházi igazgató fő- orvos Nagykanizsa. Jelenleg a Vörös Kereszt nagykanizsai felügyelője, és a cs. és kir. betegnyugvó nagykanizsai állomás parancsnoka. 23. Dr. Csempesz Kálmán ügyvéd Letenye. 24. Dr. Plihál Viktor kir. közjegyző Nagykanizsa. 25. Dr. Fábián Zsigmond ügyvéd Nagykanizsa. 26. Nagy Károly földbirtokos Zalalövő. 27. Hegedűs Ferenc pénzügyigazgató Nagyenyed (Erdély). 28. Palkovics Sándor tiszttartó Egervár. (Vas-m.) 29. Fischer Sándor magánzó Nagykanizsa. 30. Kocsis Lajos ny. postafőtanácsos Budapest. 31. Grünhuth Henrik gabonakeresk. Nagykanizsa. 32. Hűvös Sala földbirtokos Botfa. 33. Csesznák Miklós ny. táblai biró Nagykanizsa. 34. Dr. Beck Dezső ügyvéd Nagykanizsa. Jelenleg zászlós a 48-ik ezredben. Az emlékezés országából. V. Botfi Károly. Látszólag igénytelen ember volt, de valójában annyira tartalmas, hogy meg kell róla emlékeznünk. Nagykanizsának úgyis számos kiváló alakja megy közönbösségünk folytán feledésbe. Botfi Károly 1812. március 6-án született, s 1904. junius 22-ikén halt meg. Ő volt a nagykanizsai városi tisztviselők Nesztora. Eredeti családi neve Stockhoffer volt, később magyarositotta Botfira. Az öregúr erdőmesteri tisztséget viselt Nagykanizsán, persze akkor, amikor még évi négyszáz forint fizetés járt az erdőmesternek. Csupán az utolsó években emelték fel a fizetést évi hétszáz forintra, vagyis ezernégyszáz koronára. (Lakáspénz akkor még nem járt egyik városi tisztviselőnek sem. Az önkormányzatból nem igen éreztek mást Halis István : Zalai Krónika. 11 162 a városi tisztviselők, mind a polgárok fösfénységét, s emiatt az államosítás után vágyakoztak.) Botfi szerencsés foglalkozása következtében szinte álllandóan kint élhetett az erdő balzsamos levegőjében. Ez adott neki hosszú életet és derült gondolkozást. Bizony, ha a hivatalos szoba szük ketrecében kellett volna leőrölni napjait, talán ő sem ért volna ilyen magas kort. Az erdő, a magánosság ráhajtják az embert a gondolkozásra. Az ilyen előtt kicsinyessé válnak az emberi „hatalmas" alkotások. Botfi „fetter" nevetségesnek találta az emberek nagyképüsködését és apró viaskodását. Ezért vaskos humorával mindent ki szokott figurázni. Egyik tisztujitáskor (1890. március 17-én) történt, hogy legrégibb tisztviselő társunk, Botfi fetter hiányzott közülünk. T. i. minden tisztviselőnek személyesen kell jelentkezni a kandidáló bizottság előtt, és meg kell mondania, hogy nem óhajtja eldobni magától a hivatalát, mely kenyeret ád. Aki nem jelentkezik az elveszti hivatalát is, meg a nyugdiját is. Ezt a mondást persze bajos igaznak tartani, pedig ilyen bolondul rendelkezett Nagykanizsa város szabályrendelete. Juhász György az akkori számvevő, elküldi a városi gazdát (annak nem kell kandidálásra jelentkezni) Botfi fetterért. Akik emlékeznek Juhászra, azok tudni fogják, hogy a számvevő arca mindig mosolygott. (Mosolygott még akkor is, mikor válságos pillanatokban olyan csodának tételére kérte az Istent, hogy 163 csinálja visszafelé a történetet, és ne engedje megszületni azt az embert aki az Írást föltalálja.) Hanem most az ő arcát is eltorzította a gond. Várunk fél óráig. Azután megint fél óráig. A képviselők gyűlése is megkezdődik: fetter még mindig nem jön. Juhász Gyuri káromkodik mint a jégeső: „Bizonyosan kiment az erdőre Botfi, mert elfelejtette, hogy városi restauráció van. Most aztán vénségére kidobják a hivatalából! Majd nyakába veheti a kódistarisznyát!" Mink, — fekete-gyász ruhába öltözött tisztviselők, — valamennyien meg voltunk illetődve. Egyszerre jön a gazda fetternek következő izene-tével: — Ne tegyenek belőlem bolondot az urak: hiszen nincs ellenjelöltem, hát nem érdemes a városházára jönnöm! Ha pedig mást akarnak helyettem erdőmesternek, akkor meg éppen fölösleges odaszégyenkeznem a városházára. Önkénytelenül mosolyognunk kellett az ize-net felett, pedig akkor jött a vészhir: összeült a kandidáló bizottság. Juhász Gyuri fölugrott, és miután ropogós szavakkal megköszönte az úristennek, hogy a világot ilyen gyönyörűen rendezte be, — oda kiáltotta a városgazdának, Tóth Györgynek: — Maga rögtön fusson fiakkerért, és vágtatást hajtasson Botfi lakására! Aztán hozzánk fordult: — Én fogok legelsőnek jelentkezni a bizottság előtt! Maguk pedig húzzák el valahogyan az időt egy félóráig. Mondja el kiki a bizottság előtt, 164 hogy merre tanult, volt-e csatában; tartsák szóval az urakat mig visszajövök. Elszaladok a fetterért. A teremtését! Behozom erőszakkal is ! Juhász soron kívüli jelentkezése feltűnt ugyan a bizottság tagjainak (mert jól tudták, hogy „rang szerint" kell jelentkezni,) de mégsem szóltak, a „sértő tiszteletlenség miatt." Juhász Gyuri pedig csakugyan elhozta fettert alig negyedóra múlva. Az öreg méltatlankodott: „ne csináljanak velem ilyen komédiát!" hanem azért jelentkezett a kandidálok előtt. Bizony! Azt tartotta fetter, amit Lermontov Mihály, a hires orosz költő: (kit külömben agyonlőttek egy tréfájáért 27 éves korában), „Hogy az élet csak puszta tréfa . . . Belátod csak figyelve szerte nézz!" A következő választáskor kihagyták fettert, és nyugdíjazták. Botfinak egyetlen fia volt Botfi Lajos egerszegi polgármester, ki meghalt 1900. évben, s meglehetős nagy vagyonát Egerszeg városára hagyta. Fetternek nagyon fájt, hogy fia nem emlékezett meg róla végrendeletében. Ráfért volna egy kis javadalmazás, mert semmi vagyona sem volt. Azonban a városi képviselőtestület irgalmából az egész évi fizetését 700 forintot élvezhette kegy-dij gyanánt, mert az akkori nyugdij-szabályzat szerint csupán 1879 évtől fogva kezdődött a nyugdíjazás ideje, s igy Botfi nyugdija csupán 378 forintot tett volna ki — egy egész évre. Negyvenöt évi szolgálatával kiérdemelte. 165 Pedig Botfi fetter gazdag ember is volt valamikor. A hires Bitnicz Lajos címzetes püspök (régész, historikus, nyelvtudós és mathematikus) után mintegy tizenhatezer forintot örökölt. A gazdagság meghozta a gondot, mely eddig ismeretlen volt a fetter házában. Botfi sokat töprenkedett, mit csináljon a sok pénzzel. „Vitte volna el az ördög ezt a pénzt, még utóbb meggyilkolnak miatta! Persze, kellett nekem püspök atyafiságba keverednem!" dohogott néha a megrémült fetter, és a pénz miatt szemrehányásokat csinált feleségének. Ekkor megjelenik nála sógora, Zellinger kereskedő, és kérte Botfit, hogy tizezer forintig legyen társa, mert egy bányát vásárolt, melyből a kiásandó kövek szép jövedelmet fognak hozni. (T. i. kőfejtő bányát vett.) No, ez éppen kapóra jött! Fetter odaborult sógora nyakába és szívbeli nagy örömmel átadott neki tizezer forintot. (Hamarosan elmondom, hogy a kőfejtő bánya mindent elnyelt; az igért jövedelem fejében a tőke is elveszett, sőt Zellinger sógor teljesen tönkrement.) A fetternek még mnidig volt egy csomó pénze, mely súlyos gondot okozott. Csak ezt tudná valami jó helyre tenni! Akkoriban virágzott a „gründolás". Gombamódra keletkeztek a részvénytársaságok mindenféle képtelenségre. Sopronban is alakult egy „bank", melynek az volt bevallott célja, hogy a részvényesek által befizetett nagy összegű pénzzel börze-manővereket csinál, s a nyereségből gazdag osztalékot ád a 166 részvényeseknek: „mert a börzén mindig az nyer, a kinek sok pénze van, s mindig vészit, akinek kevés a bankója." Imigy beszélt a bank ügynöke, és arany hegyeket ígért Botfinak. Fetter két kézzel kapott a ritka alkalmon. Belépett a bankba a meglevő hatezer forintjával. Persze pompás osztalékot kapott mindjárt az első évben. Fetter dicsekedett fünek-fának: „Milyen pompás tudomány a börze-spekuláció! Csakhogy mink közönséges emberek szamarak vagyunk hozzá! Az ember egyszerűen vesz és elád papírokat, gabonát — s aztán csak ugy dül a pénz!" Azután beütött a Krach, a hatezer forint elveszett az utolsó fillérig. Botfi fetter megelégedve biccentett a fejével: „Egészen rendben van! Aki szamár, az ne gründoljon!" Aztán kimenekült az erdőre a szemrehányások elül. Kinn volt vagy három napig. Az erdősök tartották eledellel. A susogó fák megvigasztalták, mert azok nem csalnak, mint az ember-társak. Az öregséget nem lehetett észrevenni fetter szellemén, csak néha napján volt kissé szórakozott. Emiatt 1894 év őszén furcsa eset adódott elő a városházánál: egyetlen licitáló sem jelentkezett a tanácsteremben, pedig a városi erdő makk-termése volt eladandó. A rendkívüli dolog okát rögtön megtalálta Babochay György akkori polgármester, ki éles esze folytán páratlanul kiváló polgármestere volt Nagykanizsának. Babochay igy következtetett: 167 „Máskor ilyenkor csakúgy törték magukat a zsidók, miért nem jön ma egy se licitálni? Aztán annak mi az oka, hogy a magyar-utcai gazdák közül egy se jön hozzám azt kérni, mikép ne adassa el a város a makkot, hanem engedje ráhajtani a polgárok disznait? E föltűnő jelenségnek csupán egy magyarázata lehet: nincs makk-termés!" Elővette az aktát: közte volt Botfi fetter irása, melyben szabályszerűen bejelenti a gazdag makk-termést, melynek értékesítése iránt a tanács intézkedését kéri. — Ez rendben volna, hanem azért még sincs makk! — mondja újra a polgármester, és a legközelebbi ünnep délután kimegy az erdőre két szakértővel a kérdés tisztázására. A „kiküldöttség" végigjárta az egész Felső-erdőt, és sehol se találtak egy szem makkot se. Mikor elmondták a dolog mibenállását Botfi-nak, hát a fetter nagyon csodálkozott. Hogyan lehet ez? Hiszen a napokban is járt az erdőn, és látta saját szemével a temérdek makkot! Persze láttad, öreg fetter! Csakhogy nem az idén volt az, hanem valamelyik másik esztendőben, — s a koros ember olyan hamar összekeveri a jelennel a multat! --Botfi Károly vak volt egyik szemére. Ennek históriáját a fetter maga igy mondta el: — Szent-Gróton voltam olyan gazdasági irnokféle az 1842. évben. Julius 7-én egy barátom kedvéért kimentünk fogolyvadászatra. Most nem szabad foglyot lőni juliusban, de akkor még nem volt tilalmas idő. („Arany idők voltak azok!" sóhajtott közbej A vadászaton azután az történt, 168 hogy az én barátom engem lőtt fejbe a fogolymadár helyett. Ez persze könnyebb volt, mint a madarat eltalálni, mert a fejem könnyebb célpont, mint a madár. Fél arcom és egyik szemem telistele volt söréttel. Attól féltem, hogy mind a két szememre megvakulok. Fölutaztam hát Bécsbe, gyógyíttatni magamat. Ott a doktorok olyan ügyesen dolgoztak, hogy még a meglőtt szememet sem vették ki. Egyik szemre vak maradtam ugyan, de szépséghiba nem esett rajtam, sőt még érdekessebbé vált a formám az által, hogy a sörétszemek néhány darabját is benhagyták az arcomban! Mert most olyan a képem, mintha ki lenne stikkelve! Nyugdíjazása után néha találkoztam vele a mezőn. Az 1899. évben Kanizsa város kivágatta az utakat szegélyező hatalmas jegenye fákat, s Botfi keserű humorral panaszkodott, hogyan pusztulnak el szeme láttára az ő „maradandó érdemei". — Lássa : a régi időben bozda-gyepü és széles lapu-levelek szegélyezték az országutat a kanizsai határban. Én aztán 1853-ban két oldalról beültettem a kiskanizsai töltést, és a soproni meg a cigány-utcákon tuli országutakat. Szeretettel nézegettem a pompásan megerősödött nyárfákat, és jóleső önérzettel mondogattam : „Ezek legalább föntartják emlékezetemet halálom után!" És most a város kivágatta a gyönyörű fasort! Egyszerre séta közben a hatalmas fáknak csupán a csonka törzsökéit látom ! Megdöbbenve megállanom kellett e barbarizmus láttára ! Aztán miért tették ezt ? — Mert ugy hallottam, hogy a minisztertől rendelet érkezett, hogy az utak melletti fákat gyü- 169 mölcsfákkal kell helyettesíteni! — válaszoltam Botfinak. Fetter nagyot sóhajtott. — No már látom, eljött az ideje, hogy itthagyjam a világot! Mert ha nem sietek, hát még megérem, hogy valami honmentő miniszter azt rendeli: minden öreg ember — mint fölösleges teher — kiirtandó, illetőleg nyaka levágandó, feje a hatóságnak beszolgáltatandó. Ezután előszeretettel beszélt a legnagyobb igazságról: a halálról. Kivánta. Azt mondogatta: — Elhalt mindenki mellőlem! Már beszélni se tudok a mai emberek közül senkivel se, mert azt se tudom mi az a nihilista, meg a szociálista. Hát miért éljek? A következő 1900 évben Botfival éppen a mezőn beszélgettem, mikor egy nagy csapat madár röpült el fölöttünk. Lehetett vagy negyven darab. Fetter fölnézett a neszre, és csodálkozva mondotta: — Mennyi gólya! — Nem gólya, hanem íbisz, jegyeztem meg. — Micsoda? — íbisz nevü madarak, melyek előbb sohasem voltak Magyarországon, csak husz év előtt jelentkeztek elsőben a Balaton vidékén. Azóta azonban megsokasodtak, s most Kanizsán is egész csapatok vannak. — Sajátságos! — Az a különös, hogy e madár sorsa benne van a nevében, mert az íbisz szó annyit jelent: el fogsz menni! Aztán elmondtam azt a történetet, hogy az 170 íbisz egykor csakugyan azt jelentette valakinek: „el fogsz menni!" A mesés esemény ott kezdődött, hogy Szabó Imre szombathelyi püspök, a legkedvesebb uri emberek egyike, minden esztendőben Hévizre járt fürdőzni, s a közönséggel nagyon barátságos ismeretséget tartott fen. A nyilt vizben maga köré gyűjtötte a fürdőzőket, s ott mindenkit bemutattatott magának, pedig a szokásos parádés öltözet és levett kalap helyett fordítva volt minden: az embereknek kalap volt a fejükön, ruha pedig semmi sem volt rajtuk. A vizben aztán folyton anekdotázott, és mindenkit buzdított, hogy mondjanak tréfás történeteket. A vaskosabb dolgokat is szívesen hallgatta, sőt maga járt elől jó példával olyanok elmondásában. Az időben történt, hogy az íbiszek elhagyták Egyiptom földjét, hol valamikor istenek voltak, és nálunk kerestek uj hazát. Keszthely vidékére pár év alatt annyi költözött, hogy a halász gazda, Futó bácsi, szerint minden kígyót kipusztítottak a Balatonból. Pedig ugyancsak sok sikló-kigyó volt különösen a Kisbalatonban. Dehát íbisz még több volt. Nálunk Nagykanizsán is seregszámra voltak láthatók, s a határban fészkeltek is. Bartos Géza kanizsai fogorvos a Potyli sása között olyan Ibisz-fiókát fogott, melynek még alig volt pálcás tolla. Persze hamarjában megkezdődött az íbisz irtás, mert az ember mindig talál okot ártatlan állatok gyilkolására. Festetics Tasziló, a későbbi herceg, valami fenséges vendégével szakadatlanul lőtte az íbiszt, s az emberek mondása szerint 171 pár nap alatt körülbelül nyolcezer Íbiszt lőttek le. Így aztán az íbiszek közül azok, amelyek megmaradtak, megint elmentek uj hazát keresni maguknak. Nem csoda ha nálunk túlságosan nagynak találták az öldöklési szenvedélyt, melyet szépítve vadász-sportnak nevezünk. De visszatérünk a püspökhöz. Szabó Imre szerette a jó asztalt, és egyik nap tréfás szemrehányást tesz az akkori hévizi bérlőnek, Govorcsin Györgynek, hogy miért nem ád íbisz pecsenyét. Govorcsin végighúzta kezét hosszú szakállán és azt mondta: — Nem lehet, mert uri ember nem eszi meg az íbiszt! A püspök elnevette magát: — Hát én mégis megeszem csak készíttessen ! A parancsra Govorcsin íbiszt lövetett, és már másnap feltálalta pecsenyének. Szabó Imre jóizüen lakmározott belőle. Aztán csömört kapott a szokatlan eledeltől, és rövid idő alatt belehalt. Az orvosok nem tudtak rajta segíteni. „El fogsz menni!" A madár neve lett a végzete. Govorcsin pedig agyonlőtte magát. Azt mondják, hogy azért, mert a hévizi bérletet elvonták tőle. De ki tudja, hogy a régi isteneknek nincs-e hatalmuk? És nem-e az íbiszek boszuja volt ez is? „íbisz, redibisz munkvam!" mint a régi jóslat mondja.--— Botfi még mindig a távolba nézett hibás szemével, s a történet után azt kérdezte: 172 — Hát ez a latin beszéd mit jelent? Nevetve válaszoltam: — El fogsz menni, s nem fogsz visszajönni sohasem! — No ez nekem szól! Én fogok elmenni, hála istennek! Ezért találkoztam ezekkel a különös madarakkal! Imigy beszélt Botfí fetter. De azért ez esemény után még várnia kellett négy évig az elme-néssel, Végre sikerült neki, mert ez mindenkinek szokott sikerülni. VI. Róth Miksa. Valahogy egészen máskép élt Róth Miksa, az 1915. március 1-én elhalt nagykanizsai postafőnök, mint szokott a közönséges ember. És ez kitetszett minden csekély dologban. Például napáldozáskor kint sétált a mezőn, egyszerre megáll szemközt a honvédkaszárnyával, melyen nincsen semmi figyelemre méltó, és felkiált: — Micsoda szinek! Tizféle sárga tónus reszket a tetőn és a falon, s az ablakok a napsugártól aranyként ragyognak! Az egész olyan, mint a tündérmesében a kakas-sarkon forgó sárgára vert rézvár! Ez az! Meglátta a tündéri dolgodat hétköznap is, s ez tette életét mássá. Aztán micsoda olvasottsága volt! Szinte szédítő módon beszélt egyik negyedórában arról, hogy Dürer Albert hány pint bort kapott Augs-burgban, a másikban arról, hogy Benvenuto Cellini dühében melyik ház kapujába vágta tőrét, s a 174 harmadikban arról, hogy a kölni dom építészeinek miként harangoztak déli étkezésre. Persze cikkeket is irt: a Pécsi Naplóba, a Zalába, és több más lapba. Magyaros stílusával ugy festett, mintha ecset volna kezében. Néhány munkája - „Az erdő világa," „Balatoni színfoltok" megjelent külön lenyomatban is. (Pécs, 1912. és 1914.) Festeni is tanult. Budapesten több évig járt 175 festőiskolába, amikor a fővárosi postánál volt alkalmazva. Ha a kenyér gondja engedte volna, hát nagynevű festőink között emlegetnénk, oly mesteri szinérzékkel festett. Az itt bemutatott rajzot a „Szines mozaik" részére készítette, s láthatjuk, hogy minő biztosan van megrajzolva a táncoló huszár alakja, ki katonának verbuválja a diákokat. Ha pedig szert tett pár száz koronára, akkor utazott. Gyönyörködött a természet meg a művészet kiválóságaiban. Mikor azután az Atilla kincs tanulmányozása végett Bécsbe kellett utaznom, természetesen Róth Miksa is eljött a fontos történeti kutatásra. Vállalkozott az arany edények lerajzolására az „Ősmagyarok nyomai"-hoz. Wienben az udvari Kunstmuseumban bámulatos előzékenyen fogadtak. A kusztosz dr. Dedekind nemcsak rendelkezésünkre bocsátotta az egész muzeumot, hanem megajándékozott egy németül irott könyvével is, melyet egiptomi régesrégi írás megfejtéséről irt. Feledhetetlen, hogy mily túlságos bizalmat élveztünk. Azon a napon a publikum előtt zárva volt a muzeum. Előttünk kinyitottak valamennyi termet, aztán annak az üvegszekrénynek kulcsát a kezünkbe adták, amelyben a Szentmiklóson talált Atilla kincs volt, rendelkezésünkre bocsátottak két asztalt, hol tetszés szerint dolgozhattunk, aztán teljesen magunkra hagytak. Mint valami mesepalotában jártunk a fel nem becsülhető óriás kincs között. A súlyos színarany edényeket ide oda hordozgattuk egyik te- 176 rémből a másikba, keresve olyan helyet, hol kedvezőbb világítást kapunk. Mikor már a legvékonyabb karcolást is figyelmesen végig tanulmányoztuk az edényeken, s én az ősi betűket pontosan lemásoltam, Róth pedig az edények külső alakját lerajzolta, akkorra a tiszta arany ragyogásától salygani kezdett a szemünk. Pihenni kellett. De akkor meg a képzelődésünk működött. Szemünk elé támadt Und (End) vezér, kinek tulajdon-jegye öt darab arany edénybe van beverve, s káprázva láttuk miként iszik az arany kupából meg a korsóból. Hát még az aranykürt ! Bizonyos, hogy azt csupán isten tiszteletnél meg lakomázásnál (ivásra) használ-Arany korsó a szentmiklósi ták, mert nem lehet kincsből. rajta hangot kifújni, amennyiben csöcsben végződik a szűkebb vége. (A kürt szintén Und vezér jegyét viseli.) Szinte láttuk amit a krónika mond: „Az aranias kürtöt Árpád megtölté a Duna vizével Scithiának módja szerint.. ." 177 Micsoda élvezet lenne ezekből a gyö-nyörü edényekből nekünk is innni! A magyar vezérek után! A gondolat anyi-ra elragadó volt, hogy embert kerestünk, kivel bort hozathatunk. A bort az arany korsóba átöntvén, pogány elődeink módjára lakomázunk. Szerencsére egy lelket sem találtunk az óriási épületben. (Talán valami kis mellékszobában lehetett őr, de mi nem tudtuk megtalálni.) Az esemény aztán teljesen valószínűtlenül végződött, amennyiben visszaraktuk a szekrénybe a kincset, és hazamentünk anélkül, hogy valakinek szólhattunk volna. Nyugtalan éjszaka után másnap mingyár a muzeumba siettünk. Nem történt semmiféle lopás. Megkönnyebbedve szépen megköszöntük az irántunk tanúsított nagy szívességet. Elfeledhetetlen történet volt! Most, amikor Róthról akarok beszélni, egyszerre annyi szines történet jön eszembe, hogy azt se tudom, melyiket mondjam el. Halis István : Zalai Krónika. 12 Arany pohár a szentmiklósi kincsből. Und (End) vezér jegye 5 darab arany edényen. 178 Hiszen élete határköveinek fölemlitése is érdekes: született Olaszországban, élt Magyarországon, és meghalt Tirolban. Hát még ha az embert idézzük emlékünkbe ? Már a külső alakja is rendkívüli. Magas, egyenes ember. Hosszú, fekete szakállal, piros arccal. Tiszta kék szeme, imponáló tartása hasonlóvá tették a régi asszír fejedelmekhez, kiknek szobrait a többezeréves földtakaró alul ásták ki Ninive környékén. Mikor nőül vette Janda Hedviget, — kivel 24 évig olyan szerető házasságban élt, amilyen ma már szinte anakronizmus, — és az ifjú házasok megjelentek az utcán, az emberek visszafordultak utánuk, és megjegyezték: „Szép emberpár !" Rendkívüli megjelenés volt idősebb korában is. Hat év előtt Keszthelyen nyaralt. Amint az óriási rezgőnyárfák alatt sétált feleségével, egyszerre szembejött vele Fedák Sári, aki mikor meglátta Róthot, temperamentumos közvetlenségével elkiáltja magát: — Milyen szép ember, milyen hatalmas alak, valóságos Krisztus-fő! A kiáltásra a többi sétálók is megfordultak és bámulták Róthot. Makszi piros arca még pirosabbra válik, nyaka is olyan lesz, mint a skarlátposztó, megbotránkozva dörmög valamit a szakállába, és elsiet a művésznő közeléből. Ugyancsak Keszthelyen több fénykép-fölvételt készítettünk. Egyik alkonyatkor valami misztikus hangulat fogott meg. A közelben levő két nyárfa közé állítottam Maxit, és kértem, hogy szokatlan állásban helyezkedjék. Mert rendkívüli ké- 179 pet szeretnék készíteni. Makszi pillanatnyi gondolkodás után két karját kiterjesztette, fejét fölfelé fordította, szemét az égre vetette, — én pedig hirtelen elcsettintettem a fotografáló-gépet. Hát olyan hatásos képet nem igen lehet látni mint amilyen ez lett. A pécsi amatőr-kiálli-táson ki volt függesztve, és mindenki érdeklődését fölkeltette. Nem tudták eldönteni, hogy a Mesiás alakja-e ez a mai korszak öltözetében, próféta-e, ki a menyből jön alá, esetleg a földről fölszáll az égbe, stilita szent-e, vagy pedig valami varázsló-e, vagy hatalmas démon? Olyan rejtelmes volt az alak, meg az alkonyati vastag árnyék és a háttérben a két egyenes fa, hogy az összbenyomás titokzatossága megdöbbentette a nézőt. Ugyanakkor Pécsett hirlapi vitát is okozott ez a kép. Igazán kár, hogy a fotográfiáról valaki nem készittetett nagyobb képet. Minden lakás legérdekesebb disze lenne. Makszi háziúr volt Pécsett; hivatala is elég kellemes volt, mert csak a telet kellett a hivatalszobában töltenie. Mihelyt megjött a tavasz, min-gyár ment épiteni telefont, távirót. Összejárta Tolnát—Baranyát. (Ez volt a járása.) Művészi szeme tömérdek érdemes dolgot látott a düledező kastélyokban, értékes megfigyelései voltak a köznép gunyhójáról, szokásairól, beszédéről. Tömérdek néprajzi adatot jegyzett meg, s az erdő egy-egy ősi pompájú részletéről finom rézkarcokat készi-tett, amelyet a sajtón önmaga sokszorosított, mint csinkvecsento művészei, akik mindenhez értettek. (S kiket én különösen szeretek, mert művészi 180 munkálkodásuk mellett megtartották emberi gyarlóságaikat is: boroztak, szeretkeztek, verekedtek^ Olyan ragyogó történeteket mesélt Makszi, és annyira hivott magához falura, hogy szabadságidőm egy részét husz év előtt vele töltöttem Qödre baranyamegyei faluban, ahol ő a fenyőfákat impregnálta rothadás ellen. Hát az igaz, hogy érdekesebb környezetet nemigen találhattam volna. A falu magas hegyek között, mély völgyben húzódik, s egyetlen hosszú utcából áll, melynek közepén van az emeletes urasági kastély. Senki sem lakik benne, mert gazdája (Siskovics Tamás országgyűlési képviselő, akkor már 70 éves agglegény) a Bánátban levő másik birtokán lakik, csupán nagy ritkán jön el pár napra megnézni ötezer holdas gödrei birtokát. A kastélyt három felől fogja körül az elhanyagolt park. A ritka fák között iszapos tokában récék, libák fürödtek, s a kastélyt körülvevő rozoga keritésen mindenfelől könnyen be lehet járni. De azért a gödrei svábok elhúzódnak tőle mert a kastélyban „kisértetek járnak/\' Siskovics még ősi módon megkívánta, hogy a Gödrébe kerülő minden úriember az uraság vendége legyen. S így Makszinak is értésére adta Viola bácsi, a kasznár, hogy nála fog étkezni, lakást pedig a kastélyban kap. Az étkezés csupán vasárnapra korlátoztatott, mert hétköznap Makszi minden reggel kikocsizott az erdőre egy kis póni-fogaton (azt is Siskovics rendeletéből kapta), kint tartózkodott egész nap, és ott kellett főzetnie, A nyári estéken pedig csupán 9—10 óra 181 tájban robogott haza a kutyák dühös ugatása közben, mikor már aludt az egész falu; s ha valamelyik jámbor sváb fölébredt, hát keresztet vetett, hogy a feketeszakállas idegen földöntúli varázslatától magát megóvja. Későn pihent le Makszi a kastély kijelölt szobájában, ahol nyugodtan aludt a legteljesebb egyedülvalóságban, pedig rendesen több ezer forint készpénz volt nála a munkások fizetésére. A kisértetek megóvták a rablóktól. Este vagy éjjel be nem tette volna lábát a kastélyba senkisem. Egy béresasszony takarította a szobáját, de csak világos nappal jött. Egyik alkonyatkor Makszi vizet hozatott vele, de már a kapunál el kellett venni tőle a korsót, mert nem merte bevinni. Irtózva mondta: — Meghalnék, ha be kellene lépni! Én egy svábnál vettem ki szobát, fizettem is neki pontosan vagy kétheti lakbért, de csak az első éjjel aludtam nála. A kísérteties kastély any-nyira vonzott, hogy azontúl én is ott háltam egy kicsiny kis szobában, melynek nem volt más bútora, mint egy asztal, egy szék, egy ágy és egy gyertyatartó. A gyertyatartó törött volt és spárgával volt összekötözve, de színtiszta ezüst volt és szabadkézi véséssel volt kicifrázva. Valóságos műremek. Ha én most el akarnám mondani gödrei mulatságunkat, hogy mennyi napfényt élveztünk, mennyi vidámságban volt részünk, hogy a babonán kivül is mennyi miszticizmus fogott körül bennünket, akkor ahhoz egy könyv se lenne elég. Csak azt említem föl, hogy a kipréselt fenyőkből 182 összegyűjtött olajban néha megfürödtünk. Makszi mosolyogva mondta: — Néhány patikárius meggazdagodhatnék, ha ezt az olajat földolgozná illatszernek! Mi pedig a fenyőolajat akószámra öntettük ki az árokba, s módfölött örvendeztünk a nagy tékozlásnak. Még rátérek arra, hogy Pécsett létele idejében a középkori hitvitákra emlékeztető több napig tartó szabadtanitási kongresszus tartatott, amelyben Makszi tevékeny részt vett, s ezután a püspöki város minden egyházi embere ellensége lett. Ezzel aztán összefügg az az érdekes eset, melynek Veneziában voltam tanuja. Rajtam és a többi kanizsain kivül, Kaflics Jenő banktisztviselő és Simon Béla reáliskolai tanár, pécsi emberek voltak társaságában, mindegyik a feleségével. Mindannyiunknak Makszi volt a csicseróneja. Kóborlásaink közben szembetalálkoztunk egy pappal, akit a pécsiek üdvözöltek. Minthogy pedig idegen földön a magyar mind szereti egymást, tehát ott is nagy örömmel összecsatlakoztunk. A bemutatkozásnál megtudtam, hogy a papnak Szilvek Lajos a neve, és pécsi kanonok. Azután tovább haladtunk beszélgetve. Egyszerre a tanár felesége hátratekint, és rémülten fölkiált: — Jesszusom, a Róth ur meg a kanonok ur összevesznek! Odanézünk mindannyian. A két ember jó messzire elmaradt tőlünk, kezeikkel hadonásznak és hangosan diskurálnak. — Kiderült, hogy egymással művészi vitába keveredtek, de mindkettő sokat utazott és sokat olvasott, képzett ember lé- 183 tére olyan nagy élvezettel és olyan hangosan beszélgetett egymással, hogy megfeledkeztek az egész környezetről. A kanonok azt állította, hogy a doge-palota az ő művészi érzését nem elégiti ki, mert minden részlete más és más, nem pedig olyan szigorúan egyöntetű, mint a pogány-görög művészet épületei. Makszi pedig a keresztény Istennel érvelt, aki ugy teremtette az egyes tárgyakat, hogy sehol sem fordul elő két teljesen egyforma hasonlóság. Mert például egy tölgyfának minden levele és minden ága más-más, de azért egészben véve elragadó, gyönyörű. Tehát az épitőmiivészetben is gyönyörű lehet a doge-palota annak dacára is, hogy minden részlete más-más. Szóval ott előttünk bebizonyodott az a régi igazság, hogy csak ki kell emelni az embereket a mindennapi kicsinyes környezetből, és mindjárt megtalálják egymásban ami értékes. Makszi Itáliának Chioggia városában született 1865. február 26-án (akkor még Ausztriához tartozott,) és ott keresztelte meg Sarto József. Tudvalevőleg Sarto József lőn X. Pius név alatt római pápa, s az is tudva van, hogy pápasága előtt Venezia környékén Ielkészkedett. Nagyon valószinü tehát, hogy Makszit a későbbi pápa keresztelte meg. Ha mivelünk, hitetlen emberekkel, történik ez, hát legelső dolgunk az volna, hogy ezt az esetlegességet gyümölcsöztessük. Róth három izben beutazta Itáliát, és Romában mindig hosszabban tartózkodott. De sohasem adta át keresztelő-levelét valamelyik vatikáni méltóságnak, hogy állapítsa meg, vájjon a pápa fun- 184 gált-e keresztelő papja gyanánt, sőt nem is jelentkezett egyetlen-egyszer sem a Pontifex Maximusz-nál lábcsókra sem. Csak ugy tudták meg a keresztelő papja nevét az emberek, hogy Pécsett Róth föllépett városi képviselőnek, (két szótöbbséggel meg is választatott, de alaki okból a választás megsemmisíttetett) s a rendkívüli heves választási küzdelemben az ellenpárt avval is meggyanúsította többek között, hogy születésénél fogva ő is azok közé tartozik, akiknek ősei lábon tocsogtak keresztül a Vörös-tengeren. S mivel ilyen vád inkább elbuktatja az embert, mintha azzal gyanúsítják, hogy az öregapja találta föl a stemplit, hát Makszi kénytelen volt keresztlevelét közszemlére kitenni a Pécsi Napló szerkesztőségében, s ekkor olvasták ellenfelei roppant megrökönyödve Sarto József nevét a keresztlevélben. De ő az ilyen esetleges érdemekről hallgatott mindig, és csupán véletlenségből tudott meg az ember egyet-mást. A német császár például két darab arany metáliával (a Sas-renddel és a Korona-renddel) tüntette ki, de Makszi erről sohase beszélt, és nem viselte a szép kitüntetéseket. Sőt a második érdemrend elnyerése előtt Makszi olyat cselekedett, aminőt más ember elgondolni se merne. Tudni kell ennek megértéséhez, hogy a német császár hét év előtti Magyarországban létele alkalmával csupán a főbb táviró tisztek kaptak kitüntetést, a szolgák pedig nem. Ez bántotta Makszi egyenlőségi érzését, és amikor a karapancsai kastélyban másodszor is ő rendeltetett ki Vilmos császár postai szolgálatára, 185 hát az utolsó napokban egyszerűen a császár uti-marsallja elé állott, és azt kérte, hogy adjanak a szolgáknak is érdemrendet, mert éppúgy rászolgálnak a kitüntetésre, mint a tisztek. Ilyen közbelépést mellőzéssel szoktak honorálni az udvaroknál, és hallgatnak róla. Persze az illetéktelen közbejárónak se adnak rendjelet. Aztán rövid idő múlva finom felszólítást kap maga a postaigazgató is a nyugdijbalépésre. Itt azonban nem ez történt. Mikor Vilmosnak referálták a szokatlan intervenciót, az örömmel fogadta. És teljesítette a kérést. Makszi pedig lelkesedve kiáltotta: — Éljen Vilmos császár, hiszen ez talpig ember 1 Bizony, hogy ilyen eset megtörténhessék, ahhoz két olyan egész ember kellett, aminő Vilmos császár és Róth postatiszt. Ekkor nyert ezüst keresztet Dávidovics István postaaltiszt is, aki Kanizsán sok esztendeig javítgatta a telefont, de aztán elvitték Pécsre. De még valamit el kell mondanom a kara-pancsai vendégről. Azt, hogyan födözte fel Vilmos császár azt, amit a Zalamegyéből való Entz Ferenc földink hasztalan hirdetett. Entz Ferenc orvos tudnillik neves borász volt félszáz év előtt, s váltig állította, sőt a mindenható Bach Sándor miniszter előtt valami kiállítás alkalmával nyilvánosan mondta, hogy a kadarka fölséges bortermőfaj, mely nem is hasonlítható a többihez, mert kilencféle kiváló tulajdonsága van. Igaza volt, de mosolyogtunk fölötte. „A kadarka parasztnak való!" 186 És amikor a kadarkát teljesen kiveszni engedtük Magyarországon, akkor ime előáll félszáz év múlva Karapancsán a németek nagy császára, és megkóstolván a kadarkát, azt mondja: „Ez a legjobb asztali bor a világon!" A nagy imperátor nyilatkozatát persze szent igazságnak fogadtuk el, s az ős-magyar kadarkából azóta mindig termelnek a főhercegi uradalomban egy keveset. Annyit, amennyi szükséges a fejedelmi vendégnek. Mink pedig, régi emberek, vágyakozva gondolunk a kadarkára, mely eszünkbe juttatja a hozzá való régi nótát: Klázliból iszik a magyar, Dunántul. Megöleli a menyecske Magátul! Dunántul, Magátul . . . Mert ma már csak a császárnak van módjában ilyent megtenni. Vilmos császárnak Baranyában léte alatt természetesen gondoskodva volt arról, hogy semmiféle teremtett lény se közeledhessék a császárhoz. Tehát a postások se férkőzhettek hozzá. Sőt fényképfelvételt sem volt szabad csinálni, pedig Makszi éppen azt szeretett volna. Mikor aztán a legelső vadászat eredményét a kastély elé teritették, akkor Makszi nem tudta megállani, hogy a szembenálló bokrok mögé ne húzódjék néhányadmagával, a zsákmány megtekintése végett. 187 Szerencsétlenségre éppen a császár vette észre őket, de büntetés helyett jókedvűen rájuk kiáltott: — Lépjenek előre az urak, innen jobban látni! És bátran jöjjenek máskor is ide! így történt, hogy Makszi lefotografálhatta a császár legpompásabb zsákmányát: egy tizenhat agancsos gyönyörű szarvasbikát. Ilyen cselekedetek szerezték meg Vilmosnak azt az általános szeretetet, mellyel mindenki viseltetik iránta, mert ilyennek csupán hallására is kitör az emberből a lelkesedés : — Háromszoros hurrá Vilmos császárnak ! Most még csak arra térek ki, mikor Róth ismét visszajött Kanizsára, melyet annyira szidunk mindig, amig itt lakunk, és annyira sóvárgunk utána, ha a sors elvisz belőle. Mikor megüresedett a kanizsai postafőnöki állás, és a sok aspiráns mindent megmozgatott kinevezéseért, Makszi is irt nekem valami protekció szerzésért. Jóhoz fordult. Nemcsak nem szereztem, hanem ráadásul azt irtam neki, hogy ne is folyamodjék, mert igaz ugyan, hogy semmiféle főnöki állás sem jár nehéz munkával, de annyi boszu-ságot okoz, hogy elkeseríti egész életét. Ha azonban figyelmeztetésem dacára mégis el akarja nyerni, akkor menjen el személyesen Bálás Béla főispánhoz és kérje támogatását. Az nem baj, ha nem ismeri. Ha a főispán szól mellette, akkor nyert ügye lesz. A renitens Zalamegyében ugyanis több évi szünetelés után éppen az időben töltötték be a főispáni széket, s bizonyosan olyan embert állítottak rá, akinek szava súllyal bir a minisztériumban. 188 Makszi szerény és mégis imponáló megjelenése, tiszta magyarságú logikus beszéde, nagy tudása mindenütt meghódította az intelligens embereket. Nem csoda, ha a jelentkezés után a főispán kétszer is irt felterjesztést Makszi érdekében. Az eredmény az lön, hogy (ámbár hír szerint valakinek kinevezése már készen volt) Makszit nevezték ki főnöknek. De csakhamar érezte Makszi, hogy a hivatalos kellemetlenség nagyobb arányú, mint gondolta. Védekezni próbált. Vásárolt egy szőlőt Förhéncen, és valahányszor tehette kirándult oda. Nagy öröme volt, ha beállítva a Koronába, az én magános asztalomhoz telepedhetett, a szögre felcsapta széles kalapját és jókedvűen kiáltotta: — Ma szabad ember vagyok! Veled ebédelek ! Feleségem már délelőtt kiment a szőlőbe, ebéd után én is elmegyek. S olyan elragadtatva dicsérte, hogy milyen remek az a hegy, milyen illatos ott a fü, milyen pompás ott a napfény, milyen festői felhők járnak arrafelé, hogy annyi szépséget sohase gondolt volna az ember arról a rongyos Förhéncről. De Förhénc páratlan mivolta sem tudta meg-állitani a sorsot. Makszi lassan-lassan ment a végzete felé. Kiütött ez a rettenetes méretű háború, és a kanizsai exponált állomáson az ő gondja megszaporodott. Kimerült a munkában, köhögött, a lába megdagadt, de azért nem akart ágynak dűlni. Végre szívbajt állapítottak meg orvosai és Meránba küldték. Vagy öt hétig volt már Meránban, mikor egyik nap elmaradt a láza és remény mutatkozott m a gyógyulásra. Ekkor, február 15-én, irta, hogy már Kanizsán fogja hallgatni a békák énekét, amelylyel a tavaszt köszöntik. Pedig március 1-én a minden testnek útjára tért. Nem várta be a tavasz köszöntését . . . VII. A kanizsai legidősebb honvédtiszt. Ez volt Horsetzky Sándor, kí jó kedvét, humorát öregségében sem veszítette el. Azt mondotta : — Büszke vagyok rá, hogy Kanizsán én vagyok a legöregebb 48-as honvédtiszt! Mert az embernek mindig büszkének kell lenni valamire ! Az egyik arra büszke, hogy báró, a másik meg arra, hogy adózó polgár. Vannak, akik a fiatalságukkal büszkélkednek, miért ne lehetnék én büszke az öregségemre ? Mint ebből a kevés beszédből is meg lehet állapítani: Horsetzky Sándor mosolygó szemmel nézte a világot és derült volt a filozófiája. A magas életkor, a sok tapasztalat és a műveltség lehetővé tette, hogy igazi bölcs módjára a kicsi dologban is megtalálja a lényegeset, másrészt pedig semmibe se vegye azokat az eseményeket, 191 melyeket a közönséges mérték szerint fontosnak tartunk. Olyan nagy távolság választotta el a mi korunktól, hogy onnan a mi kiváló embereinket, és a mi harcainkat igen sokszor nevetségesnek látta. Az eseményekről és az emberekről minden teketória nélkül ki szokta mondani gondolatait, melyek mindig eredetiek és találók voltak. Megengedte magának az igazmondás lukszusát. Igaz, hogy vagyonilag független volt. Kapott kétezer forint nyugdijat, s örökölt özvegy Schey Antalné után százötezer forintot. A 48-iki forradalom alatt tüzértiszt volt. Ugy beszédközben kértem egykor, hogy mondjon el valami nevezeteset, ami vele történt 48-ban. A legtöbb ember igyekszik nagyot mondani arról a legendás időről. Ő pedig azt felelte: — Nem igen érdemes róla beszélni! Néha fáztam, máskor melegem volt. Olykor lődöztem. Az egész országot végigjártam, és mindig kártyáztunk ! Az öregúr különben főmérnök volt a magyar állam-vasutnál. De ez már olyan régen volt, hogy alig emlékezünk rá. Hivataloskodása alatt sok jellemző história történt vele. Egyet elmondok: Szabadságot kért egyik tisztviselője. Hor-setzky nem azt mondta : „Majd meglátjuk, engedi-e a hivatalos munka, hogy szabadságot adjunk ?" Hanem minden nagyképüsködés helyett kezet nyújtott a tisztviselőnek és barátságosan mondta: „A szabadságot megadom ! Tegye le az Írószerszámot és menjen ! Mulasson jól és ne gon- doljon a hivatalra!" A hivatalnok azonban erősködött, hogy még valami sürgős ügyet el fog végezni mielőtt elmegy. Horsetzky nem engedte: „Csak hagyjon itt mindent! Ne féljen, a munka nem szalad el!" Csoda-e, hogy ilyen viselkedés mellett a tűzbe is elmentek volna érte a tisztviselők ? Nyugdíjazásakor azt mondta: — No, én velem rossz üzletet csinálnak a nyugdíjazással. Mert megőrzöm az egészségemet. Haskötőt fogok viselni mindig. Sokáig élek! A mi mértékünk szerint csakugyan sokáig élt. Nyolcvanhat esztendeig. Az öreg ur mindig azon volt, hogy vidám perceket szerezzen minden ismerősének. Ha egy-egy finom anekdotával kedveskedhetett, szinte látszott az arcán, hogy mennyire örül. Az én gyöngémet hamar kitapasztalta. Egyszer meglepett valami foszladozott régi képpel, máskor egy megfakult irásu régi oklevéllel. Tudta, hogy örömet szerez nekem az ilyenekkel. Apjának, Horsetzky Móricnak egy kis cédulára irt följegyzését is átadta, melynek tartalmát közlöm, mert városunkra vonatkozik. „Az 1840. augusztus 31-én este 7 órakor, aztán megint este 10 órakor, s végül szeptember elsején reggeli 3 órakor dörgéssel és morajlással kisért nagy földrengés volt Kanizsán. Az emberek megrémülve ugráltak ki ágyukból. Sok épület megrongálódott. Ilyen erős földindulásra a legöregebb benszülöttek sem emlékeztek." Horsetzky Móric nagyjövödelmü, hires orvos volt Kanizsán. Emeletes szép házat is épit- 193 tetett magának, a felső-templom téren. (Most Deák Ferenc-tér.) Ez a ház később Leszner Henrik bankár, utóbb Clement Lipót palini bérlő, s most Grünhut Alfréd gabonakereskedő tulajdona lett. A doktor családja minden évben gyarapodott, vagy tizenhét gyermeke volt. S mikor a hitközség elöljáróságának egyik tagja aggódva kérdezte, hogyan lehet eltartani annyi gyereket, hát a doktor mosolyogva felelte : — Jehova adta őket, hát majd gondoskodik is, hogy legyen nekik mit enni! Különben pedig olyan szabadelvű szellemben neveltette őket, hogy egyik Horsetzky gyerek kikeresztelkedeti. A másik évben meg a másik Horsetzky gyerek keresztelkedett ki. A következő uj esztendőkor aztán imigy kérdezősködtek a kanizsai zsidók: — Hát az idén melyik Horsetzky • gyerek lesz keresztény ? Horsetzky legnevezetesebb cselekedete mégis az volt, mikor megmentette a hitközség kincsét. A kanizsai hitközség tudniillik elhatározta, hogy ezüst kancsóit és aranyozott ezüst biliko-mait felajánlja a hazának, mikor megjelent 1848-ban Szemere Bertalan belügyminiszter fölhívása a magyar papírpénz érc-alapjára való adakozásra. A hitközség Horsetzky doktort bizta meg a kincs Pestre szállításával. — Horsetzky tehát elindult a Hahót-Sümeg-Palota felé vezető posta uton. Harmadik napra szerencsésen meg is érkezett Pestre, és jelentkezett az ezüst átadása végett a pénzügyminisztériumban. Ott meg se nézték az ajándékot, hanem utasították, hogy vigye le a Halis Islván : Zalai Krónika. 13 194 pincébe. A doktor lemegy a pincébe, és roppant meglepetésére azt látja, hogy az óriási pincében minden fölügyelet nélkül van garmadába hordva az ország által eddig ajándékozott kincs: arany, ezüst gombok, nyakláncok, antik ékszerek, gyertyatartók, gyürük, serlegek, karkötők, képkeretek. Szóval a magyar pénz ércalapja. A doktor megrémül, hogy mit csináljon, mert igy nem bocsáthatja prédára a kezére bizott kincset! Némi tanakodás után megfordult és haza kocsizott. „Megmentette" a kincset, mert Windischgrátz nem vitte el az elrabolt érc-alappal. Máig is megvannak az ezüst edények a hitközség birtokában. A müvésziebb kancsókat 1909. évben lefotografálta Tandor Ottó műegyetemi tanár. A főmérnök a kávéházban Bród fiskálisnak szokott kibicelni, és jóizü mondásaival állandó derültségben tartotta a kártya-asztal mellett levőket. Ugyancsak a közelben szokott kibicelni az adóellenőr, kire valahányszor ránézett a főmérnök, mindannyiszor azt morogta: — Ki nem állhatom az adószedőket! Bárcsak mindannyit fölakasztanák! A magyar ember szája ize szerinti olyan kívánság ez, hogy mindenki nevetett rajta. Nekem pedig eszembe juttatta a Bécsi Képes Krónikát, melyben meg van irva, hogy a lázadó magyarok szintén azt követelték András királytól, (és később Bélától is,) amit a főmérnök kivánt: — Akasztassanak föl az adószedők. A főmérnököt 1911. augusztus 13-án temették. A világosi fegyverletétel évfordulóján. A másvilágra menés idejét az öreg honvéd ugyancsak eltalálta! Iskolai régi értesítő. Második közlés. (Az első közlemény a 149. oldalon.,) Hittanból. Magyar nyelv. Elmaradtak: Bauer István kül. e. r. e. r. e. r. Brückner Ferenc kül. jel. jel. jel. Domián János kül. e. r. e. r. e. r. Összesen 42. Tanító: Szabó Mihál. III. Nemzeti osztálybeliek. Jelesek: *Véber Reimund 1 jel. 2 jel. Serez Manó heber e. r. 3 jel. Szabó Káról 4 jel. 1 jel. Stagl Tamás 5 jel. 6 jel. 13* (¡16 Hit- 1 Magyar tanból, nyelv. 5Traupmann Jósef 2 jel. 5 jel. Thassy Ábel 7 jel. 4 jel. Bukovics Miklós 3 jel. 8 jel. Qrecs Jósef 8 jel. 7 jel. Smodics Ferenc 6 jel. 9 jel. Első rendűek: Turek Jósef 14 jel. 10 jel. Nagy Antal 13 jel. 12 jel. Stagl Ede 10 jel. 1 e. r. Grutó Ignácz 12 jel. 3 e. r. 5Knausz Péter 11 jel. 11 jel. Koniesz György 9 jel. 5 e. r. Tsóka Rudolf 15 jel. 2 e. r. Pavics Ferencz 16 jel. 4 e. r. II. Nemzeti osztálybeliek. Jelesek: *Németh Pál 1 jel. 1 jel. Plosszer István 3 jel. 2 jel. Szerdahelyi Jósef 2 jel. 3 jel. Gerócs Józsa 5 jel. 4 jel. 5Nebel Ferencz 4 jel. 9 jel. Harsay Jósef 6 jel. 5 jel. Tóth Bódi 7 jel. 6 jel. Dréven Antal 8 jel. 8 jel. Malovecz János 9 jel. 15 jel. lOHáry Ferencz 10 jel. 11 jel. Grubesics Jósef 14 e. r. 7 jel. 197 Hit- Magyar tanból. ! nyelv. Peczek György 1 e. r. 10 jel. Huszár Adolf 14 jel. 12 jel. Első rendűek: Takács Jósef 4 e. r. 13 jel. Gerócs Jósef 12 jel. 21 jel. Horváth Antal 11 jel. 16 jel. Fruschich Jenő n. e. g. e. r. 22 jel. 5Kelemen István 5 e. r. 14 jel. Flegár Ignácz 11 e. r. 25 jel. Pichler Boldog 3 e. r. 20 jel. Krinovics Mihál 2 e. r. 23 jel. Brenner Ferdinánd 7 e. r. 24 jel. lOZámbó Mihál 6 e. r. 17 jel. Kuchtich Káról 16 e. r. 1 e. r. Radottics Jósef n. e. g. e. r. 3 e. r. Traupman Ödön 14 e. r. 2 e. r. Koscsecz Jósef 17 e. r. 7 e. r. 15Tislér Ferencz 20 e. r. 9 e. r. Mátyás Pál 8 e. r. 11 e. r. Dominics Ferencz 18 e. r. 4 e. r. Vajdics János 9 e. r. 18 e. r. Munkácsy Jósef 12 e. r. 13 e. r. 20Harasztovics Jósef 21 e. r. 6 e. r. Horváth János 24 e. r. 19 e. r. Simoncsics Endre 15 e. r. 10 e. r. Redl János 25 e. r. 8 e. r. Davidovics Jósef 19 e. r. 5 e. r. 25Herman Káról 23 e. r. 14 e. r. Vigh Jósef 26 e. r. 15 e. r. Magyar Ferencz 27 e. r. 12 e. r. 198 Hittanból Magya nyelv Magány oktatás után. Jelesek: Hochreiter László 13 jel. 26 jel. Szombathelyi Gyula 15 jel. 27 jel. Fiser Alajos 10 jel. 29 jel. Vajdics Alajos 28 e. r. 28 jel. Első rendűek: Benczik Bódi 22 e. r 16 e. r. Radottics István n. e. g. e. r. 18 e. r. Mallovasics Zsigmond 29 e. r. 17 e. r. Elmaradtak: Ábrahám János kiil. e. r. e. r. e. r. Bauer Miklós kiil. e. r. e. r. e. r. Kolarics Péter kiil. jel. jel. jel. Laszák Jósef kül. e. r. e. r. e. r. 5Marenics Antal kül. e. r. e. r. e. r. Molnár János kül. e. r. jel. e. r. Összesen 70, Tanitó: Valler Aurél. * így jegyzettek Fő Méltóságú BATTHYANI FÜLÖP kegyéből csinos könyvet kaptak. n. e. g. vallásúak, és heberek, a hittanból illető tanitóiktól iparsoroztattak. Erkölcsi viseletből mindnyájan első rendűek. Az egész ifjúság száma : 290. Jegyzet az iskolai régi értesítőhöz. A kanizsai gimnázium 1845—46. évi értesítőjét közlés végett a szerkesztőnek Babocsay György nagykanizsai földbirtokos adta át, ki mint honvéd főhadnagy jelenleg a harcmezőn van, s 1915. okt. 9-én Nizsniow mellől küldött képes levelező-lapot. Nem vagyunk tisztában, hogy az eddig sohasem hallott város merre van, mert ma az ellenséges országokban annyifelé harcolnak fiaink, hogy eddigi földrajzi tudásunk csütörtököt mond, azonban ugy gondoljuk, hogy valahol Bukovinában, Galíciában vagy Oroszországban fekszik. De az is lehet, hogy Szerbia egyik hegycsúcsának a neve. A régi bizonyítvány olvasása közben sok érdekes dologra találunk, s azért magyarázatot füzünk hozzá. Például mindjárt a cím : iparsor. Ma már régen használaton kívül van, pedig akkor uj szó volt, s annyit jelentett: az iparkodás sorrendje. Most érdemsorozat, vagy iskolai értesítő a neve. 21 »0 Érdekes körülmény, hogy magyarul van szerkesztve ez az értesítő, mert régebbi időben latin nyelven szokták kiállítani. Az értesítő címlapján sajtóhiba van, mert néni „második fdlében," hanem „második felében" olvasandó. Ugyanis akkor két izben történt évenkint az érdem sorozás. Az első félév végén csupán felolvastatott a „klasszifikáció" a diákok előtt, a második félévben pedig írásban, illetőleg a későbbi időben a tanulók költségén nyomtatásban is, kiadatott. Az iskolai év novemberben kezdődött, és augusztusban végződött. A nagy szünidő, vagy ahogy akkor mondták: „vakáció" tehát szeptember és október hónapra esett. Később átváltoztatták augusztusra és szeptemberre a szünidőt, míg most még előbb : juiiusra és augusztusra esik. Az iparsorban említett összes tanítók a kegyesrendből valók voltak, s a régi diákok elbeszélései szerint, a mai korban szinte hihetetlen szigorúsággal vitték tisztségüket. De akkor mindenütt igy volt, s alig akadt egy-egy szelídebb tanitó az országban. Olyan volt a nevelési rendszer. A virgácsolás (vesszőzés), valamint a kor-bácsolás napi renden volt: kártyázásért, verekedésért, iskolában való lármázásért, indokolatlan elkésésért, templombajárás elmulasztásáért, lecke nem tudásért, pipálásért, csúszkálásért épugy mint a szabadban való fürdőzésért vagy korcsmába járásért. Nem csoda, ha a gimnázium fa-tornyában levő kicsi harangnak, (a ,,primusz"-nak) iskolába hivó szavát imigy magyarázták a diákok: 201 Gyertek be Huncutok ! Had lássam Mit tudtok? Ha nem tudtok, Vesszőt kaptok ! Aztán voltak olyan büntetések, amelyek mulatságszámba mentek. Csupa tréfa volt például a „szignum " Egy kis réz-tárgyat hívtak szignumnak, (rendesen valami értéktelen rézpénzt, néha éppen a Rákóczi-féle „libertás"-t,) melyet zsebében a diák könnyen el tudott ugy helyezni, hogy társai ne is gondolhassák mikép nála van. A szignumosnak kötelességében állott figyelni, hogy melyik diák beszél magyarul. Mert az iskolában a latinnyelv tanítására volt a suly helyezve, s be is verték a tanuló fejébe az által, hogy a diákoknak az iskolán kivtii is latinul kellett egymás közt beszélni. Ha a szignumos diák magyar szót hallott, akkor rögtön átadta a szignumot a magyarul beszélő szerencsétlen diáknak. Ez pedig szintén szemfüleskedett, hogy a szignumot rásózza másik társára másnap reggelig. Mert minden reggel ugy kezdődött a tanitás, hogy jelentkezni kellett a szignum birtokosának, ki megcsapatásban részesült, és a szignum újra nála maradt. Ha pedig olyan gyámoltalan legény volt, hogy harmadnapra sem volt képes túladni a szignumon, hát megint megcsapták. A szignum boldogtalan birtokosa persze minden furfangot felhasznált, hogy provokálja a 202 magyar beszédet. Például javában beszélgetnek a diákok latinul, mikor váratlanul az egyik magyarul kérdezi: — Petlánovics az előbb a Ciglenice felé ment. Nem láttad ? Petlánovics egyike volt a legszigorúbb (tehát az akkori felfogás szerint a legkiválóbb) tanítóknak. Nem csoda, hogy a diák már a név hallatára megijedt, és minden óvatosságról megfelejtkezve, szintén magyarul mondta: — Nem láttam. Akkor jött a szomorú valóság tudatára, mikor a felelet után markában érezte a szignumot, a melyet ő is ugyancsak iparkodott valamelyik társának birtokába bocsájtani, hogy a büntetést kikerülhesse. Tehát ahány tanitási napot tartottak egy évben, annyi diákot csaptak meg szignumért. És a kárvallott birtokos megcsapatása nagy gaudium volt mindig. Mindenki nevetett rajta. Hát még a „fazék-vivés ?" Az volt ám tréfás büntetés! Mikor ugyanis a tanár kegyelmes hangulatban volt, akkor a tanulót arra itélte, hogy fazekat vigyen haza, ahelyett, hogy megcsapatta volna. A meglehetős nagyságú cserép-fazekat, mely mindig készen volt az iskolai felszerelés között, a fülénél fogva vastag spárgával a tanitó ráakasztotta a diák nyakába, s igy kellett vinni az emberek és a tanulótársak nevetése közben hazáig, s másnap vissza az iskolába. Néha valamelyik szerencsés fickónak sikerült elosonni, és az utcák megkerülése mellett 203 nyul módjára elfutni „a kerteken keresztül". (E kifejezés azt jelentette, hogy a benszülött kanizsaiak a nagy sár miatt nem jártak az utcán, hanem a házak mögött. A házi kertek alatt.) Mulatságos volta mellett ez a büntetés célszerű is volt, mert hogy a fazekat otthon észre ne vegyék, a diáknak mindenféle furfangot kellet alkalmazni, hogy padláson, pincében elrejthesse, mig visszaszállíthatja. Szóval az eszét élesítették vele. Bizony, az akkori tanítónak valóságos élvezet lehetett a tanítás, nem ugy, mint most, amikor a biróság elé viszik, ha egy pofon miatt a tanulónak megered az orra vére. A szigorú bánásmód külömben a „rostálást" végezte. Tudniilik a rosz tanulók kimaradtak az iskolából a büntetéstől való félelem következtében. Azt pedig nem is igen érdemes fölemlíteni, ha a diákot egy napra vagy néha egy hétre „bezárták", és reggeltől este hat óráig koplaltatták. A tanító a hanyag diáknak azt mondta : „Itt maradsz ebédre papiros gombócra!" és a lelkiismeretesebb azt is megvizsgálta, hogy a zsebeiben nem dugott-e el az a lurkó valami kenyér darabkát, amit a böjtölés megszegésére felhasználhatna. E Krónika szerkesztője még ismerte a tanítók egyikét, a kiskanizsai születésü Dolmányos Györgyöt, (rendesen Bőrdolmányosnak hívták a a diákok) aki minden tanítási órában megvert sa-játkezüleg néhány tanulót, sőt gyónás alkalmával is pipaszárral szokta eltángálni a gyónó bűnöst, és emiatt ugy kellett kirendelni hozzá a gyónókat, mert senki se vállalkozott nála gyónni önkényt. 204 Hordát Pál népiskolai igazgató Pali fiát annyira összeverte és rugdalta Dolmányos, hogy fél fülére a gyerek megsiketült, s az apa kényszerült további taníttatásra elvinni a pécsi gimnáziumba, bár szerény vagyoni viszonyai miatt a más város-bani taníttatás roppant megerőltetésébe került. Dolmányos csupán akkor hagyott fel a verekedéssel, amikor öregsége miatt már nem volt ereje hozzá. Nagyon célszerűen van szerkesztve az iparsor abban, hogy a tanulók magaviseletét nem sorozza fokozatok szerint, hanem általában megállapítja: „Erkölcsi viseletből mindnyájan elsőrendüek." (Ha valamelyik diák magaviselete nem elégítette ki a tanítókat, akkor úgyis „kicsapták".) És itt még ki kell térnünk néhány körülményre, hogy az akkori tanításról némi fogalmunk legyen. A „papokhoz", vagyis a nemzeti iskola 11. és III. osztályába, csak az esetben vették fel a tanulókat, ha már tudtak olvasni, irni és számolni, vagy ha bizonyítvánnyal igazolták, hogy a nemzeti iskola I. osztályát elvégezték. A nemzeti iskola elnevezés később elemi iskolára változott át. A kanizsai nemzeti iskola 1. osztályát Faics György kántor tanította. Az iskola földszintes épülete a mai leányiskola helyén állott. Faicsról jellemző dolgot hallottam gyerek koromban, mikor egyik szőlőmunkás imigy berzenkedett a másikkal: — Józsi bácsinál is csak a térdin lehet látni, hogy a Faicshoz iskolába járt! Ez ugy értendő, hogy az iskolában a kukorica-szemen való sok térdeplés sebet okozott, és 205 látható helye maradott a beforrott bőrön. Mert bizony Faicsnál napirenden volt vesszőzés, a kukoricán vajó térdepeltetés és koplaltatás, sőt a mester ur a diákok mellé az iskolában helyezte el a lovait is. Ezért a jobbmóduak kikerülték Faicsnak kinzó iskoláját, és családi körben, vagy pedig magán iskolákban taníttatták gyermekeiket az alap-ismeretekre, Egyik ilyen magán iskola volt a mult század harmincas-negyvenes éveiben a Mojzilovicsé. Iskolaszobája ott volt a régi Simoncsics, most Köő József házban, az udvarban jelenleg is meglevő földszintes kis épületben. A szobában egyszerű padok voltak, melyekből hármat a fiuk foglaltak el (mintegy húszan), s kettőn a leányok foglaltak helyet. Mert Mojzilovicsnál a sok vitára alkalmat adó koedukációs tanitás már gyakorlatilag volt megvalósítva. (Faics iskolájában is.) A fiuk és leányok padjai szemben állottak egymással, s középen volt a tanitó helye. Mojzilovicsnál tanultak az iparsorban felsorolt diákok közül Albanics József, Babócsay György, Juhász György. Ezeken kivül Mojzilovicshoz jártak tudomásom szerint az akkori lányok közül Tárnok Szidi, (később gyógyszerészné Szombathelyen,) és Novákovics Mili (később Méhes Vendelné.) De azért ne gondoljuk, hogy Mojzilovicsnál nem részesültek testi fenyítésben a tanulók. Csak könyebbek és ritkábbak voltak a büntetések, mint másutt. Egy bot-tartó állvány volt az iskola szobában, melyen mintegy tíz darab különféle bot állott: vékony, vastag, fehér, fekete, zöld, piros. aotí Ha valamelyik tanuló rossz fát rakott a tűzre, akkor Mojzilovics elkiáltotta magát: „Bank lierá-usz!" Mire mint vezényszóra a gyerekek felugrottak az első padról, és az ekszekucióra átengedték. A bűn súlyához képest Mojzilovics kiválasztotta a büntető botot: vékonyat és fehéret csekély bűnért, s vastagot és feketét a súlyosabb vétekért. A megcsapatás ugy történt, hogy amikor egy fiúnak kellett a padra feküdni a botozás kiállása végett, akkor a leányoknak le kellett haj-taniok fejőket, és szemük elé tartaniok kezüket, hogy udvarlójuk szégyenét ne lássák, különösen súlyosabb esetekben, mikor ruha kimélés mellett a test közvetlenül vette ki büntetését. S ha nagy ritkán leány került büntetés alá, akkor meg a fiuknak nem volt szabad látniok semmit se. Mojzilovics német nyelven tanított, s nem is tudott egy szót se magyarul. De azért szép műveltséggel bírt, s a németen kivül teljesen értette a görög, a szerb, meg a török nyelvet és irást. Már a négy különböző alkatú és rendszerű Írásnak tudása is ritka emberre vallott. Külömben mint nőtlen ember, minden vasárnap és ünnepnap hivatalos volt ebédre, valamint vacsorára azokhoz a családokhoz, melyeknek csemetéit az irás-olva-sás misztériumába bevezette. Valamikor Mojzilovics kereskedő volt Starn-bulban, de megbukott, s akkor Kanizsára jött. Mivel pénz híján nem tudott kereskedést nyitni, tehát mint afféle élelmes görög (mert görög nemzetiségű volt), iskolát nyitott. A vagyonában ért nagy csapás azonban ugylátszik meghibbantotta elméjét is, mert (ami- 207 ként jó ebéd vagy vacsora után sokszor elbeszélte) amikor eljött Stambulból, és éppen a hi-don igyekezett keresztül jutni: az ördöggel találkozott. Megismerte liegyes füléről és csúcsos ritka szakálláról, meg a kaftán alól kitetsző farkáról. Mojzilovicsra egy lángoló pillantást vetett, és hegyes karmaival utána kapott, hogy megragadja. Csakhogy Mojziiovics rettenetes futás által szerencsésen elmenekült a pokolbeli rém elöl. Azóta nem mert visszatérni Stambulba. A kanizsai uri emberek az időben már nem igen féltek az ördög kalózkodásától, és igyekeztek Mojziiovics fejéből kiverni a rögeszmét, de nem birták eltántorítani tőle. Egy alkalommal aztán az történt, hogy Mojziiovics amikor felhívta felelni More Lászlót, az nem tudott semmit, és azzal védekezett, hogy „kifújták a fejéből", No, ily módon még sohasem védelmezte hanyagságát semmiféle diák! S mikor bővebb magyarázatot kértek tőle, hát a következőt mondta: — Éppen az iskola szomszédságában szembe jött velem az ördög. Hasitott körme, szőrös lába, meg kajla szarva volt mint valami tehénnek. Mikor mellettem elment, én a falhoz lapultam, de az hozzám csapott a farkával, és a szájával nagyot fujt a fülembe. Ezt: „Hum !" És ezzel teljesen kifújta fejemből a leckét, pedig nagyon megtanultam! Mojziiovics elképedve hallgatta a borzasztó eseményt. Mikor azonban észrevette, hogy a többi tanuló szeme kidülledt a visszafojtott kacagástól, akkor rettenetes hangon kiáltotta : 208 — Bank heráusz! Aztán kiválasztotta a legfeketébb és legvastagabb pálcát, és avval csapatta meg a fantasztikus történet hősét. De ettől kezdve Mojzilovics gondolkodóvá lett, s nem beszélt a sátánról. Mintegy három év múlva pedig visszament Stambulba, miután körülbelül tizenöt évig tanitott Kanizsán. Akkor hatvan éves lehetett. És ezekután mi is visszatérünk az érte-sitőhez. Az iparsort Zalaegerszegen nyomták, mert Kanizsán akkor nem volt nyomda. Az iparsor első átlapozása alkalmával azt hittük, hogy a 290 főnyi tanuló seregből ma már egy sincs életben, de ismételt tanulmányozás után kiderült, hogy hárman is élnek. Ezek: Sárecz György, Desgyek József, és Dré-ven Antal. Külömben még elég ismerős névre akad figyelmes olvasás közben az olyan ember, mint e Krónika szerkesztője, ki maga is már a hatvanas éveket tiporja. Az iparsor olvasása nagyon számos érdekes alakot, s a maiaktól sokban elütő embereket juttat eszünkbe. Röptiben feljegyzünk néhány embert, s a velük kapcsolatos érdekes eseményeket. Szándékunk minél többfélére kiterjeszkedni, mert a feleslegesnek látszó ház-megjelölések is irányadók lehetnek a későbbi kor előtt bizonyos dolgok megállapításánál. Aztán az írók regényhez és színdarabhoz kész anyagot nyerhetnek. 209 I. A költészet tanulók közül: 1. Tárnok Alajos, valamint a harmadik nyelvészet tanulók közül Tárnok Imre, annak a Tárnok Alajosnak fiai, ki Nagykanizsának valamikor nagyon tisztelt és kiváló embere volt. Az öreg Tárnok még a tizennyolcadik században született, s gróf Battyáni János örökösei uradalmainak volt a kormányzója. Olyan volt a mi gyerek korunkban, mint valami régi pátriárka, hófehér bajuszával és szakállával, meg a honalapító Árpádra emlékeztető sas orrával. Előbb a Főút és Csengerí-ut sarkán levő ház volt az övé, mely valamikor Szécsenyi István grófé volt, s melynek helyére épült az első magyar biztosító társaság palotája. (Mostanig ez az egyetlen háromemeletes épület Nagykanizsán, melynek drága bolthelyiségeit a jelenlegi háborús idő alatt már második éve használja az állami leányiskola — persze teljesen ingyen.) Később az öreg Tárnok a Batthyányi utcában építtetett földszintes házat magának, mely most is eredeti formájában van Viosz Ferenc főszolgabíró kertjével szemben. Tárnok Alajos sokat fáradozott a kanizsai gimnáziumnak főgimnáziummá emelésén. S általában résztvett minden kulturális mozgalomban. Egyik fia, Márton, ez idő szerint Budapesten posta-felügyelő. A nagy kort élt Tárnok Alajost 1882. évben temették el, még pedig a katolikus temető kápolnája alá. Halis István ; Zalai Krónika. 14 210 Egyik leánya, Auguszta, egy Pauer nevü mérnökhez ment férjhez, ki megnagyobbittatta a kápolnai sírboltot. Valószínűleg azért, hogy a Pauer család is oda temetkezhessék. 2. Taródi Ferdinánd, az iskola elvégzése után 1848-ban mint jogász beállt Pesten honvédnek, s a kápolnai ütközetben életét vesztette. 3. Csoknay János, zalamegyei számvevő és közgyám volt. Tulajdonképen Gyula fia emlékeért emlitem fel, kit Pécsett bevétetett papnövendéknek Kovács Zsigmond akkori püspök. (Később veszprémi püspök.) A püspök szintén zalamegyei volt, és rokonságban állott Csoknyaiékkal, tehát Gyulának szép jövőre vott kilátása, mert: „köny-nyü annak, a kinek Krisztus a barátja". Pedig Gyula ugyszólva semmibe se vette a püspöki pártfogást, s panaszkodott, ha a püspöki palotában kellett ebédelnie, hol az ember elől minduntalan elkapkodja az ételt a szék mögött vigyázó cifra huszár. Nem is használt sokat a nagy protekció, mert Csoknyai Gyula kispap korában meghalt, alig másfél év múlva. Akkoriban szinte állandóan pusztított a tifusz Pécsett, különösen a papnövelő intézetben. Az ölte meg. De ez alkalommal kitérek egy olyan dologra is, melyet érdekességénél fogva feljegyezni érdemes. Kovács Zsigmondnak tudnillik volt ugyanakkor másik pártfogoltja is a papnövendékek között : Magyar Zsigmond, sümegi fiu, a püspök keresztfia. Ennek a Magyar Zsigának az apja, Magyar László, sokat olvasott, művelt ember volt. Sümegi 211 városbíró korában száz forint dijat tűzött ki arra, hogy a szép sümegi várról is Írassék rege a Kis-faludi Sándor módjára. Mivel pedig nem akadt pályázó, hát fogta magát Magyar László uram, és maga megirta a regét. „Sümegvára" cim alatt néhány fametszetü képpel nyomtatásban is megjelent az ötvenes években. A rege olyan gyönyörű, akárcsak Kisfaludi irta volna, s olvasván, megértjük, hogy Magyarországban mennyi tehetség vész el nyom nélkül. 4. Chinorányi Boldizsár, ő volt az utolsó postamester Kanizsán, miután közel kétszáz esztendeig a Chinorányi család birta a kanizsai posta jövedelmező állását. Mikor a kanizsai posta államosittatott, akkor Chinorányi Boldizsár kárpótlásul megkapta\'a városi posta szállítási jogát, mely holtáig az övé maradott. A vidám kedélyű, jószivü öregúr a Miháld-utca (most Atilla-utca) végén lakott, hol a jókora kiterjedésű Postakertben, ősi birtoka utolsó darabján, házat építtetett magának. Egyik fia, szintén Boldizsár, jelenleg Budapesten pénzügyőr. 5. Szörcsök Ádám. Horvát-szent-miklóson, (most Somogy-szent-miklós) jegyző volt, Kanizsa közvetlen szomszédságában. Szent-miklós akkori hires lókötő népe majdnem teljesen horvát nyelven beszélt. Most az iskola meg a város közelsége magyarrá tette, az oda helyezett csendőrség pedig a tolvajlásról szoktatta le őket. Szörcsök Ádám egyetlen fia, Béla, mint a Megváltóhoz cimzett gyógyszertár tulajdonosa halt meg Nagykanizsán. 14* 212 II. A szónoklat tanulók közül : 6. Jakopovics György, az osztály jeles tanulója, később dióskáli plébános, ki azonban de-ficenciába helyeztetett. Roppant erős ember volt. Szülőinek egykori háza és telke helyén van a mostani Arany János-utca. 7. Andri József, az osztály második jelese. (Mindkét jeles kapott csinos könyvet főméltóságu Batthyány Fülöp kegyéből.) Az iskola elvégzése után a ferencrendiek közé vétette fel magát szerzetes növendéknek, de onnan 1848-ban kilépett és honvéd lett. Azután elbujdosott a világosi fegyverletétel után, és Szlavóniában a Jankovics-féle veli-kai uradalomban (Pozsega mellett) kapott alkalmazást, hol tiszttartó volt harminc esztendeig, mely idő után, az uradalomnak más tulajdonos kezébe kerülése folytán, tisztségéből elbocsájtatott, és emiatt Zágrábban agyonlőtte magát. Andri József a Zalai Krónika szerkesztőjének anyai nagybátyja volt, és nagy szeretettel gyűjtötte a magyar történetre vonatkozó régi könyveket. 8. Darás Zsigmond, ügyvéd volt Nagykanizsán és több évig a város tiszti ügyésze. Fia, Darás László, szintén nagykanizsai ügyvéd, ki jelenleg mint hadbavonult teljesit katonai szolgálatot. III. A 4-ik évi Nyelvészet tanulók közül: Kaszás János, mint első jeles kapott a herceg kegyéből csinos könyvet, s mint hires ve- 213 rekedő nagy tekintélyt vivott ki társai között. Az iskolák elvégzése után szűcs mesterséget tanult, s mint szűcs legény halt meg fiatal korában. 10. Hauser János, Kanizsa nagyon tisztelt polgára, gazdag vaskereskedő, ki sok évig viselte a városi kamarási (pénztárnoki) hivatalt, majd a szegény-atya (kódis-biró) tisztséget. Egyetlen fia volt a szerencsétlen sorsra jutott dr. Hauser János nagykanizsai ügyvéd. Hausernak görög-stilusban épitett földszintes háza régi alakjában van a Csengeri-uton, s most is Nagykanizsa legszebb épületei közé tartozik, melynek szépségét még emelik az udvaron levő óriási vadgesztenye fák. Ez idő szerint az épület vakolata hullóban van, s ha jobban el lesz hanyagolva, akkor a mü-emlékek közé fog soroz-tatni, mert romjaiban is gyönyörű fog lenni. Jelenleg a Franz-féle gőzmalom tulajdona. 11. Goszton Ferenc, az iskola után honvéd lett, később a nagykanizsai szolgabiróságnál végrehajtó. Öregségére abból a kegydijból tengette életét, melyet mint 48-as honvédtiszt kapott. 12. Koltay Mihály, hahóti jegyző és földbirtokos. 13. Svastics Káról, volt 48-as honvéd, később nagykanizsai főszolgabiró. A hires zeneszerző Svastics Jánosnak fia. Svastics Káról gyermekei közül: Qéza törvényszéki biró Nyíregyházán, Zoltán közjegyző Szentgotthárdon, Janka férj. Svastics Elemérné, nyugalmazott tanárnő Nagykanizsán. 14. Babócsay János, egyik fia öreg Babó-csay János kanizsai volt városbírónak. Mint 15 214 éves gyerek beállott 1848-ban a honvédhuszárok közé, (nagyon kifejlődött, erős gyerek volt) s a viszontagságos harcokban szerzett betegségében ifjan halt meg. 15. Lendvai József, pénzügyőri biztos volt Nagykanizsán, később pedig nyugalomba vonult, és Keszthelyen közgyámi tisztséget viselt. Nagyon vidám, barátságos, mulatós ember volt. 16. Vustl Alajos, szappanosmester, ¿később nagykanizsai városi kamarás (pénztárnok). Egykori háza most is örökösei tulajdonában van, (a felső-templom tőszomszédságában) csakhogy jelenleg emeletesre van épitve. 17. Márkovics István, csizmadiamester lett. Háza a Sopron-utcában (most Teleki ut) feküdt, a mely ma Simán István (ki veje volt Márkovics-nak) tulajdona. Mint nagyon szorgalmas, munkás, templomjáró ember általános tiszteletnek örvendett, bár visszavonult életet folytatott, s nem szerette a társas összejöveteleket. IV. A harmadévi nyelvészet tanulók közül. 18. Svastics Béni, Zalamegyének főispánja volt. Testvéröccse az egy osztállyal előbbre járó Svastics Károlnak. 19. Bozsek Boldizsár, szijgyártómester lett, Magyar-utcai háztulajdonos. Gyermekei nem maradtak. 20. Juhász György, Nagykanizsa városának számvevője. Kezdetben a Kereszt (ma Hunyadi) utcában levő apai ház volt az övé, melyet nem- 215 régiben a város vett meg Kovácsics József örököseitől, később pedig a Csengeri-uton volt háza, melyet a felesége örökölt, ki Cavallár tiszttartónak volt a lánya. Végül a Rozgonyi-utcában építtetett magának házat. Juhász György magyar ruhát viselt egész haláláig, s Kanizsának kedves, tipikus alakja volt. Nagyon jól emlékezett mindenre, ami az ő életében történt a városban, s valóságos élő krónika volt. 21. Baráth János, sütőmester, kinek egykori háza most a Balaton testvéreké. Egyetlen leányát Szeidl Gusztáv városi könyvelő vette nőül, aki később az Eszterházy hercegségnél kapott alkalmazást. 22. Halis Pál, a forradalom után takácsmesterséget tanult. Háza a Petőfi-uton most is a régi formájában van, rnely utóbb özvegy Vioszné tulajdona volt. (A régi Trauppman-féle ház átellenében, mely most Hertelendi Béla örököseié.) Halis Pál nagybátyja volt e Krónika szerkesztőjének, s mint fiatal házas ember halt meg. 23. Pfaff József, sütőmester. Családja Lota-ringiából származott Kanizsára, s itt körülbelül másfél évszázadig állandóan pékmesterséget űzött a család, Szálas, magas ember volt Pfaff József, öregségére is megnézni való alak, amikor a szintén öles termetű barátjával, Benczik József hentesmesterrel, végigment az utcán. Háza az Ötvöstéren most húgának, Pfaff Teréznek birtokában van. Ez a ház valamikor Albanics Flóriáné volt, ki szintén sütőmesterséget űzött. 24. Bertalan Pál, szolgabirósági esküdt, később a nagykanizsai járásbiróságnál irnok. 216 25. Taródy Jósef, köteles mesterséget tanult, aztán honvéd lett. Később a városi rendőrségnél nyert alkalmazást, s mint alkapitány halt meg. 26. Pichler Ede. Olyan kujtorgó ember lett belőle, ki sohasem tudott megmaradni hosszabb ideig egy helyen. Nem is nősült meg. „Országos patkány-kergető" név alatt emlegették, mert állítása szerint el tudta hajtani a patkányokat. Egyszer vállalkozott rá, hogy elkergeti a patkánysereget a nagykanizsai városházától is. Dijat is kapott érte, de ugy látszik, hogy nem volt képes minden patkányt elhajtani, mert máig is vannak szép számban. Halála olyan volt, amilyen bohém embereké szokott lenni: valahol agyonütötték. Hirszerint azért, mert sokat fizettetett a patkány kergetésért, s az emberek megcsapatva érezték magukat, mert nem voltak a munkával megelégedve. 27. Csemics Káról, csizmadia mesterséget folytatott saját hálában, a Kölcsei-utcában, melynek akkor Szeglet-utca volt a neve. (Közönségesen „Kutyaszorító"-nak hívták.) Egyideig városi külső tanácsos is volt, miként az volt feleségének, Szabó Hajmási Rózának apja is, s annak tulajdona volt a hires Hajmási-rét, mely Kertész József Hunyadi-utcai házától egészen Szauermann Mihály sugár-uti házának végéig terjedett, (a Sugár-ut még nem volt kihasítva,) és a diákok kedves labdázó helyéül szolgált az ötvenes-hatvanas években. Akkoriban nehéz, „tömött" gummi-labdával ment a játék, s a labda olyan súlyos volt, mint valami vasgolyó. Ha a „kiverés"-nél a „variátor" 217 az ütő-bottal, mely hatalmas kapanyél szokott lenni, magasra felcsapta a labdát a levegőbe, hát aki el tudta kapni, annak acél markának kellett lenni. Ha pedig a labdával valamelyik muzsafit a vékonyán találtak megdobni, hát egy hétig is sajgott az oldala tőle. V. A másodévi nyelvészet tanulók közül: \'ff 28. Babócsay György, ^Nagykanizsa polgármestere 1879-től 1896-ig. Nála e tisztség családi öröklés-számba ment. Már öregapja, Babócsay József is városbíró volt, meg az apja Babócsay János is. Családjában fiuról-fiura szállottak Kanizsa fejlődéséhez szükséges tervek, de egyúttal az a tapasztalat is, hogy némely reform megvalósításánál nem szabad kikérni előre a nép hozzájárulását. így történt, hogy amikor Babócsay János másodízben választatott meg városbiróvá, akkor egész csendben egyik éjjel szétszedette és elvitette a szégyenoszlopot. Eltűnt a gyötrelem emléke, ugy, hogy senki se tudott róla. Máskép bizonyosan nem engedték volna a kinzó eszköz lerombolását, mert hátha visszajönnek mégegyszer a régi erkölcsök, és megint lehet gyönyörködni a szégyenoszlophoz kötött fejérnépekben? (Diák koromban a mostani kórház helyén állott „város pajtájá"-ban hányódtak a szégyenoszlop kődarabjai.) De ezzel sem elégedett meg Babócsay János, hanem többféle mesterkedésen kivül még törvény- 218 tudó tanácsosi állást rendszeresített, ki az akkori városi törvényszék pereit képes volt helyesen elintézni. (Ezt a városi törvényszéket államosították 1869-ben.) Néhány hatalmasságnak bujtogatására a kis-kanizsaiak Babócsay János ellen fordultak azzal, hogy: „Nem kell városi törvényszék!" Persze sorompóba lépett néhány iparos is, kik azzal izgattak ellene a választáskor: „Nem kell törvénytudó ember!" „A polgármester nem védelmezi jogainkat!" Semmibe se veszi az iparosokat!" „Mesterember legyen a polgármester!" És egyesült erővel kidobták Babócsay Jánost a tisztségéből. (Becsületes iparosainkra ma is mindig számithatunk, ha rájuk ijesztünk: „Veszedelemben van az ipar!" „Áruló, aki nem szavaz velünk!") Babócsay György pedig azon kezdte a polgármesterséget, hogy betiltotta a csordásoknak meg a kanászoknak a hajnalban való kürtölést, ostordurrogtatást és káromkodást. A Teleky-uti meg a magyarutcai gazdák persze mingyár deputációval jelentek meg a polgármesternél, és tiltakoztak. (Akkor még a kanász meg a csordás nem volt városi tisztviselő, hanem a gazdák szegődtették és fizették.) Azt mondták, hogy a régi lárma nélkül elmulasztják a barmok kihajtását a pásztor elé. A polgármesternek végül is ki kellett egyezni velük. Jól van! A kürtölés megmarad, de csak halkan szabad a pásztornak fújni az óriási szarvkürtöt, s igy is csupán a mellék utcákban. Az ostorral való rémitő durrogtatás\' 219 meg a kacskaringós káromkodás pedig teljesen kitiltatik a mezőre. Babócsay György mélyreható intézkedésekkel igyekezett kiemelni Kanizsát a hátramaradottságból. Ezek közül néhányat felemiitünk, többnyire olyanokat, melyeket Babócsay kezdeményezett, de az ügy természeténél fogva máig sincsenek teljesen végrehajtva az utódok által. Kanizsa azelőtt olyan sáros volt, hogy az őszi és a tavaszi esőzés alkalmával a sár megmozdult, és a Főútról meg a felső templomtól lassan lefelé húzódott a városháza meg a Korona\' között levő laposabb helyre, s akkor hosszú fa-gerendákon (az úgynevezett grádicsokon) lehetett csupán a túlsó sorra átugrálni, a terhes kocsik pedig igen gyakran bele sülyedtek a sárba,. Babócsay György kirakatta téglával, (klin-kerrel) a Városház-utcát a vasútig, a felső templom előtti térséget, a Főutat és a Magyar-utca egy részét. És a régi nagy sár eltűnt! Babócsay Györgynek szinte kimeríthetetlen sokaságú terve volt. S ez nemcsak abban nyilvánult, hogy villamos világítást alkalmazott, hogy a város pénzügyeit rendbehozta, szinház építésre és szegényház rendezésére alapot gyűjtött, meg, hogy uj utcát nyitott, s jövedelmező kaszárnyákat épitett, hanem minden dologban. Egyszerre beütött a fillokszera. A kanizsai szőlőhegyek teljes pusztulásnak indultak. A gazdák végnélküli panaszszal voltak tele. „Mi lesz belőlünk? Tönkre megyünk!" A vészről rettentő módon zengett Nagykanizsa egyik költője, Tubolv Viktor is: 220 Sáskák, követ választások, Több ily szörnyű pusztítások, S komoly dolog, nem chimera : Hogy rombol a filloxera! Szóval megvolt a borzasztó csapás . . . Segíteni kellett volna, de senki se tudta hogyan. Babócsay György a város határában levő homokos területre gondolt. Boszorkányos gyorsasággal megállapittatta a földmivelési ministernél a homok immúnis voltát, s a ministertöl mingyár engedélyt szerzett homoki szőlő ültetésre. Nem kellett már félni, hogy a kanizsaiak elvesztik a szőlőhegy hasznát ! A polgármester hamarjában, (senkit meg sem kérdezve) beültetett minta szőlőnek egy területet a Gördövényben. Ez a szőlő ma is megvan, csak az a baja, hogy a város kíméli a rá való költséget, már pedig befektetés nélkül szőlő nem hoz jövedelmet. Igaz, hogy időközben feltalálták a régi szőlőknek permetezés általi fentartását, de azért lehet, hogy rákényszeredünk valamikor a fillokszera-mentes homoki szőlőre, s akkor Gördövény sok^t fog érni. Eközben az utcákat ellátta uj névvel a polgármester. A régi Tizenháromváros, Kis-utca, Nagy utca, Kereszt-utca, Kutya-szorító elnevezések megszűntek. S megszűntek a soknevü utcák : Récsei-utca, Cigány-utca, Nagy-utca, Pesti-utca helyett Petőfi-ut lett. S azóta van Hunyadi-utca, Teleki-ut, Arany János-utca stb. elnevezés. A szentgyörgyvári utcában kórházat építtetett, s az ottlevő nagy pocsolyát, a Ciglenicét, 221 megszüntette olymódon, hogy egy újonnan vágott csatornában a vizet elvezette, s azután a mély gödröt betemette. Megjegyzem, hogy a régi időben, egészen 1859-ig körülbelül mégegyszer akkora volt a Ciglenice, de a pesti vasút építésekor a temető mellett levő „bevágás"-nál kiásott földdel egy részét föltöltötték. A katolikus temető nagyon elhanyagolt állapotban volt. (Most is.) Babócsay bele kezdett a temető uj rendezésébe. Mindenek előtt az egész temetőnek tégla fallal leendő körülépitését tervezte, s e célból elrendelte, hogy minden uj kripta egyúttal kerítéssel vétessék körül a temető szélérői. (így nem kerül pénzbej Aztán a temető régi sirjai között átjáró utakat hasittatott, mely több évig tartott, mert a régi sírokat az útból el kellett vitetni. A temető előtt, a vasúti hid mellett, tért hasittatott, hogy a kocsik a temetés alkalmával ott megállhassanak. Tervezte a sirok nyilvántartását, s ezzel együtt egy nagyobb hidegháznak építését. Ezért megkezdette a bejárat mellett lévő síroknak áttelepítését, hogy az épülethez szükséges terület meglegyen. A temetői uj utakat fákkal szegte be, a várost pedig teljesen beültette fákkal. Egyes utcákban az idegenek nem győztek eleget gyönyörködni a fasor szépségében. A Batthiány-utcában kettős sor akácfa, a Csengeri-uton szintén kettős sorban hársfa volt, s virágzás idején illatban fürdött az egész városrész. De hát sok minden megváltozott, amikor Babócsay György polgármestersége megszűnt. Ki- 222 buktatták éppen ugy, amiként apját és nagyapját. Babócsay György megbuktatásánál csupán az volt a sors iróniája, hogy Kanizsa eddigi legnagyobb reformátorát „reform-párt" cim alatt összegyűlt emberek fosztották meg a tisztségétől. Az uj rendszer persze más lett. Most éven-kint kétszer is szorgalmasan megnyesik az utcai fákat. Ez által a virágzást megakadályozzák, mert az illat nem való utcára, hanem a patikába. Aztán a temető ujabban nyitott részein megint kevés az átjáró ut. Elmaradt a fákkal való diszités is, a sirok nyilvántartásával, meg az uj hidegházzal együtt. De hát a halottak sorsa az elfeleitetés. S ezt a célt annál hamarább elérjük, minél inkább egymás mellé szoritjuk a sirokat. A fák meg éppen feleslegesek. Hisz a holtak ugy sem látják. Bizzuk csak a temető minden dolgát továbbra is Móger bácsira, a sírásóra. Elvégezi ő becsületesen a szükséges tennivalót. Holmi nyilvántartásra pedig ne gondoljunk, hisz ezután is megleszünk e nélkül a haszontalanság nélkül, amiként apáink is megvoltak évszázadokon keresztül. Aztán olyan jövödelmi forrás teremtéséről álmadozott Babócsay György, mely a városnak semmijébe sem kerül, és mégis nagy hasznot hajt, mint Kecskeméten a barac termelés. Gyümölcs-erdőt akart alkotni a város erdejében. E célra kísérleti telepet csinált különféle gyümölcs-fajokból, nem messze a Moriolás patakhoz, az alsó-erdő szélén, Budinban. (A félezer év előtt eltűnt Besenyő falu egykori határában.) S egyúttal gyümölcsösházat is építtetett. 223 A telepen ki akarta próbálni, hogy a talaj melyik fajta gyümölcsfának kedvező, s aztán ahhoz képest tervezte egy-egy erdőrészletnek beültetését szelid gesztenye, dió, alma, berkenye stb. fával, s ugy gondolta, hogy harminc-negyven év múlva a fák megnőnek, erdőt alkotnak, és akkor a fa értékesítés mellett a gyümölcserdő óriási jö-vödelmet fog adni. Álom vott. Az emberek kicsúfolták érte. De hátha egyszer valóság lesz az álom ? 29. Rosenfeld Adolf, kereskedő. Háza szomszédos volt a városházával, s jelenleg fiai tulajdona. 30. Bemádics (helyesen Bernandics) János, meghalt tanuló korában. Egyetlen fiúgyermeke volt öreg Bernándics János szabómesternek. Fia halálakor az elkeseredett apa azt kiáltotta az ég felé: — Nincs Isten! És attól a naptól fogva soha többé templomba be nem lépett, és imádkozni nem látta senki. Emiatt a népek istentelennek tartották, bár szorgalmas, munkás, tisztességes, rendes életű ember maradt haláláig. Bernandics jól beszélt horvátul, s eme tudásával Jellasics seregéből sokat visszaszöktetett, mikor a szerezsánok 1848-ban Kanizsán táboroztak. A seregben ugyanis sokan voltak, akik nem akartak a magyarok ellen harcolni. Bernandics erről tudomást szerezvén, minden nap keresztül vitt ötöt-hatot munkásnak öltöztetve a temető előtt álló őrségen. Az őrrel barátságosan beszélgetve elmondta, hogy ezek az ő szőllőmunkásai, s men- 224 nek a szentgyörgyvári hegyre dolgozni. Az őrség mindig átbocsátotta. A temetőn tul aztán átvágott Bernandics torony iránt a Mura felé, elvitte őket Kakonyára, hol a réven átmehettek Muraközbe. Ő pedig még aznap vissza gyalogolt, s mikor késő este visszajött az egész napi járásban kifáradva, otthon már uj embercsoport várt rá, kiket leánya ideiglenesen elrejtett pincében, padláson. S másnap és harmadnap megint átcsempészett horvátokat. Egyik hajnalban azomban az történt, hogy az őr azt felelte a barátságos köszöntésre: — Nagy lehet a maga szőlleje, hogy mindennap ilyen fene sok munkás kell! Egy szempillantás alatt megfordult Bernandics eszében, hogy felkötik a legközelebbi faágra ha rájönnek a dologra, de azért jókedvűen válaszolt: — Akkora szőllőm van, hogy magának is jut a terméséből. Majd estére hozok egy kulacs bort! Az őr elnevette magát, és nem lett baj. Háza a mostani Hunyady- (akkor Kereszt) utcában volt, mely jelenleg 23 számot visel, és még a régi formájában van. Különben a családja leány-ágon most is él. Tudnillik leánya Teréz valami Mester nevü ispán felesége lett Szentlászlón, s e házasságból született gyermekek közül a következők vannak életben: 1. Mester Ferenc, gyógyszerész, 2. Mester Matild nőül ment Nagy Dezső közigazgatási tanácsoshoz, s jelenleg Budapesten lakik, 3. Mester Viktória pedig Debrecenben lakik, mint Deák Ferenc táblabíró felesége. 31. Stingli Káról, később gelsei jegyző. 225 32. Theodorovics Mihál sok ideig városi tanácsos. Sohasem nősült meg, s nagy tiszteletnek örvendett, bár görög nemzetiségű volt. Huga szintén Kanizsán lakott, s Vaics borkereskedőnek volt a felesége. A Theodorovics, Vaics és Axenti családok, kik már a 18-ik században is itt laktak, voltak az utolsó görög családok Kanizsán. Egykori temetőjük és templomuk teljesen a szerb hitsorsosok birtokába ment át. Theodorovics Mihálnak széles földszinti háza a mostani Fő-uton volt, melynek helyére épült emeletes házban dr. Havas Hugó ügyvédnek lakásán 1916. január 18-ikán borzalmas szerencsétlenség történt. T. i. veszett eb marta meg az ügyvéd fiát és feleségél, s azonkívül még számos asszonyt és gyermeket. 33. Albanics József, később ügyvéd Nagykanizsán, Magas termetű ember volt, mint általában minden Albanics, kiknek némelyike óriásnak is beillett. 34. Walbach Mór, a nagykanizsai takarékpénztár elnöke, s több egyesületnek fáradhatatlan mozgatója. A nagykanizsai tüzoltótestületnek meg a torna-egyesületnek is elnöke volt. 35. Sárecz György, csizmadia mester, jelenleg is életben van, és háztulajdonos a Teleki-uton. Külömben régi kanizsai családból való, mely családtól nevezték el régi időben a gimnázium előtt körülbelül 1860-ig meglevő tókát: a „Sárec-tenger"-t. 36. Desgyek József, szintén él még, s mint nyugalomba vonult vasúti tisztviselő Nagykanizsán lakik a szintén életben levő feleségével, ki Peksz leány. Halis István : Zalai Krónika. 15 226 Mind a Desgyek, mind pedig a Peksz család kanizsai familia. A szerkesztő diák korában, mondjuk: ezelőtt ötven esztendővel, azzal szokták a gyerekek tiszta kiejtését próbára tenni, hogy feladták egymásnak: — Mondd el háromszor egymásután, de gyorsan : „Peksz szűcs nem sánci szűcs!" (Sánc puszta Nagykanizsa határában.) Persze senki sem tudta hibátlanul elmondani egyszer sem. 37. Piszkor Tamás, vagy husz éven keresztül elnöke volt, mint 48-ik ezredbeli százados a zalamegyei katonai sorozó bizottságnak, s inkább éveken keresztül nem fogadta el az őrnagyi rangot, csakhogy ne kelljen Kanizsáról eltávoznia. Felesége Blümlein leány volt Kanizsáról. 38. Vagner Káról, mint Kanizsa nyugalmazott gyámi pénztárnoka halt meg. Apja Vagner Ignác kolompáros volt, és családi háza most is örökösei tulajdonában van. A Fő-uton levő ama kevés földszintes épületek egyike, amelyek régi alakjukban állanak most is. 39. Taródy László, mint tanuló halt meg, mikor 1848 március 18-án nagy ünnepélyt rendeztek Kanizsán, és mozsarakat durrogtattak annak örömére, hogy kiütött a szabadság, és elfogadták a tizenkét pontot. Ugyanis az egyik mozsár szétdurrant, és a közelben ácsorgó Lacinak a mozsár darabok szétzúzták a fejét. 40. Vajdics József, ugy a nemzeti második osztálybeli Vajdics János, és Vajdics Alajos, mindhárman Vajdics János „kompektor" (könyvkötő és könyvkereskedő) fiai. Az öreg Vajdics János 227 könyvkiadó is volt, s ő adta ki „Kotzebue Ágoston jelesb szindarabjai"-t. (Husz kötet. Kanizsa 1837—1839.) Az iparsorban felsorolt Vajdics fiukról a következőket tudjuk: János nem volt képes önállóvá lenni, s az apai üzletben nyert alkalmazást lialá-laig. Alajos hires szabómester lett, kiről Horváth Gyula azt írja „Kanizsa város történeté"-ben, hogy olyan magyar szabó, mikép magyar ruhára is csak olyan emberektől fogad el megrendeléseket, kikről tudja, hogy nem voltak el a Rajksz-rátban, s ha tobákolnak is, csak azért teszik, mert náthások. Alajos külömben szerencsétlen véget ért, mert családi baja miatt öngyilkossá lőn a Szélmalom vendéglőben. (Ma Ökör fogadó.) (Alajosnak fia dr. Vajdics Alajos budapesti orvos, ki jelenleg Amerikában tartózkodik, spiritizmussal foglalkozott, s könyvet is irt, mely „Tanulmányok a szellemtan köréből" cim alatt Budapesten 1900. évben nyomtatásban megjelent.) A harmadik fiu: József átvette apja üzletét, s nagy hirre tett szert, mint a Nagy Jani által szerkesztett „Zala-Somogyi Népnaptár" kiadója. E naptáron kivül volt Vajdics Józsefnek több más kiadványa is. „Rajta lányok mulassunk!", „Kiért üritsem a pohárt?" „Rajtalányok táncoljunk !" „Egy tarisznya ostobaság," cimü könyveken kivül megemlítésre méltó az a dalgyűjtemény, mely „Rajta fiuk vigadjunk!" cim alatt jelent meg nála, s mely a legértékesebb kiadványa. Még megemlítjük, hogy Vajdics József volt a „Zala-Somogyi Közlöny" hetilap megalapítója és több évig szerkesztője, s hogy üzletének mostani tulajdonosa, fia : ifjú Vajdics \'József. 228 VI. Az első évi nyelvészettanulók közül: 41. Unger Alajos, ügyvéd lett Budapesten. Csinos ember volt, és gazdagon nősült. A nagykanizsai választó kerület két izben, s a keszthelyi kerület egy izben megválasztotta országgyűlési képviselőnek. Családi háza most is a régi alakjában van a Kinizsi-utcában. (Azelőtt „Rizengászli.") 42. Augusztics Ferenc. Bábos mesterséget tanult. Azonban a dolog nem nagyon kellett neki, hanem élt munka nélkül, vidáman, a menyecskék gyönyörködtetésére. Ugy ahogyan az ivtói király. Emiatt az emberek hóbortosnak tartották. Amikor öregségére elerőtlenedett, akkor persze nem volt hová fejét lehajtani. Kicsúfolták az utcán a gyerekek, s minden elhagyta a gondtalanság fejedelmét, csupán az utált gond tolakodott be hozzá egyre sürüebben. Ekkor akadt egy nem-közönséges gondolkodású ember Chinorányi Boldizsár személyében, aki megkönyörült rajta, és átengedte neki lakásul a Miháld utca végén levő kisebb házát — ingyen. Sőt arról is gondoskodott, hogy ennivalóval is segitsék, ha szüksége van rá. „Hiszen nem hagyhatjuk az utcán elveszni!" indokolta cselekedetét Chinorányi, melyért a pénzbeli haszonra berendezett szivü embertársak bizony kinevették a háta megett. A magára maradt ember abban a kis házban mosolyogva élte le szigorú öregségét. Elégedettségét nem rontotta el semmi. Bizonyosan ráült naponkint az emlékezet ragyogó trónusára, s ugy figyelte a csúfolódó gyerekek arcán a szülői vonásokat. 229 VII. A harmadik nemzeti osztálybeliek közül: 43. Thassy Abel, mint szolgabíró halt meg. Özvegye háztulajdonos Nagykanizsán az Arany János-utcában. 44. Grecs József cipészmester. Özvegye, „Grecs mama", közel félszáz esztendőn keresztül mint bábaasszony segítette a kanizsai ifjú magyarokat e világra szállítani, amikor még nem voltak községi szülésznők. Fia, József, gimnáziumi tanár volt Nagybecskereken, de fiatal korában meghalt. 45. Komesz György, régi hires család sarjadéka, mint városi hajdú halt meg Nagykanizsán. Bátyja plébános volt Komárom megyében, Ácson. Vili. A második nemzeti osztálybeliek közül: 46. Dreven Antal, háztulajdonos. Jelenleg is életben van. Az öregség egyáltalán nem viselte meg, s fürgébben lépked, mint a fia Lajos, ki járásbiró Nagykanizsán. 47. Huszár Adolf, mint miniszterelnöki tanácsos halt meg Budapesten. Testvére Nándor, városi jegyző volt Csáktornyán. Apjuk egykoriban hires gombkötő Nagykanizsán. 48. Gerócs József, ispán volt Csurgó mellett a Festetics grófi birtokon. 49. Hermán Károly, orvos lett, s mint szenvedélyes kártyás ember volt ismeretes. Nősülése után hamar meghalt. Apja jómódú szűcsmester volt, kinek háza máig is régi formájában áll a Petőfi-ut elején. 230 50. Marenics Antal, mint teljesen elzüllött ember halt meg körülbelül ötven éves korában. Anyja sok ideig korcsmárosné volt Pressburger doktor házának szomszédságában, a felső templom mellett. Hideg időben Marenicsné korcsmájában szoktak menni fölmelegedni a templomba járó emberek. --És ezzel befejezzük a régi bizonyítványhoz fűzött visszaemlékezésünket, bár kétségtelen, hogy még nagyon sok érdekes dolgot lehetne feleleveníteni. Két leveíező-lap. Tulajdonképen az a cini is megilletné e két kis levelet: „Háborús okmánytár." Mert éppen olyan jellemzők, mint a diplomácia okiratai. A későbbi kor embere bizonyosan közönségeseknek találja e leveleket, s nem fogja megérteni, hogy mink milyen izgatott boldogsággal vettük ezeket a látszólag semmitmondó értesítéseket. Az utódoknak tehát meg kell jegyeznünk, hogy a rettentő küzdelem napjaiban nem szabad semmi olyanról irni, mely csatákra vagy a katonák tartózkodási helyére vonatkozik, vagy amelyből bármi csekély következtetést lehetne vonni a hadműveletre. A Krónika szerkesztőjéhez küldött eme tábori postai levelezőlapokon tehát nemcsak érdekes az, mely a putri leégésről, meg a krumpli sütésről szól, hanem e látszólagos semmiségek nekünk azt is jelentik, hogy szeretteink, barátaink, ismerőseink életben vannak. Az egyik levél Babócsay György tartalékos honvédfőhadnagytól érkezett, ki a háború alatt 232 vett feleségül egy pompás szép leányt, Geiszl Gizellát, s e frigyből már származott is egy kis honleány, aki minden erőltetés nélkül képes kivágni a magas c-t. A másik levelet Treiber Kálmán honvédőrnagy irta, kinek már két izben költ halálhíre, s nem is alap nélkül, mert az egyik sebesülése alkalmával hónapokig feküdt halálos öntudatlanságban. A mindenkitől szeretett őrnagy az egész város örömére legyőzte a halált, s most megint a harctéren van, hol kitüntetést kapott. A levelében emiitett krumpli sütés egybefügg azzal, hogy az 1914. évben a kanizsai honvéd laktanya mellett körülbelül fél holdnyi fel nem használt területet (azóta barak-épületek vannak rajta,) Treiber őrnagy beültetett krumplival, mert majd ősszel a honvédéit krumpli szüretben akarta részesíteni, s néhány hétig a legénység vacsoráját bővebbé tenni. Erre a pityóka szüretre az őrnagy meginvitálta e Krónika szerkesztőjét is. Fölségesen ment a dolog. A legények szorgalmasan töltögették a pityókát, mely a gondos kezelés folytán vastag szárakat eresztett, és gazdag termést igért. Napi sétáimon magam is gyönyörűséggel figyeltem a nagyszerű ültetvényt, s önző örömet éreztem az élvezetesnek Ígérkező krumpliszüret gondolatára. Julius vége felé már itt is, ott is „megmonyasoltak" egy-egy bokrot, de a honvédek ugy vigyáztak a pityókára, mint a szemük fényére, és mindig elcsípték a tolvajokat, kiket az őrnagy elé állítottak megbüntetés végett. Ilyenkor volt ám megakadva a jószívű őrnagy, kinek mindenféle okot kellett kitalálnia, csakhogy szabadon 233 ereszthesse a tilosban járókat, s még ő mentegetőzött a legénység előtt: — Az a szegény asszony bizonyosan jobban rá van szorulva a burgonyára, mint mink! Máskép nem lopna! Augusztusban aztán e borzalmas háború a a harcmezőre vitte a pityóka termesztő honvédgyerekeket és őrnagyukat. A szüret elmaradt sok más boldogsággal együtt. Az első levél: (cimzés elhagyásával.) 1915. dec. 20. — — Ez a hely még sokkal csúnyább, ahol most vagyok, mint a milyen volt Bukovina. A lakosság oly piszkos, hogy nem lehet bentlakni a házakban. A múltkor kis baj is történt velem: ugyanis leégtem. Még szerencsém volt, hogy ki tudtam menekülni a lakásból. Most nálunk nagyban készülődnek a karácsonyra, a katonák igen szép és célszerű dolgokat kapnak ajándékban. De hát mindennél jobb volna, ha már vége lenne. Erre nincs kilátás és igy csak reménykedünk. Vándorlok. Ma itt, holnap ki tudja hol? Talán haza jutok még valaha! Babochay György. A másik levél: (címzések elhagyása mellett.) 1915. december 19. --- Emlékezik, mikor el-elbeszélgettünk arra ki a laktanya felé a krumpli földeken? Hej, ha eljönne erre, itt lenne ám csak téma. Jöjjön el kedves tanácsos uram! Megférnénk mi az én kis földi putrimban krumplit sütögetve; hogy bámulna 234 a világ az itt született humoros dolgoknak, a mi tanácsos ur arany tollából a haldoklót is megmosolyogtatná. Mily szép az „Aranyhozó autók!" Treiber Kálmán. Katona dalok. Erre is azt mondhatnánk : „Még egy háborús levél". Mert ez tulajdonképpen csak kis részben baka-nóta, s nagyobb részben harctéri levél. A dalokat kisérő levelet ide igtatjuk, mint a háború nevezetes okmányát, mert a levélben foglalt katonadalok szivünk mélyéig megindítanak bennünket, de talán még jobban megilletődünk a dalokat gyűjtő Czebe Lászlónak sirva-nevető levelétől. Magáról az íróról, Czebe Lászlóról, célszerűnek tartom megemlíteni, hogy Zalamegye legértékesebb írói közül való. Ezt azért jegyzem meg, mert talentuma dacára, vagy talán éppen azért, ő maga nagyon szerény ember, ki a reklámozást kerüli. Különben a Zalavármegyei Hírlapnak sok év óta szerkesztője. Fel kell még jegyeznünk, hogy a hadüzenet után mingyár „hadba vonult" Czebe László. (Szókimondó író levén, nem állapíthatták meg „nélkülözhetetlen embernek.") Szerbiába került, hol a gyilkos ütközetben lövést kapott. Egerszegre hozták, s mikor félig meddig kigyógyult, ismét a harcmezőre vitték. 256 Aztán végig küzdötte a kárpáti rettenetes téli hadjáratot, melynek elképzelhetetlen sanyarusága alatt bizony összeesett fiatal, erős alakja, s megint kórházba került. Ezután rövid ideig otthon Egerszegen üdült, s egy napig Kanizsán is volt. Ekkor beszélgettünk „a márványos asztal mellett" ugy e Krónikáról, mint mindenféle földi mulandóságról. Csakhamar harcba szállt harmadszor is. Még mindig „önkéntes káplár", miként egyéves önkéntes korában volt. Amint leveléből meg lehet állapítani, ez idő szerint orosz földön harcol valahol. A Czebe név régi magyar név, (kilencszáz év előtt Zalamegyében is élt Czebe vagy Czeba család,) s Czebe Lászlónak most már a külseje is méltó a vezeték nevéhez, mert amint levelében irja, mai kinézésében ősmagyar vitézt ábrázol. Olyan torzonborz a külseje. Aztán az se lehetetlen, hogy az ezer év előtti Czebe valahol szintén ott viaskodott a Szereth mellékén. Ilyen tréfák ismétlődnek a mostani világfelfordulásban. Íme a levél: (Címzések elhagyása mellett). 1916. január 9. — — Igazán nagy örömet okozott nekem a Krónika második számának megküldésével. Jól esik egy kis összeköttetés a múlttal, egy kis kiszabadulás ebből a vitézi világból, melynek rejtelmei számára szintén krónikát kell nyitni, ha ugyan megérjük. Mert amilyen bolond világ van errefelé, még valami ostobaság is történhetik az emberrel. ... A Krónika kedves irásai egy éjjeli szolgálatban nagyon kellemes ébrentartók voltak s most, hogy éppen a Sereth folyónál vitézkedtünk, 237 az Ősmagyar ügyek vonatkozásai nem mindennapi hatással voltak rám, ki mai kinézésemben, mint mondják, valami ősmagyar vitézt ábrázolok, ugy, hogy már szigorú elhatározásommá lön párducot lőni, hogy kacagány kerüljön megsoványodott vállaimra. Egyelőre azomban csak az oroszoktól feldúlt Jasniscén sikerült a Miaczynskich kastély romjai alatt egy gyönyörű vidrabőrt találnom, amit barátaim ugy magyaráznak, hogy mindenképen jó bőrrel menekülök majd ebből a világháború cimü szószból . . . Mint marcona hadfit, a Krónika katona dalai rendkívül érdekeltek. Magam is jegyezgetek ilyenfélét. így aztán meg is kell emlitenem, hogy az „orosz cár legszebb lánya" már a háború legelső napjaiban mozgósítva leve a magyar baka dalos fantáziájától. Boldogult sabácí (azóta ugyan már hál\' Isten végképen Szabácsot irunk) hős koromban már járta e nóta, mint a győzelem biztos tudatával harcba indult magyar bakák jövendőbelátása. A vers teljes szövege igy van: Puska ropog a gránicon Sej haj! Ágyú tüze lobban. Én Istenem, jaj Istenem, Mikor leszünk ottan . . . Péterváron ütjük fel majd Sej haj! Tábori tanyánkat, S a muszka cár legszebb lánya Mossa, mossa a — sajkánkat. A dallama az ismert: „Kimegyek a kanizsai vasút, vasút állomásra" melódiája. A sajka helyett 238 ugyan a baka, ki ujabban nem „öreg szentségnek" cimezi magát, hanem „baka-vendég"-nek (talán a muszka földek hívatlan vendégének) szereti magát titulálni, — egy egészen egyszerű ruhadarabot említ, mely „g"-vel kezdődik és „atyá"-val végződik. Az utolsó — valóságos kuruc erejű, dallamára is rendkívül mélységű — katona nóta meg így van (a második verssel is kiegészítve.) 1. Vihar a levelet ide-oda szórja Szegény katonának változó a sorja: Ma még piros élet, holnap örökálom . . . Ne sajnáld a csókodat egyetlen virágom! II. Dalos, kis madarak hazafelé szállnak, Levelet visznek egy könnyező kislánynak. Az van a levélben : hiába ne várjon !\' Úgyis tudom itt lelem szomorú halálom ! Egy végtelen bánatos katona nóta járja most mifelénk. Most már bennevagyunk, ide-jegyzem azt is : I. Hideg szél fuj, mégis megyünk,-Bucsu-harang kondul. Harcba megyek elbúcsúzom Édes galambomtul: (Folytatás a következő füzetben.) A Zalai Krónika előfizetői : 35. Dr. Neusiedler Antal kir. táblai biró, Pécs. 36. Munkapáholy, Nagykanizsa." (5 példány) 37. Lendvai Vilmos, az első magy. ált. biztosító társaság "nagykanizsai főügynökségének főnöke, Nagykanizsa. 38. Zerkowitz Lajos borkereskedő, Nagykanizsa. 39. Eperjesy Gábor tpénztári főpénztárnok, Nagy- kanizsa. 40. Stern Sándor téglagyáros, Nagykanizsa. 41. Neumann^Aladár gyógyszerész, Nagykanizsa. 42. Dr. Miklós Dezső ügyvéd, Nagykanizsa. 43. Lázár Soma bérlő, Homokkomárom. 44. Fürtös; Izsó, biztosító társasági titkár, Nagy- kanizsa. 45. Balázs Ignác, biztosító társasági titkár, Nagy- kanizsa. 46. Dr. Pollák Ernő orvos, Nagykanizsa. Jelenleg katonai főorvos, Trencsén-Teplicben. 47. Magyar-Francia biztosító társaság vezér-ügy- nöksége, Nagykanizsa 240 48. Adriai biztosító társulat főügynöksége, Nagy- kanizsa. 49. Fonciere, pesti biztosító intézet főügynöksége, Nagykanizsa. 50. Dunántuli szeszfinomitó részvénytársaság, Nagy- kanizsa. 51. Nagykanizsai bankegyesület, Nagykanizsa. 52. Zalamegyei gazdasági takarékpénztár, Nagy- kanizsa. 53. Nagykanizsai takarékpénztár, Nagykanizsa. 54. Schwarz és Tauber gyarmatáru kereskedés, Nagykanizsa. 55. Weisz Tivadar magánzó, Nagykanizsa. 56. Mérey Dénes gyógyszerész, Köveskálla. 57. Az Első magyar általános biztosító társaság főügynöksége, Nagykanizsa. 58. Báró Gutmann Vilmos, Budapest. 59. Dr. Szigethy Károly kir. tszéki orvos, Nagy- kanizsa. 60. Stern József női divatáru kereskedő, Nagy- kanizsa. 61. Strém Károly tüzelőfa kereskedő, Nagykanizsa. 62. Dr. Gross Dezső ügyvéd, Nagykanizsa. 63. Ney Miksa dv. tisztviselő, Prágerhof. 64. Izr. elemi iskola, Nagykanizsa. 65. Dr. Szmodis Endre kir. közjegyző, Tab (Somogymegye). 66. Bertin Ágoston kir. járásbiró, Csáktornya. 67. Treiber Kálmán honv. őrnagy, Nagykanizsa. Jelenleg a harctéren. 68. Böhm Emil kereskedő, Pécs. Jelenleg szeke- rész katona. Az emlékezés országából. VIII. Az utolsó pogány magyar. Kerestem egy emberöltőn keresztül a magyar pogány-kor emlékeit. Kutatásaim közben egyre erősebb lett bennem a meggyőződés, hogy az ősi pogány vallás kérdéseire nem találunk többé ujabb fölvilágosítást. Egyik májusi délután kint sétálgattam a mezőn a szomszédos Lazsnak felé vivő dülő-uton. (Az eset 1906-ban történt.) Afölött gondolkoztam, hogy pogány apáink nap-áldozati ünnepét miképen tudnám a meglevő csekély adat alapján olyan módon egybeállítani, ahogyan egy regényben szükséges. Mert regényen dolgoztam. Napistenünkre való gondolkodás fokozta a természet fölséges szépsége iránt érzett gyönyörűségemet. Rozs virágzás ideje volt. És én tele tüdővel szívtam a balzsamos levegőt. Élveztem a nap- Halis István : Zalai Krónika, 16 242 sütés káprázatos fényességét, a virágillatot, és elragadtatva hallgattam a pacsirta énekét. A végtelennek tetsző rozstábla végében egy úriembert találtam. A fűben feküdt, és láthatólag gyönyörködött a természetben. Aztán másnap is láttam a mezőn. Harmadik nap már szinte önkénytelenül köszöntöttük egymást. A természet nagy templomában az ember elfelejti a konvencionális apró nyűgöt, mellyel a társadalom megkötözi. Megismerkedtünk. És azután majdnem naponkint találkoztunk a szabadban, s gyakran leheveredtünk a füre, és disku-rálgattunk. Uj ismerősöm Hornyák Géza volt. Segédtanár Kanizsán a piaristák gimnáziumában. Tud-nillik nincs annyi pap-tanárja a rendnek, amennyi szükséges, és azért civil embereket alkalmaz ideiglenes tanároknak. Ez pedig ugy történik, hogy a rend csupán egy iskolai évre (tiz hónapra) állítja ki részükre a kinevezési okmányt, s ha a következő évben is alkalmazza, akkor megint csupán egy évre nevezi ki. Bizonnyára vannak még a kanizsaiak köziil, akik emlékeznek Hornyákra, arra a magas termetű, intelligens arcú, barna férfiura, ki nem járt a társaságba, hanem kerülte a város lármáját és pletykáját. Persze emiatt a nagy közönség alig tudott róla, bár tartott néhány nyilvános felolvasást. Én igazán örültem az ismeretségének, mert emelkedett gondolkozású, sokat olvasott emberre találtam Hornyákban. 243 Mikor a második évben is alkalmazta a piarista rend, akkor a segédtanár asszonyt hozott Kanizsára. Egy aranyhajú, fiatal hölgyet vett feleségül Gyöngyösről. Ő maga is Gyöngyösön született, s rokonai most is ott laknak. (Öcscsé-nek a gyöngyösi főúton van borbély műhelye.) Az ifjú házaspár élete csupa szerelem volt. Máskép nem is lehetett volna valami vidáman élni, mert a segédtanárnak csak nyolcszáz forint volt a fizetése egy egész esztendőre. Ezenkívül semmi. Se lakáspénz, se pótlék. Aztán a feleség hozománya is a szobabeli bútorzaton kivtil csupán a szépségében állt. Az igaz, hogy ez pazar bőségben volt meg nála. Nagy szükség volt a szerelemre, mert hónaponkint hatvanhat forintból kellett a fiatal asszonynak előteremteni az élelem költségét, fizetni a lakás árát, beszerezni a ruházatot, s emellett még százféle apró kiadást fedezni, nem is számítva a kulturális kiadásokat. Lakásuk akkora volt, mint valami madárfészek, mert két kicsi szobájuk közül az egyikbe diákokat fogadtak fel. (A szegény emberek ugy gondolják, hogy ilyen módon fognak meggazdagodni.) Szerencsére nagy ideálista volt az ifjú férj, kinek semmiféle költséges passziója nem volt; feleségén meg a hivatalán kívül csupán az irodalomnak élt. Még szeszes italt sem ivott. Valóságos Good Templar lovag volt. Kinevette a szegénységet, és azt merte mondani: „Boldog vagyok!" Pedig ugy tartja a közmondás, hogy: „a szegény embernek csak nyögni szabad", mert ha 244 dicsekedni mer a boldogságával, hát bizton eléri a büntetés. Amiként elérte Homyákot is. Ősz felé már szerencsétlenség lépett be az uj házaspár kicsi lakásába. A férj betegeskedni kezdett. Néha le kellett feküdnie egy-egy napra, és nem tarthatott előadást. Betegségét az orvosok ezzel a szóval fejezték ki: „vérzékeny". Hornyák bizonyosnak tartotta, hogy tüdővész fenyegeti, mely apját is fiatal korában megölte. Keserűen tréfálkozott: — Alighanem jobb lenne, ha apám pap maradott volna! Legalább a korai halált nem örököltem volna tőle! Apja tudnillik Bencés-pap volt, s azért hagyta el a rendet, hogy feleségül vehesse azt a lányt, akit szeretett. A gyöngélkedő Hornyák most már igazán arra volt utalva, hogy minél többször a mezőn járjon, ha egészségét vissza akarja nyerni. Ugy is tett. Kint járt a szabad természetben, amikor csak engedte az idő. Majdnem naponkint találkoztam vele. Beszélgettünk jövendő terveiről. Még mielőtt Kanizsára került, egy kötet elbeszélést adott ki, „Maróti veszedelem és egyéb elbeszélések" cim alatt. (Gyöngyös 1905. Sima Dávid nyomdája.) Most pedig arról ábrándozott, hogy uj könyvvel fog a világ elé lépni. Beszéd közben megemlítettem, hogy én is dolgozom valamin. Egy regényen. (Később „Pusz- 245 tuló Világ" cini alatt jelent meg nyomtatásban a Magyar Hirlap 1910. évi folyamában.) Mingyár kérte, hogy átolvasás végett rögtön adjam át neki a regényt. Csakhogy akkor volt utolsó simitás alatt a munkám, s ezért azt válaszoltam, hogy csupán néhány hónap múlva teljesíthetem kérését. Hor-nyák azonban nem hagyott békét, mig előzőleg is el nem mondtam valamit a regény tartalmából. Például azt, hogy a regény egyik alakja egy öreg pásztor, aki bár napjainkban él, mégis igen sok régi szokásról tud, sőt a regény másik alakjának olyan fölvilágositásokat ád, melyekben még fölcsillan a régi pogány kultusz halvány emléke. Mikor ezt elmondtam, hozzá tettem: — Ugy-e csodálkozik rajta ? Ugy-e fantasztikusnak tartja a dolgot ? Pedig ez nem is olyan valószínűtlen annak, aki mindent megfigyel. Mert úgyszólván a szemünk előtt naponkint veszendőbe megy valami régi szokás, vagy egy-egy régi közmondás, esetleg egy szó, mely egybefügg az ősi pogány vallással. Hornyák mosolyogva felelte: — Dehogy csodálkozom! Sőt inkább elhiszem teljesen! Hiszen magam is próbáltam ilyen alakot megrajzolni, mert hallottam róla egyet-mást! Kissé meglepődve kértem bővebb magyarázatot. Hornyák beszédhez fogott: — Ugy kezdeni, hogy könyvemben a Maróti Veszedelem egyik alakja egy pogány magyar, aki még a mohácsi vész idejében is a régi 246 vallás liive, bár a magyarság már századok óta fölvette a keresztséget. Az eset ugy tudódik ki, hogy a mohácsi csatában megsebesül egy öreg harcos, aki az ütközet után a győztes török elül végig bujdosik egész Dunántul. Végre Marót vidékén a Duna mellett összerogy. Egy dömösi szerzetes talál rá, ki a Duna vizével kimossa a harcos vérző fejét. Aztán együtt futnak az ellenség elül. Hiába futnak. Portyázó török csapat éri őket utói, és az öreg megint sebet kap. Most már igazán halálosat. A barátot a korszak vallásos rajongásának aggodalma készteti, hogy azt az embert, ki még nem vette fel az utolsó kenetet, megmentse a gyehenna tüzétől, s azért rákiált a haldoklóra: „Gyónj meg!" Az öreg megrázza fejét. Fájdalomtól eltorzult szája váratlan feleletet ád : „Nem ! Nekem a ti istentek nem kell!" És szaggatottan olyan vallomást tesz, mely megrettenti a szerzetest. Azt mondja: „Én a régi isten hive vagyok! A magyar istené! Talán én vagyok az utolsó! . . . Több nem lesz már!" Aztán végső erejét összeszedve indulatosan kifakad : „Az én istenem megvédte a magyar hazát, de a tietek nem tudja! Csak báb az, nem isten! Nem kell nekem!" És meghal. —--— — Rendkívül érdekes gondolat! Jegyeztem meg a romantikus történetre. Hornyák az ő szokott módján, kissé kesernyésen, mosolygott és azt felelte; 247 — Csak ezután lesz még érdekes! Majd ha elmondok egy valóságosan megtörtént eseményt. Azon fog ám csodálkozni igazán! Én is mosolyogtam, mert ugy magamban azt gondoltam, hogy bajosan lehet már nekem olyant mondani. Hornyák azt kérdezte bevezetés gyanánt: — Hinné-e, hogy a legújabb időig, egészen a mi napjainkig, élt olyan pogány magyar, amilyen az én elbeszélésemben előfordul ? Kissé bámulva néztem rá: — Nem értem mit akar mondani ? — Mingyár megérti, ha körülményesen elmondom a dolgot! felelte Hornyák. És a következőket mondta : — Ugy volt, hogy az öreg pogány harcos alakjához a gondolatot egyik barátomnak a beszéde szolgáltatta. A nevét is megmondom : doktor Radványi Jenő budapesti ügyvédjelölt. Ma is a fővárosban lakik. Radványi apja gazdatiszt volt. Egykor az egri érsek egyik tisztjénél valami hivatalos ebéden, vendégképen vett részt, ahol szokás szerint beszélgetni kezdtek mindenről, ami előfordult egyik másik gazdaságban, meg arról, miféle tennivaló lesz a következő hetekben. Az öregebb tisztek beszéde alatt az ifjú nemzedék hallgatott. Csak az ebéd vége felé emiitette meg az egyik irnok, hogy a napokban náluk a pusztán meghalt a juhász. Az eset azért nevezetes, mert amikor meglepte a halálos betegség, és papot akartak hozzá kivitetni, aki meggyóntassa, a juhász tiltakozott: „Nem 248 kell nekem pap! Az én vallásom más, mint a tietek!" Az emberek nem fektettek valami különös súlyt a beszédre. Nem is igen értették mit akar vele mondani. Megint erőlködtek, hogy vegye föl az utolsó kenetet, gyónjon meg, legalább az Isten megbocsájtja bűneit. Erre a juhász azt kiáltotta : „Nem kell! A ti istentek nem az enyém ! Én a régi isten hive vagyok, miként az volt apám és minden nemzetségem!" A gazdalisztek ilyent nem hallottak soha. Élénken beszélgettek a rendkívüli esetről, s az Írnoknak el kellett mondani mindazt, amit a juhászról hallott. Elbeszélte, hogy csak a juhász halála után jutott eszükbe az embereknek sok olyanféle dolog, aminek előbb semmiféle fontosságot sem tulajdonítottak. Például, hogyan élt a juhász, miket csinált, milyen különös ember volt egész életében. A nép „Tudós"-nak tartotta, s a beteg állatok gyógyítása végett messzi földről fölkereste. A juhász barna birkát ölt le, közben valami különös imádságot mormolt, aztán a birka vérével gyó-gyitott. De emberekből is kiűzte a bajt „ráolvasás" által. Sőt el tudta űzni a házból a „hazajáró lelket" is. Szóval a juhász kint a pusztán valóságos pogány maradt. Családja még azután ezer évig élt az ősi magyar vallásban, amikor körötte már mindenki az uj isten követője lett. A gazdatisztek furcsának találták ugyan az esetet, de nem okozott valami különös meglepetést náluk. Majdnem mindegyikök megért már 249, olyan dolgot, milyent kigondolni sem tudnak a papiros emberek. Pár napig még beszélgettek róla, aztán jött a szántás-vetés, majd az aratás, és az áldás betakarításának gondja, mely mellett minden lényegtelenné válik. Radványi apja azonban otthon elmesélte a dolgot családjának, s igy jutott Jenő tudomására, ki aztán elmondta nekem. A hihetetlen eset any-nyira érdekelt, hogy sehogyse ment ki az eszemből, s módosítva felhasználtam könyvemben. Tehát a pogány magyarnak alakja innen származott ! — — —• Hornyák történetének hallatára elfogott a csodálkozás. Szinte megdöbbentett a soha lehetőnek nem képzelt esemény. Azt se tudtam, hová legyek meglepetésemben. Mert az a juhász nem volt más, mint a régi magyar vallás egyik papja, akinek emlékét hagyományaink Dedös néven tartották fent. Aki az ürüt betakarja, előtte végzi a szertartást, aztán feláldozza! Hogyne csodálkoztam volna, mikor az olyan élő pogánytól, amilyen a juhász volt, nemcsak azt lehetett volna megtudni, kik voltak ős-vallásunk istenei, hogyan tisztelték elődeink, hanem teljesen össze lehetett volna állítani a magyar mitológiát! íme! velem egyidőben élt magyar, aki tökéletes felvilágosítást adhatott volna mindenről, amit én félezeréves könyvekből s még régiebb írásokból igyekeztem megállapítani! Özönével intéztem a kérdést Hornyákhoz: — Mi volt a juhász neve? Vannak-e gyermekei, rokonai ? Melyik pusztán halt meg, és mi- 250, kor? Az a puszta melyik uradalomhoz tartozik? Tud-e valaki az esetről ? Tudnillik azonnal irni akartam az odavaló tanítónak, jegyzőnek, vagy gazdatisztnek felvilágosításért. Minden legkisebb adatot is össze fogok szedni a juhászról, amit csak lehet! Föltettem magamban, hogy kedvező értesítés esetén a jövő évi szabadságomat kutatásra szentelem. Költségem ugyan nincs rá, de majd veszek föl kölcsön valamelyik pénzintézetnél. Ekkor közbeszólt Hornyák : — Azt hiszem, valami jómódú, családtalan magyar, sőt talán egy bankár is, szívesen fedezi a költséget. Örülnek, hogy áldozatot hozhatnak ilyen célra! Elnevettem magamat: — Kedves tanár ur, maga naiv ember! Nem ismeri az életet! Ma csak olyanra adja pénzét a magyar, mely tisztes kamatot hoz. Máskép kinevetik. Különben se mehettem volna el azonnal kutatni, ha lett volna is pénz, mert az évre már kivettem szabadság időmet, s az akkori polgármester nem olyan egyén volt, kitől rendkívüli szabadságot lehetett volna kapnom. így tehát csak elméletben kutattam, vagyis Hornyáktól kérdezgettem minden kis körülményt, mely összefüggött a rendkívüli esettel. Hornyák azonban nem tudott mást, mint amit már elmondott. Sok kérdésemre sajnálkozva jegyezte meg: — Akkor azt hittem, hogy értem a dolgot, és eszembe se jutott, hogy tenni kellene még valamit ebben az ügyben. Pedig mondhatom, na- 251, gyon foglalkoztatott az eset, s az ősvallás iránt való szeretet annyira vitt, hogy Hornyák helyett a Pogány nevet akarom fölvenni, mely amúgy is anyám családi neve ! Most azonban egészen más világításban látom a dolgot. Eddig nem voltam képes teljes fontosságát mérlegelni. Ki sem mondhatom mennyire sajnálom felületes eljárásomat annál is inkább, mert már bizonyosan elveszett az adatok nagy része. Legfölebb próbálgathatjuk megmenteni amit lehet! ígérem, hogy mihelyt Budapestre megyek fölkeresem Radványit, és mindent megtudakolok tőle, amire csak emlékszik. Őszinte örömet okozott Hornyák Ígérete. Hálásan megköszöntem szives ajánlkozását, s bizony alig vártam, hogy adatokat kapjak. Eközben azonban Hornyák még inkább megbetegedett. Novemberben annyira rosszabbodott az állapota, hogy a tanév befejezését sem várta be a rend, hanem már november végén elbocsájtotta. Fekvő betegen, állását vesztve, egy fillér nélkül volt a tél küszöbén. Nem csoda, ha elkeseredve kiáltotta: — Nekem kívánatos a halál! Hiszen nem érdemes az élettel küzdeni! Fiatal felesége mégis a fejébe beszélte, hogy kötelesség az élethez ragaszkodni. És a szerencse is felé hajolni látszott! Persze csak olyan, aminő a szegény ember szerencséje szokott lenni. Sikerült neki ágyat kapni az Erzsébet királynéról elnevezett budai szanatóriumban. Egyelőre ugyan csupán két hónapra vették fel, mert ezernyi tüdőbeteg van előjegyezve, akik 252, mind óhajtják meghosszabbítani néhány hónappal az életüket. így tehát az élet nyomorúsága miatt nem járhatott utána, hogy merre vezetnek a Dedös utáni nyomok. A szanatóriumban Hornyák szemlátomást gyógyult. Még azon a télen annyira visszanyerte egészségét, hogy kinevezték rendes tanárnak a gyöngyösi gimnáziumhoz. S egy év múlva meghalt. Tandor Offó. A budapesti műegyetem tanára volt Tandor, kinek nagy tehetségével csupán szerénysége vetekedett. A Lágymányoson levő uj műegyetem legszebbik épülete Tandor terve alapján készült, s hogy azt is megemlitsük: a Steindl Imre által tervezett országház megépítéséből az oroszlánrész Tandort illeti. Kiváló művészi értékét mutatja, hogy a csupa építőből, szobrászból, festőből a régi szabadkőmi-ves mintára, (de az épitési titkok és jelek nélkül) alakult „Steindl céh" elnökévé választotta. Önzetlen emberi mivoltát megmérhetjük abból, hogy hagyatékában Dr Málék László kanizsai ügyvéd, aki Tandor egyik unokahugát vette feleségül, kétszázezer koronánál több összegről kiállított postai feladó vevényeket talált, melyeket Tandor küldözött anyjának és testvéreinek. Ezenfelül egy szép emeletes házat épített nekik a régi kis ház helyére a Király-utcába. 254, Tandor Ottó kanizsai születésű volt, s minthogy nőtlen maradt, tehát minden szeretetét családja és szülővárosa közt osztotta meg. Ha Kanizsára jött, rendesen meglátogatta e Krónika szerkesztőjét régi hivatalában, a városháza második emeletén, ahol sokszor annyira belejöttünk a beszélgetésbe, hogy pár órával is elkéstük a déli ebédet, délután pedig akárhányszor hét óra után hagytuk el hivatalos szobámat. Ez a helyiség egy kuckó volt, s még a benne levő hivatalos bútort sem leheteti használni rozogasága miatt. De azért kedves hely volt, mert a szükséget pótolva, a tisztviselő maga pénzén szerzett be néhány bútordarabot, s a szoba déli fekvésénél fogva az udvarra néző egyetlen ablak napfényben ragyogott egész nap, s végül, mert a városháza padlásán fészkelő galambok mindig az ablak széles párkányán turbékoltak, hol az ablak mellett dolgozó városi tanácsos nem háborgatta őket sem szeretkezéseikben, sem verekedéseikben. Tandor is rendkívül szerette a városházi galambokat, s akárhányszor megjegyezte: — Mintha csak Veneciában volna az ember, olyan széppé teszik ezt a helyet a galambok. Az 1910-ik évben aztán a városi rendőrök lelődözték a galambokat. Három napig ropogott a fegyver a városháza udvarán, mig a vitéz csatárok félelmetlen bátorságának sikerült a félszáz galambot kiirtani. Arra a kérdésre, hogy miért ölik a galambokat, megfelelt a rendnek egyik őre : — A kapitány ur rendeletére irtjuk ki, mert rongálják a városháza falait! Mikor pedig az ünnepekre Tandor Ottó szokás szerint „haza" jött, feltűnt neki, hogy nem látja a madársereget. Meglepetve kérdezte: — Hová lettek a galambok ? Elmondtam, hogy a városházát akarták elpusztítani, s ezért hogyan lakoltak. No, nem hittem volna, hogy Tandor kicsi testében olyan óriási méreg lehessen, mint amilyent okozott nála ez az esemény ! Indulatos szavait nem irom le, pedig nagy könnyebbülésemre szolgálna. Kiilömben Tandort máskor is megmérgesi-tettük Kanizsán. Például amikor már annyiszor támadták a polgármestert a „Zala" meg a „Zalai Hirlap", szóval a kanizsai lapok nagyra törekvő ifjú szerkesztői, hogy miért nincsen árvaház, aztán hol van a kőszinház, merre van a vízvezeték, miért nem járta ki a polgármester egy országos téboly-dának Kanizsán leendő építését, miért nincs uj gimnázium, és miért van az Ördögárok, — aközben egyszerre felfedezték, hogy a városházát nem meszelték ki soha amióta megépítették. Hát a hivatalos figyelem még ilyenre sem terjed ki ? A polgármester méregbe jött, ennélfogva a városi mérnök is méregbe jött, s egyszercsak hosszú létrákat és állványokat raktak a városháza falai mellé, simára vakoltatták a falon levő cementvakolat lukacsait, és patyolat fehérre meszeitették az egész épületet. Aztán büszkén nézegettünk rá annak tudatában, hogy nincs ilyen szépen gondozott városháza messze vidéken! Legközelebbi megjövetele alkalmával Tandor prüszkölt, és haragosan kérdezte : — Miért tették tönkre a városházát ? — Nem értem a kérdést! — Hát miért meszelték ki ? Most olyan lett az antik szépségű épület, mint valami kifestett vén szajha. Utálatos! Aztán magyarázta meg, hogy a városháza ugy van tervezve, mikép soha sem szabad kifesteni, mert annál gyönyörüebb leszen, minél jobban megbarnítja az idő. így van épitve például a budapesti egyetem is. Biz ezen most már nem lehet segíteni, mert a barna patinát csak hosszú idő hozza meg. De Tandor sohasem birt megbékülni, és ahányszor útjába került a városháza, mindannyiszor megbotránkozva mondta : — Pfuj! Ez alkalommal meg kell emlékeznem Szász Gyula magyar szobrászról, akiről sokszor beszélgettünk Tandorral, és akinek sorsa olyan tragikus volt, hogy szinte nevethet rajta az ember. Az országház építésénél ugyanis nemcsak az épület anyaga lett magyar termékből kiállítva, hanem az alkotó művész is, (épitő, szobrász, festő,) mind magyarból telt ki. Minden magyar művésznek adtak munkát. Ekkor lön ismeretes Szász Gyula neve, ki három szobrot készített az országházba. Pedig Szász Gyula már régi művész volt. Még 1867-ben elnyerte az alkotmányos magyar kormány által létesített szobrász ösztöndijat, s ebből az évi 420 forintból képezte ki magát Bécsben és Romában. (Bécsben vele együtt járta a művészeti akadémiát Gózony Sándor nyugal- 257, mázott táblabíró kanizsai lakos, ki akkoriban szintén azzal a nagyratörő gondolattal foglalkozott, hogy művész lesz.) Az ösztöndíj elmaradása után Szász Gyula az akkori sanyarú viszonyok között nem tudott annyit keresni, hogy családjával tisztességesen megélhetett volna. Mert Bécsben meg is házasodott: feleségül vette egy zongora tanitó gyönyörű leányát, ki éppen olyan földhöz ragadt szegény volt, mint Szász Gyula Igazi művész házasság volt, kilenc gyerek származott belőle. Persze ez nagyban hozzájárult, hogy a családfentartó ne tudjon érvényesülni. Pedig időközben pályadijat is nyert „az ifjú Bachus és a nimfák" szobor tervezetével, melyet később márványba is vésett. A szép szobrot nem vette meg senki, s a szegény művész körülbelül tiz évig tartogatta magánál, mig végül kénytelenségből eladta négyszáz forintért. (Éppen négyszáz forintért vette a márványdarabot melyből a szobrot kifaragta.) Hogy én ezeket elmesélem, annak az az oka, hogy Szász Gyula zalamegyei, kanizsai születésű ember volt, s ott végezte iskoláit. Apja Szász Károly a kanizsai főgimnázium első rajztanára, ki maga is szobrász és kőfaragó-mester volt. Ő restaurálta a kanizsai szentháromság szobrot, mikor mai helyére szállíttatott a Papkertbe. (Szász Károly elfeledten nyugszik a kanizsai temetőben. Pogány motivumu egyszerű kőem-lék van sirja felett. Bizony neki is gyújthatnának halottak napján a gimnázisták egy szál gyertyát.) Szász Gyula Kanizsáról csupán annyi segítséget kapott, hogy a kanizsai ó-takarékpénztár Halis István : Zalai Krónika. \' 258, meg a délzalai takarékpénztár a házuk építésekor vele csináltatták az ornamenseket, de a délzalánál később ezeket a diszitményeket is eltakarták a boltok cimtábláival. Pedig rendelhettek volna palotájukra pár meztelen-gyerek szobrot, sőt talán évi segítségben is részesíthették volna a küzdő művészt, ki gondjaitól megszabadulva nagynevű szobrászunk lehetett volna. (Ha efölött gondolkodunk arra az eredményre jutunk, hogy a kanizsai pénzintézetek igazgatói közül talán Eperjesy Sándor lett volna ilyen dologra leginkább megnyerhető, mert rossz hire dacára vele leghamarabb meg lehetett értetni bizonyos kötelezettségeket, bárha a tartalékalap kisebbé vált volna ís pár ezer forinttal.) Az országházi munkája után ugy látszott, hogy Szász Gyula egyszerre magasabb helyre jut a művészek között. Megbízatást nyert a csáktornyai Zrinyi Miklós emlékre. El is készítette kifogástalanul. A leleplezési ünnepen azonban a „mágnum áldumás"-nál sehogyse tudott megmenekülni a szerény, szolid életű művész attól, hogy annyi bort bele ne diktáljanak a lelkesült magyarok, mikép annak folytán tüdőgyulladást kapott, és belehalt. Tandorral sok mindenféle művészi és történeti dologról beszélgettünk. Ő elmesélte, hogy Zalában, Somogyban és Veszprémben hol talált valami érdekes régi építményre vagy tárgyra, én pedig beszéltem Zalamegye történetéből egyes epizódokat, majd Kanizsa egykori híres váráról, lakóinak viszontagságairól, a városi muzeum berendezésének keserves vajúdásáról. 259, Beszélgettünk a középkorbeli szabadkőművesekről, kiknek nyomait Zalában is megtalálhatjuk a régi nagyobb és szebb épületeknél: a bucsu-szentlászlói meg a kapornaki templomnál. Aztán sorra kerültek Árpád korbeli emlékeink : épületek, oklevelek, hagyományok. Persze mindig Kanizsa volt a középpont, a honnan kiindultunk s a hová visszatértünk. Nagyon érdekes dolgok kerültek igy felszínre, s mennek majd újra feledésbe. Néhányat felemiitek. A török uralom idejéből nincsen egész Zalamegyében más emlékünk, mint Kanizsán a ferenc-rendi barátok templomában a szenteltvíztartó, melyre török írás van bevésve, és amely éppen ezért az országos műemlékek sorába fel is van véve. Az oszlop formájú szentelt víztartó oldalába vésett jegyeket Bátorfi Lajos ösztönzésére lerajzolta ezelőtt mintegy harminc évvel Pflancer Gábor kanizsai gimnáziumi rajztanár, s elolvasás végett a bécsi török követséghez küldötte, honnan ez a magyarázat érkezett: A felírás olvasása: „Amáli illa jetti Musz- tafa." Értelme: „Állította Musztafa, hogy Allah segítse 1" Aztán igy irta le Kanizsa történetéről egybeállított munkájában Pflanzer Gábor, ki még hozzátette, hogy az edény vagy oszlop 1683. évben emeltetett az uj fürdőhez, s kinek munkáját még jobban összezavarta és saját neve alatt adta ki Balog János honvéd százados. Persze ezt a magyarázatot valóságnak fo- 260, gadta el mindenki, igy jelentetett be a műemlékek országos bizottságához, s én is igy emiitettem meg egyik könyvemben, „A fcrencrend kanizsai zárdájáéban, bár sehogy se birtam hozzá illeszteni a történeti körülményeket. Tandornak elmondtam kételyemet, s ő a kérdést alaposan megvitatva szintén arra az álláspontra helyezkedett, hogy valószínűleg hibás a török felírás megfejtése. — No majd elolvasom én! mondja Tandor, és halogatást nem ismerő buzgalmával mingyár tanulni kezdte valami német lexikonból a török irást. A felírásból el is olvasta ezt az egy szót: „Musztafa", de többre nem tudott menni. Még pedig amiatt, mert a kövön az egyenetlenség mélyedései között lajkus szemnek majdnem lehetetlen megállapítani, meddig terjed az irás, s melyik a cifrázat. Valószínűleg ezért nem jól rajzolta le Pflancer s emiatt rosszul olvasták Bécsben. — No majd elolvassa Zia Baldzsi! szóltam. — Ki az ? — Egy müveit, gazdag „ifjú török", ki többször eljön Kanizsára nyaralni! Feleltem Tandornak, kinek meg kellett ismételni válaszomat, annyira hihetetlennek tetszett, hogy ide jöjjön valaki nyaralni. (Később a török háború kiütésekor, 1914 és 1915-ben Zia Baldzsi közel egy évig Kanizsán lakott feleségével és két gyermekével.) Zia Baldzsi csakugyan megjött még azon a nyáron, 1910. junius 23-ikán. Már harmadnap, junius 25-én, elhozta Zia Baldzsit a török irás megfejtése végett az alsó 261, templomba Havas Hugó, aki egyúttal tolmács volt. Zia Baldzsi európai öltözetben volt: fekete kabát, világos nadrág, sárga cipő. Csupán a fején levő fez mutatott keleti emberre. Dél tájban mentünk a templomhoz. A nagy ajtó mindkét szárnya tárva volt, s a mellette levő szentelt víztartó cirádáit tisztán lehetett látni. Az ifjú török levette a fezt a templomban, és én rámutatva a víztartóra azt kérdeztem : — Mi ez? — Siremlék. Felelte gondolkodás nélkül. (Tehát fürdő előtt nem állhatott, hanem temetőben, vagy valamelyik dzsámiában.) Zia Baldzsi aztán lehajolt a víztartó oldalához, és fenhangon olvasta a felírást: Musztafa aga Elmerhum Szene 1084. E szavak értelmét, megtartva a sorokat, igy fordíthatjuk magyarra: Musztafa aga Meghalt Évben 1084. Vagyis: Musztafa parancsnok meghalt 1084. évben. Aztán Zia Baldzsi megmagyarázta mindazt, ami a felirat megértéséhez szükséges. így 1.) az aga ki- 262 fejezés nem egyszerű tisztet jelent, hanem magasabb rangú katonát: parancsnokot, kormányzót; 2.) az 1084. szám az elhalálozás évét jelenti, mely a keresztény számítás szerinti 1667 évnek felel -meg. Mikor kijöttünk a templomból, megálltunk a lépcsőzet legfelső fokán. A nap arany tengerben fürösztötte a vidéket. És mi a török uralom alatti Kanizsáról beszélgettünk. Zia Baldzsi látni szerette volna a várat. Egy kanyaritást csinálva kezemmel a berek felé a mostani gőzmalom és szeszgyár épületei felé mutattam: — Ott volt Kanizsa vára! Zia Baldzsi arra nézett, és semmit se látott. A régi várnak nines már látható jele, de szemmel még ki lehet venni tisztán a kiemelkedő részekben, merre voltak a várfalak. Zia Baldzsi meghatottan nézett a mesz- szeségbe. Tulajdonképen miért is öldökölte egymást a két testvér, a török meg a magyar? --Kérésemre tussal lerajzolta két pél-dányban Zia Baldzsi a felírást, melyet pontos másolatban itt bemutatunk. A kanizsai lörök síremlék felírása. 263, A műemlékek országos bizottságánál leendő kiigazítás végett még aznap elküldöttem az egyik példányt magyarázattal együtt Tandor-nak, ki akkor villájában nyaralt Balatonfüreden. (Ott is halt meg hirtelen halállal 1913. junius 12-ikén.) Mint emiitettem, Tandorral sokat beszélgettünk a régi freimaurerekröl, kiket magyarul szabad-kőmiveseknek szoktunk hivni, de a kiknek nevét a kanizsai egykori városbíró Babócsai József még 1793-ban nagyon találóan magyarította szabad-építőknek. Mert a szabadkőmives elnevezés fogalmában nemcsak a falrakó kőmivesek voltak, hanem a szobrászok, a tervezők, a festők is, általában mindazok, akik alkotók (épitők) voltak. S ezért rosz a szabadkőmives elnevezés, mely csupán szolgai fordítása a freimaurernek, de igazi értelmét nem adja vissza. Tandor fáradhatatlan volt a régi nyomok kutatásában. Zalamegye néhány kisebb régi templomában, (például a pacsai meg a rajki templomokban) érdekes alakzatokat fedezett fel. Mindegyikben egyenes (szegletes) apszis volt, melyből Tandor egy eddig ismeretlen céh-székhelyet gondolt megállapíthatni. Nagy lelkesedéssel beszélt ezekről a különös felfödözésekről. Mikor aztán az 1905—7 év körül Tandor részletes vizsgálat teljesítése végett újra megjelent a falvakban, azzal fogadták: —■ Gyönyörű szép uj templomunk van ám ! Nem az a régi csúnya, amelyikben már nem is akart misézni a tisztelendő ur! 264, („Közönséges kontár munka mind a két uj templom, akárcsak a kiskanizsai", jegyezte meg Tandor keserűn.) Különben Tandor már mint egyetemi hallgató nagy problémákkal foglalkozott. Az időben az ócsai templom romokban hevert, de azért a szakértő szem meglátta, hogy az Árpádkori templom minő gyönyörű. Tandor meglátta. És negyedéves hallgató korában arra használta fel a karácsonyi szünidőt, hogy (éppen karácsony napján) elgyalogolt Ócsára, pedig hat óra járás Budapesttől. De hát a gyalo-golást megszokta még diákkorában, mert apja pékmester lévén, a frissen sült zsemlyét minden hajnalban az Ottó gyereknek kellett kivinni Sormásra, és még idején vissza is jönni, hogy az iskolát el ne mulassza. (Hanem azért kitűnő tanuló volt mindig.) Ócsán pontosan fölmérte a romokat, bár ujjai meggémberedtek a hidegtől. És azután még aznap visszagyalogolván, a vakáció alatt elkészítette a templom újraépítési tervét, és teljesen egybeállította a részletes költségvetést is. Több esztendő múlva egykor az országos műemlékek bizottságának egyik nyilvános ülésében Henszlman mint referens fölemlítette, hogy jó lenne az ócsai templomot restaurálni. Erre Tandor szó nélkül fölkelt, lakására ment, a kész munkát magához vette és visszamenve átnyújtotta Henszl-mannak. Hát ilyen csodálatos eset még nem történt meg Henszlmann Imrével ! Alig tudott eleget bámulni rajta. A tervet áttanulmányozta és any- 265, nyira megtetszett neki, hogy annak dacára, mikép Steindl Imre más emlék felépítésére akarta a rendelkezésre álló költséget fordítani. Henszlmann forszirozása következtében elrendelték az ócsai templom restaurálását, és az építéssel Tandor bízatott meg. Ez volt első nagyobb megbízatása Tandor-nak s ez nem volt vak szerencse, hanem az előrelátó tudásnak következménye. Az építés hosszú ideje alatt megismerkedett Tandor Ócsa város intelligenciájával. Ekkor történt vele egy érdekes esemény. Az eset megértéséhez el kell mondanunk a régi szabad-épitők szokásaiból. Abban az időben évekig, sőt akárhányszor századokig dolgoztak az épitők egy-egy templomon. Persze a hosszú idő alatt mulatságokat rendeztek, amikor csak tehették. Felhasználták lakozásra nemcsak a sátoros ünnepeket, melyek akkor teljes egy hétig tartottak, hanem megragadtak minden alkalmat a titulus bibendire. A lakomákból ki voltak zárva az idegenek, mert olyan vaskos tréfákat csináltak mulatság közben, hogy azokat nem volt célszerű meglátni idegen szemnek. Ha például valamelyik faragó művész elrontott egy szobrot vagy oszlopot, akkor megállapították, hogy a munka hasznavehetetlen, és az elrontott követ ünnepiesen eltemették az épitkezés helyén. De előbb nagy vigasságot csaptak, melyen a kődarabot ruhába öltöztették, s miután kimondták rá, hogy beteg, hát szépen lefektették, ágyához orvost hivattak, ki hókusz-pókusz közben 266, eret vágott rajta, majd megklistérozta. Szóval mindent megtett amit az akkori orvosi tudomány szükségesnek tartott a beteg életének megmentésére. A lelkiismeretes orvosi kezelés azonban nem hozott gyógyulást. Barátot hivattak tehát, aki meggyóntatta a beteget. Ez sem segitett. Ekkor eljött rettenetes vörös ruhában, hosszú farkkal, hegyes szarvval, és infernális bűzt terjesztve, az ördög, — és elvitte a doktort is meg a barátot is. Ezek után pedig a mulatozók megállapították, hogy a beteg meghalt, el kell temetni. Óriási tort rendeztek tehát és eltemették a követ hosszú ceremóniával. Persze ráfogták szándékosan is egyik-másik művészre, hogy hasznavehetetlen munkát csinált, (Er hat einen Bernhardt gemacht") csakhogy többször lehessen mulatságot csapni. Ilyen elásott követ sok helyütt találtak hazánkban is. Többek között a budavári templomban. Tandor ócsai tartózkodása idején az ottani református pap, (ha jól emlékszem Kovács volt a neve,) váltig erősítgette, hogy a régi templom alatt kriptának kell lenni, mert az ócsai néphagyomány azt mondja, mikép a templom építésekor valami nevezetes ember ott megbetegedett, s dacára az akkoriban ritka orvosi segítségnek, meghalt a halotti szentség fölvétele után, és holttestét titokban a templomba temették. A tiszteletére pedig nagy tort ültek. Tandor szakértő szeme azonnal látta, hogy kriptának nyoma sincs az egész épületben. A pap azonban annyira ragaszkodott a hagyomány valóságához, hogy még a helyet is körülbelül meg- 267, jelölte az apszisban, hová állítólag eltemették a halottat. Tandor csupán azért, hogy a papot meggyőzze állítása valótlanságáról, meghagyta munkásainak, mikép a református lelkész mindenkori jelenléte mellett húzzanak próbaárkokat, s esetleg az egész apszist ássák föl. Az eredmény meglepő volt. Az árokhuzás-nál hamarjában beleütköztek egy kőbe. Roppant izgalom között ásták ki az egy méter hosszú s félméter vastag követ és Tandor rögtön látta, hogy az egy Bernát-kő, vagy Bence-kő. Azoknak a konzoloknak volt egyike, melyek . a régi templomba több helyen voltak épitve. A kő alsó felén levő faragvány nagyon kiállott, s valószínűleg emiatt nem használták föl, hanem kimondták, hogy barát-kő, és eltemették. Ugy történhetett, hogy a nagy lakozást valamelyik ócsai ember megleste, és szájrul-szájra adta a titkot, míg aztán kiderült a valóság — nyolcszáz év múlva. A régi mesterek építési titkai után a külföldi minden nevesebb építész kutatott. Tandor is sokféle munkája közben folyton kutatott utánuk. És mindjárt meg is mondhatjuk, hogy nem minden eredmény nélkül. Hogy ez milyen nehéz vállalkozás, sőt majdnem lehetetlen feladat, ehhez tudnunk kell, hogy a titkokat az uj mesterekkel közölni csupán szóval volt szabad, még pedig hét régi mester jelenlétében. És hogy az uj mesternek fogadalmat kellett tenni, mikép a titkot el nem árulja, s annak magyarázatát sem irásba nem foglalja, 268, sem fába vagy kőbe vésve másnak tudomására nem juttatja. A mult század közepétől elhanyagolták a mesterek fölvételét, és egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy a halál annyira megritkította a társaságot, rnikép nem lehetett többé uj mestert fölvenni és neki átadni az építési titkokat, mert már nem volt a céhben hét élő mester. De hát későn volt minden sopánkodás. Nem lehetett a dolgon segíteni. Hires építészek azonban minden áron ki akarták kutatni a titkokat. Egyik ezt, másik amazt „találta ki." Az eredményt mindannyian Schmidt bárónak hozták tudomására, ki a wieni gyönyörű Votiv templomot építette, s kiről tudták, hogy a régi mesterek titkainak letéteményese, és valószínűleg a társulat utolsó mestertagja. Schmidt báró azonban fogadalmára hivatkozott és nem mondott semmit se. De mégis kiderült valami. Ugyanis a régi monumentális épületekben, különösen a nagyobb templomokban, rejtelmes vésett jegyek vannak, melyekkel Rziha cseh építész behatóan foglalkozott és hosszas tanulmány után arra a következtetésre jutott, hogy azok nem lehetnek mások, mint az építők mester-jegyei. (Mutter Figuren.) Rziha is Schmidt báróhoz fordult fölvilágo-sitásért. S minthogy ez nem tartozott a tulajdon-képeni építési titok közé, tehát Schmidt báró megvallotta, hogy helyes a fölfedezés, mert azok csakugyan mester jegyek. Azokat a jegyeket az 269, uj mesterek tartoztak a fölvételkor elkésziteni, s később minden egyes esetben rávésték jegyüket az általuk készített szoborra, vagy épületre, még pedig hajszálnyi pontos méretben. Ezek a jegyek a céhek székhelyein (Strasz-burg, Wien, Zürik, Köln stb.) őriztetnek máig is, és azokból meg lehet állapítani a mesterjegyek tulajdonosának nevét, és a kort, melyben élt. A jegyeknek sok ezer változata lehetséges ugyan, de azért már az első tekintetre tisztában voltak a régi mesterek, hogy a jegy melyik céhhez tartozik, mert Kölnben háromszöges, Zürichben hármas ivü, Straszburgban négyszöges, Wien-ben négyes ivü szerkesztésben csinálták a mesterjegyeket. Nálunk Magyarországon is a talált mesterjegy alapján kutatták ki többek közt a csötörtök-helyi templom építőjét. Tandor Ottó is talált ilyen mester-jegyeket, még pedig hatszáz évnél is régebbieket. Minket ez annyiban különösen érdekel, mert éppen Zalamegye régi templomaiban födözte fel azokat. A bucsuszentlászlói templomban egy mesterjegyet, és a kapornaki templomban három mesterjegyet. Ugyanis nyári szünidejét rendesen arra fordította Tandor, hogy fáradságot nem kímélve végig kutatta (a legtöbbször unoka öcscse Kuhár Ottó társaságában,) egész Veszprém, Somogy és Zalamegyét. Minden szobrászi és építészi emléket lefotografált, pontosan fölmért, és szakszerűen leirt. Ez a nagy munka az országos műemlékek bizottságánál van letéve, s Tandor érdemeit örökre megőrzi, mert az emiitett három vármegye törté- 270, netiróinak megbecsülhetetlen segítséget fog nyújtani. A fáradságos kutatás közben fölfödözött mesterjegyekre nézve Tandor Ottó nagy örömmel táplálgatta magában a reményt, hogy valamelyik céhnek nyilvántartásából, (talán a kölniből,) megállapíthatja a megyénkbeli templomok építőinek és szobrászainak nevét. Most ez a remény semmivé lett, mert nem igen akad még olyan emberünk, ki fáradságot nem kiméivé ilyenekkel foglalkozik, és annyira ért is a dologhoz, mint Tandor Ottó. Különben pedig Tandornak elég szerencsés keze volt a kutatásokban. Például a kapornaki templom egyik építőjének, (talán éppen a legfő építőnek,) nevét megtalálta történeti uton is, egyik (1212. évbeli) Árpádkori levélben. E levélben az a följegyzés van, hogy 11. Endre királyunk apja alatt Wolfer mester tervezte és építette („invenit et construit") a kapornaki templomot. Tandor aztán könnyen megállapíthatta ebből azt is, hogy az épitő Wolfer volt, meg azt is, hogy a templom mikor épült. Tudnillik II. Endrének atyja (III. Béla) 1173—1196-ig uralkodott, tehát a templom valószínűen 1180. év táján épülhetett. Tandorral néha kirándultunk Kanizsa környékére. Egyszer elmentünk a „Romladék"-hoz, mely a szentgyörgyvári hármas hegyhát utolsóján (már Somogyban) fekszik. Ez a romladék a régi Szent-György Kasz-tellum. 271, Most is ugy áll a magaslaton : „infra us-quem fluvium et pontem ubi transiretur ... ad Moruchhel". A patak most is folyik Mórichely felé, a hid (fa-hid) most is ott van. Persze nem az a régi, mely 1411. évben a bajnai Bot család birtoklása idején volt, de most is azon a helyen. Később a birtok állítólag a pálosrendieké lett, s a hagyomány szerint ezen a helyen állott a Szent-Péter-egyháza néven emiitett kolostoruk és templomuk. A zárda épületének illetőleg a várnak területe elég kicsiny, (mintegy kétezerötszáz négyszög méter) de jól meg lehetett erősítve. A váracsot övező mély árok máig is megvan, sőt még a zárda egykori halastavának föld-bástyái is tisztán kivehetők a jelenlegi rétségen keletriil nyugat felé húzódó vizmosta part között. Tisztán látható a vár felvonó hidjának helye is a nyugati oldalon, valamint a négy sarkon a kiugrások, hol a négy torony állott. A vár alapja máskép gömbölyűnek látszanék, de a kiugró négy sarok négyszögüvé teszi. Az épületek köveit már kiásta a bagolai, szentmiklósi és kanizsai nép, de még megvan egy méter magasságú fal egyik gödörben, (valószínűleg pince lehetett,) melyet szétszedni nem tudtak a kincskeresők, mert a téglákat egybeforrasztó mész teljesen kővé változott, s lehetetlen szétszedni. Külömben fákkal van benőve a gidres-göd-rös várhely, s a déli oldal árkában szép nagy diófa van. A terület a hegy-községé. (A várhely melletti rét 1724-ben Chinorányi István kanizsai m postamesteré volt. „Regius Civitatis Canisiensis Postarum Magister" szól az okirat. Kanizsa lakói nem igen keresik föl e szép helyet, s azért mint ritka vendégeket Tandort és engem behívott pincéjébe a romladék melletti szőlőbirtok gazdája, Horvát József nyugalmazott vasúti gépész, ki nemcsak azt mondta el, hogy van mozdonyra, mozgonyra, és villamos-gépre vizsgája, hanem azt is, hogy az egykori zárda helyén nőtt fákból éppen az idén (1909. évben) kivágatott mint kápolna-atya 180 forint árát, mely pénzből kifestette és kijavíttatta a hegyi kápolnát, sőt a toronyra uj bádogot is tétetett. (Az a kivágott fa a mai háborús árak szerint többet érne négyezer koronánál.) Aztán szívesen kínált bennünket saját termésű karcossal, s bár Tandor nem volt borivó ember, mégis neki is ízlett a meleg napon való séta után a savanyó ital, de nem is lehetett visszautasítani az emberséges kínálást. — — Máskor kisétáltunk a kanizsai határban levő Háromkereszti kápolnához, melyet Inkei-sirbolt név alatt jegyeztek a katonai térképekre. Ezt az Inkei-féle kálvária kápolnát Tandor részletesen lefotografálta és fölmérte, Elmagyarázta minő egységes konceptus szerint milyen szépen van épitve, s hogy ahhoz fogható pompás müvet messze földön nem lehet találni. (E Háromkereszti Inkei-kápolna fel van véve az országos műemlékek közé. A kálvária kápolnáról és épittetőjéről bővebben meg fogunk emlékezni, ha lehetséges lesz.) Közben aztán nagy terveket szőttünk 273, az én kis hivatalszobámban. E tervek néhányára is kitérek. Hogy Zalamegye pusztuló nevezetességei közül valamit megmentsünk az utókor számára: elhatároztuk egy történeti folyóiratnak kiadását. Tandor vállalta Zalamegye építészeti és művészeti történetének megírását, Róth Miksa az illusztrálás nehéz dolgát látta volna el, (mert képekkel és mindenféle egyéb illusztrációval akartuk kiállítani a folyóiratot) én pedig a szerkesztői gondot vettem volna vállaimra. Ezenkívül számítottunk Csák Árpád, Csempesz Kálmán, Me-gyercsi Qéza, Sági János munkálkodására, s általában a megye minden intelligens emberének segítségére, akik történettel, régészettel és művészettel foglalkoznak. A nagy kiadással járó úttörő vállalathoz csupán háromszáz példánynak megrendelését kértük Zalamegye vicispánjától a vármegyei iskolák részére. Ez lett volna a szubvenciónk. „Fedezet hiányában" a vármegye nem fizetett elő. Ott még nem értik meg ennek fontosságát és halasztást nem tűrő sürgősségét. S ez nekünk annyiban szerencsénkre szolgált, mert kiderült, hogy több ezer koronával bele buktunk volna a vállalatba. Pedig a vállalkozók meg a munkatársak is mind ingyen dolgoztak volna. Hát a másik terv ? A városi muzeum és könyvtár helyiségeinek felállítása s azzal kapcsolatban a Batthiány hercegi hitbizomány középpontjának Kanizsára telepítése ? Az volt ám grandiózus ! Tudjuk, hogy a Batthiány hitbizomány szü- Halis István : Zalai Krónika. \'8 274, net nélkül nyomta Kanizsát mindaddig, a mig a földesúri jogokat el nem fújta a szél. Az uradalom még annyit sem tett meg, hogy néha a herceg Kanizsára jött volna, udvarával egy kis fényt hozott volna, s a város sérelmeiről közvetlenül tudomást szerzett volna. Száz évig csupán az urodalmi tisztség elfogult és kicsinyes szempontú jelentései szerint kezelték Kanizsát. Erről való beszélgetés alkalmával egyszer azt mondja Tandor: — Megpróbáljuk helyrehozni a mult hibáit! — Kik próbálják meg ? — Hát ön és én. Nevettem a tréfán, mert ez a mondás szinte amerikai izü erős éle volt. Eltelt jó félév, mikor (1911. februárban) Tandor nagy papiros csomaggal állított be hivatalomba. A csomagot kibontván, megmutatta és megmagyarázta, hogy azok a Batthiány hercegség által Kanizsán építendő palota tervei, mely épületben elhelyezést fog nyerni a városi muzeum és könyvtár is. E hercegi palotáról háromféle tervet készített, mind a hármat más-más formában és nagyságban, s mind a hármat teljes részletesen kidolgozta. (Egy ilyen terv készítési dija öt-hat ezer korona, tehát a háromé legalább tizenötezer koronába kerül. Tandor félévig munkálkodott rajta.) Részemre elkészítette a paloták külső formájának fotográfiáit. (A részletes kidolgozás bizonyosan megtalálható Tandor hátramaradt irásai között.) Az egyiken a muzeumi részlet olyan elragadó szép lenne, hogy a párisi muzeumot, a 275, Louwret, nem is lehetne vele egy nap említeni. A másikon a hercegi palota sarkára jönne egy felséges torony, mint pándánja a szembenálló alsótemplomi toronynak. Mert a palotát a mostani posta és dohányraktár épületei helyére tevezte, hova az állam akarja építeni a törvényházat, melyet gőgösen Igazságügyi Palota névvel fogunk ellátni. A harmadikon három különálló épületet tervezett: középütt a herceg lakását, mellette a könyvtárt, másik felén a muzeumot. — Miért nem tervezi a főútra a városháza átellenében levő uradalmi épületek helyére ? — Mert a főúton nem lenne kellő perspektívája ennek a monumentális épületnek, mig az Erzsébet-tér nagyon kitüntetné annak szépségét! Aztán itt könnyen a telekhez lehetne még venni tizenöt-tizennyolc holdnyi belső parkot is, melyet én bele is számítottam tervembe. — Ez nagyon sokba kerülne ! — jegyeztem meg. — Nem számit ilyennél pár százezer korona, hisz úgyis a hitbizomány törzsvagyona lenne, s azért a körmendi kastély is megmaradhatna. Sőt amennyiben Kanizsán nem akarnának hercegi lakosztályt épiteni, akkor is áthelyezhető lenne a hitbizományi régiségtár, mely mint a muzeum egyik osztálya nyerne elhelyezést. — Nagyszerű terv! Bizonyára fentartaná annak a hercegnek nevét, aki hozzájárulna. Erre azomban nincs kilátás. — Megvárjuk, amig László gróf lesz a hitbizomány ura. Ahhoz majd elmegyünk, és elmondjuk a dolgot. 276, Megint azt kérdeztem, amit félév előtt: — Kik? A válasz is az volt, ami félév előtt: — Ön és én. Nevettem, mert még félig tréfának tartottam a beszédet. De Tandor imigy folytatta: — Én tudom praxisból, hogy nagy urakkal könnyebb megértetni rendkívüli terveket, mint kis emberekkel. Azért majd annak idején rászánunk két napot, és személyesen fogunk beszélni az uj herceggel. Én az épitési terveket fogom elmagyarázni, ön pedig beszél Kanizsa város óhajtásáról, sőt ha lehet a régi sérelmekről is emlit valamit, melyet most a tudománynak és a városnak hozott áldozattal elsimíthatunk. — Nevetségessé válunk! Tandor összehúzta szemöldökét: — Én hiszem, hogy sikerrel járunk! Nem szabad kishitünek lenni ! Hisz ön mondta, hogy Batthiány László rendkívül tartalmas ember, ki Köpcsényben most is kórházat tart fen, és orvosként maga működik! Ilyen emberrel ne lehetne beszélni ? Bele kellett egyeznem, mert meg voltam fogva. Magamban azzal vigasztalódtam, hogy Ödön herceg nem fog egyhamar meghalni, pedig már tul van a nyolcvanadik évén. Hiszen Fülöp hercegben is közel száz éves koráig tartogatták az orvosok a lelket, mikor testileg már régen csak árnyékember volt. Aztán közben más is történhetik. Történt is. Olyan, amit legkevésbé vártam: Tandor meghalt és a csillogó légvár szétfoszlott. A történetnek végére értünk. De még valami érdekes dolgot szükségesnek látok elmondani. 277, Ugyanis az országház építésénél Tandornak minduntalan érintkeznie kellett a magyar kormány mindenható emberével Tisza Lajossal, a későbbi gróffal. Tisza Lajoshoz kellett bemutatni a százféle ajánlatokat, melyek mind nyereségre, (sőt néha óriási csalásra,) voltak alapozva, s melyek fölött a hozzáférhetetlen Tisza Lajos zordon igazságossága Ítélkezett. Tandor az ő referálásai alkalmával minden tartózkodás nélkül, őszintén, majdnem egész nyersen tárta fel az ügyek rejtelmeit, s talán éppen erről Tisza Lajos hamar felismerte Tandor teljes önzetlenségét, és nagy tudását. S ezért rendkívül nyájasan bánt vele, előadmányát mindig elfogadta: „Jól van, édes öregem!" Referáda alatt senki sem mehetett a szobába, s egyik napon a titkár mégis beeresztett valakit, még pedig bejelentés nélkül: Tisza Kálmánt. — Jó napot Lajos! Valamit meg kell beszélnünk! — Szólt a miniszterelnök. Tandor felvette az iratcsomót és kimenni készült. Tisza Lajos kissé összehúzta a szemöldökét. Tandorhoz fordult, és azt mondta: — Maradjon, édes öregem! Aztán igy szólt Magyarország Nagyurához: — Jó napot Kálmán! Várj kicsit, amíg elvégezzük a dolgunkat! A Generális nem maradt méltatlan testvérjé-hez. Leült, maga mellé tette kalapját, és azt mondta: — Megvárom! (Talán ez adja magyarázatát Tandor állításának, hogy nagy urakkal könnyű megértetni magunkat.) X. Horvát Gyula. Ozerencsétlen életű, tehát érdekes ember volt Horvát Gyula, kire igazán meglehetősen ráillik az a cim, a melyet Ötvös Károly adott egyik könyvének: „Aki örökké bujdosott." Mert Horvát Gyula sehol sem tudott megmaradni huzamos ideig. Vándorolt Zala, Somogy, Vas, Veszprém, Pest és Fejér megyében, s ezenkívül még bizonyosan több olyan helyütt, amelyről mi nem tudunk. Életrajzát sem lehet most még egybeállítani, de feljegyezzük azt a keveset amit Kanizsán tartózkodásáról tudunk. Ha mások is megteszik ezt, akkor talán sikerül a gúnyos tollú, humoros Horvát Gyula értékes írói mivoltát kellő módon méltatni. A magyar írók élete (Szinnyei) cimü gyűjteményben a következők foglaltatnak róla: 279, Horvát Gyula (Z.) ügyvéd és hírlapíró, született 1836. október 19. Sümegen. (Zalamegyében.) Hírlapírással foglalkozott 1879-től Budapesten, 1883-ban Veszprémben és 1885-ben Székes-fejérvárott. Már előbb 1877-ben Szombathelyen. A 80-as évek vége felé lassan ölő agylágyulásba esett és jelenleg is élő halott Zalaegerszegen. " Tárca leveleket irt a Győri Közlönybe (1858--59) humorisztikus cikkeket és költeményeket az Üstökösbe (1867). Költői levél egy kövér emberhez, Göcseji Gyula álnév alatt, — a Magyar Újságba (1868). Őszinte szavak cimü humoros cikkéért sajtópert kapott, az esküdtszék elitélte nyolc hónapra s büntetését le is ülte. A Bolond Istókba (1873) Görcs lovag név alatt irt. Ezenkívül számos humoros dolgozata jelent meg versben és prózában a fővárosi és a vidéki lapokban. Ebből az életrajzból teljesen kimaradt Horvát Gyulának kanizsai tartózkodása, mely pedig több évig tartott, mert a hagyomány szerint valami hivatalt viselt. Bizonyos, hogy az 1860. és 1861. éveket Kanizsán töltötte, s tevékeny részt vett az alkotmányos küzdelemben, mely Kanizsán különösen a policáj elleni titkos harcban nyilvánult. Később ez a szívós harc-mindinkább nyilvánossá kezdett lenni. Végül pedig már a policájnak meg a fináncoknak macskazenét is mertek rendezni. A policáj némely cselekedetére kiterjeszke- 280, dünk, mert Horvát Gyula szereplésével van egybekötve, de meg azért is, mert hozzátartozik Kanizsa történetéhez. Mikor 1861-ben agyonlőtte magát Teleki László gróf, akkor már hajszálon függött a forradalom kitörése A tragikus halálozás után gyász ünnepet rendeztek az egész magyar hazában, s igy Kanizsán is olyant akartak rendezni. Röviddel előbb jelent meg nyomtatásban Horvát Gyula könyve: „Kanizsa város története s annak jelen viszonyai". (Kanizsa 1861. Mark-breiter J. betűivel.) E kis könyv alig állott másból, mint a „Die eröffnete ottomanische Pforte" néhány oldalának fordításából, és a Szalay Ágoston által közzétett „Négyszáz magyar levél" Kanizsára vonatkozó darabjainak közléséből. De a kanizsaiaknak mégis sokat ért, mert ez időig a város történetének egybeállításával csupán Babócsay József orvos foglalkozott, de ennek munkája kéziratban maradt, s igy Horvát Gyula könyve némileg úttörő munka volt. Azért is érdekes e könyv, mert Kanizsa története iránt igyekezett figyelmet gerjeszteni az emberekben, de különösen érdekes, amit maga Horvát Gyula mellékesnek tartott, az a rész, mely „Kanizsa jelen viszonyai"-ról szól, és a melyben az ő kissé szatirikus tollával megörökítette részünkre a félszáz év előtti Kanizsát. Bámulva látjuk könyvéből,- hogy ma egészen más Kanizsa, mint ötven év előtt. A könyvben emiitett akkori mesteremberek és kereskedők családjai teljesen eltűntek. Olyan hatást tesz ránk, 281, mint valami mesés könyv. Pedig velem együtt még van néhány élő ember, aki a könyvbeli alakok nagy részét ismerte, s az akkori Kanizsa most is a szeme előtt van. A könyv Horvát Gyula tekintélyét megnövelte. A hazafias tennivaló kigondolásában a fiatal iró járt elül, s a minden kicsiségből óriási bünt csináló policáj figyelmének kijátszásában nagy találékonyságot tanúsított. A Teleki emlékünnep tartását nem engedélyezte a policáj főnöke, Szakonyi József. Nem lehetett mást tenni, mint a policájt kijátszani. Mulatságra kértek engedélyt, melynek tiszta jövedelme a festő művészet előmozdítására fog szolgálni olymódon, hogy a jövedelemből képet fognak festetni, és azt valamely közintézetnek fogják ajándékozni. Megnyerték a rendőri engedélyt, és a mulatságban olyan óriási közönség vett részt, hogy Neusiedler Pál által bérben birt Zöldfa vendéglő nagy szálája szűknek bizonyodott. Persze mindenki tudta, hogy a mártir Teleki Lászlónak az arcképét festetik meg a beveendő pénzért, csak a rendőrségen nem tudtak semmit. Ráadásul Horvát Gyula egy kis füzetet adott ki: „Teleki László gróf halálára." Ez még elkeseredettebbé tette a honfiakat. A mulatság jövedelme s a felülfizetések ösz-szege nagy volt. Belőle hamarjában megfestették Teleki László arcképét. A képnek pedig szép széles rámát csináltattak, és addig is míg valamelyik közintézetben elhelyezhették, a busuló magyarok mély meghatottsággal gyönyörködtek benne. 282, Hanem ezt már megtudta a rendőrség is egy besúgótól. Horvát Gyulát bevitték a policáj-hoz, és Szakonyi rásózta a megdukáló büntetést, a képet pedig elkobozta. A föstményt lakására vitette Józsi bátyánk. Azonban a világ nagyot fordult. A Schmerling korszak hamarjában bukni készült. A sötétben a magyarok nem akarták tovább is behunyni szemüket. Hangosan beszélni ugyan meg volt tiltva, de annál többet susogtak az emberek. Ebben az időben történt meg a következő eset Szakonyi Józseffel, kinek tulajdonképeni neve Bognár József volt. A policáj beámter néha lóháton járt a város utcáin. Egy alkalommal a Sopron-utcában kirúgott a lova, Szakonyi lefordult róla, de féllába a kengyelben maradt. Szenesére a jámbor állat lassan lépegetett, s igy a hirtelen odafutó Polec csizmadia könnyen megállította a paripát, s talpra állította a segítségért kiáltozó Szakonyit. Esztendőig nem merészelt Polec az eset után az utcán mutatkozni, mert nemes cselekedete jutalmául innen is onnan is kapott „izenetet" : — Megnyujtunk, akasztófáravaló ! Virradás látszott minden tájon. A rendőrség már sehogyse volt képes a magyarokba belefojtani a szebb jövő iránti lelkesedést. Mikor aztán megjelent Deák Ferenc húsvéti cikke, széltében beszélték, hogy az császári ház sem tud már szembeszállani Magyarország jogaival. A beamterek meg voltak ijedve. Mi lesz velük, ha kiüt a magyar világ ? A rendőrség feje sokat tapasztalt hivatalos- kodása hosszú idején, s azt most értékesítette. Az elkobzott arcképet visszaszállította lakásáról a rendőrségre, és ott a falra függesztette. A magyarok ámulva fogadták a rendőrfőnök diplomatikus intézkedését. Persze nem hittek neki, de azért mégis mondogatni kezdték, hogy „nem is olyan rosz ember ez a Szakonyi" ! Az alkotmányos élet kezdetén nem akadt magyar a rendőrfőnöki hivatalra. Szakonyi pedig engedékenyen csinálta az ügyeket. De azért a következő választáskor mégis felléptették ellene Tót Nándort, Kanizsa legbefolyásosabb s talán leggazdagabb emberének, Tót Lajos ügyvédnek egyetlen fiát. Mindenfelé azt susogták, hogy Szakonyi nem kap szavazatot s igy ellenfele egyhangúlag lesz megválasztva, mikor a választás reggelén megdöbbentő esemény híre röpült szét: agyon lőtte magát Tót Nándor. És rendőrkapitány lett Szakonyi ellenjelölt nélkül. Meg is maradt e tisztségében haláláig. Azt azomban meg kell neki adni, hogy ezutáni hiva-taloskodása kifogás nélkül való volt. Mindennemű hatalmi tulkapást és kanapépört elkerülve a hosszú tapasztalat bölcseségével viselte tisztségét. Jellemző cselekedete volt, amikor uj nevet adtak az utcáknak, akkor a városi tanácsülésen ő indítványozta, hogy Telekiről is nevezzenek el egy utcát. Indítványát el is fogadták, és Teleki-utnak nevezték el a Sopron-utcát, ahol ledobta Szako-nyit a paripája. S a kanizsaiak általában ugy tartják, hogy Szakonyi óta nem is volt a városnak olyan tapintatos rendőrkapitánya. 284, (Természetesen kivétel Krátky Pista hivata-loskodása, ki ebben a háborús világban egy évig volt rendőrkapitány helyettes. Mert ő e nehéz időben nemcsak közmegelégedésre töltötte be tisztét, hanem kérlelhetetlenül járt el ugy az élelem drágitók és egyéb hiénák, mint a veszett kutyák ellen, s a megvesztegethetőségnek gyanuia sem fért hozzá.) Teleki Lászlónak elkobzott arcképe pedig még most is ottvan a kanizsai városi rendőrség hivatalos szobájában. A régi meg a mostani rendőrség imigy tartja meg a jogfolytonosságot. Horvát Gyula később ügyvédi oklevelet szerzett, és eltávozott Kanizsáról. És halálaig vándorolt szerte a szabaddá lett magyar hazában. És ugy látszik mindenütt küzködnie kellett. Például, amikor Szombathelyen lakott, akkor a Zuhanyt Kanizsán kellett nyomatnia. E Krónika szerkesztője Kanizsán a Zuhany előfizetője volt, de a lapot Kanizsáról előbb Szombathelyre küldték, s azután Szombathelyről expediálták vissza Kanizsára. Bizony a szegény ember élete csupa komédia ! Érdekességénél fogva megemlitem, hogy mint magával teljesen tehetetlen beteg embert Horvát Gyulát állítólag elhozták Egerszegről Ka--fíizsára, s ott halt volna meg a Miháld-utcában. De erről nem tudtam bizonyosságot szerezni, sem pedig élete mikénti lefolyásáról nem tudunk bővebbet. Eddig ismert munkái: Kanizsa város története és annak jelen viszonyai. Kanizsa 1861. 285, Gróf Teleki László halálára. Kanizsa 1861 Somogyi Album. Veszprém 1861. (Ebben több költeménye közöltetett, igy a többi között: egy rövidlátó gyászos kalandja a bécsi Khol-markton.) Vas. Társadalmi hetilap. Szombathely 1875. Zsidó mágnás. Budapest 1876. Zuhany. Szombathely és Zalaegerszeg. 1877— 1878. Nagykanizsán 1879 október 1-éig. Dunántuli Hirlap. Budapest 1882. Torma. Élclap 1882. Szombathely számára Budapesten. Paprika. Veszprém 1883. Senki Pál történeteiből. Budapest 1883. Katona dalok. Folytatás. (Az első közlemény a 235. oldalon. Kiállók a kapujába, Kibeszélgetem magamat Vele utoljára . . . II. Ellőtték a balkaromat, Folyik piros vérem. Nincsen kéznél egy szanitéc, Ki bekössön éngem. Gyere, babám, sebeimet Te kötözd be s gyógyítsd meg a Bánatos szivemet . . . III. Öreg ágyuk harangoznak, Szólnak temetésre. Öreg bakát igy temetnek Muszkaföld mélyére. Sirass, babám, sirass egyre : Könnyebb lesz a szegény holtnak Idegen föld terhe . . . IV. Odahaza nagyon várnak, Valakire várnak . . Halovány lett az orcája Egy szép barna lánynak. Sirjál, barna kis lány, sirjál, Halott vitéz kedvesednek Bus levelet irjál . . . V. A harctérre bús levél jött Köny is hullott rája . . . Barna kislány, bus leveled A választ ne várja . . . Nincs szive a hideg vasnak: Ne irj, kislány, a halottak Többé nem olvasnak . . . VI. A harctérről visszaküldték Egy gyászos levelet. Ráirták, hogy akinek szól Vitézül elesett . . . Fejfát vágnak egy uj sirnak . . . Bús levélre búsabb választ Tán az égből irnak . . . 288, Csak ugy sir a vén katonaiélek, olyan szomorúság van a dallamában . . . Most nagyon más, egészen más nóták járják errefelé. Nem igen hangfogóval dolgoznak az orosz hangszerek, de a mi állásaink valóságos várak. Máris gyengült a muszka harci kedv, amit nem lehet csodálni, ha meggondolja az ember, hogy a drótakadályokon lóg valakinek a holtteteme egy álló hétig, miként az az odáig jutott muszkák százaival megtörtént. Még nézni sem nagy élvezet . . . Most meg két napig hóvihar volt. Megint fehér éjszakák vannak a gránicon. A hold is segit az őrködésben s igy nyugodtabban nézünk a következő percek elé . . . Erősen hiszem, hogy — ha még próbálkoznak is — csak nekünk okoznak felesleges dolgot a sok papnélküli temetéssel . . . De azért a béke sem lenne utolsó dolog... No, de én hazaszoktam jutni a harctérről, ha félholtan is. Remélem ezúttal sem teszek kivételt . . . Majd a Centrálban . . . Lám már háromhónapja is mult, hogy márványos asztalnál ültem. Persze mi csak ugy isszuk a feketét állva s a pikkoló is van egy félliter ... De az legalább rossz a végtelenségig. No, de most már fogytán van a gyertya. Kevés van, de abból legalább 50 fillérért jutunk egy akkorához, mint egy hölgycigaretta. Czcbe László. Kétszáz év előtti bünper. Az 1716-ik év május 11. napján Majorics András emberölési ügyében Bernhardt János ur, ezidőszerint itteni városbíró, Molnár János ur, Scheffer György János ur, Wundszom Márton ur, Oblan Jakab ur, Menner András ur, Pollay György ur, Kerndl Mihály János ur, Takács Ferenc ur, Fiirst József ur tanácsbeliek és más esküdtek, u. m. Faics Péter, Baky János, Szabó Marián, Ferenczy Mátyás, Megyery István és Gud-lin György jelenlétében kihallgatást és az alábbi pontokra vonatkozólag végtárgyalást tartottunk. Kérdés : Hogy hivják ? Felelet: Majorics András. K : Hová való ? F : Eleinte Muraközben, majd pedig később, mint polgár itt helyben lakott, nemzetiségre nézve horvát. Halis István : Zalai Krónika 19 290, K : Hány éves ? F : Körülbelül 28. K: Vallása? F: Katholikus. K : Családi állapota ? F : Nőtlen. K: Mi a foglalkozása és jelenleg miből tartja el magát? F: Más foglalkozása nincs, csak napszámból él, és keze munkájával tartotta el eddig magát. K : Volt-e már máskor is letartóztatva és mi okból ? F: Ezekben a zavargós időkben Szepetnek községben egy lovat lopott, amiért ott elfogták és onnan a légrádi börtönbe vitték. Ott azonban feltörte a tömlöcöt és megszökött. K: Tudja-e, hogy most miért van letartóztatva ? F: Természetesen. Azért, mert Szillárka Pali itteni polgárt megölte. Az eset ugy történt, hogy Szillárka Pali marháját, melyet kertjében kártételen ért, zálogba hajtotta, de nevezett Szillárka Pali a marhát az esti harangszó után az udvarból haza terelte. Ő erre utánna ment, hogy a marhát ismét elvegye, de a megölt ezt nem engedte, hanem vádlottat bottal vagy ostorral ütlegelni kezdte, mire Majorics őt megölte akként, hogy a keze ügyében levő nagy bottal fejbe vágta és karjára is ütött, ugy hogy az nyomban meghalt. A hullát az esküdtek szabályszerűen megvizsgálták és azt találták, hogy a felső koponyarész teljesen szét van roncsolva, a karon pedig zúzódások vannak. 291, K : Mi késztette Őt erre a cselekményre, és korábban is ellenségeskedésben voltak-e egymással? F : A megölt ugyan évek óta állandóan gyűlölködött ellene, és pedig először is azért, mert Szillárkától 2 fatuskót eltulajdonított, másodszor azért, mert Szillárkának egy disznaját, melyet káron ért, lelőtte, harmadszor pedig azért, mert a megöltnek fiát, ki őt gyalázó szavakkal illette, egy izben jól elverte. A vádlott azonban sohasem volt ellensége. Evvel szemben azonban Wundszom ur felesküdt tanácsos hivatalos lelkiismeretére hivatkozva kijelentette, hogy mikor előtte, Wundszom ur előtt, a fatuskók tárgyában egyezkedtek, vádlott kifejezetten azt mondta, hogy addig ebből nem lesz egyesség, míg közülük valamelyik meg nem hal. K: Nem követett-e el ezen kívül más gyilkosságokat, vagy tizött-e varázslásokat ? F: Szándékos ölésről nincs tudomása, de egy alkalommal négy társával a légrádi hegyben lopva, éjjeli alkalommal egy bognárt ésJ két kovácsot kifosztottak, összes ruháikat elvették, miután más egyébb azoknál nem volt. Ezután beidéztetett Benczik György csizmadiasegéd, a megöltnek sógora, és vallomást tett arra nézve, hogy mikor vádlottat Homokomárnál el akarta fogni, ez a nála levő fejszével erősen védekezett, és ha a tanú nővére a fejszét ügyesen el nem kapja, ugy vádlott a tanút is megölte volna. Látták ezt a jelenlevők közül is sokan, különösen Takács Ferenc tanácsbeli és Szabó Marián kültanácsos, és még többen. 292, Végitélet. * Minthogy a fenii vizsgálatból világosan kiderül, hogy Majorics András vádlott az ölést szándékosan követte el, amit az összes körülmények s tanúvallomások bőségesen igazolnak, azért tehát, különösen tekintettel arra, hogy őt más bűncselekmények is terhelik, ezen tekintetes városi biróság és összes ülnökei egyhangúlag ugy Ítéltek, hogy vádlott megérdemelt büntetésképen és másoknak példaadásul karddal kivégeztessék, tetemét pedig a kivégzés helyén temettessék el. Kelt mint fent. (Ez ítélet után a jegyzőkönyvben a következő jelentés következik a méltóságos Udvari Kamarához ;) Méltóságos Csász. Udvari Kamara ! Kegyelmes Uraink! A mellékelt bünpör irataiból a Méltóságos Csász. Udvari Kamara kegyesen meggyőződést szerezhet arról, hogy miképen esett itt meg egy emberölés, és hogy a bűntettest letartóztattuk és elitéltük. Minthogy pedig ez a város a pallosjogot a Méltóságos Udvari Kamarától nyerte, ennélfogva ilynemű perekben a megerősítést és a további rendelkezést onnan kell, hogy alázatosan elvárjuk. Azért tehát a Mélt. Csász. Udvari Kamara elé terjesztjük azt a legalázatosabb óhajtásunkat és kérelmünket, kegyeskedjék az emiitett pert átvizsgálni, és kegyesen intézkedni afelől, hogy abban a továbbiakra nézve mi a teendő. 293, A Méltóságos Csász. Udvari Kamarának Canitza, 1716. május 12-én. legalázatosab hódolói N. N. biró és tanácsbeliek. Titulus. A Mélt. Csász. és Kir. Udvari Kamarának a legalázatosabb hódolattal kézbesítendő. Bécsben. Fordította: Havas Hugó. Jegyzet a kétszázév előíti biínperhez. Kanizsa város tanácsának régi jegyzőkönyvéből közöljük ezt a bünpert. Az eredeti feljegyzés német nyelvű, s az elavult nyelvezetű régi Írásnak fordítása elég nehézséget okozhatott a fordítónak, Havas Hugó nagykanizsai ügyvédnek. Egész tanulmányt lehetne irni erről a lényegtelennek látszó perről. Talán egykor majd akad valaki, aki megteszi. Mink most csupán néhány megjegyzésre szorítkozunk, melyek részben magyarázatul, részint pedig figyelemgerjesztésül szolgálhatnak. A vádlott Majorics András ama szavából : „ezekben a zavargós időkben," látjuk, hogy az élet és vagyonbiztonság gyenge lábon állott akkor, mert háborúskodás dult mindenfelé, akárcsak a mi időnkben. Aztán elég feltűnőnek tetszik, hogy a gyilkossággal vádolt emberhez azt a kérdést is intézték, hogy: „nem űzött-e varázslásokat?" De ezt megmagyarázza az a körülmény, hogy kétszáz év 295, előtt nálunk úgyszólván fénykorát élte a babona, rontás, boszorkányozás, varázslás és minden ilyen természetfölötti tudomány. Majorics Andrásnak e kérdésre adott felelete nincs bevéve a jegyzőkönyvbe, valószínűleg azért, mert a válasz tagadó lehetett. Mostani szempontból véve (mikor óriási papiros pazarlást követünk el a btinperek minél bő-vebbi feljegyzésénél,) a jegyzőkönyv nagyon szűkszavúnak látszik, de akkor ugy tartották helyesnek. Különös, hogy az itélet pallossal („karddal") való kivégzésre szólt, mert Verbőci Hármaskönyve szerint csupán asszonyoknak vagy nemes embereknek dukált pallos. Végül még csak azt jegyezzük meg, hogy a bünperben emiitett Szepetnek, Légrád, Homokomár (helyesen Homokkomárom) községek Zalamegyében vannak Kanizsa közelében. De mindezeknél még érdekesebb e bünperben a városbíró és tanács jelentésének, illetőleg fölterjesztésének az a kitétele, hogy „a város a pallosjogot a Méltóságos Udvari Kamarától nyerte." Vagyis Kanizsa csakugyan birt pallosjoggal, amit a lakosok folyton hiában hangoztattak. A jog külömben e bünper ítélete által is igazolva van, mert éppen a Jus Gladii-nál fogva hozhatott a városbíró és tanács halálos ítéletet. Ezt a Jus Gladii-t vagy félszáz évvel később kétségbe vonta, s attól (egyébb kiváltságokkal együtt,) Kanizsát meg akarta fosztani Batthiány Lajos gróf, ki mint teljhatalmú nádor a magvaszakadt Szapári (II.) István gróf birtokaira jogot szerzett. És követelte magának az ingatlanon kívül -296 még Kanizsa város pallosjogát, és minden kiváltságait, pedig ezek sohasem voltak a jóemlékezetü Szapári birtokában. Ennek következtében elkeseredett harc következett az urodalom és a város között, mely éppen száz esztendeig tartott. Erről azomban most bővebben nem beszélünk, hanem csupán rámutatunk a Canisia cim alatt a város régi jegyzőkönyvébe becsempészett, latin nyelven irt rendszabás anakronizmusára. (Ezt a rendszabást Szabó Lajos dr. fordításában e Krónika 104. oldalán közöltük.) Tudnillik ez a rendszabás a most közölt bünpert megelőző időről, (látszat szerint az 1705. évről,) van bejegyezve, már pedig későbbi időben a városbíró és tanács nem ítélkezhetett volna főbenjáró ügyben, ha a rendszabás érvényben lett volna, hisz a 2. pont ettől megfosztja. De egyébként is bentvan a Jus Qladii a város még régebbi (1695. évi,) rendszabásában, s bizonyos, hogy a város nem hagyhatta ki egy későbbi rendszabásában. Ez a különös körülmény, eltekintve többféle tárgyi októl, (milyen például az, hogy az 1703. évi rendszabásban már triviális iskola is említtetik, pedig az legalább félszáz évvel később létesült,) valószínűvé teszi, hogy a Canisia cimü bejegyzés hamisítvány, melyet a városi rendszabás egyes pontjainak elferdítésével, illetőleg egyes pontok értelmének teljes megváltoztatásával legalább félszáz évvel utóbb jegyeztek be, mint az időbeli rend mutatja. A változtatások vagy hamisított pontok való- 297, szintien azért Írattak régebbi időről a tanácsi jegyzőkönyvbe, hogy hivatkozni lehessen arra, mikép már a régebbi időben magának a városi jegyzőkönyvnek tanúsítása szerint sem birt Kanizsa például pallosjoggal, sem bormérési joggal, s igy a város kiváltságai megcsorbittassanak, és a város lakói Urbárium alá kényszeríttessenek. Szinte bizonyos, hogy a hamis bejegyzés valamelyik város-biránk, (ki akárhányszor az uradalom embere volt, s az uradalom előszakolása folytán kényszerűségből lett megválasztva,) közreműködésével történt. Az ilyen prókátori furfang és iráshamisitvány elég gyakori volt a régi időben, és nem igen tudtak ellene sikeresen védekezni. Például a zalavári apátság, (mint most már kétségtelenül meg van állapítva,) szintén hamis oklevél alapján vett birtokába több falut Zalamegyében. Érdekes, hogy a pallosjog maradványaképen később is, amikor már Kanizsa e jogtól régen megfosztatott, a Jus Gladii-t jelképező meztelen kardot tartó kar tétetett mint jelvény a városháza erkélye fölé minden országos vásár előtt nyolc nappal, és vissza levétetett a vásár után való vasárnap. Talán a vásár tartama alatti bíráskodási jogot mutatta, vagy talán a vásártartási privilégiumot. A kitétel meg a visszavétel mindig ünnepie-sen történt. E Krónika szerkesztője gyerek korában sokszor látta a ceremóniát. Vásár előtti nyolc nappal, vasárnap, (a vásár mindig hétfőre esett,) „az öreg mise után" a városház erkélye alatt az utcán haptákban állott Gyuri hajdú a nyakába akasztott dobbal, a széles utca egészen tele volt néppel, s a városház erkélyére kiállott a városbiró 298, A kanizsai régi városháza pár tanácsossal. A zsivajgó gyerekek közül imitt-amott nyakon ütöttek egyet, hogy a kellő komolyság meg legyen. Mindnyájan azt várták, hogy a városi (felső,) templom órája mikor üti a déli tizenkettőt. Abban a pillanatban, amikor az óra első ütése elhangzott, Gyuri hajdú rohamot vert a nagy rézdobon, (micsoda zengő, tüzes hangja volt annak a régi dobnak!) az erkélyre kilépett a biró és a tanácstagok közé Cser József hajduőrmester, és beletüzte a jelvényt az erkély fölött levő vastartóba, a népek feszült figyelme, és szünet nélküli dobpergés mellett. 299, A kanizsai régi városházának itt bemutatott képén rajta van a kardot fölfelé tartó kéz. E jelvény azt hiszem bádogból volt készitve, valamint bádog lehetett a karral egybeforrasztott zászló is, mely a város szineire volt festve. A régi városháza és a mellette levő dupla tetős épület (a Pichler-féle ház, mely később az uj, — vagyis a mostani, — városházába beépíttetett,) téli időben ^rajzoltatott le, s azért vannak havas foltok az épületek tetőin, s azért árnyék nélkül való komor az egész kép. Még valami nagyon érdekes körülményt jegyzek fel. Ugyanis az urodalmi régi épület emeletén a a szomszéd udvarra néző első ablaknak kiugrása van, és hármas szárnynyal bir. A kiugrás folytán többfelé lehet rajta látni oldalról is, ami a kanizsaiak szerint azért volt ugy épitve, hogy a városházára lehessen látni, s igy folytonosan ellenőriztessék, vájjon a kardot kellő időben tüzik-e ki, mert ha elmutasztanák, akkor ez a jog is vakán-ciába esnék, s az urodalom szerezné meg magának, miként a vámszedési joggal tette. E különös ablakon a három zsalu örökké rajta volt, még pedig a hagyomány szerint azért, hogy az utcáról ne lehessen észrevenni, ha az urodalmi emberek kinéznek az ablakon. Ez ma már csupán mosolyra fakaszt bennünket, de a régi időben még furcsább mesékről is kiderült, hogy igazak. Ma már nagyon lényegtelen, hogy ugy volt-e, hogyan a kanizsaiak mondták, vagy nem, de a kardot a kanizsaiak éppen azért helyezték ki a városházára nagy közönség jelen- 300, létében, hogy a jognak gyakorlását szükség esetén számos tanú igazolhassa. Annyi ellenben bizonyos, hogy az urodalom a szomszédos telken az ablak alatt szokta csapatni az embereket, és hogy a tiszttartó, ki rendszerint német származású volt, e rendkívüli alakú ablakból (honnan ő mindent látott és öt nem láthatta senki,) szokott latin számokat lekiáltani a porkolábnak: — Duodecim ! — Viginti! Ha pedig mérges volt, akkor nagyobb számokat diktált : — Triginta ! — Kvinkváginta! Eme kiabálás szerint vágtak a deresre húzott orditozó emberekre tizenkettőt, húszat, harmincat, ötvenet. Deák Ferenc mini kanizsai diák. (Babócsay György volt kanizsai polgármester elbeszélése után.) Deák Ferencet, (vagy ahogyan a rokonok hivták: a Penczi gyereket), az ősrégi Tárnok faluból 1813. év őszén Kanizsára hozták iskolába. Ferkót a gondos rokonság a piaristákhoz adta „kosztba". Tanuló korában csöppet sem volt olyan komoly, milyennek a magyar irók és művészek föl-tiintetni szokták. Éppen olyan volt, mint a többi vidám diákgyerek, kik között a tanuláson kivül abban tünt ki, hogy mindig neki sikerült leghamarabb elszaggatni a ruháját. Nadrágja például csupán egy napig szokott megmaradni jó állapotban. Örökösen barangolt, s különös előszeretettel mászott olyan fákra, melyekre fölmenni „kunszt". Az ilyen kedvtöltések pedig folytonossághiányt szoktak okozni a ruhában. Ha pedig a sors ugy hozta magával, hogy a 302, kicsapott kertek környékén verekedni kellett, (ami abban az időben a deák-sport egyik fajtáját képezte), hát ettől se futott el a Ferkó gyerek. Verekedett becsületesen. Magától értetődik, hogy a többi diákok igen szerették a használható fiút, annál is inkább, mert véghetetlen jó pajtásnak bizonyodott minden alkalommal. Jóban, rosszban egyaránt kitartott. Azt szerették azonban a tanuló társak legjobban Ferkóban, hogy sohasem tanult. Legalább sohase látták tanulni. Eme ljó tulajdonságai mellett Ferkóban az is megvolt, hogy az iskolai órák alatt soha se volt nyugton : keze-lába folytonosan mozgott. És mégis minden alkalommal jól felelt. Csak a Ferkó gyerek nagy feje és a jó Isten tudhatja, mikép volt ez lehetséges ! Kanizsai diákoskodása alatt mindig első eminens volt. Iskola társai néha napján „kipróbálták" Ferkót. Fölolvastak előtte egy-egy lapot a (latin-nyelvü) leckéből s rászóltak : „No Ferkó, mondd el ! Ferkó pedig szórul-szóra elmondotta hiba nélkül ugyanazt. Hogy pedig a leckék nem voltak valami gyönyörűségesek, s megtanulásuk nem volt gyerekjáték, annak bizonyítására ide igtatunk a leckéből két sort: „Foemineum thomex, halex, cum smilace, fornax. Et forfex, vibex, carex, adjunge supeüex."- Akadt azonban a Ferkó gyereknek másféle „esete" is Kedves pajtásával, Babocsay Jancsival, (ki utóbb Kanizsán városbíró lett, de apja is város- 303, bíró volt) egykor bemászott a Ferkó a Bécsiné gyümölcsös kertjébe alma elsajátítás élvezete céljából. (Babóchayék kertjében annyi nemesfajta almát ehettek volna a gyerekek, amennyi csak beléjük fért, de hát „nitimur in vetitum.") A kertet a gymnasium keleti oldalán levő házi kápolnától csupán egy kis utca választotta el, melyben akkora sár uralkodott ember emlékezet óta, hogy feneketlensége miatt még Kanizsán is nevezetesség volt. Bécsinének, mint élemedett korban levő asz-szonyságnak, a hagyomány szerint egy hosszú foga volt, mely eltagadhatatlan bizonyítéka levén boszorkány mivoltának, — nem csoda, ha tőle mindenki rettegett. Az a pokolbeli hatalom, mely-lyel Bécsiné köztudomás szerint rendelkezett, lángpallos gyanánt őrködött a gyümölcsös felett. Ferkó és Jancsi javában szedegették a szépen megtermett őszi almákat azzal az édes izgalommal, hogy az ördög atyafiát károsítják. Egyszerre éles hang süvített végig a kerten : „Ki van a fán?" — A Bécsiné! Juj, hátraköti a sarkunkat! kiáltotta Ferkó megrémülve. A cimborák egy szempillantás alatt lecsúsztak a fáról és — — uzsgye kifelé! Először Ferkó érte el a kerítést. Megragadta a palánkot, és egy fölséges lendítéssel keresztül vetette magát az utcára — a megmérhetetlen sárba. Utánna Jancsi röpült át ugyanolyan szerencsésen. Arról ne beszéljünk, hogy a gyerekek ruhájában minő lényeges változások történtek a fáróli lecsúszás és a menekülés közben. 304, Elég az ahhoz, hogy az eredménynyel mind-akét gyerek meg volt elégedve, annál is inkább, mert nem éreztek semmiféle boszorkány-rontást, sőt sikerült Csabi direktor előtt is eltitkolni valami ravasz fondorlattal az öltözetben történt károsodást. Ezt az eseményt nem felejtette el Ferkó gyerek akkor sem, mikor már régen a „haza bölcse" volt. Ahányszor összetalálkozott Babócsay Jánossal, mindig megemlékezett róla, s borzadozva mondogatta : „Mi lett volna, ha Bécsiné hátraköti a sarkunkat ?" Legutoljára egy ünnepélyes fogadtatás alkalmával emiitette, mikor Deákhoz Kanizsáról egy deputációt vezetett 1870. év táján Babócsay János. A küldöttség szónoka Babócsay volt, ki Deák előtt magát meghajtván, imigy kezdette beszédét: „Szeretve tisztelt nagy hazánkfia! Méltóságos Uram !" Csakhogy tovább nem beszélhetett. Deák sohase szerette a cimezgetést, (hála Isten, azóta Magyarország nagyot haladt ezen az egy téren) s azért összevonta bozontos szemöldökét és közbevágott : — Megbolondultál Jancsi ? Hátra kötöm ám a sarkadat! Kávémérés. Lotteriának Feő Directora Veliner Godefrid Sub 30-a decembris 1786 küldött Levelében Pri-bich Jacab itt tartózkodó Kávé főzőnek 54 f. 24-árokrul szólló Quietantiáját Méltóságos Groff Althan Ur által tett Cautionalissát, és absolutoriu-mát Budárul által küldötte. Ad 1-um Ezen Quietantia, Cautionális és absolutorium Pribich Jacabnak sub Sessione pro futura sui Securitate által adattak. (Kanizsa város tanácsának 1787. január 5-én tartott üléséről felvett jegyzőkönyvében 1. szám alatt foglalt bejegyzés.) — — Ebből megtudjuk, hogy Kanizsán már az 1787. évet megelőzőleg volt kávémérés. Bizonyos, hogy a kilencven éves török uralom alatt a kanizsaiak közül sokan megszokták a fekete kávé ivását, s azért keletkezett a városban nyilvános kávémérés, a mai kávéházak elődje. Halis István : Zalai Krónika. £0 Uj városháza. Anno 1787 Die vero 17-o Mensis Julii László Ferentz Városi Biró Urnák különös Serén-ségébül (ki első volt az Városháza épéttéssében, és ezen terhet magára válolta,) Sessionális Szoba elkészéttetvén mái napon abban a Sessio tartatott. Minek utánna már egynéhány Esztendőktül fogva az Ispita házban tartatott volna, jelen voltak pedig László Ferentz Városi Biró, Kiss István Nótárius, Hegedűs Antal Kamarás és Esküdt, Aisztleitner Ádám, Benczik György, Cziglér Mihály, Moger József, Mersics György Esküdt Urak. (Kanizsa város 1787 évi tanácsi jegyzökönyvében a 101, és 102. ügyszám között van szám nélkül bejegyezve). — — E bejegyzés kitünteti, hogy az elégett városháza helyére épitett uj városházán (amely helyett azóta ismét uj épült,) mikor tartottak először tanácsülést, s hogy az épités ideje alatt a jelenlegi kaszinó épület helyén volt régi kórházban tartották a tanácsüléseket. Kanizsai két boszorkányper. I. Anno 1714. octóbr. 19. Zalamegyében fekvő kiváltságos Kanizsa városban alólirottak, — mint kirendelt birák és esküdtek által — az országos törvénykezési rendtartás 23. cikk első részénél fogva vallatás (Inqui-sition) és vizsgálat (Examen) tartatott egy jött-ment gyanús személylyel, névleg Molnár Maryával. Mint következik: 1. Mit rakott estefelé a Bugvás-féle kertben a prefektus ur tehenei alá? 2. Miért vallotta be önkényt, hogy Malyk Menyhért urnái a parázstartó helyen el akart égetni valamit, ami nem akart elégni ? (jóllehet az szalmából való volt) ? 3. Mi okból töltött meg Malyknénál három tököt vizzel, és miért akasztott sok friss csalánt a kéménybe, és e mellett rejtelmesen mondott valamit ? És a mosópléht miért akasztotta fel ugyanoda? SOS A vallomás : Az első pontról való tudomását elismeri (Qualificiret sie,) miután erre amúgy is élő tanuk léteznek. A második pontot bevallja. A harmadik pontot qualificálja és azt vallja, hogy a Malykné practizált volna ilyesmit. Oly indokból, hogy az esőt akarta vala megszüntetni. Ezen önkénytes vallomásra a személy még ugyan azon napon a vizhez vezettetett, és megtétetett vele ismételt négyszeri bemártással a próba. Hol is sok nép, úgyszintén a tekintetes tanács kirendelt birái előtt a személy mint a toll úszott a vizén. Eodem anno ; e hó 20-án fennti három pont felett, — további birói kihallgatás tartatott és a vádlott szigorú vallatás alá vétetett; azonban ő nem felelt egyebet, mint hogy mégegyszer meg-fiirösztessék és akkor bizonyára a viz fenekére fog merülni. A többit pedig mind tagadta, jóllehet ez már az első vallatásnál általa elismertetett. N. B. Leánya Éva 19 éves, vallomást tesz, hogy a vizsgálat 3. pontja valósággal igaz, és e mellett még azt is mondja, hogy egy nagy záporeső azonnal megeredt. Eodem Anno; f. hó 22-én. A harmadik kihallgatás szabályosan megtartatott. Előzőleg pedig a tanuk eskü alatt (juramentalisch) kihallgattattak és a pontokra vonatkozólag kikérdeztettek. Először is a becsületes Jagovatz György az eskü letétele után, önkényt tesz vallomást, hogy ő a fenntnevezett vádlottnőt helyben, Kanizsán a 309, prefektus urnák tehenei közt (tisztességgel mondva) látta estefelé és meg is akarta fogni, de nem birta utolérni. Mely időtől kezdve a tehenek (tisztességgel mondva) tejüket el is veszítették. A másik tanú, névleg Balog Katalin, eskü alatt vallja, hogy amit a vádlott cselekedett, nemcsak látta, hanem közreműködni is kénytelen volt abban, ami a harmadik vádpontban leirva van, csakhogy következő módon. Minapában, midőn a Malykné szolgálatában állott, mostak vala és az eső nagyon erősen esett, erre a vádlott ajánlatára a Malykné a tanúnak megparancsolá, hogy friss csalánból vegyen három csomót, úgyszintén emberi hajból egy csomót és egy tököt, és a tökben mosóviz vala és még több más is, — azonban ő nem tudja, hogy mi volt még benne, — item még egy mosó pléh-t is a fenti tárgyakkal együtt a kéménybe akasszon, mire az eső azonnal el is állott. Továbbá eskü alatt vallja még, hogy az állatok kihajtása előtt Szent György napján, fennti vádlott egy dézsa vizet vett volna, egy teknőt, egy néhány lakatot, ezen tárgyakkal a vádlott a kapu alá lépett és amikor kihajtattak a tehenek (tisztességgel legyen mondva) minden darabot vizzel lelocsolt, midőn pedig a tehenek este haza mentek, az egész faluból a tehenek a Malykné udvarába mentek, honnan a vádlott kihajtotta, és ezeket a szavakat mondotta : „Hej hej jámbor tehenek, legyetek az én hasznom 1" Mindennek dacára, midőn a vádlott előtt mindez a harmadik vizsgálatnál (Examinirung) felhozatott, ő ezeket tagadta. 310, Végítélet. Miután fentemiitett vádlott Molnár Mária nemcsak saját vallomása szerint az országos törvénykezési rendtartás 23. cikkének első részénél fogva megtartott vallatást néhány pontra vonatko-zóleg kiállta; hanem a bünperben saját gyermeke által is rábizonyittatott, és még hozzá két kifogástalan tanú eskü alatt igaz vallomást tett: ennek következtében — mivel a gonoszt megbüntetni már magában az Isten iránti tisztelet is megparancsolja — ez a gonosz személy (Malefitz Person) — hasonló istentelen személyek vissza-rettentésére, kik az ördög vakitásaiban hisznek, a jámbor állatok hasznát elvarázsolják és rossz időt csinálni és elhárítani tudnak, — egy torturára egyhangúlag ítéltetett, és őt az országos törvénykezési rendtartás 60. cikk második részénél fogva a pontok igaz voltára kínvallatás alá vétetni elhatároztatott. Ha most már a vádlott nem vallana többet, akkor (mint istentelen) a mester keze által lefejeztessék, teste a máglyára helyeztessék és igy elégettessék. Ha pedig a vádlott az országos törvénykezési rendtartás 60. cikke második részében foglalt „Freystuk" szerint a kinzatás alatt többet, t. i. a „Pactum cum Diabolo"-t bevallaná, akkor a vádlott máglyán élve elégetendő. És ezt jog szerint. (Régi magyar kifejezés szerint: „így tetszik a tőrvénynek.") Johann George Scheffer Rechtsverwandter Johann Bernhardt „ 315, Martin Wundtsam Rechtsverwandter Paul Polajstják Thomas Jámbor „ George Pulay „ Joseph Fürst, Wachtmeister der Statt Johann Lanstják (olvashatatlan szó) Meyster Andreas Männer Statt Richter George Báchmegyey der Zeit Praeffect undt Praeses. II. Eodem anno 1714. november 23, A tekintetetes tanács — megbízható feljelentések következtében ülést tartott egy gyanús személy, névleg Pangolin Marya végett, és őt az erre kirendelt birák, és pedig az idő szerinti városbíró Bernhardt János, és tanácstagok: Scheffer János György, Kerdl János Mihály, Polaschtják Pál, és Lanstják István által a következő pontokra hallgatták ki, és pedig: 1. Miért emlékeztette több izben Männer András városbíró urat, hogy elfogatja-e nemsokára, mivel ő bizonyossággal tudja, hogy az elfogott gyanús személy ő rá is fog vallani; azonban ha a biró megúsztatja és nem lesz rábizonyítva a boszorkányság, akkor majd meglátja, hogy mi történik vele ? 2. Miért ment vádlott szabad akaratból Männer András városbíró úrhoz, és miért üzente neki, hogy ő még nagyobb boszorkány mint az, aki tömlöcben van ? Tehát miért nem fogatja el ? 313, 3. Etnlékszik-e még arra, midőn néhány év előtt a Murán a csónakkal felborult és úszott a vizén körülbelül 300 lépésig anélkül, hogy baja esett volna ? 4. Hányszor vakította el ördöngös módon az embereket a szitával, és igazság helyett csupa hazugságot jósolt nekik ? A vádlott megjelenik és tagadólag válaszol a pontokra ; azonban mi a 4. pontot illeti, nem tagadhatott. Erre ez ügyben következő határozat hozatott: Miután már néhány év előtt ugy Légradt, mint Kotoriba-ban igen gyanús és terhelő beszédek folytak (hirek jártak) a vádlottról, hogy t. i. a szitával való gyanús jövendöléseivel az embereket gyakran ördögi módon megcsalta, és e fajta jóslásoknál nemcsak a szent háromságot, hanem a szentek nevét is gyakran emlegette visszaélésképen (missbrauchlich,) — ami nemcsak a szent tízparancsolat, hanem az országos törvénykezési rendtartás ellen is irányul. Tehát a vádlott várkerületünkből (határunkból) 4 mértföldnyire kiutasittatik, és ez jog szerint. Kelt a fenti napon és évben, — és a felsorolt birák jelenlétében. Fordította Fchrcntheil Gusztáv- jegyzet a kanizsai két boszorkányperhez. anizsa város tanácsának régi jegyzőkönyvéből közöltünk két boszorkány pert. Ezek teljesebb megértéséhez és méltatásához azomban szükségesnek találunk némi megjegyzést fűzni. Mindakét per németül van irva, s roppant fáradságos az elolvasása. Még nehezebb a magyarra fordítása. A fordítás fáradságos munkáját Fehrenteil Gusztáv végezte, ki brassói születésü ember, s jelenleg marosvásárhelyi bankigazgató. Azelőtt az osztrák-magyar banknak volt főnöke, s valamikor Kanizsán az aranyifjúság egyik vidám tagja. A sok nehézség dacára a munka oly tökéletes, hogy nem is látszik fordításnak. Pangói Mária vallatásáról felvett jegyzőkönyvből meg lehet állapítani, hogy a perindítás nem történt hivatalos kezdeményezésre, hanem „feljelentések következtében", de Molnár Mária peréről felvett jegyzékből ez ez nem tűnik ki. Aztán kiviláglik a perekből, hogy Kanizsa 315, város tanácsa Ítélkezett bennük, s az egyik vádlott asszonyt, Pangói Máriát a kanizsai „várkerületből" négy mértföldnyire kitiltotta, a másik vádlottat, Molnár Máriát pedig tüzhalálra Ítélte. Ez utóbbit még elitélte arra is, hogy a boszorkányperekben szokásos módon a kin vallatás előtt kin-zatás alá vegye a hóhér. Különben ezek a perek is tanúsítják, hogy Kanizsa csakugyan pallos-joggal biró város volt. Mint érdekes körülményt megjegyzem, hogy édes anyám mondása szerint a kanizsai öregek közt az a hagyomány volt elterjedve, mikép a boszorkány égetés a már lerombolt várnak udvarán történt. (Valahol a mai Vári-réten.) A per szerint Kanizsán a vallatásnál vizpró-bát alkalmaztak, amely nálunk Magyarországon általában szokásos volt, de amely nincs meg a külföldi boszorkány pereknél. A vizbedobatásnál ha lemerült a viz fenekére a fogoly, akkor ártatlan volt. Ha azonban nem sülyedt le, hanem, amint Molnár Márinál történt, négyszeri vizbe mártásnál „a személy ugy úszott a vizén, mint a toll," akkor ez csalhatatlan jele volt boszorkány mivoltának. Amint némely biróság a boszorkányperek vallomásaiból megállapította : azért nem merül le a boszorkány a vízben, mert az ördög megátkozta a földet. S ezért vallatták Pangói Márit, hogy amikor a Murán a csónakkal felborult, miért nem történt baja, hanem a vizén úszott körülbelül háromszáz lépést ? Ámbár a vizpróba sem volt tökéletes bizo- §16 nyiték a boszorkányságra nézve, mert az akkori magyarok tudták, hogy olyan ember, aki hajnalban termett, (született) nem merül el a vizben. (Bizonyos, hogy ez a hit még az ősi Napimádók után maradt fenn.) Tehát ha hajnali termést vetnek vizpróba alá, az elveszett. De a vizpróbát ki lehetett játszani, és elérni azt, hogy lemerüljön a viz fenekére még olyan is, aki valóban boszorkány. Esküvel erősített vallomások igazolják ugyanis, hogy, ha valaki véletlenül talált likas polturát a hóna alá kötött, az ilyen szerencsés ember elmerült a vizben. Sőt, amint a szegedi boszorkányok vallották, még egy mód volt, hogy a próba alkalmával a vizbe lemerülni lehessen, mert a vizbe dobásnál csupán azt kellett mondani: — Amelyik ördögnek béesküdtem, az az ördög segítsen, hogy lemehessek a viz fenekére ! Bizonyosan azért nem engedték meg Molnár Márinak, hogy az első napi négyszeri vizbemártás után másnap mégegyszer megfürösztessék. Hátha megmenti az ördög ? Ellenben egész bizonyosan meg lehet ismerni arról a boszorkányt, hogy amint a szegedi perekben vallották, „ahol leül, ott nem női fü!" (Manapság ez a „szurkos" kibic ismertető jele.) Kínvallatást (tortura) a kanizsai vádlottak kihallgatásánál ugy látszik nem alkalmaztak. (Hacsak Molnár Mária kihallgatásáról az október 20. napjáról felvett jegyzőkönyvben foglalt ez a kifejezés: „szigorú vallatás alá vétetett," kinza-tásra nem vonatkozik.) De az Ítéletben már kimondatott, hogy „kínvallatás alá vétetni határoz- 317, tátott." Tehát csupán egy tortura alkalmaztatott a kivégzés előtt, s ha nem vall, „akkor mint istentelen a (hóhér) mester által lefejeztessék, a máglyára tétessék, és igy elégettessék." Látjuk továbbá, hogy Molnár Máriát amiatt Ítélték el, mert elvette a tehenek tejét, jó időt csi-nált, az esőt tökben elkötötte. (Az eső elkötése előfordul a szegedi boszorkánykapitány Rózsa Dániel vallomásában is.) Pangolné esetében pedig bübájolás, jövendőmondás, és rosta-vetés miatt, (melyek valószínűen mind az ősi vallás maradványai voltak,) eszközöltetett a perbevonás és kihallgatás. Vagyis szó sincs lóvátett emberekről, kiken nyargalnak, sem pedig boszorkány gyülekezet vagy szabhatok tartásáról. Az ördög pecsétjét sem keresték a vádlottak testén. Csupán Molnár Mária ítéletében van ilyenfélére utalás e szavaknál: „ha a tortura alatt bevallja a Pactum cum Diabolot," vagyis azt, hogy az ördöggel szerződést kötött. Tudnillik a Pactum azt jelentette, hogy röpülő-zsirral megkenve, seprűn lovagolva, boszorkány-gyűlésen kellett megjelenni, hol a trónon ülő ördögnek kellett hiiséget fogadni, s őt megcsókolni a képtelen részén, mire az alvilág fejedelme stigmával látta el a felavatott boszorkányt. Ezt az ördögpecsétet szigorúan kutatták a nagyobbrészt egyházi férfiakból álló külföldi bíróságok, Magyarországban azomban a szegedi birákat kivéve nem igen firtatták a stigmákat. Bikacsék büntetés. Die quod Mint hogy Világossan kijüt Horváth Simi Jankó Fiacskája vallása által az Világosságra jütt, hogy Horváth Simi Jánosné és a férje Tanácsából hozta el Kihári János Szalánáját, ámbár a ládát a Gyermek fel nem törhete azért a szalanna hellett anyi szalannát vissza térétenyi és 15 Bika cséket most mingyárt el szenvednyi köllettik, és végben is ment. Substitutus Nótárius. (Kanizsa város tanácsának 1754. évi jegyzőkönyvéből.) Kötelezvén. í^uper ft : 7, azaz Hétt ezüst ftrol, három ezüst húszast számítván egy ftba ; mellyekkel alol-irt az Kanisai Ns: Czéhnek adóssa maradtam az bé vételem alkalmával mely sommát ily módon tartozom le tűzetni u. m. Szt : Mihály napján három azaz 3-om ezüst ft : mához egy évre négy azaz 4 ezüst forentot. ha ezen ajánlatott nem tellyesitteném, az érdemes Czéhnek szabadságában ál az Mesterségemnek folytatását el tiltani.*) Melynek valóságárul adom ezen levelemet s tulajdon nevem s kezem alá Írásommal megerősittem. Költ Kanisán Junius 22-én 1848. Adós Csór Jósef mk. Mihádi lakos. (A kanizsai takács céh ládájának titkos fiókjából.) *) Az ilyen visszaélések, (mint a hátralékos dij meg nem fizetése esetén a mesterség eltiltása, s ennek folyományaképen a szerszám összetqre-tése, és utcára dobálása,) éppen nem voltak ritkák a régi céheknél. Nem csoda, hogy Csór József sietett megfizetni a hátralékot, amint ezt igazolja az adóslevél külső oldalára vezetett eme följegyzés : „Az bé alkudott napon lefüzetett 7 ft 30 x." Egy ilyen „kontrabandát" remekül irt meg a Magyar Titkok cimü egykoriban nagyon hires regényében a keszthelyi születésü Nagy Ignác. A kanizsai csizmadia céh büntetése és megintése. Atifío 1753 Die 18-ma Septembris. Kariisai böcsületes Csizmazia Czéhbeli Mester Emberek máj napon az Város Tanácsa eleiben citáltottak Horváth Csizmazia Márton dolga vagy is visgálása eránt, a kik is compareálván a Magis-tratus előtt magukat igazéttanyi kívánták, ugy találtatott, hogy nem az Igazságok szerént, hanem ellene már Számos Esztendőktül fogva az Uj mester Embereket terhelték ugy annyira, hogy méltó Lett volna Igasságoknak el veszni. Arra való nézve máj napon ugy decidáltatott, hogy ezen Csizmazia Czéh Szent János Nepomucenus Kápolnájára füzessen huszonnégy foréntokat id est 24 f. és a máj Sessiót, ugy mindazonáltal hogy ez után ollyas közikben állandó Mester embertül nem többet, hanem az Articulus második és harmadik punctumaj szerént denominált Summát merészellik meg vennyi, ki vévén az Mester ebédet és Remeket, Casu /in contrario nem csak az ki adott Igasságokat vagy is Articulusokat vesz-tenyí fogiák, hanem toties quoties tapasztaltatnyi togh Huszonnégy forént büntetéseket el nem kerülik. (Kanizsa város tanácsának 1753-ik évi jegyzőkönyvéből.) Az emlékezés országából. XI. A Békástói erdő. Kanizsa város erdőségének egy részlete a Békástói őserdő, mely élő csoda gyanánt a város közelségében a civilizáció szenyjétől tisztán maradott. Félezeréves tölgyei meglehetős távolságban állottak egymástól, tehát nemcsak lombjuk volt gazdagon kifejlődve, hanem alattuk is vastag pázsitszőnyeg terült el, és a kisebb nagyobb térségeken szabadon táncolhattak a napsugarak. Maga pedig az erdő mindig mosolygott. Talaja hullámos, ami csak emeli az erdő szépségét. Az alacsony halmok éppenugy mint az alig észrevehető lejtők és a csekély mélyedések selymes füvei vannak boritva. Az egész őserdő egy tündérrege. Apró tavak voltak az erdőben, melyeknek vize az évszázadokon keresztül folyton apadt. Halis István ; Zalai Krónika. 21 S mikor a kanizsaiak a Batthiány Fülöp herceggeli roppant sok huzavona után mintegy hetven év előtt megalkották a Szabadhegyet és árkot húztak az erdő szélén, akkor teljesen elvezették és kiszárították a kis tavakat, melyekben tündérek meg békák tanyáztak. Ez utóbbiaktól ragadt a pompás erdőre a Békástó elnevezés. Pedig találóbb lett volna, ha az előbbiekről nevezik : Tündér-erdőnek. A kiszáradás folytán mintha a tündérek elhagyták volna a helyet. Látszólag semmi nyomuk sem maradt. Különben a földi emberek is már régen megváltoztak, komor feketeség uralkodott rajtuk, mely megtagadta a ragyogó tündéri életet. Néha azonban lágy basszus hangon ritmikus ének hallatszik az erdőben. Egyik bokor tetejéről ilyenforma hangok jőnek: — Rata-Ra, Kata-Ka 1 Másikról ez hallatszik: — Lacsa, rocs, Kata, ta! A távolabbról imígy énekelnek: — Guru-Gura, Kata-ta ! És a hang után keresgélő profán egyén a bokorlevélre lapulva kicsi zöld-békát födöz fel, melynek gyönge testén keresztül amint áttetszik a napsugár, olyanná lesz mint valami zöldes aranydarab. Méltán csodálkozik a nagymindenség egy be-függését nem ismerő emberi alak, hogy daloló békára talált a ringó levélen, de a természetbarát tudja, hogy a kis állatban tündér rejtőzködik, aki 323 énekelve beszélget a Katica bogárral a mesének nyilvánított aranykornak arany-nyelvén, s imígy árulja el a természet titkait: — Nap ragyog, Katica! A másik azt jövendöli: — Locspocs jön, Katica! A harmadik hang csalogatja : — Gyere-gyere, Katica! S a Katica-bogár ugyan „tudomásul veszi", hogy eső készül, de nem megy a közelbe diskurálni. Tudja a gondos anyák intelmeiből, hogy az olyan szép kis bogárnak hízelegnek a csalfa tündérek, s megeszik, ha meg tudják fogni. Az énekből a pásztorember, ki ismeri a tolvajok neszét és a varázslók nyomát, szintén ért valamit, mert hallatára fölnéz, és azt mondja: — Holnap eső lesz, pedig milyen tiszta az ég! Az erdő a tündérek elrejtőzése után is mindig mosolygott. A fák nagy része tul volt félezer esztendőn, s a bennük lakozó nyugodt bölcseség folytán tudták, hogy hiábavalóság az emberek mesterkedésével bekövetkezett szomoruság-kultusz. És a földre szegzett szemű városi halandók ha odaértek az erdőbe, öntudatlanul fölemelték fejüket, mert a sok idő óta élő fa-óriások megvigasztalták a kicsinyeskedés miatt gyötrődőket: — Gyertek csak lombkoronánk alá! Nézzétek a leveleink között sziporkázó aranysugarakat! Nyissátok meg szemeteket a végtelen égnek ide- 21* 324, látszó darabkája előtt! És biztos védelmet nyujtunk az élet sötétsége ellen ! De hát milyenek is voltak azok a csodatevő fák? Hasztalan akarnám leirni. Ehelyett mesélgetek róluk. Régebben szokás volt kirándulni az erdőre május elsejének hajnalán. Ünnep volt az. Régi pogány ünnepnek ma már nem értett maradványa. Huszonnégy-huszonöt év előtt én is kimentem öt asztaltársammal a Békástóba. Micsoda világ volt odakint! A szemhatár aljáról az ifjú Napisten éppen akkor tört fel aranyküllős szekerével az égre. Diadalmas élet lüktetett mindenfelé. A bokorban fülemile csattogott és rigó fütyölt. A fán harkály kopácsolt és cinege csirregett. A vén tölgyeken csörgött a hosszufarku szarka és károgott a feketekánya. A fák felett repülő zöld-kánya szivárvány szinben ragyogott, és lent a szekér-csapán büszkén lépegetett a tarka-babuta. A távolban kakuk kiáltozott és vadgalamb turbékolt. Nagybajszu hős-cincér sétált a fa vastag kérgén, és a balzsamos levegőben zengő repüléssel vonult el fejünk felett a szarvasbogár. Gyémántharmat villogott pázsiton, bokron, fán. Szóval: teli volt az egész erdő tündöklő fényességgel és harmonikus zengéssel. Az ozon megszédített bennünket, s különben is elfáradván a szokatlan járkálástól, alkalmas hely után nézegettünk, hol a harmat dacára le lehessen ülni. Végre ráakadtunk vagy tiz percnyi keresés 525, után egy nemrégiben lefűrészelt tölgyfának törzsökére, melyre karikában letelepedtünk mind az öten. Kényelmesen elfértünk rajta. Ott aztán danoltunk, tréfáltunk, kiabáltunk mint szoktak a városi népek, akik mingyár be vannak csipve, ha az erdő levegőjét szivják. Egyikünk, ki azóta bevonult a hallgatagság birodalmába, de aki akkor még Schmidt Károly nevet viselt és tanár volt a kanizsai polgári iskolánál, s nagyfejű filozófusként szeretett felvetni olyan kérdéseket, melyekhez semmi köze sem volt, egy-szercsak azt mondja: — Ez a fa lehetett néhány száz esztendős! — Talán lehetett háromszáz is! szaporította a szót a másik,a ki pedig nem volt túlságosan fecsegő. — Sőt még négyszáz is! árverezett a harmadik társ. — Ha megolvassuk az évgyűrűket, bizonyosat tudhatunk! szólt a negyedik. Fölkeltünk a tönkrűl és számlálni kezdtük az esztendők bizonyítékait. Elvétettük többször, végül aztán „strigulázva" olvastunk: ceruzával áthuztuk a számolt évgyűrűket. Ötszázharminc kört vettünk számba, s ezenkívül a törzsök közepén egy arasznyi pudvás rész volt, amelyen már nem lehetett az évgyűrűket megkülönböztetni. Az is képviselt legalább husz eszendőt. Vagyis az a tölgyfa legkevesebb ötszázötven éves volt levágásának idején. Az eredményre látszólag tréfásan, de valósággal meghatottan, föidobáltuk fövegeinket a fényes levegőbe. Köszöntöttük az óriás idő képviselőjét, s össze-vissza kiabáltunk: 326, — Üdvözlégy Driász, ki ebben az öreg fában lakoztál! — Fáun, ne állj boszut rajtunk, amért embertársaink elpusztították pihenő helyedet! — Nimfák, táncoljatok tovább, találtok ti öregebb és árnyékosabb tölgyre is, amely alatt mulatoztok! Az ám! De van-e régebbi fa a Békástóban? Egyikünk kimondta a határozatot: — Gyerünk tovább, majd meglátjuk akad-e öregebb tölgy? Bizony akadott. Hamarjában négy-öt fára is találtunk, melyek szemlátomást jóval vastagabbak voltak. Lent a vízmosásos erdőaljban pedig egyszerre előttünk állott a leghatalmasabb. Törzsöke szinte megdöbbentő szélességű, s vastag ágai pompás lomboronát emeltek a magasba. Kerülete kétszer akkoránál is nagyobbnak látszott, mint az ötszázötven éves. Szinte megszédítette az embert az a lehetőség, hogy ezer éves élővel áll szemben. Hiszen ez a tölgy már itt állhatott, amikor „capitaneus Verbulchu" jött birtokba venni Zalamegyét! Hátha Árpád magyarjai itt a viz mellett e fa lombja alatt áldoztak az élethozó Napnak? Hallga! Amott nesz kél a bokrok mögött. Talán pogány vitézek dévajkodnak lakomázás közben? — — És azutáni sétáimon mindig elmentem az Ezerévesig. Tisztelegtem előtte. Itt a semmiségekkel teli városban ez nevetségesnek tetszik, de kint a gyönyörű vadonban önkénytelenül megérti 327, az ember az ókori Germánokat, akik az ilyen hatalmas tölgyet Istennek tartottak, és áldoztak előtte. Egyik évben aztán megvagdalva találtam a vén fa vastag kérgét, bár a balta nem igen fogta, mert szikla keménységűvé erősítette az idő. De Kalányosnak meg Ráfáelnek éppen olyan kellett, „annak van erős tüze." (Arra gondoltam, miért nem tud ez az óriási fa elmozdulni helyéből, mint a Klimius Miklós földalatti világában levő fák? Legalább megragadná a kéregnyuzó Kalányosokat és Ráfáeleket, hátukról bőrszijjat hasitana, s a fülükbe dörögné: — Gazemberek! Ugy-e ordítoztok, hogy a ti bőrötöket is hasogatják?) Kalányosék meg Ráfáelék tudnillik cigányok voltak, kik nyarankint a Békástóba telepedtek le. Nem kellett nekik a hosszú kanizsai erdő egyéb része: sem az Alsóerdő, sem a Bálikás, sem a Katonatemetés, sem a Felsőerdő, sem a Vajda. Az Ezeréves közelében sátoroztak. Ez a két cigánycsalád régóta kanizsai „¡Illetőségű", s igy jogosan húzódott meg a város határában, ha a csendőrök máshonnan elüldözték. Tiz-tizenöt személyből állott mindegyik család, azonban ez a szám folyton apadott vagy növekedett aszerint, amint az országos csavargások alkalmával néhányat agyonvertek közülök, vagy pedig beolvadt a családba a kergetett idegen cigányok valamelyike. Egy kicsit kolompár is meg kovács is volt mindegyik család feje. Legfőképen pedig rejtelmesen éltek, mint a többi cigányok. A hatalmas tölgy alatt kalapálták a rézüstöt, és szaporították a rajkósereget. 328, (Az állami anyakönyvvezetésnek 1895-ben történt behozatala óta a cigányok születése is bejegyeztetik, s majd a későbbi kor embere nem tudja megmagyarázni a különös dolgot, hogy miért van Kanizsán minden cigánygyerek születési helye gyanánt Békástó beirva?) Két év előtt az öreg Ráfáel meghalt „természetes halállal", ami elég szokatlan a cigány nemzetség között. Holttestét már nem volt szabad a régi szokás szerint a fák alá temetni a suttogó bokrok mellé, mert a mai törvény előtt minden ember egyenlő. Életben és halálban. A cigány is beosz-tatik „menetszázadba", s a meghalt cigány is köztemetőben földeltetik el. Nagy csapat cigány kisérte Ráfáel tetemét a kanizsai katolikus temetőbe, mely egyúttal községi temető. A cigányok Slavoniából és egyéb messze földről jöttek. Ezüsttel kivert óriási botot vittek a halott után, az elhunytnak vajda jelvényét. Mert csak akkor tudtuk meg, hogy mit vesztettünk a kanizsai kolompár cigányban: a legnevezetesebb vajdák egyikét. A Ráfáel család legidősebb fia sok század óta apjától örökölte ezt a méltóságot. Valóságos pragmatika szankció utján. Ki tudja micsoda hatalmas fejedelmek voltak az elődök pár ezer év előtt az Indiákon? A temetőben a mi papunk is beszentelte, meg az ő vallási szertartását is elvégezték a cigányok. Ugy volt, ahogy Arany János irja: Elkísérte ... két egyház imája . . . No, hisz valamelyik majd csak eltalálja. 329, A közönséges halottak közé szorított Indus-fejedelmi ivadéknak bizony nehéz leend megbékélni adófizető jámbor szomszédaival, s még nehezebb lesz tűrni a társtalan egyediilvalóság gyötrelmeit. De az is lehet, hogy kényuri dölyffel zárkózik el a munkagyötört filiszteusoktól. A Békástó azonban a fejedelmi ivadékon kiviil mást is rejtegetett. Istenek hajlékát. Nagyon misztikusvolt, mint az Istenek minden megnyilvánulása. Az erdő szélén, közel a Szabadhegyhez, az egyik vén tölgy az oldalán pudvás lőn, minek következtében lyuk támadott rajta. Különös, hogy ez a déli oldalon volt, nein pedig az északin, ahol rendesen szokott lenni. Az északi rész épségben maradt, s gyönyörű moha födte. A nyilás lassan-lassan nagyobbodott, s végül embermagasságú lett. Talán emberi kezek is segítettek, hogy a nyilás egyszer csak valóságos kis szobává alakult. Olyanná, mint a katonai őrállás faköpönyegjei szoktak lenni. Majd pici kép lett a nyilás belső falára szegezve, amilyent a hivő keresztények az imádságos könyvük lapjai közé szoktak tenni. Aztán sokasodtak a kis képek napról-napra. Hamarjában hét, kilenc, tizenöt, harminckét kép diszesitette a belső oldalt, s eljött az idő nemsokára, hogy nem akadt hely, tehát a mohás külső kéregre szegeztettek a képek. Eközben hosszú fagerenda helyeződött az erdő szélén húzódó árok fölé, melyen keresztül vezetett az erdei gyalogút. S azután nem kellett vizben gázolni az arramenőknek. Később még 330, egy második gerenda került az elsőhez. Sőt alig néhány hétre karfa is állíttatott a gerendák mellé, s kényelmes hídon lehetett átjárni az árok felett még akkor is, ha az esőzés megduzzasztotta az árok vizét. És még mindig folytatódott a csoda. Egyik nap a nyílással szemben levő bokor elé széles pad lőn beverve a fü közé a földbe. Pár hét múlva az is el volt látva karfával, s akár feküdni is lehetett rajta. A feldíszített szép helyről pogány rejtelmes-ség terjedt szét. Alkonyat táján a fák között asz-szonyok, lányok alakjai suhantak, kik Bacónakról, Gesztenyésről, vagy a mezőről siettek haza felé a „rövidebb uton". Sőt Szabadhegyről is az erdő felé kanyarodott egy-egy asszony. Közben arratévedtek a városból úrhölgyek is, kiket az ősi tudásvágy vonzott a természetadta „kegyhely"-hez. Végre a barlang nyílása elé zöldre festett rácsos ajtó került. De még mindig nem fejeződött be a különös dolog, hanem a gyermekét ölében tartó Szüz-anyának porcellánból való fejér szobra került a fa-barlang közepére. S a szobor mellé alig néhány nap alatt dirib-darab tej-gyertyák kerültek, melyek fa-szegekre voltak erősítve. Végül a városi urak is arra sétálgattak, s Darázs Guszti művészi sárgaréz keresztet erősített a nyílás fölé. Öntudatlanul az a pogány érzés vezette, mint a venetokat, kik Héliosznak ércből öntött négy ménlovát a szent Márk templom homlokzatára állították, mert: „az istennek tetszik minden a mi szép!" 351, Egész kis kápolna lett az odúból. Madarak füttye zengett a környéken tovább is szünet nélkül, melyek közül tisztán kihallatszott az Aranvmáringó tréfás nótája. De amikor ki-gyuladt az égen az Esti csillag, akkor a százféle kéztől felcicomázott helyen tizenhat gyertya lángja csillogott, melyet a termékenység váró asszonyok, s jövendőbeliök után sóhajtozó szüzek gyújtottak Afrodité segitségeért. Hogy nem Afrodité segítségét kérték? Hát tesz az valamit, hogy miféle nevet mondottak sóhajtásaik között ? Nem mindegy, hogy hatezer esztendővel régebben (tegnapelőtt) amúgy hívták, háromezer év előtt (tegnap) imígy, és ma megint más a neve annak, kihez bizodalommal fordultak? A természet istenei nem-e halhatatlanok, kiknek csupán a nevük változik ? És fenállott sok ideig az őserdő mosolygó ölében a csöndes kápolna. Egyszerre elveszett. És elveszett a tölgy is, melynek oldalán volt a sóvárgó halandóktól látogatott hely. Egy lépés átmérőjű hamu maradt a fii között azon a helyen, ahol az Isten hajléka volt. Mondogatták, hogy az égő gyertyáktól gyulladhatott meg a tölgy belseje, s elégett. De ezt nem látta senki. Eltűnt az egész, olyan titokzatosan, ahogyan keletkezett. Csakhamar megszűnt minden, ami rá emlékeztetett. Először elveszett a kényelmes padnak ótalmazó karfája. Aztán eltűnt a pad. A hamurakást pár hét alatt befedte a fű. Majd az árkon levő egyik gerenda kelt 332, lábra, s a másik geranda is utána ment nemsokára. A karfa jó darabig tartotta magát, de végül mégis elvonult az is. A gyalogsövény megint az árok vizébe szakadt. Csupán a madaraknak, meg az Aranymáringónak füttye maradt meg azután is. Az őserdő pedig tovább is mosolygott: hiszen semmi sem történt. Milyen képet lehetett volna festeni Békástóról! Talán a régi időket átélt fák között a kisebb festők is átváltoztak volna Böcklinné, Stuckká, mert a matuzsálemi tölgyek alatt mindenki meg értette volna a természet ős-titkát. Bizony nem szükséges olajfa-erdőbe vonulni, hogy a kentaurok viadalát lássa, hogy a fáunt észrevegye, hogy a nimfa kacagását hallja az ember, vagy az egyszarvú ősállat nyerítése jusson fülébe : mindezeket meg lehetett látni és hallani a Békástó fáinak barna árnyéka alatt is. Például azon a furcsa vén tölgyön, melynek törzsöke ember magasságban oldalt kanyarodolt, meglátjuk, hogy valaki szunyókál. Amint kérészül tör a lombon a napsugár, a fényfoltok világánál kitetszik meztelen teste, lábait kétfelé vetette mintha nyeregben ülne, s a lombárnyék dacára észre lehet venni, hogy csülökben végződik a lábafeje. Tisztára ugyanaz, amit Stuck Ferenc látott: „az alvó faun". Mikor pedig hanyatt fekszünk a fűben, néha különös mozgás neszét halljuk. Ismeretlen zaj kél a bokrok között, s mig szemünk a fák teteje felett az ég kékségén kalandoz, azalatt suhanó ugrásokat hallunk, s utána kacagás érkezik fülünk-hez. Ezt is hallották már sokan, s azt hitték, hogy 33 gilice kacag. Pedig a faun meg a nimfa kacorász-nak. Ezt is megfestette Stuck: „Kötekedés." Bizony még mindig lehet hallani fáunok vidám nevetését, s lehet találkozni pogány istenekkel az őserdőben, hol csupán derültség uralkodik. És egyszer majdnem megtörtént, hogy a Békástó megörökíttetett hozzá méltó festő kezétől. De ennek elmondása közben kis kitérést kell csinálnunk. Ugyanis a színtiszta, zamatos magyarságú író, Malonyai Dezső, aki ötvenhárom éves korában a háború kitörésekor azonnal mint tartalékos főhadnagy önkényt hadba vonult, s az idén — 1916-ban — hunyt el, néhány év előtt Kanizsára jött. Magyar népművészeti tárgyak után kutatott. (Győrfi Jánosnénál talált is remek himzésü ruhákat.) De még valamit keresett Kanizsán: nagybátyjának Malonyai István piaristának nyomait, meg aztán emlékeit egy szőke fiucskának, saját egykori énjének, ki akkor még Misinger Dezső névre hallgatott, s aki a kegyesrendü házfőnöknek Berzai Eleknek jóindulatát nem tanulással irányította magára, hanem azzal, hogy a papok kacsái részére a rektor szeme láttára roppant szorgalmasan cserebogarat szedett. Malonyait meghatottá tevé a gyerekkori sok emlék, s Győrfiék szentgyörgyvári szőlejében hajnali két óráig mulattatta beszédével a társaságot. Elbeszélő művészete szintoly ragyogó volt, miként irása szokott lenni. A fölséges nyári éjszakán elbűvölve hallgatta a ragyogó vidám történeteket az egész társaság a humorista Nagy Samuval együtt, ki akkor a Zala szerkesztője volt, s kit aztán 334, bevitt Malonyai a Budapesti Hirlap szerkesztőségébe. (Megjegyzem, hogy kanizsai diákságát kihagyták Malonyai életrajz irói.) Malonyai többek között beszélt a magyar tájfestészet utolérhetetlen mesteréről Mednyánszki László báróról is, kiről elmondta, hogy festésre méltó tájak találása céljából hazánk nagy részét beutazni készül. Malonyai könyvet is irt a mesterről, — jó viszonyban volt vele, s ezért nem volt feltűnő, amikor azt igérte nekünk : — Ideküldöm Mednyánszkit Kanizsára. Vezessétek el valami szép helyre. Azonban keveset beszéljetek neki, mert megszökik! Győrfiné ő nagysága (maga is festő-művésznő), a mestert vendégül akarta látni mindenáron. Megígérte, hogy szobát és ellátást fog adni neki mindaddig, mig Kanizsa vidékén kóborol. És megfogadta, hogy egyáltalán nem kényszeríti beszédre a mestert. Csupán jó reggelt mond neki, s azt már csak mutatni fogja: „tessék asztalhoz ülni, készen a reggeli!" Én pedig elbizakodva mondtam: — No hát csak jöjjön az a Mednyánszki ! Majd kimegyek én vele Békástóba! Tudom, hogy bámul és Édenkerti részletet fog festeni! Aztán nem kell félni a szószaporitástól: én is elég drágán mérem a beszédet! De Mednyánszki nem jött, ellenben elment a harctérre, „hogy lerajzolja az ágyút családostól együtt." S igy történt, hogy Békástó mosolygása nem maradt ránk képben, pedig talán az is olyan világhírű lett volna, mint a Monna Lisa mosolygása. 385, Kanizsáról is rengeteg férfi ment el a harctérre. A szerb ellen, a montenegrói ellen, az orosz ellen, végül a szövetségesből orvtámadóvá lett olasz ellen. A rumuny még nem mert bennünket megtámadni, de magyarok harcoltak a német szövetségesek oldalán Belgiumban is, meg Franciaországban is. Sőt török földön is. A menetszázadok majd mindennap vonultak a vasútra, a katonabanda Rákóci indulója kíséretében. Kezdetben fiatal menyecskék és eladó lányok seregei követték a laktanyáktól a vasúti állomásig. Virágerdővel borítva, piros-fehér-zöld zászlók lo-bogtatása mellett, vidám nótázás közben szálltak a teheráru vaggonokba Zalamegye ifjai, kik közül sokan nem látták többé a napsütött hazai mezőt. Később idősebb emberek vonultak a harcmezőre, kiket hitvesek kisértek a szállító vonathoz, és apró gyermekek, süvölvény lányok futottak a menetelő sereg két oldalán. Meg aztán cigányasszonyok szaladtak utánuk olyan gyorsan, hogy még a pipájukat is kivették szájukból. Másfél év múlva pedig öregedő emberek sorakoztak, kiknek jórésze már nagyapa volt. Megtörtént, hogy a leány-unoka fejéről ilyen szó közben vette le a vadonatúj „katonaládáját" az „öregnyanya": — Add ide az öregapád ládáját. Az én uram megy a háborúba! Hát nem kell nevetni ilyen tréfás beszéden amig a szemünk könybe nem borul ? Még későbben másféle tréfás dolgok is következtek. Kanizsa utcáin külömböző csapatok jöttek- mentek: mindig katonai sorban. Tányér sipkás oroszok, kik a városban magán-szolgálatban állanak, fekete sapkás cseh landvehrek, kik trombitát visznek a hónuk alatt, és piros sipkás honvédek villogó kaszával a vállukon, kik aratni mennek. Minden mozgásban van, bár annyira megszoktuk a háborút, hogy alig veszszük észre a változásokat. Elsőben elvitték az áutókat, aztán a gazdák lovait. Csupán néhány csacsi-fogaton fuvaroztak a katonák is. Majd „létszámba" vették a nagyobb ebeket, mert azok fognak előléptetni szállítókká. A kisebb kutyákat már előbb kiirtottuk veszettség gyanúja miatt, szerencsére, mert most nem adhattunk volna nekik csontot. Húsról szó sem lehetett. A tehenek eltünedeztek, ellenben megszaporodtak a kecskék, melyek eddig csufszámba mentek ezen az áldott vidéken. Megtiltatott a húsvéti piros tojás. A pünkösdi ünnepeken pedig katonai sorozást tartottunk. A harangok szintén összeirattak, mert kétharmadrészben hadbavonulni tartoznak. Lassankint keserű lett az árpás-kukoricás-rozsos kenyerünk, s azzal is takarékoskodni kellett. Kanizsa legszebb terén, a törvényszékkel szemben, pityókát ültettetett a polgármester, hogy az élelmezés nehézsége annyival is könnyebbséget nyerjen. Az őserdő pedig akkor is mosolygott, mintha csak biztatott volna: — Láttuk mink már sokszor, hogy megháborodtak a szelídséget fecsegő népek! De ne féljetek! Ide nem ér el az őrület dühe! Biztos fedezetet nyuj- tünk nektek is, miként tegnap és tegnapelőtt szépapáitoknak és ősapáitoknak! Közben az idő megint fordult. Minden megfogyatkozott, csak bicegő ember lett sok, meg a pénz. Most aztán az itthon maradt nép közül uj vészkiáltás hallatszott: — Nincs tüzelőfa! Az ezer bajjal küzködő kormány ezen is igyekezett segiteni. Leirt a községekhez, hogy fákat vágassanak ott is, ahol a „forda" tiltja. Csak a minisztériumnál kérjék a tilalom feloldását. Kanizsán a Békástó öt perccel közelebb feküdt a városhoz, mint az erdő többi része, s ott voltak a legöregebb fák. Természetes tehát, hogy az erdőmesteri szakvélemény ugy szólt, hogy azt kell kivágatni. Meg a Katonatemetést, mert az a Békástóval szomszédos. Ily értelemben történt felterjesztés, mely „kormányhatóságilag" jóváhagyatott. Az emberi élet vidámságára szolgáló gyönyörűséges erdőre rázudult a Végzet. Éppen akkor helyeztek nyugdij állományba, de azért rögtön/elmentem a polgármesterhez, s bizodalmasat! kértem, hogy amennyiben lehetséges, ne vágassa ki azt a három-négy hatalmas tölgyet a Békástóban, melyek legidősebbek és legvasta-gabbak. S körülöttük talán meghagyható lenne egy részlet erdőség is. Amint már egyszer Írásban is megpendítettem e Krónika 139-ik oldalán. A polgármester szívesen megígérte, sőt hogy teljesen bizonyos legyen a dolog, azt mondta: — Szólj nevemben a főjegyzőnek is, nehogy a sok ügyes bajos dolog mellett elfelejtsem! Halis islván : Zalai Krónika. 22 338, A főjegyző meg olyan gyerek, hogy nemcsak megígérte a kérés teljesítését, hanem mingyár bele is jegyezte az asztalán álló nyilvántartásba : „az erdőmester utasítandó a Békástó fái ügyében." Jól végzett munka után, mint aféle nyugdíjas ember könnyű lelkiismerettel jártam keltem, mig pár hónap múlva a városi erdőmester, Csigaházi Antal (ki az idén meghalt valami hírtelen nyakmerevedésben), megszólít az utcán : — No, rendben van a kedves Békástód! Épségben hagytam nagy darab sarkot! Megköszöntem szívességét, de valami szerencsétlenség érzete bántott. A legelső szép napon elmentem az erdő felé. Hát csakugyan megmaradt néhány holdnyi terület, mely talán magvát fogja képezni a kanizsai jövendő Nagyerdőnek, vagy Városligetnek, s mely addig is menedéke lesz azoknak, kik elvonulnak a város lármájától és a bádogtáblák elől, melyeken kamat-imádók nevei „örökittetnek" meg. De egyelőre az a baj, hogy a meghagyott fák fiatalok; csupán pár darab nagyobb fa van s látszat után itélve kétszáz évesnél nincs idősebb köztük. A félezer évnél öregebb tölgyek a városi elüljárók jóakarata dacára kiirtattak az egész mosolygó őserdővel együtt. A cserszegi gárda jegyzőkönyve. A cserszegi gárdáról szóló cikkünk, (mely e Krónika 6. oldalán közöltetett,) rendkívüli érdeklődést keltett, és sokan kértek, hogy még közöljünk róla valamit. Ezért a gárda néhai Nagymesterének fiától, Csesznák Miklós nagykanizsai lakostól, elkértük a gárda jegyzőkönyvét. A piros-fehér-zöld metszésű könyv piros selyembe van kötve, s tartalmazza az alapszabályokat és a „gárda-káptalan" üléséről felvett jegyzőkönyveket. Vidámságánál és korfestő mi voltánál fogva megérdemelné, hogy egészen ki-nyomassék. Nekünk azonban nincs terünk hozzá. Az általános becsülésben élő Csesznák Miklósról pedig ezúttal csupán annyi legyen megemlítve, hogy nagyon egyenes ember, ki az itélet-hozások alkalmával gyakran adott külön-véle-ményt, de azért nem lett belőle kúriai birói cim-mel és jelleggel előléptetett méltóságos ur, hanem mint táblabírót nyugdíjazták. A gárda jegyzőkönyvéből azt hozzuk, mely Unger Alajosnak fölvételéről szól. A mostani nemzedék nem tudja már, hogy ki volt Unger Alajos. Pedig nem is olyan régen, (1880. augusztus 12-én,) Unger Lujzi volt az, ki a Csengeri Antal halála után megüresedett kanizsai választó kerületben az ország legkiválóbb emberét, a halhatatlan Jókai Mórt, buktatta meg. Belekerült vagy hatvanezer koronájába, (az időben óriási summa pénzbe,) mert a választás után kilenc hónapra jött az uj választás, tehát ébren kellett addig is tartani a hazafiakban a lelkesedést. Nem is találkozott a kanizsai kerületben igaz magyar, ki józan lett volna vagy egy esztendeig. A Jókai párt még többet költött a választásra. Olyan lelkes idő nem lesz többé soha! A honmentés után aranyozott ezüst koszorút kapott a győztes, és a „Kárpátoktól Adriáig zengett a dal". Az alkuvást nem ismerő honhölgyek hónapokig énekelték: Ma van péntek, holnap szombat, holnapután vasárnap, Söpörjetek kanizsai leányok! Söpörjétek tisztára a főutcát, Unger Lujzi el ne üsse a lábát! Persze a suszterinasoknak is ki kellett venni részüket a hazafiságból. Ők a régi nótának alkalmi változatát énekelgették uton útfélen : Kanizsai határon, Jókai ül szamáron. Babócsai*) vezeti, Unger Lujzi neveti, *) Babócsai György kanizsai polgármester. 541, A választásról maga Jókai igy nyilatkozott: (Hon 1880. augusztus 16-iki 212. számában.) „A függetlenségi szónokok versenyeztek abban, hogy a köznépet mindenféle szörnyűségekkel oly dühre fokozzák, hogy a kormánypárti jelölt ugy érezze magát közöttük, mint mikor egy égő falu népsége előtt valakire rákiáltják: „Ez az ni, aki a falut fölgyújtotta !" Az örömtől visitó hölgyek a Petőfi ut meg a Magyar-utca több helyén virágláncokat húztak keresztül a választás napján, s testük fedetlen alsó részét a kormánypártiak felé fordítván, azt kiáltozták : — Itt a tükör! Ide nézzetek huncfutok! Unger Alajos először kilenc hónapig, azután a következő három éves országgyűlési időszakon keresztül volt Kanizsa képviselője. De alig telt el a megválasztása után egy esztendő, már ugy találták az örömháborut vezető kofák, hogy nem sok értelme volt a rettentő lelkesedésnek. Emiatt a változékony néphangulat miatt Unger Alajos részére már nem mutatkozott biztosnak a kanizsai kerület; s ezért a következő választáskor Keszthelyen lépett föl, hol meg is választatott. Ekkor vétetett fel gárdistának Cserszegen. Küiömben Unger Alajos kanizsai születésű gazdag budapesti ügyvéd volt. És most olvassuk a tréfás jegyzökönyvet. Jegyzőkönyve a cserszegi gárdakáptalannak, felvéve a cserszegi 342, gárdalakban 1884. junius hó 15-én tartott rendes ülésbeni tanácskozmányáról. Jelenlevők : Elnök Nagymester, Stocker Antal járásbiró, Vértesy Iván ügyvéd, Pataky Lajos magánzó, Geyschláger József postamester, Cavallár József adótárnok, Bálás Árpád tanintézeti igazgató, Molnár János orgonás (kántor), Ambrus Mihály apát, Csesznák Miklós biró, Saáry Vince közjegyző, Szabó Győző, Tersztyánszky Lajos ügyvéd, Szabó Pál ügyvéd. Elnök Nagymester az ülést megnyitván, üdvözli a megjelent káptalani tagokat, kiket hite szerint azon nemes önérzet és buzgalom hozott össze, hogy hivatásuknak teljes mértékben megfeleljenek, és a káptalan fennállásának céljául kitűzött szent eszmét fennen lobogtassák. Elnök Nagymester előadja: miszerint az utolsó f. évi április 30-án tartott és tulajdonképen csak Gárda megnyitó gyűlés óta többen jelentkeztek a káptalan tagjai közöl egyedek és kisebb nagyobb számban azon eléggé nem méltányolható kérelem, és illetőleg előterjesztéssel: miszerint az úgyis eléggé hosszura nyújtott szünidő letelvén, miután munkálkodási erejükben teljesen restauráltattak, — kérik a működést haladék nélkül lehetővé tenni, mert a munkátlanság az ördög párnája, ők pedig inkább a medvebőrön, mint az ördög párnáján kívánnak nyugodni. Ennek tekintetbe vételével, hogy a kért óhajnak megfeleljen, hívta össze a mai gyűlést azon reményben, hogy ebbeli intézkedése nem fog a káptalani tagokban visszatetszést szülni. A káptalan tagjai örömmel vették a szeretett 343, Nagymester ezen legmagasabb kijelentését, s készeknek nyilatkoztak kivétel nélkül a Nagymester kívánaténak megfelelni, miután erre testben és lélekben eléggé megerősödtek. A tárgyalás ezen előzmény után megkezdetvén midőn már közel 2 óra telt le a folyó ügyek buzgó lebonyolításában, megjelent a gárdalakban Unger Alajos ur, a megelőző napon elválasztatott Keszthely kerületi országgyűlési képviselő, — s kért bebocsáttatást. A kérelem rögtön tárgyalás alá vétetvén, a kérelmező elfogadása egyhangúlag határoztatott, mihez képest a címzett bebocsáttatván, a Nagymester Elnök által fogadtatott, és a teljes káptalannak bemutattatott. A czimzett ezután előadja : miszerint a világhírű Cserszegi Gárda káptalannak létezéséről tudomása lévén, s arról eddig is nagy horderejű tények megteremtését látván, — egyedül az indította arra, hogy a keszthelyi kerület képviselőségének elnyerése iránt lépést tegyen, — most ezen óhaja telyesülvén, mint a kerületnek tegnap elválasztott képviselője, kötelességének tartotta a káptalannak legalázatosabb hódolatát bemutatni, s mint ki koránál, készültségénél és uj állásánál fogva magasra törekszik, kijelenti: miszerint egyedüli kivánata és mindennapi imája, hogy a káptalan kitűzött czélja és eszméjének magaslatára emelkedhessék, — kéri azért, engedtessék meg neki, azon hódolatteljes kérelmét előterjeszteni, miszerint a káptalan kötelékébe mint tag fölvétessék, — Ígérvén és fogadván : hogy kötelességének mindenkor hiven, lelkiismeretesen és pontosan ele- 344, get tenni, és a gárdakáptalan czélját mindenben előmozdítani egyedüli életczélja leend. Kérelme előadása után a czimzett félre vonulván, a kérvény azonnal tárgyalás alá vétetett, s miután ez alkalommal a káptalani tagok közül többen meleg szavakban ajánlották kérelmezőt, mint ismeretes egyéniséget, — és ehez a Nagymester pártfogó szavazata is járult, kérvényező a gárda kötelékébe mint tiszteletbeli gárdatag felvétetni elhatároztatott. Ezen határozat a címzettel azonnal közöltetvén, miután a szokásos fogadást a telyes káptalanban a Nagymester kezeibe letette, a Nagymester és káptalani tagok által testvérként üdvözölte-tett, — a gárda jelvényével feldiszittetett, — és hivatalába igtattatott. Ezután folytatólag vétettek a folyó ügyek-tárgyalás alá, s a káptalan működése szakadatlan munkásságban este 10 óráig tartott, — mikor az ülés a tagok legnagyobb részének észrevehető kimerülésével és elgyengülve, — de azért igen derült kedély hangulatban, — dal és zene vidámító hangjainál, — Elnök Nagymester által bezáratott és a tagok a városba tűzhelyeikhez visszatértek. Ezzel a jegyzőkönyv bezáratott és aláíratott. 1-ső László s. k. nagymester. Iván s. k. syndikus helyettes jegyző. (A látogatók könyvében Unger Alajos neve után +\'+ -f- van.) Összeesküvők találkozása a kanizsai Korona szállóban. Még az 1863. évben Szakonyi József cs. k. komiszárius annyira el volt foglalva a magyar kalapok pántlikájának ollóvali elnyirásával meg az útleveleknek kiállításával és a naponkinti egyéb hiábavalósággal, hogy nem vehette észre az igazi nagy dolgot. Azt, hogy titkos összeesküvés szála ért Kanizsára. Az összeesküvők célja a legnagyobb volt, ami csak lehetett: Magyarország fölszabadítása. Hazánk függetlenségének kivívása egyidöben terveztetett az 1863. évi lengyel szabadságharccal, esetleg a velencei kérdés megoldásával. Két titkos társaság foglalkozott a nehéz kérdéssel. Egyik Veneciában székelt, a másik a magyar hazában. Az utóbbinak Függetlenségi Bizottmány volt a neve, de működését teljesen máig sem ismerjük. Az ausztriai birodalom megingatásából Kanizsán elvégzendő részt ugy látszik Kossuth Lajos maga állapította meg, mert sajátkezű levelében ő 346, irta meg (a levelet hasonmásban közölte a Pesti Napló egyik régi évfolyamában,) hogy az olasz futár Kanizsára utazzék, ott szálljon a Korona vendéglőbe, hol a magyar küldött fogja várni, kire ráismer a megállapított szóról. De óvatosságból még megmutatták a magyarországi küldött arcképét is az olasznak, hogy ne engedje magát megcsalatni. (Nevét nem mondták meg, nehogy elárulni lehessen.) Kossuth „Iratai" szerint (V. kötet 495. lap) hajszálnyi pontosan megállapittatott az utasítás : „Be kell vinni hazánkba egy az ország határától nem messze fekvő vasútállomási helyen átadás végett ezer példány nyomtatott rendeletet (egynegyed ivnyi nagyságút); és egy zsebóra nagyságú tárgyat, mely elfér a mellényzsebben.*) Nem küldeni, hanem vinni kell." „Csütörtökön, december 3.-án, kell a vivőnek a kijelelendő helyen megérkeznie." Hogy mekkora fontossággal bírt akkor ez az expedíció, kiderül Kossuth Lajos 1863. évi november 22,-iki leveléből: „A dolog oly mondhatlanul fontos és oly mond-hatlanul nagy érdekek vannak ahhoz kötve, hogy hiven és ügyesen effectuáltassék, s hogy rajtam, a vivőn és az átvevőn kivül a dologról senki még csak álmodni se legyen képes." Kossuth átadta a magyarországi átvevő arcképét. hogy mutassák meg a proklamációkat hozó olasznak, de aztán az arcképet rögtön visszakíil- *) Ez a zsebóra nagyságú tárgy a Függetlenségi Bizottmánynak Turinban készült hivatalos pecsétnyomója volt. 347, detni kérte. Ma már alig elképzelhető súlyos ok tette ezt kötelességévé, melyről ezt irja Kossuth : „Mert azon kétkedni sem lehet, hogy azt az egyént az Isten sem menthetné meg az akasztófától, ha valamikép gyanúba jönne az osztrák előtt." „Utasításaimhoz csak egyet kell adnom. Ha valamely elképzelhetlen véletlen következtében az átvevő nem lenne ott december 5.-án a rendez-vous helyén, akkor az utasítás az: várjon az olasz a Buda felőli vonat megérkeztéig december 4.-én; de ha akkor sem érkeznék meg az átvevő, jele lesz, hogy baj van ; ez esetben a küldött ne várjon tovább, hanem siessen vissza, s hozzon mindent vissza magával; de ne hozza át a Minción, hanem hagyja valahol (ha tudja) biztos helyen velencei földön vagy Triesztben, mert a beküldést pár nap múlva ismételendjük." December 9.-én már értesült Kossuth, hogy az expedíció sikerült, az olasz átadta Kanizsán a proklamációkat. Erre Kossuth négyszáz frankot küldött jutalom gyanánt az olasz futár részére. Ez eseményről senki sem tudott Kanizsán. Legalább a policáj nem. Sőt amikor az alkotmány helyreállítása után nyomtatásban megjelenhettek Kossuth Iratai, s abban a föntebbi történet részletesen megírva volt, akkor is titokban maradt az, hogy micsoda néven jelentkezett az olasz futár, s hogy mi volt a neve a magyar összeesküvőnek, aki a küldeményt átvette Kanizsán ? Azt gondolhattuk már, hogy örökön ismeretlenek maradnak, mikor negyven év múlva világosság vetődött az ügyre. 348, Ugyanis 1902. évben, mikor Kossuth Ferenc neve mint főmunkatársé szerepelt a Független Magyarország címlapján, a következő cikk jelent meg a Független Magyarországban: (1902 március 28-iki 14.-ik számában.) A hatvanas évek egyik nevezetes mozzanata hiányzik Kossuth iratainak V-ik kötetéből. Ezt kutattam mindenfelé, de sehol nem akadtam a nyomára. Felkerestem tehát Tisza Kálmánt, aki már az egyedüli élő tagja volt az egykori függetlenségi komiténak. Első napon mikor bejelentettek nála, csak beszédbe elegyedett velem, de nem kérdezett meg, hogy mit akarok tulajdonképpen. Másnap fogadott megint, és akkor ezzel köszöntött: — Zsurnalisztákat nem fogadok. Ön nem zsurnaliszta, foglaljon helyet! — Nem a jelenért jöttem kegyelmes uram — mondtam — én a multat kutatom. Becsületszavamra fogadom, hogy diszkrét leszek. Ha él az illető, akiről szó lesz, nevét elhallgatom. Bocsánat, ha előadásom kissé hosszadalmas lesz. Ezután körülbelül a következőket mondtam: — Minél inkább fogyott a remény, hogy az 1863-iki lengyel szabadságharc alkalmul szolgálhasson Magyarország felszabadítására, annál nagyobb tevékenységet fejtett ki Kossuth abban az irányban, hogy a velencei kérdés szolidaritásba hozassék a magyar ügygyei. Az érintkezés közte és a velencei komité között létre jött. Kossuth felszólította a magyar függetlenségi bizottmányt értesíteni őt, hogy elvállalja-e Magyarország az initiativát ? Mert igenlő választ 849, kapott, 1863 november hó 23-án értesiti Helfyt, hogy a Helfy által felfogadott olasz akként intézkedjék, hogy december 2-ikán este indulhasson Magyarországba Prágerhofon át. Magával vigyen egy láda nyomtatványt, mely a prokla-mációkat tartalmazza és egy rézszelencét, melyben a magyar függetlenségi komiténak Turin-ban készült hivatalos pecsétje van. Ezzel a podgyászszal december 2-án éjjel 1 óra 19 perckor szálljon ki Nagy-Kanizsán és térjen be a „Korona" szállóba Ferrári álnévvel. Ott fog találkozni egy rendkívül magas fiatalemberrel, ki magyar ruhában lesz, kinek szőke szakálla amúgy angolosan kétfelé áll az állán. Ha ezzel megismerkedett, adjon át neki mindent és jöjjön vissza azonnal, mert ha az osztrákok előtt gyanúba jönne, akár az egyik, akár a másik, azt az Isten sem menthetné meg az akasztófától. Az olasz és a magyar szerencsésen jól végezték dolgukat. A bécsi Presse december 23-iki tudósítása szerint ugyanis a proklamációk Budapesttől Kolozsvárig, több helyen egy és ugyanazon időben tényleg kiragasztattak. — Kegyelmes uram a magyar függetlenségi bizottmánynak tagja volt. Kérem, nem lenne szíves megmondani, ki volt az átvevő Nagykanizsán ? Tisza Kálmán karosszékében hátradőlve, mintegy elmélázva, olykor-olykor bólogatva hallgatta előadásomat. Mikor a kérdést feltettem, egy hosszút lélegzett, azután a jobbkezével egyet legyintett, letette kék szemüvegét az Íróasztalra és kezét felém nyújtva, igy szólt: 350, — Nem mondhatom meg. Tudom ki volt az átvevő. Még most is él. Irataim között meg van a proklamáció eredeti szövege. Annak idején ráirtam a proklamáció historikumát is, és fel vannak rá jegyezve a szereplő egyének nevei is. De ma ezt még nem adhatom át. Kezemet még mindig a magáéban tartva, megszorította bucsuzóul. De én az övét még nem engedtem el. Feléje fordulva még azt kérdeztem : — Kegyelmes uram ! Nem br. P. Fr. vagy gr. K. S. volt? — Nem, feleié. Az előbbi abban az időben nem is volt Magyarországon. Arczom tűzben égett, kezem reszketett, mikor a lépcsőn lejöttem. És bennem — nem tehetek róla — az a meggyőződés vert gyökeret, hogy aki 1863-ban magát Magyarország függetlensége érdekében az akasztófának tette ki, — Tisza Kálmán volt. U. G. Mink csupán annyit jegyzünk a rendkívül érdekes közleményhez, hogy a br. P. Fr. kezdőbetűk báró Podmaniczky Frigyes nevét, a gr. K. S. valószínűleg gróf Károlyi Sándorét (kinek szobra a Városligetben van) vagy pedig gróf Karacsay Sándorét, (az utolsó Karacsayét) jelentik. E két utóbbi szintén emigráns volt és abban az időben még külföldön tartózkodott, tehát ők sem lehettek átvevők. Az iró U. G. betűje valószínűleg Ugrón Gábort jelent. 361, Az olasz futár érkezési ideje egy napi kü-lömbséget mutat U. G. közlése és Kossuthé között, de kétségtelenül Kossuth feljegyzését kell valódinak elfogadnunk. Ki hitte volna, hogy a Korona szálló vastag fala ilyen titkot őriz ? Zalamegye utolsó hóhéra. Z^alamegye hóhéra meghalt a múlt század negyvenes éveinek elején. A hires hivatal elnyeréseért rögtön lépéseket tettek a szengróti, kanizsai meg az egerszegi gyöpmesterek. Ugy látszik akkor is „kilincselni" kellett az állásokért, mert a pályázók jártak vicispánhoz, ügyészhez, csöndbiztoshoz a hóhérság elnyerése végett. Smidlehner József kanizsai gyöpmestert az ügyész ekszámen alá vette. Ilyenfélekép beszélt vele: — Tudod-e a hóhéri tennivalókat? — Tudom. — A kerékbetörést is ? — Azt még nem próbáltam. — Hát a nyakazást? — Azt sem. — Hiszen akkor semmit sem tudsz! Talán azt gondolod, hogy a hóhéri hivatalt is csakúgy el lehet végezni, mint a városbiróságot ? De\' már ezt nem hagyta magán száradni a gyöpmester. Haragosan kérdezte: 553, — Hát áz egerszegi meg a szengróti gyöpi jó lesz hóhérnak ? Azok sem törtek kerékbe, nem is nyakaztak! Ez igaz volt. A fiskus nem tehetett mást, mint némi reményt nyújtott a pályázónak: — No jól van ! Bizzál az ügyed kedvező elintézésében és menj haza nyugodtan. De a másik két pályázó is járt a protekció után. Különben pedig mind a három pályázó régi hóhér család sarjadéka volt. Mi nem is lehetett másképen, mert a hóhér ivadékok csak hason-rangu családba házasodtak a kényszerűség miatt. Tudniilik az útszéli koldus is megvetette a magyarok közül ezt a mesterséget. Sőt szükség esetén még a cigányt is csupán életveszélyes fenyegetés mellett lehetett az akasztás elvégzésére kényszeríteni. Ezért legtöbbnyire német vagy cseh volt nálunk a hóhér. S éppen ezért voltak a pályázók mindany-nyian rokonságban egymással is, még a soproni, bécsi, brünni és prágai hóhércsaládokkal is. Az egerszegi gyöpmester különbnek tartotta magát a szengróti, meg a kanizsai sógoroknál, mert a felesége nagybátyjának jutott a szerencse 1818-ban, hogy egy mágnásnak, az utolsó Beleznay grófnak fejét levághatta, s a pallost az egerszegi gyöpmester örökölte. Persze a pallost valóságos kincs gyanánt őrizte. A szengróti gyöpmester pedig azt hánytorgatta, hogy olyan munkát senki se tud készíteni, mint ő. Mielőtt azonban Zalamegye betöltötte volna a hóhéri állást, rendkívüli dolog történt Eber-gényben. Hali* István : Zalai Krónika. 25 554, Ebergény kicsi falu Göcsejben. Tiszta magyar lakóit avar utódoknak tartják. Még manapság sem igen mozdulnak ki a falujokból: abban a zsuppos hajlékban halnak meg, ahol születtek. Alig niult el a század legrettentőbb kolerája, már egy különös uj járvány kezdett pusztítani Ebergényben, meg a szomszéd Erzsébethegyen. Erős, egészséges emberek jó étvággyal megvacsoráztak és reggelre halva voltak. Valami ismeretlen nyavalya ölte meg őket. Napjainkban sem igen szeret orvost hivni a göcseji ember, hanem azt tartja: „Meg lehet hányi doktor nékiinn is!" Hát még nyolcvan év előtt hogyan jutott volna eszébe doktor, hisz az egerszegi fizikuson kivül csupán Keszthelyen, Kanizsán meg Lendván volt orvos a vármegyében. A parasztok tehát szépen ráhagyták az egész dolgot a mindenható Istenre; akit ő szólit, az meghal, punktum ! A sürü halálozásnak csupán annyi hatása volt, hogy iitániakor áhítatosabban énekelték: — Hirtelen haláltól ments meg uram minket! Már néhány esztendeig pusztított az ismeretlen pestis, míg utoljára mégis gondolkodóba ejtette az embereket az a furcsaság, hogy a járvány csupán feleséges embereket támad meg. Sem asszonyt nem bánt, sem pedig legényt, vagy özvegy embert. Figyelni, nyomozni kezdtek. És csakhamar iszonyú bünt fedeztek föl: asszonyok ölték meg hites férjüket. A mérgezés egész sora bizonyosodott be. Épen ugy, mint ezelőtt vagy tizenhét évvel a fi-tyeházi asszonyoknál. Különben is nagy hasonlóság van a két eset között. Mind a fityeházi, mind pedig az ebergényi asszonyok szerelem vagy boszu miatt mérgeztek. Ha valamelyik menyecskével az ura kegyetlenül bánt, (ami éppen nem volt ritkaság) vagy ha az asszony mást szeretett: eltették útból a férjet. Az ebergényi gyilkolásról immár uton-utfélen beszéltek, mikor Zalamegye ügyésze perbe fogta a bűnösöket és hosszú eljárás után az 1842. év táján sikerült neki halálra Ítéltetni két asszonyt. Ezekre pallos-halál várt, mert Werbőczy Tripartituma szerint csak a közönséges embert volt szabad fölakasztani, míg asszonynak és nemesnek pallos dukált. Ma már alig tudjuk elgondolni, mekkora érdeklődést keltett az ítélet az egész vármegyében. Akkor a kivégzés teljes nyilvánosság mellett mindenféle cerimoniával járt. Pallos halál meg éppen rendkívüli ritkaság volt. „Regula szerint" a két asszonyt jól megláncolva kitették a „siralomház"-ba három napig. Mellettük a vármegye két-két katonája őrködött talpig fölfegyverkezve. Sőt a megyeház kapujában soron kivül őr állott éjjel-nappal, inig csak meg nem történt a kivégzés. Siralomház gyanánt a vármegyeház egyik nagy szobája szolgált, melynek utcára néző egyetlen ablakát erős vasrostély védte. (E szobát később a telekkönyvi hatóság használta ülésteremnek.) Mindenik asszony előtt, feszület állott az 356, asztalon. A feszületek mellett éjjel-nappal két-két gyertya égett. Három napig tódult a vármegye népe megnézni „az elvetemedett személyeket", kiknek részére minden látogató egy-egy pénzdarabot dobott az asztalra helyezett tálba. Az igy begyült pénzen a halálraítélt hozathatott magának pecsenyét, bort vagy másféle enni-innivalót. Ami pénz igy el nem fogyott, azt szent célra kellett forditani: a papnak adták misére. De ez alatt az idő alatt a kivégzésre is el kellett készülni. A hóhérságra pályázók közül a vicispán berendeltette a szengróti meg az egerszegi gyöp-mestereket. A jurátusa küldte a berendelő parancsolatot. A vicispán valamelyik Kerkápolyi volt, a jurátus pedig az eőri Szabó család egyik fiatal sarja, ki megkérdezte a vicispántól: — Hát a kanizsai gyöpmestert miért hagyta ki urambátyám? A vicispán nevetett és azt válaszolta: — A fiskus akarata az egész! Nem hagyott békét, amig bele nem egyeztem, hogy az eber-gényi asszonyokon remek munkát csinálhassanak a szengróti meg az egerszegi gyöpmesterek. Majd ezek közül nyeri el egyik a lióhéri állást, mert csak az lehet a vármegye hóhéra, kinek remekje van! A kanizsainak nem lesz remekje, s kedvéért nem fogunk elitélni még egy asszonyt csupán azért, hogy ő is kapjon remek munkát! A becitált két gyöpmester pontosan megjelent a vármegyeháznál. A második vicispán adta ki nekik az uiasitást, ki tudott németül beszélni és 357, akiről azt suttogták, hogy az öregapja zsidó volt. Azt kérdezte a pályázóktól: — Nyakaztatok-e már? — Nem. Válaszolták csüggedten a németek. — Akkor jól van! vigasztalta őket a második alispán. Most alkalmatok lészen hozzá! Mind-egyitek kap egy asszonyt, kin elvégezheti a remeklést! Az lesz a megyehóhér, aki szebben dolgozik! Mert nem akarunk Kanizsáról, abból a zsidófészekből, hóhért hozni a vármegyére! A pályázók felvidámodtak annyira, hogy az egerszegi gyöpmester még kérni is merészelt valamit. Azt, hogy a vármegye csináltasson a kivégzéshez olyan vörös ruhát, amilyen a királyi parancsolatok szerint dukál. A második alispán azt mondta: — A vármegyének most nincsen ahhoz való posztója! Az egyszer dolgozzatok fekete ruhában! Az is elég ijesztő ! A két gyöpmester megköszönte a jó indulatot és nagy ambícióval fogott hozzá a munkához. Először is lehozták a megyeház padlásáról a két hóhérszéket és a két darab pallost. Ezek a vármegye tulajdonai voltak. A vörösre festett székeket lemosták, a pallosokat pedig napokig fenték, tisztították, mig borotva élességüvé lettek. Ez idő alatt a pecérek a kivégzés helyét ké-szitgették. A városon kívül, az Akasztófa-domb mellett mintegy két méter magas és negyven négyszögméter széles uj dombot hánytak földből. Tetejét kiegyengették, aztán beborították szép zöld gyeppel. 558 A hóhérszékek lábait földbevert cövekekhez szilárdan hozzákötözték, hogy megmozdítani ne lehessen. Ez azért volt szükséges, hogy a székekre kötött asszonyok a rémületes utolsó pillanatban székestül együtt el ne ugorhassanak és kellemetlenséget ne okozhassanak a — hóhérnak. A kivégzés előtti éjjel az egerszegi sógornál hált a szengróti gyöpmester. Már éjfél után mind a két hóhérjelölt fölkelt az ágyból. A szengróti pálinkázgatott, hogy a pallos suhintáskor ne remegjen a keze. Az egerszegi pedig szó nélkül elment hazulról. A beözönlő falusi nép ugy reggeli három óra tájban a szentháromság szobor előtt az utcán látta imádkozni. A kivégzési cerimonia nagyon hosszú volt. Hajnalban a pap meggyóntatta a két asz-szonyt. Aztán a porkoláb összekötöztette a félholt személyek kezeit, és pontban hat órakor szekérre ültette őket. Mindeniket más-más szekérre. A bűnösök arca hátrafelé volt fordítva és mindenik mellett egy pap meg egy megyehuszár.ült. A harangozónak is jutott szerep. Egy megbízott embere vigyázta, hogy mikor indulnak meg a halálravivő szekerek. Induláskor a megbízott sebesen futott a templomtérre, jelt adott a toronyban váró harangozónak, ki rögtön megkondította a lélekharangot és húzta egészen a kivégzésig. így a lélekharang szünet nélkül való csilin-gelése között ünnepi menetben vitték ki az asz-szonyokat. Ezer meg ezer ember kisérte. A két szekér mellett széles kardu, cifra tar- 359, súlyos megyehuszárok lovagoltak, kik máskor a hivatalos leveleket szállították. A huszárokon kivül még hivataluknál fogva jelen kellett lenniük a börtönőröknek, kiket a várnagy vezetett. Utánuk a szolgabíró következett, ki nélkül a kivégzés éppen nem történhetett meg, mert ő az egész uton kezében tartott egy piciny pálcát, melyet a kivégzés előtt ketté kellett törnie. Az óriási néptömeg minden tagja nagyon megszokta nézni azt a kis faágot, mert az volt az általános hit, hogy ha a szolgabíró nem tudja eltörni kétfelé a pálcát, akkor szabadon kell ereszteni a bűnöst. Lassan, méltóságosan haladtak már csak azért is, hogy a szintén nagy számban kivonuló pendelyes gyerekeket agyon ne szorítsák vagy el ne gázolják. Már messziről meglátta mindenki az emelvényen a fekete ruhás két hóhért. Mikor az ezernyi nép a vesztőhelyig ért, akkor az asszonyokat a szolgabíró intésére leszállították a szekerekről. És ekkor a szolgabíró hangos szóval még egyszer fölolvasta előttük a „szentenciát." Az ítélethirdetés után eltörte a vékony, száraz pálcikát és két darabban odadobta az asszonyok lába elé, azt kiáltván: — Istennél a kegyelem! E szabályos eljárás után a gyöpmesterek vették át a két asszonyt. Pecéreikkel odakötöztették a vörös székhez az asszonyok kezét-lábát. A két nyomorult még mindig remélt, mert Ilire futamodott, hogy a király 360, megkegyelmezett az — egyiknek. Természetesen mind a két asszony reménykedett, liogy ő lesz az egyik. Azt is mesélték, hogy a kegyelmet a legutolsó pillanatban hirdetik ki. Eközben az egyik elitélthez odalépett az egerszegi gyepmester, lenyírta haját és bekötötte szemét. A lassú készülődés alatt a nézők közül sokan rosszul lettek. A szengróti mester lenézte társa mesterke-dését. Néha be-benyult kabátja hátsó zsebébe és butykost vett elő. Pálinkázott. Majd gúnyosan rászólt az egerszegire: — Rosszul csinálod, Michl sógor! Tudnillik az egerszegit Mihálynak hívták. Kesseldorfer Mihálynak. Kesseldorfer kézbe fogta a pallost és keresztet vetett magára. A közelállók hallották fohászkodását: — Az Atya, Fiu és Szentlélek Istennek nevében! A fényes pallos egyet villant a napfényben. Suhintás hallatszott. Abban a pillanatban az asszony feje teljesen le volt vágva és a fej felugrott a levegőbe. Egyet kalimpált s ugy esett vissza a földre, hol az esés erejénél fogva jó messzire elgurult. A csonka testből az ég felé lövellt a vér hatalmas sugárban. Igazi remekmunka volt! Nem lehetett volna szebben csinálni! Most a másik asszonyra került a sor. A szengróti mester nem vágta le az elitéltnek a haját, sem a szemét nem kötötte be. A közönség felé fordult és hetvenkedett; 361, — Ájne májszterstuck werde ich máehen! Utasítására az egyik pecér kezébe fogta az elitélt hosszú haját és fölfelé tartotta, hogy a levágás után a fej a hajnál fogva a pecér kezében maradjon. A félholt asszonynak a rémület miatt kimeredt szeme még mindig a messze távolban révedezett. Utolsó pillanatig várta a fehér keszkenőt lobogtató lovas hírnököt. Meg kell annak érkeznie, hisz egyikük kegyelmet kap ! Egyszerre hozzásujtott a szengróti mester. Részeg volt-e, vagy megzavarta sógorának a sikere? nem tudni. Csak annyit látott az iszonyat miatt megnémult nép, hogy a vágás félarcban találta az asszonyt. A szerencsétlen nő kiáltozni kezdett. Azonban a vágás folytán a szája egybe-szakadt a fülével s az óriási nyíláson csak rettenetes ordító hang tört ki, de nem lehetett megérteni egyetlen szavát sem. A gyepmester megrémült, hogy rossz munkájáért a nép agyonveri. Emiatt még bizonytalanabb lett a második vágása. Megint fölebb vágott, mint kellett volna. Ismét a fejre ütött. Hirtelen harmadszor is sújtott. Hiába. Megint rosszul talált! A fej még mindig a törzsökön volt. Újra odacsapott. Es végre a negyedik vágás elszakította a fejet. A pecér is meg a mester is csupa vér lett a szörnyű mészárlásban. A kanizsai gyöpmester szintén a néző seregben volt. Nem állhatta szó nélkül a rettenetes munkát, hanem fölordított : — Agyon kell ütni a kontárkodó gazembert! A néptömegbe a rémület belefojtotta a lé- 362, lekzetet. Nem értette meg a kiáltást. Zúgott és ordítozott ugyan, de eszébe se jutott, hogy megkeltene torolni e förtelmes gyilkolást. Németek között azonban pórul járt volna a szengróti mester. Mert például Magdeburgban 1611-ben ilyen „kontár munkáért" Oalle hóhért agyonverték peeéres-tiil együtt. A kanizsai gyöpmester a végén leszólta az egész kivégzést : — Én jobban csináltam volna mindeniknél! Nem folyamodtam volna sem a pálinkához, sem az. Istenhez! A nép az istentelen nyilatkozatért ütni kezdte és csupán futás mentette meg attól, hogy darabokra nem tépték A hóhéri állást természetesen Kesseldorfer nyerte el. De rá is termett. Olyan széles volt a marka, hogy fél tenyerében elfért az emberfej egészen. Különben is öles magas volt. Mindennap eljárt a templomba, akármilyen rossz volt az idő. S mikor már az öregség miatt nem tudott járni, akkor hintón vitette magát a misére. Mert a mesterség jól jövedelmezett és elég gazdag lett ahhoz, hogy hintót tarthasson magának. A hóhér Zalamegye virilistái közé emelkedett. Különösen sok „gazember" került keze alá az ötvenes években. A hóhérok remekelését pedig sokáig nem feledte el a nép. Ugy mesélgették a későbbi nemzedéknek, hogy a rosszul teljesített kivégzés miatt halálra ítélték a szengróti gyöpmestert. „De a császár pardont adott neki, mert a hóhérok a császár szolgái!" 363, Kesseldorferról azonban még valamit föl-jegyzünk. Mikor a vármegyétől elvették az igazságügyet és államosították, akkor Kozareket kinevezték állami hóhérnak, és eltűntek az extra-hóhérok. Megszűnt az állásuk, és pecérek lettek. Kesseldorfer kivétel volt. Nagy kort ért el, és még mindig működött, ha az egerszegi vagy a kanizsai, vagy esetleg a csáktornyai törvényszék (mert Csáktornyán is volt törvényszék vagy tizenkét évig) halálos Ítéletet hozott. Legutoljára Kanizsán gyakorolta rémes mesterségét, ha jól emlékezem: 1877. december23-án. Előtte való éjjel az ügyészségi fogház udvarán állította föl a magával hozott akasztófát. Valami Sormás környékbeli legényt kellett kivégezni, aki megölt és kirabolt egy borkereskedőt, s ezért sfa-tárialiter halálra Ítéltetett. Az akasztáshoz „két hatósági bizalmi férfiút" kért az ügyész, s a polgármester kiküldte Smet-tana (később Sterbecki) Ferenc városi szállásmestert meg egy külső tanácsost. A kivégzés után a bizalmi férfiak közelről megvizsgálták az akasztófát. Két függőleges oszlopon egy gerenda feküdt vízszintesen, melynek két vége tul esett a két oszlopon, s mindenik végére egy-egy vaskampó volt erősítve. A szállásmester azt kérdezte Kesseldorfertól: — Mire való az a két külső kampó? Az aggastyán hóhér a szemével hunyorított és mosolyogva felelte (persze németül): — Azokra a zsidókat akasztottuk — a régi jó időben ! A kanizsai harangok elvitele. M ár kora tavasszal, 1916. márciusában megérkezett annak első hire Nagykanizsára, hogy elviszik ágyúnak a harangokat. Noha a helybeli napilapok, a „Zala" és a „Zalai Hirlap" is közölték e hirt, azt a legtöbben mégsem vették komolyan, hiszen a mozsártörők, a katlanok és egyéb színtiszta réz-tárgyak, amiknek rekvirálását már korábban elrendelték, még mind helyükön, a konyhákban és mosókonyhákban voltak. De csakhamar jött a kétségbevonhatlan komoly valóság. A megyéspüspöknek, báró Hornig Károly veszprémi bíborosnak kancelláriája hivatalos felszólítást intézett a kanizsai szentferencrend-házhoz, valamint a piarista házfőnökséghez, hogy közöljék, mily sulyu harangok vannak az alsó, illetőleg a felsőtemplom tornyában, valamint a kiskanizsai templomban, mert azok összes súlyának kétharmad részét rövidesen elviszik katonáék. Egyben közölte a megyéspüspöki leirat azt is, hogy amennyiben valamelyik harangnak különös művészi, műtörténeti, vagy más kiválósága lenne, az ilyen harang épségben hagyá- 365, sáhóz fűződő kívánságunk respektáltatni fog. A kanizsai harangok közül tulajdonképpen csak a felsőteniploin legújabb keletű harangjának, az alig 22 éves nagyharangnak volt ilyen rendkívüli becse, de hogy még ebből is ágyút formált a pilseni Skodagyár (vagy más valamelyik modern ágyu-öntő műhely), abban nem a veszprémi püspök a hibás, hanem az, akinek módjában, sőt kötelességében állott volna a bűvös szavú nagyharangnak rend kívüliségéről illetékes helyre lelkiismeretes jelentést tenni. Az alsó és felsőtemplom harangjaira vonatkozólag hamarosan megvolt a levélbeni megegyezés, hogy melyeket fogják közülük a hadsereget illető 3/3 összsúlyban elszállítani, csupán a kis-kanizsaiaknak alig egy évtizedes uj nagyharangja körül folyt hosszadalmas levelezés. A kiskanizsaiak váltig ragaszkodtak a hatalmas haranghoz, s inkább valamennyi többi, azaz négy harangjukat hajlandók voltak odaadni, csakhogy ezt az egyetlenegyet megtarthassák. De a nagyharang 1500 kiló-nyi súlyával szemben a négy másik harang együttes súlya csak 1480 kilót tett, tehát az Va—8/s arány sehogy se volt meg. Már pedig minden templom harangjait együttes súlyának csak 1/«-át tarthatta meg. El is vitték aztán a kiskanizsaiak féltett nagyharangját, meg azonkívül még a három legkisebbet is. A harmadik háborús esztendő, 1916. szeptember havának 15-ikén jelentek meg a pozsonyi katonai parancsnokság emberei Nagykanizsán, hogy az elszállításra kijelölt harangokat leszedjék a tornyokból. Egy katonamérnök civilruhás fiatal ÍÍ66 segédjével és két, németül beszélő izmos munkással érkezett, miután előzőleg már Vas- és Zalavármegyék javarészét bejárták és több száz harangot leszedtek a falusi tornyocskákból. Véletlenül közvetlen tanuja voltam annak a világtörténelmi epizódnak, amikor Nagykanizsán a templomok tornyából leszedték a harangokat, hogy az öt világrész összes népeivel és haditechnikájával gigászi harcban álló diadalmas hadseregünk ércszükséglete valamiképpen hiányt ne szenvedhessen. Nemcsak ugy voltam tanuja ennek a sziveket összeszoritó műveletnek, mint azok néhányan, akik a templom tövéből hallgatták a súlyos kalapácsütéseknek csattogó zubogását, melyekkel a pozsonyi katonai parancsnokság kiküldött emberei szép harangjainkat darabokra tördelték, hanem fönt a toronyban, közvetlen közelről néztem végig azt a minden bocsánatot megérdemlő vandalizmust. Minden feltűnés nélkül láttak hozzá munkájukhoz először a felsőtemplomban. Rendszerint ugy szokták ledobni a toronyablakból a helyükről levett harangokat, de ahol a járdát nem lehetett e célból egy kis területen felszedni, ott mindenütt a toronyban szokták darabokra zúzni a harangokat és a darabokat lépcsőn a földre juttatni. Így kellett itt is cselekedniük, mert a templomajtó 10—12 lépcsős terraszos előterét sem felszedni nem lehetett, sem azt a kárt megkockáztatni, amit abban a 600 kilós nagyharangnak a toronyból való rázuhanása okozott volna. A katonamérnök utasításai szerint reggel 8 órakor kezdődött meg a felsőtemplom tornyában a kijelölt harangok szétrornbolásának hóhérmun- kája. Először a „fertályost" vették sorra, amely elnevezését onnan kapta, hogy azon verte a torony órája a negyedeket. Egyébként pedig ezzel kongatták időtlen idők óta minden hétköznapon ugy a hajnali, mint a déli és az estéli harangszót. A katonai parancsnokság munkásai egész délelőtt majdnem észrevétlenül dolgoztak fent a toronyban. Alig pár ember lett csak figyelmes a magasból lehallatszó pörölyiitésekre, s miután néhány percig megilletődve álltak egy helyben, megunván a fölfelé való nézegetés fáradságát, tovább siettek dolgukra. Amikorra én magam észrevettem a dolgot és felsiettem a toronyba, régi gyermekkori emlékeim színhelyén a pusztításnak már majdnem teljesen befejezett munkáját találtam. Ott hevert öt-tíz és liusz kilós darabokra zúzva ugy a fertályos, mint az uj, alig 22 éves nagyharang. Már éppen kezdték a munkások lehordogatni a súlyos ércdarabokat a templom bejáratába, ahol a harangozó állt napestig őrséget. Alig volt már lehetséges a két kivégzett harang felírásait a sok ércdarabból összefüggően kiböngészni és följegyezni. Végre mégis sikerült ez valahogy és megdöbbenéssel láttam akkor, minő értékek váltak itt minden meggondolás nélkül a múlt emlékeivé. Először az évszám ötlött szemembe: 1825. A nagynehezen kiböngészett és összeállított felirás pedig így szólt: EX WOTO 1NCLITI MAGISTRATVS CANISAIENSIS SVB FERD1NANDO I.OWACK ECCLES1AE CVRATORE 1825. FVD1T HENRIKVS EBERHARD PESTH1NI DIE 24 AVGVST1 1825. 368, Tehát a 400 kilósnak jelzett és immár darabokra zúzott fertályos harangot közel száz évvel ezelőtt csinálták és pedig „Kanizsa város érdemes tanácsának határozata folytán, Lovák Ferdinánd templomatyasága idejében". Öntötte pedig Eberhard Henrik Pesten. Ezzel tehát az enyészeté lett az egyetlen kanizsai harang, mely magán viselte annak bizonyságát, hogy Nagykanizsa város közönségének áldozatkészségéből készült. Rajta volt a város régebbi cimere, a kiterjesztett szárnyú és karmaiban félholdat, illetőleg olajágot tartó sasmadár, melyet 1902-ben minden történeti tradíció ellenére megváltoztattak. Az összetört harangnak e különösen történelmi értékességü részét, egy tenyérnyi darab ércet sikerült a városi muzeum részére megmenteni. Mikor pedig a 620 kilós nagyharang darabjainak vizsgálására került a sor, a mérnök ezt a megjegyzést tette : — Kár volt ezt a harangot meg nem menteni. Pár száz harangot leszedtem már, de ilyen finom anyagból valót még nem láttam egyet sem 1 A harang felírása később megadta a kellő magyarázatot a szakértői kijelentés alaposságához. Ez állt ugyanis rajta: „Dicséretet mondok az én Istenemnek valamíg leszek. Zsolt. 145. 2. V. — 1894. Seltenhofer Frigyes Fiai Sopron, cs. és kir. udvari harangöntőde. Az 1000-ik harang emlékéül! íme tehát ez volt a híres soproni harangöntő gyárnak a jubiláris, az 1000-ik müve, azért volt annak anyaga oly finom, azért kellett annak 369, pusztulásába szó nélkül beleegyezni, holott azt valóban egyetlen szóval meg lehetett volna menteni. Két kisebb harang maradt csak a felsőtemplom tornyában, ahol e nap óta az óra sem üt. Még ugyanezen a napon leszedték az alsótemplom harangjait is. És pedig itt már száz és száz főnyi közönség jelenlétében. De volt is itt mit nézni. Az alsótemplom három harangját ugyanis ugy dobták le a toronyablakból, miután előzőleg a torony aljában a járdát egy darabon felszedték. Elsőnek a 600 kilós nagyharang jött lefelé, háromszor megfordulván a levegőben. Peremével érte a földet, amelybe annyira belesülyedt, hogy két hatalmas fuvarosló, miket hozzáfogtak, meg se tudta mozditani. — Nem akar megválni a templomtól, mondogatták egymásnak a köréje tóduló öregasszonyok. Nem maradt más hátra, mint hogy kiássák és gerendákkal emeljék ki a helyéből. A sötétzöld patinás harang felírása ez volt: „Mich gegossen Martinus Feltl in Graz A<L 1767. Zu Gottes Ehr." Csakhamar követte légi utján egy 40 kilós kis törött harang (a lélekharang), mely már emberemlékezet óta nem volt használatban. Ennek felírása igy hangzott: „Matheus Köstenbauer in Graz goss mich 1739." Végül a harmadik elrekvirált harangot (150 kiló) már csak másnap reggel dobták le. Ennek felírása a következő volt: „Franz Antoni Weier in Graz goss mich 1729." Halis István: Zalai Krónikei. 24 870 Ágyúvá avanzsálván tehát az egész órákat ütő másfélszázéves nagyharang, az alsótemplom legnagyobb harangja a 300 kiló sulyu fertályos, mely azóta is szorgalmasan veri a negyedórákat, habár következetesen fertály órai késedelemmel, vagyis félkor a negyedet, háromnegyedkor a felet ütvén és igy tovább. Meghagytak még ezenkívül egy 150 és egy 54 kilósat. Az eredeti terv szerint Kiskanizsán is egészben akarták ledobni a rekvirált harangot, de végül ezeket is a toronyban kellett széttördelni és miként előző nap a felsőtemplomban csinálták, ölben lehozni az egyes ércdarabokat, itt is valami technikai akadálya volt a torony előtti kövezet felszedésének. Volt már este 9 óra, mikor végre megérkeztek Kiskanizsáról a ládákba csomagolt harangdarabokkal a Cintórium bejáratához és innét is elindulhattak a már délelőtt felpakkolt fuvarosszekerek, rajtuk két ládában a felsőtemplom két harangjának roncsaival és az alsótemplom három ép harangjával. Mintegy száz buzgó hivő, legnagyobbrészt rózsafüzéresek, a késő esti órákig is kitartottak és égő gyertyákkal, zsolozsmákat énekelve kisérték a lépésben vitt fuvarosszekeret, helyesebben az ezekre elhelyezett harangokat a Csengeri-uton végig a teherpályaudvarig. A vasúti teherpályaudvaron a szabad ég alatt augusztus és szeptember folyamán rengeteg sok harangot gyűjtöttek össze. — Nagykanizsa volt ugyanis a harangrekvirálók zalamegyei gyüjtő-áliomása, ahova az egész vármegye területéről összehordták a leszedett harangokat, hogy a nagy munka befejeztével a Zalavármegyében gyűjtött egész anyagot egyszerre szállítsák el rendeltetési SÍ71 helyére. Zalaegerszegről is idehozták az ott leszedett harangokat, Leírhatatlan látvány volt a több száz kisebb-nagyobb harang a marharakodó melletti nagy térségen, melynek szélein éjjel-nappal mindig egypár szuronyos cseh-katona (a háború elején Csaszlauból Kanizsára helyezett 12. Land-wehrezred emberei) járkált föl-alá, hogy a nagy értékeket őrizze. Mint a vén kotlós tyúk a kis csirkék között, ugy magaslott ki a rengeteg kis falusi harang közül a zalaszentbalázsi 1200 kilós nagyharang, melynél nagyobb csak a kiskanizsai harang (1300 kiló) lett volna, ha össze nem kell törni. De még a kiskanizsainál is nagyobb lett volna a tihanyi hires templom nagyharangja (1400 kiló), ha azt az utánna következő 840 kilóssal együtt sértetlenül helyén nem hagyták volna. így az irigylésre méltó Tihanyból csak egy 336 és egy 224 kilós harangot vittek el katonáék. * Kár volna ez alkalommal fel nem jegyezni az ágyúnak, muníciónak elvitt kanizsai harangok és az ezekkel kapcsolatos egyéb dolgok történetéből azt, ami az örök feledésből még megmenthető. Mindenekelőtt azt, hogy mindkét kanizsai római katholikus templom régi harangjai (amilyen az alsótemplomból elrekvirált mindhárom harang volt) nem mindig voltak toronybéli magas polcaikon. A felsőtemplom régi harangjai a templom mögött, haranglábakon voltak hosszú időn át. De igen soká haranglábakon voltak az alsótemplom harangjai is. Az alsótemplom tornyát ugyanis több mint száz évvel később építették, mint magát a templomot, és pedig 1816-ban. Kétség- m telen ugyan, hogy az alsótemplom ősi harangjait rögtőn az uj toronyba helyezték el ennek fölépülte után, de hol lehettek az 1729-ben, 1739rben és 1767-ben öntött alsótemplomi harangok (amelyek most ágyúvá változtak) 1816-ig, ha nem haranglábon ? Qüríler István Znlst Hirl«p izerkeailője Apai jus biztosítása. Starasensits Julianna fájdalmassal! jelenti, miképp Pék Jóseff férje sok helyeken Contractu-sokra lépvén, félő ne talántán az Atyai Jussát is Mellyekben maga succedált el idegenécse Solen-niter Protestál és azt inprotocollálni magának rola Testimoniálist ki adni könyörög. Mely néki ki adatni, és eképpen Protokolálni rendeltetik. Protestatio. Nagy Kanizsán ezen T. N. Szala Vrgyei Mezző Városban lakozó Starasencsics Julianna Pék Jóseff Felesége részirül az Kanizsai Városi Mgstratusnál, miképpen Pék Jóseff az Protestáns Aszonynak Férje sok helytelen Contractusokra az Gabona keresKedésben lépvén, mely Contractu-sokk idejek már el tellik, és azokk értelmeinek eleget nem tehet, mindenfelül hogy az Contraktu-sokk hogy elegei tégyen szorongattatik; az zért hogy Attyaitul nyert Javai eránt elegendő Securi-tást tégyen, s gyermekeinek is providealhasson ezennel protestál, hogy édes Attyairul származott ezer hat száz forintokig nem külömben az Háznál 374, találtató egy szóval minden mobiliák eránt az maga őstiil maradott Jussát fönt tartván, s minden Creditorok és Competitorok ellen Protestál, senkinek nem engedi, mert az Érdemes Vrosi Mgstratus előtt is jól tudva vagyon minémő Cont-ractusokban magát helytelenül keverte (melyrül is az Érdemes Vrosi Mgstratustul Testimonialist kiván) melly Contractusokbul szármozandó károk miat utulsó romlandóságra köllene jutni; azért hogy az föllebirtt protestáns Aszony maga s gyeremekei részirül az Cautiót megtegye, és az Creditorok s Competitorok tudják magokat mihez tartani, ki-vánnya, hogy ezen Protestatíoja improtocolaltassék és szokot Testimoniális néki ki adassék. Sign. Canisae 17 July 1787. (Kanizsa város tanácsának jegyzőkönyvében 1787. évi julius 17-éről 104. szám alatt foglalt bejegyzés.) Zálogjog bejegyzés. Tetetes Pallényi Inkei Boldisár Ur, Pék Jóseffel bizonyos Contractusra lépett . . . melynek, hogy az elsőséget megszerezhesse, azon Cont-ractust (mely következendő mód szóll) protocol-1 ál tatja : 1. M. I. Minekutánna T. Palényi Inkei Boldisár Uram az én szorgalmatosságomat, és az kereskedésben tudományomat meg ismérte volna, Ahoz képest ez most folyó, ugy esztendő folássig kereskedés társosságban bé vett, ugy hogy az titulált Ur valamikor én okossan és böltsen elül látom, hogy minek minémü kereskedése és folya-motja lenne, akkoron az titulált Ur fogja nékem az maga tulajdon pénzit az Vásárlásra meg hidni és Concredálni. Ellenben énis minden Hivséggel, hitellel és Szorgalmatossággal, s Vigyázással, ugy nemkü-lömben éjjeli, nappali fárodozással fáradozni fogok, Isten Segitségébül az dolgot és kereskedést folytatni, és elül mozdittani. Hogy pedig Tit. Urnák bennem és munkál- 3T6 kodásomban tellyes bizodalma lehessen, tartozni fogok minden dolgaimat, Vételeimet és el adásomat bizonyos és hiteles Quietantiákkal, és Contractu-sokkal meg bizonyítani, és legitimálni, sőőt még azon kívül mennyire lehet, és az alkalmatosság ugy hozza magával minden vett Partékát, és jószágokat tartozom a tit. Urnák keze, és Hajléka alá állétani. Mind ezeknek nagyobb hitelére nem tsak minden ingó, és ingatlan jószágomat Tit. Urnák Securitására örökösen lekötöm, de még az szükség ugy hozza magával tsekély Személlemmel is szabaddá teszem tit. Urat. Mivel pedig minden fárotságnak jutalom,"a vége, valamit azért Isten Után a Tetes Urnák pénzin nyerni fogunk, nékem alábbis irtt Pék Jó-sefnek harmad rész fog járni az köz nyerességbül. Acturn Pálén 4-a Octobris Anno 1787. Pék Jóseff m. p. Die Annove ut supra föl vettem ftot 600. Buza ára detto melly még Regedében vagyon 319 for. 16 garas mellyetis öszveségesen bis quindena alatt ok vetetlen le fogok tenni, idest 519 fr. Idem qui supra. (Kanizsa város tanácsi jegyzőkönyvében 1787 december 10-ről 225. szám alatt foglalt bejegyzés.) Inkci Boldizsár a Háromkereszti kápolna építtetője. In kei Boldizsár vagyonának összeírásáról és gyermekei közötti felosztásáról felvett egykorú iratokat közölni szándékozunk. (Persze csak annyit közölhetünk, amennyit megenged a Krónika terjedelme.) Roppant érdekesek azok az iratok a tizennyolcadik század gazdasági viszonyainak szempontjából is. Elüljáróban közöljük Inkei Boldizsár rövid életrajzát, amint részint a történelmi adatokból, részint a nép érdekes meséiből össze lehetett állitani. Inkei Boldizsár Zalamegyének akkorbeli legérdekesebb alakja. Kanizsa, Palin, Szentbalázs és a^közeli környéknek népe máig is elszörnyedve beszéli, hogy ez az Inkei „pokolban járt". Tud-nillik az anyaszentegyház parancsára Rómába kellett gyalogolnia,^és magától a pápától kérni feloldozást bűneiért. 078 Ez az Inkei Boldizsár 1726-tól 1792-ig élt. Palinban lakott, Kanizsa mellett. Volt öt uradalma : Palin, Récse, Rigyác, Belica és Raszinya. Mindenik uradalomhoz hozzátartoztak faluk, puszták, majorok, szőlők, malmok, vendégfogadók „a jobbágyokkal és egyébb igazságokkal együtt." Sok pénzével és egyébb vagyonával leggazdagabb ur volt Zalában Inkei Boldizsár, de roppant indulatos, ki minden csekélységért megharagudott. Akire pedig megharagudott, az rögtön érezte súlyos kezét. Ha a parasztok 25 bot árán megmenekedtek haragjától, azok egész életükön erről a szerencséről beszéltek. Mert az is megtörtént, hogy dühében agyonlőtte az embereket. Volt is tekintély. Inkei Boldizsár előtt tiz lépésnyire lekapták zsiros kalapjukat az emberek. Négylovas kocsija elől pedig annyira siettek kitérni, hogy a rossz uton akárhányszor feldűltek a fatengelyes parasztkocsik. Persze a paraszt férfiú személyek megöleté-séért csupán 40 frt. fejváltságot kellett fizetni. Sőt még kevesebb volt Erdélyben és Tótországban a parasztok dija: csak 25 frt. (A mai Szlavóniát hivták Tótországnak, hol Inkeinek szintén volt uradalma). Természetes, hogy ahol a Hármaskönyv rendelkezését nem enyhítette a földesúr embersége, ott bujkáló alakok népesítették be az erdőt. Inkei Boldizsár szigorúsága olyan rendet csinált, hogy az erdőben meg a Palin mellett harminc kilométerre terjedő járhatatlan ingovány-ban számos útonálló húzódott meg. S azok az 379, emberek, akik Kanizsa vidékéről utaztak például a megyegyülésre, Palintói kezdve kezükben tartották fegyverüket, hogy védelemre minden pillanatban készen legyenek, mert két-három bandával is találkoztak mig Egerszegre értek. Inkei Boldizsár zabolátlan természetének eredetét lehetne keresni apjának Inkei Jánosnak a nagy hatalmában. Mert hatalomra nézve Inkei János talán az egyedülvaló volt az egész Magyarországban. Nem kevesebb mint három vármegyének volt alispánja egyidőben. Zala, Somogy és Vasmegyének. Csak az akkori zavargós, háborús világban volt ez lehetséges. Akkoriban nem igen voltak rendes megyeházak, (a zalamegyeieké egy zsuppos épület volt, melyen beesett az eső,) — tehát ott volt a vármegye, ahol az alispán lakott. Vagyis Palin volt három vármegye középpontja. S ilyen körülmények között Inkei Boldizsárnak már gyermek korában parancs lehetett minden szava, s később talán azért nem tudott magának parancsolni. Pedig Inkei Boldizsár nem részesült rossz nevelésben. Ellenkezőleg: apja, Inkei János nagyon erkölcsösen neveltette gyermekeit. — Pál, a legöregebb fiu Paulinus barát lőn. Másik fia Gáspár, katona létére is olyan vallásos volt, hogy templomot építtetett. (Miháldon.) Négy lánya kö-zül pedig három lett apáca. Boldizsár zabolátlan természete valószínűleg apja halála után tört ki, mikor a nagy vagyont a birtokába vette, s a magyar nemesnek~törvény-adta jogaival ugy uralkodott mint egy kis-király. Zalamegye egy izben alispánnak is megválasztotta. 330, Inkei Boldizsárban a katonaságnál még inkább kifejlődött (mert katona is volt) a kíméletlen szigorúság és a féktelen harag, melyről máig is legendák forognak a volt uradalmak környékén. Inkei káplánt tartott és a Palinban levő házi kápolnában mindennap misét mondatott, csakhogy cselekedeteiért Istent kibékitse. — Azt gondolta, igy csak rendbehozza számadását az Istennel. Azonban a kibékülés akadályba ütközött. Akkor még az egyház komolyan vette az előirt parancsolatot: „És legalább húsvét táján az oltári szentséget magadhoz vegyed !" Inkei aztán ugy járt, hogy a húsvéti gyónás után nem áldoztatták meg. T. i. oly súlyos bűnöket bizott a gyóntató atyára, hogy Istennek a szolgája nem adta meg neki a feloldozást. Ilyenformán mással nem lehetett a bűnbocsánatot kiérdemelni, mint penitencia tartással. Sok tanakodás után Inkei elhatározta, hogy pénz nélkül, s a mennyiben szükséges koldulva, gyalog megy el Rómába. Kocsin csupán ugy utaz-hatik, ha könyörületből valaki ingyen fölveszi kocsijára. A pápától kér föloldozást. Rómában aztán fogadalmat tett, hogy a bűnbocsánatnak megnyeréseért Isten tiszteletére, idegen határban, vagyis oly helyen, hol Inkeinek nincs birtoka, tehát ahol sem neki, sem családjának haszna nem lesz, épittet Isten tiszteletére három emléket. Inkei Boldizsár szó szerint eleget tett minden követelménynek. Elzarándokolt Rómába. Pénzt nem vitt. Csakhogy vele vitte komornyikját, 381, ki el volt látva pénzzel és akinek volt kocsija is. Persze útközben föl is vette lnkeit. Azután teljesítette a három emlék felállítását. Elsőnek 1768-ban egy pompás barokk-stilu kápolnát építtetett lazsnaki birtoka közvetlen szomszédságában a kanizsai határban. A hozzá való területet Batthiány Józseftől, az alkimista bíborostól vásárolta. Csakhogy a kápolna alá kriptát is készíttetett, mely neki és családjának temetkezési helyéül volt szolgálandó. Ez a kápolna, melynek „Háromkereszti Kálvária" a neve, olyan szép, hogy Tandor Ottó, a híres építész, (kiről a 253. oldalon bővebben is megemlékeztünk,) nem tudott eleget gyönyörködni benne. Ismételve megvizsgálta, és mindig elragadtatva beszélt a kápolna szépségéről, és művészi, egyöntetű kiviteléről. Másodiknak szoborcsoportot építtetett 1773. évben Kanizsán. Szent Háromság, szent István, szent Imre, szent László, keresztelő szent János és páduai szent Antal szobrával. Csakhogy e városban háza volt lnkeinek. Harmadiknak építtetett Szent-Balázson egy templomot. De abban a községben is birtoka volt lnkeinek. Szóval sem a zarándoklást, sem a három emléket nem lehetett ugyan kifogásolni fiskális szempontból, de a népmonda szerint mindannyi csupán Istennek kijátszása volt, kinek bocsánatát éppen ezért Inkei nem is nyerte meg. Mindezekhez hozzájött egy szerencsétlen esemény. Mikor a mesteremberek javában építették a m Három-kereszti kápolnát, Inkei Boldizsár el-elment hozzájuk. Egyszer, amint a kápolna felé nézett, észrevette, hogy a tetőn munkálkodó ács pipát vesz elő, kicsihol és rágyújt. Emiatt a szentségtörés miatt ugy elfutotta a méreg Inkei Boldizsárt, hogy fegyvert ragadott és lelőtte az embert. Az ács egy kiáltással lebukfencezett a kápolnáról a földre és meghalt. E gyilkosság után maga Inkei is gondolta, hogy hiában zarándokolt Rómába. Az Isten bocsánatát újra meg kell nyerni. Ezért elrendelte még egy templomnak építését, még pedig Raszinyán. Bekövetkezett halála előtt „nehezen olvasható Írásban" (végrendeletben) háromezer forintot hagyott (sok pénz volt akkoriban) a raszinyai templom megépítésére, s az épités Imre fiának tétetett kötelességévé, ki örökölte a raszinyai várat, meg a hozzátartozó urodalniat. A hagyaték felosztásakor ezt a teniplom-épitési költséget az ö rökösök 3400forintra emelték föl. A hagyomány szerint büntetésül Isten rendkívüli betegséggel sújtotta Inkei Boldizsárt. Bőre alatt láthatatlan hangyák ezrei mászkáltak, és szüntelen csipkedvén, borzasztó kint okoztak neki. Végre hosszantartó betegeskedés után a hangyák felszaggatták bőrét, egész testét sebbe borították és megölték. Ugylátszik abban a betegségben halt meg, amelyet a franciák filozofusok betegségének nevez-tek el, s melyet az akkori orvosok nem tudtak gyógyítani. Mondják, hogy ezt a bajt az olaszországi zarándokolása alatt szerezte. 363, Urna a Háromkereszti kálváriánál. Még ma is beszéli a nép, hogy Inkei Boldizsár egész teste annyira tele volt sebbel, mikép borzadt tőle mindenki, és csupán a rettenetes hatalomtól való félelem tartotta mellette az embereket. 384, Utolsó^éveiben Inkei Boldizsár már maga is kerülte az embereket. Palinban lévő nagy kiterjedésű parkjában volt mindenféle szépség: mesterséges ligetek, tiszta vizű tó, melyen hattyúk úszkáltak, hinták, virágok és a régi erdőségből meghagyott óriási fák. És ő nem találta örömét semmiben. A parkban álló egy öreg tölgyfának kivájatta a belsejét, és abban az üregben szokta magát meghúzni egész napon át, csakhogy senkivel se kelljen találkoznia. A hagyomány szerint a parkban állott az az antik márvány urna is, mely manapság a Háromkereszti kálvária vert-vas rácsozatu kapuja mellett van, és amelyet a palini uradalom eladásakor a családi sirbolt épittetőjének emlékére helyeztek oda. Ennél miivészebb tárgyat nem találunk messzi földön. Róth Miksa pompás rézkarcot csinált róla, s igazán kár, hogy csak néhány példányban sokszorosította barátai számára, tehát szoba dísznek meg nem szerezhető. E képet az [előbbi oldalon bemutatjuk kicsinyített hasonmásban, ámbár a cinklemez nem adhatta vissza az eredeti rézmetszet megkapó hangulatát. De vaskezének nyomását éreztette feleségein is Inkei Boldizsár. Négy felesége volt. Egyikről az a hagyomány maradt fönn, hogy éppen áldott állapotban volt, amikor haragjában Inkei feltétette parasztkocsira, a szekérbe befogatta két legttize-sebb lovát, és a kocsisnak megparancsolta, hogy tüskön-bokron keresztül addig vágtasson, míg a lovak bírják. Az asszony fél-halott volt, mire a rettenetes kocsizás véget ért. Sok ideig érezte Inkei Boldizsár kezének 385, súlyát Imre fia, ki első feleségétől, Szalai Júliától született. Imre ugyanis apja beleegyezése nélkül feleségül vette Jeszenovszki Franciskát. Inkei Boldizsár „jó szerző atya" létére borzasztó haragra gerjedett, amiért fia koldus família sarjával kötött házasságot. E miatt Imrét nemhogy csak nem segítette semmivel, de nem adta oda neki Szalapataka birtokot, meg a kőszegi szőlőt, rétet és földet sem, melyek pedig anyai örökség jogán Imrét illették. Az apa szigorúsága annyira juttatta Imrét, hogy élelemre sem telvén, kénytelen volt esztendőnként az idegenektől kölcsönzött pénzen látni el ugyahogy házi népe szükségletét. Sőt amikor tizenhat év múlva sokféle viszálykodás után Inkei Boldizsár átadni kényszerült Imre fiának Szalapatakát, akkor is előbb elhajtatta a marhákat a birtokról. A kőszegi jószágot pedig Imre sohasem kapta meg. Persze a minden felszerelés nélküli Szala-pataki birtokból sem tudott Imre megélni, még pedig annál kevésbé, mert belőle még ki kellett adni nőtestvéreinek a leánynegyedet. Jeszenovszki Franciskának szépnek kellett lennie, mert máskép Imre nem teszi meg azt a bolondságot, hogy hitestársává tegye. De a kellem nem jöhetett számításba az apánál, ki azt hitte, hogy fejedelmi vagyonával örökké fog uralkodni családja. Pedig az idő változott s Inkei Boldizsár uradalmaiból alig maradt más, mint a Háromkereszti temetkezési hely. Manapság csupán egy uradalom Halis István : Zalai Krónika. 25 » 386 van Inkei kézen: a raszinyai. Annak az tnkei Imre ivadékának tulajdona, kinek az apai hivság nem bocsájtotta meg házasságát. És a sors kiszámíthatatlansága folytán éppen ennek az Imrének unokája emelkedett föl bárói rangra. Inkei Boldizsár vagyonát hat fia meg két leánya és két leány unokája örökölte. A leányágnak vagyis az özvegynek és leányoknak összes illetményét az apa csupán negyvenötezer forintban állapította meg, mely az osztozó fiu testvérek által pénzben volt kifizetendő. Hogy ez a nagy hagyatéki vagyonhoz képest milyen kevés volt, kitűnik abból, hogy Inkei Boldizsár után csak interes pénzben (kamatozó kölcsönben) kétszázhuszonnyolcezer forint maradott, és tekintetbe kell venni, hogy ingatlanokból a leányági örökösödés ki volt zárva. A rengeteg vagyonnak az örökösök közötti elosztása sok ideig tartott. Az osztozáshoz az egyház kiküldötte Laki István csatári apáturt, a vármegye pedig első alispánját Spissics Jánost. A felosztásnál a szénát kocsiszámra, a méhet kas-számra, a jobbágyot meg a szabadost, valamint az ökröt, birkát, disznót, meg a lovat darabszámra adták át az örökösöknek, s amíg megbecsültek minden gyertyakoppantót és étzakai edényt, addig a könyvek mint értéktelenek adattak át, „minthogy úgyis nem nagy érdemiek". Az is érdekes, hogy a hagyatékban talált negyvenkét darab könyv között egysem volt magyar nyelvű ; hanem egy német-olasz gramatikán kivül, a többi mind latin, német meg francia. (Az 387, igaz, hogy különben is kevés volt a magyar könyv abban az időben.) A szertelenkedő Nietsche szemével nézve: Inkei Boldizsár tulajdonképen fölségesen élt. Emberin felüli hatalmat gyakorolt, mint valami felsőbb lény, vagy inkább mint valami pokolbeli fejedelem, — és nem parancsolt neki senki. Sőt igazi kényúr módjára még halála után is uralkodott egykori alattvalóin. A Háromkereszti sírboltot dombra építtette, melynek csúcsán, (kriptában), választotta a család sírhelyét. Parancsa szerint a gazdatisztek alább, (a kápolnán kivül a falkerités mellé), temetkeztek. A szabadosok, meg a jobbágyok teteméi még alacsonyabban, a (kerítésen kívül, a domb oldalán) nyertek helyet. így aztán mindig uruk közelében maradtak és szolgálatára állanak a másvilágon is. A gazdatiszteknek és a jobbágyoknak sírkeresztjei már régen elporladtak, (időközben a paliniak maguk is csináltak temetőt a faluban), a domb oldalát felszántották,, s ma már nem is tudják, hogy a kis domb valamikor temető volt. Most a gyönyörű kápolna is elvesztette távlati szépségét, mert nyolc év előtt közvetlen a kápolna mellett csináltak egy téglagyárat, melyet elneveztek a legerősebb istenről Herkules-gyárnak. S azóta a kényurat riasztgatja a gyár bőgése, s lehet, hogy a háborgatás miatt egyszercsak kiszáll irgalmat nem ismerő alakja a sír-palotából, és lesújtja Herkulest az összes részvényesekkel együtt. And vára. Kégi hely. Megvolt már talán szent István korában is. Neve előfordul villa Ond néven 1325.-ben, s And néven mint possessio az 1355.-ik évi határjáró-oklevélben, de kétségtelen, hogy már régebben fennállott. Ma már nyoma sincs. Azaz mégis ráakadunk valamire. Az egykori vár helyén levő rétség mai neve: Andi rétek. így van a telekkönyvben is. Ez a rétség ma Nagyrécsé községhez tartozik, de egészen a szélén fekszik, a mi ugy értendő, hogy egyik lábunkkal az andi (récsei) határban állunk, másikkal pedig a kanizsaiban. (Éppen ugy van, ahogyan az 1335^^0 határjáró-levél mondja : „--pataknak déli oldalán Besenyő, északi oldalán And feküdt." Besenyő tudnillik Kanizsa határában van.) A mi időnkben ott hajlik a határon a délivasutvonala. (Székely Nándor mérnök által az 1335. évi határjárásról rajzolt térképen meg van jelölve „And határa". A térképet a 406. oldalon közöljük.) 389, A mostani réten állott az andi vár. Rémületes amit tudunk róla. Az andi várúr fegyveres embereivel mindig rabolni járt, vagy lesen volt. Mindenfelé gyilkolt, minden értékest elvitt, leányt, asszonyt megkínzott, levágatta emlőiket és erőszakot követett el rajtuk. A férfiak közül még a teljesen vagyontalanokat is megkínozta, sőt megnyúzatta, hogy kínzás közben kicsikarja tőlük, kinél és hol van valami rabolni való? Borzalom ráemlékezni. Végül már nem lehetett kitartani a hatalmasabbaknak sem. Tahi Ferenc kanizsai várkapitány sereget vitt And ellen, mely alig feküdt Kanizsa várától hét kilométernyire. Néhány ágyút is odavontatott. Összelövette a kis várat, a rablógyilkosokat urukkal együtt a kanizsai várba hurcoltatta, ahol ugy bánt el velük, miként azok bántak áldozataikkal : megnyuzatás, karóbavonás és az akkoriban művészetre emelt mindenféle kínzással mindarty-nyit kivégeztette. Ettől fogva, (a tizenhatodik század közepétől) tünt el a föld szinéről And vára. Ezentúl nincs története. Hanem azért még próbáljunk meg valamit elbeszélni, ami talán egybefügg az andi vár történetével. Ugyanis az 1865-ik év táján Récse délkeleti részén, (körülbelül a régi And határában,) szántottak Inkei László akkori földesúrnak béresei, mikor a mélyebben földbe nyomult egyik eke után fazék diilt a felszínre, és egész halom csillogó arany, ezüst vetődött a friss hant közé. 590, Elásott kincsre találtak. Éppen ugy, ahogyan a mesékben szokott megtörténni. Csak az tette különösen feltűnővé ezt a leletet, hogy sokkal több volt közte az aranypénz, mint az ezüst. Rémitő gazdag ember lehetett, aki a régi világban szert tudott tenni ennyi aranyra. Az aranypénzből a béresek minden héti vásárkor bevittek néhány darabot Kanizsára az aranyművesekhez „jó pénzre" beváltani. Persze titokban tartották az esetef a béresek is meg az aranyművesek is, de azért mégis kitudódott valami, és szerzett néhány darab aranyat Talabér Zsigmond sárszegi földbirtokos, valamint Tót István récsei gazdatiszt, s talán mások is. De azért ezeknél is mind elkallódott, akárcsak a béresek kezén. A néphagyomány szerint a fösvény Talabér belevakoltatta az aranyakat a háza falába. Végre aztán tudomására jutott az eset a „lelő-hely" tulajdonosának, Inkei Lászlónak is. (Később, az alkotmány visszaállítása után, két Ízben a kanizsai kerület országgyűlési képviselője volt Inkei László). Mint aféle amatőr-numizmata Inkei nagy szeretettel gyűjtötte a régi pénzeket, s ezért rögtön intézkedett, hogy a földjén talált kincs a kezébe kerüljön. De akkor már alig volt valami belőle. Csupán néhány darabot kaphatott, s azok értékét is részben megfizette a béreseinek. A numizmatikai gyűjtemény Inkei László magvaszakadta után az iháros-berényi Inkei József báró birtokába jutott, s valószínűleg ma is birtokában van. Azok a talált aranyak a régi véres napokról és az andi várúrról beszélnek nekünk, mert az a 391, nagy kincs nem lehetett kis emberé, hanem minden valósziniiség szerint magáé a rablóvezéré, aki a várban, vagy annak közelében rejtette a földbe, ahol a béresek megtalálták háromszáz esztendő múlva. Hány embert kínoztak halálra míg a kincs összegyűlt ? Annak a dűlőnek pedig, ahol a kincset találták, Aranyos-dűlő nevet adtak, s ma is ugy hívják. Eltűnt falvak és elpusztított várak Kanizsa környékén. tvanizsának is, meg a vidékének is nagyon érdekes története van. Csakhogy nem tudnak róla, mert senki se foglalkozik történeti kutatással. Pedig milyen meglepő színesen bontakoznak ki a homályból Kanizsa vára mellett: Bajcsa vára, Uj-zerin vár, Korpavár, Szentgyörgy vára, Leányvár, And vára! Aztán a falvak: Besenyő, Csehi. Mindezeknek egykori helyén személyesen jártam, s azért elmondok róluk egymást, aminek a későbbi kutatók hasznát vehetik. 1. Kanizsa vára a mostani két városrész (Nagy- és Kiskanizsa), közt feküdt feneketlen mocsárban. A vár 1702. évben leromboltatott, a mocsár pedig száz év előtt elvezettetett és kiszáríttatott. Egykori helyén ma a Vári-rét van. (A réten két épület áll: a gőzmalom és a szeszgyár). A vár egykori öt bástyája közül háromnak a körvonala máig is kivehető szabad szemmel is, bár az épületek és az 1902-ben a két városrész közt 393, épített uj kocsi-ut a tájékozódást megnehezíti. S bizony nem találtam tiz kanizsai emberre, ki megmondani tudta volna, hol feküdt az országos hirü kanizsai vár. Sőt a tudós Bitnicz Lajos is az 1825-ben irt levelében, (Bátorfi Lajos: Adatok IV. 250. oldal), Kanizsa várának helyét a kiskanizsai kopár homok halmok területén vélte, pedig igen kevés utánjárás mellett rátalálhatott volna a vár alapjára, hiszen még 1840. év táján hordták a vár köveit a gyalogutakra a már alig elképzelhető nagy sárba, s Nagykanizsa első járdája (a jelenlegi Főúton) a várból hozott ormótlan nagy kövekből volt kirakva. Sőt a déli-vasut Bécs felé vivő részének készítése alkalmával 1865. évben mint kis diák látta e Krónika irója is a mostani Király-utca végétől mintegy száz lépésnyire kiásott azt az égetett végii fa-cölöp sort, melyen mint szilárd alapon nyugodott valamikor a kanizsai vár fal egy része. A régi vár helyén temérdek sok mindenfélét találtak: hóhérbárdot, olvasót, török hanzsárt, pénzt, pipa darabokat. Különösen nagy mennyiségű ágyúgolyó jött napvilágra a berek süppedő mélységéből. Az 1860. év táján még a kanizsai piacon kofa-asszonyok árulták a sót, melyet a vár mellől hozott vas ágyúgolyókkal szoktak széttördelni. Néhány kisebb ágyúgolyó e Krónika szerkesztőjének birtokában van. Egy óriási ágyúgolyót 1914-ben a mai Királyutca elején levő Scherz-féle háznál öt méter mélységben találtak, s minthogy az egész Király-utca a régi mocsár helyén a csatornázás elkészülése 4» 394 után épült, tehát ez igazolja, hogy az utca milyen magasra fel lett töltve. Mint a régi metszetek mutatják, Kanizsa várának két hídja volt: egyik a mai Nagykanizsa felé, másik a Rácváros (mai Kiskanizsa) felé. Babócsai József, ki elsőben foglalkozott Kanizsa történetének megírásával, ugy mondja, hogy a napkeleti hídnak vala öt hajója, a napnyugatinak pedig négy hajója. Mink csak azt tudjuk, hogy a várat övező rettenetes mocsárba óriási fa-cölöpök voltak beleverve, melyeken a hidak pallói állottak. (Ostrom idején a pallók fölszedettek). Janda Károly városi kertész az 1890. évben a .kertje végében a földbői kiásott egy hatalmas tölgyfatörzset, melynek széle meg volt égetve, és amelyen még akkor sem lehetett semmiféle rothadást észrevenni. A régi hid egyik cölöpje volt, és azt adta tudtunkra, hogy a várhoz vezető egyik hid ott a Bátori-utca elején kezdődött. De jöttek elő más emlékek is. A Vári-réten keresztül a régi „Töltés" mellett uj utat építtetett 1902-ben a város. Ez alkalommal tömérdek régiség került elő a föld alól: kard, fejsze, bárd, csákány, vas-sulyom, (szeges "vas-csillag, melyet az útra szoktak szórni, hogy] a lovak lábát megsebesítse), vas- és kőágyugolyó, kard kosár, tőr, aztán olyan vasbilincs, melynek mindakét vége falba volt belerakva. Ezenkívül sok más aprólék, melyet alig lehetne fölsorolni például: tulipánttal diszitett zöld mázos cserép darab, mely talán a várbeli kandallóhoz tartozott^ valamikor, rövidebb és hosszabb kövek négyszögletesre faragva és cirá- dákkal ékesítve, melyek templom küszöbök, vagy ablakdarabok lehettek. E Krónika szerkesztője mint akkori egyik városi tanácsos, behozatni akarta a felásott régiséget a saját költségén a városházára, hogy az elképzelhetetlen tunyasággal és néha valóságos rossz akarattal akadályozott városi muzeum részére megmentse, azomban az akkori polgármester a beszállítást meg nem engedte, s a régiség elkallódott. A régi várról nagyon sok metszet maradott a történeti könyvekben. (Legalább ezeket kiadhatná a város hasonmásban. Roppant érdekes gyűjtemény lenne). De van Kanizsa váráról egy olajfestmény is, melyet még az 1779-ben leégett városházából mentettek meg, s az azóta kétszer újra épitett városházában mindig a tanácsteremben őriztek. A festményen madár távlatból látszik a vár, s nagy betűkkel van ráfestve : PROSPECTUS FORTALIT11 QUONDAM CANISIENSIS. Hagyomány szerint a vár lerombolása után néhány év múlva festette a város. Rokoko stilü szép rámába volt téve, mely szintén leheteti vagy százhatvan esztendős. Hivatalos előterjesztésemre a festmény felvétetett az országos műemlékek sorába, s megnyugodva gondoltam rá, hogy ez által biztosíttatott az utódok részére. Egyik évben aztán Tandor Ottó le akarta fotografálni, amint Zalamegye egyébb nevezetességét is lefotografálta. — Nohát gyerünk a tanácsterembe, és fényképezzünk ! 396, Lemegyünk: és a festményt nem találjuk régesrégi helyén a tanácsteremben. Keresem más szobákban : nincs sehol. Engem a guta kerülgetett. De Tandor is éktelen haragra gyuladt. Fenyegetőzött, hogy a fővárosi újságokban meghurcolja a példa nélkül való gazdálkodás miatt a várost, meg a polgármestert, és a műemlékek országos bizottsága által felelősségre vonatja. E Krónika szerkesztője hosszú hivatalosko-dása alatt tapasztalt egyetmást, s azért arra kérte Tandort: — Várjunk egy kicsit! Hátha megtaláljuk a festményt — valahogyan! — Jó, hát várjunk! mondta boszusan Tandor. A következő hetekben, hónapokban aztán kutattam. Elővettem házmestert, hajdút, számvevőséget, hajszoltam mindenkit, nézegettem szobákban, karzaton, — senki sem tudott a föstményről és sehogy se lehetett ráakadni. Eltölt már majdnem esztendő, mely idő alatt alig lehetett békére birni Tandort, mikor váratlanul előkerült a kép : egy szekérnyi papiros szemét legalján volt a diszterem mellett levő kis szobában. A történeti becsű föstményen alig esett más hiba, mint: kiszakadt a vászna, s két lik támadt rajta, meg aztán ujjnyi piszok fedte be az egész képet. Persze rögtön betömettek a likak valami pendely-festő által, s az egész olajfestmény elé olyan nagy üveg tétetett, hogy még a rámát is befödi. A fényes, barna, régi ráma pedig sárgára lett „aranyozva". Ilyen módon megbecsülve, jelenleg a polgármesteri szoba falán függ. 397, Bizony, nem lehet el képzelni sem, hogy milyen hamar eltűnik valami történeti alap. Például az idén, (1916.-ban) készített városi uj térképen a régi elnevezéseket fölcserélték kitalált uj nevekkel. A Vári-rét helyett, mely kétszáz év óta Kanizsa egykori várának helyét jelöli, Városi-rétet irtak, s a Görög-temető nevét, (mely szintén egy darab a város történetéből), átcserélték Rác-temető névre. Az uj térképet a városi tanácsterembe függesztették, s bár a városi sziikség-iigyész csupán azt véleményezte: „Olyan az ábrája, mint valami ember-részlet!" de hisszük, hogy a polgármester az ügyészi vélemény dacára el fogja rendelni a külömben becsületes igyekezettel rajzolt térképen a történeti nevek kijavítását. Még sokat mondhatnánk arról, hogyan pusztulnak emlékeink. Ennek legfőbb oka, (egyszer már meg kell állapitanunk minden áltatás dacára), mert nem vagyunk eléggé intelligensek. Ezt nemcsak abból látni, hogy még egy év előtt is babonáztunk, és varázs-pálcával próbáltuk megtalálni a földalatti forrás vizet a Teleki-ut vé-végén épült uj katonai laktanya részére, (persze hiába), hanem különösen abban, hogy a város történetének megiratására még csak komoly lépés sem történt, s hogy a városi muzeumot a kormány segítése dacára sem lehetett mindeddig megalapítani. Végül csak azt jegyezzük meg, hogy az okiratok szerint Kanizsa vár eddig ismert legrégibb ura Kokas Miklós volt, de hűtlenség cimén attól megfosztatott. Kanizsa vár és tartozékai (az 1321. és 1324. években), az Osl nemzetség egyik tag- 898, jának, Lőrinc mesternek, adományoztattak, ki felvette birtoka után a Kanizsai vezeték-nevet. Tehát megdűl dr. Szukics Nándornak ama véleménye, (Bátorfi Lajos: Adatok 1. kötet 22. oldal), hogy Kanizsa vár a Kanizsai családtól vette volna eredetét. 2. Bajcsa vára az eddig ismert adatok szerint 1579. évben Zrinyi György által építtetett, „dacára Ali bég támadásának, ki a vár építését megakadályozni akarta." (Bátorfi: Adatok 11. kötet 162. oldal). A várba „Károly herceg számos vitézlő népet vete, és kapitánságul Malakóczi Miklósnak adá". (A Magyar Krónika Sommája 1742. évből). Ugyanabban a Krónikában jegyeztetett föl az 1593. évről: „A babolcsai, segesdi és börzöncei törökök Kanizsánál a Fittyeházi kastélyra jövének, és azt erősen ostromolták. Kiket Malakóczi Miklós, Zrinyi Györgynek főkapitánya, jeles, okos, hadviselő vitéz ember, (ennek mássát én magyar fő emberben még nem láttam sehon), készen várván niegüté, és igen megveré őket, Nagy pénteken, holott sok fő török vesze el, Magyar Lőrinc a bajcsai fő vajda, és Miklós a légrádi porkoláb, két jeles próbált vitéz ember, ott esének halva". A bajcsai vár aztán elpusztult. A történeti dolgokkai is foglalkozó Bitnicz Lajos már 1825-ben (szeptember 24.-én kelt levelében), azt irja a várról; „Keresém (Kanizsán létem alkalmával), Bajcsa várának az ingoványban talán fenmaradott falait, de csak a nevére emlékeztető falura találtam". Ez értesítés dacára elmentem 1915 május 399, 24-én (pünkösd másnapján), megnézni, hogy nem lehetne-e Bajosa várának helyére ráakadni. Nagy csodálkozásomra egyenest rátaláltunk a volt vár helyére. Ez nem is lehetett máskép, mert Pálfi Lujzi hercegi erdőmester vitt a kocsiján, aki (amint később kiderült), nemcsak tudta hol volt a bajcsai régi vár, hanem azt meg is jelölte. Tudniillik egy fa-oszlopra bádogtáblát tétetett, melyen ez a felirás volt: várhely. Igaz, hogy a bádogtáblát már elvitték a népek, de az oszlop még megvolt. A várhely kis domb. Bajcsa község határában, éppen a legszélén fekszik. Közvetlenül előtte húzódik a régi mocsár helyén egy mélyen fekvő rétség. Ez a mostani Leányvári-rét, mely elnevezés miatt sokan azt gondolják, hogy itt nem Bajcsa vára\'volt, hanem a Leányvár néven emlegetett kicsi erőd, holott a Leányvár kelet felé feküdt közel Szentmiklós községéhez, s régebben Leány-vári réteknek hivták nemcsak ezt a kis részt, hanem az egész nagy területet, mely az egykori Kanizsa várától dél felé húzódott, s mely rétből, nádasból, ritkás fákból és használhatatlan vizenyős területekből állott. (Csikasz, nádi farkas, állandóan tanyázott a leányvári nádasban, Nagykanizsa és Kiskanizsa között, még az 1840-es években is). A mostani Major-alatti dülő és a Práter szintén a Leányvári rét nevét viselte, s ebben a később Práternek nevezett részben volt a kis erőd : a Leányvár, mig a bajcsai vár, nyugatra feküdt. (Lehet, hogy Bitnicz éppen a Leányvári-réték elnevezés miatt nem kereste kellő helyen Bajcsa várát.) 400, Szintén a Leányvári rétek elnevezésben foglaltatott a később Zsidő-temető nevet viselő részlet, melyet az urodalom elfoglalt, és pénzért eladott a mindig nagyobb számban idetelepedő zsidóságnak. A régi időben majdnem az egész megyéből Kanizsára hozták titkon halottaikat az izraeliták. A Zsidótemető hepehupás terület volt, mely a Fecskepartok nevü dűlővel együtt a vasút épiiés alkalmával dulatott fel, illetőleg egyenesre töltetett, mikor is a földszinre került sok halottat a mai zsidótemetőben takarították el. Aztán a Leányvári rétek egyik része Káplámé-kertje nevet kapott. (Ez elnevezés onnan eredt, mert a városi hajdu-káplár javadalmazásához tartozott ennek a földnek használati joga, s a káplár felesége szokta mivelni a kertet). Külömben pedig a Káplárné-kertje állott az 1894. évben a Zerkovitz cég által a Batthyány hercegtől megvett háztelkekből, és a mai Major egész telkéből, (persze a terület nagy része hasznavehetlen csalános volt), melyeket valamikor urodalom elfoglalt, s a város nem volt képes visszaszerezni, bár óriási erőfeszítéseket tett érte.--- A bajcsai régi vár területét ma is meg lehet állapítani szabad szemmel is. Egész területe telisteli van vörös tégla darabokkal, s ez még sokáig látható lesz, bár amikor e Krónika szerkesztője ott volt, akkor már az egész várhely be volt ültetve egyéves szőllő vesszővel, s ha megerősödik a szőllő, hát a várhelyre nehéz lesz ráakadni. Külömben a bajcsai vár körülbelül akkora lehetett, mint Szentgyörgyvár. Mintegy kétezerötszáz négyszög méter. A várhely déli oldalán uj 401, fenyves erdő van, mely már a Batthiány hercegi hitbizományhoz tartozik. Nézegetés közben egy bajcsai földmives jön hozzánk, s kérdéseinkre elmondja, hogy sok mindenfélét leltek a régi vár területén : sarkantyút, rézpénzt, gyürüt és egyéb aprólékos, érdekes tárgyat, melyek a vitéz magyar emberek után maradtak. ...Kicsit elgondolkoztam a különös régi századokon, mikor az emberek csakúgy „rámentek a kastélyra" és gyilkoltak... A várhely dombja alatti réten, mintegy kétszáz lépésnyi távolságban, húzódik a déli-vasut, mely szinte szakadatlanul szállította a magyar katonákat az olasz harctérre, bár csak előtte való napon történt a hadüzenet a taliánok részéről. Az aranyos nap szikrázott a rohanó vonatokon. A bakagyerekek vidáman danolásztak, integettek sipkájukkal, a podgyász-vitelre készített kocsik ajtóiból zászlókat lobogtattak, és felénk kiabálták: — Éljen a magyar haza! Nem lehetett megindultság nélkül maradni. A halálba menők üdvözöltek. Le kellett kapni kalapomat és feléjük lengetni: — Éljen, éljen! 3. Uj Szerin várát (Uj-Zerin vár), a Mura mellett 1661. évben a költő Zrínyi Miklós építtette a kanizsai törökök folytonos zaklatása közben, kik tudták, hogy az uj vár csakis a kanizsai vár szünet nélküli szemmel tartása és háborgatása végett állíttatik fel. Kanizsa várának ostroma alatt az 1664. évben Montecuccoli gróf, ki a keresztény sereg leg- Halis István : Zalai Krónika. 26 402, főbb vezére volt, kiparancsolta Szerinvárből a magyar és horvát őrséget, s helyettük német katonákat rendelt, kik (nyilván előleges parancsra), a Kanizsáról jött ötven török katona elül elfutottak, a várat átengedték, melyet aztán a török el is foglalt, s 8 nap múlva le is rombolt, ami nagyon jól esett Montecuccolinak is, meg a törököknek is a Zrinyi elleni feneketlen gyülöletük miatt. Szerinvár képe sok példányban fenmaradt, mert az egykorú krónikák rajzban hozták a nevezetes várat. De a vár teljesen elpusztíttatott. Még a helyét sem tudjuk biztosan hacsak szorgalmas keresés a mai Kakonya tájékán esetleg nyomára nem vezetne. 4. Korpavár. Kis erődjének alapja még megvolt a 18.-ik század végén. A jelenlegi Korpavár községének népe csak annyit tud róla, hogy a korcsma udvaron levő kis emelkedésre mutatva azt mondja : — Ott állott a régi vár! 5. Szent György vár egykori helyéről, és mostani állapotáról a Krónika 270—272. oldalán emlékeztünk meg. 6. Leányvár, mint Kanizsa vár tartozéka említtetik Villa Leán néven 1321.-ben. Megerősített kis hely volt, s falai még félszáz év előtt mintegy fél méter magasságban állottak, de manapság már semmi sincs belőle. Csupán a kanizsai vasúti állomással szemben a réten egy kis domb mutatja hol feküdt. Az itt bemutatott rajz pontosan megmutatja Leányvárnak fekvését és kiterjedését. Az eredeti 408 térkép, melyről a rajz vétetett, az 1792. évben készült. 7. And váráról, és annak helyéről e Krónika 388. oldalain emlékeztünk meg. 8. Besenyő, teljesen elpusztult falu. „A zalavári... szent Benedek rendnek... ajándékoztuk ...és odaadtuk (condonauimus... et dedimus...) mi István király... Bessynew-t..." így szól szent Istvánnak 1019. évről keltezett oklevele, mellyel a zalavári apátságot alapította. Leányvár. 404, Az oklevélről bebizonyodott ugyan, hogy hamisítvány, mely vagy háromszáz évvel készíttetett szent István után, de annyit igazol, hogy Besenyő abban az időben megvolt. Ez a Besenyő tudnillik, melynek neve előfordul a hamisított alapító levélben, Kanizsa szomszédságában feküdt, s később egész terjedelmében beolvadt Kanizsa határába. Az 1335.-évben János (zalavári) apát és konventje kérték Károly királyt, hogy Radán, Apátiban, Bessenyőn... stb. törvényes határjárást s határjelek felállítását rendelje el, mert azokra az említett birtokokon égető szükség van. A király megbízta a somogyvári konventet, hogy a kirendelt királyi-ember és az összehívott szomszédok jelenlétében tartson határjárást. 1335 május 23-ikán és a következő napokon eszközöltetett a határjárás, melyből a Besenyőre vonatkozó részt Fiissi Tamás fordításában magyarul közöljük. A latin nyelvíi eredeti okmány a zalavári levéltárban van. A [határjárásról Székely Nándor kanizsai városi mérnök pontos térképet rajzolt, mely a szöveg olvasása mellett világos képet nyújt Besenyő holfekvéséről és területéről. Külömben majdnem mind megvannak máig is a régi nevek, melyek a határjáró oklevélben emlitve vannak: Besenyő, And, Csehi. (Igaz, hogy mind a három helynek már csak a neve van meg, anélkül, hogy az egykori épületeknek bármi nyomát képes lettem volna megtalálni.) Aztán megvan a szentpáli ut, a Bakónak patak, mindkettő a régi néven. Megtalálható a két másik patak is: 405, a Petur patak és a Moriolás patak, de az ottani erdőstől Bódog Ferenctől nyert értesülés szerint ma semmiféle nevük sincs. Peturfalva ma Péterfa puszta, Nagyrécse határában. A térképen ki van tüntetve a mai állapot is: a déli-vasut, Bálikás erdő, a Látó-hegy, Budin. Az arra járó embert régesrégi idő lehelete veszi körül. Mert Bálikás a pogány magyarok áldozati helye, Látóhegy a táltos naptiézö jövendölője, s Budin a görög író szerint a szittyák egyik törzse. Kissé tovább van egy rét, melynek a neve: Réka, tehát a nagyhirü Atilla egyik asszonyának nevét viseli. A határ mellett fekszik Gyóta, mely a már kiveszett régi nyelven rétet, legelőt jelentett. Az 1335. évi besnyői határjárást a Bakónak pataknál kezdették, és a következő módon teljesítették : Keletnek haladva a határjárók közúthoz értek, mely Peturfalva-tól And birtokhoz vezetett; ezen ut déli oldalán volt határdombot megújították; aztán ezen uton haladva keletnek tartva, völgyben csörgedező patakocskához értek; ugyanazon irányban tovább haladva Andnál, az ennek déli részén talált hompot megújították; keletnek folytatva utjukat, elérték Peturpataká-t (Péterpataka), melynek déli oldalán Bessenyő, az északin pedig And feküdt. A pataktól nyugotnak fordulva Bessenyőt Chehw-től (Csehi-tői), elválasztó két szeglet-határjelre akadtak, melyet megújítottak. Innen délre, majd nyugatra és ismét délre menve a kanizsai nemesek tulajdonát tevő Egreg nevü birtokrészecskéhez értek, melytől nyugatra Bessenyő, északra Csehi esett. Àz 1Í55. évi besenyői halárjárás térképe. 408 407, Tovább nyugoti irányban egy holdnyi föld távolságban úthoz értek, melynek nyugati oldalán hompot emeltek. Ezen ut délnek, aztán nyugotnak és újra délnek kanyarult; az ut ezen utóbbi részénél a nyugoti oldalon határjelet állítottak. Ismét déli irányban haladva Moriolas-patakhoz értek, mely déli oldalán fekvő Kyssin-földét és az atyi(Othiw) nemesek egy birtokrészecskéjét elválasztotta a patak északi oldalán levő Bessenyőtől. A patak mellett nyugotnak haladva úthoz értek, mely Szentpáltól Kanizsához vezet. Ezen uton tovább nyugot felé menve, Bakónak patakához értek, honnan északnak fordulva elértek oda, hol a határjárást kezdették.-- Besenyőről még 1542-ből van Írásbeli emlékünk, mikor az apáti szék üresedésekor Bóth György dictator által eszközölt leltározáskor mint Zalavárhoz tartozó birtok említtetik Besenyő. Hogyan pusztult el, s mikor: nem tudjuk. Füssi Tamás véleménye szerint a török hódítás után veszett el. Végig jártam az egykori Besenyő határát, melynek egy részlete (egy dűlő) ma is Besenye nevet visel, s eszembe jutott, hogy itt a Bálikás erdőben kell egy Látó-fának lenni. (Egy hatalmas tölgyfa volt, lehetett vagy nyolcszáz éves, melynek tetejére deszka lépcsők vezettek s onnan be lehetett látni az egész vidéket. Ez a fa még bizonyosan fentállott Besenyő község pusztulásakor. De hiába kerestem, s kutatás közben vettem észre, hogy egyetlen vén fa nincsen az egész Bálikás-ban. Kérdeztem ez iránt Bódogot. 408, — Uram, közel husz esztendeje erdős vagyok itt; ez idő alatt háromszor végighajtották a Bálikást, és kiirtottak minden nagyobb fát. (A forda ellenére. És ez is mutatja a „reform-párt" gyönyörű gazdálkodását.) A hatalmas fa nyom nélkül elveszett, miként a régi község. 9. Csehi. A récsei határban feküdt, Besenyő szomszédságában. Az 1355. évi határjáró oklevélben említtetik, s talán már a honfoglalás idején is megvolt mint puszta. Nem volt szükségem a határjáró levél útmutatására, mert tudtam Csehi merre fekszik. Elindultam. A Bálikás melletti egykori bükk-erdőt teljesen kiirtva találtam, és sóhajtva gondoltam rá, hogy a mostani szántóföldek helyén is volt egy ma már alig elképzelhető óriás Látó-fa, mely azonban nem tölgy volt, hanem bükk. Elődeink fogékonyabbak voltak a természet szépsége iránt mint mink, s az akkori gyerekeknek pompás mulatsága volt a csavaros lépcsőzeten fölmenni a magasba. Csehi mint praedium a veszprémi püspökség 1818-ik évi névtárában 22 lakóssal említtetik, s az én ifjú koromban mint veszedelmes rabló fészek volt ismeretes. Zalamegye vicispánja az 1870. év körül Írásban utasította Csehi tulajdonosát, Inkei Lászlót, hogy szüntesse meg a vagyonbiztosságot állandóan fenyegető,félreeső pusztát. A földesúr azonban magát erősebbnek érezte a vicispánnál s azért sem engedett. Természetesen minden a régiben maradt, mert nem volt meg már a vicispán régi hatalma. 409, A hihetetlen történet fölötti tűnődésem között megszólal kísérőm, az erdős: — Ne is tessék tovább menni, nincs már Csehi! Legalább husz esztendeje elpusztult! Nem hittem neki. Pedig ugy volt. Az 1882. évben lebontatta az uraság a Csehin levő öt lakóházat (egy főerdész, három erdős, egy zsellér, és egy kanász lakott azokban,) s a területet másik pusztájához, a közeifekvő Petendhez csatolta. Máig is onnan igazgatják. A megszüntetés tulajdonképeni megértésére el kell valamit mondanunk. A csehi kanász alig kapott egyéb javadalmazást, mint állattartást és némi földet. így tehát csak ugy tudott megélni, hogy betyárkodott. Ő valt mindig a rablók vezére, így aztán valahogyan meg tudta szerezni magának a szükségeseket, s jól járt az urodalom iS> mert sohasem hiányzott egy malac sem a gazdaságból. Csehi legutolsó kanásza Csehi Pista volt. (Valódi néven Stenna István.) Pörge bajszú, jó formájú, sovány, magas, szép ember, ki magá-tul megtanult irni-olvasni az egerszegi meg a kaposvári börtönökben, mert két vármegye rablójának született feje volt. Csehi Pistának mesterségéhez méltó romantikus vége lett, mely végső eredményben Csehi puszta felosztását vonta maga után. Tudnillik 1881. február hóban Pista vezérlete alatt rablógyilkosság követtetett el Oelsén Szom-mer Sándor kereskedőnél, s a rablók husz esztendei fegyházra Ítéltettek. Csehi Pista egy társával éjnek idején kiszökött a kanizsai zöldfa-kert 410, mellett levő fogházból, de az őr a kertet elválasztó falra felmászó alakot észrevette, és lelőtte. Azóta nem kaptak pásztort Csehiben, s ezért a pusztát fel kellett oszlatni. Jelenleg már nyomát sem találni. De még félszáz év előtt Csehi határában állott egy Árpád korabeli régi templom és kolostor romja is azon a helyen, melyet ma is Pusztaszent-egyház néven hivnak. A nép földúlta a klastrom pincéjét, mert kincset keresett benne, de még ötven év előtt a földből kilátszottak a romok. A templom és a kolostor gyúrt téglából volt épitve. Tudnillik árpa-szalma-törmelékkel gyúrták a téglát hogy ne essék szét, s az égetés alkalmával az árpa-mag elégett, s helyén luk maradott a téglában. Az ilyen tégla az épületek nagy régiségét bizonyítja. --A kanizsaiak pedig kirándulhatnának néha ezekre a közelfekvő érdekes történeti helyekre ! Befejező szó. Az első kötet végére értünk, s ezzel egyelőre megszüntetjük a Zalai Krónikát. Reméljük, hogy csupán rövid időre. Mert hisszük, hogy nem tart már sokáig az emberfeletti küzdelem, s a megmaradottak békében teljesíthetik rendes foglalkozásukat, és mink is majd folytathatjuk a Krónikát, mellyel a háború nélkülözései között is ébren tartottuk a közönség érdeklődését megyénk nagyon gazdag története iránt, s mellyel igyekeztünk derűs visszaemlékezések közben feledtetni majdnem két éven keresztül a mérték nélkül való háború rettenetességét. Kitartottunk, dacára, hogy a nyomtatáshoz szükséges betűk jó részben fölhasználtattak harci célra, dacára, hogy a betűszedők nagyrészét is katonának vitték, dacára, hogy a papiros is annyira megfogyott, mikép néha megakasztotta a nyomtatást. Arról meg talán emlitést se kell tennünk, mennyire megdrágult mindenféle, s emiatt ma már háromszoros árban sem lehet kiállítani a Krónikát. Kitartottunk, ámbár Zalamegye nem járult 412 egy fillér segítséggel sem e rendkívül szükséges vállalathoz s egyetlen példányra sem fizetett elő. (Lehet, hogy az alispán változás magasabb szempontból való kellemes intézkedéseket fog eredményezni e téren is). A községeinkről pedig ne is szóljunk, hisz azokban talán kevesebb az intelligencia és a vagyoni képesség, mintsem kulturális szükségletekre gondolhatnának. Lehet azomban, hogy éppen ez erősítette meg a Krónikát, s az tette ritka tartalmassá, mert teljesen szabadon Írhatott mindenről. Külömben a szerkesztésre nézve megjegyezzük, hogy a Krónikába felvétettek korunk eseményeiből olyanok is, melyek ma még nincsenek teljesen kiderítve, s éppen emiatt nincs kizárva a lehetőség, hogy a később felfedezendő okiratok alapján esetleg más világításba fognak helyeztetni. De érdekességük miatt meg kellett írnunk. Ennek magyarázására példát hozunk fel : A Krónikában (a 16. oldalon), megírtuk, hogy Modrovics Gergely zalavári apát Nagykanizsán született, bár ez ellentétben van a Bencésrend névtárának adatával. A mi közlésünk azomban Modrovics kanizsai rokonainak állításán alapszik, (máig is számos Modrovics él Kanizsán), kik szerint „a francia-futás után" (hivatalos adat szerint 1813. évben), Kanizsára jött rokon látogatóba Modrovics Gergely édes anyja, és itt szil -letett Gergely, kit, mivel akkoriban kolera pusztított, a szokásos módon rögtöni keresztelésbe részesített a bábaasszony, s gyermekével az anya hazautazott a nélkül, hogy a keresztelés a kanizsai anyakönyvbe bevezettetett volna. 413, Aztán másik példa: Ugyanott említtetik, hogy Modrovics lőtte le Buda ostromakor Henczit. Ebből ma csupán annyit tudunk, hogy zalamegyei honvédek másztak be a falakon elsőknek Buda vívásakor, s minthogy ma azt beszélik, mi kép Modrovics szintén-honvéd volt a zalamegyei zászlóaljban, egyúttal azt is állítják Modrovicsról, (s még másik három honvédról), hogy ő lőtte agyon az osztrák vezért. Pedig ez ideig még az sincs teljesen beigazolva, hogy honvéd volt-e Modrovics, mert csupán annyi bizonyos, hogy Modrovics Gergely bencés pap a szószékről kihirdette a Habsburg család trónfosztásáról szóló debreceni kiáltványt, s hogy tiz évi várfogságra Ítéltetett, melyből azomban csak négy hónapot töltött ki, mert kegyelmet kapott. Krónikánkban azomban feljegyeztük ezeket a külömböző eseteket, mert ma ugy tudják az emberek. Végül megemlítjük, hogy Zalamegye egykori nábobjának, Inkei Boldizsárnak, leltárait jobb időre kell hagynunk, mert azok közléséhez már nem jutott hely, s a kötet befejezése kedvéért ebben a drága világban amúgy is többet adtunk egy Ívvel. (Pedig e nélkül is ráfizettünk.) E legutolsó (ötödik), füzet megjelenése hogy még tovább késett mint az előzők, az szintén a háborúnak rovandó fel. Béke! akiről ezelőtt azt sem tudtuk, hogy milyen édes zengésű még a neved is, jöjjön el az országod ! Nagykanizsa, 1917. február 22. A szerkesztő. A Zalai Krónika előfizetői: 69. Dr. Hegedűs György ügyvéd Nagykanizsa. Jelenleg a harctéren mint a 20. honvéd gyalogezred tart. főhadnagya. 70. Dr. Goda Lipót városi tiszti orvos Nagykanizsa. 71. Halász Jenő tanitó Nagykanizsa. 72. .Deák Péter rendőrkapitány Nagykanizsa. 73. Vincze Kálmán kir. postatiszt Nagykanizsa. 74. Surgóth Miksa az osztrák-magyar bank főnök-helyettese Nagykanizsa. 75. Frank Manó rövidáru kereskedő Nagykanizsa. 76. Weiss Alfréd, a Weiss testvérek cég tagja Nagykanizsa. 77. Kohn Sándor kereskedő Pacsa. 78. Heltai József gabonakereskedő Nagykanizsa. 79. Neusiedler Jenő körjegyző Murakirály. 80. Schwarz Ottó magánzó Nagykanizsa, jelenleg a 20. honvéd gy. ezrednél tart. főhadnagy. 415, 81. Dr. Molnár Samu főgimnáziumi tanár, Baja (Bácsmegye). 82. Balogh Mariska tanítónő, Murakirály. 83. Dr. Czapáry László lelkész, Tósok-berénd (Veszprém megye.) 84. Elek Géza földbirtokos Nagykanizsa, jelenleg a 20. honv. gy. ezrednél tart. főhadnagy. 85. Szondy László körjegyző Zalaszentbalázs. 86. Tóth István a Gazda-kör titkára, Nagykanizsa. Sajtóhibák. 18. oldal 18. sor magának helyett másnak. 18. w 22. M Jánost Dezsőt. 29. n 15. n katona Katona. 171. » 30. « munkvám „ numkvám. 180. « 26. » Viola Virág. 192. » 25. » 1840 1842. 268. V 15. w Votiv Szentistván. 285. » 2. » Album Emlény. 515. Y> 6. kínvallatás „ megégetés. 320. » 24. » togh togh. 333. y> 11. ötvenhárom „ ötven. Tartalom: evi Eliiljáró beszéd......... Az emlékezés országából..... A cserszegi gárda........ Füssi Tamás: Jellasics Ferenc báró Illés Ferenc: Jegyzetek a felsőcsatári apátságról......... Kaiser József: Katona dalok . . 32 Bűvös papirok......... Havas Hugó: Hü megírása az 1663. háborúnak ........ A kanizsai Mester Emberek . . . Projectum ........... Céh zászló........... Pecsételés a kanizsai izr. iskolában Zalamegyei bandérium 1790-ben . . Szabó Lajos dr.: Nagykanizsai nyelvjárás Mikula Antal . ...... Történet a Kossuth bankóról Füssi Tamás....... Szabó Lajos dr.: Kanizsa . . Purgerek esküdtetése .... Havas Hugó dr.: Egy régi újság . Halász Jenő: Krekwitz György könyve Az aranyhozó autók....... A Zalai Krónika előfizetői . 159, 238 Botfi Károly.......... Róth Miksa........... A kanizsai legidősebb honvédtiszt . Iskolai régi értesitő.....148 Jegyzet az iskotai régi értesítőhöz . Két levelező-lap......... 3 5 6 25 29 s 117 36 es es 45 51 56 59 60 69 76 81 86 93 104 112 113 121 141 414 161 173 190 195 199 231 Czebe László: Katona dalok . 235 és 286 oldal Az utolsó pogány magyar.....241 „ Tandor Ottó...................253 „ Horvát Gyula......................278 „ Havas Hugó dr.: Kétszáz év előtti bünper 289 „ Jegyzet a kétszáz év előtti bünperhez . 294 „ Deák Ferenc mint kanizsai diák . . . 501 „ Kávémérés ...................305 „ Uj városháza.......... . 306 ,, Fehrentheil Gusztáv: Kanizsai két boszorkányper ...................307 „ Jegyzet a kanizsai két boszorkányperhez 314 „ Bikacsék büntetés.........318 „ Kötelezvén......... . . ..319 „ A kanizsai csizmadia céh büntetése és megintése......................320 ,, A Békástói erdő . . ........321 „ A cserszegi gárda jegyzőkönyve . . . 339 ,, Összeesküvők találkozása ...... 344 „ Zalamegye utolsó hóhéra............552 „ Giirtler István: A kanizsai harangok elvitele .........................364 „ Apai jus biztosítása................573 „ Zálogjog bejegyzés ........ 375 „ Inkei Boldizsár ... .............377 „ And vára .• . . . . . .............588 „ Eltűnt falvak és elpusztított várak Kanizsa környékén . ...................392 „ Befejező szó 411 „ Sajtóhibák...............416 „ jegyzet: A névnélküli közlemények a szerkesztő munkái. Uher Ödön budapesti íértyképész l\'elvetele. Petőfl-utcza Nagy-Kanizsán. Halis István könyvei Színes Mozaik Nagykanizsa történetéből ........ Dalmáciában. Adatok az ötvenes évek történetéhez . . . ... . A Ferene-rend kanizsai zárdája. Tanulmány Kanizsa történetéből. Az ősmagyarok nyomai. Történetünk néhány rejtélyének magya- rázata Hajnal van. Elbeszélések. . . . Ellenség kezében. Történeti vígjáték Karbunkulus. Regény két kötetben 8BS3 H® ; * fitf ¡1 mmmmmm |
