* Adobe Reader letöltése (PDF fájlokhoz)
| 2.59 MB | |
| 2020-05-26 11:34:41 | |
 | |||||||
Nyilvános  481 | 953 | Rövid leírás | Teljes leírás (133.58 KB) | Cím: Szülőföldem, Kanizsa Alcím: antológia Szerz. közl: [összeáll. Tüskés Tibor] Kiadás: Nagykanizsa: Önkormányzat + Nagykanizsai Városvédő Egyes., 2000 Sorozat: Nagykanizsai honismereti füzetek/24. Eto: 894.511-822(439-2Nagykanizsa) ; 908.439-2Nagykanizsa(0:82-822) Tárgyszó: Nagykanizsa ; antológia Cutter: Sz 99 Nyelv: magyar Oldal: 79 p. A következő szöveg a könyvből keletkezett automata szövegfelismertetés segítségével: Tüskés Tibor ^Szülőföldem, Kanizsa Antológia >9 SZÜLŐFÖLDEM, KANIZSA Szülőföldem, Kanizsa Antológia Nagykanizsa Összeállította: TÜSKÉS TIBOR Kiadja: Nagykanizsa Megyei Jogú Város Önkormányzata ISBN 978 963 87161 4 9 Megjelent a Nagykanizsai Honismereti Füzetek 24. kiadványaként 2000-ben ELŐSZÓ A középkori városlakó polgárt az kölönböztette meg a falun élő jobbágytól és az udvarházak, a kastélyok lakóitól, a nemességtől, hogy adót fizetett. Ennek fejében városfalat és rajta kaput (melyet reggel kinyitottak és este bezártak), piacot és vásárokat, éjjeliőrt és éjszaka gyér világítást, tűzoltót, csendbiztost, iskolát, kórházat, céheket és egyesületeket, esetleg kövezett utcát és járdát kapott. Az újkori városlakót az teszi polgárrá, ha ismeri a település történetét, ha vállalja a város múltját, ha cselekvő emberként részt vesz a közösség életének alakításában és formálásában. Nagykanizsa újkori történetében a legnagyobb változást Trianon hozta. A város elveszítette az Adriáig terjedő hátországát; határszéli településsé, vasúti végállomássá sorvadt. De sorsába bele nem törődött. Azzal gyűjtött erőt magának, hogy 1929-ben megszületett a város első átfogó monográfiája, Barbarits Lajos összeállítása. Azóta újabb és újabb vállalkozások, könyvek, várostörténeti munkák, fénykép-albumok, különféle helytörténeti kiadványok keresték és fogalmazták meg a város jelentését. E kiadvány is ezt a célt szolgálja. Összeállítója tiszteletadásnak szánja a városnak, amelynek —- a magyar városok közül—talán legtöbbet köszönhet. Anyai ágú őseim Vas vármegyében éltek. A család egyik ága innét indult el a 19. század elején Zalába. Anyám — az első világháború előtt — már Nagykanizsán találkozott az Őrségből szánnazó és a családnak nevet adó, leányanya dédanyám unokájával, apámmal. Családom mindkét ágon iparosként, mesteremberként, polgárként beépült a város életébe. Nevüket megtalálom Barbarits Lajos könyvében, a „társadalmi rész”-nél. Nagybátyámról, apám testvéréről, Tüskés Józsefről olvasom az asztalosmesterek között: „az ipartestület vezetőségének és a tanoncvizsgáztató bizottságnak tagja, három évet töltött fogságban”. 5 Nagynéném, anyám testvére, Szöllősy Erzsi neve mellett a női szabók között ez áll: „1905 óta önálló, három évig ipartestületi választmányi tag volt”. Apám is, anyám is Kanizsán születtek, a kanizsai temetőben pihennek. Nagyszüleim, számos rokonom sírját is a kanizsai temető fogadta be. Személyes tiszteletadás tehát ez a könyv az ősök előtt, akik a város polgárai voltak. És tiszteletadás ez a könyv a város előtt, amely fölnevelt, iskolákat adott, s ma is számontart. Az összeállítás — olvasókönyv. Nem várostörténet, nem pótol monográfiát. De a szemelvények egymásutániságából kirajzolódik Kanizsa múltja, a város színes, gazdag és változatos élete. Szemelvényeket, vallomásokat, adatokat talál az olvasó a következő oldalakon, és ezek a részletek—reméljük — fölkeltik az érdeklődését a teljes művek, a város történetének átfogó megismerése iránt. Kívánom, segítse a gyűjtemény, hogy minél többen mondják magukénak a várost, és vallják: Szülőföldem, Kanizsa. T. T. 6 ZALA MEGYEI NÉPDALOK PÉCZELY ATTILA GYŰJTÉSE Jaj, de szépen esik az eső, Eső után zöldell a mező. Közepébe\' legel, tyuhaj egy bárány, Nincs szebb leány, mint az én babám. Nem messze van ide Kanizsa, Vasas kocsin járok el oda, Vasas kocsi, réz a tengelye szege, A babámnak Mari a neve. * * * Búza, búza, búza, de szép tábla búza, Kihajlik az útra, kanizsai útra; Ki fogja azt lekaszálni, ha a babám be fog válni? Kedves kis angyalom, reguta híredet hallom! * * * 7 Kanizsai kaszárnyára rászállott egy gólya, Vizet hozott a szájába’ reguták számára. Mosdjatok meg új reguták, mert porosak vagytok, Csak az a jó Isten tudja, mikor szabadultok! * * * Árva vagyok, árva, Be vagyok én zárva; Gyere babám, váltsál ki, Sej, ne hagyjál elhervadni Kanizsai kaszárnyába’! Tegnapelőtt este Nálad voltam lesbe’, Esett az eső, fújt a szél, Engem be nem eresztettél, Pedig nagyon fáztam. 107 magyarnépdal. Dunántúli daloskönyv. 64., 92., 77., 61. sz. népdal. A KANIZSAI AGA1 LEVELE Mi Kanizsa vegh Várának fő fő Agáy, ti kik vattok Martjánczi2 polgárok kicsintől fogva nagik, ez levelünket látván, azt adgiuk tudástokra, hogy tj közületek levő tizenegy vagy tizenniolcz falubeli polgárok az egész vármegie pöczétes levelével jütek ide,—megh értetük mindezt, hogy van az levél jrva, hogy minden ember az maga hütén megálion, kálvinista3 kálvinista predicatort4 tartson, Luteranus5 Luteranost, és mindenki maga predicatoriának fizessen. Mi Kanizsay Agák azt helién hattuk, ha fejetek köll, egymás között szépen vesz-tegségben legyetek, avagy éhetek, mert ha egymás közt háborúság esik, fejetekkel fizetitek. Luteranus luteranusnak fizessen, ehez tarczatok magatokat. Ha ez prédikátorok az török Ispaya6 földit élik, tüle fizessenek, ha fejetek köll, ehez tarczátok magatokat. költKanisán, 1652. (Aláírás nélkül 11 pecséttel) Barbarits Lajos: Nagykanizsa. Budapest, 1929. 17—18. p. 1 aga — az oszmán-török hadsereg tisztje ’ Martjáncz (ejtsd: martyánc) — Mártonhely, község Muraszombat közelében, ma Szlovéniában (Marljanci) 3 kálvinista (ejtsd: kálvinista) — Kálvin János (1509—1564) tanításának híve, más szóval: református 4 predicator (ejtsd: prédikátor) — egyházi szónok; ref. lelkipásztor 5 lutheránus — Luther Márton (1483—1546) tanítását követi, más szóval: evangélikus 6 ispaya = ispotály — kórház 9 A kanizsai aga levele (mai átírásban) Mi, Kanizsa végvárának fö-fö agái: ti, kik vagytok martyánci polgárok, kicsinytől fogva nagyok, ez levelünket látván, azt adjuk tudástokra, hogy ti közületek levő tizenegy vagy tizennyolc falubeli polgárok az egész vármegye pöcsétes levelével jöttek ide. —- Megértettük mindazt, hogy van az levél írva, hogy minden ember az maga hitén megálljon: kálvinista kálvinista prédikátort tartson, lutheránus lutheránust, és mindenki a maga prédikátorának fizessen. Mi, kanizsai agák azt helyén hagytuk. Ha fejetek köll, egymás között szépen vesztegségben legyetek avagy éljetek. Mert ha egymás közt háborúság esik, fejetekkel fizetitek. Lutheránus lutheránusnak fizessen, ehhez tartsátok magatokat. Ha ez prédikátorok az török ispotály földit élik, tűle (neki) fizessenek. Ha fejetek köll, ehhez tartsátok magatokat. Költ Kanizsán, 1652. 10 ZRÍNYI MIKLÓS HÁROM LEVELE Zrínyi Miklós levele Bonzi püspöknek Fordítás olaszból Kanizsai tábor, 1664. május 19. Excellenciás Uram! [...] Mint már írtam Excellenciádnak, Kanizsa ostromával vagyok elfoglalva, amely még tart. Nem az ellenség ereje, sem az erősség be-vehetetlensége miatt, hanem a szükséges eszközök hiánya folytán, amelyeket olyan szűkösen küldenek nekem, hogy szégyenlem megírni Excellenciádnak. De ezt Excellenciád jobban meg fogja tudni a francia tisztektől, ha majd ide érkeznek. Bizalmasan csak annyit mondok, hogy ha ebben az ostromban és a következő hadjáratban valami nagyobb eredményt érünk el, az nem a mi érdemünk lesz, hanem az Isten csodája. Adja Isten, hogy ezek a derék francia csapatok gyorsan megérkezzenek, mert így remélem, sikeres lesz az ostromunk, amely most gyönge eszközökkel és fölszereléssel folyik. Tartsa meg az Isten Excellenciádat sok évig, én pedig maradok lekötelezett szolgája Niccolo di Zrini 11 Zrínyi Miklós levele VII. Sándor pápának Fordítás latinból Kanizsai tábor, 1664. május 21. Szentséges Atyám! [•••] Egyébként ha merészelhetek alázatosan közölni valamit fegyvereink állapotáról: már huszadik napja, hogy körülzártam és ostromlom ezt a Kanizsa várát, amely bizony nem annyira bevehetetlen, hogy ne lehetne elfoglalni, de olyan híjával vagyunk katonának és minden más szükséges dolognak, hogy aligha lehet sikeres eredményt várni. Mégis remélem, hogy Isten különös segítségével pótolja minden hadi fölszerelés hiányát. Erről annál jobban meg vagyok győződve, mert a szomszédos tartományokból már megígérték nekem az említett hadiszereket. Őrizze meg Szentségedet az Isten a keresztény világ javára minél tovább. Szentséged alázatos szolgája és fia Nicolaus a Zrin 12 Zrínyi Miklós levele I. Lipót császárnak Fordítás latinból Bécs, 1664. július 17. Legkegyelmesebb Fölség [...] [... ] Kanizsát nem vettük be [... ] [...] De mit fárasszam Fölségedet ezeknek a szégyenletes dolgoknak további részletezésével? [...] [...] Birtokaim földúlva, jobbágyaim szétszórva, magam katonáimtól megfosztva az elpusztított, néptelen, az ellenség előtt nyitva álló Muraközben. Negyven éve védtem mostanáig, a magam és enyéimnek sok verejtékével és vérével az ottománok óriási hatalmával szemben. Most ott mentem tönkre, ahonnan segítséget kellett volna remélnem, amibe minden bizalmamat és reménységemet helyeztem. És ami a legnagyobb fájdalmam: hogy sem Fölségedet nem szolgálhattam, sem a kereszténységnek nem használtam vele. Most ezzel az egy szál karddal oldalamon várom Fölséged parancsait. Legszentebb Fölségednek alázatos és örökké hűséges alattvalója Comes Nicolaus a Zriny 13 HAY JÁNOS KANIZSA TÖRÖK KÉZEN 1684-ben azon a májusi délutánon egyedül közeledtem a kanizsai törökfészek felé, hogy végre megtaláljalak, hogy veled legyek, akivel élnem érdemes. Tudtam, ha nem kerülhetnek kéz és kéz, arc és arc, lehelet és lehelet közelébe, akik egymást szeretik, semmivé pusztul minden falu és minden város. A lelkesek kilehelik lelkűket, a lélekteleneket elnyeli a kanális, a megürült házak falai felrepednek, s mint egy foszlott zsákból: a föld színéig potyognak a kövek. Haladtam előre, közeledésem enyhén tolta maga előtt a levegőt: Kanizsa felé. Az útközi emberek némikor köszönésre emelték karjukat, s csodálkozva néztek utánam: mit keres itt, merrefelé tart, mi céllal, s miért ez a sietség. * * * Hat felé járhatott, amikor az erdős dombok közül végre kibukkantam. A nap éppen szemmagasban volt, a korong alja kissé becsúszott a város mögé, ami halványan már láttatni engedte magát. Közelebb és közelebb értem, s a nap csak csúszott egyre lejjebb, húzván maga után valahonnét keletről az esti húst. Izzadt ruhám most Íridegen verődött a bőrömhöz, mintha jégből olvadt eső verné testemet. Ahogy veszett a távolság, tisztult előttem a város képe. Az erős körfalak mögött hat törökholdas tornyot számláltam, s még legalább ugyanennyit, amire nem került rá a csillogó aranyjelvény. Keresztény hitünk mintha kiveszett volna a városból, hiszen egyetlen keresztet sem véltem kirajzolódni, semmi sem jelezte a magasságos Úrnak, hogy itt bújó híveit puha tenyerével megérintse. Kanizsa későn került a hitetlen fenevad karmai közé, háborúság dúlta már az országot, amelyben az egyszerű nép eligazodni sem tudott. 14 Némelykor magyar csapatok verték széjjel a falvakat, mondván, a töröknek örömrepesve fizették az adót, máskor a török érkezett hasonló indokkal, sokszor pedig afféle gyülevész hadak hányták szerte életüket, akikről még kideríteni sem lehetett, vajon ki ellen volnának és kiért. Kanizsa azonban nem vált martalékául a gyalázatos tusakodásnak. Bevétele ötven évig váratott magára, s ez alatt az ötven év alatt úgy éltek a kanizsai polgárok, mintha ők soha nem kerülhetnének szerencsésebb véreik sorsára. Mikor Kaposvárról menekült oda valaki, hogy megbújhasson a biztonságos fészekben, a városi tanács magas urai csak csóválták fejüket, miféle ember az, aki otthagyja szülőföldjét, s némi berzenkedés után a menekülőt visszakergették az elhagyott földre. S ha híre jött, hogy visszatérvén a török karmai közé keveredett, s gyalázatos kínzások során végeztetett ki, vagy pedig török rabszolgaként hurcoltatott az ázsiai birodalomba, nem éreztek sajnálatot, óvatlanságot emlegettek és vakmerőséget. Ám a sorsnak minden ajándéka, mely boldogságnak látszik, akként vész el, mint a májusi nap a várfalak mögötti térben, s így 1600-ban a kanizsai népség is megismerkedhetett a törökkel. 1597-ben dicstelen uralkodó került a fényességes sztambuli trónra, harmadik Mohamed, aki nagynak csak a kegyetlenségben volt nevezhető. Alig nyomta selymes ruháját az uralkodói székbe, tizennyolc fiútestvérét rögvest megfojtatta, s apjának tíz áldott állapotban lévő özvegyét belehányatta a Márvány-tengerbe. Gyalázatos Mohamed uralkodásának első évei csak a gyilkolászásban tekinthetők sikeresnek. A magyar hadszíntéren mindenütt veszteség veszteséget követett. Pálffy Miklós és Mannsfeld tábornok vezetésével visszafoglaltatott Párkány és Esztergom, Babócsát Zrínyi György szerzetté meg, s aztán Vác és Hatvan is magyar kézre került. Am a vakmerő Mohamed nem nyugodhatott bele vesztéseibe, s maga állt a seregek élére 1598-ban. Ettől fogva mind sikeresebb hadműveletek követték egymást, míg végül az 1600-as hadjárat során Ibrahim nagyvezír visszaszerezte — könnyedén — Babócsát, s ezt követően pedig Kanizsát is elfoglalta. 15 Fényes győzelmén ki sem csodálkozott, akinek valami jártassága volt a hadviselés terén, hiszen Pálffy Miklós báró, a törökordas legféltebb ellensége ez év április 23-án átadta az Úrnak lelkét, s a magyar sereg, mondhatni, vezér nélkül maradt. Amikor aztán Kanizsa az ellenség kezére került, a török rafinált tervet eszelt ki. Abudai pasa minden tiltakozása ellenére területének egy részét elszakították, s Kanizsa székhellyel létrehozták a negyedik magyarhoni vilajetet. Akként gondolkodtak, mint valaha a görögök közül Plátó is a szerelmesek kapcsán, hogy minden, mi elszakíttatott egymástól, megtalálja kiegészítő felét. S a Kanizsai vilajet csak egy fél tartomány volt. Keleti fele létezett, ám nyugat felé a magyar végvonal vezérállta határát. Ha valamely kartográfus akkor megszemlélte volna térképen ezt a területet, bizonyára azt mondja: „Felette szükséges ezen tartománynak a balsó fele, miként az ember sem élhet asszonya nélkül, miként a ló is hasznavehetetlen szörnnyé válna, ha két bal oldalsó lábát elveszej-tené, miként a kancsó sem tarthatja a vizet magában, ha nincsen meg valamely oldala.” És a kartográfus megállapításával nemcsak Ibrahim, a nagyvezír lett volna elégedett, de a bársonyos trónszék lakója, Gyalázatos Mohamed is. És beköltözött a török Kanizsára: Atemplomok ékét leverték a tornyokról, s a déli harangok hangját felváltotta az Allah’u ekber. Zúgott és morgott Rudolf császár haditanácsa, és átkozta a katonákat, akik csak utolsó csepp vérükig voltak képesek védeni az erősséget. —Miért nincsen nekik több vérük — dübörgött az egyik főhadász, s elkezdődött a dühös vádaskodás, hogy a magyar vitézek közös elhatározással már a csatákat megelőzően kieresztik kupákba a vérüket, hogy előbb bevégeztessen sorsuk, mert semmire becsülik az életet, s örömest megválnak tőle mielőbb, s külön boldogság számukra, ha ezzel bajba sodorhatják törvényes urukat, a császárt. — Mert mindenik rebellisfajzat, s elvenni kelletik tőlük a földeket s mindennemű vagyonukat, mert nem a nemzet javadalmára van az, hanem éppenséggel ellene—tört ki végül a császár is, s rögvest elrendelte, 16 hogy a magyar uraktól koboztassék el minden jelentékeny föld, minden értékes tárgy, miután felségünket megsértették az uralkodásban. Kanizsa elvesztése mérhetetlen bajokat hozott a nemzetre: háborúságok sorozata indult meg, hogy csak a legnevezetesebbre utaljak, a Bocskai-hajdúk király elleni zörgölődése. Ám bármi súlyú vészt is jelentett a Kanizsai vilajet létrehozása, az évek mégiscsak teltek, s a tartomány mit sem változott, olyanformán maradt csonka, mint volt első évében. S az udvar is annyira megszokta Törökkanizsa létét, hogy mikor visszafoglalni lehetőség nyílott 1664-ben, nemhogy azon nyomban helyeslő levelet küldtek volna Zrínyi Miklósnak, hanem hosszas vitát nyitottak a haditanácsban, hogy mennyire hozhat hasznot az, ha egy rebellisfajzat dicsőséget szerez a legnagyobb török erősség visszafoglalásával. Vitatkozgattak egy egész hónapig, majd március 18-án végül engedélyezték az ostromot, ám addigra a török már észbe kapott, visszaépítette az utánpótlást hozó eszéki hidat, s megkérte a felmentő sereget is. A felmentő sereg pedig jött, percet sem várva, nem voltak afféle viták, mint a bécsi urak körében, s mit ad isten, mire a tényleges ostrom végre elkezdődhetett május elején, Köprüli Ahmed már hatvanezer emberrel riogatta a környező várakat, s mi sem állíthatta meg, hogy egészen Kanizsáig nyomuljon. Bár Zrínyi még így is maradt volna, de a hadak más vezérei az esztelen menekülés mellett döntöttek, s nemhogy nyereséggel zárult volna az ostrom, s egyben Zrínyiék téli hadjárata, éppen ellenkezőleg, még a fegyvereiket is elhányták a menekülők, s ők maguk néztek ki úgy, mint valamely semmivé vert sereglet. A teljesség kedvéért szükséges arról is szólni, hogy a Kanizsa környéki magyar urak már jókor megegyeztek Ibrahim beglerbéggel, hogy a semminépek adóztatását közösen végzik el, s jut a beszedett javakból a töröknek úgy, mint a császárnak, s marad a magyar uraknak is. Senkinek nem volt eszében ezen a környéken, hogy megváltoztassa ezt a rendet, s mikor felmentő seregek érkezéséről hallottak, imákat zengtek a magasságoshoz, hogy a csapatok forduljanak más irányba, 17 ha egy mód van rá, kerüljék el békébe nyugodott földjeiket. Ekként aztán, mikor kijuthattam azon a májusi késő délutánon az erdős, mocsaras dombvidék rejtette világból, s felsejlett a távolban Kanizsa városa, nem afféle halálra pusztult vidéket láthattam, mint eddigi utam során. Szépen megművelt földkendők sorakoztak, a falusi nép még ebben a késői órában is ott sürgölődött a határban, a vetés dús zöldje hullámzott előttem, s haladtomban sűrűn lakott falvakba jutottam, a parasztporták mellett számos műhely, kovácsoké és bognároké, s a falvak közepén vagy három ivószék is. Mind tömve törökkel, magyarral, kereskedővel és iparossal, s nem kevés parasztot is felfedezhettem. Meg kell állnom — gondoltam, hiszen még vagy órányi út innen a város, s a ló szinte már élettelen a hosszú, fárasztó úttól, s mit kezdhetnék a kimerült állattal, s jómagámmal is, ha elkap a sötét. Mind gyanakvóak olyankor az emberek. Nemhogy befogadni nem akarnának, de inkább elűznének vagy vesztembe sodornának, mert nem tudhatják, ellenük jöttem-e vagy értük. Amúgy sem árthat, ha előbb tudakolódok, miféle népség él a városban, mennyire fogadják szívesen az idegenből érkezőt, s talán akad valaki, aki hallott arról a lányról, aki nem oly régen, alig néhány éve, hogy itt él. Az éppen elém kerülő ivónál kikötöttem a lovat, s óvatosan, minden feltűnést kerülve lecsúsztam a hátáról, s az ajtó felé vettem az utam. Páran a kilódulók közül rám pillantottak, a szemük zavaros volt, gyomruk mélyén már borliterek lötyögtek, de én úgy tettem, mintha nem venném észre gyanakvó pillantásaikat, s léptem bátran tovább, át a küszöbön. Háy János: Dzsigerdilen—Részlet.—Kortárs, 1996. 5. sz. 14— 17. p. 18 BOSZORKÁNYPER NAGYKANIZSÁN NÉMETBŐL FORDÍTOTTA IYÁNYI BÉLA 1714. október 19. Zala vármegyei kiváltságos Kanizsa város alulírt bírái és esküdtjei a tartományi bíráskodási szabályzat 23. artikulusának1 első része alapján vallatást tartanak az ideszármazott Molnár Marinka gyanús személy dolgában. 1. Mit cselekedett este a Bugvai féle kertben, az elöljáró úr tehenei közt? 2. Miért vallotta be önként, hogy ő Malik Menyhért úr szalmából készült jégvermét el akarta égetni, és az nem akart megégni? 3. Mi októl töltött meg Maliknénál három tököt, és a kéménybe sok csalánt akasztott fel, s emellett mondott is titkon valamit és valami bádogot is felakasztott? A vallomás. Az első pontra nézve kijelenti, hogy az élő tanúbizonyság rendelkezésre áll. A második pontban foglaltat beismeri. A harmadik pontra nézve kijelenti, hogy ezt Maliimé is megtette azért, hogy az esőt elállítsa. Ugyanezen a napon a vádlottat a vízhez vezették az önkéntes vallomás után, és vele a 2próbát megtartották, ahol sok nép és a tanács előtt a vádlott a vízen úgy úszott, mint egy toll. Ugyanezen év október 20-án a fenti három pontra nézve a vádlott újra szigorúan ki lett hallgatva, amikor is kijelentette, hogyha még egyszer megfürdetik, akkor bizonyosan belehal. Egyébként mindent tagadott, amit az első kihallgatáskor beismert. Leánya Éva beismerte, hogy a második kérdőpont igaz, mert ekkor eső volt. Ugyanez év október 22-én meglőn a harmadik kihallgatás is tartva, ennek előtte azonban a tanúk eskü alatt lettek a három pontot illetően kikérdezve. 19 Először is a letett eskü után Zageretz György önként vallotta, hogy ő a vádlottat Kanizsán a prefektus1 2 3 úr tehenei közt látta, meg is akarta ekkor fogni, de ez nem sikerült. Ettől kezdve a tehén tejét elvesztette. A második tanú Balogh Katalin vallja, hogy ő nemcsak látta, hanem meg is kellett neki cselekedni azt, ami a harmadik pontban van, éspedig akkor, amikor ő Maliknénál szolgált. Mosni kellett volna, de nagyon esett az eső, erre a vádlott kívánságára Malikné meghagyta, hogy három csomó friss csalánt, egy csomó emberi hajat, és egy tököt, amelyben víz volt, és valami más is, de a tanú nem tudja, hogy mi lehetett, végül egy mosó bádogot fel kellett a kéménybe akasztania, mire az eső elállóit. Vallja tovább még, hogy Szent György-napkor, napkelte előtt a vádlott egy sajtár vizet, egy csavart, néhány lakatot vett, s ezekkel a kapualj alá ment, s a marhákat kihajtotta, és minden darab marhát vízzel befröcskölt. Midőn a tehenek este haza tértek, az egész falu marhái mind a Melikné udvarába csődültek, amihez a vádlott e szavakat mondta: Az idegen marhák az én hasznom legyenek. A vádlott azonban a harmadik kihallgatásnál mindezeket tagadta. Végítélet: Miután a vádlott Molnár Mária részben saját vallomásával a Bíráskodási Szabályzat I. részének 23. artikulusa értelmében megtartott inquisitio4 5 alkalmával némely pontokat beismert, és a büntetőperben a saját gyermeke is ellene vallott, ezenfelül két megbízható tanú eskü alatt vallott, tehát a gonosztevő személyt, más ilyen istentől elrugaszkodottak elrettentő példájára, az idézett bíráskodási szabályzat 60. pontja alapján 5tortúrás vallatásnak vetik alá, és ha a vádlott többet nem vallana, akkor a hóhér vegye fejét, teste pedig máglyán égettessék el. Ha pedig a vádlott nő a tortúra alatt az ördöggel való cimborálást beismeri, akkor elevenen égettessék el. Mindezt a törvény értelmében. 1 artikulus — cikkely, szakasz 2 próba — vízpróba — a XIII. században széles körben alkalmazott istenítélet 3 prefektus — elöljáró 4 inquisitio (ejtsd, inkvizíció) — vizsgálat, nyomozás 5 tortúrás vallatás — kínvallatás 20 BARBARITS LAJOS BATTHYÁNY NÁDOR MEGSZERZI KANIZSÁT Gróf Batthyány Lajos nádor, Mária Teréziától, az 1690-ben Kanizsát felszabadító Batthyány Ádám érdemeinek elismeréséül, donációt szerzett az elhalt Szapáry összes birtokaira. Petrikovics Magdolnának, Szapáry gazdaasszonyának kezében volt ugyan egy végrendelet, mellyel volt gazdája a kanizsai birtokot őreá testálta, — de ezt a végrendeletet a kincstár nem ismerte el, amiért is a gazdaasszony jobbnak látta 24 500 forintért a vitás testamentumot átengedni a nádornak. így lett 1743-ban a Batthyány-család (amely hercegi rangban ma is kanizsai kegyúr) ennek a városnak földesura. A kanizsaiak csak örültek a változásnak, mert a hatalmas nádorispán protektorátusától remélték a fejlődés lerakott alapjainak az eddiginél is erősebb tempójú továbbépítését. Batthyány nádor pedig a személyéhez fűzött ilyetén várakozásokat igyekezett is Ígéretekkel biztosítani. Legelőször is 1753-ban úriszéket hívott össze, megcitálta oda a városiakat és kihirdette előttük abbéli akaratát, hogy „a városbélieket is communi jobb statusban helyheztethesse”, igazságos adóelosztást foganatosítson, saját törvényadta jogainak biztosítása mellett. A kanizsaiak persze hirtelenében megörültek a kecsegtető kilátásoknak, melyek a Szapáry alatt elvesztett jogaik visszaszerzésének reményét csillogtatták meg előttük és siettek aláírni a szerződést, amely körül azután sok évtizedes hűbérperek dzsungele szövődött. A kanizsaiaknak ugyanis rövidesen bőséges alkalmuk nyílott rájönni arra, hogy az új kontraktus alapján az uradalom felrúgta a város összes korábbi szerződéseit és féltve őrzött királyi privilégiumait. Új mező-gazdasági területeket foglalt el az uradalom, míg a városi lakosság nem tudott egy darab földet szerezni, amiből a mindennapi kenyeret kimunkálja. Emellett az eddigi tizedet most kilencedre emelték fel. Az 21 uradalmi mészárszék védelmére tilos volt a húst behozni a városba. A pékek és „városi sütőasszonyok” csak uradalmi gabonát süthettek. Bor egy csepp sem jöhetett be a városba. A szőlőjében termett borát sem hozhatta be senki, mert akinek lakásán bort találtak, azt irgalmatlanul megbüntették. Akinek ingatlana volt, örökösen rettegésben élhetett, hogy mikor tetszik meg háza vagy fundusa az uradalom tiszttartóinak, akik az uradalom vagy önmaguk céljainak megfelelő házat, telket, bárkié is volt az, egyszerűen felmérették, felbecsültették és tulajdonosának kifizették. Appelláta pedig nem volt. Hiába kellett mindenkinek jó pénzen beszereznie és az úriszék előtt bemutatnia a tulajdonjogot igazoló házlevelet, az erőszakos foglalások ellen az sem nyújtott menekvést. Aki nem tudta beszerezni és bemutatni ingatlanlevelét, annak házára, földjére, rétjére az uradalom tette rá a kezét. Ilyenek pedig sokan voltak, hiszen a török idők, a tűzvészek (amelyek egymást érték), a kuruc— labanc világ (amikor nagyobb biztonság kedvéért a városi irattár jórészét Csáktornyára vitték és azóta is ott felejtették) az okmányok legnagyobb részét elpusztították, vagy a kanizsaiak számára hozzáférhetetlenné tették. A városiaknak saját erdeikben is tilos volt a vadászat, ezzel szemben a város köteles volt az urasági vadászatokra korlátlan számban hajtókát állítani. [...] A nádor hűbéruraságának idejében építették a hatalmas, szép uradalmi vendéglőt (a mai törvényszék épületét) az ún. dombi-korcsma helyére, a várromok anyagából. A piactér déli oldalán pedig és a mai Kazinczy-utcában (ma Hangya-raktár) egy kisebb és egy nagyobb uradalmi sörfőzőtelep épült. Később Batthyány Lajos nádor 10 000 forintos alapítványt tett gimnáziumépítésre, amivel nevét legnagyobb jótevői között örökíti meg Nagykanizsa kultúrtörténete. Barbarits Lajos: Nagykanizsa. Budapest, 1929. 26—27. p. 22 CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY KARNYÓNÉ Kamyóné, vagyis a vénasszony szerelme. Vígjáték három felvonásban. A játék esik Nagykanizsán. Tipptopp, párizsi gavallér éneke Kamyónéról, egy kalmár feleségéről, „a vén bolond”-ról: Szeme nem sír, mégis nedves, Képe ráncos, foga redves, Horgas lába tittyen-tottyan, Sovány fara eggyet lottyan. Mégis, noha hideg vette, Legényes a szette-vette, Oh, Uram, őrizz meg ettől a vas orrú kísértettől. Vén ugyan, vén a kurvanyja, De van ezüstje, aranyja, Amellybe ha markolhatnék, Hozzájobb kedvet mutatnék. Csak pénzébe lennék vice, Megölelném historice, Férje lennék az erszénynek, E’ kén a szegény legénynek. 23 VIRÁG BENEDEK BÉKESSÉG-ÓHAJTÁS Szállj le felséges palotád egéből Béke! mennyeknek koronás leánya! Szállj le, s Európánk mezején jelenj meg Már valahára! A vadon Mársnak dühödött kezéből Üsd ki dárdáját: raboló vitézit Puszta honnyoknak telekére vissza -Menni parancsold. Ily soká tartó viadal piaccán A szeléd lelkek fene tigrisekké Válnak, elszokván az igaz, s az érző Emberi szívtől. A dühösséggel keresett dicsőség Vesszen el, Músám szabadon kiáltja: A borostyánág, ha veresük, undok Címer előttem. Szállj le! s vigasztald meg az árvaságot, Béke, mennyeknek koronás leánya! Hajh! sok országok szava kér, jelenj meg Már valahára. MEMORANDUM, MELYET 1848. MÁRCIUS 20-ÁN AZ ORSZÁGGYŰLÉSHEZ INTÉZTEK NAGYKANIZSA POLGÁRAI Felséges Haza! Érzelmeink örömtengerré változtak, mert a századok óta imádva várt alkotmányos nemzeti szabadságunk, jólétünk és boldogságunk hajnala üdvöt mosolyogva dereng felénk, szívünknek minden húrját egy boldogabb s dicsőbb jövendő előérzete rezgi át. Ugyanis tudomásunkra jött, nemzetünk átalakulása, melyért századok óta buzgó imádság epedez százezrek ajakán, ti. meg van állapítva és szentesítve a sajtó-szabadság, mely szerint szabad nemzethez illetőleg modhatja el ki-ki véleményét. A nemes és néposztály közt századok óta fennálló elválasztó fal ledöntetvén, közösen áldozik ezentúl mindenki a közboldogságért: aránylag osztozik ezentúl mindenki mindennemű adó terheiben. Meg van állapítva a felelős kormány, mely szívén viseli a haza érdekeit, minden léptét a nemzet boldogságának szent czélja felé irányozandja. Meg van alapítva, hogy az úrbéri viszonyok tökéletessen megszüntessenek, és így a népnek lesz tulajdon birtoka, melyen verí-tékes fáradalmainak édes gyümölcseit szabadon élvezheti. Meg van alapítva a nemzeti örsereg, mely nem zsoldért, nem fenyítéki félelemből, hanem hazájáért, szabadságáért, önmaga a kedves övéinek életéért mindig kész leend vérét ontani, életét feláldozni. Meg van a népképviselet, s így annyi népmillió vágyai s érzelmei nem fognak a szív mélyébe temetve, napfényre nem jutható növényként elhervadni. Ezek azon megtestesült szent igék, melyeknél kedvesebbet, örvendetesebbet a magyarok Istene nem adhatott századok óta igaz örömet nem ismerő magyar népének. 25 Nagykanizsa 13 ezer lakosának szívében a fönnebbiek megállapítása által nyílt meg a szabadság örömeinek mennyei kapuja, e 13 ezer lakos lelkesedése s magasztos kéjsugarakban úszó arczulata mutatja: mily kedves a haza! mily becses a szabadság!, mily kívánatos a közboldogulás! A szabad ég alatt mint szabad honpolgárok összegyülekezénk, s örömkiáltásainkra eloszlottak a fellegek, fényesen ragyogott reánk a nap: miként eloszlott őseinktől öröklött nemzeti bánatunk: miként kiderült szívünk és lelkünk ege! Örömérzelmeink tengerként áraszták el egész lényünket, s legforróbb óhajtásaink karjaira emeltük hazánknak mindazon rendületlen lelkű fiait, kik bennünket annyi vész és gyász után a közboldogság paradicsomának ajtajához vezettek, kik békés úton kivívták a nemzet függetlenségét és szabadságát, mely nélkül a magyaroknak nem lehet valódi élete! s nemzeti lelkesedéssel, örömtől reszkető hangon kiáltottuk: éljen az alkotmányos király! éljen a szabadság, egyenlőség s testvériség! éljenek hazának apostolai! életük legyen áldott a menny minden áldásával! emlékük éljen, míg a magyar él! Igen is hazánk halhatatlan nagy fiai, kik annyi szirtek és zátonyokon át a hazafiúság szent buzgalmával nemzetünk élethajóját oda vezérlett ék, hová apáink véres áldozatai el nem juttathatták. Fogadják 13 ezer szabad polgárnak legszentebb hála s köszönet szülte üdvözletét! Az ország egybegyűlt Rendeibe helyezzük minden bizodalmunkat, bennök központosulnak legédesebb reményeink, hogy a fönnebb elsorolt pontokon kívül nagyszerűen tanúsított hazafiúi magasztos lelkességükkel az itt alább következő pontoknak diadalát is kiví-vandják, s így nemzeti erőnket, jólétünket, boldogságunkat és dicsőségünket örök időre megállapítandják. Óhajtjuk, ugyanis 13 ezren s velünk együtt, mint hinni szeretjük, óhajtja még sok millió: 1. Az évenkénti országgyűlést Budapesten. 2. Óhajtjuk, hogy a népképviselet törvényének kidolgozása első legyen az országgyűlési teendők közül. 26 3. Óhajtunk minden vallási és polgári tekintet nélkül, minden honlakosra nézve törvény előtti egyenlőséget. 4. Óhajtjuk, hogy az úrbéri viszonyok, ideértve a szerződéses helyeket is, úgyszinte a regálék, papi tizedek, minél előbb végkép megszüntessenek. 5. Óhajtjuk a nemzeti bankot. 6. Óhajtjuk, hogy a katonaság esküdjék az alkotmányra, az idegen katonák küldessenek ki országunkból, katona polgártársaink pedig adassanak vissza hazánknak. 7. Óhajtjuk az esküdtszéket egyenlőség és képviselet alapján. 8. Óhajtjuk, hogy a politikai státusfoglyok szabadon bocsáttassanak. 9. Óhajtjuk, hogy a papi javak nemzeti javakká fordíttassanak, ezek jövedelméből a kisebb clérus sorsa javíttassák, a népnevelés előmoz-díttassék s egyéb közhasznú intézetek létesíttessenek. 10. Óhajtjuk, hogy a tanítói szabadság alkotmányos szellemben megállapíttassék. 11. Óhajtjuk, hogy Erdély hazánkkal egyesüljön. 12. Végre óhajtjuk, hogy a lotteriák eltöröltessenek, mint ugyanannyi mételyei szerény életreménynek s munkaszeretetnek. Ezek azon óhajtások, melyek teljesüléséért velünk együtt sok millió polgártárs a bizodalom és tisztelet legforróbb érzelmeivel járul a haza és a közboldogság szeretetétől lángoló ország Rendéihez. Fogadják polgártársaik bizalmas hajlamait magasztos részvételökkel! Óhajtásaink létesítésével oly nap fog Hunnia egén támadni, melynek ragyogása Kárpátoktól le az Adriáig átjárja a szíveket, melynek éltető melegétől kivirágzik közszabadságunk nemzeti nagy fája, s a gyümölcsből, mely e fáról hull, égbe emelő kéjt szí minden magyar. Mely fának minden ágán édes gyönyörre olvasztva zeng a magyar nép dicsőségének elnémíthatatlan csattogánya. És valamint polgártársaink szívében, úgy Magyarország történetkönyvében örök betűkkel lesz vésve nevük, emlékük, áldásuk és dicsőségük. 27 Ezek után magunkat s óhajtásainkat hatályos pártfogásukba legmelegebb tisztelettel ajánljuk. Magyarország egybegyült Rendéinek Nagy-Kanizsán, március 20. 1848. leghívebb s legkisebb szolgái Nagy-Kanizsa város népe nevében: Albanich Flórián, v.bíró. Babochay János, népszószoló. Tóth Lajos, főjegyző. Barbarits Lajos: Nagykanizsa. Budapest, 1929. 46—48. p. DEÁK FERENC LEVÉL TARÁNYI JÓZSEFNEK Részletek Pesten Január 9-én, 1861. Kedves Sógor! Úgy látszik, az emberi természetnek kiválólag tulajdona az, hogy szereti magát fényes álmokban ringatni. Megereszti képzelődése tarka szárnyait, s minden kis körülményt, minden jelentéktelen eseményt ábrándjainak felfokozására használ fel. Ez magában igen szép, igen kellemes. Csak a kiábrándulás azután oly igen kellemetlen, sőt néha veszélyes ne volna. De különösen az élet komoly viszonyaiban, melyek gyakran száraz, higgadt számítástól függnek, nagy bajt, nagy kárt okozhat az ily ábrándozás. Ti most miután mozgékonyabb, élénkebb napokat élünk, felizgatva reményekre, azon csekély jelentőségű körülménytől, hogy a császár engem és b. Eötvöst Bécsbe felrendelt, Isten tudja minő tarka ábrándokat szőttetek magatoknak, s azt gondoljátok, minden jói van, minden megvan, mit óhajtottunk. Sajnálom, hogy kénytelen vagyok szép álmaitokat a rideg valóság hű képével eloszlatni; de politikában,kivált korosabb embereknek nem való az álmodozás, azoknak ébren kell lenni. * * * Sokan azt hiszik, megszűnt a tizenkét évi absolutismus, alkotmányosság lépett helyébe, most már jól fog menni minden. De barátom, az a tizenkét évi absolutismus megrontotta az állam organikus életének minden műszereit, elköltötte három vagy talán több következő generátiónak jövedelmét, kizsarolta az életerőt, földhöz verte az ipart 29 és kereskedést. Most már az alkotmányosság sem képes az utófájdalmakat elhárítani, az elveszett erőt visszateremteni. A súlyos betegség meg van törve, de az elerőtlenedett organismus képes lesz-e mindazon kóranyagot, mi még hátra maradott, leküzdeni? Kérdezed, mi vár tehát reánk? Azt a jó Isten tudja, ember még valószínűleg sem képes megjósolni. Könnyen, igen könnyen meglehet, hogy bomladozása, szétmállása Magyarországnak is, a birodalomnak is. Azon honpolgár, ki e nehéz helyzetben e negatio terén túl is akar tekinteni s nem elégszik meg azzal, hogy egyik vagy másik törvényre hivatkozik, hanem tettleg is meg akarná menteni a hazát, valóban kénytelen megvallani, hogy még önmagának sincsen határozott véleménye a „miként” iránt. És hogyan hasson az ember másokra, hogyan mutasson útra, mikor maga sem lát utat, mi e bajok tömkelegéből kivezessen? Sok nehéz időt értem már, nehezet a hazára, nehezet az egyesek politikai állására. De még nem értem időt, melyben nyíltan, bátran s belső megnyugvással ne mertem volna szembenézni a bekövetkező eseményekkel, azon megnyugvással, hogy tudom, értem s érzem, mi az én polgári kötelességem minden egyes esetben, mint teljesíteni fogok, — az eredmény Isten kezében van. De most kábúl a fejem, elszórni mellem, ha szembe nézek a lehetőségek azon chaosával, mi előttünk áll, s miből egy elhibázott lépés végveszélybe viszi a hazát. Engedni a kiegyenlítés kedvéért épen olyan kárhozatos lehet, mint szoros ragaszkodással törésre juttatni a dolgot. Azt írod, az ország reám néz, tőlem vár. Szerencsétlenség az országra is, re-ám is, ha ez így van, mert a baj súlyosabb, semhogy én vagy más abból megmenthetné a hazát, és én magam is szívesen mennék azon ember után, ki erre némi valószínűséggel kecsegtető utat tudna mutatni. De nem írok e tárgyról bővebben, mélyebben (bele) nem ereszkedem. Köteteket lehetne összeírni, s az egésznek vége mégis csak annak bizonygatása volna, hogy én nem tudok tanácsolni, segíteni. Ezekből 30 is, úgy hiszem, érteni fogod, ha nem az egész helyzet mibenlétét is, de legalább annyit, hogy vulkán fölött ábrándozunk s mulatjuk magunkat rózsa-álmok viruló képeivel. * * * Isten veled kedves sógor! már sokat firkáltam, kezem fáradt, fejem fáj. Levelemet ne mutogasd mindenkinek; aggodalmaimat sokan nem értenék, s minek elijeszteni azokat, kik örömestebb nézik a dolgot rózsaszínben. Barátimat szívesen üdvözöld nevemben, hű barátod. Deák Ferenc. Helikon Kiadó, 1988. 106—108. p. SOMLYÓ ZOLTÁN PRÓZA ÉS VERS 1882. június 22-én született Alsódomborun, a Muraközben, Zala vármegyének akkor Magyarországhoz tartozó részében. ANyugat első nemzedékének írója, Babits, Juhász Gyula, Kosztolányi kortársa. Iskoláit — többek között — Kanizsán járta. Dokumentummal igazolható, hogy az 1899—1900-as tanévet Nagykanizsán, az izraelita hitközség által fenntartott kereskedelmi iskola felső osztályában végezte. Barbarits Lajos írja Nagykanizsa című városmonográfiájában: Somlyó Zoltán „első verse 1899-ben (a Zala című kanizsai újságban) a szerkesztői üzenetekben jelent meg elrettentő páldaképpen, ekkor ugyanis Somlyó még kanizsai kereskedelmista volt”. 32 Makula bácsi Apám egy nap felült velem a vonatra, és bevitt a városba. A harmadosztályú fülkében egy nagy prédikációt tartott az életről és a tanulásról, de legfőként a gimnázium fontosságáról és a latin nyelv nagyszerűségéről. Azt hiszem, ez főleg abban leli a magyarázatát, hogy apám soha nem járt gimnáziumba, és soha nem kellett latint tanulnia, minek folytán fogalma se lehetett egyrészről a latin nyelv keserves nehézségeiről, másrészt azt se tudhatta, hogy minő keveset ér az, ha már tud az ember latinul. A kisvárosban nyomban beíratott a gimnázium I/A osztályába, és miután egy vendéglőben megebédeltünk, délután koszt- és kvártélyhelyet mentünk keresni. Apám, egy régi ismerőse ajánlására, Friss ékszerészékhez adott. Megállapodott velük havi harminc forintokban, és félóra múlva már újra a vonaton ült... Frissék fiatal házasok voltak. Üzletük a Fő utcán állt, lakásuk átellenében: a túlsó oldalon nagy mészáros- és hentesbolt. Fölötte ott hirdette a nagy tábla: Makula Vencel mészáros és hentes. Jobbról-balról egy-egy hosszúkás tábla, ezekre óriás sonkák, szalonnák és egyéb ínycsiklandó holmik voltak pingálva szívbe markoló élethúséggel. Makula bácsi. Esti Hírlap, 1931. —Részlet. 33 Adjátok vissza... Adjátok vissza első indulásom a faluból a nagy gőzmasinán! Mikor apám komor szemöldökével végiglegyintett reszkető fián! Adjátok vissza azt a drága képet, a vonatablak rengő üvegén; s az égig szálló sok szent fogadalmat, mit esküvéssel fogadtam meg én. S a kis bársonynadrágot, azt is kérem, adjátok vissza, apám vette még. S a kis órát a vékony ezüstlánccal; s szemem kíváncsi, friss tekintetét! S adjátok vissza nékem az anyámat, mert enyém volt lelke bársonya. Kanizsán fekszik összekulcsolt kézzel, mely nem simítja arcom már soha. Adjátok vissza első irka-firkám s az ablakon beszálló szél szagát. S a lámpafényt a tintafoltos irkán, a nyári álmok édes angyalát. A földet, melyben kivirul a bimbó, s a sziklát, hol a forrás fölbugyog... Vagy mutassátok meg nékem az ágyat, melyen holttestem majd feküdni fog. N. SZABÓ GYULA SZOKÁSOK ÉS BABONÁK KISKANIZSÁN A SZÁZAD ELEJÉN Kiskanizsa polgársága mosolyog a babonákon, de szereti a szokásokat. Sokan tagadták, hogy babonásak, de azért azok. Szent Györgynapkor a legtöbb házat betűzdelik nyírfagallyal és ördögűző tüskével. Újévkor pedig egyenesen veszedelmesnek tartják, ha asszony megy először a házba. Az újévi, húshagyói, húsvéti, karácsonyi szokások Kiskanizsán nem hervadtak el. Nagyjából olyanok, mint máshol. A legérdekesebb a cséplési szokás. Csépléskor jókedvűek; dalolnak és folyton tréfálódznak. Este — cséplés után — nagy vacsora és tánc következik. Legtöbször reggelig mulatnak. Regölni öreg emberek is szoktak. Lucaszéket is csinálnak, amiről a nagyszarvú boszorkányokat lesik, akik háttal állnak az oltárnak. Sokat beszélnek a garabonciásról, a ludvércről, a szellemekről, a boszorkányokról, a rontókról és a megtevőkről. Ismerik a tüzesembert, a sárkánykígyót. Sokat beszélnek a Kránic testvérekről, akik apró, de igen erős szellemek. Igen veszedelmesek, mert minél többször földhöz vágják őket, annál erősebbek és nagyobbak. Beszélnek egy disznóról is, „aki” elfeküdt a határban. Örvendező emberek föltették a szekérre, de azon szempillantás alatt annyira megnőtt, hogy négy ló sem tudta a kocsit megmozdítani. Megemlítem, hogy a fiatalság már mind mosolyog a babonákon, de a szokásokat szépnek és ezért megőrzendőknek tartja, de azért az aratási szokásokat már mégis elfeledte. Barbarits Lajos: Nagykanizsa. Budapest, 1929. 358. p. 35 LEVELEZŐLAP 1920-BÓL NAGYKANIZSA NEVEZETESSÉGEI Nagykanizsa a Dunántúlnak egyik leghatalmasabb vasúti gócpontja Zala vármegyében. Világhírű gabonapiacaival, állatvásárával, iparával, kereskedelmével, 31 400 lakosú város. Trianoni határváros, az állomáson díszsisakos rendőrrel. Széles, aszfaltozott út vezet be a városba és a legelső, ami szembetűnik balra a gondozott, díszes izraelita temető. Majd a ferencrendi barátok kertje következik, az új postapalota és csakhamar a 200 éves Korona-szállodához érünk. Vele szemben a díszes Városháza aranysas címerével, tele üzletekkel, míg tőle balra a hatalmas piactér található a nagyon szép hősök szobrával. A világháború előtt olyan gyarmatárú cégek voltak itt, melyeknek saját hajójuk volt az Adrián. A kávéház asztalai tele voltak olasz kereskedőkkel, akik Magyarországból vagon számra vitték a vágó marhát és a gabonát. Három hatalmas szövőgyára, selyemgyára is volt, valamint világhírű a kékfestő ipara, az ekéje és csizmái. Ma itt van az ország legolcsóbb piaca. [...] A Dunántúlnak mais legjelentősebb forgalmi kereskedelmi gócpontja nagy gabona, bor és fakereskedéssel, 2 gépgyárral, vasúti műhely, kefe-, tégla-, nádszövő-, szalmahüvely-gyár, gőzmalom, sörfóző, szeszfinomító gyárral, a ferencrendiek hatalmas kolostorával, piarista főgimnáziummal, itt járt Deák Ferenc és Virág Benedek, piarista konviktussal, több középiskolával, hatalmas Horthy kórházzal. A Szent Háromság-szobor mögötti parkban állott a régi piarista gimnázium. Hazánk egykor tejjel-mézzel folyó kánaán volt. Rajtunk múlik, mert a föld még meg van, hogy ismét fényes, boldog napokat lásson! 36 FEJTŐ FERENC SZELÍD, LANKÁS TÁJ Én Magyarország egyik délnyugati kisvárosában születtem, nem messze a Balatontól, egészen közel a horvát határhoz, Nagykanizsán, apám szülővárosában. Anyám viszont Zágrábban jött a világra, annak a Horvátországnak a fővárosában, amely a második századtól kezdve egészen 1918-ig Magyarország része volt, és amely többé-kevésbé magyar uralom alatt áll. [...] Nagykanizsa levegője — a várost különben általában Kanizsának mondták, pedig a közelében volt egy Kiskanizsa is — tehát meglehetősen egészésgtelen volt. A közeli, még ki nem száradt mocsarakból gőzök párologtak. A legendák szerint Marcus Aurelius pannóniai látogatásakor itt kapta meg a maláriát, amely aztán végzett vele. Egy szó, mint száz: gyermekkoromban Zágrábban boldog voltam, Nagykanizsán duzzogtam. Akamaszodás kellett hozzá, az első szerelmek, a tanulás örömei, a környék természeti szépségeinek felfedezése, hogy megbékéljek vele, és ráeszméljek, hogy mitől lesz egy város várossá és történelmi jelentőségűvé. [...] A viharos 1919-es esztendő őszén kezdtem meg gimnáziumi tanulmányaimat a piaristáknál. [...] Barátokban sose szenvedtem hiányt. Osztálytársaim közül kerültek ki, többükkel már az elemi iskolába is együtt jártam. A labdarúgás, a tenisz és a lányok kedvelése hozott össze bennünket, meg a bandába verődés romantikája, s ez a bandába verődés sodort aztán verekedésekbe a más bandákba tömörültekkel. Kevés megmaradt papírom közül a kezembe akadt egy 1922-ben kelt „kiáltvány”: tizenhárom esztedős koromban szerkesztettem a nagykanizsai gimnáziumban. Életem első titkos, földalatti szervezetéé volt e manifesztum, az „Amicitia et juventus” nevű egyesületé, melynek társelnökévé neveztek ki egy pajtásommal, egy Triesztből repatriált, hazatelepült bíró fiával együtt. Atársaság célja a „szegények meg- 37 segítése” volt, „még a rossz tanulóké is”, meg az egyik osztálytársunknak, a helybéli vasgyáros fiának, Weiser Miklósnak a kiközösítése: a kövérségét vettük tőle zokon. A szervezet tagjai eskü alatt kötelezettséget vállaltak arra, hogy nem ragadtatják magukat erőszakos cselekedetekre, még az ellenséggel szemben sem, és hogy mindenben engedelmeskednek a két társelnöknek. A szervezet csupán három-négy hónapig élt, Weisert ugyanis rövidesen barátságunkba fogadtuk, lehet, hogy azért, mert lefogyott. Eme játszadozásoknak egyszerre csak vége szakadt, mert egy szép napon barátságot kötöttem Horváth Karcsival. [...] Karcsival sokat sétáltunk a város környékén. Később Toscana emlékeztetett engem erre a szelíd, lankás tájra, a derűs szőlőivel, a ligeteivel, gyors vizű fürge patakjaival, sűrű erdőivel, tisztásaival. Karcsi minden fa és minden madár nevét ismerte. Neki köszönhetem, hogy nem lett belőlem amolyan csak-városi ember. Fejtő Ferenc: Budapesttől Párizsig. Fordította Balabán Péter. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990. —Részletek. 38 BOGYAI TAMAS VALLOMÁS A kanizsai piarista gimnáziumban érettségiztem, és utána pályáztam — mint ahogy a bátyám is—az Eötvös Kollégiumba. Ez a két intézmény volt, ami máig meghatározta szellemi beállítottságomat. Olyan osztályfőnökünk volt, aki arra tudott rávenni, hogy magunk alkossunk véleményt a dolgokról. Osztályunkból jelenleg már nagyon kevesen élnek. Fejtő Ferenc például, aki Párizsban él, végig osztálytársam volt. A kapcsolatot most is tartjuk. A tanulók mind társadalmi, mind vallási részről különböző helyekről jöttek. Például az osztály harmadrésze zsidó volt. A kanizsai zsidóság kimondottan értelmiségi, és rendkívül magasan kulturált. Nagykanizsának ami kultúrája volt —jó koncertek meg ilyenek — , azt ők hozták oda, és ebből az egész városnak haszna volt. Bizonyos nyitottsággal nőttünk föl. Apiarista tanárok soha senkit nem akartak például „megtéríteni”. De katolikus voltunkban meg tudtak erősíteni minket anélkül, hogy valamiféle ellentét is lett volna a nem katolikus osztálytársakkal. Bogyai Tamás pályaképe. Müncheni beszélgetés Győrfíy Lászlóval. (1993) —Új Horizont, 1996. 2. sz. 27. p. 39 ORMOS MÁRIA JANKAPUSZTA Eredetileg Percec Sopron környékén akart tanyát bérelni, majd arról volt szó, hogy a tábort valahol a bakonyi hegyekben szervezik meg; végül azonban egy, ajugoszláv határ közvetlen közelében fekvő kisebb bérletnél kötöttek ki. Tattay jelentése szerint ez csupán a véletlenen múlt, mivel hirtelenében ott találtak kibérelhető és kellően szeparálható területet. Abirtok neve Jankapuszta volt, tulajdonosa Szájbély Gyula, s a bérlemény 242 katasztrális holdat foglalt magában. A bérleti szerződést Percec mint magyar állampolgár, Horvát Emil néven írta alá. Jankapusztán már 1931 végén megjelentek az első „telepesek”, maga a tábor azonban tulajdonképpen 1932 folyamán töltődött fel. Legnagyobb létszáma a magyar titkos iratok és ajugoszláv értesülések szerint mintegy 50 fő volt. A környék lakói meg se közelíthették a tábort, a belépést táblák tilalmazták. Formailag a Határmenti Utazási Ellenőrző Kirendeltség gyakorolt ellenőrzést a tábor felett, de a helyi csendőrőrs is küldött oda alkalmilag járőröket. Az Ellenőrző Kirendeltség parancsnoka, Juhász Mihály százados szoros kapcsolatot tartott az usztasa-vezetőkkel, és segédkezett ellátásukban. Hasonló jó viszonyt épített ki Percec a Nagykanizsai Népbank vezetőivel, akik azután több más bérlethez is hozzájuttatták az usztasákat: így Nagykanizsán a Horthy Miklós út 23. számú ház és a Báza-major bérletéhez. Fontos szolgálatokat tettek az usztasáknak a Schlosser család tagjai, akik mint kereskedők, illetve fuvarozók a tábor szállítói voltak. Jankapuszta mintegy két éve állt fenn és működött, amikor egy szemtanú nagyjából hitelt érdemlő módon leleplezte a tábor létét, és a benne uralkodó viszonyokat. Percec elkövette azt a hibát, hogy 40 szeretőjét, akit hol titkárnőjeként, hol unokatestvéreként szerepeltetett, tanújává tette tevékenységének. A hölgy, Jelka Pogorelec, egy idő múlva átpártolt az „ellenséghez”, és értesüléseit kiszolgáltatta a jugoszláv titkosszolgálatnak. Jelka pálfordulásáról a tájékoztatását tartalmazó brosúra és Milicevic könyve elmondja, hogy a fiatal és rendkívül csinos lányt „megrendítették” azok a körülmények, amelyeket Percec környezetében tapasztalt, s főként az a felismerés, hogy bűnözők és kémek hálójába került. „Megrázkódtatta” az is, hogy rájött Percec csalásaira, végül pedig „teljes lelki összeomlást” idézett elő nála egy jankapusztai „idealista” usztasa, Josip Zarko öngyilkossága, akit Jelka őszinte szimpátiával övezett. Zarko állítólag szintén egy lelki válság áldozata lett, amennyiben véletlenül, de legalábbis gyanútlanul keveredett az usztasák közé, s miután felismerte e banda valódi jellegét, már sem szabadulni, sem a helyzettel megbékélni nem tudott. Megjegyezzük, hogy Zarko tragédiája a jól értesült Tattay előadásában másként hangzik. Szerinte Zarko két ízben sikkasztott a rábízott pénzből, s amikor a dolog kiderült, a felelősségre vonástól félve leitta magát, és részegen a fejébe lőtt. Zarko egyébként már belgiumi tartózkodása idején csatlakozott az usztasákhoz, és merényletet kísérelt meg az ottani jugoszláv követ ellen. Mindenesetre a „lelkileg összeroppanf ’ Jelka „kimenőt” kért, és hogy kipihenje a megrázkódtatásokat, Bécsben élő nővéréhez utazott. Maria Pogorelec ebben az időben Percevic titkárnője volt, s ugyanakkor dolgozott a jugoszláv titkosszolgálatnak is. Jelka így került összeköttetésbe Miliceviécsel, és tollba mondta neki tapasztalatait. Milicevié kérésére azonban ekkor még visszatért Budapestre, s csak 1933 őszén, valószínűleg szeptember végén hagyta el végleg Magyarországot. Jankapusztán terror uralkodott. Az usztasa-közlegények a nap egyik felében dolgoztak, a másikban katonai kiképzést kaptak. Soraikban nagy volt az elégedetlenség, több szökés, lázadás stb. fordult elő. Talán a legfontosabb név, amely a Pogorelec-brosúrában szerepel, Metzger Józsefé, aki akkoriban Nagykanizsán élt, kezdettől fogva a 41 legszorosabb viszonyban állt a táborral, és annak egy időben — 1933 tavaszától 1934 tavaszáig, a tábor feloszlatásáig—kiképző tisztje volt. A Tattay-féle jelentés a legkomolyabb — s eddig nem ismert — bizonyíték arra, hogy a jugoszláv kormány feltételezésének megfelelően Jankapusztán — eltérően az előzetes tervtől—terrorista kiképzés folyt. Ormos Mária: Merénylet Marseille-ben. Kossuth Könyvkiadó, 1968. 82—88. p. 42 FEJTŐ FERENC EGY SZŐKE FIÚ Nemsokára még valaki csatlakozott hozzánk a hegyet-völgyet bebarangoló hosszú sétákon. Észrevettük, hogy bárhol vagyunk, akár a városban, akár a parkban vagy a környékén — mindenhová árnyékként követ minket egy fiú. Ha mi megállunk, ő is megáll, ha megindulunk, megindul ő is. Hosszú szőke haja a vállára omlott, bő, fekete köpenye lobogott a szélben. Kíváncsivá tett a viselkedése; egy szép napon megszólítottam, és kerek-perec megkérdeztem, hogy mit akar tőlünk. Zavartan, pironkodva bevallotta, hogy rokonszenvesnek talál bennünket, és szeretné, ha társnak fogadnánk sétáinkhoz és beszélgetéseinkhez. Háztartásbeli édesanyja nevelte Seeman Bandit (később Eőszére magyarosította a nevét), több fivére és nővére volt, nagy szegénységben éltek. Bandi lázadozott a világ igazságtalansága ellen, de az erőszakot elítélte. Istenhívő keresztény volt, de az egyházat elutasította. Tolsztojra és Gandhira esküdött, Karcsi meg én ezzel szemben — némileg ellentmondásosan — a Bibliáért és Zarathustráért lelkesedtünk. Seeman haragját mindamellett jogosnak ítéltük. Amikor az egyetemi tanulmányok kedvéért odahagytam Kanizsát, szem elől vesztettem Bandit. Majdnem negyven esztendővel később találkoztam vele New Yorkban, ahol szobrászműhelye volt. Mint Eősze elmondta, elvégezte Budapesten a Képzőművészeti Főiskolát. A posztimpresszionista iskola által irányított művészeti életben azonban nem érezte jól magát, és 1946-ban elhagyta Magyarországot, előbb Olaszországban élt és dolgozott, majd Brazíliába került, ahol az igazi nyomorúság látványa megerősítette meggyőződésében, hogy síkra kell szállnia a szegények, a megalázottak mellett. 1959-ben New Yorkban telepedett le, de két évre megszakította USA-beli tartózkodását, s Peruban dolgozott és tanított. 1970-től kezdve többször 43 ellátogatott Magyarországra, ahol katolikus körökben szívesen fogadták. Egy szép szobrot adományozott Nagykanizsa városának. Eősze András megmaradt lázadónak, szidta az anyagias társadalmat, szidta a papokat, szidta az elfajzott művészetet. Szerinte az elfajzás, a hanyatlás a reneszánsszal kezdődött. A művészet vagy szent, vagy nem létezik, mondta. Eösze sallangmentes müvei megindítók, éppen mert alázatosanjámborak, vallásosak. Fejtő Ferenc: Budapesttől Párizsig. Fordította Balabán Péter. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986. 68—69. p. 44 ŐSZE ANDRÁS AJÁNDÉKOZÁSI SZERZŐDÉS melynek értelmében Ősze András szobrászművész (szül.: 1909. január 14-én Nagykanizsán, anyja neve: Göttinger Amália), kettős (magyar és észak-amerikai) állampolgárságú (útlevélszáma: C 1331 774 USA), New-York-i (652 W. 163 rd St.-Apt. 37., New York 10 032) lakos szülővárosa, Nagykanizsa múzeumának, a Thúry György Múzeumnak ajándékozza a kétoldalas mellékletben felsorolt, K. 77.29—K. 77.51 leltári számú plasztikai müveket, valamint aK. 77.52—K. 77.87 leltári számú grafikai müveket. A művész a mellékletben tételesen felsorolt müvekkel kapcsolatos mindennemű alkotói és egyéb jogáról visszavonhatatlanul lemond a múzeum javára, s engedélyezi, hogy műveit a múzeum kiállításokon bemutassa, publikáltathassa stb. A múzeum kötelezi magát arra, hogy az ajándékozott műveket kiállításokra bármikor a művész rendelkezésére bocsátja, ám a szállítással kapcsolatos anyagi terheket nem vállalhatja magára. A múzeumi törvény értelmében kötelezi magát az alkotások gondos, szakszerű megőrzésére. Az ajándékozással kapcsolatos esetleges bármilyen jogvita elsőfokú elbírálására a felek a nagykanizsai járásbíróság illetékességét ismerik el. Fenti ajándékozási szerződést a felek felolvasás után — mint akaratukkal mindenben megegyezőt — az alábbi megjelölt tanúk jelenlétében egyetértőleg aláírták. Nagykanizsa, 1977. szeptember 30. Dr. Kerecsenyi Edit igazgató Előttünk, mint tanúk előtt: Dr. Paizs Ferencné Ősze András szobrászművész Anek Teréz 45 TÜSKÉS TIBOR ELSŐ TANÍTÓM A népiskola négy osztályát a nagykanizsai Vécsey Zsigmond utcai állami elemi iskolában jártam. Egy Balaton parti vasúti őrházból azért költöztünk a városba, hogy szüleim iskolába Írathassanak. Kanizsán az állomás mellett, a kétemeletes vasutas bérházak, a „nagyházak” egyikében laktunk. Reggelente bátyám a távolabb eső gimnáziumba már hét órakor elindult, én valamivel később kerekedtem föl, s csatoltam hátamra a bőrtáskát. A házmester, Horváth néni, a „banya” lakása, a falépcsős, vizeletszagú aluljáró, a sóház, a sarkon egy cipész — ezek voltak iskolába vonulásom állomásai. Délben mindig a Csengery utca másik oldalán jöttem haza. Akkor a Pörzse pék kenyérillatú boltja és egy kádármester hosszú deszkakerítése mellett jöttem el. Iskolánk új, egyemeletes, vörös színű, badacsonyi bazaltkőből rakott épület volt. Az építés évét — 1930 — az épület külső falán fekete fémbetük hirdették. Büszke voltam rá, hogy az iskolát akkor emelték, amikor születtem. Az épületben lakott az igazgató és a házmester, az altiszt — akkor úgy mondták: az iskolaszolga. A földszinten két osztálytermet egymásba lehetett nyitni. Itt rendezték meg a Mikulás napi ünnepséget meg a lepényevéssel összekötött farsangi álarcosbált. Egy alkalommal egy pesti bábjátékos tartott itt előadást. Első tanítómat Perlaki Istvánnak hívták. O tanitott meg írni, olvasni és számolni. Szerettem, s úgy emlékezem, ő is szeretett engem. Ha végigsétált a padokban ülő félszáz gyerek között, megállt mellettem, megsímogatta a fejemet. Tanító bácsinak szólítottuk, és dohányszaga volt az ujjainak. A második osztályban húsvétkor még ő állította ki az évközi értesítőt („magaviseleté, szorgalma, előmenetele: dicséretes, dicséretes, kitűnő”). Németes, gót, fölfelé kanyarított „r” betűket írt, s neve alá öblös hurkot rajzolt. Az év végi bizonyítvány már nem az ő kezevonását őrzi. Tanító 46 bácsink húsvét és a bizonyítványosztás között, május elején hirtelen meghalt. A kanizsai népiskolák három igazgatósági körzetének minden évben nyomtatott közös értesítője jelent meg. Itt olvasom: harmincegy évet szolgált a tanítói pályán. Hajói számolom, ötvennyolc—ötvenkilenc éves lehetett, amikor meghalt. Egy-két éve lehetett a nyugdíjig. Bennünket talán még mind a négy évben tanított volna. „Benne értékes, a gyermekeket, felebarátot és a természetet szerető tanítót vesztettünk — írta róla az értesítő. —A szív embere volt. A tanítóság, tanítványai, jó barátai és tisztelői mély megilletődéssel kísérték utolsó útjára, és búcsút vettek a sírnál szerető kartársuktól, jó tanító bácsitól és baráttól.” Neki köszönhetem életem első nyilvános szereplését. Tanítványai nevében a sírnál én búcsúztattam. Ma már senkit sem kérdezhetek meg, hogy kinek a gondolata volt ez a kiválasztás. Apám már nem él. Minden bizonnyal ő írta a beszéd szövegét, nekem csak megtanulni és elmondani kellett. Apámnak az előző években még elbeszélései jelentek meg a vasutasok országos szakszervezeti lapjában. De amikor Kanizsára költöztünk, többé nem írt. Talán ez a temetési búcsúztató volt az ő utolsó „szépírói” kísérlete. Számomra pedig az első közszereplés. Álltam a frissen ásott sír szájánál, cipőmbe göröngy szorult, törte a lábamat, a májusi napfényben méhek döngtek a tarka temetői virágok fölött, meleg volt, izzadtam, küszködtem a sírással, s amikor rám került a sor, elmondtam a betanult szöveget. Amikor néhány éve kezembe került a kanizsai újság, a Zalai Közlöny egyik 1937. évi májusi száma, megtaláltam a temetésről szóló tudósításban: „Perlaki Istvánt a tanulóiljúság nevében T. T. II. oszt. tanuló búcsúztatta.” Ez volt az első alkalom, amikor nevemet az újságban kinyomtatták. Az egyetemen irodalomtörténetet hallgattam, professzoraim megismertettek a magyar irodalom kezdeteivel, a legelső szövegemlékekkel, majd huszonhat éves koromtól írásaim jelentek meg. Néha eszembe jut a párhuzam. Ahogy a magyar irodalom egy temetési 47 szöveggel, az 1200 körüli időből származó Halotti Beszéddel és Könyörgéssel kezdődik, az én közszolgálati és írói pályám kezdetén is egy halotti búcsúztató elmondása áll. Tüskés Tibor: Időrosta. Pannónia Könyvek, 1994.9—10. p. BERTHA BULCSU A KONFLIS Kisgyermek koromban bizonyára sok időt töltöttem Nagykanizsán, de a várost négy éves koromban fedeztem fel. Egyik hajnalban váratlanul felébredtem, s a félhomályban, amit fokozatosan a reggeli világosság váltott fel, megérintettek a város zajai. Morgott, szuszogott a város, fekete hanglepedők szakadtak el a földtől, s hasonlatosan a nagy madarakhoz, titokzatos számysuhogással, meg-megbillenve emelkedtek a város fölé. Majd lópaták csattogtak a kövezeten, az első konflisok elindultak a vasútállomás felé. Az ügető lovak patahangja a klap... klip... klap..., majd újra a klip... klip... klap... elbűvölt. Mi lehet ez? Aztán egyre több konflis lepte el az utcát, és a paták klafogásának a hangja zűrzavarossá vált. Csakhamar szekerek zörgése, tengelyek nyikorgása, kocsisok káromkodása vegyült a hajnali hangok közé. A távolból néha autódudálás hallatszott. Elámultam. Hol vagyok? Amikor kivilágosodott, és megpillantottam a kiterjesztett szárnyú hatalmas sast a szekrény tetején, ami üvegszemével addig figyelt esténként, míg el nem aludtam, megnyugodtam. Otthon vagyok, Joákim nagypapa és Schlégl nagymama oltalma alatt. Felfedeztem a házat. Akeményfából készített hatalmas kapun belépve, tágas kapualjba jutottunk, ahol egy mai teherautó is kényelmesen elférne. Téglával lerakott, kopottas út vezetett az udvarra, a nem túl nagy kertig. A téglás út és a szomszéd deszkakerítés között hosszú virágágyás díszlett. A ház hosszúkás volt, mint a makaróni. Az utcai frontra két szoba ablakai nyíltak, egy nagyobb előszoba után a konyha és a kamra következett, s mögöttük is volt még két szoba. Virágok, vastaghúsú zöld növények mindenütt. Csakhamar tapasztaltam, hogy a konflisok nem a mi utcánkban mentek, hanem lejjebb, a sárga keramittal borított alsó utcán. A keramitkockákon szinte zenélve csattantak a lópaták. A két 49 utca között csak egy zöld, bokrokkal beültetett rézsű húzódott. Lépcsőn lehetett leereszkedni az alsó útra. Joákim nagypapa egyik vasárnap beültetett egy konflisba, és körbe kocsikáztatott a városon. Tanár lévén, nagy gonddal elmagyarázta, hogy a tekintélyes épületek mire szolgálnak. Egyikben tudást mértek, a másikban igazságot. Tele volt a korzó. Napernyős furcsa nők lebegtek tova elegáns urak, fekete kalapos kereskedők és katonatisztek karján. Zsibongott, élt a város. Később, amikor a téli tüzelőfát megvette, a piacra is magával vitt. Hosszan alkudozott, aztán három kocsi hasábfával hazaindultunk. A búzapiacot csak évekkel később láttam, de szépen belesimult az első városélménybe. A tejet, tejfölt, túrót és tojást házhoz hozták a szorgalmas sáska asszonyok. Miért nevezték őket sáskának, ma sem tudom. Voltak közöttük magyarok, félmagyarok és délszláv származásúak is. Még kísértett a monarchia, amikor könnyedén át lehetett lépni Horvátországba, Szlovéniába, de Bécs városa is nyitva állt a lakosság előtt. A várost hosszú ideig Nagykanizsa, a hajdani megyeszékhely jelentette a számomra. Először a város hajnali hangjai, halk zihálása, a kedves konflislovak patájának neszei érintettek meg, miközben a félhomályból kibontakozó sast néztem, amit nagyapám lőtt legénykorában. Négy éves lényemre rázúdult az egész város. Azóta, hajnali órában ébredtem már Bécsben, Párizsban, Moszkvában, Berlinben, Stockholmban, Helsinkiben, Varsóban és Delhiben. De ma is Nagykanizsa hangjait őrzöm legbelső magamban. Másként, más hangokkal ébred Párizs és Alma Ata. A hangokban, a résnyire nyitott ablakon át beáramló levegőben, illatokban és szagokban érzékelhető az egész város, az emberi lét minősége. Nagykanizsán még lehetett élni. Nagyapám tanítás után megebédezett, újságot olvasva cigarettázgatott, s estefelé odaszólt nagyanyámnak: „Átmegyek a Körbe...” — Járhatott volna az úri kaszinóba is, de ő az Iparos Körbejárt kártyázni, beszélgetni, mivel ipariskolai tanár volt. Ilyen volt a mentalitása. Áradt belőle a nyugalom. Mindig elegánsan járt, mellényes öltönyben, fehér ingben, szépen megkötött nyakkendővel lépett ki házának kapuján, és sietség nélkül 50 sétált végig a város utcáin. Polgár volt, s ezt a rangját a háború után is sokáig megőrizte. Szűkösen éltünk, a reggelihez csipkebogyóteát ittunk, de olyan nem fordult elő, hogy Cseh Joákim nyakkendő nélkül leült volna az asztalhoz. Somogy, 1996. 6. sz. 541-—542. p. SZOLIVA JÁNOS GYERMEKKOROM NAGYVÁROSA Álmaimban újra kisdiák vagyok, vonatra szállók, megérkezem. Révedezve gyalogolok utcáidon, a gimnázium előtt keresztet vetek. A portán Laci bácsi, a pedellus fogad, mosolyog: „Ugye késett a vonat?” — továbbenged, nem pirongat. Latin órán éppen Horek feleltet, Perjés mondja a memoritert. Vegele tanár úr évődik velünk: „Sok zabot, kevés kenyeret!” Mennyi élmény, mennyi izgalom, sok legenda történelem helyett. Gyermekkorom nagyvárosa, Kanizsa! Ki emlékszik már a nevető Lacira? Minden utcasarkon hadirokkant állt, a templom előtt vak Jancsi muzsikált. Csereberéltünk az Erzsébet téren, barna bucit árultak a pékek. ALBERT GÁBOR 1944 Az állomás épülete előtt rézbilétás tábori csendőrök ólálkodtak. A táborparancsnokságon kapott végzést mutatta oda nekik. A pénztárfülkét zárva találta, a menetrend szerinti vonatok már négy napja nem közlekedtek. Tanácstalanul lődörgött fel-alá, míg végre az egyik vasutas elárulta, hogy dél felé jeleztek egy katonai vonatot, de arra civilek nem szánhattak fel. Behúzódott a futetlen váróterembe, jó közel az egyik ablakhoz, ahonnan szemmel tarthatta az egész pályaudvart. A síneken két szerelvény is vesztegelt. A menekülők ellepték a peront, a vágányok közt nyilaskeresztes suhancok grasszáltak, átkutatták a kocsikat, mintha keresnének valakit. Az emberek egykedvűen ültek a batyujuk mellett, vagy idegesen szaladgáltak a tehetetlen vasutasok nyomában, pénzt kínáltak vagy fenyegetőztek, és bárgyú arccal hallgattak el, ha egy-egy nyilaskarszalagos a közelükbe somfordáit. A vöröskeresztes kocsikból bebugyolált fejű, fáradt szemű katonák nézték a forgatagot, néha egy-egy ápolónő is megjelent, fehér vödörben vizet cipelt a kocsiba. Újabb és újabb szerelvények gördültek be, s ilyenkor a batyuk felemelkedtek, megrohanták a vonatot, hogy aztán a katonaság és a karszalagosok kiáltozására újra visszatelepedjenek a peronra. Néhánynak azért mindig sikerült felkapaszkodni. Mindezt a váróteremből figyelte. Most igazánjól jött a szakáll. Ez mintha még a gondolatait is elrejtette volna. Mióta az internáló táborba került, nem borotválkozott. Elsősorban kényelemből. Váratlanul érte őket az elbocsátás. Néhányat ugyan pár napja már elvittek, állítólag Németországba, de hogy így minden magyarázat nélkül szélnek eresztenek egy transzportot, senki sem értette, senki sem kutatta az okát, mindenki igyekezett minél előbb minél messzebbre kerülni. A 53 megyei emberek közösen szereztek egy fuvarost, az Sopronig elviszi őket. Neki azonban haza kell jutnia, az övéi biztosan otthon maradtak. A pályaudvaron egyszerre mozgolódás támadt. A peronon megsokszorozódtak a nyilas karszalagok, csendőrök, katonák futkostak fel-alá, és mindenkit kihajtottak a sínek közül. De még a peront is lezárták. A szomszédos pádon nagyot nyújtózkodott egy durva posztózekés férfi — eddig észre sem vette —, megigazította koszlott kucsmáját, a pad alól előhalászta zsákból összekötözött, maga gyártotta hátizsákját, és halkan odaszólt neki. — Ha maga is Lőrincnek tart, akkor igyekeznünk kell. Nem magyarázkodott többet, szedelőzködött, és hátra sem pillantva megindult az ajtó felé. A nyomába szegődött. A rézbilétás tábori csendőrök nem szóltak semmit, alaposan végigmérték, de engedték őket tovább. Vagy negyedórát gyalogolhattak az állomás rakodói, a raktárak mögött, a cementből épített emeletes disznóólakon túl. Mindenütt katonák álltak, nem nagyon feszítettek, de azért mégiscsak ott álltak, és fújták maguk elé a füstöt. Jó messzire jártak már, itt-ott feltünedeztek az állomás végét jelző akácfabokrok, mikor végre megszólalt a férfi. —Minden vágánynál hajoljon le, mintha igazítana valamit. Erősen meghajolva futottak az állomás felé. Arakodókkal szemben lehasaltak az árokba. Nem messze tőlük már feküdt három bátyus ember. Nem köszöntek egymásnak, mintha nem is lettek volna ott. Az állomás peronján csak egyenruhások álldogáltak, kisebb csoportban néhány nyilasfiú. Még itt is hallani lehetett ajelzőharangokat, és a kanyarban hamarosan feltűnt a mozdony. —Épp jókor értünk — dünnyögte magában a posztózekés. Tizenöt kocsiból állhatott az egész. Mindenféle nemzetiségű akadt köztük, egyszerre tanúskodva a német győzelmekről és a rablószenvedélyről. Személy- és tehervagonok vegyesen. Ahogy megállt a szerelvény, német katonák ugráltak le róla, a parancsnokok kiáltoztak, amiből csak annyit lehetett kivenni, hogy hamarosan indulnak tovább. 54 Mindketten a töltés oldalához lapultak, és csak mikor már elcsendesedett a vonat környéke, akkor emelte fel a férfi újra a fejét. A kerekek között óvatosan kilesett az állomás épületére. Alaposan szemügyre vette a kocsikat (arra gondolt, hogy bizonyára vasutas lehet „civilben”), megigazította batyuját, kicsit beljebb nyomta fejébe a kucsmát, és intett neki, hogy kövesse. Lenn maradtak a töltés aljában, elhagytak néhány zárt kocsit (az ablakuk be volt deszkázva, itt-ott még lövés nyoma is akadt rajtuk), majd amikor egy vonalba kerültek egy fékezőfülkés szénszállító kocsival, a kucsmás figyelmesen körülnézett, és mintha ez lenne a legtermészetesebb, komótosan felcammogott a töltésen, és fellépett a fékezőfulke lépcsőjére („ha valakinek nem tetszik, majd szól”). Kicsit még időzött, hátha kiabálnak valahonnan, aztán leeresztette a hátáról zsákját, és úgy-ahogy kényelmesen elhelyezkedett. Cigarettáért kotorászott a zsebében, de a zekés megfogta a kezét. Újra vezényszavak hallatszottak, lépések, dobogás, a sínek mellett a töltés felé szaladt a három másik bátyus, a németek fenyegetően kiabáltak utánuk (mindketten visszafojtották lélegzetüket, nem néztek egymásra), aztán öszecsörrentek az ütközők, és lassan megindult a szerelvény. Albert Gábor: Albérleti szobák. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1966. 5—9. p. 55 MOHAI V. LAJOS A BETEMETETT BOMBATÖLCSÉR Azt képzelem, akkor könnyű tavaszelő volt. A bolgárok maguk előtt tolták a németeket, a város határába ért a front. A légteret amerikai bombázók lepték el. A Sétakert mellett a mélyvasútban szétroncsolt testű katonák. A szőnyegbombázás kilyukasztotta a földet. Madártávlatból alvadtvérfoltok. Anyád lehántolt diófakéregből készített babával játszik; a durva játékszer egyik kaija hiányzik, a furat körül a barna karika égésnyom is lehetne. Most megérint valami maró érzés — csodálkozástól és szégyenkezéstől vegyes —, hogy az a lány tizenhetedik évében még babázott. Ettől a naptól négy évre születik meg a bátyád, tizenegy évre te. Nagyapád alkonytájt belopózik a városba és a Sikátor utcából tejet hoz, zománcos kék kannában. Mindig teli kannával, mindig a friss fejésből. Ha óvatlan vagy, olyan érzés költözik beléd, mint háborús filmek alatt. A betemetett bombatölcsér akkor jutott eszembe, amikor egyik kora őszi este a kert felől furcsa neszre lettem figyelmes. Egyetemre jártam már; szorgalmi időszakban ritkán lehettem odahaza, pedig vágyakoztam a vidéki ház után, mint közülünk mindenki, aki tudta, hogy élete a nagyváros falai közé préselődik mindörökre. Az ablakhoz léptem és vártam, hogy szemem kirajzolja a sötétből a fák vonalait, a kerítés négyszögét. Amikor az ember otthon van, megpróbál apróságokba belekapaszkodni. Ezeknek sokáig megszokásból se tulajdonít jelentőséget; tudom, mert én sem voltam 56 másként vele. Ha úgy alakul az életem, hogy minden reggel a kerttel ébredek, a fákról legfeljebb akkor vennék tudomást, amikor az évszakok cserélődnek. Májusban az volt az érzésünk, hogy olvadó cukorhegy belsejében járunk, Karácsonykor meg mintha Krisztus töviskoronája szurkába volna az égboltot. A mi fáink úgy forognak ott körbe-körbe, mint a ringlispil. Ennyi szépség és szomorúság elegendő egy életen keresztül. Amikor elkerültem hazulról, gondolatban gyakran kijártam a habos cseresznyefák alá: a szürkületbe belelobbannak az utcai lámpák, vascilinderük alól fényes hátú bogarak pattognak szanaszét, mint izzó platniról tűzgömböcskék. A lámpa kátrányoszlopa meghajol a fák előtt, egészen a kerítés kiszögelléséig elér. Egy vékony csíkot belevés a földbe, az olyan, mint az ezüstszál. Ettől a képtől akkor se tudnék megválni, ha levágnák érte a karomat. A bombatölcsért az amerikaiak hagyták maguk után a kertben. Olyan érzés költözik belém, mint a háborús filmek alatt. Elborzadok a képzelt halottak látványától. A repülő ütötte lyuk: fölfelé fordított lámpaemyő. Mohai V. Lajos: Kanizsaeleste—Részlet. —Új Forrás, 1998.2. sz. 54—55. p. 57 KEMÉNYFIBÉLA A SZÖKÉS Megérkeztünk Nagykanizsára. A volt szolgabíróság épületébe vittek, egyenesen a pincébe.[... ] A szabadság utáni vágy erősen élt bennünk. Tudtuk, ha nem szökünk, akkor Szovjetunióba visznek. Szovjetuniót csak az iskolai tanulmányaimból, az első és a második világháborút megjárt katonák elbeszéléseiből, valamint a filmhíradókból ismertem. Az éghajlati viszonyokról ezek alapján alkottam képet magamban. Mindig csak Szibériáról hallottam, a Za Polárnéj Krajt (Sarkontúli terület) nem emlegették. Az is elég volt ahhoz, hogy tizenhat évesen felfogjam, sorsunk a törökök által janicsároknak elhurcolt gyermekekével lesz egyenlő, sohasem látjuk viszont hazánkat. Nem és nem akartuk, hogy elvigyenek! Mindenáron szabadulni akartunk. Nem beszéltünk, de egymás szeméből olvastunk. Jancsi mellett feküdtem, így módunk volt a takaróként használt zakóink alá bújva, suttogva kidolgozni egy új szökési tervet. A részletes tervet később ismertettük a másik két magyarral is. Előre megmondtuk, nem kötelező részt venni benne. A második szökési tervünket arra a megfigyelésünkre alapoztuk, hogy az utcai kiskapu állandóan tárvanyitva tátongott. Az udvari őr hol a verandán állt, hol az udvaron sétált. Tervünk sikerének kulcsa: az őr tartózkodási helye volt. Ha az őr a verandán áll, akkor a verandát megkerülve az utcára futunk, ott pedig a szélrózsa minden irányába. Ebben az esetben a veranda megvéd a lövésektől. Ha az őr sétál az udvaron, akkor nem szökhetünk, mert a fegyveres őrrel szemben nem törhetünk ki. Ez volt tehát a tizenévesek egyszerűnek, elvileg kitűnőnek tűnő szökési terve. Mire aprólékosan kidolgozott tervünkkel elkészültünk, már február közepén jártunk. A szökést 1946. február 16-án akartuk végrehajtani. 58 Ekkor én vittem a kübölt. Jancsi ment elöl. Tervünk szerint Jancsi rajta jelszóval közli, ha az őr a verandán áll. Az őr az udvaron sétált, elmaradt a „rajta”, elmaradt a szökés. Még a WC-ben elhatároztuk, másnap ismét próbálkozunk. Másnap, 17-én alig vártuk, hogy jöjjön a napos. Ferdeszemü kirgiz ébresztett és vezényelte a WC-re vonulást. Nevét később tudtam meg: Kumarovnak hívták. — Davaj! — szólt álmosan, fekete haja a szemébe lógott. Német szolgálati pisztollyal kezében, a furáskát (sapkát) feje búbjára tolva nyitotta ki cellánk ajtaját. Eltökélt szándékkal, izgalmunkat leplezve indultunk felfelé a lépcsőn. Elöl haladt Jancsi lépteit szaporázva, utána a két másik magyar, majd én. A sort a kübölt cipelő vlaszovkatona zárta. Gyorsan, szinte futva értünk fel. A veranda alá érve Jancsi nagyot kiáltott: — Rajta! Megiramodtunk. Az őr a verandán állt, nem látott bennünket. Pillanatok alatt az utcán voltunk. Jancsi és én balra, a másik két magyar jobbra futottunk. Reggel hét óra, az utcán egy lélek semjárt, csak pár nappal később tudtam meg, hogy vasárnap volt. Lélekszakadva rohantunk. Jancsi nyomában lihegtem. Lövések dördültek. Nem néztünk hátra. Az első keresztutcánál odakiáltottam Jancsinak: — Fuss egyenesen, én jobbra! Az őr utánam eredt. Engem választott. Cikcakkban futottam az utca közepén. Akapuk zárva voltak. Csak ott volt tárva-nyitva, ahol szovjetek laktak. Sehová sem mehettem be. Vagy kétszáz métert futhattam, amikor egyre sűrűbben fütyültek a golyók a fülem mellett. Tele lett az utca lövöldöző szovjet katonákkal. Félelmet nem éreztem. Fogalmam sem volt, honnan ez a nagy bátorság, honnan vettem az erőt a kitartó futáshoz. Hisz már három hónapja éheztem. Egyszer csak ütést éreztem a jobb oldalamon, és rögtön karjaim széttárva hanyatt vágódtam. Behunyt szemmel vártam a véget. Fájdalmat akkor még nem éreztem, csak nem tudtam megmozdulni. Lépteket hallottam. Szempilláim közt láttam a fölém hajoló kirgizt. Hideg fémet 59 éreztem a homlokomon. Isten veled, édesanyám! Többé nem látjuk egymást, futott át az agyamon. Kattanást hallottam, de nem követte dörej. Nem volt több töltény a tárban. Belém rúgott, fejbe vágott a pisztolyaggyal. Ott hagyott vérben fekve az utcán. Tenyeremmel forró nedvességet éreztem. Vérzek! Lassan kinyitottam a szemem. Próbáltam fejemet megmozdítani, de nem sikerült. A derekam táján egyre erősödött a fájdalom. Nem tudtam, csak sejtettem, hogy deréktájon ért a lövés. Pillanatok alatt pergett le előttem az életem. Életem?! Tizenhat évesen, erősen vérezve feküdtem 1946. február 17-én az utca porában. Magamra hagytak, elvérzek, gondoltam. Vártam a megváltó halált, de nem jött. Gondolataimat fölém hajoló három kislány szakította félbe. — Lélegzik — suttogta az egyik —, akkor még él! Kinyitottam a szemeimet. Hang alig jött ki az ajkamon. A három hónapi éhezés, a megfeszített futás, az erős vérzés nagyon legyengített. Nem csoda, hogy nem tudtam megszólalni. — Vigyük be hozzánk! — mondta a kis barnahajú, tizenhét éves lehetett. Megfogták a kaijaimat és a lábaimat. Felemeltek. A gerincem majd szétszakadt. —Emelj ék föl a derekamat, mert szétszakad! —nyögtem ki iszonyú fájdalom közepette. Az egyik kislány a derekam alá nyúlt, úgy vittek be, az utca jobb oldalán, a legközelebbi házba. Sezlonra fektettek. Valaki elszaladt a közeli kórházba mentőkért. Lovas mentőkocsi jött értem. —Azóta többször jártam Nagykanizsán, kerestem a házat, a megmentőimet, sajnos nem találtam. A mentőből egyenesen a műtőbe vittek. Levetkőztettek, a hasamat jóddal kenték be. Míg az orvosok bemosakodtak, odajött hozzám egy katolikus pap. Meggyóntatott, feladta az utolsó kenetet. Közben suttogva elmondtam anyám címét, kértem, értesítse. Alig fejezte be a pap az imáját értem, már rohantak is be a szovjet katonák. Géppisztollyal kényszerítettek mindenkit a falhoz. 60 Az egyik orvosnak megparancsolták, hogy kötözzön be, öltöztessen fel, majd a szovjet kórházban megműtenek. Az orvos valami folyadékot öntött a sebeimbe, kapcsokkal összehúzta és bekötözte a sebeimet. Ekkor már tudtam, hogy jobb oldalon ment be és a bal oldalon jött ki a lövedék. A vese magasságában ért a lövés. Felülni, fejemet felemelni, lábaimat mozgatni nem tudtam. Lebénultam, akkor még nem sejtettem, hogy egy életre. Vagy nyolc géppisztolyos katona kíséretében — úgy látszik, az újabb szökésemtől tartottak — átvittek a piarista gimnáziumban berendezett szovjet tábori kórházba. Külön szobát adtak. Az ajtómban éjjel-nappal géppisztolyos őr ült. Elmaradt a műtét, de még meg sem vizsgáltak, át sem kötöttek. Egyetlen kezelést kaptam: katétereztek, mert nem tudtam vizelni. Székletem sem volt. Fájdalmaim már kibírhatatlanokká váltak. Üvöltöttem a kínoktól. Fájdalomcsillapítót nem adtak. Keményfi Béla: IVLgyarleventékasarkköröntúl. Magvető, 1989.35-43. p. 61 TÜCHERT LAJOS EMLÉKEK, MORZSÁK 1941. Nagykanizsa. Az első elemiben — elemi dolgokat tanulva — megkérdezték: ki tud rajzolni? Jármüvekről volt szó. Kimerészkedtem a nagy táblához, és olyan hintót kerekítettem rá krétával, hogy befutott az igazgató úr és a tiszi megcsodálni. A tiszi, Puska Ferenc tisztelendő úr lett az első kulcsaftom. Lourdes-i barlangot festetett velem, később Szent Ferencet, Ritát, X. Piuszt festetett. Gazdagon honorálva! —Az Erdőgazdaság tizenkét képet rendelt; voltak más megrendelőim is. Minden ment a konyhára. Jobban mondva nem is a konyhára, mert jó szüleim mindennel elláttak bennünket, engem és két testvéremet. Minden a festékre és a vászonra ment. Egész életemben. 1949—1953. Nagykanizsa, gimnázium. Azokban a kritikus években a gimiben más volt a dürgés. Nem volt fizetség. Az a sok plakát, faliújság, színfal, az a sok Sztálin, Rákosi mind-mind ingyen készült. Sokszor éjjel is festettem, de másnap reggel beveretett a számtantanár. Irtózatosan ráfizettem a művészetre. Érettségi előtt azonban olyan szerencsém volt, hogy díjat nyertem egy országos rajzpályázaton. Az értesítés az igazgatói irodába érkezett, és a diri sírva csókolgatott örömében: „Te vagy az országban a második vagy a harmadik tehetség!” Megnyílt az út a Magyar Képzőművészeti Főiskola felé. A kéthetes felvételi vizsgára Vörös János szobrászművész készített elő. Műtermében még az ötvenes években is modem, progresszív maradt a légkör. Vörös műtermében kitűnő fejek, koponyák forgolódtak. Fantasztikus volt. Utána nálunk, a Szentgyörgyvári-hegyi pincénkben folyt a vita vég nélkül a művészetről. Szent volt az a hegy nekünk, mokány magyaroknak. 1953—1957. Budapest. A főiskolán gipsz- és élő modell után kellett rajzolnunk aprólékos, részletező stílusban. De ismét szerencse ért: Kmettyhez és Pór Bertalanhoz osztottak be engem, azokhoz, akik nem tagadták meg önmagukat. [...] 62 1957—1961. Bécs, Akadémia. [...] 1961 -ben diplomáztam, és műhelyt nyitottam. [...] Mikor észrevettem, hogy a töméntelen sok munkát fizikailag már csak lassan, nehezen győzöm, s az orvos is szólt, hogy ne legénykedjek, fogtam magam és feloszlattam a műtermemet. Akkor fiatal, tehetséges művészek fordultak hozzám: „Lajos mester, magiszter úr, tessék segíteni.” Kinek lenne szíve elutasítani őket? Gyertek, ha az a kedvetek. Vörös János, Pór mester szelleme vezéreljen benneteket. Az expóra tervezett mozaikomat már ők valósították meg az állványon. A bécsi Donau Zentrumban látható. Mit írjak még? Télen Bécsben illusztrálgatok, verselek, asszociációs lapokat komponálok. Egyik sem eredeti, mégis mind eredeti, egyedi munka. Mert mindig a kezemben van a csoda tus és a csoda ex lakk. Mindent átfestek, és mindent félve őrzök. Lányom jól képzett műtörténész, és férje neves osztrák matematikus, babonás tisztelettel és rettentő tartózkodással nézik, ahogy „dekorálok”. Nyaranta elvonulok a szőlők felé. Nagykanizsa mellett, a Szentgyörgyvári-hegyen szeretek időzni. Van egy kis borunk. Az a természetes, jó kis bor számomra nem alkohol, hanem gyógyszer. Ajó Isten ajndéka. Somogy, 1995.1. sz. 53—55. p. —Részletek. 63 ALAKSZA AMBRUS MÁR FÜSTSZAGÚ A HEGY Vörhenyes a vadszőlő lombja és fogynak, fonnyadoznak a napok. Itt a néma ősz. De mustszagú a hegy, s érlelnék ám még egy-két fürtös mondatot, csakhát fázom is. Hiába napsütés, mindössze fénye van, ragyog, de nem meleg. Rozsét rakok a tűzre, s begombolkozom. Itt a néma ősz. És íüstszagú a hegy. TÜSKÉS TIBOR A SZENTGYÖRGYVÁRI-HEGY Fordulj a temetőnél balra, menj végig a vasútparton, aztán át a Potyli hídján, s máris kiértél a Szentgyörgyvári-hegyre. Zalában már a falusi udvarház és a földszintes, öt-hat szobás kúria is kastély, és a község határában húzódó dombsor is hegy. FI egy, szőlőhegy! Reggelenként narancsvörös fényben kelt föl a Szentgyörgyvári-hegy mögött a nap, alkonyaikor fehér párák ültek a Potyli völgyére. A lankákon húsos gyümölcsök és telt szőlőfurtök értek az őszi nap sugarában. Kanizsán úgy illett, hogy a kereskedőnek, a szitásnak, a kalaposnak, az ügyvédnek, a városi tisztviselőnek kis szőlőbirtoka legyen a hegyen. Ez a szokás ma is megvan. De a régi tulajdonosok közé új gazdák ékelődtek. A nyugdíjas rendőr, a vasúti tiszt, a gépgyári munkás, a gimnáziumi tanár. Vannak, akik egész évben kint élnek: az öregek, a magányos remeték, a hideggel, téllel megbirkózók. Csak a kiáltásnyi távolságban élő szomszéd és az egerésző macska a társuk. —Amikor én kijövök a hegybe, olyan, mintha a kanizsai Fő térre mennék. Amikor leülök a pincém elé, olyan, mintha a Central kávéházban ülnék — hallottam egy nyugdíjas vasutastól. A szőlőhegynek külön élete van. A kocsiút a dombháton húzódik. Az út két oldalán állnak a pincék, a völgy felé néznek, előttük a gyümölcsös és a szőlő. A présház előtt a diófát nem ember ültette; tolvaj szarka hullatta el a magját. A régi présházak közé palatetős villák, cifrára festett hétvégi házak épültek. A domb legmagasabb pontján a hegyközségi kápolna: harangtornya lábakon áll, kötelét szegre akasztották: aki hamarabb éri, annak dolga vihar elé, jégeső elé harangozni. A kápolnát egy évben egyszer, a hegyközségi búcsú napján, április 24-én nyitják ki. 65 A hegynek külön élete van. A gazdák hegypásztort, hegybírót fogadnak. A csősz eső áztatta kalapban, nyűtt ruhában járja a hegyi utakat, ösvényeket, dűlőket. Az egyik pincéhez is, a másikhoz is benéz. Mire a dombhát végére ér, nótázik. Itt a gazdák nem eladásra termelik a bort. Csak annyi legyen, mondják szőlővirágzás idején, amennyit a család megiszik. Ha aztán a peronoszpóra vagy ajég elviszi is a termés felét, a kívánt mennyiségű bor azért meglesz: cukor van a boltban, kristálytiszta, lágy víz a hegy alatti forrásokban. De az igazi gazda ezt a „szaporítást” még a családtagjainak sem árulja el. A hegynek külön élete van. Itt hallottam először a szót: Éden. (A Bibiiá bán az első emberpár lakhelye ez, Paradicsomkert, a boldogság birodalma.) Ez volt a neve a Szentgyörgyvári-hegy lejtőjén álló emeletes borháznak, hegyi kocsmának. Zöldre festett, díszes, fűrészelt deszkaerkélye a város felé nézett. Ha megérkeztek a nyári vendégjátékra a pécsi színészek, idejártak a városi urak, a vastag pénztárcájú kereskedők a színésznőkkel mulatni. Nyári estéken a borízű ének a város széléig kísérte a hegyről hazatérőt. Úgy hallom, a háború után lebontották a házat. Csak a magas vörösfenyőt hajtogatja a szél a puszta udvaron. A régi présháznak nincs fundamentuma; tölgyfa gerendán áll. A falakat is fából ácsolták, vagy sövényből fonták, sárral tapasztották. A présházat minden évben kívül-belül fehérre meszelték. Csak fönt a tetőn a zsúp vagy a nád lett egyre feketébb. Ha télen a tetőt a hó megnyomta, a szél megbontotta, tavaszra kijavították. A tetőn a zsúpot a fából faragott nyárs fogta össze. A présház ajtajába rejtélyes fazárakat építettek. Később ezeket vaszárra cserélték, de a kulcsot akkor sem vitték haza: az eresz alá dugták, a gerendára fektették. Az ajtón alul kis lyukat fűrészeltek: a macska egész évben szabadon járt ki és be. Aprésház két helyiségből áll. Az elsőben van a súlyos faprés, gyakran a múlt század elejéről való évszámmal; a sarokban a szabadtűzhely. A boronapincén nincs kémény, a füst az ajtónyíláson vagy a padláson át távozik. Abelső helyiség lakószobának van berendezve, sarokpaddal, 66 asztallal, ággyal, székekkel. Az első helyiség padlózatából nyílik a pince, lépcsők vezetnek a ház alatt húzódó, löszbe vájt, téglával kiboltozott üregbe. A pince két oldalán fagerendákon sorakoznak a hordók. A pincében minden tárgynak, minden szerszámnak megvan a helye és a rendeltetése. Egy szegről szőlőkötöző rafia lóg, akár egy hosszú lófarok. Az ősszel a gerendába szúrt árnak hónapok múltán is a helyén kell lennie. A falon hosszú nyakú tökből készített hébérek. A vakablakban a hordókénező, egy törött tükör és a petróleumlámpa. A sarokban néhány gazdasági eszköz: szánagyűjtő vella, sűrű fogú fagrábla (gereblye), kasza. Egy lóca mellett a szőlőművelés eszközei: ásó, kapa, permetező. A lócán sarló alakú szőlőmetsző kések (vágni és csapni egyaránt lehet velük), itt úgy hívják: kaszur vagy kacor. (Valamikor a használaton kívül került kasza végéből, a kasza orrából készítették; ebből torzult a szó.) A szabadtűzhely előtt vaskutya (kovácsoltvas láb): a szalonna vagy a hús sütésekor a nyársakat tartó eszköz. Ősszel megvidámodik a hegy. A szüretre összefog a rokonság, kézbe kerülnek a puttonyok. Telnek a kádak, csikorognak a vén faprések, csurog a szőlőlé, forr a must. A szőlősorok között vidám emberek járnak. A gazda hordót mos, új abroncsot ver a dongákra. A puttonyosok görnyedt háttal jönnek föl a pincéhez, és a széles taposókádba öntik a hamvas fürtöket. A domboldalon fölhangzik az ének, szárnyára kapja a szél. Délután megnyúlnak az árnyak. A gazda a tavalyi venyigéből tüzet rak a présház előtt. A nyársra tűzött szalonna illata belekeveredik a völgyből felszálló őszi ködökbe. A présház küszöbéről a macska fölpúposított háttal figyeli a hamvadó parazsat. Tüskés Tibor: Zalamente, Somogyország. Móra, 1979. 98—103. p. 67 KISS DÉNES EJTŐERNYŐS EMLÉKEK A várost föntről látni A ház kert mind parányi Könnyedén szárny alá fiit alattunk a Sugár út Tizenötéves suhanc épp ott fölötte suhant s a gép remegő szárnya vágott a láthatárba Azóta is megérzem gyönyörű reszketésem Nagy csomag minden háton Kés a szívdobbanásom Átszűrj a attól félek a testemet a lélek izmokat lágyrészt csontot— Mint hatalmas kibomlott ejtőernyő a kék ég Még érzem a nagyszerűségét didergő bátorságnak: e májusi vasárnap idáig ragyog bennem Mert ott újra születtem Zalában Nagykanizsán és várt egy kékszemű lány Diákszerelem drága átfénylik sugárzása már több mint negyven éven — hányszor újra is élem! — e szép diákszerelmet Gyakorta megmelenget Elmúlhat év akárhány az a sudár diáklány soha meg nem öregszik akárcsak az örök szív! És az a bátorságos fiú s vele a város: emlékek szülőkertje Hány reggel s naplemente! mennyi remény és bánat Hordozom iskolámat tanáraim szent képét barátságok szentségét ennyi esztendő múlva tőlük máig tanulva— Ha az utcákat járom megszólít iijúságom s halkan fiilembe súgja: „Ifjú vagy megint újra!” S hogyha ugrani kéne bele a zöldbe kékbe vesd ki magadat bátran épp úgy mint hajdanában — Elszántan de húnyt szemmel léptem ki életemmel a semmibe a gépből Mint mikor puszta égből sötétül suttyó pöttyként Felszállt félő kölyökként ám amire lelibben egész ember—feliben Most már mint ifjúságom örökké föntről látom a várost és a tájat és édesded hazámat S fölöttem ahogy rég volt ejtőernyő az égbolt selyme sugárzó kéken ringatja sok emlékem SZAKOLCZAY LAJOS BELSŐ TÁJ Ebben a ködös tájban, a szinte visszhangtalan, a lépdelő árnyékát félelmessé növesztő, belül üresen kongó, ám kívül sem ricsajozó bádogdobozban, amelyet az ötvenes évek súlya csak még jobban behorpasztott, akartan én világraszóló dolgokat csinálni. Már gyerekfejjel tudtam, hogy az elvégzett munka a boldogság egyik forrása. Gyönyör. Lett légyen az kínkeserves kukoricakapálás harmadosban vagy a minél jobb atlétikai eredmény reményében lefutott sokezer kilométer, netán az olvasó gyermeket-kamaszt megrészegítő betű habzsolása. Volt ebben valamilyen kitörésvágy is? Hogy minél jobban megmutathassam magamat? Lehetséges. De mindennél több volt benne az alig rendezett, inkább ösztönösen megérzett építkező szándék és akarat, hogy jobbítani tudok valakin és valamin. A tájat, Zala és Nagykanizsa lankáit: a Récse felé vezető utat, a Bagolasáncig és az Öregcserfőig vivő, gyakran erdőt is érintő szekérszaggatókat és ösvényeket megszállhatta a félelem—egy ország rettegett belül, amikor a Hatalom a domboldalakba, nem volt elég a pipacspiros virág, figyelmeztetőként fegyver- és lőszerraktárakat ültetett —, de a gyermeki naivitás a korán ébredező suttyót arra ösz-tönözte, hogy a mosástól és egyéb munkáktól elcsigázott édesanyát József Attila-versekkel traktálja. A pár elemit végzett, ám született szívjóságánál és intelligenciájánál fogva sok nagydoktort is lepipáló asszony, amikor a viaszosvászonnal fedett asztalt letörölte a konyhában, és mellételepedett, hogy fia fölolvasását meghallgassa, maga volt a boldogság. Néha megeredt a könnye is, hiszen a hang — Harminchat fokos lázban égek mindig /s te nem ápolsz anyám; Édes Hazám, fogadj szívedbe /hadd legyek hűséges fiad! — egyszerre a mélyből jött és messziről, 71 olyan régiókból, amelyet 5 csupán érzéseiben ismert. A fia akarata volt, hogy áldozzák a költészet örömének. Mindennap hajnali ötkor már a városközeli erdőben voltam (futóedzés), télen, nyáron, hóban, sárban, esőben nyomtam a kilométereket. Az is lehet, hogy nem csupán a becsvágy hajtott, hanem önmagam elől akartam megfutni. Ki a világból. Ki a szegénységből, a nyomorból. Csak egyszer botlottam meg igazán — hatalmas esés lett belőle —, s ekkor világosodott meg előttem, hogy a szegénység mitikus magaslatai sem éteriek. Bár még csak télelő volt, a fagy jócskán „orvosi” munkába kezdett: tapaszokat—kavicsot, letört gallyat, eldobott acéldrótot, ilyen-olyan textilhulladékot stb. — ragasztott a föld arcára. S épp egy ilyen, a megfagyott avar alól kiálló katonaköpenydarabkában botlottam el. A nyomort — kell-e magyaráznom a „mitikus magaslatokat”? — nálunk a fehér, orvosi katonaköpeny jelentette. Édesanyám hetente ilyen köpenyeket mosott kézzel hajnali négytől éjfélig, esetenként pontosan 187 darabot. S minthogy, sok gyerek lévén, a szájától is megvonta a falatot, az embertelen fizikai megterhelésnek és az éhezésnek tüdőbaj lett a vége. A betegségből, szerencsénkre, később kievickélt. Jó Zrínyi Miklós uram, bajvívó költőm, aki 1652-ben nemcsak zalai főispán és horvát bán, de a kanizsai várkerület felügyelője is voltál, aki Ali beglerbéggel csúfot űzve, jobbágynak öltözve belopództál a kanizsai várba, hogy monogramos buzogányodat, bizonyságul a kikémlelésre, ott hangyhassad a várkapu belső szögletébe akasztva, gondoltad-e, gondoltad-e, hogy e fura kanizsai kirándulás, pontosabban ami veletek századok előtt történt, nyomot fog hagyni a táj, a szívemnek olyannyira kedves földabrosz képén? (Te is tudod, minek mondjam, nem sokkal később Hohenlohe tábornok Szentmiklósnál, tehát a mocsár és a folyó bajcsai hídján túl táborozva, mint császári vezér mennyire kerékkötő volt, társaival együtt, terved véghezvitelében.) Az idő így tömi tele a hézagokat és repedéseket, s édesanyám hajdani szenvedése és a te, máig megmagyarázhatatlan halálod így kerül egymás mellé. Ha 72 mennybe száll a lélek, az igazak lelke, akkor sokszorosan odaszállt azon szenté is, Horváth Ferenc lakatos hétéves kisfiáé, akit 1849. április 10-én a Klanz Boldizsár asztalosmühelyébe beszállásolt császári csapatok azért lőttek agyon, mert játszadozás közben a gyermek a Kossuth-nótát dúdolgatta. Szerénytelenség ide vagy oda, meg kell neveznem azt atényérsapkás diákot is, aki 1956 nagy napjaiban egy egypéldányos, kézzel írott iskolai újságban a magyar forradalom tisztaságát és a honvédek makulátlanságát dicsérte. Pedig nincsen itt semmi titok, s a ma már érdemnek tetsző cselekedetet sem kell misztifikálnom. Együtt sodródtam az árral, s szinte önkéntelenül cselekedtem. Az újságot, melynek „fő- és felelős szerkesztője” voltam, az iskola igazgatónője, feddés közepette, elkobozta. A minthogy olyan kommunista volt, akiben az emberi értékek fölülmúlták a pártkatonáét, a forradalom leverése után sem csukatott börtönbe. Meglett volna rá az oka? Bizonyosan. Nyilván hozzá is eljutott a híre, hogy a gondjaira bízott iskola diákjai laktanyáról laktanyára vándoroltak, s azt ordítozták: „tartsatok velünk!”, „ruszkik haza!”, „oroszt nem tanulunk!”. Szakolczay Lajos: Megy A Gőzös, megy a gőzös Kanizsára. Forrás, 1997. 10—11. sz. 189—190. p. 73 HARKÁNY LÁSZLÓ ORBÁN NÁNDOR EMLÉKÉRE 1957. Hideg, zord februári hajnal. Arendőrségi fogda folyosóján egy magányos égő pislog. A zárkában sötétség, de a foglyok virrasztanak. Mozgalmas éjszaka van, a gimnázium tantestületének jelentős hányadát az éjszaka „begyűjtötték.” Csikordul az egyik cella ajtaja, az őr mutatja új „szállásomat”. Bezárul mögöttem az ajtó, s ott állok a zsúfolt helyiségben porig alázva, a derekamon a kezem, tartom a nadrágomat, remeg a lábam. A házkutatás, az első kihallgatás izgalmai kimentettek. A négyszemélyes cellában nyolcán szorongunk. Az első pillanatok ismerkedéssel telnek. A társak rezignáltan veszik tudomásul az új fiú érkezését, csak egy középkorú férfi csendes, bársonyos hangja vigasztal. — Segíthetek? Nincs nagyobb bajod? — Összehúzódunk, itt lesz a helyed! —-mondja. Megismerem a hangját, néhány napja személyesen találkoztunk. Akkor is ilyen bölcs, megfontolt volt. Somogyországból jött Kanizsára, barátai unszolására vállalta a városi nemzetőr-parancsnokságot. Rendet, törvényességet, nyugalmat ígért, amelyet be is tartott. S most itt vagyunk. Csend van. Új „lakó” már nem érkezik. Nem jön álom a szememre. Gondolataim a múltba visznek, 1945-ben járok, kis gimnazista vagyok. Gyakran látok a városban egy titokzatos embert, amint fuvaros kocsijának bakján ülve hajtja lovait, s az utca emberei már mondják is: — Nézzétek, a berlini olimpia magyar öttusázója, a háborút megjárt katona így keresi a kenyerét népes családjának! Fuvaros volt, amíg engedték. Azután már azt sem lehetett, távoznia kellett a határszéli városból. Nekünk, kisdiákoknak legenda volt: olimpikon, híres katona... 74 Most itt virrasztónk a priccsen, „egymás hátán, mint odvas farakás...” Sokan vagyunk, néhányan nagyon megviselt állapotban... Egyik tásunk, V. L. Felsőrajkról a fejétől a lábujjáig kékül. Sem ülni, sem feküdni, sem állni nem tud. De a cella „rangidőse” borogatja sebeit, nyugtatja háborgó lelkét, mellette áll. Reggel van. Gyámolítónk, az egykori élsportoló, az olimpikon — ámulatunkra — a parányi helyen is lehetőséget talál, hogy tornával frissítse elgémberedett végtagjait, majd a fogda folyosóján rendelkezésre álló egyetlen hideg csap alatt tetőtől talpig lemosakszik. Indul a nap. A kihallgatások majd este és éjszaka kezdődnek. Az esélyeket latolgatjuk. Néhányan bizakodva ismételgetik, hogy előbb-utóbb szabadulnunk kell, hiszen nem terheli lelkünket büntetendő cselekmény. A parancsnok maga elé néz, arca gondterhelt. O már tudja, hogy itt és most sajátos törvények uralkodnak: a diktatúra bosszúja félelmetes. Pestről riasztó hírek jönnek, a bakó már teszi dolgát. Hirtelen nyílik a cella ajtaja. A közutálatnak örvendő őr néhány szál cigarettát hajít közénk a priccsre. A dohányosok szájában összefut a nyál. A nikotinéhség talán nagyobb, mint az éhezés. Ekkor váratlanul megszólal az ismerős bariton. — Csak nem fogadjátok el ezt a megalázó kedvezményt? Különben sincs levegőnk. Senki nem gyújt rá... Váratlanul dörömbölnek a cella udvar felőli ablakán. Az orosz őr, gyermeksorban lévő kiskatona, tréfálkozva szól: — Kukurikú jó, bunker nem jó? — kérdezi mosolyogva. Csirketolvajnak gondol bennünket, de a cellában kuporgó orosz szakos kollégám felvilágosítja. Valaki észreveszi a „lövészárok barát-kozást”. Durva szitkok kíséretében elzavaiják a katonát. Hamarosan kivágódik a cella ajtaja. — Ki beszélgetett az őrrel? — ordít az ügyeletes pufajkás. — Mi voltunk! — mondja a „rangidős” rab. —Abeszélgetést nem mi kezdtük, de tény, hogy válaszoltunk. 75 A beígért következmények elmaradnak, de az orosz kiskatonát többé nem láttuk. Új letartóztatott érkezik. Igyekszik gyorsan tájékozódni, ismerkedik a zárka lakóival. Meglepően jól értesült, bátornak tűnik. Teli szájjal szidja a Kádár-huszárokat. Tudni akar mindenkiről mindent. A lassan meginduló diskurzust Nándi bácsi rosszalló tekintete megakasztja. Ő már tudta, amit én csak néhány hónap múlva tapasztaltam, már szabadlábon: A magabiztos cellatárs munkásőr egyenruhában feszített a városban. Egy hónap rabság után szabadultam. Az örömöm nem lehetett maradéktalan. Társaim közül többen maradtak, s készült a nagy kirakatper. Náci bácsit és néhány társát a Magyar Népköztársaság megdöntésére irányuló fegyveres összeesküvés vezetésével vádolják. A félelem és a rettegés időszakát jelentette a tárgyalás. Az ítélet szörnyűségként hangzott: 15 évi fegyház. De vigasztaló is egyben. Orbán Nándor, mindannyiunk Náci bácsija életben maradt. Ma már tudom, hogy halála után is él. Kanizsa, 1998. okt. 22. 76 AZ ERKEL FERENC MŰVELŐDÉSI HÁZ VENDÉGKÖNYVÉBŐL Életem első (egyébként sokszázadik) olyan találkozóján, ahol 10 kemény forintot fizetett az irodalomra (rám?) kíváncsi kétszáz ember! Elbűvölő tény, elbűvölő „kultúrbűvészek”! Köszönöm, gratulálok. Barátsággal megyek — s egykor majd jövök! 1977. május 31. JÓKAI ANNA Ötödször és remélem még egy párszor, akár tolókocsiban is. Szeretettel 1977. október 21. MENSÁROS LÁSZLÓ Hálával és szeretettel egy remekül szervezett Jelenkor-est után, jó barátok között, fáradt-lelkesen. SZEDERKÉNYI ERVIN Ha nem lennék pécsi, nagykanizsai szeretnék lenni. Olyan szép este volt. 1979. november 26. CSORBA GYŐZŐ 77 RÓZSÁS JÁNOS MÁSODIK SZÜLŐVÁROSOM Budapesten születtem — az első világháborút követő trianoni nagy népmozgás következtében Zala megyéből — a fővárosba sodródott szülőktől. A munkanélküliség keserves éveiben, még iskolás korom előtt, a göcseji nagyszülőknél nevelkedtem, akik ezzel támogatták Budapesten tengődő szüléimét. Az első elemit Újpesten jártam; másodikas voltam, amikor Budára költöztünk. Végül a huszas években az Alsólendváról Nagykanizsára menekült apai nagyszülők hívására nyolc éves koromban — 1934-ben — szüleimmel Nagykanizsára költöztünk azzal az elgondolással, hogy ha majd rendeződnek a körülmények, visszaköltözünk Budapestre. Erre soha nem került sor. Jöttek a háború előtti, majd a háborús évek, apám katonáskodásai, és mi végleg ebben a határszéli városkában maradtunk. Itt születtek öcséim, itt eresztettünk végleg gyökeret, és itt vannak eltemetve déd-, nagy- és édesszüleim. A harmadik elemi osztályt a Vécsey utcai iskolában kezdtem, és a negyedik elemi után a polgári fiúiskolába írattak szüleim. Így lettem egy életre, ha nem is született, de mondhatom: tősgyökeres nagykanizsai. Az első években nehezen szólítani meg a befogadó környezetet. Vagy a korláttalan falusi szabadságba vágytam vissza, vagy a zajos, mozgalmas fővárosba. A magamfajta gyermek számára Nagykanizsa akkoriban csendes városnak tűnt. Órák elmúltak, hogy egy-egy autó végig-száguldott a maga negyven kilométeres sebességével a Csengery utcán. Csak a környező falvakból vásárra, piacra igyekvő parasztszekerek zörögtek a macskaköveken, tűzifával vagy különféle mezőgazdasági terménnyel megrakott szekérderékkal, igába fogott tehenek által vontatva. Ahogy múltak az évek, észrevétlenül kezdtem a magaménak érezni ezt a várost. Az iskolában beléptem a cserkészcsapatba, és a környéken 78 tett kirándulások során rájöttem arra, hogy milyen szép ez a lankás, dombos vidék, mely a göcseji tájra emlékeztetett. A szereplések az iskolai énekkarban, az önképzőkörben sok-sok kedves élményt, ismeretséget, barátságot adtak. A polgári leányiskola szomszédsága lehetőséget adott a kamaszos, ábrándos, bátortalan ismeretségekre is. Sajnos, a négy polgári elvégzése után nem tanulhattam tovább. A család megélhetésének biztosítása érdekében munkát kellett vállalni. 14 éves korom óta folyamatos munkaviszonyom volt nyugdíjba vonulásomig. Majdnem minden munkaviszonyom Nagykanizsához kötődött, kivéve azt a két évet, amikor a bánokszentgyörgyi körjegyzőségen dolgoztam. A város iránti szeretetem, az utána való vágyódásom akkor fokozódott fel, amikor a háború végefelé szovjet fogságba estem, és egyre távolabb kerültem szülőhazámtól. Ukrajna, Észak-Urai, majd az ázsiai Kazahsztán távoli vidékein az elveszett otthont Nagykanizsa jelentette. Almomban sokszor róttam a város napsütötte téglajárdáit, éreztem a Csengery utcai hársfák virágának illatát. A rideg valóságra ébredve kínzón mardosott a honvágy a távoli kisváros után. Isten végtelen kegyelméből megérhettem, hogy kilenc évi távollát után hazai földre léphettem a nagykanizsai vasútállomáson. Az alaposan megváltozott világ ellenére nem csalódtam a városban, bár lakói a második világháború után jócskán kicserélődtek. A hivatalos szervek gyanakvásával, ellenszenvével szemben számtalanszor tapasztaltam az emberek segítőkészségét beilleszkedésemben. Hálásan gondolok akkori munkatársaimra, akik figyelmeztettek, ha nem vettem észre a buktatókat. A munkakörömhöz szükséges iskolai és szakmai végzettséget családom és munkatársaim segítségével az évek során sikerült megszereznem. Nagykanizsa végképpen második szülővárosom lett. Tudatosan vállalom idetartozásomat. Itt alapítottam családot, itt születtek gyermekeim. 1962-ben a Városi Honismereti Kör tagja lettem. Társaimmal együtt kutattam, tanulmányoztam a város történetét, hagyományait. Boldog 79 vagyok, ha az idelátogatóknak beszélhetek a város múltjáról, történelméről, értékeiről. Bízom abban, hogy a város, miként a múltban, a jövőben is pezsgő életű kereskedőváros lesz. Három ország találkozásánál, az egymást keresztező vasútvonalak és közutak csomópontjában újabb virágkorát éri meg. Szívből kívánom, hogy így legyen! Kézirat. 80 PÉK PÁL SZEM ERE UTCA 8. Ki mondja azt, hogy léted nem igaz, hogy más valóság az, mi fogva tart, hogy leforogsz, és őszöd lábnyomán bomlik benned fullasztó magány, halott a házad, csapdákkal vakon kitárul még, és bent az udvaron alva? ébren? mondod a szabályt: jelen és múlt ma újra egy világ. S így tükreiben tükröd: önmagád — A kút, a lépcső talán ott maraszt, s hasadt tereknek tévedt vándora mögötted állsz, ha érkezel oda, hol fóltekint a kiskölyök, s veled — a benne bolygó sorssal — más szerep állítja szembe, s könnyű álmait, a mindenséget, amit túl gyanít. És megérint, és nem vagy már sehol, bár arc az arccal szinte egybefoly, a hús, a csont, a végső ősi nem csak átsugárzik majd a mindenen, s a részre szakadt évek, évadok omlása alatt föld s az ég vacog, s egy asztal árnya, hiszen semmiképp nem forrhat egybe már a régi kép 81 mindazzal, ami torzzálett, kihűlt, mi végül is a felnőtthöz került, hisz benne él a szelíd döbbenet, hogy ami van, az többé nem/eheí, s módja sincs a jövő törvényt újra szétszálazni jelenre és voltra e ház udvarán, hogyha valamennyi élete fog oldani és kötni. NAGY GÁSPÁR EMLÉKEK EGYENLEGE Csak jónéhány esztendővel később, egy csípős, márciusi napon vetődtem újra a kisvárosba. A barokk épületek, a belváros ékességei, egytől-egyig fölállványozva, lázasan folyt a restaurálás. Mintha csak engem várnának, nekem szépülnének... gondoltam. Szépen sütött a Nap is, persze nem augusztusi hévvel, dél felé már egész kellemesen. A magamfajta ráérősen sétálgató idegen akár korai napfürdőzésként is elkönyvelhette, ha éppen ilyen könyveléshez támadt volna kedve. De én valahai emlékek egyenlegét rendezgettem séta közben, amely céltalannak tűnt, de lábaim máris Buzek úr kirakata előtt topogtak. Nézzük csak milyenek a mai híres, kirakatba kívánkozó szépségek? Hát igen, gyönyörűek, mint akkor. De itt ebben a városban, mindig különösen szépek a szépek. S a Buzek úr lencséje előtt elvonulok — meg különösen! Beléptem az üzletbe, de a Mester már nem dolgozott. Valakik bérelték a boltot. Letettem arról a szándékomról, hogy fényképet készíttessek, ha nem O a kattintó-művész. „Beteg, nagyon beteg” — hallottam, és kioldalogtam a rossz hírtől. Megálltam a Korzó legforgalmasabb — nekem különösen emlékezetes—pontján. Beleszimatoltam a levegőbe; tavaszillatot hozott egy üde szélfuvallat. S ekkor az Alsó és a Felsőtemplom harangjai diadalmas méltósággal déli muzsikájukba kezdtek. Álltam a harangzúgás közepén, akár egy tágas koncertteremben. Valóban délidő volt. Ha él, must jönnie kell! Mint egy eltévedt harangszófoszlány visszhangzott a szívemben... Egy nő suhant el mellettem. Csak Ő lehetett! Magassága, kecses mozgása, remek lábak... a magassarkú cipők jellegzetes kopogása, mind, mind azt hitették velem. Vagy inkább csak szuggerálták belém...? 83 Nem tudom Az biztos, hogy Ő nem vett észre. Néztem sokáig utána, amig befordult a Szomolányi-sarkon. Vibrált előttem a levegő. Aztán még egy félórányi korzózás után kisétáltam a vasúthoz. Tökéletesen időn kívüli lénynek gondoltam magam. Kicsit zsibbadt voltam, sajgóit a szívem tája. Jegyet váltottam, s borravalót adtam a meglepett pénztárosnőnek. Csak mosolyogtam zavart szabadkozásán. Még mindig volt egy jó órám az indulásig. Beültem az üres kupéba. Egyetlen történetet akartam fölidézni, pontosan, hiánytalanul. De nem sikerült, hiába szaladtam neki újra és újra. A kupé benépesült. Hirtelen indult el a vonat, és meglepően hamar gyorsított. Hiszen ez a pesti gyors — motyogtam szórakozottan. A sétatéri híd alatt robogtunk. Fölnéztem. Mintha a híd rámzuhant volna! Vagy a hídról egy fekete árny!? Szinte vártam a kerekek kínosan hosszú csikorgását. A vonat már kijött a kanyarból és elhagyta a szőlőhegyet is. Örökre elutaztam abból a városból. Hogy egyszer, talán éppen augusztusban visszatérjek. Nagy Gáspár: Augusztusban, Ludvik Jahn nyomában (legény-részlet). Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1995. 139—141. p. 84 FEKETE JUDIT LÁTHATATLAN VONALAK Avasember háza előtt gyülekezett a műemlékesek kis csapata, hogy megismerkedjen Nagykanizsa helytörténeti érdekességeivel. Az egyemeletes barokk épületet a XVIII. században emeltette a város fóldesura, valaha lakóház volt, földszintjén üzletekkel és műhelyekkel, udvarán raktárak álltak. Boltíveit kibontották, s most árkádsor húzódik alatta. Rózsaszínűre festett falából egy életnagyságú páncélos vitéz nyúlik az úttest fölé, ettől kapta a „vasember háza” nevet. A lovag egy vaskereskedő cégére volt, most a város szépen rendbe hozott, jellegzetes pontja. Nem az egyetlen. Nagykanizsán hagyománya van annak, hogy őrzik és védik a múlt emlékeit. Erre talán a legjobb példa, hogy amikor az ötvenes években levették és beolvasztásra ítélték Árpád nemzetségének totemállatát, a turulmadarat, a gépgyári munkások elrejtették és megőrizték a szobrot. Most pedig egy civil szervezet, a városvédő egyesület addig ügyeskedett, gyűjtött és kilincselt, amíg előteremtette az árát, hogy rendbe hozzák és visszaállítsák. Ugyancsak a városvédők restauráltatták a közelmúltban a barokk Szentháromságszobrot, amelyet 1758-ban Inkey Boldizsár, Kanizsa földesura grazi mesterekkel faragtatott. Hosszasan sorolhatnánk a sokféle gondoskodást. Azt például, hogy amíg a hetvenes években a legtöbben a város határában épülő lakótelepre figyeltek, Nagykanizsa városatyái azt vizsgálták, mi a belváros szerepe a lakosság életében. Rekonstrukcióért pályáztak, majd egymás után hozták a rendeleteket a város szobrainak, utcaképének, jellegzetes házainak a védelmében. így azután nem csoda, ha a műemlékesek most úgy határoztak, itt tartják a konferenciájukat a helyi építészeti értékek védelméről. A tanácskozásra meghívták az ország főépítészeit, polgármestereit, hogy közösen vitassák meg, mit lehetne tenni, hogy településeink megtartsák karakterüket. 85 Mit lehet egy kétnapos tanácskozással elérni? Egyáltalán van-e értelme olyan kis jelentőségű, még csak nem is műemléki értékek védelméről beszélni akkor, amikor naponta kapjuk a hírt, hogyan porladnak gazdátlanul vagy hogyan rombolják szét — éppen új gazdára lelve — a fontos műemlékeket? Ez utóbbi veszélyt a tanácskozás egyik résztvevője jellemző példával illusztrálta. Egy multinacionális cég amerikai képviselője türelmetlenül hallgatta, amint a magyar szakemberek azon töprengtek, hogy a frissen épülő monstre szupermarket kikerülje, s ne temesse maga alá az egykori római üt feltárt szakaszát. „Sehogy sem értették — mesélte a főépítész —, mit védünk, hiszen nincs ott semmi, legfeljebb láthatatlan vonalak.” Az építész végül így magyarázta meg a helyzetet: „Tudja, uram, azért fontosak nekünk, mert ezek a vonalak már akkor is itt voltak, amikor Amerikát még föl sem fedezték.” Nagykanizsa listáján háromszáz olyan várostörténeti emlék, szobor, utcakép, zöld terület vagy építészeti érdekesség sorakozik, amelyet helyi védelem alá helyeztek. Az önkormányzat minden évben pályázati pénzt biztosít arra, hogy a helyi védettségű házak tulajdonosai segítséget kapjanak a tatarozására, az eredeti állapot visszaállítására, a stukkók, oromdíszek vagy egyéb emlékek rendbehozatalára. A többi a lakosság gondja. „A konferencia után át fogjuk dolgozni a tervünket, más szemmel nézünk körül a városban—magyarázta a város főépítésze. — A vetített képes előadások, a kollégák tapasztalatai éppen arról győztek meg minket, hogy az eddiginél is nagyobb figyelmet kell szentelnünk az olyan részletekre, amilyen egy-egy régi kút vagy cégtábla, egy megmaradt épületdísz. Az apróságokra, amelyek eddig talán föl sem tűntek. Csakhogy éppen ezek a részletek adják meg a település karakterét. Ettől lesz a mi városunk más, mint a többi. Ettől a miénk.” A települések helyi jellegzetességei, építészeti értékei most országszerte nagy veszélybe kerültek. Egyre sürgetőbb tehát, hogy jogszabály is felhívja a figyelmet rájuk. S bár az elmúlt negyven-ötven év szegénysége, nemtörődömsége is sokat elpusztított közülük, a veszély csak nagyobb lett azáltal, hogy fellendült az építkezőkedv, és 86 megjelentek a nagypénzű beruházók. Mit számít egy földszintes ház, egy díszes kapu, egy szépen megmunkált korlát ott, ahol milliárdos beruházás kezdődik? Milyen arányban áll egy még csak műemléknek sem titulált múltbéli emlék a jövő kecsegtetésével szemben? A védelem megbecsülés — hangzott el a tanácskozáson. Annál hatékonyabb a védelem, minél szélesebb körű a múlt megbecsülése. És lehet-e jövőt építeni úgy, hogy nem becsüljük meg a múltunkat? Ha elveszítjük identitásunkat? A vonalakat a földben, amelyek másoknak láthatatlanok, de nekünk történelmünket jelentik. Magyar Nemzet, 1999. ápr. 13. 7. p. 87 JEGYZET A könyvben szereplő szerzőkről az alábbi névmutató ad tájékoztatást. ALAKSZAAMBRUS (1903—1983): költő, műfordító. 1934-ben szerzett oklevelet a budapesti bölcsészkaron. Nagykanizsán is tanítót. Posztumusz verseskötete Az Utas eltéved (1998), a közölt vers innét való. ALBERT GÁBOR (1929—): író, könyvtáros. Számos regénye és novelláskötete jelent meg. Esszéket is ír. Atörténelem is érdekli. BARBARITS LAJOS (1899—1981): újságíró, a Nagykanizsán megjelenő Zala, illetve Zalai Közlöny című napilapok szerkesztője. BERTHABULCSU (1935—1997): író. Nagykanizsán született, Keszthelyen érettségizett. írói pályáját Pécsen kezdte. 1967-ben a fővárosba költözött. Regényei, novellái, szociográfiai írásai az újabb magyar irodalom kiemelkedő művei. BOGYAYTAMAS (1909—1994): történész, művészettörténész. 1932-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1935-től a Zala Vármegyei Tanfelügyelőség zalaegerszegi királyi tanfelügyelőség tisztviselője. 1945-től Németországban élt. CSOKONAIVITÉZ MIHÁLY(1773—1805): költő. 1799-bena csurgói református gimnázium segédtanára lett. Itt írta Az özvegy Kamyóné című, Nagykanizsánjátszódó szerelmi bohózatát. DEÁK FERENC (1803—1876): Söjtörön született, államférfi. „A haza bölcse.” FEJTŐ FERENC (1909—2008): író, kritikus, szerkesztő, publicista. Nagykanizsán született, itt járt gimnáziumba. A Szép Szó című folyóirat egyik alapítója. 1938 óta Franciaországban él. A francia becsületrend birtokosa. 88 FEKETE JUDIT: újságíró, a Magyar Nemzet című napilap munkatársa. HARKÁNYLÁSZLÓ (1932—2008): Galambokon született. A nagykanizsai piarista gimnázium tanulója. Diplomaszerzés után 1954-től a Batthyány Lajos Gimnázium tanára. HÁY JÁNOS (1960—): író, költő, szerkesztő. A szegedi tanárképző főiskolán szerzett diplomát. Budapesten él. KEMÉNYFI BÉLA (1929—): az 1944—45-ös tanévet a kaposvári Somssich Pál Gimnáziumban kezdi, de leventeként a frontra, majd hadifogságba, majd szovjet büntetőtáborba kerül. 1953-ban szabadul. Ezt követőenjogi doktorátust szerez. KISS DÉNES (1936—): költő, író, szerkesztő. Pacsán született, 1954-ben Nagykanizsán érettségizett. 1957-től a fővárosban él. Számos verseskötete és prózai munkája jelent meg. Babérkoszorús költő. MOHAI V. LAJOS: irodalomtörténész, kritikus, Budapesten él. NAGY GÁSPÁR (1949—2007): költő. Diákkorában a vakációkat kanizsai rokonainál töltötte. 1971-től Budapesten élt. A Hitel szerkesztője volt, a kortárs magyar líra jeles alakja. ORMOS MÁRIA (1930—): történész, akadémikus. Fő kutatási területe a 20. század első felének magyar és egyetemes politikai és diplomáciai története. E tárgyban számos könyve látott napvilágot. ŐSZE ANDRÁS (1909-—1995): szobrászművész, költő. Nagykanizsán született, itt járt középiskolába. 1949-től Brazíliában él, majd New Yorkban telepszik le. Hosszabb tanulmányúton jár Európában és a Közel-Keleten. Számos művét a nagykanizsai Thúry György Múzeumnak ajándékozta. 89 PÉCZELY ATTILA (1897—1967): néprajzkutató, folklorista. Hosszabb ideig Hódmezővásárhelyen élt. PÉK PÁL (1939—2008): költő, szerkesztő. Nagykanizsán született. Tanári oklevelet szerzett. Szülővárosában tanított és a Pannon Tükör című folyóirat szerkesztőjevolt. Tizenegy önálló verseskötete jelent meg. RÓZSÁS JÁNOS (1926—): Nagykanizsán diák. 1944-ben leventeként orosz fogságba esett. A leghírhedtebb lágerekben raboskodott. 1953-ban szabadult. Emlékiratai hiteles beszámolók a Szovjetunióba hurcolt magyarok sorsáról. SOMLYÓ ZOLTÁN (1882—1937): költő, a Nyugat első nemzedékének tagja. Alsódomborun született, a Muraközben, Zala vármegyének akkor Magyarországhoz tartozó részében. Dokumentummal igazolható, hogy az 1899—1900-as tanévet Nagykanizsán, az izraelita hitközség által fenntartott kereskedelmi iskola felső osztályában végezte. Barbarits Lajos Nagykanizsa című városmonográfiájában azt írja, hogy Somlyó Zoltán „első verse 1899-ben a Zala című kanizsai újságban a szerkesztői üzenetekben jelent meg elrettentő példaképpen, ekkor ugyanis Somlyó még kanizsai kereskedelmista volt.” N. SZABÓ GYULA: újságíró, helytörténész. SZAKOLCZAY LAJOS (1941—): irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő. Nagykanizsán született. Budapesten él. A kortárs (főként a határainkon túli) magyar irodalommal foglalkozik. SZOLIVA JÁNOS (1936—): Nagykanizsán élő tanár. TÜCHERTLAJOS (1935—-): festőművész. Nagykanizsán született, elemi és középiskoláit is itt végezte. A budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanult, majd 1956-ban nyugatra távozott. Bécsben él és dolgozik. 90 TÜSKÉS TIBOR (1930—): író, irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő. Alsó- és középfokú iskoláit Nagykanizsán végezte, 1948-ban itt érettségizett. 1952-ben a budapesti bölcsészkaron tanári diplomát szerzett. 1953 óta Pécsen él. A 20. századi magyar irodalom több kiemelkedő alakjáról könyvet írt. VIRÁG BENEDEK (1754—1830): költő, író. Dióskálon született, Nagykanizsán tanult. ZRÍNYI MIKLÓS (1620—1664): költő, hadvezér és államférfi. Fő műve a Szigeti Veszedelem. A török ellen Csáktornya várát védte. 1664 tavaszán sikertelenül ostromolta Kanizsa várát. Az írások címét több esetben—lóként a részleteknél — a szerkesztő adta. 91 TARTALOM Előszó......................................................5 Zala megyei népdalok........................................7 A kanizsai aga levele.......................................9 Zrínyi Miklós három levele................................. 11 Háy János: Kanizsa török kézen.............................14 Boszorkányper Nagykanizsán................................ 19 Barbarits Lajos: Batthyány nádor megszerzi Kanizsát........21 Csokonai Vitéz Mihály: Kamyóné.............................23 Virág Benedek: Békesség-óhajtás............................24 Memorandum, 1848...........................................25 Deák Ferenc levele Tarányi Józsefnek.......................29 Somlyó Zoltán: Próza és vers...............................32 N. Szabó Gyula: Szokások és babonák Kiskanizsán a század elején................................35 Levelezőlap 1920-ból.......................................36 Fejtő Ferenc: Szelíd, lankástáj............................37 Bogyay Tamás: Vallomás.....................................39 Ormos Mária: Jankapuszta...................................40 Fejtő Férne: Egy szőke fiú.................................43 Ősze András: Ajándékozási szerződés........................45 Tüskés Tibor: Első tanítóm.................................46 BerthaBulcsu: A konflis....................................49 Szoliva János: Gyermekkorom nagyvárosa.....................52 Albert Gábor: 1944.........................................53 Mohai V. Lajos: Abetemetett bombatölcsér...................56 Keményt! Béla: A szökés....................................58 Tüchert Lajos: Emlékek, morzsák............................62 Alaksza Ambrus: Már ftistszagú a hegy......................64 Tüskés Tibor: A Szentgyörgyvári-hegy.......................65 Kiss Dénes: Ejtőernyős emlékek.............................68 Szakolczay Lajos: Belső táj................................71 92 Harkány László: Orbán Nándor emlékére......................74 Az Erkel Ferenc Művelődési Ház vendégkönyvéből.............77 Rózsás János: Második szülővárosom.........................78 Pék Pál: Szemere utca 8....................................81 Nagy Gáspár: Emlékek egyenlege.............................83 Fekete Judit: Láthatatlan vonalak..........................85 Jegyzet....................................................88 93 Nyomdai munkálatok: Kanizsai Nyomda, Nagykanizsa Felelős vezető: Brenner Árpád A könyv, amit az olvasó kezében tart: szemelvénygyűjtemény, olvasókönyv. Nem várostörténet, nem monográfia. De a szemelvények egymásutániságából kirajzolódik Kanizsa múltja, a város színes, gazdag és változatos élete. A részletek — reméljük — fölkeltik az érdeklődést a teljes művek, a város történetének átfogó megismerése iránt. A könyv személyes tiszteletadás is őseim előtt, akik a város polgárai voltak, és tiszteletadás a város előtt, amely engem is fölnevelt, iskolákat adott, és ma is számontart. Kívánom, segítse a gyűjtemény, hogy minél többen mondják magukénak a várost, és vallják: Szülőföldem, Kanizsa. TÜSKÉS TIBOR |
