Ugrás a menühöz.Ugrás a keresődobozhoz.Ugrás a tartalomhoz.



* Adobe Reader letöltése (PDF fájlokhoz)

 
11.54 MB
2022-07-05 14:33:54
 
 

application/pdf
Nyilvános Nyilvános
133
216
Rövid leírás | Teljes leírás (392.13 KB)

Cím: Nagykanizsa 1956
Közrem.: Czupi Gyula (szerk.,közrem.)
Szerz. közl: [... szerk., magyarázó szöveget írta Czupi Gyula]
Kiadás: Nagykanizsa : Czupi K., 2010
Eto: 943.912.1Nagykanizsa"1956"(093) ; 943.912.1Nagykanizsa"1956"(0:894.511-94) ; 323.272(439.121Nagykanizsa)"1956"(082) ; 323.272(439.121Nagykanizsa)"1956"(0:894.511-94) ; 908.439.121Nagykanizsa
Tárgyszó: 1956-os forradalom
Helyism. tárgyszó: Nagykanizsa ; 1956
Szakjel: 943.9
Cutter: N 32
ISBN: 978-963-9782-12-9
Nyelv: magyar
Oldal: 232 p.

A könyv szövege:


1
Nagykanizsa 1956
2
3
Nagykanizsa
1956
Nagykanizsa 2010
4
Megjelent
Nagykanizsa Megyei Jogú Város Önkormányzata
Kulturális Alapja
és a
Batthyány Lajos Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola
támogatásával
A kötetet szerkesztette és magyarázó szövegeket írta:
Czupi Gyula
Tördelte:
Tábori Zita
A borító a Thúry György Múzeum fényképeinek felhasználásával
készült
ISBN 978-963-9782-12-9
Kiadja a 15 éves Czupi Kiadó
8800 Nagykanizsa, Pityer u. 19.
Tel.: +36 93 320 766, +36 30 9371614
www.czupi.hu
5
Tartalom
Nagykanizsa 1956, kronológia és személyi adattár......................... 7
Az ellenforradalom tevékenysége Zala megyében........................ 29
1956 nagykanizsai dokumentumai ................................................ 37
56 Zalában – Nagykanizsa........................................ 37
Csillaghullás Nagykanizsán (Vadlya Alajos) ........... 76
Tüntetés Nagykanizsán ......................................... 77
Szobordöntés vontatóval ....................................... 86
Vásárlási láz Nagykanizsán .................................. 89
Orosz tankok Nagykanizsán.................................. 94
Disszidálási láz Nagykanizsán .............................. 98
„Normalizálódás” ideje ....................................... 100
Októberi napló (Pék Pál)......................................... 101
Csitt ........................................................................ 108
Feldolgozások, emlékezések 1989 után ...................................... 151
Az 1956-os diákper Nagykanizsán (Harkány László)............ 151
Ludovikás tisztből nemzetőr-parancsnok (Csomor Erzsébet) 155
Orbán Nándor emlékére (Harkány László) ............................ 173
Kamaszok a történelem sodrában........................................... 176
1956 Nagykanizsán (Czupi Gyula) ........................................ 187
Emlékező séta Nagykanizsán ................................................. 213
A Batthyány Lajos Gimnázium évkönyveiből ....................... 217
Emlékezzünk ’56-ra ........................................................... 217
Ünnepi beszéd .................................................................... 218
Így ünnepeltük október 23-át ............................................. 221
Kik hatalmasok bűneiért megszenvedtek! (Dr. Wágnerné
Mohácsy Erzsébet........................................................ 223
Ki volt Ungor Károly?! (Balogh László)............................ 229
6
7
A Zala Megyei Levéltár kiadványai a legbiztosabb alapját adják
mai tudásunknak 1956 nagykanizsai eseményeinek megismeréséhez.
Az a két kötetes munkájuk, mely ’56 Zala megyei kronológiája
és személyi adattára címet viseli 2004-ben tette közzé az események
időrendbe állított ismertetését. Egy ilyen összefoglaló
segíti, hogy minden további ismeretet el tudjunk helyezni az események
sodrában. Az idézett rész az első kötet 157–173. és 177–
179. oldalain olvasható, a lábjegyzeteket elhagytuk. A további
ismeretekre, részletekre is kíváncsiaknak a Csomor Erzsébet és
Kapiller Imre által összeállított és szerkesztett kötet egészét ajánljuk
szíves figyelmébe.
Nagykanizsa 1956,
kronológia és személyi adattár
Október 24.
A nagykanizsai 18. légvédelmi tüzér osztálynál Fejes Lajos hadosztály
parancsnok harci riadót rendelt el. Tájékoztatta Teleki
István századost, az alakulat parancsnokát arról, hogy „Pesten
fegyveres felkelés kezdődött” A laktanyában az őrséget megkettőzték.
Október 25.
A fővárosi események hatására a Dunántúli Kőolajipari Gépgyárban
a munkások leverték a gyár homlokzatáról a vörös csillagot.
A gyár dolgozói nemzetiszínű zászlók alatt felvonultak. Éltették a
magyar kormányt, a magyar függetlenséget. A tüntetőkhöz csatlakoztak
a városban lévő üzemek, vállalatok, intézmények dolgozói
is. Zalán József a gépgyár dolgozója motorral a tömeg élén
haladt. A pártházban Zalán a tüntetők nevében tárgyalt a párttitkárral,
majd a pártbizottság erkélyéről felolvasta annak a Budapestre
küldendő táviratnak a szövegét, amelyben követelték a
szovjet csapatok kivonását, a varsói szerződésből való kilépést,
8
szabad választásokat, többpártrendszert és a kormány leváltását.
Bejelentette, hogy egyet értenek a budapesti egyetemi ifjúság
követeléseivel. A tüntetők következő állomása a posta volt, Zalán
itt is felolvasta a 15–20 pontból álló követelés szövegét.
Horváth József a Szabadság téren álló szovjet emlékmű talapzatáról
beszédet mondott: „Le kell dönteni azt a gyalázatos szimbólumot,
ami már 12 éve itt áll, 12 éve vártunk erre.” A beszédet
követően vontató segítségével ledöntötték az emlékművet.
Tüntetők a középületek homlokzatáról leverték a vörös csillagokat,
népköztársasági címeres táblákat. A megmozduláshoz a
diákok is csatlakoztak. Kossuth-indulókat énekelve éltették a
budapesti ifjúságot, „oroszt nem tanulunk” jelszóval, nemzeti
színű lobogóval vonultak az állomáshoz, majd vissza az iskoláikba.
A gimnazistákat Gőgös Ferenc igazgató hazaküldte. Tüntetők
egy csoportja a nagykanizsai Járási Kiegészítő Parancsoksághoz
vonult, ahol fegyvereket követeltek. A parancsnokság a tömeg
kérését nem teljesítette. A laktanya homlokzatáról a tisztek leverték
a népköztársasági címert. Cseke István a Sörgyár bejáratán
lévő nemzeti színű zászlót levette és elvitte a Petőfi szoborhoz.
Október 26.
A laktanya bejáratához 9 óra körül négy, tüntetőkkel teli teherautó
érkezett. Gyertek velünk!, Új ruhát a honvédségnek!, Oroszok
menjenek haza! – kiabálták. Követelték, hogy „a katonaság is
jöjjön segítségükre, azaz fegyverekkel együtt vonuljunk fel Budapestre”.
Egy őrnagy közölte a tüntetőkkel, hogy egyetértenek a
követelésekkel, „nem vagyunk hajlandók a tüntető tömegre lőni,
viszont a laktanyát el nem hagyhatjuk, mert erre parancsot nem
kaptunk.”
A délelőtti órákban a gimnázium diákjainak felvonulásával
kezdődött a tüntetés. A diákokhoz csatlakoztak a MÁV, a posta,
az üzemek, vállalatok, a tanács, majd a Kőolajipari Gépgyár dolgozói
is. A rendőrség elé érve Zalán József hívására a rendőrök
közül többen beálltak a felvonulók közé. A Petőfi szoborhoz vonultak,
ahol Altai József MAV dolgozó elszavalta a Nemzeti dal-t.
A Himnusz és a Szózat eléneklése után a tömeg a Dózsa laktanya
9
elé vonult és követelték, hogy az alakulatok is csatlakozzanak
hozzájuk. Egy szakasz katona és a katonai zenekar csatlakozott,
Kossuth nótákat énekelve vonultak vissza a városba.
A nap folyamán a tüzérosztály parancsnoka biztonsági rendszabályként
elrendelte, hogy a laktanyától kb. 3 km-re lévő lőszerraktárból
az összes robbanóanyagot szállítsák a laktanyába.
A Centrálban a Deák Ferenc szakszervezeti elnök a felettes
szakszervezeti vezetőktől utasítást kapott a munkástanács megalakítására.
Tárgyalásokat kezdett ez ügyben.
A Nagykanizsai Kőolajipari gépgyárban üzemőrséget alakítottak.
Délután Dr. Török Ferenc a járásbíróság elnöke, Dr. Szabó
György orvos és Varga Béla a HNF elnöke megkeresték Dr.
Lékay Gyula ügyvédet azzal, hogy vállalja el a nemzeti bizottság
elnökségét mivel a város jelenlegi vezetői nem alkalmasak a rend
és nyugalom fenntartására. Felkeresték Domonkos Sándort, a
városi tanács elnökét, akinek bejelentették szándékukat.
Az esti órákban a pártszékház előtt a katonaság a tüntető tömegbe
lőtt. A sortűzben Skerlák Józsefné életét vesztette. A lövöldözésnek
14 sérültje volt. Üveges Lajos őrnagy, a helyőrség
parancsnoka harckocsik segítségével feloszlatta a tüntetést, a városban
kijárási tilalmat rendelt el.
A város rendjének biztosítására a helyőrségparancsnok kérelmére
a marcali harckocsizó egységtől öt rohamlöveg érkezett a
városba.
A nagykanizsai vasútállomás oktatótermében összegyűlt mintegy
200–300 vasúti dolgozó. Többek javaslatára Lisinszky Lajos
állomásfőnököt leváltották. Az új állomásfőnöknek Csaba Lajost,
helyettesének Baj Lászlót nevezték ki. Az ülésen döntöttek a káderlapok
megsemmisítéséről is.
Október 27.
Az előző napi véres események következtében a pártbizottság
megrettent tagjai, félve attól, hogy a tömeg bántalmazni fogja
őket, bemenekültek a laktanyába
10
A diákok újabb tüntetést szerveztek, de Üveges Lajos őrnagy
fenyegetése – miszerint minden tömeges megmozdulásra lövetni
fog – hatására a megmozdulás elmaradt.
Megalakult a Nagykanizsai Kőolajipari Gépgyár munkástanácsa.
Elnöknek Kelemen Istvánt, titkárnak Baj Józsefet választották.
A munkások leverték az épületről a vörös csillagokat, a párt
és szakaszervezeti iratokat elégették. A pártszervezetet, szakszervezetet
feloszlatták.
Megalakult a Zala megyei Közraktárak munkástanácsa. Elnöknek
Tőke Antalt választották meg. A forradalom napjaiban a testület
ügyelt arra, hogy a közraktárakban a munka folyamatos legyen,
a készletekben kár ne essen. A közraktár vezetőit nem váltották
le.
Megalakult a Nagykanizsai Szálloda- és Vendéglátóipari Vállalat
munkástanácsa. Elnöke Gerencsér József lett.
A Nagykanizsai Sütőipari Vállalatnál létrejött a munkástanács.
Elnökének Sipos Gábort választották. A vállalat vezetését nem
váltották le, elbocsátás nem történt.
A nagykanizsai Fűtőházban munkásgyűlést tartottak. Tihanyi
Vilmos tájékoztatta a megjelenteket, hogyan kell a munkástanácsot
megalakítani. Aradi Gábor oktatótiszt elmondta, a tanácsnak
„gazdasági vonatkozásban kell működnie”, amihez példaként a
jugoszláv munkástanácsok működését említette. Aradi javaslatával
nem értettek egyet, sőt Aradi személye ellen is kifogás merült
fel, hiszen „kiszolgálta a Rákosi-Sztálin rendszert”. A munkások
leváltották Aradit és a fűtőház főnökét Somogyi Gézát is. A munkástanács
elnöke Tihanyi Vilmos lett. Tagjai Tihanyi Vilmos,
Csaba Lajos, Baj László, Kincses Károly, Heltai Miklós, Mózsi
Lajos, Nagy András, Magyar Miklós, Kaposi Teréz, Antal Lajos,
Várszegi Károly és mások voltak. Tihanyi a választás után beszédet
mondott: „Magyarok, barátaim, testvéreim, a magyar ifjúság a
legszentebb harcát vívja az elnyomó oroszok ellen, vérének hullatásával
vívja ki szabadságharcával a magyar nép számára a szabadságot.”
A párttitkárral közölte, megszűnt a párt, a párthelyiség
kulcsait adja át a munkástanácsnak.
A nap folyamán Üveges Lajos a helyőrség parancsnoka kijárási
tilalmat rendelt el.
11
Október 28.
Riadót rendeltek el a 18. légvédelmi tüzérosztálynál, mert az a hír
terjedt el, hogy a tüntetők meg akarják támadni a laktanyát.22
A Nagykanizsai Ügyvédi Munkaközösség irodájában Varga
Béla a HNF elnöke, Benkő János vb titkár dr. Szabó György vb
tag és több ügyvéd arról tárgyalt, hogy egy a rend fenntartására, a
közellátás biztosítására, a közigazgatási munkák ellátására bizottságot
kellene alakítani, „amiről az egyes rádióállomások már
beszélnek.” Vargáék vállalták, hogy tájékoztatják Köves Jánost, a
pártbizottság titkárát a megbeszéltekről és abban állapodtak meg,
hogy a következő napon tarják meg az alakuló ülést.
A Kőolajipari Gépgyárban a gyár munkástanácsa és a vasúti
munkástanács közös gyűlést tartott, amin elhatározták, hogy délután
2 órára az üzemek, vállalatok küldötteit összehívják a forradalmi
bizottság megalakítására. Taxival és autókkal járták a várost,
toborozták a gyűlés résztvevőit.
A Városi Tanács nagytermébe 2 órára megérkeztek az üzemek,
vállalatok, hivatalok küldöttei. Varga Béla a HNF elnöke nyitotta
meg a gyűlést. Az elnökségben helyet foglalt Dr. Török a Járásbíróság
elnöke, Szalay József rendőrszázados, Csillag őrnagy a
határőrség parancsnoka, Mátay József városi vb elnök helyettes.
Varga elmondta, az összejövetel célja egy olyan bizottság megalakítása,
ami az adott helyzetben a rendet fenn tudja tartani, a
város nyugalmát képes helyreállítani. Többen támadták a jelen
lévő Üveges őrnagyot, a helyőrség parancsnokát a pártház előtti
lövöldözés miatt. Varga Béla javasolta, hogy Lékay Gyulát válasszák
meg a bizottság elnökévé. A jelenlévő kb. 120 küldött
egyhangúlag elfogadta Lékay jelölését. Ezután Lékay a jog és a
törvényesség betartására hívta fel a jelenlévők figyelmét és munkájához
támogatásukat kérte. A kora esti órákban az előző napon
bevezetett kijárási tilalom miatt a gyűlést be kellett fejezni. Lékay
a városi hangos híradóban bejelentette a Városi Nemzeti Bizottság
megalakulását és felhívta a város lakosságát a rend és a nyugalom
megtartására.
Alpár Lajos több vasutas társával a nagykanizsai MAV Fűtőház
párttitkára irodájában megsemmisítették a népköztársasági
12
címert, a szovjet-magyar barátság jelvényt, és a párttitkárt távozásra
szólították fel majd az irodát bezárták.
Megalakult a munkástanács a Nagykanizsai Faipari Vállalatnál.
Elnöke Medgyes Ferenc lett.
Október 29.
Délelőtt 9 órától ülésezett a városi nemzeti bizottság a Városi Tanács
kultúrtermében Lékay Gyula elnökletével. A testület leváltotta
Domonkos Sándor tanácselnököt és Horváth Balázs pénzügyi osztályvezetőt.
Domonkos helyett egyhangúlag dr. Paizs Ferencet
bízták meg a város közigazgatásának vezetésével. Paizs Ferenc
elvállalta a megbízatást azzal az elhatározással, hogy amennyire
hatásköre lehetővé teszi megfékezze a zavargásokat, a város közigazgatását
megnyugtató mederbe terelje, a rossz közlekedési
viszonyok miatt veszélyeztetett közellátást biztosítsa, az ügyfelek
hivatali panaszát elintézze. Horváth Balázs helyett Hemmert Károlyt
javasolták, aki nem vállalta el a tisztséget. A nemzeti bizottság
tájékoztatta Domonkos Sándort leváltásáról, aki írásban beadta
lemondását.
Paizs Ferenc a nyomdában megrendelte az új testület körbélyegzőjét
„Nagykanizsa Város Nemzeti Bizottsága” szöveggel, és
Kossuth címerrel, illetve a város új körbélyegzőjét „Nagykanizsa
város Tanácsa” elnevezéssel, Kossuth címerrel.
A nemzeti bizottság ülésén a küldöttek részéről különböző követelések
hangozottak el, vita folyt a szovjet csapatok kivonásáról,
a kötelező állami ünnepek és a hitoktatás bevezetéséről.
Az ülésen jelenlévő Tímár Ede százados javasolta az olajmezők
államvédelmi egységeinek leváltását, amit a gyűlésen elfogadtak
és utasították Teleki István századost, hogy a leváltásokat
hajtsa végre és az egységébe tartozó katonákból szervezzen őrséget.
Domonkos Sándor tanácselnök eltávolítását a Megyei Tanács a
forradalom után jóváhagyta és elfogadta, ugyanis Domonkost már
korábban figyelmeztette a városi pártbizottság, amennyiben nem
változtat magatartásán, úgy leváltását javasolni fogják. Horváth
Balázs ellen már 1956 nyarán pártfegyelmit indítottak az ügyfelekkel
és a dolgozókkal szemben tanúsított durva magatartása és
13
sorozatos törvénysértései miatt. 1956 júniusában a pártbizottság
írásban javasolta Horváth leváltását a Városi Tanács Végrehajtó
Bizottságának. Dr. Paizs Ferencné észrevételei dr. Paizs Ferenc
vádiratával kapcsolatban.
A délelőtti ülésen javasolták, hogy dr. Kajdi Lajost és Pétervári
Lajost a nemzeti bizottság megbízottként delegálja a rendőrségre,
ugyanis többen elégedetlenek voltak Szalay Jánossal a rendőrkapitányság
akkori vezetőjével.
A nemzeti bizottság délelőtti ülését követően a rendőrkapitányságon
Szalay százados összehívta a rendőrség állományát és javasolta
a munkástanács megalakítását. Kajdi és Pétervári – a nemzeti
bizottság küldötteként – jelen voltak az összejövetelen.
Megalakult a Városi Pedagógus Forradalmi Tanács. A Városi
Nemzeti Bizottságba a pedagógusok Rimay Bélát választották
küldöttnek.
A nemzeti bizottság délutáni ülésére olyan nagy létszámban jelentek
meg, hogy a városi kultúrterem szűknek bizonyult és ezért
az ülést a Kőolajipari Gépgyár kultúrtermében kellett megtartani.
A résztvevők egy perces néma felállással emlékeztek meg a „szabadságért
és függetlenségért folytatott harcban elesett hősök emlékére.”
Lékay Gyula 12 pontból álló követelést állított össze.
Annak felolvasása után egyhangúlag elfogadtak azt. Ezt követően
a 12 pontot 3000 példányban, nemzeti színű keretben kinyomtatták
a helyi nyomdában, illetve a városi hangos híradón folyamatosan
olvasták fel a város polgárai számára.
Az ülésen Lampert Imrét leváltották, helyére Horváth Balázst
választották a városi tanács pénzügyi osztályvezetőjének.
A Nemzeti Bizottság kapcsolatban volt a Megyei Nemzeti Bizottsággal
és a Dunántúli Nemzeti Tanáccsal. Győrben küldöttség
képviselte a várost: Rimay Béla, Dr. Fekete Iván, Horváth Gyula,
Békei Gyula, Mondl Ferenc, Zalán József és Szépréti Tivadar.
Nagykanizsán a 18. légvédelmi tüzér osztálynál megválasztották
a Forradalmi Katonai Tanácsot. Tagjai Tóth István, Tamás
József, Stenczel Pál, Kovács József főhadnagyok, Tóth József,
Kovács Sándor hadnagyok, Kelemen Ferenc gépkocsivezető,
Bata Ferenc őrvezető, Bakos Ferenc szakaszvezető, Szita István
őrmester.
14
A testület a megalakulás után megtartotta első ülését, melyen
meghatározták a tanács jogkörét és feladatait.
A Nagykanizsai Dunántúli Kőolajipari Gépgyárban feloszlatták
a kommunisták által szervezett munkásőrséget és munkástanácsot.
A szakszervezet kezdeményezésére üzemrészenként szavaztak
a megalakítandó munkástanács tagjaira. A déli órákra megválasztották
az egyes részlegek munkástanács tagjait, akik kb. 80-an
a gyár éttermében gyűltek össze a tisztikar megválasztására. Az
ülésen részt vett a gyár igazgatója Varga Béla is. Elnöknek Nagy
Pétert, titkárnak Villányi Józsefet választották. Igazgatói tanácsot
is választottak kb. 10–12 taggal. Megszavazták a városi nemzeti
bizottságba delegált tagokat, meghatározták a munkástanács jogkörét,
döntöttek a káderlapok megsemmisítéséről. Drávecz István
szállításvezetőt azonnali hatállyal leváltották és korábbi munkahelyére
(szerszámkészítő műhely) helyezték vissza. Vilcsek Géza
gépkocsivezetőt azonnali hatállyal kinevezték szállításvezetőnek.
A határozatokat kifüggesztették a gyár hirdetőtáblájára. A munkástanács
csatlakozott a győri Nemzeti Tanácshoz. Sztrájkot hirdettek,
amit addig kívántak folytatni, amíg az oroszok az ország
területtét el nem hagyják. Egyetértettek a bázakerettyei olajipari
dolgozók követeléseivel. Üzemőrséget alakítottak, a személyi
ügyek rendezésére vizsgálóbizottságot hoztak létre. A gyár vezetője
továbbra is Varga Béla igazgató maradt.
A nagykanizsai írók csatlakoztak a Zala megyei írók Munkaközösségének
követeléseihez. A nemzeti bizottságba Hulesch
Bélát delegálták.
Október 30.
A nemzeti bizottság intéző bizottsága megbeszélést tartott a helyi
lap kiadásáról, a közélelmezésről és más közérdekű kérdésről.
A nagykanizsai Centrál-szállóban az olajipari vállalatok munkástanácsai
küldöttei megalakították a kerületi munkástanácsot.
Elnökévé Majerszky Bélát, helyetteséül Rosta Ferencet, titkárának
Lasszy Józsefet választották meg. Az ülésen jóváhagyták
Sáros Géza kerületvezető, valamint Vajmi József munkaügyi
osztályvezető leváltását. A munkástanács délután is ülésezett.
Egyhangúlag az alábbi határozatot hozták:
15
1. „Teljes egészében magukévá teszik a Zala Megyei Nemzeti
Bizottság f. évi október hó 28-i felhívásában foglaltakat azzal a
kiegészítéssel, hogy a szovjet csapatok a kivonulást haladéktalanul
kezdjék meg.
2. Addig, amíg a szovjet csapatok kivonulása Magyarország területéről
meg nem kezdődik a termelő és szállító vállalatok olajat
nem szállítanak, és termelő munkát a többi kőolajipari vállalattal
együtt az olajmezők többmilliós értékeinek megőrzéséhez a magyar
népgazdaság részére történő biztosításához szükséges mértékben
folytatnak.”
A Dunántúli Kőolajipari Gépgyár munkástanácsa meghívta
Üveges Lajos helyőrség parancsnokot, mert az a hír terjedt el a
dolgozók között, hogy a gyárba, a rend fenntartására katonákat
vezényelnek, amiről az igazgató és Üveges már megegyeztek. A
városban egyébként Üvegest tették felelőssé a pártház előtti lövöldözés
miatt, ezért a munkástanács mind a két kérdést tisztázni
akarta. A tanácskozáson Üveges tagadta, hogy megállapodott
volna az igazgatóval a fenti kérdésben, bizonytalan volt a forradalomhoz
való viszonya, ezért a testület javasolta, Üveges mondjon
le. Üveges lemondott, helyette Teleki István százados lett a helyőrség
parancsnoka, Üveges pedig a helyettese.
Új Zala 1956. október 30. A Zala Megyei írók Munkaközössége
október 28-án fogalmazta meg követelési pontjait, melyek
részben országos jellegű részben helyi vonatkozású pontok voltak.
„A munkástanács úgy döntött, hogy az un. káderlapokat elégeti.
Megbízta az igazgatói tanácsot, hogy a fellelhető személyi
anyagokat kutassa fel és semmisítse meg. Megbízza az igazgatói
tanácsot, hogy ezzel kapcsolatban a személyzeti osztály vezetőjét
és beosztottjait hallgassa ki és állításaikat jegyzőkönyvezze.”
A munkástanács megbízta Jámbor Ferencet a sztrájkbizottság
felállításával. A bizottságba műhelyenként egy-egy dolgozót választottak.
A sztrájkbizottságnak a munkástanács legközelebbi
ülésére javaslatot kellett kidolgoznia a sztrájk gazdasági kérdéseinek
(sztrájkalap) megoldására.
A Városi Tanács dolgozói is megválasztották a munkástanácsot,
majd ezt követően bizalmi szavazáson döntöttek egyes dol16
gozók alacsonyabb munkakörbe sorolásáról, illetve áthelyezéséről.
A Járási Tanácstól küldöttség ment Győrbe. Tagjai dr. Fekete
Iván, Horváth Gyula, Szépréti Tivadar, Uzsoki György voltak.
Rimay Béla és Boros Ferenc a nemzeti bizottság küldötteként
részt vettek Győrben a Dunántúli Nemzeti Tanács alakuló ülésén.
Győrből a nemzetőrség megszervezéséhez némi támpontot adó
röplapot is hoztak magukkal.
A Nagykanizsai Faipari Vállalat munkástanácsa leváltotta és
elbocsátotta Magyar Lajos párttitkárt és Mózes Pál ÜB elnököt.
A Nagykanizsai Fúrási Vállalat központjában megalakították a
munkástanácsot. Elnökévé Korim Kálmánt, helyettesének Peti
Jánost, titkárának Dr. Lasszy Józsefet választották.
A Dunántúli Kőolajipari gépgyár munkástanácsa megbízta a
gyár igazgatói tanácsát, hogy gondoskodjon az olajipar lovászi,
bázakerettyei, nagylengyeli vállalataival, a fúrási vállalattal a
folyamatos összeköttetés fenntartásáról.
A nemzeti bizottság felhívta a város összes középiskolai tanulóinak
figyelmét, hogy délután 2 órakor jelenjenek meg az iskoláikban
a Forradalmi Diáktanács küldötteinek megválasztására. A
Nagykanizsai Városi Pedagógus Forradalmi Tanács személyi
kérdésekről tárgyalt.
Október 31.
A Nemzeti Bizottság felhívásban értesítette a város középiskolai
tanulóit, hogy jelenjenek meg iskoláikban a Forradalmi Diáktanács
küldötteinek megválasztására.
Délelőtt megalakult az ideiglenes Forradalmi Ifjúsági Tanács.
Boros Ferenc Somogyfajsz községbe ment Orbán Nándorért,
hogy felkérje, vállalja el a megalakuló nemzetőrség vezetését.
Orbán a felkérést elfogadta.
A Nemzeti Bizottság ülést tartott a Kőolajipari Gépgyár kultúrtermében.
Megalakultak a városi közigazgatás működése szempontjából
fontos bizottságok:
Rendfenntartó és Katonai Tanács 22 taggal, Dr. Fekete Iván
vezetésével.
17
Egészségügyi Bizottság tagjai Babics Sándorné, Dr. Szűcs Géza,
Varró Olga.
Közellátási Bizottság tagjai Bagladi József, Harangozó Frigyes,
Kónya Antal, Kővári Sándor, Nagypataki Imre.
Oktatási Bizottság tagjai Horváth Béla, Korentsy Jenő, Németh
János, Regele János, Szerdahelyi Győző.
Pedagógus Forradalmi Bizottság Pál János általános iskolai tanár
vezetésével.
Rimay Béla beszámolt győri útjáról. Győri tapasztalataira hivatkozva
döntöttek az ávósok őrizetbe vételéről.
Megalakult a Katonai Tanács. Vezetője Honti György lett.
Délután a nemzeti bizottságban részt vevő volt FKGP tagok
gyűlést hívtak össze, melyen kb. 50 fő jelent meg. Dobn Sándor
volt FKGP tag irányításával létrehozták az Ideiglenes Intéző Bizottságot,
melynek feladata volt, hogy a végleges vezetőség megválasztásáig
szervezze és irányítsa az alakulóban lévő FKGP
szervezetet.
A nemzeti bizottság hangos híradóban tette közzé felhívását,
melyben arra szólította fel a város polgárait, hogy a nemzeti zászlók
mellé tűzzenek ki gyászlobogót is a forradalomban meghalt
hazafiak emlékére, továbbá, hogy november 2-án a hősi halált
haltak emlékére este 6 órakor minden ablakban gyújtsanak gyertyát.
Ülést tartott a Dunántúli Kőolajipari Gépgyár munkástanácsa.
A munkástanács a gyár dolgozói nevében leváltotta Varga Béla
igazgatót.48 A tagok titkos szavazással 38 szavazattal Nagy Pétert
a munkástanács elnökét választották meg a gyár igazgatójának.
A megválasztották a nagykanizsai városi nemzeti bizottságba
delegált tagokat: Czapári Gyula, Békei Gyula, Márkus Andor,
Györe Ferenc, Gerencsér Lajos, Bálics Károly, Baján György,
Szemerédi József és Kovács Károly. Visszavonásig érvényes
megbízólevéllel látták el őket.
Megalakult a Dunántúli Kőolajipari Gépgyár sztrájkbizottsága.
Tagjait a gépgyár különböző egységeiből választották: Traktorműhely:
Takács Géza Raktár: Tilinger József TMK: Tóth István
I. üzem: Császár József, II. üzem: Vida Lajos, III. üzem: Fábián
István.
18
Az ülésen határoztak páncélököl gyártásának megkezdéséről.
Fegyveres üzemőrséget hoztak létre és megkezdték a fiatalok
kiképzését.
Békei Gyula beszámolt győri útjáról. Döntöttek arról, hogy begyűjtik
a párttagok fegyvereit. Villányi bejelentette lemondási
szándékát, ezt azonban a tanács nem fogadta el és megerősítették
elnökhelyettesi beosztásában. A testület döntött az alkalmatlannak
tekintett dolgozók áthelyezéséről, elbocsátásáról. Ennek során a
gyárból 22 embert helyeztek alacsonyabb munkakörbe, illetve
bocsátottak el. Az erről készült határozatot az üzemrészekben
kifüggesztették.
Ülést tartott a Fúrási Kerület munkástanácsa. Határozatot hoztak,
hogy ahol még a fúrásnál további tevékenységre feltétlenül
szükség van azt befejezik, és abbahagyják a munkást. Megválasztották
az igazgatói tanácsot is. A laktanyából hozott fegyverekkel
felszerelték a „fúrási nemzetőrséget”, akik ezután a kanizsai két
telephelyen, illetve a Centrálban teljesítettek szolgálatot.
A nap folyamán Üveges Lajos őrnagy, aki leváltása ellenére
továbbra is irányította a helyőrséget, megszűntette a pártbizottság
épületének őrzését. Lefegyverezték a pártfunkcionáriusokat. A
Forradalmi Katonai Tanács javaslatára letartóztatták az elhárító
tiszteket és közülük kettőt a kaposvári börtönbe szállítottak.
A Nagykanizsai Városi Pedagógus Forradalmi Tanács a legszükségesebb
személyi kérdésekkel foglalkozott annak érdekében,
hogy a tanítás a városban zavartalanul megindulhasson.
Október vége
A Járási Tanácson is megalakult a nemzeti bizottság. A testület
leváltotta Maruska János vb elnököt, Zsidi Lajos elnökhelyettest,
Hüvelyi Árpád mezőgazdasági osztályvezetőt. A nemzeti bizottság
együttműködött a városi nemzeti bizottsággal és a győri nemzeti
tanáccsal is.
Dél-zalai Állami Erdőgazdaságban október utolsó napjaiban
megalakult a forradalmi bizottság. Elnöke Varga Béla lett. Páll
Miklós erdőmérnök javasolta a kommunista vezetők leváltását. A
testület alkalmatlannak találta az igazgatót az erdőgazdaság irányítására,
helyette Csordás Miklós erdőmérnököt nevezték ki.
19
Mlinarics József kommunista mentes, független szakszervezet
létrehozását követelte. Somlai Konrád építési előadó kezdeményezésére
a személyzeti iratokat, káderjelentéseket szétszórták.
November 1.
A nemzeti bizottság megnyugtatta a város lakosságát, hogy az
országban észlelhető szovjet csapatmozgások – a honvédelmi
minisztériumtól kapott közlemény szerint – a szovjet haderők
kivonulását biztosító intézkedések következményei. A tájékoztatást
a honvédelmi minisztérium és a szovjet követség között folytatott
tárgyalások alapján közölték.
A pártbizottság épületében ülést tartott a rendfenntartó bizottság.
Az ülésen a bizottság tagjain kívül részt vett dr. Fekete Iván,
Klekner Ferenc, dr. Kajdi Lajos, Orbán Nádor és Szalay rendőr
százados. Többen követelték, az ávósok letartóztatni.
A rendfenntartó bizottság összekötőket jelölt ki az egyes katonai
alakulatokhoz.
Megalakult a nemzetőrség. Parancsnokának Orbán Nádort választották.
A nemzeti bizottság az egykori pártházat biztosította a
nemzetőrség számára. A nemzetőrségbe 80–100 önkéntes jelentkezett.
Megbízólevelet kaptak, járőrszolgálatot teljesítettek.
A Dunántúli Kőolajipari Gépgyár dolgozói a temetőben megemlékeztek
a forradalom áldozatairól.
A Nagykanizsai Kőolajipari Gépgyárban is megszervezték a
nemzetőrséget. Parancsnoknak Nagy Pétert választották.
November 2.
Ülést tartott a nemzeti bizottság intéző bizottsága. A városban
rend a fenntartása érdekében több kérdést vitattak meg: kijárási
tilalom, szesztilalom, benzin ellátás, stb.
Paizs Ferenc hirdetményt adott ki, melyben felhívta a polgári
lakosság figyelmét a szovjet csapatmozgásokra és kérte, akik a
nemzetőrségtől fegyvert kaptak, jelentkezzenek kiképzésre.
A rendfenntartó bizottság határozott hét ávós tiszt házi őrizetbe
helyezéséről.
20
A Forradalmi Katonai Tanács ülésén Üveges Lajos ismertette a
város védelmi tervét. Utasította az alakulat műszaki főnökét aknák
készítésére és a városba bejövő utak szükség szerinti lezárására.
Általános mozgósítást rendelt el, aminek végrehajtását a
helyi hadkiegészítő parancsnokság megtagadta.
A nemzetőrök letartóztattak három, Kaposvárról szökött ávóst,
akik a Somogy megyei pártbizottság elsikkasztott pénzével – kb.
45 ezer forinttal – külföldre akartak szökni.
Az Autóközlekedési Vállalat munkástanácsa a dolgozók kérésére
felmentette Borovszky László igazgatót. A vállalat vezetésével
Török Dénest bízták meg.
A nagykanizsai Gyümölcsszeszipari Vállalatnál megalakult a
munkástanács. Elnöknek Dávidovics Ferencet, titkárnak Szabó
Sándort választották.
A Dunántúli Kőolajipari Gépgyárban küldötteket választottak a
bázakerettyei olajipari vállalatok munkástanácsainak ülésére.
Nagy Pétert, Jámbor Ferencet és Kovács Károlyt. Döntöttek a
munkástanács elnöke helyettesítéséről is. Első helyettese Villányi
József, másik helyettese Kelemen István lett. Határozatot hoztak,
hogy szombattól felveszik a munkát. Döntöttek az üzemi őrség
felfegyverezéséről is. A laktanyából hozott fegyvereket a gyár
területén helyezték el.
A Centrálban a Fúrási Kerület nagykanizsai részlegénél a vállalat
vezetése Majerszky Béla elnökletével ülést tartott. Határozatok
születtek a bérezés és a gyermektelenségi adó ügyében. Leváltották
a távírógép kezelőjét Bors Józsefnét és más munkakörbe helyezték.
A Nagykanizsai Városi Pedagógus Forradalmi Tanács személycserékről
határozott. Leváltottak nyolc igazgatót, állásukban
megerősítettek 11 igazgatót. A leváltott pedagógusokat más-más
iskolákban osztották be nevelőnek.
November 3.
Keszthelyről nagyobb mennyiségű robbanóanyagot vittek a laktanyába,
azzal a céllal, hogy abból a Gépgyárban, illetve az Üveggyárban
a szovjet tankok ellen aknákat készítsenek. A robbanó21
szert a katonák nem szállították át a gyárakba, hanem elzárták a
laktanyában.
A nemzeti bizottság vezetői hozzájárultak ahhoz, hogy a katonaság
fegyvert adjon ki a városi üzemek, vállalatok részére, illetve
a járás területére is.
Dr. Paizs Ferenc újabb hirdetményt tett közzé, melyben felhívta
a város férfi lakosságát, hogy akik katonai kiképzésben részesültek,
jelentkezzenek a laktanyában.
A Dunántúli Kőolajipari Gépgyár munkástanácsa szervezeti
kérdésekről tárgyalt. Határozatot hoztak a feleslegesnek ítélt beosztásokról:
a munkaügyi, személyzeti, munkásellátási, bérelszámolási
osztályokat összevonták, vezetésével Major Ferencet bízták
meg. Mihályi György főmérnököt áthelyezték. Az újítási felelősi
beosztást a műszaki fejlesztéshez csatolták. A határozat 23
személyt érintett.
Orbán Nádor a nemzetőrség parancsnoka a nagykanizsai alakulatoknak
térképen megmutatta az oroszok benyomulását Magyarországra
és a katonákkal folytatott megbeszélés során arra a következtetésre
jutott, hogy az eredményes katonai ellenállás reménytelen.
November 4.
Hajnalban Orbán Nádor a nemzetőrség parancsnoka telefonon
felhívta a Honvédelmi Minisztériumot, mert Király Bélától szeretett
volna tájékoztatást kérni az orosz csapatmozgásokról. Király
Bélával nem tudott beszélni, helyette egy alezredes azt mondta,
céltalan lenne az orosz csapatok megtámadása.
A nemzeti bizottság felhívást tett közzé. E szerint a szovjet
csapatok elleni támadás céltalan, a lakosság tartózkodjon mindennemű
meggondolatlan cselekedettől.
A nagykanizsai alakulatnál 10 órakor gyűlést hívtak össze. Az
alakulat parancsnoka felszólította a Katonai Forradalmi Tanácsot,
döntsön az alakulat további sorsa felől, mert többen az egység
feloszlatását, illetve a leszerelést követelték. A tanács nem tudott
dönteni, ezért az alakulat személyi állományára bízta a döntést.
Az állomány nagyobb része – félve a deportálástól – civilbe öltözött
és fegyverrel, vagy anélkül távozott.
22
A helyőrség döntött arról, hogy a bevonuló szovjet csapatokkal
szemben nem alkalmaz fegyvert.
November 5.
Nagykanizsát megszállták az oroszok. A város ellenállás nélkül
adta meg magát. A megszállók a kanizsai alakulatok és a nemzetőrség
fegyvereit a Dózsa laktanyába szállíttatták, Paizs Ferencet
és Lékay Gyulát letartóztatták. A városban nagy felháborodást
keltett a nemzeti bizottság vezetőinek letartóztatása.
A Centrálba Majerszky összehívta a központ dolgozóit, és bejelentette
lemondását. Ezt a jelenlévő munkások nem fogadták el.
Sáros Géza saját elhatározásából a TMK adminisztrátoraként
felvette a munkást.
November 7.
Paizs Ferencet és Lékay Gyulát szabadon engedték. Ez alkalomból
a következő nyilatkozat közzétételét kérték: „... Eddigi tevékenységünket
a honvédség illetékes szervei felülvizsgálták és
ennek eredményeképpen megállapították, hogy közreműködésünk
a város vitathatatlan érdeket szolgálta és minden kilengéstől mentes
volt. Hangsúlyozzuk, hogy tevékenységünk célja – amint azt
már közbelépésünk alkalmával is több ízben hangsúlyoztuk, –
Nagykanizsa város összes lakóinak biztonsága, városunk rendjének
helyreállítása volt és nem követtünk semmiféle olyan célt
ebben a munkában, amely akár a földbirtokos, vagy tőkés rend
hatalmának visszaállítását szolgálta, vagy szolgálhatta volna.
Amikor közöljük a város lakosságával, hogy a személyünkkel
kapcsolatos intézkedések ma fél egykor megszűntek és szabadlábra
helyeztek bennünket, mélységes meghatottsággal és köszönettel
adózunk Nagykanizsa város dolgozó népének...”
A kronológiát itt megszakítjuk, néhány decemberi eseményt idézünk
csupán, mert a később ismertetett Csitt füzet tartalma mellett
az alábbiak miatt indult eljárás gimnazisták ellen.
23
December 6.
Ülést tartott a nagykanizsai diákok által létrehozott Diákszövetség.
A diákok „tanácsadó tanárnak” Hulesch Bélát választották. A
szövetség célja a tanulók fegyelme és az iskola rendjének biztosítása
volt.
December 7.
A Diákszövetség 3 tagját röpcédulázáson érték és őrizetbe vették.
December 8.
A Diákszövetség gyűlést tartott. Hulesch Béla, a gimnázium tanárai
és a diákok kérelemmel fordultak a rendőrséghez az őrizetbe
vett tanulók szabadon bocsátása ügyében. Ezt követően a szövetség
kérelemmel fordult a városi tanácshoz, hogy a Vörös Hadsereg
útját nevezzék át Magyar Ifjúság útjára. Közben Zalaegerszegről
diákküldöttség érkezett, és meghívták a nagykanizsaiakat
a megyei szervezet december 10-i alakuló ülésére. A Diákszövetség
határozott a pesti diákok üdültetéséről.
Délután 15–16 óra között lányok és asszonyok, kb. 250 fő
megkoszorúzták az első világháborúban elesettek emlékművét.
Röplapokon hívták fel a lakosság figyelmét, hogy másnap 9-én,
délután 4 óráig senki ne menjen ki az utcára. Azt a jelszót adták
ki, hogy csak az megy az utcára, aki a Kádár-kormányra szavaz.”
Nagykanizsa dolgozói!
Vasárnap, dec. 9-én délután 3–4-ig ne menjen ki senki az utcára,
csak az, aki a Kádár-kormányra akar szavazni.
Forradalmi Diákszövetség
December 9.
A városban az előző napi felhívás hatására a lakosság mintegy
90%-a nem ment ki az utcára. A pártbizottság utasítására csak a
párttagok sétáltak tüntetően az utcán.
24
Az események néhány szereplőjének életrajzát is idézzük az ’56
Zala megyei kronológiája és személyi adattára című könyv I. kötetéből
a 180–219. oldalakról. A válogatás önkényes, a legfőbb
vezetők mellett főként az Irányi Dániel Gimnázium diákjaira és
tanáraira koncentráltunk. A sokkal bővebb személyi adattár lehetővé
teszi a további érdeklődés kielégítését
Alaxa Ambrus Nagysenkőc 1903. [?] Anyja neve Ács Anna.
Foglalkozása gimnáziumi tanár. A forradalom napjaiban Budapesten
volt, majd fiával együtt először Zalaegerszegre, majd
Nagykanizsára mentek. Mind a két városban beszámoltak a budapesti
eseményekről.
Biskopics Márton Tótszerdahely 1930. augusztus 28. Anyja
neve Dobos Mária. Foglalkozása tanár. Tagja volt a nemzetőrségnek.
Részt vett a diákok kiképzésében.
Bittera Zoltán (fiatalkorú) Nagykanizsa 1940. október 2. Anyja
neve Csík Stefánia. Foglalkozása gimnáziumi tanuló. Decemberben
röpcédulát terjesztett a városban. A forradalom leverése után
a Zalaegerszegi Megyei Bíróság bírói megrovásban részesítette.
Boros Antal Nagykanizsa 1932. november 3. Anyja neve
Vucsák Margit. Foglalkozása általános iskolai tanár. Tagja volt a
nemzetőrségnek.
Gőgös Ferenc Badacsonytomaj 1904. április 6. Anyja neve Tóth
Julianna. Foglalkozása gimnázium-igazgató. Tagja volt a nemzetőrségnek.
A forradalom leverése után a Zalaegerszegi Megyei Bíróság
5 év börtönbüntetésre, egyes jogainak 3 évi eltiltására és 500
Ft vagyonelkobzásra ítélte. A Legfelsőbb Bíróság az ítéletet 1 év 6
hónap börtönre, egyes jogainak eltiltását 1 évre mérsékelte.
Gulyás Mihály Szombathely 1934. május 3. Anyja neve Simon
Ilona. Foglalkozása tanár. Tagja volt a nemzetőrségnek.
Harkány László Galambok 1932. február 4. Anyja neve Kulcsár
Mária. Foglalkozása középiskolai tanár. Tagja volt a nemzeti
bizottságnak. A pedagógusok által összeállított követelést felolvasta.
Tagja volt a Pedagógus Forradalmi Bizottságnak.
Horváth András (fiatalkorú) Pacsa 1940. szeptember 5. Anyja
neve Kámán Mária. Foglalkozása gimnáziumi tanuló. Decemberben
röpcédulát terjesztett a városban. A forradalom leverése után
25
a Zalaegerszegi Megyei Bíróság bírói megrovásban részesítette. A
Csitt egyik szerzője.
Hulesch Béla Zalabér 1926. november 29. Anyja neve Kovács
Olga. A gimnáziumot 1945-ben Zalaegerszegen végezte el. Érettségi
után a Pécsi Orvostudományi Egyetemre iratkozott be. Időközben
érdeklődése a humán tudományok felé fordult, otthagyta
az orvosi kart és Budapestre ment, ahol az egyetem bölcsész karán
tanári oklevelet szerzett. 1953-ban Nagykanizsára került, a
gimnáziumban tanított 1957 júniusáig. A gimnázium diákjaival
részt vett a tüntetésen. Tagja volt a Nemzeti Bizottságnak, ahova
a Nagykanizsai írószövetség delegálta. A Diákszövetség tanácsadó
tanára volt. A forradalom leverése után a Zalaegerszegi Megyei
Bíróság 1 év börtönbüntetésre ítélte. Az 1959. évi 12. tvr. 1.
és 9. §-ai alapján a börtönbüntetés alól mentesült.”
Kosztricz Tamás (fiatalkorú) Kányavár 1940. október 14. Anyja
neve Tüske Julianna. Foglalkozása gimnáziumi tanuló. A forradalom
leverése után a Zalaegerszegi Megyei Bíróság bírói megrovásban
részesítette. A Csitt egyik szerzője.
Kovács Sándor (fiatalkorú) Tornyiszentmiklós 1940. július 14.
Anyja neve Borsos Rozália. Foglalkozása gimnáziumi tanuló.
Decemberben röpcédulát terjesztett a városban. A forradalom
leverése után a Zalaegerszegi Megyei Bíróság bírói megrovásban
részesítette. A Csitt egyik szerzője.
Lékay Gyula dr. Fonyód 1908. június 18. Anyja neve Futrovics
Mária. 1932-ben végezte el a Jogtudományi Egyetemet. 1933-tól
1937-ig ügyvédjelölt volt, majd az Államvasutakhoz került fogalmazói
beosztásba. Itt dolgozott 1950-ig. 1953-ban Nagykanizsán
bejegyezték ügyvédnek. Letartóztatásáig a városban folytatta
praxisát. A Nagykanizsai nemzeti bizottság elnökének választották
meg. A forradalom leverése után a Zalaegerszegi Megyei
Bíróság 10 év börtönre, egyes jogainak 10 évi eltiltására és teljes
vagyonelkobzásra ítélte. Nagykanizsa városból 5 évre kitiltotta. A
Legfelsőbb Bíróság az ítéletet 2 év 6 hónapra, egyes jogai gyakorlásának
3 évi eltiltására és 2000 Ft vagyonelkobzásra mérsékelte.
Orbán Nándor Kecskemét 1910. február 10. Anyja neve Viller
Gizella. Az elemi iskola elvégzése után a kecskeméti Piarista Gimnáziumba
került, ahol 1928-ban érettségizett. 1929-ben felvételt
nyert a Ludovika Akadémiára, 1933-ban avatták hadnaggyá. Részt
26
vett az 1936-os berlini olimpián, ahol modern pentatlonban 5. helyezést
ért el. 1942-ben a nagykanizsai 9. könnyűhadosztállyal a
fronton harcolt, 1943-ban sebesülten került haza. A háború után
1947-ben tartalékos állományba, 1948-ban nyugállományba helyezték.
1951-ig, a bérkocsiipar államosításáig Nagykanizsán volt
önálló fuvaros, ezután különböző segédmunkákból tartotta el családját.
1955-ben sportszervezői állást kapott a Bábolnai Törzsállattenyésztő
Állami Gazdaságban, majd ugyanezen évben Somogysárdra
került az Állami Verseny Tenyésztelep ügető méneséhez.
1956 tavaszán „Dezsőke” nevű lovával megnyerte a Csehszlovákiában
rendezett pardubicei verseny nagydíját. Október 31-én Boros
Ferenc a városi nemzeti bizottság tagja elment érte Somogyfajszra,
hogy vállalja el a nagykanizsai nemzetőrség vezetését. Orbán Nándor
a felkérést elfogadta. A november l-jén megalakult testület a
város védelmére, a rend fenntartására, a rendőrség megerősítésére
volt hivatott. A nemzetőrségben kb. 80–100 önkéntes jelentkezett.
Orbán Nándor az önkéntesek számára megbízólevelet szerkesztett.
November 2-án és 3-án diákok és katonaviselt emberek jelentkeztek
kiképzésre a várható orosz támadás miatt. Nagykanizsát november
5-én szállták meg az oroszok. A nemzetőrség teljes felfegyverzésére
nem kerülhetett sor, a szovjet túlerővel szemben
egyébként sem képeztek volna katonai ellensúlyt. A forradalom
leverése után a Zalaegerszegi Megyei Bíróság 15 év börtönre,
egyes jogainak 10 évi eltiltására, 1000 Ft vagyonelkobzásra ítélte
és 5 évre kitiltotta a megye területéről. A Legfelsőbb Bíróság az
ítéletet 10 évre mérsékelte, a kiutasításból álló mellékbüntetés alkalmazását
mellőzte. Orbán Nándor börtönéveit jórészt a márianosztrai
fegyintézetben töltötte. Hat év raboskodás után 1963 áprilisában
közkegyelemmel szabadult. 1964-ben megbízták a siófoki
lovasiskola vezetésével. A sors kegye folytán ő vezette a Tokióba
induló magyar öttusacsapat utolsó edzését. 1970-ben Budapestre
került a család, rövid ideig még edzősködött. 1981. február 10-én
71-ik születésnapján halt meg. A farkasréti temetőben helyezték
örök nyugalomra. A Honvédelmi Minisztérium Rehabilitációs bizottsága
előtt a honvédelmi miniszter 1994. május 4-i dátummal a
lefokozási parancsot, mint törvénysértő intézkedést hatályon kívül
helyezte, Orbán Nándor századosi rendfokozatát helyreállította,
egyben előléptette posztumusz ezredessé.
27
Paizs Ferenc dr. Nagykanizsa 1911. április 15. Anyja neve
Szekeres Teréz. 1934-ben végezte el a Jogtudományi Egyetemet.
1935-től a nagykanizsai városi Polgármesteri Hivatalnál dolgozott.
1944-ben városi aljegyzőnek nevezték ki. 1945 után Zalaegerszegre
került, a tanácsok megalakulásakor a zalaegerszegi
járási Tanács Igazgatási osztályának a vezetője lett. Zalaegerszegről
szeretett volna visszakerülni Nagykanizsára, 1956 őszén áthelyezési
ügye folyamatban volt. Nagykanizsán ezt tudták, a kanizsaiak
kérésére vállalat el a forradalom napjaiban a város közigazgatásának
vezetését. A leváltott tanácselnök helyett. A forradalom
leverése után a Zalaegerszegi Megyei Bíróság 6 év börtönre,
egyes jogaitól 6 évi eltiltásra és teljes vagyonelkobzásra ítélte.
A Legfelsőbb Bíróság az ítéletet 2 év 6 hónapra, egyes jogaitól 3
év eltiltásra és 2000 Ft vagyonelkobzásra mérsékelte.
Pék Pál (fiatalkorú) Nagykanizsa 1939. július 26. Anyja neve
Gumilár Lujza. Foglalkozása gimnáziumi tanuló. Decemberben
röpcédulát terjesztett a városban. A forradalom leverése után a
Zalaegerszegi Megyei Bíróság bírói megrovásban részesítette.
Richel Mária (fiatalkorú) Nagykanizsa 1939. december 8. Anyja
neve Tóth Mária. Foglalkozása gimnáziumi tanuló. Decemberben
röpcédulát terjesztett a városban. A forradalom leverése után
a Zalaegerszegi Megyei Bíróság bírói megrovásban részesítette.
Rimai Béla Szekszárd 1932. május 20. Anyja neve Bálint Margit.
Foglalkozása középiskolai tanár. Részt vett a diákokkal a
tüntetésen, a nemzeti bizottság alakuló ülésén, ahol taggá választották.
Összekötő volt a győri Nemzeti Tanács és a városi szervezet
között. A forradalom leverése után a Zalaegerszegi Megyei
Bíróság 8 év börtönre egyes jogainak 10 évi eltiltására és 5000 Ft
vagyonelkobzásra ítélte és 5 évre kitiltotta Zala megye területéről.
A Legfelsőbb Bíróság az a börtönbüntetést 6 évre mérsékelte,
egyes jogaitól való eltiltást 5 évre leszállította, a kiutasításból álló
mellékbüntetés alól mentesítette.
Rózsás János Budapest 1926. augusztus 6. Anyja neve Soós
Mária. Foglalkozása könyvelő. 1944–1953 között szovjet gulág
táborokban raboskodott. A forradalom napjaiban tagja volt a járási
nemzeti bizottságnak. A Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága
1962-ben rehabilitálta. A nagykanizsai Járási Tanács Pénzügyi
Osztályán, a Kanizsa Bútorgyárban, majd nyugdíjasként a Kani28
zsa Sörgyárban dolgozott. Raboskodásának élményeit a Keserű
ifjúság, az Éltető reménység és Duszja nővér című könyveiben
írta meg. Hazatérése után 4000 Gulag-fogolytársa sorsát kutatta
fel és Gulag Lexikon címen meg is jelentette 2000-ben. Jelenleg
Nagykanizsán él.
Salamon József (fiatalkorú) Bázakerettye 1940. január 21.
Anyja neve Mikolics Teréz. Foglalkozása gimnáziumi tanuló.
Decemberben röpcédulát terjesztett a városban. A forradalom
leverése után a Zalaegerszegi Megyei Bíróság bírói megrovásban
részesítette. A Csitt egyik szerzője.
Solti Jenő Nagykanizsa 1920. június 19. Anyja neve Moshammer
Engelberta. Foglalkozása tanár. Tagja volt a nemzetőrségnek.
A forradalom leverése után a Zalaegerszegi Megyei Bíróság 3 év 6
hónap börtönre, egyes jogainak 3 évi eltiltására és 300 Ft vagyonelkobzásra
ítélte. A Legfelsőbb Bíróság az ítéletet helyben hagyta.
Takács László (fiatalkorú) Főnyed 1940. augusztus 30. Anyja
neve Varga Ilona. Foglalkozása gimnáziumi tanuló. Decemberben
röpcédulát terjesztett a városban. A forradalom leverése után a
Zalaegerszegi Megyei Bíróság bírói megrovásban részesítette. A
Csitt egyik szerzője.
Tikk László (fiatalkorú) Egeraracsa 1940. augusztus 3. Anyja
neve Gombos Gizella. Foglalkozása gimnáziumi tanuló. Decemberben
röpcédulát terjesztett a városban. A forradalom leverése
után a Zalaegerszegi Megyei Bíróság bírói megrovásban részesítette.
A Csitt egyik szerzője.
Tóth László (fiatalkorú) Lentiszombathely 1940. február 8.
Anyja neve Pál Irén. Foglalkozása gimnáziumi tanuló. Decemberben
röpcédulát terjesztett a városban. A forradalom leverése
után a Zalaegerszegi Megyei Bíróság bírói megrovásban részesítette.
A Csitt egyik szerzője.
Üveges Lajos Sajólád 1922. március 27. Anyja neve Molnár
Emerencia. Foglalkozása honvéd őrnagy, a nagykanizsai helyőrség
parancsnoka. Tagja volt a városi nemzeti bizottság Katonai
Tanácsának. Engedélyével kivágták a csapatzászlóból a népköztársasági
címert. A forradalmárok számára fegyvert adott ki. A
forradalom leverése után a Kaposvári Katonai Bíróság 4 év börtönre
ítélte.
29
A forradalom idegen tankokkal megvalósított leverése után bizonyítani
kellett, nem forradalom, hanem ellenforradalom volt
1956-ban. A hatalom tehát gyorsan, talán már 1957-ben összeállítja
a maga értékelését, ebből a kiadványból – Az ellenforradalom
tevékenysége Zala megyében (1956. október 23 – november
4.) – idézünk a továbbiakban az elejétől a 14. oldalig tartó szakaszból.
Csupa bűnöző vett részt szerintük az akkori a tevékenységben.
Alapvetően a következő 33 esztendőben ez az értékelés nem is
változott. Egy idő után „októberi sajnálatos eseményeknek” nevezték
a nép száján mindvégig forradalomként élő 1956-ot.
Az ellenforradalom tevékenysége
Zala megyében
1956. október 23-án fegyveres ellenforradalmi
felkelés robbant ki Budapesten.
Hamarosan lángba borította az
egész országot. Mérhetetlen kárt okozott
a magyar népnek. Végpusztulással
fenyegette népi demokratikus
vívmányainkat, tizenkét éves munkánk
eredményeit, hazánk szabadságát
és függetlenségét.
A budapesti ellenforradalmi események
hatására vidéken is színre
léptek az ellenforradalmi erők, a Horthy-
rendszer levitézlett csendőrei,
jegyzői, katonatisztjei, földbirtokosai,
testvéri egységben, a volt nyilasokkal, hunyadistákkal, jobboldali
szociáldemokratákkal, a szocializmus minden rendű és rangú
ellenségével. A budapesti ellenforradalmárok példája nyomán
megyénkben is megindult a támadás a párt és az államhatalom
helyi szervei ellen. Kiszabadították a bűnözőket, sárba tiporták,
elégették a munkásmozgalom szent jelképeit, a vörös csillagot és
a munkásság vörös zászlaját, meggyalázták a felszabadító szovjet
hősök emlékműveit, sírjait, megrohamozták a pártházakat, halálra
30
keresték a párt és az állambiztonsági szervek több funkcionáriusát.
A helyi tanácsokat a legtöbb helyen feloszlatták, helyüket az
úgynevezett forradalmi bizottságok vették át, amelyek a legtöbb
községben és járásban, de megyei szinten is hírhedt fasiszták,
horthysta ellenforradalmi elemek, kulákok kezében voltak, és
megalakulásuk első percétől kezdve az ellenforradalom céljait
szolgálták. Helyenként, persze, a látszat megóvása kedvéért, megtévesztett
dolgozókat, parasztokat, értelmiségieket is bevontak a
bizottság tagjai közé. Az üzemekben hasonló összetételű munkástanácsokat
hoztak létre, azzal a nem titkolt céllal, hogy átvegyék
az üzem vezetését. Az intézményeknél, vállalatoknál, üzemekben,
iskolákban megkezdték a kommunista vezetők eltávolítását, helyükbe
megrögzött ellenforradalmárokat, vagy olyan bábokat
állítottak, akik maradéktalanul kiszolgálták a nép ellenségeit. A
párt és a kommunisták üldözése, az államhatalmi és közbiztonsági
szervek fokozatos felszámolása pár napon belül Zala megyében is
minden kétséget kizáróan megmutatta, mi az ellenforradalmárok
végső célja: a munkáshatalom felszámolása, a földesúri, tőkés
diktatúra restaurációja, az 1919-es ellenforradalom modern változatú
megismétlése. Budapesten és több vidéki városban ekkor
már megkezdődött a kommunisták és haladó személyiségek fizikai
megsemmisítése, megkínzása és bebörtönzése. Az ellenforradalmár
csőcselék, horthysta tisztek vezetésével, szabályosan
megostromolta a Nagy-Budapesti Pártbizottság székházát, gyalázatos
módon, orvul legyilkolták Mező Imre elvtársat, a pártbizottság
első titkárát, felkoncolták az épületet védő államvédelmi sorkatonákat.
Nem az ellenforradalmárokon, hanem a segítségükre
siető baráti szovjet csapatok hősiességén, áldozatos harcán múlott,
hogy a budapesti, miskolci stb. véres példát Zala megyében
már nem tudták követni. Kisebb-nagyobb atrocitások megyénkben
is történtek, számos zalai községben előfordult, hogy kommunistákat,
tanácsi funkcionáriusokat fizikailag bántalmaztak,
lakásukból kikergettek.
Mindezt a nyugati sajtó és rádió féktelen uszítása foglalta egységes
keretbe. A belső ellenforradalmi erők Nyugattól kezdettől
fogva a legmesszebbmenő erkölcsi és anyagi, fegyveres segítséget
kapták. A nemzetközi imperializmus nem is csinált titkot abból,
hogy támogatja a magyarországi ellenforradalmat és mindent
31
elkövet annak győzedelme érdekében. Az imperialisták ki szerették
volna szakítani hazánkat a szocialista táborból. Sokakat még
ma is megtéveszt az, hogy az ellenforradalom nem támadott nyílt
sisakkal. Kezdetben még azt is megtűrte, hogy miniszterelnök és
a kormány több tagja kommunista legyen. Nagy Imre és áruló
csoportja vállalta azt a szégyenteljes szerepet, hogy az ellenforradalom
trójai falova legyen, segítségével népünk ellenségeinek
csaknem sikerült is bevenni népi demokráciánkat. Másrészt, főként
vidéken, az is nehezíti az események helyes megítélését,
hogy az ellenforradalomnak – szerencsére – nem volt ideje eléggé
kibontakoznia, teljesen kimutatnia foga fehérét. Tárgyilagos
szemlélő számára azonban nem lehet kétséges, hogy október 23-a
után Zalában is ellenforradalmárok vették kezükbe az események
irányítását, megyénkben is ellenforradalom volt. Könyvünk lapjain
ezt kívánjuk néhány ténnyel és adattal bizonyítani.
A Zala megyei Tanács VB.
Az MSZMP Megyei Intéző Bizottsága.
Az ellenforradalom (…) Nagykanizsán
Nagykanizsai szemtanuk elbeszéléseiből
Nagykanizsa városban
A lezajlott ellenforradalmi eseményekről B. F. nagykanizsai lakos
a következő vallomást mondotta el rendőrségi kihallgatása alkalmával:
A dátumra pontosan nem emlékszem, pénteki nap volt, amikor
a tüntetők közé sorakoztam és mentem velük a rendőrséghez,
majd a határőrlaktanyához. Mindkét helyen követeltük, hogy
álljanak közénk. A honvédségtől kaptunk egy szakasz katonát, de
Hodán László, Zalán József, Mendl Ferenc még több katonát
követeltek. Ez idő alatt Sztankovics László és Csutorás József
felvett engem és több személyt egy tehergépkocsira, és a Szekeres
utcába mentünk, ahol arról tájékoztattak, hogy Budapesten folyik
a harc és fegyvert, élelmet kell vinnünk. Úgy nyilatkoztak, hogy
fegyverről majd ők gondoskodnak. Erre azonban nem került sor,
mivel nem kaptunk gépkocsit. Vasárnap még nem vettem részt
aktívan az ellenforradalomban, mivel nem tudtam tiszta képet
32
alkotni a helyzetről. Hétfőn motorkerékpárral elmentem Győrbe,
ahol felkerestem a Forradalmi Bizottságot, abból a célból, hogy
instrukciókat szerezzek be. Ennek alapján megalakítottuk itt
helyben az Ifjúsági Tanácsot Elnökünk Mendl Ferenc lett, ő szervezte
meg később a fegyveres őrséget. Szerdai napon megalakult
a nemzetőrség, melynek parancsnoka Orbán, volt horthysta százados
lett, én pedig a helyettese. A nemzetőrségbe önként jelentkeztem.
– Milyen tevékenységet fejtett ki a nemzetőrségben?
Parancsnokhelyettesi beosztásom alatt egy ízben eszközöltem
előállítást, mivel egy volt államvédelmi hadnagy ellen feljelentés
érkezett, hogy fegyverrel rendelkezik, valamint egy rendőrtörzsőrmestert
is előállítottam. Részt vettem Csillag őrnagy felkutatásában
is.
– Kik voltak az ellenforradalmi bizottság tagjai, azok milyen
tevékenységet folytattak?
Az ellenforradalmi bizottság elnöke dr. Lékai Gyula, helybeli
ügyvéd volt. Személyesen nem ismertem. Dr. Dallos György
orvos, katonai tanácstag volt. Ő utasította ki a volt szabadságharcos
szövetség tagjait, akik a rend helyreállítása érdekében jelentkeztek.
Tagok voltak: Pétervári MÁV nyugdíjas, Vass Ottó tanár,
Békei István gépgyári technikus. A bizottság honvéd-, valamint
államvédelmi tiszteket szereltetett le.
– Kinek az utasítására döntötték le a szovjet emlékművet, és
abban kik vettek részt?
Arról tudomásom nincs, hogy kinek az utasítására vonultak a
szovjet emlékműhöz, és ki adott utasítást a szobor ledöntésére. Én
ezen akcióban nem vettem részt. A szobor ledöntésében résztvevők
közül két személyt ismertem. Mindketten felmásztak a szoborra.
Egyikük Baranyai, nagykanizsai, Magyar utcai lakos, valamint
a nagyrécsei volt kocsmáros, akinek nevét megmondani
nem tudom.
– Ismertesse Orbán Nándor, volt horthysta százados tevékenységét.
Orbán a felszabadulás előtt a nagykanizsai Gábor Áron laktanyának
volt a parancsnoka. Október 23-a előtt nem állottam vele
kapcsolatban, közelebbi ismeretségünk azután kezdődött. Velem,
mint parancsnokhelyettessel nem volt teljes mértékben bizalmi
33
viszonyban. A feladatokat minden esetben dr. Baj György, dr.
Dallos és Horváth Lajos volt üvegnagykereskedővel beszélte
meg. Orbán adott olyan utasítást, hogyha a városba érkeznek az
ÁVH-s tisztek, azokat tartóztassuk le. Elmondani kívánom, hogy
a nemzetőrségen belül alakult egy csoport, amely „operatív” csoportnak
nevezte magát, és 5–6 főből állott. A csoport vezetője
Hedán László és Mantuánó József volt. A csoport célkitűzése
volt, hogy az államvédelmi tiszteket és pártfunkcionáriusokat
összeszedjék, lezárják. Erre azonban nem került sor, mivel bejöttek
a szovjet csapatok.
– Ismertesse, hogy kik vettek részt a pártház elfoglalásában?
A pártház elfoglalására Mendl Ferenc villanyszerelő adott utasítást.
Megállapításom szerint ő volt az ellenforradalom kimondott
vezetője, ő intézte a nemzetőrség felállítását, valamint élelmezésüket.
Az ő utasítására rendezte be Hules Béla a nemzetőrség
szállását a pártépületben.
M. L. nagykanizsai dolgozó következőkben számol be a történtekről:
Október 25-én a Kefegyárba is eljutott a hír, hogy a Gépgyár
dolgozói felvonulnak. Az igazgató, a párttitkár és az üb-elnök
tiltakoztak a felvonulás ellen, azonban Meggyesi Ferenc, Mukár
Gyula és Gerócs József kefegyári dolgozók megkezdték a szervezést
és az ő vezetésük mellett hamarosan csatlakoztak a gépgyári
tüntetőkhöz.
Az október 26-ára virradó éjszaka az általános nyugtalanság
jegyében telt el. Az emberek hol a Kossuth rádiót, hol Amerika
Hangját hallgatták. Politikai felfogásuknak megfelelően. A nagykanizsai
vasúti gócponton volt „Gömbös-zupások” vették át a
szót, és szervezték a vasutasokat. Nyíltan egyik sem beszélt a
szocializmus megdöntéséről, hanem valamiféle „új magyar szocializmust”
emlegettek. Ugyanezt tették a gépgyári ellenforradalmárok
is. A felvonuló tömegnek már hiába beszélt Köves János
párttitkár és a helyőrség parancsnoka, hogy értelmetlen rombolás
a szovjet emlékmű ledöntése. A Szabadság téren összekeveredett
tömeg nem hallgatott rájuk. Este 10 órára ledöntötték a szobrot.
Amíg az október 25-i eseményeket főleg a gépgyáriak szervezték,
26-án a vasutasok voltak a kezdeményezők. Reggel 8 órakor
leváltották Lisinszky József fűtőház főnököt. A gyűlésen Tihanyi
34
nevezetű vonatkísérő volt a hangadó, aki javasolta a tüntetést, a
vörös csillagok leverését. Tőle származott a jelszó: „Vasutasnak
kenyeret, Lisinszkynek kötelet!” Ezen a napon a nagykanizsai
diákság is az utcára vonult. A vasutasok és a kefegyáriak az Ady
Endre utcán keresztül az Alsó templomig jutottak el, amikor egy
kisebb vasutas-csoport felszólította a tüntetőket, hogy vonuljanak
fel a Dózsa György laktanyához tüntetni. E javaslat nyomán vita
alakult ki, a tüntetők egy része lemaradt, míg a többiek a hozzájuk
csatlakozott diákokkal együtt megindultak a laktanyához. A laktanyánál
követelték, hogy a honvédség csatlakozzon a tüntetőkhöz,
Üveges őrnagy ezt a követelést nem teljesítette. Egy szakasz
katonát adott, akik elvegyültek a tüntetők között, és kivezényelte
a helyőrségi honvédzenekart, amely a tüntetők élére állt.
A tömeg elvonult és kisebb csoportokra bomlott. Ekkor már
kommunistaellenes hangok is hallatszottak..
Délután 2–3 óra között újabb vegyes csoport közeledett a Petőfi-
szoborhoz. A szobor legfelső lépcsőjére felállt egy bozontos
üstökű gépgyári fiatal, maga mellé állított egy idegen fiatalembert,
akiről elmondotta a tömegnek, hogy az előbb szabadították
ki a rendőrségről. Hangsúlyozta, hogy az illető szerinte becsületes
fiatalember. Ezzel a rendőrség ellen uszították a dolgozókat. Az
egybegyűlt, főleg lumpen proletárokból álló tömeg „fuj-fuj” kiáltásokkal
és nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel mocskolta a
rendőrséget.
A fiatalok még beszéltek volna, de helyükre egy munkásruhás,
overálos, középkorú férfi tolakodott, Sáfár Ferenc, volt nyilas, aki
korábban két évet ült börtönben. Úgy nyilatkozott, hogy elég volt
a szájtátiságból és tehetetlenségből. Felszólította a jelenlévőket,
hogy fogjanak fegyvert és menjenek a pesti ifjúság megsegítésére.
Közölték, hogy TEFU-kocsik szállítják őket, és este 8 órakor lesz
a gyülekező a Szabadság téren.
B. J. visszaemlékezése az eseményekre:
26-án délután kb. 3 óra lehetett amikor 40-es csoport jött be a
városi tanács épületébe, és a tanács elnökét keresték. Az nem volt
bent, s így közölték velem, hogy azonnal bizottságot kell szervezni,
melynek irányítása alatt este 8 órakor egy vonat indul Budapestre
élelmiszerrel és felfegyverzett fiatalokkal. Közben egymás
35
között is beszélgettek, egy mozdonyvezető közölte, hogy ő már
gondoskodott arról, hogy 424-es mozdonnyal kényelmesen,
Pulmann-kocsikban utazhassanak Budapestre a fegyveres fiatalok.
A késő délutáni órákban az utcán őgyelgő tömeg ismét kivonult
a laktanyához, hogy fegyvert szerezzen, Üveges őrnagytól
ígéretet kaptak, hogy majd éjfél után kapnak fegyvert. 7 óra tájban
egyes fiatalok gyülekezni kezdtek a Szabadság téren. Ekkor
az Ady Endre utcából megjelent a bozontos üstökű legény, aki
lerészegedve ordítozta: „Aki pofázni akar, az jöjjön a szoborhoz,
ott mindenki pofázhat!” A csoportokban lévő fiatalok, megundorodva
a részegtől, eltávoztak.
Ezzel egy időben kb. 200 főnyi tömeg a pártszékház elé vonult,
és fegyvert követeltek. Mivel ezt a kérésüket megtagadták, kövekkel
dobálták az ajtókat és ablakokat. Azt kiabálták, hogy a
pártbizottsági tagokat a mozikertben lévő fákra aggatják föl. Mivel
a pártbizottságon lévők erre a fenyegetőzésre sem nyitottak
ablakot, arra akarták rábírni Szluka Györgyöt, hogy nyittassa ki a
pártbizottság épületének nagykapuját. Nyilván azzal a szándékkal,
hogy utána betóduljanak és elfoglalják az épületet. Mivel tervük
nem sikerült, az idős elvtársat addig ütlegelték, amíg az a földön
el nem terült. Ekkor arra az elhatározásra jutottak, hogy a tűzoltóságtól
fecskendőket hoznak, benzinnel lelocsolják a pártházat és
felgyújtják. A tűzoltóktól azonban nem kaptak sem motort, sem
fecskendőt. Ezután több személyből álló csoport késekkel felfegyverezve,
behatolt a Pannónia szálló előcsarnokába és a háztetőkön
áthaladva a pártszékház tetejére akartak feljutni. Ez a tervük
sem sikerült, mert a székház s a mellette lévő épület között
kb. 4 méter széles kocsibejárat van. Többszörös sikertelen akciójukon
feldühödve lövést adtak le a pártszékházra. Válaszul a pártszékházat
védő katonák három kézigránátot dobtak a tömegtől kb.
40 méterre, és a levegőbe lőttek. Erre a legtöbb ember eltávozott.
Az ott maradt 50-es csoport a mozikertből és a kultúrház felöl tűz
alá vette a pártházat. Erre a székházat védő sorkatonaság tüzet
nyitott a támadókra. A kiprovokált lövöldözés során heten megsebesültek.
A tűzharc fél éjfélig tartott, amikor a marcali páncélosok
megérkeztek, és visszaszorították az ellenforradalmárokat.
36
37
1956 nagykanizsai dokumentumai
Minden 1956-hoz fűződő megállapítás alapja a korabeli dokumentumok
ismerete és értelmezése. Először a legnagyobb zalai
forrásközlést kell megemlítenünk, az ’56 Zalában című kötetet,
melynek alcíme: a forradalom eseményeinek Zala megyei dokumentumai,
1956–1958. Ennek a kötetnek az anyagát is Csomor
Erzsébet és Kapiller Imre válogatta és szerkesztette. Az 1996-ban,
a forradalom 40 éves évfordulójára megjelent munka a szövegeket
időrendben közli. A következő fejezetben nagykanizsai vonatkozású
dokumentumaiból válogattunk. A lábjegyzeteket most is
elhagytuk, a forrásokra utalást átvettük, a mélyebb és további
érdeklődés kielégítésére az eredeti kiadást javasoljuk.
56 Zalában – Nagykanizsa
1956. október 25.
Éjszakai jelentések Kanizsáról
A Dunántúli Kőolajipari Gépgyár dolgozói tegnap délután Kádár
János és Nagy Imre elvtársak rádióbeszéde után fegyelmezett
sorokban, nemzetiszínű zászlók alatt vonultak fel a kanizsai utcákon.
Éltették a független magyar kormányt, a magyar függetlenséget.
Felvonulásukkal kifejezték bizalmukat az új párt- és kormányvezetés
iránt.
Bár a kanizsai felvonulás rendben lezajlott, azt követően az ifjúság
egy csoportja a város útvonalain haladva leszedte a hivatalok
és intézmények népköztársasági címeres tábláit, majd a Szabadság
téri szovjet emlékművet döntötte le.
Ismételten felhívjuk a megye dolgozóinak figyelmét a rend és a
fegyelem biztosítására, aminek egyik módja, hogy tartózkodnak a
további felvonulások szervezésétől, mert ez alkalmat adhat esetleges
rendbontásra. Ismételjük:
Rend és fegyelem – ez a további demokratizálódás alapja!
Forrás: Zala – Rendkívüli kiadás, 1956. október 26.
38
1956. október 26.
A legfrissebb jelentés Kanizsáról
Csütörtökön késő estig tartó tüntetés után pénteken reggel a gimnázium
diákjai nyitották meg Nagykanizsa város dolgozóinak
tüntető felvonulását. A diákokhoz csatlakoztak a MÁV, a posta, a
MÁVAUT dolgozói, majd a gépgyáriak, akikkel együtt a Petőfi
szoborhoz vonultak, ahol előadták követeléseiket, Altai József
MÁV dolgozó elszavalta a Talpra magyar-t. A rögtönzött nagyszabású
ünnepséget a Himnusz és a Szózat eléneklése zárta be. A
több ezres, beláthatatlan nagyságú tömeg azután a Dózsa György
laktanya elé vonult és követelte, hogy a néphadsereg alakulatai
csatlakozzanak tüntetőkhöz. A készenlétben lévő honvédségi
alakulatok közül Öveges József katonai parancsnok, a katonai
zenekar és egy szakasz honvéd csatlakozását engedélyezte. A
tömeg óriási lelkesedéssel fogadta a körükbe lépő harcosokat, és
Kossuth-nótát énekelve vonultak vissza a városba.
A hatalmas tömeg követelte a szovjet csapatok azonnali kivonását,
éltette a budapesti ifjúságot, amnesztiát követelt a budapesti
harcokban résztvevő fiataloknak. A tömeg gyűlöletét fejezte ki
a régi pártvezetés ellen, és követelte Rákosi és Gerő felelősségre
vonását. Visszafelé jövet a tömeg ugyancsak a 48-as szobornál
gyűlt össze, majd a katonazenekar hangjaival ismét elénekelte a
Himnuszt.
Délután 2 óra körül a város visszanyerte szokásos képét, bár
egyre-másra vonultak még fiatalokkal megrakott teherautók, amelyeken
piros-fehér-zöld zászlót lengetett a szél.
Forrás: Zala – Rendkívüli kiadás, 1956. október 26.
39
1956. október 26.
Beszámoló az október 26-i zalaegerszegi és
nagykanizsai véres eseményekről
Tragikus események a két városban – 3 halott, több sebesült
Nagykanizsai jelentés tegnap este 20 órakor:
Tegnap Nagykanizsán az esti órákban mintegy 30–36 asszony
tartózkodott a Pannónia Szálló előtt. Lövés dördült és egy összeesett
közülük. Meghalt. Kanizsa utcáját is vér öntözte be.
Forrás: Zala, 1956. október 27.
1956. október 26.
Véres esti órák pénteken Nagykanizsán
Tudósítónktól
Ismeretes, hogy Nagykanizsa dolgozóinak békés, nemzeti érzelmű
tüntetése elszabadult indulatok következtében véres eseménybe
torkollt pénteken este.
A nap délelőttjén még senki sem sejtette volna ezt. A város
minden üzemének dolgozói impozáns tömegben és megnyerő
fegyelemmel vonultak nemzetiszínű zászlók alatt az utcán.
Kiálltak követeléseik mellett, felszabadult érzelmekkel énekelték
a magyar nemzet dalait. Igaz, ebben a tömegben is fellelhetők
voltak a gőzös fejűek, de ez a tömeg a Dózsa György laktanyától
még fegyelmezetten vonult el miután keblére emelte katona fiait.
A baj akkor kezdődött, amikor a délutáni órákban a dolgozók
nagy részének hazaszállingózása után a megmaradottakon eluralkodott
a meggondolatlan, hübelebalázs magatartás.
Budapestre akart menni az ifjúság egy része, hogy élelmiszert
vigyen Budapest lakosságának és a harcolóknak. Ám valaki, vagy
valakik feldobtak egy új jelszót: – Vigyünk fegyvert Budapestnek!
Ekkor elszabadultak a vad ösztönök.
A városi tanács, hogy levezesse az indulatokat, húst és élelmiszert
utalt ki a követelődzőén fellépő tömegnek. A tömeg egy
része a laktanyához vonult, ahol fegyvereket követelt. Benyomul40
tak a laktanyába. A karhatalom, Öveges József őrnaggyal végtelen
nyugalommal bánt a követelődzőkkel, de természetesen fegyvert
nem adtak. Baráti, kemény fellépéssel sikerült eltávolítani a
laktanyából a csoportokat.
Körülbelül ebben az időpontban bent a városban egy lövéstől
Skerlágh Józsefné 52 éves nagykanizsai asszony a mozi bejáratánál
összeesett és pár percen belül meghalt. A tömeg a pártbizottságon
székelő katonai csoportot okolta az asszony haláláért. Fellángoltak
az indulatok. Fegyvert követeltek minden áron, hogy
támadást indítsanak a pártbizottság épülete ellen. Pár percen belül
páncélosok jelentek meg a pártbizottság előtt, illetve a város utcáin.
Ekkor már egyre másra lehetett hallani a lövések zaját. Csoport
rohanta meg a honvédségi lőszerraktárt, lőtték a harckocsikat.
A karhatalom természetesen mindenütt ellenállt. Az eredmény
14 sebesülés, ebből egy halálos, Skerlágh Józsefné, három
súlyos és életveszélyes: Kocsis József, Unger Károly 16 éves
nagykanizsai lakos haslövést kapott, Balázs László 15 éves szombathelyi
lakos tüdőlövést kapott. Súlyosan, de nem életveszélyesen
sérült meg. Tóth Mária 19 éves és Marcs Ferenc 34 éves
nagykanizsai lakos, akiket a tömeg valószínűleg békéltető magatartásuk
miatt súlyosan bántalmazott. Ugyancsak súlyosan, de
nem életveszélyesen sérült Horváth Ferenc 57 éves nagykanizsai
és Korotki István 28 éves sormási lakos
Könnyebb sérülést szenvedett: Ács István 21 éves galamboki
lakos, akit a tömeg késelt meg. Ugyancsak könnyebben sérült
Samu György 16 éves. Mocsári Ferenc 15 éves, Horváth János 24
éves, Godina László 29 éves nagykanizsai és Tóth Iván Ferenc 26
éves kútfeji lakos.
Az események zűrzavarából ma még a rendőri vizsgálat befejezése
és a halott kórbonctani vizsgálat előtt nehéz megállapítani az
objektív tényezőt. A haláleset után közvetlenül ott voltam a Sugár
úti vérfoltnál, ahol Éles Renée, és több általam ismeretlen szemtanú
azt állította, hogy a lövés váratlanul jött, a kézigránát robbanásokkal
egy időben.
Ebben a pillanatban még lehetetlen minden szempontból hiteles
és eseményszerű tájékoztatást nyújtani a nagykanizsai véres
péntekről. Egy biztos, sajnálatos, hogy féktelen indulatok, felelőtlenek,
zavartkeltők hatalmasodtak el és ennek egy ártatlan békés
41
járókelő lett az áldozata. A rendőri vizsgálat lesz hivatott megállapítani
a teljes tényeket. A felelősségre vonás nem maradhat el.
A városban egyébkent helyre állt a rend. Ez a rend azonban
egyelőre a szuronyokon nyugszik. Tankok, harckocsik, fegyveres
alakulatok cirkálnak a városban. Szombat délután 5-től vasárnap
reggel 6-ig tilos az utcán járni.
Nyugalommal és barátsággal közeledtünk és közeledünk most
a város lakóihoz és rajta leszünk, hogy a lakosság élete és vagyona
teljes biztonságban legyen. Fontos az, hogy mielőbb helyreálljon
az igazi öntudatos, békés rend – mondotta Öveges József őrnagy,
a helyőrség parancsnoka.
Forrás: Új Zala, 1956. október 28.
1956. október 27.
Tudósítás a nagykanizsai Nemzeti Bizottság megalakulásáról
Nagykanizsáról jelentjük
Nagykanizsán megalakult a Nemzeti Bizottság. A bizottság elnöke:
Lékai Gyula ügyvéd. Társelnökök: Balogh Lajos vasúti dolgozó,
Nagy Péter, gépgyári üzemvezető, Teleki százados. Az
ifjúságot Beleznai József képviseli a Nemzeti Bizottságban.
A Nemzeti Bizottság a vasárnapi ülésen csatlakozott a Győri
Szabad Rádió felhívásához, s egyhangúlag követelte, hogy a
szovjet csapatok minél előbb hagyják el az országot.
A Nemzeti Bizottság választmánya a hétfő reggeli ülésen határozatot
hozott. Leváltotta Domonkos Sándort, a városi tanács
elnökét, és dr. Paizs Ferencet egyhangúlag megbízta a közigazgatás
vezetésével.
A nagykanizsai üzemekben megalakultak a Munkástanácsok.
A Gépgyárban 75 tagú Munkástanács alakult. Az Igazgatási Tanácsot
később választják meg. Varga Béla igazgatót a dolgozók
bizalma meghagyta a gyár élén.
A Finommechanikai Vállalat dolgozói Marschner Bélát bízták
meg a vállalat igazgatásával.
Az olajbányászok Nagykanizsán a fúrási vállalat éléről eltávolították
Sáros Gézát és Vajmi Józsefet. Lovásziban – ugyancsak a
42
fúrástól – Berze János üzemvezetőt, Nagylengyelből Kiss Lajos
helyettes üzemvezetőt.
Forrás: Új Zala, 1956. október 30.
1956. október 28.
A nagykanizsai Rendfenntartó Közegek
Parancsnokságának közleménye
Nagykanizsa Dolgozó Népe!
Az elmúlt éjszaka folyamán a város különböző pontjain felelőtlen
rendbontó személyek ismételten fosztogattak és lövéseket adtak le
a Rendfenntartó Közegek tagjaira, valamint a város egyes középületeire.
A rendfenntartó közegek tagjainak a józanságán és
lojális magatartásán múlott, hogy a városban emberéletben nem
esett kár. A történtek arra kell figyelmeztessék a város becsületes
lakosságát, hogy tegyen meg minden tőle telhetőt és akadályozza
meg a felelőtlen elemek rendbontási és fosztogatási kísérleteit
amelyek könnyen vérontáshoz vezethetnek, és ennek becsületes
dolgozók is áldozatául eshetnek.
A Rendfenntartó Közegek mindent el fognak követni annak érdekében,
hogy a város nyugalma és rendje tökéletesen helyreálljon.
Azokkal szemben, akik megbontják a nyugalmat és a rendet,
valamint fosztogatnak vagy arra kísérletet tesznek a törvényes
rendelkezések értelmében a legszigorúbban fogunk eljárni.
Továbbá felhívjuk a lakosság figyelmét, hogy az e hó 27-i rendelkezés
értelmében amely a közlekedési korlátozásra vonatkozik,
délután 17, azaz 5 órától reggel 6 óráig a lakóházak, középületek
és egyéb intézmények kapuit zárva kell tartani és bebocsátani
csak a hozzátartozókat lehet.
Nagykanizsa, 1956. október 28.
A Rendfenntartó Közegek Parancsnoksága
Figyelem! Figyelem!
Felhívjuk a város becsületes lakosságának a figyelmét, hogy aki
valahol rendbontást vagy fosztogatást tapasztal, azt azonnal jelentse
a rendfenntartó közegeknek.
Forrás: Megyei Bíróság, B. 967/1957.
43
1956. október 29.
A nagykanizsai írók csatlakozása a Zala megyei írók Munkaközösségének
követeléseihez
A nagykanizsai írók hétfőn délelőtt ültek össze, hogy a forró napok
után megbeszéljék az ország, a megye és a város helyzetét.
Az Új Zala első számából értesültek a Zala megyei írók Munkaközösségének
követeléseiről, s bár ennek megfogalmazásában az
akkori nehéz helyzetben nem vehettek részt, minden pontját magukévá
tették és szívük mélyéből támogatják. Elhatározták, hogy
a délután megalakuló Nemzeti Bizottságba Hules Bélát delegálják
Alaksza Ambrus távollétéig.
Forrás: Új Zala, 1956. október 30.
1956. október 29.
A Zala Megyei és a Nagykanizsai Járási Nemzeti Bizottság
felhívása
A Zala megyei és a Nagykanizsai Járási Nemzeti
Bizottság Felhívása!
1./ A honvédség, rendőrség és polgári szervek azonnal szervezzenek
közös járőröket a köz-, személyi és vagyoni biztonság érdekében.
A járőrök tagjai katonákból, rendőrökből és polgári személyekből
álljanak. A járőrök éjjel, nappal a helyi viszonyoknak
megfelelő létszámmal teljesítsenek járőri szolgálatot.
2./ Felhívunk mindenkit, hogy a nehéz időben őrizzék meg nyugalmukat
és a múltban szenvedett egyéni sérelmeiket önhatalmúlag
ne torolják meg, bízzák ezt a független magyar bíróságra, aki
ezt megszegi a törvény előtt felel.
3./ A megye, járás és község biztonsága és rendje érdekében elrendeljük,
hogy polgári személyek kezébe fegyvert adni tilos.
Azon polgári személyek, akiknél fegyver és lőszer van, jelen felhívás
kibocsátása után 12 órával szolgáltassák be.
4./ Felkérjük a járás minden községét, hogy községükben alakítsák
meg a Nemzeti Bizottságot.
44
A Járási Nemzeti Bizottságba annyi személyt delegáljanak,
ahány járási tanácstag van a községben, hogy azok községüket
minden kérdésről tájékoztathassák.
E községi tanács és V. B. a Járási Nemzeti Bizottság utasítása
szerint köteles dolgozni.
A Községi Nemzeti Bizottságba megfelelő személyeket kell
bevenni, a Hazafias Népfront bevonásával a község lakossága
akaratának érvényesülése szerint. Kerülni kell a vitát.
A községi tanácsok vb elnökeit, titkárait eltávolítani nem kell
azért, mert nevezettek felettes szerveik felé és a község felé anyagilag
felelősek és elszámolással tartoznak, de helyettük mást választhatnak.
Az elszámoltatást, hogy a sikkasztást elkerüljük a
felettes szerveknek kell végrehajtani. Ennek az intézkedésnek
betartása azért szükséges, mert ha esetleg már sikkasztás van, az
új elnököt vagy titkárt választottak, azokat vonhatják majd felelősségre.
A községben lévő tsz-ek ha szét akarnak menni, megakadályozni
nem lehet, de fel kell hívni a figyelmét, hogy alakítsanak
5–10 tagú bizottságot, amelyek a tsz. vagyonát számba veszi,
annak érdekében, hogy igazságosan történjen a szétosztás. A Községi
Nemzeti Bizottságok megalakítására hívják össze a Hazafias
Népfront gyűlést.
A Községi Nemzeti Bizottságok gondoskodjanak arról, hogy a
község lakossága a piaci árakat ne emelje, a felvásárlási láz megszűnjön.
Járásunk területén a hitoktatás fakultatív (tehát a hitoktatást
mindenki igénybe veheti).
November 1-e, mindenszentek napja, ünnep, munkaszüneti
nap.
5./ A megye és a járás területén este 9-től reggel 5-ig csak a megyei,
illetőleg a járási, községi Nemzeti Bizottság engedélyével
lehet az utcán közlekedni.
Ezen feltételek azonnali teljesítésére az alábbi végrehajtási
szöveget terjesztette a Kormányhoz a Megyei Nemzeti Bizottság:
1./ A szovjet csapatokat azonnal rendeljék vissza állomáshelyükre
és 1956. december 31-ig vonják ki az ország területéről.
2./ Adják vissza nemzetünk hagyományos Kossuth címerét.
45
3./ Március 15-e és október 6-a legyen nemzeti ünnep és munkaszüneti
nap.
4./ Követjük a többpártrendszer azonnali megalakítását.
5./ Teljes amnesztiát a felkelőknek.
6./ Alakuljon Független. Nemzeti Magyar Kormány és hozza
nyilvánosságra programját, amely tartalmazza a nép követeléseit.
7./ A sztálinisták által bezárt politikai foglyokat bocsássák azonnal
szabadon.
8./ Teljes szólás-, sajtó- és vallásszabadságot követelünk.
9./ A magyar természeti kincsek felett a magyar nemzet rendelkezzen.
10./ A jelenlegi külföldi szerződéseket azonnal vizsgálják felül és
a nem megfelelőket bontsák fel.
11./ A begyűjtési rendszert töröljék el és mindenki anyagi helyzete
szerint viselje a közterheket.
12./ A Kossuth Rádió a Dunántúl helyzetével és követeléseivel is
foglalkozzon.
13./ Az ÁVH-t azonnal oszlassák fel.
14./ A legrövidebb időn belül tartsanak titkos és szabad választásokat
és szövegezzék meg az új Alkotmányt.
15./ A sztálinisták távozzanak a közéletből.
Ezen feltételek alapján támogatjuk a Független Magyar Kormányt
és mindent megteszünk a rend helyreállítására és a termelő
munka megindítására.
Követeléseink nem jelentik azt, hogy a Nemzeti Bizottság a
múlt kapitalista, földesúri rendszerét kívánja visszaállítani.
Amennyiben a Zala megyei Nemzeti Bizottság követelései
megegyeznek az ország és a győri Szabad Rádió követeléseivel,
úgy azt támogatjuk.
Nagykanizsa, 1956. október 29.
Járási Nemzeti Bizottság
46
1956. október 29.
A Nagykanizsai Kőolajipari Gépgyár Munkástanácsának
megválasztása és első határozatai
Dunántúli Kőolajipari Gépgyár Munkástanácsa jegyzőkönyve
1956. X. 29.
1./ A műszaki dolgozók titkos szavazással megválasztják a tanács
tagjait. Nagy Péter 46 szavazat, Kovács Károly 27 szavazat,
Villányi József 25 szavazat, Riba Lajos 25 szavazat, Mészáros
Kálmán 24 szavazat.
Ugyanekkor a dolgozók is megválasztották a munkástanács
tagjait.
2./ A munkástanács elnökként Nagy Pétert választja.
Bizalmat szavaz Varga Béla igazgatónak, megválasztja az
igazgatói tanácstagokat. 1./ Nagy Péter, 2./ Villányi József, 3./
Gyergyői József, 4./ Friedrich Lambert, 5./ ifj. Fodor Ernő, 6./
Büki Béla, 7./ Szemerédi József, 8./ Kövesi József, 9./ Nagy
László, 10./ Babits Károly, 11./ Jámbor Ferenc, 12./ Baj József,
13./ Kelemen István
3./ Megválasztja a városi munkástanács delegátusait: Czapári
[Gyula ] Szemerédi [József], Békéi [Gyula] Babits [Károly],
Györc [Ferenc] Márkus [Andor ], Kovács [István] Gerencsér
[Lajos]
Utasítja a helyzet tisztázására.
4./ Lerögzíti a politikai állásfoglalását: csatlakozik a bizonytalan
összeköttetés ellenére is a győri Forradalmi Nemzeti Tanácshoz.
5./ Kimondja a sztrájkot mindaddig, amíg a szovjet csapatok el
nem hagyják hazánkat.
A sztrájk ideje alatt dolgozóink a gyár területén tartózkodnak.
6./ Elfogadja a kerettyei dolgozók szolidaritását.
Közli a VMT delegátusával /Békéinek Villányitól a kerettyei
dolgozók feltételeit.
7./ Üzemi őrséget megalakítja.
Vezető: Kéki [ ]
8./ A felmerült személyi problémák és vádak tisztázására elfogadja
az alábbi javaslatot.
47
a./ Vizsgáló bizottságot alakít. Tagjai: Nagy Péter, Zadravetz
[János], Varga Béla, Bánáti [Lajos], Fodor [Ernő ifj.], dr. Tarnai
[Rezső] ügyész,
b./ Elrendeli a vizsg. biz-nak:
b.1./ gyűjtse össze a panaszokat,
b.2./ vizsgálja ki az ügyeket a vádlók és vádlottak kihallgatásával.
b.3./ tárgyilagos ítélet-javaslatokat dolgozzon ki és terjeszsze
a MT elé.
c. A munkástanács arról, hogy a vádlottakat a vizsg. időtartama
alatt felfüggeszti, kitiltja-e a gyártelep területéről.
Kitiltva: Udvari, Baloghné, Magyar, Maczka,
d./ Rövid tárgyalás után felmenti Dravecz szállításvezetőt, áthelyezi
más munkakörbe és a szállítás vezetői teendőkkel
megbízza Vilcsek Gézát.
9./ Megbízza az igazgatói tanácsot, hogy X. 30-án üljön össze, 7
órakor és készítse el a másnapi tárgyalás anyagát.
Munkástanács ülés 10 órakor kezdődik.
10./ Megjegyzés: SZOT határozat a munkástanácsra.
Dönt a termelés, igazgatás, gazdálkodás kérdésekben.
1./ Igazgató mellé igazgatói tanácsot, 2./ Termelési, műszaki
fejlesztési terv, 3./ Bérrendszer kialakítása, 4./ Beruházási tervek,
5./ Munkarend, 6./ Rend, fegyelem.
11./ Elhangzott egyéb javaslatok:
1./Káderlapok elégetése, 2./ Személyzeti, munkaügyi osztályok
3./ Belső elintézte a nemzetőrségi toborzás, ill. jelentkezés
ügyét.
Forrás: Megyei Bíróság, TB. 1/1958.
1956. október 29.
A Dunántúli Kőolajipari Gépgyár
Munkástanácsának határozata
1956. október 29-én megtartott munkástanács értekezletén hozott
határozat alapján Dravecz István szállításvezetőt azonnali hatálylyal
leváltja és korábbi munkahelyére helyezi át (szerszámkészítő
műhelybe).
48
Vilcsek Géza gépkocsivezetőt azonnali hatállyal szállítás vezetőnek
nevezik ki.
Nagykanizsa, 1956. október 29.
Nagy Péter
munkástanács elnöke
Forrás: Megyei Bíróság, B. 695/1958.
1956. október 29.
A Dunántúli Kőolajipari Gépgyár
Munkástanácsának határozata
Dunántúli Kőolajipari Gépgyár Munkástanácsa
Határozat
A Városi Munkástanácsba a Dunántúli Kőolajipari Gépgyár munkástanácsa
részéről küldöttként delegáltak: Czapári Gyula, Békei
Gyula, Márkus Andor, Györe Ferenc, Gerencsér József, Bálics
Károly, Baján György, Szemerédi József, Kovács Károly
Nagykanizsa, 1956. október 29.
Nagy Péter
Munkástanács elnöke
Forrás: Megyei Bíróság, TB. 1/1958.
1956. október 29.
Nagykanizsa Város Nemzeti Bizottsága alakuló ülésén
meghozott határozatok
Nagykanizsai Városi Nemzeti Bizottság
Határozat
Nagykanizsa Város Nemzeti Bizottsága 1956. október hó 29-én
alakuló közgyűlést tartott. Az ülés megnyitása után a jelenlévők
egy perces néma felállással tüntettek és emlékeztek meg a magyar
49
szabadságért és függetlenségért folyatott harcban elesett hőseink
emlékének. Ezután az ülés a következő határozatokat hozta:
A Nagykanizsai Nemzeti Bizottság követeli, hogy a kormány
haladéktalanul tegye meg a szükséges intézkedéseket a Magyarországon
állomásozó szovjet haderőknek az ország területéről
történő legrövidebb időn belüli kivonása iránt. Ezt a határidőt a
kormány az ország lakosságával közölje.
Gondoskodjék a kormány a magyar nép szabadságát és függetlenségét
korlátozó hátrányos rendelkezések és törvények hatályon
kívül helyezéséről, biztosítsa az általános emberi jogok érvényesülését,
a teljes politikai szabadságot, a jogrend uralmát, adjon
lehetőséget az országnak, hogy szabad és titkos választások útján
megválasztott és több párt képviselőiből alakult országgyűlés
döntsön az országos jelentőségű kérdésekben.
Követeljük, hogy a kormány az Egyesült Nemzetek Bizottságába
delegált magyar küldötteket haladéktalanul hívja vissza és a
magyar nép túlnyomó többségének bizalmát élvező kiküldöttek
képviseljék a jövőben Magyarországot az Egyesült Nemzetek
Szövetségénél.
Követeli a Nemzeti Bizottság, hogy a Magyar Rádió irányítását
és műsorszolgálatát a Magyar írók és Újságírók Szövetsége lássa
el.
Nagykanizsa város rendjének biztonsága és a nyugodt életkörülmények
biztosítása érdekében, de a lakosság lelki megnyugtatása
érdekében is ez alábbi határozatokat hozta:
1. 1956. november hó 1. napja Mindenszentek napja ünnep, e
napon a munka szünetel.
2. A város rendje és nyugalma biztosítása érdekében a Nemzeti
Bizottság feddhetetlen múltú nagykanizsai lakos férfiakból nemzetőrséget
alakít és ez a szervezet a karhatalmi szervekkel, rendőrséggel,
honvédséggel karöltve őrködik a város rendje és békéje
felett.
3. Nagykanizsa város közigazgatásának vezetésével a Nemzeti
Bizottság városunk szülöttjét, a nagykanizsai közigazgatás régi
szakemberét, Dr. Paizs Ferencet bízta meg. Az állásáról lemondott
Horváth Balázs pénzügyi osztályvezető helyett a Nemzeti
Bizottság a pénzügyi osztály vezetésével Lampert Imre számvevőt
bízta meg.
50
4. Kiskanizsa városrész ügyeinek vitelével és a kiskanizsai polgárok
érdekeinek képviseletére a Nemzeti Bizottság 5–10 tagú külön
bizottságot alakít, akik munkájukat a Nemzeti Bizottsággal
egyetértésben végzik.
5. A közlekedés rendjének biztosítására, személy- és teherforgalom
lebonyolítására és a város lakosságának zavartalan élelmiszerellátására,
illetve ennek megszervezésére szakbizottságokat
alakít.
6. Nagykanizsa város vallásos érzületű lakosságának régi sérelmét
orvosolta a Nemzeti Bizottság, amikor elhatározta és elrendelte,
hogy a fakultatív hitoktatásra vonatkozó rendelkezések
betartása mellett megnyitja a lehetőséget arra, hogy a szülők
gyermekeiket még a folyó tanévben az iskolán belül hitoktatásban
részesíthessék. A hittan oktatására vonatkozó beiratkozások határideje
és az ezzel összefüggő teendők elvégzése a megalakított
tanügyi szakbizottság feladata.
7. Nagykanizsa összes iskoláiban a tanítást 1956. november 5-én
kell megkezdeni.
8. Dr. Fendler Károly SZTK szakorvos lemondása folytán a bizottság
az SZTK nagykanizsai kirendeltség vezetésével Dr. Daka
Mihály SZTK főorvost bízta meg.
9. Helyi sajtó megszervezését és helyi lap kiadását határozta el a
Nemzeti Bizottság a lakosságnak az országos és helyi eseményekre
vonatkozó pontos, megbízható és az igazságnak megfelelő
tájékoztatása érdekében.
10. A Nemzeti Bizottság a karhatalmi szervekkel folytatott tanácskozás
alapján a nemzetőrségi szervek bevonásával biztosítja
a város rendjét és nyugalmát. A mozgáskorlátozó rendelkezések,
kilépési tilalom 1956. október 29-től kezdődőleg 19 órakor lép
életbe. A munkába induló és a munkából visszatérő egyének a
tilalmi időben is szabadon közlekedhetnek, a karhatalmi szervek
felszólítására azonban személyazonosságukat igazolványukkal
igazolni kötelesek.
11. A Nemzeti Bizottság utasította a város területen lévő hivatalokat,
vállalatokat, üzleteket és egyéb intézményeket, hogy 1956.
október 30-án a munkát kezdjék el. A vállalatok munkásbizottságainak
javaslata és követelése alapján a gyártásszerű munka
azonban az ipari üzemekben mindaddig szünetel, amíg az orosz
51
csapatok kivonulása az országból meg nem kezdődik. Ez természetesen
nem vonatkozik a közélelmezést és közellátást szolgáló
vállalatokra és üzemekre, akik a város közellátását minden körülmények
között biztosítják.
12. A nehéz helyzetbe került Budapest lakosságának élelemmel
való megsegítése érdekében a Nemzeti Bizottság elhatározta,
hogy a nagykanizsai Földműves-szövetkezet útján 3 teherautó
élelmiszert, a tejüzem útján pedig két teherautó tejterméket szállít.
A szállítmányok elindultak.
A Nagykanizsai Nemzeti Bizottság kéri a város lakosságát,
hogy a magyar nemzet függetlenségéért és szabadságáért vállalt
nehéz munkájában támogassák, a fent közölt rendelkezések betartásával
segítsék elő a rend, a béke és a nyugalom helyreállítását.
Nagykanizsa, 1956. október 29.
Nagykanizsai Városi Nemzeti Bizottság
Forrás: Megyei Bíróság, TB. 1/1958.
1956. október 30.
A Dunántúli Kőolajipari Gépgyár határozatai
1. sz. Határozat
Mely szerint a munkástanács a tanácskozásait parlamentális rendszer
alapján végzi, ezzel kapcsolatban:
1./ A napirendi pontokat az igazgató tanács köteles az ülés előtt
ismertetni.
2./ A tanács tagok az ülés megkezdése előtt bejelentéssel kiegészítik.
3./ A tanács adminisztrációs ügyeinek intézésére felkérjük Baj
Józsefet.
4./ A hozzászólások sorrendjét az elnök határozza meg.
5./ Minden egyes napirendi pontnál a tagság megszavazza a határozat
döntés módját (titkos, vagy kézfeltartással).
6./ Megszavaztatja, hogy az ügyek kihirdetésre kerülnek-e vagy
sem.
7./ Minden ülés az előző napirendi pont végrehajtásának ellenőrzésével
kezdődik.
Javaslom, hogy a határozatokat sorszámozzuk.
52
A 6./ pont helyesbítésére, minden elfogadott határozat kihirdetésre
kerül.
1956. X. 30.
Nagy Péter
munkástanács elnöke
2. sz. Határozat
A munkástanács megbízza Jámbor Ferenc munkástársat a sztrájkbizottság
megalakításával. A sztrájkbizottság műhelyként kiküldött
egy-egy bizalmiból tevődik össze.
A sztrájkbizottság feladata:
Javaslatot terjeszt elő a munkástanács legközelebbi ülésén a
sztrájk elvi és gazdasági kérdéseinek megoldására.
Nagykanizsa, 1956. október 30.
Villányi József
munkástanács elnöke
4. sz. Határozat
A munkástanács úgy döntött, hogy az ún. káderlapokat és személyi
jellemzéseket elégeti. Megbízza az igazgatói tanácsot, hogy
vizsgálja ki azokat a helyeket, ahol ilyen lapok fellelhetők és
ezeknek a megsemmisítését végezze el.
Megbízza az igazgatói tanácsot, hogy ezzel kapcsolatban a
személyzeti osztály vezetőjét és beosztottjait hallgassa ki és állításaikat
jegyzőkönyvezze.
Nagykanizsa, 1956. október 30.
Villányi József
munkástanács elnöke
6. sz. Határozat
A fúrási, lovászi, kerettyei, nagylengyeli termelő vállalatokkal
kapcsolatos összeköttetés és szolidaritás vállalásra meghatalmazzuk
az igazgató tanácsot.
Nagykanizsa, 1956. október 30.
Villányi József
munkástanács elnöke
Forrás: Megyei Bíróság, TB. 1/1958.
53
1956. október 31.
A Kőolajkutató és Feltáró Vállalat Dunántúli Kerülete
Összmunkástanácsa értekezletéről készült jegyzőkönyv
Felvétetett 1956. október 31-én a Kőolajkutató és Feltáró Vállalat
Dunántúli Kerülete Munkástanácsa üléséről.
Jelen vannak: a munkástanács tagjai Nagykanizsáról, Budafa,
Lovászi Nagylengyel, Babócsa, Hídvég üzemekből.
A Tanács tagjai felkérik a Győrbe küldött és visszaérkezett
munkástanács tagját, hogy számoljon be a győri eseményekről:
Beszámoló:
Először is a legfontosabbat mondom el. Az olajbányászat részéről
még a mai napon két főt kell azonnal útbaigazítani Győr
felé az ottani Nemzeti Bizottmányhoz. Az olajiparba beleértendő:
az összes külső üzemek, Nagykanizsa, Gépgyár, Zalaegerszeg is.
Azt hiszem arról már hallottak, hogy Nagy Ferenc Bécsbe érkezett,
de ott tudomására hozták, hogy utazzon vissza Párizsba.
Győrbe is megjelentek Nagy Ferenc megbízottai, de sikerült
őket lefegyverezni és ártalmatlanná tenni.
Az ottani ülésen 7 pont lett napirendre tűzve, amelyeket felolvasok.
A pontokat elfogadták.
1./ Az összevont forradalmi tanács megalakítása.
2./ Katonai parancsnokság azonnali fölállítása.
3./ Az orosz hadsereg mai d. u. 2 óráig Budapestről és december
31-ig az országból való kivonása. (Ez idő talán hosszúnak tűnik,
de nagyon sokan vannak és igen nehezen megy a kivonásuk.)
4./ A polgári fegyveres őrség megszervezése.
5./ Szervezett ülősztrájk. Kivételt képez, a közellátás, TMK stb.
6./ 24 órán belül a Kormány teljhatalmú megbízottja meg kell,
hogy jelenjen Győrbe, ha nem. akkor új kormány alakítandó.
(Nagy Imre megjelenése.)
7./ Több pártrendszeren alapuló szabad választás. Addig azonban,
amíg az oroszok itt vannak nem lehet megvalósítani.
A budapesti fiatalok kérése, hogy ne ilyen rendszertelenül
küldjük az élelmeket. Azonkívül csak az általuk megadott címekre
irányítsuk. A kötszerrel igen rosszul állnak,
54
A tanács megállapodik abban, hogy mivel a legrendezettebb
tanács Lovásziban működik az egyik kiküldött onnan megy
Győrbe, másiknak pedig a Fúrási vállalattól Zágon Ferencet javasolják.
A két kiküldött délután 14 h-kor elindul Győrbe.
Katonai híreket szeretne hallani a Tanács.
Székesfehérvári székhellyel megalakult egy katonai tanács,
amelynek az összdunántúli katonai parancsnokságok engedelmességgel
tartoznak.
A Budapestről kivont orosz csapatok helyett magyar csapatok
lesznek fölküldve.
A Tanács elnöke felteszi a kérdést, hogy személyi kérdésekkel
foglalkozzon-e a Tanács pillanatnyilag.
A válasz egyhangú NEM.
A Tanács elnöke felolvassa az előző napon hozott határozatokat,
amelyeket Budapestre fognak továbbítani. Elnézést kér, hogy
az üzemek tanácstagjai nem lehettek jelen, de nem tudta őket
értesíteni. Reméli, hogy a pontokat ők is elfogadják.
A Tanácstagok egyhangúlag kézfeltartással elfogadják a felolvasott
határozatokat.
A Munkástanács azonkívül megállapodik még abban, hogy
ahol még a fúrásnál további tevékenységre feltétlenül szükség
van, azt befejezik, utána abbahagyják a munkát. Tehát ahol a lyuk
veszélyeztetése nélkül abba lehet a munkát hagyni, ott nem kell
továbbfolytatni a fúrást.
A városból érkezett legújabb hír szerint Orbán [Nándor] századost
megválasztották a kanizsai Nemzetőrség parancsnokává. A
nemzetőrséget felfegyverzik még a mai napon.
A Munkástanács elnöke bejelenti, hogy Pataki Mihály a Tanács
előtt kíván lemondani párttitkári funkciójáról, elfogadják-e ezt az
elvtársak?
A Tanács egyhangúlag elfogadja, hogy Pataki Mihály bejelentse
lemondását.
A Tanács továbbá elhatározza, hogy személyi kérdésekkel nem
foglalkozik, azzal majd a későbbiek során megválasztandó Igazgatói
Tanácsot bízzák meg.
A tanácstagok részéről felmerül a bér kérdése is. A Tanács
megállapodik abban, hogy a bérkérdést majd a későbbiek folya55
mán fogja megtárgyalni, mivel a Bank csak felsőbb utasításra
adhat ki pénzt, tehát erre külön kormányutasítás kell.
Abban azonban megállapodnak, hogy október hó 24-től a dolgozók
mindegyike a szimpla fizetést kapja, akár dolgozik, akár
nem.
Az elnök kéri a Munkástanácsot, hogy válasszák meg a 15 tagú
igazgatási tanácsot. Nagylengyelből 2 fő, Lovásziból 2 fő, Budafáról
1, Babócsáról 1, a többi kisüzemek Nagykanizsához tartoznak,
tehát 9 személyt pedig Nagykanizsáról jelöljön ki.
A vita során felmerült, mivel Nagylengyelben van a legnagyobb
létszám, onnan 3 főt jelöljenek. A Tanács tehát megállapodik
abban, hogy Nagylengyelből 3 fő választandó be az Igazgatási
Tanácsba.
Az elnök még közli a megjelentekkel, hogy az Igazgatói Tanácsba
nem lehet senki soviniszta, egy célja kell, hogy legyen
mindenkinek, a közös munkásérdek képviselése. Amint látjuk,
hogy nem megfelelő, azonnal le lesz váltva.
A végső megállapodás tehát: Az Igazgatói Tanács 15 tagból áll.
Nagylengyel 3 fő, Lovászi 2 fő, Budafa 1 fő, Babócsa 1 fő,
Nagykanizsa 8 fő.
A Tanács behívja Pataki Mihályt, aki lemond párttitkári tisztségéről
és kéri a Bugár-csoportba szerelői minőségbe való beosztását.
A Tanács egyhangúlag elhatározza, hogy Pataki Mihály 1-
jén foglalja el motorszerelői beosztását a Bugár-csoportba.
A Tanács megválasztotta az Igazgatósági tagokat. Névszerint a
következők:
Nagylengyel: Komornoki László, Dezse, Lakatos [Rezső].
Budafa: Barabás Géza. Lovászi: Parragi, Vörös. Babócsa: Kálovics.
Nagykanizsa: Bíró [Ernő], Bugár [József]. Csigó, Keményffi,
Lasszy [József], Rácz, Réti [György], Tersánszky [László].
Az Igazgatósági Tanács első megbeszélése ma d. u. 2 órakor
lesz.
A Tanács megjelöli a kiküldötteket, akik a laktanyából a nemzetőrség
részére a fegyvert a Centrálba szállítják.
Felvetődik a kérdés az illetéktelen személyek lakásában lévő
telefonkészülékek kikapcsolásáról.
Az elnök bejelenti, hogy ebben a kérdésben már megtörtént az
intézkedés. Továbbá bejelenti, hogy a zalaegerszegi nemzeti bi56
zottság egy személyt kér az olajipar részéről, aki bennünket képvisel.
A Tanács egyhangúlag Komornoki Lászlót jelöli meg, aki Zalaegerszeghez
egyébként is közel lakik. Komornoki László azonnal
útnak is indul a zalaegerszegi nemzeti bizottsághoz.
A lovászi küldöttség vezetője bejelenti, hogy Lovászinak rádióadója
van, amely állandóan működik.
Több kérdés nem merült fel, az ülést az elnök bezárja.
Forrás: Megyei Bíróság, TB. 1/1958.
1956. október 31.
A Dunántúli Kőolajipari Gépgyár Munkástanácsa
által kiállított megbízólevelek
1. sz. Megbízólevél
A Dunántúli Kőolajipari Vállalat Munkástanácsa megbízza
Gallisz Gyula, dolgozót, hogy a mai nappal 1956. október 31-én
vegye át az üzemi bizottság vezetését.
Az ügyintézés menetét józan belátására bízzák.
Nagykanizsa, 1956. október 31.
Nagy Péter s. k. a munkástanács elnöke
2. sz. Megbízólevél
A Dunántúli Kőolajipari Gépgyár Munkástanácsa az alább felsorolt
tanácstagokat állandó jelleggel a nagykanizsai Városi Nemzeti
Bizottságba delegálta 1956. október 31-től.
Érvényes visszavonásig.
Czapári Gyula, Gerencsér Lajos, Békei Gyula, Bálics Károly,
Márkus Andor, Baján György, Györe Ferenc, Szemerédi József,
Kovács Károly
Nagykanizsa, 1956. október 31.
Dunántúli Kőolajipari Gépgyár Nagy Péter
Nagykanizsa munkástanács elnöke
Forrás: Megyei Bíróság, TB. 1/1958.
57
1956. október 31.
A Dunántúli Kőolajipari Gépgyár Munkástanácsának átirata
a Városi Nemzeti Bizottsághoz
Nemzeti Bizottság
Nagykanizsa
A Dunántúli Kőolajipari Gépgyár Munkástanácsa kéri a Nemzeti
Bizottságot, hogy az alant felsorolt személyek magántulajdonban
lévő távbeszélőkészülékeit a további intézkedésig a nagykanizsai
1. sz. Postahivatal főnökével kapcsoltassa ki.
Juhász János Nagykanizsa, Zárda u., Udvari László Nagykanizsa,
Magyar u., Nádasi József Nagykanizsa, Fő út. 10.
Indok: a fent felsorolt személyek jelenleg felfüggesztés alatt
állnak, így számukra a távbeszélőkészülék üzemben tartása nem
kívánatos.
Nagykanizsa, 1956. október 31.
Nagy Péter
munkástanács elnöke
Forrás: Megyei Bíróság, B. 965/1957.
1956. október 31.
A Dunántúli Kőolajipari Gépgyár Munkástanácsának határozata a
Sztrájkbizottság létrehozásáról
A Sztrájkbizottság névsora: Traktorműhely: Takács Géza, Raktár:
Tilinger József, T. M. K.: Tóth István, I. üzem: Császár József, II.
üzem: Vida Lajos, III. üzem: Fábián István
Jámbor Ferenc
sztrájkbizottság vezetője
Nagykanizsa, 1956. október 31.
Forrás: Megyei Bíróság, TB. 1/1958.
58
1956. október 31.
A Dunántúli Kőolajipari Gépgyár Munkástanácsának határozatai
7. sz. Határozat
A munkástanács döntése az igazgatóval való bizalmatlansági
kérdés felvetésével kapcsolatban a munkástanács a dolgozók nevében
bizalmatlanságot szavazott az igazgatónak, felfüggeszti,
ügyét kivizsgálásra a létrehozott bizottság elé terjeszti.
A fegyelmi bizottságba Varga Béla igazgató helyett Kelemen
Istvánt választotta az igazgatótanács.
Nagykanizsa, 1956. október 31.
Villányi József
munkástanács elnöke
8. sz. Határozat
A munkástanács tagjai titkos szavazással 38 szavazattal Nagy
Pétert jelölték igazgatónak.
Nagykanizsa. 1956. október 31.
Villányi József
munkástanács elnöke
9. sz. Határozat
A munkástanács az üzemi bizottsági ügyek ideiglenes intézésére
egyhangúlag Gallisz Gyula kartársat jelölte.
Köteles átvenni az üzemi bizottság épületét, ügyintézését.
Az ügyintézés menetét józan belátására bízzuk.
Nagykanizsa, 1956. október 31.
Villányi József
munkástanács elnöke
10. sz. Határozat
Az Üzemi Bizottság eddigi beosztottjai a gyártelep területén tartózkodhatnak,
ügyüket a fegyelmi bizottság vizsgálja.
Nagykanizsa, 1956. október 31.
Villányi József
munkástanács elnöke
Forrás: Megyei Bíróság, B. 695/1958.
59
1956. október 31.
A város Nemzeti Bizottságának felhívása a hősi halottakra
emlékező felvonulásra
A Nemzeti Bizottság felkéri a város lakosságát, hogy a forradalom
harcaiban hősi halált halt magyar véreink emlékére és a róluk
való megemlékezésre november hó 1-jén és 2-án 18 és 20 óra
között ablakaikat gyertyafénnyel világítsák ki.
A gyászlobogókat november hó 2-án is hagyják kint.
Értesítjük a város lakosságát, hogy az olajipari gépgyár dolgozói
a szabadság-hősök tiszteletére a holnapi nap folyamán kegyeleti
felvonulást rendeznek a temetőben.
A gépgyár munkástanácsa felhívja a gépgyár dolgozóit, hogy
holnap reggel 9 órakor gyülekezzenek a gépgyár udvarán. A kegyeleti
felvonulás a gépgyártól 1/2 10 órakor indul a Somogyi
Béla úton a Fő utcán és a Csengeri úton át a temetőbe.
Felkérjük a város lakosságát, hogy aki a kegyeleti felvonuláson
részt akar venni csatlakozzon a menethez.
Városi Nemzeti Bizottság, 1956. október 31.
Forrás: Megyei Bíróság, B. 967/1957.
1956. október 31.
A város Nemzeti Bizottságának felhívása
Felhívjuk a város összes középiskolai tanulóinak figyelmét, hogy
ma du. 2 órakor az iskoláikban jelenjenek meg a Forradalmi Diáktanács
küldötteinek megválasztására.
Nagykanizsa, 1956. október 31.
Forrás: Megyei Bíróság, B. 967/1957.
60
1956. november 1.
A Nagykanizsai Nemzeti Bizottság felhívása a város lakóihoz
Figyelem! Figyelem!
A Nemzeti Bizottság megnyugtatásul közli a város lakosságával,
hogy a honvédelmi minisztériumtól most kapott értesülésünk
szerint az országban észlelhető szovjet csapatmozdulatok a szovjet
haderők kivonulását biztosító intézkedések következményei. A
csapatmozdulatokkal szemben az ország népe a legszigorúbb
semlegesség alapján viselkedik. Minden felesleges beavatkozás
káros következményekkel járna.
A nemzeti bizottság további nyugalomra inti és kéri a lakosságot.
1956. nov. 1. Nemzeti bizottság
Ezt a tájékoztatást a magyar honvédelmi minisztérium és a szovjet
követség között folytatott tárgyalások alapján közöljük.
Forrás: Megyei Bíróság, B. 967/1957.
1956. november 3.
A Nagykanizsai Üveggyár munkásai megkezdték a munkát
Hírek
A Nagykanizsai Üveggyár munkásainak egy csoportja a Vöröskereszt
felkérésére megkezdte a munkát. A gyárban különleges vérpalackokat
gyártanak.
Forrás: Új Zala, 1956. november 3.
1956. november 2.
Nagykanizsai Földgázüzemi Vállalat Munkástanácsának átirata a
Városi Nemzeti Bizottsághoz
Tárgy: Fegyverigénylés vállalati nemzetőrség részére
Üveges Lajos őrnagy bajtárs
Helyben
A Nagykanizsai Földgázüzemi Vállalat Munkástanácsa kéri a
bajtársat, hogy a vállalati nemzetőrség részére 3 db. lőfegyvert
61
kiadni szíveskedjen. A fegyvereket Hajnal Bertalan bajtárs, vállalatunk
alkalmazottja veszi át. A mai nap folyamán Hajnal Bertalan,
Kálcsics János és Gerócs Ferenc bajtársak – mindhárman
vállalatunk dolgozói – lőgyakorlaton vettek már részt a többi,
fegyveres szolgálatra tekintetbe jövő bajtársat f. hó 3-án lőgyakorlatra
elküldjük.
Nagykanizsai Földgázüzemi Vállalat Munkástanácsa
Nagykanizsa, 1956. november 2.
Szabó István s. k.
olvashatatlan aláírás
2 db. puska + 1 pisztoly kiadható és kiadása indokolt.
PH.
Honti György s. k.
3 db puska kiadható a 30 db lőszerrel
Cser őrgy. s. k.
Forrás: Megyei Bíróság, B. 967/1957.
1956. november 2.
A Nagykanizsai Víz- és Csatornamű Vállalat átirata
A Városi Forradalmi Tanács Elnökének
Nagykanizsai Víz-és Csatornamű V[állalat]
Somogyi S u. 47. tel: 21–84.
28/12/1956.
Forradalmi Tanács Elnökének,
Helyben
Nagykanizsa város ivóvízellátása 7 db. mélyfúrású kútból történik.
A kutak egy része lakott területtől távol 2–3 km-re fekszik.
A biztonságos üzemeltetés érdekében szükségesnek látjuk
munkásőrség felállítását a vállalat megbízható katonaviselt dolgozóiból.
62
Fentiek miatt kérjük 10 fő részére a szükséges fegyverzet kiadásának
kieszközlését.
Nagykanizsa, 1956. évi november hó 2-án.
A szükséges intézkedések megtétele végett lássa Orbán Nándor
Nemzetőrség parancsnok és Üveges [Lajos] őrnagy bajtárs.
Nagykanizsa, 1956. nov. 2-án.
PH.
Nagykanizsa Víz- és Csatornamű Vállalat
PH.
olvashatatlan aláírás
Nemzeti Bizottság elnöke
A fegyverek kiadását kérem Üveges őrnagytól.
A fegyverzet kiadható és szükséges. 10 db fegyver + 1 pisztoly
Honti György s. k.
6 db. puska kiadható a 30 db lőszerrel.
Cser őrgy.
Forrás: Megyei Bíróság, B. 967/1957.
1956. november 2.
A beleznai, gelseszigeti, nemespátrói és a MÁV nagykanizsai
XIII. PM. Szakasza Nemzetőrségek felfegyverzése
1.sz. Nagykanizsai Járási Ideiglenes Nemzeti Bizottságtól Honvédség
Parancsnokságának
Dózsa-laktanya
Felkérem, hogy a Beleznai Nemzetőrség Parancsnokának, Kincses
Sándornak a Nemzetőrség felfegyverzésére 7 /hét/ drb. fegyvert
adjanak ki.
Nagykanizsa, 1956. november 2.
Marton Sándor
Id[eiglenes] Nemz[eti] Biz[ottsági] eln[ök]
Honti György s. k.
63
2. sz. Nagykanizsai Járási Ideiglenes Nemzeti Bizottságtól
Katonai parancsnokságnak
Dózsa-laktanya
Felkérem, hogy a Gelsegszigeti Nemzetőrség parancsnokának,
Kéti Kálmánnak a nemzetőrség felfegyverzéséhez 9 /kilenc/ drb.
fegyvert adjanak ki.
Nagykanizsa, 1956. november 2.
Marton Sándor
Id[eiglenes] Nemz[eti] Biz[ottsági] eln[nök]
György s. k. dr.
Paizs [Ferenc] s. k.
A fegyverek kiadását javaslom.
Nagykanizsa, 1956. nov. 2.
Orbán Nándor s. k.
Nemzetőr parancsnok
3. sz. Nemespátrói Nemzeti Bizottság
Megbízólevél
A Nemespátrói Nemzeti Bizottság vezetősége megbízza Gyótár
Jenő pk. Nemespátró 141. sz. alatti lakost, hogy Orbán századosnál
jelentkezzen a Nemespátrói Nemzetőrség tagjainak felfegyverzésére
vonatkozólag.
Nemespátró, 1956. év november hó 2-án.
Bebők János
NB elnök
Hozzájárulunk
Nagykanizsa 1956. nov. 3.
PH.
dr. Lékai [Gyula]
biz. elnök s. k. ph.
64
Gyótár Jenő nevére, Nemespátró nemzetőrsége részére 4 gpi. + 20
db. pu. kiadható.
Honti [György] s. k.
15 db. puska kiadható a 30 db. lőszerrel.
Cser őrgy.
4. sz. A MÁV Szombathelyi Pályafenntartási Főnökség XIII. PM.
szakasza Nagykanizsa által kiadott igazolvány
Az Szh. Pft. p. 13. sz. pályamesteri szakasz forradalmi munkástanács
elnökhelyettese, Pataki György jogosult a munkástanács
részéről a fegyveres alakulattal a kapcsolatot felvenni és a nemzetőrség
részére kapott utasítást továbbítani.
Nagykanizsa, 1956. XI. 2.
MÁV. Szombathelyi Pályafenntartási
Főnökség XIII. pm. Szakasza
Nagykanizsa
olvashatatlan aláírás
munkástanács elnöke
A városi nemzeti bizottság a nemzetőrség részére fegyver kiadását
engedélyezi.
Nagykanizsa, 1956. nov. 2.
PH.
dr. Fekete Iván
Nemz. Biz. Tagja
1 db fegyver kiadható.
Honti [György] s. k.
1 db géppisztoly kiadható 14 db lőszerrel.
Cser őrnagy
Forrás: Megyei Bíróság, B. 967/1957.
65
1956. november 2.
A Dunántúli Kőolajipari Gépgyár Munkástanácsa átirata
a Rendőrség Karhatalmi Tanácsának
Rendőrségi Karhatalmi Tanács
Nagykanizsa
A Dunántúli Kőolajipari Gépgyár munkástanácsa igazolja, hogy
Horváth Ferenc úr a DKG munkástanács megválasztott tagja.
Horváth Ferenc úr a gépgyári dolgozók bizalmát bírja s ennek
fejében kérésünk, hogy a volt vadászfegyverét személyes tulajdonába
a fenti Tanács visszaadja. Nevezett tanácstag személyét
személyazonossági igazolvánnyal igazolja.
Kérjük fentiek szíves elintézését.
Nagykanizsa, 1956. november 2.
[Villányi József]
munkástanács elnöke
Forrás: Megyei Bíróság, TB. 1/1958.
1956. november 3.
A Dunántúli Kőolajipari Gépgyár határozata
Az egyes feleslegesnek vélt beosztásokkal kapcsolatban és szervezési
kérdésekkel foglalkozva az alábbi határozatokat hoztuk:
1./ A munkaügyi, személyzeti, munkásellátási, bérelszámolási
osztályokat összevonjuk.
2./ Németh Zsigmondot a gépkocsijavító műhelyhez áthelyezzük.
Kövesdi Gáspárt, amennyiben elfogadja – műhelybe helyezzük.
Nádasi Józsefet a traktorszerelő műhelybe helyezzük.
3./ Mihályi György főmérnököt szerkesztéshez áthelyezzük.
4./ Az újítási felelősi beosztást a műszaki fejlesztéshez csatoljuk.
Balogh Józsefné elbocsájtva, Maczka Sándor elbocsájtva, Magyar
József szakmunkásnak áthelyezve, Udvari László esztergályosnak
áthelyezve, Láng Emil esztergályosnak áthelyezve, Lázár László
esztergályosnak áthelyezve, Bende Imre esztergályosnak áthelyezve,
Juhász János lakatosnak áthelyezve, Csontos János más
66
munkakörbe áthelyezve, Kelemen László esztergályosnak áthelyezve,
Bukovecz József fúrási géplakatosnak áthelyezve, Bedő
Vilmos esztergályosnak áthelyezve, Németh Miklós segédmunkásnak
áthelyezve, Sörlei Tibor alacsonyabb munkakörbe helyezve,
Helfert Jenő meo-hoz áthelyezve, Gyulai Ernő gk. szerelőnek
áthelyezve, Soós Gyula asztalosnak áthelyezve, Fridrich Ferenc
asztalos m. vezetőnek áthelyezve, Miszlai János meo. vezetőnek
áthelyezve, Róber István gk. szerelőnek áthelyezve, Pálfí István
gk. vill. szerelőnek áthelyezve, Turza Ferenc gk. vill. szerelőnek
áthelyezve, Varga Sándorné áthelyezve
Nagykanizsa, 1956. november 3.
Dunántúli Kőolajipari Gépgyár Nagykanizsa
Nagy Péter
munkástanács elnöke
Forrás: Megyei Bíróság, B. 695/1958.
1956. november 3.
A Dunántúli Kőolajipari Gépgyár átirata a Karhatalmi Tanácshoz
Rendőrségi Karhatalmi Tanács
Nagykanizsa
A Dunántúli Kőolajipari Gépgyár munkástanácsa igazolja,
hogy Zadravecz János munkatárs a DKG munkástanács megválasztott
tagja.
Zadravecz János a gépgyári dolgozók bizalmát bírja, s ennek
fejében kérésünk, hogy a volt vadászfegyverét – személyes tulajdonába
– a fenti Tanács visszaadja.
Nevezett tanácstag személyét, személyazonossági igazolványnyal
igazolja.
Kérjük fentiek szíves elintézését.
Dunántúli Kőolajipari Gépgyár Nagykanizsa
Nagy Péter
munkástanács elnöke
Forrás: Megyei Bíróság, TB. 1/1958.
67
1956. november 3.
A Nagykanizsai Városi Nemzeti Bizottság felhívásai
1. sz.: A Nemzeti Bizottság felhívja mindazon polgári személyek
figyelmét, akik tegnap este folyamán bármilyen fegyvert kaptak,
fegyverrel együtt jelentkezzenek vagy a gimnázium épületében,
vagy a Nemzetőr palotában kiképzés céljából.
Nagykanizsa, 1956. november 2.
2. sz.: Felkérjük a város lakosságának mindazon tagjait, akik akár
mint tényleges, akár mint tartalékosok a tüzérségnél kiképzésben
részesültek, a nagykanizsai Gábor Áron laktanyában megbeszélés
végett jelentkezzenek. Jelentkezni egész nap lehet.
3.sz.: Közli a Nemzeti Bizottság, hogy a Földgázszerelő Vállalatnál
3 fő szerelő és szerelő segédmunkás, az Ingatlankezelő Vállalatnál
bádogos, tetőfedő, asztalos, tűzhelylakatos és kőmíves
munkahelyek vannak.
Az érdeklődők jelentkezzenek az érdekelt vállalatoknál.
Forrás: Megyei Bíróság, B. 967/1957.
1956. november 3.
A nagykanizsai I. sz. Téglagyár Nemzetőrségének felfegyverzése
Fegyverzet felvételezés
A Nagykanizsai I. sz. Téglagyár (Vorosilov útja 89. sz.) megbízza
a gyár vezetősége, a munkástanácsa és a forradalmi ifjúsági bizottság
nevében, hogy a téglagyár védelmére és kizárólagos őrzésére
4 db géppisztolyt, póttárral, esetleges ruházatot Domonkos
Zoltán és Seregélyes György bajtársak volt katonaviseltek illetékes
helyen felvételezzék és kizárólag a gyár védelmére beállított 8
fős, 8 óránkénti váltással az őrség rendelkezésére bocsássa.
Nagykanizsa 1956. nov. 3.
Balogh [...] Szabó Zsolt
gyárvezető h[elyettes] forradalmi munkás bizottság
h[elyettes] elnöke
68
Megbízólevél
A Nagykanizsai Katonai Bizottság megbízza Klekner Ferenc
bajtársat, hogy a határvadász laktanyából 5, azaz öt darab pisztolyt
átvegyen, hozzávaló lőszerrel együtt.
Nagykanizsa, 1956. november 3.
Orbán Nándor
Katonai Bizottság elnöke
Forrás: Megyei Bíróság, B. 967/1957.
1956. november 3.
A Nagykanizsai Tejüzem Munkástanácsának átirata
a Katonai Forradalmi Tanácshoz
Nagykanizsai Katonai Forradalmi Tanács
Nagykanizsa
A Nagykanizsai Tejüzem Munkás Tanácsa a mai napon a következő
munkásait választotta meg az üzembiztonsági Nemzetőrség
tagjainak. 1. Boros József, 2. Soós István, 3. Holczer Ferenc 4.
Etelvári István, 5. Bujdosó Sándor
A fenti nemzetőrség tagjai közül Soós Istvánt választotta meg a
Munkástanács parancsnoknak. A Munkástanács igazolja, hogy a
fenti munkások mind katonai kiképzésen átestek és fegyelmezett
magatartásúak.
Kéri a Munkástanács, hogy a részükre fegyvert és lőszert adjanak
ki.
Nagykanizsa, 1956. nov. 3-án.
PH.
Zalamegyei Tejipari Vállalat
Nagykanizsai üzeme
Nagykanizsa
olvashatatlan aláírás
Tejüzemi Munkástanács
69
Hozzájárulok:
Nagykanizsa 1956. nov. 3.
dr. Lékai [Gyula] biz. elnök s. k.
A tejüzem szállítóeszközeinek biztosítására a 10 puska, 4 gpi., 4
pi. kiadható.
Honti [György] s. k.
10 db. puska kiadható a 30 db. lőszerrel.
[...] őrnagy s. k.
Forrás: Megyei Bíróság, B. 967/1957.
1956. november 4.
A Nagykanizsai Nemzeti Bizottság felhívása
A Nemzeti Bizottság értesíti a város lakosságát, hogy az éjszakai
szovjet csapatmozgásokból következtetve Nagykanizsa város
katonai megszállása is várható.
Zalaegerszeg és Kaposvár városokat szovjet csapatok megszállták,
a lakosság és a honvédalakulatok ellenállást nem tanúsítottak,
ezért a város elfoglalása zavartalanul és minden erőszakos
cselekménytől függetlenül történt meg.
Minthogy Nagykanizsa város ebben a helyzetben mást nem tehet,
mint többi városunk, de mert Budapesten is, országunk fővárosában
az az álláspont, hogy a túlnyomó túlerővel szemben harcolni
nemcsak céltalan, de egyenesen káros, ezért arra kérjük fel
Nagykanizsa város józan és megfontolt lakosságát, hogy gyermekeink,
asszonyaink, családtagjaink életének biztosítása érdekében
semmiféle ellenállást ne fejtsen ki.
Különös nyomatékkal kérjük fel mindazokat, akiknek az elmúlt
napok során, mint nemzetőröknek, vagy egyéb módon fegyver
került a birtokukba, fegyverüket ne használják a szovjet csapatokra,
tüzet ne nyissanak, mert minden puskalövés alkalmas lehet
arra, hogy ennek a városnak lakosságát súlyos szenvedéseknek és
megtorló intézkedéseknek teszik ki.
70
Kérjük a város lakóit, hogy továbbra is őrizzék meg nyugalmukat.
1956. nov. 4.
Forrás: Megyei Bíróság, B. 967/1957.
1956. november 7.
Nagykanizsa város katonai parancsnoka közleménye
A szovjet katonai alakulatok miután a rend helyreállításában segédkezet
nyújtottak a nagykanizsai katonai parancsnokságnak, s
miután itt tartózkodásuk alatt a város lakossága nyugodtan és
fegyelmezetten viselkedett, szerdán a délutáni órákban eltávoztak
Nagykanizsáról.
Forrás: Délzala, 1956. november 10.
1956. november 7.
Dr. Lékai Gyula és Paizs Ferenc nyilatkozata
szabadon bocsátásukról
Halló, halló, figyelem!
Dr. Lékai Gyula és dr. Paizs Ferenc a következő nyilatkozat közzétételét
kérik:
Alig egy héttel ezelőtt városunk lakossága a forradalom lázában
égett. Ezt a megmozdulást azonban olyan jelenségek kísérték,
melyek a rendet, a város biztonságát veszélyeztették. Városunk
sorsáért és a forradalom vívmányainak megtartásáért aggódva
néhányan Nagykanizsa mérsékelt, megfontolt barátunk és a dolgozó
nép széles rétegei bevonásával elhatároztuk, hogy közbelépünk.
Életre hívtuk Nagykanizsán a Nemzeti Bizottságot, melynek
elsődleges feladatául a rend, a fegyelem helyreállítását, nemkülönben
a város élelmezésének biztosítását és a forradalom vívmányainak
megtartását tűztük ki. Ebben a nehéz és felelősségteljes
munkában a város tanácsának, üzemeinek, vállalatainak, munkástanácsainak
bizalmából és velük karöltve, fáradságot nem ismerve
dolgoztunk. Munkánk nyomán a felzaklatott kedélyek némileg
71
megnyugodtak, a rend és fegyelem helyreállt, a túlzó elemek káros
munkáját kikapcsoltuk.
Ilyen körülmények között vált lehetővé azután, hogy városunk
lakossága és honvédségünk a szovjet csapatok megérkezésekor
rendben és nyugodtan viselkedett és ezzel városunk egész lakossága
megmenekült attól, hogy a város harci cselekmények színhelyévé
váljék.
Eddigi tevékenységünket a honvédség illetékes szervei felülvizsgálták
és ennek eredményeképpen megállapították, hogy közreműködésünk
a város vitathatatlan érdekeit szolgálta és minden
kilengéstől mentes volt. Hangsúlyozzuk, hogy tevékenységünk
célja – amint azt már közbelépésünk alkalmával is több ízben
hangsúlyoztuk – Nagykanizsa város összes lakóinak biztonsága,
városunk rendjének helyreállítása volt és nem követtünk semmiféle
olyan célt ebben a munkában, amely akár a földbirtokos,
vagy tőkés rend hatalmának visszaállítását szolgálta, vagy szolgálhatta
volna.
Amikor városunk lakosságával közöljük, hogy a személyünkkel
kapcsolatos intézkedések ma fél egy órakor megszűntek és
szabadlábra helyeztek bennünket, mélységes meghatottsággal és
köszönettel adózunk Nagykanizsa város dolgozó népének, a városi
tanács vezetőinek, a pártszerveknek, vállalatoknak, intézményeknek,
összes barátainknak azért, hogy önzetlen és a város
érdekeit szolgáló munkánkat támogatták és mellettünk hitet tettek.
1956. november 7-én.
Dr. Lékai Gyula
Dr. Paizs Ferenc
Forrás: Megyei Bíróság, B. 967/1957.
72
1957. március 15.
A Zalai Hírlap szerkesztőségi cikke a nagykanizsai
forradalom résztvevői ellen
Tanár úr kérem, ez mégsem járja!
Nem bizony. Nem lehet büntetlenül visszaélni még a nagykanizsai
általános gimnáziumban sem az igazgatói tekintéllyel, a szülök,
tanítványok bizalmával. Nem tűrjük, hogy a rájuk bízott diákokat
aljas ellenforradalmi céljaik eszközéül használják fel. Mert
Ön Gőgös, Solty és Rimái kollégáival együtt az október, novemberi
ellenforradalmi napokban pontosan ezt tette. Ne csodálkozzon
hát azon, hogy most arra a sorsra jutott, mint a többi ellenforradalmár.
Jól tudom, hogy a városban egyesek most valamiféle ártatlanul
meghurcolt „nemzeti hősöket” szeretnének Önökből kreálni. Ismerve
a nagykanizsaiak józan tárgyilagosságát, nem sok sikerre
számíthatnak. Nem, a nagykanizsai munkásokat nem tévesztik
meg a mézédes szavak, a külső látszatok. Az októberi nehéz napokban
megtanulták ki a nép barátja és ki a nép ellensége. Önöket
Gőgös úr az utóbbiak közé sorolja a legtöbb becsületes ember
Nagykanizsán. Azok számára pedig, akik esetleg még kételkednek
ebben, hadd idézzük fel Gőgös, Solty és Rimai urak ellenforradalmi
tevékenységének néhány mozaikját.
1956. október 30. Az általános gimnázium igazgatói irodájában
a régóta várt viszontlátás örömével ölelkezik két jóbarát. Gőgös
igazgató és Orbán exszázados úr, volt horthysta zászlóalj parancsnok.
Örömük érthető. Amiről Keszthelyen oly sokat álmodoztak,
az most végre beteljesedett. Orbán újra felöltheti századosi
egyenruháját. Újra parancsolhat, diktálhat, a „proliknak”. Gőgös
úr viszont Festetich hercegék neveltje végre levetheti a képmutatás
demokratikus álarcát.
Nem késlekednek egy percig sem. Most, vagy soha – kiabálják
a megtévesztett diákok az utcán. Most, vagy soha, kacsint össze a
két cinkos. És munkához látnak. Munkájuk tárgya: terv készítése
abból a célból, hogy a nagykanizsai diákokat az ellenforradalom
aljas céljaira felhasználják.
1956. október 31. Tanári gyűlés, diák nemzetőrség (magyarán
ágyútölteléknek szánt alakulat az ellenforradalmárok kezében)
73
megalakítása céljából. Gőgös vezeti be, majd Orbán beszél.
Hangzatos frázisok, demagóg jelszavak – amint az akkoriban
annyira divatban volt. A sok körmondatból csak nagy nehezen
világosodik ki, mit is akarnak tulajdonképpen: A diáknemzetőrség
célja – amint azt Orbán, többször is kihangsúlyozta – harcolni
a szovjet csapatok ellen, fegyveresen támogatni a budapesti ellenforradalmat.
A nemzetőrségbe fiúk, lányok beléphetnek. A fiúk
rövid elméleti és gyakorlati lőkiképzést kapnak. A lányokat sebesültápolásra
oktatják ki. (Gőgös, Solty ma már persze kétségbeesetten
tagadja, hogy a nemzetőrséget harcra, a felszabadítók
elleni harcra szervezték.) A fiúkat rendfenntartásra kívántuk felhasználni
– vallja Solty. Számos tanú bizonyítja ennek ellenkezőjét.
Egyébként is az ápolónők kiképzése világosan mutatja igazi
szándékaikat. Ápolónőre harc közben van szükség. Ki ellen akartak
harcolni? Kiktől rettegtek az ellenforradalmárok? A szovjet
csapatoktól.
November 1–2. A tanári segédlettel Orbán százados kezére játszott
diákcsapatot forgószínpadszerűen fegyverismeretre oktatják.
Puska, géppisztoly, pisztoly, kézigránát kezelés alkotja a kiképzés
anyagát. A gyerekeket honvédségi köpenybe öltöztetik, hogy,
amint Gőgös mondta, „hozzászokjanak”. Az elméleti oktatást
éleslövészet követi. Solty, Márkus, Pálos tanárok vezetik. Pálos
tanár fiatalember. A népi demokrácia segítette a tanári diplomához.
Nem is csinálja szívesen. Látszik rajta, nincs ínyére a dolog.
Dehát Gőgös megfélemlítette őket, nem mertek nemet mondani.
Solty, az egészen mást. Ő szívvel-lélekkel ügyködik. Sajátkezűen
osztja ki a töltényeket és mindig megtalálja a módját, hogy közben-
közben ellenforradalmi jelszavakkal fokozza diákjai harci
kedvét.
Hogy mennyire nem voltak ártatlanok ezek a kiképzések, azt
többet között nagyon beszédesen bizonyítják a diákotthonban
lefoglalt ellenforradalmi röpiratok, gúnyversek. Lövei József tanuló
bizonyára nem az ujjából szopta a Viszály című novella témáját,
nem véletlenül dicsekedik azzal, hogy „Iván szobrát ledöntöttük”,
meghogy „Gyűlölettel nézem a szovjet tankok vörös csillagát”.
(Ilyen előkészítés után nem is csodálom.) Visszaemlékezés
című verse még nyíltabban árulkodik a kiképzés céljáról. Idézem:
„Az erdő hív, az erdő igaz barát. Ott osztogat hazafi halálos csa74
pást.” (Tizenöt–tizenhat éves fiúknak nem igen juthatott eszébe
ilyesmi. Ezt a Szabad Európa emlőiből táplálkozó felnőttek, az
olyan tanárok súghatták meg nekik, mint Solty, Gőgös és társai.)
Gyűlnek az üvegek a gimnázium egyik szertárában. Orbánék
benzinért, vattáért szaladgálnak. Ez is csak ártatlan szórakozás
volt? Vagy esetleg a felszabadító hadsereg tankjai ellen szánták
ezeket? Azt hiszem, igen. A szülők nem is tudják, mire használják
fel gyermekeiket. Soltyék lelkére kötötték valamennyinek, hogy
hallgassanak otthon. Nem is csodálom. A többségükben becsületes
munkás, értelmiségi szülők nem igen engednék, hogy gyermekeiket
Orbán-féle fasiszták halálba kergessék. Amelyik szülő
mégis megsejtett valamit, az tiltakozik, mint Bükiné is, vagy
Bányi János tanuló édesanyja. Gőgösék persze kimagyarázták a
dolgot. Hazudni, kétértelműén beszélni jól megtanultak, annyi
bizonyos.
Az olajmunkás kultúrház zsúfolásig tömve. Üléseznek az ellenforradalmi
bizottságok küldöttei. Egyszer csak mozgolódás támad.
Megérkeztek Győrből a város küldöttei. Köztük Rimai tanár
úr is. (A Gőgös, Solty, Rimai triumvirátus legaljasabbika.) Hogy
jobban hallják, feláll egy székre. Csak úgy fröcskölnek gyűlölettől
átitatott szavai. Itt a cselekvés órája... Fegyvert az oroszok
ellen... Nagyobb erélyt. Itt még szabadon járnak az ávósok... Kövessük
a győri példát... Az ávósoknak nincs igazolványuk... Egyszerűen
igazoltatni kell őket. ha nem tudják magukat igazolni,
agyon kell lőni őket, ott ahol érjük... Kell ehhez kommentár?
Decemberben a rendőrség őrizetbe vett három, röpcédulát terjesztő
diákot. (Nem múlt el nyomtalanul Soltyék és Gőgösek «kiképzése
».) Solty újabb érdemeket akar szerezni. Elmegy a rendőrségre
és „kiszabadítja” őket. A szülők könnyekig hálásak, ő a nap
hőse. Csakhogy... A rendőrtisztviselő előtt elszólta magát Solty
úr. – Ha a fiúkat kiengedik, garantálom, hogy nem lesz többet
röpcédulázás Kanizsán. Nem is volt, tehát... Nem kell ennél jobb
bizonyíték.
Pedagógus szakszervezeti vezetőségválasztás, vagy még sem
az? Az ember azt is hihetnék, hogy az ellenforradalmi tanács tart
ülést. Ugyanazok az arcok az elnökségben. Gőgös nyitja meg a
gyűlést, Harkány szónokol.
75
– Ne várjunk a kormányra! Át kell mentenünk a forradalmi tanácsot,
stb... Majdnem sikerült nekik. (Mert, ha nem tévedek, Pál,
Harkány, Kovács Dezső nevét az ellenforradalmi bizottság listáján
is olvastam. Sőt, ha jól emlékszem Pál igazgató annak is elnöke
volt???)
Végül még egy mozzanat 1956. március 15. A Hősök szobránál
ünneplő fiatalok állnak. Valamelyik tanár beszél:
– Örök hála és dicsőség a felszabadító szovjet hadseregnek, aki
lehetővé tette számunkra, hogy megvalósíthassuk a márciusi ifjúság
célkitűzéseit... No nézd csak, hiszen Gőgös igazgató úr, aki
fél év múlva a szovjet csapatok elleni fegyveres támadást szervezi.
Ej, ej, tanár úr! Ez enyhén szólva is arcátlanság. Még pontosabban:
ellenforradalmiság.
Az ellenforradalmároknak pedig a börtönben a helye.
Vasvári Ferenc
Forrás: Zalai Hírlap, 1957. március 15.
76
77
Egy kívülálló benyomásai – ez a cím is állhatna a következő beszámoló
élén, hiszen a forradalom időszakáról írva mindvégig a
kívülállóságát hangsúlyozza az írója. A kötetünkben szereplő
másik iskolai füzet íróit meghurcolták titokban papírra vetett gondolataikért.
A mi pincér szerzőnk azonban 1957 nyarán önként
fog ceruzát és írja le emlékeit. A szövegből részleteket közlünk
csak, teljes terjedelmében elolvasható és a füzet oldalairól készült
képek is megtekinthetők a www.nagykar.hu honlap digitális gyűjteményében
az „1956-os anyagok – Nagykanizsa – Zala – Magyarország”
című részben. Ez a dokumentum még nem került
publikálásra, ezért a nagykanizsai közönség nem ismeri, pedig a
kor hangulatának felidézése szempontjából ebből a kiadványból
fontos részeket közölni igen tanulságos – ezzel érvelt a szerkesztő,
amikor a Thúry György Múzeumtól a közzététel engedélyezését
kérte. Köszönet az engedélyért és Kunics Zsuzsának azért, mert
felhívta a dokumentumra a figyelmet.
Csillaghullás Nagykanizsán
(Vadlya Alajos pincér)
Tüntetés Nagykanizsán
1956. október hó 24-én reggel a rendes időben keltem fel. Reggelizés
után feleségem elment a piacra bevásárolni. Én pedig tettemvettem
a Nagykanizsa Szabadság tér 4. II. emeleti, csak egy szobából
álló lakásunkban, amelynek ablaka az orosz emlékműre
nézett, a város kellős közepén. Munkám végeztével lementem a
lépcsőkön azzal a szándékkal, hogy felpótoljam a szenes és fás
pincéből a fenti tüzelő készleteinket. Amint lefelé igyekeztem,
éppen hozzám tartott felfelé egy régi barátom. Üdvözöltük egymást
és azt kérdezte a barátom, hogy hallottam-e az újságot?
Mondtam néki, hogy nem tudok semmi különöset. Egyszerűen
nem akarta nékem elhinni. Amint mondotta, azért nem hiszi ezt
el, mert tudja, hogy van rádiókészülékem. Ekkor, hogy megnyugtassam
arról, hogy igazat mondtam, azt mondtam néki. „Ferikém,
78
ismersz engem, hogy mindig igazat szoktam beszélni és most is
becsületszavamra kijelentem, hogy nem tudok semmi olyan hírt,
amely Téged ilyen titokzatossá tesz”. Ekkor barátom fel sem jött
a lakásomba, hanem ott a lépcsőházban elsorolta, hogy Budapesten
kitört a forradalom, felkelt a pesti ifjúság és fegyveres harcok
vannak a fővárosban, Hegedűs András volt miniszterelnököt és
Gerő országos párttitkárt mentőautóval kimentették az ostromlott
fővárosból. Budapesten életbe léptették a kijárási tilalmat és teljesen
bizonytalan és ellentmondó hírek vannak forgalomban a pesti
állapotokról. Amikor Feri ezeket elmondotta nékem, már megszólalt
a Nagykanizsa város tulajdonát képező hangos hírmondókészülék
is, amit a város lakói „bömböldének” neveznek gúnyosan.
Nos, a „bömbölde” ettől kezdve üzemben volt, éjjel és nappal....
Nagyjából megismételte a Feri által már elmondottakat.
Elbúcsúztunk egymástól azzal, hogy kölcsönösen megfogadtuk
egymásnak, hogy se jobbra, se balra nem avatkozunk bele semmibe
sem. Kimaradunk a „buliból”....
Ezután nemsokára hazaérkezett a feleségem is a piacról, aki
már szintén hallott már egyet mást a pesti zavargásokról. Nagyon
nyomott lett a hangulat az emberek körében. Még senki nem tudott
semmi biztosat és senki nem tudta, hogy a vége mi lesz...
Nem mertek nyilatkozni egyelőre, egymás előtt...
Az ebédutáni órákban, már megváltozott a város képe és nyugalma.
Bizonyos fokú és szinte tapintható idegesség ülte meg a
várost... Kisebb és nagyobb csoportokba verődve tanácskoztak,
beszélgettek és helyenként vitatkoztak is az emberek. Cél és ok
nélkül tartózkodtak az emberek az utcákon, különösen a tankötelesek...
Egyszerre csak híre érkezett annak, hogy a Maort üzemek
munkássága tüntető felvonulásra készül... A felvonulás idejét,
délután 4 órára tűzték ki. Azok részére, akik nem Nagykanizsaiak,
el kell mondanom azt, hogy a nagykanizsai ipari üzemek között,
úgy jelentőségében, mint nagyságában, és a foglalkoztatottság
tekintetében a Maort Üzemek az elsők. Több ezren dolgoznak
ezen vállalatnál. Nagykanizsa és környéke, amint azt sokat tudják
az országban, híres olaj lelőhely. Ezen üzemek alapjait, az 1930-
as években az amerikai olajtársaságok rakták le. Szóval a keletkezésétől
napjainkig, mindig felfigyelt a város lakossága arra, ha a
Maort valamit csinált, mert a Maort helyi viszonylatban mamut79
üzem. Így történt ez a tüntetéssel is. A város többsége kiment az
utcára, hogy lássa a tüntetést. A város belső utcáit, ezrek és tízezrek
lepték el. Én az ablakhoz álltam és a szép verőfényes őszi
napsütésben, kikönyököltem az ablakon és vártam a tüntető menetet.
Pontosan délután 4-kor ért, a szép 8-as sorokban vonuló
munkások éle az elé a kétemeletes ház elé, amelyben akkor még
én is laktam, Szabadság tér 4. szám elé, vagy ahogy Nagykanizsán
mondják a „Ligaház” elé. Ugyanis e ház egész első emeleti
részét már évtizedek óta a „Zöldkereszt” Anya és Csecsemővédő
Intézet bírja. A földszinten üzlethelyiségek vannak, míg a második
emeleti részen pedig több család lakik. E ház, amely helyi
viszonylatban műemlékként él a város lakóinak szemében, egy
több száz éves épület, helyenként 60–80 centiméteres falakkal.
Amikor 1686-ban Nagykanizsa várát visszafoglalták a török hódítóktól,
a várat lebontották és e sok vihart látott történelmi nevezetességű
vár tégláiból építették többek között a „Ligaházat” is,
amely eredetileg szállodának épült. A szálló neve „Hotel Oroszlán”
volt és fennállása alatt, számtalan történelmi nevű hadvezér
és államférfit fogadott be a szálló, ódon falai közé. Most „generál”
tatarozást kapott és mint ilyen, a városka egyik legszebb épületévé
lépett elő, de azért megőrizve patináját. Ezen épületből,
különösen a második emeletről, szinte mindent látni lehet, ami a
városban történik. Így a későbbi napok során, amikor az idő rossz
volt, vagy a „bömböldéből” vett hírek szerint, beállott a kimenési
tilalom, csak az ablakhoz kellett állni vagy ülni, és az ember, a
város „ütőerén” tarthatta a kezét, vagyis mindent látott...
Na, de egy kicsit elkanyarodtam. Térjünk vissza a tüntető menethez.
Amint már írtam, a Maort Üzemek tüntető menete, 8-as sorokban
vonultak az üzemből kiindulva végig a Somogyi Béla utcán, a
régebben Király utcán, a Sztálin Útja felé, amit régen Főtérnek
neveztek. A tüntető menethez nagyobbrészt munkaruhában, olajosan,
kormosan, feketén, ki-ki a beosztása szerinti munkakörben
végzett munkájának látható nyomaival ellátva vett részt a felvonulásban.
Az élen piros-fehér-zöld színű nemzeti zászlókkal felszerelt
munkások jöttek. Sem túl lassan, sem gyorsan nem jöttek
amúgy kényelmes, rendes menetben. Amint a tüntető menet kí80
gyózva ömlött előre, ütemesen kiáltották, száz és ezer torokból,
hogy „Am-nesz-ti-át”, „Am-nesz-ti-át”, „Am-nesz-ti-át”....
Amint a menet kiért a Szabadság tér 4. szám elé, a „Ligaház”
elé, egy pár másodpercre megállt az éle és bevárta a menet felzárkózását,
majd újra megindultak előre. Ekkor az él, egy vonalba
került a Szabadság-téri parkkal, amelynek a közepén állott a
Szovjet emlékmű, ahogy Nagykanizsán nevezték, az „Iván szobor”,
vagy „Sztálin szobor”. Eddig a felvonulás, ha szabad ezt a
kifejezést használni, szép volt... Ettől kezdve azonban mintha
kicserélték volna az embereket.... Amint az éle elérte a szoborral
való egy vonalat, egyszerre olyan füttykoncert lett hallható, hogy
majdnem a füleket kellett befogni és a menet résztvevői valamennyien
a szoborra néztek és fütyültek, fütyültek és fütyültek....
Ekkor magamhoz vettem a kalapom és egy ellenállhatatlan erő
sugallatára, lementem az utcára. Elkeveredtem a járdákon álló
ezer és ezer ember között és mindent láttam, amely körülöttem
történt.
A menet megállott a volt „Centrál” szállóval szemben lévő és
az I. Világháború magyar hőseinek tiszteletére állított szoborral
egyvonalban, arccal Kelet felé. Ekkor már az úgynevezett „Katonás”
rend is felbomlott. A tízezrekre menő tömeg, a járdákról
lement az úttestre és így egybeolvadott a volt járdai tömeg, a katonás
rendben megérkezett tüntető tömeggel... Ekkor a szobor
talpazatára, annak a két szélső végére állott, egy-egy olajoskormos
ruhájú fiatal munkás. A középső részén a szobornak pedig
egy harmadik személy, egy szintén fiatal ember, elszavalta
Petőfi „Nemzeti dalát”. A tömeg pedig a szavalóval együtt mondta
a „Nemzeti dal” vissza-visszatérő refrénjét. Utána Vörösmarthy
„Szózatát” és a Kölcsey „Himnuszát” énekelte el, a rengeteg jelenlévő
nagykanizsai ember. Ezután valaki felkérte a megjelenteket
arra, hogy oszoljanak szét... Erre pedig többen, még hangosabban
arra kérték a tömeget, hogy vonuljon a főposta épülete
elé... Erre voltak, akik szétmentek, de a nagyobb zöme a tömegnek,
a főposta felé vette útja irányát. Amint a tömeg, már nem
fegyelmezett sorokban, mint a Maortosok, befordult a Sztálin
útról, az Ady Endre utcába, vagyis a régi Főtérről, a régi Horthy
Miklós utcába, az utca kereszteződésnél a Centrállal szemben,
megállott ismét. Ekkor a legkülönbözőbb jelszavakat kiáltozták
81
kórusban. Ilyeneket; „Vesszen Rákosi”, „Vesszen Gerő, „Rákosinak
kötelet” „Vesszenek az oroszok” „Nem kell orosz segítség”
„Amnesztiát” „Sajtószabadságot” „Nem kell a párt” „Le a vörös
csillagokkal” „Ruszkik, menjetek haza”.
Ekkor a tömeg észrevette az első vörös csillagot, az Ady Endre
utca 2. számú házon, az üvegszaküzlet portálja felett... Felkiabáltak,
hogy üssék le azt onnan. Erre a portál felett lévő ablak felnyílt
és egy sovány termetű, sápadt képű fiatalasszony kihajolt az
ablakon és két kézzel próbálta azt onnan ledobni. De ehhez elég
ereje nem volt. Erre eltűnt az ablakból, majd ismét visszatért az
ablakhoz, egy kályhai szénmerő bádoglapáttal. Ennek a segítségével,
ha nem is tudta onnan leütni, de annyit sikerült elérni-e,
hogy a vörös csillag bekeretezett üveg szemeit kiverte és a vaskeretet
összehorpasztotta. A tömeg hálás tapssal jutalmazta, az első
nagykanizsai vörös csillag lehullását, és az asszonyka fáradozásait...
A tüntető sokaság tovább vonult... A következő állomás, a régebbi
Városháza épülete volt, a mai Tanácsháza. Itt is megállott a
tömeg. Több fiatal fiú berohant a kapun, és irány a tanácsházi
erkély. Itt, az ott lévő vörös csillagot leverték és a vörös zászlókat
bevették a tartókból. A nemzeti lobogót pedig változatlanul a
helyén hagyták. A tömeg ismét tapsolt... Pár perc után, ismét tovább
vonultak, arccal a vasút felé. Így érkeztek el a főposta és a
nagykanizsai helyőrség tiszti klubja elé. Itt legalább 20 percig
„lehorgonyzott” a tüntető menet. Először is, a tüntetők közül,
több fiatal levette a tiszti club régi címerrel ellátott nemzeti lobogóját.
A lobogó közepéből zsebkéssel kimetszették a sarlós és
kalapácsos címert, majd az így „megkasztrált” lobogót visszatették
a helyére. Utána a vörös lobogót és a már kivágott sarlóskalapácsos
címerrészt, összetaposták és széttépték. Közben a
tömeg éltette a pesti ifjúságot és „Vesszen Gerő” „Kötelet Rákosinak”
stb. stb. jelszavakat kiabálta. Ekkor egy hosszú bőrkabátos
és sárgacipős, jóvágású ifjú felállt a főposta épületének, földszinti
ablakába, és onnan egy pár perces szónoklatot tartott, az állandóan
zajongó és jelszavakat, jelmondatokat kiáltó ezrekhez. Közben
már annyi üveg, főleg vörös csillagok ablaküvegeinek a törmelékei
hevertek a járdákon, hogy hallani lehetett, amint akaratlanul,
vagy készakarva a taposástól, recsegtek és ropogtak... Helyenkint,
82
itt-ott, egy-egy ablaküveg is hiányzott már ekkor. A főposta ablakában
szónokoló ifjú, a beszéde elhangzása után, egy „16” pontos
követelést vagy határozati javaslatot olvasott fel, amit a tömeg
örömujjongással és helyesléssel elfogadott. Már képtelen lennék a
16 pontot, pontról-pontra elsorolni, de egy párra még emlékszem.
Így szó volt az orosz csoportok azonnali kivonásáról, a sajtószabadságról,
a normarendszer eltörléséről, a munkaversenyek megszűntetéséről,
a többpárt rendszerről, az új választások kiírásáról,
a honvédség új ruhájáról és rangjelzéséről.
Ezután a szónok javaslatára elhatározta a tüntető tömeg, hogy
nem oszlik széjjel, hanem együttesen kivonul a vasúti pályaudvarra.
Ez idő alatt, mintha a földből szedték volna elő, majdnem
minden harmadik ember kabáthajtókájára, vagy mellére, kikerült
a nemzeti kokárda. Így aztán lassan, mint egy mindent elsöprő
folyam, megindult a tüntető menet a vasútállomáshoz.
Útközben három középület esett még a felvonulók útjába. Így
az Sz.T.K. nagykanizsai kirendeltségének épülete, a „Vörös Csillag
Termelőszövetkezet” használatában lévő emeletes épület és a
Vajgyár épülete. Amire a tömeg elérte ezen épületeket, azokon
már ismeretlen kezek, elvégezték az „átállást”, vagyis a vörös
csillagoktól és a vörös lobogóktól és sarlós-kalapácsos címerektől
azokat megszabadították... Így ért a tömeg ki a pályaudvar előtti
köröndre. Itt megálltak és többen „előkerítették” az állomásfőnököt.
A vasút főbejárati részén, a vörös csillag és vörös lobogó, a
megszokott helyén volt. A tömeg izgatottan viselkedett és szinte
érezni lehetett, hogy az állomásfőnöknek és a tömegnek vitája van
egymással... Amint tőlem, jobbra és balra állóktól, akkor és ott
hallottam, a főnök nem akart a tömeg kívánságának eleget tenni
és így a „vörös felségjeleket” amint ott egyesek nevezték a vörös
csillagot és lobogót, levenni a helyéről... Közben a tömeg ide-oda
hullámzott, és én amúgy is eléggé a hátsó szélén állottam és így
nem láttam mást, mint egy jó félóráig tartó vitát, majd annak elmúltával
a pályaudvarról is lekerültek a „vörös felségjelek”,
amint ott a tömeg nevezte... Később azt hallottam, hogy az állomásfőnököt
megverték egyes tüntetők, még később napok múlva
a „Szabad Európa” azt mondta be, hogy agyonverték... Én nem
jártam e hír után, sem akkor, sem ma, így ma sem tudom, hogy
bántották-e, vagy nem? Él-e, vagy meghalt-e?
83
A tüntető tömeg ezután arról tanakodott, hogy visszamenjeneke
azon az útvonalon , amelyen a vasúti állomásra kijöttek, avagy,
a vasúti alul és felüljárón keresztül Vorosilov úton, régebbi nevén
Csengeri úton térjenek-e vissza a város közepébe? A végén úgy
döntöttek, hogy Csengerin mennek vissza. Ennél fogva, a tüntető
menet végétől lett a visszafelé menő tömeg eleje. Én tekintettel
arra, hogy a legvégén voltam mindig, így visszafelé egészen előre
kerültem. Tekintve, hogy idegbeteg ember vagyok és tömegiszonyom
van, a betegségemből kifolyóan, odának is meg visszának
is 20–30 méterrel leges-leghátrább, illetve ugyanennyivel legelőbb
mentem, egyedül és társtalanul, azért, hogy kellő levegőt
kaphassak. De azaz átkozott kíváncsiság, nem hagyott békén.
Tekintve, hogy már több alkalommal is belekontárkodtam az
irodalomba, mert eddig már 3 riportregényt is írtam, amelyek
éppen most vannak elbírálás alatt a budapesti Szépirodalmi
Könyvkiadónál, engem mint párton kívülit, inkább az új “riportanyag”
iránti kíváncsiság hajtott, hogy a lehetőséghez képest,
mindent lássak, amit a forradalmi tömeg produkál.... Az a tény,
hogy 20–30 méterről követtem a tömeget, nem büntetendő dolog.
Én az első percben elhatároztam, hogy kimaradok a „buliból” és
ezt mindvégig sikerült is megtartanom... Így tehát amit ezen riportomban
„hozok”, az a teljesen elfogulatlan, pártonkívüli ember
meglátása, s ami külön méltánylást érdemel az az, hogy ellentétben
az uralkodó divattól, igaz is.
Szóval ott hagytam el, hogy a tüntető tömeg megfordult és Vorosilov,
illetve Csengeri utcán át kívánt visszamenni a város központjába.
Ennek az elhatározásnak megfelelően a tömeg egy része
az aluljárón, a más része pedig a felüljárón kezdett áthömpölyögni,
vagy ahogy most 8 hónap után mondanák „áthőbörögni” a
vasúti síneken, vagy azok alatt. Ezen a részen van 4 különálló
emeletes ház. Ezért e házakat Nagykanizsán, „négyházaknak”
nevezik. Amint a tömeg éle ideért, látták az elöl jövők, hogy az
emeleti rész magasságában egy címeres magyar lobogót lenget az
őszi szél. Erre kiugrott a tömegből több fiatalember s közülük az
egyik, a macska ügyességét megdöntő ügyességgel felkúszott a
villámhárítón a lobogóhoz, nyílván azzal a nem rejtett célzattal,
hogy azt onnan levegye. Amint elérte a lobogó csücskét egy kézzel,
mert a másik kezével önmagát tartotta a dróthuzalon, a szél
84
által összekuszált lobogót, amennyire lehetett kisimította azért,
hogy láthassa, hogy milyen címer díszíti a piros-fehér-zöld zászlót...
Ekkor mindenki láthatta, hogy a zászlón még a Horthy korabeli
magyar címer volt, a két angyallal... Erre a több ezer ember
egyszerre kiáltott fel a fiatalemberhez, azt kiáltva, hogy „ne
bántsd!” A fiatalember erre megsimogatta a lobogót, majd megcsókolta...
Erre tapsorkán keretében csúszott vissza le a földre...
Ezután a tüntető tömeg, lassan befordult a Vorosilov-Csengeri
útra. Új jelszót kiáltoztak már ekkor. Azt, hogy „Aki magyar, az
velünk tart”... Erre sokan azok, akik a környező házakból előkerültek
és főleg a kapukban állottak, úgy ahogy voltak, kötényesen,
papucsban, házi ruhában, beállottak a tömeg közé. De olyanok is
voltak, akik kikapcsolódtak a további felvonulásból, és a menet
irányával ellentétes irányba eltávoztak. Amint a tömeg haladott
vissza a város felé, a járdákon és az úttest közepére szórva, egyre
több pléből, fából és papundekliből készített és kisebb méretű
vörösre festett csillagok hevertek az út porában... A menet élén
ekkor már több, lépésben haladó motorkerékpáros fiatalember is
haladott. Így ért a menet a Dél dunántúli Áramszolgálató Vállalat
Nagykanizsai Kirendeltségének épülete elé, a Budapest-Nagykanizsai
vasúti vonal, Csengeri utcai vasúti sorompója elé. Itt ismét
10–15 percig állottak. Ennek a „várakozásnak” oka az volt, hogy
az épületen lévő vörös csillag túl magasan állott, illetve függött.
Tárgyalások indultak meg a tüntetők és a villanytelepiek között.
A csillag egy sima falon, legalább 8 méter magasságban volt és
oda felmenni csak létrán lehetett. Előkerült a nagy villanyszerelőlétra,
és 15 perc múlva taps orkán közepette, itt is csillaghullás
lett.
Ekkor ez egyik motoros odaszólt a gyógyszertár ajtóban álló
gyógyszerésznőnek, hogy az ajtókat nagysád tegye be... A patikusnő
szót fogadott, és be akarta a külső ajtókat zárni. Ezt észrevette
a tömeg, és óriási kiabálás közben követelték, hogy „ne
zárjon be”... Erre a patikusnő csak félig húzta be az ajtókat...
Közben a tömeg éle át haladott a vasúti vágányokon. Ekkor a
város közepe felől, több személyautó leállt a járda szélén, mert a
tüntető tömeg, úgy mind a két járdát, mint a teljes úttestet, azok
teljes szélességében elfogta. Ezeknek a járműveknek meg kellett
várni a tömeg elvonulását, mert nem kaptak utat a tömegtől. Ezzel
85
szemben pár perc múlva feltűnt egy rendőrségi motorkerékpár,
amelyen 2 fő rendőr, golyószórókkal vállukon ültek a motorkerékpáron.
Amint a rendőrök elérték a tüntető menet élét, lelassítottak.
Erre az egyik „főtüntető” kiáltott, hogy adjunk utat a rendőröknek.
Erre úgy megnyílt a tömeg, mintha késel vágták volna
hosszában ketté... A rendőrök lépésben mentek a motorkerékpárjukon
a megnyílott „emberhasadékban”, majd a menet eleje ismét
összezárult, mint egy „emberóceán”. Innen tovább hömpölygött
előre a tömeg. Jött egy vasutas szemben a tömeggel a járdán. A
sapkáján fenn volt még a vörös csillag. A tömegből rákiáltoztak,
hogy „Dobja le azt a vacakot a sapkájáról”. A vasutas nem tudta,
hogy miről van szó, s érthetetlen képet vágva, a sapkáját levéve a
fejéről, tanácstalanul forgatta a kezében és nézegette, hogy mit
kellene ledobni róla... Ekkor odalépett egy ifjú és megfogva sapka
csillagát, le akarta azt tépni. Ám az erősen oda volt erősítve és így
az nem esett le. Erre többen is szóltak a vasutasnak a tüntetők
közül, hogy vágja le a csillagot. A vasutas erre azt felelte, hogy ő
nem engedi levágni, mert néki most szolgálatba kell állnia. Éppen
oda készül. Erre arcul ütötte valaki és ebből, egy olyan kavargás
lett, hogy pár perc múlva a tömeg elsodorta a vasutast, de már a
zubbonyát is leszedték és úgy ingben, nadrágban és sapka nélkül
úgy nézett ki a tömeg közepén, mint egy sziget az óceánban... Ezt
a jelenetet látta egy másik vasutas is, aki szintén a vasút irányában
akart menni, tehát szemben a tömeggel. Ez az ember megállt
a járdán, elővette a zsebkését és „nyissz”, egyből ledobta a földre
a csillagot, majd rátaposott. Óriási tapssal jutalmazták és utat
engedtek néki... Közben a tömeg, állandóan jelszavakat kiáltozva
elérte a Csengeri utca 4-es számú házat. Itt volt az MDP. nagykanizsai
I. sz. körzetének a párthelyisége. Itt megállott a tömeg, s
több fiatalember felmászott a kapun, majd összetörték kalapáccsal
a párthelyiséget hirdető üvegtáblát, vörös csillagot és letépték a
vörös zászlót. Onnan a tömeg befordult a Sztálin útra, a régi nevén
Fő térre és egyesült a Fő téren lévő, és már több ezer emberrel...
Ember, ember hátán volt, lehettek legalább 10–15 ezren...
Ekkor úgy 1/2 6–6 óra lehetett. Én otthagyva a látnivalókat,
felkerestem az egyik orvost, mert nagyon rosszul éreztem magam
és gyógyszereket írattam vele a részemre. Ugyanis, mint súlyos
idegbetegnek, állandóan idegcsillapítókkal kell élnem. Ezekben a
86
napokban pedig majdnem minden embernek baj volt az idegeivel.
Az orvos előszobájában is, jócskán várnom kellett. A gyógyszertárban
szintén, és így közel 7 óra körül indultam hazafelé. Amint
mentem hazafelé, láttam egy „külön” tüntető csoportot a Felsőtemplom
felől jönni. Lehettek úgy pár százan. Mind középiskolás
fiúk és leányok voltak. Megkérdeztem egy ismerősömet, aki éppen
a Felsőtemplom előtti Fasorban őgyelgett, hogy honnan jön
az ifjúság erről? Azt mondta a megkérdezett, hogy a városi kórházban
voltak és az évek óta raktári célokra igénybevett, Kórházi
Kápolnának ismét templomi célra való visszaadását követelték...
A Főtéren már kevesebb ember volt, mint késő délután, de 3-5-
10-es csoportokban vitatkoztak, a helyzetről... Egy-egy csoport
mellett megállva, nem is hitte volna az ember, hogy mennyi politikus
él is a városban... Ekkor azt vettem észre, hogy mindenki az
Orosz Emlékmű felé tekinget és többen igyekeznek is útjukat arra
venni. Tekintve, hogy az emlékművel szembeni házban laktam,
én is arra, illetve hazafelé igyekeztem.
Szobordöntés vontatóval...
Amint mentemben elhagytam a volt „Centrál” szálló épületét,
annyi embert láttam a Szabadság téren, amennyit így egyben, még
a 40 évi nagykanizsai tartózkodásom alatt sohasem. Mintha egy
Szálasi és Rákosi nagygyűlés hallgatósága lett volna egyben.
Voltak testvérek között 20 ezren. Az emlékművet több reflektor
szokta estétől egészen reggelig állandóan megvilágítani. Így azon
az őszi estén is. A tömegtől, csak kb. 100–150 méterre lehetett
megközelíteni az emlékművet ezen este. A nagy tömegen kívül,
az erősen kivilágított emlékművön ekkor azt láttam, hogy drótkötelek
vannak a szobor katonaalakjának a derekára, lábaira és nyakára
kötve és a drótok, illetve a drótkötelek végei, hol meghúzódnak,
hol elernyedten visszatágulnak... Közben „hajrá” kiáltások
hangzottak, és fel-felzúgott egy-egy traktor dübörgése... Ez így
ment legalább 2 teljes órán keresztül. Nem bírtak vele... Eközben
megszólalt a „bömbölde” és a város katonai parancsnoka Üveges
őrnagy két vagy három alkalommal is beszélt a teméntelen sokaságú
tömeghez, kérve, hogy ne bántsák az emlékművet, valamint
87
azt kérve, hogy oszoljon szét a közönség... Ezen felhívásoknak
két eredménye lett. Az első az, hogy a tömeg kb. 20 % a elment.....
Közben felharsant egy újabb jelmondat. „Aki magyar, az
itt marad”... A másik eredménye az lett, hogy azok, akik a szoborledöntési
műveletben fizikailag részt vettek, azok még nagyobb
lendülettel “dolgoztak” ezután. A közönség kb. egyötödének az
eltávoztával, nagyobb „rálátási” lehetőség nyílott a szoborra. Ekkor
úgy néztek ki, a szobor katonaalakján tevékenykendő, szobrot
mászó emberek messziről, mintha egy óriási fém, nagy hernyók
mászkálnának keresztül-kasul... A szobor alapzatán is „dolgoztak.”
Itt olyan 8-10-12 éves gyerekek, kinél véső, kinél kalapács,
kinél kisfejsze volt és azzal ütötte és verte a szoboralapzat „orosz
katonáit”. Egy páran olyan idősebbek, festékkel kenték le, a szobortól
jobbra és balra elhelyezett orosz katonasírok feliratait, de
inkább az azokon látható és belevésett vörös csillagokat.
....Közben leverték azt a márvány táblát is, amely a tízéves évfordulón
lett pótlólag ráhelyezve és amely azt hirdette, hogy „Tíz
éve szabad a magyar nép”.... Az egész térség, a kalapácsolástól, a
hajrázástól és a traktorok zúgásától volt hangos. Eközben csípős
északi szél támadt fel, majd annak elmúlásával lassú, de elég sűrű
köd kezdett alászállni. Részint ezért, részint a „munka” eredménytelensége
miatt, részint az idő múlása miatt, egyre fogyott a
nézőközönség. Egyszerre csak annak a híre futott szét, hogy valami
„Mackónak” becézett, nagyteljesítményű vontatót fognak
beállítani, a szobor „lerántására”... Eközben az ott lévő 2–3 traktor
„elvonult” mint alkalmatlan gép, és mindenki a „Mackót”
várta. Ekkor hazamentem én is, illetve csak felmentem az utcáról
a II. emeleti lakásomba, mert hisz a „házunk” elől néztem a dolgokat
addig is, a járdáról. Amint felértem, már 9 óra körül járt az
idő. A feleségem igen „megmosdatott” mert hisz, délután 4-től
kezdve, nem tudta, hogy hol járok. Hiába, a „riportanyagért” áldozatot
kellett hoznom. Már akkor délután elhatároztam, hogy
ezen 5 óra „anyagát” meg fogom írni... Persze akkor még nem
gondolhattam arra, hogy lesz egy magyar újság, amely ilyen témának
a megírásáért és közreadásáért pályázatot is fog hirdetni,
mint azt a jelen esetben, a „Népszabadság” tette... Akkor úgy
gondoltam még, hogy írok egy újabb, egy negyedik regényt, és
abba fogom „beleépíteni” ezt az anyagot...
88
Szóval ott hagytam abba, hogy este 9 óra körül hazaértem. Ekkor
sem a vacsora járt az eszemben, hanem odaállottam az ablakhoz,
és figyeltem, hogy mi lesz tovább. Ekkor azt látom, hogy
újra 10-20-30 számra „tértek” vissza az emberek, részint újak,
részint a korábban elmentekből. A nyitott ablakomon alulról felhallatszott
a tömeg moraja. Mindenki ott lent, a „Mackóvárással”
volt elfoglalva, illetve arról beszélt, hogy a „Mackó” így, a „Mackó”
úgy fog csinálni...
Pontosan 9 óra volt, amikor nagy dübörgéssel Somogyi Béla,
régebben Király utca felől feltűnt a „Mackó”. Olyan dübörgéssel
jött, hogy beleremegtek az ablakok is. Egy fiatal férfi vezette a
gépóriást. A „Mackós” sikkesen, majdnem 90 fokos szögben,
élesen fordult be az ablakommal rézsút lévő parkfeljárón, s mintha
érezte volna, hogy őtőle várnak most ezrek valami rendkívülit,
nagy sietséggel megállott a szobor homlokzatával szemben pár
méterrel. A közönség tapsolt örömében... A „Mackós” minden
mozdulatán látszott, hogy ő a nap hőse, ő az ünnepelt... Egy pár
perc alatt a gépéhez akasztották a drótkötelek végét, majd a várható
zuhanás irányában megtették az ilyen alkalmakkor szokásos
biztonsági intézkedést, amelyek abból állottak, hogy a szoborról
és közvetlen mellőle elmentek az emberek, valamint a „hálás
közönséget” odább irányították. 9 óra és 8 perc volt. Mindennel
készen voltak. Intettek és a „Mackó” teljes gázzal felbőgött...
Recsegés és ropogás, a „Mackó” nekirugaszkodott... 9 óra és 9
perc volt, amikor 11 évi fennállása után, az „Iván” lezuhant a
helyéről... Külön gurult a feje, külön esett le a törzse és külön a
lábrész... Egy-két másodpercig dermedt csönd támadott... majd
utána ezrek és ezrek éljeneztek és tapsoltak... Vissza leszerelték a
drótköteleket a vontatóról és amilyen hirtelen jött a „Mackó”,
olyan hirtelen a tagok között, mint egy primadonna, elviharzott.
Utána percek alatt kiürült a tér. Vége volt a „műsornak”... Egyszer
valahol olvastam, hogy Néró császártól ered az a mondás,
hogy a „népnek kenyérre és cirkuszra van szüksége”. Ez így igaz.
Éppen most, hogy írom ezen élményeket, keresett fel egy barátom
és mesélte, hogy a napokban tárgyalta a zalaegerszegi Népbíróság
a „Mackós” ügyét. Barátom úgy hallotta, hogy 9 és 1/2 évi börtönt
kapott... Az is igaz, hogy a három traktor nem bírt el az
„Ivánnal”, és ha nem jön a „Mackó” nem is bírták volna az em89
lékművet ledönteni. A „Mackónak” csak egy nekirugaszkodás
kellett...
Amint oszlott a tömeg hazafelé, az utcán egy ember hangosan
kiabálta, hogy „én mindig azt mondtam, addig nem lesz itt jó
világ, amíg az Iván ott lesz”. „Majd meglátjuk, felelték többen”.
Még a szobor ledöntése után, valaki kitűzte a szobor helyére a
piros-fehér-zöld lobogót... Ezzel elcsendesedett a város. Kipihente
a tömeg a napi fáradalmakat.
Most egy pár szót mesélek a szoborról. A szobor helyén, évtizedekig
naponta, zöldség és gyümölcspiac volt. 1945 nyarán, a
piacteret áthelyezték a „Ligaház” mögé. A régi piactér közepén
állították fel, az Orosz Emlékművet. Az emlékműtől jobbra és
balra egy-egy sorban nyugszanak, a nagykanizsai felszabadítási
harcok során meghalt egyes orosz katonák. A többi a temetőnek
egy külön részében nyugszik. Az emlékmű alapzata 4 méter mélyen
van a föld alatt, míg a felső része, ha jól tudom 8 méter magas.
Ezen a 8 méteres, és a föld felett lévő alapzaton állott egy
oroszkatona alak, géppisztollyal kezében és Dél irányba, a meszszeségbe
nézve. A katonaalak szintén 4 méter magas volt. A
nagykanizsaiak „Sztálinnak” is, meg „Ivánnak” is nevezték e
szobrot. Az építése közel 2–3 hónapig tartott. Kikapcsolva minden
politikai jelleget, mint képzőművészeti alkotás, nagyon szép
volt. A szobor elé, szökőkutat állítottak fel, az egész volt piacteret
mesés szépen parkosították, sárgaszínű murvával hintették be,
festett szép padokkal látták el. A város népe, idejár hosszabbrövidebb
időre üdülni, pihenni. Ez év, májusára, a piros-fehérzöld
lobogót levették és helyette, az emberalak helyére, tettek egy
nagyobb méretű vörös csillagot. Úgy hírlik, hogy készítés alatt
van, az új katonaalak is.
Vásárlási láz Nagykanizsán
Másnap reggel feleresztettem az ablakomat borító rolettát és első
tekintetem a megcsonkított emlékműre esett... Úgy nézett ki a
környéke, mint egy csatatér... Láttam, hogy kisebb-nagyobb csoportokban
álldogálnak a szoborroncs körül és mutogatnak, főleg
öltözetükről ítélve, falusiak nagyobbára. Tettem-vettem a szobá90
ban és közben délelőtt 10 óra lett. Ekkor énekszó ütötte meg a
fülemet. Felnyitottam az ablakom és láttam, hogy az egész tér és a
teret környező utcák elöntik a példás 4-6-8 sorban nemzeti zászlók
alatt felvonuló általános és középiskolások ezrei. Körüljárták
a Szabadság teret, trapéz alakban. A gyerekseregek a következőket
kiáltozták ütemesen, „Nem kell orosz segítség”. Éljen Nagy
Imre. „Éljen a pesti ifjúság” „Ruszkik menjetek haza” „Független
Magyarországot” „Vesszen Gerő” „Rákosinak kötelet” a másik
része ráfelelte, hogy „Húzd meg jól”... Össze-vissza járták a tér
környékét és a város főbb utcáit, úgy délig. Ekkor rendben hazamentek.
Az utcákon annyi nemzeti lobogóval díszített jármű közlekedett,
hogy ha egy feltűnt a nélkül, úgy azt nézték meg az emberek.
A közszolgálatban állók és egyenruhában járni kötelesek,
mind csillagnélküli sapkában voltak, és helyette, a volt csillag
helyére, vékony nemzeti szalagocskát tettek fel. Nagyon sokakon,
különösen a rendőrökön, semmi rangjelzés nem volt.
Ezekben a napokban a helybeli gyógyszertárakban annyira kifogytak
az idegcsillapító gyógyszerek, hogy egyik másik helyen,
csak „protekcióval” juthattak hozzá, a gyenge, vagy megromlott
idegzetű emberek... Az emberek többségei ezekben a napokban a
következőket csinálták Nagykanizsán. Vagy az utcán járkáltak
céltalanul, s így a város utcái mindig zsúfoltak voltak, vagy a
rádiókészülékek mellett ültek és hallgatták Budapestet, Londont
és Münchent... A harmadik elfoglaltsága az embereknek a bevásárlás,
helyesebben a „felvásárlás” volt...
Az esetleges nagykanizsai kritikusaimnak már most felhívom
szíves figyelmét arra, hogy ezen írásművem nem napló, hanem
riport. Így ha az események leírásával időrendi pontatlanságon
érnek, ezt ne vegyék tőlem rossz néven... Egy kicsit ugrálhatok én
is, e helyen...
Egy kis néprádióm volt és van. E kis gép 3 napi, éjjel-nappali
szolgálat után, bemondta az „unalmast”. Vittem a postai javítóba
és kértem, hogy mivel már napok óta újságot nem kapok, nem
szeretném itt hagyni, mert akkor lemaradok, hogy divatosan fejezzem
ki magam, az események „kiértékelésével”... Azt mondta
az átvevő és „bajmegállapító” műszerész, hogy csak 15 nap múlva
tudják megcsinálni, mert amióta ez a „zűr” van, Nagykanizsán
naponta 50–60 gép „készül ki”... Addig beszéltem a lelkére, amíg
91
megnézte és megállapította, hogy két szál drót olvadt össze, és
ezeket szétválasztotta, ami által még hangosabban és még tisztábban
szólt a gépem. Akkor is megköszöntem e „protekciót”, de
ezúttal is köszönöm néki... Mi lett volna velem, ha se újság, se
rádió, se idegcsillapító nem lett volna...
Egyik délután, keresztülmentem a szoborroncs előtti parkon.
Nem állottam meg, csak lassabban mentem, hogy többet lássak...
Hát azt láttam, hogy egy tagbaszakadt, de egy kissé ittas munkásember,
a már napok óta ott heverő szobor, katonaalak fejrészét
köpdösi és rugdalja. Mit csinál jó ember, kérdeztem tőle? Hogy
mit? felelte és rám nézett, hát a „normarendszert” verem ki a fejéből...
Látva a robosztus termetét, a „saját” fejemre vigyázva,
gyorsan elhúztam...
Egy alkalommal a lispei, vagy lovászi-i munkásokkal megrakott
teherautó haladott át a városon. Ebben a feltűnő az volt, amit
kiáltoztak, meg az az óriási méretű nemzeti lobogó, amely a kocsin
volt. Szembe a széllel haladtak és így mint egy papírsárkány
a lobogó teljes nagyságában, úszott a levegőben... A rajta ülők azt
kiabálták, hogy „Egy csepp olajat sem adunk a ruszkiknak”...
Ezekben a napokban, már csak sorban állással lehetett bármilyen
áruhoz jutni, kivéve a temetkezési vállalatot... Az egyik üzlet előtt
is sokan álltak sorban. Beállott a végére egy vidéki parasztember
is, többek között. Nem volt fegyelmezett, s állandóan „jogtalan
előnyt” akart szerezni, a többiek rovására. Többen reászóltak,
hogy ne tolakodjék, hisz nem régen jött csak ide. Erre az emberünk
belenyúlt a zsebébe és elővett egy nagy köteg pénzt és kijelentette,
hogy engedjék őt előremenni, mert őnála 60 ezer forint
van, és ő ezt el akarja most vásárolni....
Egy délelőtt járom az utcákat és figyelem a „látnivalókat”.
Egyszer csak az egyik üzletből kilépnek ketten. Két falusi leány.
Mindegyiknél toronymagasságban összekötözve rekamié díszvánkoskák...
Minek vettek ennyi vánkost? Kérdeztem tőlük. Hát minek,
minek? – mondták nevetve, hátha elveszik a pénz...
Egy napon felkeresett, egy kanizsai asszony bennünket a feleségemmel
és előadta, hogy már napok óta nem tud nyugodtan
aludni, mert van 200 forintja és attól fél, hogy elveszik a pénze...
Megnyugtattuk, hogy ilyen kevés pénz miatt igazán felesleges
92
aggódnia. Megnyugodott és elment. Másnap a „vásárlási láz”
hatása alatt, több száz méter lámpabelet vásárolt...
Lassan-lassan érezhetővé vált a „zűr” hatására, hogy ebben is,
abban is hiányok lettek... Ami legtöbb embert érintett, az a villanyáram
hiánya volt. Sötétben ülni, és rádiószó nélkül, bizony
nagyon szokatlan volt...
A hazánkban gombamódjára elszaporodott rádióállomások közül,
én az én részemről, a győri rádióközvetítést hallgattam a legszívesebben.
Ennek oka pedig az volt, hogy „szerelmes” lettem a
bemondónő hangjába... Nem az érdekelt, hogy mit mondott, hanem
„ahogy” mondta... Ha legény lettem volna, elmentem volna
érte Győrbe... Nem tudom ki volt e „hang” tulajdonosa, nem tudom,
hogy él-e vagy nem? nem tudom leány volt-e, vagy aszszony?
Nem tudom disszidált-e vagy nem? De szeretném megismerni....
Még ma is változatlanul „vágyom e hang után”... Kikapcsolva
minden politikát, a „hangjába” lettem én szerelmes... Kezdéstől-
zárásig hallgattam, és gyönyörködtem a „hangjában”.
A kimenési tilalmakkal is mindig baj volt. Majdnem mindennap
módosították, s így nehezen lehetett igazodni. Volt reggel 7-
től délután 5-ig szabad kijárás. De volt este 7-ig is, 10-ig is, és
másnap újra 5-ig délután. Én az ablakból figyeltem, hogy mi történik
az elkésettekkel... Ugyanis a „Ligaháztól” rézsút szembe
talán 50 méterre áll a rendőrség épülete. Az épület dekorálása is,
naponként változott, mint az időjárás... Először volt Lenin kép,
ezután Petőfi és Táncsics kép. Először volt a „csillaghullás” előtt
vörös csillag és vörös lobogó... Aztán lett Kossuth címer és nemzeti
lobogó... Aztán semmi, aztán kezdődött elölről újra.... Amint
kavarogtak az események... Most visszatérek az „elkésettekhez”.
Az esti kimenési tilalom beállotta után, a „Ligaház” előtti 4-es
útkereszteződést megszállta 4–6 rendőr, és ugyanannyi tiszt és
katona vegyesen. Ha jött, vagy jöttek az elkésettek, akkor a rendőrök
közül legtöbbször egy – olyan 90–100 kilós „kiadó” rendőr
elkiáltotta magát, hogy „fel a kezekkel”, „állj”, erre a szófogadó
delikvenst tetőtől-talpig átkutatta ez a jó torkú rendőr. Utána kikérdezte,
hogy honnan jön és hová megy? Ezután átnézte a papírjait.
Ha azok rendben voltak, akkor rákiáltott az illetőre, hogy
azonnal tűnjön el... Ilyenkor a megmotozott hátra sem nézett, úgy
„elhúzott”... Ha valami nem „stimmelt”, akkor egy „alrendőr” a
93
„főrendőr” parancsára bekísérte a pár lépéssel odább lévő rendőrségi
épületbe... Ez így ment, estéről estére, mint akár talán Csikágóban...
Ezen motozások nézése nélkül, nem is tudtam lefeküdni...
Ezekben a „zűrös” napokban megkezdődtek a röplapragasztások,
a házak falain és a meszelések, maszatolások a kerítéseken.
Úgy el tudja venni a város utcáinak csinosságát, a sok mindenféle
felirat, amely legtöbbször telve, a helyesírás hibákkal, szinte ordítanak...
Az október végi napokban, már egy sor „új” újság is megjelent.
Végigolvastam őket. Az egyikben, többek között a „Rákosi villáról”
volt riport. Ezen riport állítása szerint Rákosinak havi 40 ezer
forint jövedelme volt, és a havi 160 forintos tagdíját a párttagsági
díját mégsem fizette pontosan. Ezt nem akartam elhinni, mert
ilyen óriási jövedelemből ki tudta volna azt a csekély 160 forintot
fizetni... Én amíg a szakmámban dolgoztam, a havi 1000–1200-as
keresetem után, mint pincér, havi 25–30 forint szakszervezeti
díjat fizettem de azt pontosan...
Még az októberi napokban, magyar katonák járták éjjel és nappal
a város utcáit, magyar tankkal. Szépek voltak ezek a fiúk. Ha
jól visszaemlékszem, 3 vagy 4 tankjuk volt csak összesen, de úgy
sürögtek és forogtak velük keresztül és kasul a városban, hogy
egy paraszt bácsi, aki több mint egy órán keresztül figyelte őket,
így szólt az utcasarkon hozzám. „Mondja elvtárs úr, hová készül
ez a ménkű sok masina, hisz már 43-at megszámoltam belőlük”...
„Átejtették” az öreget a tankosok, a sok sündörgéssel... Erről jut
eszembe egy igen jó barátom, aki l db 5 forintost, ha kell harmincszor
is, külön-külön és más és más zsebből tud elővenni... A
barátom pincér, képzelheted kedves olvasóm, ha ő számol egy
vendégnek, mi van akkor...
Egyik nap, a koraesti időben a város környékének valamelyik
Tsz. tagsága felvonult, Somogyi Béla utcából jövet, a Sztálin úton
végig a Pártház elé. Én az ablakból néztem Őket, és csak addig
láttam őket, amíg a „Ligaház” előtt elvonultak. Egy jó 10 perc
múlva, több lövést hallottam. Újabb 10 perc elteltével viszont azt
láttam, hogy az előbb még rendezett sorokban felvonulók, egykettő-
hármasával szétszórtan „vonulnak” vissza előttünk. De inkább
futottak, mint jöttek... Másnap azt hallottam a városban,
94
hogy a Tsz. tüntetők és más tüntetők a Pártház előtt egyesültek és
bedobálták a ház ablakait és összetörték a pártház cégtábláját,
amely üvegből volt. Eközben lövöldöztek, de hogy kik, illetve a
barikád melyik oldalánál, azt nem tudom, mert ott nem voltam.
De az egész városban futótűzként terjedett el az a hír, hogy életét
veszítette egy véletlenül arra haladó, a járdán békésen arra menő
szabómester felesége. Nagy részvét mellett temették el... Úgy
került a tüntetők közé, mint légy a levesbe...
Orosz tankok Nagykanizsán...
November első napjaiban, mind több hír érkezett arról a városba,
hogy jönnek az orosz tankok. Voltak, akik erre a hírre megijedtek...
nyilván okuk volt erre... Voltak mások, akik erre örömmel
reagáltak... nyilván ezeknek meg erre volt okuk... Voltak, és ezek
voltak a legtöbben, és ezek közé tartoztam én is, akik egyszerűen
tudomásul vettük... Ami a sors könyvében meg van írva, azt el
nem kerülheti az ember... A „bömbölde” rikoltozta, hogy minden
órában várható az orosz tankok megjelenése. Így múlt el a november
hó 4-i vasárnap Nagykanizsán oroszvárással... Másnap
reggel, vagyis hétfőn, 5-én reggel 1/2 7 órakor arra ébredtem fel,
hogy egy „T 52-es” kivitelű orosz tank gurult a „Ligaház” elé.
Akkora volt, mint egy földszintes ház... A belőle kinyúló ágyúcső
olyan hosszú volt, hogy amint „forgolászott” előttünk és „felvette”
a tüzelőállást és emiatt a csövét merőlegesen állították fel,
addig, amíg a végleges helyét e 4 utca kereszteződésénél végleg
megtalálta, – majdnem az ablakommal egy vonalba került = vízszintes
magasságba... Nem mondom, nem volt mindegy, ezt a
„175”-ös számú, „halálkombinátot” éjjel és nappal, csöveivel az
ablakomra szegezve látni... A legénység 7 főből állott és heteken
át úgy megismertük egymást, a „175-ös” tank legénységével,
hogy már köszöntöttük egymást.
Nagykanizsán az összes iskolákban ezen a napon megkezdték a
tanítást, még a „forradalmi” hatóságok, november hó 4-e előtti
utasításai alapján. A „Ligaháztól” úgy 300–400 méterre van egy
általános iskola. Ötödikén reggel1/2 8 tájban, amikor már a gyerekek
kezdtek szállingózni az iskola felé, észrevették a „175”-öst.
95
(?) egynek sem az iskola járt az eszében ettől kezdve, hanem
„gyűrűbe” vették a tankot és nézegették, de minden hátsó gondolat
nélkül.... Megérték a tankisták legalább az 1 méteres távolságot
megtartatni a diákokkal. Így ment ez egészen 9 óráig. Akkor
valamelyik tanárnak sikerült őket az iskola falai közé beinvitálni.
Ezután sem lett néptelen a tank környéke. Ekkor a diákokat felváltották
a felnőttek. Asszonyok és férfiak vegyesen. Lassan tolmács
segítségével beszélgetés kezdődött, a tankisták és a nézelődők
között... Csak a szoborrombolás fájt az oroszoknak...
Délelőtt folyamán bejártam a város belterületét azért, hogy
impressiókat szerezzek arról, hogy „fogadták” az új helyzetet...
Az egyik népboltban járva, a következő jelenetnek voltam a tanúja.
Bejön egy középkorú városi asszony az üzletbe, és azt kérdi az
eladótól, mondja kérem, „mennyi a kifli és zsemlye készlete”. Az
eladó azt felelte, „hogy talán 50–60 db. „Adja ide a kosaramba,
mert most beszéltem az orosz tankosokkal és azt mondták, hogy
még nem reggeliztek. Kedveskedni akarok nékik a süteményekkel”...
A „Centrállal” szemben megálltam később, mert ott meg a
„131-es” tank állott. A főposta előtt meg a „375”-s óriástank állott.
Mindenütt a tankokat „embergyűrű” vette körül. Én is odaálltam.
Akaratlanul végig kellett hallgatnom két idegennek kinéző
férfi beszélgetését. Az egyik: „Te haverom, még ma olajra kell
lépnünk, mert ha megtudják a balhét, biztosan kinyírnak”... A
másik így válaszolt: „Igazad van, itt már nincs mit keresnünk, itt
csak a „sitt” várna reánk”... Többet nem szóltak egymáshoz, hanem
összenéztek és mindketten elmentek a tank mellől... Többé
nem láttam a városban őket...
A velünk, vagyis a „Ligaházzal” szemben parkírozó „175”-ös
tank személyzete közül, volt egy fiatal orosz katona, akit már az
első nap sokan megkedveltek, mert a gyerekekkel sokat mókázott.
Ha a gyerekek túl közel mentek a tankhoz, akkor valamit „leszólt”
a tankvezetőnek, aki erre csinált valamint. Ez a valami az
volt, hogy ilyenkor a gép elkezdett hangosan püfögni és a kipufogó
részén hosszú füsttömeget bocsájtott ki. Ettől a gyerekek eleinte
nagyon megijedtek... Az oroszok ezen sokat nevettek... De
később ezt már megszokták a gyerekek, és így „ez”, már hatástalanná
vált. Akkor az „Iván”, mert a gyerekek Ivánnak nevezték el,
96
e játékos kedvű katonát, mást talált ki. Később a füsttömeg mellé,
egyet-egyet meg is rándult a tank. Úgy körülbelül, mint amikor a
hátasló, egy helyben nyugtalankodik – toporzékol... Ennek meglett
a hatása. Bizalmatlanok lettek a gyerekek és betartották az
előírt 1 méter tanktávolságot...
Ezt a mókáskedvű Ivánt, egy sajnálatos esemény, baleset érte,
az ő hibájából. Ez pedig úgy történt, hogy én éppen az ablakból
néztem, amint egy orosz tiszt odament hozzájuk és valami parancsot
adott nékik. Ezután a tiszt elment onnan. A katonák nézték az
órájukat és pár perc múlva elfoglalták helyeiket a tankon. Látszott,
hogy indulni akarnak. Már mind a hat a helyén volt, csak az
Iván sündörgött még a gyerekek között és így a tank hátsó részére
abban a pillanatban ugrott fel, amikor a tank már mozgásba lendült.
Az ugrása olyan szerencsétlen volt, hogy abban a pillanatban,
amikor a tank előreszökkent, a szerencsétlen Iván teljes súlyával
hátrazuhant, a közel 1 méter magasból és a tarkójára esett...
Azonnal orrán és száján megindult a vérzés... A tankvezető erről
semmit sem tudott és így az ott lévő felnőttek integetésére állott
meg újra. Az egyik katona azonnal a rendőrségre rohant és jelentette
a tisztjének, hogy mi történt. Ugyanis a rendőrségi épületben
volt az ideiglenes Nagykanizsai Orosz Állomásparancsnokság.
Ott intézkedtek és 5 percen belül már a mentőautó robogott a
szerencsétlen Ivánnal a városi közkórházba. Agyrázkódást és
koponyaalapi törést szenvedett Iván, a kanizsai gyerekek barátja...
Többé nem láttuk...
Ezekben a napokban volt eset, hogy órákon keresztül az ablaknál
ülve néztem az ablakból a város közúti forgalmát. Persze a
tank felénk fordított csöveinek árnyékában... Így még azt is meg
tudtam figyelni, hogy melyik katona hány cigarettát szívott el...
Ezen órák alatt, két dolgot nem értettem meg. Az egyik az, hogy
mikor étkeztek ezek a harcosok, a másik meg az, hogy mikor
vették a WC-t igénybe... Ugyanis egész nap néztem őket, mert az
ablakomtól, csak az úttest választott el bennünket, és így, ha nem
akartam volna rájuk pillantani, akkor is csak őket láthattam volna,
de a fenti „műveletek” egyikét sem láttam elvégezni tőlük, egyetlen
alkalommal sem... Nem tudom, hogy csinálták, illetve mikor...
Egy alkalommal, a megszokott „175”-ös tank helyett a „375”-öst
rendelték ki a „Ligaház” elé, este 7-től reggel 5-ig. Ennek a tank97
nak a személyzete még érthetően nem ismert. Így adódott elő a
következő nem éppen „idegnyugtató” eset. Én, mint szív- és idegbeteg
ember, sokszor szenvedtem levegőhiányban. Ezen úgy
szoktam segíteni, hogy ha ezt az időjárás megengedte, mindig a
szobámban, nyitott ablaknál tartózkodtam. Ha az idő hideg volt,
akkor pedig többször szellőztettem. Ezen az estén is, úgy 9 óra
körül, felnyitottam az alsó belső ablakot, majd kivettem a fehér
huzatú ablakvánkost, utána feleresztettem a rolettát, majd az alsó
külső ablakot is felnyitottam, hogy lecseréljem lefekvés előtt, a
szoba levegőjét frissel. Amint az alsó és külső ablakot felnyitottam,
a velem szemben, úgy 8–10 méterre lévő „375-ösök”, mind a
három, a tankon lévő géppuska csövét reám irányították és még
ráadásul, a tank ágyúcsöve is emelkedett, a szobaablakomra... A
tankistáknak igazuk volt, mert már este 6 után leszállt az est a
városra, s én egy ismeretlen ember a számukra, velük szemben
ablakot nyitottam a második emeleten... Nem tudhatták, hogy én
„csak” szellőztetni akarok és olyan beteg vagyok, aki annak is
örült, különösen akkor, hogy még élt... Elkezdtem remegni a félelemtől
és azon járt az eszem, hogy hány darabban fogok földet
érni...Teltek és múltak a percek... Megőrizve a nyugalmam, kikönyököltem
az ablakon hajadonfőtt, mintha ők ott sem lennének és
elkezdtem a fogamat, egy fogvájóval vájkálni... A tankisták, a
kezüket a gépfegyverek závárzatán tartva meg sem moccantak...
Idegtépő percek voltak... Már vacogtak a fogaim, de nem mertem
megmozdulni. Így ment ez, legalább 10 percen át... Ekkor az én
szerencsémre, jött egy orosz tiszt, aki először a tankosokhoz szólt,
utána az ablakom felé tekintve, intett, hogy tegyem be az ablakot...
Örömmel betettem és megcsíptem magam, hogy élek-e
még... Többé este sohasem szellőztettem...
Egy alacsony termetű, jó megjelenésű és amint hallottam másoktól,
igen-igen igazságos és megértő tiszt volt a Nagykanizsán
tartózkodó orosz csapatok parancsnoka, egy őrnagy. Az őrnagy
napi programjába tartozott az is, aki egyébként a tőlünk balra, 50–
60 méterre lévő rendőrségi épületben tartózkodott állandóan,
hogy minden délután, 1/2 5 felé, hátratett kezekkel nagyon lassú
tempóban, kisétált a rendőrségi épületből elénk, a „Ligaház” elé.
Ott megállt és nagy gonddal figyelte, az életnek napról-napra való
„normalizálódását”. Sokan köszöntötték őt, nyilván már valami
98
ügyből ismerhették. A sétája és nézelődése közben, a megcsonkított
emlékművet is hosszan megnézte, a négy utca kereszteződéséről,
és utána megcsóválva a fejét, vissza-vissza indult a főhadiszállására...
Sokszor összeért a tekintetünk, mert én meg az ablakból
néztem a város forgalmát.
Ezekben a hetekben, annyi hír és főleg rémhír terjedett el a városban,
hogy azokat itt e helyen feleslegesnek tartanám újra felidézni.
Úgy gondolom, más városokban is így volt.
Disszidálási láz Nagykanizsán
A november hó 4. utáni napokban, nem volt olyan nap, hogy ne
hallottam volna arról, hogy ez, vagy az, disszidált... Szinte divattá
lett, csapot, papot itt hagyva, beleugorni a bizonytalanságba, a
semmibe...
De a sok disszidálási eset közül is érdekes a következő. Volt
egy jó ismerősöm, egy jól kereső iparos. Olyan iparral rendelkezett,
amellyel egyedül volt, a 30 ezer lakosú városunkban. Szépen
berendezett kétszobás lakása, egy remekszép motorkerékpárja és
szép családja volt. Mindenki azon csodálkozott, hogy ő, aki soha
„semmiben” nem volt benne és remekül keresett, miért is ment
el? Ennek igazán sem politikai, sem gazdasági oka nem volt... Ez
volt a disszidálásának egyik érdekessége. A másik meg az, „ahogyan”
csinálta a disszidálást. Ugyanis 3 gyermeke volt. Az első
fordulóba átvitte Jugoszláviába a gyerekeket. A második fordulóban
a feleségét és a harmadik fordulóban ment el végleg ő maga
is.
Egy novemberi reggelre teleraggatták a város házainak falait
írógéppel írott kis röplapokkal. A röplapokon az állott, ez egy
vasárnapi nap volt, hogy aznap délután 3 és 4 óra között csak az
menjen ki az utcára, akinek tetszik a „Kádár rendszer”... Én az
ablakból figyeltem, hogy milyen lesz a város „forgalma”. A „néma
tüntetés” ideje alatt, ekkor még eléggé zavaros volt a hangulat,
őszintén meg kell írnom, hogy nagyon kevés civil ruhás ember
járt 3 és 4 között az utcán. De annál több volt az egyenruhás katona
és rendőr.
99
Sokan nem is tudják még ma sem azt Nagykanizsán, hogy helyes
és okos magatartásával, hogy járult egy kereskedő barátom
ahhoz, hogy Nagykanizsán nem került harcra sor, a városba bejövő
orosz csapatok és a fegyverben álló nemzetőrök között. A
történet előzményei a következők. Barátom, mint az egyik nagykanizsai
vállalat kereskedelmi részlegének vezetője, a vállalata
részéről azt a megbízatást kapta, hogy kísérje fel Budapestre azt a
teherautót, amely autó tele élelmiszerrel Budapestre lett irányítva
azzal a céllal, hogy enyhítse Budapest lakosságának élelmiszer
hiányait. A csoport szerencsésen megtette az utat Nagykanizsáról
Budapestre. Ott átadták a szállítmányt és visszafelé jöttek Nagykanizsára.
Balatonboglárnál a kanizsaiak elérték azt a tank hadosztályt,
amely a Balaton mellett jött Nyugat irányába. A kanizsaiak,
nem előzhették meg az orosz tank hadosztályt, és így állandóan
utánuk jöttek. Az oroszok a balatonkeresztúri útelágazásnál,
ráfordultak a Keszthelyre vezető útra, míg a kanizsaiak pedig a
Nagykanizsa felé vezető útra fordultak be. Egy óra múlva már a
kanizsaiak megérkeztek Nagykanizsára. Ezekben az órákban várták
Nagykanizsán, az esetleges „támadást”. A nagykanizsai helyőrség
több tisztje előrement a műúton, hogy tárgyalásokat kezdjen
a „bevonulókkal”. Az oroszok helyett azonban a barátom rendelkezése
alatt álló teherautó érkezett csak meg, a várt oroszcsapatok
helyett. Ekkor a tiszti csoport a visszatérő autót, a benne ülőkkel
együtt, pár órára kihallgatás végett, visszatartotta és kikérdezte
őket a Budapest és Nagykanizsa közötti út úti élményeiről. Ekkor
a barátom és beosztottjai elmondották, hogy egész úton Balatonboglártól
Balatonkeresztúrig az orosz csapatok meg sem igen
álltak és senkit, egy rossz szóval sem illettek és így aggodalomra,
vagy félelemre semmi ok sincs... Erre, az arra illetékesek beszüntették
a további fegyverek kiadását a nemzetőröknek, sőt, a már
kiadott 200 darab fegyvert is visszavették. A tisztek megköszönték
barátom és beosztottjainak a hozott megbízható és értékes
felvilágosításait, és udvarias szavak közepette útnak engedték
őket. Így vált lehetővé az, hogy Nagykanizsára egy lövés nélkül,
és esetleges felesleges ellenállás nélkül, bejöhettek az oroszok.
Ezen általam most leírt esetet úgy tudom, hogy azt hetekkel későbbi
időben a barátom nékem elmesélte. Barátom és volt iskola100
társam, egy 100 % -ig megbízható, becsületes ember, akinek az
igazmondásához semmi kétség sem férhet.
Az októberi zűrös napoktól kezdve a nagykanizsai „bömbölde”
állandóan a fegyverek leadására szólította fel a hallgatóságot.
Minden nap újabb és újabb terminusokat mondtak be. Minden
adásában a hangosbemondó két dologra tért vissza. A fegyverek
beadására és a kimenési tilalomra...
„Normalizálódás” ideje
Egy napon az a hír járta be a várost, hogy azért, mert a „Maort
Üzemek” több vezetőjét őrizetbe vették és a rendőrségen tartották,
a „maortosok” a lefogott vezetők érdekében „szimpátiatüntetésre”
készülnek délután 3 órakor... Valami lehetett a hír mögött,
mert az ablakomból azt láttam, hogy két orosz tank, egy páncélautó
és egy kiskaliberű ágyút, úgy állítottak fel a Somogyi Béla,
régebben Király utca felé álló csövekkel, hogy az utcát, ha kell
„seperni” lehessen velük... Ezekben az órákban, nagyon sokan a
kis csomagjaikkal, az óvóhelyre menekültek, hogy a leendő
„harc” órái alatt, biztonságban lehessenek... Rettegve vártuk mi is
a „Ligaházban” a délután 2 órát...
Egyszer csak híre futott annak, hogy „valami” megegyezés féle
jött létre, és a „Maort” nem vonul fel... Sokan mondták boldogan,
hogy hiába, a „Maort” az csak „Maort”...
Március hó 15-re, nagyon sokan vártak valami „Muk-ot”...
Március 15-én kevesebben jártak itt Nagykanizsán az utcákon,
mint más napokon szoktak. E napon láttam újra városunkban
vörös csillagokat és vörös lobogókat, október hó 23 óta először...
Katonaságban azonban, e napon, nem volt hiány a városban...
Vége.
101
A Pannon Tükör 1996. 5. számában a lap akkori főszerkesztője,
Pék Pál 1956-os naplójából közölt részleteket az emlékszám 38–
41-ig tartó oldalain. Pék Pál egész költői pályáját átszőtte 1956
emléke. Az összeállítás harmadik versét e kiadványban szerkesztettük
az emlékezést keretező versek mellé. A napló dátumozása
kicsit elcsúszott, ennek oka az a 40 esztendő lehet, mely az egykori
eseményektől elválasztotta az emlékeit sajtó alá rendező országosan
ismertté vált költőt. A szöveg értékét a friss reagálás, a
korszak hangulata adja. A versek a Holtág és Havak tánca című
kötetekből valók
Októberi napló
(Pék Pál)
Kezdetben volt a föld, az ég,
repkény mögött a tárt utak,
forrás, megbolydult sárarany
lombok alatt a vonalak
szabdalta lomha dombkaréj,
körül a rétek árvize,
a béklyózatlan zöld özön,
a „neki csak”, a meztelen
vadon aztán, a holt-üres
szobákba csüngő árva ág
neszében csak a hóesés
pászmái és az odaát,
a félig-értett kéz-ütem,
a pálcaként tört mozdulat,
mi visszahull az éj-sötét
vizekre majd, és megtagad,
(1987)
102
1956. október 23.
Elaludtunk. Öcsém a Lecuona-Cugat közvetítést hallgatta a Luxemburgon,
aztán én a Sosztakovics tizediket, az öreg pedig
(nagyapám) ki-be járt, boldogabb égtájra küldve az egész „bagázst”.
(Ez a szava a bandánkra, amikor látja, hogy tanulás helyett
a kisszobában kártyázunk, naphosszat. Arra persze meg se rezzenik,
hogy Pepe1 – Perény Endre a televízió későbbi rendezője –
Spinozából olvas, amiből egy mukkot se értünk, de végtelenül
elegáns dolognak tűnik, csináljuk hát: verjük a blattot és Spinozát
olvasunk.(Baromi banda vagyunk, az szentség.)
Na, szóval elaludtunk. Ugrok a rádióhoz, bekapcsolom, semmi.
A szokott maszlag sehol. Negyed nyolc, már rég a Szabad Nép
fejtágítójának kéne menni, most pedig Beethoven és Erkel. És
mintha ajtókat csapkodnának. Mi az isten lehet ez? Mondom is
Zolának (az öcsémnek), de csak annyit fog fel, hogy elmúlt negyed,
és neki Rimaynál matekdolit kell írni, hogyan ér a gimibe?
Rohanás. Én ráérek, mert testnevelés van először, és Rátkai apó
minket, atlétákat, a csütörtöki verseny miatt pihentet, akár be se
menjünk. Nem is megyek. De ez a csattogó?! Lőnek, vagy mi?
Nem is bírom sokáig, összeszedem a kémia aznapra esedékes
lapjait (könyvet már egy éve nem viszünk, kitépkedjük a lapokat,
elég az, abból már lehet súgni), bevágom a válltáskába a törit meg
a matekot, és futás.
A fiúk ott vannak, de valami nem stimmel. A padok félretolva,
a kályha körül kuporog mind (mondom is, hogy „eszementek,
kint verőfény, ti meg itt szorongtok?”), de Viola Laci rámnéz:
„Pesten forradalom van, lőnek!” Atyám! – kattanik. – Az nem
ajtócsapkodás volt. Most aztán mi lesz?
Jön Harkány (Harkány László osztályfőnök) halljuk, hogy bekövetkezett,
amit vártunk (Vártunk? Fenét! Reméltük, éreztük,
mint kutya az esőt.) Egyszerre megvilágosodik mindaz, amit az
Irodalmi Újság Kucsera-cikkeiből felfogtunk, meg a SZER
Gallicuszától hallottunk. „Gyertek, megyünk az udvarra!” – indul
el Harkány. – „Gőgös Feri bácsi beszélni akar.” (Gőgös Ferenc az
Irányi Dániel Gimnázium igazgatója.)
Megyünk, de ahogy ezt írom, alig emlékszem valamire. Arra,
hogy Feri bácsi nyugalomra int, hogy a diákságot nem érinti a
103
dolog (ezt nem értem; miért nem?), s délben haza mehetünk, és ne
vegyünk részt semmiben. Azt tudom, hogy valamit ettem, aztán
Violával, Mohácsi Ferivel, a kollégisták zömével két óra tájban
már a Szabadság téren ácsorogtunk, a Vár út felől pedig jöttek a
gépgyáriak; egyszerre hatalmas tömeg támadt, s mi átugrálva a
járdaszegély lánckorlátját, mentünk velük a postához, a tisztiklubhoz,
és ordítottuk, hogy „Ki az oroszokkal!”
Azt viszont el nem feledem, hogy – éppen a tisztiklub előtt –
együtt skandált velünk S. Gy. egykori általános iskolai tanítónk,
akiről utolsó emlékem az, hogy Sztálin-falat készíttet velünk, és
ragyogva nézi a kész „művet”. Most ordított. Jópofa a világ, nem?
És milyen az ember? Stefi néni (dr. Bittera Zoltánné orosztanárunk)
verseket adott fordítani, Puskint meg Bunyint, s én neki is
veselkedtem, mert máig büszke vagyok az önképzőkörben tavaly
felolvasott Lermontovomra (a Falu volt, és isten bizony, jó volt),
de alig egy órája az egészet félre dobtam: „A francba! Ez is csak
ruszki! Nem fordítok semmit.”
És micsoda meleg volt! Októberi nyár. Kiskabátban grasszáltunk,
nagyanyám jóslatával: „Úgy jártok, mint apátok, azt is a
tüdeje vitte el” –, de ki törődött akkor azzal, ami jön, elég volt
megemészteni, ami van. A SZER elfúló hangon tudósított, a Kossuth
amnesztiáról beszélt, a fegyverek leadásáról, de a füle botját
se billentette senki.
Anyám, persze, halálra izgulta magát, de megérkezett végre az
öcsém. Tíz is elmúlt, mikor faképpel közölte, hogy egész délután
huszonegyeztek, s őt az egész hidegen hagyja. Erre aztán nem
tudtam mit mondani.
1956. október 24.
A reggel eltelt valahogy. Fél tizenegy körül a gimi elindult a határőr
laktanyához. Végig a Csengery úton hömpölygött a tömeg,
át a sorompókon, a temető mellett, a város szélére.
Ott a határőrség épülete. (Undorító, szürke kockaház, mindig
futva mentünk el mellette, ha a Potyli-malomnál akartunk fürdeni..
Nem tudjuk, mi van a drótkerítés mögött, de ÁVÓ-sok őrzik,
jobb iszkolni.) A nép nekiered, megtorpanik, tovább araszol. Vicceket
sütünk el (főleg a velünk csoszogó általános iskolások rová104
sára; s tényleg, ki volt az a vadbarom, aki ide vezényelte őket?!),
de csönd van, csak a feszültség nő. Rohadtul félek. Jön hátra a
szöveg, hogy a lapostetőn golyószóró lapul. Ott is volt. Állunk,
bambulunk. Aztán kijönnek a kopaszok, mi meg barátkozunk.
Nem lő senki, mehetünk haza.
A félsz azért egész nap bennem reked. De minél jobban remeg
a gyomrom, annál bátrabbat mutatok. Azért is részt veszek mindenben.
Ott ácsorgok Majczen Mari (Majczen Mária, később
Jászai díjas színésznő; mára halott) mellett, a Szózatot mondja,
tiszta libabőr leszek tőle, úgy, mint amikor együtt játszottunk
Illyés Dózsá-jában, és ő a III. felvonásban a monológot sivította,
zokogta, jajongta, megcsináljuk a Forradalmi Diáktanácsot (titkár
leszek), s aztán az este, azt volt csak kemény.
Fáklyákat szereztünk, körbefogtuk az ÁVÓ székházát a mozinál,
és követeltük, hogy nyissák ki a pincebörtönt (bár, ha belegondolok,
közülünk aztán nem volt egy se, aki tudta volna, hogy
ott börtön van), helyette azonban csak az erkély franciaablaka
nyílt meg, és kijött egy vakarcs, valamit kiáltott, bement (Baba
néni (Nyári Rudolfné, fölrajztanárunk) mondta is, hogy „fiúk, ez
készül valamire, menjetek haza”), újra kijött, előkapta a stukkert,
és már lőtt is. Valahova el, a Fő út felé. Egyszer, kétszer. Nyilván,
ijesztésnek szánta. Na, spuriztunk istenesen! Aztán a sarkon, az
édességbolttal szemben, ott feküdt a Skerlák szabó felesége. Halott
volt. Az a barom célzás nélkül eltalálta.
S akkor, ahogy néztem az asszonyt, kiállt belőlem a görcs.
Nem féltem többé. Konok lettem és eltökélt. Megmutatjuk nekik!
1956. október 27.
Igencsak fenséges volt, amit tegnapelőtt írtam. Mintha a kis Karakas
(Karakas Gábor, kémiatanárunk) mondta volna az asztal
szélét markolva: „Feszesebben! Gerinccel születtetek.” Ilyeneket
mondott. Meg ilyet: „Tedd a helyedre magad!” De a legjobb az
volt, hogy „édes fiam, te ilyen hülyén születtél, vagy különórákra
jársz?” És mindehhez vastagon kötött kék nyakkendőt, habfehér
köpenyt meg aranykeretes szemüveget viselt. A kis Karakas!!
Ahogy reggel ott állt a zuhogó esőben, rendezte a sorokat, s köz105
ben látszott, hogy a zabszem nem megy a seggébe. Akkorra már
hiányzott belőle minden, ami tanárrá avatta.
Tegnap amúgy nagy üvöltözés volt a családi tűzfészekben,
hogy „nem mentek sehova, ezek úgyis visszajönnek”, de én csak
azt láttam, hogy a szomszéd családostól nyomakodik a Pobedába,
és uccu, ki jugóba. Pucoltak az elvtársak, hogy jobban se kellett.
Végszóra aztán csöngettek. Ott állt a Dezső Laci, és két katonaköpenyt
ölelt a melléhez. „Holnap ezt vegyétek fel, most adták”
– mondta, de látta, hogy az öreg szemüvege vészesen villog,
anyám is ki-be rohangál, úgyhogy már kinn is volt. Mikor a köpenyt
fölcipeltem a padlásra (azt hazudtam, hogy a szeméttárolóba
viszem), megnyugodtak.
Reggel, mikor anya elment az üzembe, s az öreg – szokása szerint
– a fürdőszoba ablakából nézte az esőt, a köpenyt előrángatva
lódultunk a suliba. Kiképzést terveztek, fegyverismertetést, mit
tudom én, mit. Na, akkor ázott velünk a Karakas.
Atyavilág, hogy milyen kevesen voltunk! Százan alig. De azért
kimasíroztunk a lőtérre. Karabély, davaj gitár, kinek mi jutott.
Oda is pörköltünk istenesen – a semmibe. Hogy én mit találhattam
el, az abból is látszik, hogy a moziban már a tizedik sortól
sem tudtam elolvasni az operafilmek szövegét, pedig imádtam az
olasz operát. A karabély süketített, a géppisztoly felfelé hordott
(hullott a tetőről a törek a nyakamba), s ezért – így utólag – értem
már Orbán századost (Kanizsa 1956-os városparancsnoka), hogy
üvöltözött a hátunk mögött: „Támasszon a jobb lábával! Nagyobb
terpeszt! Nem a cirkuszban van!” Ilyeneket. Köcski Laci mondta
is, hogy ebből elég, pucoljunk.
Így lett. Orbán el, mi nemkülönben.
De mi legyen a köpenyekkel? Már a Teleki utcában is füttyögtek
utánunk, a Fő utcán pedig egyenesen röhögtek: „Kis hülye!
Hova viszed a seggedet?” Szóval, ahogy kattant a lakás ajtaja,
szinte letéptem magamról azt a göncöt. Angyalosi elvtárs pedig,
miután nagyanyám sírt egy sort előtte, eltüntette.
Ennyi az én vitézi történetem. Bőrig áztam, kiröhögtek, boldogabb
nem is lehettem volna.
106
1956. november 2.
Piszok hideg volt egész nap, de ragyogott a Nap, és kék volt az
ég, mint egy Puskin-versben.
Tódult a tömeg a temetőbe, némán. Olyan csöndet még nem
éreztem, mint a kishídon, ahogy nyomakodtunk a kapu felé. Nem
voltak komorak az emberek, inkább befelé figyeltek, s valami
tétova levertség ült az arcokon.
Apám öt éve halott, mégsem rá gondoltam akkor, valójában
senkire és semmire. Ami öt napja történt, az idők ködébe foszlott.
Szomorú voltam, fáradt. Sodródtam a tömeggel, s bár tudtam,
hogy a temető sarkában ott az apám sírja, hogy oda tart az anyám,
az öcsém, az egész szent család, én tök egyedül állok majd előtte,
mert nem látom az arcát, pedig mindig tisztán láttam (megy a
Szemere utcán föl, kezében két vödör, a négy ruszki meg ott üvölt
körülötte, és akkor visszanéz, mosolyog, de holtsápadt, istenem,
de sápadt, s én, hatéves kölyök, úgy fogom a szememmel, mintha
segíthetnék), de már nem látom, nem látom... Órák óta mentem a
tömeggel, és éreztem, hogy vége. Temethetsz, világ! Ahogy az
egyetlen tanár, akit szerettem, mondta: „elborítá a sírt új havával
az ég” (Arany Toldi estéje: Nem jelölte a sírt drága érc, vagy
márvány: Bence volt az emlék, lába felől állván: Egy ásót ütött le,
arra támaszkodék, S elborítá a sírt új havával az ég.). Megyek az
apámhoz újra, de tudom, hogy csak a hó, a fagy baltája igaz, meg
a sír, amihez zarándoklunk együtt.
Verem volt,
hol futva futtunk,
holdas arcok, dög-kutak,
csonka mezők, elorozott
tiszta teste,
partokat
megemésztő kupec-idő,
sehol-haza,
hókarám,
fiúk, ahogy szökdösnek még
át az éjek városán,
107
Világ csöndje,
háromölnyi
mocsok, amit beragyog
aknazáron túl a Távol esélye,
a Nagy Titok
(1988)
Szél ugat
S visszahőköl út az úttól.
Volna pedig tiszta nyom!
Bevert szájjal fut a béke
próteusi hantokon.
Tudom én, hogy hajó alszik
künn a fákban, s szív, az ész
együtt sajog, ha a férfi
útkereszten visszanéz – –
Tudom, hogy a zsibbadt réten
szél ugat, és nincs tovább,
hogy a világ tenyerében
züllött szét az ifjúság,
hogy a jövő hazugság,
a dolgok mögött ott a köd,
s tébolyog, ki forradalma
erdejébe visszajött – –
Tízezer nap fakó arcát
szólongatva sincs szava – –
Háza áll, de nem tudja még,
hová lett a tág haza.
108
Az előző emlékezés írója, Pék Pál is gyanúsítottja annak a pernek,
melyben fontos szerepet töltött be a következő „krónika” léte. A
füzetben található írások szerzői ugyanannak a pernek a szereplői
voltak. A füzet részletei, fekete-fehér másolata már elérhető volt
pl. a Batthyány Gimnázium évkönyvében, teljes terjedelmében és
színes másolatban azonban csak most kerül először az olvasók
kezébe. A Zala Megyei Levéltár és az érintettek jóváhagyásával
közölt füzet érdekes olvasmány, a szerzők életében pedig soha
nem feledhető emlék, melyért hosszú-hosszú ideig váltak megbélyegzettekké.
Harkány László írása a „krónikáról” szintén olvasható
kötetünkben. A kézírást igyekeztünk pontosan legépelni, de
nem lehetünk biztosak minden átírásunkban, ezért érdemes a másolattal
együtt olvasni. A kötet számára a diákok peréből rövid
idézeteket is közlünk, mely a füzet egy-egy azonosítható oldalához
kötődik.
Csitt
Részlet Fk. Horváth András II. r. vádlottnak az 1958 januárjában
Nagykanizsán tartott tárgyaláson tett vallomásából:
1956. szeptember közepe táján Aggteleken voltunk tanulmányi
kiránduláson. Az volt a tervünk, hogy diákélményeinket egy füzetbe
fogjuk feljegyezni. Ennek bevezetésére sor nem került, valahogy
elhanyagoltuk. Okt. 27-én részt vettem a nagykanizsai felvonuláson.
A negyedikesek vezették a felvonulást, mi pedig mentünk
utánuk. A tanárok próbálták megakadályozni, hogy ne vegyünk
részt a felvonuláson, a negyedikesek azonban mégis elindultak. A
pártbizottságról is hoztak valakit, hogy megakadályozzák. 25-én a
szovjet emlékmű ledöntését is végignéztük, mert a kollégiumból is
kivezényeltek bennünket idegenek. Október 23. és 27. között a
diákélményeink leírására szolgáló füzetet felfektettük, Tóth László
és én a Kossuth címert belerajzoltuk. Elhatároztuk, hogy a füzetnek
„Csitt” nevet adunk Jókai És mégis mozog a föld című regénye
alapján.
109
110
Részlet Fk. Horváth András II. r. vádlottnak az 1958 januárjában
Nagykanizsán tartott tárgyaláson tett vallomásából:
Bemásoltam Petőfi egyik versrészletét, Békét, békét a világnak
stb.
*
„Békét, békét a világnak,
De ne zsarnokkénytől,
Békét csupán a szabadság
Fölszentelt kezéből.
Majd ha így lesz a világon
Általános béke,
Vessük akkor fegyverünket
Tenger fenekére.
De míg így nincs: addig fegyvert,
Fegyvert mindhalálig!
Tartson bár a háború az
Ítélet napjáig!”
111
112
Részlet Fk. Horváth András II. r. vádlottnak az 1958 januárjában
Nagykanizsán tartott tárgyaláson tett vallomásából:
A füzetet aztán az én fiókomban tartottuk. Hogy álnév alatt írunk
a füzetbe, ezt szintén akkor határoztuk el és mindegyikünk választott
magának egy álnevet. Én a Heine nevet választottam. Mindenki
a saját maga által választott nevet a füzet negyedik lapján
aláírta. Akik álnevet választottuk, 14-en csak mi írhattunk a füzetbe,
és csak mi tekinthettük meg a füzetet. A többi társaink előtt
titkos volt a füzet.
*
Szerkesztik
Tolnai,
Vajda,
Vörösmarthy,
Heine,
Hitler,
Balassi,
Bajza,
Dobó,
Katona,
Széchenyi,
Théba,
Bornemissza,
Hunyadi,
Kisfaludy
113
114
Részlet Fk. Horváth András II. r. vádlottnak az 1958 januárjában
Nagykanizsán tartott tárgyaláson tett vallomásából:
Ugyancsak beírtam az aláírásokat követő lapra a Hazádnak rendületlenül...
idézetet.
*
„Hazádnak rendületlenül
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
A nagy világon e kívül
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze
Itt élned, halnod kell.”
115
116
Részlet Fk. Horváth András II. r. vádlottnak az 1958 januárjában
Nagykanizsán tartott tárgyaláson tett vallomásából:
Én a füzetbe 1956. december első napjaiban írtam az első cikket,
amely lényegében az Új Zalának a mindenszentek napján megjelent
cikkén alapult. Majd a füzetet utána a fiókomba tettem,
amelynek kulcsa nem volt, és aki akart a 14 társunk közül, megnézhette,
elolvashatta és írhatott bele.
Így én írtam az Emlékszünk Budapest című cikket.
*
Emlékszünk Budapest!
Okt. 24-t írt a naptár, mikor az öreg kollégium falai közé is bejutott
a hír, kitört a forradalom, Pesten folyik a vér. Pesten harcolnak
a szabadságért. A Pesti Ifjúság megnyitotta azt a hős tiszta
szabadságharcot, amelyet semmiféle agresszor nem tudott, s nem
tud letörni. Fegyverek ropogtak mert elég volt a kényszerből, elég
volt a hazugságból. Harcolnak, mert szabad hazában, szabadon
magyarul akarnak élni. Hiába jöttek az ikertorkolatú tankok, a
tatárok, kirgizek, tehetetlenek voltak a puszta kézzel harcoló néppel
szemben. A keserűség az elszántság hősöket csinált belőlük.
Pesten meggyújtották a szent szabadság lángját, mely az egész
országot megmozgatta. Hiába volt a Kreml minden erőlködése, s
magyar pribékjeinek minden gazsága okt. 29-én szabadok lettünk.
Boldogok, de a szabadság csak 2 napig tartott. Olyasvalami következett,
amelyre még a történelemben példa nem volt.
November negyedikén (4) hajnali négy órakor gyászba borult
az ország. Nem tudok szavakkal játszani, de ezt ismerem hogy
provokáció, igen az volt a legszennyesebb amelyet a vöröshatalom
csinált. Hiába sírtak, bőgtek az
117
118
éter hullámai, a magyar magára maradt, de nem tört meg. Élni
akar, s élni fog. A vörös csillag fénye nem homályosítja el többé a
szent szabadság ügyét. Nem! Elég volt! Nem kell többet a szovjet
békepolitikából.
Nov. 4-e volt. A legszennyesebb dátumok egyike. Pesten, Pécsen
és sok más helyen szóltak a fegyverek. A Duna-Tisza közén
ott dübörögtek az elnyomó hatalom tankjai. Anyák, lányok harcoltak,
s estek el legszebb éveikben… Pesten vörös lett minden a
vértől. Gyilkos bombák hulltak a házakra.
De az ifjúság ott volt. Harcolt. Önmagát múlta felül. Örök
időkre példaképe lesz a magyar ifjúságnak. Milliók és milliók
nézték megrendülten és csodálkozva hősi harcát. Nem felejtik el
soha, harcod nem lesz hiábavaló, mert lesz aki tovább folytatja
azt.
Hetekig szóltak a fegyverek, s most a magyar nép olyan paszszív
ellenállásba kezdett, mely ellen fegyver nincs, sztrájkol.
Győzni fog az ügy mert igaz a szabadság szent ügye, élni fog,
mert élni kell neki.
Ha újból erősebben ver 10 millió szív, ha újból virágoznak a
fák, s ha újra szólnak fegyverek, akkor a végsőkig fog menni, az
utolsó emberig. Megritkítják a magyart, de nem törik meg soha!
Soha!
Heine – Horváth András
119
120
„A HAZA MINDENEK ELŐTT”
Mindhalálig a szabadságért!
„Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.”
121
122
Részlet V. r. Fk. Tóth László vádlottnak az 1958 januárjában
Nagykanizsán tartott tárgyaláson tett vallomásából:
December 9. után kezembe került a füzet valamelyik társunktól,
már volt bele írva, és én is írtam bele: „1956. december 9. vasárnap”
címmel egy dolgozatot. A néma tüntetés lefolyásáról szólt.
Majd valamelyik társunk magával vitte a füzetet, amely akkor már
közkézen forgott.
*
1956. december 9. vasárnap
Városunk hiába van orosz megszállás alatt mégis kimutatta szabadságszeretetét
és a „felszabadító” orosz csapatok elleni gyűlöletét.
Ma délután 3–4 ó-ig a város lakossága néma tüntetést rendezett
a „kormány” és az orosz csapatok ellen. Szolidaritást vállalt a
pesti nép mellett. A tüntetés alatt egyetlen becsületes magyar
hazafi nem volt látható az utcán. A kint levők hiteles értesülések
szerint spiclik voltak. A városi hangszórón keresztül különböző
hazugságokkal rágalmazták a lakosságot. Fasisztának, ellenforradalmi
és reakciós bandának nevezték a munkásokat. 4 óra után a
város ismét forgalmas lett. ¼ 5 órakor a hangszórón keresztül
bemondták, hogy a „karhatalmi szervek” kimenési tilalmat rendeltek
el azonnali hatállyal. A nép nem mozdult. Oroszok jöttek
páncélautókkal. Egy diákot elfogtak és a páncélautóba vitték. A
nép körülfogta. A diák kihasználta a kedvező alkalmat és kiugrott
a kocsiból. Eltűnt a tömeg között. A volt MASZOLAJ mozinál
egy orosz tiszt olyan vadállati üvöltözést csapott, hogy akár egy
vad bennszülöttnek is dicsőségére vált volna. A tömeg nem ment
el az utcáról. Végül az oroszok engedtek.
Balassi – Tóth László
„Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy ÁTOKSÚLY alatt”
123
124
Részlet V. r. Fk. Tóth László vádlottnak az 1958 januárjában
Nagykanizsán tartott tárgyaláson tett vallomásából:
1957. jan. első napjaiban írtam a második dolgozatot: 1957. 1. 6-
7-20. A lovászi eseményeket Nagykanizsán hallottam, beszélték az
utcán.
*
1957. I. 6-7-20.
Lovászi munkások fogadalmat tettek, hogy ha az általuk választott
Munkás Tanács tagok közül valamelyiknek baja lesz, akkor
addig nem fognak dolgozni. A fogadalom nem volt üres frázis. A
Munkás Tanács K. Gy. nevezetű tagját a Kádár féle huszárok
lefogták és elvitték. A hír futótűzként terjedt. Az üzem, mint a
megbolygatott hangyaboly olyan volt. A munkások elszánták
magukat mindenre. Hétfőn nem vették fel a munkát. Kivonultak
az üzem területéről. A sztrájkról a Kádár féle huszárság is hírt
kapott. Lovászit pillanatok alatt megszállták. Jöttek „a felszabadító
hős szovjet haderők is. Gumibottal simogatták a munkásokat.
Itt nagyon aktuális Tompa verse: Gólyahír
„Testvért testvér, fiú apát eladna.
Honfi honfira vádaskodik”
A munkások nem engedtek. Egy „hős Kádár huszárt” akit
Csinyi Balázsnak hívnak úgy elvertek, hogy majd megdöglött.
A munkások zendülését elnyomták, de a harc sikeres volt. K.
Gy. hazaengedték.
Ezután egy általános házkutatást tartottak. Mindössze egy géppisztolyt
és egy pár gránátot találtak. A géppisztolyokat nem tudták
összeszedni. Csak így tovább lovászi munkások!
Balassi – Tóth László
125
126
Részlet VI. r. Fk. Takács László vádlottnak az 1958 januárjában
Nagykanizsán tartott tárgyaláson tett vallomásából:
December 10-én téli szünetre mentünk, január 7-én jöttünk vissza
az iskolába. Valamelyik fiútól kaptam vissza a „Csitt” füzetet.
Átnéztem, hogy mit írtak a füzetbe és elhatároztam, hogy a röpcédulázást
megörökítem. Én írtam a füzetbe „1956. december 3.”
című cikket Théba aláírással. Emlékszem, úgy történt, ahogy a
cikkben leírtam.
*
1956. XII. 3.
1956. XII. hó 3-át írunk. A diákok nagy része már bejött a kollégiumba.
A mi kis társaságunk ismét egybegyűlt. Az egység a régi.
Nagykanizsai fiatalok és a város lakossága a tüntetésen kívül
semmit nem csinált. Hát mi elhatároztuk, hogy csinálunk. Másnap
nekiláttunk a munkának. 50 db vignyettát vettünk és röpcédulát
csináltunk. Ilyen felírásokkal: le a Kádár kormánnyal, Ruszkik
haza, és versidézeteket a Szózatból és a Himnuszból. Akkor délután
csináltunk kb. 30-db-ot. Ennek egy részét még aznap este
kiragasztottuk a másik részét pedig másnap. De tapasztaltuk,
hogy mások is ragasztanak. Még ezen a napon a cédulák tízei
jelentek meg a kirakatok üvegablakain.
127
128
Persze ezt a rendőrkopók nem jó szemmel nézték és amikor a
város lakossága nyugovóra tért, nagy buzgalommal kaparták le a
cédulákat. Történt, hogy 6-án este 3 társunkat ragasztásért lefogtak.
Mi elhatároztuk, hogy harcolunk három társunk kiszabadításáért.
Két nap múlva ki is engedték őket. De ezideig sem szűnt
meg a ragasztás. Másik hétfőn a Zala-megyei karhatalom jónak
látta, hogy a tanítást beszüntesse. Így történt, hogy 10-én ismét
haza kellett mennünk.
Théba – Takács László
„És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.”
129
130
Részlet III. r. Fk. Tikk László vádlottnak az 1958 januárjában
Nagykanizsán tartott tárgyaláson tett vallomásából:
1957 februárjában láttam a füzetet és elolvastam, amit beleírtak.
A mi társaságunk az ebédlőben külön tanult és ott láttam a füzetet,
ott olvastam el. Én 1957. febr. 1-én írtam bele a „Magyar nép
nem tört meg” című dolgozatot. Ez a következőkép született: hallgattam
a Szabad Európa rádiót is és innen vettem ezeket a gondolatokat,
amelyeket leírtam.
*
A magyar nép nem tört meg! 1957. II. 1.
A laikus szemlélő azt látja, hogy a nép megtagadta a forradalmat,
belenyugodott sorsába. Hiszen a tüntetések, összetűzések megszűntek.
Nyugalom van. Mindenki dolgozik. Ezt azonban csak a
laikus látja.
Nem így van ez a valóságban. Igaz, hogy nyugalom van, de
csak látszólag. Valójában egészen más. A nép nem nyugszik bele
sorsába. Nem tagadja meg a forradalmat.
A nép passzivitásba vonult. Nincs nyugalom. Mindenki a tavaszt
várja, az éltető tavaszt. Hogy mit akarnak tavasszal, megtudható
a népszerű jelszóból. MUK. Márciusban Újra Kezdjük.
A nép bízik Maléter Pálban és a mellette lévő partizánokban.
Őrájuk vár az a feladat, hogy kellő időpontban megindítsák a
fegyveres harcot. Az egész magyar nép támogatja őket utolsó
csepp véréig.
Nagyon sok gúnydal, vers, vicc stb. bizonyítja a Kádár-csoport
és a ruszkik ellen érzett gyűlöletet.
Mindenki ismeri a magyar nép új Miatyánkját.
Mi atyánk Hruscsov, ki vagy a Kremlben, Átkoztassék meg a
te neved úgy Moszkvában, mint Pesten. Ne vidd el a kenyerünket,
ereszd haza a mi foglyainkat, miképpen mi is hazaküldjük a megszálló
csapatokat.
Tiéd az ország, tiéd a hatalom, de nem mindörökké.
Ámen.
Bízunk a boldogabb jövőben és valljuk a jelszót. MUK.
Tolnai – Tikk László
131
132
Részlet IX. r. Salamon József vádlottnak az 1958 januárjában
Nagykanizsán tartott tárgyaláson tett vallomásából:
Januárban, amikor visszajöttünk, társaim írtak a Csitt-könyvbe,
az közkézen forgott és én is írtam bele cikket, „Január 30-at
írunk” címen. Ez az akkori hangulatnak megfelelő volt.
*
1957. január 30-at írunk. Két III-as diák ki próbált jutni a szabad
világba. Sajnos nem sikerült nekik. Letenyén lefogták őket. Ott a
börtönben írták a köv. verseket:
„Kádár vitézek a határra,
A Jugó határ oltalmára,
Mennydörög az ágyú, csattog a kard,
Ez sem menti meg szökéstől a magyart.”
A másik versüket egy slágerre írták. (Istambul dallamára.)
„Letenyében van ám jó sok galiba,
Mert Letenyében lakik sok katona,
Letenye egy nyugati spicli-város
Letenye oly csodás.”
A fiúkat hazaengedték 1957. febr. 1-én.
Egy ismeretlen szerző „Csárdás királynője”
„Maléter Péter, Maléter Pál,
A Kádár-kormány bukásra áll,
Ne búsulj rózsám lesz még töltény, s lágy kenyér,
Maléter Péter, Maléter Pál,
A Kádár-kormány bukásra áll,
Lövet minket agyba-főbe,
Beugrom a nagy erdőbe,
Maléter Pitske, Péter Pál”
Széchenyi – Salamon József
133
134
A sötét ellenforradalmárokról. (1957. II. 11.)
Ugye milyen szép hangzású név, ellenforradalmár. Talán azért
fogta rá Kádár János a magyar népre ezt a szót, talán ezért szórnak
annyi rágalmat az ellenforradalmárokra. A mélyen tisztelt
(akár a pokolig) forradalmáraink (Kádár, Dögei, Marosány) meg a
többi az igazi forradalmárok azt gondolták, hogy Magyarországot
(még most is gondolják) visszavezetik a Rákosi terrorba. Az ellenforradalmárok
gaztetteiről beszélnek, holott ők végzik a legaljasabb
munkát. Ártatlanokat tartóztatnak le, restaurálnak (csak
ecset kellene a kezükbe), s utána mint kik jól végezték munkájukat
dicsőítik önmagukat. Nagy Imrét gyalázzák, mert tehetetlen
volt, s ők pedig meg négy elemivel a parlamentben dirigálnak.
Tudniillik így ítélik meg a népi hatalmat, 4 elemivel, analfabétákkal.
Szegény magyar nép mi vár rád. Újból a vörös csillag világít,
vörös zászlók lengnek a pártépületeken. Szabadságról beszélnek,
egyenlőségről. (De hol van a szab. választójog stb.)
Napjainkban történt. Egy sötét ellenforradalmártól szabadították
meg Magyarországot. (Sötét ruhában járt.) Letartóztatták
Solty Jenő tornatanárunkat. Eddig nincs vele semmi, illetve mi
nem tudunk róla mást, mint (egyesek szerint) átvitték Egerszegre.
Nagy ellensége volt a hazának. Ellopta fél Dunántúlt. A magyar
nép a legnehezebb időkben is megtartotta jókedvét. De lesz idő
mikor a legszebb napokban is elveszítheti azokat, s akkor jaj a mi
forradalmárainknak.
„Óh irgalom atyja ne hagyj el.”
Heine – Horváth András
135
136
Részlet IX. r. Salamon József vádlottnak az 1958 januárjában
Nagykanizsán tartott tárgyaláson tett vallomásából:
Február 25-én ismét hozzám került a füzet, akkor pedig „Kiss
Gyula elvtárs beszéde” címen írtam cikket.
*
„Az nem lehet, hogy annyi szív
HIÁBA onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.”
Kiss Gyula „elvtárs” beszéde
1957. II. 25-én este „a megye első pedagógusa” (a forr. idején a
futásban) előadást tartott az okt. 23-i eseményekről. Beszédében
ki akarta fejteni, és be akarta bizonyítani, hogy a szabadságharc a
gyárosok, a földbirtokosok, s a horthysta csendőrök ellenforradalma
volt. Beszédét a társaság unatkozva, köhögve, s
lábdobogva hallgatta végig. Már amikor bejött az ebédlőbe, akkor
kezdődött a moraj. A beszédében sok megcáfolni valót találtunk.
Pl:
Személyesen részt vett az „ellenforradalmi” eseményekben.
Holott örült, hogy megmenthette bőrét a Z.egerszegi forradalmi
tömegtől.
Az ellenforradalmárok halomra lőtték a tömegeket – mondja.
Azokat a tömegeket, amelyet ők bíztattak a tüntetésre?
Igen. Halomra lőtték a fegyvertelen, békés szándékú tüntetőket
az ÁVH emberei.
Igyekezett bizonygatni, hogy mi ennek a rendszernek a jóvoltából
tanulunk. Adott ugyan ez a rendszer valamit, de elvonta
előlünk a fejlődést, a szépet, a jót, s csak a mesés kelet volt az
általunk ismerhető földrész. A nyugat, a „bankárok hazája”, ahol
minden munkásember jól él, s azért sztrájkol, mert neki
137
138
„csak” egy autója van, s a másik gyárban dolgozónak kettő van, el
volt zárva.
Végül kimutatta a rendszer igazi arculatát. Ha szép szóval nem
megy, hát majd megy terrorral. Aki nem mondja rá az okt. 23-i
eseményekre, hogy ellenforradalom, az repül az iskolából.
Beszéde végén halálos csend, s úgy vonult ki az ebédlőből.
Széchenyi – Salamon József
139
140
Részlet VIII. r. Kosztricz Tamás vádlottnak az 1958 januárjában
Nagykanizsán tartott tárgyaláson tett vallomásából:
Osztálytársaimmal 14-en a diákotthon kisebédlőjében tanultunk
közösen. Egyszer ott láttam egy füzetet, „Csitt” felírás volt benne.
Társaim ekkor elmondták, hogy ez egy titkos füzet, csak a szerkesztőbizottság
tagjai láthatják és olvashatják, álnév alatt írhatnak
cikket bele. Először arra tervezték, hogy diákélményeket írnak
le. Én is mondtam, hogy szeretnék a szerkesztőbizottság tagja
lenni. Ekkor választottam a „Hunyadi” nevet. 1957. március elején
a rendőrség kutatást tartott az iskolában, ekkor én a füzetet
elrejtettem a bástya falában. Ezután „Alig virradt, már újra alkonyul”
című cikket írtam.
*
„Alig virradt, már újra alkonyul.”
1957. március 26-án délben kollégiumunkban razzia volt. Azt
keresték, ki a „megtévesztett diák”, kinél van röpcédula. Találtak
egy-két fiúnál „fasiszta iratokat”. De komoly bajuk nem lett.
Szegény kis krónikánk (e) rémes órákat rejtekhelyen úszta
meg. A moszkovita csőcselék tőlük várható módon viselkedett,
káromkodtak és fenyegetőztek, lesírt róluk a műveletlenség, és
hogy a népet bármikor készek elárulni, ütni saját magyar testvéreiket
akár az ÁVH karhatalom vagy R csoport keretén belül.
Az ilyen emberekre ráköpni sem érdemes. Illik rájuk Petőfi
szava.
„Köztünk van a legnagyobb ellenség,
A cudar, az áruló testvérek!
S egy közűlök százakat ront el, mint
A pohár bort az egy cseppnyi méreg”
Hunyadi – Kosztricz Tamás
141
142
Részlet IV. r. Kovács Sándor vádlottnak az 1958 januárjában
Nagykanizsán tartott tárgyaláson tett vallomásából:
Mindig másik kezelte a füzetet és annál volt, aki éppen írt bele.
Hozzám március 15. után került a füzet és leírtam én is bele a március
15. ünnep lefolyását.
Elnök vádlott elé tárja a füzetbe Kisfaludy aláírással írt „1957.
március 15.” című cikkét. IV r. vádlott: Így van. Így írtam. A városban
még akkor ez volt a hangulat. Mindenhol ilyeneket beszéltek.
A diáktársaimtól hallottam és ezeket írtam le. Befolyásolt
Márkus Ferenc márc. 15-én tanúsított magatartása is, ahogy
lejegyeztem.
*
1957. március 15.
1848. március 15. a magyar történelem legdicsőbb napja. Ezt a napot
kellene megünnepelni úgy, ahogy azt illenék. De nem lehet mert a
kormány nem engedi ezt méltóképpen megünnepelni.
A diákoknak szünnapot rendeltek el, de a munkásoknak munkával
kellett megünnepelni ezt a dicső napot. Mindenkinek haza kellett
menni a kollégiumból március 14-én és hétfőn kellett visszajönni.
Ez mind azért volt, mert ugye egyre szélesebb körökben terjedt el
a „MUK” jelszó. Félt a Kádár-kormány a „MUK”-tól.
Március 14-én ½ 12-kor tartotta a mi osztályunk az ünnepélyt az
iskolában. Már előre megszabott keretek közepette folyt le a félórás
ünnepély. A szózat első versszakát elénekeltük közösen majd a többit
egyik gyerek elszavalta. Utána következett az ünnepi beszéd, amit
az osztályfőnök tartott. Egy papírról olvasta fel – mint ahogy ő
mondta „elolvasom, amit el kell olvasnom” az ünnepi beszédet,
amely mindenről szólt csak 1848. márc. 15-éről nem. Végigvezette a
történelmet 1848-tól napjainkig. Benne volt, hogy az 1956-os ellenforradalom
azt a piros zászlót akarta megdönteni amely a munkásság
jelképe és amellyel a kezében Petőfi is elesett a magyar szabadságharcban.
A felolvasás után az „Egy gondolat bánt engem” című verset
szavalta egyik tanuló és végül a „Himnuszt” énekeltük. Ezzel
bezárult az ünnepély. A Nemzeti dalt és a Feltámadott a tenger című
Petőfi verseket nem lehetett szavalni. Mehettünk haza. Csakhogy a
gimi kapu zárva volt és csak 2 percenként mehetett el egy-egy osztály
nehogy csoportosulás legyen. A város előző este is és akkor is
tele volt karhatalmistákkal és katonákkal. Délután minden tanuló
143
144
elment haza. Előtte napokban a „Diri” bácsi azt mondta, aki nem
megy haza azt év végéig nem engedi haza és bezárja az ajtót nem
mehet ki senki.
Már elmúlott 15-e visszajöttünk az iskolába és tovább folyik a
tanulás. A „MUK”-ból nem lett semmi. Hiszen nem estek a fejükre
a szabadságot akaró magyar hazafiak sem. Akkor kezdjék amikor
annyira megerősítették a karhatalmat, hogy mindenféle lázadásra
tudtak volna reagálni. De reméljük nem sokáig fog tartani
ez a „szabadság” sem.
Kisfaludy – Kovács Sándor
*
Részlet V. r. Fk. Tóth László vádlottnak az 1958 januárjában
Nagykanizsán tartott tárgyaláson tett vallomásából:
1957. június 13-án írtam ismét egy dolgozatot a füzetbe „KISz”
címmel. Ennek előzménye az volt, hogy Horváth István nevű társunk
megrágalmazta az osztályt, hogy fel akarta egy társunkat
akasztani, bár az a társunk, akit állítólag fel akartunk akasztani
tiltakozott ez ellen a vád ellen. Ennek hatására írtam ekkor a
Kisz-ről.
*
1957. 06. 13. KISz
A forradalom szó értelme lassan teljesen elveszti értelmét. Mert
ma azt nevezik forradalomnak hol egy igazságos harcot nyomnak
el katonailag!!! Az ünnepi szónokok beszéde pedig ki sem áll az
ellenforradalmár és piszkos fasiszta szóból. Ezt méltán követi az
úgynevezett KISZ. A KISZ-nek nagyon szép elvei vannak, sajnos
ezek csak elvek és nem valóság. Tagjainak példát kellene mutatni
a többi tanulónak. Példát is mutatnak a lógásban és a becstelen
rágalmazásban. A KISZ vezetősége körül nagy harc folyik. A sok
karrierista most akarja érvénybe léptetni tudását. Nem riadnak
vissza semmiféle cselektől sem. Egymást lógással vádolják.
Egyes KISZ-be jelentkezőket pedig a legalaptalanabb ügyek miatt
utasítanak vissza, hogy maguk pozícióját biztosítsák. Az egyik
karrierista (H. I.) a napokban adott bizonyságot arról, hogy a legbarbárabb
módszertől sem riad vissza, hogy titkár lehessen. Az
osztályt azzal vádolta, hogy egyik fiút föl akartuk akasztani. A
felakasztandó egyén semmit nem tudott a dologról. Érdekes, hogy
145
146
ilyen piszkos fantáziájuk van az ország legbátrabb és legharcosabb
fiataljainak, mert ők annak nevezik magukat.
Sajnos a fiú a mi osztályunkba járt. Nem is gondoltam, hogy
ilyen piszkos karrieristák is legyenek az osztályban.
Balassi – Tóth László
147
148
Sorszám: Név: Álnév:
1. Horváth András „Heine”
2. Takács László „Théba”
3. Salamon József „Széchenyi”
4. Kovács Sándor „Kisfaludi”
5. Kosztricz Tamás „Hunyadi”
6. Tikk László „Tolnai”
7. Kovács István „Katona”
8. Dávid Lajos „Dobó”
9. Wünch Lajos „Vörösmarthy”
10. Tóth László „Balassi”
11. Belső László „Bajza”
12. Horváth Ferenc „Hitler”
13. Varga Zoltán „Vajda”
A nagykanizsai gimnázium III/a osztályának
kollégistái 1957 tavaszán. A Batthyány Lajos Gimnázium és
Egészségügyi Szakközépiskola évkönyve a 2008–2009-es tanévről,
56. oldaláról való a fénykép. A képen láthatók azonosításában
Kosztricz Tamás volt a segítségünkre. A Csitt-esek az álló
sorban láthatók, balról a második: Takács László, a harmadik:
Tikk László, a negyedik: Horváth András, az ötödik: Tóth László,
a hatodik: Salamon József, a kilencedik: Kovács Sándor, a tizedik:
Kosztricz Tamás
149
150
151
Feldolgozások, emlékezések 1989 után
Az 1956-os diákper Nagykanizsán
(Harkány László)
A forradalom leverése után Nagykanizsán is megkezdődött a
megtorlás időszaka. A reménykedés napjait a félelem váltotta föl.
Noha városunkban talán egy pofon sem csattant el, a számonkérés
eszelős méreteket öltött. Két nagy per már megszedte áldozatait:
dr. Lékai Gyulának, a városi forradalmi bizottság elnökének és
társainak elítélése után következett Orbán Nándornak, a városi
nemzetőrség parancsnokának vesszőfutása. Ebben a perben már
közelről érintett a város gimnáziuma is, mert Orbán Nándor mellett
Gőgös Ferenc igazgató, Rimay Béla és Solty Jenő tanárok is
súlyos börtönbüntetést kaptak. (Jellemző a bíróság „körültekintő”
mérlegelésére: az 5 évre ítélt Gőgös Ferenc büntetését a fellebbviteli
bíróság egy évre mérsékelte, de az elítélt akkorra már ennél
több időt töltött rabságban.)
1957 szeptemberében újabb döbbenet következett. 13-án váratlanul
letartóztatták a fiúkollégium 9 tanulóját, akik valamennyien
a gimnázium IV. A osztályának diákjai voltak. Horváth András,
Kosztricz Tamás, Kovács István, Kovács Sándor, Salamon József,
Takács László, Tikk László, Tóth László. Néhány nappal később
hasonló sors várt az ugyancsak IV. A osztályos Bittera Zoltánra
és Pék Pálra és a IV. D osztályos Riechel Máriára. Szeptember
18-án pedig lefogták Hulesch Béla tanárt is.
A kollégista fiúk letartóztatásának okát a Jókai regényből közismert
„Csittvári Krónika” mintájára készült titkos naplóban jelölték
meg. A házkutatás alkalmával néhány perc után megtalálták a
„bűnjelet”, egy közönséges, 40 lapos, négyzetrácsos kis füzetet,
amelybe a fiúk „titkaikat” jegyezték. A kis napló „emlékkönyv”-
terve az 1956 szeptemberében történt aggteleki kiránduláson született.
Kis történetek, diákcsínyek, tanár-csúfolók számára indították,
de 1956 októbere más témát kínált, így őrizte meg a füzet azokat
a gondolatokat, amelyek a forradalom lázas napjaiban foglalkoz152
tatták a gyerekeket, majd a bukás utáni „konszolidáció” megfélemlítő
akcióit minősítették.
Az írásokat álnéven jegyezték. Széchenyi, Katona József, Balassi,
Dobó, Hunyadi, Vörösmarty, Kisfaludy stb. Egyetlen meghökkentő
választás is előfordult. Az egyik fiú a Hitler álnevet
jelölte meg. Három cikket is írt a füzetben, de ezeket valaki kitépte
onnan, így a szerzőt ugyan bevitték a rendőrségre, de elengedték.
Néhány címet emlékeztetőül: Emlékszünk Budapest! 1956. december
9-e, vasárnap... (Az írás a városban lezajlott néma tüntetésről
ad tudósítást), A magyar nép nem tört meg!, Sötét „ellenforradalmárok”.
(1957. II. 11.) Kiss Gyula „elvtárs” beszéde.
Idézet ebből az írásból: „1957. II. 25-én „a megye első pedagógusa”
(A forradalom idején a futásban első...) előadást tartott a
kollégiumban. Beszédében ki akarta fejteni, hogy a szabadságharc
a gyárosok, a földbirtokosok és a csendőrök ellenforradalma volt.
Beszédét köhögve, lábdobogással kísérve hallgatta a kollégium
ifjúsága. Bemutatta a rendszer igazi arculatát, kijelentvén: Ha
szépszóval nem sikerül meggyőzni bennünket arról, hogy október
23-a ellenforradalom volt, akkor repülünk az iskolából.”
A letartóztatás másik oka a „röpcédulázás” volt. Íme egy részlet
a „Csitt” lapjairól. „Elhatároztuk, hogy röpcédulákat készítünk.
50 db vignettát (címkét) vettünk, s ilyen szövegeket írtunk
rájuk: Ruszkik haza! Aztán részleteket idéztünk a Szózatból és a
Himnuszból. Három társunkat, akik ugyan nem voltak kollégisták,
de a gimnáziumban osztálytársaink, letartóztatták, tetten érték
őket »ragasztás« közben (Dezső László, Balogh György, Kisdéri
Antal). Mi elhatároztuk, hogy harcolunk kiszabadításukért. Két
nap múlva ki is engedték őket.”
A letartóztatott diákok másik csoportját a forradalom idején
megalakult diákönkormányzat (Diákszövetség) tisztségviselői és
a tanárvezető alkották. Sem a rendőrségi kihallgatás, sem a tárgyalás
nem szolgált olyan tényekkel, amelyek alapján bűnösségük
megállapítható lett volna. Mégis hónapokig fogdában, majd börtönben
tartották őket!
A rendőrségi kihallgatások általában éjszaka történtek. Egyegy
„gyanúsítottat” többször és többen vallattak. A gyerekek a
rabság körülményei között pillanatok alatt felnőtté váltak, s a
153
jegyzőkönyvek tanúsága szerint „derekasan” szerepeltek. Magatartástaktikájuk:
nincs mit mondani, mert néhány röpcédula írásán
kívül nem követtek el semmit.
A jegyzőkönyvek kérdéseiből jól kirajzolódik a kihallgatók
előre kigondolt taktikája. Mindenekelőtt bűntudatot kelteni a gyerekekben,
hogy írásaikkal a „nép államát” ócsárolták, amely őket
tanítatta. Végül odajutnak a jegyzőkönyvek, hogy az igazi bűnösök
a tanárok, akik nem tudták a diákságot felvilágosítani, aztán
nagy szerepe volt a SZER adásainak is a fiatalok félrevezetésében.
Végül „beláttatták” a „bűnösökkel”, hogy helytelenül cselekedtek.
A „Csitt” íróinak ügye igazában nem kapcsolódott a diákszövetség
tisztségviselőinek tevékenységéhez. Bár tény, hogy mindnyájan
egy osztályba jártak, az akkori IV. A tanulói voltak.
(Egyetlen vádlott, Riechel Mária nem volt osztálytárs.)
A diákszövetség vezetőtanárát, Hulesch Bélát az intézet diákjainak
küldöttei választották meg, akárcsak Bittera Zoltán elnöki,
Pék Pál titkári és Riechel Mária gazdasági felelősi megbízatása is
így született. (Osztályonként 2–2 tanuló titkos szavazatából alakult
ki a választási eredmény.)
A tisztségviselő tanulók közül Bittera Zoltánt dicséretes emberi
tulajdonságai mellett kiváló tanulmányi eredményei is jogossá
tették a megbízatás teljesítésére. A számonkérés időszakában
azonban a vád igyekezett őt olyan helyzetbe hozni, amely mindenkiben
súlyos aggodalmat keltett. A városban „ismert titok”
volt, hogy Dr. Bittera Zoltán orvos 1950 nyarán, egy vasárnap
reggel vonatra ült, hogy a családjához utazzék a Balatonra. A
fölszállás alkalmával még látták, aztán nyomtalanul eltűnt. Az 50-
es években előfordultak hasonló „rejtélyes” esetek, de a hatóságok
igyekeztek leállítani a hozzátartozók érdeklődését. Most azt
igyekeztek bizonygatni, hogy ifj. Bittera Zoltán a vezetői tisztség
vállalásával bosszúra készül. Természetesen ez a vád – akár a
többi – nem „állt meg”...
Végül hosszú hónapok után megkapták a sorsuk jobbra fordulásában
reménykedő börtönlakók a vádiratot, amely „a népi demokratikus
államrend megdöntésére irányuló szervezkedéssel és
egyéb bűntettekkel” vádolta őket.
154
1958. január 28–3l-ig tartott zárt tárgyaláson hozta meg a megyei
bíróság az ítéletet, amely megállapította, hogy „a terheltek
elkövették a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló
mozgalomban tevékeny részvétellel elkövetett büntettet, ezért
őket a megyei bíróság bírói megrovásra ítéli”. Hulesch Béla tanárt
a vád alól felmentette.
A tárgyalás befejeztével ismét szabadok lettek a vádlottak.
Mindnyájukat azzal bocsájtották el, hogy folytathatják tanulmányaikat.
Fél éves kiesés után is szerettek volna érettségizni a tanév
végén. Az iskolába történő jelentkezésnél azonban megalázó
meglepetés várta őket: valamennyi tanulót kicsapták az intézetből.
A városból távozniok kellett, de az ország különböző helyein
lehetővé vált, hogy befejezzék tanulmányaikat.
A 60-as évek derekától enyhülő diktatúra idején csaknem valamennyien
egyetemet végeztek, de akik nem jutottak el idáig –
mára bizonyították –, azok is méltó polgárai hazájuknak. Tudták
és tudják, hogy nem a haza volt mostoha hozzájuk, hanem egy
vészterhes kor időleges áldozatai lettek.
E sorok írója sok-sok szállal kapcsolódik a történethez. Ez a
megtépázott osztály volt a pályakezdő tanár első közössége,
amelyre igyekezett minden birtokában lévő tudást, a benne szunynyadó
szeretetet mind-mind átörökíteni. Először eltávolították a
tanárt az iskolából, aztán megritkították az osztályt, s sokan úgy
éreztük, minden elveszett. Aztán rádöbbentünk, hogy itt kell élnünk!
(Az eredeti osztályból egyetlen tanuló sem cserélt hazát...)
Fölemeltük a fejünket, a fény felé fordítottuk a tekintetünket.
Igaz, sokáig „másodrendű” polgárok voltunk, de aztán enyhült a
lég, az élet zakatolt vagy száguldott kinek-kinek a sorsa szerint.
Csodálatos érettségi találkozóinkon ma már a másutt végzettek
is újra idetartozónak érzik magukat, s mindig az elsők között jelzik
jövetelüket. ,Azok az idők” azonban mindig első számú témát
jelentenek, s a szemek ilyenkor kicsit fényesebben ragyognak...
A cikk a Kanizsa újság 1997. szeptember 12-i számában jelent
meg a 16. oldalon
155
Nem tudunk más szereplőjéről a nagykanizsai 1956-nak, aki tudományosan
olyan pontos és mégis emberien személyes életpálya
bemutatást, ismertetést kapott volna a forradalom irodalmában,
mint Orbán Nándor. Ez nemcsak az életút értékének köszönhető,
hanem annak a kutatói alapállásnak is, melyet Csomor Erzsébet
képviselt tanulmánya megírásakor. Mi, nagykanizsaiak általa
olyan alakját kaptuk vissza történetünknek, akire mértékadóként
gondolhatunk minden időben. A tanulmányt a Zalai Gyűjtemény
42. számából, a 341–359. oldalig tartó részből vettük át. A sorozat
1997-ben megjelent kötetének Zalai történeti tanulmányok a
címe. A tanulmány lábjegyzeteit itt is elhagytuk. Orbán Nándor
két fényképének közlési lehetőségét köszönjük a Thúry György
Múzeumnak.
Ludovikás tisztből nemzetőr-parancsnok
(Csomor Erzsébet)
Portrévázlat Orbán Nándorról,
Nagykanizsa 1956-os nemzetőr-parancsnokáról
„A szabadságszerető ember ... szüntelenül
szem előtt tartja, hogy az emberi
szabadság és az emberi méltóság egy
és oszthatatlan, és az egyik ember ellen,
akár társadalmi helyzete, akár
származása, akár neme, vagy kora
címén elkövetett sérelem mindenki más
szabadságát, méltóságát is veszélyezteti:
ezért az emberi szabadság minden
korlátozása, önkényes letartóztatás,
fogva tartás, egyéni, vagy hatósági
hatalmaskodás s az emberi méltóság
mindenféle megalázása ellen azonnal
együttesen, de ha az rögtön nem lehetséges,
magában is fellép.” 1956-ban az ország együttesen cselekedett
egy bűnös hatalom törvénysértései ellen. Az október 23-án
kitört forradalom fővárosi megmozdulásai jórészt ismertek.
Orbán Nándor
156
A vidéki városokban is hasonlóan zajlottak az események, néhány
nap alatt összeomlottak azok az erők, amelyek a legfőbb
támaszai voltak a diktatúrának. A hivatalokban, intézményekben,
vállalatoknál spontán megalakultak az új közhatalmi szervek és
azonnal átvették a helyi közigazgatás vezetését. A lakosság – a
munkások, a parasztság az értelmiség, és azok is akik 1945-ben
veszítették el közéleti szerepüket – szociális és egzisztenciális
helyzetük megváltozását remélték. Ez a remény foszlott szerte,
amikor a november 4-e után idegen fegyverek segítségével viszszaállított
hatalom – osztályszempontok elsődlegessége alapján –
hajszát indított a forradalomban résztvevők ellen.
A Nagykanizsán megalakult forradalmi szervek vezetőit sem
kerülte el a kádári „igazságszolgáltatás”. A bíróság 1957 júliusa
és 1958 júniusa között négy monstre perben 27 vádlottra összesen
91 év börtönt szabott ki. Az ítéletek megfeleltek annak az elvárásnak,
amit a hatalom a megtorlás folyamatában a bíróságoktól
elvárt. A vádlottakat az ellenséges osztályokhoz tartozó ellenforradalmárokként
kezelték, akik szemben álltak a népi demokráciával,
tehát velük szemben az akkori törvények teljes szigorával
kellett fellépni.
Orbán Nándort Nagykanizsa város nemzetőr-parancsnokát is
politikai szempontok alapján ítélték el. Ludovikás tiszti múltjával
beleillett az 1956 után újra felélesztett szovjet típusú rendszer
„osztályellenség” kategóriájába. Az elmúlt rendszer képviselőjeként
tökéletes alany volt arra, hogy egy konstruált perben eljárást
indítsanak vele szemben annak ellenére, hogy a bűnüldözés és
ítélkezés akkori fogalmai szerint nem követett el olyan cselekedetet,
ami arányban állt volna az ítélet súlyosságával. Ezt látszik
igazolni az a kihallgatásakor feltett kérdés ami így hangzik: „Bekapcsolódott-
e Ön egyáltalán az ellenforradalmi eseményekbe,
fejtette-e ki valamilyen tevékenységet az ellenforradalom érdekében?”
A nemzetőrségekről – ellentétben a forradalom során megalakult
többi szervezettel – viszonylag kevés információ áll rendelkezésünkre.
Míg a nemzeti bizottságok, forradalmi tanácsok,
munkástanácsok nyomtatott felhívásokban tették közzé követeléseiket,
hasonló dokumentumokkal a nemzetőrségek vonatkozásában
nem rendelkezünk. Többnyire a fent említett szervezetek
157
röplapokon közzétett pontjai adtak utasítást a különböző rendfenntartó
egységek, nemzetőrségek megalakítására, akik szervezeti
rendjüket már a helyi viszonyok alapján alakították ki.
Ki volt Orbán Nándor, akinek személye biztosítékot jelentett a
városban élők számára, akire a város védelmének megszervezését
rá lehetett bízni?
Kecskeméten született 1910. február 10-én. Édesapja a helyi
Polgári Leányiskola köztiszteletben álló igazgatója volt, édesanyja
ugyanitt tanárnő. Az elemi iskola elvégzése után a kecskeméti
Piarista Gimnáziumba került, ahol 1928-ban érettségizett. A katonai
pálya vonzotta, ezért a 18 éves fiatalember jelentkezett a Ludovika
Akadémiára, azonban nem vették fel. A sikertelen felvételi
nem keserítette el, egy évet szolgált a kecskeméti tüzértisztes
iskolában. Kitűnt kiváló szellemi képességével, műszaki érzékével.
„Abszolút megbízható, átlagon felüli. Önérzetes [és] szerény,
pregnáns hazafias gondolkodással. Úgy szolgálatban, mint szolgálaton
kívül kimagaslóan példás. Igen edzett, rendkívüli munkabírással.
Összegyéniségénél fogva mintaszerű és fanatikus katona”
– olvasható jellemzésében. Egy éves karpaszományos szolgálat
után 1929-ben felvételt nyert a Ludovika Akadémia I. évfolyamába
teljesen díjmentes, államköltséges helyre. Itt kell megjegyezni,
hogy 1929-ben a Ludovika 143 hallgatójából 76-ot vettek
fel állami képzésre, ami a szülői ház számára sem lehetett közömbös.
Édesapja megelégedéssel vette tudomásul fiának a katonai
pálya iránt érzett elkötelezettségét. Ezt az örömet tükrözik –
az udvariasságon túl – a parancsnoksághoz írt köszönő sorai is:
Tisztelt Parancsnokság!
Alázatos tisztelettel jelentem, hogy vitéz Orbán Nándor fiamnak
behívóját az 1929/30 tanévre a m. kir. honvéd Ludovika Akadémia
I. évfolyamába való felvételre teljesen díjmentes állami költséges
helyre I. sorban hálára kötelezetten megkaptam.
Kecskemét, 1929. szeptember 2-án
alázatos szolgája vitéz Orbán Nándor
állami polgári leányiskolai igazgató.
Első évfolyamos akadémikusként az 5. tüzérosztályhoz osztották
be. Az akadémia rangsorozati jegyzékeiből kitűnik, úgy a
közismereti, mind pedig a harcászati tárgyakból a négy évfolyamot
igen jó eredménnyel végezte el. Kiemelkedett nagyszerű
158
sportteljesítményeivel is. A házibajnokságok rendszeres résztvevője
volt lovaglásban, hajtásban, úszásban, s az 1927-ben hazánkban
is megalakult új sportág, az öttusa – „modern pentatlon”
– nagy reménységei közé tartozott. 1933-ban az akadémia által
rendezett Hadsereg Sporthét versenyén – ez hivatalosan hadseregbajnokság
volt – teljesítményével a legjobb eredményt érte el.
Hadnaggyá avatása után 1933
augusztusától 1934 októberéig a
kecskeméti 5. tábori tüzérosztályhoz
került mint szakaszparancsnok,
ahol a katonai teendők ellátása
mellett tovább folytatódott
sportbéli felkészülése az 1934
augusztusában megrendezésre
került stockholmi nemzetközi
versenyre, melyet a 25 éves svéd
szövetség jubileumára rendeztek.
Összesen 18 versenyző indult,
Orbán Nándor az előkelő 4. helyet
szerezte meg, csapatban a
magyarok a harmadikak lettek.
Katonai pályája 1934 októberétől
1936 augusztusáig Budapesten az
I. tábori tüzérosztálynál folytatódott, ahol segédtisztként szolgált.
Elvégezte a tiszti lovagló tanfolyamot s itt készült fel a stockholmi
verseny visszavágójára, amelyre 1935-ben Budapesten került
sor. Az Európa-bajnokságnak meghirdetett versenyen alapos felkészülés
után Orbán Nándor a 3. helyen végzett, a magyar csapat
ezüstérmes lett. Ekkor már versenyszámában, a modern pentatlonban
a legjobb magyar sportolónak számított, s kétségtelenné
vált az 1936-os berlini olimpián való indulása. Orbán Nándorról
az volt a vélemény, „ha jó időben találja az olimpia, azon elsőrendű
szerepet is játszhat”. Valóban, elérte élete legnagyobb
eredményét, hiszen 5. helyezett lett, ezért H[onvédelmi] M[iniszteri]
Okirat kitüntetésben részesült. Az olimpia után 2 évig Örkényben
a Vitéz Lovagló és Hajtótanárképző Iskolában tanult.
1938-ban ismét Budapest adott találkozót a nemzetközi mezőnynek,
ezen a versenyen Orbán Nándor nagy fölénnyel nyert, telje-
Orbán Nándor,
a sportoló
159
sítményéért Toldi Miklós Sport Érdeméremmel jutalmazták. A
második világháború kitörése ugyan lezárta életének azt a szakaszát,
melyet aktív sportolással töltött, de a háború alatt amíg lehetett
rendeztek versenyeket, így Orbán Nándor még 1940-ben magyar
bajnokságot nyert nagyöbű sportpisztollyal.
1938-ban a Felvidék visszacsatolása idején Tardosban, majd
Komáromban, 1939-ben Győrben, ezt követően pedig 1941 végéig
Székesfehérváron volt ütegparancsnok. 1940-ben részt vett az
észak-erdélyi bevonulásban. Nagykanizsára 1941 novemberében
került, itt szolgált századosi rangban a 9. tüzérosztály egyik ütegparancsnokaként
egészen a háború végéig, kivéve egy rövid időszakot,
amikor osztályparancsnokát helyettesítette.
Az 1942 februárjától szerveződő 2. magyar hadsereg három
hadtestje közül a szombathelyi harmadik hadtestet szinte teljes
egészében dunántúli alakulatok alkották. Ide tartozott a nagykanizsai
9. könnyű hadosztály is. A hadosztály tüzérsége a 9. tábori
tüzérezredből állt, ezen belül az egyik tüzérosztály ütegének parancsnoka
volt Orbán Nándor. A 9. könnyű hadosztálynál már
márciusban megkezdődtek a mozgósítások, mivel az elsőként
kiszállítandó egységek közé tartozott. Az első szerelvények Kanizsáról
1942. április 18-án gördültek ki. Ekkor indult a Gábor
Áron tüzérségi laktanyából Orbán Nándor is katonáival a frontra.
Az orosz harctéren Kurszk, Voronyezs és Tim környékén, valamint
a Don-kanyarban harcolt. A fronton a zalai alakulatok nagy
veszteségeket szenvedtek, a nagykanizsai gyalogezred állományának
csak kb. 10%-a tért vissza. 1943. február 2-án Orbán
Nándor is megsebesült ezért hazakerült a frontról.
Talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy ez a fiatalember, – akiről
már 19 évesen a legnagyobb elismerés hangján nyilatkoztak felettesei,
– predesztinált volt a katonai pályára. A keleti frontot megjárt,
harcedzett, fegyelmezett, megbízható katonáról – aki harctéri
magatartásáért több kitüntetést kapott – parancsnoka a következőképpen
fogalmazta meg véleményét:
„Vitéz Orbán Nándor százados, mint az ezrednek volt visszamaradó
különítmény parancsnoka önként jelentkezett az ezrednek
mozgósításakor 1942. március 27-én az orosz harctérre. Mint a
9/7. üteg parancsnoka a nyári hadművelet alatt az orosz vonal
áttörésénél és a timi csatában kiváló teljesítményéért és vitéz
160
magatartásáért a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét hadiszalagon
és kardokkal érdemelt[e] ki.
A doni védelem alatt ütege működésével kimagaslóan kitűnt.
Osztályparancsnoka távollétében [a] 9/1. osztályt egy hónapon át
kiválóan vezette.
A téli nagy orosz támadás alatt ütegének nagy része volt abban,
hogy a 9. hadosztály előtti sávban az oroszok minden átkelési
kísérlete kudarcba fulladt.
Vitéz [Orbán Nándor] személyes bátorságával, különösen a
legnehezebb hadműveleti időszak alatt a parancsra történt visszavonulás
idején példaképe volt mindenkor alárendeltjeinek.
Utóbbi teljesítményéért és vitéz magatartásáért, amikor az ellenséges
harckocsira felugrott és kézigránáttal azt harcképtelenné
tette, miközben több helyen szilánkoktól megsebesült, Magyar
Érdemrend Tisztikeresztje hadiszalagon és kardokkal kitüntetésre
hozta ezredparancsnoksága javaslatba és összteljesítményéért,
mint a harcos csapattiszt mintaképe – jutalomképpen kivételezett
elbánásban való részesítésre érdemes[ítette].”
1944 májusában a Hunyadi-vonal szemrevételezésére vonult a
Kárpátokba mint tüzér-szakértő. Öt hónappal később a nagykanizsai
8. hadosztállyal Arad mellett, az új-aradi hídfőben vívtak
kemény csatát, ezért felettesei „Signum Laudis hadi szalagon”
kitüntetésben részesítették. Battonya, Mezőhegyes Csongrád,
Gátér, Kecskemét vonalon harcolt és került Bogdányba, ahol a
több hadosztály roncsaiból alakult, 8. póttüzérosztály parancsnoksága
alatt a Balaton északi partján, majd a Muraközön át a Dráva
völgyébe visszavonulva a háború befejezéséig harcolt. 1945. május
7-től szeptember 15-ig volt bolgár, majd orosz fogságban Jánosházán
és a celldömölki fogolykórházban.
1945. december 4-én az I. sz. Honvéd Igazoló Bizottság Budapesten
feltétel nélkül igazolta. Vajon mire számíthatott az új, kialakulatlan
viszonyok között egy második világháborút megjárt
katonatiszt? Úgy tűnt, az új hadseregben egyelőre megtalálta a
helyét, hiszen 1946 őszéig a Veszprém megyei Dabronyban még
ellátta az I. honvéd tüzérezred parancsnokságát. A hatalom azonban
egyre inkább kiszorította a hadsereg 1945 előtti képviselőit.
1947-ben tartalékos állományba, 1948-ban pedig nyugállományba
helyezték.
161
Az új rendszer nem sok lehetőséget kínált az Orbán Nándorhoz
hasonlóan iskolázott „horthysta” tiszteknek. Mivel a hatalom nem
kívánta őket alkalmazni, szakképzettségük ellenére pályafutásuk
megszakadt, egzisztenciájuk bizonytalanná vált.
A honvédségtől való megválása után 1951-ig – a bérkocsi ipar
államosításáig – Kanizsán volt önálló fuvarozó, szódáskocsis. Ezt
követően néhány hónapig a MÉH-nél és a Téglagyárnál vállalt
segédmunkákból tartotta el családját, majd 1951 végén a kitelepítés
elől Balatonfenyvesre költöztek, ahol folytatódott hányattatása.
Volt cikóriaszerződtető ügynök, kubikus, vasútépítő munkás.
A létfenntartási nehézségek ellenére a sporttal való kapcsolatát
nem veszítette el, amely egyben túlélési lehetőséget is jelentett
számára. 1954/55-ben alapfokú vízimentő tanfolyamot végzett,
majd Budapesten úszómesteri, valamint öttusa edzői vizsgát tett.
1955 júniusában fordult a sorsa. Sportszervezői állást kapott a
bábolnai Törzsállattenyésztő Állami Gazdaságban, majd ugyanezen
év augusztusában Somogysárdra került, az Állami Verseny
Tenyésztelep ügető méneséhez idomárnak. Talán eddigi eredményei
is segítettek abban, hogy viszonylag politikamentes területen
sikerült munkát találnia. Családjával ekkor költöztek Somogyfajszra,
ahol szolgálati lakást kaptak. Innen járt naponta – főleg
lóval – a 10 km-re lévő Somogysárdra. Úgy tűnik a küzdelmes
évek nem törték meg, kemény, fegyelmezett munkával fellendítette
a gazdaság sportéletét. A korábban kiselejtezett lovakat versenyekre
készítette fel, javaslataival, újszerű elgondolásaival hozzájárult
ahhoz, hogy az általa idomított lovak közül több lóval
nemzetközi versenyeken kitűnő eredményeket értek el. 1956 tavaszán
Dezsőke nevű lovával megnyerte a Csehszlovákiában megrendezett
pardubicei verseny nagydíját. A lovászok és az idomárok
is nagyon szerették a magas szakmai felkészültségű határozott
embert.
A gazdaság dolgozói a budapesti forradalmi eseményekről a
rádió adásaiból értesülhettek. Egy helybéli gazda szervezte meg
az október 27-i tüntetést. A felvonulókhoz a versenyló-telep dolgozói
is csatlakoztak. A viszonylag higgadt tömeg végigvonult a
falun, szabad választásokat, az oroszok kivonulását követelték. A
község párttitkárának házához érve a tüntetők közül többen bántalmazni
akarták a funkcionáriust, Orbán Nándornak és néhány
162
társának azonban sikerült megakadályozni, hogy tettlegességre
kerüljön sor. Ezután eseménytelen napok következtek, de a rádió
hírei és a megyében közzétett felhívások hatására október 31-én
hét taggal megalakult a Községi Forradalmi Bizottság.
Orbán Nándor ezen a napon kapcsolódott be Nagykanizsán a
forradalmi eseményekbe. A városban október 25-én kezdődtek a
megmozdulások. A tüntető tömeg ledöntötte szovjet emlékművet,
az épületek homlokzatáról leverték a vörös csillagot, jószerével
mindent megfosztottak a diktatúra jelképeitől. A megmozduláshoz
a diákok is csatlakoztak, a forradalmi eszmék az ő körükben
is nagy lelkesedésre találtak. Kossuth-indulókat énekelve éltették
a budapesti ifjúságot, „oroszt nem tanulunk” jelszóval, magyar
címeres lobogóval vonultak az állomáshoz majd vissza az iskolába.
A gimnáziumban Gőgös Ferenc igazgató – félve a tanulók
meggondolatlan cselekedetétől – hazaküldte őket és nyomatékosan
felhívta a figyelmüket, hogy az esti órákban ne tartózkodjanak
az utcán. A város kollégiumából a nevelőtanárok is hasonló
tanáccsal küldték otthonaikba tanítványaikat. Másnap a reggeli
órákban újabb tüntetés kezdődött. A gimnáziumban is izgatott
volt a hangulat. Az igazgató végigjárta a termeket, megpróbálta
csitítani a tanulókat, de a Közgazdasági Technikumból már néhány
diák megjelent, akik közölték, miszerint a pártbizottság engedélyezi
a tüntetést. Ekkor Gőgös Ferenc az iskolába hívta Németh
Lászlót, a pártbizottság másodtitkárát, és együtt kérték a
diákokat, hogy felvonulásukkal ne fokozzák a városban az izgalmakat.
A gimnázium diákjait azonban nem lehetett megakadályozni
a tüntetésen való részvételben. Rimay Béla és Solti Jenő
tanár urak kíséretében a kőolajipari gépgyár elé mentek, majd az
ottani dolgozókkal együtt a laktanya elé vonultak, ahol a katonák
támogatását kérték a budapesti fiatalság megsegítésére. Ezt követően
a diákok visszamentek az iskolába, ahol az igazgató kihirdette,
a tanítás bizonytalan ideig szünetelni fog.
A tüntetők másik csoportja az MDP székháza elé vonult, és
fegyvereket követelt. A karhatalom a tömeg közé lőtt, aminek
következtében egy halálos és több súlyos kimenetelű sebesülés
történt. Üveges Lajos őrnagy a helyőrség parancsnoka harckocsik
bevetésével állította helyre a rendet, kijárási és gyülekezési tilalmat
rendelt el. Október 27-én viszonylag nyugalom volt a város163
ban, azonban a gyülekezési tilalom ellenére az emberek kisebb
csoportosulásokban tárgyalták az országos politikában bekövetkezett
kedvező fordulatot, a rádióból érkezett friss hírt, miszerint
hivatalba lépett a Nagy Imre vezette új kormány. Számos üzemben
– köztük a Dunántúli Kőolajipari Gépgyárban, a vasúti fűtőházban
– megalakultak a munkástanácsok. Másnap a városi Ügyvédi
Munkaközösség irodájában spontán összejövetelen szóba
került, hogy egy bizottságot kellene létrehozni, amiről az egyes
rádióállomások már beszéltek. Gyors szervezőmunka eredményeként
délután 2 órakor a városi tanács kultúrtermében találkoztak
az egyes üzemek, intézmények, hivatalok vezetői és a fegyveres
testületek képviselői – kb. 100–120 ember – és megalakították a
Nagykanizsai Nemzeti Bizottságot, melynek elnökévé egyhangúlag
dr. Lékay Gyula ügyvédet választották. A bizottság választmánya
leváltotta Domonkos Sándort, a városi tanács elnökét és a
közigazgatás vezetésével megbízta a város szülöttjét, a nagykanizsai
közigazgatásban egykor jelentős szerepet játszó szakembert,
dr. Paizs Ferencet. Az elnök a lakosságot a városi hangos híradón
keresztül értesítette a bizottság megalakulásáról, és nyomatékosan
kérte a polgárokat a város rendjének és nyugalmának megőrzésére.
Hétfőn, október 29-én a városi Nemzeti Bizottság tovább folytatta
előző nap megkezdett munkáját. A meghívott üzemi munkástanácsok
delegáltjai, a pedagógusok küldöttei, a rendőrség, a
határőrség képviselői hosszas vita eredményeként egy 12 pontból
álló határozatot fogalmaztak meg, melyet az elnök, Lékay Gyula
elküldött a nyomdába és 3000 példányban nemzetiszínű szegélylyel
kinyomatta. A rendőrség részéről jelenlévő Szálai József
rendőr százados kijelentette, ilyen rendkívüli helyzetben, alacsony
létszámú állományával nem tud a közbiztonságért és a közrendért
felelősséget vállalni. Ezért az ülésen úgy határoztak, hogy „a
város rendje és nyugalma biztosítása érdekében, a nemzeti bizottság
feddhetetlen múltú nagykanizsai lakos férfiakból nemzetőrséget
alakít és ez a szervezet a karhatalmi szervekkel, rendőrséggel,
honvédséggel karöltve őrködik a város rendje felett.”
A másnapi ülésen is több kérdésben kellett határozatot hozni.
Megalakították az oktatási, népművelési, egészségügyi, közellátási
és rendfenntartási bizottságokat. Döntés született a Győrben
164
megalakult Dunántúli Nemzeti Tanácshoz való csatlakozásról is.
A nemzetőrség megalakításával kapcsolatban Lékay Gyula, a
bizottság elnöke Steinhardt László miklósfai igazgató tanítót javasolta
parancsnoknak, de személyét párttagsága miatt többen
kifogásolták.
Az október 31-i ülésen dr. Daka Mihály, az SZTK munkástanácsának
tagja vetette fel, hívják Kanizsára Orbán Nándort, akihez
régi barátság fűzte, hiszen vele – mint a kanizsai ezred orvosa
– együtt volt a fronton. A nemzeti bizottság megbízásából még
ezen a napon Boros Ferenc bizottsági tag gépkocsival Orbán
Nándor lakóhelyére, Somogyfajszra ment, és telefonon hazahívta
munkahelyéről, a Somogysárdi Állami Gazdaságból. Röviden
tájékoztatta a városban történtekről és kérte a kanizsaiak nevében,
fogadja el a megalakítandó nemzetőrség vezetését, mert „amenynyiben
Náci bácsi nem vállalja, akkor forradalmi erőszakhoz folyamodnak.”
Visszafelé – Kanizsára menet – megálltak Balatonkeresztúron,
ahol Orbán Nándor megkérte jó barátját, Vajai József
esperest, ő is jöjjön velük, segítsen rendet teremteni. Mivel a plébánosnak
nem volt püspöki engedélye, nem hagyhatta el a plébániát.
Ekkor Orbán Nándor az esperes áldását kérte „nehogy helytelen
dolgot kövessek el”– mondta. Nagykanizsára érve, először
Daka Mihály lakására mentek, majd együtt keresték fel Paizs
Ferencet, Lékay Gyulát, akik tájékoztatták Orbán Nándort az
előző napok eseményeiről. Megállapodtak abban, hogy lehetőség
szerint kerülni kell a letartóztatásokat, tartózkodni kell az esetleges
provokációktól, atrocitásoktól. A törvényesség szigorú betartásával
„úgy kell cselekednünk, hogy azért a későbbi időpontban
tudjuk vállalni a felelősséget.” Nagykanizsa város nemzetőrsége a
másnapi – november 1-jei – nemzeti bizottsági ülésen alakult
meg, ahol Orbán Nándort bemutatták, ő pedig megköszönve a
bizalmat bejelentette, miszerint a nemzetőrség parancsnokságát
átveszi. Ezen elhatározását a jelenlévők megerősítették, támogatásukról
biztosították.
Miért jelentett biztosítékot, miért volt olyan fontos Orbán Nándor,
„Náci bácsi” – ahogy barátai hívták – személye a kanizsaiaknak
a forradalom további kimenetele szempontjából?
A nemzetőrség parancsnokává távollétében választották meg,
hiszen a „százados úr” ismert ember volt a városban, katonai ta165
pasztalatokkal rendelkezett, tudták mit várhatnak tőle, válsághelyzetben
mire képes. Valószínűleg több katonatársával – akik
vele együtt szolgáltak, közösen járták meg a frontot – tartott fenn
szorosabb, lazább kapcsolatot, minden bizonnyal tudtak egymásról.
Ezen emberek számára, akik kisebb-nagyobb sérelmekkel
viselték az 1945 előtti múltjukat, „horthysta” bélyegüket, a forradalom
új korszak kezdetét jelentette. „Nagykanizsán azért vállaltam
a nemzetőri szolgálatot illetve a tisztséget, mert meleg szálak
fűznek nagykanizsai ismerőseimhez...” – olvashatjuk az ellene
indított per tárgyalási jegyzőkönyvében.
A nemzetőrség vidéki szervezetei a rádió és a sajtó útján tájékozódtak
a megalakítás módjáról. Október 29-én a Kossuth Rádió
több felhívásában is elhangzott, hogy a katonaviselt, tapasztalt
munkások a rendőrséggel és a honvédséggel együtt arra az átmeneti
időre, amíg a rend helyreáll alakítsák meg a nemzetőrséget. A
kanizsai szervezetnek egy Győrből hozott röpcédula adott némi
támpontot a szervezéshez.
Mivel a diákok a megmozdulások aktív résztvevői voltak, Orbán
Nándor fontosnak találta a nemzetőrségbe való bevonásukat.
Úgy vélte, megfelelő felügyelet és irányítás mellett a későbbiekben
elkerülhető lesz minden elhamarkodott cselekedet. Ehhez
Gőgös Ferenc gimnáziumi igazgató támogatását kérte. Teleki
István százados, a helyőrség parancsnoka – aki szintén jelen volt
a nemzeti bizottság ülésén – felajánlotta segítségét, vállalta a diákok
nemzetőri kiképzéséhez szükséges fegyverek, lőszerek biztosítását,
valamint ígéretet tett arra, hogy a kiképző tiszteket a helyőrségi
laktanyából rendelkezésükre bocsátja. Az összejövetelen
felmerült az ávósok és pártfunkcionáriusok letartóztatása, de Orbán
álláspontja szerint ebben a helyzetben a legfontosabb feladat
a rend helyreállítása. Ezért a letartóztatásokat lehetőleg mellőzni
kell, helyette a megbízhatatlan elemekkel szemben rendőri felügyeletet
kell alkalmazni, ami gyakorlatilag háziőrizetet jelentett.
Egyébként is Kanizsán csak nyolc ávós tartózkodott, s „közülük
csak egy van aki korábban durván bánt az eljárás során az emberekkel”.
Az ülésről Orbán Nándor Gőgös Ferenccel a pedagógusok
tantestületi értekezletére ment, ahol kb. 15–20 tanár jelenlétében
Orbán elmondta a diákok kiképzésével kapcsolatos tervét.
Ezt követően nagy szakértelemmel látott hozzá a szervezéshez.
166
Négy feladatkört határozott meg: 1. Közrendvédelmi egység megalakítása
a városban a közbiztonság fenntartására, 2. Operatív
csoportok létrehozása felderítésre, 3. A honvédség ellenőrzése a
katonai ellenőrző tanács bevonásával, 4. Katonai karhatalmi egység
a diákok bevonásával a város védelmére.
A nemzetőrség az atrocitások megelőzésére, a rendőrség megerősítésére,
a város védelmére és a rend fenntartására volt hivatott.
Nemzetiszínű karszalaggal rendszerint egy katona, egy rendőr
és egy nemzetőr teljesített járőrszolgálatot. Mellettük fegyvertelen
diákok is részt vehettek a járőrözésben.
Kanizsán a nemzeti bizottság az egykori pártházat biztosította a
nemzetőrség számára. Fegyvert, lőszert, felszerelést a honvédségtől
igényeltek, amit a székházban helyeztek biztonságba és azt
csak szolgálatban vehették magukhoz. A nemzetőrségbe kb. 80–
100 önkéntes jelentkezett, többségük fegyverrel, amit saját bevallásuk
szerint „forradalmi módon” a kanizsai honvédalakulatoktól
szereztek. Komoly szervezőmunkát igényelt ezeknek az embereknek
az összetartása, higgadtság és szakértelem kellett az
együttműködéshez. Orbán azonnal kijelölt 4–5 embert szakaszparancsnoknak,
kb. 50 embert a honvédezredhez irányított kiképzésre,
a megmaradt 30-at pedig ellátta nemzetőr igazolvánnyal. A
nemzetőrség önkéntes szervezetként működött, ahová komoly,
katonaviselt, lelkiismeretes férfiak jelentkezését várták. Orbán
Nándor az önkéntesek számára megbízólevelet fogalmazott, mely
szerint a megbízólevélben feltüntetett személy, mint a nemzetőrség
tagja, a város és a járás területén mozoghat, igazoltathat, letartóztathat
és előállíthat különböző személyeket, mert a karhatalmi
parancsnok megbízásából és nevében tevékenykedik. Egyben
utasította a felnőtt nemzetőröket, ha gyerekeknél fegyvert látnak,
szedjék össze tőlük. A vállalatok, gyárak külön nemzetőri egységeket
alakítottak, ők is a nemzetőrség épületében tárolt fegyverekből
igényeltek. A fegyveres csoportok járási és városi ellenőrzését
Honti György a katonai tanács vezetője végezte. A katonai
tanács összekötő szerv volt a polgári és a katonai alakulatok – így
a nemzetőrség – között. Ez a novemberi nap fontos esemény volt
a város és Orbán Nándor életében is, s ha volt ideje az esti órákban
hallgatni a rádiót, akkor hallhatta Kádár Jánosnak – a Nagy
Imre kormány tagjának – elhíresült rádióbeszédét népünk dicső167
séges felkeléséről melynek, során „lerázta a nép és az ország nyakáról
a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország
függetlenségét.” A parancsnok éjjeli nyugalmát a nemzetőrök
jelentése zavarta meg, mely szerint három személy jelentkezett a
nemzetőrségnél, akik nyugatra akartak szökni, de az autójukból
elfogyott az üzemanyag, s tőlük kértek segítséget. Orbán Nándor
azt a parancsot adta, hogy adjanak megfelelő mennyiségű benzint
és engedjék őket tovább. A nemzetőröknek azonban gyanúsak
voltak ezek a fiatalemberek, mert nem a megszokott személyi
igazolvánnyal jelentkeztek, hanem egy névjegy nagyságú igazoló
lappal, amin Belügyminisztérium felirat volt olvasható. Mivel a
nemzetőrök nem tudtak megfelelő mennyiségű üzemanyagot adni,
a látogatók távoztak, de Orbán Nándor emberei követték, és a
vasútállomásnál le is tartóztatták őket. A rendőrségre kísérték,
ahol másnap kiderült róluk, valójában Kaposvárról szökött ávósok,
akik az ottani pártbizottság elsikkasztott pénzével – kb. 45
ezer forinttal – próbáltak távozni az országból.
Pénteken, november 2-án a város rendjének biztosítására a
gimnáziumban megkezdődött a diákok kiképzése, ami nem fegyveres
csapattá szervezést jelentett, hanem a gyerekek figyelmének
lekötését célozta, az adott helyzetben „öntevékeny” cselekedetektől
való megóvásukat. A tanárok közül Solti Jenő és Rimay Béla
vállalták a felügyeletet. Csoportokra osztva a tantermekben „forgószínpad
szerűen” a honvédség katonái elméleti oktatásban részesítették
őket. Az elméleti képzést követően délután lövészetre
– gyakorlatozásra – került sor, aminek célja nem az volt, hogy
majd szükség esetén az orosz csapatok ellen bedobható harcosokat
képezzenek ki, hanem a forradalmi hevület napjaiban a gimnazistákat
gyakorlatilag ilyen módon lehetett ellenőrzés alá vonni,
nehogy másokra, vagy saját magukra veszélyt hozzanak. Közben
megeredt az eső, ezért Orbán Nándor a honvédségtől köpenyeket,
sapkákat igényelt a gyerekek számára, majd a katonai lőtérre
mentek, ahol a katonatisztek elmagyarázták a fegyverek használatát.
Ezen a napon a kanizsai helyőrségtől a nemzetőrség azt a
tájékoztatást kapta, hogy az orosz csapatok elfoglalták a sármelléki
repülőteret, s mivel a rádióban is újabb hírek hangzottak el az
orosz csapatmozgásokról, a nemzeti bizottság felhívta a város
lakosságának figyelmét, akinél fegyver van, az a gimnáziumba,
168
illetve a nemzetőrség székházába menjen kiképzésre. Ekkor a
kanizsai alakulatoknál már teljes volt a zűrzavar. Tóth István főhadnagy
Keszthelyről nagy mennyiségű robbanóanyagot szállított
a Gépgyár és az Üveggyár részére, akik ezekből az orosz páncélosok
ellen robbanó-palackokat, páncélöklöket gyártottak. Orbán
Nándor a vasút, és az ott lévő üzemanyagtartályok védelmére
komoly, megbízható nemzetőrökből őrséget szervezett. November
3-án a lőtéren megjelent kb. 80–100 diák számára folytatódott
az előző nap megkezdett gyakorlati képzés, amit továbbra is honvédtisztek
végeztek. A gyerekek a gyakorlaton használt fegyvereket
a kiképzés végén visszaadták a tiszteknek. A városban nyugalom
volt, azonban a rádió egyre aggasztóbb híreket közölt a szovjet
csapatok magyarországi jelenlétéről, ezért a nemzeti bizottság
felszólította a polgári lakosokat, aki katonának akar menni, jelentkezzen
a Gábor Áron laktanyában.
Orbán Nándor november 4-én hajnalban telefonon felhívta a
Honvédelmi Minisztériumot, mert Király Bélától szeretett volna
tájékoztatást kérni az orosz csapatmozgásokról. Király Bélával
nem tudott beszélni, helyette egy alezredes azt a választ adta,
hogy szigorúan ragaszkodni kell a semlegességhez, céltalan lenne
az orosz csapatok megtámadása. Ennek ellenére a helyőrség katonái
a szovjetek elleni harc tervét fontolgatták. Orbán Nándor újra
telefonált a minisztériumba, ahol megint azt a határozott választ
kapta, a harcot nem lehet felvenni, mérvadónak kell tekinteni
Nagy Imre nyilatkozatát a semlegességről. Ezután felhívta Marcali,
Keszthely, és Zalaegerszeg nemzetőrségét, de ezeket a városokat
már megszállták a szovjet csapatok.
A nemzeti bizottság értesülve a helyzetről hangos híradón keresztül
figyelmeztette a lakosságot, mert Nagykanizsa város katonai
megszállása is várható volt, s kérte azokat „akiknek az elmúlt
napok során, mint nemzetőröknek, vagy egyéb módon fegyver
került a birtokukba, fegyverüket ne használják a szovjet csapatokra,
tüzet ne nyissanak, mert minden puskalövés alkalmas lehet
arra, hogy ennek a városnak lakosságát súlyos szenvedéseknek és
megtorló intézkedéseknek teszik ki.” Szálai József rendőr százados
miután tájékozódott a megyei eseményekről, telefonon utasítást
adott a nemzetőrség feloszlatására és a székház bezárására.
169
Nagykanizsát november 5-én szállták meg a szovjetek. A város
ellenállás nélkül adta meg magát. A megszállók a kanizsai alakulatok
és a nemzetőrség fegyvereit a Dózsa laktanyába szállíttatták.
A nemzetőrség teljes felfegyverzésére tehát nem kerülhetett sor, a
szovjet túlerővel szemben egyébként sem képeztek volna katonai
ellensúlyt.
„Én nem gondoltam egy percig sem arra, hogy a régi rend áll
vissza Magyarországon, tudtam, a szovjet csapatok nem fogják
hagyni ezt a helyzetet, így csupán az a cél vezérelt, hogy a rendet
biztosítsam Nagykanizsán, ahol engem szerettek” – olvashatjuk
Orbán Nándor vallomását a tárgyalási jegyzőkönyvben.
Orbán Nándort 1957. január 31-én vették őrizetbe. Az ítélethozatalig
ötször hallgatták ki. A vád kérdésére, bűnösnek érzi-e
magát a következő választ adta: „A vádat megértettem, bűnösnek
nem érzem magam. Úgy gondolom, sőt abban a hiszemben vagyok,
hogy én csak jót tettem... rosszat annál kevésbé, sőt semmit.”
Orbán Nándor és társainak perében a megyei bíróság Farkas
József megyei tanácsvezető bíró elnökletével az 1957. július 16-
án Nagykanizsán megtartott nyilvános tárgyaláson hozott ítéletet.
A vádlottak jól képzett, munkájukat lelkiismeretesen ellátó emberek
voltak: I. rendű vádlott Orbán Nándor, Ludovika Akadémiát
végzett tiszt, letartóztatásakor lóidomár, II. rendű vádlott Rimay
Béla, egyetemi végzettségű, letartóztatásakor fizika-matematika
szakos gimnáziumi tanár, III. rendű vádlott Gőgös Ferenc, egyetemi
végzettségű, letartóztatásakor gimnáziumi igazgató, és Solty
Jenő testnevelési főiskolát végzett, gimnáziumi testnevelő tanár
IV. rendű vádlott.
A tárgyalás július 8–16 között zajlott, melyen Orbán Nándort a
bíróság a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló
szervezkedés vezetésében találta bűnösnek. A minősítésnél súlyosbító
körülménynek számított a „horthysta” múlt, illetve a
gimnazisták nemzetőrségbe való bevonása, kiképzése, amivel az
„igazságszolgáltatás” a bizonyítékát látta a nemzetőr-parancsnok
ellen felhozott vádnak, mely szerint a gyerekeket az oroszok elleni
fegyveres harcban való részvételre akarta felhasználni. Orbán
Nándor tapasztalt katona volt, tudta „a diákoknak két év kellett
volna ahhoz, hogy bevethető személyek lettek volna... a karabélyt
170
el tudták sütni, és három lőszert talán el is tudtak lőni, annyi volt
a tudásuk.” A bírói testület a nemzetőri szervezet felállításának
szükségességét is megkérdőjelezte, szerintük a helyőrség csapatai
is el tudták volna látni ezt a feladatot. Ezért főbüntetésként 15 év
börtönre, mellékbüntetésként 10 évre egyes jogainak eltiltására,
valamint 1000 Ft vagyonelkobzásra ítélte. A család szinte örült
ennek az ítéletnek, „hisz nem akasztották fel a nép ellen támadó
horthysta katonatisztet.” A másik három vádlott „csak” a szervezkedésben
való tevékeny részvételben volt bűnös, ezért Rimay
Béla 8 év börtönt, Gőgös Ferenc 5 év börtönt, Solty Jenő 3 év 6
hónap börtönt kapott. Mivel „Orbán Nándor és Rimay Béla vádlottak
Zala megyében való tartózkodása veszélyt jelenthet a közrendre,
őket a megye területéről a BHÖ. [Hatályos anyagi büntetőjogi
szabályok hivatalos összeállítása] 11. Pont 5. Bek[ezdés],
illetőleg a Btá. [Büntető-törvénykönyv általános részéről] 45. §.
kiutasította azzal, hogy itt még ideiglenesen sem tartózkodhatnak.”
– olvashatjuk az első fokon hozott ítélet indoklásában. A
vaskos peranyag tárgyalási jegyzőkönyve 184 oldalt tesz ki, az
ítélet 21 oldal. A perben 74 tanút – közöttük 13 diákot – hallgattak
ki.
Az ítélet a „független” bírói munka szellemét, azt a tipikus bírói
szemléletet tükrözi amit a Zala Megyei Ügyészség jelentésében
így fogalmazott meg: „Osztályharcos bűnüldözéssel oda kell
hatni, hogy valamennyi bűncselekményt elkövető ellenforradalmárt,
vagy ellenforradalmi uszítót bíróságaink megfelelő marasztaló
ítélettel megbélyegezzenek.”
A Legfelsőbb Bíróság, a dr. Egyed Lajos elnökletével, 1958.
január 24-én tartott fellebbezési tárgyaláson Orbán Nándor börtönbüntetését
10 évre csökkentette és mellőzte a kiutasításból álló
mellékbüntetést. A II. és III. rendű vádlott esetében is mérsékelte
az első fokon meghozott ítéletet, illetve a II. rendű vádlott Rimay
Bélának is elengedte a mellékbüntetést. A IV. rendű vádlott első
fokon hozott ítéletét helyben hagyta.
A fellebbviteli tárgyalással egy időben a honvédelmi miniszter
Orbán Nándort az 1958. február 25-én kelt parancsával lefokozta
tartalékos honvéddé.
Az ítélet kihirdetése a következő szavakkal zárult: „Mindezek a
büntetések intő figyelmeztetésül kell, hogy szolgáljanak a Nagy171
kanizsán még meglévő és államrendünket burkoltan vagy nyíltan
támadó elemeknek, kihangsúlyozva azt, hogy ellenforradalmi
bűncselekmények elkövetőivel szemben a bíróságok a törvény
szigorát fogják alkalmazni.”
Az erőszak és az elnyomás eszköze mindig az elszigetelés, elhallgattatás
volt. Orbán Nándor büntetését jórészt a márianosztrai
börtönben töltötte. Ez a fogház az ún. osztályidegenek – katonatisztek,
csendőrök, földbirtokosok – fogháza volt. Márianosztrán
a börtönőrök részéről a gyűlölködők létszáma lényegesen több
volt, mint másutt. Egyes elbeszélések szerint a fogházban valaha
ki volt írva, „Ne csak őrizd, gyűlöld is őket.”
A családdal a kapcsolatot évi két 30 perces látogatás és nyílt
levelezőlapon engedélyezett levélírás jelentette. „Osztályidegen”
rabtársaival dolgozott a börtön kötélfonó üzemében, ahol teljesítménye
a 100%-t is elérte, azt esetenként túl is haladta. Ezért
kedvezményben részesült, ami egy kettős beszélőt, egy soron
kívüli beszélőt és egy levélírást jelentett. Dolgozott a cipészetben,
és a rabkonyhán mint mosogató. Mint sokan mások a börtönévek
alatt – a német és olasz mellé – megtanult angolul. Papírzacskóra,
WC-papír csíkokra német – angol-olasz-magyar szótárt írt.
Kegyelmi kérvényt először 1960-ban – 3 és fél évi fogva tartás
után – nyújtott be az Elnöki Tanácshoz, melyet elutasítottak.
1961-ben újabb kérvényt írt, ezúttal az Igazságügy-minisztériumba,
azonban a márianosztrai börtöntanács véleménye alapján,
mely szerint a megbánás jelei az elítéltnél nem tapasztalhatók,
személye a társadalomra nézve veszélyes, s az eddig letöltött börtönbüntetés
sem érte el célját, a miniszter elvtárs nem kívánt kegyelmi
előterjesztést tenni.
Hat év raboskodás után 1963 áprilisában közkegyelemmel szabadult.
A somogysárdi gazdaság befogadta, – hiszen jól ismerték
– ahol újra kedvenc állataival a lovakkal foglakozhatott, majd egy
év múlva, 1964-ben megbízták a siófoki lovasiskola vezetésével.
A Balaton-parti iskolát elsősorban német turisták látogatták, akik
nagyon kedvelték a lovakhoz értő, nyelveket beszélő „Náci bácsit”.
Szerelmét, az öttusát sem hagyta, 55. születésnapját ismét
sportközelben ünnepelhette. Indult az „öregfiúk” öttusaversenyén,
ahol együtt versenyzett régi barátaival és a közel húsz évvel fiatalabb
olimpiai bajnokokkal, s a sors mintha újra kegyébe fogadta
172
volna, ő vezette a Tokióba induló magyar öttusa csapat utolsó
edzését.
Régi kapcsolatait is igyekezett óvatosan feleleveníteni. Katonatársai
közül Hegedűs Frigyessel, Szondi Istvánnal és Degré Alajossal
sikerült levélváltás útján és személyesen is találkoznia. Az
új rezsim hű katonái azonban nem tévesztették szem elől, hiszen
szabadulása óta állandó megfigyelés alatt tartotta a BM. Somogy
Megyei Rendőrfőkapitányság III/III alosztálya, ami a hálózat
részéről folyamatos ellenőrzést jelentett. 1965-ben a BM. jelentésében
további megfigyelést javasolt, „figyelembe véve a csatolt
dokumentumok által bizonyított kompromittáltságát, a fenti számú
utasítás értelmében javaslom alap és külön nyilvántartásban
meghagyni [...] az F-6989 sz. figyelő dossziéban.” Megkísérelték
beszervezni, de ő nem volt hajlandó „együttműködni,” ezért a
hatalom képviselői más módszerhez folyamodtak, lehetetlenné
tették a gazdaságban, mennie kellett. Győrbe került, ahol
edzősködött, vívást, lövészetet oktatott. Itt sem hagyták nyugodtan,
visszakerült Somogyfajszra, majd szőlőmunkásként a
Balatonboglári Állami Gazdaságban dolgozott, innen ment nyugdíjba.
1970-ben Budapestre került a család, ahol még rövid ideig
edzősködött a Külkereskedelmi Minisztérium lövészcsapatánál,
de a rásütött bélyeg miatt itt is „alkalmatlannak” bizonyult.
A Nemzeti Galériában nyugdíjas teremőrként talán már nem
„ártott” a népi demokráciának. Szívesen volt itt, emberekkel találkozott,
kapcsolatokat épített, s könyvet kezdett írni a lovakról.
A sors nem adta meg neki, hogy ez a vágya teljesüljön. A küzdelmes
évek felőrölték erejét, 1981. február 10-én, 71-ik születésnapján
halt meg. A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.
A Honvédelmi Minisztérium Rehabilitációs Bizottsága előtt a
honvédelmi miniszter 1994. május 4-i dátummal a lefokozási
parancsot mint törvénysértő intézkedést hatályon kívül helyezte,
Orbán Nándor századosi rendfokozatát helyreállította, egyben
előléptette posztumusz ezredessé.
173
Orbán Nándor emlékére
(Harkány László)
1957. Hideg, zord februári hajnal. A rendőrségi fogda folyosóján
egy magányos égő pislog. A zárkában sötétség, de a foglyok virrasztanak.
Mozgalmas éjszaka van, a gimnázium tantestületének
jelentős hányadát az éjszaka „begyűjtötték.”
Csikordul az egyik cella ajtaja, az őr mutatja új „szállásomat”.
Bezárul mögöttem az ajtó, s ott állok a zsúfolt helyiségben porig
alázva, a derekamon a kezem, tartom a nadrágomat, remeg a lábam.
A házkutatás, az első kihallgatás izgalmai kimerítettek.
A négyszemélyes cellában nyolcan szorongunk. Az első pillanatok
ismerkedéssel telnek. A társak rezignáltan veszik tudomásul
az új fiú érkezését, csak egy középkorú férfi csendes, bársonyos
hangja vigasztal.
– Segíthetek? Nincs nagyobb bajod? – Összehúzódunk, itt lesz
a helyed! – mondja.
Megismerem a hangját, néhány napja személyesen találkoztunk.
Akkor is ilyen bölcs, megfontolt volt. Somogyországból jött
Kanizsára, barátai unszolására vállalta a városi nemzetőrparancsnokságot.
Rendet, törvényességet, nyugalmat ígért, amelyet
be is tartott.
S most itt vagyunk. Csend van. Új „lakó” már nem érkezik.
Nem jön álom a szememre. Gondolataim a múltba visznek, 1945-
ben járok, kis gimnazista vagyok. Gyakran látok a városban egy
titokzatos embert, amint fuvaros kocsijának bakján ülve hajtja
lovait, s az utca emberei már mondják is:
– Nézzétek, a berlini olimpia magyar öttusázója, a háborút
megjárt katona így keresi a kenyerét népes családjának!
Fuvaros volt, amíg engedték. Azután már azt sem lehetett, távoznia
kellett a határszéli városból. Nekünk, kisdiákoknak legenda
volt: olimpikon, híres katona...
Most itt virrasztunk a priccsen, „egymás hátán, mint odvas farakás...”
Sokan vagyunk, néhányan nagyon megviselt állapotban...
Egyik társunk, V. L. Felsőrajkról a fejétől a lábujjáig kékül.
Sem ülni, sem feküdni, sem állni nem tud. De a cella „rangidőse”
borogatja sebeit, nyugtatja háborgó lelkét, mellette áll.
174
Reggel van. Gyámolítónk, az egykori élsportoló, az olimpikon
– ámulatunkra – a parányi helyen is lehetőséget talál, hogy tornával
frissítse elgémberedett végtagjait, majd a fogda folyosóján
rendelkezésre álló egyetlen hideg csap alatt tetőtől talpig lemosakszik.
Indul a nap. A kihallgatások majd este és éjszaka kezdődnek.
Az esélyeket latolgatjuk. Néhányan bizakodva ismételgetik, hogy
előbb-utóbb szabadulnunk kell, hiszen nem terheli lelkünket büntetendő
cselekmény. A parancsnok maga elé néz, arca gondterhelt.
Ő már tudja, hogy itt és most sajátos törvények uralkodnak:
a diktatúra bosszúja félelmetes. Pestről riasztó hírek jönnek, a
bakó már teszi dolgát.
Hirtelen nyílik a cella ajtaja. A közutálatnak örvendő őr néhány
szál cigarettát hajít közénk a priccsre. A dohányosok szájában
összefut a nyál. A nikotinéhség talán nagyobb, mint az éhezés.
Ekkor váratlanul megszólal az ismerős bariton.
– Csak nem fogadjátok el ezt a megalázó kedvezményt? Különben
sincs levegőnk.
Senki nem gyújt rá...
Váratlanul dörömbölnek a cella udvar felőli ablakán. Az orosz
őr, gyermeksorban lévő kiskatona, tréfálkozva szól:
Kukurikú jó, bunker nem jó? – kérdezi mosolyogva.
Csirketolvajnak gondol bennünket, de a cellában kuporgó orosz
szakos kollégám felvilágosítja. Valaki észreveszi a „lövészárok
barátkozást”. Durva szitkok kíséretében elzavarják a katonát.
Hamarosan kivágódik a cella ajtaja. – Ki beszélgetett az őrrel?
– ordít az ügyeletes pufajkás.
Mi voltunk! – mondja a „rangidős” rab. – A beszélgetést nem
mi kezdtük, de tény, hogy válaszoltunk.
A beígért következmények elmaradnak, de az orosz kiskatonát
többé nem láttuk.
Új letartóztatott érkezik. Igyekszik gyorsan tájékozódni, ismerkedik
a zárka lakóival. Meglepően jól értesült, bátornak tűnik.
Teli szájjal szidja a Kádár-huszárokat. Tudni akar mindenkiről
mindent. A lassan meginduló diskurzust Nándi bácsi rosszalló
tekintete megakasztja. Ő már tudta, amit én csak néhány hónap
múlva tapasztaltam, már szabadlábon: A magabiztos cellatárs
munkásőr egyenruhában feszített a városban.
175
Egy hónap rabság után szabadultam. Az örömöm nem lehetett
maradéktalan. Társaim közül többen maradtak, s készült a nagy
kirakatper. Náci bácsit és néhány társát a Magyar Népköztársaság
megdöntésére irányuló fegyveres összeesküvés vezetésével vádolják.
A félelem és a rettegés időszakát jelentette a tárgyalás. Az
ítélet szörnyűségként hangzott: 15 évi fegyház. De vigasztaló is
egyben. Orbán Nándor, mindannyiunk Náci bácsija életben maradt.
Ma már tudom, hogy halála után is él.
Megjelent Kanizsa 1998. október 22-i számában a 17. oldalon és
a Szülőföldem, Kanizsa. antológiában 2000-ben a kötet 63–65.
oldalán.
176
A Kanizsai almanach 1996-ról szóló kötetében közölt 1956-os
vers (e kiadványban a 200. oldalon olvasható) „hozadéka” a
következő írás. A vers szerzője megkereste e kötet szerkesztőjét és
mesélt a vers születéséről, a rettegésről, mely benne élt, hiszen
félt, hogy később kitudódik a szerzősége. Bizony kitudódhatott
volna, hiszen – bár meg nem jelent az újságnak postázott vers –
valahol mégis megőrződött az utókor számára. Kértem, írja le
emlékeit. Vállalkozott rá, ezért közölhette a gimnázium évkönyve,
és most közölhetjük mi is, nevét azonban nem engedte az írás alá
írni, ezt mi is tiszteletben tartjuk.
A korszak hangulatának, különösen a forradalmi időszak néhány
felhőtlen és boldog napjának megidézésében tűnik ki ez az
írás kötetünk szövegei közül.
Kamaszok a történelem sodrában
Nagy várakozás előzte meg ezen a nyáron is az új tanévet. Mindig
hozott változásokat. Előfordult, hogy új osztálytárs jött, a régiek
közül lemorzsolódott valaki, tanáraink cserélődtek, tantárgyaink,
tankönyveink többször módosultak, csak a rendszer tűnt eddig
nagyon stabilnak.
Országunkra vigyáztak „drága vezéreink”, az apparátus, a párt
ökle, az ÁVO, majd ÁVH és annak mindenre kiterjedő hálózata.
Ez átfogta a politikai, gazdasági, állami, kulturális élet minden
területének irányítását.
Nem volt ajánlatos politikával foglalkoznunk. Szűk körben
azért megbeszéltük pártunk és kormányunk legfelsőbb vezetésében
a nyáron történt változásokat. Egy ideje már érzékelni lehetett,
hogy a korábban oly rendíthetetlennek látszó Rákosi-rendszer
alapjaiban recseg-ropog. Eddig is cserélődtek odafönt, likvidálták,
majd rehabilitálták egymást, itt lent pedig minden maradt a régiben.
Miközben tombolt a diktatúra, beletörődtünk sorsunkba.
Örültünk, hogy tanulhattunk, annak ellenére, hogy szüleink nem
építették eléggé a szocializmust és legtöbbjük megbízhatatlan
elem, osztályidegen volt.
177
Egyelőre komolyabb céljaink nem lehettek, ehhez sem anyagi,
sem társadalmi feltételek nem látszottak. Fontos volt, hogy képességeink
szerint jól tanuljunk, legyen meg a másnapi lecke és a
betevő falat, jusson néha 50 fillér egy gombóc fagyira és 1 forint
mozijegyre, a csúzli-páholyba. Más szórakozásunk ritkán adódott.
A napi sajtófélórákat nem sorolom ebbe a kategóriába. A nagyvilág
híreit a Szabad Nép sugalmazása szerint ismerhettük meg. Így
a budapesti eseményekről is csak késve és eltorzítva értesültünk.
Különös dolog történt velem október 24-én reggel. Korábban
keltem a szokottnál, némi tanulási lemaradásom miatt. A mosdó
hajnali csendjébe nevelőnőnk szobájából beszűrődött a rádió
hangja. Beleremegtem az ott hallottakba. Fasiszta banditák gaztetteiről,
ellenforradalmárok lövöldözéséről, népi demokráciánk
elleni támadásról, fosztogatásokról beszélt.
Félni kezdtem. A csöpp gyerekként megélt háborús élmények
jelentek meg előttem. Arra is gondoltam, talán félreértettem valamit,
ez az egész nem is itthon történik! Az ország totális megszállása
alatt ki merne a rendszer ellen lázadni?
Nem mondtam el senkinek, nehogy pánikot keltsek. Az agyam
egész nap e körül forgott. Általános feszültség, titkolózás, suttogás,
vihar előtti csend lopódzott a levegőbe. Ez az állapot másnap
délutánig tartott. Városunkat csak ekkor, 25-én érte el a forradalom
szele. A Budapestről érkezett hírek ellenére villámcsapásként
ért bennünket a mai tüntetés.
Tanrendünk szerint éppen szilencium volt, amikor az utcáról
hangos, ütemes kiáltásokat hallottunk; „Lányok, gyertek ki! Lányok,
gyertek ki!” Felismertük diáktársaink, a fiúkollégisták
hangját. Mégis igaz! Változik nálunk is valami! Talán mi is tehetünk
érte? Furcsa, eddig soha nem tapasztalt érzés támadt bennünk.
A 15 évesek bátorsága, elszántsága, a lázadás lehetősége
minden ellen, ami eddig nyomorított, dac, szabadságvágy, öröm
és ijedtség futott át rajtunk pillanatok alatt. Elég sokan összegyűltünk
és indultunk a kijárathoz. A kapu zárva, csak vezetőnőnk
„testén keresztül” juthattunk volna ki. Így engedély nélkül, illegális
úton, a földszinti ablakon át távoztunk. Mi, a mindig szófogadó
kislányok, akiket szigorúan engedelmességre neveltek – a
sokszor vaskalapos szabályok és a vakfegyelem ellen soha nem
lázadtunk – most kiszöktünk az utcára.
178
Rendezett sorokban, fegyelmezetten, katonadalokat énekelve
sétáltunk a Szabadság térre, ahol már peregtek az események. A
gyűlölt szovjet emlékmű ledöntésével próbálkoztak a vállalati
dolgozók közül a leglelkesebbek. Teherautóval, majd más erősebb
járművel, géppel, fűrésszel dolgoztak az örökkévalóságnak
alkotott kőtömegen. Már besötétedett, mire „Iván” megadta magát
és alászállt. Még néhány intézménynél megnéztük a „csillaghullást”,
közben egyre duzzadt a tömeg. A lehető legtöbb helyre
szerettünk volna elmenni, hogy szemtanúi legyünk, hogyan esnek
szét a zsarnok rendszer megutált jelképei. A kórház kápolnától mi
már nem vonultunk tovább Kiskanizsára. Nagyon késő lett közben,
kislányoknak ilyenkor már otthon a helyük, még ily „lélekcserélő”
időkben is. Este megjelent néhány forradalmár, begyűjteni
a csillagokat, címereket. Érdeklődtek, nem történt-e bántódásunk
a tüntetés miatt? Szerencsére semmi következménye nem
lett.
Elégedetten hajtottuk párnánkra fejünket. Természetesen alvásról
szó sem volt, hisz nem jött álom a szemünkre. A túlcsorduló
boldogságtól, a megízlelt szabadság mámorától még villanyoltás
után is órákig beszélgettünk. Megállapítottuk, hogy ez egy szépséges
forradalom; most minden rossznak vége lesz, a hatalmasok
meghátrálnak, a ruszkik hazamennek és még egy egész sereg
gyönyörű ábrándot szőttünk.
Pénteken, 26-án reggel az osztályteremben még az előző nap
csodálatos eseményeiről beszéltünk azoknak, akik nem voltak ott.
Tanulásról, házi feladatról említés sem történt. Az udvaron már
csoportokba verődve, nemzeti színű zászlókat lobogtató fiukat
láttunk. Futár érkezett, hogy igazgatói engedéllyel tüntetni megyünk.
Rendezett sorokat képezve – elől néhány tanár, a felsőbb
osztályos fiuk, majd osztályonként, fegyelmezetten – az egész
iskola kivonult. Csatlakozott hozzánk szinte az összes vállalat és
intézmény; MÁV, posta, MÁVAUT, gépgyár, stb. Még vidékről
is érkeztek jó néhányan. Sok ezer emberrel együtt boldogan, lelkesen
tüntettünk. Vonultunk a város több utcáján át, aktuális jelszavakat
harsogva: Vesszen Gerő! Aki magyar, velünk tart! Szabad
hazát! Független Magyarországot! Kossuth-címert vissza!
Vesszen az ÁVH! Sajtó-szabadságot! Éljen a pesti ifjúság! Amnesztiát
a politikai foglyoknak! Hazafias dalokat, a Himnuszt, a
179
Szózatot énekeltük több helyen, visszafelé már a katonazenekarral
kísérve. Úgy éreztük, valami nagy, világra szóló eseményben
veszünk részt. Hittünk az új Magyarország és a szabadság születésében.
Egy emberként ítéltünk a zsarnokság felett. Kiüvöltöttük
magunkból az évek alatt elfojtott indulatokat. Jajkiáltás volt ez a
sok szenvedés miatt; szüleink megnyomorítása, a belénk oltott
hamis ideológia, a kettős nevelés, a padlás-söprések, a kitelepítések,
a vörös csillag, a tervkölcsön, békekölcsön, a kuláküldözés, a
koholt vádakkal bebörtönzöttek, az éljen Rákosi, Sztálin apánk
ünneplése karácsony helyett, a kenyérért sorban állás, a meg nem
evett finom falatok, a békeharc, a Sztahanov-mozgalom, a láncos
kutya, a szovjet himnusz, az éjszakai zörgetések, zaklatások miatti
rettegések, a fekete autó, az osztályidegenné bélyegzés, a rémálmok,
a fel vörösök, proletárok, a létminimum alatti bérek, a
megfigyelések, az éhesen zakatolás, ellopott kamaszkorunk és
még annyi szörnyűség miatt, amiket családtagjainkkal együtt
átéltünk. Ezeket a borzalmakat Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról
c. verse érzékelteti igazán. A mi – akkori – kis életünkre
legjellemzőbb sorok: „… hol zsarnokság van / … az van az
éjben halkan / sikló gépkocsizajban / meg abban , / megállt a kapualjban;
/ mert zsarnokság van / nem csak a talpra álltan / harsogott
éljenekben / hurrákban, énekekben, / az ernyedten / tapsoló
tenyerekben / …mert zsarnokság van / az óvodákban, / … mert
álmaidban / sem vagy magadban, / … képzeletedben / se vagy
független, / … ott van a holnapodban / gondolatodban, / minden
mozdulatodban; / s nem érzed már, mi élni / hús és kenyér mi.” A
vers megszületése – 1950 – után még hat év telt el a forradalomig,
egyre nagyobb nyomorban. A legsötétebb Rákosi-korszakot éltük
át, miközben a mű rejtekhelyén pihent. Megjelenésére csak a
csodálatos napok alatt, november 2-án kerülhetett sor. Faltuk
minden sorát a forradalom versének, salátává nyúzva az Irodalmi
Újságot. Később is féltett kincsként rejtegettük és kézírással terjesztettük
titokban.
A tüntetésen tanúsított fegyelmezett magatartásunkért dicséretet
kaptunk. Milyen más volt ez a boldog menet, mint az eddigi
kötelező kivonulások! Testvérekként ölelgettük egymást. Természetes
volt elhinni, hogy győztünk. A legszomorúbb kétségbeesésből
a legnagyobb lelkesedésbe lendültünk át, szinte repül180
tünk. Ezeket az érzéseket leírni nem is lehet. Ezt a csodát csak ott
és csak akkor, abban a környezetben élhettük át. Jócskán elmúlt
dél, amikor visszaértünk az iskolába. Ott már csak annyi történt,
hogy közölték velünk: további intézkedésig szünet lesz, a sajtóból
majd megtudjuk a továbbiakat. Délután részletesen megvitattuk
az eseményeket. A pártszékház előtti sajnálatos lövöldözés miatt
már nem mehettünk ki az utcára. Pedig nagyon fontos elintézni
valónk lett volna Szent Antallal. Templomba akartunk menni,
hogy némi perselypénz adakozás fejében egy kis mennyei segítséget
kérjünk a forradalom ügyéhez. Ez nem sikerült, így otthon
imádkoztunk, hogy minél előbb megszabadulhassunk a gonosztól.
Sajnos ez sem teljesült.
Ezen az éjszakán is szövögettük álmainkat egy szabad életről.
Elképzeltük, milyen lesz, ha gondolatainkat, cselekedeteinket,
viselkedésünket majd mi magunk irányítjuk, nem a párt irányelvei
határozzák meg. Szabadon beszélhetünk majd, véleményt mondhatunk
anélkül, hogy körülnéznénk, ki hallja? Vállalhatjuk majd
meggyőződésünket, hitünket. Nem vigyáz ránk majd a sok nagyvezér,
„jó apa”, akiket éltetnünk kellett, köszönve, hogy egy szabad
ország boldog gyermekeiként tanulhatunk, művelődhetünk.
Annyi mindenkinek hálálkodnunk kellett, csak a jó Istennek nem
volt szabad, legföljebb otthon. Most ennek is vége lesz, meg a
kettős nevelésnek is. Még tíz évesek sem voltunk, amikor már
tudnunk kellett, milyen környezetben mit szabad mondanunk.
1948 karácsonyán, az iskolai ünnepségen a hófehér angyalkák
seregében vigyáztam a kis Jézusra a jászol mellett, a Mennyből az
angyalt énekelve. 1950-ben a fenyőünnepnek álcázott, Sztálint
köszöntő műsorban sztahanovista rabotnyicát kellett alakítanom.
Úgy kezdődött a darab, hogy „Bíborpiros az ég alja, Sztálin elvtárs
lakik arra, Sztálin elvtárs lakik arra, mindnyájunknak édesapja”.
„Eszmei” mondanivalója az, hogy ki kell közösíteni sorainkból
azokat a szabotáló, ellenséges elemeket, akik csak 800%-ra
teljesítették felajánlásukat a nagy Sztálin 71. születésnapjára.
Karácsonyi énekünk refrénje: „… mert szívünk kitárul nagy Sztálin
szavára és Sztálin nevével lesz jobb a világ.” Szocialista ünnepeinken
– ápr. 4., máj. 1., nov.7., márc. 9.: Rákosi elvtárs születésnapján,
dec. 21.: Sztálin elvtárs születésnapján – a vörös zászló
mellé nagyjaink arcképeit is ki kellett tenni a házak ablakaiba.
181
Úgy oldottuk meg otthon a helyzetet, hogy egy-egy szentkép hátlapjára
helyeztük azokat. Nagy tanítóink kifelé néztek, a szentek
pedig befelé. Így lakásainkban nem kellett velük farkasszemet
nézni. Reggeltől estig amerre jártunk, utcán, boltban, tejcsarnokban,
postán, az összes hivatalban, az iskolákban úgyis minden
falról ők tekintettek le ránk. Ábrándoztunk a boldog, távolabbi
jövőről is: utódaink már szabad országban nőnek föl. Unokáinknak
majd mesélni fogjuk, hogy a nagymama is részt vett a forradalomban!
Miért az unokáinkra gondoltunk ott akkor? Talán eleve
kódolva volt agyunk titkos bugyrában, hogy évtizedekig tabu
téma lesz ez és gyermekeinknek még nem merünk róla beszélni?
Ez is olyan éjszaka volt, hogy nem lehetett elaludni a boldogságtól.
Villanyt nem mertünk gyújtani, így a kályha gázlángjánál
vetettem papírra rímekbe szedett gondolataimat. Több zsengém is
született ezekben a csodálatos napokban. Valamennyi lelkesedésről,
örömünkről, a forradalom dicsőítéséről szólt. Ebben a hangulatban
szenderültünk álomba. Ekkor már szombat, 27-e volt.
Bezárták az iskolát és a kolest. Mindenki elutazott az otthonába.
Így biztos volt, hogy nem gyülekezünk, nem tüntetünk, mivel
nem vagyunk együtt. Talán már nem is lesz rá szükség? Minden
jel arra mutatott, hogy győzött a nép akarata, a megszállók kifelé
indulnak, új vezetőink tudják a dolgukat, megszervezik a normalizált
életet, megindul az országban a munka. A Szabad Európa
rádión csüngtünk, pedig úgy zavarták az adást, hogy sokszor csak
szófoszlányokat hallottunk. Bíztunk abban, amit mond, hogy az
amerikaiak és a nyugat nem hagy bennünket cserben, s az ENSZ
is segít. A nagy boldogságot kisebb csalódások zavarták csak
meg. Egy jellemző ezek közül: egyik volt tanárom mindenszentek
napján az előttem lévő sorban állt a templomban. Fennhangon
imádkozott, rózsafűzért morzsolva. Örültem volna, hogy megtért,
ha nem jut eszembe egy apróság 1951-ből. Akkor kisiskolásként
– a tiltások ellenére – szüleink beírattak bennünket hittanra, hogy
legalább az első áldozásig és a bérmálkozásig eljuthassunk. Ez a
tanár minden hittanóra előtt feltűnően hangosan kiáltotta, hogy
„klerikális reakció, sorakozó”. Pironkodva álltunk sorba és vonultunk
át a templomba. Azért szégyenkeztünk, mert a reakcióról
már tudtuk, hogy nagyon csúnyát jelent, hisz már hét évesen ellene
kellett harcolnunk. A klerikálisról csak gondoltuk, hogy rossz
182
lehet, mert olyan undorral mondta. 1957 után könnyű volt eldönteni,
melyik az igazi arca. Kaméleonsága egyértelmű volt, mint
annyi más emberé. Csalódásaim ellenére egy hétig úsztunk az
öröm mámorában. Otthon is sok költeményem született. Egy – a
biztos győzelem reményében írt – versemet elküldtem az Új Zala
szerkesztőségéhez, hogy másokat is buzdítsak. Ekkor már november
2., péntek, halottak napja volt. Írásom már a szomorú
napokban érkezett a szerkesztőséghez. Évtizedekig nem tudtam,
mi történt vele?
November 4-én a sokkolóan ránk szakadt csapást nem akartuk
elhinni. Nagy Imre hajnali beszéde, majd az írószövetség segítségkérése
kétségbe ejtett bennünket. Nem igaz, hogy így ért véget!
Nem lehet, hogy csak ennyi jutott nekünk a szabadságból!
„Még egy éj, s Budapest köré / vashernyók gyűrűje szorult, / Aztán
jajdult a hajnal és / reggelre ránk virradt az est. / A Tízezertalpú
tiport / s tótágast táncolt a Groteszk.” Szabó Lőrinc írta ezeket
a sorokat a leggyászosabb napokban.
Kénytelenek voltunk megtapasztalni, hogy a legcsodálatosabb
forradalomnak ilyen keserű vége lett. Hosszú időre megállt az
élet, sztrájkhullám, halottak, letartóztatások híre jött naponta. Az
igazi forradalmárok még nem adták föl. Nem hittek semmilyen
ígérgetésnek. Mi már elcsendesedtünk.
Amikor december elején újra elkezdődött a tanítás, egészen
más emberek lettünk. Bizonytalanokká váltunk, riadtak voltunk és
újra féltünk. Én különösen szorongtam, hisz fogalmam sem volt,
mi történt a versemmel? Meg fognak hurcolni miatta? A röpcédula
terjesztést is megtorolták. December 9-én csendes tiltakozás
volt a városban a Kádár-rendszer ellen. Nem mentünk ki az utcára.
Hallottuk, hogy idegenek kutakodnak az iskolában, bizonyítékokat
keresnek. Éppen időben kaptuk a fülest, mégis kétségbeestem,
hova tüntessem a verses füzetemet? Drága kis barátnőm azt
javasolta, hogy a kritikus lapokat tépjük ki, mindenki lenyel
egyet, mire ideérnek. Erre már nem volt idő, gyorsan kellett cselekedni.
Kikapta kezemből az irkát és a falitábla mögé csúsztatta.
Na, ezt találjátok meg, Kádár huszárok! – mondta. Megkönnyebbültem,
amikor eltávoztak. Hónapok múlva úgy tűnt, már nem
lesz házkutatás, próbálkoztunk a füzet előhalászásával, de nem
sikerült. Akkor okozott újabb izgalmat az ügy, amikor az iskola
183
átépítése, felújítása folyt, a ’80-as évek elején. Vajon hova lett?
Ki találta meg? Mit csinált vele? Még olvasható-e az írás? Tudat
alatt az izgalom és aggódás megmaradt bennem egészen a rendszerváltozásig.
Félelmem nem volt alaptalan, hisz az Új Zalához
küldött versem sorsát sem ismertem. Most már tudom, hogy valaki
– az Isten áldja meg – „nem közölhető” jelzéssel irattározta.
Akkoriban hasonló írásokért a tarifa Kistarcsa volt. Évtizedekig
időzített bombaként ketyegett tudatalattimban, hogy bármikor
előkerülhet valahonnan. Óriási szerencsémre csak 40 év múlva
leltek „bűnös” versemre a kutatók.
A téli szünet után nem csak a hideg miatt vacogtunk. Híre jött,
hogy diákokat vettek őrizetbe. Nem lehet igaz! Tizenéves srácokat?
Sorban tűntek el tanáraink is, rövidebb-hosszabb időre, a
rendőrségre. Erről persze akkor nem tudhattunk, de nagyon rossz
érzésünk volt. Kérdezősködni nem mertünk. Suttogtak ezt-azt,
félelem lakott mindenütt. Amikor bizonyossá vált, hogy letartóztatták
tanárainkat és az igazgatót, elhatároztuk, hogy tiltakozásul
sztrájkolunk. Az órákon nem figyeltünk, nem feleltünk, mereven,
póker arccal bámultunk előre. Az egyik órán nagyon melléfogtunk.
Bejelentettük a sztrájkot. Tanárunk azt mondta, hogy így is
jó. Teleírta a táblát, majd letörölte. Minden teleírás után megkérdezte,
értjük-e? Merev tekintetünk volt a válasz. Nagyon ellenségesen
viselkedtünk vele, haragudtunk rá. Következő órán a
röpdolink csupa 1-es lett. Napok múlva tudtuk meg, hogy akkor
engedték ki a rendőrségi fogdából. Nagyon szégyelltük magunkat.
Hamarosan bocsánatot kértünk. Egy későbbi versemben ezt így
örökítettem meg: „Amikor sztrájkoltunk, emlékeztek? / Ez eseményt
el ne felejtsétek! / A négyzetgyökvonás volt a lecke,
sztrájk alatt ezt senki sem értette. / Beláttuk, hogy rosszul cselekedtünk,
/ Így tanár úr megbocsátott nekünk, A leckét újra elmagyarázta,
/ S a gyökvonást most mindenki tudja.”
Már nem reménykedhettünk semmiben, úgy megfélemlítettek
bennünket. A MUK titokban terjedt, de tudtuk, hogy lehetetlen,
amikor többszázezres idegen erő van az országban. Mégis nehéz
volt felfogni, hogy nem folytatható a forradalom ilyen tömegű
fegyver és brutalitás közepette. Túl sok volt már az áldozat. Az
ember csak a saját bőrét viheti a vásárra, a családtagokét, barátokét
nem! Minden gyanús egyén hozzátartozóit is felelőssé tették.
184
A kormány részéről jóindulatot, vagy engedményt nem várhattunk.
Megszüntették a rövid időre bevezetett hittanórát. „Ugye
kisleányaim, senkit nem fognak a szülők hittanra járatni? Ez
mindnyájatok jól felfogott érdeke.” Kénytelen volt ezt sugalmazni
az egyébként mélyen vallásos osztályfőnökünk. Minden alkalmat
megragadtak, hogy belénk sulykolják, ez ellenforradalom volt.
Csöndbe, megfélemlítésbe szorítva sem jött ki a szánkon ez a
gyalázatos szó. Észrevettük, hogy március 15-e előtt ők is féltek.
A megye „első pedagógusa” személyesen ereszkedett le hozzánk.
Nevelési előadást tartott a kollégiumokban. Ezen is többször elhangzott:
„jól felfogott érdekünk”, hogy mértéktartóan viselkedjünk
és ítéljük el az „ellenforradalmat”. Szinte habzott a szája az
indulattól, amikor bizonyos kijelentései után sziszegtünk, dobogtunk,
köhécseltünk. Utólag megkaptuk érte a magunkét: kimenő
megvonás, hazameneteltől eltiltás, hosszabb szilencium, stb. Pár
órára azért sikerült felidegesítenünk a „nagyembert”, aki kirúgással
is megfenyegetett bennünket. „Értékes” előadásáért vezetőnőnk
hálás köszönettel és virággal kedveskedett az elvtársnak. A
nagy vendég feldúltságában a vázával és kedves nevelőnőnk gyönyörű
csipketerítőjével együtt akarta elvinni azt. Ravasz módszereikkel
megpuhítottak bennünket annyira, hogy a március 15-i
ünnepség szolid, csendes volt. Ugyanígy fegyelmezetten zajlott le
az április 4-i, majd a nevezetes május elsejei felvonulás is, amire
birkaként kitereltek bennünket.
„Hát szabad ezt / Lehet / Lehet mondani, hogy / Éljen / Az áruló
éljen / A hóhér / A hóhér éljen? / Hát szabad ezt / Lehet / Kik
vagytok ti / Kik / Emberek /.” Az ’57-es „Nagy Május Elseje” / az
árulás / hírére írta ezeket a sorokat Obersovszky Gyula a Markó
fogházból.
A munkás-paraszt hatalom megszilárdítása érdekében a kormánynak
mindent szabad volt. Fondorlatos eszközöket vetettek
be, így megtanultunk csendben maradni. Megalakult a KISZ, de
közülünk nem lépett be senki. Tanév végére egészen megtörtünk.
A nyári szünetben nem sok minden történt. Városon, falun egyaránt
dermedt csend honolt. Alattomosan működtek a feljelentők,
éledeztek a kaméleonok, erősödtek a félelmek.
Az új tanévben is a rettegés időszaka következett. Folytatódott
az elszámoltatás. A negyedikesek közül a „zendülőket” letartóz185
tatták. Legbátrabb fiaink végleg eltűntek az iskolából. További
sorsukról akkor nem tudhattunk semmit. Csendben kényszeralkut
kötöttünk a kegyetlen hatalommal, hogy életünket valamennyire
elfogadhatóan élhessük. Így nekünk az érettségiig legalább egyenes
út vezetett. Sokaknak még ezt sem engedték. Kisebb atrocitásokkal
sikerült megúsznunk a még hátralévő tanéveket. Egy epizód
1958-ból. A ballagó negyedikesek tarisznyájának elkészítése
részben a mi feladatunk volt. Javasoltam, hogy kék színű fonallal
hímezzük, hisz évek óta piros volt. Ötletem híre villámgyorsan
eljutott a legfelsőbb vezetéshez. Mily véletlen!? Direktorunk első
felindulásában, a tanórát megszakítva beviharzott az osztályterembe.
Mindenki leülhetett, csak nekem kellett megszégyenülve
végighallgatnom az ítéletét. Cékla színű fejjel, magából kikelve
harsogva kérdezte, hogy az én ereimben kék vér folyik-e? Vegyem
tudomásul, hogy kommunista mártírjaink, a dicsőséges
szovjet hadsereg hőseinek és még sokaknak értünk hullajtott drága
vére bizony piros volt. Ezért vörös a csillag és a zászló is. A
hímzőfonal is piros lesz idén is és mindenkor! Szégyellje magát,
aki másképp gondolja és hálátlan! Némán álltam, védekezésre
esélyem sem volt. Örülhettem, hogy nem kaptam súlyosabb büntetést.
A felsőoktatás eléréséhez szerencse is kellett. Szinte mindegyikünknél,
vagy család-tagjainknál találhattak, ha akartak egy
kis fekete pettyet. Ebből „ellenforradalmár”, a népi demokrácia
ellensége, annak megdöntésére irányuló szervezkedés, vagy az
„ilyen szülők gyermekéből népi demokráciánkhoz hű értelmiségi
nem nevelhető” vádakat kreálhattak. Sokan nem lehettünk azzá,
amire vágytunk. Évekig másodrendű állampolgárai voltunk a népi
demokráciának. Sok-sok kompromisszum közepette legtöbbünk
becsülettel, tisztességgel élte át a megtorlás alatti, utáni, majd az
enyhülő diktatúra, a gulyáskommunizmus éveit.
Nem voltunk hősök, szerencsére mártírok sem. A kor áldozataivá
váltunk, mint mindenki, aki tenni szeretett volna azért, hogy
kicsit jobban élhessünk, megközelítőleg úgy, ahogy a tankönyvekből
tanították velünk. Hittünk, amíg hihettünk a józan emberi
ész győzelmében, az összefogás erejében, az ígéretekben és még
sok mindenben, amit nagy szavaknak szoktunk nevezni. Átmenetileg
bele kellett törődnünk a rémuralomba, csak azt nem sejthettük,
hogy erre az átmenetre szinte az egész életünk rámegy. Más
186
körülmények között, egy jobb világban mennyivel szebb lehetett
volna! Csakhogy mi pont akkor voltunk éppen annyi évesek, naivan
lelkesek és olyan nagyon fiatalok. Dutka Ákos szavaival: „
…egy szálig elszánt emberek, / Kiket tiporni tovább nem lehet…”
Sokáig mi is azt hittük. Talán akkor lettünk mi is „felnőtté tiporva”?
Egy öregdiák emlékeiből
A Zala Megyei Levéltár 1996-ban
megjelent 56 Zalában című kötetét
már forgathattam, amikor a következő
összeállítást készítettem. Az
eredetileg 1993-ban közzétett szöveg
bővített és sokfajta emlékezéssel
kiegészített megjelentetést az
1996-os 50 éves évforduló tette
aktuálissá, hiszen nem volt elérhető
másik nagykanizsai „népszerű”
összefoglaló 1956-ról. A szöveget
átolvasva célszerűnek látszik újraközlése,
mert szándéka, hogy a kor
a hangulatát korabeli dokumentumok
alapján olvasmányos formában
tegye elérhetővé, máig használhatóvá teszi. Így van ez akkor
is, ha ismereteink azóta bővültek, mert az újabb ismeretek a leírtak
érvényességét nem érintik. Az eredeti változat a Kanizsai almanach
1996-ról című kötet 20-44. oldalain olvasható.
Köszönöm a Thúry György Múzeumnak, hogy a korabeli felvételek
újraközlésének biztosításával az egyébként másolatban közölt
oldalak illusztrációi eredeti minőségben láthatók a kötetben.
187
188
189
190
191
192
193
194
195
196
197
198
199
200
201
202
203
204
205
206
207
208
209
210
211
212
213
Már többedszer járta végig 1956 nagykanizsai helyszíneit emlékező
sétával a város ünneplő közönsége, mire kialakult az itt közölt
rendje ennek az azóta meg nem szakadt emlékezési formának. A
helyszínek egymásutánja változott csak az idők folyamán. A kezdeményezőket
a rendszerváltás idején az a szándék vezette, hogy
ne csupán hallgatósága, hanem részese lehessen az emelkedett
hangulatnak a „sétáló”. A helyszínek kiválasztásával pedig a
korabeli eseményekre való hivatkozást, a hangulat átélését tudták
kanizsaivá tenni. Megőriztük a szöveg forgatókönyv jellegét.
Emlékező séta Nagykanizsán
Első helyszín: Kossuth tér Kórházi kápolna
17,45-től gyülekező és térzene
18,00 Moderátor:
Tisztelt Ünneplő Kanizsaiak!
Nagykanizsán 1989. október 23-án emlékeztek meg először nyilvánosan
a Magyar Demokrata Fórum helyi csoportjának szervezésében
az 1956-os forradalomról és szabadságharcról.
Azóta az 1956-os kanizsai események néhány helyszínét végigjáró
ünnepi sétával is emlékezik a város.
Tisztelt Ünneplők!
1956-ban az ország és Kanizsa népe is kinyilvánította akaratát
a szabadságra és a függetlenségre.
Rövid időn belül elérték céljukat.
Az emlékezők szerint az első kanizsai forradalmi napon, 1956.
október 25-én szerezte vissza a város az addig gyógyszerraktárként
használt kórházi kápolnát. Ezért indul innen az ünneplő emlékező
séta. A felső templom könyvébe az események és a kápolna
visszaszerzése kapcsán a következő bejegyzés került:
„1956. október 23-án nagy nemzeti felkelés volt. Nagykanizsán
is felvonult az ifjúság, de nagy és véres zavargások nem
voltak, ennek eredménye volt a kórházi kápolna visszaadása.
214
1956. november 18-án ünnepélyes szentelés és nagymise volt
szentbeszéddel rengeteg nép jelenlétében.”
A kápolna visszaszerzése sikerült tehát véglegesen.
Ma erre a győzelemre, az ország lakosságának teljességét magával
ragadó forradalomra emlékezünk. És emlékezünk azokra is,
akik életükkel vagy életük kockáztatásával harcoltak a forradalom
céljaiért. Emlékezünk arra a nagyszerű lelkületre, amely akkor az
egész országot áthatotta, mindenkit magával ragadott. Ünnepeljük
mai szabadságunkat és függetlenségünket is, azt a szabadságot és
függetlenséget, amelyet végső soron az 1956-os forradalom és
szabadságharc hozott el.
Kérem Önöket, hogy sétáljunk át a Deák térre, a kanizsai események
másik helyszínére.
Kérem kövessék az elől haladó zászlót.
Második helyszín: Deák tér 48-as szobor
Moderátor:
Tisztelt Ünneplő Közönség!
Emlékező sétánk második állomásáról a korabeli híradások a
következőket írják:
„A csütörtökön késő estig tartó tüntetés után pénteken reggel a
Gimnázium diákjai nyitották meg Nagykanizsa város dolgozóinak
tüntető felvonulását. A diákokhoz csatlakoztak a MÁV, a Posta, a
MÁVAUT dolgozói, majd a gépgyáriak, akikkel együtt a Petőfi
szoborhoz vonultak, ahol előadták követeléseiket.
Altai József MÁV dolgozó elszavalta a Talpra magyar-t.
A rögtönzött nagyszabású ünnepséget a Himnusz és a Szózat
eléneklése zárta be. A többezres, beláthatatlan nagyságú tömeg
ezután a Dózsa György laktanya elé vonult. Visszafelé jövet a
tömeg ugyancsak a 48-as szobornál gyűlt össze, majd a katonazenekar
hangjaival ismét elénekelte a Himnuszt.”
Kedves Ünneplők! Kérem, hogy a korabeli ünneplésre emlékezve
mi is énekeljük el a Himnuszt.
Moderátor: Kérem Önöket, hogy sétáljunk át az Erzsébet térre,
a kanizsai események másik helyszínére.
Kérem most is kövessék az elől haladó zászlót.
215
Harmadik helyszín: Erzsébet tér
Moderátor: Tisztelt Ünneplők!
Az 1956. október 25-i kanizsai eseményeknek talán az egyik legemlékezetesebb
helyszíne volt az Erzsébet tér.
A tudósítás igen szűkszavú az itt történtekről. Idézem:
„A Dunántúl Kőolajipari Gépgyár dolgozói fegyelmezett sorokban,
nemzeti színű zászlók alatt vonultak fel a kanizsai utcákon.
Éltették a független magyar Kormányt, a magyar függetlenséget.
A kanizsai felvonulás rendben lezajlott, azt követően az ifjúság
egy csoportja a város útvonalain haladva leszedte a hivatalok és
intézmények népköztársaság címeres tábláit, majd a szabadság
téri szovjet emlékművet döntötte le.”
Mára a tér végleg megszabadult a szovjet emlékműtől, beteljesítve
azt, amit akkor a forradalmi tömeg kívánt. A 20-as honvéd
gyalogezred emlékműve pedig a város lakóinak kérésére és képviselőtestület
döntése alapján méltó körülmények között ismét a
téren áll. Ez történelmi és szimbolikus igazságtétel után talán a
Békesség tere lesz az Erzsébet tér.
Virág Benedek, aki városunkban volt diák, Békesség-óhajtás
című versében így fogalmaz:
Szállj le felséges palotád egéből,
Béke! mennyeknek koronás leánya!
Szállj le, s Európánk mezején jelenj meg
Már valahára!
Szállj le! s vigasztald meg az árvaságot,
Béke, mennyeknek koronás leánya!
Haj, sok országok szava kér , jelenj meg
Már valahára!
Kérem, hogy a korabeli ünneplésre emlékezve énekeljük el a
Szózatot.
A Szózat szavai után kérem Önöket, hogy sétáljunk át a Károlyi
kertbe, a kopjafához.
Kérem, kövessék az elől haladó zászló!
216
Negyedik helyszín: Károlyi kert, kopjafa
Himnusz
Moderátor: Tisztelt Ünneplők!
1989. október 23-án az első nyilvános ünneplésen a forradalom és
szabadságharcnak állították azt a kopjafát, amelynél állunk. A
kopjafa Németh Ferenc fafaragó munkája. A hely kiválasztásával
egyben az események kanizsai áldozatainak is emléket állítottunk.
Fontosnak tartjuk ezt újra elmondani, hiszen az ő halála jelképezi
mindazok halálát is, akik így vagy úgy életükkel áldoztak a szabadságért.
A korabeli híradás így szól:
„A városban egy lövéstől Skerlágh Józsefné 52 éves nagykanizsai
lakos a mozi bejáratánál összeesett és pár percen belül
meghalt. A tömeg a pártbizottságon székelő katonai csoportot
okolta az asszony haláláért. Egy ismeretlen szemtanú azt állította,
hogy a lövés váratlanul jött, a kézigránát-robbanásokkal egyidőben.”
A helyi események felidézése után kérem hallgassák meg Márai
Sándor Mennyből az angyal című versét.
Moderátor: Tisztelt Ünneplők!
A kialakult hagyományoknak megfelelően e helyszínen helyezik
el a város politikai és társadalmi szervezetei és a város közönsége
az emlékezés koszorúit és virágait.
Mielőtt azonban erre sor kerülne, hallgassák meg ......... ünnepi
szavait.
Az ünnepi szavak után koszorúzás következik:
A koszorúzás alatt zene szól!!!
Moderátor: Kérem, hogy ünnepi emlékező sétánk zárásaként
énekeljük el együtt a Szózatot.
(Általános javaslat: A zászlóról és a zászlóvivőről érdemes előre
gondoskodni, később nagy segítségünkre lehet az útvonal betartásában.
Minden helyszínen érdemes egy verset vagy más szöveget
elmondani. Minden helyszínen hangosítás szükséges. Csak
a kopjafánál hangozzon el ünnepi beszéd. Érdemes fáklyákat
és/vagy gyertyát osztani a résztvevők között.)
217
A Batthyány Lajos Gimnázium évkönyveiből
E kötet kezdeményezője, a Batthyány Lajos Gimnázium sokat tett
és tesz 1956 emlékének megőrzéséért. Az iskola akkori diákjai és
tanárai szerepvállalásukkal a mindenkori kanizsai diákok és tanárok
számára személyesen megélhető 1956-os példát adtak.
Az iskola évkönyvei rendszeresen tudósítanak az újabb ismeretekről,
a megemlékezésekről. Ezekből a példa értékű közlésekből
válogatunk kötetünk befejező részében.
Emlékezzünk ''56-ra!
A Batthyány Lajos Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola
tisztelettel hívta és várta jelenlegi és volt diákjait, tanárait és az
érdeklődőket az 1956-os magyar forradalomról és szabadságharcról
szóló emlékező műsorára és ünnepélyére.
Időpont: 2001. október 20., szombat 11.00
Helyszín: a gimnázium udvara
A műsort rendezte: Lehota János tanár
Az ünnepség keretében adta át az országos 56-os Szövetség
zászlóját Bodnár Attila a nagykanizsai szervezet elnöke és Háncs
Lajos az elnökség tagja.
Az 56-os zászló ajándékozásával ismerték el a gimnázium volt
diákjainak és tanárainak fontos szerepét a nagykanizsai 56-os eseményekben.
A szereplők és a hősök még ma is köztünk vannak!
Az ünnepélyen a régi diákok nevében megszólalt Bittera Zoltán
és Pék Pál. A nagykanizsai 56-os események részesei voltak a
gimnáziumból, letartóztatták őket és büntetést is kaptak többek
között diákok: Horváth András, Kosztricz Tamás, Kovács István,
Kovács Sándor, Salamon József, Takács László, Tikk László,
Bittera Zoltán, Pék Pál, Riechel Mária, tanárok: Gőgös Ferenc
igazgató, Rimay Béla, Solty Jenő, Hulesch Béla, Harkány László,
Boros Antal, Biskopics Márton, dr. Gulyás Mihály.
Kiállásuk a jó ügy mellett ma is élő példa! Emlékezzünk rá
tisztelettel mai diákok, mai magyarok!
A Batthyány Lajos Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola
évkönyve a 2001–2002-es tanévről, 53. oldal
218
Ünnepi beszéd az 1956-os forradalomról és
szabadságharcról való megemlékezésen
A múlt és a jelen ünnepi találkozását a természet is köszönti: az
idei ősz is hasonlóan meleg napfényes, miképpen a 45 évvel ezelőtti
október is volt. Ilyen kellemes estén lőtt valaki Budapesten
a békés tüntetők közé, amely forradalommá teljesítette ki a demokratikus
demonstrációt, és amely fegyveres harccá növelte
ezen erőket a személyi kultusz hatalmával szemben. A budapesti
forradalom híre néhány nap után a vidék minden településére is
eljutott. Nagykanizsa is megmozdult, a városi forradalmi bizottság
elnöke dr. Lékai Gyula, a városi nemzetőrség parancsnoka
Orbán Nándor lett. Városunkban fegyveres harc nem volt, a régi
hatalom azonnal megadta magát. Egy ismeretlen tettes itt is elsütötte
fegyverét a Sugár úti pártházból, és egy arra sétáló ártatlan
asszonyt ölt meg. Az áldozat emlékét kopjafa őrzi a Mozikertben.
A nagykanizsai Irányi Dániel Gimnázium élete is a megszokott
rendben kezdődött azon az őszön. Gőgös Ferenc igazgató elindította
az 1956/57-es tanévet, a tanárok: Biskopics Márton, Boros
Antal, dr. Gulyás Mihály, Harkány László, Hulesch Béla, Pálos
László, Rimay Béla, Solty Jenő megkezdték oktató és nevelő
munkájukat, a diákok pedig a nagyhírű elődökhöz méltóan tanulni
és sportolni kezdtek. A forradalom hívó szava természetesen eljutott
a gimnázium falai közé is. Megalakult a Diákszövetség, megszülettek
a jelszavak. A demokrácia szellemében szervezetten és
fegyelmezetten demonstráltak. Rövid idő alatt érett felnőtté váltak
a gimnazista fiatalok.
A gyönyörű késő őszi októbert zord hideg november követte.
Megjelentek a szovjet tankok és az önfeláldozó véráldozatok kevésnek
bizonyultak ellenük. Nagykanizsára is bedübörgött néhány
tank, és ez minden ellenállást értelmetlenné tett. Ezidőtájt már
sokan elhagyták az országot, féltek a megtorlástól. Jogosan. Nagyobb
megtorlás következett, mint 1849-ben Világos után. Sortüzek
által százak haltak meg, sok embert akasztott fel „törvényesen”
az új hatalom, a börtönök megteltek a demokrácia híveivel.
Kínzások, vallatások által törték meg őket. A félelem ideje következett...
219
Az 1956/57-es tanév is visszaállt a megszokott rendbe. A pedellus
ismét csengetett vagy néha kolomppal jelzett, a diákok
visszaültek a padokba, a tanárok tanítottak. A tanév azonban
másként folytatódott; a megtorló hatalom a tanárokat és a diákokat
is keményen sújtotta: Gőgös Ferenc igazgató 5 évi börtönbüntetést
kapott első fokon, Rimay Béla matematika tanárt 8 évre
ítélték, Solty Jenő testnevelő tanárt 2 évi fogsággal büntették. A
többi tanárt is bezárták és vallatták, mondván, ők az igazi bűnösök,
mert nem tudták felvilágosítani a diákokat, félrevezették
őket. Harkány László évekig általános iskolában tanított büntetésképpen.
1957 szeptemberében újabb döbbenet következett. 13-án váratlanul
letartóztattak 9 tanulót, akik valamennyien végzős negyedik
osztályosok voltak. A letartóztatott tanulók: Horváth András,
Kosztricz Tamás, Kovács István, Kovács Sándor, Salamon József,
Takács László, Tikk László, Bittera Zoltán a diákszövetség elnöke,
Pék Pál a diákszövetség titkára. Néhány nappal később letartóztatták
még Riechel Mária negyedik osztályos tanulót és
Hulesch Béla tanárt. A fiúk letartóztatásának okát a Jókai regényből
ismert Csittvári Krónika mintájára készült titkos naplóban
jelölték meg. A füzet, amelyet házkutatás útján megtaláltak, azokat
a gondolatokat tartalmazta, amelyek a forradalom lázas napjaiban
a diákokat foglalkoztatták: függetlenséget, demokráciát.
Röpcédulázás okán még letartóztatták Dezső László, Balogh
György, Kisdéri Antal tanulókat. Valamennyi letartóztatott diákot
hónapokig tartották fogdában majd börtönben. A kihallgatásokat
általában éjszaka folytatták. Ezeket az úgynevezett „gyanúsítottakat”
többször és többen is vallatták. A jegyzőkönyvek szerint a
diákok „derekasan” álltak helyt.
Végül hosszú hónapok után megkapták a sorsuk jobbrafordulásában
reménykedő börtönlakók a vádiratot: a népi demokratikus
államrend megdöntésére irányuló szervezkedéssel és egyéb bűntettekkel
vádolták őket.
1958. január 28–30-áig tartott zárt tárgyaláson hozta meg a
megyei bíróság az ítéletet: a terheltek elkövették a népi demokratikus
államrend megdöntésére irányuló mozgalomban tevékeny
részvétellel elkövetett bűntettet, ezért őket a megyei bíróság bírói
megrovásra ítéli.
220
A tárgyalás után ismét szabadok lettek a vádlott diákok. Fél
éves kiesés után is szerettek volna visszaállni az iskolai rendbe és
leérettségizni a tanév végén. Az iskolába történő jelentkezésnél
azonban megalázó meglepetés várta őket: valamennyiüket kicsapták
az intézetből. A városból távozniuk kellett.
Végül is az ország különböző helyein fejezték be középiskolai
tanulmányaikat. A 60-as évek derekától pedig csaknem valamennyien
egyetemet végeztek.
45 év telt el – Harkány László ismét visszakerült a gimnáziumba,
Biskopics Márton, Boros Antal, dr. Gulyás Mihály is folytatta
pályáját 1957-ben. Valamennyien a Landler, majd a Batthyány
Gimnázium kiváló tanárai voltak hosszú évtizedekig, nyugdíjba
vonulásukig. A kicsapott diákok: Horváth András, Kosztricz Tamás,
Kovács István, Kovács Sándor, Salamon József, Takács
László, Tikk László, Richel Mária, Bittera Zoltán és Pék Pál is
méltó polgárai lettek hazájuknak. Rehabilitálást ugyan még nem
kaptak, mégis tudták és tudják, nem a haza volt mostoha hozzájuk,
hanem egy vészterhes kor áldozatai lettek.
Szép októberi ősz van, tanulunk, tanítunk, tervezünk, élünk.
Ünnepi emlékezésre hívtuk a nagy történelmi kor tanúságtevőit,
és ők el is jöttek hozzánk. Ünnepi emlékezésre hívtuk őket, hogy
átkarolhassunk közel egy fél évszázadot, és kezet foghasson két
korszak, az 56-os fiatalság és a XXI. századba tekintő fiatalok
nemzedéke.
A Batthyány Lajos Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola
évkönyve a 2001–2002-es tanévről, 54–55. oldal
221
Így ünnepeltük október 23-át...
Az 1956-os forradalom és szabadságharc méltó megünneplésére
készül a város. A sokszínű programsorozat keretében remélhetőleg
mindenki részesülhet az ünneplő lelkületben.
Nagykanizsán is népmozgalmat váltott ki az 1956. október 23-i
budapesti események híre. Október 25-én kora délután a DKG
dolgozói számára szervezett felvonulással kezdődtek az utcai
események. Este ismét a Szabadság-téren gyűlt össze a tömeg, és
ledöntötték a szovjet hősi emlékművet. Október 26-án, pénteken
az Irányi Dániel Gimnázium (a mai Batthyány Lajos Gimnázium)
diákjai Rimay Béla és Solti Jenő tanár urak kíséretében a DKG
épülete előtt gyülekeztek, és az ottani dolgozókkal a laktanyához
vonultak, ahol a katonaság támogatását kérték a budapesti fiatalok
megsegítésére. A városban a diákok a megmozdulások aktív
résztvevői voltak; így őket is bevonták a Nagykanizsai Nemzeti
Bizottság által létrehozott nemzetőrség munkájába. Megalakult a
Diákszövetség. A demokrácia szellemében szervezetten és fegyelmezetten
demonstráltak. Rövid idő alatt felnőtté váltak a
gimnazista fiatalok.
Az 56-os Szövetség egy 56-os, lyukas zászló ajándékozásával
már elismerte a gimnázium volt diákjainak és tanárainak fontos
szerepét a nagykanizsai 56-os eseményekben. Hiszen többüket
letartóztatták, és büntetést is kaptak. Köztük 12 diák letartóztatásának
okát a Jókai-regényből ismert Csittvári Krónika mintájára
készült titkos naplóban jelölték meg. A füzet, amelyet házkutatás
útján megtaláltak, azokat a gondolatokat tartalmazta, amelyek a
forradalom lázas napjaiban a diákokat foglalkoztatták: függetlenséget,
demokráciát. A megyei bíróság elítélte őket „a népi demokratikus
államrend megdöntésére irányuló szervezkedés bűntette”
miatt.
A volt diákok és tanárok kiállása a jó ügy mellett ma is élő példa
kell, hogy legyen! Ezért kell emlékeznünk reájuk tisztelettel –
mai diákoknak, mai magyaroknak. Ennek méltó formája a gimnázium
falán 2006. október 23-ára elhelyezendő emléktábla. „Cáfolhatatlanul
csak a hősöknek és a mártíroknak van igazuk!”
(Nagy Gáspár) Példát kívánunk állítani 1956 tiszta eszméinek.
222
Őrizze emléktábla az „emelkedő nemzet” néhány felejthetetlen
napját. Mert közbátorságra ma is szükség van, erre figyelmeztethet
1956 kitörölhetetlen emléke. Az emléktábla szövege ez:
Ezen iskola diákjai és tanárai 1956. október 23. után bátrak voltak
tüntetni és tettre késznek lenni. Elsők között vonultak Nagykanizsán
az utcára, s itt született a „Csittvári Krónika” is. Így a
megtorlás sem maradt el.
Tiszta szándékuk a mai ifjúság számára is példaértékű!
2006. október 23. „Polgári Magyarországért” Alapítvány
„Polgári Kanizsáért” Alapítvány
Ez a két alapítvány állt elő az ötlettel, az emléktábla-állítás
költségeit is vállalták, és az engedélyezési eljárással is törődtek.
Köszönet érte.
Látható, hogy a Batthyány Lajos Gimnáziumban milyen komplex
módon foglalkozunk az ünneppel. Ezzel mintegy példát szeretnénk
adni a városlakóknak. Jó lenne, ha több iskola megnézné
a most moziba került vagy kerülő 56-os filmeket!: Mansfeld; A
szabadság vihara; Szabadság, szerelem; ...
Büszkék lehetünk új, monumentális 56-os forradalmi emlékművünkre
a mozikertben. Az alkotás jobb megértése végett felhívom
a figyelmet a Taubert László szobrászművész által adott
műleírásra. Így és végleges állapotában talán közelebb kerül sokakhoz
ez a monumentum.
Fontos lenne, hogy minél többen foglalkozzanak az 1956-os
forradalom kronológiájával, hogy tudjunk nevet adni a hősöknek!
Ha néven tudunk nevezni, igazából akkor válik átélhetővé a
forradalom. Ebben segítenek a korabeli dokumentumok is. Ezért
adjuk közre például a Nagykanizsai Városi Nemzeti Bizottság
1956. október 29-i határozatát (Tüskés Tibor ajándékát).
Büszkék vagyunk arra, hogy a Batthyány Lajos Gimnáziumban
van mit ünnepelni.
Talán az sem véletlen, hogy az idei ünnepi műsort a Batthyánygimnázium
diákjai adják elő néhány tanár jóvoltából (rendezte:
Németh Ferenc).
A Batthyány Lajos Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola
évkönyve a 2006–2007-es tanévről, 56–57. oldal
223
Kik hatalmasok bűneiért megszenvedtek!
Sok embernek ül lelkén az 50 évvel ezelőtti álom képe, melyet
eltapostak a tankok lánctalpai. Fájó dolog emlékezni szomorú
napokra, főleg ha szeretteink is szereplői. Az emlékezés felszakítja
a sebeket, elindítja a könnycseppeket, de emlékezni kell! Hisz
nem múlhat el annyi ártatlan ember és család szenvedése, hogy
még emlékezet se maradjon az akkori dicső napokról, mikor –
Márai Sándor szavaival –: „egy nép azt mondta: Elég volt!”
1956. október – Forradalom – VIII. osztályos tanuló voltam,
orosz tanárnőnk kíséretével vonultunk mi is a határőr laktanyához.
Ott voltam a szobordöntésnél, amit egy traktorra erősített
drótkötéllel éjszakába nyúlóan, nehezen tudtak ledönteni.
Nappal sorba álltam a Szabadság téri háztartási boltban petróleumért,
a világítási tilalomra felkészülve. A Deák téri gyűlés
emelvényén dr. Lékai Gyula ügyvéd, a Nemzeti Bizottság elnöke
kérte fegyelemre a város lakosságát Az ő okos szavai közrejátszottak,
hogy a városban még egy pofon sem csattant el... Ezen
pár napos „királyságba” úgy rángatták bele és nem ő tolakodott
érte. Sajnos, mind a mai napig nem kapta meg Nagykanizsa várostól
az őt megillető köszönetet, elismerést, pedig 10 év börtönre
ítélték, melyből 6 évet le is töltött. További életét Budapestre
ingázva, mint villanyszerelő élte, Budapesten halt meg, hamvai a
Szent Gellért kápolnában nyugszanak.
Később beindult a disszidálási láz a fiatalok között: ezért otthon
elzárták cipőimet és kaptam egy papucsot otthonra.
Szüleim aggódva ültek a rádió mellett: várva hogy egyetemista
bátyám üzen-e, hogy jól van.
1956. Halottak Napja nagyon él emlékezetemben: ablakokban
gyertyák égtek a hősi halottakért, a Deák téri 1848-as emlékmű
mutató karján is gyertyák égtek sorban.
A szomszéd házban ismerőseink pincéjét a felnőttek rendbe tették,
hátizsákokba készítették a legszükségesebb dolgokat, élelmiszert
– felkészülve komolyabb harcokra, amikor le kell vonulnunk.
Ők már átéltek két világháborút!
1956. november 4. Vasárnap hajnalban kopogtak ablakunkon:
az akkori nagykanizsai polgári repülőtér parancsnoka volt, ki
teherautóval ment Budapestre és apám megkérte, hogy egyete224
mista bátyámat hozza haza. Tőle tudtuk meg, hogy vége az álomnak!
Orosz tankok már Bicskénél voltak, körbezárták Budapestet,
elfoglalták a gellérthegyi Citadellát, ahonnan egész Pest belőhető
volt. Ezt követő napokban csodájára jártunk a mai Gelka-ház
sarkán és még pár csomópontban „parkoló” orosz lánctalpas
tanknak, amiből időnként riadtarcú, kirgizképű kiskatona kikukucskált.
Nem tudom, ki félt jobban? Ő, vagy a kintiek? Lett is
félelem, hisz ezeknek a lánctalpaknak már a csörgése is félelmetes
volt, és fitogtatva erejét motort felbőgetve: időnként a csövét
is körbeforgatta megcélozva a környéket.
1957. március 15. A visszatért hatalom itt is félt a MUKmozgalomtól,
ezért március 15-ét megelőzően az elrettentés szándékával
– egy éjszaka apámmal együtt több embert letartóztattak
és a bíróság mögött akkor még létező börtönbe zárták, majd három
nap múlva kiengedték őket. Emlékszem a bíróság folyosójának
ablakából váltottunk jelbeszéddel üzeneteket.
Volt is hatása, hisz senki sem akart hasonló sorsra jutni!
Ahogy emlékezem volt köztük mindenféle foglalkozású: iparos,
munkás, értelmiségi, kik a városban köztiszteletnek örvendtek
és véleményük ismert volt a történtekről.
1957. június. A Szabadság téri iskolában befejeztem általános
iskolai tanulmányaimat és nagy reményekkel készültem a gimnáziumba,
mivel bizonyítványom 4-es jó eredményű volt. De a hatalom
másképpen gondolta: „Az ország összes középiskolájából
elutasítva, fellebbezésnek helye nincs!”
Hagy tudja meg idejében az a gyerek, hogy ő csak másodrendű
állampolgár!
Apám akkor még ügyvédként működött, és gondolták, tanuljak
gép- és gyorsírást, ami egy fizetős (80 Ft/hó) kétéves iskola volt a
Közgazdasági Technikum emeletén. Áldott emlékű Iváncsits János
bácsira és testvérére, Csöpi nénire szeretettel gondolok: emberségükkel
és szeretetükkel példát mutattak, csitították háborgó
lelkemet.
Ma is él bennem a fájdalom, hogy elvették tőlem diákéveimet,
és irigykedtem az akkori egyensapkákban korzózó, nálam gyengébben
tanuló iskolatársaimra. Barátnőmtől kölcsönkértem sapkáját,
és reggel aktatáskámmal – mert akkor még nem sporttáskával
225
jártak az iskolások – a gimnázium felé mentem: higgyék, én is
gimnazista vagyok!
A második tanévben szüleim tudta nélkül jelentkeztem a kórházba
4 órás fiatalkorú takarítónőnek, és elkezdtem takarítónői
karrieremet a rendelőintézet fekete-fehér kockakövein. Még nem
voltam 15 éves!
Nyugdíjba vonulásomig az egészségügyben dolgoztam, munka
mellett leérettségiztem, diplomát szereztem, de azokat az igazi
diákéveket elvették az életemből.
1958. január 29-én délután korcsolyázni indultam a Gépgyár
mögötti jegekre, mikor zalaegerszegi civil és egyenruhás rendőrök
keresték apámat, kit felhívtak telefonon a bíróságon, hogy
jöjjön haza. Persze nem mentem korcsolyázni! Felmutatták házkutatási-
letartóztatási parancsukat és elkezdték a kutatást.
Lefoglalt tárgyak nagyon komoly „bűnjelek” voltak: előfizetett
Élet és Tudomány c. újság 1956. decemberi száma, mivel címlapján
a koronás címer volt, Hírszerzés és Kémkedés története című
könyv. Apám 1944-es határidő naplója, egy csomag levél, halálfejes
ezüst gyűrű és természetesen az öreg írógép. Hiába mutatták
a fényképet Nagyapámról, kinek ujján még az előző évszázadban
ott volt ezen halálfejes gyűrű, amikor még a nyilasok sehol nem
voltak – mivel valami ilyen jelvényfélének vélték. Később az
írógépet kivéve semmi nem került vissza családunkhoz. Apámat a
ház előtt lévő rendőrautóba tették és a zalaegerszegi börtönbe
szállították, majd Kistarcsára internálták, ahova 6 hónapra indok
és ítélet nélkül lehetett transzportálni az embereket. Volt is tumultus!
Kiszabadulása után rendőri felügyelet (ref.) alá helyezték sok
kanizsai sorstársával együtt, ami azt jelentette, hogy éjszaka rendőrök
jöttek a lakásba ellenőrizni, hogy otthon tartózkodik-e, mivel
este 7-től már nem volt szabad az utcán tartózkodnia. A rendesebb
megelégedett, ha földszinti ablakunkon kiadta igazolványát.
Nyilvános helyekre, moziba, kávéházba nem járhatott, az utcán
két embernél többel nem beszélgethetett, mert ez csoportosulásnak
számított. Vasárnap délelőtt 10 órakor (református istentisztelet
ideje!) jelentkeznie kellett a rendőrségen, telefonvonalunkat
elvették, a várost nem hagyhatta el.
Aztán jött a legnagyobb pofon, ami egy 52 éves családfőt, jogi
elhivatottságú embert érheti!
226
1958. augusztus 16. Az ügyvédeket felülvizsgáló bizottság
egyhangú állásfoglalása „az ügyvédi hivatás további gyakorlására
alkalmatlannak” minősítette. Ezen bizottság tagjai közül többen
szép karriert értek el a vendéglátás, ipar és igazságszolgáltatás
területén: megkapva jutalmukat e piszkos munkáért! Nagyon sok
ügyvédet fosztottak meg ekkor az országban hivatásának gyakorlásától,
nem kérdezve miből élnek ezután? Nem értettek máshoz,
csak ehhez – de ehhez nagyon! Persze a kijelölt ügyvéd „kollégák”
örültek a kapott ügyfélkörnek, amit nagy tudású, sok ügyféllel
rendelkező ügyvédtársaiktól szállt rájuk. Reakciósoknak lettek
bélyegezve, ellenforradalmároknak, szellemi munkát sehol nem
kaptak.
Így került törékeny, gyenge fizikumú Apám a palini Állami
Gazdaság darálójába rakodó segédmunkásnak. Akkor is voltak jó
barátok, rendes emberek, és ki így, ki úgy segített. Családunk
barátja, dr. Buzássy Sándor nagykanizsai gyermekorvos „felkérte”
németül tudó apámat egy könyv fordítására, mondván, hogy
arra nagy szükség van. Dehogy volt arra szükség! Csak ezzel
munkát és keresetet adott, hisz pénzt nem fogadott volna el.
Anyám elővette Singer varrógépét és próbált varrónőként pénzt
keresni, mivel még az akkori Babválogatóba sem vették fel.
Apámat később a kisfakosi termelőszövetkezet alkalmazta könyvelőnek,
ahonnan – a mérlegképes könyvelői tanfolyamot elvégezve
– mint főkönyvelő vonult nyugdíjba. A tsz elnöke,
Dominkó József becsületes, jó ember volt, akit csak az érdekelt,
hogy a tsz dolgai eredményesen, jól működjenek és elégedett volt
apám munkájával, megvédte a támadások ellen.
1967. márciusban – sokadik kérelemre – az igazságügy miniszter
elvtárs méltányosságból hatályon kívül helyezte az ügyvédi
hivatástól eltiltást, és vállalati jogtanácsosi munkakör betöltésére
feljogosította. Ezt követő nyugdíjas napjait bearanyozta, hogy a
kiskanizsai húsüzemben, kedves munkatársak között jogtanácsosként,
az általa oly nagyra tartott „joggal” foglalkozhatott, még 6
évig ügyeket nyert, korai haláláig.
Hosszan emlékeztem ezen nehéz napokra, melyekben én még
szinte gyerek voltam, de a mai napig háborgok, hogy erről az
„ügyvédszűrésről” nem hallani, nem emlékeznek meg arról a több
száz nagy tudású, jogi diplomás szakemberről, akiknek karrierjét
227
derékba törték. Nem hősöknek szeretném őket, csak az emlékezet
maradna legalább róluk!
Őszintén mondom, otthon nem volt szitkozódás a rendszerrel
és annak kiszolgálóival szemben. Élték mindennapjaikat, aggódtak
gyermekeikért, majd unokáikért, hisz az ő századuk nem volt
egy diadalmenet Trianonnal, a két világháborúban családjaik
tönkremenésével, orosz hadifogsággal, az ismét Szlovákiához
csatolt Komáromból áttelepüléssel járó új életük megteremtésével,
ottmaradt javaik elvesztésével.
Korukból fakadóan kevesen érhették meg 1989. június 16-t,
Nagy Imre és társai újratemetését és a reményt egy más életre.
Bátyámmal én is ott voltam a Hősök terén, hallgattuk az akkor
döbbenetes beszédeket arra gondolva, hogy no ezeket letartóztatják
az éjszaka! Akkor az emberek megfogták egymás kezét, bizakodtak.
Életem nagy napja volt! Az áramló tömegtől látva vittük
egy szál rózsánkat, órákat sorakoztunk, hogy a koporsók előtti
virághalmokra helyezzük és fejet hajtsunk. Délután a tv-ből nézve
a temetői közvetítést csak ámultunk, hogy mindez valóság?! De
ugyanakkor féltünk, mi lesz ennek a következménye? De ezt már
nem lehetett megállítani. Még jött Grósz Károly elvtárs, aki akkor
is azt ígérte mint most ígérik: hogy emberek csak pár évre kell
meghúzni a szíjat, aztán jön a Kánaán. Kánaán nem jött, csak
valami más, ami nem az, amiért annyian harcoltak és életüket
áldozták 1956 őszén!
1990 júniusában dr. Balsai István akkori igazságügy minisztertől
családunk levélben megkapta, hogy apánkat törvénysértően
nyilvánították alkalmatlannak az ügyvédi hivatás gyakorlására, az
eljárásnak kizárólagosan politikai oka volt. Mélyen fájlalta az
„akkori kormány eljárását, az elszenvedett, egész életüket befolyásoló
törvénysértést és annak súlyos következményeit”. Szüleinknek
már csak sírjuknál tudtuk felolvasni e levelet.
Azóta megkaptam édesapámnak az Állambiztonsági Szolgálatok
Történeti Levéltár nyilvántartásában lévő dossziéjának iratmásolatait,
nyilvántartási kartonját, ügynöke fedőnevét, rendőrségi
jelentést 1963 nyaráról.
Hihetetlen hogy egy ilyen jelentéktelen kis emberre mennyi
energiát fordítottak. Ezen jelentésekben sok olyan adatot jelölnek,
ami nem volt igaz és ez ellen nem is tehetett, nem is tudott róla,
228
hisz szigorúan titkos iratok voltak. Mekkora dossziéjuk lehetett
azoknak, akik tevőlegesen is részt vettek az eseményekben?!
Köszönöm, hogy elmondhattam ezeket a történéseket, melyek
több évtizede nyomták lelkemet, és adózni kívánok apám emlékének,
ki november 3-án lenne 100 éves.
Bosszú és harag most sincs bennem: Megbocsátok, de nem felejtek!
Dr. Wágnerné Mohácsy Erzsébet nyugdíjas
A Batthyány Lajos Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola
évkönyve a 2006–2007-es tanévről, 58–61. oldal
229
Ki volt Ungor Károly?!
A kanizsai 56-os események 2. áldozata
Az 1956-os forradalom Nagykanizsán is népmozgalmat váltott ki.
Az események kronológiájával és személyeivel jórészt tisztában
vagyunk, de még ma is, 50 év után is vannak fehér foltok, mert az
elhallgatások és elhallgattatások reflexei még ma is működnek.
1956. október 26-án az esti órákban a tüntetők egy csoportja a
Magyar Dolgozók Pártja székháza (ÁVH-épület, volt Kreinervilla)
elé vonult és fegyvereket követelt. A karhatalom ekkor a
tömeg közé lőtt. A sortűzben Skerlák Józsefné életét vesztette. A
lövöldözésnek 14 sérültje volt. Az Új Zala (1956. október 28.)
című újság híradása alapján: Kocsis József, Ungor Károly haslövést
kapott, Balázs László tüdőlövést. Ugyancsak súlyosan sérült
Tóth Mária, Marcs Ferenc, Horváth Ferenc, Korotki István.
Könnyebb sérülést szenvedett Ács István, Samu György, Mocsári
Ferenc, Horváth János, Godina László és Tóth Iván. A híradás
szerint Ungor Károly „gimnazista” tanuló haslövést kapott és
november 1-jén belehalt sérüléseibe.
Vajon kik voltak ők: az áldozatok?! A volt Károlyi-kert, mai
nevén 56-os emlékkert szélén álló 1956-os kopjafa minden áldozatra
emlékezik. Tudjuk, „cáfolhatatlanul csak a hősöknek és a
mártíroknak van igazuk” (Nagy Gáspár), de a mai napig hiányosak
az információink. Például Ungor Károly esetében a Batthyány-
gimnázium nevében kötelességünknek éreztük, hogy utánajárjunk:
ki volt Ungor Károly „gimnazista tanuló”?! Kötelességünk,
hogy méltó módon megemlékezzünk a tevőleges és az ártatlan
áldozatokról is!
Hamar kiderült (anyakönyveinkben nincs nyoma): Ungor Károly
nem a gimnáziumba járt. „’56 Zala megyei kronológiája és
személyi adattára” (Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg, 2004)
című értékes kötetben még így szerepelt. A 2006-os kanizsai szónoki
beszédekben is így titulálták még a visszaemlékező kortársak
is. Szentpéterúri fiatalember volt, ott temették el, egy fakereszt
és sírja emlékeztet az ártatlan hősök tiszteletére a
szentpéterúri temetőben. Ennek a halottvizsgálati bizonyítványnak
volt nyoma a „Történelmi, emberi sorsok, sírhantok” című
230
kötetben. (Nemzeti Pantheon Alapítvány, 2001, I–II.) Schandl
Piroska helytörténeti kutató jóvoltából.
Ungor Károly emlékműve a Zsigmondy-Széchenyi
Szakképző Iskolában
Az október 23-i ünnepre készülve a napokban aztán sikerült
előrelépni. Megtaláltuk Ungor Károly nyomát a Zsigmondy Széchenyi
Szakképző Iskolában az anyakönyvben és a naplóban!
Ungor Károly 2. osztályos szobafestő ipari tanuló volt a M. T. H.
406. számú Helyiipari Iskolában (Nagykanizsa, Rozgonyi u.
25/a). 1940. április 14-én született, édesapja Ungor Mihály molnár
volt. Lakása a tanulóidő alatt: Rozgonyi u. 25/a. Gyakorlati
oktatási helye: Építőipari Szövetkezet, Kinizsi utca 17. Osztályfőnöke
Nagy Józsefné történelem szakos tanárnő volt. Megsebesülése
napján, 1956. október 26-án, pénteken az utolsó órája osztályfőnöki
óra volt, az utolsó előtti pedig történelem. Erre a naplóban
a bejegyzés címként ez volt: „A forradalom győzelme”.
Elvileg 1848-at tanultak, de valószínűleg a valóság behatolt törté231
nelemkönyv lapjaira… Műhelymestere Tölgyesi János. Padtársa
Opicz Sándor, későbbi szakoktató volt. Barátja, akivel este moziba
ment, s állítólag így keveredett a lövöldözésbe: Kovács József
volt, aki már meghalt. Szerény, csendes, halk szavú fiatalemberként
emlékeznek rá. Példás magatartás, jeles gyakorlati ismeretek
és közepes általános tanulmányi előmenetel van a bizonyítványában.
A halottvizsgálati bizonyítványában ez áll:
„Utcai lövöldözésben sérült meg. A halál ideje: 1956. november
1. 23 óra”
Az iskolai anyakönyvi lapján ez van:
„Az ellenforradalmi események alkalmával sebesülésébe belehalt.
1956. XI. 2.”
A sírján ez olvasható a szentpéterúri köztemetőben:
„Itt nyugszik Ungor Károly
Élt 16. évet
Megsebesült 1956. október 26-án
Megnyugodva Isten akaratában meghalt november 1-én
Örökké gyászolják szerető szülei és testvérei”
Furcsa, hogy az elmúlt 50 év, hogy eltakarta ezeket a történéseket.
Az az érzése az embernek, hogy az 1956-os eseményeket
néha nehezebb felderíteni, mint a még régebbi történéseket. A
dolgok helyretétele és a méltó emlékezés pedig azt kívánja, hogy
tisztelettel és tisztességgel emlékezzünk meg a régmúlt hőseiről
és ártatlan áldozatairól. Ez kötelességünk, ez örök emberi törvény.
Nagykanizsán büszkék lehetünk arra, hogy 1956 kapcsán van
mibe fogódzkodnunk, van mire emlékeznünk: a helyi történések,
a DKG dolgozói, a gimnazisták, Orbán Nándor, dr. Lékay Gyula,
dr. Paizs Ferenc, a Csittvári Krónika,……
Érdekes és felemlegethető és újra felfedezhető momentum volt,
hogy az akkori Irányi Dániel Gimnáziumban (mai Batthyánygimnázium)
egy nagyszabású gyűjtés és segélyakció történt a
Diákszövetség összefogásával az újpesti Könyves Kálmán Gimnázium
diákjai számára, akik „a budapesti forradalmi események
következtében elárvultak, illetőleg ellátatlanok lettek”. Így egy
osztályra való budapesti diákot hoztak el Nagykanizsára az 1956–
232
57-es téli szünetben, hogy fájdalmukat enyhítsék. Közel 10 ezer
forint gyűlt össze a gimnáziumból és a városból 5–10 Ft-jával
erre a nemes célra. Ez akkoriban bátor és szép tett volt.
Tavaly ilyenkor avattuk iskolánk bejáratánál a forradalomban
részt vállaló elődeinkre emlékeztető bronztáblát. A „Polgári Kanizsáért”
Alapítványnak köszönhetjük ezt a táblát. A hagyomány,
tudjuk, folytatódik: október 30-án a Vasemberházon avatnak táblát.
Ez az akkori Szabadság tér közepén állt szovjet katona szobor
ledöntőire emlékezik. Erre csendülnek Kiss Dénes költő, egykori
kanizsai gimnazista szavai: „Utódai a mártíroknak, mi döntsük el
a holnapunk!”
1956 örök tanulsága, hogy nem szabad félni. S vannak örökifjú
hősök, akik példaképekké is válhatnak, mert fiatalos lendülettel
széttörték az agyunkat és a szívünket nyomasztó félelmet. Ungor
Károly nem volt hős, de ártatlan áldozatként 50 év elmúltával,
talán, már példa lehet arra, hogy a dolgok mindig kiderülnek,
hogy a fájdalmak is kitisztulhatnak. Ungor Károly sebe, talán,
mára már tisztulóban van. Talán vannak még kortársak, akik emlékeznek
a részletekre, mert az emlékezet csak a dolgok kimondásával
és leírásával lehet precíz.
Ezért kérjük a sajtó nyilvánosságán keresztül is, aki több információval
bír Ungor Károlyról vagy az 56-os kanizsai események
14 sérültjéről, az jelezze a Kanizsa Dél-Zalai Napilapnak,
ahol további oknyomozás történik.
Talán nem véletlen, hogy az idén a kanizsai városi ünnepséget
az a Zsigmondy-Széchenyi Szakképző Iskola adja, mely elődjének
tanulója volt Ungor Károly is…… Emlékezzünk tisztelettel a
hősökre és az áldozatokra ! Nem szabad feledni a fénylő arcokat!
Nagykanizsa, 2007. október 17.
Balogh László
A Batthyány Lajos Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola
évkönyve a 2007–2008-as tanévről, 52–54. oldal