Ugrás a menühöz.Ugrás a keresődobozhoz.Ugrás a tartalomhoz.



* Adobe Reader letöltése (PDF fájlokhoz)

 
8.93 MB
2022-07-07 08:12:35
 
 

application/pdf
Nyilvános Nyilvános
75
221
Rövid leírás | Teljes leírás (124.05 KB)

Cím: Nagykanizsa az 1800-as évek első felében
Alcím: olvasókönyv diákoknak és egykori diákoknak hajdani kanizsai diákokról
Közrem.: Czupi Gyula (szerk.,közread.)
Szerz. közl: szerk. és az összekötő szövegeket írta Czupi Gyula
Kiadás: Nagykanizsa : Czupi K., 2017
Eto: 908.439Nagykanizsa ; 943.9Nagykanizsa"1848/1849"
Tárgyszó: Nagykanizsa ; 1800-as évek ; 1848/49-es forradalom és szabadságharc ; helyismereti kiadvány
Szakjel: 908
Cutter: N 32
ISBN: 978-963-9782-53-2
Nyelv: magyar
Oldal: 127 p.


A könyv szövege:

Nagykanizsa az 1800-as évek első felében
Olvasókönyv diákoknak és egykori diákoknak hajdani
kanizsai diákokról
Nagykanizsa 2017
4
Szerkesztette és az összekötő szövegeket írta:
Czupi Gyula
ISBN 978-963-9782-53-2
A helyszínek azonosítását Tarnóczky Attila segítette
Nyomdai előkészítés:
Szörényi Szabolcs
Tábori Imre
Tábori Zita
Kiadja:
Czupi Kiadó
8831 Nagykanizsa, Pityer u. 19.
Tel: 93 320 766
www.czupi.hu
5
Tartalom
Bevezető ............................................................................................................ 7
Diáknak lenni a 19. század első felében Nagykanizsán ..................................... 9
Halis István: A nagykanizsai gólyalábazás alaptörténete .............................10
Halis István: Deák mint diák ........................................................................21
Kovách Ernő: Nagykanizsa 1840–1841 .......................................................32
Lelki felkészülés és a forradalom .....................................................................45
Kovách Ernő: 1838 .......................................................................................45
Hermann Róbert: Nagykanizsa 1848-1849-ben ...........................................51
1848 márciusa Nagykanizsán két leírásból .......................................................60
Halis István: A forradalom alatt (1848). 1. rész ...........................................65
Cser József: Nagykanizsa a szabadságharc alatt. 1. rész ..............................72
Cser József: Nagykanizsa a szabadságharc alatt. 2. rész ..............................85
Halis István: A forradalom alatt (1848). 2. rész ...........................................86
6
1848. október 3. Az önfelszabadításról négy forrásból ................................... 87
Halis István: A forradalom alatt (1848). 3. rész .......................................... 89
Cser József: Nagykanizsa a szabadságharc alatt. 3. rész ............................. 99
Kovách Ernő: A fogoly horvát tiszteket Zalaegerszegre viszik ................ 116
Nagykanizsa és környéke 1848-1849-ben ................................................. 120
A következő oldalakon található dokumentum és képek a Thúry György Múzeum
tulajdonai. Közzétételük engedélyezését köszönjük.
Borító, fotó: A Fő út az 1860-as években
12., 36. és 83. oldalak: Nagykanizsai posta- és kereskedelmi utakat, fontosabb
középületeket feltüntető térkép, 1822 (Situations und neveau Plan der Gross-
Kanisaer Post und Commerciellen Strassen mit Constuctions Infilen, 1822)
62. oldal, fotó: A régi Városháza, 1860-as évek
109. oldal, fotó: Városbíró háza – „Sport presszó”
7
Bevezető
Mitől lesz érdekes egy város története? A pontos választ nem tudom,
de abban biztos vagyok, hogy kellenek hozzá olyan történetek, melyek
átélhetővé teszik kapcsolatunkat az egykoron itt élőkkel. Olyanokkal,
akik hozzánk hasonlóak, hiszen itt éltek – ugyanakkor másfajták is,
akik azokon a tereken, épületekben élték életüket, melyek ma is mindennapjaink
részei.
A mai történések sohasem magukban állnak, részei annak a nagy folyamnak,
mely egy város élete, életének története.
Most egyfajta fiatalos, eleven, lüktető Kanizsát idézünk a 19. század
első feléből. Olyat, amelyben megtalálhatjuk kedves alakjainkat, történeteinket.
Példákat, cselekedeteket, sztorikat, melyek belehelyeznek
bennünket ebbe a folyamba. Hétköznapi és városunk történetében kitüntetett
eseményeket is olvashatunk.
Ha szerencsésen sikerül felidéznünk a korszakot, akkor a város történetének
ez az időszaka (1800-1850-ig) jól azonosíthatóvá válik. Látjuk
a ma is álló épületeket modern utak, járdák, vízvezeték és csator8
názás nélkül. Az utakon állatok vontatta járművek mozognak. A várost
rendre elárasztja a sár egy-egy esőzés után. Nagy vízfelületek voltak a
város szívében (pl. az Eötvös téren a Sárec tenger, ha az Erzsébet tér
helyén megállt a víz, talán még vadkacsákra is lehetett ott vadászni).
A diákok azonban már akkor is fontos szereplői voltak az életnek. A
mindennapi és nem mindennapi életükről olvashatunk három írást is,
több oldalról láttatva az életüket.
Az 1848-as forradalomra is rögtön és a maguk módján reagáltak, föl
kívántak hagyni az iskolába járással.
Közülük került ki az első áldozata a forradalmas időknek. Sokan lettek
katonák is.
A nemzeti érzés, a nemzeti szabadság gondolatának kivirágzása az ő
ifjú lelkükben is végbemegy.
A forradalom kitörése készen találja az ő generációjukat is a cselekvésre.
A város minden lakójában ott lehetett a szabadság utáni vágy, hiszen
tömegesen vettek részt városunk 1848. október 3-i felszabadításában.
Élményekben gazdag olvasást kíván a szerkesztő, Czupi Gyula
9
Diáknak lenni a 19. század első felében Nagykanizsán
Halis legnépszerűbb munkája, a Színes mozaik Nagykanizsa történetéből
(1893) olyan időszakát dolgozza fel városunk történetének, melyet
ő maga nem élt át. Neki az írásos emlékek és a szájhagyomány voltak
a legfőbb forrásai. A 19. század derekán, 1855-ben született. Már
gyermekkorában találkozhatott azokkal a történetekkel, melyek a század
első felében eshettek meg. Ő maga is annak a kegyesrendi, vagyis
piarista iskolának volt a tanulója, melynek diákjairól olyan sokat ír. A
ferencesek és a piaristák közötti esetleges szurkálódás emléke is lehet
ez a történet, mely a nagykanizsai gólyalábazás alaptörténete.
Halis István
(Nagykanizsa, 1855. aug. 21. – Nagykanizsa, 1927. febr. 23.)
helytörténész, író
Szülei Halis Ferenc földbirtokos és Andri Julianna. Nagykanizsán és
Pécsett járt gimnáziumba, a jogi egyetemet Budapesten végezte. Ta10
nulmányait befejezve visszatért szülővárosába. Különböző városi tisztségeket
töltött be: 1890-ben árvaszéki ülnöknek választották, hosszú
ideig városi tanácsos, később polgármester-helyettes. Utóbbi hivataláról
1914 októberében mondott le. 1913-ban a városi könyvtár és múzeum
megalapításakor kinevezték könyvtárosnak és múzeumőrnek. A
város történetének lelkes kutatójaként régi okiratokat gyűjtött, és régészettel
is foglalkozott. Írt történeti munkákat, elbeszéléseket, romantikus,
regényes műveket és különféle vegyes cikkeket országos lapokba
és folyóiratokba. Különösen sokat írt a kanizsai lapokba. 2001-ben a
nagykanizsai városi könyvtár felvette a Halis István nevet.
Halis István: A nagykanizsai gólyalábazás alaptörténete
Részlet a Színes mozaik Nagykanizsa történetéből c. kötet 44-45. oldaláról,
megjelent a Zalai Közlöny 1889. február 23-i számában is.
Urunk születése utáni 1801-ik esztendőben sokszor megfájdult a feje Tóth
József uramnak, Nagy-Kanizsa privilegiált város érdemes strázsamesterének.
11
A főfájás Szobovics János csínyjeinek vala következménye, amely persona a
piaristák iskolájában syntaxista diák volt.
Igaz ugyan, hogy a diákot nem lehetett rajtakapni egyetlen kalamitáson sem,
hanem azért mindenki bizonyos volt afelől, miképp Szobovics Jancsi főfaktora
az összes csínyeknek.
Mert a nevezett diák nem maradott el soha, akár verekedés, akár pedig másféle
„vigasság” adódott elő. Pedig emellett a tanulásban is első volt.
Aztán ezek a csínyek nemcsak folyton szaporodtak, hanem a vásott lurkók
nem irtóztak felhasználni pajkos céljaikra a szent dolgokat sem.
Egyik éjjel kilopták a város pajtájából Szent-Mihály lovát, macskát kötöztek
rá, és beleúsztatták a gimnázium előtt lévő Sárec tengerbe, hol reggelig nyivákolt
és agyonrémítette a boszorkányhívő lakosokat.
12
13
2017-ben a gimnázium egykori helyén van az Eötvös téren
a játszótér és környezete, ettől a város központja felé
volt a Sárec tenger. A felső templom a képen piaristák
templomaként szerepel. A térkép az 1822-es állapotokat
mutatja.
14
15
A barátok, azaz a ferences szerzetesek
az alsó templommal egybeépült
rendházban laktak már 1801-
ben is. Az Eötvös térről egészen az
alsó templomig kellett tehát jönniük
a tréfálkozni kívánó diákoknak.
A kolostor az épületegyüttes vonalazott része
(átvétel dr. Horváth György és Kostyál
László Nagykanizsai alsóvárosi templom c.
kötetéből).
16
Ferkovics József
a nagykanizsai
gólyalábazás
alaptörténetének
megörökítésekor
tehát jogosan
17
kezdte az alsó
templom melletti
rendház
bejáratának
megrajzolásával
a négy
képből álló
sorozatát.
18
Máskor pedig a barátoknál veszettül ráncigálták éjnek idején a porta csengettyűjét.
Az eső csakúgy szakadott.
„Mit akarsz ilyen időben?” rivallt a kapunyitó fráter az ott talált gyerekre.
Ez pedig (minden második szónál becsülettudóan tisztelendő úrnak szólítva a
kapust), szépen elmondotta, amire betanították. Hogy tudniillik meg kell gyóntatni
Szakáll István városi szenátor urat, mert hirtelen rosszul lett.
„Várjon reggelig, mert ebben a sárban nem vihetjük el a Krisztus testét.”
„De tisztelendő úr kérem, annyira oda van a szenátor úr, hogy talán nem éri
meg a reggelt sem.”
Erre a mondásra nem volt más teendő, mint elmenni a haldoklóhoz. Mégpedig
falábak nélkül. A falábakat a diákok már előre eldugták a kerítés mellé.
Olyan sárosak valának ugyanis ez időben a város utcái, hogy falábakon szoktak
a sáron keresztül járni az utcák túlsó sorára.
De hát halaszthatlan kötelesség egy lélek megmentése. A kötelességtudó páter
fülig sárosan érkezett meg Szakáll István portájára. Mikor azonban kitűnt
volna, miképp az érdemes szenátor úrnak kutya baja sincsen, – (leszámítva azt,
hogy lábain kissé tántorgott, „a kadarka taszigálása miatt”) – akkor a lelkiatya
földhöz akarta csapni méltó haragjában a szent ostyát.
19
A 19. század elejéről való az a történet is, melyet Halis István örökít
meg. A két főszereplő egyike az a kanizsai diák volt, aki a haza bölcseként
a 150 évvel ezelőtti, országunk eddigi legnagyobb fejlődését hozó
osztrák-magyar kiegyezés megalapozójaként vonult be történelmünkbe.
A másikuk pedig az a városvezető, akinek apja és fia is meghatározó
alakja volt Kanizsa történetének. Nem utolsósorban pedig az 1848-49-es
kanizsai eseményekben fontos szerepet vállalt, hiszen a híres „kanizsai
12 pont” megszövegezésében, valamint a nemzetőrség egyik parancsnokaként
játszott szerepet, ahogy azt a Nagykanizsa városi monográfia
második kötetében olvashatjuk. E két nagyszerű ember iskoláskori
csínytevése átélhetővé teszi az 1810-es évek kanizsai világát.
Babochay János (Nagykanizsa, 1801 – Nagykanizsa, 1876) ügyvéd,
városbíró.
Apja (Babochay József) városbíró volt, fia (Babochay György) pedig
polgármester. 1833-ban városbíróvá választották, majd 1835-ben,
1860-ban és 1865-ben ismét a városbírói székbe került. Dolgozott a
20
város főjegyzőjeként is. 1848-ban ő szervezte meg a város nemzetőrségét.
Maga a Petőfi (Pesti, vagy Cigány) utcai nemzetőrök századosa
(kapitánya) lett.
Deák Ferenc (Söjtör, 1803. okt. 17. - Budapest, 1876. jan.
28.) országgyűlési követ, igazságügyminiszter
Gimnáziumi tanulmányait többek között Keszthelyen és
Nagykanizsán végezte, majd 1823-ban ügyvédi diplomát
szerzett. 1833-36-ban és 1839-40-ben ő képviselte Zalát a
pozsonyi országgyűlésen. Az országgyűléseken az ellenzék
egyik vezéreként elsősorban a jobbágyság helyzetének javításáért
és a szólás-, valamint a sajtószabadságért küzdött. 1848 áprilisában
a Batthyány-kormány igazságügyminiszterévé nevezték ki. 1849-
ben visszavonult a politizálástól, és az 1850-es években a passzív nemzeti
ellenállás mintaképe lett. Az 1861-es országgyűlés idején a felirati
pártot vezette, majd 1865-től oroszlánrészt vállalt a kiegyezés előkészítésében.
Az 1867-es kiegyezés után a „haza bölcse”-ként ünnepelték.
21
Halis István: Deák mint diák
(Megjelent a Zala 1903. október 18-i számában a 6. oldalon és Zalai Krónikában:
Deák Ferenc mint kanizsai diák címmel.)
Deák Ferenczet (vagy ahogyan a rokonok hívták: a Penczi gyereket) az ősrégi
Tárnok faluból 1813. év őszén Kanizsára hozták iskolába, minthogy akkoriban
e helyütt volt a leginkább látogatott gymnasium.
Deák Ferkót a gondos rokonsága piaristákhoz adta »kosztba«. Tanuló korában
csöppet sem volt olyan komoly, milyennek a magyar írók és művészek
föltüntetni szokták. Éppen olyan volt, mint a többi vidám diák gyerek, kik között
a tanuláson kívül abban tűnt ki, hogy mindig neki sikerült leghamarabb
elszaggatni a ruháját.
Nadrágja például csupán egy napig szokott megmaradni jó állapotban. Örökösen
barangolt, s különös előszeretettel mászott olyan fákra, melyekre fölmenni
»kunszt«. Az ilyen kedvtöltések pedig folytonossághiányt szoktak
okozni a ruhákban.
Ha pedig a sors úgy hozta magával, hogy a kicsapott kertek környékén verekedni
kellett (ami abban az időben a diák-sport egyik fajtáját képezte), hát ettől
22
se futott el a Ferkó gyerek. Verekedett becsülettel. Magától értetődik, hogy a
többi diákok igen szerették a használható fiút, annál is inkább, mert véghetetlen
jó pajtásnak bizonyodott minden alkalommal. Jóban, rosszban egyaránt
kitartott.
Azt szerették azonban a tanulótársak legjobban Ferkóban, hogy sohasem tanult.
Legalábbis sohase látták tanulni.
Eme jó tulajdonságai mellett Ferkóban az is megvolt, hogy az iskolai órák
alatt soha se volt nyugton: keze-lába folytonosan mozgott. És mégis minden
alkalommal jól felelt. Csak a Ferkó gyerek nagy feje és a jó Isten tudhatja,
miképp volt ez lehetséges! Négy esztendői kanizsai diákoskodása alatt mindig
első eminens volt.
Iskolatársai néha napján „kipróbálták” Ferkót. Fölolvastak előtte egy-egy lapot
a (latin-nyelvű) leckéből s rászóltak: „No Ferkó, mondd el!” Ferkó pedig
szóról-szóra elmondotta hiba nélkül ugyanazt. Akadt azonban a Ferkó gyereknek
másféle „esete” is.
Kedves pajtásával Babochay Jancsival, (ki utóbb Kanizsán városbíró lett)
egykor bemászott Ferkó a Bécsiné gyümölcsöskertjébe alma elsajátítás élvezete
céljából.
23
(Bécsiné kertje helyén most lakóházak állanak a Berdin-saroktól a Keőmíves
házig.) A kertet a gymnasium keleti oldalán levő házi kápolnától csupán egy
kis utca választotta el, melyben akkora sár uralkodott emberemlékezet óta,
hogy feneketlensége miatt még Kanizsán is nevezetesség volt. Bécsinének mint
élemedett korban levő asszonyságnak a hagyomány szerint egy hosszú foga
volt, mely eltagadhatlan bizonyítéka levén boszorkány mivoltának, – nem csoda,
ha tőle mindenki rettegett. Az a pokolbeli hatalom, mellyel Bécsiné a köztudomás
szerint rendelkezett, lángpallos gyanánt őrködött a gyümölcsös felett.
Ferkó és Jancsi javában szedegették a szépen megtermett őszi almákat azzal az
édes izgalommal, hogy az ördög atyafiát károsítják. Egyszerre éles hang süvített
végig a kerten: „Ki van a fán?” – „A Bécsiné! Juj, hátraköti a sarkunkat!”
kiáltotta Ferkó megrémülve. A cimborák egy szempillantás alatt lecsúsztak a
fáról és – uzsgye kifelé! Először Ferkó érte el a kerítést. Megragadta a palánkot,
és egy fölséges lendítéssel keresztül vetette magát az utcára – a
megmérhetlen sárba. Utána Jancsi röpült át ugyanolyan szerencsésen. Arról
ne beszéljünk, hogy a gyerekek ruháiban minő lényeges változások történtek a
fáróli lecsúszás és a menekülés közben.
24
25
A Berdin-sarok elnevezés annak köszönhető,
hogy az Eötvös tér és a Teleki út sarkán
várta vevőit Berdin Márton vegyeskereskedése
akkoriban, amikor Halis István
ezt a történetet megjelentette (1903-ban).
Egyébként éppen eddig az időszakig,
1904-ig volt itt a piarista gimnázium
1765-től, ekkor költözött a Sugár útra. Az
Eötvös tér és Teleki út sarkán álló épület
szomszédságában a 20. század nagyobbik
részében a kovács mesterséget űzték.
Utolsó tulajdonosa Tüchert Lajos kovácsmester
volt. Az ő háza látható a képen.
1968-ban bontották le az itteni építkezések
miatt (Platán sor, Teleki utca). A Bécsiné
gyümölcsöskertje helyén tehát ma a földhivatal
és környéke található.
26
Elég az ahhoz, hogy az eredménnyel mind a két gyerek meg volt elégedve,
annál is inkább, mert nem éreztek semmiféle boszorkány-rontást, sőt sikerült
Csabi direktor előtt is eltitkolni valami ravasz fondorlattal az öltözetben történt
károsodást.
Ezt az eseményt nem felejtette el Ferkó gyerek akkor sem, mikor már régen a
„haza bölcse” volt. Ahányszor összetalálkozott Babochay Jánossal, mindig
megemlékezett róla, s borzadozva mondogatta: „Mi lett volna, ha Bécsiné hátraköti
sarkunkat?”
Legutoljára egy ünnepélyes fogadtatás alkalmával említette, mikor Deákhoz
Kanizsáról egy deputációt vezetett 1872-ben Babochay János. A küldöttség
szónoka Babochay volt, ki Deák előtt magát meghajtván, imígy kezdette beszédét:
„Szeretve tisztelt nagy hazánkfia! Méltóságos Uram!” Csakhogy tovább
nem beszélhetett. Az öreg Deák sohase szerette a címezgetést, (hála Isten,
azóta Magyarország nagyot haladt ezen az egy téren) s azért összevonta bozontos
szemöldökét és közbevágott: „Megbolondultál Jancsi? Hátra kötöm ám a
sarkadat!”
27
Az Országos Széchényi Könyvtár kézirattára őrzi Galsai Kovách Ernő
negyvennyolcas honvédőrnagy nyolckötetes, mintegy 1300 oldalas
emlékiratát. Ebből idézzük a Nagykanizsán töltött esztendő emlékeit.
Hősünk akaratlanul is összehasonlítja korábbi iskoláival a kanizsai piaristák
tanítását. Az iskolának nem kell szégyenkeznie. A városról
azonban vannak „szálkásabb” megjegyzései is. Bár évtizedekkel ittléte
után írhatta le emlékeit, mégis pontosak és érdekesek a megjegyzései a
városról és a korabeli diákéletről.
Kovách Ernő, galsai
(Türje, 1825. szept. 12. - Vác, 1915. máj. 5.)
honvédőrnagy
A gimnáziumot többek között Keszthelyen és Kanizsán végezte, majd
katonai iskolában tanult. 1845-től a bécsi magyar királyi testőrségnél
szolgált. 1848 szeptemberétől a hódmezővásárhelyi 30. honvédzászlóalj
hadnagya volt. Zászlóaljával a császári kézen lévő Arad ostromában
vett részt egészen 1849 januárjáig. Még 1848 novemberében szá28
zadossá léptették elő. 1849 tavaszán Perczel Mór oldalán harcolt a
bácskai hadjáratban. 1849. július 5-én nevezték ki őrnaggyá és a 30.
honvédzászlóalj parancsnokává. 1850 februárjában előbb halálra, majd
tizenhat évi várfogságra ítélték; hat évig raboskodott az aradi várbörtönben.
Már Aradon dolgozni kezdett életrajzi visszaemlékezésén.
(Kéziratait ma az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára őrzi.)
1856 után a váci uradalomban dolgozott földmérő mérnökként, majd
1867-től 1890-ig különböző fogházak igazgatását látta el. 1890-től a
váci hitelintézet vezérigazgatója volt.
29
A labdázó hely különleges része volt a városnak. 1841-ben Kovách Ernő és
társai itt rúgták a labdát. Sőt verekedéseknek is helyet adott ez a terület, arról
szintén ő ír. Később, 1848-ban itt labdáztak a következő generáció diákjai is.
Talán természetes, hogy forradalmi hevületükben itt határozták el, hogy többet
nem járnak iskolába. Halis István ír erről A forradalom alatt című részben, ő
határozza meg pontosan a helyet, ő „lapdázó” rétnek említi, és leírja, hogy
„most (a 19. század végén) a gőzmalom van azon a helyen”.
A várost megszállók is szívesen táboroztak itt 1848 októberének elején. Halis
ezt így fogalmazta meg: „Nugent a berekben, a mostani gőzmalom táján tábort
ütött és állását megerősítette ágyúival”. Ezt a helyet hagyták el a csapatok a
népfelkelők megjelenésének hírére 1848. október 1-jén, vasárnap.
30
A malom később a város történetében igen fontos szerepet töltött be, hiszen pl.
innen biztosították kezdetben a város áramellátását. Az épület ma is áll. Aki
Kiskanizsára igyekszik és átkel a vasúti átjárón, az balra nézve – más épületek
mögött – hamarosan egy jókora építményt, a gőzmalom épületét látja.
31
Az Eötvös tér (a hajdani Papkert, amely a piaristák ittléte miatt volt a térség
közkeletű megnevezése) déli oldala nagyszabású építkezések áldozata lett. A
ma, 2017-ben kínai üzletként működő „márvány abc” az 1970-es évek végén
arra a helyre épült, ahol korábban Darázs (Darás Zsigmond ügyvéd) nagyobb
terjedelmű háza állt. E területen álló házban lakott tehát Kovách Ernő, amikor
1840-41-ben a piaristák diákja volt.
32
Kovách Ernő: Nagykanizsa 1840–1841
Miután pedig Egerszegről Keszthely már távolesett, atyám engemet Nagykanizsára
határozott a 6-ik, vagyis az utolsó gimnáziális osztályba adni s Farkas
volt várnagyot megkérte nekem ott koszthelyet keresni, ki talált is egy özvegyasszonynál,
Szőlősy nevű mészáros özvegyénél, kinek a háza a piarista iskolák
terén volt Darázs ügyvéd nagyobb terjedelmű háza felső szomszédságában, hol
másod magammal voltam nála az asszony egy unokájával ki zalaapáti vendéglősnek
volt a fia, s azonkívül az öreg házi asszonyomnak volt még egy ős öreg
anyja is, kivel mint rendesen szokás, öregségében nem igen bánt vele gyengéden
a leánya; a házi asszonyom.
Mielőtt családom Türjéről Egerszegre át hurczolkodott, atyám engem levitt
Kanizsára.
NAGYKANIZSA. Kanizsán 6 osztályu gimnázium volt a piaristák, vagy is a
kegyesrendűek vezetése alatt. Ez tehát már a harmadik szerzet volt, mely alatt
én most gimnáziális tanulmányaimat folytattam. Nagy dolog volt ez az akkori
időben, midőn még nem volt egy egyetemes tanrendszer az országban, sőt még
33
ugyan azon tanító szerzetnél sem a kezelésük alatt levő gimnáziumokban, annál
kevésbé pedig különböző szerzeteknél; mindenhol más mód és rendszer
volt.
Én éreztem ennek legjobban a súlyát, mennél tovább mentem elő az iskolákban,
annál nehezebben ment a tanulásom, akárhogyan is iparkodtam, nem
ment! Utoljára minden iparkodásom daczára, alig tudtam menekülni a bukástól,
a mi végett itt szemrehányásokat tett atyám nekem, holott ő maga volt az
oka annak, mit hurczolt minduntalan engemet más-más városba?
A mint ezen három tanító szerzet tanítását illeti, azt tapasztaltam, hogy ezek
közül a legalaposabban tanítottak a piaristák, legkíméletlenebbek voltak a premontreiek,
és a legnagyobb szabadságot élveztek a diákok a benczések alatt.
Kanizsát körültekintve ez a legsivárabb helye volt, azok közt, ahol eddig voltam,
a diákoknak. Vidéke mondhatni semmi volt, se hegye, se vize éppen csak
Nagy- és Kiskanizsa közt volt egy patak, ahol egy dús növényzetű liget erdő
volt az egyedüli némi szórakozási helyük a diákoknak.
Régente nagy erősség volt Kanizsa, de annak ma még nyoma sem látszott,
hogy hol voltak a bástyák vagy árkok? Semmi sem látszott, éppen csak a liget
melletti réten Nagy- és Kiskanizsa közti út felé láttunk a földbe vert hídlábak
34
maradványait sorban, a melyből következtethettük, hogy itt valamikor egy
mocsáron át vezető híd lehetett. A régiségnek egyéb semmi nyoma nem látszott.
A város sem volt szép, éppen csak a nagy piaczon s a melletti főutczában
voltak néhány emeletes díszesebb házak, amelyek közül a legtekintélyesebb
volt az uradalmi épület és a nagyvendéglő.
A Nagykanizsai uradalmat herczeg Batthyány bírta, s itt egy nagy tekintetű
tiszttartó volt az uradalom élén, Ritter nevű, ki előtt fejet hajtott mindenki,
kinek a fiával én egy osztályban jártam.
Ekkor építettek a nagy üres vásártér egyik szegletén egy nagy emeletes vendéglőt
............az uraság Zöldfa czímhez, s amellett nyullott végig a téren a
kiskanizsai utcza felé, egy piszkos rozoga sötét raktár és épületei nagy kiterjedésben.
Zsidóság nagy számmal volt itt és jó módban, híresek voltak Zalában a kanizsai
gazdag zsidók, noha Keszthelyen, Sümegen különösen Egerszegen aránytalanul
sok volt a zsidóság.
Általában Zalában, ahol számos volt a középbirtokos nemes osztály, amellett
a zsidó is sok volt, ez együtt szokott járni hazánkban.
35
1910 környékén így nézett ki a már a 18.
század elején megépült vendéglő (itt
Korona Szálló felirattal) és a vele „öszszenőtt”
uradalmi épület. Az 1848-as
eseményeknek fontos helyszíne a Korona.
36
Az uradalmi épület sarka éppen az akkori városházával szemben állt. Az 1822-
es térképvázlaton jól látszik az uradalmi épület (itt Herczegi várnak írják, az
épület keleti sarkán a zászló a Korona vendéglőt mutatja). A „Város Háza” és
az uradalmi épület viszonya jól látszik a térképen. A város polgárságát képviselő
városháza és a város földesurának (a Batthyány család) uradalmi központja
nézett farkasszemet egymással Kanizsa központjában. Az uradalmi épület
kémlelője ma is látható (fénykép).
37
Az Erzsébet tér (vásártér, piactér) méreteinek érzékeltetésére három képet is közzéteszünk.
A tér nyugati oldalát ma a városháza uralja. Két képen is az az épület
látszik, mely ma mögötte található és ahol nemrég még a szociális foglalkoztató
működött, eredetileg börtönnek épült, történetünk idején azonban még nem állt.
38
Az az épület, melynek tetején egy furcsa szerkezet (telefonzsinórok tartóoszlopa,
mert éppen telefonközpont volt benne a kép készítése idején) található, volt
1848-ban az állami sóhivatal, ma a „Gelka-ház”, illetve a török ételeket ajánló
vendéglátóhely található itt.
39
Az Erzsébet tér északnyugati sarkán áll a Zöldfához címzett fogadó, mely ma a
Bolyai iskolának ad helyet. Kovách Ernő kisdiákként, 1841-ben látta még az
építkezéseket. Nem telt el egy évtized, és 1848 nyarán-őszén Csány László
nemcsak lakója volt az akkor modern szállónak, hanem a horvátok betörésével
szemben innen irányította kormánybiztosként a Dunántúl védelmét, védve ezzel
az ország egészét is.
40
A Zöldfa vendéglő, a Bolyai iskola nemrég került felújításra
41
A szomszéd megyékben, mint Veszprém, Vas, Győr Sopronban már sokkal
kevesebb volt a zsidóság. Nagykanizsa a gabonatermő Somogy szélén lévén, a
kereskedés is gabonában és gyapjúban itt igen nagy volt, ami mind a zsidók
kezében volt.
A sok közül a legtekintélyesebb zsidó volt ekkor Nagykanizsán Gottlieb Májer
nevű.
Amint tehát említém ekkor Nagykanizsa igen igénytelen kinézésű város volt.
A gimnázium egy földszintes épület volt templom nélkül, a templom volt egy
egytornyú kis falusi féle templom, mely a városi plébánia templom volt, a
gimnáziumtól jól távol, ahova a diákoknak naponkint kellett a misére menni.
Azonkívül volt még a barátoknak egy temploma a zárda épülettel.
Kiskanizsa, mely a várostul egy réten túl volt, valóságos falu volt, csupa paraszt
házakkal, s ennek a népe igen tolakodó, szemtelen és tolvaj természetű volt,
azért is őket kiskanizsai sáskáknak hítták, és az általános mondás volt, hogy ha
egy idegen Kiskanizsán keresztül megy, azt vagy megverik, vagy meglopják.
Akkoriban tehát Kanizsát csak eszerint jelezhettem; kereskedésre azonban
igen szerencsés helyzetű volt, egy gabonatermő vidéken Pest és Horvátország
közti főországút mentében feküdve, de a diákoknak egy sivár hely volt.
42
Ezen év – 1840 – október igen forró és száraz volt, úgyhogy a diákok is
processiókba jártunk eső után könyörögni, hogy Domine Deus da nobis
pluviam salutatem.
Itt nekem jó pajtásom volt ez időben Dervarics Kálmán iskola társom, aki
Lendva vidéki földbirtokosnak volt a fia, azután Rajki Zsiga, rajki földbirtokos
fia és Ritter tiszttartó fia.
Karácsony napon értem és Koppányi megyei pénztárnok, vagy mint akkor
nevezték Generális perceptor, fiáért Egerszegről egy szán érkezett, amelyen az
ünnepekre hazamentünk, amidőn is első ízben voltam szülőim körében Egerszegen.
Ezen a télen nagy hó volt és ezerenként jöttek be Somogy megyéből a parasztok
szánon Kanizsára gabonát szállítani a zsidó kereskedők részére, mindegyiken
széles piros posztóval szegélyezett nagy gallérú szűrben, és télen át a
széles gatyájukra, fényes sárga gombokkal felgombolt vörös posztóval szegélyezett
nadrágban vagy is rájthuzliban (oldalt gombos nadrág) – a mely elnevezés
a huszároktul származott át a parasztokra.
43
1841. Végre eljött az 1841. évi tavasz és nyár is, amidőn az én iskolatanárom,
öreg Mojzer piarista sajnálatunkra elhalálozott, ki német neve daczára ős magyar
ember volt Zalaegerszegről, tréfás öregúr volt, ki különösen a göcsei
anekdótákat nagyon szerette nekünk elmondani.
Helyettes tanárunk lett a tanév végéig Brátkay, az 5-ik osztály tanára. Megemlítendő,
hogy ekkor minden osztályban minden tantárgyat csak egy tanár
tanított.
Általában itt mind öreg tanáraink voltak, azonban lelkes honfiak, amilyeneket
más szerzetnél nem tapasztaltam annyira.
Télen át magas nyusztprémes kalpagban sötétpiros bársony kilógóval jártak,
és úgy vezettek bennünket a gimnáziumtól jól távol levő templomba naponkint.
Ezen a tavaszon a tanügyben egy nevezetes változás is történt, a 6-ik osztályban
most hozták be az első magyar tankönyvet, a Magyarország történelmét,
amit eddig szintén, mint minden egyéb tantárgyat, Historia Regnum
czímen latinul adtak elő.
Ez volt az első csillag, amely a magyar nyelv tanítása egén először felcsillámlott.
44
Nyáron át itt a fürdésünk, a mi pedig a diákoknak nagyon kedvencz foglalkozásuk
volt, nagyon nehezen ment, messze Kiskanizsán túl kellett a nagy
hőségben vándorolnunk, hol homokbuczkák közt kis pocsolya vizek voltak,
amelyben azután mi fürödtünk.
Így múlt el a nyári időszak is, mely időben egyéb nem történt, minthogy mi
diákok a Kiskanizsa felé a réten, ahol a labdázó helyünk volt, összevesztünk
egy nyerges iparos legényei- és tanonczaival, mely nagy verekedéssé fejlődött,
amely alkalommal én magam is néhány botütést kaptam a hátamra, melyet még
hetek múlva is éreztem, és a mellett a gimnáziumi igazgatónk a verekedők
ellen nagy vizsgálatot rendelt el, amelynek következtében megbüntetve is lettünk,
amellett, hogy még érzékeny ütéseket is kaptam, és evvel végeztem én be
végképp az én gimnáziumi tanulmányaimat – az életben.
45
Lelki felkészülés és a forradalom
A kedves diáklét történetei után ismerkedjünk meg a lelkekben lezajló
átalakulással az 1830-as évektől. Ennek is azzal a részével, mely
megmagyarázza, hogy amikor elérkezett az idő, olyan sokan csatlakoztak
a forradalmat követő szabadságharchoz.
Az idős katona- és börtönviselt Kovách Ernő, aki túlbonyolított,
hivataloskodó nyelvezettel megírt rendkívül érdekes emlékiratot hagyott
ránk, néhány pillanatra kizökken tárgyszerűségre törekvő előadásmódjából,
mikor ifjúságának erre az időszakára gondol. A csikorgó
mondatok áttüzesednek, amint a nemzeti szabadság érzésének fellobbanásáról
ír.
Kovách Ernő: 1838
Így következett be az árvizek éve 1838, a sok hó után, ami annyi sok jó szánkázást
nyújtott nekünk a kálvária hegy oldalán.
46
Ezen a télen tanultam én meg korcsolyázni és pedig úgy, hogy mi magunk
faragtunk lábunkhoz deszkából egy talpat, arra egy vastag drótot húztunk, a
fatalpat átfúrtuk, abba zsineget húzva a lábunkra kötöttük és meg volt a korcsolya,
de csak egy lábra. Akkor még nagy ritkaság és drága portéka volt az igazi
korcsolya, amihez nekünk pénzünk nem volt.
Tavaszkor már hallottuk a pesti nagy árvíz hírét, éspedig a régi szokás szerint,
fekete viaszos vászon lepedőkre lefestve, azt póznára tűzve az utcákon
verkli mellett elénekelve a nagy szomorú históriát, amely körül mindég egy
csoport gyermek, diák, inasgyerek és cseléd bámult. Így tudott meg akkor a
publikum minden nagy és nevezetes eseményt a világon, leginkább gyilkosságokat,
tűzvészeket, rablóhistóriákat és több hasonló érdekgerjesztő eseményeket.
Ez Németországból ide származott szokás volt, a látványosság előadói is
többnyire németek voltak, akik azonban rossz magyarsággal énekelték el az ő
szomorú históriájuk nótáját!
Nyáron át megint sok szép szórakozása nyílt Kőszegen a diákoknak, megjártuk
csapatosan a sok szép erdőt, hol zsiványost játszottunk, vagyis néhány gyerek
zsivány lett, őket kellett felkeresni és elfogni az erdőben.
47
Ezen az évben hallottam először Kossuth Lajos nevét, amely név hangzása
nekem nagyon szokatlan és idegenszerű volt!
Ekkor már hallottuk annak nagy hazafiságát, amelyért őt elfogták és elítélték,
mely hír minket, fiatal gyermekeket is felvillanyozott és egy eddig egészen
ismeretlen érzést, a hazafiúi érzést ébresztett fel bennem!
Azután hallottunk „pártütő” színdarabról, amely eszme nagyon tetszett nekünk,
és összejártuk az erdőket magunkat pártütőknek képzelve, nem is tudva
pedig igazán hogy mit is jelent az.
Pedig éppen 10 évre reá én magam is valóban pártütő lettem! 1848-ban!
Sajátságos volt, ami az akkori tanulóifjúság érzelmeinek nyilvánulása.
Az iskolákban „Historia Regnum” címen latin nyelven előadott Magyarország
történelmében mindazon nemzeti mozgalmaink, melyek az uralkodóház
ellenében támadtak, mint törvényt szegő rebellisek voltak nekünk a tanárok
által előadva.
Annak vezérei, Bethlen Gábor, Bocskay, Tököly s Rákóczyak mint elvetemedett
rebellisek vagy pártütők voltak feltüntetve.
Senki nekünk hazafiságról nem szólt, csak törvényes lojalitásról az uralkodó
irányában.
48
Ebben az irányban lettünk az iskolákban tanítva és nevelve. Se lapokban, se
könyvekben, sem más nyomtatványokban mást nem olvasva, soha egy politikai
agitátort nem hallva, s önkéntelenül, csak egy belső ösztöntől indíttatva,
tankönyvek és a tanárok előadásai ellenében – egymástól nem biztatva – rokonszenveztünk
azon nemzeti nagy mozgalmainkkal, és a fentebb említett
rebellisek előttünk mint nagy emberek, mint eszményképeink kezdtek feltűnni!
Ha visszagondolok mindezekre, megfoghatatlannak tűnnek fel előttem az
emberek érzelmeinek kifejlődése a nemzeti szabadság felé, mely egészen
ösztönszerűleg fejlődött kebleinkben; amelyre az első lökést adta Kossuthnak
elfogatása és elítélése.
Tehát ezen 1838 év volt életemben a hazafiúi érzésnek megkezdő időszaka,
s olyan voltunk avval, mint az a leány, ki először érzi szívében a szerelmet,
mint eddig egy ismeretlen érzést felgerjedni, amely őt akaratlanul magával
ragadja egy eszményi körbe.
49
Ezek a gondolatok vezettek át bennünket Nagykanizsa 1848-49-es,
forradalom alatti időszakának tárgyalásához.
Először ismerkedjünk meg az események összefoglalójával.
Hermann Róbert szakszerű és olvasmányos összefoglalója az eseményeket
keretbe foglalja. Nagykanizsa szerencséje, hogy olyan kiváló kutatót
sikerült a korabeli események megörökítésére megnyerni, aki a
korszak – 1848-1849 története – legjobb ismerője az országban. Nagykanizsa
korabeli történetéről sok írása és egy Molnár Andrással közösen
megjelentetett dokumentumgyűjteménye is elérhető. A Nagykanizsa városi
monográfia 2. kötetében a korszakról szóló fejezet is az ő munkája.
Ehhez a fejezethez készült egy összefoglaló is, ez azonban csak angolul
és németül olvasható a monográfiában. E kiadványunk számára azonban
lehetővé tette, hogy a magyar nyelvű változatot közölhessük.
Hermann Róbert a Mindentudás Nagykanizsai Egyeteme programsorozat
egyik előadójaként Nagykanizsa története 1848-49-ben címmel
el is mondja, amit a korszakról fontosnak tart: www.mindentudas.
nagykar.hu
50
Nagykanizsa városi monográfiájának 2. kötete és Hermann Róbert előadása a
Mindentudás Nagykanizsai Egyetemén
http://bit.ly/2l4BGR7
51
Hermann Róbert: Nagykanizsa 1848-1849-ben
Nagykanizsa az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc dél- és nyugatdunántúli
eseményeinek talán legfontosabb színhelye volt az 1848. márciusi
forradalom és az 1849. októberi megtorlás között eltelt tizenhat hónap alatt, s a
Nagykanizsán történtek egyben tükrözik az ország 1848-49. évi történetét is.
Zala megyében először Nagykanizsán volt érezhető az 1848. március 15-i
forradalom hatása: a népgyűlésen 600 fő jelenlétében elfogadott 12 pont követelései
részben azonosak voltak a pesti pontokkal, ugyanakkor a változtatások
és különbségek a sajátos helyi érdekeket is tükrözték. A nagykanizsai pontok
például tartalmazták a be nem vett vallások követőinek (így a zsidóságnak) a
törvény előtti egyenlőségét is.
Az új rend első hónapjai Nagykanizsán, ellentétben más dunántúli területekkel,
különösebb izgalom nélkül teltek, sem parasztmozgalmakra, sem a zsidóellenes
megmozdulásra nem került sor. A Batthyány-kormány kinevezését
követően Zala megyében is megtörtént a közigazgatás részleges átszervezése.
A város jelentős számú küldöttel képviseltette magát a megye május 8-i közgyűlésén,
ahol az áprilisi törvények kihirdetése is megtörtént.
52
1848 nyarának legfontosabb eseménye az országgyűlési képviselőválasztás
volt, amelynek során, 1848. június 15-én a három jelölt közül kettő, Babochay
János és Bója Gergely hívei között véres verekedésre került sor. (A harmadik
jelölt, Chernel Ignác hívei nem vettek részt a korábbi megyei tisztújítások és
követválasztások legrosszabb pillanatait idéző összecsapásban). Az ezzel kapcsolatos
vizsgálat egészen 1848. szeptember 4-ig elhúzódott. A sors iróniája,
hogy a megismételt követválasztás alkalmával június 27-én azt a Bója Gergelyt
választották meg a nagykanizsai kerület képviselőjévé, akinek hívei június 15-
én a verekedést kezdeményezték. Bója még az okirat-hamisítástól sem riadt
vissza annak érdekében, hogy megszerezze a képviselőséget.
1848 tavaszán Nagykanizsán is megkezdődött a nemzetőrség felállítása és
megszervezése. Július elejétől a város volt a horvát fenyegetés miatt létrehozott
Dráva-menti védelmi vonal legfontosabb központja, s az is maradt egészen
szeptember közepéig, a horvát támadás megindulásáig. Nagykanizsa volt a
haderő pénzügyi és egészségügyi ellátásának egyik központja, a városban és
környékén időről időre jelentős számú katonát és nemzetőrt szállásoltak be. Itt
volt a védelmi vonal megszervezésével megbízott Csány László dél-dunántúli
királyi biztosnak, 1848-49. legfontosabb zalai szereplőjének főhadiszállása, s
53
gyakran tartózkodtak itt a védelmi vonal egymást
váltó parancsnokai, Franz Ottinger és Teleki
Ádám vezérőrnagy is.
A magyar csapatok szeptember 12-13-án
hagyták el a várost, Jellačić horvátországi hadserege
pedig 15-én vonult be. A megszálló csapatok
rengeteg kárt tettek mind a városban,
mind annak környékén. Emiatt a horvát megszállás
során többször is sor került kisebbnagyobb
megmozdulásra. Jellačić csapatai
szeptember 19-én hagyták el a várost, s mivel
ezt követően az átvonuló horvát szállítmányokat
egyre több támadás érte, szeptember 23-án
újabb határőr-egységek érkeztek Nagykanizsára.
Parancsnokuk, Glavasch százados azonban
A Zöldfa vendéglő, ma Bolyai iskola falán
elhelyezett Csány László dombormű
54
leállíttatta a további szállításokat. A zalai és somogyi népfelkelők és nemzetőrök
egymás után fogták el a horvát utánpótlási szállítmányokat, s október
elején a horvátok által megszállt városok közül Nagykanizsán állomásozott a
legnagyobb helyőrség.
Itt került sor 1848. október 3-án a Dél-Dunántúl legnagyobb szabású, nem reguláris
erők által végrehajtott hadműveletére, amely Nagykanizsa, s egyben a
Murán inneni területek felszabadulásához vezetett. A Vidos József vezette vasi,
soproni és zalai nemzetőri erők megpróbálták bekeríteni a várost megszálló horvát
erőket, amelyeket Jellačić egyik legbuzgóbb híve, Albert Nugent alezredes
(Laval Nugent táborszernagy, a stájerországi cs. kir. csapatok parancsnokának
fia) vezetett. Vidos támadásának megindulása előtt Nagykanizsán népfelkelés
tört ki, s miután Vidos is beavatkozott a küzdelembe, a horvát erők kénytelenek
volna kiüríteni a várost. A nagy- és kiskanizsai horvát helyőrség egy része elszakadt
a visszavonulóktól, s október 4-én megsemmisült a kiskanizsai lakosság
gyűrűjében. A nagykanizsai népfelkelés az október 2-i székesfehérvári lakosság
hasonló fellépése mellett a legsikeresebb ilyen jellegű akció volt a szabadságharc
folyamán. A felkelés maradandó emléket hagyott a másik félben is: a horvát és
cs. kir. erők alig várták, hogy visszafizethessék a kölcsönt.
55
Október közepétől kezdve ismét a város volt a Dráva-, majd a Mura-menti
magyar védelmi vonal egyik fontos központja, itt működött a legnagyobb tábori
kórház. A város nemzetőrei maguk is kivették a részüket a Mura-part őrzéséből.
Az őszi és a téli újoncozás viszonylag sikeresen folyt, a város önkéntesei
és újoncai a 47. és 56. honvédzászlóaljakba kerültek. Karácsonykor Perczel
Mór vezérőrnagy hadtestének Szekulits István őrnagy vezette III., jobbára
fegyvertelen zászlóaljakból álló hadosztálya vonult be a városba, majd Kiskomáromon
át Keszthely felé indult. A várost 1849. január 1-jén hagyták el a
Perczel seregéhez tartozó, Palochay József őrnagy vezette somogyi nemzetőrök.
Január 10-én a Laval Nugent táborszernagy vezette cs. kir. I. tartalék hadtest
egységei vonultak be a városba. Nugent itt kapta meg Windisch-Grätz tábornagy,
fővezér utasítását: vonuljon vissza seregével Körmendre, s képezze a fősereg
tartalékát. Nugent azonban olyan híreket kapott, hogy Pécsnél 12.000 főnyi
magyar sereg gyűlt össze, s ezért úgy döntött, hogy nem engedelmeskedik a
fővezéri parancsnak, hanem Pécs felé veszi útját. Hadteste január 25-26-án elhagyta
Nagykanizsát, ahol csupán csekély helyőrséget hagyott hátra. Nugent
elvonulásával a megye területén a hadműveletek 1849 áprilisáig szüneteltek.
56
Február 5-én a megye királyi biztosává kinevezett Fiáth Ferenc báró Nagykanizsára
érkezett, s másnap a környékbeli tisztviselőknek kihirdette: I. Ferenc
Józsefnek nincs szándékában visszaállítani az 1848 áprilisában eltörölt jobbágyi
szolgáltatásokat. A helyőrség egyre csökkenő száma is belejátszhatott abba,
hogy a cs. kir. hatóságok nem erőltették az 1848 szeptember-októberi események
– így a horvát szállítmányok megtámadása, illetve a kanizsai felkelés –
kivizsgálását.
Április 10-én Nagykanizsán egy cs. kir. határőr állítólag véletlenül agyonlőtt
egy Kossuthot éljenző (vagy a Kossuth-nótát éneklő) fiút, mire a kanizsaiak
megtámadták a helyőrséget. A két század horvát határőrből álló helyőrség
kénytelen volt kiüríteni a várost, és a katolikus temetőnél foglalt állást. A történtekről
értesülve Stillfried vezérőrnagy csapatai április 12-én Nagykanizsa
elé érkeztek. A tábornok lövetéssel fenyegette meg a várost, s hadisarcot követelt
a magisztrátustól, utóbb azonban elállt követelésétől, majd április 14-én
visszavonult a Muraközbe.
Április 20-án Stillfried csapatai ismét megszállták a várost. Rövidesen egyre
aggasztóbbá vált a megszállók helyzete, főleg Noszlopy Gáspár somogyi kormánybiztos
sikeres akciói következtében. Emiatt Stillfried április 25-én ismét
57
kiürítette a várost. Április 29-én Zastavniković őrnagy határőrei vonultak be,
majd az őrnagytól május l-jén vagy 2-án Dimatschek alezredes vette át a parancsnokságot.
Április-május fordulóján Zastavniković őrnagy és Dimatschek alezredes folyamatosan
jelezték a helyőrséget fenyegető veszélyt. Május 17-én zalai és
somogyi nemzetőrök és honvédek megtámadták a helyőrség Iharosberénybe
kikülönített századát, s az összecsapásban a század parancsnoka is elesett. Május
20-án Noszlopy néhány huszárja ismét felriasztotta a helyőrséget és a megszálló
dandár parancsnokságát frissen átvevő Knesevich ezredes végképp viszszavonult
a Muraközbe, s Zala megye területén – a muraközi járást leszámítva
– helyreállt a magyar fennhatóság. A megye kormánybiztosává ismét kinevezett
Csertán Sándor Keszthelyen, Nagykanizsán tartott nép-, Zalaegerszegen
pedig megyegyűlést, kihirdette a Függetlenségi Nyilatkozatot, s elrendelte az
újoncozást.
A cs. kir. csapatok fellépésének kétségkívül gátat vetett az is, hogy a Nagykanizsa
környéki magyar csapatmozgásokról túlzó jelentéseket kaptak. Május
végétől július elejéig egymás után jöttek a hírek arról, hogy Nagykanizsa környékére
rövidesen több ezer magyar katona érkezik.
58
Július 8-án a Nugent táborszernagy vezette cs. kir. II. tartalék hadtest csapatai
ismét benyomultak a megyébe, s 14-én megszállták Nagykanizsát. Július
16-án Noszlopy Gáspár lovasai betörtek Nagykanizsára, s a helyi lakosság
segítségével kiűzték a megszálló horvát sereget, azonban a huszárok rövidesen
elhagyták a várost, s visszatértek a megszállók is.
A kormánybiztos feloszlatta a megyei népfelkelést, július 23-án elhagyta a
megyét is. Július végére a cs. kir. csapatok megszállták Zala megye csaknem
egész területét, majd újabb, Somogy megye irányába történő előnyomulásukat
követően a nagykanizsai helyőrség száma ismét jelentősen csökkent, noha a cs.
kir. csapatok augusztus közepéig sem érezték biztosnak a helyzetüket. A város
számára az immáron harmadik megszállás a korábbiaknál jóval nehezebb volt,
ugyanis Knesevich ezredes 20.000 forint hadisarcot vetett ki a közösségre.
Augusztus 13-án – a világosi fegyverletétel napján – a nagykanizsai vásáron
pánik tört ki, mert az a hír terjedt el, hogy magyar csapatok közelednek a városhoz.
A megye teljes pacifikálása csak szeptember elejére fejeződött be.
Nagykanizsa 1848-49-ben az átvonuló csapatok élelmezésével komoly áldozatokat
vállalt. Komoly veszteségeket okozott a horvát területekkel a háború
miatt megakadó kereskedés is. Ugyanakkor a város anyagi erejét és vitalitását
59
mutatja az a tény, hogy nemcsak ezeket a közvetlen és közvetett terheket volt
képes elviselni, hanem a 20.000 forint hadisarcot és a Kossuth-bankók kárpótlás
nélküli megsemmisítését is. A városi vezetés szívósságát bizonyítja, hogy
az 1860-as évekre legalább annyit elértek, ígéretet kapjanak a Jellačić átvonulásakor
elszenvedett veszteségeknek és a Knesevich által kivetett hadisarcnak
az adóba történő számítására.
Nagy- és Kiskanizsán nem került sor komolyabb megtorlásra a szabadságharc
után. A nagy- és kiskanizsai illetőségű áldozatok nem a helyben, hanem
az országos eseményekben játszott szerepük miatt szenvedték el a megtorlást.
Ebben valószínűleg annak is szerepe volt, hogy a város vezetősége lényegében
változatlan maradt, a megyei tisztikart sem igen tizedelte meg a neoabszolutizmus
rendszere, s így a személyi folytonosság miatt mind a szűkebb, mind a
tágabb közösségen belüli szolidaritás érvényesítésére bizonyos lehetőségek
nyíltak.
60
Hermann Róbert összefoglalója alapján az 1848-49-es forradalom és
szabadságharc kanizsai eseményeinek ilyen korszakolása lehetséges (a
megszálló és magyar fennhatóság váltakozása alapján):
1848. szeptember 15-ig magyar fennhatóság
1848. szeptember 15-tól 1848. október 3-ig első megszállás
1848. október 3-tól 1849. január 10-ig magyar fennhatóság
1849. január 10-től 1849. május 20-ig második megszállás
1849. május 20-tól 1849. július 14-ig magyar fennhatóság
1849. július 14-től harmadik megszállás
1848 márciusa Nagykanizsán két leírásból
Halis István a Színes mozaik Nagykanizsa történetéből c. történeti elbeszéléseket
tartalmazó kötetéből már idéztük a falábas diákcsíny leírását.
Ez az 1893-ban, csaknem fél évszázaddal az 1848-as események után
megjelent részlet a forradalom első napjairól szól. Az író elkalandozgat
a történet mesélése közben, így a diákok „forradalmát” is megörökíti.
61
Halis István és Cser József
is emlegetik a városházát
(Halis Színes mozaikjából
való az illusztráció). Itt
volt a kisgyermek Cser
József lakóhelye, hiszen
édesapja itt szolgált strázsamesterként.
Az épület
erkélye, mint az 1848-as
hírek kihirdetésének helye
szerepel. Egy másik szövegrészből
tudjuk, hogy
volt a városházának börtöne,
a padlás pedig olyan
helyszín, ahonnan el
lehetett látni délre, hiszen
Vidos őrnagy 1848. október 3-án egészen a zsidó temető
melletti lövöldözésig látott onnan.
62
A régi városháza fényképe az 1860-as évekből
63
Az alsó templommal összeépült rendház
belső részét a szélesre épített folyosóval
jól érzékelteti ez a kép, akár
itt is lehettek a lisztes zsákok. A szerzetes
oldalán látható ajtók vezettek a
barátcellákba, melyek 1848-ban kórházként
szolgáltak. A 18. század első
felében már álló épület 1848. október
3-án különös eseménynek is helyet
adott, hiszen a franciskánusok (azaz a
ferences szerzetesek) vezetője a zárda
(vagyis a ferences rendház) ablakaiból
„lődözött” a horvát katonákra.
64
Az Inkey-kápolna ma
is álló épülete talán
azért lehetett alkalmas
puskaporos ládák
tárolására, mert
a városon kívül, magányosan
állt, így a
véletlen robbanás
nem okozhatott volna
nagyobb károkat a
városban. A kép különlegessége,
hogy
1930 környékén mutatja
az Inkeykápolnát
egy színes
festményen.
65
Halis István: A forradalom alatt (1848). 1. rész
(Színes mozaik Nagykanizsa történetéből)
Kanizsának kijutott a forradalom veszedelmeiből. Mint a déli vidéknek kulcsa
folytonos zaklatásoknak volt kitéve anélkül, hogy részt kapott volna a dicsőségből.
Március 15-én Pesten kivívták a nagy reformokat. De a 12 pont diadalának
hírét csak március 18-án hozták városunkba.
Az örvendetes hírekre kokárda készítéshez fogtak a kanizsai hölgyek. Még
az nap délutánján a város apraja-nagyja fölékesítette magát nemzeti szinű kokárdával,
némelyik hosszú pántlikákat is csináltatott hozzá szalangnak.
Március 19-én (vasárnapon) Kanizsa nagy diadalünnepet tartott a 12 pont kivívásáért.
Gyuri hajdú már hajnalban mozsárágyukat durrogtatott a cinteremben.
Óriási néptömeg hullámzott mindenfelé.
Azonban egy szerencsétlen esemény már korán megzavarta az ünnepet. Reggel
8 óra tájban szétdurrant az egyik mozsár és szerteröpülő darabjai összetörték fejét
Taródy Lacinak, ki a gimnázium 5. osztályának tanulója vala. Meghalt abban a
pillanatban. Kárpótlásul olyan gyönyörű temetést rendeztek Lacinak, milyent Ka66
nizsa még nem látott. Zalának, Somogynak uri közönsége mind itt volt a temetésen,
a koporsóra ráhintettek minden virágot, melyet a környéken összeszedhettek,
és megfogadták, hogy a sírhalmot gondozni fogják örökké. (Nemrégiben az író
kereste a sírt, de nem tudott ráakadni. Nincsen már nyoma sem a temetőben.)
Az örömünnepen annyit szónokoltak a néphez, hogy a közönséges emberek
nem tudták mit higgyenek. Az öröm oly fékvesztett lőn, hogy sokhelyütt őrjöngésig
fokozódott. A csőcselék azt mondogatta: „Minden szabad! Osszuk
meg a gazdagok vagyonát! Kergessük el a zsidókat!”
Az én kollegáim a városi tanácsosok is keveselték a vívmányokat. Szokol János
és Buváry János városi tanácsosok sommás úton kikiáltották a köztársaságot.
Kitüzének mellükre széles kokárdát és kalapjukba óriási tollat, s így
kiabálák a néphez: „Éljen a respublika!”
Máninger József tanácsost is kapacitálgatták, hogy meghódoljon a köztársaság
dicső elveinek, de a cirkumspektus Máninger azt felelé vala a biblia szavaival:
„Elvész mindaz ki nem barátja a császárnak!” (A diákok gyűlést tartanak
a lapdázó réten (most a gőzmalom van azon a helyen,) és egyhangúlag elhatározzák,
hogy nem járnak többé iskolába. Másnap a tanárok hiában nyitottak be
az iskolaszobákba, egy lelket sem találtak ott a diákok közül.
67
De az ifjúság alkotmányos határozata fölött a tanári kar ahelyett, hogy örvendezett
volna, inkább ellenséges álláspontra helyezkedett, és többféle sikertelen
kísérlet után igénybe vette az akkori legjobb tanítót, valami Skutika nevezetűt.
Ennek hathatós befolyása következtében a diákok kényszerültek visszaszívni
szabadságszeretetet demonstráló határozatukat, és iskolába járni tovább is. (Némelyek
azt állítják hogy Skutika nem tanító, hanem virgács volt valójában.)
Az öröm után hamar megjöttek a szorongattatás napjai. Rémes hírt mondanak
egymásnak a remegő ajkak: „Közelednek a rácok!”
Kanizsára jönnek! Beszélnek orosz, illír és szerb seregek jöveteléről. Rettegés
ül az arcokra.
Proklamációját azonnal szétküldi Kanizsáról Csányi László királyi biztos.
„Magyarok! A haza veszélyben van! A fölzendült rácok ontják a polgári vért! Ha
becstelenül nem akarunk eltűnni a nemzetek sorából: fegyvert kell ragadnunk!”
Hirdetik a hadügyminiszter parancsát városház erkélyéről és prédikáló székekről:
„Ártsatok az ellenségnek, amint csak lehet!”
Elkészítik a nélkülözhető barátcellákat kórháznak, s a kolostor szélesre épített
folyosóit telerakják lisztes zsákkal. A réztetejű Inkey-kápolna profanáltatik
puskaporos ládáknak berakása által.
68
Csányi László tiszteletére elnevezi Bisztricsányi János nyilvános új fürdőházát
László fürdőnek. (A most is meglevő fürdőház kertbejárata felett máig is ott
van a régi nagy betűs felírás.) (…)
Eközben a hír újabb és újabb rettegést hoz a városba. Borzasztó zűrzavar
van. Minden órában más-más parancsot hirdetnek a lakosoknak. Egyikben a
magyar haza mentésére hínak, másik nap a császár iránti hűségre intenek; de
mindegyikben akasztófát ígérnek.
S míg a gyöngék nem tudják kinek engedelmeskedjenek, azalatt a többiek
dolgoznak meg nem ingott hazaszeretettel. Querilla csapat szervezkedik, mely
nyugtalanítja az ellenséget és a városon átvonuló társzekerek rakományait elrabolja.
(A nép söpredéknek – Szilajkának, Cseszkónak aranyos napjai vannak:
szabad a rablás!) A hadügyminiszter elrendeli a 7-ik (másképp Zalamegyeinek
nevezett) honvéd zászlóaljnak fölállítását toborzás útján. Ihász Dániel — a
miniszter megbízottja, – lobogó tricolorral és hangos muzsikaszóval jár Kanizsa
városában; büszkén kérdezgeti; „Ki a legény, ki a magyar?” és gyarapítja
csapatát lelkesült ifjakkal. Ennél a zászlóaljnál voltak tisztek Traupmann Lajos
kanizsai fiú és Árvay Sándor aljárás bíró.
69
Traupmann Lajos kanizsai fiú és Árvay Sándor aljárásbíró képmása
70
Cser József is megírta emlékezését 1848 márciusáról. Ő akkor 11 éves
diák volt, és a városháza épületében élt, mert ott szolgált strázsamesterként
az édesapja. Egészen közelről szemlélhette tehát a történéseket.
A leírásból jól azonosíthatók a forradalom eseményeinek kanizsai
színhelyei is.
Cser József
(Nagykanizsa, 1837. január 1. – Veszprém, 1913. február 12.)
Apja: Cser József városi őrmester Nagykanizsán; anyja: Ferber Borbála.
A kanizsai piaristák diákja volt. 1856 őszétől Esztergomban tanul a
tanítóképzőben, 1858-ban végez. 1860-tól (esetleg 1859-től) tanító
Veszprémben. 1898-ban vonul nyugállományba. Két tankönyvet is írt.
Szenvedélyesen gyűjtötte 1848-49 emlékeit. Gyűjtését és feljegyzéseit
közgyűjteményekben helyezte el. 1894-ben és 1895-ben két cikksorozatban
tette közzé a Zalai Közlöny hasábjain személyes emlékeit és
kutatásainak eredményét városunk forradalom alatti életéről. A cikkek
összegyűjtve 2009-ben Nagykanizsa a szabadságharc alatt címmel egy
kötetben is megjelentek.
71
Cser József
könyvének
borítója és
arcmása
(Kovács
Győző Gyula
jóvoltából)
72
Cser József: Nagykanizsa a szabadságharc alatt. 1. rész
1848. év márc. 19-én, vasárnap délelőtt néhány ember a kalapján nemzeti szalagból
csinált rózsát viselt. Akik a márc. 15-diki pesti eseményeket még nem
ismerték, csodálkozva nézték e szokatlan kalapdíszt. Egyik a másikat kérdezte:
„Mit jelent ez?”
Délre azonban általánosan elterjedt a pesti hír. Délután már nem csak a fölnőttek
viselték, hanem a gyermekek sapkáján is díszlett a nemzeti rózsa. A
divatárusnők alig győzték készíteni. Négy órakor a kanizsai nemesek nemzeti
zászlóval, s velök a sok nép a felső templom mellé vonultak. Rögtönzött állványokról
szónokok magyarázták márc. 15-diki vívmányokat. Volt egetverő éljenzés!
Este az egész város fényesen kivilágíttatott. A városház díszletén: Szabadság,
egyenlőség és testvériség! fölirat pompázott. Éljenezve, zeneszóval jártak az
utcákon. Az emberek egymást polgártársnak szólították Volt lelkesedés, volt
öröm, volt vígság! Másnap a felső templomban ünnepélyes hálaadást tartottak.
Délben pedig a Korona vendéglőben nagy lakomát csaptak.
73
A piaristák temploma, a felső templom egy
1899-es képen látható. Azóta más épület nőtt
ki a földből mellette, maga a templom is jelentősen
nagyobb lett. A torony és a hozzá
közvetlenül csatlakozó rész őrzi ma is az
akkori látványt.
74
Taródy Laci halála
Megrendítő, véres eseménye is volt az örömnapnak. A templom mellett, jóval a
hálaadás előtt megkezdték az örömlövéseket. Szokás szerint volt elég ácsorgó,
különösen deák, kik közül néhány a tarackokat segítette tölteni. Taródy Laci,
harmadik latin osztályba járó tanuló is egyik nagy mozsarat töltötte meg. Az
iskolába hívó pajtásnak pedig azt mondta: ,,Várjuk meg, mekkorát szól a mozsár?”
Alighogy e pár szót kiejtette, a másik pillanatban már nyílt szemekkel,
hanyatt feküdt a földön és vér folyt körülötte.
Az elsütött tarack tudniillik irtóztató dörrenéssel szétszakadt, s egyik darabja
fejének egész fölső részét leszakasztotta. Az agyvelő földre ömlött, s egy pillanat
múlva meg volt halva.
A téren néhány száz ember ácsorgott és ezen az egyen kívül másnak legcsekélyebb
baja sem történt. Valóban különös eset! ,,Hamar vizet, ez a deák elájult!”
kiabálják a mellette állók. De amint fölemelik – látják a megdöbbentő
valót. A város fényes temetést rendezett a véres halállal kimúlt ifjúnak.
Akadtak mindjárt olyanok, kik ezt rossz előjelnek tartották. Aggódva mondta
az öreg Simoncsics Mátyás: „No, ha a szabadságnak már az eleje is ilyen véres,
hát még ezután milyen lesz?” Valóban jól sejtett az öreg!
75
Március 15-dike után
A következő napokban a városi tanács az alább olvasható föliratot készítette az
országgyűléshez és a következő kiáltványt intézte a községek polgáraihoz:
Tisztelt Polgártársak!
Oly boldogság készül számunkra, minőt reményleni alig mertünk, minőt
nép még soha nem élvezett. A népek Istene dús áldást hintve mosolyog
reánk. Minden igaz magyar reszket örömében.
Ezen általános örömben, úgy hisszük, lelkesedéssel osztoznak önök is.
Hisszük, hogy óhajtásainkkal összehangoznak önök óhajtásai is.
Miért is fogadják polgári, s testvéri részvéttel a hazához, jó királyunkhoz,
s Magyarország lelkes Rendeihez tisztelettel intézett örömünk, hálánk,
s óhajtásaink alá zárt nyilatkozatát, mint 13 ezer polgár őszinte érzelmeinek
hű tolmácsát.
Fogjanak velünk kezet a fejedelem, s Törvényhozó testület iránti rendületlen
bizalomban: a jó rend, a béke, az életbátorság, s vagyon biztosság
fenntartásábani buzgó törekvésünkben!
76
Mert boldogságunk mezeje csak ekképp virulhat fel.
És miként mi, úgy vigyék önök is minél előbb a trón, s az ország Rendei
elébe öröm – s hálaérzelmeiket és nemzeti boldogságunk – s dicsőségünkre
célzó óhajtásaikat. Hogy így a jelen, s utókor elmondhassa: mily
szeretettel, mily hálával, s mily bizalommal tud viseltetni a magyar nép
boldogítói iránt.
Jelszavunk legyen: éljen a király! éljen a szabadság! egyenlőség! testvériség!
éljen a rend! és a békesség!
Kelt Nagykanizsán. Március 20. 1848.
600 aláírással.
Szerető polgártársaik Nagykanizsa város népe nevében
Albanich Flórián városbíró.
Babochay János népszószóló.
Tóth Lajos főjegyző.
Felséges Haza!
Érzelmeink örömtengerré változtak, mert a századok óta imádva várt
alkotmányos nemzeti szabadságunk, jólétünk, s boldogságunk hajnala
77
üdvöt mosolyogva dereng felénk, szívünknek minden húrját egy boldogabb,
s dicsőbb jövendő előérzete rezgi át.
Ugyanis tudomásunkra jött nemzetünk átalakulása, melyért századok
óta buzgó imádság epedez százezrek ajakán tudniillik meg van alapítva
és szentesítve a Sajtószabadság; mely szerint szabad nemzethez illőleg
mondhatja el kiki véleményeit.
A nemes és néposztály közt századok óta fennálló elválasztó-fal ledöntetvén,
közösen áldozik ezentúl mindenki a közboldogságért: aránylag
osztozik ezentúl mindenki mindennemű adó terheiben.
Meg van alapítva a felelős kormány, mely szíven viselve a haza érdekeit,
minden léptét a nemzet boldogságának szent célja felé irányozandja.
Meg van alapítva, hogy az úrbéri viszonyok tökéletesen megszüntessenek,
s így a népnek lesz tulajdon birtoka, melyen verítékes fáradalmainak
édes gyümölcseit szabadon élvezheti.
Meg van alapítva a nemzeti őrsereg, mely nem zsoldért, nem fenyítéki
félelemből, hanem hazájáért, szabadságáért, önmaga s kedves övéinek
életéért mindig kész leend vérét ontani, életét föláldozni.
78
Meg van a népképviselet, s így annyi népmillió vágyai, s érzelmei nem
fognak a szív mélyébe temetve, napfényre nem jutható növényként elhervadni.
Ezek azon megtestesült szent, igék, melyeknél kedvesebbet, örvendetesebbet
a magyarok Istene nem adhatott századok óta igaz örömet nem
ismerő magyar népének.
Nagykanizsa 13 ezer lakójának szívében a fönnebbiek megalapítása által
nyílt meg a szabadság örömeinek mennyei kapuja; e 13 ezer lakos
lelkesülése, s magasztos, kéjsugarakban úszó arculata mutatja: mily
kedves a haza! mily becses a szabadság! mily kívánatos a közboldogulás!
A szabad ég alatt, mint szabad honpolgárok összegyülekezénk, s örömkiáltásainkra
eloszlottak a fellegek, fényesen ragyogott reánk a nap: miként
eloszlott őseinktől öröklött nemzeti bánatunk; miként kiderült szívünk
és lelkünk ege! Örömérzelmeink tengerként áraszták el egész lényünket,
s legforróbb óhajtásaink karjaira emeltük hazánknak mindazon
rendületlen lelkületű fiait, kik bennünket annyi vész és gyász után, a közboldogság
paradicsomának ajtajához vezettek; kik békés úton kivíták a
79
nemzet függetlenségét és szabadságát, mely nélkül a magyarnak nem lehet
valódi élete! s nemzeti lelkesedéssel, örömtől reszkető hangon kiáltottuk:
éljen az alkotmányos király! éljen a szabadság, egyenlőség, s
testvériség! éljenek hazánk apostolai! életök legyen áldott a menny minden
áldásával! emlékünk éljen még magyar él!
Igenis hazánk halhatatlan nagy fiai, kik annyi szirtek, s zátonyokon át
a hazafiúság szent buzgalmával nemzetünk élethajóját oda vezérlették,
hová apáink véres áldozatai el nem juttathatták: fogadják 13 ezer szabad
polgárnak legszentebb hála s köszönet szülte üdvözletét!
Az ország egybegyűlt Rendeibe helyezzük minden bizodalmunkat,
bennök központosulnak legédesebb reményeink, hogy a fönnebb elsorolt
pontokon kívül nagyszerűen tanúsított hazafiúi magasztos lelkességökkel,
az itt alább következő pontoknak diadalát is kivívandják, s így
nemzeti erőnket, jólétünket, boldogságunkat és dicsőségünket örök időre
megalapítandják.
Óhajtjuk ugyan is 13 ezerén, s velünk együtt, mint hinni szeretjük,
óhajtja még sok millió:
1. Az évenkénti országgyűlést Budapesten.
80
2. Óhajtjuk, hogy népképviselet törvényének kidolgozása első legyen az
országgyűlési teendők közül.
3. Óhajtunk minden vallás és polgári tekintet nélkül, minden honlakosra
nézve törvény előtti egyenlőséget.
4. Óhajtjuk, hogy az úrbéri viszonyok, ideértve a szerződéses helyeket
is, úgy szinte a regálék, papi tizedek minél előbb végképp megszüntessenek.
5. Óhajtjuk a nemzeti bankot.
6. Óhajtjuk, hogy a katonaság esküdjék az alkotmányra, az idegen katonák
küldessenek ki országunkból, katona polgártársaink pedig adassanak
vissza hazánknak.
7. Óhajtjuk az esküdtszéket egyenlőség és képviselet alapján.
8. Óhajtjuk, hogy a politikai státusfoglyok szabadon bocsáttassanak.
9. Óhajtjuk, hogy a papi javak nemzeti javakká fordíttassanak, ezek jövedelméből
a kisebb clérus sorsa javíttassék, a népnevelés előmozdíttassék
és egyéb közhasznú intézetek létesíttessenek.
10. Óhajtjuk, hogy a tanítói szabadság alkotmányos szellemben
megállapíttassék.
81
11. Óhajtjuk, hogy Erdély hazánkkal egyesüljön
12. Végre óhajtjuk, hogy a kis lotteriák eltörültessenek, s mint ugyanannyi
mételyei a szerény életreményeknek s munkaszeretetnek.
Ezek azon óhajtások, melyek teljesüléséért velünk együtt sok millió
polgártárs a bizodalom és tisztelet legforróbb érzelmeivel járul a haza
és a közboldogság szeretetétől lángoló Ország Rendeihez. Fogják polgártársaik
bizodalmas hajlamait magasztos részvétökkel! Óhajtásaink
létesítésével oly nap fog Hunnia egén támadni, melynek ragyogása
Kárpáttól le Adriáig átjárja a szíveket, melynek éltető melegétől kivirágzik
közszabadságunk nemzeti nagy fája, s a gyümölcsből, mely e fáról
hull, égbe emelő kéjt szí minden magyar! Mely fának minden ágain édes
gyönyörre olvasztva zeng a magyar nép dicsőségének elnémíthatlan
csattogánya!
És valamint polgártársaink szívében, úgy Magyarország történetkönyvében
örök betűkkel lesz vésve nevük, emlékük, áldásuk és
dicsőségök!
Ezek után magunkat s óhajtásainkat hatályos pártfogásukba legmélyebb
tisztelettel ajánljuk.
82
Magyarország egybegyűlt Rendeinek, Nagykanizsán, Mártzius 20.
1848.
600 aláírással leghívebb s legkisebb szolgái Nagykanizsa város népe
nevében
Albanich Flórián városbíró,
Babóchay János népszószóló,
Tóth Lajos főjegyző.
A kétfejű sasos címereket a boltok fölött és a királyi sóháznál egy éjjel bemeszelték.
A tulajdonosok kénytelenek voltak levetetni, vagy beföstetni a csodamadarakat,
nehogy újabb meszelést kapjanak.
A régi, királyi sóház körül – jelenleg posta- és távirdahivatal – feketesárga
korlát húzódott, melyet nemzeti színre föstöttek.
A városház erkélyére minden vasár- és ünnepnapokon két nemzeti zászlót
tűztek ki. A sok időn át mellőzött magyar címer és színek újra régi jogaikba
léptek.
83
A Sóó Hivatal felirat jelzi a királyi sóházat. A térképen jól látszik az Erzsébet
tér délnyugati sarkán. Ebből lett később a posta- és távirdahivatal (a telefonközpontnak
is helyet adott). Ma a Gelka-ház áll a helyén.
84
A honvédelem szervezése
Az 1848. évi XXII. törvénycikk elrendelte a nemzeti őrsereg fölállítását, hogy
a személy- és vagyonbiztonság, a csend és béke védelmét teljesítsék és a megnyert
szabadságot megőrizzék.
Kanizsán siettek a törvénynek eleget tenni és megalakították a nemzeti őrsereget.
Kezdetben oly nagy volt a lelkesedés, hogy még az öreg emberek is eljártak
gyakorlatra. De mikor tapasztalták, hogy ez mégsem az öreg csontnak
való mulatság: abban hagyták. Mondták is ám aztán az ifjabb nemzetőrök:
,,Bátyám! ez az élet minket illet, nem a régi öregeket. Maradjanak csak otthon,
majd elvégezzük mi a többit.”
A gyakorlatokat, kezdetben két helyen is tartották. Egyik csapat a piactéren,
a másik a felső templom mellett gyakorolta magát. Utóbb a két csapat egyesülve
a templom mellett tartott gyakorlatokat.
Egyenruhájuk: búzavirágkék atilla, fekete zsinórzattal és hosszas óngombokkal;
szürke nadrág, az oldalán végig futó vörös zsinórral; sötétzöld sapka, piros
sujtás beeresztéssel és elől nemzeti rózsával, melynek közepén N. Ö. betűk
voltak kivarrva. Fegyvere eleintén mindenkinek saját puskája, utóbb szuronyos
fegyver.
85
De a legtöbb nemzetőrnek nem volt ilyen egyenruhája. Csak rendes ruhájában,
zöld sapkával, vagy vászon zubbonnyal, nadrággal, hideg időben katonaköpennyel
ellátva vett részt a teendőkben.
A kanizsai nemzetőrök több ízben kiállották a tűzpróbát, s bátran kockáztatták
életöket a hazáért, ha az ellenségnek árthattak.
Mindkét szerzőnk, Cser József és Halis István is külön megemlékezik
a fiatalok lelkesedéséről az újoncozásokkor. Egy ötgyermekes család
sorsa kapcsán pedig mélyen átélhetővé válik a szabadságharc hatása a
gyermekes szülők életére. Az ő sorsukon keresztül soha nem feledhető
példáját olvashatjuk egy generáció hősiességének.
Cser József: Nagykanizsa a szabadságharc alatt. 2. rész
Megkezdődött az újoncállítás, zeneszóval jártak a toborzók a városban. Olyan
nagy volt a lelkesedés, hogy a 12-13 éves gyermekek is be akartak állni. A
kifejlettebb 14-15 éves fiukat hosszas rimánkodásra be is vették. Épkézláb
86
fiatalember nem is mehetett végig a piacon, hogy az áruló asszonyok rá ne
szóltak volna. – ,,Nézzétek! ez is itthon lopja a napot, más jóravaló férfi elment
a háborúba, ez meg itthon támogatja a tűzhelyt!” – Ilyen és más efféle dicséretben
részesült a háborúkerülő! Nem is maradt vissza a jóravaló fiatalember,
hanem ment védni a hazát.
Halis István: A forradalom alatt (1848). 2. rész
(Színes mozaik Nagykanizsa történetéből)
Megható volt nemes Taródy László kötelesmesternek sorsa.
Öt szép fia volt. Laci, a legkisebbik meghalt a márciusi ünnepen. Másik fia
Miska, az egri szemináriumban volt papnövendék, honnan társaival együtt
beállt honvédőnek. Nándor, a harmadik fiú, jogász volt Pesten: hogyne fogott
volna fegyvert hazájáért? (A kápolnai ütközetben agyonszúrták.)
Maradt még két fia: Jóska és Ferkó, kik nyugodtan dolgoztak apjukkal együtt
a mesterségben, mintha ereikben nem csörgedezett volna azon ősüknek vére, ki
az utolsó Frangipánnak fegyverhordozója vala. Csakhogy egyszerre felharsant
a vészkiáltás: „Riadj magyar, riadj!” Erre a két testvér szép csöndesen letette
87
kezéből a munkát. Fölcsaptak önkéntesnek. Ősz apjuk keserű zokogás között
marasztotta őket, mire azt mondta Jóska: „Más dolog vár ránk édesapám! az
ágyuk hínak!” És mentek a többiekkel.
Honvéd lett Nucsecz József piarista növendék, Halis György petrinus növendék
is. Önkényt honvéddé lett ifjú Babochay János, ki még csak 15 éves volt.
1848. október 3. Az önfelszabadításról négy forrásból
Az 1848-as forradalom kezdetének nagykanizsai történéseit Halis Istvántól
és Cser Józseftől is olvashattuk. Érdekes összehasonlításra ad
alkalmat két szerzőtől is olvasni egy időszakról. Most további összehasonlító
játékra hívom a Kedves Olvasót!
Kérem, élvezze ki a lehetőséget, Nagykanizsa történetének olyan jeles
eseményét ismerhetjük a szerencse folytán több forrásból is, mely
érdemes a figyelmünkre. Ugyanannak a napnak, 1848 október 3-ának
és közvetlen előzményének, valamint az azt követő napoknak a történéseit
ismerhetjük több előadásból.
88
Nem meglepő, hogy Cser József és Halis István is emléket állít a kanizsaiak
hősies önfelszabadításának 1848. október 3-án.
Ha felmerült bennünk a gyanú, hogy a város történetének ezt a hősi
pillanatát Halis, a városát egész életén át hűségesen szolgáló szerző talán
a kelleténél jobban felmagasztosította, akkor érdemes összevetnünk
írását az események más rögzítőivel: Cser Józsefével, aki ekkor
11 éves volt, és a városháza épületében, a kanizsai események központjában
élt szüleivel (ő tévesen 1848. október 4-ről ír).
Összevethetjük még a forradalom és szabadságharc 150 éves évfordulója
előtt tisztelegve 2000-ben Nagykanizsa Megyei Jogú Város
Önkormányzata kiadásában megjelent a Nagykanizsa és környéke
1848-1849-ben c. kétkötetes okmánytár dokumentumaival is, melyek
több oldalról is bemutatják a történteket.
A történettel érintkezik egy rövid időre Kovách Ernő emlékirata is,
aki apja korabeli kalandját meséli el, mely igazán tanulságos.
Ezekről a napokról olvashatjuk Hermann Róbert összefoglalójában
ezeket a sorokat: Itt került sor 1848. október 3-án a Dél-Dunántúl legnagyobb
szabású, nem reguláris erők által végrehajtott hadműveleté89
re, amely Nagykanizsa s egyben a Murán inneni területek felszabadulásához
vezetett.
Halis István: A forradalom alatt (1848). 3. rész
(Színes mozaik Nagykanizsa történetéből)
Szeptember közepén jött Kanizsára Jellasics József hadserege, mely mintegy
30000 főből állott. Bevonulását megelőzte a csapatai által útközben elkövetett
iszonyatosságok híre.
A lakosok pincébe ásták féltettebb holmijukat, maguk pedig elfutottak Szentgyörgyvárra,
Cserfőre, Látóhegyre és Virághegyre, s onnan vigyázták rettegések
között mikor égetik föl Kanizsát.
Jellasics hordái piros fezt és piros köpönyeget viseltek, — s a piros szín viszszasugárzása
véres színűvé festette az utcákat. A kanizsaiak legyilkolásával és
a város elpusztításával fenyegettek az esetre, ha legcsekélyebb ellenállásra
akadnak. Hanem azért a lakosok néhányat megöltek. Egy serezsánt Vig Pál
korcsmájában két rossz erkölcsű leány vagdalt agyon.
90
Válságos napok voltak. A megye főispánja leköszönt. Sehol semmi remény
nem mutatkozott, hogy a ronda seregtől valaki Kanizsát megszabadíthatná. A
városi tanács aggódás és félelem között igyekezett az ellenség kivánatait teljesíteni.
Jellasics kenyeret, burgonyát, borsót és egyéb élelmiszert zsarolt városunkban,
s továbbvitte seregét a Pest felé vezető útón. A sereg keresztülvonulása
teljes három napig tartott.
A serezsánok átvonulásakor egy kis 3 éves gyermek nézte őket a soproni utcában
és ártatlan együgyűségében a sokszor hallott szavakat kiabálta: „Éljen
Kossuth, éljen Kossuth!” Emiatt felbőszülve egész csapat serezsán ugrott a
gyermekhez és agyonszurkálták.
A serezsánok mindenfelé raboltak az utak mellett. Csapatonkint jártak a
bagolai és szentgyörgyvári szőlőhegyekben. Az érett szőlőt megették, az éretlent
lepusztították; fölverték a pincéket, a borokat itták mértéktelenül s kifolyatták
a hordókból, amit nem tudtak meginni. Szeptember 18-án megtámadták
az elkeseredett kanizsaiak a rablókat és valami százat agyonvertek közülök.
Jellasics után néhány nap múlva városunkba jött ifjú Nugent őrnagynak serege,
mely rendes katonaságból állott; még pedig mintegy 1800 gyalogkatonából,
91
néhány lovas szabadosból és lovasságból, ezenfelül 6 ágyú és 2 mozsárágyúval
rendelkezett. A berekben a mostani gőzmalom táján tábort ütött és állását megerősítette
ágyúival.
Nugent biztonságban érezte magát városunkban; tétlenül vesztegelt. Katonái
bejártak a piacra vásárolni, tisztjei pedig a vendéglőkben mulattak. Alkonyatra
persze minden katonának a táborban kellett lenni.
Hanem pár nap alatt nagyot fordult a kocka. Általános népfölkelés rendeltetett
el, hogy az ellenséget Kanizsa vidékén megverjék és a vármegyéből kiszorítsák.
Csakhamar meg is jöttek a nemzetőrök. Északon – Palin felől – Kanizsa
alá jött Vidos József fővezér a vasmegyei nemzetőrökkel; nyugat felől a zalai
nemzetőrök zárták el a sormási utat; délen Szentmiklós faluban a keszthelyiek
voltak és keleten állott Sánc községnél a Somogy megyei őrsereg. Nem csoda
tehát, ha így bekerítve Nugent, – ki különben is a kiskanizsai és nagykanizsai
lakosok közé ékelte magát, – félni kezdett, a kanizsaiak pedig napról-napra
nekibátorodtak. Bármerre nézett Nugent nem látott mást, mint a tengernyi magyar
nemzetőrséget. Ekkor már tennie kellett valamit, hogy agyon ne szorítsák.
Október elsején délután, – míg a nép vasárnapi litánián volt a templomban, –
megindította seregét a berekből, s a városon keresztül jött. Zörögtek a nehéz
92
ágyúk, melyeknek födele leeresztve, s a tüzérek kezeiben a kötélkanócok meggyújtva
valának: minden pillanatban készen az ágyúzásra. Rémülés fogta el az
embereket: összelövetik a várost!
Így húzódott az ellenség végig az utcákon, de nem lövetett. A katolikus temetőben
a város déli részén tábort ütött. De itt sem érezte magát eléggé megvédelmezve
megtámadás esetére. Még azon éjjel megváltoztatta táborhelyét,
lehúzódott a fecskeparti mély vízmosásokba és ágyúit beleállította a zsidótemetőbe.
Itt megerősítette hadállását. A temető magas kőfalakkal volt bekerítve,
melyeken lyukakat vágatott ágyúi részére, és fölállította a város felé ágyúit,
miután jól megszilárdították az ágyúk talaját ledöntött sírkövekkel. Mintha
csak várban lett volna.
Mindezekből nyilvánvalóvá lett, hogy az ellenség fél. De Vidos József a
nemzetőrség vezére mindezek dacára nem merészelt támadni.
Október 2-án a szintén Palinban levő Zichy Herman gróf alezredes meg akarta
támadni az ellenséget, de a fővezér nem engedte.
Kedden október 3-án még minden a régiben volt.
Az ellenség néhány tisztje korcsmákban mulatott, s a katonaság csoportokban
járkált a kanizsai piacon élelmiszereket vásárolgatva. Persze fegyveresen.
93
A kanizsaiak folytonos izgatottságban várták a nemzetőrök támadását. A lakosok
elszántsága és elkeseredése oly magas fokra hágott, hogy minden pillanatban
tartani kellett valami végzetessé válható kitöréstől.
Dél felé járt az idő, midőn egy szabadkai születésű csizmadia legény, — ki a
szerb nyelvet értette, — meghallotta mikor egy katonadobos azt mondta társainak:
„vigyázzatok rám, majd én végigjárom a várost, s ha nem találok benne
magyar seregre, akkor dobolok és ti jöhettek rabolni, — aztán úgyis elmasírozunk!”
— „Tűz van, tűz van!” kiáltott rögtön a csizmadialegény. A kanizsaiak
kezdtek csoportosulni a vészkiáltásra. Erre a dobos megrémült, s futásnak
eredett. Panganétját kirántotta és veszettül hadonászott maga körül, hogy senkise
közeledhessék hozzá. A folyton sokasodó fegyvertelen népség utána. Valószínű,
hogy a katonának sikerül kiszaladni a táborba, ha a felsőtemplom előtt
Práger egy rongyos puskát nem tart eléje, mitől meghökkenve egy pillanatra
megállott. A következő percben már tízen is megragadták. Beledobták a mély
árokba és ízekre tépték. Valaki a toronyba futott és megkezdette a veszedelmet
hirdető harangozást. Mindenki az utcákra tódult. Csakhamar lefegyverezték a
városban őgyelgő katonákat, kik bár lehettek vagy harmincan, úgy megrettentek,
hogy ellenállás nélkül engedték a népség által elvenni hosszú puskáikat.
94
A porkolábok ott hagyták rabjaikat és fegyveresen beállítottak a „Korona”
vendéglőbe, hol az ott levő 5 tisztet elfogták.
A szünet nélküli harangkongás, lövöldözés, dobolás megrémítette Nugentt is
meg Vidost is. Egyik se tudta mi történik a városban.
Néhány katona szaladóra vette a dolgot, de ezek nagy részét agyonütötték az
utcákon vagy agyonlőtték a házakból és padlásablakokból. Mondják, hogy a
franciskánusok quardiánja Kovács Jnnocentius a zárda ablakaiból lődözött rájuk.
Az egész város fölzendült. Mindenki várta a magyar sereg támadását. De Vidos
még mindig késlekedett.
Pedig Nugent serege agyon volt rémülve. Egy ágyút sem mert elsütni. Néhány
tiszt próbálkozott ugyan a város felé lovagolni, de visszariasztotta őket a
klastromból és a szemközt levő (most Unger Elek tulajdonát képező) házból
jövő szakadatlan lövöldözés.
Nugent haladék nélkül kimozdította ágyúit és retirált Szentmiklós felé. Szegény
keszthelyi nemzetőröknek nem volt más teendője, mint elretirálni és az
ellenségnek helyet adni. Szentmiklóst az ellenség felgyújtotta és a faluban
agyonlőtték az egyetlen kabátos embert – a főerdészt, kit véletlenül otthon
találtak.
95
Szintúgy felgyújtották Mórichelyt és raboltak lovakat, s marhákat. A lángoló
helységek látása annyira felbőszítette a kanizsai népet, hogy irgalom nélkül
agyonveri az illírt, ahol éri. Mintegy 100 illír súlyos sebesülést szenved, 46-ot
pedig agyonvernek.
Ezalatt több kanizsai elfutott Sáncba és Palinba. Kérték az ottlevő nemzetőröket,
hogy jöjjenek háborúba: gyerekjáték az egész, mert a kanizsaiak már
kergetik az ellenséget. De a nemzetőröknek volt eszök; nem jöttek.
Alkonyodni kezdett, mikor a kanizsaiak alig találtak már tennivalót, tehát
nagy népsokaság kikísérte a városból az elfogott tiszteket és ünnepélyesen
átszolgáltatták Palinban Vidos fővezérnek. Miután ekképp a győzelem bizonyosságáról
kézzelfoghatólag megbizonyosodtak vala: rögtön akcióba léptek a
nemzetőrök és Kanizsa városába ujjongva bevonultak.
Eközben beállt az éjszaka, de még mindig fogdosták a szétfutott előőrsöket.
Mintegy másfélszáz lett fogollyá.
Nugent pedig retirált egész éjjel, itt hagyta az élelemkocsikat és fölszereléseit.
Elfutott vissza Muraközbe. Itt maradott kenyér, liszt, szalonna, bab és katonai
uniformis nagy mennyiségben. Cseszkónak és Szilajkának bő aratása lett.
96
Faragó Márton festménye az alsó templomról
97
Nemcsak a klastrom (az alsó templommal egybeépült ferences rendház), hanem
Unger Elek egykori háza is áll. Az átlátást egy mai lövöldözéshez kockaházak
zavarják. Akkoriban délről kert határolta ezt az épületet.
98
Másnap Czelczer János a „Sas” vendéglős besúgta Martinkovics Károly Sopron
utcai századosnak, hogy vendéglőjében egy ellenséges tiszt húzódott meg,
s tegnap óta nem mozdult szobájából.
Rögtön odacsoportosult nagyszámú néptömeg; körülvették a Sast és a vendégszobából
kihurcoltak egy intelligens arcú, hosszú hajú, cifra egyenruhájú
katonatisztet, ki orosz követnek mondta magát, de az előbbi napokban, mint
Nugent titkára és segédtisztje szerepelt. Máig sem tudjuk ki volt valóban. Óriási
lárma között elkísérték a „várba” (a Korona vendéglő épületébe), hol Vidos
fővezér kihallgatásokat eszközölt a tegnapi foglyokkal.
A néptömeg megdühödött, olyanná vált mint a tigris, mely vért érez közelében.
Mindenáron gyilkolni akartak. Szegény segédtisztnek szomorú vége lőn.
Megtámadták a védtelen foglyot, és mielőtt Vidos megakadályozhatta volna,
szurkálni – ütlegelni kezdették. Mikor pedig végső kétségbeesésében sikerült a
tisztnek kiszaladni az udvarba és az árnyékszékben elrejtőzni, – akkor a néptömeg
utána rohant és ott a vasmegyei nemzetőrök agyonlődözték, testét pedig
szétszaggatták.
99
Cser József: Nagykanizsa a szabadságharc alatt. 3. rész
Első nap
A horvátoknak legutolján jött nagyobb seregét az ifjú Nugent – Nuzsán – vezette.
Néhány ezer emberrel és hat ágyúval a két Kanizsa közt tábort ütött. A
helyet azonban aligha találta elég biztosnak, mert pár nap múlva seregével
fölkerekedett, s a városon keresztül a temető felé vonult, onnan pedig a szántóföldeken
át a zsidótemetőhöz húzódott. A temető falát ágyúi számára kitörette
és a városra szegezte. A sereg körülötte tanyázott.
Nuzsán 8-10 főnyi kísérettel belovagolt, s a városházánál az elüljáróktól
élelmiszereket követelt; ha nem adnak, fenyegette a várost. Kevésbe múlt,
hogy fenyegetése életébe nem került. Egy elkeseredett polgártárs minden áron
a tanácsterembe akart hatolni, s Nuzsánt pisztollyal agyonlőni. Nagy nehezen
tudták megakadályozni, hogy szándékát végre ne hajtsa. A támadt mozgás, a
ki-bejárás gyanúsnak tetszett Nuzsánnak, s rögtön eltávozott. Nem is jött ezentúl
a városba.
100
Ha nem sikerül a merényletet megakadályozni, úgy a város az ellenség vad
bosszújának áldozatul esik. A kanizsaiak, csak önmaguk, nem védhették volna
meg a várost. A közelben pedig még nem volt semmi várható segítség.
Egy pár nap múlva bejött – állítólag – a varasdi polgármester, kit, amint beszélték,
Kanizsa fejének tett Nuzsán, és nagyon sürgette a követelt élelmiszereket.
De eredménytelenül. Vele már nem is igen álltak szóba, csak úgy félvállról
annyit mondott neki Vajay Lajos szállásmester: „Majd ha lesz, akkor kapnak!”
Most már így mertek beszélni, mert gyors léptekkel közeledett a segítség. A
vas megyei nemzetőrök Vidos őrnagy vezetése alatt közeledtek; a zalai önkéntesek
sem voltak már messze: a somogyi oldalról is Szt. Miklós (ma Miklósfa)
felé nemzetőrök húzódtak.
Nuzsán megunta a hiábavaló sürgetést, vagy tán nem is volt komoly szándéka
élelmiszereket kapni, hanem csak ürügyet keresett, hogy a városba köthessen,
és azután kirabolhassa; vagy a magyarok közeledéséről értesült, de bármi
volt is az ok: többé semmit sem követelt.
101
Megjött október 4-ike. Komor őszies volt az idő. Napokon át meg-megújult
az eső, s az utcákon meg végigfeküdt a hagyományos sártenger. Az emberek
megszokott dolgaik után láttak. Senkise gondolta, hogy Kanizsa válságos napra
virradt!
Déltájban egész váratlanul határőrök járkáltak a piacon. Három, négy tisztjök
a Korona vendéglőbe ment étkezni. A város más részében is jártak horvátok,
de senkise törődött velök.
Egy óra után a gymnasium tájékáról, karddal hadonászva futott egy granicsár
dobos a piac felé. Néhány ember kiabálva, lármázva botokkal kergette. Szemközt
jött velök lóháton Benczik Ferenc, kit váltig biztattak: állja el a dobos
útját! Meg is tette, de feléje vagdalt a katona, s kénytelen volt félre ugratni,
nehogy a lovat megsértse. Az üldözők – mint hógomoly – szaporodtak. Egy nő
tégladarabbal beütötte a dobot: egyik kergető bottal karjára vágott: kő, tégla,
sár hullott rá. Éppen a felsőtemplom irányában megbotlott és elesett. Míg vérző
fejét tapogatva föltápászkodott, akkorra Mitrovic lakatos a dobot és kardot
elvette, maga pedig fogollyá lett. A felsőtemplomban rögtön félre verték a
harangokat, de kevés idő múlva elhagyták.
A piacon ácsorgó határőrök látva a történteket: menekülni akartak.
102
103
A nagykanizsai piarista gimnázium északi oldala az
Eötvös téren (a Papkertben)
104
Az emberek hallották a harangok kongását; a piacon levők azt is látták, amint
a templomnál ütik a horvátokat, de mindez miért történik? Még nem tudták, de
elég volt, amit láttak, s a menekülő katonáknak útját állták.
A kenyér és húsáruló asszonyok is nagy késeikkel bőszülten nekikmentek és
leszúrással fenyegették, ha a puskát tüstént oda nem adják. És a magas, öles
termetű granicsárok ily hirtelen megtámadva, anélkül, hogy csak egy lövést
tehettek volna, már le voltak fegyverezve és a városház börtönébe zárva.
Csak kettőnek sikerült a menekülés, de vesztökre! A régi sörház felé futottak,
hol az egyiket Starasincsics János agyonlőtte, a másikat pedig súlyosan megsebesítette.
A házakba, udvarokba menekülteket is összefogták, így a horvát táborban
a mozgalomról semmi hírt sem kaptak.
Csak most terjedt el a hír, hogy mindez azért van, mert a horvátok a várost ki
akarták rabolni, s ezek már azért jöttek, hogy a rablást két órakor megkezdjék.
Most a tisztekre került a sor. „Menjünk a Koronába, a tisztekért!” hangzott a
szó. Szabó Sándor kereskedősegéd, Lachenbacher Károly, Matula Károly dobos
hajdú és még néhány ember odament. A tisztek bezárkóztak, s a fölszólításra
nem nyitottak ajtót. A künn levők fenyegették a tiszteket, ha rögtön meg
nem adják magokat, az ajtót bezúzzák és valamennyit lekaszabolják. Ez hatott!
105
Az ajtó kinyílott, s a tisztek leoldott kardjaikat átadták. Az új tulajdonosok első
dolga volt a kardokról a feketesárga bojtot letépni és sárba taposni. A fogoly
tiszteket senkise bántotta. – A következő napokon Egerszegre kisérték. (Erről
bővebben olvashatunk Galsai Kovách Ernő emlékezésében.)
Verték a riadót. A nemzetőrök sietve gyülekeztek a piacon. Mártinkovics Károly
százados rendezte a csapatot. Futárok mentek a Vidoshoz és a zalai önkéntesekhez,
sürgetve jövetelöket, mert a város már megkezdte a támadást. – A
vármegyeház padlásán elrejtett dárdákat az utcára hordták, s aki csak elbírta,
kicsiny, nagy fölragadta és elment ellenséget ölni. Mások fölkötötték kardjukat,
pisztolyaikat övükbe dugták. Némely békés, a légynek sem vétő családapa
úgy fölszerelte magát, s olyan harcias külseje volt, mintha csak egymaga akarta
volna elpusztítani az egész horvát sereget!
Sáffarics mérnököt és Klingspiel urasági fővadászt, mint az ellenséggel cimborálókat,
elfogták. Ártatlanságuk azonban később kiderült, s mindkettőt szabadon
bocsátották.
Míg ezek történtek, minduntalan el-elkiáltotta valaki: „Jaj! Jönnek a horvátok,
mindjárt a piacra érnek, már néhány embert megöltek.” De szerencsére
106
mindez csak üres és félelem szülte aggodalomnak bizonyult, mert az ellenség
nem jött.
Feltűnő volt, hogy Nuzsán, ki a félrevert harangokat hallhatta és mégsem jött
a bennlevők segítségére. Ezt különféleképp magyarázták.
A sörház felé lakók némelyike állította, hogy Nuzsán a népfelkelőit már befelé
indította, amidőn a megújult zápor útban kapta a jövőket, kik megvizesedett
kovás puskáikat nem használhatván, visszafordultak.
De a valódi ok nem ez lehetett, hanem az, hogy sok nemzetőr nem várta, míg
mindnyájan összejönnek, hanem harcvágytól sarkalva megtámadták az ellenséget
és folyton lövöldöztek rájok. Hátuk mögött meg Szt. Miklóson nemzetőrök
tanyáztak, s így félhettek, hogy két tűz közé szorulnak. Ez idő alatt megérkeztek
a zalai önkéntesek, kik a vágóhídnál a berekben levőket támadták
meg. Nuzsán a minden oldalról fenyegető veszélyt látva, a városban levőket
sorsukra hagyta.
Vidos őrnagy is végre jó későn bevonult vas megyei nemzetőreivel, s a városház
előtt megállította többnyire dárdával és alabárddal fölszerelt seregét.
Hogy pedig magát tájékozhassa, fölment a városház padlására, honnan a zsidótemető
mellett folyt lövöldözést jól lehetett látni, s csak azután rendelkezett.
107
Így aztán mire tájékozta magát, s nemzetőreivel tenni is akart, már nem igen
sok tenni való akadt, mert a kanizsaiak és az önkéntesek a java munkát elvégezték.
A magyaroknak egy lovasuk volt; ágyújuk semmi. A kórházban levő huszárok
egyike a verekedés hírére kijött, s lovat kapott. Ez teljesítette a hírhordó
tisztet.
A dárdás emberek jobban szerették a puskát, mint a dárdát. Eszébe jutott valamelyiknek:
jó lesz a kórházból a betegek puskáit elhozni, azoknak úgysem
kell. Amit gondolt, azt rögtön többen meg is tették. Vegyesen feküdtek a magyar
és horvát betegek. Amint a belépőket észrevették, a horvátok megrémültek,
s egy-két könnyebb beteg ijedtében az ablakon kiugrott.
Félelmük alaptalan volt! Kanizsán a betegeket soha, de sohasem bántották!
Oly figyelemmel ápolták, mint a magunkéit. A kórházban nem az ellenséget,
hanem a szenvedő embert látták. A lezajlott viharos napok után még a foglyoknak
is jó dolguk volt. A városházánál 4-5 is tartózkodott. Fát vágtak, fűrészeltek,
fűtöttek, ennyiből állott dolguk. Szabadon jártak, keltek, senkise őrizte,
108
A városnak ez volt talán a
legrégebbi épülete, még a
17. században, közvetlenül
a török kiűzése után
épült. 1848 környékén a
vármegye tulajdonában
volt, ezért használhatta
Halis István a vármegyeház
megnevezést. Ma a
helyén, az Erzsébet tér
délnyugati részén egy
modern épület áll.
A régi sörház, akkoriban
az utca legutolsó háza a
mai Thúry iskola területén
várta a betérőket.
109
110
A Sas vendéglő a piarista iskola közvetlen közelében állt, az Eötvös tér délkeleti
sarkán, már az 1822-es térképvázlaton is látszik. A 20. század második felében
bontották le. Helyén ma többszintes lakóépület áll.
111
csak este mentek a börtönbe aludni. Meg volt rendes élelmezésük. Karácsonykor
megvendégelték, hogy ezeknek is legyen karácsonyuk, mondták a városháznál
lakók, s pecsenyével, kaláccsal stb. jól tartották.
Tóth Lajos városi főjegyző egyik fiatal foglyot magához vette házi szolgának,
ki mindaddig híven szolgált, míg az ellenség Kanizsára nem jött.
Hogy az izgalmak hevében volt olyan is, aki golyót kapott, azt nem lehet
csodálni! Még friss emlékezetben voltak a károk, melyeket okoztak. De a háborús
világ különben sem a szelíd érzelmek ápolója. A békés természetű embert
is megvadítja és számtalanszor kegyetlenné teszi. S. K. fiatalemberről is
szóbeszéd járta, hogy hat horvátot maga lefegyverzett a verekedés napján, s
aztán valamennyit saját fegyverökkel agyonlőtte.
Mi volt ebből igaz? Nem tudom. De mikor január elején a magyarok elvonultak,
az illető fiatalember sem maradt otthon, hanem beállt a szabadcsapatba és
elment a rácok ellen.
A csatározás késő estig tartott, s Nuzsán futásával végződött. Szt. Miklóst
felgyújtották, s úgy menekültek odább. A horvátok közül sok elesett és még
több megsebesült. A halottakat, ahol feküdtek, ott el is temették. A magyaroknak
nem volt halottjuk, a sebesülések is jelentéktelenek voltak.
112
Mintegy 70-80 fogoly, egy lőszerkocsi, sok puska és a barátok zárdájában
fölhalmozott liszt, szalonna zsákmányul maradt. Az önkéntesek nagy része
dárdáját puskával cserélte ki. A városiak közül is némelyik 2-3 fegyvert is
szerzett. A szétszórt ellenség közül Kiskanizsán a padlásokra is bújtak, de ezek
is foglyokká lettek.
Még nagyobb lett volna a zsákmány, ha a szt.-miklósiak szót fogadnak.
Ugyanis mikor a vas megyei nemzetőrök és a zalai önkéntesek Kanizsa felé
húzódtak, hogy majd a horvátokat megtámadják, a városból tudósítást küldöttek
Szt. Miklósra, hogy az útba eső hidakat rontsák el. A fölszólításra visszaüzenték:
„Nekik a hidak sokba kerültek, azért nem is bántják”. Ha megteszik,
akkor az ellenség ágyúi, lőporos és poggyász szekerei a magyarok kezébe esnek.
Jóságukat Nuzsán meghálálta. Kivilágítást rendezett nekik! Így végződött az
első nap!
A mozgalom megindítója Gudentz Vilmos cipészmester volt. Az ő érdeme,
hogy a várost az ellenség terve szerint ki nem rabolhatta. Gudentz néhány ismerősével
a gymnasium tájékán beszélgetett. Közelében a gránicsár őrmester
megszólítja a dobost és figyelmezteti: amint kettőt üt az óra, rögtön verje a
113
riadót, és mindaddig doboljon, míg tart a rablás stb. Gudentz, ki jól értett horvátul,
megütközve hallja e beszédet és elmondja ismerőseinek, mi készül a
város ellen. Azok tüstént a dobosra rohantak, ki kardot rántva futásnak eredt.
Második nap
Korán reggel nagy riadalomra ébredt a város. Mint futótűz terjedt a hír, hogy
Nuzsán az éj oltalma alatt visszajött és Kiskanizsát Sormás felől megtámadta.
A zalai önkéntesek rohantak Kiskanizsára, de mire a verekedés helyére értek,
mintegy 50-60 horvát feküdt halva. Nuzsánnak pedig semmi híre. Nem is annak
az emberei voltak, azok már valahol a Dráva körül jártak. Letenyéről ismét
horvát sereg készült Kanizsára, s ez volt az előcsapat.
A múlt napi eseményekről mit sem tudva, bátran haladtak. Kiskanizsán meg
azt gondolták, Nuzsán visszafordult és meg akarja támadni a várost, azért öreg,
ifjú, férfi, nő rájok rohant. Mire a segítség kiért: a reggeli munka be is volt
fejezve.
Az önkéntesek egész nap a szabadban táboroztak, várva, jön-e több? De azok
bizonyosan értesültek a történtekről, senkise jött.
114
Reggeli riadó a nemzetőröket is talpra állította. Egy rész a főutcán rendezkedett,
más rész járt, kelt keresve saját csapatát. Ekkor lőtték agyon a nemzetőrök
a montenegrói serezsán tisztet is.
Volt Nuzsán seregében egy serezsan tiszt, előkelő montenegrói férfi. Igen
szép ember volt. Mikor a sereg a két Kanizsa közt táborozott, az arra járó nőknek
tört magyarsággal mondta, drótra fűzi őket, s úgy hajtja Törökországba
eladni. Persze! a kiskanizsai menyecskéket sem kellett félteni! Megfeleltek
neki magyarán, egyik sem maradt adósa. Az összeütközés kezdetén a Sas vendéglő
pincéjébe menekült. Fölfödözték, s a várban – urasági lak – börtönbe
zárták.
Reggel két kanizsai nemzetőrnek kellett a többi fogolyhoz kísérni, hogy
mindnyájukat Egerszegre vigyék. Szerencsétlenségére a sok nemzetőr éppen az
utcán hemzsegett. Azoknak meglátni, s rárohanni, pillanat műve volt. A kísérők
látva a fenyegető veszélyt, fegyveröket védelmül feje fölé tartották, és
visszafelé vezették. Majdnem sikerült megmenteni, már a kapusarkánál voltak.
De e pillanatban Meisze zsidó szűcs mellen ragadta és megállásra kényszerítette.
A másik percben már ropogtak a fegyverek. 8-9 lövés dördült el. Egy golyó
Meiszenek kezén keresztül hatolt a tiszt testébe, a másik egy fiatal vasmegyei
115
nemzetőr combjába fúródott. A többi a montenegrói testén ütött lyukat. Hét
golyót kapott és még ennyivel is az urasági lak hosszú udvarán végig futott, s
aztán lerogyott. A nemzetőrök minden felső ruhájától megfosztották, de még
akkor is annyi élet volt benne, hogy egyik nemzetőrnek – esetleg éppen annak,
ki először lőtt rá – combjába harapott és meghalt.
A kanizsai temetőben porlad.
Délután a vas megyei nemzetőröket annyira elfogta a harcvágy, hogy ellenség
hiányában olyan lövöldözést tettek a két Kanizsa közt: beillett volna jóravaló
csatának is. Míg utóbb a parancsnok a hősies lőporfogyasztást letiltotta.
A kanizsai nemzetőrök napokon át a zsidótemető mellett táboroztak, tartva
attól, hogy Nuzsán más csapatokkal egyesülve visszafordul. Nehogy a várost
készületlen találja: fölváltva őrködtek.
Halis István és Cser József is megemlékezik arról, hogy a fogoly horvát
tiszteket Zalaegerszegre vitték. A dolog részleteiről többet tudhatunk
meg Kovách Ernő naplójából, aki édesapjától ismerte az eseményeket,
aki a foglyokat kísérő csapat vezetője volt.
116
Kovách Ernő: A fogoly horvát tiszteket Zalaegerszegre viszik
1848. október hóban, midőn Jellacsics horvátországi bán a Pákozdi csata után
megretirált Bécs fele, hátra hagyott Zala megyében Nagy Kanizsán egy hátvéd
sereget Gr. Nugent tábornok parancsnoksága alatt, mint egy 3000 embert,
melynek kellett volna az összeköttetést fenntartani közte és Horvátország közt.
Ezt Zala és Vas hazafias megyék nem tűrhették, hogy még egy ilyen csürhelék
nép is garázdálkodjon az országban, összegyülekezett a két megye nemzetőrsége
mint egy 10000 ember Vidos Pál (Kovách téved, helyesen Vidos József)
nemzetőri tábornok alatt és Kanizsa felé vonultak Gr. Nugent horvát seregét
elverni. Azonban a lelkes Kanizsa város népe, meg sem várván hogy ezen sereg
a horvátokat megtámadja, hanem amint azok Kanizsához már közel voltak,
a város népe maga megtámadta a városban levő horvátokat s azok közül mint
egy ezer embert 9 tiszttel együtt elfogott, a midőn a nemzetőrsereg oda érkezett.
Ezen nemzetőrök közt atyám is mint százados a Zalaegerszegi nemzetőrökkel
részt vett.
117
Tanácskozván, hogy mitevők legyenek az elfogott horvátokkal, úgy határozták,
hogy atyám a vezénylete alatt levő nemzetőri századdal kísérje őket a zalaegerszegi
megyei fogházba, addig is még a kormány rendelkezni fog velük.
Úgy is történt, azonban útközben midőn atyám ezeket a horvát foglyokat
Egerszeg felé kísérné, találkoztak több ezerre menő nemzetőrökkel, kiknek a
nagyobb része a diadal után örömükben lerészegedve lévén, meglátván a horvát
foglyokat, nekik rontottak, hogy mindnyájukat agyon kell verni.
Az atyámnak azonban nagy erőmegfeszítéssel sikerült a bősz tömeget lecsillapítani,
a melyben maga is életveszélynek volt kitéve, mert a nemzetőrök még
lövöldöztek is az atyámra, emberei és a horvátokra.
Ennek folytán azután a fogoly horvát tisztek egy köszönő nyilatkozatot adtak
át atyámnak Zala Egerszegen, a melyben nyilvánították, hogy valamennyien
életüket csak ő neki köszönhetik.
118
A következő oldalakon azok közül az 1848 októberi dokumentumok
közül válogatunk, melyek az események kapcsán azonnal íródtak. Itt
olvashatunk először arról, hogy az ellenség parancsnokai miképpen jelentettek
elöljáróiknak gyászos vereségükről. A várost körbezáró magyar
csapatok vezetőjének jelentéseit is megismerhetjük.
Különös, hogy az ellenség több kanizsai vitézségről ír, mint a magyar
parancsnok. Ugyanaz a jelenség hőstettként (Halis a kanizsaiak önfelszabadításaként),
izgágaságként (magyar főparancsnok kénytelen
előbb támadni, mint gondolta), hibaként (nem voltak lefegyverezve a
város polgárai a császáriak jelentésében) mutatkozik meg. Vidos őrnagy
azonban a helyiek hősiessége előtt is tiszteleg: „Kanizsa polgárai
jelesül viselik magukat, s kitűnők az izraeliták, mind bátorságra mind
hazafiúi készségre nézve”.
119
Nagykanizsa és környéke 1848-1849-ben c. kétkötetes okmánytár borítói.
120
Nagykanizsa és környéke 1848-1849-ben
(Részletek a dokumentumgyűjteményből)
227.
Nagykanizsa, 1848. október 4., délután 5 óra Vidos József jelentése ifj.
Pázmándy Dénesnek, a képviselőház elnökének
Miniszterelnöki meghagyás következtében tegnap, azaz okt. 3-án délután 1
órakor itt a csatát megkezdeni kéntelen valék – mivel a kanizsai polgárságot
Nugent rabló csapatjának tagjai a városba megtámadták, s köztük élénk tüzelés-
és öldöklésre került a dolog; magam a 3 vasi, 1 sopronyi zászlóaljakkal
vonultam bé Kanizsára, s tüstént G[róf] Zichy és Ivánkovits zászlóaljparancsnokokat
küldöttem az izraeliták temetőjébe táborozott, 6 álgyóval, röppentyűkkel
s két Haubitzcal védelmezett, m[int]e[gy] 2000 főnyi csapatjának megtámadására;
Ujváry s Gyika őrnagyokat Kiskanizsa felé indítottam fél soproni
z[ászló]aljjal, fele a megyeházát foglalván el; – Nugent foltonos ágyúzás és
tüzelés mellett vonult vissza Sz[ent]miklós felé, s balszárnya seregének a közel
levő erdőből oldalvást tüzelt említett z[ászló]aljaimra, melynek derék fő- és
altisztei, úgy közvitézei férfias bátorsággal haladtak az ellenség után, míg nem
121
az Szentmiklósi helységet fölgyújtván, s ottan előőrködött g[róf] Batthyány
Károl zalai őrnagyot hátravonulásra kénszerítvén, a békövetkezett sötétség
miatt is lehetetlenné vált, a foltonos utazás és zápor által ellankasztott sereggel
az üldözésnek foltatása. G[róf] Batthyány őrnagy bátran viselé magát, s nem
hagyta oda a csatatért, mígnem maga 8 vitézekkel maradott, a többiek
elszéllesztettek.
Kiskanizsánál egy osztál rendes határőr katonaságot támadta meg fennemlített
osztálparancsnokom, Ujváry, Gyika őrnaggyal és a soproni nemzetőrökkel
együtt; itt kemény sortüzelés volt, de e sereg is különös örömömre bátran viselte
magát, több foglyokat, holtakat ejtett, s ellenségünket megszalasztotta, mígnem
a sötétség bekövetkezett.
Kanizsán öszvösen eddig 10 tisztek estek fogságba; egy kapitán
Kiskanizsánál fejvágás és kezén ejtett lövés által került kézre; ennek fia, egy
kadét lábán kapott erős lövés miatt betegházban van, – foglok kétszáz körül,
halottak ötvenen; részünkről eddig csak 1 halott, néhány sebesült van.
Ma regvel 5 órakor ismét erős tüzelés riasztá föl öszves, részent Kanizsán az
utcákon, részint Kiskanizsán szinte a faluba táborozó seregemet. Mintegy 70
illírek támadták meg Kiskanizsán előőrködött II-ik zászlóalji 7. s 9. századai122
mat, melyek férfiasan visszatüzeltek, s kiskanizsai bátor szívű honpolgároktól
segíttetve rövid idő alatt az egész csapatot halomra lőtték.
Sajnos, hogy testvérek egyes emberek hiúságának vagy önnönösségének ill
szomorú áldozataivá válnak.
Itt a nép, mely Nugent-nak Szentmiklóson, Surdon, s gróf Festetich Tasziló
egyik majorján rabló-gyújtogatóként elkövetett gonosztettei miatt a legfőbb
fokig ingerülve van, alig visszatartóztatható a fegyvertelen foglok fölmészárlásától;
így ma regvel egy gyanús, Persits Lipót nevezetű szolgált tiszt, és utolsó
időkbe, mint mondatik, Nugent-nak titkos embere tulajdon szállásomról, a
hercegi házból midőn kivezettetett, a fegyveres nép által megtámadtatott, s az
őt védő Paál soproni helyettes őrnagy mentése dacára agyonlövetett. (…)
Nugent hátrálásba lévő seregét ma délután 4 óráig kereste g[róf] Zichy alezredes
és Ivánkovits őrnagy, de nem található, igen hihető, Légrádnál átkelt
Horvátországba. (…) Egyébként két Haubitzot, több bombákat és lőszer- és
röppentyűs szekereket is vettünk birtokunkba, úgy Kanizsán nagy mennyiségű
lisztet, öltönyöket s egyéb hadi készületeket.
123
228.
Nagykanizsa, 1848. október 4.
Vidos József vasi nemzetőrparancsnok jelentése Nagykanizsa felszabadításáról
Vas megye állandó bizottmányához
Erős csatázás között írom e sorokat, noha jól kidolgozott terv szerint ma reggel
4 órakor szándékoztam Nugent (…) táborát, mely Kanizsán alul, egy jól befalazott
zsidótemetőbe 6 álgyúval, 2 haubitsal védve volt, megtámodni, azonban
déli órákban kanizsai lakosok idő előtt megkezdették az illírek ingerkedését, és
így tegnap délután 1-2 óra közt foglaltam el szerencsésen Kanizsát, 7 tisztek,
mintegy 200 foglyok, mindekkorig bizonyossan nem tudható, de mintegy 100
halott illírek estek áldozatul. (…)
Négy röppentyűs kocsikat, 2 mozsarakat, sok lőszert, bombákat, itt lerakott
2000 mázsa lisztet, sok zabot, katonai öltönyöket, puskákat foglaltunk el.
Ma regvel Kiskanizsa felöl egy csapat ellenség regveli 5 órakor támodta meg
kiskanizsai előőrjeimet, kik a lelkes polgárokkal tüstént ellenállottak. S hetven
halott esett. (…)
Kanizsa polgárai jelesül viselik magukat, s kitűnők az izraeliták, mind bátorságra
mind hazafiúi készségre nézve.
124
232.
Várasd, 1848. október 4. Burits vezérőrnagy jelentése Nugent táborszernagyhoz
E pillanatban érkeztem Varasdra, s Benko lovag tábornok úrtól a következő,
általa is most kapott híreket tudtam meg. Tegnap dél körül a kanizsai polgárok,
akiket nem fegyvereztek le, elkezdték a városban lévő egyes katonákat tűzfegyverekkel
támadni, mire a fölkelők minden oldalról tömegesen – mint
mondják, Batthyány Kázmér vezetésével (valószínűleg Batthyány Károlyról
van szó) – csapatainkra törtek, s miután Nugent gróf alezredes észrevette a
hátában lévő túlerőt, kénytelen volt (…) Zákányon át Légrádra megkezdeni
visszavonulást, ahová ma hajnalban érkezett meg, s ahová még nem érkezett
meg. (…) Veszteségünk jelen körülmények között még nem adható meg, de a
csajkások által hozott két harmincfontos bombavető ló hiányában nem volt
elszállítható, ahogy a 3 fontos üteg egy lőporos szekere is elveszett.
125
236.
Légrád, 1848. október 4. Nugent alezredes jelentése Benko vezérőrnagyhoz
Alulírott jelenti, hogy tegnap délután minden oldalról körülkeríttetvén megtámadtatott.
El kellett hagynom a megszállt zsidótemetőt és az ottani magaslatokat,
s a hátamban támadó ellenséget megtámadnom, hogy magamat keresztülvágjam,
s a visszavonulást Légrádra megtegyem. – Egészen közel állásomhoz
az ellenségbe ütköztem, amely tüzet nyitott rám, azonban az első ágyúlövésre
az ellenség futásban kereste menedékét. Szentmiklósnál és afölött ismét az
ellenségre bukkantunk, amely azonban az ágyútűz elől itt is elfutott. – Éjfél
körül értem a Drávához, ma reggel 9 órára átkeltem rajta, néhány szekér kivételével,
mivel a felhajtás a túlparton elrontatott, itt letáboroztam, s várom a
további parancsokat.
Az ütközetben senki sem esett el, azonban a városban néhányan elvesztek és
elfogattak.
A két 30 fontos bombavető a lőszerrel és 6 kocsival fogatolás hiányában hátramaradt,
valamint egy röppentyűsszekér is, amely egy árokba borult, s nem
tudtuk onnan kiemelni.
126
237.
[Letenyei]Mura-híd, 1848. október 4. Czwetincsanin hadnagy jelentése a varasdi
városparancsnoksághoz
Az ogulini ezred 1. osztálya Narančić százados parancsnoksága alatt
Kiskanizsán volt beszállásolva, s tegnap délután fél öt óra tájban Nugent gróf,
alezredes úrtól azt a parancsot kapta, hogy azonnal vonuljon be hozzá a kanizsai
táborba; alig állt ki az osztály, s parancsoltatott meg a menet, Nagykanizsáról
egy ellenséges oszlop jött szembe csatarendben, mire mindkét oldalról
heves tüzelés kezdődött, s egy órán túl tartott, az osztályt minden oldalról megtámadták,
s kénytelen volt jobbra egy erdő felé visszavonulni, hogy magát a
túlerő ellen védje, ez alkalommal az osztályból 60 fő Narančić százados vezetésével
elszakadt, s nem tudni, mi történt velük. Legalázatosabb alulírott
Hollievich bajtársával és 210 fővel az erdőn keresztül, sok nehézség legyőzése
árán ma éjjel keresztülvágta magát, s reggel 7-kor megérkezett a Mura-hídhoz.
A tegnapi ütközetben legalázatosabb alulírott lova és minden holmija az ellenség
kezébe esett.
127
Amiről a tisztelt városparancsnokságnak azon hozzáadással tétetik a legalázatosabb
jelentés, hogy a tegnapi ütközetben, amennyire az legalázatosabb
alulírott előtt ismert, egy ember elesett, 2 súlyosan és 3 könnyen megsebesült.
A zsidó temető az Ady utcában található most is. A Cserháti iskola épületei
előtt látható, ha a város központjából a vasútállomásra tartunk. Ide fészkelte
be magát Nugent (Nuzsán) a katonáival. Miután kiverték az ellenséget városukból,
a kanizsai nemzetőrök napokon át itt, a zsidótemető mellett táboroztak,
tartva attól, hogy Nuzsán más csapatokkal egyesülve visszafordul.