| 1.11 MB | |
| 2007-11-16 09:00:17 | |
 | |
 | |||||||
Nyilvános  304 | 1235 | Zalai Hírlap 1971.03.14. 062sz 08old - Apám regénye 11 | A következő szöveg a cikkből keletkezett automata szövegfelismertető segítségével: Vértes Judit: Apám regénye Család és állás XI. fejezet Earek a mérlegen A hollókői és horti bukás után majdnem háromnegyed évig nem pályáztam. Otthon éppen KÁTÉ (Kárszói Állástalan Tanítók Egyesülete) gyűlés volt. Beszámoltam a „kegyel-mes" képviselővel való röpke találkozásunkról. Ezután — mintha működő tantestület lennénk — a rendeletek ismertetése volt hátra. — Helyzetjelentés az állástalanságról! — kezdte Székedy Jóska visszafojtott dühvei hangjában. — Adatgyűjteményem a régebbi és újabb rendeletremekek egybevetésén realizálódik: évi 1200 diplomás a szükséglet, 2500 diplomás az évi termelés, így évi 1300 diplomás a fölösleg! — A pontozási rendszer —, mely csak a „tanulmányi előmenetelt", a nyelvtudást, a gép- és gyorsírást, a katonai szolgálatot, a szociális helyzetet... stb. veszi figyelembe —, nagyon „humánus" rendszer. Ebben az .évben nyolcvan férfi és negyven nőtanító nyer elhelyezést. A szónok nem tudta folytatni, mindenki közbekiabált: — Hiszen csak mi vagyunk tizenkilencen! — Hatezerből (kb. ennyi állástalan tanító volt) 120-at! Hallatlan! — Ez csupán két százalék. Felpaprikázódott hangulatban siettem hazafelé. Anyámat és az orvost találtam feleségem mellett. — Mi van? — kérdeztem ijedten. — A kis vendég túl nagynak ígérkezik. Fel kell vinni Pestre! — szólt Vida doktor. — Hová? — A Baross-klinikára. Az esti vonattal induljanak! Itt a beutaló! Másnap délután megszületett a trónörökös. Ismét a minisztériumban A Magyar Királyi Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium előtt álltam ismét. De milyen más most minden. Mint egy gránátos káplár a laktanyából kifelé, úgy léptem én be az Emkávékáem zsilipajtaján, s mentem tovább felettébb határozottan. Könnyű volt most vágtatni fölfelé. Nem állt előttem az állástalan koldussereg, mint két éve. Nincs fogadónap. A várószobák üresek, az ajtók kitárva. Kopogtatok és belépek a kinyitott ajtószárnyon. Köszöntöm a titkárt és máris teszem a fogasra kalapomat, veszem elő névjegyemet. Bizony, volt névjegyem! (Hogy jutottam hozzá? Kijavítottam a Kárszói Hírlap nyomdájának kézi hajtású gépét és ezzel fizettek ki). Szóval fene előkelő állástalan lettem. — Kérem, legyen szíves ezt Huszka őméltóságának bevinni ! Rámnéz, majd a névjegyre. Nem tudja, kiskutyáé-e, avagy nagykutyáé. Koronás-e, vagy sima. Hát szépen beviszi. — Ki ez? — hallom bentről a méltóságos hangot. Nem volt az ellenséges cseppet sem, inkább érdeklődő, csodálkozó. — Nem tudom. Mielőtt bejött, az Aidát dúdolta — referált a titkár. — Engedje be! Aranybánya — máshol — Jó reggelt kívánok! .» __JÓ reggelt! — szólt csendesen és kezet fogott velem. — Kérem, nagyon rövid leszek! — mondtam. — Tessék helyet foglalni! Belesüllyedtem a nagy bőralkotmányba és kissé megzavarva a szokatlan udvariasságtól, mondtam: __ Méltöságos uram! Én elég különös kéréssel jöttem. Mondhatnám úgy is, hogy a folytatás már megvan, csak a kezdés hiányzik. Családom van, másfél napos apa vagyok, csak állásom nincs. — Miből éltek eddig?!?! — Kérem, nekem van keresetem. — Mégis, mennyi? — A havi fixem negyvenegy pengő, hatvanhat fillér. — Hogyan élnek meg ebből? Elmagyaráztam, soroltam. . : — Autót nem tud vezetni? — De igen. — Kérem a nyolcvanas pályázati kimutatást! — Megkeresett az albumban, elolvasott mindent, majd fél órára magamra hagyott. Mire visszajött, felálltam. Üjból leültetett. — Mindent mérlegeltem, amit mondott. Maga bátor ember, nem fél semmitől. Ha elfogadja, adnék magának egy 1500— 2000 pengős állást. Egy szót sem tudtam szólni. — Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de így van. Elvállalja? — Mit kérem szépen? — Hát ezt az állást? — Nem értem. Mit kell csinálni? — Tanítani. — Hol van ilyen állás? — kérdeztem teljesen megzavarodva — Braziliában. — Brazíliában??? \' . > ; — Igen. Ott kellene tanítani a magyar kolóniákon, magyar gyerekeket. Három telep lenne a magáé. Autót is adnak, hogy át tudjon járni az egyik telepről a másikra. Egész kis paradicsomot teremthetne ott magának és a családjának. — Kérem, most született a kisfiam! — Hát addig itthon hagyná őket, amikor megerősödnek, maga után mennének. — Mikor kellene utaznom? — kérdeztem gyámoltalanul, mert éreztem: nem fogadhatom el. — Bizony sürgős. Tíz napon belül. Egy darabig hallgattunk. — Nos, mit szól hozzá? — sürgetett. — Méltóságos úr! Ne tessék haragudni... Nem tudom... Nem tudom megtenni... Nem tudom őket itthagyni. Huszka ügyosztályvezető nagyon sokáig nézett rám elgondolkozva. Ez újra felbátorított. — Végtelenül köszönöm a jóindulatát, de inkább kérnék egy itthoni állást bárhol. Felkelt, kezet nyújtott: — Biztosat nem tudok most ígérni, de lehet, hogy a karácsony meghozza az állást a kisfiú mellé — mondta és mosolygott. — Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! — rohantam kifelé. — A kalapját is vigye kérem! — szólt utánam a titkár. Hát vittem. Engem meg az indulat. Talán lesz állás! Igazi Éliás! Meghozta az új kis élet. (Vége következik) |
