| 3.02 MB | |
| 2011-03-31 15:15:20 | |
 | |
 | |||||||
Nyilvános  394 | 2634 | Rövid leírás | Teljes leírás (6.59 KB) | Április 1 - Bolondok Napja Kosztolányi Dezső: Április Bolondja 1846. március 31-én az Evening Star azt a hírt röpítette világgá, hogy másnap az istingtoni mezőgazdasági palota dísztermében nagyszabású szamárkiállítás nyílik meg. Az olvasók és előfizetők, akik már évek hosszú sora óta ismerték újságjuk megbízható hírszolgálatát, április 1-én megjelentek a fönti helyen, de nem találtak ott semmiféle szamárkiállítást. Tanácstalanul meredtek egymásra. Nemsokára megtudták, hogy a szamarak ők maguk, akik könnyelműen bedőltek a szerkesztőség áprilisi tréfájának. A félreértés harsogó hahotában oldódott föl. Ez hiteles, történelmi tény. Valódiságáról bárki meggyőződhetik, aki föllapozza az Evening Star idézett példányát. Mi, akik ma élünk, el se tudjuk hinni. Olyan ez, mintha ma a Times arra a tekintélyre támaszkodva, melyet a kormány és a hagyomány biztosít neki, március utolsó napján a világhatalmak teljes megegyezéséről, lefegyverzéséről és a béke végleges megszilárdulásáról értesítene bennünket, és másnap dévaj kedvvel tudatná, hogy az egész csak "jól sikerült áprilisi tréfa volt". Ma ilyen rászedés csakugyan elképzelhetetlen. Más idők járnak. A világsajtó megkomolyodott. Túl van léha, diákos kamaszkorán, amikor efféle bohó ötleteket engedett meg magának. Most már egy pillanatra se hiteti el velünk - még egy áprilisi tréfa örvén sem -, hogy szabad reménykednünk, boldognak lennünk, és torkunk szakadtából kacagnunk. Bevallom, hogy ezt sajnálom. Bevallom, hogy a régi, szervezetlen, regényesen hányaveti világsajtót, mely ilyen csínyekre is ráért, titokban kissé bámulom. Bevallom azt is, hogy az istingtoni szamárkiállításról való ugratást a maga éretlenségében is méltányolom, mert nagyképűség nélküli és emberi, mindenesetre épületesebb és veszélytelenebb, mint az az ugratás, hogy az emberiség egy része holnap vagy holnapután, de belátható időn belül szőröstül-bőröstül föl fogja falni a másik részét. Emlékezem, milyen mámor és fölszabadulás fogott el, amikor először jártam áprilist. Valaki azt közölte velem az iskolában, a tízperces szünetben, hogy tintás a fülem. Mi se tetszett valószínűbbnek. Egy első elemisnek, aki a betűvetést tanulja, természetesen tintás nemcsak az ujja és a csuklója, hanem a tarkója és a bokája is. Ennélfogva a füle is tintás lehet. Tüstént megnéztem fülemet egy ablaküvegen. Nyálaztam, dörzsöltem, mosogattam. Nem volt rajta folt. Ekkor ébredtem arra a megismerésre, hogy bolonddá tartottak, de ezen nem bosszankodtam, inkább örültem neki. Egyszerre a lehetőségek tündérvilága nyílt meg előttem. Belekaroltam egy iskolatársamba, aki gyanútlanul ténfergett a folyosón, s azzal a szűz és becsületes ötlettelenséggel, mely hatéves lelkünket jellemzi, értésére adtam, hogy az ő füle szintén tintás, ő is elhitte. A tréfa járványként terjedt. A felnőttek elnézően mosolyogtak rajta. Isteninek éreztem, hogy a hosszú, szürke, sivár évnek van egy napja, egyetlen szeles, felleges és verőfényes napja, amikor a valóság és képzelet, a tények rendszere és az ábránd, az igazmondás és hazugság büntetlenül érintkezhet egymással, s a határsértéseket nem torolja meg senki, sőt mindenki részt vesz bennük, hogy mennél nagyobb legyen a zűrzavar. Ezen a napon vidéken a pesztonkát, aki imént került föl a tanyáról, patikába szalasztottuk a tengeri herkentyű billentyűjéért és olyan botért, amelynek csak egy vége van, Budapesten pedig szakadatlanul csörömpölt az állami sójövedék és elmekórházak telefonja, hogy a becsapottak onnan tudhassák meg jövendőjük titkát. Ajándékokat is küldözgettek, ezüstpapírba csomagolt rothadó burgonyát, penészes salátát és döglött egeret. Ponciustól Pilátusig rohant mindenki, merőben céltalanul. De ez az ide-oda futkosás nem jelképe-e a mi komoly törtetésünknek, mely éppily értelmetlen és esztelen, s ezek az ajándékok nem világítanak-e rá arra, ami különben érték a szemünkben s valójában nem sokkal többet ér, mint a rothadt burgonya, a penészes saláta és a döglött egér? Akárhogy forgatom a kérdést, nem tudom teljesen elítélni április elsejét. Kell egy nap, amikor mindenüvé kitűzhetjük a bolondság rózsaszín lobogóját. Ha tőlem függne, április elsejét hivatalos ünnepül iktatnám a naptárba, a bolondok újévéül. Ekkor huszonnégy óráig trónra ültetném a bambaságot, letaszítanám trónjáról az okosságot, mely oly sokáig bitorolta helyét, már csak azért is, hogy megtanítsam az emberiséget az egyetlen bölcsességre, a dolgok viszonylagos voltára. A színházakban díszelőadás keretében, fölemelt helyárakkal adatnám elő az év legrosszabb darabjait, azoknak a titkos drámaíróknak a munkáit, akiket Shakespeare miatt méltán mellőztek; kinyomtatnám a papírkosarak szemetjét, s kitűnő színészeinkkel szavaltatnám el a pudvás verseket, melyeket az izzadó szorgalom és erőfeszítés valaha megteremtett. Mindössze attól félek, hogy egy nap kevés volna erre a célra. Minden hónapban elkelne egy bolond nap, minden évben elkelne egy bolond hét, minden évtizedben elkelne egy bolond esztendő. A XVI. századtól kezdve dívik az áprilisjáratás. Állítólag IX. Károly francia király első naptárújítása támasztotta ezt a boldog zűrzavart, aki 1564-ben kihirdette, hogy az év nem április elsején kezdődik, mint addig, hanem január elsején, s az újévi ajándékok és szerencsekívánatok nem tavasszal küldendők, hanem télen. Érzésem szerint azonban a szokás sokkal mélyebben gyökerezik, az emberi természet mélyében. Nyilván maga a tavasz incseleg velünk ilyenkor, az csiklandozza, bujtogatja, bizsergeti vérünket, a tavaszi nedvek ifjú feszülése és lüktetése, mely ebben az időben - a napéjegyenlőség idején - Indiában is hasonló bohóságokat művel. Nincs mit szégyellnünk. Azzal, hogy követjük ősi ösztönünket, senkinek sem ártunk. Aki ma április bolondja, annak még nem fejeződött be a pályája. Előtte úgyszólván korlátlan a jövő. Azon a szamárlajtorján, melyen a hivatalnokok a haladó évekkel egyre magasabb fokra és fizetési osztályba hágnak, az április bolondja is tovább juthat, s - amint a mondás ígéri - májusban esetleg már szamár is lehet belőle. Mindez pedig méltányos és megnyugtató. Színházi Élet, 1935. április 7. |
