* Adobe Reader letöltése (PDF fájlokhoz)
268.5 MB | |
2023-01-10 11:51:54 | |
Nyilvános 795 | 707 | NAGYKANIZSA VÁROSI MONOGRÁFIA I. | NAGYKANIZSA Városi monográfia I. kötet ISBN szám: 963 03 3635 9 Ö 963 03 3636 7 I. kötet Nagykanizsa Monográfia I. kötet Műszaki szerkesztő: Brenner Árpád Kiadja Nagykanizsa Megyei Jogú Város Önkormányzata Felelős kiadó: Dr. Kereskai István 1994. Első kiadás 1. utánnyomása Kanizsai Nyomda Kft. — Felelős vezető: Brenner Árpád NAGYKANIZSA Városi monográfia Első kötet Nagykanizsa 1994 írták: Lektorálták: Német nyelvre fordítók: Dr. Cseke Ferenc Gyulai Ferenc Dr. Horváth László Dr. Szőke Béla Miklós Dr. Vándor László Dr. Lovász György Dr. Balázs Ferenc Dr. Szabó István Dr. Patek Erzsébet Dr. Bóna István Dr. Kubinyi András Dr. Molnár Katalin Pröhle Henrikné Dr. Straub Boldizsár Angol nyelvre fordítók: Bartosiewicz László Bassa László Giuglielmo Rachel Szendrey Tibor Szerkesztették: Dr. Béli József majd Dr. Rózsa Miklós és Dr. Rózsáné dr. Lendvai Anna TARTALOMJEGYZÉK* Dr. Kereskai István Nagykanizsa Megyei Jogú Város polgármestere ELŐSZÓ 9 Dr. Cseke Ferenc: NAGYKANIZSA ÉS KÖRNYÉKÉNEK TERMÉSZETI VISZONYAI II Gyulai Ferenc: DÉL-ZALA NÖVÉNYVILÁGA 43 Gyulai Ferenc: DÉL-ZALA ÁLLATVILÁGA 65 Dr. Horváth László: NAGYKANIZSA ÉS KÖRNYÉKÉNEK TÖRTÉNETE AZ ÚJKŐKORTÓL A RÓMAI KOR VÉGÉIG 83 Dr. Szőke Béla Miklós: A NÉPVÁNDORLÁS KOR ÉS A KORAI KÖZÉPKOR TÖRTÉNETE NAGYKANIZSÁN ÉS KÖRNYÉKÉN . . 143 Dr. Vándor László: KANIZSA TÖRTÉNETE A HONFOGLALÁSTÓL A VÁROS TÖRÖK ALÓLI FELSZABADULÁSÁIG . . . 215 MUTATÓK. . . 425 * Részletes tartalomjegyzék a 456-458. oldalon INHALTSVERZEICHNIS* Dr. István Kereskai: Bürgermeister der Stadt Nagykanizsa mit Komitatsbefugnis VORWORT 9 Dr. Ferenc Cseke: DIE PHYSISCH-GEOGRAPHISCHEN VERHÄLTNISSE VON NAGYKANIZSA UND UMGEBUNG 11 Ferenc Gyulai: DIE VEGETATION VON SÜD-ZALA 43 Ferenc Gyulai: DIE TIERWELT VON SÜD-ZALA 65 Dr. László Horváth: GESCHICHTE VON NAGYKANIZSA UND UMGEBUNG VOM NEOLITHIKUM BIS ZUM ENDE DER RÖMERZEIT 83 Dr. Miklós Béla Szőke: GESCHICHTE DER VÖLKERWANDERUNGSZEIT UND DES FRÜHEN MITTELALTERS IN NAGYKANIZSA UND UMGEBUNG 143 Dr. László Vándor: GESCHICHTE DER STADT NAGYKANIZSA VON DER LANDNAHME BIS ZUR BEFREIUNG DER STADT VON DEN TÜRKEN 215 REGISTER 425 * Ausführliches Inhaltverzeichnis s.S. 459-461 TABLE OF CONTENTS* Dr. István Kereskai Nagykanizsa Principal County City Major PREFACE 9 Dr. Ferenc Cseke: NATURAL CONDITIONS OF NAGYKANIZSA AND ITS ENVIRONS n Ferenc Gyulai: FLORA OF SOUTH-ZALA 43 Ferenc Gyulai: FAUNA OF SOUTH-ZALA 65 Dr. László Horváth: THE HISTORY OF NAGYKANIZSA AND ITS SURROUNDINGS BETWEEN THE NEOLITHIC AND THE ROMAN PERIOD 83 Dr. Béla Miklós Szőke: HISTORY OF THE MIGRATION PERIOD AND THE EARLY MIDDLE AGES IN NAGYKANIZSA AND ITS SURROUNDINGS 143 Dr. László Vándor: THE HISTORY OF KANIZSA FROM THE MAGYAR CONQUEST TILL THE TOWN''S LIBERATION FROM TURKISH OCCUPATION 215 INDEXES 425 * Detailed table of contents on pages 462, 463 and 464 ELŐSZÓ Nagykanizsa első tudományos igénnyel megírt monográfiáját tartja kezében a tisztelt olvasó. Több. városismertető kiadvány megjelenése után, a kanizsai vár török uralom alól történt felszabadításának 300. évfordulójára készülve merült fel a monográfia kiadásának gondolata. A terv napjainkra vált valóra. Az első kötet tartalmazza a természeti környezet leírását és a kezdetektől a vár 1690-ben történt visszafoglalásáig terjedő többezer évet öleli fel. Az egyes tanulmányok összefoglalója német és angol nyelven is olvasható. Köszönetet mondok mindazoknak, akik megírták és megjelenését elősegítették. Múltunk feltárása természetesen nem fejeződhet be. Kívánom adjon ez a munka újabb inspirációkat a további kutatáshoz, múltunk alaposabb megismeréséhez! A monográfia elsősorban a szakembereknek szól, de a város múltját megismerni kívánó minden érdeklődőnek ajánlom szíves figyelmébe! Nagykanizsa, 1993. október 25. I Nagykanizsa Megyei Jogú Város polgármestere Dr. Cseke Ferenc NAGYKANIZSA ÉS KÖRNYÉKÉNEK TERMÉSZETI VISZONYAI I. FÖLDTANI FELÉPÍTÉS ÉS A FELSZÍN KIALAKULÁSA i. Földtani felépítés Nagyon változatos és keletkezésükben egymástól jól elkülöníthető medenceüledékek képezik a mai zalai táj aljazatát. Feltárásuk azoknak az olajkutató fúrásoknak köszönhető, amelyeket százával mélyítettek a 30-as évektől. Az alábbi összefoglalás a Kőolaj- és Földgázbányászati Vállalat geológusainak kéziratban lévő elemzése alapján készült és a legújabb eredményeiket tükrözi. A belsőerők okozta változások nagyobb területűek annál, hogy csupán Nagykanizsa közvetlen környezetére szorítkozhatna a vizsgálatuk. Dél-Zala földtani fejlődésének története szorosan kapcsolódik a távolabbi környezetéhez és elválaszthatatlan Észak-Zalától és Dél-Somogytól. Az orogén fázisok alapján különíthetők el a szerkezeti emeletek. A prekambriumba sorolt metamorfitok a bajkáli oro-genézis idején keletkeztek. Ezeket a képződményeket a dél-zalai fúrások nem érték el. Barcs környékén a neo-gén üledékek aljazatát alkotják és földgázt tárolnak. A variszkuszi orogenézis idején az ún. Balatonvonal mentén gránit nyomult az idősebb metamorfitok közé. A magas hőmérsékletű magma újra meta-morfizálta a palákat. (Ez a gránit a távoli Velenceihegységben felszínre is került.) Az újpaleozóos-alsókréta emelet már komoly szerepet játszik a szénhidrogének keletkezése és tárolása tekintetében, így alaposabb elemzés tárgyát képezi. Az észak és dél-zalai fúrásokból összerakható a teljes újpaleozóos-alsókréta üledékciklus rétegsora. A me-zozóos rétegsor Észak-Zalában észak-alpi, Dél-Zalában - azaz Nagykanizsa tágabb térségében - dél-alpi (Bükk-hegységi) típusú. A felsőpermben kezdődik a Thetys-üledékgyűjtő kialakulása, a terület süllyedésével. A legidősebb képződményeket (vöröshomokkő, aleurolit) az újfalui, a semjénházi és a dióskáli fúrásokban tárták föl. Az üledékek vastagsága helyenként eléri az 1000 métert. Különbözik a többitől a dióskáli összlet fordított szerkezeti helyzete, ahol a vöröshomokkő felül van, s a transzgressziós jellegű agyagos-dolomitos-anhidri-tes üledékek pedig alul. A transzgresszió a triász karni emeletében teljesedik ki. A nori és a raeti képződmények már kismérvű regressziót jeleznek, ami az üledékgyűjtő elsekélyese-désében nyilvánul meg és az ókimmériai orogén következménye. Az észak-zalai részmedencében ekkor rakódik le nagyvastagságban az a nori dolomit, amely fontos szénhidrogéntároló képződmény. Dél-Zalában a triász kori karbonátos üledékek Sávolyon kőolajat, Patron és Liszón széndioxidot tárolnak. A triászból üledékfolytonossággal következnek a jura rétegek. Eleinte sekélytengeri mészkövek rakódtak le, majd nyílttengeri pelites-kovás anyagok, s végül újra sekély tengeri karbonátos kőzetek. A délzalai részmedencében Zalakaros és Táska környékén találunk jura üledékeket. Az alsókréta rétegek ugyancsak folyamatosan fejlődtek ki a jurából. Területünkön csupán a Nagytilaj 2-es és Nagylengyel 358-as fúrásban található, és ott eróziós felszínre települt. Az alsó- és felsőkréta időszak fordulóján kipattant ausztriai orogenézis nagy változásokat okozott. Becslések szerint a Bakony-Mecsek közti távolság negyedére zsugorodott. A térszűkülés nyugat felé fokozódott. Ugyancsak az ausztriai orogén eredményeként újult fel, illetve alakult ki a három nagy szerkezeti vonal: a Balaton-vonal, a Gyékényes-Szenta-Kaposvár vonal, valamint a Somogyudvarhely-Szigetvár vonal. Irányukban nagyhosszúságú áttolódások keletkeztek. Létrejött még néhány kisebb feltolódásos szerkezet is: Inke-Pátró vonalától északra, Budafától délre, valamint Észak-Zalában Nagylengyel déli és északi oldalán. (Ezek a kisebb szerkezetek esetleg fiatalabbak is lehetnek!) Felsőkréta-paleogén időszakban kiemelkedett a zalai terület, s ennek nyomán lepusztult a mezozóos üledékek nagyrésze. A denudációs időszakot követően a szenon emeletben kialakult epikontinentális medencében újra üledékképződés kezdődött. Észak-Zalában a több száz méter vastag üledékösszlet túlnyomó része két kifejlődésből áll: kezdőtagja a rudistás mészkő, amely Nagylengyelben a kőolaj fő tárolókőzete; zárótagja az Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai észak-zala i mezozóos eredetű kőolajok egyik fontos anyakőzete, az inoceramusos márga. Dél-Zalában a Bagola I. és a Gyékényes I. fúrásokban tártak fel agyagos-homokos felsőkréta üledékeket. Ezek kifejezetten partközeli sekélytengeri eredetű anyagok. Egy rövidebb ideig tartó kiemelkedés (larami oro-gén) után az alsóeocéntói újabb tengerelöntés következik, zömmel Nummuliteses mészkőképződéssel. Észak-Zalában csak Nagylengyel környékén találtak - vulkánitokat is tartalmazó - eocén üledékeket, de Dél-Zalában egyáltalán nem fordulnak elő. A felsőeocénban a vulkanizmus erőteljes. (Az andezit vonulatok ÉÉK-i irányban nyomozhatok a Velencei-hegységen keresztül!) Ezzel a vulkanizmussal kezdődik az újabb térszűkülést okozó és ennek nyomán Észak-Zalát kiemelő pireneusi orogén fázis. A térszűkülés nyomán egyrészt újabb áttolódások, árkok és gerincek keletkeztek, másrészt a nyomóerő keltette feszültségek hatására ÉNY-DK-i irányú harántvetők jöttek létre (olajcsapdák!). Az oligocén során az egész Zala szárazulat. Az általános lepusztulás anyagai nyugat, illetve délnyu-i. ábra. Mélyszerkezeti viszonyok Dél-Zalában. (Szerk.: Bardócz Béla) Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 15 gat i irányban eltávozhattak, mert oligocén üledékeket nem találtak itt. A neogénen belül az alsómiocén üledékek csak nyomokban kerültek elő a dél-zalai fúrásokból. A kárpáti üledékciklusban, az időszak elején kialakult három kisméretű üledékgyűjtő (tengeröböl) -Lovászi-Budafa-Oltárc; Bajcsa-Belezna-Inke; Ta-rany-Nagyatád-Kadarkut-Lábod-Mecsek - feltöltődött sekély tengeri üledékekkel. Az időszak vége felé''újabb andezit és riolit kitörés jelzi a stájer orogén fázis kezdetét. A terület kiemelkedik és a hatalmas nyomóerő újabb térrövidülést okoz a régi szerkezeti vonalak mentén. A 2-3000 méter vastag plasztikus üledéktömeg ennek hatására felboltozódik, és létrejön a lovászi, budafa-oltárci, az inkei és a nagykorpád-kadarkúti gerinc. Az andezit és riolit vulkanizmus vonulatokat hozott létre Szenta-Kaposvár mélyszerkezeti vonal mentén. Hasonló vonulat keletkezett Letenye-Nagyrécse-Nagyszakácsi irányban is. A vulkanizmus hosszan tartott és északkelet felé tolódott térben és időben. A bádeni-szarmata időszakban a kárpáti emelet végén a korábban kiemelkedett és pusztulásnak indult területek is lesüllyedtek. A süllyedékbe nyílttengeri üledékek, elsősorban pelitek és karbonátok képződtek. A miocén üledékgyűjtő a bádeni időszakban éri el a legnagyobb kiterjedését Zalában. A bádeni végén és a szarmatában regressziós folyamat kezdődik. Az öböl elgátolódik, a vize kiédesül, majd a tenger jórészt feltöltődik és a szárazulattá vált terület pusztulásnak indul. A szarmata rétegek tartalmazzák a kis beleznai mező kőolajkészletét. A pliocén üledékciklusban az attikai orogenézis okozta nagyméretű süllyedés a miocén korit meghaladó tengerelöntést eredményezett. A kialakult alsópannoniai üledékgyűjtő rétegössz-letére a klasszikus hármas tagozódás a jellemző. Az alsótagozatban a peremeken márga-mészmárga, a mélyebb részeken homokosabb üledékek képződtek. A középső tagozatban kőolaj - és földgáztelepeket tartalmazó homokköves-márgás kőzetek rakódtak le (Lovászi, Budafa). A felsőtagozat túlnyomórészt márgából áll. Az alsópannon végén a rodáni mozgások hatására újabb térszűkület következett, amely felboltozódást, valamint újabb ÉNY-DK-i, illetve ÉÉNY-DDK-i irányú harántvetőket eredményezett (Budafa, Lovászi, Vétyem, Ortaháza, stb.). A mozgások hatására ágakra szakadt a tenger és a vizük fokozatosan kiédesedett. A felsőpannoniai időszakban az előzőnél kisebb üledékgyűjtő-medence alakult ki. Az üledékösszlet kezdetben beltórendszerű (lignitcsíkok), a végén a süllyedés fokozatosan lelassul és a beltórendszer feltöltődik a peremekről szállított hordalékkal. Ennek megfelelően az alsó rétegek agyagosabbak, a felsők homokosabbak. A pannoniainál fiatalabb üledékek nagyobb vastagságban az azóta is süllyedő területeken halmozódtak fel. Ilyen az Őrség közepe, a Mura és a Dráva völgye. 2. A mai felszín kialakulása A kelet-zalai úgynevezett meridionális völgyek mai ismereteink szerint komplex genézisűek, de még koránt sem tekinthetjük lezártnak a terület felszínfejlődése körül kialakult vitát (Pécsi 1986). Ezért egy rövid és nagyvonalú áttekintést adunk a korábbi legfontosabb elképzelésekről, majd bővebb ismertetést a terület részletes kutatási eredményeiről. Lóczy (1913) a meridionális völgyek keletkezésével kapcsolatban elvetette az egyszerű vetődés feltételezését. Abból indult ki, hogy a völgyek oldalán egyforma magas a perem, tehát azok árkos süllyedéssel keletkezhettek. Cholnoky (1918) megállapította, hogy a völgytalpak és a gerincek szintkülönbsége nagyjából 90 méter körül van, ezen kívül a völgyek sokhelyütt egészen összeszűkülnek és völgyi vízválasztók találhatók. Ezért: „tektonikus vonalak mentén keletkezett szélbarázdák"-nak tartotta a völgyeket. A hasadások mentén szita szerű horizontális elmozdulások történtek és az ilyen módon összezúzott anyag a defláció útján távozott. A völgyek tehát tektonikus szélbarázdák, a hegyhátak maradékgerincek. Szerinte a lösz a mozgás után telepedett le a magasabb gerincek szélárnyékos lejtőin. „Terasszerű" képződményeket is felfedez a völgyekben, ezeket azonban a hajdani hatalmas szélbarázda fenékszintjének tekinti. Az alaktani formálódást pedig a későbbi folyóvízi erózió bevágó munkája idézte elő. Albert Penck (1909) a völgyeket szélbarázdáknak, a dombokat fosszilis hosszanti dűnéknek tartotta. Az Ős-Duna és mellékvizei átfolyásának a nyomát is látják a meridionális völgyekben. A fent említett sokágú folyó a Dráva-völgy süllyedéke felé tartott (Szádeczky-Kardos 1938 és Sümeghy 1953). Terepasztal-kísérletek alapján arra a következtetésre jutottak, hogy az észak-déli völgyirányok a Duna hordalékkúpjának fejlődése során jöttek létre, valamint az azokat keresztező árkok is. A tektonika nem játszott szerepet a felszín kialakításában (Kádár 1960). A geológiai kutatások közben felfedezték a kőolaj-tartó szerkezeteket, s ez ráirányította a figyelmet a belső erők szerepére. Előbb gyűrődéseket ismernek föl a felsőpannoniai rétegekben (Vendl 1921). Ezután nyugat-keleti boltozatokat és teknőket találtak a mélyben (Pávai Vájna 1943). i6 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai Bizonyítéko k kerültek elő a Keszthely-Gleichen-bergi vízválasztó hátság kiemelkedésére (Ferenczi 1924)-A törésvonalak mentén függőleges elmozdulásokat is feltételeztek (Kretzoi 1936). Az 1930-as és 1940-es évek morfológiai vizsgálatai elvetették a pliocén sivatag feltételezését, a defláció elsődleges szerepét (Bulla 1962). Szerintük a tektonikus hatás is gyenge volt, bár a fővölgyeket tektonikusán preformáltnak tartották. A Keszthely-Gleichenbergi vízválasztó emelkedésével, annak a déli lejtőjén a Dráva felé konzekvens vízfolyások indultak. Tehát a hátság emelkedésével hozzák kapcsolatba a terület fölszabdalásának a folyamatát. A későbbiekben teraszokat is feltételeztek a fővöl-gyekben, amelyek kizárólag finom anyagból épülnek fel, s amit az 1950-es évek elején sikerült igazolni (Lovász 1956). A legutóbbi idők kutatásai alapján az alábbi fejlődéstörténeti kép rajzolódott ki (Lovász 1975). A felsőpannóniai tenger a felsőpliocén időszakra feltöltődött, a vize kiédesült és lassan tóvá alakult. A nyugatról és északról előrenyomuló hordalékkúpok a víztükröt lassan a mai Dráva süllyedéke felé szorítják. A szárazulattá vált enyhe lejtésű felszínen az Ős-Rába és az Ős-Mura kalandozott, miközben aprókavicsból álló takarót terített szét. Ez a kavicstakaró a Zalától északra vastag, a területünkön vékonyabb. Ma a legmagasabb dombtetőkön találkozhatunk a felszíni foszlányaival. A későbbi általános kiemelkedés miatt a többi lepusztult a pleisztocén során és a sekély medencék aljazatában halmozódott fel. Az ópleisztocén során a zalai terület emelkedik. Ennek lassúsága eleinte még nem zárta ki az átfolyó vizeket, csupán bevágódásra késztette őket. A közel egyenletes felsőpliocén térszín magasságkülönbsége ezek után is kicsi, de már megkezdődött a völgyképződés széles laposok formájában. A jégkorszaki klímának megfelelően a lejtők tömegmozgásai egyre fontosabb felszínalakító tényezőkké váltak. A középpleisztocén során alapvető változások kezdődtek. A további emelkedés következtében megszűnt az átfolyó vizek uralma. A Mura és a Rába fokozatosan a mai helyére húzódott, és megkezdődött az elhagyott hordalékkúpok pusztulása. Ezzel Zala kiemelkedett, egyben elkülönült a környezetétől és önálló fejlődésnek indult. Az epirogenetikus emelkedésen kívül az észak-déli irányú vetők mentén szerkezeti mozgások történtek a kelet-zalai területeken. A szerkezeti vonalak irányában és a lejtésviszonyoknak megfelelően a Mura és a Zala völgye felől megkezdődött a Principália- és a Szévíz, valamint azok mellékvölgyeinek a kialakulása. A völgyek kitakarítását főleg a helyi vizek eróziója végzi. Ugyancsak a középpleisztocén során kezdődik a Felsőrajktól a Muráig húzódó 4-5 km széles Principális-völgymedence besüllyedése is. Az újpleisztocénben felgyorsultak a lepusztulási folyamatok és a szerkezeti mozgások. Továbbra is jellemző a lassú emelkedés. Kialakult a korábban még csak formálódó Principális-völgymedence, melynek az újpleisztocén kori süllyedése elérte az 50-60 métert. A Principális és a Sárvíz völgyközi hátsága Felsőrajktól délre lealacsonyodott és délre billent. Nagykanizsánál már csak egész alacsony szigetek jelzik a jelenlétét. A nagymérvű süllyedés Nagykanizsától délre nem véletlen, mert az észak-déki irányú Principális-völgymedencét ÉK-DNy-i irányban - a kialakuló balatoni medencével párhuzamosan - egy széles süllyedek keresztezi, ami a Murától Nagykanizsán és Zalakomá-ron keresztül húzódik 10-15 km szélességben. Előidézője az a hatalmas áttolódás, amely a mélyben alatta húzódik. A süllyedek alacsony területén gyengébb a felszabdalódás, így az egyenletesebb felszín terjeszkedési lehetőséget biztosít Nagykanizsa számára. A két süllyedek felerősítette egymást, és az így keletkezett mocsár védelmezte hajdan Kanizsa híres várát. Az erőteljesen besüllyedt Principális-völgymedence erózióbázisul szolgált a mellékvölgyek számára. Ezek a völgyek lepusztították a magasszintek kavicstakaróját és a völgymedencében halmozták fel (2. ábra). Nagykanizsa Zala 2. ábra. A Principális-völgy geológiai hossz-szelvénye (Szerk.: Lovász György) 1. iszapos homok, 2. futóhomok, 3. kavicsos homok, 4. pannóniai alapkőzet Ugyanez a süllyedek vonzotta magához a Szévíz déli mellékvizeit, és tolta északra a gyengébben süly-lyedő Zala vízgyűjtőjének rovására a völgyi vízválasztót. Ebben az időszakban vastag vályogos-löszös üledék települt a dombtetőkre és az oldalakra. A pleisztocén folyamán jelentékeny teraszképződés is volt. A legidősebb teraszra települt a nagykanizsai vasútállomás és Palin község, az alluvium fölött kb. 12 méter magasságban. A középső terasz Nagykanizsánál a vasútállomás alatt látható kb. 5 méter magasan az alluvium fölött, de ezen van az újudvari vasútállomás is. Az alsó terasz Nagykanizsánál kb. 2 méteres teraszszigetek formájában látható, ilyen teraszszigetre épült hajdan a vár is. ''. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 17 Eze k nem igazi teraszok (Lovász 1975), mert anyaguk lerakásában és kiformálásukban a folyóvízen kívül más erők is résztvettek (3. ábra). A holocénban is folytatódik a völgymedence süllyedése. Eredményeként az elhalt mocsári növényzetből 3. ábra. Domblábi felhalmozódással és folyóvízi akkumulációval, illetve erózióval kialakított terasszerű újpleisztocén felszín általánosított felépítése. (Szerk. Lovász György) 1. homokos, iszapos fluviatilis üledék, 2. vályogos lösz, amelynek alja lejtőtörmelékkel kevert, 3. pannóniai homokos alapkőzet tőzeg keletkezett. Nagykanizsa körül csak kisebb sávokban található, de észak felé Zalaszentmihály-Pacsa vonalában, ahol a Balaton meghosszabbításában keletkezett széles árok keresztezi a meridionális völgyeket, vastag tőzegrétegek keletkeztek. A holocén meleg-száraz ún. mogyoró időszakában a völgy talp magasabbra kiemelkedő homokdombjain mozgásba lendült a homok. A dombok legszebb kifejlődésben Homokkomárom-Hosszúvölgy térségében találhatók, de számottevőek Nagykanizsától délre Be-lezna környékén is. Szélbarázdás-maradékgerinces, helyenként garmadabuckás formák is kialakultak. Az utóbbi évszázadokban maga az ember is alakította a felszínt az erdőirtásaival, a földművelő munkájával, a vizek lecsapolásával, az építkezéseivel, stb. II. ÉGHAJLAT 1. Napsugárzás és felhőzet Nagykanizsa az ország délnyugati részén fekszik. A város feletti évi legalacsonyabb napállás december 22-én 20° 02'', a tavaszi és az őszi nap-éj egyenlőség idején 43° 32'', míg az évi legmagasabb június 22-én 67° 02''. Az országon belüli déli fekvése ellenére a napsütéses órák száma 1800-1900, ami ugyancsak elmarad az Alföld középső részének a 2100 óránál magasabb napfény tartalmától. Ennél 14%-al kevesebb. Ez a hátrányos helyzet vonatkozik - a növénytermelés számára annyira fontos - tenyészidőszak (IV— IX. hónap) napsütésére is, amely nem több 1300-1400 óránál, míg az Alföldön 1500 órán felüli értékeket mérnek. A tenyészidőszaki veszteség valamivel kisebb (11%) az alföldihez képest. Az év legnapfényesebb hónapja a július 270-280 órával. A december csupán 60-70 órás napsütést élvez a rövid nappalok és a túlzott felhőzőttség miatt. Decemberi napsütéses órák száma mindössze 24%-a a júliusinak. A napsütéses órák kisebb száma hátrányt jelent a napfényigényes növények természete esetében (pl. szőlő, barack). Az előnytelen helyzet legfőbb oka az országban is jelentős mértékű borultság. A borult napok évi száma (a felhőzet 80%-nál nagyobb) 100-120. A felhős napok száma meghaladja a derültekét (1. táblázat). A Dunántúl nyugati pereme és a Kisalföld képezi az ország legborultabb térségeit. Itt a borult napok száma mintegy 20%-al meghaladja Nagykanizsáét, ugyanakkor az Alföld közepe hasonló százalékkal napfényesebb. A téli félév rendszeres délnyugati felsiklási frontjai következtében november és február között gyakoriak a ködök Nagykanizsán. A tenyészidőszakban viszont a széles völgytalpakon keletkező kisugárzási köd a gyakori. A ködös napok száma elérheti a negyvenet is (2. táblázat). 1. táblázat. Derült és borult napok átlagos száma. (Nagykanizsa, 1901-50) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV IV-IX. 2,9 4,4 5,i 4,8 5,7 Derült napok 5,7 7,5 9,4 8,9 5,9 2,8 2,6 67,7 42,0 14,6 10,7 8,7 7,9 6,5 Borult napok 5,i 4,i 4,0 5,8 9,5 14,2 16,0 107,1 33,4 2. táblázat. A ködös napok átlagos száma. (Nagykanizsa, 1940-54) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV 4,5 2,3 1,8 0,7 1,4 0,9 0,9 2,9 5,o 5,9 5,i 6,5 37,9 18 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai A nyári évszaki ködök zömét helyi tényezők alakítják ki, mint pl. a domborzati viszonyok, a terjedelmes és vizenyős Principális-völgymedence. A magasabb dombtetőkön jóval kisebb a köd valószínűsége, mint a völgyekben. Csupán az ország hegyvidékei és a folyóvölgyei ködösebbek Nagykanizsánál. Viszonylag szerencsés a város üzemeinek az elhelyezkedése, mivel az uralkodó ÉK-DNY-i szelek csak kisebb mértékben terítik a lakónegyedekre a füstködöt okozó szennyezett levegőt. 2. Hőmérséklet Nagykanizsa a 10,2 C°-os évi átlagos hőmérsékletével az ország hűvösebb tájai közé tartozik. Ennél alacsonyabb értékeket a hegyvidékeken, az északnyugat felé nyitott Kisalföldön, illetve a Nyírségben mértek (3. táblázat). Zala megye melegebb részén helyezkedik el Nagykanizsa. Egyedül Keszthely és a Balaton környéke részesül magasabb hőmérsékletben. A hőmérséklet évi járásának jellege keveset tér el az országostól. Januárban a szárazföldi eredetű száraz és hideg légtömegek elárasztják az egész Kárpát-medencét. Nyomukban felszakadozik a felhőzet és erősebb lesz a kisugárzás. A kihűlt és a néha hóval borított talaj már elvesztette a korábbi (késő őszi) meleg tartalékait. Nagykanizsa és környéke ekkor az ország legenyhébb területeihez tartozik, mivel az Adria és a Földközi-tenger felől érkező enyhe és párás levegő itt érezteti a hatását legerősebben. Ezért alakul ki északkelet felé a vízszintes hőcsökkenési gradiens az országban. Februárban még jobban érvényesül a tengeri légtömegek hatása. A hó már gyakran elolvad, a felszín lassan felenged. A havi középhőmérséklet 1,5 C°-ot növekszik januárhoz képest. Márciusban ugrásszerűen nő a havi középhőmérséklet (5,1 C°). Jelentősen felerősödik az Atlanti-óceán felől érkező ciklonok beáramlása, s az általuk okozott felmelegedés végleg eltünteti a hóta-karót. Áprilisban jelentékenyen növekszik a fölmelegedés, s az előző hónaphoz viszonyítva 4,8 C°-al magasabb a havi középhőmérséklet. Májusban tovább tart az intenzív fölmelegedés (5,0 C°), a sarki eredetű hideg levegő időszakos beáramlása ellenére (fagyos szentek). Nagykanizsa és környéke ekkor már elveszítette azt a hőtöbbletet, amelyet az ország belső és keleti területeivel szemben élvezett. Júniusban a felmelegedés üteme kissé mérséklődik, a beáramló hűvös óceáni légtömegek hatására (3,3 C°). Július a legmelegebb hónap. Gyakori az óceáni légtömegek betörése, s emiatt az előző hónaphoz viszonyított hőmérséklet-emelkedés üteme tovább gyengül (2,0 C°). Mindezek következménye, hogy Nagykanizsa környéke hazánk leghűvösebb területei közé tartozik. Augusztusban már túljutott a havi középhőmérséklet a tetőponton és megkezdődik a lassú lehűlés. A középhőmérséklet csökkenése csupán 1,0 C°. Szeptemberben a lehűlés fokozódik (4,0 C°). A földközi-tengeri légtömegek beáramlása fokozatosan elhal és bizonyos kiegyensúlyozódás jön létre az óceáni és a kontinentális légtömegek között. A csapadék tovább csökken. Az enyhe, napfényes időjárást a hónap vége felé „vénasszonyok nyarának" nevezi a népi megfigyelés. Október elején tart még a kellemes derült idő, de a nyártól örökölt meleg rohamosan csökken a gyengülő és rövidülő besugárzás nyomán (5,4 C° hőcsökke-nés). November az ősz végét jelentő hónap. Folytatódik az előző hónap erőteljes lehűlése. Az 5,4 C°-os csökkenés a besugárzás rohamos visszaesésén kívül, a sarki eredetű légtömegek betörésével kapcsolatos. Némiképp enyhíti a korán jött hidegeket a rendszeresen beáramló nedves mediterrán levegő, s ez jobbára csak itt az ország délnyugati részén érezteti hatását. Eredményeként fordulat következik a hőmérséklet országos eloszlásában. Nagykanizsa a Dél-Alfölddel és Baranyával együtt a legenyhébb térségek közé kerül újra. December hónapban a legkisebb a napsugarak beesési szöge, a legalacsonyabb havi középhőmérséklet azonban mégis késik egy hónapot. A kedvező időjárá- 3. táblázat. Havi és évi középhőmérsékletek Magyarországon és Zala megyében. (1901-50) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV Nagykanizsa - 1 ,0 0,5 5,6 10,4 15,4 18,7 20,7 19,7 15,7 10,3 4,9 1,0 10,2 Sopron - i , 3 0,2 4,8 9,6 14,5 17,6 19,7 18,9 15,3 9,7 4,2 0,5 9,5 Nyíregyháza - 3 ,o - 1 , 1 4,5 10,1 15,8 18,7 20,7 19,7 15,6 9,9 4,i - 0 ,4 9,5 Szeged - 1 ,2 0,6 6,3 11,4 16,8 20,0 22,3 21,4 17,5 II,9 5,9 i,4 11,2 Zalaegerszeg - 1 ,2 0,5 5,5 10,5 15,4 18,6 20,6 19,5 15,6 10,2 4,9 o,9 10,1 Lenti - 1 , 7 - 0 ,1 5,2 10,0 14,9 18,2 19,9 18,9 15,1 9,9 4,8 0,7 9,6 Keszthely - 1 ,0 0,7 6,0 10,9 15,9 19,0 21,1 20,3 16,5 10,9 5,3 1,0 10,5 Dr Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 19 s i helyzetet a gyakran beáramló enyhe és páradús óceáni légtömegek okozzák, amelyek mérséklik a kelet-európai anticiklon hidegét. Következésképp a hőmérséklet csökkenése némileg lelassul (3,9 C°). Az összehasonlításból kitűnik, hogy a hőmérséklet ingása országos viszonylatban a kisebbekhez tartozik. Ennél kisebb csak az Alpok nyúlványainak a területén, illetve a középhegységek közvetlen környezetében mérhető (4. táblázat). 4. táblázat. A hőmérséklet ingása. (1901-50) Nagykanizsa 21,7 °C Zalaegerszeg 21,8 °C Sopron 21,0 °C Pécs 22,7 °C Szeged 23,5 °C Nyíregyháza 23>" °C A léghőmérséklet abszolút maximumainak és minimumainak atlagaival, illetve ezek ingásának mértékével is lehet jellemezni egy terület kontinentalitását. Az eddig említett kiegyenlítettség olyan szélsőségeket is hordoz, amely a mezőgazdaságot keserves körülmények közé juttathatja. Az ingadozás mértéke azonban kisebb az Alföld szélsőségeinél (5. táblázat). meleg advekcióval. A hűvös nyár összefügg a hosz-szabb ideig tartó esős-zivataros időjárással, azaz a hűvös légtömeg advekcióval. A két szélsőség különbsége 23,2 C°. Érdemes megvizsgálni a hőmérséklet tenyészidő-szakra vonatkozó értékeit is, mivel a mezőgazdaságot alapvetően befolyásolja. Ötven év átlagában végzett számítások szerint 16,7 C° (IV-IX. hónap) - kevesebb az alföldi értékeknél - a mezőgazdaság előnyére. Az országos hőmérsékleti adatok 1-2 C°-os eltérései jelentéktelennek látszanak. Ez azonban csak külsőség, mert ha megvizsgáljuk ezeknek a csekély eltéréseknek a hatását egyéb gyakorisági értékekre, már jelentősebb különbségeket észlelünk (6. táblázat). 6. táblázat. Hőmérsékleti határértékek gyakoriságai. (1901-50) Nagykanizsa Zalaegerszeg Csongrád Nyíregyháza Téli nap 24 23 29 34 Fagyos nap 95 94 91 110 Nyári nap 7i 66 84 79 Hőség nap 15 13 25 23 5. táblázat. A léghőmérséklet közepes havi és évi maximuma-minimuma. (Nagykanizsa, 1901-50) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV 10,4 12,8 I9>i 24,6 27,8 Maximumok 3i,4 32,8 32,6 29,1 23,3 16,5 11,2 33,8 - I 3>i - 1 1 ,8 -5=5 - 1 , 1 3,4 Minimumok 7,9 9,6 8,9 4,3 - 0 ,4 - 4 ,7 - 1 0 ,3 - 1 6 ,7 23,5 24,6 24,6 25,7 24,4 Ingás 23,5 23,2 23,7 24,8 23,7 21,2 21,5 50,5 Sok év átlagában a januári középhőmérséklet jelentősen ingadozhat. A 23,5 C° a mediterrán, illetve a sarki kontinentális jelleg érvényesülését mutatja. Az 50 éven keresztül végzett mérések szerint az enyhébb hónapok némileg gyakoribbak mint az átlag alattiak. Ez a tengeries hatás mértékére utal. Ugyancsak 50 év átlagában vizsgált mérsékelten hűvös nyarak aránya nagyobb, mint a forró nyaraké, amely szintén a tengeri légtömegek hatását jelzi. A forró július oka az erőteljes besugárzás párosulása 3. A levegő nedvessége A levegő abszolút nedvességtartalma összefügg a csapadékösszegekkel. A meleg levegő nagyobb befogadóképességének megfelelően a nyári félévben jelentékenyebb. A mezőgazdaság szempontjából nagyon fontos a relatív nedvességtartalom. Magas értéke csökkenti a párolgást és akadályozza a talaj kiszáradását (7. táblázat ). 7. táblázat. A relatív nedvesség (%) havi és évi középértékei. (1901-50) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV Nagykanizsa 81 79 76 70 71 70 70 7i 75 82 84 85 76 Pécs 80 77 72 66 66 64 59 62 68 76 79 80 71 20 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai Nagykanizs a havonkénti hőmérséklet- és csapa-dékátlagaiból számított átlagos évi potenciális eva-potranspiráció hazánk kisebb párolgási értékeinek egyike. Az érték kicsisége elsősorban a nyári félév alacsonyabb középhőmérsékletével magyarázható (4. ábra). 4. ábra. A z évi lehetséges evapotranspiráció területi eloszlása Délnyugat-Dunántúlon, mm-ben. (Szerk. Kakas József) 4. Légnyomás, szél A légnyomás értékeinek az eloszlása nagy jelentőségű a légáramlás kialakításában és ezen keresztül az időjárás változásaiban. Nagykanizsa esetében az éghajlati jelentősége nem számottevő, az évi menet kiegyenlítettsége és csekély ingadozása következtében ($. ábra). Tél 750,1 A légnyomás évi maximumát januárban éri el a szibériai anticiklon nyugat felé való kiterjeszkedése miatt (kontinentális tengely). Tavaszra ez a képződmény megszűnik és a földközi-tengeri ciklonok áprilisban légnyomás minimumot idéznek elő. Ez az alacsony érték nyáron gyengén emelkedik, majd szeptember-októberre kisebb maximumot ér el, amelyet újra némi visszaesés követ. Az alábbi gyakorisági térképek szemléletesen mutatják, hogy a domborzati tényezők mennyire befolyásolják a szélirányokat (6. ábra). 6. ábra. A szélirányok évi gyakorisága Zala megyében. (1901-50) 5. ábra. A légnyomás havi, évszakos és évi középértékei, higanymilliméterben. (Nagykanizsa, 1901-50) Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 2 1 Nagykanizsáná l a Principális-völgy mint meridio-nális képződmény megszűnik. A vízfolyás délnyugat felé veszi útját az alacsony térszínen, ezzel a légáramlások főirányát ÉK-DNY-ra tereli. Ez a széles tektonikus árok szélcsatornaként működik, valósággal utat nyit a Mura-medence felől a felsikló frontok számára is. Nem véletlen, hogy ennek a két iránynak a szélgyakorisági értéke 60%, nagyjából azonos részesedési arányban. Az északi és a déli szelek gyakoriságának az évi átlaga 6%, illetve 7%. A keleti és nyugati szeleké a legminimálisabb. A szélirány gyakoriságok értékei nem nagyon térnek el egymástól az év folyamán. Jellemző a szélcsendes napok alakulása. Évi átlagban Zalaegerszegen és Keszthelyen 25%, míg Nagykanizsán csupán 4%. Ez az utóbbi kétségtelenül az ÉK-DNY-ik szélcsatorna következményeivel függ össze. 5. Csapadék Nagykanizsa környezetének évi csapadékjárása egyenletesebb mint az ország többi részén (8. és 9. táblázat). A tavasz beköszöntésével a kontinentális hatást háttérbe szorítja az óceáni, és ennek megfelelően hónap-ról-hónapra növekszik a csapadék. Maximumát májusban éri el, s ez egyben az év legnagyobb havi csapadékmennyiségét jelenti. A tavaszi magas csapadékösz-szegnek nagy jelentősége van mezőgazdasági szempontból. A nyári csapadék júliusban tetőzik. Az esőmaximumot az óceáni légtömegek beáramlása (Medárd), illetve a hideg betörési frontok zivatarral kísért záporesői biztosítják. Augusztusban csökkenő csapadék jelzi a kontinentális befolyás erősödését. 9. táblázat. A csapadékértékek évszakos eloszlása. (1901-70) Tél Tavasz Nyár Ősz Tenyész-idő IV-IX Nagykanizsa 143 190 232 201 442 Nyíregyháza 103 130 207 141 351 Kecskemét 99 132 154 137 296 Pécs 127 172 193 176 375 Sopron 115 164 244 171 427 Az ősz elején elcsendesednek a nagy légtömegmozgások, a csapadék kevesebb lesz, az óceáni befolyás további mérséklődése miatt. Novemberben azonban újabb csapadéknövekedés következik a nedves középatlanti légtömegek beáramlása nyomán (őszi másodlagos maximum). Ezek a frontok csendes esőket eredményeznek. A kiemelkedően magas nyári és őszi csapadékértékek a mezőgazdaságra nézve előnyös és hátrányos következményekkel is járnak. A téli időszakban a száraz és hideg kontinentális légtömegek elárasztják a Kárpát-medencét és felszaggatják az esetleg zárt felhőtakarót. A csapadék januárfebruárban minimumra csökken. A tél száraz hidegét gyakran megtöri az óceán, illetve a Földközi-tenger felől beáramló enyhe és nedves levegő, amely havazást, esetenként átmeneti hóolvadást eredményez. A téli csapadékvíz felhalmozódása nagymértékben előkészíti a sikeres mezőgazdasági évet, a talaj víztartalékainak biztosításával. Az évi csapadékösszegek országosan is magas értéke elsősorban a város kárpát-medence-peremi fekvéséből származik (8. táblázat és 7. ábra). 8. táblázat. A csapadékértékek havi és évi összegei. (1901-70) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV Nagykanizsa 43 43 46 60 84 79 82 7i 66 65 70 57 766 Kecskemét 28 3i 32 44 56 59 50 45 42 43 52 40 522 Nyíregyháza 30 32 31 42 57 75 63 69 45 46 50 4i 581 Szarvas 32 34 33 45 59 65 50 50 40 4i 5i 43 543 Budapest 39 40 4i 49 66 73 53 50 43 50 63 52 619 Pécs 39 40 43 62 67 71 64 58 53 58 65 48 668 Sopron 34 35 42 52 70 80 90 74 61 56 54 46 694 Kőszeg 37 38 46 59 77 95 99 89 72 61 61 47 78i Keszthely 36 37 40 52 72 78 76 74 62 57 61 49 694 Zalaegerszeg 37 36 42 58 76 85 90 78 68 61 61 48 740 Zalaszentgrót* 42 42 42 55 84 96 95 68 59 59 76 53 771 Lenti* 46 48 44 60 88 97 97 77 62 62 82 57 820 Letenye 42 40 46 62 83 86 88 78 73 69 73 57 797 * 1941-70 22 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 7. ábra. A csapadék évi eloszlása. (1901-50) A z Alföldön lényegesen kevesebb a csapadék, az évi ingadozása viszont nagyobb, így az aszályra ott jóval nagyobb az esély. A Dunántúl keleti részén és a Kisalföldön valamivel jobb a helyzet. Zala megye nyugati és délnyugati területei a leg-nedvesebbek, a Balaton irányába viszont gyorsan csökken a csapadék. Nagykanizsa itt közbülső helyzetet foglal el. A csapadékjárásnál észlelt egyenletesség azonban viszonylagos tényező, a 80 éves észlelési sorban komoly szélsőségek is akadnak. A legtöbb csapadékot 1940-ben mérték: 1216 mm-t, a legkevesebbet 1921-ben: 483 mm-t. Mindkét szélsőség káros a mezőgazdaságra (10. táblázat). A táblázatból kitűnik, hogy a legcsapadékosabb évben is vannak átlag alatti értékek (március, április, június, november) és a legszárazabb esztendőben átlag feletti csapadékok (május, november). Növénytermesztés szempontjából nagyon lényeges a csapadék éven belüli eloszlása. Az előzőeknél is nagyobb szélsőségeket mutatnak a legnagyobb és a legkisebb havi csapadékértékek (11. táblázat). A tenyészidőszak csapadéka átlagosan 442 mm, megközelíti az ország legszárazabb területének évi összegét is. Az aszály ritka, a szántóföldi növények általában elegendő csapadékot kapnak, a rétek-legelők füve gazdagabb mint másutt. A téli félév 324 mm-nyi csapadéka - a csekély mértékű párolgás miatt - elegendő víztartalékot halmoz fel a talajban. A havas napok számának változása - a mediterrán hatásnak erősebben kitett területeken kívül - nagy- 10. táblázat. Legcsapadékosabb és legszárazabb év. (Nagykanizsa, 1901-80) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV 1940 73 78 43 46 136 58 163 210 192 102 56 59 1216 1921 18 32 4 52 93 58 11 39 10 54 90 22 483 //. táblázat. Legnagyobb és legkisebb havi csapadék. (Nagykanizsa, 1901-80) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. mm Év 126 1950 152 1947 159 1937 203 1903 213 1939 191 1943 192 1948 210 1940 192 1940 203 1905 202 1962 153 1903 mm Év 1 1964 0 1949 1 1929 4 1946 12 1917 13 1917 2 1904 5 1947 1 1949 I 1959 1965 4 1924 10 1972 12. táblázat. Csapadékos napok száma, legalább 5,0 mm csapadékkal. (1901-50) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV Nagykanizsa 3,i 3,2 3,4 4,2 5,6 4,8 4,9 4,4 4,i 4,7 4,4 4,i 50,9 Kecskemét 1,6 2,0 2,3 3,3 3,4 3,8 3,o 3,i 3,2 3,4 3,5 2,7 35,3 13. táblázat. Csapadékos napok száma, legalább 20,0 mm csapadékkal. (1901-50) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV Nagykanizsa o,3 0,3 0,3 0,6 0,9 0,9 1,0 0,8 0,9 0,9 0,7 0,4 8,0 Kecskemét 0,0 0,1 0,2 0,2 0,6 0,5 0,6 0,5 o,5 0,4 0,4 0,1 4,i Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 23 14. táblázat. Havas, zivataros és jégesős napok száma. (1901-50) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV Havas napok Nagykanizsa 5,6 4,4 2,5 1,0 - - - - 0,5 2,2 5,o 21,2 Szeged 5,3 3,9 2,2 0,7 — — — - 0,1 1,7 i,7 4,3 18,2 Zivataros napok Nagykanizsa 0,1 0,6 i,4 4,4 4,5 5,6 4,2 2,0 0,8 0,3 0,0 0,0 23,9 Szombathely 0,1 0,1 0,5 2,0 4,6 6,5 7,9 6,3 i,7 0,8 0,2 0,0 3i,7 Jégesős napok Nagykanizsa 0,0 0,0 0,2 0,6 0,8 0,5 0,3 0,1 0,2 0,0 0,0 0,0 2,7 Kisújszállás 0,0 0,0 0,2 0,0 0,3 0,2 0,1 0,1 0,1 0,0 0,0 0,0 1,0 mértékbe n függ a magassági viszonyoktól, a konti-nentalitás mértékétől (14. táblázat). Nagykanizsa magasabb csapadéka az országos átlagnál több havas napot és vastagabb hótakarót eredményez. Azonban az időnként betörő enyhe és esős légtömegek gyakran megrövidítik ezt az időszakot. A 300 m tszf.-i magasságú dombhátakon (pl. az újudva-ri tv-torony környezete) néhány nappal meghosszabbodik ez az időszak. A havazás első és utolsó napja a lehető legszabálytalanabb módon ingadozik, törvényszerűséget nehéz megállapítani. A hótakarónak nagy a szerepe a vízháztartásban, ezen keresztül a mezőgazdaságban. Zivatarok szempontjából a nagykanizsai terület -összehasonlítva a szombathelyi zivatargóccal - nyugalmas területek közé tartozik. Ugyancsak szeszélyes - a zivatarokat kísérő -jégeső jelensége, mértéke országos viszonylatban is jelentős. A kártétele keskenyebb sávokban minden évben jelentkezik. III. VÍZFÖLDRAJZI ADOTTSÁGOK 1. Felszíni vizek A) FOLYÓVIZEK Nagykanizsát kettészelő Principális-csatorna vezeti le a 4-5 km széles völgymedence, valamint a meridio-nális dombok kisebb-nagyobb völgyeinek vízfeleslegét. A Principális-völgyet a keresztirányú süllyedékek és az oldalvölgyek benyomuló hordalékkúpjai rossz lefolyású, pangóvizes területté tették, sőt helyenként kifejezetten elmocsarasították. Az árvizek lefolyásukat keresve kalandoztak az ártéren, mivel a kisesésű völgytalpon nem alakult ki egységes meder. (A középkori vár védelme érdekében mesterséges gátolá-sokkal is akadályozták a lefolyást.) A mocsárvilág a közlekedés komoly akadályát képezte. A mai 7-es számú főközlekedési úttal párhuzamos K-NY-i útvonal már a római korban északról kerülte meg a mocsarat, és a Sormás-Homokkomá-rom-Korpavár-Lazsnak helységek irányában vezetett át a völgyön. A 18. századtól a katonai szempontok elvesztették a jelentőségüket, a szaporodó népesség pedig újabb területeket kívánt művelés alá fogni. Ennek nyomán még ebben az évszázadban kiásták az első csatornákat. Az első komoly lecsapolási munkát az 1906-ban alakult Kógyárberki Lecsapoló Társulat végezte a várostól északra, amely egységes csatornába gyűjtötte (és a városra zúdította) a vízgyűjtő felső területeinek a vizeit. Ezután a vízrendezést már nem lehetett tovább halasztani Nagykanizsán sem, és létrehozták a Principálisvölgyi Lecsapoló Társulatot, amely az I. világháború alatt egységes rendezést végzett. Azonban ez sem hozott tartós javulást. Az államosítás után az elhanyagolt csatornák föliszapolódtak. 1968-ban korszerű és egységes tervek alapján, gépi munka alkalmazásával újabb vízrendezés kezdődött. Ezek a munkálatok sem oldották meg véglegesen a lecsapolások ügyét. Az erőteljes föliszapolódások miatt átlagosan 5 évenként ismételni kellene a kotrásokat. A Principális-csatorna vízjárásának megállapításához a nagykanizsai mércénél mért vízhozamok alapján elemeztük a lefolyásviszonyokat. A vízjárás tükrözi a csapadék és a hőmérséklet szabta évi menetet (8. ábra). A lefolyás decemberben - a hidrológiai tél közepén - éri el a maximumát, amikor a vízzel telítetté váló talaj nem képes elnyelni a csapadékot és az olvadékvizet. Az alacsony hőmérséklet miatt lecsökkent párolgás ugyancsak fokozza a lefolyást. Az anticiklonális jellegű januárban kisebb a vízhozam. Ezt a hóalakban hulló csapadék és a tartós fagy váltja ki. 24 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 15. táblázat. Néhány vízfolyás fajlagos vízhozamának, illetve a legnagyobb és legkisebb vízhozam hányadosának összehasonlítása 8. ábra. A Principális-csatorna átlagos havi és évi vízhozama, és a havi hőmérséklet és csapadék átlagok Nagykanizsán hidrológiai évszakbeosztás alapján. (1960-69) Másodlago s maximum alakul ki februárban és márciusban a hóolvadás következtében. A vízfolyások vizét nem apasztja számottevő módon sem a kevés csapadék, sem a kissé megnövekedett párolgás. A tavasz végén és a nyáron a megszaporodott csapadék kissé lassítja a vízhozam csökkenését, de az végül is augusztus-szeptemberben eléri a minimumot. A mérséklődő intenzitású és mennyiségű csapadék nagyrészét elnyeli a kiszáradt talaj és fogyasztja a magas párolgás. A Kelet-Zala kisebb mértékű kontinentalitását igazolja a Principális-csatorna vízjárásának kisebb abszolút szélsőségi hányadosa (15. táblázat). Az ausztriai Isel az örök hóból, illetve a kiemelkedően magas csapadékból táplálkozik. Vízgyűjtője alpesi jellegű, s ennek megfelelően magas a fajlagos lefolyási érték. A Mezőföldön csordogáló Váli-víz alacsony fajlagos lefolyása, valamint hatalmas abszolút szélsősé-gességi hányadosa a - kontinentális jellegnek megfelelően - a legnagyobb és legkisebb víz óriási különbségét mutatja. Fontos szerepet játszik a domborzat síksággá szelídülése, a laza üledékekkel borított felszín jó vízelnyelő képessége. A Principális-csatorna vízgyűjtő területén viszonylag kiegyenlített és országos viszonylatban ma- Sorszám Vízfolyás Vízgyűjtő terület, km2 Fajlagos vízhozam, m3/sec • km2 LNQ LKQ 1. Isel 1198 31,90 163,6 2. Váli-víz 220 2,09 2666,0 Principális3- csatorna* 301 4,66 78,6 4- Péti-víz 59 , 11,86 26,0 * A Principális-csatorna adatai nem a teljes vízgyűjtőre (610 km2) vonatkoznak, csupán a Nagykanizsától É-ra lévő területre. gas a csapadékátlag. A lefolyást befolyásoló morfológiai és kőzettani feltételek a síkság és a hegység közötti átmenetet jelzik. A felszínt laza üledéktakaró borítja. A fajlagos lefolyási érték és a szélsőségi hányados ezt az átmeneti helyzetet tükrözi. Sajátos a karsztforrásokból táplálkozó Péti-víz kiegyensúlyozott vízhozama és a magyarországi viszonyok között magas fajlagos lefolyása. A Principális-csatornán 5,0-5,0 árhullám vonul le átlagosan a hidrológiai nyár és tél során, a gyakori záporesők, illetve eső és az olvadás együttes hatásaként. A hidrológiai tavasz átlagosan 4,9 árhullámával szorosan utána következik, s ezt 4,4-el az ősz követi. Az adatokból kiderül, hogy az árhullámok számát tekintve nincs nagy különbség az egyes évszakok között. Ezek is igazolják a terület kiegyenlített csapadékjárását. A legtartósabb árhullámok a hidrológiai tavasz idején alakulnak ki, amikor a fagyott altalaj, az eső és a hó, a magas talajvíz, valamint a gyenge párolgás miatt sok víz kerül a patakokba. Ezt a víztömeget a rendkívül kisesésű Principális-csatorna (0,4%), lassan vezeti le. Tartósság tekintetében alig marad el a tavaszi mögött a téli negyedévi érték. A tavaszi időszakkal kapcsolatban említett tényezők lényegében itt is hatnak, s ezeken kívül fontos szerepe van a többnapos esőknek. Az alacsony őszi és a még alacsonyabb nyári értékek a csapadék gyors lefutásával, a nagy párolgással, és a talaj fokozott vízelnyelő képességével magyarázható. Az ősz végi esők módosítanak ezen a képen. A fentieket igazolja az alábbi adatsor, ahol megvizsgáltuk a Principális-csatorna árhullámainak vízhozamát a vízgyűjtőre hullott csapadék százalékában. XI. XII. I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. (I 21,6 22,5 24,2 69,8 59,9 42,4 13,8 8,9 11,0 10,0 8,1 14,3 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 25 16. táblázat. A részvízgyűjtők néhány jellemző mérőszáma Vízfolyás neve Vízgyűjtőterülete*, km2 Erdősültsége, % Fajlagos vízhozama i/sec • km2 Kisvízhozama, i/sec Magassági indexe Kámáncsi-patak 3,5 56 _ 1 264 Lazsnaki-patak 8,6 62 0,2 2 281 Palini-patak 3,7 1 0,4 2 249 Homoki-patak 14,0 45 i,9 28 198 Mántai-patak 33,4 39 o,9 26 202 Bakónaki-patak 71,0 18 i,5 105 234 * vízmérés fölött Kis vízfolyások vízjárása. Nagykanizsa területét hat - a Principális-csatornába ömlő - kisebb mellékpatak érinti (9. ábra és 16. táblázat). A részvízgyűjtők kicsik és rövidek, a Principális-vízgyűjtő észak-déli irányban hosszan elnyúló alakja miatt. A mellékpatakok vizsgálatát a fajlagos vízhozamuk segítségével végeztük, melyet a havonta észlelt kisvizi hozamok alapján számítottunk. A fajlagos vízhozamot meghatározza a vízgyűjtőre hullott csapadék nagysága, befolyásolja a talaj, a domborzat, a völgysűrűség, és a vízrendezés állapota. A részvízgyűjtők kicsisége és egymáshoz való közelsége miatt a csapadékviszonyokat nagyjából azonosnak vehetjük, így a befolyásoló tényezők különbözősége határozza meg az egyes mellékpatakok fajlagos vízhozamát. Ezen az alapon a hat kisvízfolyást négy kategóriába sorolhatjuk. 1. A legkisebb fajlagos vízhozamúak a vályogos felszínű, meredek és erdős domboldalú Palini, Ká-máncsi és Lazsnaki vízfolyások. A meredek domboldalak vizet nehezen áteresztő vályogos felszínén gyorsan lefut a csapadékvíz, az erdők lombfelülete nagy mennyiségű vizet párologtat el. 2. A legnagyobb fajlagos kishozamú vízfolyás a Homoki-patak, mintegy 80%-ban homokos-alluviá-lis térszínekről gyűjti a vizét, tehát jó vízelnyelő és rossz lefolyású felszínekről. Az így felhalmozott vizet tovább növeli a völgymedence alluviumában dél felé szivárgó jelentős mennyiségű talajvíz. A 45%-os erdősültség vízfogyasztó hatása is közrejátszik, hogy a nyári időszakban a talajvíz mélyebbre süllyed. 9. ábra. Nagykanizsa folyó- és állóvize. 26 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai A homokos-alluviális jellegű Homoki-patak vízhozama különösen függ a meder kotortsági állapotától. 3. A Mántai-patak vízgyűjtőjének a felső szakasza a Lazsnakiéhoz hasonlóan erdős és nagy reliefenergiájú, s ennek megfelelően kis fajlagos lefolyású. A vízgyűjtő déli felének homokos-alluviális térszínén viszont nagy a lefolyás. Ebből a kettősségből ered a Mántai-patak közepes fajlagos lefolyása. 4. Vályogos felszínű, de - kivéve a legfelsőbb szakaszát - lankás, és művelt lejtőjű, nagy völgysűrűségű Bakónaki-patak fajlagos kisvízhozama viszonylag magas. A lankás domboldalak szántói elősegítik a beszivárgást. A nagyobb völgy sűrűség, valamint a fő-vízfolyás mesterséges kimélyítése nagyobb mértékben megcsapolja a domboldalak és az alluviumok vizeit. A Bakónaki-patak táplálja a Csónakázó-tavat, a város legnépszerűbb kirándulóhelyét. B) TAVAK Nagykanizsa területén két mesterséges tavat találunk. Az egyik a 40 hektáros Csónakázó-tó, amely a környezetével a város egyik szabadidő központját képezi, másik a 23 hektáros Palini-halastó, az Alkotmány TSZ tulajdonában. A Csónakázó-tavat a Bakónaki-patak felduzzasztásával nyerték. Ebből adódik a hosszan elnyúlt alakja. A hely kiválasztását a szép környezeti fekvés, a városhoz való közelség és az elegendő vízutánpótlás indokolta. Hamarosan nagyon kedvelt kiránduló hellyé vált. Hátránya, hogy a 38,5 km2-es vízgyűjtője zömmel művelt terület, északi részén meredek domboldalakkal, ahonnan a lefolyó és szivárgó vizek a talajjal együtt sok kemikáliát is belemosnak. Sokat szennyez a területén lévő két község is. Ezeket a tényezőket ma kivédeni nem tudjuk, legfeljebb állandóan kezelt előtározókkal lassítani lehet a feltöltődés és a szennyeződés mértékét. így talán elkerülhető lesz az 1987-es évihez hasonló óriási halpusztulás (15 tonna). A Palini-halastó szerencsésebb felépítésű létesítmény. Közvetlenül a Principális-csatorna mellett fekszik, belőle táplálkozik. Az oldalról jövő vizeket árokkal távoltartják. Halat és víziszárnyasokat egyaránt tenyésztettek az 50-es évek második felében létesített tóban. A víziszárnyas tenyésztés és a tó elhanyagoltsága következtében a növényzet elburjánzott, s emiatt fertő állapotba került. Általában megfogalmazható, hogy a begátolással létesített tavak Zalában rövid életűek. Valaha sokkal több volt belőlük, de feltöltődtek és eltűntek. Csupán soha ki nem fizetődő hatalmas költséggel lehet őket huzamosan fenntartani. Előnyösebb lenne, hogy a Principális-völgymedence kevésbé hasznosított részein a felszíni vizek kizárásával, csupán a talajvízre építenének tavakat. 2. Felszín alatti vizek A) TALAJVÍZ A csapadék leszivárog a felszín alá, egészen az első vízzáró rétegig, s fölötte felhalmozódva talajvizet képez. Általában 25-30 m mélységig soroljuk ebbe a kategóriába a vizeket. A város alatt mindenütt megtalálható talajvíz legfontosabb jellemzőit az alábbiakban vázoljuk. A talajvíz „lustán" követi a domborzat alakzatait. A völgytalpakon nagyon közel van a felszínhez, a domboldalakon felfelé haladva, egyre jobban elhajlik tőle. (A domboldalakra felhúzódott falvak legmagasabban fekvő házainak a helyét, a gazdaságosan feltárható talajvíz határozta meg.) A dombsági jellegnek megfelelően a talajvíz állandó mozgásban van. A dombhátakban felhalmozódott víz lassan a völgytalpak felé szivárog, s közben egyre közelebb kerül a felszínhez. A völgy talpak peremén -ha a szerkezeti viszonyok lehetővé teszik - források formájában felszínre kerül, ha nem, akkor a völgytalpba szivárogva távozik. Főleg a mélyebb ásott kutakban jól észlelhető a vízszint évi ingadozása. Nagyobb az ingadozás a magasabb térszíneken, illetve a finomabb szemcséjű rétegekbe telepített kutaknál. A finom (iszapos, agyagos) kőzetek szemcséinek szabad hézagtérfogata kicsi, így az adott vízmennyiség jobban megemeli a talajvízszintet, illetve csökkenéskor mélyebbre húzódik. A legalacsonyabban fekvő völgy talpak talajvize ingadozik legkevésbé, mert a völgyoldalak felől szivárgó vizek nem engedik mélyre süllyedni, a magasra emelt vizet pedig a felszíni lefolyás és a párolgás csökkenti. A talajvízjárás tekintetében egy határozott évi menet figyelhető meg és ez összefüggésben van a hőmérséklet és a csapadék járásával is (10. ábra). A talajvíz télen halmozódik fel, a jelentéktelen párolgás nyomán megnövekedett csapadékszivárgás 70. ábra. A talajvíz, valamint a csapadék és a hőmérséklet évi menete hidrológiai évszakbeosztás alapján. (1956-70) Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 27 77. táblázat. A Principális-csatorna vízgyűjtőjének vízháztartási viszonyai. (Lászlóffy-Szesztai, 1901-50) XI. XII. I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. Évi /o Csapadék, mm 65 54 4i 40 44 60 79 76 78 73 68 72 751 IOO Terület párolgás, mm 13 7 9 12 27 5i 96 106 105 84 59 3i 600 80 Lefolyt vízmennyiség, mm 52 47 32 28 17 9 - 17 -30 -27 - 11 10 4i 151 20 miatt . Tavasz elején tovább emelkedik a talajvízszint és eléri az évi maximumát, majd lassan csökken. A nyári nagyobb csapadékösszeg sem képes ellensúlyozni a megnövekedett párolgást, amely gyorsan felhasználja a víztartalékot és így az ősz az alacsony talajvízállás időszaka lesz. Tehát némi fáziseltolódással a hőmérséklet és a csapadék évi menetét követi a talajvíz évi járása. A talajvíz sokévi közepes ingadozását a megelőző évek alacsony vagy magas csapadékmennyisége eredményezi. Az egymást követő kevés csapadékú évek hatására a talajvíz alacsonyra süllyed, a források egy-része elapad. A szárazság miatt sínylődik a növényzet. Szerencsére Nagykanizsa környezetében az országosnál ritkább az ilyen időszak. A túlságosan nedves évek sem előnyösek a mezőgazdaság számára, hiszen áradások, belvizek, meg-munkálatlan talajok, stb. okoznak gondokat. A talajvizek hőmérséklete tükrözi a tárolókőzet hőmérsékletváltozásait. A téli időszakban lehűlt talaj lehűti a talajvizet is, a nyári meleg viszont felmelegíti. Ez a folyamat annál inkább érvényesül, minél közelebb van a talajvíz a felszínhez, és minél lassúbb a talajvíz áramlása. A vizsgálatok szerint 10-11 m mélységben felveszi a talajvíz a terület évi középhőmérsékletét. (Még a nyitott talajvízkutakban is legfeljebb 1-2 C°-ot változik a víz hőmérséklete ebben a mélységben a téli és a nyári időszak között). A 20 m-nél mélyebb ásottkutak vízhőfoka már meghaladja Nagykanizsa évi középhőmérsékletét, ami a Föld belsejéből származó meleg következménye (11-12 C°). A talajvizek tisztasága már a múlté. A lehullott csapadék feloldja a felszín és a talaj szennyeződéseit (trágya, műtrágya, permetezőszer, egyéb ipari anyagok), és a mélybe szállítja. Minél közelebb van a talajvíz a felszínhez, annál kevésbé képes megszűrődni. A KÖJÁL vizsgálatai szerint a nitrit, a nitrát és a bakteriális szennyeződés a legtöbb kútban már közeledik az egészségre káros mértékhez. A talaj és a víz szennyeződése tovább fokozódik. (Szerencsére Nagykanizsán és a hozzá tartozó külterületeken már kevesen használják ivóvíz gyanánt, de ipari és öntözővízként még jól hasznosítható.) A talajvízkészletnek Nagykanizsa ellátása szempontjából ma már nincs különösebb jelentősége. Legfeljebb az alluviális fekvésű Kiskanizsa felszínközeli talajvizét használják fel a kiterjedt zöldségeskertek öntözésére (bár itt is kényelmesebb a nyomás alatt lévő vízvezetéki ivóvízzel locsolni!). A talaj víztartó rétegek vékonyabbak a rétegvíztartó összleteknél, ezért a kinyerhető vízmennyiség is kevesebb. Abból a szempontból viszont előnyösebbek a körülményei, hogy a talajvíz a lehullott csapadékból évente pótlódik. A völgytalpak vízutánpótlása a legnagyobb, ezenkívül közel van a felszínhez, tehát itt a legcélszerűbb a felhasználása. B) VÍZMÉRLEG A Principális-vízgyűjtő vízzel való ellátottságát a vízháztartási viszonyok vizsgálatával mérjük. A vízháztartási egyenleg bevételi oldalát a területre hullott csapadék alkotja (az esetleges öntözővíz is!), a kiadási oldalát a lefolyt és elpárolgott vízmennyiség (17. táblázat). A kiadási oldal részletesebb vizsgálatából kitűnik, hogy májustól augusztusig a területi párolgás átlagai meghaladják a lehullott csapadékot. Ezzel párhuzamosan a patakok vízhozama csökken, némelyik kiszárad. Az év további nyolc hónapjában a csapadék több mint a párolgás. Évi vonatkozásban a csapadékösszeg 80%-a elpárolog, 20%-a lefolyik. Ellenőrzés végett a nagykanizsai vízmérce adataira támaszkodva kiszámítottuk a 10 esztendő alatt lefolyt víztömeget, valamint összegeztük az ugyanezen időszak alatt a vízgyűjtő északi és középső területeire hullott csapadékot, általában 5-6 csapadékmérő állomás adatát átlagoltuk. A kapott eredmények megerősítik a szakirodalomból vett adatokat annak ellenére, hogy csupán 10 év értékei álltak rendelkezésre (18. táblázat). 18. táblázat. A Principális-vízgyűjtő északi részének lefolyása a nagykanizsai vízmérce adatai alapján 1960-69 Csapadékösszeg Lefolyás Párolgás m3 2 328 838 000 442 603 039 1 886 234961 0/ /o 100 19 81 28 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonya A 19%-os átlag csupán a Nagykanizsától északra folyó vízgyűjtőrész lefolyási viszonyait tükrözi. A déli terület lefolyási értékei meghaladják a 19%-ot, mivel ez a vízgyűjtő legcsapadékosabb része. C) RÉTEGVIZEK A mélyebben fekvő kőzetrétegek hézagaiban felhalmozódó vízkészlet alkotja a rétegvizeket. Ez a vízkészlet több százezer éven keresztül érintetlen volt, egészen a feltárásáig. Nagykanizsa rétegvizei elsősorban a Bakony felől pótlódnak, kisebb mértékben az Alpok peremhegységei irányából, de lehetséges egy egészen kis mértékű kapcsolat a felszínnel is, a felső vízzáró agyagrétegek helyenkénti kiékelődése miatt. Ez az utóbbi inkább a magasabban lévő rétegvizeket érinti. Mivel a rétegvíznek jelentéktelen a felszínnel való közvetlen kapcsolata, ezért tiszta, viszont az utánpótlása lassú a beszivárgási terület nagy távolsága és a közbeeső töréses szerkezetek akadályozó szerepe miatt. A Nagykanizsa alatti rétegvizeket a völgyekbe telepített 80-250 m mélységű artézi kutakból szivattyúzzák a felszínre. A 100-150 m vastag pleisztocén-felsőpliocén takaró alatt fekvő felsőpannóniai homokok tárolják a kitermelésre érdemes készletet. A vízadó rétegek két szintben helyezkednek el. A felső szint 100-130 m, az alsó szint 200-230 m között található. A víztartó rétegeket agyagos üledékek választják el egymástól. 11. ábra. A rétegvizek termelésterhelhetősége Délnyugat-Dunántúlon. (1984) Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonya 29 19. táblázat. Néhány nagykanizsai rétegvízkút adatai A kút száma Mélység, m Vízhozam, l/perc Hőmérséklet, °C Nyugalmi vízszint, m Üzemi vízszint, m Práter C 150 600 14 - 6,1 - n 5 5 D 119 380 16 - 6,3 - 1 4 ,3 E 247 560 17 - 7,3 - 9,i Ligetváros Ill/a 120 400 16 —12,0 - 1 8 ,0 Bagola I. 200 210 17 - 1 4 ,8 - 1 7 ,8 IV. 140 180 16 - 1 2 ,0 - 1 8 ,0 A rétegvizek völgyek alatti jelentékeny mélysége jelzi, hogy a kiemelkedő és erősen felszabdalt dombhátak rétegvize lecsapolódott a völgyek kivésése során. A geotermikus gradiens alacsony értékeinek megfelelően (18-22 m/C°) a rétegvizek hőmérséklete viszonylag gyorsan emelkedik a mélység felé. A 100-130 m mélyről származó vizek átlagos hőmérséklete 16 C°, míg a 200-230 m-ről már 20-21 C°-os vizet nyernek. Az egyik 250 m mély kút talphőmérséklete 25 C°. A rétegvízkészlet nagyságát az Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984) adatai tárják fel. Eszerint Nagykanizsa a megye rétegvizekkel legjobban ellátott területe (11. ábra). Ennek ellenére mérsékelt készletekkel rendelkezik a város, hiszen a homokos, homokköves víztartórétegek pórustérfogata kicsi, nem hasonlítható a karsztos területek nagy vízhozamaihoz. Az 50-es években a fejlődő ipar nagyobb szükséglete miatt erőteljesen megnövekedett a kitermelés. Eredményeként a kutak üzemi vízszintje katasztrofálisan lesüllyedt, így újabb víznyerési lehetőség után kellett nézni (19. táblázat). Jelenleg a rétegvizek mérsékelt termelése folyik, nem várható újabb tartalékföltárás, az érdeklődés a nagy lehetőségeket tartogató Mura menti partiszűrésű vizek felé irányul. 20. táblázat. Nagykanizsa alatti rétegvizek fontosabb vízkémiai adatai. (1988) Kutak F G E C D Lúgosság 7,o 6,6 7,4 6,8 6,1 Összes keménység, Nkf 16,4 26,4 19,5 15,8 15,9 Ammónia nyom 0 0,25 0,06 0 Vas, mg/l o,45 1,0 0,92 0,50 0,26 Klorid mg/l 8 10 6,4 12 4 Nitrát mg/l 0 0 0,25 0 0 Nitrit mg/l nyom 0 0,30 0 0 A rétegvízkutak vízminőségét rendszeresen vizsgálják. Ebből az anyagból ragadunk ki néhány jellemző adatot. (20. táblázat). A víz jó minősége állandó, sőt valószínűsítik, hogy a helyi Sörgyár sörének jó minőségéhez ez is hozzájárul. Egyedül a vastartalom haladja meg az engedélyezett mértéket. D) TERMÁLVIZEK Amennyiben a fúró nem áll meg 2-300 m mélységben, hanem lehatol több száz, vagy ezer méterre, a kitűnő ivóvíz helyett sókkal telített forróvizet tárnak föl, amely szerencsés sóösszetétel esetén gyógyhatású is lehet. Nagykanizsa területének nagyobb északi része a Letenye-N''agykanizsa-Csákány vonalában húzódó mélyszerkezeti egység fölött helyezkedik el. Ez a szerkezet egy olyan „teknő", ahol a mezozóos alaphegység elsüllyedt, s a fúrók még nem érték el azt. Ilyenformán a termálvizek tározó kőzete a felsőpannóniai homok és homokkő porózusos rétegösszlete, amely 600-1500 m vastagságban található itt. A felsőpannóniai aljazatot képező alsópannóniai és miocén rétegek itt tömöttek, s azok számottevő vízmennyiséget nem tározhatnak. A város déli területe már a bajcsa-inkei boltozaton helyezkedik el. Ez a szerkezeti egység 3-4000 m mélységben mezozóos agyagot, dolomitot és mészkövet tartalmaz. Az elsődlegesen fontos szénhidrogéneken kívül termálvizek is előfordulnak, csak korlátozottabb mértékben a rétegek vékonysága és agyagtartalma következtében. A bajcsai szerkezet hidrológiai-lag nem függ össze a bakonyi karsztvízzel. Az adottságok értékelésekor figyelembe kell venni, hogy a fúrásokat szénhidrogének feltárása céljából készítették, ezért a mélységi vizekkel kapcsolatos adataink gyakran hiányosak és pontatlanok. A statikus víztartalékok kicsisége nem csupán Nagykanizsa környezetére jellemző, hanem az egész Dunántúlra (nem így az Alföldön!). Vékonyak a víztartó rétegösszletek, a szerkezeti részek szétdarabol- 30 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 21. táblázat. Két jellemző fúrás termálvíz adatai A kút száma Mélysége, m Vízadó kőzet Víz hőmérséklet, °C Vízhozam, l/P PH NaCl Összes keménység, Nkf Bj 40 1650 f. pannóniai homokkő 42 417 8,09 0,01 12,4 (Strand) Bj I. 4126 triász mészkő, márga 90 403 7,56 19,61 42,05 (Miklósfa) ta k és kisméretűek. Nagykanizsa alatti termálvíztartalékok elmaradnak a dunántúli jól karsztosodott me-zozóos szerkezetekétől is. Itt a felsőpannóniai homokkövek képezik a fő víztartó rétegeket. A fentiekből következik, hogy a geotermikus energia nagymértékű hasznosítására alkalmatlan ez a kis tartalék, legfeljebb strandfürdők, kertészetek melegvízellátását képes biztosítani. Természetesen ez az utóbbi sem lényegtelen adottság, hiszen a felsőpannóniai rétegek kútjaiból melegvíz szivattyúzható (21. táblázat). A termálvíz utánpótlódását a Bakony és az Alpok felől feltételezik. Újabban - izotópos vizsgálatok eredményeként - a jugoszláviai Kalnik és az Ivansci-ca hegységekkel való kapcsolata is valószínűsíthető. A felszínre hozott víz hőmérséklete a vízadó rétegek mélységén múlik elsősorban. Kedvező a geotermikus gradiens kicsisége, de kedvezőtlen - bár ez technikai kérdés - a csőben felfelé nyomuló víz erőteljes lehűlése. (A Bajcsa L-es kút talphőmérséklete 3596 m-en 180 C°, a felszínre érésekor 90 C°.) A termálvizek jóval több oldott anyagot tartalmaznak mint a felszínközeli rétegvizek. Bizonyos esetekben a sók mennyisége és összetétele gyógyhatást is kifejt (pl. Zalakaroson). Erről az utóbbiról még nem tudunk Nagykanizsa területén. A felsőpannóniai rétegekből származó termálvizek sótartalma (főleg a NaCl) kicsi, gyakorlatilag édesvíznek tekinthető, lerakódásaival nem tömíti el a termelőcsöveket és a felhasználását követően nem szennyezi a környezetet. Ilyen vizet tártak föl a városi fürdő területén (Bajcsa 40-es kút). A bajcsai szerkezet mezozóos rétegeiből már sós vizet termelhetnek, s talán gyógyhatása is lehet, ha valamikor hasznosítani fogják (Bajcsa I.-es kút). IV. TALAJOK A város környezetében a legnagyobb természeti értéket - az egy táblán belül is változatos - talajok képviselik. A talajviszonyokat Nagykanizsa jelenlegi közigazgatási határain belül vizsgáltuk, a város közvetlen területéhez tartozó Miklósfa, Bagola, valamint Kis-és Nagyfakos helységekkel együtt. A talajok termékenysége A város két termelőszövetkezetének közvetlen gyakorlati célokat szolgáló talajvizsgálati anyagából kitűnik, hogy országos összehasonlításban legfeljebb közepesnek minősíthető az itteni legjobb talaj, bár zalai vonatkozásban a jobbak közé tartozik. Általában humuszszegények, mert az erdőtalajokban gyorsabb a szervesanyag ásványosodása, mint a felhalmozódása. A réti talajokban sok a humusz, de nyers, s így alig hasznosul. A nitrogéntartalom hasonló képet mutat, hiszen a talajok nitrogénvegyületei szerveskötésűek, ezért a mennyiségük arányos általában a humuszanyagukkal. A termékenység szempontjából rendkívül fontos kálium és foszfor csak kisebb százalékban található bennük. A savanyúságuk összefügg az erős kilúgozással, valamint a fás növényzet által termelt szervesanyagtömeg savanyú biológiai elbontásával. A szántófölddé alakított erdőtalajok savanyúságát fokozza a nagyadagú műtrágyázás. A talajok háromnegyed része kötött, vagy erősen kötött. Az erősen kötött talaj nem csupán a művelést nehezíti meg, de akadályozza a növények fejlődését és fokozza a csapadékvíz lepusztító munkáját. Hasonlóan rossz termőhely a város nyugati peremének a futóhomokja, a mozgékonysága és a rossz vízgazdálkodása miatt. A réti talajok az úgynevezett „perctalajok" kategóriájába tartoznak. Művelésük csak rövid ideig tartó talajállapotban lehetséges és csak meghatározott géptípusokkal végezhető. Mindezek következtében 20-50%-ra csökkent a talajaink termőképessége az ország legjobb szántóihoz viszonyítva. Sőt ezt a gyenge termőképességét még tovább rontja a talajok egy részének kisebb-nagyobb erodáltsága. Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 31 12. ábra. Legfontosabb talajtípusok Nagykanizsa területén 32 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 22. táblázat. Néhány jellemző talajszelvény Nagykanizsa területéről Agyagbemosódásos barna erdőtalajok Szántó Erodált szántó Pszeudoglejes agyagbemosódásos barna erdőtalaj (Felsőerdő) Rozsdabarna erdőtalaj (Korpavár, meszes homok) Réti talaj (Bajcsai erdő) Öntés-réti talaj (Práter) (Nagykanizsai Alkotmány TSZ gesztenyése, Ungor-puszta) (Zala megyei Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság vizsgálati anyaga) PH Hu" K/A musz 5,8 1,5 5.8 i,3 5.9 i,o 5,8 0,9 47 48 49 51 PH Hu~ K/A musz 5,4 i,5 46 5,3 1,2 47 5.6 1,0 48 5.7 1,0 62 PH Hu~ K/A musz PH Hu~ K/A musz 5,6 5,6 5,9 1,6 0,6 0,5 43 43 43 5,6 4,2 4,4 4,7 4,9 5,1 5,4 8,6 2,6 i,7 o o o o 66 48 43 45 5i 47 45 PH Hu~ K/A musz 5,8 0,9 32 7,8 0,3 33 7.3 0,2 35 7.4 o 33 6,8 0 34 7.5 o 37 7.6 o 36 PH Humusz K/A 4,3 9,o 82 4.3 2,2 31 4.6 0,6 27 4.7 0,6 36 5.4 o 26 5,9 0,6 45 6,1 o 46 PH 7,2 7,5 7,5 7,6 7,5 7,5 Humusz 7,3 4,4 1,2 o o o Hogy ténylegesen mégsem ilyen tragikus a terméseredmény, az a rendszeres talajerőutánpótlásnak és a talajjavításnak köszönhető. A rendszeres meszezés javítja a savanyúságot. A nagyadagú szervestrágyázás fellazítja az eredeti nagy kötöttséget és növeli a termőerőt, a megnövelt mésztartalom könnyíti a tápanyagfölvételt és fokozza a talaj morzsalékosságát. A vizek rendezése a homokos-alluviális nyugati részeken egyenesen feltétele a termelésnek. Ezt a feladatot azonban máig sem tudták megfelelően megoldani. Ezek a termelést fokozó módszerek számottevően megdrágítják a növénytermelést, ezért csak módjával alkalmazzák őket. Az állattenyésztés jelenlegi színvonala nem biztosítja a szükséges szervestrágya meny-nyiséget (22. táblázat és a 12. ábra). Legfontosabb talajtípusok Nagykanizsa területének 44%-át a löszön kialakult, közepesen (esetenként erősen) kötött agyagbemosódásos barna erdőtalajok foglalják el. A termőrétegük vályogos és CaCo3 mentes. Amennyiben az erózió nem tarolta le, megtalálható az erdő talaj ok mindhárom szintje. Az A szint humuszos és morzsalékos; a vöröses árnyalatú B szint diós, esetleg hasábos szerkezetű, alul vasas kiválás is lehet; a C szint világosabb színű, meszes anyag. Közepes, illetve jó a vízelnyelő és vízraktározó képességük, gyengén savanyú a kémhatásuk (PH), bár a savanyodás mértéke sokat nőtt a műtrágyázás következtében. Ezek a talajok fedik a várostól keletre fekvő dombságot, de van egy homokosabb változatuk Szepetnek és Sormás környezetében. Az agyagbemosódásos barna erdőtalajok termőképessége 40-50%-os az ország legjobb talajaihoz viszonyítva. Ezek képezik a város legtermékenyebb szántóit. A földművelés következtében a felsőbb szintek összekeverednek, a humusztartalmuk 1,5% körül alakul, a savanyúságuk 4,5-5,5. Nagykanizsa az agyagbemosódásos és a pszeudoglejes barna erdőtalajok határán van, mely utóbbiak Szepetnektől nyugatra és Pátró-Surdtól délkeletre összefüggő takarót képeznek. Ezért már az agyagbemosódásos barna erdőtalajok között is megjelennek a pszeudoglejes változatok (pl. a Felsőerdő egyes feltárásaiban már kimutathatók!) A szelvénye hasonló az uralkodó agyagbemosódásos barna erdőtalajokéhoz, de a vízforgalma rosz-szabb, pangóvíz jön létre a szelvényen belül. A fel-halmozódási szint felső részében márványozottság keletkezik a gyökérjáratok és a repedések mentén. Gyakoribb a vaskiválás vasborsók formájában. A savanyúsága szintén az előzőhöz hasonló, az agyageloszlás mértékével együtt. A szántóföldi művelése javít valamennyit a szerkezetén, de így is gyenge minőségű talajt képez. A város területének 13%-át fedik, főleg Miklósfától keletre találhatók, a termékenységük csupán 20-30%-os. Az erdészeknek jobb véleménye van róluk, mert száraz időben is ellátják vízzel a bükkösöket és a gyertyánosokat. A vályogos felszíneken ezek a talajok elég egyöntetűek, különbséget leginkább az erodált -ság mértéke tesz köztük. A domboldalakról lemosott talajok a völgyek lábainál halmozódnak föl jelentékeny vastagságban. Ezeket lejtőhordalék-talajoknak nevezzük. Közös jellemzőjük, hogy nem a helyi talajképződés eredményeként jöttek létre, hanem a magasabb térszínekről lehordott talajok egymásrahalmozódásából. Jellegét a lepusztult felszínek talaja határozza meg, valamint az is, hogy a pusztuló szelvény mely részéből halmozódott föl. Néha 2-3 métert is elérheti a Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 33 humuszo s rétegek vastagsága, de a helyzetüknél fogva előnytelenül nedvesek. A patak nélküli völgytalpakon az erdészet gyakorta csupán égereseket telepíthet rájuk. A 4-5 km széles Principális-völgy nyugati szegélyén homoktérszínek húzódnak, hol összefüggő felszínt, hol teraszszigeteket alkotnak. Eredetüket tekintve folyóvízi homokok, amelyek néha alig emelkednek ki az alluviumból. Jellemző talajtípusa a rozsdabarna erdőtalaj. A termőréteg (A és B szint) CaC03 mentes. Az A szint humuszos és gyenge a vízgazdálkodása. A B szint kissé vályogosabb az agyagbemosódás miatt. Savanyú talajok (PH: 4-5). Erdészeti szempontból a telepített erdei fenyvesek és az akácok számára képez kedvező talajt. Foltokban - ahol a pannóniai meszes homok előbukkan - gyengén humuszos karbonátos talajok is megjelennek (pl. Gördövény gyenge termőhelye). Gyakoriak a kovárványos barna erdőtalajok. Sajátosságuk a felhalmozódási szintben egymás alatt futó zeg-zugos vasas szalagok, amelyek a finomabb homok csíkjai mentén keletkezett vasas kicsapódások. Az agyagbemosódásos változat jellemző itt. A kovárványok javítják a talaj vízgazdálkodását. A homokon kialakult erdőtalajok a város területének 20%-át foglalják el, a termékenységük csupán 20-30%-os. Az erdészet főleg fenyővel telepíti be, de jól fejlődik az akác, a gyertyános-tölgyes és a kocsányostölgy is. Az alluviális térszínek a széles Principális-völgyben, illetve a mellékpatakok szűk talpán találhatók. Lecsapoltsági állapotuk nagyon változatos. A nagykanizsai süllyedek vízelvezetése nem sikerült megfelelően, a feltöltődés a kisesésű mellékpatakok völgyében gyors, és visszavizenyősödik a terület. Ezért az itteni talajok nemcsak változatosak, hanem az átalakulásuk hol jobb, hol rosszabb minőség felé halad. Közös jellemzőjük az állandó vízközelség. Ennek hatására alakultak ki a réti talajok. Jellemző az A szintjük nagy humusztartalma és a humuszos rétegek vastagsága. A kötöttségük szoros kapcsolatban van a mechanikai összetételükkel, a felső rétegük gyakran erősen kötött. Tömődött és levegőtlen talajok, a talajvíz túlságosan közel van a felszínhez. A szántóföldi művelésük a levegőtlenséget javítja. A kialakulásuk erdőtlen körülmények között történt, a betelepítésük nyárral, rosszabb esetben égerrel és fűzzel a legelőnyösebb. Nedvesebb körülmények között fekete színű lápos réti talajok keletkeztek. A feltalajuk humusztartalma 5-10% közötti, ami helyi vonatkozásban nagyon magas érték, azonban ez a humusz nyers és nem hasznosul megfelelőképpen. A réti talajokra jellemző sokszögű szerkezet csak mélyebben jelentkezik, a feltalaj morzsalékos és laza, mintegy átmenetet képez a láptalajok felé. A humusztartalom éles vonallal szűnik meg, alatta glejese-dés és rozsdásodás nyomai találhatók. Közvetlenül a Principális és a többi állandó vízfolyás mentén öntés-réti talajok képződtek. A vizek korábban elterített hordaléka - a lecsapolások révén - kikerült a vízborítás alól és megkezdődött a rétitalaj képződés. Még nem alakult ki a talaj szerkezete, a humusztartalma nem több 1-2%-nál. A savanyúságát enyhíti a sok csigahéj. A szántóföldi művelés sok nehézséggel küzd a magas víztartalom miatt. A réti típusú talajok mintegy 23%-át foglalják el a város területének, a termőképességük 30-50% között van. A területük nagyobbik részét savanyúfüves rétes legelőként hasznosítják, de jelentékeny a használhatatlan vizenyős területek nagysága. Ahol a lecsapo-lás tartósnak bizonyult, ott szántóföldeket találunk, illetve zöldségtermesztésre kiválóan alkalmas kerteket (pl. Kiskanizsán). A talajok erodáltsága Nagykanizsa városkörnyéke (a volt nagykanizsai járás) talajainak erodáltsága a következő képet mutatja: Erősen Közepesen Gyengén erodált 0/ /o 7,6 23,9 18,8 Erősen erodált az a talaj, ahol az eredeti talajtakaróból 30%-nál kevesebb maradt meg és a talajréteg 20 cm-nél nem vastagabb. Közepesen erodáltnak nevezzük a 30-70%-nyi eredeti takarót, gyengén erodált az a talaj, amelynek több mint 70%-ában épen maradt a szelvény. A táblázatból kitűnik, hogy a városkörnyék talajainak 50%-a erodált. Az erodáltság mértéke és a terméshozam között összefüggés van. A vizsgálatok szerint az erősen erodált területeken az eroziómentes részek termésének csupán 45-70%-a terem (a termesztett kultúrától függően). A területünk nagyobbik részét kitevő vályogos dombsági térszínek lepusztulásának legenyhébb formája a felületi erózió, amely már a gyenge lejtőkön is megindul. A felszín egyenletesen vékony rétegben pusztul. A lassan, de állandóan végbemenő folyamatot csak akkor lehet észrevenni, ha már a talaj humuszrétege lekopott és a világosabb, illetve az erdőtalajoknál vöröses anyakőzet előtűnik. Második fokozat a barázdás erózió, amely vékony sekély erek formájában kezdődik, majd ezek egyesülnek, és 20-30 cm mély barázdákat vésnek a talajba. A barázdálódás általában megáll a szántatlan ré- 34 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai tegnél , mert az tömörebb. Az eke eltünteti még ezeket az ereket, bár a következő záporok felújítják azokat. A vízmosásos erózió - a harmadik fokozat - már mély és eltüntethetetlen a művelés során. Ez az utóbbi a legmeredekebb művelés alá fogott lejtőkön fordul elő, nagy záporok alkalmával. Az erózió mindhárom formája előfordul a város környezetében, de a harmadik fokozat csak ritkán. Mindez összefügg az enyhébb lejtésviszonyokkal. A talajpusztulás tényezői Vízerózió a legveszedelmesebb. Ha nagymennyiségű csapadék hosszú időn keresztül hullik a felszínre, azt nem képes elnyelni a talaj. Nagykanizsán 50 mm-en felüli csapadékos napok száma 15 volt 1901-40 között, ami országosan is jelentős! A lejtők meredeksége növeli a lefolyó víz sebességét, a hosszú lejtő sok vizet egyesít. Ilyen kritikus térségek a szőlőhegyek környezetében találhatók, de ott is mérsékeltebbek a lejtőhosszak. Fontos a talajszerkezet pórustérfogata. A vályogos talajaink lassan nyelik el a vizet, így azok nagyobb pusztító munkát végeznek. A lejtők kitettsége különbségeket teremthet a dombhátak erodáltsága között. A heves nyári záporok nyugati és északnyugati irányból érkeznek, így a nyugati kitettségű lejtőket támadják legerősebben, míg a keleti oldalt gyakran csak érintőlegesen „bombázzák". Az eróziónak komoly mértékben képes ellenállni a növényzettel fedett domboldal. Főképp az erdő. Itt a lombkoronán kívül a szivacs szerű avartakaró is sokat segít. A szántóföldeken ez a védettség nem érvényesül. A különböző szántóföldi kultúrák különböző módon állnak ellent az eróziónak. Végül befolyásolja a talaj nedvességi állapota is, amennyiben az egészen száraz és egészen nedves talajok a legelőnytelenebbek a lefolyás mérséklése szempontjából. A szélerózió is pusztít Nagykanizsa környékén. Már 4-6 m/sec sebességű szél megmozdíthatja a homokos talaj szilárd szemcséit. Először gördíti, illetve ugráltatja, az erősebb szél felkapja. A mozgó homok kitakarja, vagy befedi a növényeket, felsérti a lágy részeket (homokverés), megcsonkítja a talaj szelvényt. Gyakran látni Korpavár és Szepetnek környezetében a felszántott növényzettelen homokfelszínek alacsony „homokfelhőit", amint a száraz időszakot követő szeles napon homokot terítenek az országútra is. A növényzet erősen fékezi, a talaj szervesanyagtartalma köti, a nedvesség pedig lehetetlenné teszi a deflációt. Nálunk egy felszakítatlan gyeptakaró tökéletesen megakadályozza a kifúvást. Nem tartozik az eróziós folyamatok közé, de komoly kárt okoz a vízfolyások feliszapolódásából eredő vizenyősség, amely az alluviális helyzetű szántókon, réteken, legelőkön és erdőkben fordul elő. Romlik a talaj termőképessége, művelhetősége, sőt használhatatlanná is válhat. A Principális-csatorna mentén és a mellékpatakok völgyében gyakori a műveihetetlen terület. A talajpusztulás elleni védekezés Az erózió kártételeit alapjában nem lehet megszüntetni, legfeljebb a hatását mérsékelni. Nagykanizsa környezetében elsősorban a szelídebb lejtőket művelik, ugyanakkor a kisebbségben lévő meredekebb (10-15%-os) oldalakon nincs a legtöbb esetben - a lepusztulást csökkentő - rétegvonalas művelés. A legerodáltabb dombhátakra szőlőket telepítettek, de ezzel az eróziót nem állították meg (Förhénci-, Szentgyörgyvári-, Kis- és Nagybagolai-hegy). Káros, hogy a város a legjobb - alig erodált -termőföldek rovására terjeszkedik, holott az új emeletes városrészeket a Principális-csatorna völgytalpi területei, a kertvárost pedig a szőlőhegyek konforto-sodó gerincei felé kellene továbbépíteni. Nem lenne célszerűtlen - hosszabb távon - az erdészettel földcserét eszközölni. Sok erdő gyenge lejtésű széles hátakon terül el, amelyek helyi viszonylatban jó szántók lehetnének, míg a lejtőségek beer-dősítése csökkentené az erodáltabb felszínek arányát. Az nyilvánvaló, hogy a termőföld szántóként való hasznosítása értékesebb az erdőnél. A szélerózió pusztítását szervestrágyázással, a növénykultúra lehető megválasztásával, illetve erdősávok létesítésével lehet csökkenteni. (A homoki szántók területe nem jelentékeny). A vizenyős területek talajait a talajvíz viszonyok rendezésével, a belvizek elhárításával és megfelelő szántóföldi műveléssel lehet lényegesen javítani. Ez a munka drága, mert rendszeres és nagyköltségű feladatokat ró a terület gazdájára. Ennek a sorsa nincs megoldva a város környezetében. Valamennyire eredményes rendezés a kiskanizsai házikertek területén történt, ahol értékes zöldségtermelő terület alakult ki. * * * Az ábrákat Dr. Cseke Ferenc rajzolta. Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 35 IRODALO M Geológia és felszín Bardócz 1973 Bardócz Béla: A délnyugat-dunántúli medencerész, zalai és drávavölgyi kutatási tájegységek előkutatási programja. 1973. Kézirat. Bulla 1962 Bulla Béla: Magyarország természeti földrajza. Budapest, 1962. Cholnoky 1918 Dr. Cholnoky Jenő: A Balaton hidrográfiája. A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei. I. köt. 2. rész. Budapest, 1918. Ferenczy 1924 Ferenczy István dr.: Geomorfológiai tanulmányok a Kis-Magyar-Alföld déli öblében. Földtani Közlöny 1924., 17-38. Kádár 1960 Kádár László: Hordalékmozgás és folyószakaszjelleg. Földrajzi Értesítő 1960. 3. füzet., 309-379. Kretzoi 1936 Kretzoi Miklós: Jelentés az 1936, évben a Dunántúl nyugati részén végzett geológiai felvételekről. MÁFI. Kézirat. Lóczy 1913 Lóczy Lajos: A Balaton környékének geológiai képződményei, ezeknek vidékek szerinti telepedése. A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei. I. köt. I. rész. 1. szakasz. Budapest, 1913. Lovász 1970 Lovász György: A Zalai dombság főbb morfológiai problémái. In: Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete. Értekezések 1969.1. Földrajzi tanulmányok a Dél-Dunántúl területéről. Szerk.: Dr. Lovász György. Budapest, 1970., 11-83. Adám-Marosi 1975 Adám László-Marosi Sándor (szerk.): A Kisalföld és a Nyugat-Magyarországi peremvidék. Budapest, 1975. Pávai Vájna 1943 Pávai Vájna Ferenc: A Dunántúl hegységszerkezete. Földtani Intézet évi jelentése. 1943. Pécsi 1986 Pécsi Márton: A zalai meridionális völgyek, dombhátak kialakulásának magyarázata. Földrajzi Közlemények XXXIV. (CX.) kötet (1986.) 1-2. sz., 3-11. Sümeghy 1953 Sümeghy József: A magyarországi pleisztocén összefoglaló ismertetése. MÁFI. évi jelentése. 1953., 395-404. Vendl 1921 Vendl Aladár: Jelentés a Hungárián Oil Syndikate Ltd. megbízásából V. i.-VIII. i.-ig Somogy és Zala megyében végzett geológiai felvételekről. MÁFI. Kézirat. Éghajlat Bacsó-Kakas-Takács 1953 Bacsó Nándor-Kakas József-Takács Lajos: Magyarország éghajlata. Budapest, 1953. Hajósy-Kakas-Kéri 1975 Hajósy Ferenc-Kakas József-Kéri Menyhért: A csapadék havi és évi összegei Magyarországon a mérések kezdetétől 1970-ig. OMSZ. Budapest, 1975. Kakas 196J Kakas József (szerk.): Magyarország éghajlati atlasza. II. köt. Adattár. Budapest, 1967. Kéri 1952 a Kéri Menyhért: Magyarország hóviszonyai. OMI hivatalos kiadványa. 1952. Kéri 1932 b Kéri Menyhért: Magyarország hóviszonyai 1929/30-1943/44. Sajtó alá rendezte Kéri Menyhért. Budapest, 1952. Varga-Haszonits 1977 Varga-Haszonits Zoltán: Agrometeorológia. Budapest, 1977. Vízrajz Cseke 1974 Cseke Ferenc: A Principális-csatorna vízgyűjtőjének vízföldrajzi viszonyai. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen 1974-ben benyújtott doktori értekezés. Kézirat. Dél-Zalai Víz- és Csatornamű Vállalat rétegvízkutakra vonatkozó adatai. (Vállalati nyilvántartás) Kőolaj- és Földgázbányászati Vállalat Kútkönyvei. Lovász 1972 Lovász György: A Dráva-Mura vízrendszer vízjárási és lefolyási viszonyai. Budapest, 1972. Lovász 1986 Lovász György: Délnyugat-Dunántúl hidrometeoroló-giai erőforrásai. Földrajzi Közlemények 1986. 1-2. sz., 20-56. Marosi 1969 Marosi Sándor: Adatok Belső-Somogy és a Balaton hid-rogeográfiájához. Különlenyomat a Földrajzi Értesítő 1969. évi évfolyama 419-456. old.-áról. Rónai 1960 Rónai András: Magyarország felszín alatti vizei. Földtani Közlöny 1960., 419-423. Szesztai 1967 Szesztai Károly: A vízháztartás. (Magyarország felszíni vizei.) VITUKI. Budapest, 1967. Talaj Matyasovszki-Görög-Stefanovits 1953 Matyasovszki Jenő-Görög László-Stefanovits Pál: Mezőgazdasági talajtérkép. M. 1:200 000. Budapest, 1953. Stefanovits 1963 Stefanovits Pál: Magyarország talajai. 2. bőv., átdolg. kiad. Budapest, 1963. Stefanovits-Szűcs 19JJ Stefanovits Pál-Szűcs László: Magyarország genetikus talajtérképe. M. 1:500 000. Budapest, 1973. [1977.] 36 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai Dr. Ferenc Cseke Die physisch-geographischen Verhältnisse von Nagykanizsa und Umgebung I. GEOLOGISCHE STRUKTUR UND BESCHAFFENHEIT DER ERDOBERFLÄCHE Seit den 30-er Jahren wurden Hunderte von Ölbohrungen auf dem Gebiet des Komitats Zala abgeteuft. Durch die Analyse der Bohrprofile kennt man heute schon ziemlich gut die Beckensedimente, die den Grund der Landschaft bilden und die strukturellen Veränderungen (Abbildung 1.). In den sich mehrmals wiederholenden orogen Phasen (austrische, pyrenäuische, steirische, rhoda-nische) fanden umfangreiche Raumverkürzungen, Aufwölbungen und Überschiebungen statt, es entstanden die strukturellen Linien, die auch auf die heutige Oberfläche einen Einfluß ausüben. Die Oro-genesen in der laramer und steirischen Phase produzierten auch beträchtliche Andesit- und Rhyolit-eruptionen, die nachträglich im Pliozän durch mächtige Sedimentschichten bedeckt wurden. Die charakteristischen Meridionaltäler im Zala sind nach den heutigen Kenntnissen auf komplexe Entstehung zurückzuführen, jedoch kann die Diskussion um die Gestaltung der Oberfläche noch nicht abgeschlossen werden. Ihre Ausgestaltung wird von L. Löczy durch eine grabenförmige Senkung, von A. Penck und J. Cholnoky durch Winderosion interpretiert. E. Szädeczky-Kardoss und J. Sümeghy glauben in den breiten Tälern den Durchfluß der Ur-Donau und deren Nebenflüsse zu entdecken. Das umfangreiche Untersuchungsmaterial der am Ende der 30-er Jahre begonnenen Erdölforschung hat die Beweise der tek-tonischen Veränderungen klargelegt und dabei die Entstehung der Täler auf Tektonik zurückgeführt. Danach sind die komplexen Möglichkeiten der Entstehung immer dominirender geworden. Nach unserer heutigen Auffassung geschah die Ausgestaltung der jetzigen Oberfläche auf folgende Weise: am Ende des Pliozäns wurde das oberpanno-nische Meer durch Flüsse von Norden her aufgeschüttet. Die Flüsse Ur-Raab und Ur-Mur, die damals noch kein endgültiges Flußbett hatten, lagerten eine Decke kleiner Schotter auf die Oberfläche. Das Gebiet hob sich im Altpleistozän, die durchfließenden Flüsse gruben sich in die Oberfläche ein. Dann nahmen sie aber eine andere Richtung: damit fängt die selbständige Entwicklung des Gebietes an. Außer den Massenbewegungen im Pleistozän zeigen sich tektonische Bewegungen in nord-südlicher Richtung. Danach wurden die Täler hauptsächlich durch Erosion lokaler Flüsse, die den tektonischen Linien folgten, ausgeräumt. Zu jener Zeit begann das 4-5 km breite Principális-Talbecken einzusinken. Dieser Prozeß beschleunigte sich im Jungplei-stozän, die Höhenunterschiede wurden größer. Zur gleichen Zeit entstand eine umfangreiche Einsen-kung in Richtung NO-SW - parallel zum Balaton-Becken - und in einer Breite von 10-15 km durch die Siedlungen Nagykanizsa und Zalakomár. Die Seiten der breiten Täler werden - in unvollständiger Form - von drei Terrasen, in der Höhe von 12, 5 und 2 m über dem Alluvium begleitet. II. KLIMA Nagykanizsa befindet sich im südwestlichen Teil des Landes, sein Klima ist dementsprechend kühler, niederschlagsreicher und windiger als der Landesdurchschnitt. Die Sonnenscheindauer im Jahr beträgt 1800-1900 Stunden, in den wärmeren Landesteilen mehr als 2100 Stunden. Dieses ungünstige Verhältnis besteht auch in der Vegetationszeit (IV-IX. Monat), weil die 1300-1400 Stunden Sonnenschein im Vergleich zur Großen Ungarischen Tiefebene 11% Verlust darstellen. Deshalb ist der Anbau von Pflanzen mit viel Sonnenspruch (zB. Weinbau und Pfirsich) in dieser Gegend unvorteilhaft (Tabelle 1.). Durch die io,2°C Durchschnittstemperatur im Jahr gehört diese Gegend zu den kühleren Gebieten des Landes. Der jährliche Gang der Temperatur unterscheidet sich vom Landesdurchschnitt dadurch, daß die Dominanz der kontinentalen trockenen und kalten Luftströme in den Wintermonaten öfter durch die vom Mittelmeer einströmende milde und feuchte Luft unterbrochen wird. Dieses Wärmeplus geht aber in den Sommermonaten durch die einströmenden kühlen, nassen Luftströme vom Ozean verloren (Tabelle 3.). Die Verteilung der Häufigkeit der Windrichtungen im Jahr zeigt die Vorherrschaft der NO- und SW-Winde (Abbildung 6.). Diese Abbildung bestätigt, wie die Reliefverhältnisse die Windrichtungen beeinflussen und sie vermindern auch die Zahl der windstillen Tage. Der Gang des Niederschlags in der Umgebung von Nagykanizsa ist ausgeglichener als der Landesdurchschnitt und zwar durch die in jeder Jahreszeit einströmenden ozeanischen Luftströme (Tabellen 8. und 9.). Die jährlichen Niederschlagssummen sind höher wegen der Lage der Stadt am Rande des Karpatenbeckens (Abbildung 7.). Die gleichmäßige Niederschlagsvertei- Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 37 lun g und die höhere Regenmenge sichern für die Landwirtschaft günstige Bedingungen, aber es kamen während der 80-jährigen Beobachtungszeit auch einige Extremfälle vor (Tabelle 10.)• Auch die Dürre wütet manchmal. III. HYDROGEOGRAFISCHER ZUSTAND 1. Oberflächenwasser Die Oberflächenwasser und die Grundwässer von der Umgebung von Nagykanizsa werden in einem Kanal Principális gesammelt. Sein Wassermenge hat einen ausgeprägten jährlichen Gang (Abbildung 8.). Das Maximum der Wasserergiebigkeit liegt im Dezember, wenn der Boden durch die Wasseransammlung gesättigt ist. Ein sekundäres Maximum liegt im Februar-März nach der Schneeschmelze. Der zunehmende Niederschlag kann im Frühling und in Sommer die sprunghaft wachsende Evapotranspiration und die Wasserabsorption des austrockenden Bodens nicht ersetzen. Die Wasserergiebigkeit nimmt endlich im August-September durch die noch höhere Evapotranspiration und den mäßigen Niederschlag auf ein Minimum ab. Auf die nur mäßige Kontinentalität der Umgebung von Nagykanizsa weist der geringe Extremi-tätsquotient des Wasserganges im Kanal Principális hin (Tabelle 15.). Ein weiteres Charakteristikum ist, daß pro Jahr 19-20 Hochwasserwellen auf dem Fluß entstehen, deren Verteilung auf die hydrologischen Jahreszeiten fast ausgeglichen ist. Alle Gewässer um die Stadt wurden durch anthro-pogene Abdämmung errichtet. Ihre Erhaltung ist wegen der schnell erfolgenden Akkumulation, der Wasserverschlechterung und dem ungünstigen Anstieg des Bodenwassers in der Umgebung nicht ökonomisch. 2. Wasser unter der Oberfläche Das lokale Bodenwasser befindet sich überall unter der Oberfläche, seine Reserven sind gering, seine Qualität ist schlecht. Im großen und ganzen folgt es den Reliefformen. In den Talsohlen ist es sehr nahe der Oberfläche, in den höheren Teilen der Hügel befindet es sich tief. Entsprechend dem Hügelcharakter ist es in ständiger Bewegung in Richtung zur Talsohle, oft kommt es an den Talrändern als Quelle an die Oberfläche, beziehungsweise es sickert in das Bett der Flüsse. Der jährliche Gang des Bodenwassers hängt von der Temperatur und vom Niederschlag ab (Abbildung 10.). Als Akkumulationszeit gilt der Winter und da erreicht der Wasserstand des Bodens sein Maximum. Die Wasserreserve versiegt im Herbst, der einsickernde Niederschlag kommt nicht bis zum Bodenwasser, so sinkt es auf das Minimum. Die Temperatur des Bodenwassers nimmt in der Tiefe von 10-11 m die jährliche Durchschnittstemperatur des Gebietes an. Zwei beträchtliche Speicherschichten liegen in sandigem Oberpannon. Dieses Schichtwasser hat zwar gute Qualität, aber seine Reserven sind gering (Tabelle 19.). Eine Schicht befindet sich zwischen 100-130 m, die andere zwischen 200-230 m Tiefe. Die Wasserspeicher in der Tiefe aus dem Oberpannon und aus der Trias besitzen auch nur kleine Reserven. Der Wert des geothermischen Gradienten ist 20 m/C°. Es ist sehr günstig, daß man noch aus 1650 m süßes Thermalwasser gewinnt und aus größerer Tiefe Heilwasser auf die Oberfläche bringt (Tabelle 21.). IV. BÖDEN Die größte Naturressource der Umgebung der Stadt ist die Bodendecke. Die Qualität ist mittelmäßig oder noch schlechter. Die Böden sind im allgemeinen arm an Humus und Nitrogen, enthalten zu wenig Kalium und Phosphor, sie sind ferner sauer und gebunden. Dazu sind sie, wie es sich aus dem Hügelcharakter ergibt, ungefähr zu 50% mehr oder weniger erodiert (Tabelle 22.). Der Bodenanbau, ferner das Kalken, die organischen und künstlichen Düngemittel und die Wasserregulierung verbessern etwas an seinem Zustand. Der am stärksten verbreitete und fruchtbarste Bodentyp ist der tonhaltige braune Waldboden. Seine Wasserabsorption und Wasserspeicherung ist mittelmäßig beziehungsweise gut, sein pH ist ein bißchen sauer. Wenn alle drei Horizonte intakt sind, ist das der beste Boden in dieser Landschaft, obwohl seine Fruchtbarkeit gegenüber den besten Böden des Landes um 40-50% zurückbleibt. Westlich und südlich von der Stadt findet man den Pseudogleibraunen Waldboden. Er ist ähnlich dem anderen, aber der Tongehalt ist größer, sein Wasserumsatz ist mehr luftlos und schlechter. Die Forstwirtschaft benutzt ihn aber gerne, da er bei trockenem Wetter bedeutsam Wassermengen für die Bäume zurückhält. Etwa 20% der Umgebung sind durch auf Sand entstandene rostbraune Waldböden und braune Waldböden mit kovárvány bedeckt. Auch ihre Fruchtbarkeit beträgt etwa 20-30%, der obere Horizont enthält Humus, aber sein Wassergehalt ist schlecht und er ist ziemlich sauer (pH: 4-5). Auf den alluvialen Gebieten der Flüsse entstanden ganz verschiedene Böden: moorige Wiesenböden, Gießwiesenböden usw. Im allgemeinen enthalten sie viel Humus, aber sie sind roh und auch die zeitweili- 38 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai g e Überschwemmung verursacht viel Sorge. Ihre Fruchtbarkeit liegt zwischen 30-50%. Wenn es möglich wäre, die Entwässerung dauernd aufrechtzuerhalten, dann wäre der Boden für die Gemüseproduktion (Kiskanizsa) sehr gut verwendbar. Die Wasser- und Winderosion können auf den Ackerfeldern und Weinbaugebieten praktisch nicht verhindert werden. Bloß die Waldgebiete haben einen dauernden Schutz bekommen. Verzeichnis der Abbildungen auf den Textseiten 1. Tiefenstrukturen in Süd-Zala 2. Geologisches Längsprofil des Principális-Tales 3. Generalisierter Aufbau der terrassenartigen diluvialen Oberfläche, entstanden durch Anhäufungen am Hügelfuss, durch fluviale Akkumulation, bzw. durch Erosion 4. Verteilung der jährlich möglichen Evapotrans-formation in Südwest-Transdanubien, in mm 5. Monatliche, jahreszeitliche und jährliche Mittelwerte des Luftdrucks in Torr (Nagykanizsa, 1901-50) 6. Häufigkeit der Windrichtungen im Jahr im Komitat Zala (1901-50) 7. Niederschläge im Jahr (1901-50) 8. Monatliches und jährliches Durchschnittswasser des Principális-Kanals, sowie monatliche Durchschnittswerte der Temperaturen und der Niederschläge in Nagykanizsa (nach hydrologischer Jahreszeiteinteilung, 1960-69) 9. Fliessende und stehende Gewässer auf dem Territorium von Nagykanizsa 10. Grundwasser, sowie Niederschläge und Temperaturen im Jahr (nach hydrologischer Jahreszeiteinteilung, 1956-70) 11. Produktionsbelastbarkeit der Schichtwässer in Südwest-Transdanubien (1984) 12. Häufigste Bodenarten auf dem Territorium von Nagykanizsa Verzeichnis der Tabellen 1. Durchschnittliche Zahl der sonnigen und trüben Tage (Nagykanizsa 1901-50) 2. Durchschnittliche Zahl der nebeligen Tage (Nagykanizsa 1940-54) 3. Monatliche und jährliche Durchschnittstemperaturen in Ungarn und im Komitat Zala (1901-50) 4. Temperaturenschwankungen (1901-50) 5. Monatliche und jährliche Höchst- und Tiefstwerte der Lufttemperaturen (Nagykanizsa, 1901-50) 6. Häufigkeit der Grenzwerte der Temperaturen (1901-50) 7. Monats- und Jahresmittel der relativen Luftfeuchtigkeit in %, (1901-50) 8. Niederschlagswerte, monatlich und jährlich summiert (1901-70) 9. Niederschläge in den Jahreszeiten (1901-70) 10. Das niederschlagsreichste und das trockenste Jahr (Nagykanizsa 1901-80) 11. Maximale und minimale Niederschläge im Monat (Nagykanizsa, 1901-80) 12. Regnerische Tage mit mindestens 5,0 mm Niederschlag 1901-50) 13. Regnerische Tage mit mindestens 20,0 mm Niederschlag (1901-50) 14. Tage mit Schneefall, Gewitter und Hagel 15. Spezifische Wasserabgaben mancher Wasserläufe, bzw. Quotient des Höchst- und Mindestwasserabflusses 16. Einige charakteristische Messzahlen der Flussteilgebiete 17. Wasserhaushalt des Wassereinzugsgebiets des Principális-Kanals (1901-50) 18. Nördlicher Abfluss des Wassereinzugsgebietes des Principális-Kanals anhand der Angaben des Nagykanizsaer Wasserpegels 19. Angaben einiger Nagykanizsaer Schichtwasserbrunnen 20. Wichtigere hydrochemische Angaben der Schichtwasser unter Nagykanizsa (1988^ 21. Thermalwasser-Angaben zweier typischer Bohrungen 22. Tonhaltige braune Waldböden Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 39 Dr. Ferenc Cseke Natural conditions of Nagykanizsa and its environs I. GEOLOGICAL FEATURES AND GEOMORPHIC EVOLUTION Starting with the 1930s several hundred oil prospecting drillings have been made in Zala County. Based on the analyses of the borehole profiles we now possess a fairly reliable knowledge of the basin sediments which constitute the geological basement and of the structural processes (Fig. 1). During the repeated phases of orogenesis (Austrian, Pyrenean, Styrian, Rhodanian) massive folding and overthtrusts occurred, structural lines and vaults formed which have made an impact even on the evolution of the present day surface. Laramide and Styrian orogenic phases also resulted in andesite and rhyolite eruptives, which were subsequently covered by thick sediments during the Pliocene. According to our present knowledge, the characteristic meridional valleys in Zala are considered of complex genesis though the dispute over their evolution is still open. Explanations range from trench subsidence through eolian activity to fluvial origin due to the formation of broad valleys attributed to the ancient Danube and its tributaries. Since the end of the 1930s, analyses of a detailed sampling from oil prospecting boreholes have showed evidence of structural movements probably to have confirmed valley formation triggered by tectonism (F. Pávai Vaj na, 1943). More recently, ideas of a complex evolution have come to the fore. According to the contemporary viewpoint the present day topography formed as follows. The Upper Pannonian sea had been filled up with sediments transported by tributaries coming from the north. The ancient watercourses Rába and Mura laid a pebble layer onto the surface. As a result of the uplift of the area during the Early Pleistocene the rivers initially incised then changed their direction of flow so that an autochtonous geomorphic development started. Besides the mass movements during ice ages structural shifts of north to south direction also occurred and valleys running along these lines had been cleared by the local watercourses. This was the time when the 4 to 5 km wide Principális valley began to subside. During the Late Pleistocene this process accelerated and relative relief was growing. At the same time a massive subsidence occurred in northeast-southwest direction, parallel to the Balaton trench comprising a 10-15 km wide belt along the line Nagykanizsa-Zalakomár. The broad valleys though in a scattered pattern are flanked by three terraces at 12, 5 and 2 m above the alluvium level. II. CLIMATE Nagykanizsa is situated in the southwest of Hungary and accordingly the climate here is cooler, moister and windier than the country average. Sunshine duration amounts to 1800-1900 hours while in the warmer regions of the country it exceeds 2100 hours. The situation is similar during the growing season (April-September) when the sunshine duration (1300-1400 hours) is 11 per cent less than in the Great Plain (Alföld). It means that the region is not suitable for crops with high sunshine demand (e.g. grape, peaches and apricots, Table 1). As far as its mean annual temperature (10.2° C) is concerned Zala belongs to the cooler regions of the country. The temperature regime throughout the year differs from the country average with a frequent predominance of mediterranean (mild and moist) air masses over the continental (arid and cold) ones during the winter season. This positive anomaly, however, is counterbalanced by the inflow of oceanic (cool and moist) masses in summer (Table 3). Frequency of winds shows predominance of northeast and southwest directions (Fig. 6). The figure testifies on the influence exerted by the topography on wind directions also reducing the number of calm days. The distribution of precipitation in the environs of Nagykanizsa shows a more uniform pattern than the country average and this is due to invasions of the oceanic masses occurring in every season (Tables 8 and 9). The annual precipitation is higher as a result of the geographical position of the town on the margin of the Carpathian Basin (Fig. 7). A more even pattern of precipitation creates relatively favourable conditions for farming although the 80-year period of observation also experienced extreme values, such as accidental droughts (Table 10). III. FUNDAMENTALS OF HYDROLOGIE 1. Surface waters Surface and ground waters in the surroundings of Nagykanizsa are being drained by the canalised watercourse Principális. The fluctuation of water level follows a distinct annual pattern (Fig. 8). The discharge reaches its maximum in December after the soils became saturated as a result of moisture accumulation. A secondary maximum usually occures in February or March after snowmelt. Late spring 40 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai an d early summer precipitation peaks cannot supply enough moisture to counterbalance the loss due to the growing évapotranspiration and an increased infiltration into the dry ground. Finally, by August and September the discharge is reduced to the minimum as a result of the high evaporation rate and low amount of precipitation. A reduced continentality of the climate is indicated also by lower absolute values of the extremity index relating to water levels of Principális canal (Table IS). A characteristic feature of the canal is a frequent occurrence of flood waves (19-20 annually) and their quasi-uniform distribution among the hydrological seasons. The ponds in the vicinity of Nagykanizsa were created by damming. Their maintainance is uneconomical because of silting up, a permanent deterioration of water quality and frequent rises of the ground water table. 2. Subsurface waters Ground waters of local origin are frequently encountered below surface, though resources are scarce and contaminated. They follow the topography pattern lying close to the surface in the valley bottoms and deep below the hilltops. Typically to the hill pattern ground water is moving toward talwegs and appears on their margins in the form of springs or seeps to water courses. Annual regime of ground waters is a function of temperature and precipitation (Fig. 10). Winter is a season of the accumulation and also this is the time the maximum levels occur. By autumn water reserves deplete and the infiltrating precipitation moisture does not reach the ground waters, so the latter are reduced to their minimum level. At a depth of 10-11 m ground water temperature acquires the annual mean temperature value. Two Upper Pannonian sandy aquifers contain artesian waters of good quality though of rather limited amount (Table 19). One of them lies at a depth between 100 and 130, the other between 200 and 300 m. Upper Pannonian and Triassic deep aquifers also consist of low amount of water. The value of the géothermie gradient equals to 20 m/° C. A favourable condition is the presence of thermal freshwater at 1650 m depth and that of medicinal water at deeper horizons ( Table 21). IV. SOILS The most valuable natural resource encountered in the environs of the town is the soils. They are of medium or even poorer quality, of low humus and nitrogen content, poor in potash and phosphorus, of acid reaction and the ground is hard. The hill topography is responsible for the erosion hazard; 50 per cent of the soils are more or less eroded (Table 22). Soil cultivation, liming, application of organic manure and fertilisers, and drainage are factors of soil amelioration. Brown forest soils with clay illuviation (lessivated) are the most frequently encountered in the area. It has medium or good infiltration rate and water retention capacity and shows slightly acidic reaction. When all its three horizons are represented that is the best soil in Zala, though its quality is 40 to 50 per cent lagging behind the most fertile soils of the country. West and south of the town there are pseudogleys (brown forest soils) of 20 to 30 per cent fertility. It shows certain similarities with lessivated brown forest soils but clay illuviation is more manifest, ventilation is poorer and moisture regime is worse. In spite of these hindrances forests are good consumers of water since in dry periods they store a great amount of moisture. At least 20 per cent of the area is covered by rusty brown forest soils and sandy brown forest soils. Their fertility changes between 20 and 30 per cent, too, they have a humified upper layer, hydrophysical properties are poor and acidity is strong (pH = 4 to 5). On the alluvia of watercourses different soils occur: boggy meadow soils, alluvial meadow soils, etc. Their humus content as a rule is high enough but they are raw and temporary waterlogging poses problems. Their fertility ranges between 30 and 50 per cent. Amelioration could turn these soils suitable for vegetable growing (Kiskanizsa). Water and wind erosion cause serious damages to cropland and vineyards which practically cannot be prevented. Only forested areas are free of erosion hazard. List of illustrations 1. Deep structural conditions in South-Zala. 2. Geological long-grid of the Principalis Valley. 3. The general formation of plasticine surface formed by erosion of hillfoot and river water accumulation. 4. Territorial distribution of possible yearly evaporation in Southwestern-Transdanubia in mm. 5. Monthly, seasonal, and yearly mean value of atmospheric pressure in mercury milimeters. (Nagykanizsa, 1901-50.) Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 41 6 . The frequency of wind direction in Zala county. (1901-50.) 7. Yearly distribution of precipitation. (1901-50.) 8. Average month and yearly water output of the Principalis Canal, as well as the average monthly temperature and precipitation in Nagykanizsa. (According to biological seasonal divisions 1960-69.) 9. Running and standing water in Nagykanizsa. 10. Yearly survey of temperature, precipitation and ground water. (According to biological seasonal divisions 1956-70.) 11. The absorption of water tables in southwestern Transdanubia. (1984). 12. Most important soil types in Nagykanizsa. List of tables 1. Average number of clear and overcast days. (Nagykanizsa 1901-50.) 2. Average number of foggy days Nagykanizsa. (1940-54.) 3. Monthly and yearly mean temperature in Nagykanizsa and Zala county. (1901-50.) 4. Fluctuation of temperature. (1901-50.) 5. The mean maximum and minimum air temperature. 6. Frequency of temperature extremes. (1901-50.) 7. Monthly and yearly mean relative humidity (%). (1901-50.) 8. Monthly and yearly total precipitation. (1901-70.) 9. Sesonal precipitation distribution. (1901-70.) 10. Dryest and wettest years. (Nagykanizsa, 1901-80.) 11. Greatest and least monthly precipitation. (Nagykanizsa, 1901-80.) 12. Number of days with at least 5.0 mm of precipitation. (1901-50.) 13. Number of days with at least 20.0 mm of precipitation. (1901-50.) 14. Number of snowy, stormy and icy days. (1901-50.) 15. Comparison of specific water output of several running water sources, more specifically the quotient of the greatest and the least water output. 16. Some characteristic measures of cisterns. 17. Conditions of the northern segment of the Principalis Canal. (1901-50.) 18. The outflow of the northern segment of the Principalis Canal on the basis of measurements made in Nagykanizsa. 19. Data of some water table wells in Nagykanizsa. 20. Important water chemical data of the water tables located under Nagykanizsa. (1988). 21. Data of the waste water two characteristic drillings. 22. Brown forest with claywashed in. Gyulai Ferenc DÉL-ZALA NÖVÉNYVILÁGA I. DÉL-ZALA NÖVÉNYFÖLDRAJZI VISZONYAI A Rába folyó, a Zala alsó vízfolyása, a Rinya-lapály és a Mura-völgy között elterülő megyényi terület növényföldrajzi szempontból változatos. Amíg a nyugati határszélen az Alpok közelsége a meghatározó, addig Nagykanizsa környékének növénytakarójában a nyugatbalkáni jelleg már határozottan felismerhető, érezteti hatását a Mediterraneum viszonylagos közelsége. A növényföldrajzi munkák - amint azt alább látni fogjuk - ha a részletekben nem is, de abban egyetértenek, hogy ez a vidék még a tágabb értelemben vett Pannóniai flóratartományhoz tartozik. Zala megye Őrséggel határos területe még kifejezetten Alpok-alji jellegű. Ezért ezt Praenoricumnak nevezzük. Zala megye déli részén pedig már számos mediterrán és illír flóraelemet találunk. A Zákány-Őrtilos alatti részeken viszont már olyan erős a mediterrán hatás, hogy ezt a területet az Illyricumhoz soroljuk. A növénytani kutatások szempontjából ez a terület - az ország más részeihez képest - egészen a XX. század második feléig mostohagyereknek számított. Ennekelőtte csak szórvány adataink vannak Dél-Zalára vonatkozóan. Az első botanikai adatok Caro-lus Clusiustól származnak. 1583-ban kiadott művében említést tesz a Zala nyugati és déli részein a boroszlánról (Daphne cneorum subsp. arbusculoides), valamint a Vas megye déli részén növő sárgaliliomról (Hemerocallis lilio-asphodelus). A Mura és a Dráva közötti területekről pedig olyan napjainkban mind ritkábban fellelhető növényfajokat is leír, mint a szibériai nőszirom (Iris sibirica), a kövi pimpó (Poten-tilla rupestrisJ és a kecskeruta (Galaga officinalis). A török ellen viselt háború, majd a sokat szenvedett zalai végek újjáépítése nem kedvezett a botanika tudományának. Hosszú idő után Kitaibel Pál volt az első, aki kifejezetten botanikai célzattal kereste fel ezt a vidéket. 1799. július 20-án utazott Keszthelyről Csáktornyára. Utazása során átlós irányban haladt végig Dél-Zalán. Naplójában így emlékezik meg a látottakról: „A zalaapáti kolostorhoz tartozó Kolon praediumban, amely egykoron város volt, homokos a talaj, a szántóföldeken sok Plantago arenaria, Betula alba,Jasiona montana, Pteris és Panicum viridis nő. A másfél postakocsi állomásnyira lévő pozsonyi szemináriumhoz tartozó Kiskomárom jelentős marhakereskedelmet folytat. Az idáig tartó homokos talajon szép búza növekszik. Galamboktól a talaj egyre agyagosabbá válik. Keszthelytől mind több a domb, homok csak elvétve fordul elő, kő egyáltalán nem. Nem található meg itt sem az Acer tataricum, sem a Rhus cotinus..." A XIX. század végén fellendülőben lévő, már rendszeresnek nevezhető botanikai kutatások sajnos megintcsak elkerülték vidékünket. Az I. világháború előtti időkben Erdély, az Adria környéke, de még a Balaton is jobban vonzotta a kutatókat, mint a dimbes-dombos, a látszólag egyhangú zalai táj. Borbás Vince 1887-1897 között megírt „Vas vármegye növényföldrajza és flórája" c. művében a terület északi részeinek növényvilágáról, ha érintőlegesen is, de említést tesz. A Balaton Tudományos Tanulmányozásának Eredményei c. hatalmas monográfia 1900-ban megjelent kötete Nagykanizsa környékéről is szolgáltat botanikai adatokat. Sajnos az e század elején megjelent „Városok és vármegyék" c. monográfia sorozatból hiányzik Zala vármegye. így más megyékkel szemben itt nem áll módunkban regisztrálni a növényvilág változásait az eltelt 70-80 évben. Gayer Gyula 1925-ben megjelent „Vasvármegye növényföldrajza és a praenoricumi flórasáv*'' c. munkájában foglalkozik Zala északi részeinek flórájával. Boros Ádám (1928) a Dráva bal partjáról és a Muraköz vidékéről közöl botanikai adatokat. Belső-Somogy növényvilága kiváló ismerőjének, Héjjas Imrének az érdeme, hogy 1934-ben Zákány mellett megtalálta a hármaslevelű szellőrózsát (Ane-mona trifolia). Hasonlóképpen nagy volt az öröm, amikor Jávorka Sándor társaságában az Őrtilos mel-leti Szent Mihály kápolnánál megpillantotta a mindezidáig csak az illír vidékekről ismert zalai bükkönyt (Vida oroboides). Nagykanizsa környékének intenzív florisztikai kutatása Károlyi Árpád munkásságával veszi kezdetét. Ő az aki 1943-ban Lipseszentadorjannál megtalálja a kakasmandikót (Erythronium dens-canis). A lelkes lokálpatrióta botanikus 1972-ben bekövetkezett haláláig járja a vidéket, térképezi annak növényvilágát, fényképezi és gyűjti őket. Előbb egyedül, majd Pócs Tamással, később Balogh Mártonnal karöltve számos cikkben, majd monografikusán is: „Nyugat-Dunántúl flórája" címmel foglalja össze Dél-Zala 4 6 Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága i. kép. Kakasmandinkó (Erythronium dens-canis) növényvilágáró l az eddig megszerzett ismeretanyagot. Az országban megtalálható növényfajok mintegy kétharmadát, pontosan 1530 fajt sikerült innen kimutatni. Hagyatéka a nagykanizsai Thury György Múzeumban van. A közép-európai flóraterület a Holarktikus flórabirodalom része. Ennek délkeleti felében találjuk a Pannóniai flóratartományt. Hazánk nagy része ide tartozik. Dél-Dunántúl flóravidékét, amely helyzeténél fogva a Pannóniai és az Illyr flóratartományok közötti széles zónában helyezkedik el, különböző szerzők hol az egyik, hol a másik flóratartományba sorolják. Borbás Vince (1900) az Illyr flórát egészen a Balaton vidékéig terjeszti ki. Gáyer Gyula (1925) Dél-Zalát a magyar flóratartomány (Pannonicum) átmeneti flórasávjába (Praenoricum) osztja be. Boros Ádám (1928) számos délvidéki vonást ismer fel benne, ezért a területet a Praeillyrico-Praenoricumhoz sorolja. A PraenoricumbéA külön név alatt leválasztja a Zalai flórajárást (Saladiense), a többi részt Castri-ferrumnak nevezi el. Kárpáti Zoltán (1960) a Saladiense nórajárást a Praeülyrico-Transdanubicum flóravidékhez sorolja. A Saladiense flórajárás alatt Zala megye mai területét érti. Somogy megye nyugati részét pedig már új flórajárásként kezeli. Soó Rezső (1964), majd Debreczy Zsolt (1981) véleménye szerint Délnyugat-Dunántúl a nyugatbalkáni flóraterület (Illyricum) északi Praeillyricum flóravidékéhez tartozik. Jeanplong József (1980) és Pócs Tamás (1981) a Zalai flóra járást közvetlenül a Pannóniai flóratartomány részének tekintendő Dél-Dunántúl flóravidékének veszik. A helyzet valójában az, hogy rendkívül nehéz a flóratartományok határait pontosan meghúzni. Ugyanis Dél-Dunántúl klímája - összehasonlítva az Illyricummal - attól sokkal kontinentálisabb. Területén az illír fajok mellett számos pannon endemizmus is megtalálható. Mindezeket figyelembe véve Károlyi Árpád és Pócs Tamás (1968) helyesnek látják, ha Dél-Zalát - a Zákány alatti dombok egyértelműen illír flórájának kivételével - a Pannónia flóratartományba tartozónak vesszük. Ugyanakkor egyetértenek azzal, hogy Dél-Dunántúl flóravidékének elnevezése (Praeillyricum) tükrözze ezt az átmenetet. Ugyanis a dél-dunántúli lomberdők összetételükben Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 47 a nyugat-balkáni (illír) tölgyesekkel és bükkösökkel állnak szoros kapcsolatban. A Lenti-Zalalövő vonalától délkeletre lévő, a Marcal medencétől a Bakony északnyugati lábáig terjedő területet a Zalai dombvidék flórajárashoz soroljuk. Növényföldrajzi szempontból azonban még ez a viszonylag kis terület sem tekinthető egységesnek. Délről észak felé haladva csökken a balkáni, az alpin-balkáni és a szubmediterrán fajok száma, viszont nő a pannon xeroterm bennszülött fajoké. Nyugatról kelet felé haladva ugyancsak jelentős változásokat észlelünk. A nyugati részeken az Alpok viszonylagos közelsége miatt, valamint az Atlanti óceán hatásaként elsősorban mezofil-higrofil fajok vannak uralmon. A Zalai flóraj árast ( Saladiense) Károlyi Árpád és Pócs Tamás (1968) nyomán Észak- és Dél-Zalára különítjük el. Észak-Zala viszonylag kontinentálisabb meszes-löszös területein nagyszámú mészkedvelő xeroterm növényfaj él. A reliktum erdeifenyvesekben és azok irtásföldjein nő a fehérvirágú erdei szellőrózsa (Anemone silvestris), a bíboribolya színű sarkantyús virágú keleti szarkaláb (Consolida orientális), a virágjának csúcsi részén piros, egyébként fehér színű kisvi-rágú füstiké (Fumaria parviflora), a bozontos-gyapjas virágzatú liláskék virágú borzas len (Linum hirsu-tum), a citromsárga virágú cseplesz lucerna (Medica-go prostrata), a kékesibolya, nagyvirágú leány kökörcsin (Pulsatilla grandis), a vöröslő fészekpikkelyű késői pitypang ( Taraxacum serotinum), a bíborfekete virágú fekete zászpa (Veratrum nigrum). Erdeiben őshonos az erdeifenyő ( Pinus silvestris). Dél-Zalában a xeroterm fajok már csak a Nagykanizsa környéki homokpuszta foltokon élnek. Jellegzetes zónát alkotnak a bükkösök és a gyertyános tölgyesek. Aljnövényzetük illír, alpi-balkáni, atlantimediterrán és szubmediterrán elemeket tartalmaz. Károlyi Árpád és Pócs Tamás (1968) elvégezték Délnyugat-Dunántúl nóraelemeinek flórajárások szerinti vizsgálatát is. Ennek értelmében az ország más részeivel összehasonlítva Délnyugat-Dunántúlon az atlanti -mediterrán elemek száma viszonylag magas. Amíg a Vendvidékre elsősorban az alpin, az Őrségre pedig az alpin és a boreális elemek, addig Zalára inkább az alpin-balkáni és a szubmediterrán fajok jelenléte jellemző. Alpin-balkáni fajok: pl. kisvirágú hunyor (Helle-borus dumetorum), zalai bükköny (Vicia oroboides), pofok árvacsalán (Lamium orvala), havasalj i aggófű (Senecio ovirensis) sűrű csetkáka (Eleocharis carnio-lica). Illír fajok: pl. szőrös rekettye (Genista ovata subsp. nervata), szakállas orbáncfű (Hypericum barbatum). Atlanti-mediterrán fajok: pl. hármaslevelű szellőrózsa (Anemone trifolia), pici bükköny (Vicia lathy-roides), borostyán (Hedera helix), pókbangó (Oph-rys sphegodes), borostás sás ( Car ex strigosa), fonalas csenkesz (Festuca tenuifolia), ezüstperje (Coryne-phorus canescens). Szubmediterrán fajok: pl. molyhos szeder (Rubus canescens) nagy virágú lednek (Lathyrus latifolius), szakállas szegfű (Dianthus barbatus), virágos kőrisfa (Fraxinus ornus). Mediterrán (közép-európai) fajok: pl. aremonia (Aremonia agrimonioides), jerikói lonc (Lonicera caprifolium), szép zörgőfű ( Crepis pulchra), királyné gyertyája vagy genyőte (Asphodelus albus), szelídgesztenye (Castanea sativa), lónyelvű csodabogyó (Ruscus hypoglossum). Délnyugat-Dunántúl egyik legjellemzőbb ún. karakterfaja a Göcsejbe és a Vendvidékbe is átnyúló zalai bükköny (Vicia oroboides). Növényföldrajzi szempontból a Tornyiszentmik-lós-Lovászi-Csömödér-Gutorfölde-Pusztaederics-Hahót-Egeracsa-Zalaszabar-Zalakaros-Zalakomár-Zalaszentjakab-Pogányszentpéter-Liszó-Fityeháza-Murakeresztúr és az országhatár által bezárt területet több zónára: bükkösökre és a hozzájuk kapcsolódó égeresekre, valamint gyertyános tölgyesekre osztjuk. Külön fejezetként kell tárgyalni a Nagykanizsa környéki homoki vegetációt és az ottani égerláperdőket. II. DÉL-ZALA LEGFONTOSABB NÖVÉNYTÁRSULÁSAI 1. Bükkösök Majer Antal (1968) után Göcseji bükktájnak nevezzük a Murakeresztúr, Homokkomárom, Söjtör, Csö-mödér, Rédics határolta háromszöget. Ez különösképpen jó elnevezés, mert az itteni bükktáj nem tartozik egyértelműen a Zalai flórajáráshoz (Saladiense), hanem északnyugaton, nyugaton 2-4 km mélységben a Göcseji flórajárásba (Petovicium) is behatol. Itt a nyugati részeken a bükkösök erdeifenyvesekkel elegyednek. A koronaszintben egyaránt megtalálható az erdeifenyő (Pinus silvestris), a bükk (Fagus silvatica), a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea) és a gyertyán (Carpinus betulus). Az ilyen fenyő öv felé tartó átmeneti típusú erdők aljnövényzete hasonló a bükkösökéhez. Jellegzetes fajai a szőrös rekettye, (Genista ovata),a kereklevelű körtike (Pirola rotun-difolia), a pillás perjeszittyó (Luzula pilosa) és az erdei sédbúza (Deschampsia flexuosa). 4 8 Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága A Zala megyei Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság (ZEFAG) felmérése szerint a dél-zalai bükktáj mintegy 25 ezer ha erdőterületével egyharmados beerdő-sültségnek felel meg. Erdőtársulásai közül a bükkösök 51 %-kal, a gyertyános tölgyesek 34%-kai, a völgyekben lévő éger-ligeterdők 1 %-kal, a Mura folyó ártéri ligeterdei szintén 1 %-kal, a telepített akácosok pedig 3%-kal részesednek. A bükkösök Dél-Zala nyugati részein zonális társulások. Uralkodó fafajuk a bükk (Fagus silvática). Lombkorona szintjébe azonban más fafajok is keverednek: így a dombtetőkön és domboldalakon a ko-csánytalan tölgy (Quercus petraea), a csertölgy (Qu-ercus cerris), a szelídgesztenye (Castanea sativa), olykor pedig az erdeifenyő (Pinus süvestris). A felszín alatti vizek alkotta mély bevágásokban a hegyi juhar (Acer pseudomontanus) és a hegyi szil (Ulmus scabra) is előfordul. Általános a gyertyán (Carpinus betulus) és a madárcseresznye (Prunus avium) jelenléte. A fagyzugos dombhajlatokban elegyetlen gyertyánosokat, a dombok alján pedig bükkösökbe elegyedő kocsányos tölgyeseket találunk. A bükkösök Dél-Zala nyugati részein elsősorban pannóniai agyagra települt löszön, kőzetek mállásából származó diluviális löszös üledéken és jégkori vályogon létrejött agyagbemosódásos és pszeudogle-jes erdőtalajokon fordulnak elő. A magas páratartalom, a kedvező domborzati és talajviszonyok hatására a zalai bükkösöknek - szemben az ország más, főként hegyvidéki részein díszlő bükköseivel - itt még a völgyekben is kiterjedt állományaik vannak. A legszebb zárt bükkösöket Óbornak, Lispeszentadorján, Oltárc és Tormaföld környékén találjuk. A dél-zalai bükkösökbe a szomszédos Horvátország területéről számos növényfaj nyomult be. Mindenekelőtt a zalai bükkösök legjellemzőbb faját, az ép levélszélű, sárga virágú zalai bükkönyt ( Vicia oroboi-des) kell megemlítenünk. Amint már neve is utal rá az országban csak itt és Somogy megyében fordul elő. E karakterfaj után nevezte el a mi bükköseinket Pócs Tamás és Borhidi Attila Vicio (oroboidi) Fage-rwranak. Jellegzetes faj a lónyelvű csodabogyó (Ruscus hy-poglossum) is. E örökzöld félcserje levelei elcsökevényesedtek. Nevét a levélszerűen ellaposodó szára közepéből eredő tűzpiros bogyóterméséről „csodabogyó" kapta, amely megkapó látványt nyújt a hóban. Védettsége ellenére még mindig gyűjtik a lila virágú cikláment (Cyclamen purpurascens). E származását tekintve közép-európai faj szép összefüggő állományt alkot a zalai bükkösökben, gyertyános tölgyesekben. A tél végének közeledtével tömegesen nyílnak a hóvirágok (Galanthus nivalis), később a salátaboglárkák (Ficaria verna), a lilásvörös virágú ujjas kelti-kék (Corydalis solida) és az erdei ibolyák (Viola 2. kép. Zalai bükköny (Vicia oroboides) sisvestris). A tavaszi bükkösök szépségét emelik a bókoló fogasír (Dentaria enneaphyllos) és a hagymás fogasír (D. bulbifera), a sötéten pettyezett vöröses laza fürtvirágzatú erdei- vagy turbánliliom (Lilium martagon), a halványsárga jellegzetes virágú farkasölő sisakvirág (Aconitum vulparia), a zöld virágtaka-rójú kisvirágú hunyor (Helleborus dumetorum) állománya. Ez a tarkán virágzó erdőalj a lombosodás előrehaladtával mindinkább csupasszá válik. A zárt bükkösök ugyanis csak kevés fényt engednek át, emiatt aljnövényzetük gyér (Fagetum nudum). Emiatt cserjeszintjük nincs, mohaszintjük is jelentéktelen. A dél-zalai bükkösök társulástani viszonyaikat tekintve a horvátországi szubmontán Fagetum croati-cum gyertyán elegyes bükköseihez (Melico-Fagetum) tartoznak. E bükkösök számos, a közép-európai montán bükkösökétől eltérő ún. differenciális fajjal rendelkeznek. Itt feltétlen meg kell említenünk a halvány kénsárga virágú lapickás levelű szártalan kankalint (Primula vulgáris), a gumósán megvastagodó gyöktörzsű piri-tógyökeret (Tamus communis), amely a Diascorea-ceae család egyetlen hazai, mérsékelt égövön élő képviselője, a délvidéki perjeszittyót (Luzula forsteri) és a már a római hódítás előtt is valószínűleg már itt élt szelídgesztenyét (Castanea sativa), bár ez utóbbi faj kontinuitása körül még korántsem zárult le a vita. Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 49 3. kép. Szártalan kankalin (Primula vulganis) A dél-zalai bükkösök hegyi (montán) elemekben viszonylag szegények, viszont a dombvidéki elemekben meglehetősen gazdagok. Jellemző fajai: az erdei iszalag (Clematis vitaiba), a borostyán (Hedera he-lix), a mezei juhar (Acer campestre), a virágos kőrisfa (Fraxinus ornus), a közönséges gyertyánfa ( Carpinus betulus), a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea), a hegyi szil (Ulmus scabra), a vadkörte vagy vackor (Pyrus achras subsp. pyraster), az édeslevelű csüdfű (Astragalus glycyphyllus) a tavaszi lednek (Lathyrus vernus), a hólyagfa (Staphylea pinnata), a magyar varfű (Knautia drymeia), a pézsmaboglár (Adoxa moschatellina), a délvidéki méhfű (Melittis melisso-phyllum), a csalánlevelű harangvirág (Campanula trachelium), a sátoros margitvirág (Chrysanthemum corymbosum), az olocsány csillaghúr ( Stellaria holos-tea),a szőrös sás (Carex pilosa), az erdei szálkaperje (Brachypodium silvaticum), a bókoló göngyperje (Melica nutans) és a télizöld meténg ( Vinca minor). Termőhelyi viszonyaik alapján a dél-zalai bükkösök három típusát különböztetjük meg: a. A szárazabb dombtetőkön, a jó vízlefolyású domboldalakon tenyészik a Carex pilosa-bükkös, gyepszintjében a nevet adó bükksással (Carex pilosa). Cserjeszintje nincs. Jellemző fajai még a borostyán (Hedera helix), az egy virágú gyöngyperje (Melica uniflora), a ligeti perje (Poa nemoralis) és a télizöld meténg (Vinca minor). b. Az üde termőhelyeken az Asperula odorata-bükkös díszlik. Ez a leginkább elterjedt, legnagyobb területeket borító típus. Koronaszintjében a bükk (Fagus silvatica) mellett szórvány jelleggel a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea), a csertölgy (Q. cerris), a gyertyán (Carpinus betulus) és a madárcseresznye (Prunus avium) is előfordul. Gyepszintjében megtaláljuk a nevet adó szagos mügét (Asperula odo-rata), a cikláment vagy kanrépát (Cyclamen purpu-rascens), a hagymás fogasírt (Dentaria bulbifera), a kapotnyakot (Asarum europaeumJ, és a gombernyőt ( Sanicula europaea). c. A szélesebb, mélyebb, fagyzugosabb völgyekben találjuk az Aegopodium podograria-bükköst. Koronaszintjében a bükk (Fagus silvatica) mellett mind több kocsányos tölgy (Quercus robur) és gyertyán (Carpinus betulus) keveredik. De előfordul benne a hegyi szil (Ulmus scabra), a hegyi juhar (Acer 50 Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága pseudoplatanus) és a kislevelű hárs ( Tilia cordata) is. Cserjeszintje nincs. Gyepszintjében a faciesképző podografű (Aegopodium podograria), az erdei pajzsi-ka (Dryopteris filix mas), a hölgy páfrány (Athyrium filix femina), az erdei madársóska ( Oxalis acetosella), az erdei nenyúljhozzám (Impatiens noli-tangere), az erdei varázslófű ( Circaea lutetiana) és a sárga árvacsalán (Lamium galeobdolon) alkotnak zárt állományt. 2. Egeresek A bükkös zóna völgyeinek mélyén, a források, patakok mentén, az állandóan magas talajvízszintű réteken égerligetek (Alnetum glutinosae-incana) alakultak ki. E társulásra a mézgás éger (Alnus glutinosa) a legjellemzőbb. Állományába szívesen elegyedik a fehér fűz ( Salix alba) és a magas kőris (Fraxinus excel-sior). Jellemző fajai még a ritkás sás ( Car ex remota), a selyem sás ( Car ex brizoides), az erdei nenyúljhozzám (Impatiens noli-tangere). A hegyi zergevirág (Doronicum austriacum) mellett számos szeder (Ru-bus sp.) faj él itt. Az égerligetek mellett magaskórós társulások részeként keserűlapus társulásokat (Petasitetum hybri-di) is találunk. E társulás névadója a húsvörös virág-zatú szíves-kerekded tőleveleket nevelő vörös keserű- vagy acsalapu (Petasites hyridus). Jellemző fái a mézgás éger (Alnus glutinosa) és a csigolya fűz (Salix purpurea ). A szurdokvölgyekben hárs-kőris szurdokerdőket (Phyllitidi-Aceretum) találunk, aljnövényzetében a podografűvel (Aegopodium podograria) és a sárga árvacsalánnal (Lamium galeobdolon). 3. Gyertyános tölgyesek Kelet, délkelet felé haladva a zonális jellegű bükkösöket előbb csak extrazonálisan - a fagyzugos völgyekbe, völgyoldalakra kiszorulva - később egyre inkább zonálissá válva a gyertyános-tölgyesek váltják fel. Dél-Zala e harmadik erdőtípusát a Zala-kanyartól Letenyéig húzódó vonaltól délre találjuk, s a Nagykanizsa környéki dombokon már nagy területeken díszlenek. A dél-zalai gyertyános-tölgyeseket a közép-európaitól mindenekelőtt a csertölgy (Quercus cerris) jelenléte különbözteti meg. A középhegységi gyertyános-tölgyesektől eltérő fajai mindenekelőtt a szelídgesztenye ( Castanea sativa), a pirítógyökér (Tamus communis), a havasalj i aggófű ( Senecio ovirensis) és a délvidéki perjeszittyó (Luzula forsteri). A dél-zalai dombok szelídebb déli, délnyugati lankáin a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea), mélyebb völgyeiben a kocsányos tölgy (Q. robur) és a gyertyán (Carpinus betulus) alkot elegyes állományt. A kocsányos tölgy átmenetet képez a bükkösök felé, míg a gyertyán inkább a völgyek magassásos égerlápjának égeres láperdő (Carici elongatae-Alnetum) felé jelent átmenetet. Koronaszintje kettős. A felső szintbe a bükk (Fa-gus silvatica), a csertölgy (Quercus cerris) és a madárcseresznye (Prunus avium) keveredik. A második szintet a gyertyán (Carpinus betulus), a mezei juhar (Acer campestre), valamint a kislevelű hárs (Tilia cordata) alkotják. Cserjeszintje viszonylag gazdag. Leggyakrabban a vesszős fagyallal (Ligustrum vulgare), az egybibés galagonyával (Crataegus monogyna) és a ritka vörösgyűrűs sommal (Cornus sanguinea) találkozhatunk. Termőhelyeik eltérő volta miatt Soó Rezső és Pócs Tamás a gyertyános tölgyeseket két csoportba sorolják. Mindkét szubasszociáció aljnövényzete nagyon hasonlít a bükkösökére. Bennük számos illír, atlantimediterrán és alpin elemet találni: a. Az üde, félnedves termőhelyek Querco robori-Carpinetum asperuletosum gyertyános-tölgyeseinek jellemző faja az illatos szagos müge (Asperula odorara). Aljnövényzetében tömegesen fordul elő az évelő gyöktörzses erdei szélfű (Mercurialis perennis) és az erdei viola (Viola silvestris). Átható hagymaszagot árasztanak a medvehagymás (Allium ursinum) szőnyegek. Gyakori az avarban rejtőzködő sötétbarnáspirosas virágú kapotnyak (Asarum europaeum). A nyirkos erdőkben típusalkotó az erdei sás (Carex silvatica ). b. A kifejezetten nedves termőhelyeket kedvelő Querco robori-Carpinetum Stachyetosum gyertyános-tölgyeseire az erdei tisztesfű (Stachys silvatica) jelenléte a legjellemzőbb. Gyakorta találkozni itt az erdei varázslófűvel (Circaea lutetiana), a hamvas szederrel (Rubus idaeus), a magyar varfűvel (Knau-tia drymeia), a rezgő sással (Carex brizoides), az indás Ínfűvel (Ajuga reptans), a pirítógyökérrel (Tamus communis), a podagrafűvel (Aegopodium podag-raria), az erdei nenyúljhozzámmal (Impatiens noli-tangere). Sajnos egyre ritkább a hölgypáfrány (Athyrium filix-femina). A dél-zalai gyertyános-tölgyes zóna szoros összefüggésben áll a horvátországi részekkel. Az illír bükkösök (Fagion illyricum) mindkét társulása (Vicio oroboidi-Fagetum és a Querco-Carpinetum) a Horvát-Középhegységtől egészen a Balaton vidékéig terjed. A jégkorszak után ebbe a zónába nagyszámú illír erdőelem, s mellette számos atlanti-mediterrán, szubmediterrán, alpin-balkáni növényfaj nyomult előre. így pl. a pirítógyökér (Tamus communis), a tarka lednek (Lathyrus venetus) a szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus), a szelídgesztenye ( Castanea sativa) , a pofok árvacsalán (Lamium orvala), a babér boroszlán (Daphne laureola). Idővel az említett fajok Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 51 4. kép. Szelidgesztenye (Castanea saliva) észa k és nyugat felé tovább terjedtek. Viszont Dél-Zalánál nem terjedt tovább a jerikói Ione (Lonicera caprifolium), a szálkás zöldhúr ( Sagina subulata), a pamatos ökörfarkkóró ( Verbascum pulverulentum), a tarka lednek (Lathyrus venetus) és az óriás rozsnok (Bromus rigidus). A dél-zalai dombok meredekebb déli lejtőin extra-zonálisan cseres-tölgyesek (Asphodelo-Quercetum robori-cerris) élnek. Társulásalkotó fafajai a csertölgy (Quercus cerris), és a kocsánytalan tölgy ( Q. petraea). A cseres-tölgyesek aljnövényzetének jellegzetes faja a királyné gyertyája (Asphodelus albus), leromlásukban pedig a saspáfrány (Pteridiutn aquilinum). Az intenzív szőlőkultúra térhódítása miatt napjainkra ez a szép növénytársulás egyre inkább eltűnőben van. Csak néhány visszamaradó facsoport, ha-gyásfa, az itt-ott foltokban megmaradt eredeti aljnövényzet néhány jellemző faja pl. a fehér pimpó (Potentina alba) mutatja helyét. Különösképpen jellemző fafaja az egykor elegyfaként, de napjainkra csak hagyásfaként előforduló szelídgesztenye. A zalame-renyei szelídgesztenye sarjak leszármazottai egy, a múlt század végén elpusztult 15 m törzskörméretű ezer esztendőre becsült, a táj évezred eleji kiterjedt gesztenyései utolsó hírmondójának. A déli kitettségű dombtetőkön mészkedvelő tölgyeseket (Orno-Quercetum) találunk, lombkoronaszintjükben a kocsánytalan tölggyel ( Quercus petraea ) és a virágos kőrissel (Fraxinus ornus). Gyepszintjükben társulásalkotó a 3 m magasra is megnövő erdei angyalgyökér (Angelica silvestris) és a havasalji aggófű (Senecio ovirensis) mellett orchideafélék, elsősorban bangó (Ophrys sp.) fajok is előfordulnak. 4. Homoki vegetáció A Principális csatorna völgyében Kilimántól Homokkomáromig, valamint a Nagykanizsa környéki Sormástól Őrtilosig terjedő homokvidék meszes homokja pannonkori pados homokkő kibúvásból származik. E homokpuszta foltokon sajátos xeroterm elemek élnek. Az itteni, sajnos a mezőgazdasági művelés térhódítása miatt napjainkban mindinkább eltűnő homokpusztai gyeptársulásokat Borhidi Attila a Fes-tucetum vaginatae arrabonicum homoki csenkesz társuláshoz sorolja. Jellemző fajai a névadó magyarvagy homoki csenkesz (Festuca vaginata) mellett a naprózsa (Fumana procumbens), a fényperje egyik innen leírt változata (Koeleria eristata var. Károlyit) és a piros pozdor (Scorzonera purpurea). Megél itt a mintegy 10% kalcium-karbonát tartalmú és a ph=8,5 körüli homokon a homoki zsellérke (Thesi-um ramosum) és a buglyos vagy magyar szappangyökér (Gypsophila paniculata) is. A maradvány homokpusztai gyepek szépségét csak emeli két ritka faj: a hegyi árvalányhaj (Stipa pennata) és a kunkorgó árvalányhaj ( S. capillata). A Nagykanizsa környéki homokvidékeken mesterséges telepítésű, jó fejlődési eréllyel bíró kultúraká-cosokat és erdeifenyveseket találunk. Őrtilos felé haladva mind jobban elsavanyodik a homoktalaj. Az itt élő acidofil homokpusztai vegetáció legjellemzőbb eleme az ezüstperje (Corynephorus canescens). Ez a mészkőkerülő homoki gyep a rejtőké (Teesdalia nudicaulis) egyetlen biztos hazai előfordulása. A Nagykanizsa melletti Gördövény homoktalaja néhány növénykülönlegességnek is otthont ad. Hazánkban mindezidáig csak Győr mellől és innen mutatták ki az orchideafélékhez tartozó kis zöldesfehér virágú nyári füzértekercset (Spiranthes aestivalis). A frissen feltört, de még nedves homoktalajok első betelepülője a dél-zalai kizárólagossággal előforduló homoki zöldhúr (Sagina sabuletorum). 5.. Égerláperdők A Nagykanizsa melletti magas talajvízszintű részeken békaliliomos-égerláperdők vannak. Legjellemzőbb növényfajai: az enyves éger (Alnus glutinosa), a békaliliom (Hottonia palustris) és a széles pajzsika (Dryopteris austriaca). A lápréteken igen kiterjedt területeket borít a zsombék sás (Carex elata) alkotta 52 Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága magassáso s állomány, benne a lápi pitypanggal (Taraxacum palustre). A semlyékekben vidrafűvel (Menyanthes trifoliata) találkozni. A láprétek világának pompás színfoltja a nagy rózsaszín füzérű kígyógyökerű keserűfű (Polygonum bistorta). E hazai flórában csak ritkán előforduló faj meglétét a lecsapo-lások és a mederszabályozások alapjaiban veszélyeztetik. Az égerláperdők igen nagy természettudományos értéket képviselnek. Egyikük, nevezetesen Csörnye-berke páfrányos- és magaskőrises égerláp vidéke a 264 ha Zalakomári Természetvédelmi Terület részeként már védelem alatt áll. A láprétek vízerei, a semlyékek szélein rekettyefüzeseket (Salicetum cinereae) találni. 1953-ban Sormás mellett ilyen fűzlápban találták meg az igen ritka, jégkori maradványnak számító tőzegepret (Co-marum palustre). A tengerszint feletti magasság némi emelkedésével a mocsárvidékek lassan kaszálórétekbe (Festucetum arrhenathuetum) mennek át. Jellegzetes növényfaj itt a réteket májusban fehérré varázsoló rigószegfű (Moenchia mantica). A szeszélyes vízjárású Mura és Dráva vízborította árterein foltokban tenyésznek a hínárfajok. Ezeken a feliszapolódó, tápanyagban igen gazdag, azaz a hi-pertróf vízminőségű részeken zárt állományt alkot a kolokán (Stratiotes aloides) és a vízilófark (Hippuris vulgáris). A folyók hordalékain ártéri ligeterdők alakultak ki. III. A DÉL-ZALAI ILLYRICUM A Zákány-Őrtilos alatti részek, a Murakeresztúrtól Csurgóig terjedő dombvidék, azaz Zala Somogyba átnyúló vonulata - éppen jellegzetes flórája miatt - a Nyugatbalkáni flóratartomány (Illirycum) egy előretolt, szigetszerű részének tekinthető. Az itteni dombhátakon balkáni és atlanti-mediterrán elemekben gazdag gyertyános tölgyesek (Querco petraea-Carpinetum praeillyricum) díszlenek. Éppen aljnövényzetének délies elemei miatt ez az erdőtársulás másutt nem, vagy csak igen ritkán fordul elő. Jellegzetes fajai a pirítógyökér (Tamus communis) és a pofok árvacsalán (Lamium orvala). Az itteni gyertyános tölgyesek egyik legszebb koratavaszi virága a kakasmándikó (Erythronium dens-canis). Élénkpiros virágai és barnafoltos levelei a tavaszi lombfakadásra váró erdők üde színfoltjai voltak. E védett növényt Zalán kívül csak Dél-Somogyban, Somlón és az Alpokalján találni meg. A Drávasík és Őrtilos környéke a zöldessárga, bókoló virágzatú fürtös gyűrűvirág ( Carpesium Wulfe-nianum) igazi otthona, bár észak felé terjedésének bizonyságául Lispeszentadorján mellett is megtalálta Károlyi Árpád. Ámbár Kelet-Zalából hiányzik, itt viszont terjedésének bizonyságául újra megtalálható az Alpokaljáról kimutatott dealpin hegyi zergevirág (Doronicum austriacumJ,a zergeboglár ( Trollius europaeusj és a csipkeharaszt ( Selaginella helvetica). Bízzunk abban, hogy nem pusztult ki teljesen a tájra egykoron oly jellegzetes komlógyertyán (Ostrya carpini/olia) és a pitypanglevelű zörgőfű ( Crepis ta-raxacifolia ). IV. A DÉL-ZALAI ERDŐKET FENYEGETŐ VESZÉLYEK E tanulmány megírásakor a hangsúlyt Dél-Zala természetes vegetációjának vizsgálatára helyeztük, s csak ott, ahol elengedhetetlenül fontosnak éreztük, utaltunk az emberi tevékenység természetátalakító hatására. Nem volt célunk a mező- és erdőgazdálkodás hatásaként kialakult félkultúr- és kultúrterületek növényvilágának vizsgálata. Páll Miklós (1972) erdészeti szakember nagyszerű munkájában már megtette ezt. Végezetül mégis kötelességünknek érezzük, hogy szóljunk a zalai erdőket fenyegető veszélyekről. Az egyre intenzívebbé váló mező- és erdőgazdálkodás hatására napjainkra Zala megye erdősültségének mértéke az elmúlt ötven évben feléről harmadára csökkent. A további csökkenés mértéke az évi 500-700 ezer m3 kitermelt famennyiség ellenére úgy tűnik, megállt. A kivágott erdők helyébe újakat telepítenek. Ennek következtében folyamatosan fiatalodnak erdeink és ez nem mondható minden szempontból előnyösnek. Az erdőpusztulások Zala megyét is elérték. Mind a lombhullató, mind a fenyőfajoknál általános tünet a lombozat ritkulása, az elszáradó részek arányának növekedése, a fejlődési erély csökkenése, olykor az egyed teljes elszáradása. Az őshonos szelídgesztenyések megállíthatatlan pusztulása, az égeresek gyors elszáradása, a fejlődésben visszamaradó bükkösök tízezer hektárokban Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 53 i. ábra. Magyarország flórájának beosztása. (Debreczy Zsolt (1981.) nyomán). PANNONICU M (Magyar flóratartomány) I. MATRICUM 1. Tokaj ense 2. Tórnense 3. Borsodense 4. Agríense 5. Neogradense II. BAKONYICUM (Dunántúli-középhegység flóravidéke) 1. Visegradense 2. Pilisense 3. Vesprimense 4. Balatonicum III. PRAENORICUM (Alpokalja flóravidéke) 1. Laitaicum 2. Castriferreicum 3. Petovicum IV. EUPANNONICUM (Alföldi flóravidék) 1. Arrabonicum 2. Colócense 3. Praematricum 4. Cirsium 5. Nyírségense 6. Samicum 7. Titelicum ILLYRICUM (Illír flóraterület) V. PRAEILLYRICUM (Déldunántúli - előillír flóravidék) 1. Saladiense 2. Somogyicum 3. Kaposense 4. Sopianicum NORICUM (Alpesi flóratartomány) VI. NORICUM (Előalpi flóravidék) 1. Ceticum 2. Stiriacum CARPATICUM (Kárpáti flóraterület) VII. CARPATICUM (Kárpáti flóravidék) 1. Cassovicum 54 Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 2. ábra. Délnyugat-Dunántúl növényföldrajzi beosztása. (Károlyi Arpád-Pócs Tamás (1954.) nyomán) I.: Saladiense (Zalai flórajárás) - a) Dél-Zala, b) Észak-Zala; II.: Praenoricum - a) Göcsej, b) Őrség, c) Vendvidék, d) Vasi hegyhát. A Saladiense differenciális fajai: 1.: Vicia oroboides, 2.: Allium ursinum, 3.: Carpesium wulfenianum, 4.: Crepis taraxacifolia, 5.: Fraxinus ornus, 6.: Lathyrus venetus, 7.: Peucedanum verticillare, 8.: Sagina saginoides, 9.: Trifolium striatum, 10.: Buphthalmum salicifolium, 11.: Laser trilobum, 12.: Lithospermum purpureo-coeruleum, 13.: Melandrium silvestre, 14.: Prunus fruticosa, 15.: Taraxacum serotinum. Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 55 3. ábra. Délnyugat-Dunántúl természetes növénytakarója. (Pócs Tamás (i960.) nyomán) I . Tűlevelű elegyeserdő zóna II. Szubmontán bükkös zóna III. Gyertyános-tölgyes zóna Fagion illyricum 1. Elegyetlen erdeifenyvesek (Myrtillo-Pinetum) 2. Lombelegyes erdeifenyvesek (Pino-Quercetum) 3. Bükkösök (Vicio oroboidi-Fagetum) 4. Gyertyános-tölgyesek (Querceto-Carpinetum) 5. Ligeterdők, láperdők, mocsarak és lápok 6. Cseres tölgyesek (Potentino albae-Quercetum) 7. Reliktum erdeifenyvesek és mészkedvelő tölgyesek (Cytiso-Pinetum) 8. Homokpuszták (Festucion vaginatae) 56 Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 4. ábra. A zalai bükköny (Vicia oroboides) elterjedése Délnyugat-Dunántúlon. (Károlyi Árpád-Pőcs Tamás 1964. nyomán) Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 57 mérhet ő levélbarnulásai és száradásai, a tűlevelű erdőkben szálanként, a kocsányos tölgyesekben csoportokban elszáradó fák szomorúan figyelmeztetnek minket, a már-már visszafordíthatatlan következményekkel járó károsodásokra. További kutatásokra van szükség annak a kérdéskörnek a tisztázására, hogy a természetben periódusossággal jelentkező erdőpusztulások milyen mértékben egészülnek ki az ipari-, mezőgazdasági- és kommunális környezetkárosításokkal. Tény, hogy a nagyadagú műtrágyáktól elsavanyodtak talajaink, a talajélet elszegényedett. A levegő por- és füstgázokkal szennyezett. A savas ülepedés miatt a csapadékok pH értéke erőteljesen csökkent. A talajba kerülő veszélyes hulladékok nehézfémtartalmának egy részét a felszín alatti vizek nem várt távolságokra viszik el. Kimutatott, hogy a növényi szövetekbe beépülő nehézfémek akadályozzák az asszimilációt. A lecsökkent vitalitású fafajok a természetes védekezőképesség csökkenésével pedig egyre kevésbé tudnak ellenállni a mind jobban felszaporodó fakáro-sító kórokozók és kártevők támadásainak. Az erdők pusztulásának - legalábbis itt Zalában -még a kezdetén vagyunk. Meggyőződésünk, hogy az ökológusok, az erdészeti-, mezőgazdasági-, és ipari szakemberek, a természetet féltő emberek mielőbbi tevőleges összefogásával gátat vethetnek Zala megye egyedülállóan szép természeti értékének, az erdő pusztulásának. * * * A fényképeket Károlyi Árpád készítette. IRODALOM Borbás Vince: A Balaton flórája. A Balaton Tudományos Tanulmányozásának Eredményei. II. kötet 2. rész. Budapest, 1900. Boros Ádám: A Pannóniáim és Praeillyricum flóravidékének kapcsolatai. Magyar Botan''tai Lapok 27. (1928) 51-56. Clusius, Carolus: RaiiOrum aliquot stirpium Pannoniam, Austriam et vicinus quasdam Prouincias obseruatarum história quatuor libris expresse. Antwerpen, 1583. Debreczy Zsolt: Növényvilág a Balaton körül. A környék növényzete, jellegzetes növénytársulásai. In: Illés István (szerk.): Tavunk a Balaton [Budapest] 1981., 75-119. Diaria itenarum Pauli Kitaibelii. Aus Grund originaler Tagebücher zusammengestellt von Endre Gombocz. I-II. Budapest, 1945. Frisnyák Sándor: Magyarország földrajza. Budapest, 1978. Gayer Gyula: Vasvármegye növényfoldrajza és a praenori-cumi flórasáv. Szombathely, 1925. Gombocz Endre: A magyar botanika története. A magyar flóra kutatói. Budapest, 1936. Jeanplong József: Florisztika, növényföldrajz. In: Hortobágyi Tibor (szerk.): Agrobotanika. 2., átdolg. kiad. Budapest, 1980., 461-468. Jávorka Sándor: Anemona trifolia Somogy megyében. In: Botanikai Közlemények 31. (1934)., 258-262.; 259. Károlyi Árpád: Botanikai megfigyelések Nagykanizsa környékén. Borbásia. Acta Societatis Botanicorum Hunga-ricae. 9/3-5 (1949)0 18-21. Károlyi Árpád: Dél-Zala érdekes és gyógyító növényeiről. In: A nagykanizsai Thury György Múzeum jubileumi emlékkönyve 1919-1969. Szerk.: H. Kerecsényi Edit. Nagykanizsa, 1972., 429-454. Károlyi Árpád-Pócs Tamás: Új adatok Délnyugat-Dunántúl növényflórájához I. Botanikai Közlemények 45/3-4. (i954)o 257-267. Károlyi Árpád-Pócs Tamás: Újabb adatok Délnyugat-Dunántúl flórájához II. Annales Historico-Naturales Musei Nationalis Hungarici. 8/1957., 197-204. Károlyi Árpád-Pócs Tamás: Újabb adatok Délnyugat-Dunántúl flórájához III. Savaria 2/1964., 43-45. Károlyi Árpád-Pócs Tamás: Délnyugat-Dunántúl flórája I-VII. Az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. Eger, 1968., 1969., 1970., 1971., 1972., i974-> 1975-Kárpáti Zoltán: Die pflanzengeographische Gliederung Transdanubiens. In: Acta Botanica Academiae Scientia-rum Hungáriáé. Tom. VI. Fasc. 1-2. Budapest, 1960., 45-53-Majer Antal: Magyarország erdőtársulásai. (Az erdőműveléstan alapjai.) Budapest, 1968. Páll Miklós: A Dél-Zalai bükktáj ismertetése. In: A nagykanizsai Thury György Múzeum jubileumi emlékkönyve 1919-1969. Szerk.: H. Kerecsényi Edit. Nagykanizsa, 1972., 4I3-427-Pécsi Márton (szerk.): A Kisalföldi és a Nyugat-Magyarországi peremvidék. Budapest, 1975. Pócs Tamás: Die zonalen Waldgesellschaften Südwes-tungarns. In: Acta Botanica Academiae Scientiarum Hungáriáé. Tom. VI. Fasc. 1-2. Budapest, 1960., 75-105. Pócs Tamás: Növényföldrajz. In: Hortobágyi Tibor (szerk.): Növényföldrajz, társulástan és ökológia. Budapest, 1981. 27-166. Soó Rezső: A magyar flóra és vegetáció rendszertani-növényföldrajzi kézikönyve I-VI. Budapest, 1964., 1968., 1970., 1973., 1975., 1980. Soó Rezső-Kárpáti Zoltán: Növényhatározó II. Harasztok - virágos növények. Budapest, 1968. Stefanovits Pál: Talajtan. Budapest, 1975. 58 Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága Ferenc Gyulai Die Vegetation von Süd-Zala I. DIE VEGETATIONSVERHÄLTNISSE VON SÜD-ZALA Der Fluß Rába, der untere Zala, die Flußniederung um den Fluß Rinya und das Mura-Tal fassen ein Gebiet, von der Größe eines Bezirks, das aus vegetationsgeographischer Sicht sehr abwechslungsreicht ist. Während im westlichen Teil die Nähe der Alpen dominiert, wirkt sich in der Umgebung der Stadt Nagykanizsa die relative Nähe zum Mittelmeerraum aus. Vom Gesichtspunkt der vegetationsgeographischen Forschungen gilt dieses Gebiet als nicht begünstigt. Nach den spärlichen Beschreibungen der Botaniker (Carolus Clusius, Pál Kitaibel, Vince Bor-bás, Gyula Gayer, Ádám Boros) nimmt die intensive floristische Forschung ihren Anfang erst mit der Tätigkeit von Árpád Károlyi (1943-1972). Das mitteleuropäische Florengebiet ist ein Teil des Holarktischen Florenreiches. In dessen südöstlichen Teil findet man das pannonische Florengebiet. Der größte Teil Ungarns dehört dazu. Die Florengegend Süd-Transdanubien befindet sich in der breiten Zone zwischen dem pannonischen und dem illyrischen Florengebiet. Das an Őrség grenzende Gebiet vom Bezirk Zala hat noch ausgesprochen den Charakter des Alpenvorlandes. Es wird deshalb als Praenori-cum bezeichnet. Im südlichen Gebiet vom Bezirk Zala ist der mediterranische Einfluß schon so stark, daß dieses Gebiet schon dem Illyricum zugeteilt wird. Árpád Károlyi und Tamás Pócs (1968) meinen, daß die Gegend Süd-Zala - mit Ausnahme der eindeutig illyrischen Flora der Hügel südlich von Zákány - zu dem Pannonischen Florengebiet gehören. Sie sind sich gleichzeitig einig, daß die Benennung Praellyricum der Floragegend von Süd-Transdanubien diesen Übergang spiegeln soll. Die Laubwälder in Süd-Transdanubien stehen nämlich in enger Beziehung mit den Eichenwäldern und Buchenwäldern des West-Balkans (illyr). Das Gebiet südöstlich der Linie Lenti-Zalalövő, vom Marcal-Becken bis zum nordwestlichen Fuße des Bakony-Gebirges wird in den Florenkreis des Zalaer Hügellandes eingereiht. Aus vegetationsgeographischer Sicht kann aber auch noch dieses verhältnismäßig kleine Gebiet als einheitlich betrachtet werden. Vom Süden nach Norden nimmt die Zahl balkaner, alpin-balkaner und submediterraner Arten ab, aber die der indigen pannonisch-xerothermen Arten nimmt zu. Auch vom Westen nach Osten können bedeutende Veränderungen beobachtet werden. In den westlichen Teilen dominieren die mesophil hy-grophilen Arten wegen der relativen Nähe der Alpen, sowie als Wirkung des Atlantischen Ozeans. Der Zalaer Florenkreis ( Saladiense) wird nach Är-päd Kärolyi und Tamäs Pöcs (1968) im zwei Teile, Nord-Zala und Süd-Zala getrennt. II. DIE WICHTIGSTEN PFLANZENGESELLSCHAFTEN VON SÜD-ZALA 1. Buchenwälder Göcsej Buchenlandschaft heißt das Dreieck, abgegrenzt durch die Siedlungen Murakeresztür, Ho-mokkomärom, Söjtör, Csömöder und Redics. Aus pflanzensoziologischer Sicht sind die Buchenwälder in den westlichen Teilen von Süd-Zala zonale Vergesellschaftungen. Die dominante Baumart ist die Buche (Fagus silvatica). In ihren Laubkronenhorizont mischen sich aber auch andere Baumarten: auf den Hügeln und an den Abhängen die Trauben-Eiche (Quercus petraea), die Zerr-Eiche (Quercus cerris), die Edelkastanie (Castanea sativa), mitunter die Wald-Kiefer (Pinus silvestris). In den von den unterirdischen Wassern ausgestalteten Schluchten kommen auch Berg-Ahorn (Acer pseudomontanus) und Berg-Ulme (Ulmus scabra) vor. Die Anwesenheit der Hainbuche (Carpinus betulus) und der Vogelkirsche (Prunus avium) kommen überall vor. Man findet in den Hügelabsätzen, wo Frostlöcher vorkommen, reine Hainbuchen-Bestände, am Hügelfuß mit Buchen vermischte Stiel-Eichen. In die Buchenwälder von Süd-Zala sind zahlreiche Pflanzenarten vom Gebiet des Nachbarlandes Kroatien hineingedrungen. Nach der Charakter-Art der Buchenwälder in Zala, der Walderbsen-Wicke (Vicia oroboides) heißen die hiesigen Buchenwälder Vicia (oroboidi) Fagetum. Als charakteristische Arten gelten Zungen-Mäusedorn (Ruscus hypoglossum), Purpur-Alpenveilchen ( Cydornen purpurascens). Die Buchenwälder in Süd-Zala gehören nach ihren Vergesellschaftungsverhältnissen zu den submontan Fagetum croaticum mit Buchen gemischten Hainbuchen (Melico-Fagetum) im Kroatien. Diese Buchenwälder enthalten zahlreiche, von den mitteleuropäischen montan Buchenwäldern verschiedene, sogenannte Differential-Arten: Stengellose Schlüsselblume (Primula vulgaris), Gemeine Schmerwurz ( Tamm communis), Forsters Hainsimse (Luzula forsten), Edelkastanie ( Castanea sativa). Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 59 Aufgrun d der Standortverhältnisse werden unter den Buchenwälder in Süd-Zala 3 Typen unterschieden; auf den trockenen Hügeln der Carex pilosa-Buchenwald, der Galium odoratum-Buchenwald auf frischem Standort und der Aegopodium podograria-Buchenwald in den Gebieten wo Frostlöcher vorkommen. 2. Erlen In den tiefsten Stellen der Buchenzone, an den Quellen und Bächern auf den Wiesen mit ständig hohem Grundwasserstand sind Erlenauen (Alnetum glutino-sae-incana) entstanden. Neben den Erlenauen findet man die Pestwurzflur (Petasitetum hybridi). In den Schluchten befinden sich Linden-Eschen-Schluchtwälder (Phyllitido-Aceretum), mit Giersch (Aegopodium podografia) und Goldnessel (Lamium galeobdo-lon) im Unterwuchs. 3. Eichen-Hainbuchen-wälder Nach Süd-Osten werden die zonalen Buchenwälder zuerst nur extrazonal, später aber immer mehr zonal von Eichen-Hainbuchen abgelöst. Die Eichen-Hain buchen-wälder in Süd-Zala unterscheiden sich von den mitteleuropäischen vor allem durch das Vorkommen der Zerr-Eiche (Quercus cerris). Als weitere von den Mittelgebirgs-Arten des Eichen-Hainbuchen-Waldes (Carpinus quercus) verschiedene Arten treten Edelkastanie (Castanea sativa), Gemeine Schmerwurz (Tamus communis), Läger-Greiskraut (Senecio ovirensis) und Forsters Hainsimse (Luzula forsteri) hinzu. Auf den südlichen und südwestlichen Abhängen der Hügel in Süd-Zala mischen sich die Trauben-Eiche (Quercus pe-traea), in den tieferen Tälern die Stiel-Eiche (Quercus robur) mit der Hainbuche (Carpinus be-tulus). Nach den Standortverhältnissen werden die Eichen-Hainbuchenwälder in zwei Gruppen geteilt. Der Unterwuchs beider Subassoziationen ist dem des Buchenwaldes sehr ähnlich. Man findet darin zahlreiche illyrische, atlantisch-mediterrane und alpine Elemente. Die charakteristische Pflanzenart der Eichen-Hainbuchen-wälder der frischen, semihumiden Standorte ist Waldmeister (Galium odoratum). Für die Variante Querce robori-Carpi-netum Stachyetosum, die ausgesprochen die humiden Standorte bevorzugt, ist Wald-Ziest (Stachys silvatica) am charakteristischesten. Die Eichen-Hainbuchen Zone in Süd-Zala sind mit den Teilen in Kroatien in enger Verbindung. Nach dem Pleistozän sind in diese Zone zahlreiche illyrische Waldelemente und daneben zahlreiche atlantisch-mediterrane, submediterrane und alpin-balkanische Pflanzenarten eingedrungen: Gemeine Schmerwurz (Tamus communis), Venezianische Platterbse (Lythrus venetus), Stechender Mäusedorn (Ruscus aculeatus, die Edelkastanie (Castanea sativa), Großblütige Taubnessel (Lamium orvala), Lorbeer-Seidelblast (Daphne laureola), Windendes Geißblatt (Lonicera caprifolium), Pfriemen-Mastkraut (Sagina subulata), Flockige Königskerze (Ver-bascum pulverulentum), Steife Trespe (Bromus rigi-dus). Auf den steileren Südhängen der Hügel in Süd-Zala wächst extrazonal Äffodül-Eichenwald (Aspho-delo-Quercetum robori-cerris). Seine vergesellschaftungbildende Baumarten sind die Zerr-Eiche (Quercus cerris) und die Trauben-Eiche ( Quercus petraea). Die charakteristische Art des Unterwuchses des Affodill-Eichenwaldes (Asphodelo-Quercetum ro-bori cerris) ist Weißer Affodil (Asphodelus albus), in Auflösungsbereichen Adlerfarn (Pteridium aquilinum). Auf den südlich exponierten Abhängen findet man Blumeneschen-Eichenwald (Orno. Quercetum), Laubkronenniveau mit Trauben-Eiche (Quercus petraea) und Blumen-Esche (Fraxinus ornus). 4. Sandvegetation Man kann im Tal des Principális- Kanales vom Ki-limán bis Homokkomárom, sowie auf dem Sandgebiet um Nagykanizsa von Sormás bis Őrtilos xero-therme Rasenassoziationen finden. Die Sandschwingelassoziationen Festucetum vaginatae arrabonicum haben als charakteristische Arten Schwingel (Festuca vaginata), Zwerg-Sonnenröschen (Fumana procum-bens), Károlyi-Kammschmiele (Koeleria eristata var. Károlyii) und Rote Schwarzwurzel (Scorzonera pur-pur ea ). 5. Erlenauwälder Auf den Gebieten mit hohem Grundwasserstand um Nagykanizsa gibt es Froschlilien-Erlenauwälder mit Schwarz-Erle (Alnus glutinosa), Froschlilien (Hotto-nia palustris) und Breitblättiger Dornfarn (Dryopte-ris austriaca). Auf den Moorwiesen bedeckt große Gebiete der Großseggenbestand aus Steif segge (Carex elata). An den Ränden der Moorwiesen findet man Grauweiden-Gesellschaft (Salicetum einereae). Auf einem solchen Standort wurde das Sumpf-Blutauge (Comarum palustre) bei Sormás gefunden. III. DAS ILLYRICUM IN SÜD-ZALA Die Gebiete südlich von Zákány-Őrtilos, das Hügelgebiet von Murakeresztur bis Csurgó können als ein inselähnliches Teil des Westbalkanischen Florengebi- 6o Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága et s (Illyricum) betrachtet werden. Die Hügel werden überzogen von präillyrischen Eichen-Hainbuchenwäldern ( Querco petraea- Varpinetum praellyricum), die reich an balkanischen und atlantisch-mediterranen Elementen sind. Die charakteristischesten Arten sind Gemeine Schmerwurz (Tamus communis) und Großblütige Taubnessel (Lamium orvala). Eine der schönsten Blumen im Frühling der hiesigen Eichen-Hainbuchen-wälder ist der Hundszahn (Etythronium dens-canis). IV. GEFAHREN FÜR DIE WÄLDER IN SÜD-ZALA Als Wirkung der immer intensiveren Land- und Forstwirtschaft vermindern sich und verjüngen sich die Waldgebiete in Süd-Zala. Da wir noch am Beginn der Entwicklung stehen, sind wir der Ansicht, daß der Verfall der Wälderm dieser einzigartig schönen Naturressource von Süd-Zala durch die gemeinsamen Anstrengungen der Experten verhindert werden kann. Verzeichnis der Abbildungen auf den Textseiten 1. Abb. Die Einteilung der Vegetation Un- 3. Abb. Die naturwüchsige Pflanzendecke Südwestgarns. Transdanubiens. 2. Abb. Die Geobotanische Einteilung Südwest- 4. Abb. Die Verbreitung der Zalaer Wicke (Vicia Transdanubiens. oroboides) in Südwest-Transdanubien. Verzeichnis der Tafeln 1. Zahnlilie (Erythronium dens-canis) 2. Zalaer Wicke (Vicia oroboides) 3. Schaftlose Schüsselblume (Primula vulgaris) 4. Edelkastanie (Castanea sativa) Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 61 Ferenc Gyulai Flora of South Zala I. GEOBOTANICAL SETTING OF SOUTH ZALA The territory delineated by the Rába River, the lower reaches of Zala River, the Rinya meadows and the Mura Valley is diverse from a geobotanical standpoint. On the western margins, an Alpine influence prevails while the vegetation cover in the environs of Nagykanizsa reflects the relative proximity of the Mediterranean. This region has long been neglected by botanists. Following the fragmentary descriptions by Carolus Clusius, Pál Kitaibel, Vince Borbás, Gyula Gayer and Ádám Boros systematic fioristic investigations were conducted by Árpád Károlyi (1943-1972). The Central European flora region is part of the Holarctic flora realm. The Pannonicum flora province may be found in the southwestern portion of the former. The major part of Hungary lies within this province. The Flora sector of South Trans-danubium is situated in a wide zone between the Pannonicum and Illyricum flora provinces. The area of Zala County bordering with the Őrség region has a marked Subalpine character and is called Praenori-cum. In the south of Zala County there is a strong Mediterranean influence so it is considered part of Illyricum. South Zala was geobotanically attributed by Árpád Károlyi and Tamás Pócs (1968) to part of the Pannonicum flora province, with the exception of the hills in the environs of Zákány which belong within the Illyricum flora province. At the same time they agree upon using Praeillyricum as a denomination reflecting the transitional character of the South Transdanubian flora sector since the composition of broad-leaved forests here displays close similarities with the oak and beech stands of the West Balkans (Illyria). The area situated southeast of the Lenti-Zalalövő line stretching from the Marcal Basin up to the northwest foothills of the Bakony hills belongs to the flora district of the Zala Hills. However, even this area of relatively limited size should not be considered geobotanically uniform. The number of Balkan, Alpine-Balkan and Submediterranean species decreases from south to north with a growing frequency of occurrence of endemic Pannonian xerotherm species. Considerable changes can be observed from west to east, too. The western area abounds in mesophilous-hygrophilous species due to the relative proximity of the Alps and the effect of the Atlantic. The Zala flora district (Saladiense) is subdivided after Arpad Karolyi and Tamas Pocs (1968) into North Zala and South Zala. II. THE IMPORTANT PLANT ASSOCIATIONS OF SOUTH-ZALA i. Beeches The Göcsej beech region lies in the triangle enclosed by a line running through Murakeresztur-Ho-mokkomárom-Söjtör-Csömödér-Rédics. From a phytocoenological viewpoint, beech stands in the western part of South Zala are zonal communities. Here the dominant canopy tree is beech (Fagus silvática ). However, at the crown level it is mixed with other species such as sessile oak (Quercus petraea) on the hilltops and hillsides, Turkey oak (Quercus cer-ris), sweet chestnut (Castanea sativa), and in some places, Scotch pine (Pinus silvestris). Sycamore maple (Acer pseudoplatanus) and elm ( Ulmus scabra) are encountered in the deep cuts triggered by the activity of subsurface waters. Hornbeam (Carpinus betulus) and bird-cherry (Prunus avium) are wide spread. There are hornbeam stands in foothill depressions where winter frosts are common, while pedunculate oak is mixed with beeches on the foothills. The beech forests of South Zala have been invaded by several species from neighbouring broatia. The most typical example is the local wild pea (Vicia oroboides) after which the beeches of the region art called Vicia (oroboidi) Fagetum. Butcher''s broom (Ruscus hypoglossum) and cyclamen (Cyclamen purpurascens) are also considered characteristic species. As far as phytocoenological conditions are concerned, beech stands in South Zala belong to the submontane beeches of Croatia (Fagetum croaticum) mixed with hornbeam (Melico-Fagetum). These beeches are distinctly different from the Central European montane beeches with the appearance of species such as primrose (Primula vulgaris), black bryony ( Tamus communis), Forster''s wood rush (Luzu-la forsteri) and sweet chestnut (Castanea sativa). Based on their ecological requirements, three types of South Zala beeches may be distinguished: Carex pilosa beech stands on the drier hilltops; As-perula odorata beeches preferring cool and humid habitats and Aegopodium podograra beeches found in depressions with frequent risk of winter frost. 62 Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 2. Alder stands Gallery forests of alder (Alnetum glutinosae-incana) may be found in the bottom of the valleys in the beech zone, in the vicinity of springs, along smaller water courses and on meadows with high ground water table. They are accompanied by communities on the slightly alkaline flats (Petasitetum hybridi). In gorges, mixed forests of linden and ash (Phyllitidi-Aceretum) are found with underbrush such as bishop''s goutweed (Aegopodium podagraria) and weaselsnout (Lamium galeobdolon). 3. Oak-hornbeam forests Towards the east-southeast, zonal beeches gradually turn into oak-hornbeam stands which form the ex-trazonal and then the zonal forests. They differ from the Central European stands with the presence of Turkey oak (Quercus cerris). Species different from those of the middle mountain oak-hornbeam communities are sweet chestnut ( Castanea sativa), black bryony (Tamus communis), groundsel (Senecio ovirensis) and Forster''s wood rush (Luzula for-steri). On gentle slopes with southern and southeastern exposition are mixed sessile oak (Quercus petraea) with pedunculate oak (Quercus robur) and hornbeam (Carpinus betulus) found in the deeper valleys. On the basis of their distinctly different habitats, oak-hornbeam forests are subdivided into two groups. Both subassociations have underbrush very similar to compositions in beech stands with a frequent occurrence of several Illyrian, Atlantic-Mediterranean and Alpine species. A typical plant of Querco robori-Carpinetum asperuletosum forests preferring cool and semi-humid habitats is sweet woodruff (Asperula odorata). A most typical representative of the Querco robori-Carpinetum Stachyetosum oak-hornbeam subassociation is whitespot betony ( Stachys silvatica). The oak-hornbeam zone of South Zala is closely associated with similar communities in Croatia. After the Ice Age, this zone was transgressed by many Illyrian elements and also by several Atlantic-Mediterranean and Alpine-Balkan species such as black bryony ( Tamus communis), pea vine (Lathyrus venetus), butcher''s broom (Ruscus aculeatus), sweet chestnut (Castanea sativa), dead-nettle (Lamium orvala), spurge laurel (Daphne laureola), sweet honeysuckle (Lonicera caprofolium), Corsican pearlwort ( Sagina subulata), mullein ( Verbascum pulverulentum) and brome-grass (Bromus rigi-dus). On the steeper hillslopes of South Zala, extrazonal Turkey oak stands (Asphodelo-Quercetum robori-cerris) developed with Turkey oak (Quercus cerris) and sessile oak (Quercus petraea) as community-forming tree species. Undergrowth is represented primarily by branching asphodel (Asphodelus arbus) and adderspit (Pteridium aquilium) in stands with degraded vitality. On the hilltops with southern exposures, are found oaks preferring calcareous soils (Orno-Quercetum), with sessile oak (Quercus petraea) and flowering ash (Fraxinus ornus) at the canopy level. 4. Vegetation on sands There are xerotherm grass phytocoenoses in the valley of the Principális canal from Kilimán to Homokkomárom and in the sand region from Sormás to Ortilos (environs of Nagykanizsa). Characteristic species of the fescue community Festucetum vagina-tae arrabonicum are Hungarian or sandy fescue-grass (Festuca vaginata), fumana (Fumana procumbens), June grass (Koeleria eristata var. Károlyit) and purple goat''s beard ( Scorzonera purpurea). 5. Swamp forests of alder stands On meadows with high ground water tables the typical plant community of water violet with alder features sticky alder (Alnus glutinosa), feather-foil (Hottonia palustris) and wood fern (Dryopteris aus-triaca). Extended areas on the swamp meadows are covered with tussock sedge (Car ex elata). Swamp meadows are flanked by gray willows (Salicetum cinereae). Marsh cinquefoil ( Comarum palustre) was found in a similar place in the surroundings of Sormás. III. ILLYRICUM OF SOUTH-ZALA The vicinity of Zákány-Őrtilos, the hill ridge stretching between Murakeresztur and Csurgó may be considered an insular outpost of the West Balkan Flora province (Illyricum). The hilltops are covered with oak-hornbeam forests (Quercus petraea—Garpi-netum praeillyricum) rich in Balkan and Atlantic-Mediterranean elements. The most typical species are black bryony ( Tamus communis) and dead-nettle (Lamium orvala). A most attractive early spring flower of the local oak-hornbeam forests is dogtooth violet (Erythronium dens-canis). IV. MAN INDUCED CHANGES ENDANGERING THE FORESTS OF SOUTH-ZALA Woodland areas in South Zala have recently suffered considerable shrinkage due to the intensification of Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 63 agricultur e and sylviculture so that tree stands are be- required to play a prominent role to prevent further coming younger. This transformation is considered deterioration and to protect stands, an outstanding an initial sign of forest degradation so experts are natural resource of the region. List of figures Figure 1: The division of Hungarian flora Figure 2: The phytogeographical division of Southwestern Transdanubia Figure 3: The natural vegetation cover of Southwestern Transdanubia Figure 4: The distribution of Zala vetch (Vicia oro-boidea) in Southwestern Transdanubia List of tables 1. Toothlily (Erythronium dens-canis) 3. Common cowslip (Primula vulgaris) 2. Zala Vetch (Vicia oroboides) 4. Sweet chestnut (Castanea sativa) 1 Gyulai Ferenc DÉL-ZALA ÁLLATVILÁGA I. A TERÜLET ÁLLATFÖLDRAJZI JELLEMZÉSE Az állatföldrajz a Zalai-dombság állatvilágát a Prae-illyricum faunajárásba sorolja. A Zalai-dombság területén, szemben a Vasi-hegyháttal, a kelet-alpesi jellegű fajok háttérbe szorulnak, s az illír faunaelemek válnak dominánssá. Már számos mediterrán elemmel is találkozhatunk. Az állattani kutatások eddigi eredményei alapján állatföldrajzi szempontból a Zalai-dombság további részekre nem bontható. Természetesen az éghajlati-domborzati-florisztikai viszonyok együttes hatásaként egyes vidékeken a kelet-alpesi jelleg erősebb, míg megint másutt az illír jelleg dominál. A Dél-Zala bükkös és gyertyános-tölgyes zónáira az illír faunaelemek a jellemzőek. Dél-Zala átfogó zoocönológiai és ökofaunisztikai vizsgálata még várat magára. A faunakutatók mind-ezideig az Alpokalját, a Balatont, vagy a közeli Kis-Balatont részesítették előnyben, s csak kevesen vetődtek el ide. Mindenekelőtt kiemelkedő jelentőségű a lelkes lokálpatrióta Károlyi Árpád állattani gyűjteménye. A hagyaték -a 6004 db-ot számláló rovartani gyűjtemény és a 993 tételt számláló puhatestű gyűjtemény - 1973-ban került a nagykanizsai Thury György Múzeum tulajdonába. A begyűjtött állatok többségében Dél-Zalából, elsősorban Nagykanizsa környékéről származnak. Ennélfogva a gyűjteményt akár egy fau-nisztikai felmérés részelemének is tekinthetjük. A 70-es évektől kezdve egyre gyakrabban látogatnak el ide zoológusok, akik egy-egy táj állatcsoportjának feldolgozásával, ill. azoknak az adott társulásban betöltött szerepének tisztázásával mind mélyebben járulnak hozzá Dél-Zala állatvilágának megismeréséhez, így pl. Ambrus András Kiscsehi és Orosztony nagylepkefaunájával, Tóth József a dél-zalai bükkösök bogárfaunájával foglalkozik. A mollusca kutatók és ornitológusok lelkiismeretes munkájának köszönhető, hogy végre ezekben a vonatkozásokban sem tekinthető Dél-Zala fehér foltnak. Dél-Zala állatvilága a domborzat, az éghajlat, de legfőképpen a növénytakaró miatt rendkívül változatos. Feldolgozó munkánkban csak a természetes vegetáció állatvilágát tárgyaljuk törzsfejlődéstani szempontból, s nem térünk ki a kultúrterületek faunájára. II. GERINCTELEN ÁLLATOK 1. Alacsonyabbrendű gerinctelenek Dél-Zala alacsonyabbrendű gerinctelen állatvilágáról a kutatások hiányos volta miatt mindezideig keveset tudunk. Pedig ezek a parányi lények rendkívül fontos szerepet töltenek be a talajok és vizek életében, a különböző bio-geokémiai ciklusokban. Különösen a folyóvizek holtágai, a kisebb tavak, mocsarak alacsonyabbrendű állatvilága gazdag. A vizek lebegő élőlényeit (Zooplankton) leginkább az egysejtűek (Protozoa), a kerekesférgek (Rotatoria) és a rákok (Crustacea) alkotják. A napállatka (Heliozoa sp.) hosszú sugaras plazmanyúlványaival ragadja meg áldozatát. A Zooplankton jellegzetes képviselői a kerekesférgek. A fejükön lévő, úszás közben forgó kerékhez hasonló csillóko-szorúval mozognak és táplálkoznak. Az ágascsápú rákok (Cladocera) még éppen mikroszkópos nagyságúak. Ezeknek a planktonrákoknak, közismert nevükön „vízibolhák"-nak, vizeink anyagforgalmában, a dísz- és haszonhalak nevelésében, a vízi madarak fejlődésében meghatározó szerepük van. Fontos tesztállatok vizeink szennyezettségének, toxicitásának mérésénél. A leggyakrabban előforduló planktonrákok a kis vízibolha (Daphnia pulex), a karcsú lebegőkandics (Eudiaptomus gracilis) és a Cyclops vicinus nevű kandicsrák. Az evezőlábú rákok (Copepoda) teste mindössze 1-2 mm nagyságú, megnyúlt ellipszoid, szelvényezett. Két pár csápjuk van. A parazita életmódra hajlamos kandicsrákok (Cyclopoida sp.) egyes fajai akváriumba kerülve szörnyű pusztítást tudnak végezni a díszhalállományban. A partmenti vizekben (litoral) él a ragadozó életmódot folytató szívókás véglény (Suctoria sp.). A 68 Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága sekélyeb b vizeket kedveli a teknősalakú kerekesféreg (Testudinella sp.). A jól ismert papucsállatka (Paramecium sp.) a csillósok (Ciliata) közé tartozik. A zoológusok igazi csemegéje a Dráva menti holtágban élő 1-2 cm-es ritka édesvízi medúza (Craspeda-custa sowerbyi). Különösen a finom iszappal borított vízfenék (ben-tál) nyújt kiterjedt életteret az itt lakó állatok számára. Az iszaplakó állatok közül & fonálférgek (Nemato-dák), a kisrákok (Cladocera, Ostracoda, Copepoda rendek) és az árvaszúnyog (Chironomidae) lárvák a legjelentősebbek. Megtaláljuk itt a gyökér lábúakhoz tartozó óriás amőbát (Pelomyxa sp.), amely testének körvonalait folyamatosan változtatja, azaz állábakkal mozog. 2. Gyűrűsférgek (Annelida) A gyűrűsférgek rendkívül változatos világából mindenekelőtt a kultúrtalajok termőerejét fenntartó közönséges földigilisztáról (Lumbricus terrestris) és a szervesanyagok lebontásának mesteréről, az újabban iparszerű humusztermelésre fogott vörös trágyagilisztáról (Eisenia foetida) kell szólnunk. Az erdei talajokban tevékenykedik a vöröslő giliszta (Lumbricus rubellus) és az erdei giliszta (Lumbricus poly-phemus). Vízinövények gyökerén, iszapban él a mocsári giliszta (Allolobophora dubiosa). Az álló- és folyóvizek iszapjába csövet vájva kolóniákban él az akváriumi halak kedvenc eledele a csővájó féreg (Tu-bifex tubifex). Sűrű növényzetű állóvizekben élnek az élősködő vérszívó, vagy ragadozó életmódot folytató nadályok. Az orvosi pióca (Hirudo medicinalis) már egyre ritkábban fordul elő. Évszázadokon át vércsapolásra gyűjtötték. Mára számuk már erősen megritkult, ezért védelemre szorultak. 3. Puhatestűek (Mollusca) Az állatvilág második leggazdagabb, több mint 130000 fajt magában foglaló törzse a puhatestűeké. Rendkívül fontos szerepet töltenek be a talajok és a vizek anyagforgalmában. Dél-Zala puhatestű faunája változatos és fajokban gazdag. Richnovszky Andor, Pintér László munkásságának és Károlyi Árpád lelkes gyűjtőtevékenységének köszönhetően bátran mondhatjuk, hogy a terület Mollusca faunája - különösen a vízicsigák és a kagylók vonatkozásában - ismert. Az állóvizek, folyók, patakok, holtágak, mocsarak, pocsolyák, vizenyős rétek kiváló életteret biztosítanak számukra. Az itt élő kagylófajok hihetetlen mennyiségű vizet szűrnek meg, miközben eltávolítják a benne talált szerves törmelékeket, az apró élőlényeket, az egészségre káros baktériumokat. Van néhány olyan csigafaj is, amelyek az emberre is igen veszélyes férgek köztesgazdái. A világossárgás héjú, zegzugos harátvonalakkal díszített 15 mm hosszú rajzos csiga (Theodoxus danu-bialis) a tiszta vizet kedveli. A Mura, Dráva, Kerka vizeinek kemény aljzatához, főként kövekhez, olykor hajófenékhez tapad. Az elevenszülő közönséges faló-csiga (Viviparus contectus) is a tiszta oxigéndús vizeket kedveli. Ezt a halványbarna, gömbölyded kúpos házú vízicsigát a Principális csatorna korpavári, nagykanizsai részeiről, a pogányszentpéteri halastavakról és Tormaföldéről mutattak ki. A Mura és a Principális csatorna még számos vízicsigának ad otthont. Itt él az alig ismert életmódú kicsiny korongos keresztszájú csiga (Valvata eristatus), a karcsú mocsári csiga (Lymnaea palustris), a tojásdad házú közönséges vízicsiga (Bithynia tentaculata), a karimás tányércsiga (Planorbius planorbis). Ez egészül ki a Dráva zákányi és őrtilosi részeinél kimutatott lapos korong alakú 5-7 mm-es barna színű vízicsigával (Anisus spirobis), a 30 mm-t elérő nagy tányércsigával (Planorbarius corneus), az iszapos aljzaton élő 18 mm-es karimás tányércsigával (Planorbis planorbis), a vízinövények levelére, szárára tapadó alig 8 mm-es lapos, csészéhez hasonlító házú pajzscsigával (Acroloxus lacustris). Híres a Zákánynál és Nagykanizsa-Büdösároknál megtalált 15 mm-es kavics- vagy gyöngycsiga (Lithoglyphus naticoides). Folyamhordalékokból gyakorta kerül elő a fekete szerves üledéktől immáron megtisztult gömbölydedkúpos üres héja. Tormaföldénél a Kerka-patak iszapjában él a pon-tusi eredetű barna színű tornyos héjú folyamcsiga (Fagotia acicularis). A májmétely (Fasciola hepatica) köztesgazdája a májmétely csiga (Lymnaea truncatu-la) már nem kötődik szorosan a nyíltvízhez. Egyaránt előfordul a csatornák, pocsolyák, állóvizek parti sávjában, ugyanúgy mint a nedves réteken, legelőkön. Bozótos területeken, erdőkben él a nem túl gyakori a gömbölyded, de kúposán kiemelkedő házú berki csiga (Bradybaena fruticum). Nedves erdők, ligetek növényein közönséges a kerti csiga (Capaea horten-sis). A bokros helyeken különösen eső után találni sok éti csigát (Helix pomatia). Dél-Zala nyugati felében kövek, kőgörgetegek avar alatt rejtőzködik a kövi csiga (Aegopis verticillus). Nedves, árnyas helyeket, sziklahasadékokat, avar alatti részeket kedveli a délies jellegű homlokfogú csiga (Truncatellina stroebeli) és a tompavégű csiga (Or-cula doliolum). A Zákány-Őrtilos alatti Dráva mellék nedves erdeiben, ligeteiben él a két nagytermetű illír csigafaj: a Helicigonia illyrica és a H. setosa. Dél-Zala álló- és folyóvizeinek iszapos fenekén élnek a zömök, kistermetű, a 25 mm-t is alig elérő magra, vagy gombra emlékeztető Unionidae kagylófajok. A tompa folyami kagyló (Unió crassus), a fo- Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága 6 9 lyamkagyló (Unió tunidus), a festőkagyló (Unió pic-torum), a tavikagyló (Anodonta cygnea) egyaránt megtalálhatóak a Balatonban, csakúgy mint a Principális csatornában. A lapos tavikagyló (Pseudanodon-ta complanata) viszont már ritka a Balatonban. A Dráva Zákány, Őrtilos részeinél mutatták ki. A Sphaeriidae családba már valamivel nagyobb méretű kagylók tartoznak. A négyszögletesbe hajló kerekded körvonalú törékeny kagyló (Sphaerium la-custre) szintúgy a Principális csatorna lakója. Itt, valamint a nagykanizsai Noszvaj tóban és Tormaföldénél a Kerkában találták meg eddig a gömbkagylót (Sphaerium corneum). Mivel terjedőben lévő faj, ezért előfordulása másutt is várható. A nagyméretű, erős héjú, olajbarna színű nagy gömbkagyló (Sphaerium rivicola) mindezidáig csak a Kerkából ismert. A kicsiny kendermag nagyságú Pisiidae kagylók közül a nagy borsókagyló (Pisidium amnicum) eddig csak a Principális csatornából, a Pisidium nitidum a Kerka mocsaraiból ismertek. Valószínűleg azonban sokkal elterjedtebbek, mint azt szórvány előfordulásuk mutatja. 4. ízeltlábúak (Arthropoda) Az ízeltlábúak ősi osztályához tartozó ikerszelvényesek (Diplopoda) közül a dél-zalai submontán bükkösök avarjában gyakorta előfordulnak a Cylindroiulus luridus és a C. meinerti nevű vaspondrók. Ugyanitt él a viszonylag nagytermetű pontozott százlábú (Litho-bius punctulatus) és a montán jellegű L. piceus. A völgyek gyertyános-tölgyeseinek jellegzetes vas-pondrói az Észak-Olaszországban is megtalálható Cylindroiulus dicentrus és a Leptophyllum nanum. A nyirkos erdők illír faunaeleme a sárganyakú karimás ezerlábú (Polydesmus coliaris). Az égeresek avarszintjében higrofil fajok, többek között ászkarákok (Isopoda) élnek. 4.1. Rovarok (Insecta) Az állatvilág fajokban leggazdagabb és formákban legváltozatosabb osztályának, a rovaroknak rendjei rendkívül fontos szerepet töltenek be Dél-Zala élővilágában is. Viszonylag kevés azon fajok száma, amelyek lárva és imágó állapotukat is vízben töltik, mint a vízipoloskák. Az árvaszúnyogok, csípőszúnyogok, és levélbogarak vízben, víz közelében fejlődnek, míg a hártyásszárnyúak inkább a partokon. Az utóbbi évek fokozódó környezetszennyezése szemmel láthatóan gyéríti Dél-Zala szép és fajokban gazdag rovarfaunáját. Nem elhanyagolható létszám-gyérítő hatása volt az iskolások kötelező rovargyűjtésének. Hála az új ökológiai szemléletet nyújtó oktatáspolitikának, ez egyre inkább megszűnőben van. Dél-Zalában is többé-kevésbé megtalálhatók az ország más részeiből ismert rovarfajok, mégis van néhány olyan faj, amely különösen jellemzi ezt a vidéket. A teljesség igénye nélkül ragadjunk ki most néhány különösen jellemző rovar rendet. A Dráva és Mura mentén szórványosan előforduló kérészek (Ephemeroptera) karcsú testű, gyenge kitin-vázú rovarok. Mindkét pár szárnyuk hártyás. Hosszú ideig fejlődő lárváik vízben élnek. Tökéletlen átalakulással (hemimetamorfózis) fejlődnek. A vízből kirepülő imágók párzás és peterakás után elpusztulnak, „kérészéletűek". A vizek környékén, főleg a nyáresti órákban látni őket. A szitakötők (Odonata) igen szép színezetű, nagy szemű, jól repülő, ragadozó életmódot folytató állatok. Lárváik vízben élnek és „álarcot" viselnek. Ez nem más, mint a fogókészülékké módosult, megnyúlt alsó ajkuk. Hemimetamorfózissal (hiányzik a bábstádium) fejlődnek. Az imágók vizek mentén élnek és repülésük során zsákmányolt rovarokkal táplálkoznak. Fénykedvelő, nappali állatok. Még mindig gyakori a közönséges acsa (Libellula depressa). Végveszélybe került a kisasszony szitakötő vagy légivadász (Agrion virgo). Igazi ritkaság a Kiscsehi környékén élő Aeschna grandis nevű óriás acsa populáció. Az egyenesszárnyúakhoz (Orthoptera) tartozó rovarok nem állnak sem fejlődési, sem táplálkozási ösz-szefüggésben a vízfolyásokkal. Mezőgazdasági területeken ma már csak kisebb mértékű kártételt okoznak a sáskafélék (Acridoidea). A lótücsök, azaz a „ló-tetű" (Gryllotalpa gryllotalpa) a földalatti növényi részek és a giliszták pusztításával okoz kárt. Nyáron a mezei tücsök (Gryllus campertris) ciripelő hangját mindenfelé hallani. A poloskákhoz (Heteroptera) igen változatos, de nagyon eltérő életmódú állatok tartoznak. Közvetlen vízparti, magasabb ártéri újholocén szinten élő fák kérgét tavasszal, párzás idején nagy számban lepik el a verőköltő bodobácsok (Pyrrhocoris apterus). Számos mezőgazdaságilag kártékony fajt találunk közöttük, mint pl. a mórpoloskát (Eurygaster maura). A karcsú testű tavi molnárpoloska (Gerris lacustris) védett helyek nyílt vizein gyakori. A vízipoloskák élettere a víz. A kis termetű búvárpoloskák (Corixidae) leginkább moszatokkal táplálkoznak. Jó repülők. Este elhagyják a vizet. Csak alakjukban hasonlítanak névrokonukhoz a víziskorpiófélék. A víziskorpió (Nepa rubra) elülső lábai erőteljes fogólábakká módosultak. Potrohúk végén lévő hosszú, kétszeres légzőcsövüket (sip-ho) kidugják a vízből. Hosszúra nyúlt, pálca alakú a vízi botpoloska (Ranatra lineáris). Dél-Zalában több száz bogár (Coleoptera) faj él. A szegélyes csíkbogár (Dytiscus marginalis) és a nagy búvárbogár (Cybister laterimarginalis) lapos testű, vízi ragadozók. A csíborfélék (Hydrophilidae) fajai, mint pl. a közönséges óriáscsíbor (Hydrous piceus), 70 Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága javarészbe n víziállatok. De ezeknek csak egy része úszó, a többiek vízinövényeken, köveken élnek. Tölgyek fiatal hajtásainak megrágásával okoz kárt a szegélyes pattanóbogár (Dolopius marginatus). A pattanóbogár (Elateridae) fajok olyan helyeken is megtalálhatók, ahol más humuszevők alig élnek, mint pl. a tűlevelű erdőkben. Nagy hasznot hajtanak azzal, hogy a humusz képződéshez tevékenyen hozzájárulnak. A dülledtszemű pattanóbogár (Denticollis lineáris) álcája is hasznot hajt azzal, hogy a bükk kérge alatt élő álszúk (Anobium) lárváit pusztítja. Ezek az apró, hengeres testű, szúbogarakra emlékeztető álszúk hatalmas károkat okoznak azzal, hogy a nemes fák belsejét összerágják. Az erdőszegélyek fáin élő közönséges gyapjasbogár (Lagria hirta) közeled-tünkre földre dobja magát és mozdulatlanságba merevedik. A homokos talajú erdészeti magvetésekben, csemetekertekben okoz károkat az olykor gradáció-szerűen elszaporodó homoki kis cserebogár (Serica brunnea). Az erdőt járva különösen júniusban találkozhatunk a nagy fekete holdszarva ganéjtúróval (Copris lunaris). Virágzó fákon, bokrokon többnyire a cserjés lágybogár (Rhagonycha lignosa), egyéb virágokon a feketevégű lágybogár (R. fúlva) fordul elő. Sárga az attraktáns színe a bunkóscsá-pú repce fénybogámak (Meligethes aeneus). Ritka, védett a szarvasbogár (Lucanus cervus), a nagy hőscincér (Cerambyx cerdo) és a kis hőscincér (C. scopolii). A bükkös erdőkben gyakori cincérfaj a gyászcincér (Morimus funereus) és a havasi cincér (Rosalia alpi-na). Egyes években a megszokottnál is jóval több a rezes futrinka (Carabus ullrichi) és az aranyos bábrabló (Colosoma sycophanta). A lepkék (Lepidoptera) a bogarakhoz hasonlóan teljes átalakulással (holometamorfózis) fejlődnek ki. Ambrus András (1985) a zalai bükkösök zónájában fekvő Kiscsehi térségéből 469 nagy lepkefajt, a gyertyános-tölgyes övben lévő Orosztony környékéről 442-t mutatott ki. A mindkét területen előforduló közös fajok száma 339. Állatföldrajzi elemzés szerint a mindkét térségben megtalálható euroszibiriai elemek mellett Kiscsehinél - a Göcsej és az Őrség nagy lepkefaunájához hasonlóan - inkább a szibiriai, míg Orosztonyban a nyugatpalearktikus, szubmediterrán elemek dominálnak. Az ökofaunisztikai vizsgálatok azt is kimutatták, hogy Kiscsehinél inkább az üde erdei nagylepkefajok és a terület jellegénél fogva a különböző lápi társulásokhoz kapcsolódó nagylepkék a jellemzőek. Az üde erdei fajok közül nemorális (ligeti) jellegű a T-betűs pávaszem (Aglia tau), a Trichopteryx sertata nevű araszolólepke, a változékony tarkaaraszoló (Hydrio-mena furcata) és a foltos aranybagoly (Autographa bractea). Altoherbosa jellegű (a magaskóros növényzetet kedvelő) a nagyfoltú aranybagoly (Diachrysia chryson) és a ritka csipkésszárnyú bíborbagoly (Callo-pistria juventina). Lápi növénytársulásokhoz kötődő arundifil (pázsitfüveket kedvelő) többek között a kis nádibagoly (Archanara dissoluta). Láperdei-lápréti faj a nem túl gyakorta előforduló tarka levélszövő (Clostera ana-choreta). Alno-betuláris (éger-nyír) elem a fehér fűz-bagoly (Apatele leporina). A nyíresekre jellemző a csipkés sarlószövő (Drepana lacertinaria) és a szürke égeraraszoló (Aethalura punctulata). Orosztonyban a szubmediterrán quercetális és a sztyepp-lejtősztyepp jellegű fajok dominálnak. Quercetális (tölgyet kedvelő) fajok a füstös púposszövő (Peridea anceps), a tavaszi zöldbagoly (Valeria oleagi-na), a hármasfoltú bagoly (Lamprosticta culta) és a sárga tölgybagoly (Dicycla 00). Sztyepp-lejtősztyepp jellegű a fehérüröm-csuklyásbagoly (Cucullia absint-hii), a szórványos előfordulása miatt ritka fogasjegyű liliombagoly (Episema glaucina), a szarkalábbagoly (Periphanes delphinii), a gyakori bíborbagoly (Porp-hirini purpurina) és a szürkésszélű apróaraszoló (Idaea fuscovenosa). A kétszárnyúak (Diptera) rendjébe tartozó legyek, bögölyök, bagócsok nyaranta embernek-állatnak sok kellemetlenséget okoznak. Ugyanez vonatkozik a csípőszúnyogra (Culicidae). A tavaszi csípőszúnyog fajok közül leginkább a sárga szúnyog (Aédes flavens-cens) és a hasonló ökológiai feltételekkel rendelkező A. annulipes gyakori. A szúnyogkellemetlenség fő okozói azonban mégis a foltosszúnyog (Culex modes-tus), a mocsári szúnyog (Mansonia richardii) és a gyötröszúnyog (Aédes vexans). Az árvaszúnyogok (Chironomídae) bár megjelenésükben hasonlítanak a csípőszúnyogokhoz, mégis ártalmatlanok. Igen fontos szerepet töltenek be az állóvizek, holtágak üledékének eltávolításában, mindamellett haltáplálékként is szolgálnak. III. GERINCESEK (VERTEBRATA) 1. Halak (Pisces) Dél-Zalában a halak számára mindenekelőtt a Dráva, a Mura folyó és holtágai, a patakok, a csatornák, a mesterséges- és halastavak jelentik az életteret. Számos őshonos és telepített halfajt találunk itt. Dél-Zala jellegzetes vízrajzi hálózatából következik, hogy egyaránt jelen vannak itt a Duna folyamszakaszaiból ismert, és a Balaton tavi ökoszisztémájában jelentős szerephez jutó halfajok is. Ezek közül halászati és Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága 71 horgászat i szempontból jelentős a tükörponty (Cypri-nus carpino morpha nobilis), a nyurga ponty (C. car-pio) és a kárász (Carassius carassius). Helytől függetlenül mindenütt megtalálhatók a keszegfélék. A faunaidegen betelepített busafélék és az angolna (Anguil-la anguilla) is elvetődnek erre. A környezeti változások, mindenekelőtt a lecsa-polási munkálatok, valamint a tájidegen halfajok betelepítése érzékenyen érintették a tápláléklánc csúcsán álló ragadozó halfajokat. Ezek a változások mind mennyiségben, mind méretben visszavetették a csukát (Esox lucius) és a harcsát (Silurus glanis). A mocsaras vidékek lecsapolásával gyakorlatilag kipusztulnak tekinthető a korábban tömeges előfordulása miatt közkedvelt réti csík (Misgurnus fossilis). Az erre a sorsra jutott lápi póc (Umbra crameri) is felkerült a védett állatfajok listájára. 2. Kétéltűek (Amphibia) Nagyobb álló és folyóvizekben, árhullámok levonulása után visszamaradt pocsolyákban, útszéli árkokban él a mind lárva, mind átalakult állapotban ragadozó életmódot folytató tarajos gőte (Triturus eristatus) és sorokba rendezett fokozatú pettyes gőte (T. vulgáris). Dél-Zala hűvösebb, csapadékosabb nyugati területein fordul elő a montán jellegű, tág ökológiai tűrőképességű sárgahasú vagy hegyi unka (Bombina variegata). Megél a tiszta vizű patakokban, az időszaki pocsolyákban, a kerékvágásokban visszamaradó poshadt vizekben, olykor még a trágyalében is. A Muravölgyi-síkon és a déli vidéken új faj, a vörösvagy tüzeshasú unka (Bombina bombina) váltja fel. Csak nászidőben tartózkodik vízben, majd elmúlta után fagyökerek között, avarban, mohák alatt él a barna színű, hasznos erdei béka (Rana dalmatina). Nádasok környékén, erdőben, réteken, olykor szántóföldeken és kertekben is megtalálni az ugyancsak hasznos, emiatt több kíméletet érdemlő barna- vagy közönséges varangyot (Bufo bufo). A zöld varangy (B. viridis) még inkább kötődik az ember közelségéhez, hiszen jobbára kertekben találkozunk vele. Az időjóslás tulajdonságával felruházott zöld levelibéka (Hyla arborea) nászidejét kivéve jobbára nádszálakon, bokrokon, fák lomblevelei között tartózkodik. Mocsarak mentén él a ritkán, de akkor annál nagyobbat ugró hosszúlábú mocsári béka (Rana arvalis Wolter storffi). A folyóvizek, a mocsarak, a lápos ingoványok, a vizesárkok a kecskebéka (Rana esculenta) igazi otthona. Hasznos kétéltű, mert tekintélyes mennyiségű, az ember szempontjából káros rovart és férget képes elfogyasztani. A halastavak környékén nem kedvelik, mert elfogja a halivadékokat is. 3. Hüllők (Reptilia) A hazai hüllőfajok széles repertóriumát találjuk meg itt. Igaz ugyan, hogy az utóbbi évtizedekben nagyon megfogyatkozott a mocsári teknősök (Emys orbicularis) száma. Ez a ma már védelmet élvező faj előszeretettel tartózkodik a sekélyvizű, mocsaras helyeken. Rejtett életmódja miatt csak ritkán kerül szem elé. A sütkérező fürge gyíkkal (Lacerta agilis) és a zöld gyíkkal (L. viridis) már gyakrabban találkozhatunk. Mivel végtagjai hiányoznak, kígyószerű, a nyirkos talajú erdők bozótos helyein élő igen ritka törékenyvagy lábatlan gyík (Anguis fragilis). Vizek, mocsarak mentén közönséges a vízisikló (Natrix natrix). A melegebb állóvizeket kedveli az életmódja miatt sokkal inkább vízhez kötött, a vízisiklónál ritkábban előforduló kockás sikló (N. tessellata). Száraz, napos, bozótos, köves helyeken él a testalkata, nagysága és rajzolata miatt sokszor viperának nézett rézsikló (Coronella austriaca). A lomberdők, erdei tisztások, romok vastag falai adnak otthont az erdei siklónak (Elaphe longissima). A talajon lomhán, a fákon viszont annál ügyesebben mozog. A rágcsálók irtása mellett sajnos a hasznos énekesmadarak fészkét is kirabolja. Ha veszélyt érez, erős sziszegő hangot hallatva támad. Harapása azonban veszélytelen. Dél-Zala szomszédságában, a somogy megyei Setétkerék-puszta, Dávodi erdő és a Balata tó környékén él a boszniai keresztes vipera (Vipera berus bosni-ensis). Előfordulását a Zalakomár melletti Ormánd-pusztáról is jelezték. 4. Madarak (Aves) Barthos Gyulának, a Kis-Balaton egykori kócsagfelügyelőjének köszönhetjük azt, hogy Dél-Zala madárvilágáról már az 1920-as évekből vannak adataink. Ez egészül ki Breuer György ornitológiai megfigyeléseivel, majd újabban Palkó Sándor irányítása alatt álló Magyar Madártani Egyesület Zalai Helyi Csoportjának kutatásaival. Adataik átadásáért ezúton mondok köszönetet. Mindezek ellenére még várat magára Dél-Zala madárfaunájának és madárökológiai viszonyainak részletes feldolgozása. A madártani vizsgálódások mellett a madárvédelemnek is szép hagyományai vannak Dél-Zalában. Ilyen célzattal küldött Nagykanizsának 1901-ben madárodukat a Soproni Állatvédő Egyesület. A természetvédők célja - számos szép eredmény és siker ellenére mint pl. a rétisas és fekete gólya fészkelőhelyek védelme - még messze nem esik egybe a mező-és az erdőgazdaság érdekeivel. Dél-Zala táj- és növényföldrajzi viszonyaiból következően madárvilága is igen változatos. Sajnos a Gelse és Murakeresztúr közötti homokterület füves 72 Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága i. kép. Tengelic (Carduelia carduelis) vegetációja , mely sok érdekes növény termőhelye volt, 1941-től az erdősítések, feltörések és az intenzív gyepgazdálkodás miatt fokozatosan megszűnt. Jellegzetesen szép homokpusztai növény- és állatvilága már a múlté. Egyik legérdekesebb madara az ugartyúk (Burhinus oedicneus) volt. Az ugartyúk az 1920-as években Nagykanizsa-Gyótapusztán 15-50-es csapataival még rendszeres átvonulónak számított. Fészkelését is megfigyelték itt. Utolsó költéséről 1943 májusából van adatunk. A flóraidegen fafajok, elsősorban a fenyő betelepítése hátrányosan hatott a homokpuszták ősi madárvilágára. De a mesterséges környezet kialakítása új fajok megtelepedését is magával vonzza: így vált pl. Budafapuszta a búbos cinege (Parus eristatus) egyetlen biztos zalai fészkelőhelyévé. A viszonylag gyors folyású és szélsőséges vízjárású Mura folyó nem nyújt kedvező életteret a költésre, vagy csak táplálkozni érkező madarak számára. Ezért madárvilága szegényes. Nem így holtágainak, a Dél-Zalában szép számmal megtalálható halastavak, bányatavak madárvilága. Mind a fészkelő, mind az átvonuló madárfajok száma magas. A fészkelők körül leggyakrabban a tőkés réce (Anas platyrhynchos) és a szárcsa (Fulica atra) fordul elő. Átvonulóként, kóborlóként egyéb réce-, lúd-, cankó-, sirály- és vöcsökfajok, gémfélék is elvetődnek erre. Különlegesség, hogy a nagy halfarkas (Stercorarius skua) hazai előfordulásának bizonyító példánya a Mórichelyi halastavakról került elő 1963. szeptember 29-én. A bütykös ásólúd (Tadorna tadorna) mindezidáig csak két esetben került terítékre: 1949 októberében Nagykanizsa határában és 1956 decemberében a Mórichelyi halastavaknál. A sarki búvárok (Gavia arctica) szerény létszámú csapata már rendszeres átvonulónak számít. A Kis-Balaton tájvédelmi körzetében évről-évre mind nagyobb létszámban fészkelő kormoránok vagy kárókatonák (Phalacrocorax carbo) szívesen rándulnak át táplálkozni a dél-zalai halastavakra. Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy vadászati tilalmukat feloldották. A kontyos récék (Aythya fulicula) nemcsak téli vendégként érkeznek, hanem már átnyaraló példányaikkal is találkozhatunk. Előbb-utóbb fészkelésük is várható. A Nagykanizsa melletti homokkomáromi elágazónál gyurgyalagok (Merops apiaster) és parti fecskék (Riparia riparia) fészkelnek. Sarlós fecskével (Apus apus) csak átvonulóként találkozhatunk itt. A Dél-zalai részek a kormos varjú (Corvus corone corone) legkeletibb elterjedési területe. Gyulai Ferenc: Dél-Zala Állatvilága 73 2. kép. Bölömbika (Botaurus stellaris) A vízparti szegély erdők és dús aljnövényzetük kiváló életteret biztosítanak az odúlakó és az alacsonyabb bokrokon fészkelő madaraknak. A leggyakoribb fajoknak a poszáták, a nádiposzáták, a cinegék és a harkályok tekinthetőek. A Zalakomár és Galambok községek határában elterülő 264 hektárnyi Zalakomári Természetvédelmi Terület még többé-kevésbé megőrizte eredeti természetes állapotát. Nagy kiterjedésű erdőségek borítják. Jellegzetes erdőtársulásai a magaskőrises égerláp és a páfrányos égerláperdő. Ezekben és a nyíltví-zű, olykor mocsaras, zsombékos területein számos őshonosnak számító madárfaj él. A dél-zalai gyertyános-tölgyesek legértékesebb madara az erdőművelés zavaró hatásai miatt végveszélybe került rétisas (Haliaétus albicilla). E kipusztulás szélén álló madárfajból 1987-ben mindösszesen két pár költött a Bajcsa melletti erdőben. 1988-ban Ormándpuszta mellett is megfigyelték fészkelését. Madártani adatok szerint a 20-as években még Zákány mellett is fészkelt. A néhány éve még méltán híres pati rétisas fészkelőhely is már csak a múlté. Bajcsa mellől híradásunk van barna kánya (Milvus migran) fészkeléséről is. Legalább ilyen ritka ragadozómadárnak számítanak a sólymok. Vadászatuk, de még inkább sportcélra való gyűjtésük évszázadokon át gyérítette az amúgy is szerény létszámú állományukat. A kis sólyom (Falco columbarius) téli vendég. A fátlan, sík, elsősorban a mezőgazdasági területeket kedveli. A kabasólyom (F. subbuteo) Dél-Zalában csak Letenye mellett fészkel. Ugyan 1949-ben a Tor-mafölde-Vétyempusztai bükkösben feljegyezték fészkelésüket, de zavartság miatt nem költöttek. Utóbb pedig el is költöztek. Ritka, értékes madarunk a fekete gólya (Ciconia nigra). Előfordulására az első írásos adatok 1924 augusztusából valók, amikor Nagykanizsa mellett egy fiatal, kóborló példányt láttak. 1949-ben Tormafölde mellett is fészkelt, de zavarás miatt költésük eredménytelennek bizonyult. 1985-ig Liszó mellett is fészkeltek, de erdei fészkelőhelyük környékének zavarása miatt elköltöztek. E fajból 1987-ben mindösz-sze 4 pár költött Dél-Zalában. Híres fészkelőhelyeik a Csörnyei-berek, Murarátka-Letenye és Belezna vidéke. Gyakori madárfajoknak számítanak itt az odúkészítő harkályok, az üresen maradt odvakat elfoglaló cinegék, csúszkák és örvös légykapók. Dél-Zala kiterjedt szubmontán bükköseinek jellegzetes madara a fekete harkály (Dryocopus marti-us), a kék galamb (Columba oenas), a. fehérhátú fakopács (Dendrocopus leucotus), a kis légykapó (Ficedu-la parva) és a sisegő füzike (Phylloscopus sibilatrix). A bükkösök a gyertyános-tölgyesekhez viszonyítva énekesmadarakban szegényebbek. Mindkét erdőtípus leggyakoribb ragadozómadara az egerészölyv (Buteo buteo), majd utána rögtön a héja (Accipiter gentilis) következik. A baglyok közül gyakori az erdei fülesbagoly (Asio otus), a macskabagoly (Strix aluco), az emberi települések közelében pedig a gyöngybagoly (Tito alba guttata). Becsehelyen a gyöngybagoly egy igen ritka nyugat-európai alfaját (Tito alba alba) is megfigyelték. A ligetes erdők, fás legelők, külterjes gyümölcsösök madárállományát főleg az odúlakó harkályok és cinegék alkotják. Ennek az élőhelytípusnak talán a legértékesebb madara a füleskuvik (Otus scops). Megjelenését először 1954-ben regisztrálták Nagykanizsa környékén. 1958-ban Nagykanizsa-Romlottvár térségében sikeres költését is megfigyelték. Azóta több környékbeli helyről, többek között Gelséről is jelezték. így vált Dél-Zala e mediterrán madárfaj legészakibb elterjedési területévé. A kihalófélben lévő nagytestű uhu (Bubo bubo) dél-zalai előfordulásáról mindezidáig csak egyetlen adatot ismerünk: 1925 februárjában Bánokszentgyörgyön egy fiatal példányt fogtak be. A környezetminőség romlása sajnos Dél-Zalát sem kerülte el. Hatása e változatos összetételű madárfauna faj- és egyedszámának csökkenésében is megmutatkozik. Csaknem teljesen eltűnt madárfajnak számít a szalakóta (Coracias garrulus) és a kis őrgébics 74 Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága 3. kép. Nagy kócsag (Egretta alba) (Laniu s minor). Viszont új jövevénynek számít az elmúlt ötven évben megtelepedett és azóta is terjedőben lévő balkáni gerle (Streptopelia decaocto) és a balkáni fakopáncs (Dendrocopus syriacus). Ritka átvonulóként, kóbolóként több érdekes és igen ritka madárfaj is elvetődik errefelé. 1914 júniusában például 2 db fakókeselyűt (Gyps fulvus) lőttek Ormándon. 1905-ben Iharosberényben, 1940-ben Homokkomáromban, 1960-ban Nagykanizsa mellett vörösfejű gébicset (Lanius senator) ejtettek el. 1926-29 között Gyótapuszta felett még rendszeresen, igaz egyre gyérülő számban figyeltek meg darvakat (Grus grus). Utóbb 1981 őszén néhány egyedet a Miklósfai réteken is láttak. Átrepülőként holló (Corvus corax) is elvetődik erre. Legutóbb 1982 szeptemberében Lenti mellett látták. A túzok (Otis tarda) előfordulására vonatkozó első dél-zalai adat 1927 szeptemberéből, a Nagykanizsa melletti Leányvári rétről való. 1955-ben Zalaszentjakabon a vasúti pályatesten egy magasfeszültségnek ütközött túzokkakas tetemét találták meg. 1987 márciusában Zalakarosnál találtak egy elpusztult példányt. Valószínűleg a kemény tél elmúlta után csapatokba verődött túzokokhoz tartozott. 1920 júniusában Nagykanizsa mellett megfigyelték az erdei szalonka (Scolopax rusticola) fészkelését. 1940 januárjában Nagykanizsa mellett rövidcsőrű ludat (Anser brachyrhynchus) ejtettek el. Nagylengyelen 1953 novemberének végén kis héját (Accipiter brevipes), 1957 júliusában pedig a Mórichelyi halastavaknál fekete récét (Melanitta nigra) lőttek. A bütykös hattyú (Cygnus olor) először 1958 június végén került puskavégre a Nagykanizsa-palini halastavaknál. Azóta már Dél-Zalában is elterjedtnek tekinthető. 5. Emlősök (Mammalia) Az erdőt-mezőt járva menyéttel (Mustela nivalis) gö-rénnyel (M. putorius), nyesttel (Martes foina), ritkábban nyuszttal (M. martes) és hermelinnel (Mustela erminea) találkozni. Vizek mentén él a védelem hatására némileg elterjedtebbé vált vidra (Lutra lutra). A terület legnagyobb ragadozója a dúvadnak minősülő róka (Vulpes vulpes). A borz (Meles meles), hasonlóan Dunántúl más részeihez, itt is jelen van. Vadásztársasági adatok szerint létszáma növekszik. A vadmacska (Felis sil-vestris) a Dunántúlon napjainkban csak szórványosan van jelen. Kelet felé húzódott. Nagyobb létszámban csak az Északi-Középhegységben, a Tisza és mellékfolyói árterén található. Egy szigetszerűen elkülönült populációja a Dráva mentén is fellelhető. A dél-zalai erdők nagyvadban bőségesek. Jelentőségüknél fogva részletesebben szólunk róla. A vadásztársaságok tervszerű vadgazdálkodást folytatnak. Figyelemmel kísérik a területeiken lévő vadállomány mennyiségét és minőségét. A kiváló életteret biztosító zalai erdőknek és ennek a tervszerű szelekciós munkának köszönhetően a zalai gímszarvas (Cervus elaphus) világhírnévre tett szert. A szarvas egyaránt kedveli a dombvidéki, a síksági és az ártéri lombos erdőket. Erdőfoltokban csak ritkán található, ugyanakkor a nagy kiterjedésű mezőgazdasági táblákon új életteret talált. Váltó vad. Mozgási körzete évente mintegy 30-40 ezer hektár. Tavasszal és télen az erdőkben, míg nyáron és ősszel a mezőgazdasági területeket szegélyező erdőkben, sűrűkben tartózkodik. A 200 kg test- és 10 kg agancstömeget is kifejleszteni képes szarvas zöldtakarmány igénye naponta testtömegének 8-10%-a. Nagy és sajátos tápanyagszükségletét az erdők és a mezőgazdasági területek növényzetéből fedezi. Mezőgazdasági kártétele tekintetében a vaddisznó után következik. Az erdővel határos földekre rendszeresen kivált, s ott legelésével, a termények letapo-sásával súlyos károkat okoz. Nagyon kedveli a répalevelet, az édes csillagfürtöt, a lucernát, a repcét és a káposztaféléket. Az őszi kalászosokat szárbaindulásig járja, de a gabonák tejes és viaszérése idején újra Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága 75 vilá g legjobbnak minősített 10 szarvasagancsa között a nemzetközi pontozás szerint a 3. helyen áll a Baj-csán 1981-ben (257,05 pont), az 5. helyen a Zalako-márnál ugyancsak 1981-ben (255,67 pont), a 7. helyen Máhomfánál 1972-ben (252,98 pont) és a 10. helyen Lentiben 1970-ben (251,83 pont) lőtt szarvas. Az ország többi nagyvadas részeihez viszonyítva a Zala megyei Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság (ZE-FAG) bánokszentgyörgyi vadászterülete az elejtett érmes bikák arányában (46,44%) különösen kimagaslik. A dél-zalai szarvasállományban az utóbbi években a minőség megőrzése mellett tudatos létszámcsökkentést hajtottak végre. 1987-ben csak a ZEFAG területén 750 db szarvas került terítékre. Az őz (Capreolus capreolus) számára a legkedvezőbb környezetet az erdőfoltokkal, ligetekkel váltakozó mezőgazdasági területek jelentik. Nagyvadjaink közül az őz alkalmazkodott legjobban a monokultúrás termesztéshez. Sajátos táplálékigényét válogatással elégíti ki. Kedveli az aromatikus és ingerlő anyagokat tartalmazó lágyszárú- és kultúrnövényeket. A magas szénhidráttartalmú növényeket (pl. kukorica, zab) időnként előszeretettel fogyasztja. Helyenként a túlszaporodott őzállomány kárt okoz a gyümölcsfákban és a fiatal erdei ültetvényekben. 4. kép. Menyét (Mustela nivalis) visszatér. Mivel ezek a kultúrák nem nyújtanak takarást számára, ezért bennük viszonylagosan kisebb a kár, mint a jó takarást adó növényzet esetében. Aszályos nyarakon mellső lábával kikaparja a burgonyát és leharapja a répafejeket. Száraz őszökön a szőlőfürtökben is kárt tehet. Télen a gyümölcsfák, díszfák rügyeinek, hajtásainak, kérgének megrágásával károsít. Súlyosan károsodhatnak ilyenkor a telepített ne-mesnyárasok és a tűlevelűek. A tölgyek, a magyar kőris és a hársak úgyszólván mindenütt károsított fafajok. A nagy kiterjedésű kukorica-, kender- és napraforgótáblák biztonságos búvóhelyet nyújtanak számára. A kukoricát minden fejlődési stádiumában károsítja: a fejlődésnek indult leveleket elfogyasztja, a címert kicsavarja, a tejes, viasz és teljesérésben lévő csöveket leharapja. Sokszor itt zajlik le bőgésük is és csak a termés betakarítása után váltanak be az erdőbe. Végsősoron tiprásukkal nagyobb kárt okoznak, mint amennyi terményt elfogyasztanak. A tetemes mezőgazdasági kártételért többé-kevésbé kárpótol a bérkilövések során befolyt tekintélyes mennyiségű valuta. Minden vadász hőn óhajtott vágya a 10 kg feletti széles terpesztésű, hosszú szárú és ágú, fekete színű, szépen gyöngyözött agancs. Az alábbi adatok jól mutatják a zalai szarvasok értékét. A 7 6 Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága Erdőgazdaság i kártételük igen számottevő. Kivételt képeznek a „mezei őzek", amelyek mezőgazdasági területeken élnek. Agancstisztítás és párzás idején - áprilistól augusztusig - ledörzsölik a fák kérgét. Magas hó esetén a fiatal telepítésű csemetéket is megrágják. A nagyobb csapatokba tömörült őzek különösen nagy károkat tudnak okozni. Az őz ragaszkodik környezetéhez. Erdőben mindössze 100-200 hektáron belül él. Úgy választja meg területét, hogy közelében egyaránt legyen friss víz, rét és búvóhely számára. Emiatt rendszerint az erdők peremterületén él, onnan vált ki a mezőre. A mezőn mozgási körzete jóval kiterjedtebb. A dél-zalai őzállomány csökkenő létszámú, minőségileg gyenge, kevés közte az érmes bika. A vitalitás csökkenésével magyarázható az a szomorú tény, hogy 1987 kemény telén csak a ZEFAG területén 300 db őz hullott el. A kilőtt érmes bikák aránya 1987-ben is 2% alatt maradt. A vaddisznó (Sus scrofa) tartózkodási helye az áthatolhatatlan sűrű erdő, ahol vizet, dagonyát talál. Nappal pihen, éjszaka nagy területet bejár táplálék után. Mindenevő. A rovarok, pajorok pusztításával hasznot hajt. A talaj feltúrásával elősegíti a humuszképződést. Olyan területeken viszont, ahol nincs, vagy csak kevés az erdei makk, ott a burgonya, kukorica, répa, gabonafélék fogyasztásával súlyos károkat okoz a mezőgazdaságnak. A vadásztársaságok apróvadállományát is megtizedeli. Előszeretettel fogyasztja el a fácán és a fogoly tojásait, fészekalját. A mezőgazdaság nagyüzemi átszervezése kifejezetten kedvezett a vaddisznónak. Élettere kibővült. Ehhez még hozzájárult, hogy eredeti élőhelyén az erdőben zavartságot szenvedett. Dél-Zala vaddisznóállománya erősen leromlott állapotban van. Az erdőműveléssel együtt járó zaj, a gyakori hajtások miatt a vaddisznó sokszor véglegesen elmenekül az erdőből a nagyobb biztonságot nyújtó szántóföldekre, vagy az új erdőtelepítésekbe. A bőséges táplálék hatására a kocák több malacot ellenek. Intenzív vadászatuk ellenére számuk nem apad. Egész éven át lőhetők. A vadászok inkább a nagytestű állatokat veszik célba. Ezek jobbára fiatal kanok, vagy törzskocák. Érmes alig van már köztük. Ennek egyenes következménye, hogy süldőkorú kanok termékenyítik meg az alig ivarérett kocákat, ami által az utódok vitalitása csökken, ez pedig az állomány leromlásához vezet. A ZEFAG bánokszentgyörgyi területén 75 hektáros vadaskertjében korlátozott számban dámvad (Dáma dama) is él. Ennek a betelepített nemes vadnak az életmódja nagyon hasonlít a gímszarvaséhoz, de tartózkodási helyéhez jobban ragaszkodik. A nagyüzemi monokultúrás növénytermesztés hátrányos volt az apróvadakra nézve. Életterük beszűkült, számuk katasztrofálisan visszaesett. A fácán (Phasianus colchicus) létszáma annak ellenére csökken, hogy néhány vadásztársaság fácántenyésztési kísérletbe kezdett. Oly kevés a fogoly (Perdix perdix), hogy már nem is vadásszák. Mezei nyúllal (Lepus europeus) is már csak elvétve találkozni. A vadászható víziszárnyasok is tenyésztésre szorulnak. Szentpéterföldén pl. évente 2500 db röptetett vadkacsával (Anas platyrhynchos) segítik a vadásztársaikat. A fényképeket Gyulai Ferenc készítette. DÉL-ZALA VADÁLLOMÁNYA (A vadásztársaságok 1987 febr. i-i és 1988 febr. 21-i vadlétszámbecslése alapján) SZARVAS ŐZ DÁM VADDISZNÓ MEZEI NYŰL FÁCÁN FOBika Teh. Borjú Össz. Bak Suta Gida Össz. Bika Teh. Borjú Össz. GOLY FOGOLY Kisbalaton V. T. Galambok 45 28 17 90 80 90 50 220 40 100 450 60 Hubertusz V. T. Nagykanizsa 58 62 36 156 38 56 45 139 68 180 380 76 Olajip. Dolg. V. T. Nagykanizsa 55 60 25 140 40 40 25 105 3 3 50 40 150 10 Erdőgazd. Dolg. V. T. Nagykanizsa 95 85 35 215 105 120 60 285 60 140 380 20 Muramenti V. T. Letenye 5 3 2 10 80 70 50 200 20 40 350 40 ZEFAG Nagykanizsa 100 100 70 270 60 90 70 220 90 100 120 15 Bánokszentgyörgy 190 375 260 825 130 145 155 430 30 55 45 130 350 100 I IO 20 Letenye 50 I IO 50 210 45 80 45 170 90 60 I IO 15 Összesen 598 823 495 1916 578 691 500 1769 33 55 45 133 768 760 2050 256 Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága 77 IRODALOM Ambrus András: Ökofaunisztikai és állatföldrajzi vizsgálatok két zalai gyűjtőhely nagylepkefaunáján (Macrolepi-doptera). Erdészeti és Faipari Tudományos Közlemények. 1985/1-2., 105-119. Andrássy István: Gyűrűsférgek - Annelida I. Fauna Hungáriáé. Tom. III/10. Budapest, 1955. Barthos Gyula: Túzok Nagykanizsa határában. In: Aquila 1927-1928. Budapest, 1929., 386. Barthos Gyula: Magasvezetékek madáráldozatai. Aquila 1956-1957. Budapest, 1957., 326. Barthos Gyula: Ugartyúk fészkelése Dél-Zalában. Aquila 1959. Budapest, 1960., 275. Berinkey László: Halak - Pisces. Fauna Hungáriáé. Tom. XX/2. Budapest, 1966. Breuer György: A rétisas fészkelése Varászlón. Aquila 1952-1955. Budapest, 1955, 379. Dely Olivér György: Kétéltűek - Amphibia. Fauna Hungáriáé. Tom. XX/3. Budapest, 1967. Dely Olivér György: Hüllők - Reptilia. Fauna Hungáriáé. Tom. XX/4. Budapest, 1983. Gomány László: Nappali lepkék - Diurna. Fauna Hungáriáé. Tom. XVI/15. Budapest, 1968. Mihályi Ferenc: Igazi szúnyogok - Culicidae. Fauna Hungáriáé. Tom. XVI/5. Budapest, 1955. Peterson, Roger - Mountfort, Guy - Hollóm, Philip Arthur Dominic: Európa madarai. 4. átdolg. kiad. Budapest, 1986. Pócs Tamás-Károlyi Árpád: The Occurrence of Helicigo-na (Camoylea) illyrica Stabilé in Hungary (Mollusca, Gastropoda). Annales Historico-Naturales Musei Na-tionalis Hungarici. Tom. LIII. Budapest, 1961. 531-532. Richnovszky Andor-Pintér László: A vízicsigák és kagylók (Mollusca) kishatározója. Vízügyi Hidrobiológia 6. Budapest, 1979. Tóth József: Coleóptera fajok populációdinamikai vizsgálata fénycsapdákkal. A Soproni Erdészeti és Faipari Egyetemen 1975-ben benyújtott doktori értekezés. Kézirat. 7* Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága Ferenc Gyulai Die Tierwelt von Süd-Zala I. DIE FAUNENVERHÄLTNISSE DES GEBIETES Die Tierwelt im Hügelland Zala gehört dem Praeilly-rischen Faunenkreis zu. Auf dem Gebiet des Zalaer Hügellandes sind die Arten, die einen ostalpinen Charakter aufzeigen, in den Hintergrund gedrängt und die illyrischen Faunenelemente werden dominierend. Aufgrund der bisherigen Ergebnisse der faunisti-schen Forschungen kann das Hügelland Zala nicht mehr in kleinere Teile gegliedert werden. Als gemeinsame Wirkung der Verhältnisse von Klima, Relief und Flora ist natürlich auf bestimmten Gebieten der ostalpine Charakter, auf anderen der illyrische kräftiger. So sind die illyrischen Faunenelemente für die Buchen- und Eichen-Hainbuchen-Zonen von Süd-Zala charakteristisch. Die umfassende zoozönologische und ökofaunisti-sche Untersuchung von Süd-Zala läßt auf sich noch warten. Die Insektensammlung und Weichtiersammlung von Ärpäd Kärolyi kann als ein Teilelement einer faunistischen Aufnahme betrachtet werden. Die in den 70-er Jahren begonnenen Großschmetterling- und Käferuntersuchungen faunisti-scher Art tragen zur besseren Erkennung der Tierwelt von Süd-Zala bei. II. WIRBELLOSE TIERE Die Tierwelt von Süd-Zala ist wegen des Reliefs, des Klimas, aber vor allem wegen der Vegetation äußerst abwechslungsreich. In dieser Arbeit wird bloß die Tierwelt der natürlichen Vegetation aus phylogenetischen Gesichtspunkten behandelt. Auf die Fauna der Kulturgebiete gehen wir nicht ein. Über die niedere wirbellose Tierwelt von Süd-Zala wissen wir wegen der mangelnden Forschungen wenig. Wir wissen aber, daß die Altarme der Flüsse, die kleinen Seen und die Sümpfe reich an niederen Tieren sind. Die schwebenden Lebewesen (Zooplankton) der Gewässer sind meistens Einzeller (Protozoa), Rädertierchen (Rotatoria) und Krebse (Crustacea). In den Altarmen entlang des Flusses Dräva lebt die seltene Süßwasserqualle (Craspedacusta sowerbyi). Der mit feinem Schlamm bedeckte Wassergrund (benthal) gibt Lebensraum für die Fadenwürmer (Nematoden), die Kleinkrebse ( Cladocera, Ostracoda, Copepoda) und für die Zuckmücken (Chironomidae). Alle, in Osteuropa bekannten Arten der Ringelwürmer-Fauna (Annelida) sind hier zu finden. Die Weichtier-Fauna (Mollusca) von Süd-Zala ist abwechslungsvoll und reich an Arten; besonders erforscht sind die Wasser Schnecken und die Muscheln. Als Seltenheit soll die Zeichenschnecke (Theodoxus danubialis) in den Flüssen Mur, Dráva, Kerka, die Kegel-Sumpfdeckelschnecke (Viviparus contectus) im Kanal Principális, sowie die bei Zákány gefundene Kiesschnecke (Lithoglyphus naticoides), vorkommen. Von den seltenen Muscheln leben in dieser Gegend die Flache Teichmuschel (Pseudonodonta complana-ta), die Kugelmuschel ( Sphaerium corneum ), die große Erbsenmuschel (Pisidium amnicum). Die Hierarchie der Insecten (Insecta), die nach Arten zahlreichste und nach Formen abwechslungsreichste Klasse der Tierwelt hat eine äußerst wichtige Rolle in der organischen Welt von Süd-Zala. Die in den letzten Jahren steigernde Umweltverschmutzung lichtet in großem Maße und an Arten reiche Insektenfauna. Auch in Süd-Zala sind die von anderen Landesteilen bekannten Insektenarten zu finden; es gibt trotzdem einige Insektenarten, die für diese Region äußerst charakteristisch sind: so zum Beispiel in der Gegend von Kiscsehi die Braune Mosaikjungfer (Aeschna grandis) oder in den Buchenwäldern der Alpen-Bockkäfer (Rosalia alpina). Selten und geschützt ist der Hirschkäfer (Lucanus cervus). Die Schmetterlinge (Lepidoptera) sind gut erforscht. Nach zoogeographischer Analyse sind für die Großschmetterlinge der Buchenwaldzone die sibirischen frischen Waldarten, für die Eichen-Hainbuchenwälder (Car-pinus Quercus) die quercetalis- und steppen-Arten charakteristisch. III. WIRBELTIERE Für die Fische (Pisces) bilden in Süd-Zala vor allem der Fluß Dräva, der Fluß Mura und seine Flußarme, die Bächer und Kanäle und Fischteiche den Lebensraum. Überall kommen die bekannten Fischarten der Donau und des Plattensees vor. Aus dem Gesichtspunkt der Fischerei und Angelfischerei sind der Spiegelkarpfen (Cyprinus carpio morpha nobilis), der Schuppen-Karpfen ( C. carpio) und die Karausche (Ca-rassius carassius) wichtig. Von Ortschaften unabhängig sind die Weißfischarten überall zu finden. Zuwanderer sind die Buschfische und der Aal. Infolge der Umweltveränderungen verminderte sich der Bestand des Hechtes (Esox lucius) und der des Welses (Silurius glanis). Das Artenspektrum der Amphibien (Amphibia) und der Reptilen (Reptilia) ist groß. Alle dazugehörenden Arten sind geschützt. Die Gelbbauch-Unke Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága 79 (Bombina variegata) lebt unter anderem in den niederschlagsreicheren westlichen Teilen, in den südlichen Teilen aber die Rorbauch-Unke (Bombina bom-bina). Die Blindschleiche (Anguis fragilis) kommt ziemlich selten vor. Aus Süd-Zala haben wir nur von einem einzigen Ort Information bekommen, wo die bosnische Kreuzotter (Vipera berus bosniensis) vorkommt. Aus den landschafts- und pflanzenorganischen Verhältnissen von Süd-Zala stellt sich klar heraus, daß auch die Vogelwelt (Aves) sehr abvechslungs-reich ist. Die Bearbeitung der Vogelfauna und der Vogelökologie geht ununterbrochen weiter. Nicht nur die Ornithologie, sondern auch der Vogelschutz haben große Tradition. Die Umgebung der Gewässer und der Flußarme bieten günstige Standorte für Brut und für Nahrungsaufnahme. Zahlreiche Entenvögel-, Gänse-, Wasserläufer-, Möven- und Reiherarten kommen hier vor. Auch die Kormorane (Phalacro corax carbo) suchen diese Gegend gern auf. Als Besonderheiten kann das Vorkommen der großen Raubmöve (Stercorarius skua) und der Brandgans (Tadorna tadorna) aufgefaßt werden. Unser wertvoller und seltener Vogel ist der Schwarz-Storch (Giconia nigra). Die Wälder in Süd-Zala sind reich an Bussarden und Eulen. Es gibt viel Großwild (Säugetiere - Mammalia) in den Wäldern von Süd-Zala. Nicht nur das Reh (Ca-preolus capreolus) und das Wildschwein (Sus scrofa) sind jagbar, sondern auch, wenn auch in beschränkter Zahl, das domestizierte Damwild (Dama dama). Die Pflanzenproduktion-Großbetriebe mit Monokulturen verengen den Lebensraum des Kleinwildes. Die Bestände der Fasanen (Phasianus colchicus) und der Stockente (Anas platyrhynchos) können nur durch Zucht aufrechterhalten werden. Feldhasen-(Lepus europaeus) sieht man nur höchst selten. Die Jagdgesellschaften des Gebiets üben eine planmäßige Jagdwirtschaft aus. Durch die Wälder von Zala, welche den Lebensraum sichern und dank der planmäßigen Selektionsarbeit hat der zalaer Edelhirsch ( Cervus elaphus) Weltruf. Verzeichnis der Tafeln 1. Stieglitz ( Carduelis carduelis) 2. Rohrdommel (Botaurus stellaris) 3. Silberreiher (Egretta alba) 4. Wiesel (Mustela nivalis) 8o Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága Ferenc Gyulai Fauna of South Zala I. ZOOGEOGRAPHICAL CHARACTERISTICS OF THE AREA In contrast to the Vas Ridges, the Zala Hills belong zoogeographically to the Praeillyricum fauna district. Eastern Alpine species are subdued and Illyrian fauna elements predominate in this latter region. Investigations have shown that the Zala Hills cannot be further subdivided zoogeographically. Naturally, under the joint impact of climatic, topographic and floristic factors, some areas display Eastern Alpine features whereas other places have an Illyrian character. The beech and oak-hormbeam forests of South Zala for example abound in Illyrian fauna elements. An overall zoocoenological and ecofaunal study of South Zala is a task for the future. A collection of insects and molluscs by Arpad Károlyi may be regarded as the first step towards a detailed faunal survey. Investigations into macrolepidopterans and beetles begun in the 1970''s, have contributed to one knowledge of South Zala fauna. The fauna of South Zala is extremely diverse due to relief as well as climatic conditions and especially to vegetation cover. The present description is restricted to the zoogeography of natural habitats and does not deal with the animals of cultural landscapes. II. INVERTEBRATE FAUNA We possess only a limited knowledge of the inferior invertebrate fauna of South Zala owing to gaps in studies of this kind. Yet there is enough evidence of the abundance of such fauna in ox-bows of water ways, smaller lakes and swamps. Zooplanktons are represented mainly by one-celled animals (Protozoa), rotifers (Rotatoria) and shelled animals (Crustacea). The rare fresh-water jellyfish (Cras-pedacusta sowerbyi) lives in the ox-bows of the Dráva River. The bottom of these stagnating water bodies are covered by fine sand (bental) and this creates a good habitat for free-living roundworms (Nema-toda), crustaceans (shell-covered c. - Ostracoda; branch-horned c. - Cladocea and oar-footed c. -Copepoda) and for non-biting midges (Chironomi-dae). All species of the ringed worm fauna from Central Europe may be encountered in South Zala. The molluscan fauna (Mollusca) is diverse and abounds in different species. River snails and shells are particularly well known. Otherwise, rare species such as the freshwater nerite (Theodoxus danubialis) found in the Mura, Dráva and Kerka Rivers, the common river snail (Viviparus contextus) living in the Principális canal and the pebble snail (Lithoglyphus nati-coides) identified at Zákány are worthy of mention. Of the rare molluscs, the compressed river mussel (Pseudanodonta complanata), horny orb mussel (Sphaerium corneum) and river pea mussel (Pi-sidium amnicum) may also be encountered in this region. Orders of the faunal class richest in species and the most varied in forms, insects (Insecta), play an extremely important role in the biota of South Zala. Regretfully, recent environmental deterioration has considerably reduced the insect fauna. Species known from other parts of the country may also be encountered here, however, there are insects typical of this area, e.g. the great dragonfly (Aeschna gran-dis) in the environs of Kiscsehi or long-horned beetles (Rosalia alpina) living in beech stands. A rare and protected species is the cerf-volant (Lucanus cervus). Butterflies and moths (Lepidoptera) are well known. According to the accepted zoogeographical concept, beeches are rich in species widespread in Siberian forests and confined to cool and semi-humid habitats while oak-hombeam forests are abundant in those preferring oak (quercetails) and common in steppe landscapes. III. VERTEBRATES In South Zala favourable conditions for fish (Pisces) are created by the Dráva and Mura Rivers as well as the surrounding ox-bows by smaller water ways, canals and fishponds. Fish known both from the Danube and Lake Balaton are represented. Of these, the mirror carp (Cyprinus carpio morpha nobilis), lank carp (Cyprinus carpio) and Crucian carp (Carassius carassius) are important for fishing and angling. Breams (Abramis sp.) are wide spread. Silver carp and eel are alien species. Environmental degradation is responsible for the impoverishment of eel (Esox lucius) and wels (Silurus glanis) stock. A wide variety of amphibia (Amphibia) and reptiles (Reptilia) may be found here with all species being protected. The yellow-bellied toad (Bombina variegata) lives in the western parts with abundant precipitation while southward, it is replaced by a new species, the bombinator (Bombina bombina). Slow worm (Anguis fragilis) is very rare. Balkan cross Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága adde r ( Viper a berus bosniensis) has only been reported in one place. Landscapes and vegetation in South Zala have created favourable conditions for the evolution of an extremely diverse avifauna (Aves). Local ornithological studies and investigations into the ecology of birds has been carried out for a long time. Similar to the research work, the protection of birds also has a long tradition. Ox-bows and lakes provide favourable sites for binds arriving here for feeding or breeding. Several species of pigeons, geese, sandpipers, gulls and herons may be found. Cormorants (Falacrocorax carbo) are frequent visitors to the region. Great skua (Stercorarius skua) and shelduck (Tadorna tadorna) are considered rarities. A rare and valuable Hungarian bird is the black stork (Ciconia 81 nigra). The forests of South Zala are rich in birds of prey such as buzzards and owls. The woodland of South Zala is abundant in big game (mammals-Mammalia). Roe-deer (Capreolus capreolus) and wild boar (Sus seroja) are subject to hunting in the same way as fallow-deer (Dama dama) are. Monocultural land cultivation has led to the shrinking of habitats for small game. The stocks of pheasant (Phasianus colchius) and mallard (Anas platyrhynchos) are only sustainable by breeding. Brown hare (Lepus europaeus) is considered a Brent rarity. Hunting associations in the region pursue a planned game management. Zala forests provide excellent habitat conditions and the selection activities of specialists have made the red deer ( Cervus elaph-us) of the region famous the world over. List oj tables 1. Goldfinch ( Carduelis carduelis) 2. Bittern (Botaurus stellaris) 3. Great White Egret (Egretta alba) 4. Weasel (Mustela nivalis) Dr. Horváth László NAGYKANIZSA ÉS KÖRNYÉKÉNEK TÖRTÉNETE AZ ÚJKŐKORTÓL A RÓMAI KOR VÉGÉIG ! 1 BEVEZETÉS Tanulmányunkban Nagykanizsa és környékének történetét szeretnénk összefoglalni az újkőkortól a római kor végéig, a rendelkezésünkre álló adatok alapján. A vizsgálandó terület kiválasztásánál meghatározó volt az, hogy egy-egy korszak általános jellemzőin kívül ne lépjük túl a monográfia keretét és csak abban az esetben tekintsünk ki nagyobb területre, amikor a környék történetének összefüggései azt megkívánják, így Nagykanizsa monográfiájánál - Nagykanizsa központtal - észak-dél irányban Gelsesziget és Mik-lósfa, nyugat-kelet irányban pedig Eszteregnye és Nagyrécse között elterülő mintegy 33 km2 kiterjedésű részt vettük figyelembe. Minden korszak történetének vizsgálatánál a rendelkezésre álló adatokra kell támaszkodni. A feldolgozás aztán lehet szürkébb, vagy színesebb, alapvetően attól függően, hogy milyen mennyiségű és minőségű anyag áll a kutatás rendelkezésére. Nagykanizsa esetében ez különösen fontos, mivel az intenzív régészeti kutatás csak nemrég kezdődött itt el. A kanizsai múzeum gyűjtőterületéről (a volt nagykanizsai, és a volt letenyei járás valamint a volt lenti járás déli fele), Dél-Zalából 1975-ig 46 lelőhelyről származó leleteket őriztek és ezek 70%-át ismeretlen lelőhelyű kőbalták képezték. így érthető, hogy a terület jóidéig fehér foltként jelentkezett a különböző térképeken és ezt sokszor azzal magyarázták, hogy a földrajzi adottságok és a klimatikus viszonyok nem kedveztek a különböző korok emberének. Jobb esetben a terület kutatatlansága miatt nem foglaltak állást. A gyűjtőterület régészeti munkálatait 1975-ig elsősorban „régész vendégmunkások" végezték el, ami akkor is természetes volt a múzeum szakember állományát tekintve. Kiemelkedő jelentőségű volt Méri István és munkatársai tevékenvsége, akik lehetetlen körülmények között mentették a menthetőt a kanizsai vár leletmentésénél. Kalicz Nándor alapvető fontosságú ásatásain ''Nagykanizsa-Sánc, Becsehely) kívül még Horváth László magyarszerdahelyi ásatása méltó említésre a kanizsai múzeum régészeti kutatásának „őskorából". 1975-től dolgozik régész a múzeumnál - a szerző személyében, - akinek elsődleges feladata az volt, hogy terepbejárások során megismerje a környék régészeti lelőhelyeit, a szükséges leletmentéseket elvégezze és a pénz függvényében ásatásokat folytasson. A régészeti topográfiai munkák a volt nagykanizsai járás lelőhelyeit tartalmazó kötet megírásáig jutottak el és ennek eredménye többek között az, hogy jelenleg a Nagykanizsa környéki 47 község területéről mintegy félezer lelőhelyről van tudomásunk. A terepbejárások 95%-át Horváth László végezte. A monográfiában érintett területen eddig 24 lelőhelyen folyt leletmentés, vagy ásatás, melyek közül az Inkey-kápolna melletti hozott jelentős eredményeket, ahol hét korszak településének nyomait tárták fel. A XV. század végén épült Botszentgyörgy (Romlottvár) várkastélyának feltárása is országos érdeklődésre tarthat számot, de konzerválása és bemutatása sajnos még nem megoldott. A múzeum gyűjtőterületén az elmúlt több mint tíz évben rendkívül felgyorsult a régészeti tevékenység, melyet a már nemzetközi hírnevű kis-balatoni ásatások és a Hahót környéki mikrorégió kutatása fémjelez. A két vidék intenzív kutatásának eredményeit a monográfia írásánál természetesen felhasználtuk. Mindezek a felsorolt munkák tették lehetővé, hogy egyáltalán valóságszerű képet adhassunk Nagykanizsa és környéke történetéről. Számos megválaszolatlan kérdés maradt, melyeket úgy kell felfognunk, mint a kutatás irányát orientáló tényezőt. 86 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig Relatív ŐSKORI KULTÚRÁK A DÉL-DUNÁNTÚLON Absz. idő DK DÉL-ZALA idő korai Starcevo k. 5000 Újkőkor középső Dunántúli vonaldíszes kerámia k. késő Sopot II-Bicske k. Lengyeli k. I—II. korai Lengyeli k. III. 2500 középső Balaton-Lasinja I. k. Rézkor Furchenstich kerámia k. késő Vucedol (Bolerázi csoport) Péceli k. 2100 korai Somogyvár-Vinkovci k. 1900 Korai mészbetétes k. ? 1700 Bronzkor középső Dunántúli mészbetétes kerámia k. ? Szeremle Koszideri horizont késő Halomsíros k.. 1300 Urnamezős k. 1200 korai Hallstatt k. ? 800 Vaskor Pannonok 400 késő Kelták 1. kép Időrendi táblázat Dél-Dunántúl őskori kultúráiról I . UJKOKOR (i. e. kb. 5000-2500) Az újkőkor elején Európában forradalmi változás következett be, melyet az 1930-as években V. G. Childe méltán nevezett „neolitikus forradalomnak". Az emberiség életében ez a döntő változás az volt, hogy az ember áttért a termelő gazdálkodásra a korábbi, „passzív" életmódról (gyűjtögetés, halászat, vadászat). A növénytermesztés és a domesztikáció jelentette tulajdonképpen ezt a forradalmi változást. Ennek bölcsője, ahol a termelő gazdálkodás fokozatosan kialakult, a Közel-Keleten lehetett és még a „pre-keramikus" (a kerámia készítésének ismerete előtti) időszakra nyúlt vissza, a radiokarbon korhatározás szerint az i. e. 10. évezredig. A termelő gazdálkodás „tudománya" fokozatosan, de valószínűleg népmozgások révén jutott el Kisázsiából, a Balkánon keresztül a Kárpát-medencébe. Európában ekkor a gyűjtögető, halász-vadász mezolitikus népcsoportok éltek. Magyarország területének azért van különös jelentősége az újkőkor elején, mert - Kalicz Nándor szavaival élve - a „két világ", az európai mezolitikus életmódot folytató és a balkán-égei régió termelő gazdálkodást ismerő népei itt találkozhattak és az „új tudomány" átadása-átvétele az Alföld és a Dunántúl déli részén történhetett meg.1 A Dunántúl újkőkorát három fő szakaszra osztja a kutatás: a. Korai neolitikum (Starcevo kultúra) b. Középső neolitikum (A/ Dunántúli vonaldíszes Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 87 kerámi a kultúrája legidősebb fázis. B/ A DVK klasz-szikus és késői fázisa) c. Késő neolitikus (A/ Sopot kultúra. B/ Lengyeli kultúra) 1. Korai új kőkor (Starcevo kultúra) A Balkán nagy részét is magába foglaló kultúra északi peremterülete volt az Alföld legnagyobb része és a Dunántúl déli területe. E nagy régió északi részén lévő Körös-Starcevo-Cris néven összefoglalt műveltség adta át Európa számára a termelő gazdálkodás ismeretét, de ez a régészeti komplexum nem tekinthető teljesen egységesnek. Ezért Kalicz Nándor javasolta, hogy az Alföldet birtokló Körös, a dél-dunántúli Starcevo és a romániai Cris kultúrát önálló egységeknek kellene felfogni.2 2. kép Újkőkori edények Becsehelyről Becsehely rendkívül fontos adatokat szolgáltatott az újkőkor időszakára vonatkozóan. Kalicz Nándor a Borsfai patak keleti oldalán húzódó domblejtőn (Becsehely I = Bükkalja dűlő) és a nyugati dombtetőn (Becsehely II = Homokos dűlő) a Starcevo kultúra késői fázisára keltezhető leleteket, kis objektumokat talált.3 A két becsehelyi lelőhely azért is fontos, mert a korai neolitikumtól a késő újkőkor első fázisáig (Sopot kultúra) mindegyik szakasz emlékanyaga megtalálható. A becsehelyi késő Starcevo kultúra települése szolgáltatta az eddigi egyetlen C14-es vizsgálati eredményt a Dél-Dunántúlról és ez igen fiatal időpontot ad, az i. e. 4475=1=60 abszolút kronológiai adatot.4 Legújabban Gellénházáról ismerünk Starcevo típusú leleteket.5 2. Középső újkőkor (DVK) Közép-Európa újkőkorának kezdeteit a jellegzetes díszítéséről elnevezett vonaldíszes kerámia kultúrája jelentette. A rendkívül nagy területen elhelyezkedő kultúra dunántúli részét nevezzük a dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrájának. Kialakításában itt jelentős szerepet kapott a Starcevo kultúra, de kifejlődésének megítélésében még ma is több nézet ütközik egymással. Kalicz Nándor feltételezi, hogy a Starcevo kultúra legfiatalabb szakaszával egyidőben alakult ki a DVK és még a legidősebb fázisában elterjedt a Dunántúlon. Kialakulásának helyét a Starcevo kultúrától északra képzeli el, mely Nyugat-Szlovákiát és Morvaországot is magába foglalta.6 Becsehelyen a DVK legidősebb fázisának emlékei is megtalálhatók (Becsehely II), ahol három kisebb gödrét tárták fel.7 Nagykanizsa és környéke terepbejárásakor különösen Becsehely, Rigyác, Petrivente és Szépeinek térségében találtak több DVK lelőhelyet, amelyekről nehéz eldönteni -, mivel felszíni szórványok -, hogy melyik fázisba sorolhatók. Mindegyik település nagykiterjedésű lehetett. A DVK klasszikus és késői fázisának, a Dunántúl jó részét magába foglaló részének elnevezésére Kalicz Nándor a keszthelyi csoport elnevezést javasolta, mint az önálló jegyekkel bíró egység központját. A jellegzetes széles és mély vonalakból kialakított minták az uralkodók ennél a regionális csoportnál és Nagykanizsa környéke is valószínűleg területéhez tartozhatott.8 3. Késő újkőkor (Sopot és lengyeli kultúra) Korábban az újkőkor végi lengyeli kultúra, mely festett edényeiről híres, kialakulását Szlavóniában tételezték fel, a Sopot kultúra területén. Az újabb 3- kép Terepbejáráskor talált vonaldíszes edénytöredékek és kőeszközök (Eszteregnye) Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 89 4. kép Újkőkori lelőhelyek 90 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig leletek azonban világossá tették a két kultúra kapcsolatának milyenségét. A Sopot kultúra korai fázisában (Ib-II) átlépte a Drávát és észak felé, a Dunántúl keleti felében eljutott Bicskéig,9 majd a Garam folyóig (Sopot II-Bicske kultúra). A becsehelyi ásatások bebizonyították, hogy a Dunántúl délnyugati részén is önálló telepei vannak, sőt ezen a lelőhelyen tovább élt, mint Bicskén. Ebben az időszakban a Dunántúl többi részén a középső újkőkor végi zselizi kultúra élt. Tehát a lengyeli kultúrát megelőzően a Dunántúlon két kultúra emlékeit találjuk, melyek fokozatos összeolvadásából alakult ki a Dunántúlon és Szlovákiában a lengyeli kultúra.10 Magyarországon három csoportját különböztetik meg, melyek között nincs éles határvonal (keleti, középső és nyugati), eddig mintegy 250 lelőhelyét ismerik. A kultúrán belül három fejlődési szakaszt állapított meg a kutatás (Lásd a következő fejezetben).11 Dél-Zala nem túl sűrűn elhelyezkedő lelőhelyeit a nyugati csoportba sorolhatjuk, habár a leletek kivétel nélkül terepbejáráskor kerültek elő és így behatóbb vizsgálatra nem alkalmasak. Külön meg kell említenünk a palini anyagnyerőhely déli oldalán húzódó nagykiterjedésű lelőhelyet, ahol földmunkáknál vékonyfalú, vörös festésű (I. fázis) edénytöredékek kerültek felszínre. Újkőkori lelőhelyek jegyzéke 1. Eszteregnye-Kisréti dűlő. Kisebb telep, terepbejárás, 1985. (Lelt.sz.: 85.39.2-4.) 2. Eszteregnye-TSz istállók. Nagyobb telep, terepbejárás, 1984. (Lelt.sz.: 85.41.1-11.) 3. Nagybakónak-Szálkai dűlő. Nagyobb telep, terepbejárás, 1982. (Lelt.sz.: 82.94.1-22.) 4. Nagykanizsa-Kiskutasi dűlő. Kisebb telep, terepbejárás, 1975. (Lelt.sz.: 75.9.1-8.) 5. Nagykanizsa-Palin (anyagnyerőhely). Kisebb telep, terepbejárás, 1977, 1989. (Lelt.sz.: 79.93.1-8., 91.1.1-8., 91.4.3-5.) 6. Nagykanizsa-Palin, (anyagnyerőhelytől délre) Nagykiterjedésű telep, terepbejárás, 1975. (Lelt.sz.: 75-I4-I-I3-) 7. Nagyrécse-Bakónaki oldal. Kisebb telep, terepbejárás, 1981. (Lelt.sz.: 82.123.1-2.) 8. Nagyrécse-Eszaki kertek. Kisebb telep, terepbejárás, 1978. (Lelt.sz.: 79.77.1-7.) 9. Nagyrécse-P éter fai hegy. Nagyobb telep, terepbejárás, 1978. (Lelt.sz.: 79.82.1-7.) 10. Sormás-Agyagbánya. Szórványos edénytöredékek, terepbejárás, 1978. (Lelt.sz.: 79.85.1-2.) 11. Sormás-Hosszúdűlő. Nagyobb telep, terepbejárás, leletmentés, 1976. (Lelt.sz.: 77.33.1-19.3.0^.) 12. Szepetnek-Gyótapuszta I. Nagykiterjedésű telep, terepbejárás, 1988. (Lelt.sz.: 89.44.12-38.) 13. Szepetnek-Gyótapuszta II. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1988. (Lelt.sz.: 89.50.3.) 14. Szepetnek-Kispityer. Nagykiterjedésű telep, terepbejárás, 1988. (Lelt.sz.: 89.49.8-22.) 15. Szepetnek-Középtábla. Nagykiterjedésű telep, terepbejárás, 1988. (Lelt.sz.: 89.43.5-13.) 16. Szepetnek-Troszittye dűlő. Szórványos edénytöredékek, terepbejárás, 1988. (Lelt.sz.: 89.48.4-5.) II. RÉZKOR (i. e. 2500-1900) 1. Korai rézkor (Lengyeli kultúra III) A kutatás már korábban felfigyelt arra, hogy az újkőkor végi lengyeli kultúra (I—II. szakasz) és a középső rézkori Balaton-Lasinja (I) kultúra között van egy hiátus. Ennek a hiánynak a kitöltésére tett meggyőző kísérletet Raczky Pál, aki határozottan elkülönítette a lengyeli kultúra legkésőbbi szakaszának leleteit a Dunántúlon (Lengyeli kultúra III.), megkülönböztetve azt a korábbi I. és II. szakasz festett díszítést használó emlékanyagától (a vörös-sárga-fekete festés a korai, a vörös alapon fehér festés a fiatalabb).12 Az Inkey-kápolna mellett talált lengyeli kultúrás telep azért fontos, mert anyagának nagy része erre a legkésőbbi fázisra keltezhető.13 A feltárt kilenc objektum közül egy bizonyult lakógödörnek, amelyiknél a kis-családi ház alja tapasztott volt, bejárata pedig a kinyúló délkeleti saroknál lehetett. A többi telepjelenség kisméretű hulladékgödör volt.14 Néhány vörös festésű csőtalpas tál töredéke azt sejteti, hogy a települést nemcsak a lengyeli kultúra legfiatalabb fázisában használták. A leletek legnagyobb része azonban kétségtelenül a kultúra legfiatalabb fázisára keltezhető (a plasztikus díszek különböző variánsainak túlsú-lya). 2. Középső rézkor (Balaton-Lasinja (I) kultúra Furchenstich kerámia időszaka) A Veszprém megyei régészeti topográfiai munkák kezdetén (keszthelyi és tapolcai járás), az 1960-as évek elején Kalicz Nándor figyel fel egy új emlékanyagra, amelyet balatoni csoportnak nevezett el és két fázisát különítette el.15 Nem sokkal később össze- Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 91 gyűjtött e a Dunántúl e korszakból származó leleteit, köztük Dél-Zala akkor ismert két lelőhelyét (Lete-nye, Nagykanizsa-Sánc) is megemlítve.16 Tanulmányaiban élesen elválasztja egymástól az eredet szempontjából is különböző I. és II—III. fázist. Az idősebb fázisban nagyrészt a déli elemek hatása érvényesült (Vinca-Plocnik fázis) és csupán néhány jellegzetesség (agyagkanál, csőrös fül) utalt a megelőző korszakra, a lengyeli kultúrára. A II—III. fázisban viszont a nyugati, alpi vonások a meghatározók, különösen a tűzdelt barázda díszítés („Furchenstich") számít újdonságnak a Dunántúlon. A rézfeldolgozás és a rézkereskedelem e nyugati hatásra terjedt el.17 Későbbi munkájában Kalicz Nándor megállapítja, hogy a Balaton-Lasinja kultúrának önálló fémművessége volt, akkor, amikor a közép-európai fémművesség kibontakozott.18 Mind az idősebb, mind a fiatalabb fázis kultúrájának megjelenése feltehetően migráció következménye.19 A két egymást követő periódus közötti eredetkülönbség miatt Kalicz Nándor új elnevezést javasolt, így a korai fázisra a Balaton-Lasinja I. kultúrát, míg a fiatalabbra a Furchenstich kerámia kultúrát.20 Zalában az I. fázis idején nagyon nagy a lelőhelysűrűség, így Nagykanizsa környéke is talán ekkor a legsűrűbben lakott az őskor idején. A fiatalabb fázis azonban csak néhány lelőhellyel van képviselve és ezek is a korábbi periódus településein fordulnak elő. Kalicz Nándor ez alapján feltételezte, hogy az első fázis továbbélt területünkön.21 Ennek eldöntésére még további ásatások szükségesek. Nagykanizsa környékéről eddig 32 lelőhelyről tudunk, melyek szinte kivétel nélkül terepbejárásokkor váltak ismertté. A lelőhelyek lankás dombok vízhez közeli részén helyezkednek el, de ismerünk magas dombtetőn lévőt is, mely csaknem 400 m hosszú ( Nagybakónak-Antalhegy ). Az egyedüli jelentősebb feltárást Kalicz Nándor végezte el 1971-74-ben Nagykanizsa-Sánc lelőhelyen, ahol a kisebb-nagyobb gödrökből mindkét periódus emlékei felszínre kerültek. Az I. fázis kerámiaanyaga azoknak a típusoknak példáit hozták, melyek teljesen újként jelentkeztek a Dunántúlon (kan-nelúrás díszű, fényezett felületű tálak, egy-, vagy kétfülű edények, gombos fülekkel ellátott amforák). A kanizsai anyagra különösen a peremükön gombfüllel díszített tálak a jellemzők. Az általánossá vált nyéllyukas agyagkanalak is nagyszámban kerültek felszínre.22 A Magyarszerdahely-Homoki dűlőben talált kis gödör a korai fázisba sorolható, hasonlóan a Nagykanizsa-Palin lelőhelyhez, ahol az anyagnyerőhely falában három hulladékgödör maradványát tárták fel. A Furchenstich kerámia kultúrájának időszakából előkerült sancì gödrök leletanyaga nagyon fontos a kutatás számára, mivel kevés a hitelesen feltárt ilyen korú lelet.23 A finomkerámia között sokféle tűzdelt 5. kép Középső rézkori puttony alakú edény (Nagykanizsa-Sánc) barázda díszes található, melyek egy része pozitív mintákat alkotnak (egymásba fonódó rombusz-, háromszög- és köralak, amelyek a négy irányban lefutó vonalakat töltik ki), másik részük negatív minták. Jelentős lelet egy agyagból készült pecsétlő, mely domború, ívelt alakú, rövid fogantyúval ellátott. Pe-csétlős felületét Furchenstich-minta díszíti.24 A korszak fiatalabb időszakából származik a régi y-es útnál lévő trafóállomás mellett csatornázáskor talált gödör, melyből Furchenstich díszű kerámia került felszínre. A középső rézkorból Nagykanizsa környékéről temetkezést csak Semjénházáról ismerünk, ahol az anyagnyerőhelyen egy csaknem teljesen megsemmisített hamvasztásos sír maradványait találták meg. Ez a legkorábbi ismert sír a vidékükön.25 3. Késő rézkor (Péceli (Badeni) kultúra) A legutóbbi időkig vidékünkről nem ismertünk későrézkori leleteket, abból az időszakból, amikor az i. e. 2100 körül lényeges változások történtek Magyaror- 6. kép Késő rézkori tál és bögrék (Nagykanizsa-Inkey-kápolna) Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 93 szág egész területén. Az erős déli hatásra kialakult péceli (badeni) kultúra legnagyobb kiterjedése idején csaknem az egész Kárpát-medencét magába foglalta. Banner János alapvető monográfiája dolgozta fel a későrézkori leleteket, melyeket területi és időbeli csoportokra osztott.26 Kalicz Nándor összefoglaló munkájában a kultúra sokoldalú kapcsolatait vizsgálta, hangsúlyozva az erős déli hatást.27 A kutatás a péceli kultúrán belül három alapvető fázist különböztet meg: a korait (bolerázi csoport), a középső, „klasszikus" szakaszt és a legfiatalabbat (kostolác típus). A legkorábbi fázis leleteit Torma István dolgozta fel, aki megállapította, hogy a bolerázi csoport a Dunántúlon nagyjából a későbbi, „klasszikus" badeni fokozattal azonos területet foglalta el és keleti határát a Duna képezhette. A csoport a Dunántúlon, Délnyugat-Szlovákiában, Morvaországban és Alsó-Ausztriában helyezkedik el. Megjegyzi, hogy a Dunántúl délnyugati sarkában hiányoznak a későrézkori leletek.28 A csoport kerámiájára jellemző a halszálkaminta, a többsoros ujjbenyomkodásokkal tagolt bordák, a tálak belső oldalát díszítő kannelúra és ezek hiányoznak a péceli kultúra többi csoportjánál. Jellemzők még az alacsony, nyomott gömbtestű, rövid hengeres, vagy néha ívelten kihajló nyakú bögrék, melyek testét függőleges, többször elnagyolt kannelúra díszíti. Az alagútfület a bolerázi csoport sajátosságának tartja.29 Az Inkey-kápolna melletti későrézkori telep anyagára a fentiek a jellemzők. A feltáráskor, beleértve az 1991. évi ásatást is, több mint 20 objektumot találtak, melyek közül néhány kiscsaládi lakógödör lehetett, többségük azonban sekély, kisméretű gödör volt, egy pedig egy nagyméretű, tüzelőgödörrel ellátott kemence.30 A leletek jelentőségét az adja, hogy Dél-Zalából eddig ez az egyetlen későrézkori telep-feltárás. A telepről származó kis kannelúrás bögrét Korek József kostoláci típusnak határozza meg,31 azonban ez a típus, mint a mellette lévő leletek és az egész település anyaga mutatja, a bolerázi csoportba tartozik, talán annak a végére.32 Nagykanizsa és környékéről ma már 11 későrézkori lelőhelyet sorolhatunk fel és ezeket kivétel nélkül terepbejáráskor találták. Éppen emiatt nem lehet sokszor eldönteni, hogy melyik fázisba sorolható az anyag. Külön meg kell említenünk a Nagyrécsén talált kétosztatú tál gombos töredékét, mely a péceli kultúra jellemző darabja.33 Rézkori lelőhelyek jegyzéke KORAI RÉZKOR 1. Nagykanizsa-Inkey kápolna. Telep, ásatás (HORVÁTH 1983, 9.). KÖZÉPSŐ RÉZKOR 2. Bagola-Nagyfakos. Telep, terepbejárás, 1983. (Lelt.sz.: 83.25.1-7.) 3. Eszteregnye—Arnyivölgy. Telep, terepbejárás, 1979. (Lelt.sz.: 79.117.2-5.) 4. Eszteregnye-Kisréti dűlő. Telep, terepbejárás, 1985. (Lelt.sz.: 85.39.3-4.) 5. Homokkomárom-Alsómező. Telep, terepbejárás, 1978. (Lelt.sz.: 79.103.2-4.) 6. Magyarszerdahely-Homoki dűlő. Telep, ásatás (HORVÁTH 1979, 6.) 7. Miklósfa-Mórichelypuszta. Szórványos edénytöredék, 1978. (Lelt.sz.: 79.53.1.) 8. Nagybakónak-Temető. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1982. (Lelt. sz.: 82.94.23.) 9. Nagy bakónak-Antalhegy. Nagykiterjedésű telep, terepbejárás, 1983. (Lelt. sz.: 83.7.1-9., 90.70.1-22.) 10. Nagykanizsa-Bükei dűlő. Szórványos agyagkanál töredék, terepbejárás, 1980. (Lelt. sz.: 80.70.20.) 11. Nagykanizsa-Kisbesenyő dűlő. Telep, terepbejárás, 1977. (Lelt. sz.: 77.10.1-2., 77.15.2-7.) 12. Nagykanizsa-Keleti sipadomb. Telep terepbejárás, 1976, 1978. (Lelt. sz.: 77.17.1., 79.135.1-3.) 13. Nagykanizsa-Palin. Telep három objektuma, leletmentés, 1989. 14. Nagykanizsa-Péterfai dűlő. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1977. (Lelt. sz.: 77.19.1) 15. Nagykanizsa-Sánc. Telep, ásatás, 1971-74. (KALICZ 1975-KALICZ I976a-KALICZ 1976b) 16. Nagykanizsa-Sánci téglagyár. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1976. (Lelt. sz.: 77.11.1.) 17. Nagykanizsa-Szabadhegy. Telep, terepbejárás, 1981. (Lelt. sz.: 82.127.1-6.) 18. Nagykanizsa-Szennyvíztisztító telep. Telep, terepbejárás, 1978. (Lelt. sz.: 79.136.1-2.) 19. Nagykanizsa-Trafóállomás. Telep, terepbejárás, 1976. (Lelt. sz.: 77.8.1-2.) 20. Nagyrécse-Aranyosi tábla. Telep, terepbejárás, 1984. (Lelt. sz.: 90.17.2-5.) 21. Nagyrécse-Pusztaszentegyházi dűlő. Telep, terepbejárás, 1978. (Lelt. sz.: 79.81.1-7.) 22. Nagyrécse-Északi kertek. Telep, terepbejárás, 1978. (Lelt. sz.: 79.78.2-3.) 23. Sormás-Hidegkúti forrás. Telep, terepbejárás, 1982. (Lelt. sz.: 82.103.1-2.) 24. Sormás-Hosszúréti dűlő. Telep, terepbejárás, 1976, 1984. (Lelt. sz.: 79.84.1-5., 90.27.1-3.) 25. Sormás-Temető. Telep, terepbejárás, 1977. (Lelt. sz.: 79.86.1-4.) 26. Sormás-TSz major. Telep, sír (?), terepbejárás, 1978. (Lelt. sz.: 79.87.1-6.) 27. Szépeinek-Avast földek. Telep, terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.42.1-8.) 94 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének lórtémic az újkökortól a római kor végéig 7. kép Rézkori lelőhelyek Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 95 28 . Szepetnek-Bánfapuszta. Nagykiterjedésű telep, terepbejárás, 1981. (Lelt. sz.: 82.93.1-10.) 29. Szepetnek-Hosszú ezer inkái dűlő. Telep, terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.39.1-2.) 30. Szepetnek-Kispityer. Nagyobb telep, terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.49.36-43.) 31. Újudvar-Gáztelep. Telep, terepbejárás, 1976. (Lelt. sz.: 79.89.1-4.) KÉSŐ RÉZKOR 32. Eszteregnye-Kisréti dűlő. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1985. (Lelt. sz.: 85.39.8.) 33. Miklósf a-Mórichely puszta. Telep, terepbejárás, 1978. (Lelt. sz.: 79.54.1-3.) 34. Miklósfa-Temetö. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1977. (Lelt. sz.: 79.101.1.) 35. Nagykanizsa—Báthory utcai kertek. Kisebb telep, terepbejárás, 1977. (Lelt. sz.: 79.51.1-14.) 36. Nagykanizsa-Bilkei dűlő. Telep, terepbejárás, 1976. (Lelt. sz.: 77.5.6.) 37. Nagykanizsa-Csónakázótó. Két kisebb objektum, terepbejárás, 1979. (Lelt. sz.: 79.148.1-79.150.18.) 38. Nagykanizsa-Inkey-kápolna. Telep, ásatás (HORVÁTH 1983, 9-12.) 39. Nagyrécse-Északi kertek. Kétosztatú tál töredéke, terepbejárás, 1978. (Lelt. sz.: 79.77.8.) 40. Sormás-Hosszúdűlő. Telep egy objektuma, leletmentés, 1976. (Lelt. sz.: 77.34.1-22.) 41. Szepetnek-Gyótapuszta. Telep, terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.44.39-45.) 42. Szepetnek-Troszittye dűlő. Telep, terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.48.6-13.) III. KORAI BRONZKOR (i. e. 1900-1700/1650) Az i. e. 2100-1900 között Délkelet-Európában lezajló népmozgások a Dunántúlon és éreztették hatásukat. A Dunántúlon létrejövő kora bronzkori kultúrák története fokozatosan kristályosodott ki a kutatók előtt. Korábban az a nézet tartotta magát, hogy a Kárpátmedencében, a korai bronzkorban, különböző alapokon eltérő csoportok alakultak ki, melyeket összefoglaló néven zóki, vagy vucedol-zóki kultúrának neveztek el. A kultúrát három fő csoportra tagolták, úgymint a szerémségi és a baranyai területet magába foglaló késő vucedoli, az Alföldön a nyírségi és középen, valamint nyugaton a makói csoportra. Kialakulását a jelentős déli elemek mellett erőteljes keleti hatásokkal hozták kapcsolatba.34 Az 1960-as évek közepén Bóna István figyel fel egy jellegzetes, déli eredetű dunántúli csoportra, melyet Somogy vár csoportnak nevezett el.35 Ez a csoport anyagában eltért az egyidejű makói csoporttól. Az újabb baranyai feltárások eredményeképpen sikerült tisztázni, hogy ez a csoport a Dunántúlon egy különálló kultúrát képvisel, melyet a rokon jugoszláviai lelőhelyről is elnevezve összefoglalóan Somogyvár-Vinkovci kultúrának határoztak meg.36 Ecsedy István a kultúra megjelenését, a Vucedol-Zók területen, a Makó-Kosihy-Caka csoport elterjedésével párhuzamosan képzeli el és nem sokkal később elkezdett észak, északnyugat felé terjeszkedni, ahol badeni alaplakosságot talált. Ekkor alakult át fokozatosan a Dunántúl keleti részén a makói csoport korai nagyrévi kultúrává.37 A Nyugat-Dunántúl kora bronzkori kultúráival legutóbb K. Schreiber Rózsa foglalkozott, aki a Nagykanizsa és környéki leleteket is megemlítette, mint a makói csoporthoz több szállal kapcsolódó Somogyvár-Vinkovci együtteseket.38 A környékünkön a korai bronzkort a Somogyvár-Vinkovci kultúra töltötte ki és települései a lankás, vízközeli domblejtőkön kívül a magas dombhátak tetején is előfordultak. Temetkezéseiket vidékünkön egyelőre nem ismerjük. Az egyik jelentős településüket az Inkey-kápolna mellett tárták fel, ahol 20 objektumot találtak.39 Ezek közül egyet biztosan lakógödörként használtak, mely szabályos téglalap alakú volt (4 x 3 m) és lépcsőzetes, kiugró bejárata a délkeleti saroknál helyezkedett el. Padlószintje 130 cm mélységben feküdt és a rajta lévő paticsdarabok bizonyítják, hogy felmenő, vesszőfo-natos oldalfalait agyaggal tapaszthatták be. Néhány objektumnál még feltételezhető, hogy kiscsaládi lakóházként funkcionálhattak, de a legtöbbje hulladékgödör volt, vagy terménytároló verem. Az utóbbi egyikénél megfigyelték, hogy a hordóalakú verem oldalát valószínűleg vesszőfonással bélelték ki. A nagyszámú leletanyag közül említésre méltó a vallással kapcsolatos bikaszobrocska, valamint az amulett-ként használt, agyagból készült phallos.40 A kisebb és nagyobb méretű, benyomkodott bordával díszített peremű fazekak, hombárokon kívül élesen behúzott peremű tálak töredékei, zömök és nyújtott nyakú egyfülű korsók darabjai és a korra jellemző belsődíszes tálak részei kerültek felszínre. A lelőhelyet K. Schreiber Rózsa a Somogyvár-Vinkovci kultúra korai szakaszába sorolja.41 Hasonlóan nagyon fontos eredményeket hozott a Nagykanizsához közeli Börzönce-Temetői dűlőben folyó feltárás, melyet több éve Bondár Mária, a Ha- 8. kép Phallost ábrázoló amulett, bikaszobrocska és hombár a Somogyvár-Vinkovci kultúra telepéről (Nagykanizsa-Inkey-kápolna) Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 97 hót környékének mikrorégiós kutatása keretében végez.42 A vízhez közeli domblejtőn elhelyezkedő lelőhelyen több ép és kiegészíthető edényt talált (seprűs díszű fazekak, hombárok, éles törésvonalú tálak, korsók), de a legkiemelkedőbb leletek az állatokat ábrázoló agyagszobrocskák, mécses és egy kis kocsimo-dell. Az előzőekhez hasonlóan vízparti domblejtőn tárt fel Kalicz Nándor Nagykanizsa-Sáncon egy kis településrészletet ebből a korszakból.43 A nem túl sok Somogyvár-Vinkovci kulturás lelőhely közül a környékünkön ismerünk magas dombtetőn lévő lelőhelyeket is, melyek közül egy biztosan erődített lehetett. Oltárc-Márkihegyen még ma is látszanak az erődítés nyomai44 és lehetséges, hogy a Galambok-Öreghegyen lévő település is erődítve volt.45 A dombtetőn lévő magaslati lelőhelyek közé sorolhatjuk a homokkomáromi templom mellettit is.46 A Somogyvár-Vinkovci kultúra 200-250 éves élete az i. e. 1700-1650 körüli időszakban, a korai bronzkor második periódusában megszakadt vidékünkön. A Dunántúl legnagyobb részén megjelent egy jellegzetes díszítési módot, a mészbetétes díszítést alkalmazó kultúra, melyet a kutatás különböző elnevezéssel illet (Kisapostagi kultúra, a Nagyrévi kultúra szi-getszentmiklós-kisapostagi csoportja, korai mészbetétes edények népének kultúrája).47 A kerámiamű-vességben a tekercselt pálcikás díszítésű ágyban alkalmazott mészbetét a jellemző erre a kultúrára és kialakulási területe még problematikus. A Dunántúlra feltehetően északról érkező és a korábbi lakossággal összeolvadó kultúra a középső részt foglalta el, míg ebben az időszakban a keleti részen a nagyrévi kultúra késői fázisa élt, a Fertő tó vidékén pedig a Gáta-Wieselburg kultúra kezdeti periódusa alakult ki.48 A kisapostagi kultúra képezte a legfontosabb alapot a Dunántúl középső bronzkorának. Nagykanizsa környékéről és egyáltalán Zala megyéből semmiféle leletet nem ismerünk a korai bronzkor második periódusából, Keszthely környékét kivéve. A kisapostagi kultúra legnyugatibb előfordulása Zalában a Kis-Balaton térsége, ahol erődített települését és temetőjét is feltárták (Balatonmagya-ród-Hidvégpuszta) .49 E korszak és a következő időszak leleteinek hiányát nem tudjuk egyértelműen megmagyarázni. A még egységesnek tűnő kisapostagi kultúra mindenesetre nagyjából ugyanazon a szállásterületen helyezkedett el, mint az azt követő középső bronzkori kultúra (dunántúli mészbetétes edények kultúrája) csoportjai.50 A Somogyvár-Vinkovci kultúra lelőhelyei 1. Magyarszerdahely-Homoki dűlő. Település egy gödre került feltárásra 1971-ben. (Lelt. sz.: 76.28.1-90 2. Nagykanizsa-Inkey-kápolna. Telep, ásatás (HORVÁTH 1983, 12.) 3. Nagykanizsa—Palini halastó. Telep, terepbejárás, 1976. (Lelt. sz.: 79.92.1-5., belsődíszes táltöredék is.) 4. Nagykanizsa-Sánc. Telep, ásatás (KALICZ 1976, 149.) 5. Szepétnek-Kispityer. Telep, terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.49.44-46.) 6. Szepetnek-Középtábla dűlő. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.43.14.) IV. KÖZÉPSŐ BRONZKOR (i. e. 1700/1650-1500) Annak ellenére, hogy a középső bronzkor időszakából Nagykanizsa környékéről nem ismerünk egyetlen egy leletet sem, szeretnénk röviden ösz-szefoglalni a korszak dunántúli történetét. A korai bronzkor második felében kialakult kisapostagi kultúra képezte az alapját a Dunántúl nagy részét birtokló dunántúli mészbetétes edények népe kultúrájának. Két fő csoportját különböztetik meg, az észak- és a dél-dunántúli csoportot. Ezeken belül lokális csoportokat is behatároltak, az északinál az esztergomi és a veszprémi, míg a délinél a szekszárdi és a pécsi alcsoportot.51 Bandi Gábor még tovább finomította a csoportok meghatározását.52 Az észak-dunántúli csoportnál a Keszthely környékieket N/B(N = Nord) jelöléssel látta el és nyugat felé való határát az Alsó-Zalavölgy, a Kis-Balaton nyugati részénél húzta meg.53 Ezek az alcsoportok, a feltételezés szerint egy-egy törzs szállásterületei lehettek.54 A Dunántúl keleti részén, a Duna mentén és a Duna-Tisza közét is magába foglalóan, a vatyai kultúra helyezkedett el ekkor.55 98 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig V. KESO BRONZKOR (i. e. XIV.-IX. század) i. Korai halomsíros kultúra (BB2-BC) Az i. e. 14. században jelentős változások következtek be a Kárpát-medence középső bronzkori kultúráinak életében. Északról, északnyugatról új jövevények expanziója érte a középső bronzkori népeket, megszakítva néhány évszázados nyugodt fejlődésüket. Az egész Kárpát-medencét érintő és több hullámban érkező halomsíros kultúra népeinek támadását az i. e. 1300-as évek körül számos elrejtett kincslelet jelzi, amelyet megelőző átmeneti időszakot a kutatás, a Dunaújváros melletti Kosziderpadlás lelőhelyről, Koszideri horizontnak nevezett el. A halomsíros kultúra népének támadását a középső bronzkori népek különböző módon élték át. Az első támadás hatására - amelyet talán még nem nevezhetünk igazán „Halomsíros expanziónak" - a Dunántúl középső részéről a mészbetétes edények kultúrájának népe délre húzódott (Szeremle kultúra), a Dunántúl keleti részét korábban birtokló vatyai kultúra népe az Alföld irányába mozdult el (Rákóczifalvi csoport). Elsősorban a szlovákiai későmagyarádi kultúra (Dolny Péter fázis) területéről kiinduló támadás után, a koszideri horizont idején, több későmagyarádi jellegű helyi csoportok határolódnak el. A vatyai kultúra északi területén kialakult műveltséget Rákospalotai csoportnak, délkeleten Alpár-típusnak nevezik.56 Terülentünktől nem messze, a Kis-balaton nyugati szélén, Esztergályhorváti-Alsóbárándpusztán tártak fel egy koszideri horizontba tartozó települést, mely a korszak talán egyik legjelentősebb lelőhelye.57 A leletanyag egyértelműen bizonyítja, hogy Délnyugat-Szlovákiából érkeztek a település lakói és az edények között a halomsíros kultúra legkorábbi darabjai is jelen vannak. Erre az időszakra keltezhető leletet nem ismerünk Nagykanizsa és környékéről, minthogy azt sem tudjuk, hogy a középső bronzkor időszaka hogyan zajlott le területünkön. A korai halomsíros kultúra idejét a kutatás a Rei-necke-féle kronológia szerint (BB2-BC) az i. e. XIII. századra teszi.58 A koszideri horizontot követő újabb és „igazi" halomsíros invázió valószínűleg északnyugatról, Ausztriából indult el és fokozatosan elfoglalta a Kárpát-medence nagy részét, különböző kultúrákat, csoportokat kialakítva.59 A területünkről ismert pár halomsíros (BC) lelőhely közül messze kiemelkedik agelseszigeti település. A Principális-csatorna egykori árterében lévő hosszú homokszigeten 1989-90-ben történt feltáráskor egy nagyméretű ház alapjait sikerült napvilágra hozni.60 A ház keleti vége ugyan még nincs feltárva, de az eddigi mérete alapján megállapítható, hogy a DNy-ÉK hossztengelyű épület legalább 20 m hosszú lehetett, míg szélessége 10-11 m között váltakozott. A lekerekített sarkú, nagyjából téglalap alakú építmény padlószintje az akkori felszíntől 50-60 cm-re volt és szélein végig a tetőt tartó cölöpök nyomai sorakoztak. Két ilyen cölöplyukban meg is maradt - a vizenyős talaj konzerváló hatása következtében - a kihegyezett aljú facölöp része. Az épület egyosztatú volt és bejárata a délnyugati sarokban helyezkedett el. A háztól északra egy karám-szerű építmény cölöplyukjait találták meg. A felszínre került rengeteg kerámiatöredékből több mint félszáz edényt (fazekak, bögrék, tálak, urna alakú edények) sikerült összeállítani, melyek közül többet bütyökdísz, plasztikus és karcolt minták díszítenek. Sok csontból készült szerszámot, több csontkorcsolya töredékét, orsógombokat, öt díszített nyakú bronztűt, valamint két bronztőrt találtak a feltáráskor. Az előkerült nagyszámú állatcsont a pásztorkodás, a vadászat túlsúlyát mutatja gazdasági életükben. A lelőhelyen a korai halomsíros kultúra települése mintegy 100-150 m kiterjedésű, de ugyanezen a homokszigeten a késő bronzkor fiatalabb periódusa is képviselve volt. A korai halomsíros kultúra egy másik lelőhelye a Miklós)ca-Mórichelyi halastavak (5. sz. halastó) lecsa-polásakor vált láthatóvá. Az egykori szigeten létesült település objektumaiból sok bordadíszes edény töredékét, árkolt bütykös díszű urnák töredékeit, agyagnehezékeket mosott ki a víz.61 A lelőhelyről Kőszegi Frigyes is tesz említést, mint a későhalomsíros-korai urnamezős kultúránál talán korábbi leletegyüttesről.62 Ezt a megállapítást a teljes anyag ismerete nélkül tette, mivel világosnak látszik, hogy a lelőhelyen a korai halomsíros kultúra emlékanyagán kívül a késő bronzkor fiatalabb szakaszának leletei is megtalálhatók. A korai halomsíros kultúra idejéből temetkezést nem ismerünk Nagykanizsa környékéről.63 2. Késő halomsíros — korai urnamezős korszak (BD-HAi) A korai halomsíros kultúra egy évszázados (13. század) aránylag nyugodt élete után újra jelentősebb változások következtek be a Kárpát-medencében. A minden valószínűség szerint északról, északnyugatról érkező újabb expanzió hatására a XII. században - a korábbi halomsíros kultúra törzsterületén fokozatosan urnamezős kultúrává átalakuló műveltség - a Dunántúl is az urnamezős kultúra területévé változott. Számos, helyi jellegzetességet mutató csoportjaik alakultak ki a Kárpát-medencében. A korábbi, középső bronzkori népek, a korai halomsíros kultúra és az újonnan beáramló műveltség ötvözetéből fej- 9. kép Díszített fejű bronztűk, bronztőrök és karcolt mintájú edény halomsíros kultúra telepéről (Gelsesziget) 1 0 0 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és kórnyékének története az újkökortól a római kor végéig lődtek ki ezek a különböző csoportok. Az urnamezős kultúra kialakulását a kutatók különböző módon magyarázták. Patek Erzsébet idegen eredetűnek tartja a Kárpát-medencében megjelenő urnamezős kultúrát és megkülönböztet egy idősebb (BD-HAi) és egy fiatalabb (HA2-HB) periódust, hangsúlyozva történetük folyamatosságát. A korai periódust az i. e. XII. századra teszi.64 Településtörténeti és a földrajzi adottságok alapján a Dunántúlt három csoportra osztja: egy nyugat-dunántúli és egy dél-dunántúli csoportra, valamint a fiatalabb periódusban kialakult váli csoportra (Északkelet-Dunántúl), ezeken belül megkülönböztetve a településtípusokat.65 Patek Erzsébet Dél-Zalát az akkor ismert kevés számú lelőhely alapján a dél-dunántúli csoportba sorolja.66 Az urnamezős kultúra kialakulását Petres Éva és Kőszegi Frigyes másképpen képzeli el, szerintük sokkal jelentősebb szerepet töltött be a helyi későhalomsíros kultúra az urnamezős kultúra kialakításában.67 Kőszegi Frigyes az urnamezős kultúrát öt fázisra bontja és ezeken belül különböző csoportokat határoz meg. Az I. fázist a Reinecke-féle BD, a II. fázist a BD vég-HAi (i. e. XII. század) periódussal párhuzamosítja, míg a III. fázist egy átmeneti időszaknak (HAi-HA2 fordulója, az i. e. XI. század eleje) képzeli. A IV. fázis a HA2 vége-HB nagyobbik felét (a XI. század második felétől a IX. század elejéig) öleli fel s végül az V. fázist (HB második fele) a IX. század második felére keltezi.68 A késő bronzkor kutatása számára nagyon fontos eredményeket hoztak a kis-balatoni ásatások. így például Balatonmagyaród-Hídvégpusztán a halomsíros kultúra (BC) településének helyére, a BD-HAi periódusban temetőt létesített az újonnan érkező népesség, melynek emlékanyaga bizonyítja, hogy a halomsíros kultúra továbbélő elemei mellett a sírok leletei fokozatosan „felveszik" az urnamezős kultúrára jellemző sajátosságokat. Tehát az i. e. XII. században az Alpok és a Rajna közötti területen, a korábbi halomsíros kultúra központjában, elindul egy újabb népi-kulturális átalakulás, amelyet nagyszámú urnasíros temetőiről neveznek urnamezős kultúrának. Ennek a nagy kulturális egységnek lesz része a Dunántúl is, ahol a halomsíros kultúra alapjain indul el ez az új fejlődés és szinte észrevétlenül alakul át területünkön urnamezős kultúrává. Ez a nagy átalakulás minden valószínűség szerint újabb népcsoportok vándorlásával is járt és a Dunántúlon temetkezési szokásaiban is eltérő csoportokat alakított ki.69 A legutóbbi évek ásatási eredményei azt bizonyították, hogy Nagykanizsa és környéke ebben a periódusban eléggé sűrűn lakott. Nagyobb településük több helyről ismert, melyek közül az Inkey-kápolna melletti a legjobban feltárt.70 A csaknem 30 késő bronzkori objektum legnagyobb része földbe vájt gabonatartó verem volt, egy esetben pedig a sározott aljú kis gödör alján megtalálták a termény tárolására szolgáló hombárt is. Ezek az objektumok bizonyítják, hogy a korai halomsíros népek zömmel pásztorkodó életmódja a korai urnamezős időszakban inkább a földművelés irányába tolódott el. A feltárások során csupán egy lakóházat találtak, amely 9,5 x 5,5 m alapméretű volt. A kissé földbe mélyített, sározott padlójú ház oldala vesszőfonatos és sározott lehetett. Az innét felszínre került, homokkőből készült öntőminta valószínűleg tokosbalta öntésére szolgált. A feltárás tapasztalatai és a település alaprajza alapján fel kell tételezni, hogy földfelszíni lakóházak is lehettek a településen. A díszített fejű bronztűk a BD-HAi periódus általános formái, az edények díszítése azonban helyi jellegzetességre utal. A szokványos, de kevés síkozott és turbántekercses vállú és peremű bögrék, tálak, urnák töredékein kívül feltűnően nagy számban fordultak elő a plasztikus és karcolt díszítésű darabok, melyek előzményei a halomsíros kultúra körében találhatók meg.71 A Nagykanizsa-Bilkei dűlőben egy nagyon fontos településre bukkantak 1976-ban, terepbejáráskor. A mélyszántás által erősen bolygatott nagykiterjedésű (400 x 300 m) település különböző egységeinek foltját nagyon jól meg lehetett figyelni a szántásban. A települést, mely egy vízparti dombhát déli lejtőjén helyezkedett el, ezek szerint egy árok határolta el délről, míg a település több „udvarháza" 25-30 m átmérőjű kerek, fekete foltokban jelentkezett. A lelőhelyen 1976-ban és 1980-ban szondázó ásatást végeztek, amelynek során néhány kisebb hulladékgödrön kívül egy tömésfalú ház részletét tárták fel.72 Az előkerült nagymennyiségű leletanyagban jelentős számmal szerepelnek a fényesre polírozott felületű, síkozott, kanellúrás, turbántekercses díszítésű edények töredékei, különböző fazekak és hombárok töredékei, valamint említésre méltó egy kisméretű szopókás edény. A bögrék füle leggyakrabban háromszög keresztmetszetű. Rovátkolt díszítésű bronztűn, bronztőr töredékén kívül egy örlőkő is napvilágot látott. A települést a HA periódus közepére keltezhetjük. A Magyarszentmiklós-Újréti dűlőben feltárt késő bronzkori (BD-HAi) hulladékgödörből a jellegzetes díszítésű (plasztikus bordák, kannelúra) edénytöredékek mellett egy öntőminta töredéke is felszínre került, mely spirális ékszer öntésére szolgált.73 Az ugyanezen a lelőhelyen, a településtől délre talált két sír valószínűleg a periódus korai szakaszához tartozik. Az egyik sír urnás temetkezést tartalmazott, melynél a hosszúkás bütyökdíszes urnában kettős bronzhuzalból készült két kis karperec töredékei voltak, az urna mellett pedig a máglyán átégett edények darabjai feküdtek. A másik sír szórthamvas rítusú volt.74 Nagykanizsa-Sánc lelőhelyen Kalicz Nándor végzett feltárásokat, amelyek során néhány, a korai urnamezős kultúrába sorolható hulladékgödröt tárt fel.75 Sajnos teljesen bizonytalanok annak az állítólagos két késő bronzkori sírnak az előkerülési körülményei, Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 1 0 1 10. kép Késő bronzkori plasztikus díszítésű edény (Nagykanizsa-Inkey-kápolna) amelyeke t 1922-ben találtak Nagykanizsa-Alsóerdőben. Az első sírból markolatnyújtványos, I/a típusú bronzkard, egy kis bronzedény (?) és egy bronztöredék az említett melléklet, a másik sírból három gömbfejű bronztű, egy kúpfejű tű és egy korongalakú bronztárgy volt a feltételezett síregyüttes.76 E lelőhelyről egy másik kardról is tesznek említést, amely korábban a Magyar Nemzeti Múzeumba került.77 Néhány lelet alapján feltételezik (orsógomb, örlőkő), hogy ugyanitt az urnamezős kultúra települése is létezett.78 Az előzőhöz hasonlóan nem tudjuk az előkerülés körülményeit a kiskanizsai Felsőnyiresi dűlőben talált késő bronzkori fibulának, borotvának, ívelt élű lándzsahegynek, mely a kanizsai és a Magyar Nemzeti Múzeumba került.79 3. Urnamezős kultúra fiatalabb szakasza (HAi-HB) Az urnamezős kultúra korai szakaszát lezáró újabb népmozgások nagyrészt átalakították a Kárpátmedence képét. A XI. század első felében, közepén lezajló nem éppen békés időszakot nagyon sok elrejtett bronz kincslelet mutatja (kurdi horizont). A kutatás egy újabb, északról és nyugatról kiinduló urnamezős hullámot tételez fel, mely a Dunántúl északkeleti részén, a Duna-könyök táján kialakítja a váli csoportját, s hatalmát később a Duna-Tisza közének északi részére is kiterjeszti. Az Alföld déli részén elhelyezkedő gávai kultúra pedig a Marosig birtokolja a területet.80 Kőszegi Frigyes e periódusban történt népmozgásokat a „ferdén árkolt edények népének" terjeszkedő törekvéseivel hozza összefüggésbe, melyek központi területei (Kelet-Ausztria, Nyugat-Szlovákia, Dél-Morvaország, Nyugat-Dunántúl) szoros kapcsolatban állhattak egymással.81 Az urnamezős kultúra fiatalabb szakaszában a Dunántúlon megkülönböztet egy kelet-dunántúli (váli csoportot), egy Sághegy-Velemszentvid csoportot és a dél-dunántúli urnamezős csoportot (Dálya-Kiskőszeg csoport).82 A Ság-hegy-Velemszentvid csoportnak az ad különleges jelentőséget, hogy a nagy, magaslati települési központokban eléri virágkorát a széles hatósugárral rendelkező bronzipar, melynek valószínűsíthető hatása az is, hogy itt nagyon erőteljes a kelet-alpi urnamezős 1 0 2 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig körrel való kapcsolat.83 Az előbb említett három nagyobb egység területét kivéve máshol feltűnő a fiatalabb urnamezős kultúra lelőhelyeinek erőteljes csökkenése. Lehetséges, hogy emögött hatalmipolitikai (?) koncentrációk kialakulása húzódhat meg.84 A fiatalabb urnamezős kultúra időszakából Nagykanizsa környékéről csak egy-két lelőhelyet ismerünk. A gelseszigeti korai halomsíros kultúra településének feltárásakor egy urnasír is előkerült, melyet a HB periódusra keltezhetünk. Egy nagyobb méretű, lapos bütykökkel díszített fazekat használtak urnának, melyben egy bikónikus alakú, felmagasodó fülű bögrét találtak a csontszilánkok mellett.85 A sír feltehetően kapcsolatban van a lelőhely északi részén lévő urnamezős kultúra településével. A Magyarszerdahely-Homoki dűlőben, a kelta és a római temető feltárásakor látott napvilágot egy kisebb hulladékgödör, amelynek leletei között bevagdosott bordával díszített fazéktöredékek, fényesre polírozott, s grafitos felületű, vízszintes kannelúrás kerámiák fordultak elő és ezeket a leleteket az urnamezős kultúra időszakának legvégére tehetjük.86 Ez a kevés és szegényes lelőhely is bizonyítja, hogy területünk az urnamezős kultúra fiatalabb szakaszában nem volt olyan intenzíven lakott, mint a kultúra korai szakaszában. A fiatalabb urnamezős kultúra idején egy gazdasági átalakulás is bekövetkezett: a falusias jellegű települések, a Balatontól északra pásztorkodó csoportok mellett elsősorban a városias jellegű bronzipari központok játszották a főszerepet. Ez valószínűleg a nemzetségi társadalom fokozatos átalakulásával is járt.87 A késő bronzkor végén, az i. e. IX. században az Alföldön gyökeres változások következtek be, melyek tulajdonképpen a korai vaskor kezdetét jelentették. A keletről érkező „preszkita" (trák-kimmér művelődési kör) lovas-nomád népek támadása - akik a vasat már széleskörűen használták - véget vetett az itt élő késő bronzkori kultúrák életének. Jellemző leleteik nem sokkal később a Dunántúlon is jelentkeztek, de sokkal kevésbé markánsan, mint az Alföldön. A késő bronzkor végén még az urnamezős népesség dominált, de helyenként preszkita jellegű csoportok jelentek meg csoportjaik között. Különösen a fontosabb települések környékét szállhattak meg.88 Kőszegi Frigyes nagyon jól megfogalmazza a korszakváltás jelentőségét: „Az urnamezős korszak utolsó fázisától kezdve hosszú időre elválik egymástól a Dunántúl és az Alföld történeti fejlődése. Amíg az előbbi Közép-Európa részeként követi a nyugati régiók fejlődési irányvonalát, addig Kelet-Magyarország a steppe-vidék vonzási körébe kerülve hosszú időre az egymást követő etnikus mozgások színterévé vált."89 Késő bronzkori lelőhelyek jegyzéke 1. Eszteregnye-Kisréti dűlő. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1985. (Lelt. sz.: 85.39.9-15.) 2. Gelsesziget-Vasúti őrház. Telep (BC), urnasír (HB), ásatás, 1989-1990. 3. Homokkomárom-Homokbánya. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 90.19.1-12.) 4. Magyarszentmiklós-Újréti dűlő. Telep (BD-HA), két hamvasztásos sír (BD-HA), leletmentés, 1978. (Lelt. sz.: 79.6.1-6., 79.7.1-79.11.2.) 5. Magyarszerdahely-Homoki dűlő. Telep (HB), ásatás, 1971. (HORVÁTH 1979, 6.-KŐSZEGI 1988, 158.) 6. Magyarszerdahely-Kardoskuti dűlő. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1977. (Lelt. sz.: 79.90.1-20.) 7. Miklósfa-Liszói elágazó. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1978. (Lelt. sz.: 79.52.3-10.) 8. Miklós)ca-Mórichelyi halastavak. Az 5. sz. halastóban telep (BC és BD-HA), terepbejárás, 1975. (Lelt. sz.: 75.1.1-59.) 9. Nagy bakónak-Antalhegy. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1983. (Lelt. sz.: 83.7.10., 90.70.23-24.) 10. Nagybakónak-Dávori alj. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1982. (Lelt. sz.: 82.96.1-2.) 11. Nagybakónak-Puszta dűlő. Telep (HA), terepbejárás, 1982. (Lelt. sz.: 82.94.24-32.) 12. Nagybakónak-Ugora dűlő. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1983. (Lelt. sz.: 83.12.3-4.) 13. Nagykanizsa-Alsóerdő. Temető (BD-HA), ugyanitt telep (BD-HA), szórvány (PATEK 1960, 60., KŐSZEGI 1988, 163.) 14. Nagykanizsa-Bilkei dűlő. Telep (HA), szondázó ásatás, 1976, 1980. (Lelt. sz.: 77.2.1-77.5.5., 80.70.1-19.) 15. Nagykanizsa-Felsőnyír esi erdő. Szórvány bronzok (BD-HA). (PATEK 1960, 60., KŐSZEGI 1988, 163.) 16. Nagykanizsa-Inkey-kápolna. Telep (BD-HA), ásatás, 1976, 1979-81., 1991. (HORVÁTH 1983, 12-15.) 17. Nagykanizsa-Magyar utcai kertek. Telep (HA), terepbejárás, 1989. (Lelt. sz.: 90.109.1-70 18. Nagykanizsa-Sánc. Telep (HA), ásatás (KA-LICZ 1976, 149-150.) 19. Nagyrécse-Kisrécsei kertek. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1978. (Lelt. sz.: 79.124.1-3.) 20. Nagyrécse-Pusztaszentegyházi dűlő. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1978. (Lelt. sz.: 79.81.8.) 21. Szepetnek-Czerinkai dűlő. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.35.5.) 22. Szepetnek-Gyótapuszta. Telep (BD), terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.44.46-54.) Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 103 11. kép Bronzkori lelőhelyek (o = Somogy vár- Vinkovci kultúra, • = késő bronzkor) 104 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 23. Szepétnek-Kispityer. Telep (BD-HA), terep- 25. Szepetnek-Középtábla dűlő. Telep (HA), te-bejárás, 1988. (Lelt. sz.:89-49.47.) repbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.43.15-20.) 24. Szepetnek-Kisszepetneki dűlő. Telep (BD- 26. Újudvar-Külső Adám rét. Telep (BD-HA), te-HA), terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.37.3-6.) repbejárás, 1975. (Lelt. sz.: 75.10.1-6., 79.47.2-3.) VI. KORAI VASKOR (i. e. VIII-V. század) A Kaukázus-vidék és Anatólia felől, Délkelet-Európán keresztül terjedt el a vas gyártásának ismerete Európában az i. e. 1. évezred kezdetén.90 Az i. e. VIII. században a Kárpát-medence történetében jelentős változások következtek be. Az Alföldre, mint az előző fejezetben már említettük, behatoló keleti népcsoportok véget vetettek a késő bronzkori kultúrák életének (mezőcsáti kultúra) és hatásuk a Dunántúlon is kimutatható. A korai vaskor második felében, az i. e. VI.-V. század fordulóján egy ugyancsak keleti eredetű és nagy területet összefogó kultúra jelent meg az Alföldön („szkíta kor"). Ezzel szemben a Dunántúlt nyugat felől érkező hódítók foglalták el és ezt a területet a keleti Hallstatt kultúra (a felső-ausztriai Salzkammergut területén fekvő Hallstatt temetőjéről elnevezve) részévé tették. Több csoportjukat lehet megkülönböztetni, amelyek lelőhelyei egy-egy, többnyire erődített magaslati központ körül csoportosulnak. Ezek a csoportok különböző sajátosságokkal bírnak és a csoportokon belül is elkülönül a továbbélő késő bronzkori népesség emlékanyaga. A nyugat-dunántúli csoport kapcsolódik természetesen a legerősebben az ausztriai Hallstatt kultúrához, de Sopron környékén speciális jellemzőkkel is rendelkezik. A kutatás megkülönböztet még egy északkelet-dunántúli és egy dél-dunántúli csoportot.91 Az erődített központok (pl. Sopron-Burgstall, Nagyberki-Szalacska, Pécs-Jakabhegy) körzetében szinte mindenhol megtalálhatók a vezető réteg halomsíros temetkezései.92 Keszthely környéke a nyugat-dunántúli csoporthoz tartozik, ahol jól megfigyelhető a korszak társadalmi és etnikai tagolódása, melyet az arisztokrácia gazdag sírjai (Keszthely-Árpád utca, Keszthely-Fenékpuszta) és a továbbélő késő bronzkori köznép temetkezései (Keszthely-Vadaskert) jeleznek.93 A Dunántúlon általános az, hogy a lelőhelyek száma erősen lecsökken a megelőző időszakhoz, a késő bronzkorhoz viszonyítva. Keszthely környékét kivéve Zalából alig ismerünk korai vaskori leletet és Nagykanizsa környékéről is csupán egyetlen egy lelőhelyről tudunk, melyet terepbejáráskor találtak. A kis település egyik gödréből jellegzetes fekete polírozású és pontsorral díszített kis tál töredéke és egy pecsételt mintájú darab került felszínre.94 Ezeket a leleteket inkább a korai vaskor utolsó periódusára, a HD-re lehet keltezni. Egyelőre nem tudjuk, hogy miért hiányoznak a korai vaskori lelőhelyek területünkön, hiszen a tőlünk nem messze lévő Mura-vidék gazdag az e korból származó leletekben.95 Lehetséges, hogy egyszerűen az húzódhat meg emögött, hogy vidékünkön nem létesítettek központot, mely maga köré gyűjthette volna a gyérszámú lakosságot. VII. KESO VASKOR (i. e. IV-I. század) 1. A kelták Dél-Zalában Az i. e. IV. század elején a Dunántúlon jelentős történeti események zajlottak le. A korábbi évszázadokban, az Alpoktól északra eső területeken, fokozatosan alakult ki a kelta nép. A hozzájuk köthető jellegzetes anyagi műveltséget La Téne (LT) kultúrának nevezi a szakirodalom a hasonló nevű svájci lelőhely után. Az időrendben egymást követő periódusait A-D jelzéssel látták el a régészek, ami nagyjából az i. e. V-I. századig terjedő időszak felosztása. Az antik források szerint a kelták túlnépesedés miatt új területek meghódítására indultak el az i. e. IV. század első harmadában. Minden valószínűség szerint Itália és a Kárpát-medence felé egyidőben zajlott le ez a vándorlás. A biturigok törzsének királya uno-kaöccseit indította el az új területek meghódítására. Rómát 388-87-ben ostromolták a kelták és ugyanakkor történhetett a Dunántúl egy részének elfoglalása is (Pompeius-Iustinus XXIV. 4., Livius V. 34.). A források szerint mintegy háromszázezer kelta vett részt a két terület felé irányuló invázióban. Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig I05 E korszak különösen jelentős nemcsak a Kárpátmedence, hanem Európa történetében is. Szabó Miklós kitűnő munkájában a következőképpen foglalja össze a La Téne-kor jelentőségét: „1. A Medi-terráneumon kívüli Európa ekkor érkezett a történelem előttiség stádiumából a történelmi kor küszöbéhez. 2. A kelta műhelyekben zajlott le Európa történetének egyik legjelentősebb forradalma. 3. A hódítások következményeként először nyílt lehetőség az „európai egység" megteremtésére, bár ez gazdasági, társadalmi és „politikai" okokból nem valósulhatott meg."96 A korai kelta leletek (LT-B periódus) azt mutatják, hogy a Dunántúlra minden valószínűség szerint a Rajna vidékéről érkeztek a kelták, magukkal sodorva Északkelet-Bajorországból és Északnyugat-Csehor-szágból kisebb csoportokat is.97 Az ausztriai leletekkel való hasonlóság bizonyítja, hogy az első kelta foglalók a Duna mentén haladva érkezhettek a Nyugat-Dunántúlra. A IV. század folyamán nagyjából a Duna-könyök, a Velence-Balaton vonalától északra eső terület jutott a birtokukba. A korai vaskori eredetű pannonok ellenállása valószínűleg megakadályozta őket Dél-Dunántúl elfoglalásában. Pompeius Trogus hosszú évekig húzódó harcokat említ a kelták és az illyrek (pannonok) között. A korai kelta leletek zalai elhelyezkedése világosan mutatja, hogy ezt a területet is elfoglalták a IV. században, és egyelőre csak a délkeleti részről nem ismerjük nyomaikat. Tehát ezek a leletek tulajdonképpen az előbb említett IV. századi foglalás déli határának nyugati meghosszabítását jelentik. Korai kelta leletek Zalában Andráshidán, Zalaszentmihályon, Zalaszentgróton, Reziben, Cserszegtomajon, Keszthelyen és Felsőrajkon kerültek elő. A megye és a régi tapolcai járás kelta leleteit Dr. Horváth László adta közre legutóbb.98 Különösen fontos az a IV. század végére keltezhető település, amelynek néhány házát Kiskanizsán a Dávid dűlőben tártak fel, mivel ez a legkorábbi kelta település Dél-Zalában.99 Lehetséges, hogy a magyarszerdahelyi kelta temető néhány sírját még a IV. században ásták meg. Az előzőek alapján fel kell tételeznünk, hogy a IV. században a kelták nagyjából a Muráig vették birtokukba a területet és Zalában valószínűleg nem ütközhettek nagyobb ellenállásba. Tudniillik Keszthely környékének kivételével a korai vaskori leletek csaknem hiányoznak innét. A IV-III. század fordulóján újabb kelta invázió kezdődött. A főleg Raj na-vidékről kiinduló törzsek nemcsak Itáliát vették célba, hanem a Kárpátmedencén és a Balkánon keresztül átvonulva Görögországot is veszélyeztették. Többek között Delphoit, a híres jóshelyet is kifosztják i. e. 279-ben. A Kárpátmedence teljes keltizálódása ekkor keződik (LT-C periódus), a korábban el nem foglalt területek is birtokukba kerülnek. A korábban Dunántúlon maradt és a Balkán-félszigetről visszatérő kelta törzsek végleg megszilárdították uralmukat hazánk területén és többek között a Dunántúl déli felét is elfoglalták. Tapasztalataink szerint az első kelta foglaláskor (LT-B) a kelták helyben maradtak és temetőiket nagyrészt folyamatosan használták még a következő periódusban is. Emellett a második invázió (LT-C) után új településeket és temetőket is létesítettek, szinte kiegészítve a korábbi kelták lakta területet.100 Nagykanizsa és környéke kelta leleteinek jó része ebből az időszakból származik, amikor a keltákkal ténylegesen benépesül hazánk területe. Több település és temető azokat az aránylag nyugodt politikai és gazdasági viszonyokat jelzi, amelyek a magyarországi kelták virágkorára utalnak. Egyelőre kérdéses, hogy ezt a békés fejlődést a kimberek i. e. 114-ben történt támadása megtöri-e vidékünkön. Azonban az kétségtelen, hogy a politikai-gazdasági viszonyokban egyébként is több változás történik a kelták lakta terülteken (LT-D). Egy-egy erősebb törzs, kisebb jelentőségű törzseket is magukba foglalva, kialakította a maga hatalmi szféráját az i. e. II. század végén. így például a Dunántúl északnyugati része a boi törzs fennhatósága alá tartozott, míg délen a scordiscusoké, nyugatra pedig a tauriskusoké a vezető szerep. Ekkor költözhetett a Balatonról délre eső területre a hercuniates törzs. Kialakultak azok a magaslati, erődített települések, amelyek a törzsi, ipari központok létrejöttét jelentették (Szálacska, Regöly stb.). Ezek a „városias" jellegű települések nagyrészt a Dunántúl keleti felében koncentrálódnak. Zalában nem ismerünk ilyen erődített kelta települést, kizárólag néhány házból álló majorságokról, vagy kisebb falvakról tudunk, ahol elsősorban földműveléssel, állattenyésztéssel, valamint háziipari tevékenységgel foglalkoztak. A pénzverés nyomai is teljesen hiányoznak területünkről. Tehát a környező részekhez viszonyítva egy társadalmi-gazdasági téren elmaradottabb törzset (?) tételezhetünk fel vidékünkön.101 Ennek a feltételezett törzsnek a nevét egyelőre nem tudjuk, de nagyjából a Rába, a Balaton és a Mura által bezárt területre jellemzőek a fentiek. Az i. e. I. században döntő események zajlottak le a kelták életében. A scordiscusokat a rómaiak visszaszorították a Szerémség keleti részébe (i. e. 88), majd a dákok támadásai jelentettek veszélyt a század első felében, illetve közepén a scordiuscusokra, valamint a boiokra és a tauriscusokra. A század utolsó negyedétől kezdve pedig a római hódítások fokozatosan felszámolták a pannonok és a kelták ellenállását.102 Dél-Zala késő vaskori történeténél hangsúlyoznunk kell, hogy az írott források csak közvetve használhatók itt, és csupán a temetők és a települések feltárásának tanulságai és a tárgyi anyag jelentik a forrásokat. i o6 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 12. kép Korai kelta pecsételt díszű edénytöredékek és korongolatlan edények (Nagykanizsa-Dávid-dűlő) Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 1 0 J 2. Települések A késő vaskori telep-feltárásokat tekintve talán Dél-Zala az ország legjobban kutatott vidéke. Területünkön, beleértve a Kis-Balaton térségét is, 28-ra emelkedett a feltárt házak száma és ez több, mint az egész ország területén felszínre hozott mennyiség. Mindegyik lelőhelyet terepbejárás során találták meg és azt követték a leletmentések. A feltárások eredményeit Horváth László foglalta össze.103 Mint említettük, Nagykanizsa és környékén nem találunk erődített, magaslati kelta települést, kizárólag ún. nyílt telepekről tudunk beszámolni. Milyen körülmények között laktak itt a forrásokból harcos népként ismert kelták? A válasz mindenesetre meglepő. Mindegyik lakóhely közvetlenül a vízjárta partokon helyezkedik el. Különösen a Nagykanizsa-Dávid-dűlőben 1978-ban végzett leletmentés szolgáltatott nagyon jó adatokat az akkori településviszonyokra. Kiskanizsa északi részén, egy alacsony homokháton, közvetlenül a vizenyős rész partján találtak rá a lelőhelyre. A szántásban 11 nagyon jól elszíneződő objektumot sikerült megfigyelni, melyek szép sorban követték a partvonalat.104 Mikor társadalmi munkával elvégezték a leletmentést, kiderült, hogy csupán négy esetben maradt meg a földbe mélyített házak alapja, a többi a szántáskor megsemmisült és csak a szántásban rajzolódott ki a foltjuk. A kis falunak számító települést a LT-B periódus végén használhatták és családonként 4-5 főt számítva feltehetően 40-50 lélekszámú lehetett. Nagykanizsa közvetlen környékén ez a legidősebb kelta település, a IV. század végére keltezhetjük. A házak a Közép-Európában szokásos képet mutatják: a nagyjából téglalap alakú, földbe mélyített épület tetőszerkezetét a rövidebb oldalakon elhelyezett cölöpök tartották. Méretük átlagosan 3 x 2,4 m volt és keleti bejáratukat két esetben sikerült megfigyelni. Az egyik házban a kemence maradványai is előkerültek. A vízszintes padlószintjeik 70 cm körüli mélységűek voltak és a leletek vagy a ház betöltésének földjében, vagy a padlószinten kerültek felszínre. A település korát elsősorban az edénytöredékek alapján sikerült meghatározni. Nagyon sok kiegészíthető, korongolatlan edénytöredéket találtak a korongon készültek mellett. Ezek a korongolatlan edények még az előző korszak, a korai vaskor tradícióit őrzik, a korongolt edényeken néha előforduló pecsételt díszek pedig a késő vaskor LT-B periódusának jellegzetes mintái. Közép-Európában a kelták terjesztették el a fazekaskorong használatát. Az egyéb apró leletek (vasfibula, vasár, orsógombok, fenőkövek, vassalak) is ezt a keltezést támasztják alá.105 A LT-C periódus közepén használhatták azt a két házat, melyeket a Nagykanizsa-Katonatemető-dűlőben találtak,106 és hasonló korú lehetett a Nagykanizsa-Inkey-sírkápolna melletti, erősen megbolygatott ház is.107 A Hahót-Tsz-major melletti település egy házát 1981-ben tárták fel leletmentés alkalmával.108 Ugyanolyan konstrukciójú volt, mint a kiskanizsai házak, de ez már a LT-C periódusra keltezhető. Több edénytöredéken, agyagnehezéken, vasfibulán, fenőköve-ken, orsógombon, vassalakon kívül kiemelkedő leletek a grafitos anyagú kis öntőtégelyek töredékei, melyeket valószínűleg bronzöntésre használtak. 1978-ban Homokkomáromban egy nagyon érdekes felépítésű tűzhelyet találtak. A terepbejáráskor észlelt cserepek helyén nyitott kis szelvényben egy agyagból tapasztott, nagyjából téglalap alakú tűzhely került elő. Széleit 3-4 cm magasságig felnyúló perem képezte, közepén egy tölcséres bemélyedéssel, melyet alulról fűthették. A bemélyedésben találtak rá annak az edénynek az alsó részére, melynek felső darabjait a szántásban gyűjtötték össze. A telep elhagyásakor érintetlenül ottmaradt a tűzhelyre tett edény, tehát sietve kellett távozniuk a település egykori lakóinak,109 valamikor az LT-C periódus végén. Különösen fontos eredményeket hozott a Magyar-szentmiklós-Újréti-dűlőben végzett leletmentés. A Kürtösi-patak árterébe félszigetszerűen benyúló homokdombon egy kisebb LT-D telepet találtak. Két lakóházat és egy vermet sikerült feltárni nagyon gazdag anyaggal. Mindkét ház földbe mélyített volt, egy-egy cölöplyukkal a rövidebb oldalaikon, bejáratukat pegig egy-két cölöplyuk jelezte. Az egyik ház padlóját homokkövekből rakták ki. A jellegzetes cserepek között egy pecsételt és egy besimított díszű fültöredék is volt, de a legfontosabb lelet egy jól keltezhető nauheimi típusú bronzfibula. Az orsógombokon, agyagnehezékeken, fenőköveken, vaskésen kívül külön meg kell említeni egy agyagból készült ötvöskalapácsot utánzó gyermekjátékot. A földművelésre utal a szórványként itt talált vas ösztöke. A településtől nyugatra mintegy 150-200 m-re a homokdomb tetején találtak rá a szántás által megbolygatott temetőjükre.110 Leletmentéskor még Sormás-Hosszú-dűlőben került elő két települési objektum.111 A fent említett lelőhelyeken kívül terepbejárás során még több kelta településnyomot találtak (Lásd a lelőhelyek jegyzékét). Ezeken a kis településeken a földművelésen, állattenyésztésen kívül számos ún. kiegészítő tevékenységet is folytathattak, mint az előkerült leletanyag bizonyítja, így például szövés fonással, a vas, a bronz megmunkálásával.112 3. Temetkezések Az általános felfogás szerint a kelták - szakkifejezéssel élve - a csontvázas temetkezési módot honosították meg a Kárpát-medencében. Ez alatt azt kell érteni, hogy elföldelték a halottat. A korábbi korszakok- 108 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig ban (bronzkor vége, korai vaskor) a hamvasztás volt az általános temetkezési szokás a Dunántúlon, de a halomsíros kultúra idején és a korai vaskorban néhol csontvázasán is temetkeztek. Az újabb kutatások szerint az LT-kor korai periódusából is találkozunk hamvasztásos sírokkal - egyértelműen kelta mellékletekkel, - vagyis mind a csontvázas és mind a hamvasztásos temetkezési mód egyidőben, sőt egy temetőn belül is keveredett.113 A temetők sírszáma változó. Ismerünk nagy sírszá-múakat, közepeseket és olyanokat is, melyekbe csupán néhány halottat temettek el, de egyedüli sírokról is tudunk. A temetők használati idejének növekedésével természetesen a sírszám is nagyobb lett. Nagykanizsa környékén a legkorábbi kelta csontvázas sír (LT-B) a felsőrajki, ahol pinceásáskor egy bronzékszerekkel (torques, késői madárfejes fibula, korai duxi típusú fibulák, sima kar- és lábperecek) eltemetett kislány sírja került elő.114 A helybeliek elbeszélése alapján még több sír lehet a lelőhelyen. A Nagykanizsa és környékén feltárt temetők közül a magyarszerdahelyi a legnagyobb sírszámú (29 sír), de hazánkban sem túl sok a több sírszámú temető (Rezi, Pilismarót-Basaharc). Magyar szerdahelyen 1971-75 között folyt ásatás, amelynek során 28 kelta és 34 római kori sír került elő feltárásra ugyanazon a helyen. A két korú temető külön érdekessége, hogy a római kori temetkezésekkor egyetlen egy esetben sem bolygatták meg a csaknem két évszázaddal korábbi kelta sírokat, így fel kell tételezni, hogy a kelta sírok jelzései (halom, faoszlop?) még akkor is láthatók lehettek.115 A csontvázas és hamvasztásos sírok aránya a temetőn belül 1:9. A hamvasztásos sírok kivétel nélkül szórthamvas temetkezések voltak és ezen belül a temetkezési módban két típust lehetett megkülönböztetni: 1. A máglyára helyezett és felékszerezett halott mellé edényeket is raktak. A máglyán átégett csontszilánkokat és töredékeket különösebb gondosság nélkül szórták a sírgödörbe, néha ételmelléklet (tyúk, sertés) társaságában. 2. A kalcinált csontszilánkokat az ékszerekkel, eszközökkel együtt gondosan összegyűjtötték és valószínűleg textíliába csavarva rakták a sírgödörbe. A két temetkezési típus gyakorisága a temetőn belül 45 és 55% volt. A két temetkezési mód alapján négy körülhatárolható sírcsoportot lehetett megkülönböztetni, aminek az a magyarázata, hogy a temetőt használó kiscsaládok generációkon keresztül megőrizték a családban szokássá vált eltemetési módot.116 A szórthamvas temetkezési mód ilyen túlsúlya, mint a magyar szerdahelyik nem egyedülálló vidékünkön. Reziben 59 szórthamvas sírral szemben csupán 5 a csontvázas, míg Miklósfán 10 sírból 9 biztosan szórthamvas volt.117 Összehasonlítva vidékünket a kelták által lakott területek temetőivel azt kell mondanunk, hogy hasonló a szórthamvas rítus túlsúlya Északkelet-Magyarországon. Azonban sokkal több sírt kellene feltárni, hogy a következtetéseink megközelítsék az akkori valóságot, s esetleg etnikai szerepet is tulajdoníthassunk a temetkezési módok változásának, ha volt.118 Magyarszerdahelyen két harcos hitelesen feltárt sírja került napvilágra (30, 63. sír), de a korábbi szórványok azt jelzik, hogy a temető középső részén több fegyveres sír is volt. A 30. sír halottját szinte teljes fegyverzetében égették el a máglyán: hüvelyben lévő vaskarddal és övlánccal, vaslándzsával, pajzzsal. A ruházatát összefogó vasfibulákon kívül lábperec is volt a sírban edénymelléklettel. Ez a sír lehetett a legkorábbi temetkezés Magyarszerdahelyen.119 A kardot összehajtogatva rakták a sírgödörbe és ezt a kelta szokást úgy magyarázzák, hogy ezzel kifejezték a tulajdon egyéni jellegét és a halottól való félelmet is.120 A kard hüvelye kerek koptatójú (hat-van-boldogi típus) és külön érdekessége, hogy a hüvely felületét végig körös árkolású díszítés borítja („chagrinage"). Az ilyen díszítésű kardok között talán ez a legrégebbi és lehetséges, hogy svájci mintát vettek alapul készítésénél.121 A másik fegyveres sír 1984-ben került felszínre alkalmi homokbányászáskor (63. sír) és még publikálatlan. A szórthamvas sírban külön kupacban találtak rá a kalcinált csontszilánkokra és a fémmellékletekre, míg az edények a sírgödör déli felében sorakoztak. A sírban két vasfibula, vas lándzsahegy, vaskard hüvelyével, pajzsdudor a pajzskeret töredékével, vasolló, borotva, fenőkő és három edény volt. A kardhüvely előlapján a „magyar kardstílus" formájában megfogalmazott szimmetrikus elrendezésű vésett díszítés van és T-alakú függesztőfüle is díszített. A minták indákból, halhólyag motívumokból és poncolt körökből tevődnek össze. A szalagszerű pajzsdudor áttört és profilált szárnyakkal végződik és teljesen pontos analógiáit még nem ismerjük. Az előző két fegyver, a lándzsaheggyel együtt össze volt hajtogatva. A mellékletek közül még kiemelkedik a nagyon szép, pecsételt díszű edény. A sírt a LT-C periódus első felében (i. e. III. század) áshatták meg. A többi melléklet a hazánkban szokásos fegyveres sírok tartozékai. A temetőt használó közösség iparosára utalhatnak az egyik sírban talált, vasból készült árak.122 Általában az ipari eszközök nagyon ritkán fordulnak elő sírokban. A temetkezésekből több ékszer is felszínre került (fibula, kar- és lábperec, bronzlánc, stb.) és közülük is említésre méltó az egyik bronzfibula: lábát vésett díszű korall-berakás díszíti. A nyugati műhelyek hagyományait folytató stílusban készült ez az ékszer és a LT-Ci periódus egyik szép produktuma.123 A tálak, csuprok és urna alakú edények közül két, a keleti kelta területre jellemző geometrikus stílusú, pecsételt díszű edény érdemel még figyelmet. Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 109 TJ. kép Kelta vasfibulák és vésett díszű vaskard a magyarszerdahelyi 63. sírból I IO Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 14. kép Kelta pajzsdudor, pajzskeret töredékei, vasolló, borotva és lándzsahegy a magyarszerdahelyi 63. sírból Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig I I I 15. kép benőké, pecsételt diszü urna és tálak a magyarszerdahelyi 63. sírból I 12 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig i 6 . kép Korallberakásos bronzfibula (Magyarszerdahely), nauheimi típusú bronzfibula és agyagból készült kalapács (Magyarszentmiklós) 77. kép Bronzlánc és plasztikus díszű kelta karperecek (Miklósfa) A magyar szerdahelyi temetőt a LT-B/C fordulójától a LT-C2 végéig használhatták, nagyjából az i. e. III. század elejétől a II. század utolsó negyedéig. A másik nagyobb sírszámú temető Miklósfán, a mórichelyi halastavak északi partján húzódó homokszigeten került feltárásra. 1975-ben 7 sírt124 1977-ben 3 sírt,125 míg 1980-ban 1 sírt sikerült feltárni az itt létesített alkalmi homokbányában. Tíz sír kivétel nélkül szórthamvas temetkezést tartalmazott, a szórványként múzeumba került 1. sír anyaga viszont csontvázas temetkezésre utal. A miklósfai temetőt elsősorban a két gombbal díszített lábú fibulák alapján a LT-C2 periódusban használhatták. Ezt a keltezést támasztják alá az 1. sírbó előkerült plasztikus és filigrán díszű bronz karperecek is.126 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 113 18. kép Késő vaskori lelőhelyek i i4 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig Az akkori vízrajzi viszonyokra utal az a tény, hogy az egyik, mélyebb sír feltárásakor 140 cm mélységben feltört a talajvíz, tehát annak idején, a temetkezéskor, a talajvíz szintje sokkal alacsonyabb lehetett.127 Magyarszentmiklós-Űjréti-dűlőben a korábban említett LT-D telephez tartozó temető két csontvázas sírjának maradványát sikerült 1978-79-ben megmenteni. A szántás által erősen bolygatott, D-É tájolású sírokban bronz- és vasfibula töredékek, övlánc darabjai, kék és díszített üvegkarperec töredékei voltak, egy edény és egy pecsételt díszű edénytöredék társaságában. Ez a két sír azért fontos, mert ebből a periódusból hazánkban is nagyon kevés a feltárt sírok száma és környékünkön ezeken kívül nem ismerünk egyelőre LT-D sírokat. Az i. e. I. századra keltezhető kis temető további feltárása ezért is indokolt lenne. Néhány, szórvényként még a 20-as években előkerült bronz- és vaskarperec azt sugallja, hogy Nagykanizsa-Alsóerdőben és a Teleki utcában is kelta temető lehetett.128 Késő vaskori lelőhelyek jegyzéke 1. Homokkomárom-Alsómező. Tűzkatlan leletmentése, 1978. (Horváth 1987b, 63.) 2. Magyarszentmiklós-Újréti-dűlő. LT-D telep leletmentése, 1978. (HORVÁTH 1987b, 64.) 3. Magyarszentmiklós-Újr éti-dűlő. LT-D temető, leletmentés, 1978-79. (HORVÁTH 1987b, 64.) 4. Magyar szer dahely-Hamuszinpuszta. Telep, terepbejárás, 1979, (Ltsz.: 79.91.2.) 5. Magyarszerdahely-Homoki-dűlö. LT-B2/C1 temető 28 sírja, ásatás 1971-75, 1984. (HORVÁTH 1979) 6. Magyar szer dahely-Újnéppuszta. LT-D telep, terepbejárás, 1975. (Ltsz.: 75.11.2-8.) 7. Miklósfa-Homokbánya. LT-C2 temető n sírja, leletmentés, 1975, 1977, 1980. (HORVÁTH 19-76, HORVÁTH 1978) 8. Miklósfa-Mórichely puszta. Telep, terepbejárás 1978. (Ltsz.: 79.52.11-13.) 9. Miklósf a-Szentgyörgyvári hegy. Telep, terepbejárás, 1976. (Ltsz.: 77.6.2.) 10. Nagybakónak-Dávori alj. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1982. (Ltsz.: 82.96.3.) 11. Nagybakónak-Ugora-dülő. Edénytöredék, szórvány, terepbejárás, 1983. (Ltsz.: 83.12.5.) 12. Nagykanizsa-Alsóerdő. Szórványos bronzkarperec. (HORVÁTH 1987a, 97.) 13. Nagykanizsa-Dávid-dűlő. LT-B2/C1 telep 4 házának leletmentése, 1978. (HORVÁTH 1987b, 64-65) 14. Nagykanizsa-Inkey-sirkápolna. Telep, ásatás 1981. (HORVÁTH 1983, 15.) 15. Nagykanizsa-Katonatemetö. LT-C telep két házának leletmentése, 1977. (HORVÁTH 1978.) 16. Nagykanizsa-Nagyrécsei Vasútállomás. Telep, terepbejárás, 1977. (Ltsz.: 77.10.3.) 17. Nagykanizsa-Palini halastó. Telep, terepbejárás, 1976. (Ltsz.: 79.92.6-11.) 18. Nagykanizsa-Teleki utca. Szórványos vaskarperec. (HORVÁTH 1987a, 97.) 19. Nagykanizsa-Zsidótemető. Telep, terepbejárás, 1980. (Ltsz.: 82.126.1-4.) 20. Nagyrécse-Csehi erdő. LT-C telep, terepbejárás, 1978. (Ltsz.: 79.80.1-11.) 21. Nagyrécse-Kisrécsei kertek. Telep, terepbejárás, 1978. (Ltsz.: 79.124.4-13.) 22. Nagyrécse-Északi kertek alja. Telep, terepbejárás, 1978. (Ltsz.: 79.9-10.) 23. Sormás-Hidekuti forrás. Telep, terepbejárás, 1982. (Ltsz.: 82.101-3-5.) 24. Sormás-Hosszú-dűlő. LT-D telep, leletmentés, 1976. (HORVÁTH 1987b, 65.) 25. Szepetnek-Czerinkai-dűlő. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.38.6.) 26. Szepetnek-Kisszepetnek-dűlő. Telep, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.37.3-14.) 27. Szepetnek-Középtábla-dűlő. Telep, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.43.21-22.) 28. Újudvar-Ádám rét. LT-D telep, terepbejárás, 1975, 1978. (Ltsz.: 75.10.7-18., 79.47.4-12.) 29. Újudvar-Zsidóföldek. Szórványos edénytöredékek, leletmentés, 1978. (Ltsz.: 79.29.1., 79.37.1-39-I-) VIII. ROMAI KOR (I-IV. század) / A római kor rövid története Dél-Zalában A romai birodalom az i. e. II. század közepétől kezdte meg terjeszkedését a Balkánon, egyrészt azért, hogy a/ 1 e 18i-ben alapított kereskedelmi központ, Aquileia hátországát, másrészt az adriai hajózás zavartalanságát biztosítsa. Sisciáx. (Sisak) i. e. 35-ben Octavianus elfoglalta és ezzel a Dunántúl a rómaiak közvetlen érdekszférájába került.129 A korábbi kutatás szerint a rómaiak i. e. 13-8. között hódították meg a Dunántúlt Augustus császár Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 115 uralkodás a alatt, Tiberius, a későbbi császár vezetésével, amikor a birodalom határát a Dunáig tolták ki.130 A kutatás ezalatt azt értette, hogy ez a határ a Duna nyugat-kelet és észak-dél irányú szakaszát jelentette. Az antik források újbóli értelmezése alapján és a régészeti leletek tanúsága szerint ma már világos, hogy a birodalom dunai határa ekkor csak a Dráva és Száva közötti Duna-szakaszra vonatkozott. A mai Dunántúl elfoglalása szakaszosan történt. így Pannónia megszállásánál három lépcsőt kell elkülöníteni: 1. Először a Pannóniától nyugatra eső Noricumot foglalják el i. e. 16-ban. 2, A Dráva-Száva közét, véres háború után i. e. 13-9 között szállják meg. 3. A Dunántúl teljes birtokba vétele az I. század közepén történt meg.131 Tiberius különösen a Dráva és a Száva között élő illír eredetű pannonokkal folytatott véres harcokat és csak i. e. 8-ban sikerült győzelmet aratni felettük. A Dunántúl teljes elfoglalásával kapcsolatban nincs adatunk az itteni bennszülöttek komoly ellenállásáról. Valószínűleg a kelta arisztokrácia törekedett a hódítókkal való kiegyezésre és a békés beilleszkedés útját választotta. A romanizáció gyors térhódítása is ezt bizonyítja területünkön. Korábban az a téves és romantikus elképzelés fogalmazódott meg, hogy Nagykanizsa területén „téglavár" állt a római korban, sőt nevét is azonosították.132 Ez az elképzelés azonban minden alapot nélkülözött. Nagykanizsa és környékének legkorábbi római kori leletei az i. e. I. század közepére keltezhetők (Hosszúvölgy, Magyarszerdahely), és azt bizonyítják, hogy a borostyánút menti, valamint a Dráva és a Száva közötti területhez hasonlóan - Noricumot nem számítva - a korai itáliai import elterjedt területünkön is.133 Ez a tény hangsúlyozza a korai kereskedelem kialakulását és a vidékünkön áthaladó diagonális út fontosságát.134 Mint korábban említettük, nem ismerjük annak az itt lakó kelta törzsnek a nevét, amelyik római fennhatóság alá került. Az adatok azonban azt mutatják, hogy mellettük jelentős észak-itáliai eredetű népességgel kell számolnunk a korai császárkorban.135 Ez nem meglepő, hisz a mai Dunántúl Itáliához legközelebb eső része Dél-Zala. A gazdag lelőhelyek alapján a római korban a környék egyik virágkora az I. század vége, II. század első fele volt (Becsehely, Sormás, Hosszúvölgy, Magyarszerdahely, Nagykanizsa-Katonatemető, Nagyrécse). A stájer márványból faragott sírkövek, kőből épített sírkamrák, a sűrű településhálózat, az import tárgyak jelzik ezt a virágkort. Talán nem véletlen, hogy a borostyánút melletti Salla (Zalalövő) ekkor, Hadrianus alatt kapott municípium rangot.136 A II. század elején a provinciát ketté osztották, így Dél-Zala Pannónia Superior területéhez tartozott, Carnuntum székhellyel.137 A provinciát a II. század közepéig viszonylagos béke jellemezte. A bennszülött lakosság fokozatosan és gyorsan romanizálódott, kialakult a közigazgatási rendszer, az úthálózat, virágzott a kereskedelem és vidékünk kultúrtájjá változott. Ezt a békés fejlődést a markomann-szarmata betörés szakította meg a 160-as évek végén és nemcsak Pannónia vált hadszíntérré, hanem még Észak-Itáliát is elérte ez a barbár támadás.138 A magyar szerdahelyi temető tanúsága szerint vidékünket nem pusztította el ez a támadás, mivel a temetőt folyamatosan használták tovább.139 A harcok csak 180-ban fejeződtek be. Septimius Severus (193-211) uralkodása jelentett valamelyes virágkort a provincia életében. Ekkor épülhetett meg a Nagykanizsa-Inkey-kápolna melletti római villagazdaság és a hasonló rendeltetésű újud-vari település.140 Pannoniát 260-ban egy újabb barbár támadás érte és a provincia szinte teljesen elpusztult. Nemcsak a Dunántúlon elrejtett mintegy 30 kincslelet jelzi a pusztítást, hanem a településeken talált pusztulási rétegek is.141 Az Inkey-kápolna melletti villagazdaság is elpusztult ekkor, de később újjáépítették.142 A magyarszerdahelyi temető használata ebben az időben fejeződött be.143 Diocletianus és Maximianus társcsászárok (284-, ill. 286-305) alatt következett be csak konszolidáció, amely közigazgatási reformmal is járt. Vidékünk Nyugat-Dunántúllal együtt Pannónia Prima elnevezést kapta.144 Újjáépítették az Inkey-kápolnánál lévő villagazdaságot és a IV. század első felének, közepének virágkorára néhány gazdag sír is utal. Egy Gelsén talált római pénzlelet145 földbe kerülése annak a gót-hun-alán támadásnak a következménye, mely 377-ben érte Pannoniát. Az Inkey-kápolna melletti település azonban túlélte ezt a támadást. Még a IV. század végén, talán az V. század elején is volt élet itt - hasonlóan az újudvart településhez - a római birodalom bukását követően. 2. Úthálózat Minden korszakban fontos szerepet töltöttek be az utak, de a római korban különösen. A mai Dunántúl ekkor kapcsolódott be először egy világbirodalom vérkeringésébe. Az úthálózat kialakulását alapvetően a földrajzi tényezők határozták meg a katonai, közigazgatási és kereskedelmi szempontok mellett. Nagykanizsa és környékének római kori úthálózatáról csak közvetett adataink vannak. A római kori útleírások nem említenek utakat erről a vidékről, a lelőhelyek azonban bizonyítják meglétüket. A legfontosabb római kori út Zalában a borostyánút volt, amely Aquileiaból kiindulva Emona-Poetovio-Hali-canum—Salla—Savaria—Carnuntum útvonalon haladt észak felé, a Keleti tengerig.146 Az őskorban is hasz- ii). kép Észak-itáliai barbotinos tál (Nagykanizsa-Katonatemető) és relief díszes germániai terra sigillata tál (Nagykanizsa- Inkey-kápolna) Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 117 nál t útvonal147 elsősorban az I. században vált fontossá katonai jelentősége miatt.148 Az I. század vége és a II. század eleje volt az az időszak, amikor az ugrásszerűen megnövekedett létszámú dunai hadsereg ellátásában a Duna vízi útja mellett még az Itáliából kiinduló szárazföldi utaknak is szerepük volt (borostyánút, diagonális út). A borostyánút jelentősége azonban annyira csökkent, hogy a III. században létrejött Itinerarium Antonini a borostyánutat csak a fontosabbá vált utak részeként írja le.149 Ebből a borostyánútból ágazhatott le Halicanumnál (Alsólendva mellett) az a diagonális út, mely Poetovi-ot kötötte össze Aquincummal és ennek az útnak egyik ága területünkön haladhatott keresztül.150 A diagonális utat az itinerariumok nem említik, de a régészeti leletek alapján (korai itáliai importtárgyak, síremlékek) megrajzolható a vonala. Bilkei Irén részletesen foglalkozott a Canius kereskedőcsalád pannóniai emlékeivel. Megállapítása szerint a Poeto-vio-Aquincum diagonális út kereskedelmi forgalma kb. a II. század végéig az aquileial kereskedők kezén bonyolódott le. A feliratok alapján úgy tűnik, hogy Belső-Pannónia a Canius család érdekszférája volt, azonban kisebb jelentőséggel bírtak Pannoniában, mint a többi ismert aquileiai üzleti família.151 Mócsy András a Magyarszerdahelyen előkerült aquileiai kereskedőcsalád síremlékének közlésekor feltételezte, hogy a borostyánútból Alsólendva mellett elágazó diagonális út Zalaapátinál kelhetett át a Zalán és haladt tovább a Balaton északi oldalán. A Dél-Zalára jellemző észak-dél irányú völgyeket, dombhátakat egy nyugat-kelet irányú bevágás szakítja meg (a Kerka és Cserta összefolyástól keletre húzódó völgy) és ez biztosíthatott összeköttetést a Balaton-felvidékkel.152 A nemrég feltárt söjtöri ha-lomsíros temető emellett az út mellett helyezkedhetett el.153 A borostyánútból egy másik diagonális út is elágazott, mely a Balaton déli oldalán futhatott Aquincum irányába.154 Ez a déli út Alsólendvától a Murát követhette egy darabig, majd Letenyénél - az északdél irányú dombhátak déli lábánál - fordult északkelet felé, Nagykanizsa irányába. A földrajzi adottságok és a fontosabb római lelőhelyek alapján ez az út egyenesen folytatódhatott tovább Sormásig, a Nagykanizsa magasságában lévő szélesebb ártérig (a Principális-csatorna egykori ártere). Hosszúvölgynél kelhetett át a sokkal szűkebb ártéren, majd déli irányba fordulva kikerülte az újudvari magasabb dombhátakat. A Nagykanizsa-Inkey-kápolna melletti lelőhelynél újra északkeleti irányt vehetett é .íaladt tovább a Kis-Balaton árteréig.155 Területünkön nemcsaK a diagonális út közvetlen környezetében fordulnak elő lelőhelyek, hanem az észak-dél irányú völgyekben is (Lásd a lelőhelytérképet), így fel kell tételeznünk, hogy ezekben a völgyekben is utak köthették össze a településeket, de nem voltak olyan jelenőségűek, mint a borostyánút és a diagonális út. A vázolt római kori úthálózat tulajdonképpen egyezik a maival, ami nem meglepő, hisz a domborzati viszonyok időközben nem változtak és az optimális letelepedési helyeket minden esetben a kedvező adottságú irányban közelítették meg. A szárazföldi utakon kívül környékünkön egyedül a Mura jöhet számításba mit vízi út. Egy érdekes, újkori vonatkozása is van annak a római sírkőnek, mely az Inkey-kápolnából került a kanizsai múzeumba. A Mura felső folyásvidékén, az ókori Flavia Sol-va-ban (az ausztriai Leibnitz-ben) 1781-ben előkerült római sírkövet használt fel egy steier kőfaragó az Inkey-család egyik tagjának síremlékéhez. A hátoldalán átfaragott római sírkövet valószínűleg a Mura vízi útján juttaták el Nagykanizsára.156 3. Települések Nagykanizsa és környékéről vár jellegű települést vagy katonai tábort egyelőre nem ismerünk. A terepbejárások és az ásatások során talált római kori lelőhelyek alapján két települési típust tudunk megkülönböztetni: a kőépület nélküli, falusias jellegű települést (vicus7 és a kőépülettel is rendelkező települést (villa rustica). Ezek a kategóriák azonban változhatnak, mivel pontosan csak az ásatások után állapítható meg egy település típusa. így például a kőépület nélküli lelőhelyről kiderülhet a feltárás után, hogy sokkal jelentősebb volt a falusias jellegű településnél. A környéken jelenleg 33 római kori településről tudunk és mindegyikre jellemző, hogy vízhez közeli lankás partoldalon létesítették. Egyetlen egy esetben sem fordult elő, hogy magasabb dombháton találták meg a nyomát. Környékünkön nem sok helyen folyt római település-feltárás (Hosszúvölgy, Nagykanizsa-Inkey kápolna, Újudvar). A kőépület nélküli települések közül kiemelkedik a hosszúvölgyi, amelyre már az 1940-es években felfigyeltek,157 de ásatást csak 1976-ban és 1980-ban végeztek a fontos lelőhelyen.158 Az I-IV. századi település nyomai csaknem 500 m hosszan, nagyrészt a mai község belterületén vannak. Az 1976-ban végzett leletmentéskor a község keleti szélén, a fűzvölgyi bekötőút mellett négy, II. századra keltezhető fazekaskemencét tártak fel. A település fazekasnegyedének kemencéi egyöntetűen az egy-osztatú tüzelőteres típust képviselték. A csaknem köralakú kemencék átmérője 140-200 cm között váltakoztak, rostélyuk középen beszakadt, de a széleken lévő lyukak megmaradtak. Mindegyiknél hosszú tüzelőfolyosó csatlakozott a tüzelőtérhez. A kemencékből felszínre került leletek egy része betöltött hulladék volt (kerámia), de akadt közöttük olyan ép edény (hombár, pohár, tál), amelyik az utolsó égetéskor maradt ott, valamint rontott példányok darabjai is. 1 1 8 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az üjkökortól a római kor végéig Az 1976-os leletmentéskor egy boronafalú ház részletét is sikerült megfigyelni. Hasonló konstrukciójú, III. századi kemencét találtak 1980-ban a község északnyugati részén.159 A legépebben megmaradt kemence betöltéséből előkerült edénytöredékek közül külön meg kell említenünk egy kereszt alakú fenékbélyeges darabot, mely unikum a római kerámiáknál. A fazekas ilyen jellegű bélyege a házikerámián csak Nagykanizsa és környékére jellemző és a magyar szerdahelyi, újudvari, In-key-kápolna melletti hasonló példányok adatai alapján a III. század közepén készíthették ezeket az edényeket. A posta mellett lévő ház udvarának partoldalából, egy IV. századi gödörből, teljesen ép és faragott díszű márványedény (mortarium) került felszínre.160 A kőépület nélküli településeknél feltétlenül meg kell említenünk a Sormás-Hidegkúti forrás dűlőben, terepbejáráskor talált lelőhelyet, annak ellenére, hogy ott még nem folyt ásatás. A 200-300 m hosszú település a forrás északi oldalán húzódó lejtőn helyezkedett el és a szántásban jól meg lehetett figyelni a házak foltját és a kemencéket. Ugyanezen a részen volt a kelták települése is. A településhez tartozó és a szántás által erősen megbolygatott II. századi temetőre a keletre lévő dombtetőn találtak rá. Egy szórthamvas sírt, melyben terra sigillata is volt, terepbejáráskor tártak fel. A településtől délre, a forrás által kimosott kis völgy másik oldalán pedig fazekaskemence nyomaira bukkantak a szántásban. A fontos lelőhely feltárására azonban eddig, pénz hiányában, nem nyílt lehetőség. Magyarszentmiklóson, az Újréti-dűlő déli részén, a LT-D teleptől délre, terepbejáráskor feltártak egy római kori sekély gödröt, melyből különlegesen díszített edénytöredékek kerültek felszínre. A töredékekből rekonstruálni lehetett a teljes edényt, melynek nyakát függőleges besimítás, vállát pedig rácsminta díszítette. Ezalatt besimított lóalakok helyezkedtek el sorban. A rendkívül ritka díszítésű edénynek késő vaskori előzményei lehettek és a római kori bennszülött lakosság produktumának tarthatjuk.161 Az egyik legfontosabb római kori település a környéken a Nagykanizsa-Inkey-kápolna melletti villagazdaság volt. A letelepedésre rendkívül alkalmas helyen az 1976-os szondázó ásatás és az 1979-81 közötti tervásatás, valamint az 1991. évi feltárás során több mint 8000 m2 egybefüggő területet sikerült feltárni és ezzel pannóniai viszonylatban is nagyon jelentős eredmények születtek.162 A pannóniai kis- és középbirtokok közül ez az egyik legjobban feltárt lelőhely, de nemcsak a római kori gazdasági központ emlékei kerültek itt elő, hanem még hat korszak településének nyomai is (Lásd az előzőkben leírtakat.). A lelőhelyen nemcsak kőépületek nyomait, hanem azok között földbe mélyített kis házak alapjait és egyéb objektumokat is találtak. Ezeket a különböző építményeket minden valószínűség szerint egy időben használták a III-IV. században és erre a feltételezésre közvetett és közvetlen bizonyítékok is vannak. Egyetlenegy esetben sem fordult elő, hogy a kőépület vagy a földbe mélyített szegényes lakóház építésekor megbolygatták volna a másikat, valamint az, hogy a különböző objektumokból és a kőépületeket körülvevő járószintről néha ugyanannak az edénynek a töredékei kerültek napvilágra.163 A kőépületek falaiban lévő rossz minőségű, környékbeli homokkövet az idők során csaknem teljesen kibányászták és a feltáráskor már legtöbb esetben csak a habarcsos-sóderos-homokos sáv vagy a teljesen kiszedett fal árka árulta el, hogy az alapfalak hol húzódtak. A mezőgazdasági művelés is sokat rontott a falak állagán és a padló-, ill. járószinten. Egyedül az északi és a középső kőépület falainak néhány része maradt meg aránylag épebben. A feltárások során három kőépületet találtak (I-III. számú), amelyeknek tájolása csaknem egyező volt. Az I. számú épület domblejtőre eső északi végét nem lehetett tisztázni, mivel az erózió ezt a részt teljesen megsemmisítette. A szimmetrikus elrendezésű ház délkeleti része maradt meg épebben, de lehetséges, hogy ez egy későbbi, római kori átépítés. Járó- vagy padlószintet itt már nem lehetett megfigyelni. Az alaprajza alapján bejárata a déli oldalon lehetett. A középső, II. számú kőépület nagyjából nyugatkelet tájolású, nyugati bejárattal. Két saroktornya erődítés jelleget adott az épületnek. Zárt, belső udvarában megtalálták az emeleti részt tartó oszlopok homokkő alapozását. A III. században épült házhoz a IV. században egy kéthelyiséges fürdőt építettek hozzá. A keleti helyiség padlófűtéses volt, több helyen megmaradt a padlót tartó, téglákból készített oszlopok helye, valamint a déli oldalon a fűtést biztosító kemence maradványa. A fürdő falai freskóval voltak díszítve, vörös és zöld, növényi ornamentikára utaló töredékek bizonyítják ezt. A III. számú kőépület ugyancsak nyugat-kelet tájolású volt, nyugati bejárattal, egy nagyobb és egy kisebb helyiségre osztva. Az épületet 8-10 m távolságra kerítés vehette körül, amelynek kapuja a délkeleti sarkon volt. A kerítés nyoma végig keskeny árok formájában jelentkezett és több helyen sikerült megfigyelni a nagyobb cölöpök mélyebbre lenyúló gödrét. Az épület déli fala és a kerítés közötti részen szabályosan elhelyezkedő nagy cölöplyukak esetleg egy istálló, fészer-szerű építményre utalnak. A kőépületek közötti területen félig földbe mélyített lakógödrök voltak, melyek egy része cölöpszerkezetű volt, vagy boronaház lehetett, de előkerült olyan is, amelynél csak a gödör formája és a tűzhely utalt arra, hogy lakóházként használhatták.164 A legtöbb ilyen objektumban a tűzhely vagy a kemence maradványai is felszínre kerültek. Néhány gabonatartó ver- Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 119 me n kívül még három, alsó részén fabéléssel ellátott kutat tártak fel. A kutak átlagos mélysége 4-4,5 m volt. A gazdag leletanyag közül különösen a terra sigilla-ták fontosak a keltezéshez. A rheinzaberni reliefes és díszítetlen darabok a III. század első harmadában készültek, a kevés középgalliaiak Antoninus koriak, a westerndorfi termékek Severus koriak, míg a pfaffen-hofeni töredékek 210-260 közé keltezhetők.165 Pannóniai viszonylatban is rendkívül ritka, ún. terra si-gillata chiara (észak-afrikai áru) edénytöredékek kerültek elő az ásatáskor, melyeket Gabler Dénes a III. század végére, ül. a IV. század elejére, esetleg első felére keltezett.166 Ezt az árufajtát valószínűleg Cart-hago környékén gyárthatták és Észak-Itálián keresztül juthatott a provinciába akkor, amikor a nyugati (galliai, germániai) műhelyek felhagytak a reliefes díszű terra sigillata gyártásával.167 A besimított díszítésű kerámiát Ottományi Katalin dolgozta fel. Megállapítása szerint e kerámiafajta első periódusában, feltehetően a IV. század második felében, már használták ezeket az edényeket az Inkey-kápolna melletti településen, de több darab a IV. század végére, V. század elejére keltezhető.168 Összesen 65 névkarcolatos edénytöredék került elő a római villagazdaság különböző objektumaiból. Ezek a karcolatok nevek, betűk vagy különböző tulaj-donjegyek és az edények megkülönböztetésére szolgáltak. A nevek nagy része észak-itáliai eredetű (Co-tonius, Maximus, Paulina). Szembetűnő, hogy a karcolatok az egyszerű házi kerámián fordulnak elő, nem pedig díszedényeken. Ezek a karcolatok bizonyítják, hogy a római uralom természetes velejárójaként terjedt el az írás.169 A rengeteg kerámia közül meg kell még említenünk a pecsételt díszítésű (levélbélyeges) tálakat.170 A telepen talált 23 érem közül a legkorábbi Faustina (138-161) kopott középbronza, míg a legfiatalabb 77. Constantius (337-361) kisbronza, de a legtöbb érem III. századi.171 A fibulák (drótfibula, egygombos erősprofilú, térd-fibula, csatfibula, csuklós szerkezetű T fibula, hagymagombos fibula) II. század vége és IV. század közötti időre keltezhetők.172 Néhány ékszeren (gyűrű, csontdísztű, függő) és eszközön (kés, olló, villa) kívül különösen érdekesek a felszínre került orvosi műszerek (spatula, szike, csipesz).173 A másik villa rustica feltárására Ujudvar-Zsidóföl-dek-dűlőben, a Principális csatorna árterébe benyúló félszigetszerű dombon került sor 1978-ban.174 A valószínűség szerint az egy kőépületből álló települést a III-IV. században használhatták. Az épület alaprajzát már nem lehetett tisztázni, mivel a lelőhelyen nemcsak a szántás bolygatta meg az alapfalakat, hanem a közép- és újkorban a falait nagyrészt kibányászták. Az ugyanezen a részen elhelyezkedő középkori telep objektumai nagyon sokszor megsemmisítették a római emlékeket. Annyit sikerült megállapítani, hogy az épületet padló alatti fűtéssel látták el. A III-IV. századi leletanyag közül említésre méltó egy millefiori üvegtöredék, melyet a I—II. századra kelteztek és észak-itáliai importnak határoztak meg.175 Több III. századi keresztalakú fenékbélyeges edénytöredék is került felszínre,176 valamint egy névkarcolatos edénytöredék.177 Az érmek mind IV. századi kisbronzok és a legfiatalabbat 364-367 között • verték.178 Valószínűleg itt találták egy edényben azt a római éremleletet, amely sajnos elkallódott az előkerüléskor, az 1940-es években.179 4. Temetkezések Az egyik legfontosabb korai hamvasztásos temetőt Magyarszerdahelyen tárták fel 1971-75 között - a korábbi, kelta temető területén -, s 34 római kori sír került elő ekkor.180 Mindegyik temetkezés egyszerű földsír volt, azonban az 1935-ben a Magyar Nemzeti Múzeumba került, szépen faragott sírkő bizonyítja, hogy komolyabb sírépítmény is lehetett a temetőben. A sírkövet a II. század elején állíthatták. A sírkövön szereplő család észak-itáliai, részben aquileiai eredetű lehetett. Libertus-eredetük sincsen kizárva, de aligha lehetett első libertus-nemzedékről szó. Valószínűleg az I. századi nagy italikus kereskedő-kirajzás egy tagjával van dolgunk.181 A stájer márványból készült sírkő alsó részét halfarkú griff ábrázolása díszíti, míg a középső, feliratos mező közlése szerint a családi kapcsolatok a következők lehettek: a 80 éves halott volt a családfő, felesége pedig Cania Ursula. Gyermekeik a 25 és 20 éves korban meghalt ismeretlen nevűek, a 10 éves korban meghalt Iusti(nus) és C. Iulius Ursinus, akinek felesége Annia Digna volt. Ezek gyermekei, tehát Cania Ursula unokái Veturia, Dignus és Ursulus. A halottakat Ursinus és Annia Digna temették el, a sírkövet pedig Cania állította.182 A Zalában talált kőemlékek két csoportra oszthatók: a Zala völgyében előkerült puha homokkőből faragott oltárok, sírkövek és az ezektől eltérő csoport, amely kidolgozásában és anyagában (stájer márvány) felette áll a helyi emlékek színvonalán. Ezek az olykor művészi kivitelű kövek a poetovioi műhelyek termékei lehetnek és anyaguknak a közeli Pohorje-(Bacher) hegység márványát használták fel.183 Ez utóbbi csoportnak közös vonása még, hogy mindegyik darabját az I. század végén és a II. század első felében készítették és kivétel nélkül idegen eredetű emberek (észak-itáliaiak, veteránok és felszabadított rabszolgák) családi sírkövei. Nagykanizsa és környékén Letenye, Becsehely, Magyar szerdahely a lelőhelyük.184 A magyarszerdahelyi 34 sír közül csak egy volt csontvázas, a többi sír 50%-ban urnás temetkezést tartalmazott, 50%-a pedig szórthamvas rítusú volt. I20 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig Öt esetben az urnákat fedővel is ellátták. Az urnasírok gyakorisága Nyugat-Pannóniára jellemző, míg a provincia keleti részében inkább a szórthamvas rítus volt elterjedve. Kettős temetkezés két urnasírnál fordult elő, tehát a valószínűleg azonos időben elhunyt két személy csontszilánkjait külön-külön urnába rakták és utána helyezték a közös sírgödörbe.185 Az ásatáson római kori hamvasztóhelyet nem találtak, így fel kell tételezni, hogy a közös hamvasztóhely (ustrinum publicum) a feltárt területen kívül helyezkedhetett el. Az előkerült leletek alapján a temetőt az I. század közepétől folyamatosan használták legalább a III. század közepéig. A feltűnően gazdag terra sigillata-anyag szolgáltatta a legjobb támpontot a keltezéshez.186 Az észak-itáliai applikált díszű a legkorábbi (Claudius-kori), a késő itáliai reliefdíszes sigillata is még az I. században készült (Domitianus-kori), egy délgalliai pedig a századfordulón kerülhetett a sírba. A terra sigillata töredékek legnagyobb része II. századi (középgalliai sigillaták), míg a legfiatalabb példányok a rheinzaberni és a pfaffenhofeni műhelyekben készültek a III. század első felében.187 Észak-Itáliából származik néhány vékony falú, barbotinos díszű csésze, melyeket az I. század vége, II. század eleji sírokban találtak. A sírokból előkerült urnák, fazekak, poharak, korsók, háromlábú tálak, terra sigillatát utánzó és néha levélbélyeggel ellátott tálak általános nyugat-panno-niai formák. A nyakán fekete bevonatú urnát és a kereszt alakú fenékbélyeges edényeket azonban bizonyíthatóan Hosszúvölgyön készíthették a II. század elején, ill. a III. században.188 A kerámiák közül kettőn fordult elő olvasható névkarcolat (Avitus, Tenatia), az első noricumi és dal-matiai kapcsolatokat mutat, míg a másik észak-itáliai eredetű.189 A sok kerámián kívül kevés üveg és összesen négy fibula került napvilágra a sírokból, míg két ruhakap-csolótű szórvány. A fibulák a II—III. századra keltezhetők (erősprofilú egygombos, térdfibula, trombitafejű, nyergelt lovat ábrázoló kapcsolótű), míg a korábban szórványként talált hagymagombos fibula IV. századi.190 A sírokból előkerült nagyon kevés fémanyag közül említést érdemel egy Alexander Severus (222-235) középbronzzal keltezett kőberakásos bronzgyűrű és néhány eszköz (kés, ár, varrótű).191 A hamvasztásos temetkezések egy speciális formája a halomsír (tumulus). Egy-egy hamvasztásos sír fölé kisebb-nagyobb halmokat emeltek és ezek méretei nagyon változatosak voltak. A 3,5 m átmérőjű, alig kiemelkedő nagyságútól a 25 m átmérőjű, 3,5 m magas halomig találunk adatokat. Ez a temetkezési mód elsősorban Noricum és Pannónia nyugati részén terjedt el, míg Kelet-Pannóniában sokkal kisebb számban fordul elő. A legkorábbi, noricumi halomsírok az I. század közepéről, esetleg első feléből származnak, virágkoruk azonban az I—II. század fordulója, ili. a II. század eleje nyugaton. A kelet-pannoniai halomsírok legtöbbje a II. század közepére tehető. A ha-lomsíros temetkezési mód elterjedésének magyarázatára számos variáció született. Sokan a korai vaskori halomsírokat tartják előzménynek, de így megmagyarázhatatlan a több évszázados hiatus a korai vaskor és a római kor között, hiszen a kelták nem temetkeztek ekkor halomsírok alá. Kétségtelen tény, hogy a szokás elsősorban a bennszülött lakosság körében terjedt el, méghozzá a romanizációval párhuzamosan és nemcsak Pannóniában, Noricumban, hanem a birodalom más területein is.192 Egy másik magyarázat szerint a nagy területen és különböző etnikumok által gyakorolt rítus egyszerűen temetkezési „divatot" jelenthetett.193 A magyarszerdahelyi hamvasztásos, „lapos" temető mellett több halomsíros temetkezést ismerünk környékünkről, s ezek több szempontból is nagyon fontosak a kutatás számára: 1. A múlt században, Becsehely-Polán a 26 halomsír egyikéből előkerült pfaffenhofeni sigillata - amelyet később sikerült azonosítani - volt az első bizonyíték, hogy a halomsíros temetkezési szokást még a III. században is gyakorolták.194 Azóta több Nagykanizsa környéki lelet támasztja alá ezt a késői keltezést (Lásd a későbbiekben.). 2. Több, kőépítménnyel is rendelkező halomsírt sikerült a környéken feltárni. 3. Az ásatások során kiderült, hogy nemcsak a szemmel is jól látható halmok alatt található sír, hanem a halmok között is vannak „lapos" sírok. Az egyik legkorábbi római kori halomsíros temetőt Nagykanizsa-Katonatemető-dűlőben tárták fel 1977-ben.195 A dűlőnév is jelzi, hogy már korábban felfigyeltek a szántásban lévő halmokra és a hagyomány szerint - amelynek nem volt alapja - itt temették el a törökök idejében elesett katonákat.196 A lelőhelyen két kőépít-ményes sírt és két „lapos" sírt találtak. A halomsírokat a mezőgazdasági művelés miatt már alig lehetett megfigyelni és a másik két sírra is a szántás bolygatása nyomán bukkantak rá. Az első halomsír kb. 16 m átmérőjű lehetett és magassága 1 m-re emelkedett ki jelenlegi környezetéből. A négyzet alakú sírkamra a halom északi felében helyezkedett el, de csupán a ha-barcsos homokkő-alapozása maradt meg. A kamrán belüli magasabb sírt a szántáskor teljesen megsemmisítették, a sírba elhelyezett márványozott díszű edény töredékeit és egy bronzkarikát azonban a szántásban sikerült összegyűjteni. A sírkamra északi oldalán lévő hamvasztóhely elkerülte a modern bolygatást és innét több, észak-itáliai Drag. 35/36 formájú barbotinos díszű tál máglyán átégett töredéke és Nerva 96-ban vert középbronza került felszínre. A halomsírt tehát az I/II. század fordulóján emelhették. Érdemes megjegyezni, hogy a barbotinos észak-itáliai sigillaták elsősorban a borostyánút és a Poetovio-Aquincum útvonal mentén fordulnak elő gyakran.197 20. kép II. század eleji előfolyosós sírkamra és négyzet alakú sírkamra (Nagyrécse) 122 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig A másik, hasonló nagyságú, de alig kiemelkedő halomsírnál már csak a négyzet alakú sírkamra nyomát lehetett megfigyelni, a szántáskor csaknem teljesen megsemmisítették az egész temetkezési helyet. Nem lehet eldönteni, hogy a szántásban itt talált kelta, hólyagos bronz lábperec töredéke a sírból származik-e? Az első halomsírtól keletre 150 m-re két szórthamvas és csupán néhány edénytöredéket tartalmazó sír került elő, melyek közül az egyiket tegulá-val fedték le. A II. század első felére keltezhetjük azt a temetőt, melyet Nagyrécse északi részén, a mai temető szomszédságában találtak.198 Három sír kőépítményes volt és közülük csak az egyiknél lehetett még megfigyelni a fölötte álló lapos halmot. Az egyik sír (1. sír) egy előfolyosós sírkamra (dromos) volt, melynél a téglalap alakú kamra belső mérete 200 x 175 cm, míg az előfolyosóval együtti teljes hossza elérte az 550 cm-t. A 70 cm magasságig megmaradt sírkamra falát halszálka formában (opus spicatum) elhelyezett homokkövekből építették, belső felületét fehér vakolat borította, az alja terrazzo volt. Az akkori felszínre épített előfolyosót egy bejárat kötötte össze a mélyebbre lenyúló sírkamrával és a bejáratot egy homokkőből készült sírkő zárta le. A sírkő ugyan az eredeti helyén megmaradt, azonban éppen a felső, feliratos része a szántásnak áldozatul esett. A hamvasztóhely az előfolyosón volt, mely csupán néhány vasszeget, átégett üvegtöredéket és edénytöredéket tartalmazott. A sírkamrát teljesen kirabolták és néhány égetetlen emberi csont arra utalt, hogy a sírt utótemetkezésre is felhasználták, de később ezt is bolygatás érte. Az 1. sírtól csaknem 300 m-re nyugatra egy szántás által erősen megbolygatott, téglából és homokkőből épült másik előfolyosós, kirabolt sírkamrát találtak (7. sír), amelynek bejárata azonban a déli oldalon helyezkedett el. A harmadik kőépítményes sír (3. sír) szabályos négyzet alakú volt, déli bejárattal. A terrazzo padlón, közel a bejárathoz, feküdt a homokkőből faragott sírkő díszítetlen alsó része. A sírkamra belső falát és a bejáratot fedő fehér vakolat széleit vörös sávban húzódó, s az ezen belüli fehér felületet vörös pontokból álló festés díszítette. Ez a sír is teljesen ki volt rabolva. A két, egymáshoz közel lévő kőépítményes halomsír (1, 3. sír) közötti területen négy szórthamvas „lapos" sírt sikerült feltárni, amelyek leletanyaga nagyon szegényes volt, csupán egy átégett, Pannoniában egyedülálló gall szárnyasfibula érdemel említést.199 A Katonatemető-dűlőben és a Nagyrécsén előkerült kőépítményes halomsírok szorosan kapcsolódnak Noricum és Nyugat-Pannónia hasonló temetkezéseihez. O. H. Úrban - aki összefoglalta a két terület kutatási eredményeit - az ilyen jellegű temetkezéseket (falazott sírkamra fölé hJ.mn; emelnek) a helyi szokások római átvételének tartja a II. században, de ennek nyomán a bennszülöttek egy része is átvette a kőépítkezés szokását.200 A legkésőbbi halomsíros temetkezések Nagykanizsa és környékén kerültek elő. Nagykanizsa-Alsóerdőben egy magányos halomsírt tártak fel. A nagyobb méretű (15x14x1 m) halom alatt egy, az akkori felszínről alig lemélyülő, sekély sírgödörben máglyán átégett szegényes leleteket találtak, de a legfontosabb lelet egy terra sigillata tál töredéke (Pfaffenhofen, Helenius kör), amelyet 210-240 közötti időre lehet keltezni.201 Még ennél is fiatalabb lehet a Nagykanizsa-Felsőerdőben napvilágra került halomsíros temető. A négy középméretű halom közül hármat tártak fel, melyek egyike ki volt rabolva. A szórthamvas sírokból jól keltezhető terra sigillata tál töredékei (Pfaffenhofen, Dicanus kör) kerültek felszínre, valamint egy korai T-alakú bronzfibula. Ezeket a leleteket a III. század középső harmadára keltezték.202 Környékünkről még Gelsesziget határában tudunk római kori halomsírokról, a hét halom feltárását a közeljövőben kezdik meg.203 A III. század második felében nagyon jelentős változás állt be a temetkezési szokásokban: a ham-vasztásról áttértek a csontvázas temetkezésre. Az áttérés módja nem ismert, mivel nem rendelkezünk a váltás idejéből vegyes rítusú átmeneti temetővel, s ez áll a római birodalom különböző provinciáira is. A csontvázas temetőkön belül pedig sokszor nagyon nehéz, vagy lehetetlen elkülöníteni a III. századi sírokat a későbbiektől. A változás okának meghatározása is még bizonytalan, többen a kereszténység előretörésével magyarázzák ezt.204 A III-IV. századi csontvázas temetkezések felsorolását az egyik legfontosabb és legnagyobb sírszámú temetővel kell kezdenünk. Az Inkey-kápolna melletti villagazdaság temetője a településtől keletre lévő domb déli lejtőjén létesült. Eddig 25 sír feltárására került sor.205 A csontvázas sírok szinte kivétel nélkül D-É tájolásúak (a fej délen) voltak, két sír kissé eltért ettől (DK-ÉNy), egy sírnál pedig Ny-K tájolást tapasztaltak. A temető központi sírja, amely minden valószínűség szerint a villagazdaság egyik birtokosáé lehetett, egy nagyméretű (3,5x2,1 m) téglasír volt. A sírt négyzet alakban futó keskeny árok vette körül. A temetkezést teljesen kirabolták, csupán a koponya maradt meg a sírban. Egy kis gyermeksír oldala volt még bélelve téglával. A többi sír kivétel nélkül földsír volt. A sírok egymástól távolabb (3-4 m), szinte szabályos sorokat alkotva helyezkedtek el. A sírok legnagyobb része koporsós temetkezést tartalmazott és többnél néhol homokkővel bélelték ki a sír oldalát. A temető egyik III. századi sírjában (10. sír) a fiatal férfi váza mellett összehajtogatva egy különleges bronzveretekkel díszített bőrövet találtak. A lant, Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 123 21. kép Horpasztott oldalú bögrék és mécses III-IV. századi településről (Nagykanizsa-Inkey-kápolna), besimított diszű korsó és tál IV. századi temető sírjából (Nagykanizsa-Inkey-kápolna) 124 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 22. kép A z 5. számú hosszúvölgyi fazekaskemence 23. kép IV. századi szarkofág (Bagolasánc-Nagyfakos) Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 125 szí v és kör alakú veretek analógiái elsősorban III. századi lószerszámveretek között találhatók, de a nagy kerek csat is bizonyítja, hogy valószínűleg katonai övként (cingulum) került a sírba. A sírgödörben talált két ezüstérmet 236-237 között (Maximinus Thrax) verték.205 A temetkezések zöme azonban IV. századi. A gazdagabb sírok közé tartozott az 5. sír, amelyből piros festésű tál és pohár, szürke tál, besimított díszű korsó, üvegpalack, vaskés, üvegpaszta gyöngysor, bronzkarperec, és 6 db 325-336 között vert kisbronz került felszínre.207 Egy másik női sírban (2. sír) üvegpohár, korsón, bronz és csont karpereceken, gyöngysoron kívül egy aranyfülbevalót is találtak.208 A gazdag és a szegényebb sírok alapján az Inkey-kápolna melletti temetői a villagazdaság birtokosai és a szolgák egyaránt használhatták. Valószínűleg egyedülálló, vagy csak néhány sírból álló temetkezési hely lehetett a Sormás-Hosszú-dűlő-ben lévő lelőhely. A szántáskor megbolygatták a Ny-K tájolású, IV. századi téglasírt, melyben egy kislány csontváza feküdt. A sírt nem sokkal a temetés után kirabolták, akkor, amikor a koporsó még egyben volt. A koporsót összetartó és díszített vaspántokat csaknem eredeti helyükön találták meg és a hosszanti oldalakon lévő két-két karika alakú fogantyú is a természetes összeroskadás utáni helyükön volt. A gondosan megépített sír alját tetőfedő cserépből alakították ki, míg falát téglatöredékekből építették meg. A korabeli rablás után már csak néhány, kék pontokkal díszített üvegtöredéket, vastűt, a koporsó vasalásait és egy aranygyűrűt találtak a leletmentéskor.209 Egy szórványként felszínre került későrómai bögre azt sejteti, hogy néhány sír lehetett még a lelőhelyen. Az egyik leggazdagabb IV. századi sír Bagola-sánc-Nagyfakoson került napvilágra 1977-ben. A gödörbe helyezett, homokkőből készült szarkofág háztetőszerű tetejét érte el az eke a szántáskor. A pannóniai viszonylatban is ritka210 késő római szarkofágban valószínűleg egy házaspár maradványai feküdtek. Először a feleséget temették el, majd néhány év után a férjét helyezték melléje, úgy, hogy a nő csontjait oldalra kotorták el. Az utótemetkezés miatt az ékszerek és a mellékletek legnagyobb része már összekeveredve feküdt a csontok között. A következő leletek kerültek elő a sírból: arany fülbevalópár, kék és zöld üveggyöngyök, 6 db csavart és sima bronzhuzalból készül karperec, két csont karperec, bronzcsat, két zöldes színű és bordázott hasú üvegkorsó, csaknem 50 cm hosszú üvegpalack és egy 364-367 között vert kisbronz ( Valentinianus) .211 Egy aranyozott, hagymagombos bronzfibula a férfi lábánál helyezkedett el. Ezt a fibulatípust a IV. század végére 24. kép Arany fülbevalópár a nagyfakosi szarkofágból és IV. századi üvegkorsó (Nagykanizsa-Inkey-kápolna) keltezik és rangjelző szerepet tulajdonítanak neki. Korábban jellegzetes katonai viseletként értékelték ezt a mellékletet, de az újabb kutatások szerint inkább a bürokratikus apparátusban tevékenykedő hivatali személyekhez kapcsolható.212 Nem tudjuk egyelőre, hogy a nagyfakosi szarkofág egyedüálló temetkezés volt-e, mindenesetre néhány Inkey-kápolna melletti sírral együtt ez a temetkezés tekinthető az egyik legkésőbbi római kori sírnak a környéken. 126 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 25. kép A hosszúvölgyi IV. századi márványedény Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 127 26. kép Római kori lelőhelyek 128 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig Római kori lelőhelyek jegyzéke 1. Bagolasánc-Nagyfokos. IV. századi szarkofág, leletmentés, 1977. (Ltsz.: 80.63.1-25.) 2. Eszteregnye-TSz-istállók. Szórványos edénytöredékek, terepbejárás, 1984. (Ltsz.: 85.41.12-14.) 3. Gelsesziget-Gózon erdő. Hét halomsírból álló temető. (Régi anyag, ltsz.: 75.20.1., 75.23.1.) 4. Homokkomárom-Nagymező. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1978. (Ltsz.: 79.102.4.) 5. Hosszúvölgy-Belterület. Nagykiterjedésű I-IV. századi telep, terepbejárás és leletmentés, 1976-1989. (HORVÁTH 1981) 6. Hosszúvölgy-Elágazó. Magányos római (?) halomsír, terepbejárás, 1978. 7. Magyarszentmiklós-Újr éti-dűlő. Kisebb telep, terepbejárás, 1978, 1981. (Ltsz.: 79.9.1-13., 82.122.1-5.) 8. Magyar szer dahely-Hamuszinpuszta. Telep, terepbejárás, 1979. (Ltsz.: 79.91.3., 79.91.4-14.) 9. Magyarszerdahely-Homoki-dűlő. Hamvasztásos temető, ásatás, 1971-75. (HORVÁTH 1979) 10. Magyarszerdahely-Lipó-dűlö. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1979. (Ltsz.: 79.126.2.) 11. Magyarszerdahely-Nagyégés. Kisebb telep, terepbejárás, 1979. (Ltsz.: 79.127.2-3.) 12. Magyarszerdahely-Újnéppuszta. Telep, terepbejárás, 1975. (Ltsz.: 75.11.9-13.) 13. Miklósfa-Gyöngyös sziget. Telep, terepbejárás, 1989. (Ltsz.: 90.14.1-8.) 14. Miklósfa-Mórichelyi halastavak. Telep, terepbejárás, 1989. (Ltsz.: 90.11.1-5.) 15. Miklósfa-Mórichely. Telep, terepbejárás, 1978. (Ltsz.: 79.54.4-12.) 16. Nagybakónak-Temető alja. Telep, terepbejárás, 1982, 1983. (Ltsz.: 82.95.2., 83.11.1-2.) 17. Nagykanizsa-Alsóerdő. Magányos halomsír, ásatás, 1978. (HORVÁTH 1990. 48.) 18. Nagykanizsa-Csónakázótó. Telep, terepbejárás, 1979. (Ltsz.: 79.148.5.) 19. Nagykanizsa-Felsőerdő. Négy halomsír, ásatás, 1978. (HORVÁTH 1990. 48.) 20. Nagykanizsa-Inkey-kápolna. III-IV. századi villagazdaság, ásatás, 1976, 1979-81. 1991. (HORVÁTH 1983.) 21. Nagykanizsa-Inkey-kápolna. III-IV. századi temető, ásatás, 1977, 1979-81. (HORVÁTH 1983.) 22. Nagykanizsa-Katonatemető. Halomsíros temető, leletmentés, 1977. (HORVÁTH 1990. 48.) 23. Nagykanizsa-Bilkei-dűlő. Kisebb I—II. századi telep, terepbejárás, 1977. (Ltsz.: 77.7.1-3.) 24. Nagykanizsa-Kisbesenyő-dűlő. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1977. (Ltsz.: 77.15.7.) 25. Nagykanizsa-Sánc. Kisebb telep, Kalicz N. ásatása, 1971, 1974. (Ltsz.: 73.5.52., 79.69.24-38.) 26. Nagykanizsa-Szennyvíztisztító telep. Szórványos edénytöredékek, terepbejárás, 1978. (Ltsz.: 79-I36.3-4-) 27. Nagyrécse-Aranyosi tábla. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1984. (Ltsz.: 90.17.6-8.) 28. Nagyrécse-Bakónaki oldal. Kisebb telep, terepbejárás, 1978, 1980. (Ltsz.: 79.76.1-12., 82.123.3.) 29. Nagyrécse-Kisrécsei kertek. Kisebb telep, terepbejárás, 1978. (Ltsz.: 79.124.14-15.) 30. Nagyrécse-Temető. Halomsíros temető, leletmentés, 1979-80. (HORVÁTH 1990. 48-49.) 31. Sormás-Hidegkúti forrás. II. századi temető és telep, terepbejárás, 1982. 1984. (Ltsz.: 82.100.1.-101.2., 82.102.1-9., 82.103.3.7., 90.25.1-6.) 32. Sormás-Hosszúdűlő. IV. századi téglasír, leletmentés, 1976. (Ltsz.: 77.30.1-10., 77.35.1., 79.84.13.) 33. Szepetnek-Belterület. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.46.1-2.) 34. Szepetnek-Czerinkai-dűlő. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.38.7.) 35. Szepetnek-Hosszú Czerinka-dűlö. Szórványos edénytöredékek, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.39.3-50 36. Szepetnek-Kis perház-dűlő. Szórványos edénytöredékek, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.48.14-15.) 37. Szepetnek-Középtábla-dűlő. Szórványos edénytöredékek, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.43.23-24.) 38. Szepetnek-Mikefai-dűlő. Szórványos edénytöredékek, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.51.2-3.) 39. Szepetnek-Troszittye-dűlő. Nagyobb telep, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.47.2-15.) 40. Újudvar-Üszőjárás. Szórványos edénytöredékek, terepbejárás, 1975. (Ltsz.: 75.12.2-4.) 41. Újudvar-Zsidóföldek. III-IV. századi villagazdaság, leletmentés, 1978. (Rég. Fűz. Ser. 1. 32 (1979) 61.) ÖSSZEFOGLALÁS Nagykanizsa környékének őskori és ókori történetét összefoglalva megállapíthatjuk, hogy ez a terület nagyjából hasonló képet mutat, mint a környező részeké. A különböző korok lelőhelyeinek sűrűsége itt is megközelítően ugyanazt a nagyságrendet mutatja, azonban néhány esetben eltér a szomszédos területekétől. Az időrendi táblázat és a lelőhelyek számának koronkénti eloszlását bemutató tábla nagyon jól érzé- Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az új kőkor tói a római kor végéig 129 27. kép Az őskori és a római kori lelőhelyek számának eloszlása Nagykanizsán és környékén kelteti ezt. A külbönöző korok, korszakok lelőhelyeinek száma azt mutatja, hogy egy-egy időszakban milyen településsűrűséggel számolhatunk vidékünkön, vagyis mennyire volt lakott. A neolitikum kutatói számára kulcsfontosságú a becsehelyi lelőhely és a Dél-Zalában végzett terepbejárások azt mutatják, hogy az újkőkori lelőhelyek inkább Nagykanizsától nyugatra, Becsehely-Rigyác térségében helyezkednek el. A monográfiában érintett területről 16 ilyen korú lelőhelyről van tudomásunk, ami feltűnően nagy számú a kis térséget figyelembe véve. A rézkor elején alig lakott a környékünk (1 lelőhely), a korszak középső időszakában azonban rendkívüli módon benépesül (30 lelőhely). A Dunántúl többi részén is hasonló a helyzet, de vidékünkön ez különösen szembetűnő. A késő rézkorban kevesebb a települések száma (11 lelőhely), míg a bronzkor elején további csökkenés tapasztalható (6 lelőhely). A korai bronzkor második szakaszából és a középső bronzkor időszakából egyetlenegy leletet sem ismerünk innét, amelynek magyarázata az lehetne, hogy a klimatikus viszonyok változása miatt nem telepedtek le az erdősültségre hajlamos vidékünkön, vagy ez együtt járt a társadalmi-gazdasági élet változásával is (törzsek szállásterületének kialakulása). A késő bronzkorban eléggé sűrűn lakott Nagykanizsa és környéke (26 lelőhely), de törzsi-kereskedelmi központot nem ismerünk. A korai vaskort csak egy lelőhely képviseli, ami ugyancsak arra utal, hogy itt nem létesítettek törzsi központot. A vaskor fiatalabb szakaszában (kelták) újra sűrűn lakott a területünk (29 lelőhely) és feltételezésünk szerint egy társadalmi-gazdasági téren elmaradottabb törzs élhetett itt. A római kori lelőhelyek száma a legnagyobb (41). Annak ellenére, hogy városias jellegű, vagy egyéb fontosabb település Nagykanizsa környékén nem volt a leletek gazdagsága is bizonyítja, hogy a vidékünket átszelő diagonális útnak milyen fontos szerepe volt és hogy területünk milyen hamar bekerült a birodalom vérkeringésébe. A vidék római kori képét az erdők szélén, dombhátak lejtőjén megművelt területek között elhelyezkedő néhány villagazdaság és az azt kiszolgáló falusias jellegű települések hálózata határozta meg. JEGYZETEK Rövidítések ActaArchHung = Acta Archaeologica Academiae Scien-tiarum Hungaricae (Budapest) ArchÉrt = Archaeológiai Értesítő (Budapest) CommArchHung = Communicationes Archaeologicae Hungáriáé (Budapest) FolArch - Fólia Archaeologica (Budapest) JPMÉ = A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (Pécs) MittArchlnt = Mitteilungen des Archaeologischen Instituts der Ungarischen Akademie der Wissenschaften (Budapest) MUAG = Mitteilungen der österreichischen Arbeitsgemeinschaft für Ur- und Frühgeschichte (Wien) 130 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig RégFüz = Régészeti Füzetek (Budapest) StudArch = Studia Archaeologica VMMK = A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei (Veszprém) A többi rövidítés az irodalomjegyzékben található. 1 Kalicz 1970, 8. - Kalicz 1988. 2 Kalicz 1988 3 Kalicz 1979, 15., 9-10. jegyzet 4 Kalicz 1988 5 H. Simon Katalin (Göcseji Múzeum) 1990-91-es feltárása. 6 Kalicz 1988 7 Kalicz 1979, 16., 15. 8 Kalicz 1988 9 Kalicz N.-Makkay J.: A neolitikus Sopot-Bicske kultúra. ArchÉrt. 99 (1972) 4. 10 Kalicz 1985, 82. 11 Kalicz 1985, 12. 12 Raczky 1974 13 Kalicz 1991, 355-, Abb. 2.1-9. 14 Horváth 1983, 9. 15 Kalicz N.: A rézkori balatoni csoport Veszprém megyében. VMMK 8 (1969) 83-89. 16 Kalicz 1974, 91. 17 Kalicz 1974, 87-88. 18 Kalicz 1982, 16. 19 Kalicz N.: Kultúraváltozások a korai és a középső rézkorban a Kárpát-medencében. ArchÉrt. 114-115 (1987-1988), 3-13. - Kalicz 1991, 367. 20 Kalicz 1982, 8. - Kalicz 1991, 367-368. 21 Kalicz 1974, 88. 22 Kalicz 1975 23 Kalicz 1976 b 24 A pecsétlővel legutóbb Makkay J. foglalkozott: Mak-kay, J.: Early stamps seals in South-East Europe. Budapest, 1984, 157. 25 RégFüz Ser. 1. No. 33 (1980) 18. 26 Banner,J.: Die Péceler Kultur. Archaeologia Hunga-rica XXXV. (Budapest, 1956) 27 Kalicz 1963 28 Torma 1969, 104. 29 Torma 1969, 102-103. 30 Horváth 1983, 9. 31 Korek József: Rézkori település Szigetcsépen. Comm-ArchHung 1984, 27. 32 Horváth 1983, 12. 33 Kalicz 1963, 41-42. 34 Vö.: Kalicz, N.: Die Frühbronzezeit in Nordost-Ungarn. Archaeologia Hungarica XLIV. Budapest, 1968. 35 Bóna, I.: The Peoples of Southern Origin of the Early Bronzé Age in Hungary I—II. Alba Regia IV-V. (1963-64), 17-63. 36 Baranya, 62, 68, - Ecsedy 1978. 37 Ecsedy 1978, iio-in. 38 R. Kalicz-Schreiber 1989, 249. 39 Horváth 1983, 12., 4. kép 40 Horváth 1983, 5. kép 1-2. 41 R. Kalicz-Schreiber 1989, Abb. 3. 42 RégFüz Ser. 1. No. 42 (1991) 6. 43 Kalicz 1976 a, 149. 44 A lelőhely területén katonai objektum van és a Göcseji Múzeum volt munkatársa, Molnár László katonaként figyelte meg a lelőhelyet és gyűjtött innét cserepeket (Lelt.sz.: 79.173.1-10.) 45 Baranya, 62.,- Horváth 1984, 20. (Lelt.sz.: 79.74.1-79. 7512-3 83.13.1-4.) 46 Horváth L. 1991. évi terepbejárása, leltározatlan. 47 Torma 1972, 30. - Bandi 1972, 41. 48 R. Kalicz-Schreiber, 1989, Abb. 10. 49 Bondár M.: Kisapostag-Kultur. In: Sieben Jahrtau-sende am Balaton. Mannheim, 1989. 31. 50 Torma 1972, 26. 51 Bóna 1975, 193 skk. 52 Bandi 1972 - Baranya, 81-82. 53 Bandi 1972, 48., 3. kép 54 Bandi 1972, 53. 55 Bóna 1975, 28 skk. 56 Kőszegi 1988, 16. 57 Horváth 1989, 38. Abb. 8. 58 Baranya, 107. 59 Kőszegi 1988, 17. 60 Horváth L. ásatása. 61 Horváth 1984, 21. 62 Kőszegi 1988, 22, 161. 63 Kőszegi F. a korai halomsíros kultúra sírjának tartja a magyarszentmiklósi urnasírt (Kőszegi 1988, 18.). Véleményünk szerint azonban ez a temetkezés inkább a BD periódus idejére tehető. 64 Patek 1968, 116-117. 65 Patek 1968, 15 skk. 66 Patek 1968, 51 skk. 67 Kőszegi 1988, 11 skk. 68 Kőszegi 1988, 59-80. 69 Horváth 1989, 39-40. 70 Horváth 1983, 14-15. 71 Horváth 1983, 6. kép 72 RégFüz Ser. 1. No. 31. (1978) 18. 73 RégFüz Ser. 1. No. 31. (1978) 15-16. - RégFüz Ser. 1. No. 32. (1979) 15. 74 Kőszegi F. nem egyértelműen határozza meg a sír korát. Az egyik helyen a korai halomsíros kultúrába sorolja (Kőszegi 1988, 18.), máshol pedig a késői halomsíros kultúrába (Kőszegi 1988, 158.) 75 Kalicz 1976 a, 150. - Kőszegi 1988, 30, 163. 76 Patek 1968, 60, 132., XCIII t. 1-5. - Kőszegi 1988, 163. - Korek 1960, 70. 77 Patek 1968, 60. 78 Patek 1968, 60. - Korek 1960, 70. 79 Patek 1968, 60, XCIII. t. 6. - Kőszegi 1988, 163. -Korek 1960, 70. 80 Baranya, 127, 132. 81 Kőszegi 1988, 45. 82 Kőszegi 1988, 46-54. 83 Kőszegi 1988, 48-49. 84 Kőszegi 1988, 71-72. 85 Horváth L. 1989. évi ásatása. 86 Kőszegi 1988, 55, 158. 87 Horváth 1989, 53. 88 Baranya, 128, 130. - Kőszegi 1988, 55-56. 89 Kőszegi 1988, 79. 90 Baranya, 133. 91 Patek Erzsébet: Előzetes jelentés az 1971-ben Sopron-Burgstallon végzett ásatásról. ArchÉrt. 99 (1972) 206. 92 Kemenczei Tibor: Újabb leletek a Nagyberki-Szalacs-ka kora vaskori halomsírokból. ArchÉrt. 101 (1974) 3-16. - Maráz Borbála: Pécs-Jakabhegy. Előzetes jelentés az 1976-77. évi ásatásokról. ArchÉrt. 106 (1979) 78-92. 93 Horváth 1989, 45. 94 Szepetnek-Kisszepetnek dűlő. (Lelt.sz.: 89.37.7-8.) 95 K. Vinski-Gasparini: Grupa Martijanec-Kaptol. In.: Praistorija Jugoslovenskih zemalja. V. (Sarajevo, 1987) 182 skk. 96 Szabó 1971, 7. 97 Szabó 1971, 11-12. Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 131 9 8 Horváth 1987 a. 99 Horváth 1987 b, 64-65. 100 Horváth 1989, 47. 101 Horváth 1987 b, 67. 102 Szabó 1971, 20. 103 Horváth 1987 b. 104 Horváth 1987 b, 12. kép 105 Horváth 1987 b, 64-65. 106 Horváth 1978. 107 Horváth 1983, 15. 108 Horváth 1987 b, 63. 109 Horváth 1987 b, 63. 110 Horváth 1987 b, 65. 111 Horváth 1987 b, 65. 112 Horváth 1987 b, 66-67. 113 Baranya, 183. - Horváth 1979, 50. 114 Horváth 1987 a, 75-76. 115 Horváth 1979, 93. 116 Horváth 1979, 50, 64. 117 Horváth 1979, 52. 118 Horváth 1979, 51-52. 119 Horváth 1979, 23-34. 120 Horváth 1979, 52. 121 Horváth 1979, 59. 122 Horváth 1979, 60-61. 123 Horváth 1979, 53-54. 124 Horváth 1976. 125 Horváth László: Újabb kelta sírok Miklósfán. Zalai Gyűjtemény 8 (1978) 3-10. 126 Horváth 1976, 13-14. 127 Horváth 1976, 12. 128 Horváth 1987 a, 97. 129 Pannónia, 31. 130 Mócsy 1962, 540-541. - Mócsy 1974, 38. 131 Tóth Endre: Pannónia provincia kialakulásához. ArchÉrt. 103 (1976), 201. - Tóth Endre: Pannónia történetének problémái. Antik Tanulmányok 23 (1976) 115. -Pannónia, 32. 132 Barbaries Lajos: Nagykanizsa. Magyar városok monográfiája. Budapest, 1929., 1. 133 Mócsy 1974, 74-75. 134 Pannónia, 4. térkép. - Bilkei 1981, 10. 135 Horváth 1979, 92. 136 Mócsy 1974, 143. - Pannónia, 62. 137 Mócsy 1962, 586. - Pannónia, 54. 138 Mócsy 1962, 555-560. 139 Horváth 1979, 17. kép 140 Horváth 1983, 22. - Horváth 1979, 99. 141 Pannónia, 45. 142 Horváth 1979, 92. - Horváth 1983, 22. 143 Horváth 1979, 92. 144 Pannónia, 55. 145 Numizmatikai Közlemények 48-49 (1949-1950) 57-58. A pénzlelet 285 db kisbronzot tartalmazott, utolsó uralkodó Gratianus (367-383). 146 Pannónia, 119. 147 Vékony, G.: Veneter-Urnenfelderkultur-Bernste-instrasse. Savaria 16 (1982) 34-35. - Pasquinucci, M.: Aquileia and amber trade. Savaria 16 (1982) 273. 148 Cserményi, V.-Tóth, E.: Der Abschnitt der Ber-steinstrasse in Ungarn. Savaria 16 (1982) 286. 149 Mócsy 1976, 27-28. 150 Pannónia, 121. 151 Bilkei 1981, 10-11. 152 Mócsy 1957, 86-87. 153 RégFüz. Ser. 1. No. 36 (1983) 49. 154 Pannónia, 121. - Bilkei 1981, 10. 155 Horváth 1984, 23. 156 Bilkei I.-Horváth L.: Noricumi római sírkövek Zalában. Zalai Gyűjtemény 16 (1980-81) 15-16. 157 Horváth 1979, 97. 158 Horváth 1981, 27. 159 Horváth 1981, 31. 160 A mortarium lelt. sz.: 78.1.1. A gödörből II. Cons-tantius 346-350 között vert kisbronza került elő (Lelt.sz.: 78.6.110.). 161 Horváth László: A magyarszerdahelyi kelta és római temető. A Budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán 1983-ban benyújtott doktori disszertáció. (A Zalai Gyűjtemény 1979. évi köteteként megjelent munka kiegészített változata.) 162 Horváth 1983, 7-8. Az 1991-es ásatást a Kanizsa Bútorgyár finanszírozta, mivel a területet hasznosítani kívánják. 163 Horváth 1983, 22. 164 Horváth 1983, 18. 165 A terra sigillatákat Gabler Dénes határozta meg. -Horváth 1983, 22. 166 Gabler Dénes: Terra sigillata chiara tálak Nagykanizsáról. Zalai Gyűjtemény 18 (1982-83), 33-35. 167 Pannónia, 204. 168 Ottományi Katalin: Késő római besimított kerámia Nagykanizsán. Zalai Gyűjtemény 18 (1982-83) 57. 169 Bilkei 1985, 11-12. 170 Horváth 1983, 9. kép 13-14. 171 Horváth 1983, 22. 172 Berecz 1991, 8. kép 173 Horváth 1983, 8. kép 25-29. 174 RégFüz. Ser. 1. No. 32 (1979) 61. 175 Katona György Zsuzsa: Millefiori üvegek Pannoniában. JPMÉ 33 (1988) 70-71. 176 Horváth 1979, 84. - Horváth 1981, 31. 177 Bilkei 1985, 11. 178 Fundmünzbericht 1978. ActaArchHung. 33 (1981) 359- (3~í5l''i''í6 I- Constantinus, 337/341 II. Constantius, 35t/354 II- Constantius, 364/367 Valens) 179 Thúry György Múzeum Irattára: 68/1950-3. 180 Horváth 1979 181 Mócsy 1957, 86. 182 Mócsy 1957, 83-84. 183 Mócsy 1976, 22-23. 184 Mócsy 1976, 27. - Die Römische Inschriften Un-garns 2. (Bp. 1976) 22-24. 185 Horváth 1979, 67-68. 186 A temetőből előkerült terra sigillatákat Gabler Dénes dolgozta fel. In.: Horváth 1979, 71-81. 187 Horváth 1979, 81. 188 Horváth 1979, 81 skk. 189 Bilkei 1985, 10-11. 190 Horváth 1979, 69-70. - Berecz 1991, 169-172. 191 Horváth 1979, 70-71. 192 Pannónia, 246-247. 193 Pannónia, 248. 194 B. Bónis Éva: A noricum-pannoniai halomsíros temetkezések korhatározásának kérdése. A Fejér megyei tu-mulusok jellegzetes emlékanyaga. ArchÉrt. 102 (1975) 249. - Gabler, D.: Die Sigillaten von Pfaffenhofen in Pannonién. ActaArchHung 30 (1978) 103, Nr. 131. 195 Horváth 1990, 48. 196 Zala megye földrajzi nevei. Zalaegerszeg, 1964. 589. 197 Gabler Dénes: Terra sigillata az inotai és a pannóniai halomsírokban. In: Noricum-pannoniai halomsírok. Veszprém, 1990. 151-152. 198 Horváth 1990, 48-49. 199 Berecz 1991, 163-164. 132 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 200 Urban, O. H.: Das norisch-pannonische Hügelgräberfeld von Kapfenstein, Steiermark. MUAG 32 (1982) 155 skk. - Urban, O. H.: Römische Dromosgräber in der Steiermark, im Burgenland und in Niederösterreich. In: Noricum-pannoniai halomsírok. Veszprém, 1990, 68. - A legkeletebbre lévő dromos-sír Balácáról ismert. (Palágyi Sylvia: Az inotai feltárások és a Veszprém megyei római kori halmok fémanyagának összehasonlítása. In: Noricum-pannoniai halomsírok. Veszprém, 1990. 12.) 201 Horváth 1990, 48. 202 Horváth 1990, 48. 203 Horváth 1990, 99. (Újudvar-Morgánypuszta név alatt). Azóta sikerült megtalálni az 1940-es években megbolygatott halmokat. 204 Pannónia, 248. 205 Horváth 1983, 23. 206 Horváth 1983, 23., 11. kép 1-3. 207 Horváth 1983, 11. kép 6-16. 208 Horváth 1983, 11. kép 17-28. 209 RégFüz. Ser. 1. No. 30 (1977) 26. 210 Pl.: A táci 430 sírból csak kettő volt szarkofág (Pannónia, 249) 211 Fundmünzbericht 1977. ActaArchHung. 32 (1980) 456. 212 Pannónia, 249. - Berecz 1991, 167. * * * A térképeket Dr. Horváth László tervei alapján Merényi Armandné rajzolta. A rajzokat Dr. Horváth László, a fényképeket Dr. Horváth László és Kádas Tibor készítették. IRODALOM Baranya Baranya megye története az őskortól a honfoglalásig. Szerk.: Bandi Gábor. [Pécs], 1979. Bandi 1972 Bandi Gábor: A mészbetétes edények népe észak-dunántúli csoportjának kialakulása és elterjedése. VMMK 11. (1972.), 41-58. Berecz 1991 Berecz Katalin: Római kori fíbulák Zala megyéből I. Zalai Múzeum 3. (1991.), 163-183. Bilkei 1981 Bilkei Irén: A Canius kereskedő család Pannóniában. Zalai Gyűjtemény 16. (1981.), 3-12. Bilkei 1985 Bilkei Irén: Római edényfeliratok a nagykanizsai Thúry György Múzeumban. Zalai Gyűjtemény 21. (1985.), 5-21. Bóna 1975 Bóna, István: Die mittlere Bronzezeit Ungarns und ihre südöstlichen Beziehungen. Archaeologi Hungarica IL. Budapest, 1975. Ecsedy 1978 Ecsedy, István: Die Siedlung der Somogyvár-Vinkovci Kultur bei Szava und einige Fragen der Frühbronzezeit in Südpannonien. JPMÉ 23. (1978.), Pécs, 1979., 97-117. Gabler 1983 Gabler Dénes: Terra sigillata chiara tálak Nagykanizsáról. Zalai Gyűjtemény 18. (1983.), 27-44. Horváth 1976 Horváth László: Kelta temető leletmentése Miklósfán. Zalai Gyűjtemény 6. (1976.), 5-20. Horváth 1978 Horváth László: Késő vaskori lakóház Nagykanizsán. Zalai Gyűjtemény 8. (1978.), 11-22. Horváth 1979 Horváth László: A magyarszerdahelyi kelta és római temető. Zalai Gyűjtemény 14. (1979.) Horváth 1981 Horváth László: A hosszúvölgyi római fazekaskemencék. In: Iparrégészet 1. Veszprém, 1981., 27-31. Horváth 1983 Horváth László: Előzetes jelentés a Nagykanizsa-Inkey sírkápolna melletti lelőhely feltárásáról. Zalai Gyűjtemény 18. (i983-)> 7-25-Horváth 1984 Horváth László: Nagykanizsa és környékének története. In: Cseke Ferenc és tsai: (szerk.): Nagykanizsa. [Budapest], 1984., 16-36. Horváth 1987 a Horváth, László: The surroundings of Keszthely. In: Corpus of Celtic finds in Hungary I. Transdanubia 1. Red.: Kovács, T.-Petres, E.-Szabó, M. Budapest, 1987. 63-178. Horváth 1987 b Horváth László: Késő vaskori ház- és településtípusok Dél-Zalában. Zalai Múzeum 1. (1987.), 59-80. Horváth 1989 Horváth, László: Späteisenzeit. In: Sieben Jahrtausende am Balaton. Von der Ur- und Frühgeschichte bis zum Ende der Türkenkriege. Ausstellungskatalog. Red.: Müller, Robert. Mannheim, 1989., 47-50. Horváth 1990 Horváth László: Római halomsírok Zalában. In: Noricum-pannoniai halomsírok. Az 1988. október 21-i várpalotai tanácskozás előadásai. Szerk.: K. Palágyi Sylvia. Veszprém, 1990., 47-65. Kalicz 1963 Kalicz, Nándor: Die Péceler (Badener) Kultur und Ana-tolien. Budapest, 1963. StudArch II. Kalicz 1970 Kalicz Nándor: Agyag istenek. A neolitikum és a rézkor emlékei Magyarországon. [Budapest], [1970.] Kalicz 1974 Kalicz Nándor: A balatoni csoport emlékei Dél-Dunántúlon. JPMÉ 14-15. (1969-1970.), Pécs, 1974. 75-93. Kalicz 197 S Kalicz, Nándor: Siedlungsfunde der Balaton-Gruppe in Nagykanizsa. MittArchlnst 4. 1973. Budapest, 1975., 19-24. Kalicz 1976a Nagykanizsa-Sánc. MittArchlnst 6. (1976.), 149-150. Kalicz 1976 b Kalicz, Nándor: Die Funde der Phase III. der kupferzeitlichen Balaton-Gruppe in Nagykanizsa-Sánc. MittArchlnst 5. 1974/75. Budapest, 1976. 41-44. Kalicz 1979 Kalicz, Nándor: Funde der ältesten Phase der Linien-bandkeramik in Südtransdanubien. MittArchlnst 8-9. Budapest, 1979., 13-46. Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 133 Kalicz 1982 Kalicz Nándor: A Balaton-Lasinja kultúra történeti kérdései és fémleletei. ArchÉrt 109. (1982.), 3-17. Kalicz 198 s Kalicz Nándor: Kőkori falu Aszódon. Múzeumi füzetek 32. Aszód. Kalicz 1988 Kalicz Nándor: A termelő gazdálkodás kezdetei a Dunántúlon. Neolitikum. Tudományos doktori fokozat elnyeréséhez a Tudományos Minősítő Bizottsághoz benyújtott értekezés. Kézirat. Kalicz 1991 Kalicz, Nándor: Beiträge zur Kenntnis der Kupferzeit im Ungarischen Transdanubien. Saarbrücker Beiträge zur Altertumskunde 55. Bonn, 347-387. Korek i960 Korek József: Adatok Zala megye őskorához. In: Szentmihályi Imre (szerk.): A Göcseji Múzeum jubileumi emlékkönyve 1950-1960. Zalaegerszeg, i960., 67-82. Kőszegi 1988 Kőszegi Frigyes: A Dunántúl története a késő bronzkorban. BTM Műhely 1. Budapest, 1988. Mócsy 1957 Mócsy András: Római sírkő Magyarszerdahelyről. Fo-lArch IX. (1957.), 83-90. Mócsy 1962 Mócsy, [András] Andreas: Pannónia. In: Pauly-Wisso-va: Realenyclopedie der classischen Altertumswissenschaft. Supplemetband IX. Suttgart, 1962., 515-776. Különlenyomat. Mócsy 1974 Mócsy András: Pannónia a korai császárság idején. Budapest, 1974. Mócsy 1976 Mócsy András: Zala megye római kori kőemlékeiről. Zalai Gyűjtemény 6. (1976.), 21-32. Ottományi 1983 Ottományi Katalin: Késő római besimított kerámia Nagykanizsán. Zalai Gyűjtemény 18. (1983.), 45-58. Pannónia Pannónia régészeti kézikönyve. Szerk.: Mócsy András-Fitz Jenő. Budapest, 1990. Patek 1968 Patek, Erzsébet: Die Urnenfelder Kultur in Transdanubien. Archaeologica Hungarica XLIV. Budapest, 1968. Petres-Szabó 19S5 Petres, Éva, F.-Szabó, Miklós: Bemerkung zum sogenannten „Hatvan-Boldog" Schwerttyp. Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. XXII. Székesfehérvár, 1985., 87-96. Raczky 1974 Raczky Pál: A lengyeli kultúra legkésőbbi szakaszának leletei a Dunántúlon. ArchÉrt 101. (1974.), 185-210. R. Kalicz-Schreiber 1989 Kalicz-Schreiber, Rózsa: Die älteste Bronzezeit in Nordwestungarn und ihre Beziehungen. Praehistorica 15-16. Praha., 249-259. Szabó 1971 Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon. [Budapest], [1971.] Torma 1969 Torma István: Adatok a badeni (péceli) kultúra bolerazi csoportjának magyarországi elterjedéséhez. VMMK 8. (1969.) 91-106. Torma 1972 Torma István: A kisapostagi kultúra telepe Balatongyörökön. VMMK 11. (1972.), 15-39. 134 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig Horváth László Geschichte von Nagykanizsa und Umgebung vom Neolithikum bis zum Ende der Römerzeit EINLEITUNG In unserer Studie fassen wir die Geschichte von Nagykanizsa und Umgebung vom Neolithikum bis zum Ende der Römerzeit zusammen, wobei wir einen Raum von etwa 33 km2 berücksichtigen. Die intensive archäologische Erforschung dieses Gebietes begann eigentlich erst 1975, als im Museum von Nagykanizsa in der Person des Verfassers ein Archäologe seine Arbeit aufnahm. Zur Zusammenstellung dieses Teiles der Monographie lieferten die Angaben die in den letzten 17 Jahren durchgeführten archäologisch-topographischen Arbeiten, Fundrettungen und Ausgrabungen. DAS NEOLITHIKUM (ca. 5000-2500 v.u.Z.) Aus dem frühen Neolithikum (Starceva Kultur) ist uns ein Fundort in Becsehely bekannt, der schon deshalb wichtig ist, da die Kenntnis der Nahrungsmittelprodukten südlicher Herkunft, vermutlich hier den weiter nördlich lebenden Völkern vermittelt wurde. Das Fundmaterial des mittleren Neolithikums (gestreifte Keramikkultur Transdanubiens) kommt vor allem westlich von Nagykanizsa (Becsehely, Rigyác, Petrivente, Szepetnek) vor, wo sich von dieser wahrscheinlich ausgedehnte Lagerstätten befunden haben. Nándor Kalicz bezeichnete die klassische und späte Phase dieser Kultur als „Keszthelyer Gruppe". Die neueren Forschungen des späten Neolithikums (Sopot und Lengyel Kultur), erbrachten den Nachweis dessen, dass sich in Transdanubien, am Ende des Neolithikums, durch die Verschmelzung zweier Kulturen (Sopot und Zseliz Kultur), die Lengyel Kultur entwickelt hat. Vor der Entwicklung gehörte unser Gebiet zur Sopot Kultur (Becsehely), zur Zeit der Lengyel Kultur hingegen war es spärlich bewohnt (Nagykanizsa-Palin). KUPFERZEIT (2500-1900 v.u.Z.) Laut neuester Forschungen füllt die 3. Phase der Lengyel Kultur-in unserer Region die Periode der frühen Kupferzeit aus. Das eine Objekt der an der Fundstelle Nagykanizsa-Inkey-Kápolna freigelegten kleineren Siedlung, war einst ein Wohnhaus und ein Grossteil des Fundmaterials wies überwiegend plastische Verzierungen auf. In der mittleren Kupferzeit (Balaton-Lasinja I. Kultur-Periode der Furchenstich Keramik), kam in der ersten Periode eher die südliche Wirkung zur Geltung, während in der zweiten die westliche überwiegt. In der 1. Phase war die Umgebung von Nagykanizsa sehr dicht bewohnt (32 Fundorte) und die Siedlungen befanden sich zum Grossteil an den sanften Hügelhängen unweit des Wassers, es sind aber auch hochgelegene Siedlungen bekannt. Die bedeutendste Erschliessung erfolgte am Fundorte Nagykanizsa-Sánc, wo auch einige Gruben der jüngeren Periode ans Tageslicht gebracht wurden. Die Oberfläche eines freigelegten Tonstempels (pintedera) ist mit Furchenstich-Muster verziert. In der jüngeren Phase der Periode war unsere Gegend sehr spärlich bevölkert. Aus der mittleren Kupferzeit ist uns nur ein einziges Einäscherungsgrab bekannt (Semjénháza). Die Funde der späten Kupferzeit (Badener Kultur ) kamen in der Umgebung von Nagykanizsa erst gelegentlich der neuesten Forschungen zum Vorschein. Die wichtigste der 11 Fundstellen befindet sich nächst Nagykanizsa-Inkey-Kápolna, wo mehrere Objekte und Kleinfamilienhäuser der frühen Kulturphase (Boleraz Gruppe) freigelegt wurden. FRÜHE BRONZEZEIT (1900-1700/1650 v.u.Z.) In unserer Landschaft füllte die frühe Bronzezeit die Somogyvár-Vinkovci Kultur aus, deren Siedlungen neben den sanften Hängen der Wassernähe auch auf den Höhen der grösseren Hügel vorkamen. Ihre Bestattungen sind in unserer Region vorläufig nicht bekannt. In der Siedlung Inkey-Kápolna wurden Getreidespeichergruben und einige in den Boden versenkte kleinere Wohnhäuser gefunden. Von den Funden sind erwähnenswert eine kleine Stierskulptur und ein als Amulette gebrauchter Phallos. Im Laufe der Ausgrabungen in Börzönce bei Nagykanizsa kamen neben mehreren wohlerhaltenen Gefässen, viele kleine Tierfiguren aus Ton, eine Leuchte und ein kleines Wagenmodell zum Vorschein. Von den Höhenfundorten der Somogyvár-Vinkovci Kultur dürfte einer sicherlich eine Festung gewesen sein (Oltárc). Aus der letzten Periode der Bronzezeit (Kisapos-tag-Kultur) ist uns in der Umgebung kein Fund bekannt, das westliche Vorkommen finden wir im Raum Kis-Balaton. 1 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 135 MITTLER E BRONZEZEIT (1700/1650-1500 v.u.Z.) Aus dieser Periode ist uns ebenfalls keinerlei Fund bekannt. Der Stammsitz des Volkes der transdanubi-schen Keramikkultur mit Kalkeinlage, das im Besitze eines grossen Teiles von Transdanubien war, endete im Westen am Kis-Balaton. SPÄTE BRONZEZEIT (14.-9. JH. v.u.Z.) Das charakteristiche Fundmaterial der Periode, welcher der frühen Hügelgräberkultur (R BB2-BC) unmittelbar voranging (Koszider Horizont), wurde im Gebiet des Kis-Balaton gefunden, in unserer Gegend mangelt es aber einstweilen noch an Funden ähnlichen Typs. Das vom Norden einwandernde Volk der Hügelgräberkultur besetzte auch unsere Gegend und von seinen hiesigen Siedlungen ragt jene von Gelsesziget weit hervor. Auf dem Fundort, im Ausmass 100-150 m, wurde ein grosses Haus (20 x n m) freigelegt. Ausser den Gefässen mit plastischer und geritzter Verzierung sowie deren Bruchteilen, kamen hier Dolche und Nadeln aus Bronze ans Tageslicht. Aufgrund der Tierknochen dürften die Bewohner der Siedlung vor allem Hirten und Jäger gewesen sein. In der späten Hügelgräber- frühen Urnenfeld-Periode (R BD-HAj) entwickelten sich in Transdanubien durch die Verschmelzung der früheren Hügelgräberkultur und der von Norden einwandernden neueren Bevölkerung, mehrere Gruppen der Urnenfeld-kultur. Die Umgebung von Kanizsa war zu dieser Zeit zeimlich dicht bewohnt. Auf dem gründlichst erschlossenen Fundort nächst Inkey Kápolna, wurden ausser einem grösseren Haus (9,5 x 5,5 m) nur Getreidespeichergruben gefunden. Die Keramikverzierungen weisen stark auf Traditionen der Hügelgräber hin. Auf dem Fundort Nagykanizsa-Bilkei dűlő wurden auch Teile eines Hauses mit abgedichteter Wand erschlossen. In Magyarszentmiklós sind uns zwei Einäscherungsgräber bekannt. Die Er-schliessungsumstände der von der Umgebung von Nagykanizsa gefundenen Bronzewaffen und Schmuckstücken sind ungewiss. Im jüngeren Abschnitt der Urnenfeldkultur (R HA2-HB) verminderte sich stark die Anzahl der Siedlungen, so sind in unserer Gegend nur einige Fundorte bekannt (Gelsesziget, Magyarszerdahely). FRÜHE EISENZEIT (8.-5, JH. v.u.Z.) Aus dieser Zeit kennen wir in unserer Region bloss einen Fundort (Szepetnek), was darauf hinweist, dass hier kein Stammeszentrum errichtet wurde. SPÄTE EISENZEIT (4.-1. JH. v.u.Z.) Die Kelten erschienen in der südlichen Zalagegend im 4. Jh. v.u.Z. (Nagykanizsa-Dávid-dűlő, Magyarszerdahely, Felsőrajk), doch kann ein Grossteil der Siedlungen und Friedhöfe auf die darauffolgenden Perioden (LT-C, D) datiert werden. In Zala sind befestigte Siedlungen unbekannt, wir können ausschliesslich aus wenigen Gebäuden bestehende Meierhöfe und kleinere Dörfer registrieren. Es fehlen hier auch die Spuren einer Münzprägung, was darauf schliessen lässt, dass sich hier ein gesellschaftlich rückständiger Stamm angesiedelt hat. Der Name des angenommenen Stammes ist nicht bekannt, er hat sich aber vermutlich auf dem Gebiet zwischen Raab, Balaton und Mur angesiedelt. Hinsichtlich der Siedlungserschliessungen aus der späten Eisenzeit, ist unsere Region das bestens erforschte Gebiet des Landes. Die Anzahl der in den verschiedenen Fundstellen freigelegten Häuser beträgt 28 und jede Siedlung liegt an Flussufern. Bezüglich der Siedlungsstruktur ist die in Nagykanizsa-Dávid dűlő erschlossene Siedlung von besonderer Bedeutung, wo in 11 Reihen angeordnete Häuser beobachtet wurden. Aufgrund der Funde, die ausnahmslos aus in Boden gesenkten Häusern stammen, kann angenommem werden, dass in dieser kleinen Siedlung ausser Ackerbau und Viehzucht auch zahlreiche sg. ergänzende Beschäftigungen (z.B. Weben-Spinnen, Eisen- und Bronzebearbeitung) betrieben wurde. Von den in Nagykanizsa und Umgebung erschlossenen Friedhöfen befinden sich in dem von Magyar -szerdahely die meisten (29 Gräber). Der Friedhof dürfte von der Wende LT-B/C bis Ende LT-C2 benützt worden sein. (Am gleichen Ort kam auch der Friedhof aus der frühen Römerzeit ans Tageslicht.) 11 Gräber des Friedhofes von Miklósfa können auf die Periode LT-C.2, während die wenigen Skelettgräber aus Magyarszentmiklós auf die Periode LT-D datiert werden. RÖMERZEIT (1.-4. JH.) An Funden aus der Römerzeit ist unsere Region sehr reich, was nicht verwunderlich ist, war doch die südliche Zalagegend jener Teil Transdanubiens das zu Italien am nächsten war. Wenn wir die kurze Geschichte dieser Periode veranschaulichen wollen, müssen wir betonen, dass die verschiedenen Blütezeiten des Römischen Reiches auch in unserer Region fühlbar sind. Die erste Blütezeit (Ende der ersten Hälfte des 2. Jhs) ist durch die aus steierischem Marmor gemeis-selten Grabsteine, die aus Stein erbauten Grabkammern, das dichte Siedlungsnetz und die Import- 136 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig gegenstände gekennzeichnet (Becsehely, Sormás, Hosszúvölgy, Marosszerdahely, Nagykanizsa-Sol-datenfriedhof, Nagyrécse). Die frühesten Funde können auf die Mitte des i. Jahrhunderts datiert werden (Magyarszerdahely). Die zweite Blütezeit erfolgte unter der Severi, zu dieser Zeit dürften mehrere Villenwirtschaften der Umgebung erbaut worden sein (Nagykanizsa-Inkey kápolna, Újudvar). Die Angriffe gegen Pannonién im 3. und 4. Jahrhundert hinterliessen in diesen Siedlungen ihre Spuren, aber sie waren bis zum Ende des 4. Jahrhunderts bewohnt. Das Strassennetz der Römerzeit wurde auch auf unserem Gebiet ausgebaut. Die von der Bernsteinstrasse abzweigende, Aquilea mit Aquincum verbindende Diagonalstrasse überquerte unsere Gegend. Die Itinirarien erwähnen allerdings diese Strassen nicht, die archäologischen Funde beweisen jedoch ihr Bestehen. Diese Strasse verlief im Räume von Nagykanizsa in west-östlicher Richtung, wobei sie das breite Überschwemmungsgebiet der Princi-pale umging und am Nordrand der heutigen Stadt (Nagykanizsa-Inkey-Kápolna) in östlicher Richtung weiterführte. Die Siedlungen und Friedhöfe sind nicht allein entlang der Diagonalstrasse dicht gelegen, sondern auch in den Tälern nordöstlicher Richtung den Geländeverhältnissen entsprechend. Ausser den festländischen Wegen kann in unserer Region nur die Mur als Wasserstrasse in Betracht gezogen werden. In der Umgebung von Nagykanizsa sind uns Siedlungen städtischen Charakters oder Soldatenlager nicht bekannt. Aufgrund der Fundorte können wir zwei Typen unterscheiden: die Siedlungen ländlichen Charakters ohne Steinbauten (vicus) und solche wo auch Steinbauten zu finden sind (villa rustica). Von den 33 bekannten Siedlungen aus der Römerzeit ist die von Hosszúvölgy hervorzuheben, wo Töpferöfen aus dem 2. und 3. Jahrhundert freigelegt wurden und von der gleichen Stelle stammt ein Marmor-gefäss (mortarium) aus dem 4. Jahrhundert. Eine Siedlung ohne Steingebäude fand man auch in Sormás, hier wurden gelegentlich der Geländebegehung ein Töpferofen aus dem 2. Jh. und ein zur Siedlung gehöriger Einäscherungsfriedhof beobachtet. Eine der bedeutendsten Siedlungen aus der Römerzeit in der Umgebung war die Villenwirtschaft bei Nagykanizsa-Inkey-Kápolna. Auf dem erschlossenen Areal von 8000 m2 konnten 3 Steingebäude, mehrere in den Boden versenkte Wohnhäuser, Brunnen und Spuren eines Holzzaunes freigelegt werden. Unter den Funden der im 3.-4. Jh. bewohnten Siedlungen waren viele terra sigillata, chiaras, Ge-fássbruchstücke mit eingeglätterter Verzierung, Bruchstücke mit eingekerbten Namen, Schüsseln mit Siegeldekoration und ärztliche Instrumente. Ein Detail des Friedhofes der Villenwirtschaft wurde auch freigelegt. Eine ähnliche Villenwirtschaft befand sich auch in Újudvar. Von den Begräbnisstätten aus der Römerzeit ist die in Magyarszerdahely die bedeutendste, wo 34 Einäscherungsgräber erschlossen wurden. Ebenfalls hier kam früher der Grabstein einer aus Aquilea stammenden Familie zum Vorschein. Der Friedhof wurde von der Mitte des 1. Jahrhunderts bis zur Mitte des 3. Jahrhunderts fortlaufend benützt. In der Umgebung wurden auch Hügelgräber (tu-muli) freigelegt. Diese Bestattungsart war gerade aufgrund der Hügelgrabfunde in der Umgebung von 1. bis zur Mitte des 3. Jahrhunderts üblich. Bei den frühen Gräbern (1.-2. Jh.) kamen in mehreren Fällen auch aus Stein erbaute Grabkammern vor (Nagykanizsa, Nagyrécse). Mehrere Hügelgräber können auf die erste Hälfte oder die Mitte des 3. Jahrhunderts datiert werden. (Nagykanizsa-Alsóerdő, Nagykanizsa-Felsőerdő) . Von dem Skelettgräbern des 3.-4. Jahrhunderts ist der Friedhof der Villenwirtschaft neben der Inkey-Kapelle der wichtigste. Bisher wurden hier 25 Gräber freigelegt und die Gräber gruppierten sich um ein ausgeraubtes Ziegelgrab. Einige Gräber stammen gewiss aus dem 3. Jahrhundert, so auch das eines jungen Mannes, in welchem dem Toten ein bronzebeschlagener Ledergürtel (cingulum) beigelegt war. Ein Grossteil der Gräber stammt jedoch aus dem 4. Jahrhundert und sämtliche Gräber sind fast ausnahmslos in nord-westlicher Richtung angeordnet. Im Friedhof von Sormás war vermutlich das ausgeraubte Ziegelgrab die einzige Grabstätte, oder befanden sich hier nur ganz wenige Gräber, ebenso der Sarkophag von Bagolasánc-Nagyfakos, in dem ein Ehepaar mit reichen Beigaben (goldene Ohrgehänge, Armbänder, eine Halskette, Glasgefäss, vergoldete Fibel) bestattet war. Das Grab kann anhand einer zwischen 364-367 geprägten kleinen Bronzemünze datiert werden. Bilderverzeichnis Abb. 1. Chronologische Tabelle über die urzeitlichen Kulturen des südlichen Transdanubiens Abb. 2. Neolithische Gefässe aus Becsehely Abb. 3. Gelegentlich einer Geländebegehung gefundene linienverzierte Gefässbruchstücke und Steinwerkzeuge (Eszteregnye) Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 137 Abb. 4. Neolithische Fundorte Abb. 5. Buttenförmiges Gefäss aus der mittleren Kupferzeit Abb. 6. Schüssel und Töpfchen aus der späten Kupferzeit (Nagykanizsa-Inkey-Käpolna) Abb. 7. Fundorte aus der Kupferzeit Abb. 8. Ein Phallos darstellendes Amulett, eine kleine Stierskulptur und ein Getreidespeicher vom Areal der Somogyvär-Vinkovci-Kultur (Nagykanizsa-Inkey-Käpolna) Abb. 9. Verzierte Bronzenadelköpfe, Bronzedolche, Gefäss mit geritzter Verzierung vom Areal der Hügelgrabkultur (Gelsesziget) Abb. 10. Plastisch verziertes Gefäss aus der späten Bronzezeit (o = Somogyvär-Vinkovci-Kultur, o = späte Bronzezeit) Abb. 11. Fundorte aus der Bronzezeit (o = Somogyvär-Vinkovci-Kultur, o = späte Bronzezeit) Abb. 12. Frühkeltische Gefässbruchstücke mit Siegeldekoration, ungetöpferte Gefässe (Nagykani-zsa-Dävid-dülö) Abb. 13. Keltische Eisenfibeln und Eisensäbel mit eingekerbter Verzierung aus dem Grab Nr. 63 von Magyarszerdahely Abb. 14. Bruchstücke eines keltischen Schildbuk-kels und Schildrahmens, Eisenschere, Rasiermesser und Speerspitze aus Grab Nr. 63 von Magyarszerdahely Abb. 75. Schleifstein, siegelverzierte Urne und Schüsseln aus Grab Nr. 63. von Magyarszerdahely Abb. 16. Bronzefibel mit Koralleneinlagen (Magyarszerdahely) Bronzefibel des Nauheimer Typs und Hammer aus Ton (Magyarszentmiklós) Abb. 77. Bronzekette und keltische Armbänder mit plastischer Verzierung (Miklósfa) Abb. 18. Fundorte der späten Eisenzeit Abb. 19. Barbotiner Schüssel aus Oberitalien (Nagykanizsa-Militärfriedhof) und germanische terra sigillata Schüssel mit Reliefdekoration (Nagykanizsa-Inkey-Käpolna) Abb. 20. Grabkammer mit Vordergang vom Beginn des 2. Jhs und quadratische Grabkammer (Nagyrécse) Abb. 21. Töpfchen mit eingebeulter Seite und Leuchte von der Siedlung des 3.-4. Jhs. (Nagykanizsa-Inkey-Käpolna), Krug und Schüssel mit eingeglätteter Verzierung aus dem Grab des Friedhofes vom 4. Jh. (Nagykanizsa-Inkey-Käpolna) Abb. 22. Töpferofen Nr. 5 aus Hosszúvölgy Abb. 23. Sarkophag aus dem 4. Jh. (Bagolasänc-Nagyfokos) Abb. 24. Goldenes Ohrgehängepaar aus dem Sarkophag von Nagyfokos und Glaskrug aus dem 4. Jh. (Nagykanizsa-Inkey-Käpolna) Abb. 25. Marmorgefäss aus Hosszúvölgy vom 4. Jh. Abb. 26. Fundorte aus der Römerzeit Abb. 27. Verteilung der Anzahl von Fundorten des prähistorischen und des römischen Zeitalters in Nagykanizsa und Umgebung. 13 <• Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig INTRODUCTION This study summarizes the history of Nagykanizsa and its surroundings from the Neolithic to the end of the Roman Period. The area under discussion here covers some 33 square kilometers. Intensive archaeological research only began as late as 1975 in this area when an archaeologist, the author of this paper, was included in the staff of the museum in Nagykanizsa. Data for this monograph were provided by archaeological topograhic surveys and rescue excavations carried out over the last 17 years. NEOLITHIC (APPROXIMATELY 5000 TO 2500 B.C.) An Early Neolithic (Starcevo culture) site is known from Becsehely. This find is important because it may have been around this spot that the knowledge of food producing economies may have passed from the south to people living in the north. The Middle Neolithic (Transdanubian Linearband Ceramic culture) is predominantly represented by material found west of Nagykanizsa (Becsehely, Ri-gyác, Petrivente, Szepetnek), where large settlements of this period must have existed. The classical and late phases of this period have been termed the „Keszthely Group" by Nándor Kalicz. Research into the Late Neolithic (Sopot and Lengyel cultures) has shown that the Lengyel culture was formed by the mingling of two cultures (Sopot and Zseliz) in Transdanubia at the end fo the Neolithic. Before it came to existence, the area under discussion here belonged to the Sopot culture (Becsehely). During the time of the Lengyel culture, however, population density was low (Nagykanizsa-Palin). COPPER AGE (2500-1900 B. C.) Recent research has shown that the Early Copper Age is represented by Phase III of the Lengyel culture in this area. One of the features of the small settlement uncovered at the site of Nagykanizsa-Inkey-kápolna was a dwelling. This house is characterized by an artifactual material dominated by sherds with plastic decoration. During the first period of the Middle Copper Age (Balaton-Lasinja I. culture - the period of Furchen-stich ceramics), a southern influence may be observed. The second phase, however, showed more evidence of influences from the west. During Phase I., the surroundings of Nagykanizsa were very densely populated (as is shown by 32 sites). The majority of settlements were located on the rolling hills in neighboring marshland, although some higher elevations were inhabited as well. The most significant excavations have been carried out at the site of Nagykanizsa-Sánc, where a few pits from the younger period were also discovered. The surface of the clay seal (pintadera) found in one of these features is decorated by Furchenstich patterns. During the younger phase of this period the area was again scarcely populated. Only one Middle Copper Age cremation burial is known from the entire area (Semjénháza). Finds of the Late Copper Age (Baden culture) have become known only during the course of the most recent investigations in the environs of Nagykanizsa. Of the 11 sites discoverd to date, the most significant may be found near Nagykanizsa-Inkey-kápolna where the early (Boleraz) phase of this culture is represented by several features and a dwelling that may have housed a small family. EARLY BRONZE AGE (1900-1700/1650 B. C.) The Early Bronze Age is represented by the Somogyvár-Vinkovci culture in the area under discussion here. Its settlements were located on rolling hills near marshy areas, although some sites were found at higher elevations as well. As yet, no burials from this period have been found in the area. Grain storage pits, small pits and a few semi-subterranean pit dwellings were found at the settlement representing this period near Nagykanizsa-Inkey-kápolna. Among the artifacts, a bull statuette and a phallic symbol used as an amulet are worthy of mention. Excavations at the site of Börzönce near Nagykanizsa yielded several complete vessels as well as a number of animal figurines in addition to a lamp and a small wagon model. One of the settlements of the Somogyvár culture located at a higher elevation (Oltárc) was certainly fortified. No artifacts of the Early Bronze Age''s final period (Kisapostag culture) are known in this area. The westernmost occurrence of this culture was documented in the region of the Small-Balaton. László Horváth The history of Nagykanizsa and its surroundings between the Neolithic and the Roman Period Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 139 MIDDL E BRONZE AGE (1700/1650-1500 B. C.) There are no finds representing this period near Nagykanizsa. Although people using Lime Incrusted Ware dominated in most of Transdanubia, the Small Balaton region formed the western frontier of this culture''s core area. LATE BRONZE AGE (i4th-9th CENTURIES B. C.) Although typical artifacts characteristic of the peirod (Koszider horizon), directly preceding the Early Kurgan culture (R BB2-BC), were found in the Small Balaton region, similar finds are absent in the area encompassed by this study. The people of the Kurgan culture invaded this region from the north. Of their settlements, the site of Gelse-sziget is of outstanding importance. A large (20 by 11 m) house was uncovered at this settlement. In addition to sherds with plastic and incised decorations, bronze daggers and pins were brought to light at this site. Animal bones indicate that the inhabitants of this settlement practiced herding and hunting predominantly. The Late Kurgan-Early Urnfield Period (R BD-HAj was formed by the merger of the earlier Kurgan people and a population that arrived subsequently from the north. They formed several groups of the Urnfield culture in Transdanubia. The surroundings of Nagykanizsa were relatively densely populated during this time. Again, the site near Nagykanizsa-Inkey kápolna has been the most thoroughly investigated. In addition to a large (9.5 by 5.5 m) house, however, only grain storage pits represent this period. The decoration of sherds shows a strong tradition of the Kurgan culture style. A section of a house with pounded walls was also uncovered at the site of Nagykanizsa-Bilkei-dűlő. Two cremation graves are known from Magyarszentmiklós as well. The find circumstances of some bronze weapons and jewelry from the Nagykanizsa region are uncertain. During the later period of the Urnfield culture (R-HA2-HB) the number of settlements sharply decreased and only a few sites are known from the Nagykanizsa area (Gelsesziget, Magyarszerdahely). EARLY IRON AGE (8th-5th CENTURIES B. C.) This period is represented by only one site (Szepet-nek) in the area under discussion. This shows that no tribal center was established here. LATE IRON AGE (4th-ist CENTURIES B. C.) The Celts first appeared during the 4th century B.C. in the south of Zala county Nagykanizsa-Dávid-dűlő, Magyarszerdahely, Felsőrajk). However, the majority of settlements and cemeteries date to the next period (LT-C, D). No fortified settlements were found in Zala county while only farmsteads consisting of a few houses and small villages are known. The evidence of minting is also absent in the area. It may thus be assumed that a tribe, relatively backward in terms of both its social and economic development, inhabited this area. Although the name of this hypothesized tribe remains unknown, they must have occupied the region which may be largely defined by lake Balaton and the Rába and Mura rivers. As far as Late Iron Age settlement excavations are concerned, Nagykanizsa and its surroundings are among the most intensively investigated areas in Hungary. The number of houses excavated at various sites is 28. All of these settlements are located on the banks of bodies of water. A settlement came to light at Nagykanizsa-Dávid-dűlő, where a series of 11 houses were observed. On the basis of artifacts brought to light from these uniformly semi-subterranean pit-dwellings it may be hypothesized that in addition to land cultivation and animal husbandry, a number of so-called complementary activities" (e. g. weaving and braiding, iron as well as bronze working) were also pursued at this site. Of the cemeteries excavated in the surroundings of Nagykanizsa the largest is located at Magyarszer-dahely (29 graves). This cemetery may have been in use between the turn of LT-B/C and the end of LT-C2 (a Roman cemetery was also found at the same site). Eleven burials in the Miklósfa cemetery may be dated to the LT-C2 period, while some inhumation graves at the Magyarszentmiklós cemetery belong to the LT-D period. ROMAN PERIOD (ist-4th CENTURIES) Rich artifactual material is available from the Roman Period of the area under discussion in this paper. This is not surprising since the south of Zala county is the section of Transdanubia located closest to Italy. Within this short historical description of the period it must be emphasized that the various phases of prosperity within the Roman Empire may be recognized in this territory as well. The first such period (late 1st and the first half of the 2nd century) is characterized by tombstones carved from Steyr marble, stone burial chambers, a dense network of settlements and imported artifacts (Becsehely, Sormás, Hosszúvölgy, Magyarszerdahely, Nagykanizsa- 140 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig Katonatemető, Nagyrécse). The earliest finds may be dated to the middle of the 1st century. The second wave of prosperity followed during the Severian Period when many of the area''s villa farms were built (Nagykanizsa-Inkey-kápolna, Újudvar). Although attacks on Pannónia during the 3rd and 4th centuries left their marks on these settlements, they remained in use until the end of the 4th century. The Roman Period road network was also developed in the area under discussion here. The diagonal road connecting Aquilea and Aquincum to the Amber Route crossed this region. Although it is not mentioned by itineraria, archaeological finds indicate that this road existed. In the proximity of Nagykanizsa this road ran west to east around the flood-plains of the Principalis and passed by the city''s northern edge (Nagykanizsa-Inkey kápolna) toward the east. However, settlements and cemeteries also commonly occurred in areas other than along this diagonal road. Topographical research indicates that the valleys in this region oriented north to south were densely inhabited as well. In addition to the road system, only the Mura river served as a water route in the area. No urban settlement or military camp is known in the surroundings of Nagykanizsa. On the basis of architecture two types of settlements may be distinguished. The vicus, the first type is a rural settlement with no masonry buildings. The other type, the villa rustica had stone houses. Of the 33 known Roman Period settlements in this area, the Hosszúvölgy site is of paramount importance. Here, 2nd and 3rd century kilns as well as a 4th century marble mortarium were found. A settlement lacking stone buildings was found in Sormás. Here a 2nd century kiln and a cremation cemetery were observed during the course of field surveys. One of the most important Roman Period settlements in the area is the villa rustica excavated near Nagykanizsa-Inkey-kápolna. Three stone buildings, several semi-subterranean pit dwellings, wells and remains of a wooden fence were found within the excavated 8000 square meters surface. Samian Ware, Chiara, ceramics with smoothed-in decoration, a sherd with a name incision, bowls with seal decorated rims as well as medical instruments were among the artifacts found at this settlement which was inhabited during the 3rd and 4th centuries. A segment of the cemetery associated with this villa farm was also excavated. A similar villa rustica functioned at Újudvar as well. Of all the Roman Period burial grounds the Magyar szerdahely cemetery is the most important. Thirty-four cremation graves were excavated at this site. Previously, the tombstone of a family originating from Aquilea was found at the same spot. The cemetery was used continuously between the middle of the 1st and the middle of the 3rd centuries. Roman Period kurgans (tumuli) were also excavated in this area. This form of burial existed between the 1st and the middle of the 3rd centuries as is evidenced by tumuli discovered in the region under discussion in this monograph. In the case of early (1st and 2nd centuries) graves several stone burial chambers were discovered as well (Nagykanizsa, Nagyrécse). Several tumuli may be dated to the beginning or the middle of the 3rd century (Nagykanizsa-Alsóerdő, Nagykanizsa-Felsőerdő). Of the 3rd and 4th century inhumations, the cemetery of the villa rustica unearthed near Nagykanizsa-Inkey kápolna contains the most important burials. At present, 25 graves have been uncovered here which were clustered around a brick grave which had been robbed. Some of these burials certainly date to the 3rd century, including that of a man who was buried with a belt having bronze mounts (cingulum). However, the majority of graves date to the 4th century and are, almost without exception, oriented south to north. Similarly to the sarcophagus found at Bagolasánc-Nagyfakos, the robbed brick grave at Sormás was probably a single burial. The remains of a married couple with rich grave furniture (a pair of golden earrings, bracelets, a necklace, glass dishes and a gilded fibula) were discovered in this sarcophagus. This burial could be dated on the basis of a small bronze mint struck between 364 and 367. List of figures Figure 1 The chronological table of prehistoric cultures in southern Transdanubia Figure 2 Neolithic vessels from Becsehely Figure 3 Linear band decorated sherds and lithic artifacts found during field surveys (Esz-teregnye) Figure 4 Neolithic sites Figure 5 Dosser shaped Copper Age vessel (Nagykanizsa-Sánc) Figure 6 Late Copper Age bowl and mugs (Nagykanizsa-Inkey kápolna) Figure 7 Copper Age sites Figure 8 Phallic amulet, bull figurine and storage vessel from a settlement of the Somogyvár-Vinkovci culture (Nagykanizsa-1 nkey-kápolna) Figure 9 Bronze pins with decorated heads, bronze daggers and vessel with incised patterns from a settlement of the Kurgan culture (Gelsesziget) Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 141 Figure 10 Late Bronze Age vessel with plastic decoration (Nagykanizsa-Inkey-kapolna) Figure 11 Bronze Age sites (circles: Somogyvar-Vinkovci culture, full circles: Late Bronze Age) Figure 12 Sherds of Early Celtic stamped ware and hand formed vessels (Nagykanizsa-David-dulo) Figure 13 Celtic iron fibulae''and iron sword with chiseled decoration from Grave 63 at Magyarszer-dahely Figure 14 Celtic shield boss, fragments of a shield frame, iron shears, shaving knife and lance point from Grave 63 at Magyarszerdahely Figure 75 Whet stone, stamp decorated urn and bowls from Grave 63 at Magyarszerdahely Figure 16 Bronze fibula with coral inlay (Magyarszerdahely) Nauheim-type bronze fibula and clay hammer (Magyarszentmiklos) Figure 1 j Bronze chain and Celtic bracelet with plastic decoration (Miklosfa) Figure 18 Late Iron Age sites Figure 19 Barbotine decorated bowl from northern Italy (Nagykanizsa-Katonatemető) and relief decorated Samian ware bowl from Germania (Nagykanizsa-Inkey-kápolna) Figure 20 Second century A. D. grave chamber with entry corridor and square grave chamber (Nagyrécse) Figure 21 Mugs with depressed walls and lamp from the 3rd-4th century settlement (Nagykanizsa-Inkey-kápolna) Figure 22 Kiln No 5 from Hosszúvölgy Figure 23 Fourth century sarcophagus (Bagola-sánc-Nagyfakos) Figure 24 Pair of golden earrings from the Nagy fakos sarcophagus and 4th century glass jug (Nagykanizsa-Inkey-kápolna) Figure 25 Fourth century marble vessel from Hosszúvölgy Figure 26 Roman Period vessels Figure 27 The numerical distribution of prehistoric and Roman Period sites in Nagykanizsa and its surroundings i Dr. Szőke Béla Miklós A NÉPVÁNDORLÁS KOR ÉS A KORAI KÖZÉPKOR TÖRTÉNETE NAGYKANIZSÁN ÉS KÖRNYÉKÉN BEVEZETÉS Nagykanizsa és tágabb környéke sajátos geopolitikai helyzete miatt a Kárpát-medence fontos területe a népvándorlás korában és a korai középkorban is. Itt haladt keresztül az a Kárpát-medencét diagonálisan átszelő nemzetközi kereskedelmi és hadi út, amely az Adriától kiindulva és a Murán átkelve nagyjából a mai főközlekedési út nyomvonalát követve a balaton-magyaródi háton fordult északnak, és a hídvégi átkelőt felhasználva a Balaton északi oldalán haladt tovább kelet felé, hogy a Budapest körüli dunai átkelőkön és a vereckei hágón keresztül a Kijev környéki területekig hatoljon.1 Ennek az útvonalnak fontos szerepe volt az ide települők életében, mint ahogy annak is, hogy ez a vidék a 6-11. században a Kárpátmedencét elfoglaló népek államalakulatainak határzónájává vált, s mint ilyennek, sajátos törvények érvényesültek településtörténetében is. Ez a két geopolitikai tényező határozta meg az itt élők történeti feladatát, ami a határ védelme mellett egyfajta kultúraátadó és -közvetítő misszió teljesítése volt. Térségünkben csak az 1970-es évek második felétől váltak intenzívebbé a régészeti kutatások, emiatt a történeti és a régészeti források nem mindig egyforma súllyal segítik tájékozódásunkat a vidék településtörténeti viszonyaiban.2 Különösen igaz ez tárgyalt korszakunk korai időszakaira, amikor inkább csak a történeti adatokra támaszkodva kísérelhetjük meg tájegységünk történetének rekonstrukcióját. I. HUNOK, GÓTOK, LANGOBARDOK A 370-es években félelmetes új nép jelent meg - az ókoriak szemében Európa és Ázsia határát jelképező - Tanais (Don) folyónál. Ez a magát hunnak nevező nép 350 táján, feltehetően az uar-hun törzsszövetség támadása miatt költözött el a Szir-Darja és az Ili folyók közti hazájából, Kangküből, ahová a mongóliai hiungnu birodalom felbomlása (i. sz. 91) után, az északi hiungnu vezér, a sanjü vezetésével menekültek, s ahol a helyi iráni nomádokkal (akiktől a későbbiekben rájuk és alávetett népeikre oly jellemző koponyatorzítás szokását vették át) közel két és fél évszázadig együtt éltek.3 Ezekkel az iráni törzsekkel, és az útjuk során leigázott alán népcsoportokkal együtt tűnnek fel Európa határán, a Dél-Oroszország területét már évszázadok óta benépesítő - a Visztula torkolatvidékéről ide költözött - gótok szomszédságában. Vezető rétegüket továbbra is az a hiungnu-hun népelem alkotta, melynek törökös embertani vonásait a kortárs európai történetírók oly érzékletesen jelenítették meg.4 Nyelvükre csak személy- és méltóságneveik alapján következtethetünk, ami szerint a türkhöz közelálló nyelvet beszélhettek.5 A hunok viharos erejű támadásainak, a laza kötelékekben felfejlődő, nyílzáport zúdító lovasoknak nem tudtak ellenállni a tömör egységekben, gyalogosan küzdő gótok. Törzseik közül elsősorban a „puszták lakói" (gruntungi austrogoti), a Dnyeszter és Don között lakó keleti gótok hódoltak be a hunoknak, míg „erdőlakó" rokonaik (tervingi visigoti), az Al-Duna bal partján lakó nyugati gótok átkelve a Dunán a kelet-római birodalomba kértek bebocsájtást. De magából a formálódó hun birodalomból is menekültek elégedetlenkedők nyugatra. Ilyen volt az a keleti gótokból és alán-hun népelemekből álló csoport is, amelyet a keleti gót Alatheus és az alán Saphrax vezetett. 379-380-ban már Pannoniát dúlták, együtt egy kisebb másik hun csapattal. Mivel főként a Dráva völgyében fekvő Iovia (Lud-breg) és Mursa (Eszék, Osijek) városokat, továbbá Stridont sújtották támadásaik, egyesek úgy vélik, hogy Savia tartományban telepítették le őket.6 Más vélemény szerint Gratianus császár Felső-Pannoniában (Pannónia Prima) jelölte ki szállásterületüket, ahol a nomád hunok és alánok a Kisalföldet, míg a keleti gótok az erdősebb zalai területeket vették birtokukba.7 Bármelyik véleményt is fogadjuk el, logikusnak látszik, hogy a dél-zalai terület, a rajta áthaladó fontos kereskedelmi és hadi úttal Alatheus és Saphrax ellenőrzése alá kellett, hogy kerüljön, hiszen a tartományi lakosságot zsaroló, annak gazdasági erejét lecsapoló életmódjukból kézenfekvően következett, 146 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén hogy az Itáliát a Duna-vidékkel összekötő kereskedelmi kapcsolatokat is megvámolják.8 Feltehetően ezt az útvonalat használta 394-ben az a jelentős erőt képviselő sereg is, amelyet Alatheus és Saphrax küldött Észak-Itáliába, hogy az Alarich vezette nyugati gótokkal együtt Theodosius császárt segítsék a vele Frigidusnkl szembeszegülő trónbitorló ellenében. Jellemző azonban, hogy már a következő évben a nyugati gótokkal együtt Pannónia és Illyrikum provinciák városait pusztították, s csak amikor a vandál származású Stilicho - aki a nyugat-római birodalomban a hadsereg parancsnokaként a tényleges uralmat gyakorolta - lépett fel erélyesen, akkor csendesedtek le a mozgolódások. De nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy még hevesebb korszak, egy új népvándorlás vegye kezdetét. Uldin, hun király 394-395 táján ugyanis az Al-Dunához helyezte át székhelyét, s akik csak tehették, a félelmetes új szomszéd mellől igyekeztek elmenekülni. Az Alföld síkságáról 401-ben Észak-Pannonián és a Duna medencéjén át így futottak Nyugat-Európába, majd onnan Észak-Afrikába a vandálok. Ugyanekkor a Duna jobb partján fekvő Dacia Ripensisből a Száva völgyén és a Júliai Alpokon át Itáliáig vonultak a nyugati gótok Alarich vezetésével, ahonnan azonban Stilicho Pannoniába szorította vissza őket. Alarich testvére, Athaulf a nyugati gótok másik csoportjával az alföldi szarmaták földjén át menekült Pannoniába, ahol egy ideig Alatheus és Saphrax kemény ellenállásába ütközött, utóbb azonban emezek is csatlakoztak hozzá. Athaulf népével az Itáliához közel eső délnyugat-pannoniai területeken, azaz részben a zalai dombok közt települt le. De az állandósult létbizonytalanság, a mind gyakoribb és kegyetlenebb barbár betörések hatására a romanizált lakosság is mind nagyobb tömegekben menekült Pannoniából a védettebb tartományok felé. Ennek adott még egy jelentős lökést a gót Radagaisus vezette hatalmas barbár tömeg Itáliába tartó pusztító átvonulása 405-ben. 408-ban pedig végleg elköltözött népével Itáliába Alarich és Athaulf is. Az ezt követő két évtized pannóniai eseményeit teljes sötétség fedi.9 A 4. század utolsó harmadából és az 5. század első harmadából származó régészeti leletanyag meglehetősen gyér, de amivel mégis rendelkezünk, az igen fontosnak mondható. A nagykanizsai járás területén végzett régészeti terepbejárások egyetlen településnyomot sem regisztráltak, talán csak a Balatonma-gyaród-Kiskányavár lelőhelyen feltárt települési objektumok némelyike keltezhető a századforduló idejére.10 Ugyancsak nagyjából erre az időszakra tehető az a három vagy ötrészes övgarnitúra bujtatójaként szolgáló öntött bronz övveret-töredék, melynek pelta alakú végét és kerek középrészét ékvágásos díszítmé-nyekkel látták el. A leletet Balatonmagyaród-Kánya-vári szigeten találtuk terepjárás során 1982-ben, s bár kiterjedt ásatást végeztünk a lelőhelyen, sem települési objektumra, sem pedig sírra nem találtunk ebből az időből. Ezek az ékvágásos díszű övgarnitúrák egyébként Britanniától a Duna torkolatáig, főként azonban Észak-Galliában a késő római reguláris csapatok magasabb rangú tisztjeinek övét díszítették, akik között különösen nagy volt a germán katonák arányszáma. Az összes keltezhető példány a 4. század utolsó harmadából vagy a korai 5. századból származó sírból vagy leletegyüttesből ismert, igen valószínű tehát, hogy szórványleletként talált veretdarabunk is e korra tehető, s talán Alatheus és Saphrax egyik, római szolgálatba lépett magasabb rangú tisztjének övét díszítette egykoron11 (1. tábla 1). A bizonytalan közbiztonságnak köszönhetően tömörült a lakosság inkább a védhető, erődített telepekre. Ezt a helyzetet tükrözik a Nagykanizsa-Inkey-kápolnánkl feltárt épületmaradványok,12 s Keszthely-Fenékpuszta erődített császári (?) birtokközpont vagy belső erődváros,13 Valcum (?) ásatási eredményei is. Az utóbbiban feltárt 5. számú épület második leégése vagy az Alatheus és Saphrax vezette hordák 379-380. évi pusztító tevékenységével magyarázható,14 vagy már korábban, 374-ben, a szvéb-szarmata betöréskor égett le az épület.15 Korszakunkba eső temetkezés Zalaszentgrót-Sza-badság utcában került elő, amely nagy valószínűséggel egy keleti eredetű germán harcos sírja volt. Az elhunyt mellé kétélű kardján (Spatha) kívül ezüst és rézberakásos bronz tintatartóját és a 4. század végéről származó pénzeket tettek, ruháját hagymafejes bronz fibula fogta össze. A sír valószínűleg egy laza szerkezetű, nagyobb temetőhöz tartozott, amit még az 5. században is tovább használtak.16 A korszak kétségkívül egyik legérdekesebb lelőhelyére 1988-ban Kilimán-Felső majornál bukkantunk, ahol egy (?) nagycsalád 22 sírós temetőjét tártuk fel.17 A temető a község északi szélén, a Szévíz (Pölöske) árterének keleti szélén emelkedő domboldalon, az ún. Nádas istállótól keletre feküdt. A sírok többsége normál méretű, 1—1,5 m mélyre ásott aknasír volt, s három É-D irányú sorban, Ny-K tájolással feküdt. A sírcsoport északi végénél, a dombosodás legkiemelkedőbb pontján azonban egy 295 x 225 cm-es, 145 cm mély, a többitől eltérően É-D irányba tájolt sírkamra került elő, déli végében a sírépítményhez tartozó két nagyobb cölöplyukkal. Mind ez a sír, mind pedig a Ny-K tájolású, egyszerűbb aknasírok nagyrészt ki voltak rabolva: a 9 felnőtt és 13 gyermeksírból 6 felnőtt és 4 gyermek sírja meg volt bolygatva. A rabláskor az egész sírt újra kiásták, nem elégedtek meg csak egy kisebb, célirányos rablójárattal, miként a később itt megtelepült germánoknál, pl. a langobardoknál láthatjuk majd. A nagyméretű É-D-i tájolású sírban (5. sír), melyben talán a közösség feje nyugodott, csak az elhunyt mellé tett edények töredékeit, egy csontfésű bronz Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 147 1. tábla: - Korai népvándorláskor. 1 = bronz övveret Balatonmagyaród-Kányavári szigetről, 2 = arany fülbevaló Nagykanizsa környékéről, 3-4 = gyöngysor és arany tű Kilimán-Felső major, 10. sírból, 5-6 = edények Kilimán-Felső major, 5. sírból. 148 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén szegecses darabját és egy vas szeget, továbbá állatcsont-darabokat hagytak benn a módszeres rablók. Az egyik combcsonton vas rozsdanyomok voltak, aminek alapján feltételezhető, hogy az elhunytat komolyabb fegyverrel, valószínűleg kardjával együtt temették el. A sírt bestiálisán rabolták ki, a csontokat szándékosan összetörték, a koponyát is erőszakkal több darabba vágták. A túlvilági útra adott ételt, italt tartalmazó edények közül a töredékek alapján legalább három edény rekonstruálható. Az egyik egy szürkésbarna, tört kaviccsal és durvaszemű, meszes anyaggal soványított agyagból készült, kézzel formált edényke, szájpereme enyhén kihajlik, perem alatt benyomkodott, aljánál szintén kis kivastagodó perem, „talpkorong" fut körbe. A másik kettő korongon készült: az egyik egy finom homokkal soványított, szürkéssárga színűre égetett, fényezett felületű, szűk nyakú és gömbös testű, vágott aljú kis pohár, melynek vállán két vízszintes vonal közé behúzott hullámvonaldíszes besimítás látható. A másik egy csillámos-homokos soványítású, sárgás-, feketésszürke színű, fényezett felületű, éles hastörésű, talpkorongos mély tál. A hastörés feletti matt sávba sűrű amplitúdójú hullámvonalat simítottak be, e felett enyhén kiemelkedő bordadísz fut körbe. A kidudorodó peremű, talpkorongos tálból csak kevés töredék maradt meg, ezért rajzban tudjuk csak rekonstruálni valamikori formáját (i. tábla 5-6). Az egyszerűbb aknasírokból a melléklet nélkül, vagy a csak szegényes leletanyaggal eltemetettek sírjait nem bolygatták meg a rablók, úgy látszik tehát, hogy hajdanában a sírjelek alapján biztonsággal meg lehetett állapítani, mely sírokat érdemes kirabolni. Elkerülte a rablást egy idősebb nő sírja (10. sír), akinek nyaka körül kisebb kék és zöld színű, négyszögletes üveggyöngyökből és három nagyobb, lecsapott sarkúra csiszolt, sötétvörös karneolgyöngyből álló nyaklánc, továbbá a bal mellkas közepe táján egy 3,5 cm hosszú, oktaéder fejű arany tű feküdt, fejjel a medence felé (1. tábla 3-4). Egy kislány ugyancsak bolygatatlan sírjában (15. sír) a jobb kulcscsont és az állkapocs között ¡11. - állatjárással megbolygatva - a déli sírfalnál került elő egy-egy 2,7 cm hosszú arany tű. E tűk fejét szemüvegspirál alakúra hajlították. Végül egy férfi sírjában (20. sír) a bokák táján egy vas csattövises csontcsat és egy vas csat (cipőcsatok?), a bal alsó lábszár mellett pedig egy tarsoly tartozékai, vas karika, vas ár, tűzcsiholó és tűzkövek, kisméretű vaskés, s egy nyomott gömb alakú, kékeszöld üveggyöngy feküdtek. Feltűnő, hogy a sírokból egyetlen késő római lelettárgy sem került elő, sem római fazekasáru vagy üvegedény, sem pedig római ékszer, fibula vagy egyéb használati tárgy, mint pl. a zalaszentgróti temetőrészben. Az edények készítési technikája, formái sem kötődnek a korabeli római kerámiához, azoknak nem helyi fazekas által készített utánzatai. Ezzel szemben kiváló párhuzamait találjuk meg a Marosszentanna-Csernyahov kultúra lelőhelyein (Godlowski-féle Csernyahov C3-D fázis, Artánd horizont), szinte egyenesen onnan származó daraboknak látszanak.18 Úgyszintén nem római, hanem germán, mégpedig a párhuzamok alapján leginkább a keleti germánok, gótok által divatba hozott szokás az, hogy a korábban a haj feltűzésére használt tűket most új funkcióban, párban, ruhakapcsolóként kezdik alkalmazni.10 De a temetőben megfigyelhető temetkezési szokások, a rablott sírok nagy száma, az É-D tájolású „vezér" sír a többi keskeny, hosszú Ny-K irányítású, szegényesebb sír mellett stb. is kiváló párhuzamokat mutatnak a Csernyahov kultúra más temetőivel.20 Végül, bár a leletek száma sajnos meglehetősen csekély, a korhatározás szempontjából mégis döntő, hogy egyetlen, a hun korra, vagy a keleti gótok pannóniai uralma idejére utaló lelettípus sem került elő a temetőből. Mindezek alapján nagy valószínűséggel állítható, hogy a kilimáni temetőt a 4. század utolsó harmadában és az 5. század elején egy olyan kisebb, a helyi romanizált lakosságtól kulturálisan elzárkózó, a Ma-rosszentanna-Csernyahov kultúra köréből kiszakadt kis közösség, család (?) használta, amely itt csak egy generációnyi ideig temetkezett. Ez a kis közösség pedig a történeti adatok ismeretében leginkább az Alatheus és Saphrax vezette keleti gót-alán-hun népességhez - annak is inkább keleti gót részéhez -tartozhatott, mely a 380-as évektől a 408-ban Itáliába történt elvándorlásig temethette halottait a Kilimán határában feltárt kis temetőbe. Ruga nagyfejedelem nem sokáig tartózkodott az Al-Duna vidékénél. A 420-as években az Alföldre helyezte át székhelyét, 434-ben pedig már uralma alá került Pannónia Prima és Valéria tartomány, azaz a Dunántúl területe is. Ugyanezen évben meghalt Ruga, utódai társuralkodóként unokaöccse, Bleda és annak öccse, Attila lettek. Egy ideig a szerződések megújításaival sarcolták a Kelet- és Nyugat-római birodalom urait, 440-441-ben azonban, amikor a kelet-római hadsereg fő erőit részben a vandálok, részben pedig a perzsák kötötték le, átkeltek a Dunán, s sorra elfoglalva a legfontosabb erődítéseket, meghódították Pannónia Secunda tartományt (a Dráva-Száva köz keleti felét), s végigrabolták a Balkán félsziget virágzó városait is. 445-től, Bleda halála után egyeduralkodó lett Attila, akinek a nyugat-rómaiak a következő évben - a további jó viszony biztosítása érdekében - átengedték Savia tartományt (a Dráva-Száva köz nyugati felét) is. 447-ben Attila seregei újra végigpusztították a Balkánt. Attila érdeklődése azonban egyre határozottabban nyugat felé fordult, míg végül 451 elején mérhetetlen serege élén maga is hadra kelt. A Rajna, majd a Loire völgyén át haladva jutott el végül is Mauriacum közelébe, ahol Gallia valamennyi, ellene egyesült népével ütközött össze. A döntetlen kimenetelű - tévesen catalaunumi-nak Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 149 nevezet t - csatát követően 452 tavaszán már újra háborút viselt, s valószínűleg vidékünkön is áthaladva a Júliai Alpokon és Aquileian át Itáliába nyomult. Csak a seregét tizedelő éhség és járvány tudta visszafordulásra bírni. A következő évben, 453 tavaszán az új násza alkalmával kapott agyvérzés Toppantotta derékba életét, s döntötte romba világuralmi terveit. Attila utóda fia, Ellák lett, aki azonban hamarosan áldatlan testvérháborúba keveredett a hatalomból ugyancsak részt követelő testvéreivel, Dengizikkel és Irnekkel. Ezt kihasználva sorra lázadtak fel az alávetett népek is, élükön Ardarik gepida királlyal. A hun királyfiak a pannóniai - közelebbről nem azonosítható - Nedao folyónál ütköztek meg lázadó alattvalóikkal, de csatát veszítettek, Ellák a csatatéren maradt, öccsei a Fekete-tenger északi partvidékének szteppé-jére menekültek vissza (454-455).21 Nagykanizsa környékén a régészeti terepbejárások és az ásatások sem derítettek fel ezidáig jelentősebb emlékanyagot a hun uralom időszakából. Kérdőjelesen tehetjük erre az időszakra egyetlen leletünket, egy bronz tükör töredékét, mely 1905-ben Balatonmagyaródon, a hídvégi átkelő déli oldalánál nyitott homokbányából került elő.22 A lelőhelyen 1980 óta hosszú éveken át tartó ásatásokkal több tízezer négyzetméternyi területet kutattunk át, a korszakból származó sírra vagy településnyomra mégsem bukkantunk. Ezért elképzelhető, hogy szórvány lelet volt a tükör, esetleg olyan hunkori telepobjektumból vagy sírból származik, melyet a század elején teljesen elpusztítottak.23 Biztosan hunkori viszont a Keszthely-Téglagyárnál talált, É-D tájolású, padkás sír, melyben egy arany nyakpereccel, cipőcsatokkal ill. egy vaskéssel eltemetett gyermek feküdt, akinek a túlvilági úthoz ételként egy fiatal juh hátsó lábának darabját és egy vörös festésű, téglapiros, kétfülű cserépkorsóban italt adtak útravalóul.24 Közvetett bizonyítékok utalnak arra, hogy ebben az időben a fenékpusztai erődöt is megszállták a hunok. Ennek emlékei lehetnek részben az 5. számú épületbe ásott, félig földbemélyített házak,25 az egyik északi kaputoronyban feltárt bronzműves műhely,26 az erőd délkeleti sarkában, az egyik épületben talált Villafontana-típusú fibula és egy kétélű kard,27 s talán az a melléklet nélküli sír is a keleti erődfal külső oldalánál, amiben egy torzított koponyás csontvázat találtak.28 A leletek interpretációját nehezíti azonban, hogy a Nedao menti csata után Avitus, nyugat-római császár 455-ben seregeivel megjelent Pannoniában, hogy visszaállítsa a római uralmat, s valószínűleg Fenékpusztát is megszállta, hogy katonai bázist létesítsen benne. Alig egy év múlva ellenben már a keleti gótok birtokolták az erődöt, melyet előbb felégettek, védőit legyilkolták, majd hamarosan újra helyreállíttatták a falakat.29 A keletre visszavonult hunok ugyanis a Feketetenger északi partvidékén lakó alattvalóikat, a keleti gótokat küldték az őket elűző, korábban alávetett népekkel szemben a Duna-Tisza vidékére, hogy állítsák vissza hatalmukat a Kárpát-medencében. Ok azonban, az ellenséges népek gyűrűjébe kerülve a keletrómai császár, Marcianus védelmét kérték, aki „szövetségesül" is fogadta őket. Szállás területüknek Pannoniát jelölte ki, „Sirmiumtól (Srmska Mitrovica) Vindominá"-ig (helyesen: Vindobonum - Wien, Bécs). E területből egyelőre a déli térséget szállták meg. Valamer főkirály törzsével az Aqua Nigra és Scarniunga folyók között valószínűleg Pannónia Se-cunda területén, a Dráva-Száva köz keleti felében telepedett le.30 Valamer testvére, Thiudimer iuxta lacum Pelsois, azaz a Balaton melletti területet foglalta el. A pontosabb lokalizációban azonban már eltérnek a vélemények: egyesek a Balaton nyugati felét, központjának pedig a fenékpusztai erődöt jelölik meg,31 mások szerint a Balaton-Duna-Mecsek hegység közti terület volt a fenti módon jelzett terület.32 A harmadik testvér, Vidimer inter utrosque, azaz a kettő között települt le, a Dráva vonalánál, vagy talán a Mecsek-Duna-Dráva háromszögben.33 Alighogy megtelepültek, az Attila-fiak, „mintha csak elszökött rabszolgáik után kutatnának"34 a keleti gótokra támadtak, hogy a hűtlenséget megtorolják. De elegendő volt Valamer és népe, hogy a hajdan oly félelmetes hun sereget visszaverje. Röviddel ezután hallunk arról, hogy a keleti gótok rátámadtak azokra a hun sagadf arjikra, akik még a 430-as években települtek be Pannoniába, s a Nedao-i csata után is itt maradtak.35 Szállásterületüket pontosan nem tudjuk meghatározni, egyesek szerint a Duna-kanyarban,36 illetve a Balatontól északnyugatra,37 más nézet szerint Pannónia Secunda-ban éltek.38 Utóbbi elképzelést az valószínűsíti, hogy a vérei megsegítésére siető Dengizik ide tört be, s Valamer feltételezett székhelyét, Bassianat (Petrovci) vette ostrom alá. A hunok azonban másodszor is vereséget szenvedtek s többé nem is szálltak harcba velük. A keleti gótok egyre jobban megerősödtek, katonailag egyre félelmetesebbé váltak. Előbb az új keletrómai császárral, I. Leóval szemben bizonyították be ezt, aki kénytelen volt a felbontani szándékolt „szövetséget" (foedus) újra megerősíteni, s hogy a békét biztosítsa, zálogul Valamer fiát kérte, aki azonban -gyermektelen lévén - Thiudimer fiát (a későbbi Nagy) Theoderik&t küldte Konstantinápolyba. Azután a Dunától északra lakó szvébekre. támadtak, akik Pannónia északi felét és a Borostyánút forgalmát ellenőrizték, majd pedig a Duna-Tisza közének déli felén élt szkírekvc - az utóbbiakkal vívott csatában 468-ban azonban elesett Valamer főkirály. Utóda Thiudimer lett, aki az egyesült szkír-szvéb-szarma-ta-gepida szövetséggel szemben is sikerrel küzdött meg a Bolia (Ipoly?) folyónál. Haragja elől a szvébek 150 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén ekkor menekültek el nyugatra, míg a szarmaták és a szkírek egy része délre, a szkírek másik csoportja pedig Noricumon át Itáliába költözött. Theoderik 470-ben tért vissza övéihez, de I. Leónak csalatkoznia kellett reményeiben: Theoderik egyik legelső tette volt, hogy megtámadja a szarmatákat befogadó Singidunumot (Belgrádot), s a várost saját hatalmában tartotta meg. A keleti gótok történetének fonala ezután két szálra bomlott: Vidimer népével előbb Itáliába, majd Galliába vonult (473-474). Thiudimer és fia, Theoderik a nép zömével Moesia Prima/Superior (E-Szerbia) tartományba települt át, s 15 évig ott is éltek.39 Ezt követően azonban Theoderik is felkerekedett, és Sir-miumon, a dél-pannoniai területeken át Itáliába vonult. Ravenna székhellyel létrehozott királysága megerősödésével azután 504-ben sereget küldött a korábbi „haza" visszafoglalására is. A Pitzia vezette sereg a Dráva-Száva közét és Dalmáciát Theoderik királyságához csatolta, s ezek 536 tájáig uralmuk alatt is maradtak. Miután a keleti gótok elköltöztek Pannoniából, az Itáliába menekült szkírek királya, az utolsó nyugatrómai császár, Romulus Augustulus trónfosztója, Odoaker 476 után itáliai királyságához csatolta Nyugat és Délnyugat-Pannoniát (Pannónia Prima és Sa-via területét) a két Noricummal együtt. Uralma rövid ideig újra nyugalmat hozott a vidék sokat próbált lakosságának életébe, fellendült a gazdaság és kereskedelem. Odoaker hatalmának erősödésétől tartva azonban Zeno, kelet-római császár felbíztatta a Dunától északra lakó rugiakat, hogy támadják meg ellenlábasát (486). S bár a véres harcból győztesen került ki Odoaker, a következő évben bátyja Hunvulf mégis kénytelen volt elrendelni a tartományok római lakosságának kitelepítését - s ezzel végérvényesen befejeződött a Duna-vidék római élete (488). Hamarosan Odoaker itáliai királysága is végveszélybe került: az Itália királyságáért folytatott közel négyéves háború győztese ugyanis Theoderik lett (493).40 Vidékünk régészeti emlékanyaga a keleti gót uralom és az Odoaker fennhatósága alatti időszakból sem mondható nagyszámúnak, de ami ismert, az nem jelentéktelen. Minden bizonnyal egy gazdag keleti gót nő sírjából származik az az arany fülbevalópár (1. tábla 2), amelyet a múlt század végén vásárolt meg a Magyar Nemzeti Múzeum, s amely - mint a róla tudósító rövid híradásból kiderül - „állítólag Nagy-Kanizsáról származik. Idomuk ismeretes typust képvisel, mely vidékeinken elég gyakori. A sima kör alján ugyanis tompított koczkát utánzó arany foglalvány lóg, melyet valamikor gránátos táblácskák töltöttek ki."41 A század elején jelent meg híradás arról is, hogy „Nagykanizsa környékén" I. Leó (457—474) arany pénze került elő.42 Igen valószínű, hogy ez a lelet is egy sírból származott, mely talán 461 után, az I. Leó szerződésszegését megtorló hadjáratból, vagy az ennek sikere után megemelt évpénzből jutott birtokosához. Mivel pedig a két aranylelet előkerülési ideje és helye feltűnően közel esik egymáshoz, nem lehetetlen, hogy egy olyan folyamatosan pusztuló temetőből származnak, mely valahol Nagykanizsa környékén volt. A fenékpusztai erőd keleti gót régészeti leletanyaga ahhoz képest, hogy egyes feltételezések szerint itt volt Thiudimer székhelye, sőt talán maga Theoderik is itt született, viszonylag csekély. Röviddel az erőd elfoglalása és felégetése után rendbehozatták annak védműveit és néhány kivételtől eltekintve a belső épületeket is. Valószínűleg ekkor épült az a sárral kötött kövekből felhúzott falú építmény is, amely az ún. 5. számú épület fölött állt.43 Az erődön kívül, a déli erődkaputól mintegy 200 m-re egy nemesi család 31 sírós temetőrészletére bukkantak. Az elhunytaknak, négy kivételével, hun ízlés szerint mesterségesen torzított volt a koponyája. Az egyik bolygatatlan női sírban egy háromgombos, félkörös fejű, fecskefark lábú, ékvágásos díszű, aranyozott ezüst fibulapár és egy kétoldalas csontfésű, továbbá néhány gyöngy volt, más sírokból oktaéderes fülbevalók, illetőleg karperecek kerültek elő.44 Talán ugyanebből az időből származik az északi erődkapunál is néhány sír. Az egyikben egy madárfejű bronz fibula, a másikban két egyszerű ezüst gyűrű, egy vas karperec, továbbá két lecsapott sarkúra csiszolt karneolgyöngyből, és más üveggyöngyökből álló nyaklánc volt.45 Végül pedig, talán még idevonhatóan, megemlíthető a Dabronc-Ötvöspusztán előkerült padmalyos, E-D tájolású sír, melyben ugyancsak egy keleti gót nőt temettek el. Ruháját a fenékpusztaihoz hasonló két aranyozott ezüst fibula és egy ezüst csat fogta össze, a hosszú túlvilági útra pedig egy sötétszürke, besimított díszű, nyakgalléros korsóban adtak neki innivalót.46 A keleti gótok elvándorlása (473) utáni időszakból egyelőre nincs régészeti leletanyag vidékünkről, bár feltehetően ekkor sem volt teljesen lakatlan. Van olyan vélemény, miszerint a maradék romanizált lakosság ekkor húzódott a fenékpusztai erőd falai mögé - és ezért nem szállták meg azt a langobardok a későbbiekben sem -, régészetileg azonban ezt még alá kell támasztani.47 A langobardok (= hosszú szakállúak) 450-480 között hagyták el Elba vidéki őshazájukat, s előbb a Cseh- és a Morva medencébe, majd Odoaker és Hunvulf 487-488. évi hadjárata után a rugiak földjére települtek. Hamarosan összeütközésbe kerültek a Kisalföldön lakó kerülőkkel, Nagy Theoderik szövetségeseivel. 509-ben győzedelmeskedtek felettük és immár a Balatontól északra fekvő Dunántúl is hatalmuk alá került. Theoderik 526. évi halála után pedig elfoglalták a Dél-Dunántúlt, beolvasztva népükbe az itt élő szvébeket is, a romanizált lakosságot azonban békében hagyták (erődített) településeiken. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 151 539 -ben nyugati szomszédaik, a frankok szövetkeztek a Nagyalföldön lakó gepidákkal - a langobar-dok ezért a kelet-római császárhoz fordultak támogatásért. Audoin királyuk 546-ban olyan szerződést kötött a császárral, hogy az addig a gepidáknak fizetett évjáradékért, továbbá a dél-pannoniai és a kelet-nori-cumi városok és erődítések feletti uralomért cserébe segítenek kiűzni a gepidákat Pannónia Sirmiensisből (= Pannónia Secunda-ból). 547-ben be is törtek a gepidák által megszállt területre, de a kelet-római támogatás elmaradása miatt visszavonultak. 551-ben a Sirmium és Cibalae (Vinkovci) közti Asfelden súlyos csapást mértek a gepidákra, s csak a császár békeparancsa mentette meg a gepidákat a teljes ösz-szeomlástól. 565-ben újultak ki a két nép közti ellentétek, amikor az új fiatal langobard király, Alboin Sirmium falaiig szorította vissza a gepidákat. Kuni-mund, gepida király felajánlotta a császárnak, ha melléjük áll újra, önként visszaadja Sirmiumot - így 566-ban sikeresen vissza is verték a langobard ostromot. Alboin azonban az ekkor már az Al-Dunánál állomásozó avarokhoz fordult támogatásért - s együttesen 567-ben megsemmisítő vereséget is mértek a gepidákra, Kunimund is a csatatéren maradt. A kelet-római császárság végre visszafoglalhatta Sirmiumot, de az avarok behívásával megpecsételődött nemcsak a legyőzöttek, hanem a győzők sorsa is. Az avarok egyik legelső tette volt ugyanis, még 567-ben, Sirmium elfoglalását megkísérelni, hogy rajta keresztül kaput tárva immár akadálytalanul fosztogathassák a gazdag kelet-római császárság földjét. Láthatóan csak idő kérdése volt, mikor kerül sor a „győztes" langobardokra is. Ezért Alboin - örök szövetséget felajánlva - átengedte országát az avaroknak, s szász, szvéb, thüring és gepida segédcsapataival 568. húsvét másnapján népével együtt Itáliába költözött. Itt azután, a keleti gót királyság romjain, létrehozta a közel 200 évig virágzó itáliai langobard királyságot. A lan-gobardok elvándorlásával és az avarok beköltözésével - először egyesülve a keleti és nyugati országrész egy nép uralma alatt - új fejezet kezdődött a Kárpátmedence népeinek életében.48 Nagykanizsáról és környékéről egyelőre hiányoznak a langobard időszak régészeti emlékei. Elképzelhető, hogy ezt a területet soha nem is szállták meg, mivel érdekeltségeik elsősorban délkelet felé, a Szerémség irányában voltak, az Itáliával való kapcsolat sokáig alárendelt szerepet játszott. Ezzel szemben a Balaton nyugati partjánál, Fenékpusztán és Vörsön is jelentősebb emlékek kerültek napvilágra. Vörsön langobard szabad harcosok egységének (fara) 37 sírját tárták fel. Mindegyik sír ki volt rabolva, a rablók azonban csak bizonyos tárgyakat - a férfiak sírjából a kardot, a nőkéből a díszövet összefogó súlyos, aranyozott ezüst ívfibulapárt - vittek magukkal előszeretettel. A sírokban tehát még viszonylag sok egyéb tárgy bennmaradhatott, a harcosoknál lándzsa és pajzs, a nőknél aranyozott ezüst és bronz sasos és S-fibulák, ezüstlemezes övcsüngő, díszes gyöngysorok, mindkét nemnél edények, állatcsontok stb. Hasonló temető lehetett - egy ajándékként a múzeumba került ezüst S-fibula alapján - talán Keszthely-Dobogón is.49 Ezek a temetők mind a régészeti analógiák, mind pedig a történeti adatok alapján az Audoin által kötött szerződést követő déli terjeszkedés emlékei lehetnek. Kérdésesebb a Fenékpusztán feltárt sírok keltezése. Itt a Horreumnál egy gazdag közösség temetőjének 31 sírja került elő, melyekben arany kosaras és félholdas függők, arany és ezüst korongfibulák, arany és aranyozott bronz tűk, aranyozott ezüst sasos és S-fibulák, díszes gyöngysorok és egyéb ékszerek jellemzik a leletanyagot.50 Ugyancsak egy előkelő nemes kislány tetemét rejtette az erődtől északra, a Keszthely-Fenéki úton feltárt sír, amelyben alman-din- és üvegberakásos arany csüngődíszekből és arany lemezgyöngyökből álló nyaklánc, arany korongfibulák, arany lemezekkel díszített övcsüngő, gemmás arany gyűrű, kétoldalas csontfésű, csontlemezekkel díszített ládika és egy kis szelence alkotta az elhunyt viseletét és személyes tárgyainak kis csoportját.51 Nagyrészt ugyanebből az időszakból való lehet a fenékpusztai erőd falának külső oldalánál hosszan elnyúló, nagy kiterjedésű, de jóval szegényebb temető is.52 Míg egyesek a 6. század közepe tájától keltezik e temetkezések kezdetét,53 újabban - a horreumi temető két gyermeksírjában talált korai avar övdíszek alapján - feltételezik, hogy csak 568-tól, az avar időszakban kezdődtek meg itt a temetkezések,54 s a leletanyag későantik, langobard stílusú csoportját az avarok által fogságba hurcoltak hozták magukkal. Joggal merül fel azonban az a kérdés, vajon a leletek mutatta gazdagság birtokában maradhattak-e hadifogoly státusba került emberek, népcsoportok?55 Ezért valószínűbb, hogy ez az emlékanyag egy, a 6. század közepe táján megjelenő gazdag, késő antikkal kevert, langobard műveltségű közösség hagyatéka. E kevert jellegű műveltség kialakulását segíthette az a körülmény, hogy a langobardok Dél-Pannoniában, Kelet-Noricumban és Pannónia Sirmiensisben, azaz a Sze-rémségben olyan gazdagabb késő római lakosságra találhattak, amellyel kölcsönösen előnyös alapokon, békésen együtt tudtak élni.56 Ez utóbbi népesség a langobardok Itáliába vándorlása után, legalább részben továbbra is helyben maradt, s megpróbált alkalmazkodni új uraihoz, az avarokhoz (ld. ezüst övveretek). Az eddigiekben közel 200 év történeti eseményeit és régészeti emlékanyagát tekintettük át, Alatheus és Saphrax keleti gót-hun-alán hordáinak megjelenésétől (378-380) a langobardok itáliai elvándorlásáig (568). Ez a két évszázad öt nagyobb egységre bontható: 1. a békés római évszázadok vége, a hunokat megelőző népvándorlás időszaka (379/380-408/433), 152 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén i. térkép A népvándorlás kor lelőhelyei Nagykanizsán és környékén (378-380 - 568) Alatheus és Saphrax kora, pre-hun kor 1.1. Balatonmagyaród-Kiskányavár 1.2. Balatonmagyaród-Kányavári sziget 3.1. Keszthely-Fenékpuszta 4.1. Kilimán-Felső major 5.1. Nagykanizsa-Inkey kápolna 7.1. Zalaszentgrót-Szabadság utca Hun kor 1.3. Balatonmagyaród-Hídvégpuszta, déli rév 3.1. Keszthely-Fenékpuszta 3.2. Keszthely-Téglagyár Keleti gót időszak z.i. Dabronc-Ötvöspuszta 3.1. Keszthely-Fenékpuszta 5.2. „Nagykanizsa környéke" Langobard időszak 3.1. Keszthely-Fenékpuszta, horreum 3.3. Keszthely-Dobogó 3.4. Keszthely-Fenék út 6.1. Vörs Jelmagyarázat: t e l ep temető erődítés szórvány Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 153 2 . a hun uralom ideje (434-455), 3. a keleti gót királyság (Thiudimer) korszaka (456-473), 4. a szkír Odoaker itáliai királyságtól való függés (476-488), majd Nagy Theoderik itáliai királyságával való „szövetség" ideje, szvéb (?) telepesek jelenléte (504-kb. 536), 5. a langobard királyság korszaka (526-tól, ténylegesen azonban csak 546-547 tájától 568 húsvétjáig). Vidékünk régészeti emlékanyagát vizsgálva általános tanulságként levonhatjuk, hogy a korai népvándorlás időszakában erőteljesen elnéptelenedett a délzalai térség, a népesség a jól védhető erődítésekbe (pl. Fenékpuszta) és azok vonzáskörzetébe települt át. A fokozatosan csökkenő népesség ellenére a vidéket átszelő nagymúltú kereskedelmi és hadi út továbbra is komoly vonzerőt gyakorolt a gyors egymásutánban feltűnő, majd elköltöző népekre, nem véletlen, hogy a gyéren felbukkanó leletek is ennek mentén kerülnek elő (1. térkép). Nagy azonban a valószínűsége annak, hogy a mind intenzívebbé váló régészeti kutatások és az olyan módszeres településtörténeti célzatú feltárások, mint amilyenek a Kis-Balaton térségében, az Alsó-Zalavölgyben,57 illetőleg az utóbbi évektől a hahóti medencében, a Principális (Kanizsa) és Széviz (Pölöske) völgyében58 folynak, jelentősebben gyarapítják majd e korszakból való ismereteinket is. II. AVAROK ÉS SZLÁVOK A hiungnu birodalom felbomlása (i. sz. 91) után a törzsek egy része nyugatra, Kangkübc menekült (ezek utódai a 370 táján a Donnál feltűnő hunok), más része helyben maradt, s a szienpi birodalom fennhatósága alá került. Ezek a uar és hun törzsi csoportok a kínai forrásokban zsuan-zsuannak nevezett törzsszövetséget létrehozva a 4. század elejére annyira megerősödtek, hogy megdöntötték a szienpi birodalmat, majd egy részük Kangkübe betörve 350 táján elűzte onnan a (későbbi európai) hunokat, s tovább vonult Szogdiába és Tokharisztánba (ÉK-Afganisztánba), ahol létrehozta a heftalita birodalmat (467-577 tájáig). A mai Mongólia területén élt zsuan-zsuanok 460 körül újra nyugatra kezdtek terjeszkedni, s az Ili folyó vidékéről elűzték a szavírokat, akik a Kaukázus előteréhez menekülve elűzték onnan az ogurokat, majd az Attila-fiak fekete-tengerparti maradék hatalmát is megdöntve 506-557-ig uralmuk alatt tartották ezt a területet. 552-555 között egy új törzsszövetség keletkezett Belső-Ázsiában, a türköké, akik végleg megsemmisítették a zsuan-zsuanok hatalmát. Utóbbiak részben Taugastba (Észak-Kína) és a mukrikhoz (Korea), részben azonban feltehetően nyugatra menekültek, s egyesültek azokkal az uar-hunokkal, akik pedig az egyesült türk-perzsa seregektől megdöntött heftalita birodalomból (557-561) menekültek Európa irányába.59 Ez az új népszövetség, „amelyet avaroknak neveznek", 557 végén érkezett a Kaukázus előterébe, s azonnal követet is küldött I. Justinianus császárhoz Konstantinápolyba.60 A követség jöttére összefutott az egész város, hogy megcsodálja e furcsa népet, melynek „hátul nagyon hosszú volt a haja, szalagokkal megkötött és befont".61 A bizánci császárt amúgy is nyugtalanító dél-oroszországi népekkel szemben ajánlkozó új szövetséges sorra hatalma alá hajtotta az ott élő barszélt, onogur, szavír és néhány más hun népet (valószínűleg az utigurokat és kutrigurokat), majd 561-ben lerohanta az anták országát is.62 562-re már az Al-Dunához érkeztek, ahonnan újra követet küldtek a bizánci császárhoz, hogy letelepedésre alkalmas országot kérjenek tőle. A császár a herulok földjét, Pannónia Secundát ajánlotta, de ők Skythia Minort (a mai teljes Dobrudzsa területét) kérték. A császár ebbe nem egyezett bele, sőt a Dunánál határzárat rendelt el, hogy az avarok esetleges támadását visszaverhesse. Ekkor az avarok a Kárpátokat megkerülve északról a frankok földjére támadtak, Sigibert, Austrasia királya azonban megállította őket. 563-ban a türkök már maguk is követet küldtek Bizáncba, hogy az ő „szökött rabszolgáik"-kal, az avarokkal kötött szerződés felbontására hangolják a császárt.63 II. Justinus, az új császár meg is tagadta az avarokkal kötött szerződés megújítását és az évi „ajándékok" fizetését.64 Erre az avarok újra nyugaton próbálkoztak, 566-567 táján ismét Sigibert thüringiai területére törtek be. „Mikor aztán meg kellett küzdeni, (az avarok) mágikus praktikákban járatosak lévén különféle kísértetalakokat mutattak nekik és hatalmasan fölibük kerekedtek."65 Maga Sigibert is fogságba esett és csak az „ajándékozás művészetével", az avarokkal szövetséget kötve sikerült megmenekülnie. 567 elején a nyugati türk seregek már átkeltek a Volgán, az utolsó pillanatban jött tehát Alboin, langobard király ajánlata, hogy szövetkezzenek a szerződésszegő császárral és az általa támogatott gepidákkal szemben. Baján kagán, bár maga is szorongatott helyzetben volt, egy darabig kérette magát. Végül is kialkudta, hogy győzelem esetén a langobardok állatállományának tizede, a zsákmány fele és a gepidák országa az avaroké legyen.66 A megsemmisítő győzelem után 567 telét már a Nagyalföldön töltötték az avarok, s a langobardok önkéntes elvonulása után, $68 tavaszára már az egész Kárpát-medence egyeduralko- 154 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén dóivá váltak - hosszú századok után először egyesítve újra egy kézben az egész területet. Baján kagán új székhelyéről ismét követeket küldött a bizánci császárhoz, hogy újítsák meg a szerződésüket és az évi „ajándékokat". II. Justinus azonban a türkökkel kötött szövetségben bízva megtagadta ezt.67 A kagán tehát fegyverrel vonult Sirmium ellen - mely véleménye szerint hadizsákmányként őt illette meg -, s követelte, hogy a gepida Usdibadot szolgáltassák ki neki. De az ostrom közben is folytatták az alkudozást. Az avar Apsich vezetésével igyekeztek megegyezni a bizánciak fővezérével, Tiberi-wsszal, hogy avar főemberek, esetleg a kagán fiai közül vett túszok ellenében biztosítson a császár az avaroknak földet. Az egyezség végül is 574-ben jött létre az időközben caesamak választott Tiberiusszal. A türk kagán ennek hírét véve felháborodottan bontotta fel a császárral kötött szerződését, mint követével üzente, „egyik szavatokkal engem szednétek rá, a másikkal az én szolgáimat, a varchónitákat" .68 576-ban, kihasználva, hogy a bizánciak fő serege a perzsa fronton küzdött, az Al-Duna bal partján lakó szklavénok egyre merészebben támadták a thrákiai városokat. Tiberius Baján segítségét kérte, aki örömmel adta meg azt, mivel korábban hasztalan szólította fel őket engedelmességre és adófizetésre - még követeit is megölték. Most bizánci segédlettel - a Dunán hajókon ők szállították át csapatait - támadhatott rájuk, s aratott győzelmet. De a hadjárat tapasztalatait hamarosan a bizánciak ellen fordította. 579-ben a kagán elérkezettnek látta az időt arra, hogy régi tervét, Sirmium bevételét megvalósítsa. Azt állítva, hogy újra a szlávok ellen indul, Sirmium alatt egy hajóhidat kezdett ácsoltatni a Száván - közben pedig mind a singidunumi városparancsnokot, mind pedig a császárt igyekezett félrevezetni. A híd elkészülte után már nyíltan követelte a kagán a város átadását, s szabad elvonulást ajánlott fel a város lakóinak. A császár azonban nem engedett, bízott benne, hogy a perzsa frontról hamarosan át tud csoportosítani erőket északra, s a városlakók is igyekeztek kitartani. De az ostromzár mind szorosabbá vált a város körül. Nyugatról, a Dalmácia felőli hídhoz érkezett Apsich, avar vezér is, majd a falak alatt átvonult Baján haderejéhez csatlakozni.69 Végül a várost közel három évi ostromzár, éheztetés után harc nélkül átengedte Tiberius az avaroknak - a végleges békét azonban már Konstantinápolyban a trónra lépő új császárral, Maurikiosszál kötötték meg az avarok. Sirmium elfoglalásával megnyílt a kapu a kelet-római birodalom belseje felé. Hamarosan nemcsak Sirmiumban hangzott el a fohász, amelyet egy ott előkerült téglára felróva olvashatunk: „Uram Krisztus, segíts a városon és tartsd vissza az avart. Őrizd meg a római földet („Rómániát") és azt, aki ezt írta. Ámen."70 A következő években az avarok a szövetséges szkla-vénokkal többször is végigfosztogatták a Balkán félszigetet, s csak a Konstantinápolyt övező ún. Hosszú Falak tudták őket feltartóztatni. Ez az időszak az, amikor a szlávok a Peloponnesosi félszigeten is megvetették lábukat.71 591-ben azonban fordulat állt be Bizánc külpolitikai viszonyaiban. A császári csapatok visszasegítették trónjára II. Chosroést, s a vele kötött előnyös szerződésnek köszönhetően lezárult a majd húsz éves perzsa háború. Az addig ott lekötött seregeket immár a balkáni frontra lehetett irányítani, ráadásul élükre egy igen tehetséges hadvezér, Priskos került. A perzsa háború befejeződésének hírére az avar kagán is mozgósította erőit, egészen a Keleti tenger partjáig küldött követeket katonai erő gyűjtése céljából.72 A frankok és a bajorok ugyanakkor a bizánci császárhoz küldtek követséget, segítségüket felajánlva. 592-ben azután a császár megtagadta az évi pénzjuttatások felemelését, ami nyílt hadüzenetnek számított. A válasz nem késett sokáig. Az avarok már Konstantinápoly közeléig hatoltak, amikor Priskos csellel - hátbatámadásuk hírét keltve - visszafordulásra késztette őket. A következő évben fő szövetségesüket, a szklavénokat, Ardagastos és Musókios népét támadta meg és győzte le, miközben az avarokat sikeresen távol tartotta a háborútól a zsákmányon való osztozás reményével.73 A győzelem után a bizánci hadvezér a foglyul ejtett barbárokat át is engedte a kagánnak. 595-ben sikerrel védte meg Priskos Singi-dunumot az avaroktól, akik annak lakosait a „barbárok földjére" szándékoztak áttelepíteni, egyik vezére pedig a Dalmácia városait dúló seregtől ragadta el az összerablott zsákmányt.74 596-ban Thessalonikéig nyomultak előre az avar seregek,75 597-ben pedig Tornea (Tomi) városát ostromolták, s bár Priskos is a városhoz vonult, nem tudta áttörni az ostromgyűrűt. A következő év tavaszára már éhínség gyötörte az ostromlottakat, akiknek a kagán élelmet küldött -ezért hálából Priskos indiai fűszerekkel kedveskedett a kagánnak. Húsvét után szétváltak a csapatok, a visszavonuló bizánciakat üldöző avarok között azonban ragályos betegség tört ki, a kagánnak is „hét gyermeke esett mirigyduzzanat és valami tüzes forróságú lázroham betegségébe és egyetlen nap alatt mind be is fejezte életét."76 A tizenkét napos gyász elteltével megegyezett a kagán a bizánci követtel, hogy a jövőben a Duna lesz a határ a rómaiak és az avarok között, csak a szlávok ellen szabad átúsztatni a folyón, s megnövelték az avaroknak fizetendő év-pénz összegét is. De már 599-ben meg is szegték ezt a szerződést a bizánciak. Két sereggel indultak az avarok ellen, melyek SingidunumnaX (Belgrád) egyesültek, majd onnan Viminaciumhoz (Kostolac) vonultak. Közben a kagán is átkelt a Dunán, s a bizánci területet dúlta, négy, még életben maradt fiára bízva a dunai átkelők védelmét. A bizánci főerők azonban egyetlen lendületes ellentámadással átkeltek a Dunán és avar területen mérkőztek meg ellenfelükkel. Rövid Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 155 időközö k elteltével ötször csap 1! -a harmadiknál a kagán fiai is odavesztek, vjgul már a Tiszánál folytak a harcok. Priskos több ezer avar, szláv és más barbár fogollyal, győzedelmesen tért vissza.77 A sorozatos, súlyos vereségek ellenére volt annyi lélekjelenléte az avar kagánnak, hogy követét még időben, a győzelem hírével érkező bizánci hírnök előtt elküldje a császárhoz, s elérje, hogy a császár -a fenyegetőzésektől megfélemlítve - a foglyok szabadon engedését rendelje el. S még ebben az évben, ősszel - Az Agilulf király által küldött langobard hajóácsok segítségével épített hajókon - elfoglak^, Viminacium előtt azt a szigetet, ahonnan a bizánciak offenzívajukat vezették.78 602-ben ismét az avarok és szlávok ellen indultak a bizánci csapatok, amikor - valószínűleg a színleg átpártolt avar egységek felbúj tására - a bizánci katonák fellázadtak hadvezérük, Petros ellen, s Phokas századost emelték pajzsra, majd visszafordultak Bizáncba, hogy Maurikios császárt is megdöntsék. Amikor a perzsa király, Chosroés hírül vette, hogy Maurikiost fiaival együtt legyilkolták, felbontotta a békét, újra Bizánc ellen fordult. Nem tétlenkedett azonban Bizánc többi ellenfele sem. Az avarok Thrá-kiát dúlták, a langobardok pedig az avar kagán által küldött szlávokkal együtt Bizánc itáliai birtokaira törtek be. Hiába emelte meg Phokas az avarok évjára-dékát, hogy csak a perzsa frontra koncentrálhasson, az avarok támogatását élvező szlávok a következő évben már Bizánc második legnagyobb városa, Thes-saloniké alatt álltak. S bár 610-től már Hérakleios az új császár, a perzsákkal ő sem tudott békét kötni, így az avarok akadálytalanul garázdákodhattak a Balkán bizánci városait dúlva. 614-618 között Naissus (Nis), Serdica (Szófia) bevétele után ismételten megkísérelték Thessalonikét ostrommal bevenni, de a város sikerrel ellenállt - egyetlen eredmény a foglyok nagy tömege volt, akiket magukkal vittek és Pannoniában telepítettek le.79 623-ban maga a császár is majdnem a Hosszú Falakig elhatoló avarok fogságába esett, s a következő évben indított perzsa hadjárata előtt csak úgy tudta országát biztonságban hagyni, ha saját törvénytelen fiát és több főember gyermekét a kagánnak túszként hátrahagyta.80 A perzsa seregek sokáig ügyesen elkerülték a bizánciakkal való összeütközést, majd pedig, felvéve az avar kagánnal a kapcsolatot, 626 nyarán váratlanul összehangolt támadást indítottak Konstantinápoly ellen. Bizánc összeomlása elkerülhetetlennek látszott, mégis az ostromlók ellátási nehézségei, a fokozódó éhínség és a városvédők kitartó ellenállása következtében - hiába vettek részt az ostromban a gyalogos és vízi harcban edzett szláv és gepida segédcsapatain kívül a kagán saját elit egységei is - a támadás aug. 7-re összeomlott. Ezzel összeomlott az avarok harci tekintélye mind alattvalóik, mind pedig a bizánciak szemében.81 Ettől kezdve soha többé nem támadtak fegyverrel Bizáncra és nem lépték át dél felé a Dunát. Érdeklődésük végérvényesen nyugat felé fordult. Az avarok kárpát-medencei letelepedésük előtt „futó ismeretséget" kötöttek már Nyugat-Európa germán népeivel, a 6. század utolsó évtizedétől azonban megsokasodnak azok a híradások, melyek a nyugati, délnyugati szomszédok, Dalmácia, Istria, Itália illetőleg az Alpok vidékének lakói ellen irányuló támadásokról szóltak.82 592 táján még vereséget mért I. Tassilo, bajor herceg az országába betörő szlávokra, de 595-96 körül a fegyvertényt újra megismételni akaró kétezer bajor harcos már a szlávok segítségére siető avar kagán áldozatául esett. Ugyancsak 596-ban, most már Pannoniából kiindulva hatoltak be az avarok Thüringiába és igen súlyos harcokat vívtak a frankokkal. Csak miután Brunichild királynő elegendő pénzajándékot adott, tértek vissza saját országukba. A béke egyik feltétele lehetett, hogy az Alpokba behatoló és letelepülni szándékozó szlávok ellen ne fogjanak fegyvert. Valószínűleg nem véletlen, hogy ugyanekkor újították meg a békeszerződést Agilulf, langobard király-lyal is.83 így amikor Itália exarchusa, Callinicus bizánci vezér fogságba ejtette és Ravennába vitte Agilulf leányát és férjét, 603-ban a kagán által küldött szláv segédcsapatok segítségével tudták a langobardok városaikat visszafoglalni, majd az előkelő foglyokat is visszakapni.84 Az ezután kötött örök békeszerződés értelmében a langobardok is résztvettek a bizánci fennhatóság alá tartozó Istria (mely ekkor még jóval nagyobb területet jelölt) elleni avar-szláv invázióban.85 610-611 táján a szlávok egy csoportja a bajor határvidéken, Aguntumnal (Lienz) vereséget mért Garibald bajor hercegre, de a bajorok utóbb visszaszerezték a zsákmányt és kiűzték a szlávokat országukból.86 Ugyanezidőtájt, esetleg néhány évvel később, maguk az avarok is harcoltak a nyugati határnál, Friaul langobard hercegségben. Friaul fejedelme, Gisoulf merészen ellenállt és oda is veszett a csatában, felesége, Romiida pedig bezárkózott a fővárosba, Forum Iulii (Cividale) falai mögé. A kagán csellel mégis behatolt, a várost felégette, lakóit Pannoniába hurcolta, akik közül csak kevesen tudtak később hazatérni, mint pl. a langobard krónika szerzőjének, Paulus Diaconusnak a dédapja.87 623 táján I. Dagobert frank király aktív keleti politikába kezdett. Ennek első lépéseként egy Samo nevű fegyver(?)kereskedőt több társával együtt a vinedi (vend) szlávokhoz küldött, hogy azokat az avarok ellen bujtogassák fel. Miután e szlávok, akik az avarok seregében befulcusként, azaz egyfajta előőrsként szolgáltak, a sikertelen konstantinápolyi ostrom után önbizalmat vesztett avaroktól függetlenné váltak, a harcban oly vitéznek mutatkozó Samot választották meg királyuknak, aki ezután 35 évig uralkodott még felettük. Sikeresen védte meg önállóságát 631-ben Dagobert ellenében is, mert bár a langobardok és az alemannok kisebb győzelmeket értek el a karantán 156 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor e* .7 hnrai középkor története Nagykanizsán és környékén szlávokka l szemben, ő Wogastisburg (Csehországban, az Eger völgyében?) várába zárkózva ellen tudott állni. Országának, pontosabban fogalmazva törzsszövetségének kiterjedése nem pontosan ismert, valahol az avarok és a bajorok, alemannok törzsterülete között, az Elbától a Karavankákig terült el.88 A 626. évi sikertelen hadjárat a kaganátus belsejében is belpolitikai válságot idézett elő. Az avarok alattvalóiként a Kárpátoktól keletre élő bulgárok ugyanis maguknak követelték a kagáni címet - a harcokban azonban alulmaradtak, a Kárpát-medence avar uralom alatt maradt. A bolgárok egy csoportja, hogy a megtorlást elkerülje, nyugatra, a bajorokhoz menekült. I. Dagobert előbb befogadta őket, majd parancsot adott, hogy egy éjszaka az összes bulgár családot gyilkolják le. Akik megmenekültek, Alciocus vezetésével in marcha Winedorum, azaz a vend szlávokhoz menekültek, majd onnan tovább délre, s végül a 7. század utolsó harmadában Beneventum lan-gobard hercegségben telepedtek le.89 A Feketetenger északi partvidékén és Ukrajna területén azonban e harcok következtében szabadultak meg a bolgárok az avar függőségtől s jött létre a független ono-gur-bolgár birodalom, Kuvrát (Kobrát) fejedelem vezetésével. 634-635 táján „legitimálták" az új államalakulatot, azaz szövetséget kötöttek Hérakleios császárral is.90 Az avar kaganátus saját törzsterületére, a Kárpátmedencére szorult vissza. Békésebb évek, évtizedek következtek. A konszolidációt pedig csak tovább erősítette, hogy azok az onogur-bolgár törzstöredékek, amelyek Kuvrát halála után (669) a rájuk törő kazárok elől elmenekültek, Kuvrát egyik fia, Kuber vezetésével részben Pannoniában települtek le. Bár Kuber később kíséretével Thessaloniké környékére települt át, a vele menekültek nagyrészt itt maradtak.91 Az újra megszilárdult avar kaganátus a század végére némileg még területileg is gyarapodott. 680 táján megtámadták és lerombolták Lauriacum (Lorch) városát, s feltehetően Samo volt „államának" területét is bekebelezve - de volt alattvalóikat, a vend-szlá-vokat legalábbis függő viszonyba kényszerítve - a nyugati határt az Enns folyóig tolták ki. Ezt fogadták el a frankok is, amikor 692-ben békét kötöttek az avarokkal. 696-704 között az avarok az Enns két partján még a bajorok földjeit dúlták, de ez már csak amolyan utóvédharc lehetett, a gyepű kialakításával járó „gyakorlati tennivalókat" végezték el.92 Az avar betelepülés első fázisában Nagykanizsa környékén még nem szálltak meg az avarok, hiszen, mint azt a történeti adatok is jelzik, érdeklődésük ekkor dél, délkelet felé, a nomád életformának inkább megfelelő Skythia Minor (Dobrudzsa) felé irányult. Csak a 6. század utolsó évtizedében, főként a Tiszánál elszenvedett vereség után fordultak délnyugat, nyugat felé. Az Isztria, Friaul, Itália és az Alpok felé vezetett hadjáratoknál részben a Dráva-Száva közti római hadi u^kat, részben azonban már valószínűleg a vidékünket is átszelő nagy Adria-Kijev útvonalat vehették igénybe. A 7. század elején, első felében létesített települést vagy temetőt Nagykanizsa környékén a régészeti terepbejárások és az ásatások révén mintegy 20 lelőhelyről ismerünk (2. térkép). A korszak településmaradványait jelző kerámiatöredékek közül elsősorban az ún. prágai típusú kerámia szignifikáns. Ez a kerámia a 6—7. században a Kárpát-medence északi peremterületén, az Elbától Kijev környékéig élő szláv lakosságra jellemző.93 Meghatározó edényformája az erős vállú, szűk aljú, tojásdad - s gyakran aszimmetrikus -fazék, melynek pereme szinte függőlegesen áll. A kézzel formált, legfeljebb a felső harmadában korongon utánsimított, díszítetlen edényt ezen a vidéken tört cseréppel és kaviccsal, leggyakrabban azonban mésztartalmú anyaggal (tört kagyló- vagy csigahéj) soványított agyagból készítették. Az égetés közepes, a mésztartalmú soványítóanyag miatt gyakran lyukacsos felületű edények igen jellemző színárnyalatúak, pirosasbarna-sárgásbarna színűek. A 7. század közepe tájától egyre gyakrabban díszítették ezt a kerámiát is vízszintes ill. zeg-zug vagy hullámvonal alakú, bekarcolt vonalkötegekkel. A településeken és a temetőkben a prágai típusú kerámia mellett homokkal vagy tört kaviccsal soványított, szürkés- vagy vörösesbarnára, ill. feketésszürkére égetett, kézi korongo-lású, vízszintes- ill. hullámvonalköteggel díszített edények is előkerültek, melyek általánosan elterjedt kerámiatípusai az avar törzsterület településeinek is.94 A két kerámiafajta együttes előkerülése azt jelzi, hogy a településeket egy kevert avar-szláv népesség hozhatta létre (4-5. tábla). Ilyen települések maradványait ismerjük Nagykanizsától nyugatra Szepetnek-Bánfapusztáról95 és Eszteregnyéről,96 a falutól délkeletre, a műút melletti dombon elterülő telepről. Nagykanizsa területén a Magyar utcai kertek alján97 és az Inkey-sírkápolná-nál98 lokalizálható egy-egy kisebb telepmaradvány. A Principális (Kanizsa) csatorna völgyében észak felé haladva Zalaszentbalázs közepén, a Tsz-istállóknal" ill. a ''Tót Mihálok réttyén'',100 és Hahóton, a Sárkányszigetre vezető dűlőút mentén101 található egy-egy kisebb településre utaló nyom. Nagykanizsától keletre, szinte a hajdani hadi útra fűződve helyezkednek el a települések: Nagyrécsén, a vasútállomástól északra,102 Zalaszentjakabon a Rózsavízi-dűlőben,103 majd ettől délre Miháldon és Sandon (két helyen is),104 tovább kelet felé Galambokon a falutól keletre ugyancsak két helyen,105 és Zalakaroson, a garabonci homokbánya helyén.106 A kisbalatoni leletmentő ásatások hoztak napvilágra Balatonmagyaród-Kiskányavári dűlőben egy kisebb 7-8. századi településrészt, ahol szabálytalan alakú munkagödrök, földbe vájt ólak mellett szabadba épített kemence maradványai kerültek elő. A tele- 2. tábla: — Korai avar kor. Bronzlemezből készült övgarnitúra Kehida-Központi Tsz major 67/A sírból. i 5 8 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 3. tábla: - Korai avar kor. i = Ezüst fülkarikapár Kehida-Központi Tsz major 56. sírból, 2-3 = Ezüst gyűrű és fülkarika részlete Zalakomár-Lesvári-dűlő 458. sírból, 4 = Ezüst gyűrű Zalakomár-Lesvári-dűlő 378. sírból. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 159 4. tábla: - Agyagedények korai avar csontvázas sírokból, Zalakomár. 1 = 335. sír, 2 = 351. sír, 3 = 446. sír, 4 = 494. sír. i6o Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén pülés kerámiatöredékei és konyhai hulladékai (állatcsontok) között volt egy vasolvasztó kemence fuvóka-cső-darabja és egy öntőminta-töredék is.107 Balaton-magyaród-Hídvégpuszta, déli rév lelőhelyen pedig egy nagyobb, 4x4 m-es, félig földbe mélyített lakóházra, valószínűleg egy magányos halásztanyára bukkantunk. A belőle előkerült kerámiaanyag a 7. század elejére, első felére keltezhető s a rekonstruálható edényformák alapján elképzelhetjük egy korabeli háztartás edénykészletét.108 A szerencsés véletlennek köszönhetően az utóbbi években két 7. századi temető is ismertté vált térségünkben. Az egyiknek Zalakomár-Lesvári-dűlőben egy heves nyári zápor okozta vízmosás segített felszínre kerülni,109 a másikat pedig rókakölykök után ásva találták meg Kehida-Központi Tsz-majorban a falu lakói.110 A múzeumba történt bejelentés után mindkét helyen ásatást végeztünk. Mindkét temetőben a 7. század után a 9. században is temetkeztek (erről ld. később), a halottakat pedig részben - szláv szokásnak megfelelően - elhamvasztották, részben -koporsóba temetve - elkorhasztották. Hasonló módon temették el a halottakat a harmadik, Zala megyében ismertté vált temetőben, a Zala völgyében fekvő Pókaszepetken is.111 Ez a sajátos, birituális temetkezési mód a zalai temetőket az avar törzsterület többi temetőjétől - jól körülhatárolható, külön csoportként - elkülöníti. A 7. századi zalai temetkezéseket összefoglalóan a következőképpen jellemezhetjük: A hamvasztásos temetkezések a temetőn belül külön csoport(ok)at alkotnak. A hamvakat többféle módon temették el: a) urnában, b) kisméretű, négyszögletes gödörben, c) a korhasztásos sírokéval azonos méretű sírgödörben teljesen, vagy csak részlegesen elhamvasztva a halottat, d) a korhasztva eltemetett mellé, annak sírgödrébe urnában, vagy anélkül, egy kupacba rakva a hamvakat. Az utóbbi két típusú temetkezés a korhasztásos (csontvázas) temetkezések csoportján belül találhatók meg, míg alkalmanként a hamvasztva eltemettek csoportjában is ástak korhasztásos temetkezés számára sírgödröt. Az elhunytakat felöltöztetve égették el, amire a hamvak között talált összeégett gyöngyök, bronz csatok stb. utalnak, de előfordult az is, hogy a viseleti tárgyakat - ruházatot (?) - a hamvasztás után, külön tették a sírba. Többször a túlvilági útra adott élelmet tartalmazó edényt is a máglyára tették, aminek összetört cserepeit ugyancsak megtaláljuk a hamvak között. A hamvasztást feltehetően a temető területén végezték el, egy máglyahelyként interpretálható átégett foltot meg is találtunk Zalakomárban. E 7. századi hamvasztásos sírokra jellemző még, hogy a kalcinálódott csontok viszonylag nagy méretűek, azaz a hamvasztás nem volt tökéletes. A korhasztásos (csontvázas) temetkezések sírgödre mindegyik temetőben Ny-K (ritkábban K-Ny) tájolású. A fegyveres síroknál gyakori, hogy az elhunyt harcos lova (lovai) is a gazda mellé van(nak) temetve, néha vele azonos sírgödörben, a halottól egy deszkafallal elválasztva (Kehida, Pókaszepetk), gyakrabban azonban külön sírgödörben, amelyet a halott sírjával azonos tengelyben a lábvégnél (Kehida), vagy a fej mögött (Zalakomár, Pókaszepetk) ástak meg. Néha a temető szélén magányos lósírokat is találunk (Zalakomár). A lovat felszerszámozva, zabiával, kengyelekkel, nyereggel temették el, nem ritkán azonban kivették a ló pofájából a zablát, vagy pedig a ló mellé tették a felszerelést. Általában az egész lovat eltemették, néha azonban csak részlegesen, megnyúzva és kitömve temették el a lovat - de ilyenkor is felszerszámoz-ták.112 Feltűnő, hogy e temetők népességénél csak igen ritkán díszítették a lószerszámot (nemes)fém véretekkel. Csak e vidékre jellemző temetési szokás, hogy a hasára fektetett ló farára agyagedényt tettek, holott a harcos is megkapta útravaló folyadékát egy edényben vagy egy kis vaspántos favödörben.113 A férfiak sírjában gyakori a fegyver, leginkább a lándzsa vagy kopja - de nem ritka az egyélű kard vagy szablya sem. íjat ritkábban találni a sírban, de lehet, hogy csak azért, mert ritkán készítették a merevítő részeket csontból - hiszen majd minden sírból kerül elő nyéltüskés, vagy köpűs felerősítésű nyílhegy, sokszor egész köteggel. Néhány sírban harci balta és vas dudorral díszített pajzs (Pókaszepetk) is volt. A sírok mellékletei alapján szinte megelevenedik előttünk az az avar harcos, akit Maurikios császár így írt le: „Fegyverzetük bőrvért, kard, íj és kopja s így a harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert visel, vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak és, amint a szükség megkívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják."114 A ruházatukat összefogó övet egyszerű vas, vagy ún. bizánci öntött bronzcsattal fogták össze, amit ritkán még egyéb fém véretekkel is díszítettek. Ezek ezüstlemezből, vagy ezüsttel bevont bronz lemezből készültek, s préselt geometrikus (2. tábla) vagy figurális (fantázialények) motívumokkal voltak ellátva. Több sírban bajor-alemann vagy észak-itáliai eredetű, a 7. század közepéről, második feléből való ezüst- és rézberakásos, niello-díszes vas vagy öntött bronz övgarnitúrák voltak. Az övet sokszor nem csatolták fel az elhunyt derekára, hanem melléje, esetleg felesége mellé tették a sírba. A zalai temetőkben igen gyakori a kettős sir, amikor az elhunyt férfi feleségét is ugyanazon sírgödörben, valószínűleg ugyanazon szertartás alkalmával korhasztásos vagy hamvasztásos módon - ld. a hamvasztásos temetkezések d) variánsát - temették el. Ez minden bizonnyal a szláv népeknél meglévő „özvegyáldozat" szokására vezethető vissza, amelyet egy 10. századi arab utazó így írt le: „Ha a halottnak három felesége volt, s az egyik azt állítja, hogy szerette őt, 5. tábla: - Urna és síredény korai avar hamvasztásos sírokból, Zalakomár. i =531. sír, 2 = 277. sír? 3 = 4J9- sítIÓ2 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén akkor vesz két fát és felállítja a sír mellett, majd a tetejükre keresztbe is tesz egy fát, amelynek közepére egy kötelet akaszt. Egyik végét egy széken állva a saját nyakára erősíti. Ekkor elveszik alóla a széket, s ő a nyakánál fogva felakasztva marad, amíg meg nem hal. Amikor meghalt, testét tűzbe vetik és elhamvasztják."115 Ez a közös sírkamra néha olyan nagyméretű, hogy még egy „hely" maradt benne a szolga (Kehida) vagy a ló (Kehida, Pókaszepetk) számára, többször azonban üresen hagyták (Zalakomár). A nők temetkezései a férfiakénál szerényebb kivitelűek. Szinte állandó „ékszer" a rovátkolt ón vagy ólom csövecskékből (ritkábban ezüst, vagy bronz lemezkékből) készített fejdísz (eredetileg valamilyen textildarabra, kendőre erősítették ezeket, amelyeket egyfajta kontydíszként viselhettek).116 Ezek a csövecskék férfiak sírjában is megtalálhatók, vagy az asszony ajándékaként (máskor ugyanis gyöngysort vagy fülbevalót tettek szerettük sírjába), vagy esetleg saját ruházatuk, nadrágjuk díszeként. A homlokpántra varrt, a halántéknál kétoldalt lecsüngő textil- vagy bőrpántokba fűzött, rovátkolt díszű, nagyméretű ezüst karikák, vagy félholdas alsó karikaívű, csillagos csüngőjű, esetleg kosaras díszű ezüst karikaékszerek szintén megtalálhatók, bár csak kevés asszony sírjában (3. tábla 1,3). Ugyanilyen ritka ékszer az ugyancsak ezüstből készült, poncolt, trébelt díszű, pajzsos fejű spirálgyűrű (3. tábla 2, 4) vagy a kürtös végű karperec. Ezzel szemben a színes bikonikus vagy szemes gyöngyökből fűzött nyaklánc - a néha közéjük illesztett bronz, ón vagy ólom lemezcsüngőkkel együtt - majd minden felnőtt nő sírjában megtalálható. A zalai temetők kitűnnek abban, hogy itt a sírok többségébe a túlvilági úthoz ételt (juh vagy kecske, sertés, baromfi csontjai, tojás maradványai) és italt (agyagedény vagy vas- ¡11. bronzlemez-pántos kis fa-vödör) tettek útravalóul a halott mellé. Az eddig megismert három 7. századi temető közös vonása az is, hogy viszonylag kicsinyek, 100-200 sírt foglalnak magukba. Ez megfelel annak, amit a települési viszonyaikról megismertünk: néhány nagycsalád által létrehozott, laza szerkezetű telepek.117 A temetők közösek abban is, ahogy a temetkezés helyét megválasztották: olyan helyre temetkeztek, ahol az agyagos felszínből egy-egy homoklencse a felszínre kibukott, s míg a korhasztásos sírokat a jó vízáteresztésű, a csontokat jó állapotban megőrző homokba ásták, a hamvakat az ezt körülvevő agyagos talajba temették el - ebbe ugyanis a szél nem tud úgy belekapni és a hamvakat a sírdögörből kifújni. Eltérnek viszont a temetők abban, hogy az eltemetettek valószínűleg nem voltak teljesen azonos jogál-lásúak. Zalakomárban ugyanis főként gyalogos, lándzsás, harci baltás harcosok alkották a közösséget, s csak vezetőiket temették el lóval, míg Kehidán és Pókaszepetken a lovas harcos sírja az általános, akit gyakran egyélű karddal, szablyával, csontmerevítős íjjal, pajzzsal és lándzsával temettek el. A 7. századi temetkezések jellemző vonásait áttekintve újfent megbizonyosodhatunk arról, hogy Nagykanizsán és tágabb környékén olyan kevert avar— szláv népesség élt, amely egymástól nem elkülönülve, külön telepeken élt és külön temetőkben temetkezett, hanem épp ellenkezőleg, közösen hozta létre településeit és közösen használta a temetkező helyeket is -bár mindkét népelem szuverén módon végig megőrizte életmódját, sajátos használati eszközeit, viseletének rá jellemző elemeit és saját temetkezési szokásait. Kérdés, kideríthető-e, meghatározható-e pontosabban honnan is származtak ezek az emberek? Van egy történeti forrásadatunk, amelyet eddig még nem említettem, pedig a benne leírtak szokat-lansága miatt méltán megérdemli figyelmünket. Ebben ugyanis arról a hadjáratról van szó, melyet az avarok - a korai avar korban egyetlen alkalommal -kelet felé vezettek. 602 nyarán a bizánciak ismét hadjáratot viseltek a szklavénok ellen. A szlávoknak a Duna bal partján fekvő országába hajókon keltek át, ahol sikeresen harcoltak és sok foglyot is ejtettek. A kagán, hogy szláv szövetségesei legalább az anták hátbatámadását (miként az 584-ben történt) elkerülhessék, „Apsichot kiküldte sereggel, hogy az anták népét elpusztítsa; ezek ugyanis (ekkor ismét) a bizánciak szövetségesei voltak."118 Apsich az előző év nyarán még az al-dunai Kataraktáknál táborozott egy nagy létszámú avar sereggel, s a rómaiakkal tárgyalt,119 s lehetséges, hogy vissza sem tért onnan, amikor a kagán parancsa elérte. A Duna mentén tovább haladva jutott el Apsich Dél-Oroszországba, ahol 602-603-ban megsemmisítette az anta nevű politikai szervezetet - méghozzá olyan alaposan, hogy a későbbiekben a források már nem is említették őket. Valószínű, hogy még tovább is a térségben maradt, s segítséget nyújtott a türkök ellen fellázadt tielö (ogur-bolgár) törzseknek. Feltehetően ez a segítségnyújtás az alapja annak a szövetségesi - vazallusi kapcsolatnak, amelyet majd csak az avarok hatalmának meggyengülése után, 634-635 táján számolt fel Kuvrát.120 Apsich visszatérésének útvonaláról nem maradt feljegyzés. Néhány későbbi forrás alapján (ld. alább) azonban erősen valószínűsíthető, hogy hazatéréskor - már csak a könnyű zsákmányszerzési lehetőség miatt is - útba ejtette az anták északi szomszédságában lakó du(d)lebek országát, s nagyszámú foglyot ejtve, a Vereckei hágón keresztül tért vissza szállásterületére. Bizonyos, alább ismertetésre kerülő adatok alapján úgy látszik, hogy ezek a du(d)leb-szláv „foglyok" - legalábbis túlnyomó részt - a Zala és a Mura közti területen települtek le, esetleg telepítették le őket. Kérdés ezek után, hogy 1) milyen alapon kötjük Apsich nevét vidékünkhöz, 2) milyen érvek szólnak még amellett, hogy a) Apsich foglyokat hozott maga- Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén I 6 3 va l a du(d)lebek országából - s nem más úton kerültek azok ide - illetve, hogy b) ezeket a du(d)lebek-et éppen a zalai dombvidékre telepítették. ad 1) Apsichról keveset tudunk, de neve többször előfordul a bizánci forrásokban. Lehetséges, hogy ugyanarról a személyről van szó, lehet, hogy több azonos nevűről, s az sem kizárt, hogy esetleg egy avar méltóságnév ez.121 Mindenesetre nem érdektelen, hogy neve már legelőször is Pannoniával együtt hangzott el. Ő az, akivel 570-571 táján Tiberius hadvezér Justinus császár nevében - avar főemberek, vagy a kagán fiainak túszul állítása ellenében - a letelepedés és béke kérdésében egyezkedett, s aki nyilvánvalóan a Pannoniára támasztott jogigényt fogalmazta meg akkor, amikor azt kérte, hogy a „rómaiak biztositsanak földet, ahol az avarok letelepedhetnek" - hallgatólagosan elismerve ezzel azt, hogy hiába is kötöttek a langobard királlyal, Albionnal Pannónia átadásáról szerződést, annak eredeti „tulajdonosa", a rómaiak beleegyezése nélkül a szerződés érvénytelen, s törvénytelenül birtokolják Pannoniát.122 A kérést Justinus akadékoskodása miatt csak később, amikor Tiberius már társuralkodó (caesar) lett, teljesítették, és kötötték meg a szerződést. Az ennek folytán kialakult jó viszonynak is köszönhető, hogy a kagán megengedte Tiberiusnak, hogy katonákat toborozzon a perzsák elleni hadjáratához, aki „az Alpokon túli népek közül a rajna-vidékiek legdere-kabbjait toborozta seregébe, ugyanígy az Alpokon innenieket, a massagetákat és más szkíta nemzetségek fiait, a Pannónia (kiemelés tőlem SzBM), Moesia, Illyrikum meg Isauria környékieket; ekként közel százötvenezer főnyi, kitűnő lovasokból álló csapatokra tett szert."123 S valószínűleg nem véletlen, hogy a perzsa fronton küzdő sereg vezetői között ismét feltűnt Apsich neve...124 Nem sokkal ezután újra találkozunk ezzel a névvel. Sirmium ostrománál ugyanis Apsich az, aki seregével a Dalmácia felőli, azaz a nyugati hídnál állt, s ment át a másik hídhoz, hogy Baján haderejéhez csatlakozzék. Mivel nevét korábban nem említették az ostromlók között, valószínű, hogy seregével csak az ostrom utolsó fázisában érkezett a város alá. S mivel a város nyugati oldalán jelent meg - csak Pannoniából, pontosabban a Dunántúl felől érkezhetett. Ha meglehetősen áttételesen is tehát, de Apsich és Pannónia neve mindhárom adatunkban találkozik egymással. Ennek alapján pedig megkockáztathatjuk annak feltevését, hogy Apsich szállásterülete - függetlenül attól, hogy ez a név személy- vagy méltóságnév volt - Pannoniában lehetett. Kérdés, hogy néhány régészeti jelenség, mint pl. a lovas temetkezésnek a zalai temetőkre is jellemző módja, vagy egyes tárgytípusnak - a hosszúfülű kengyel, a nádlevél alakú lándzsahegy, a rojtos végű ezüst lószerszámveretek, a D-alakú kardfüggesztő-fülek, az ezüst álcsatok stb. - túlsúlyban a Dunántúlon való előfordulása125 nincs-e összefüggésben azzal, hogy a Dunántúlon Apsich vezetésével megtelepült népcsoport esetleg az avarságnak egy származásában, kulturális kötődéseiben is jól körülírható, külön egységét alkotta. ad 2) A történetünkben felbukkanó „fogoly" du(d)lebekről mindösszesen a következő adatokat ismerjük. A Kijevi Évkönyvek (Povest'' Vremennyh Let) szerint „a dulebek a Bug mentén éltek, ahol ma a volynjanok." Majd tovább ezt olvashatjuk: „Ebben az időben voltak az óborok (= avarok) is, akik Iraklij (= Herakleios) császár ellen hadakoztak s majdnem elfogták.126 Ezek az óborok hadakoztak a slovenekkel, és erőszakoskodtak a duleb asszonyokkal, mert utazásain minden obron 5-6 duleb asszonyt fogott a taligája elé és így büszkélkedve húzatta magát röhögvén a sloveneken. Az óborok ugyanis magas termetűek és igen erősek voltak, úgyhogy senki sem ellenkezhetett velük, ezért igen elgőgösödtek és az Isten elveszte őket és elhaltak mind Isten haragjától és ma is megvan az orosz közmondás: elvesztek, mint az óborok, akiknek sem nemzetségük, sem ivadékuk nincsen."127 Mielőtt ezt a forrást elemezni kezdenénk - amelyről azonban annyit már most érdemes tudni, hogy ez az egyetlen forráshely, ahol a du(d)lebek ősi szálláshelyéről említés történik -, ismerjük meg a többi adatot is, amelyek az immár Pannoniába került du(d)lebekről szólnak, és további fontos információkat tartalmaznak. Német Lajos 860. évi birtokadományozási és megerősítő oklevelében ad Tudleipin említ egy salzburgi birtokot.128 Egy Arnulf nevére hamisított oklevél (891) alapján pedig nagyjából lokalizálhatjuk is ezt a birtokot. Eszerint in partibus Sclauini-ensibus vero in comitatu Dudleipa vocato in loco Rugi-nesfeld, sicut Chocil duxquondam inibi ad opus suum habere visus est et veluti Reginger in eodem comitatu iuxta aquam, que dicitur Knesaha, in beneficium habe-bat.129 A birtok neve szerepel még a 869-871 táján, Német Lajos informálására összeállított Conversio Bagoariorum et Carantanorumban is, ahol a szerző a MosaburglZalaváron lévő Keresztelő Szent János templomról szólva megjegyzi, hogy e városon kívül még több más hely mellett in Dudleipin is megtalálható ennek a védőszentnek a temploma.130 Dudleipin tehát a Mosaburg/Zalaváron székelő Kocel birtokkörzetébe tartozott, ahol a salzburgi egyházhoz tartozó templom állott. Miután a kutatók a Knesaha nevet általában a Gnas patakkal azonosítják (s semmi köze Kanizsa nevéhez!!),131 Dudleipinnek is ennek közelében, azaz valahol a Mura mentén kellett lennie, legvalószínűbben Radkersburg/Radgona körzetében.132 Ez a 9. századi írásos forrásokban többször is előforduló helynév tehát egyértelműen bizonyítja, hogy a Mura tájékán - s a régészeti adatok bizonyságaként e konkrét helynél és környékénél jóval nagyobb körzetben, a Zala és a Mura közti térségben - du(d)leb-szlávok éltek. A Dudleipa/Dudleipin/Tudleipin helynévben igen fontos nyelvtörténeti adat is megbújik: ennek 164 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén alapján rekonstruálható ugyanis e nép nevének eredeti hangalakja, mely dudleb volt. A keleti és délszláv nyelvekben a -dl- hangcsoport d-je még együttélésük idején asszimilálódott, s -/- lett (ld. a Kijevi Évkönyvek ''duleb'' népnevét), míg a nyugati szlávoknál továbbra is megmaradt az eredeti -dl- hangcsoport.133 A Pannoniába került du(d)lebek tehát őshazájukban, a Bug folyónál még a nyugati szlávok ágához tartozhattak. Ezt látszik alátámasztani az is, hogy a nyugati szlávok nagy csoportjára jellemző Prága-Korcak kultúra keleti határa éppen a du(d)lebek feltételezett szállásterületének keleti határával esik egybe.134 Nyugati szláv kapcsolatukat jelzi, hogy Dél-Csehor-szág területén, a Vlatava völgyében a 10. századból szintén említenek egy Dudleby nevű várat,135 illetőleg, hogy a 11. században Karintiában, a Spittal mellett is volt egy Dulieb nevű hely.136 A név csehországi előfordulása miatt Melich János még úgy is gondolta, hogy a pannóniai du(d)lebek azok közül szakadtak ki - habár ugyanő arra is felhívta a figyelmet, hogy a Dudleipin név szlovén is lehet, mivel az ószlovénben szintén -dl- volt még a mai -/- helyén.137 Az eredet kérdését eldöntendő érdemes tehát visszakanyarodnunk kiinduló forrásunkhoz, a Kijevi Évkönyvekhez. A Kijevi Évkönyvek szerint a dud(d)lebek Volhy-niában, a Búgnál laktak, az avarok ott támadták meg őket és erőszakoskodtak asszonyaikkal. Bár Váczy Péter úgy véli, hogy a forrás itt az anták ellen elkövetett önkényeskedésekről szól, maga is felhívja a figyelmet arra, hogy az Évkönyvekben az avarok kegyetlenségeiről mégis a du(d)lebekkel kapcsolatban történik említés.138 A Kijevi Évkönyvek szerkesztője a 11. században már semmit sem tudott az antákról, helyükön a Dnyeper-Dnyeszter-közben a tiverceket és uliceket említette. A du(d)lebek avar „hagyományának" kialakulásáról és írásba foglalásának körülményeiről Váczy Péter a következő szellemes gondolatmenetet fejti ki. Mint ismeretes, Methód és Konstantin (Cyrill) 866-ban Rasztiszláv morva fejedelem udvarából tanítványaival együtt útnak indult, hogy átkelve a Dunán, Konstantinápolyban felszenteltesse őket. Eközben megálltak Kocel mosaburg/zalavári székhelyén is. Kocel tisztelettel fogadta a térítő papokat, 50 tanítványt adott melléjük és maga is megtanulta a szláv írást. A Kocel által adott tanítványok között minden bizonnyal ott voltak a - Dudleipin/Dudleipa helynév alapján feltételezhető - du(d)lebek képviselői is. Megteremtődött tehát annak a lehetősége, hogy a térítő testvérek és a Mosaburgban létrehozott iskola megismerje a Mura-Zala-völgyi du(d)lebek történetét és ekkor még élő avar hagyományát. Ezt a hagyományt - már mint Methód szellemi örökségének részét - vitték magukkal a tanítványok, amikor előbb Morvaországba (879), majd onnan 885-886 táján, Methód halála után, Bulgáriába menekültek. A bulgár cár által kezdetben csak megtűrt Methód-tanítvá-nyok 893-894 körül kapták meg az engedélyt arra, hogy a fővárosban, Preslavban is tevékenykedjenek. Ez egyszeriben lendületet adott a szláv nyelvű - immár cirill írású - irodalom művelésének. Ők fordították itt le Nikephoros patriarcha rövid bizánci krónikáját is ószlávra - amelyet azután a Kijevi Évkönyvek szerkesztője is felhasznált.139 Időközben a du(d)lebek avar hagyománya - talán a tanító célzat következtében is - részben elhomályosult, részben pedig mondai elemekkel dúsult. Ilyen mondai elemként került az elbeszélésbe az, hogy a du(d)leb asszonyok az avarok szekerét vonták, vagy hogy az avarok óriások voltak.140 A mondává színeződött du(d)leb hagyományt minden valószínűség szerint csak Preslavban öntötték végleges, írásos formába. Erre következtethetünk az idézett rész utolsó mondata alapján, miszerint „elvesztek, mint az avarok, akiknek sem nemzetségük, sem ivadékuk nincsen." A Kijevi Évkönyvek írója ugyanis tévesen állítja erről a mondatról, hogy orosz közmondás. Váczy Péter világosan bebizonyította, hogy itt olyan egyházi eredetű szólással van dolgunk, amelynek még közvetlen forrása is kimutatható. Ez pedig egy levél, amelyet Nikolaos Mystikos, konstantinápolyi pátriárka a 10. század elején írt Si-meon, bulgár cárnak. Ebben a pátriárka arról igyekezett meggyőzni Simeont, hogy ne kísérelje meg Konstantinápoly ostromát, mert annak falai úgysem vehetők be, azt ugyanis az isteni gondviselés őrzi. Aki mégis megkísérli az ostromot, az halálnak halálával lakol. így jártak a perzsák, akiknek még a neve sem maradt fenn, s így az avarok is, akik „elvesztek, s népükből maradék sem létezik". Hasonlóan pusztultak el a szaracénok, közülük is csak néhányan kerültek vissza élve az otthonukba. A levél, amely nyilván a bolgár udvarban tevékenykedő egyháziak kezébe is elkerült, s tartalmát megismerhették, mély hatást gyakorolhatott rájuk. S amikor a du(d)lebek avar hagyományát írásba foglalták, önkéntelenül felidéződhetett a levél akkor még közszájon forgó azon mondata is, amely az avarok sorsára utalt, s ezt azután nem is késlekedtek az írásba belefoglalni.141 A du(d)lebek történetének mondává szépült-torzult avar epizódja tehát ilyen kalandos úton, a Pannoniába került du(d)lebek hagyományőrzése révén jutott vissza ősi hazájuk területére, Kijevbe, s öröklődött ránk az ott szerkesztett Évkönyvekben. A du(d)lebek avar hagyománya és Apsich 602. évi, anták elleni hadjárata közötti kapcsolat, s az így rekonstruált pannóniai du(d)leb történet valószínűségét még néhány régészeti érvvel is megtámogathatjuk. Az egyik az, hogy míg az anták anyagi műveltségével, az ún. Pen''kovka kultúra leletanyagával - egy sajátos, a korabeli nomád népek kulturális hagyományait a szlávval ötvöző emlékanyaggal - a Kárpátmedencében csak elszórtan, az avar temetők egy-egy sírjában találkozunk, s csak Erdélyben, mely a Kár- Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén I 6 5 páto k hágóin át közvetlenül határos vele, található meg ez a leletanyag összefüggőbb tömbben,142 addig a már többször emlegetett Prága-Korcak kultúra, amelynek jellegzetes kerámiája a Középső-Dnyepervidéktől és Volhyniától, azaz a du(d)lebek hazájától az Elbáig és délen a Dunáig terjedő hatalmas területen fellelhető (bár azon belül a kultúra lelőhelyei -feltehetően a kisebb törzsi egységeknek megfelelően - zártabb tömböket alkotnak, így a Bug-Dnyeper vidéktől nyugat felé a Vág, majd a Morava völgyében, a Cseh-medencében és az Elba-Saale közén),143 a Zala-Mura-köz településeinek és sírjainak is meghatározó leletanyagát szolgáltatja. Fontos momentum, hogy itt viszonylag zárt tömbben találhatók meg ennek a műveltségnek a karakterisztikus elemei (hamvasztásos temetkezés, tipikus kerámia stb.).144 Halvány nyomok utalnak arra is, hogy ezek a telepesek a Muraközben, Varazdin (Várasd) környékén -pl. az Ivanec melletti Vindija és Prelog (Perlak) lelőhelyeken - is létesítettek településeket.145 Másik régészeti érvként azt a jellegzetességet hangsúlyozhatnánk, hogy a Zala-Mura-közben lévő telepeket és temetőket az avarok a du(d)leb-szlávok-kal egyidőben és közösen létesítették, a telepeken mind a két etnikai elem sajátos kerámiája megtalálható, a temetők pedig birituálisak, s semmi nem utal arra, hogy akár egyik, akár másik etnikai elem már korábban megtelepült volna itt. Ez a közös és egyidejű felbukkanás pedig csak egy központi akarat megnyilvánulásaként, egy tudatos telepítési politika eredményeként értelmezhető - aminek a végrehajtására csak egy olyan nagyhatalmú, szabad térségekkel és „fo-goly"-telepesek tömegével rendelkező ember volt képes, mint pl. Apsich. S éppen e közös és egyidejű betelepülés miatt nem vizsgálhatjuk és elemezhetjük ezt a régészeti emlékanyagot úgy, hogy egy-egy részt kiszakítunk belőle, s pl. a szláv leletcsoportot különválasztva azt mondjuk róla, hogy az - mondjuk - az avarokhoz csapódott szláv segédcsapatok, esetleg a Cseh- és Morva-medencéből leszivárgott du(d)leb szlávok emlékanyaga (ahogy Melich János vélte). Hiszen ebben az esetben sokkal heterogénebb és szerteágazóbb kulturális kapcsolatokat mutató, eltérő időben, s gyakran saját, önálló telepeket és temetőket is létesítő népesség régészeti hagyatékát kellene itt megtalálnunk. De nem téveszthet meg bennünket az sem, hogy pl. a hamvasztásos temetkezés zalai temetőkben megfigyelt bizonyos formái - főként az a) és b) variáns -, hasonlóan a kerámiánál megfigyelt közös vonásokhoz, a prágai kultúra egész területére jellemzőek.146 Véleményem szerint ezek a hasonlóságok sokkal inkább a - később is fenntartott - rokonság, mint a zalai du(d)lebek cseh- és morva-medencei eredetének bizonyítékai. Amellett, ha a du(d)lebek történetének avar epizódja valamely morva vagy cseh törzsre vonatkozott volna (akik egyébként legalább úgy szenvedtek az avaroktól, ld. Fredegar elbeszélését a vinidekről), 147 akkor azt a lejegyzéskor minden bizonnyal megörökítették volna - hiszen a Methód-tanítványok nagy része éppen a morvák közül került ki.148 Végül pedig a du(d)lebek jogállásáról, mint „fo-goly"-telepesekről. A korai avar történelem fenti, vázlatos áttekintéséből is kiviláglik, de a korabeli forrásoknak is egyik legszokványosabb fordulata, hogy az avar hadjáratok „zsákmányának" egyik fontos, megbecsült része - gazdaságuk, társadalmuk „nomád feudális" jellege miatt - éppen a fogoly volt. Az avarok, akik más steppei nomádokhoz hasonlóan, egy sajátos szimbiózisban, kölcsönös haszonra alapozott kapcsolatban éltek korábbi szálláshelyeiken a városlakó - földműves, kézműves, kereskedő - rétegekkel, és élvezték a csak általuk nyújtható „szolgáltatásokat", a kárpát-medencei új szállásterületen, éppen a korábban átvonult néphullámok pusztításának köszönhetően, immár fájdalmasan nélkülözték ezeket. Ezért tehát nekik kellett - szinte a semmiből -újra megteremteni ezt a réteget, hogy gazdaságuk működésének egyensúlyát biztosítsák. Ezt pedig új hazájukban csak fogolyszerzéssel, az „agyelszívás" e kezdetleges módszerével tudták biztosítani. Foglyaik tehát nem hagyományos értelemben vett foglyok, „őreikkel" - miként a zalai példák mutatják - közös településeken élhettek, össze is házasodhattak s megőrizhették saját hagyományaikat, temetkezési szokásaikat is. Feladatuk képességeiknek és az igényeknek megfelelően eltérő lehetett. A zalaiak esetében az addig még lakatlan és a nomád életformára alkalmatlan terület megművelése, hasznosítása, azaz a földművelés és a belterjes állattartás, alkalmanként pedig - más szláv segédcsapathoz hasonlóan - beful-cusként,149 a Dalmácia, Istria, Itália, Friaul és a bajor-frank területek ellen éppen ekkortájt megszaporodó zsákmányszerző, fosztogató hadjáratokban való részvétel lehetett a fő feladatuk, ami később az avar kaganátus életében történt jelentős változásokat követően ezen a stratégiailag fontos területen kiegészülhetett a határvédelem új feladatával. Más lehetett a funkciója azoknak a településeknek, melyek tájegységünk keleti szomszédságában jöttek létre. Ezek lakosai is túlnyomórészt „foglyok" voltak, de ők inkább a kelet-római birodalom és az Alpok-vidék városaiból és villagazdaságaiból elhajtott polgárok, parasztok és iparosok,150 továbbá a helyi késő-antik erődökben, így pl. a Keszthely-Fenékpusztán meghúzódott romanizált lakosok közül lettek „verbuválva". Sajátos, a romanizált és keresztény kultúra jegyeit magán viselő anyagi műveltségük az ún. Keszthely-kultúra. Egyes elképzelések szerint e népcsoport vezető rétegének a temetkezései kerültek elő Fenékpuszta-Horreumnál, ezért azokat az 568-630 közötti időre kell keltezni.151 Kérdés azonban -ahogy már szóltam róla -, hogy reális-e ilyen gazdag romanizált, keresztény „fogoly" nemesi réteg meglé- Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén tét feltételezni éppen akkor, amikor az avarok történetük egyik legagresszívabb, rabló, hódító fázisát élik?152 Inkább az látszik valószínűnek, hogy ez az az időpont, amikor felszámolták az avarok annak a nemesi családnak még a maradék hatalmát is, mely a langobardok elvonulása után is helyben maradt, remélve, hogy az avar kaganátus keretei között is megleli majd számítását. Érdekes jelenség egyébként, hogy a „Keszthelyi-kultúra" hordozói, akiknek nagy temetői ismertek a fenékpusztai erődfalon kívül, továbbá Keszthely-Dobogón és Városi temetőben, Hévízen (Alsópáhokon),153 Lesencetomajon és Kéthe-/yen,154 nem, vagy alig érintkezett kulturálisan a Zala és a Mura közében letelepítettekkel, utóbbiak régészeti leletei között csak elvétve található meg azok egy-egy jellegzetes lelettárgya. A Zala és a Mura között élő avar-szláv népesség, kihasználva a vidék kedvező földrajzi fekvését, és az általuk is használt ősi adriai út hagyományos nyugati, délnyugati irányultságát, a kalandozások után is aktív kontaktusokat tartott az Alpok-vidék szlávjaival és rajtuk keresztül Észak-Itáliával ill. a bajor-alemann területekkel. A sírleletek tanúsága szerint ez a kapcsolat a 7. század utolsó harmadáig töretlen maradt. Ekkor azonban mindhárom eddig megismert temetőben abbahagyták a temetkezéseket, s ez történt -amennyire a települések kevésbé pontosan keltezhető kerámiája alapján megítélhető - a településeken is. Vidékünk valamely rejtélyes ok következtében - a régészeti leletek eddigi tanúsága szerint - mintegy 100 évig, a 8. század végéig, 9. század elejéig lakatlanná vált. A Zala-Mura közének elnéptelenedését látszólag semmiféle külső vagy belső ok nem indokolja. A 7. század második harmadától már a harci kürt is ritkábban harsant fel a kaganátusban, s a század végére nyugati szomszédaikkal is rendezték viszonyukat az avarok (ld. a határvonal kijelölését az Ennsnél 692-ben). Kérdés, hogy a Zala-Mura-köz elnéptelenedése egy újabb (írásos forrással végképp nem adatolt) áttelepítéssel magyarázható-e - esetleg a nyugati határszélhez közelebbi területre, határőr-funkcióban, vagy ellenkezőleg, a kaganátus törzsterületén belülre, mezőgazdasági ismereteiket kihasználva -, vagy pedig maguk települtek el, „szöktek meg" a nyugatabbra lakó rokon, szláv törzsekhez... Mindenesetre furcsa és szokatlan, hogy az egész 8. században egyetlen avar vonatkozású eseményről maradt feljegyzés, s ez éppen a Zala-Mura-közzel nyugatról szomszédos területet, a karantán-szlávok földjét érinti. Forrásunk, a Conversio szerint „nem sokkal később (azaz, hogy Samo a karantánok királya volt (kb. 658-ig)) kezdték a hunok (= avarok) ezeket a karantánokat ellenséges pártütés miatt (hostili sedi-tione) súlyosan szorongatni. Fejedelmük ekkor Bo-ruth volt, aki értesítette a bajorokat, hogy a hunok serege ellenük fog vonulni, és kérte, hogy jöjjenek segíteni neki. Azok sietve meg is jelentek, elűzték a hunokat és alávetették őket és hasonlómód szomszédaikat is a királynak való szolgálatra."155 Általánosan ezt az eseményt 741-743 tájára szokás keltezni, mivel 743-ban Odilo bajor herceg seregében - mellyel a karoling háznagyok, Karlmann és Pippin ellen harcolt, és a Lechnél vereséget szenvedett - már karan-tán segédcsapatok is voltak. Másrészt pedig kimutatták, hogy Samo államalakulata és Boruth dux között azért nem említ a Conversio más karantán fejedelmet, s vonja össze a történetet a valóságosnál rövidebb időre, mert összefoglalásához nem Fredegar krónikáját, hanem I. Dagobert gestáját használta.156 Mindezen eredményeket tiszteletben tartva kérdésként merül fel mégis - éppen a zalai avar-szláv népesség titokzatos eltűnése miatt -, hogy vajon a karantánok „ellenséges pártütése" mögött nem éppen e „szökevények" befogadása rejlik-e? S ebben az esetben nem tételezhető-e fel, hogy míg ebben az első mondatban említett „súlyos szorongatás" valóban nem sokkal Samo halála után, valamikor a 7. század utolsó harmadában történt - amikor az avarok Lorch városát is feldúlták és az Ennsig tolták ki a nyugati avar határt - az e mondat után leírtak már valóban a rekonstruált későbbi időre vonatkoznak, s ennek oka talán nem is az avarok támadása volt. A fent előadott történet szerint ugyanis - ha tehát az nem két különböző eseményt foglalt egybe - a bajorok kivételével a többi szereplő a ballépések sorozatát követte el. Kezdődik mindez azzal, hogy a 8. század közepén, amikor már fél évszázada elült a csatazaj az avarok összes határánál, egyszercsak minden előzmény nélkül, furcsán, érthetetlen módon ellenséges seditio (= viszály, pártütés, zendülés) tört ki a karantánoknál, mégpedig a félelmetes szomszéddal, az avarokkal szemben. Majd pedig, nem elég, hogy magukra vonták az avarok haragját, s azok „súlyos szorongatását", nyomban elkövették a következő ballépést is: a bajorokhoz fordultak segítségért, akikről pedig tudhatták, hogy legalább annyira veszélyeztetik függetlenségüket, mint az avarok. De az avarok sem viselkedtek érthetőbben: előbb haddal indultak Boruth ellen, hogy ismeretlen ok miatti pártütéséért megleckéztessék őt és népét, majd pedig hagyták magukat a bajor seregektől elkergetni, s - ami a legszokatlanabb -, ez a maga legyőzhetetlenségében még mindig hívő, félelmetes hírével még fél évszázad múlva is egész Nyugat-Európát Nagy Károly zászlaja alá tömörítő avar sereg nemcsak hagyta, hogy elkergessék, de később is megtorlatlanul hagyta ezt a szégyent, holott akár már Odilo 743. évi vereségét kihasználhatták volna arra, hogy karantán - s „szökött" du(d)leb - alattvalóik feletti hatalmukat visszaállítsák. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 2. térkép Az avar kor lelőhelyei Nagykanizsán és környékén (7. század) Település 1.1. Balatonmagyaród-Kiskányavár 1.2. Balatonmagyaród-Hídvégpuszta, déli rév 2.1. Eszteregnye 3.1.-2. Galambok 5.1. Hahót 11. Miháld 12.1, Nagykanizsa-Magyar utcai kertek alja 12.2. Nagykanizsa-Inkey sírkápolna 13.1. Nagyrécse-vasútállomás 15.1.-2. Sand 16.1. Szepetnek-Bánfapuszta 17.1. Zalakaros-garabonci homokbánya 19.1. Zalaszentbalázs-TSz istállók 19.2. Zalaszentbalázs-,,Tót Mihálok réttye" 20.1. Zalaszentjakab-Rózsavizi dűlő O Temető 4.1. Gyenesdiás-Alsógyenes 6.1. Hévíz (Alsópáhok) 7.1. Kehida-Központi TSz major 8.1. Keszthely-Fenékpuszta, horreum 8.2. Keszthely-Dobogó 8.3. Keszthely-városi temető 9.1. Kéthely 10.1. Lesencetomaj 14.1. Pókaszepetk-Petőfi (Avar) utca 18.1. Zalakomár-Lesvári dűlő i68 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén III. KAROLING KOR i. Korai időszak A 8. század utolsó harmadától kezdődően előbb csak szemlélői, később aktív résztvevői, végül szenvedő alanyai lesznek az avarok annak a történeti eseménysornak, amelyet a történetírás a Karoling-birodalom születésének nevez. A Merowing-királyság nagyhatalmú urának, Aust-rasia major domusának (palotanagyának), Heristali Pippinnék a fattyú fia, Martell (Kalapács) Károly alapította azt a dinasztiát, mely előbb a részeire szétesett frank királyságot egyesítette, majd hódításaival hatalmas birodalommá építette ki. Utóbbi feladatot Károly, a későbbi forrásokban Nagy Károlynak (Ca-rolus Magnus, Charlemagne) nevezett unokája végezte el, aki apja, Pippin művét, a dinasztia először királlyá felkent tagjának országépítő munkáját 768-ban előbb mint társuralkodó, majd testvére, Karlo-man hamarost bekövetkezett halála után, 771-től mint egyeduralkodó folytatta és 43 évig tartó uralkodása alatt hatalmas birodalom megteremtésével koronázta meg. Hosszú élete szinte szakadatlan háborúkkal telt el, melyeket a szászokkal, langobardokkal, szaracénokkal (arabokkal) és az avarokkal vívott. 772-ben sikeres hadjáratot vezetett a szászok ellen, majd a következő évben a langobardok itáliai királysága ellen is, ami után felvette a „langobardok királya és a rómaiak patríciusa" címet. 775-ben újra a fellázadt szászokkal hadakozott, az év végén azonban már a hasonlóképpen lázongó langobardok ellen fordult. Utóbbiak vezetőinek egy része, az elszenvedett vereség után az avarokhoz menekült 776-ban. Amikor 778-ban a szaracénoktól csúfos vereséget szenvedett, mind a szászok, mind a langobardok ellene fordultak. Nagy Károly, mielőtt újra a szászok ellen indulna, a mögöttük élő szláv törzsekkel próbált egyezkedni, akik azonban részben avar fennhatóság alatt álltak, ezért a keletkezett súrlódások miatt először került sor Lippsringben, Paderborn mellett az avar kagán követei és a frank király között béketárgyalásokra. A szász fronton 785-ben állt be fordulat: Widukind, a lázadók vezére is keresztvíz alá hajtotta a fejét. Az avarok, megérezve, hogy Nagy Károly előbb-utóbb az ő erejüket is próbára teszi, már 783-ban megerősítették a határőrséget az Ennsnél. S valóban, már 787-ben közvetlen határ jött létre közöttük, amikor Károly megszállta és alávetette az addig még viszonylag független bajor hercegséget is. Tassilo felesége, az utolsó langobard király, Desiderius leánya, Liutberga 788-ban hiába próbált egy koalíciót létrehozni avar-langobard-bizánci részvétellel, már elkésett. Nagy Károlynak sikerült a bajor nemességet megosztani. A frankbarát párt túlsúlyba kerülve őt választotta királyává. Károly seregei még ebben az évben átlépték az avar határt is, az Ybbs folyónál, majd a Dunánál is megütköztek az avarokkal, de azok ekkor még visszafordulásra késztették őket. Károly azonban 790-ben a nyílt támadás jeleként olyan határkövetelésekkel lépett fel, amelyeket az avarok kénytelenek voltak elutasítani. A „szent háborúra" nem kellett már sokáig várni.157 791 őszén Nagy Károly hatalmas, összehangolt támadást indított az avar kaganátus ellen. Egyik seregszárnya, melyet Pippin nevű fia Itáliából küldött, augusztus végén a Júliai Alpokon keresztül támadott, mintegy elterelő hadműveletként. A fő sereg azonban Regensburgban gyülekezett. Amikor megérkezett a hír a déli sereg sikeréről, szeptemberben megindult itt is a hadi gépezet. A frank, alemann, szász, thüring, bajor harcosokból verbuválódott hatalmas sereg megindult a Duna két partján és a bajor flottával magán a Dunán is, kelet felé. Az avarok azonban elkerülték a döntő összecsapást, s a felperzselt föld taktikáját alkalmazva, a kutakat megmérgezve egyre hátrább vonultak, mígnem Károly serege, az állatok tömeges elhullása és a különböző betegségek miatt Győr-Gönyű tájáig eljutva, kénytelen nem volt magától visszafordulni. A Rába mentén Savaria (Szombathely) irányában vonult vissza és november elejére már az Ennshez is ért.158 Nagy Károly kétes sikerű hadjáratának hírére a szászoknál újra lázadás tört ki, ezért 792-793-ban ismét az ottani hadszíntérre volt kénytelen utazni. Károly - maga is elégedetelen lévén eredményével -egy jobban előkészített hadjáratot tervezett a következő évre s el is rendelte egy dunai ponton-híd, továbbá a Duna és Majna között egy csatorna építését, hogy legközelebb az utánpótlás már ne okozzon gondot. A 791. évi hadjárat azonban az avar kaganátuban is - már valószínűleg korábban is meglévő bajokat felerősítő - erjesztő kovászként hatott. Az avar nemesség két pártra szakadt - talán a frank diplomáciának a bajoroknál és a langobardoknál már jól bevált aknamunkája is segítette ezt. A két avar főméltóság, a kagán illetőleg a jugurrus pártján álló két tábor 795-ben véres belháborúban mérte össze erejét. Mindkét vezér a csatatéren maradt, az egységes ellenállás lehetősége végleg szertefoszlott. Ekkor a tudun, egy harmadik avar főméltóság (dux, regulus), akinek uralma valószínűleg a nyugati országrészre és határterületre terjedt ki, követeket küldött Nagy Károlyhoz, felajánlva földjét és népét a frank királynak, és hajlandónak mutatkozott maga is a keresztvízben megmártózni. Hamarosan nagyszámú kíséretével személyesen jelent meg Aachenben, s megkeresztelése után „békével és ajándékokkal" tért vissza hazájába. Valószínű, hogy ezek után amikor az Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén év végén Erik, friauli herceg és/vagy csak Wonimir, a pannóniai (Száva-Kulpa-Mura menti) szlávok fejedelme sereggel Pannoniába hatolt be és ott az egyik kagáni székhelyet (hringct) kirabolta, a tudun tudtával és beleegyezésével tette ezt. A következő évben, vagy még szintén 796-ban Károly fia Pippin, Itália királya bajor és alemann harcosokkal szintén az avarok ellen indult. Tábort vert a Dunánál, az avarok pedig a Tiszán túlra menekültek. Amikor Pippin átkelt a Dunán, a kagán kíséretével eléje ment, s meghódolt. Egyes források szerint Pippin feldúlta a kagán székhelyét (hring)ét), mások szerint maga a kagán ajándékozta meg őt kincsek tömegével, s ezután békében távozhatott. Fontosabb azonban, hogy ezzel frank részről hivatalosan befejezettnek is tekintették az avarok meghódítását, s gyakorlatias módon már ekkor meg is hozták az avar föld jövőjét meghatározó első konkrét döntéseket is. Pippin az aquileiai patri-archa, Paulinus és a salzburgi püspök, Arno részvételével a térítés és egyházszervezés kérdéseiről konferenciát tartott a Dunánál, s hamarosan megegyeztek a térítési területekben is. A megegyezést majd 803-ban Nagy Károly is megerősíti. Eszerint a Rába, Dráva, Duna által bezárt területet, a Balaton környékét a salzburgi püspökség kapta, a Rábától nyugatra a passaui püspökség téríthetett, míg a Dráva-Száva közén az aquileiai patriarchátus - a világi fennhatóság biztosítására pedig királyi biztosokat (missi) rendeltek ki.159 Az avar végeken azonban még nem szűnt meg minden ellenállás. Feltehetően a tudun pálfordulása miatt Erik, friauli herceg 797-ben már újra a „hunokkal" harcolt, s győzött is. Az avarok ezért az „incidensért" szép ajándékokkal igyekeztek kiengesztelni Nagy Károlyt. Az ellenállás gondolatával azonban továbbra sem hagytak fel. 799-ben már újra arról olvashatunk, hogy az avarok hűtlenné váltak, ezért Erik és Gerold, bajor praefectus haddal indult ellenük. Eriket azonban, alighogy partra tette a lábát a Liburnia és Istria határán lévő Tarsatica (Trést, Rijeka mellett) városánál, a lakók tőrbe csalták és agyonkövezték. Gerold pedig, aki Bajorország felől támadt, hogy fegyverrel szerezzzen érvényt Arno, salzburgi püspök térítő szándékának, ugyancsak holtan maradt a csatatéren. 802-ben Goteram, a Duna melléki őrgrófság és Cadaloc, a karantán őrvidék praefectusai kísérelték megtörni a „rebellis" avarokat, ad castellum Guntionis (lokalizálása kérdéses) azonban súlyos vereséget szenvedtek, számos bajor lovaggal együtt ők is odavesztek. Ezek után egészen váratlan fordulatként 803-ban Zodan (= tudun?), princeps Avarorum megjelent Nagy Károly előtt Regensburgban, felvette a keresztségét és meghódolt a frank király előtt. A híradásból következően a pannóniai avarok élére új tudun került (hiszen az előző már meg volt keresztelve, ha hűségesküjét meg is szegte) - kérdés azonban, hogy miként került sor az új tudun megválasztására, s hogy miért ment el a tudun - éppen a sorozatos győzelmek után, melyeket a fennhatóságot elismertetni akaró frank seregek felett arattak - Regensburgba, hogy Nagy Károlynak meghódoljon és a keresztvízben megmártózzon? Újabban úgy magyarázzák ezt, hogy Krum, bolgár kán olyan véres és öldöklő hadjáratot vezetett a Tiszánál élő, lassan újra magára találó avar főerők ellen, hogy azok ellenállása végleg összeomlott.160 Az a forrás azonban, melynek híradására támaszkodva így rekonstruálják az eseményeket, a több mint 200 évvel később összeszerkesztett Suda-lexi-kon. Ennek az Abaris és Bulgaroi címszavaiban olvasható - egyébként a Kijevi Évkönyvek du(d)leb történetének záró mondatával feltűnően rímelő - híradása szerint „az avarokat (pedig) a bolgárok teljesen (mind egy szálig) kiirtották."161 Ez az egyetlen mondat - de szövegkörnyezete - sem tartalmaz azonban olyan konkrét támponto(ka)t, amely(ek)re építve a kései avar történelemre vonatkozóan ilyen messzemenő következtetéseket lehessen levonni.162 A 803. évi, váratlannak látszó lépés oka valószínűleg sokkal prózaibb. Úgy látszik, hogy - az előző tudun túlságos megerősödését ellensúlyozandó - sikerült egy olyan ellentábort megszervezni, amely hajlandó volt hatalomra segíteni a frankhű politikát folytató új tudunt. Ennek sikere érdekében egy frank sereg is megjelent Pannoniában. Az új tudun első dolga egyértelmű volt ezután. A Regensburgba visz-szatérő frankokkal együtt maga is Nagy Károly elé járult és magát neki alávetette.163 Ráadásul éppen ettől az időtől kezdve erősödtek fel az avaroknak oly hosszú ideig alávetett szláv törzsek „függetlenedési" törekvései is, amelyeket a frankok - saját önös érdekükből is - kezdetben még bátoríthattak is, hogy a kaganátust részekre szabdalják, s visszafordíthatatlan módon kisebb, önálló fejedelemségekre bontsák. E politika gyors sikeréről már 805-ben értesülünk, amikor Theodorus capcan Nagy Károlyhoz fordult, kérve őt, jelöljön ki számára új szálláshelyet, mert régi lakóhelyükön a szlávok zaklatása miatt (propter infestionem Sclauorum) nincs már maradása. Nagy Károly inter Sabarium et Carnuntum (Szombathely és Petronell között) ki is jelölte azt a helyet - de a capcan nem sokáig örülhetett már neki, mivel röviddel visszatérése után meghalt. Ugyanezen évben a Fischa folyónál megkeresztelkedett Ábrahám kagán is, s a frankok visszaállították hatalmát az avarok felett.164 A frank uralkodónak ez a tette a hatalmi egyensúlyra mindig is érzékenyen figyelő reálpolitikust villantja fel előttünk: amint a szlávok túlsúlyba lendülése, egy új hatalmi központ kialakulásának veszélye merült fel, kész volt akár a korábbi ellenfelet is erősíteni ennek elkerülése érdekében.165 Az indulatok azonban egyelőre még gátoltak mindenfajta reális politikai megoldást. 811-re az avarok és szlávok között már olyan heves harcok dúltak, hogy Nagy Ká- Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén rolynak az avarok oldalán állva kellett a viszálykodás felszámolására sereget küldeni Pannoniába. Az ezt követő béketárgyalásokra Regensburgba érkezett az összes érdekelt fél: canisauci (princeps Avarorum),166 a tudun és a dunai szlávok előkelői és hercegei (primores ac duces Sclauorum circa Danubium) .167 Az ekkor megkötött béke immár tartós maradt, valószínűleg azért, mert lényegében a kialakult status quot ismerte el. A kaganátus nyugati fele (a tudun országrésze?) véglegesen betagozódott a frank birodalomba, a tudun intézményét megszüntették, a peremterületeken kialakult önálló szláv fejedelemségeket (a morva és a nyitrai ¡11. a Dráva-Száva-közi fejedelemséget) defacto elismerték, az avar kagán pedig visszavonult a Nagyalföldre, súlyponttal a Tiszától keletre és az Északi középhegység lábaihoz. A kaganátus e maradvány formáját is igyekeztek azért az avarok a régi elveknek megfelelően (legalább nyugat felé, a Duna-Tisza közén) lakatlan gyepűvel biztosítani.168 Politikailag pedig - de valószínűleg kulturális téren is - újra felvették, vagy inkább csak újra felerősítették a kapcsolatot keleti szomszédjukkal, a Kazár kaganá-tussal és az ott élő rokon törzsekkel.169 Utoljára 822-ben képviselte követ az avarokat a frankfurti birodalmi gyűlésen. A források elnémulásából sokan az avar nép megszűnésére következtetnek. Valójában azonban csak a politikai alakulat, nem maga a nép szűnt meg tovább élni. Ezt bizonyítják többek között azok a temetők is, melyeket Nagykanizsa tágabb környékén ismertünk meg. Mint láttuk, az avar kaganátus nyugati felét már igen hamar, 796-ban birtokba vették a frankok, az egyházi és világi hatalom gyorsan berendezkedett. Ettől kezdve az Enns és az Ybbs közti, főként szlávok lakta földet Sclavinia az ettől keletre, a Bécsi-erdő vidékéig nyúló, hajdan lakatlan gyepűt Avaria néven kezdik emlegetni. Pannoniát pedig 803 után, amikor a tudun hatalmi törekvéseit végleg sikerült megtörni, s Nagy Károly szentesítette a már korábban meghúzott térítési körzeteket, kettéosztották: a Dráva-Száva köze Pannónia inferior, az ettől északra, a Drávától és a Dunától Carnuntum-Savaria vonaláig terjedő terület Pannónia superior néven kezd szerepelni a forrásokban.170 Pannónia inferior ura Ljudevit, aki a kaganátus felbomlása után a Dráva-Száva közén Siscia (Sziszek, Sisak) központtal a friauli őrgrófságtól függő vazallus fejedelemséget hozott létre, hamarosan ösz-szekülönbözött elöljárójával, Cadaloh gróffal, annak „kegyetlen és elbizakodott" viselkedése miatt, s bizánci támogatásban bízva, nyíltan fellázadt. 819-ben Cadaloh Jámbor Lajos parancsára hadjáratot vezetett ellene, de eredménytelenül járt, s magas lázban hamarosan meg is halt. Ljudevit követ révén tudatta a frank uralkodóval, hogy milyen feltételek mellett ismeri el fennhatóságát. Jámbor Lajos ellenkövetet küldött Sisciába, de mindkét követjárás eredménytelen volt, a döntés tehát a fegyverekre maradt. Közben Cadaloh utóda Baldrich (Balderich) lett, akinek a fennhatósága kiterjedt már Karantániára is - de Ljudevit is növelte befolyását a térségben, a krainai és karintiai szlávok mellett keleti szomszédait, a timocá-nokat is maga mellé állította, Grado patriarchája, Fortunatus pedig építőmestereket küldött Sisciába. 819-822 között minden évben frank seregek dúlták Ljudevit országát. 820-ban ráadásul három sereg indult összehangolt támadással Ljudevit és szövetségesei ellen. Az egyik Itáliából kiindulva Baldrich vezetésével a krainaiakat (Carniolenses) a másik a Dráva felső folyása menti karantánokat, míg a harmadik -miként már 819-ben is -, Bajorországból Pannónia Superioron, azaz a Dunántúlon keresztül szándékozott Sisciához eljutni. Ez a sereg nyilvánvalóan a volt Borostyánutat vette igénybe, ezért valószínűleg vidékünkön is áthaladva vonult Ljudevit ellen. 822-ben végül sikerült Sisciát elfoglalni, Ljudevit a dalmáciai sorabokhoz menekült, akiknek fejedelmét elűzte s maga foglalta el helyét. Innen küldött újra követet Jámbor Lajoshoz, hogy felajánlja, személyesen is hajlandó tetteiről magyarázatot adni volt hűbérurának. A császár válaszra sem méltatta, volt szövetségesei is sorra elhagyták, s amikor a soraboknál is tarthatatlanná vált helyzete, 823-ban Nyugat-Dalmáciába, a frankhű Liudemuhslhoz (Ljudemysl) menekült, aki hagyta, hogy megöljék.171 Ljudevit katonai sikereit nagyban segíthette, hogy 818-tól nemcsak az ő országa, de az egész Délvidék forrongásban volt. Omurtag, bolgár kán, aki uralkodása kezdetén, 814-ben békét kötött az addig minden erejüket lekötő bizánciakkal, most nyugat és észak felé fordult. Erről kezdetben csak közvetett úton, a bolgár fennhatóság alól menekülő népektől hallunk. 818-ban a kelet-szerbiai Timok folyó mentén lakó timocanok követei jelentek meg Jámbor Lajos előtt, közölve, hogy felmondták a bolgárokkal való közösséget és csatlakozni kívánnak a frank védelem alatt álló határvidékhez.172 Már első követ járásukkor is Ljudevit követeivel együtt érkeztek Heristallba, a frank császárhoz, 819-ben azonban nyíltan is Ljudevit oldalára álltak - s aztán osztoztak is sorsában, többé nem is hallunk róluk, valószínűleg részben bolgár fennhatóság alá kerültek, részben pedig tovább menekültek nyugat felé, így talán a Mura és a Zala közti erdővidékre is. 822-ben, majd újra 824-ben a Duna menti Dacia (nagyjából a volt Dacia Ripensis) vidékéről érkeztek a frank császárhoz a praedenecenti, más néven abodri-ták követei, hogy segítséget kérjenek tőle a rájuk támadó bulgárokkal szemben.173 A második alkalommal azonban már a bolgár „király" követe is megérkezett ura levelével, melyben az „békét" ajánlott a frank uralkodónak. S miközben a bolgárok diplomáciai úton igyekeztek a frank uralkodót rábírni a velük való szövetségre, elszakadni vágyó „alattvalóikkal" Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén véres harcokat vívtak a Temesköz, Bácska, Bánát vidékén. 826-ban azután már keményebb hangot ütött meg a bolgár követ is: a határok haladéktalan rendezését követelte, ellenkező esetben háborúval fenyegetett. Jámbor Lajos számára azonban látszólag (?) még mindig nem volt eléggé világos, milyenek is a valós viszonyok keleti határainál, ezért Bertrich grófot küldte ki az avar határ őreihez (Avarici limes custodes) a helyzet felmérésére. 827-ben végre haddal támadtak a bolgárok. Csónakokban feleveztek a Dráván, tűzzel-vassal pusztították az (alsó-)pannoniai szlávokat, s saját kormányzókat (rectores) helyeztek a szláv fejedelmek (duces) helyére. Seregeik Felső-Pannoniába, azaz a Drávától északra fekvő területekre is betörtek, valószínűleg vidékünk is hadszíntérré vált. 828-ban Jámbor Lajos leváltotta a vereségekért felelőssé tett Baldrichot, s átszervezte az egész keleti terület közigazgatását. De hiába került a frank seregek élére a császár fia, Német Lajos, 829-ben újabb vereséget szenvedtek. Pannónia inferior, a Dráva-Száva köze bulgár fennhatóság alá került. Ettől az időtől kezdve Pannónia inferior a Rába a Duna és a Dráva közti terület lesz, míg Pannónia superior a Rába és a Bécsi erdő közötti terület. Ez azonban már csak az egyházi közigazgatásban, a térítési körzetek szempontjából fontos, a világi közigazgatásban újra egységesen Pannónia, vagy Oriens néven említik. A bolgárokkal az új kán, Malamír megválasztása után normalizálódott a helyzet, 831-ben kötnek békét. Sirmium környéke bolgár fennhatóság alatt maradt, míg Siscia új fejedelme Ratimar (Ratimir) lett (egyes vélemények szerint ő is bolgár vazallus volt, mások inkább a Ljudevit ellen fordult szlávok egyik vezetőjének tartják). A bolgárok azonban ettől kezdve a frankok hű szövetségeseiként viselkedtek.174 A 8. század végén, 9. század elején újra benépesült Nagykanizsa és tágabb környéke, a Zala és a Mura közötti terület. A terepbejárások és ásatások révén megismert mintegy 30 településmaradványból (3. térkép) azonban - mivel a 9. század elejéről, első feléből egyelőre még nem ismerünk olyan kerámiatípust, amely csak erre a szűkebb időszakaszra lenne jellemző, ezért csak a kerámia bizonyos formai, technikai jegyei alapján - feltételesen mondhatjuk néhányról, hogy talán már a 8. század végén, 9. század elején létrejött. Ilyen lehet például a Nagykanizsa-Miklósfai halastavaknál a Mórichely-Cigánykút lelőhely, ahol két, gazdasági célú gödröt is feltártunk,175 továbbá ilyenek a Szennyesi-dűlő és a Halastavak I. és II. lelőhelyek települései.176 Utóbbiakon a felszínen néhány gyöngyszemet (aranyfóliás és sötétkék rúdgyöngyöt ül. feketéskék alapon fehér koncentrikus körökbe foglalt világoskék szemes gyöngyöt), vaskést, vascsatot, fenőkövet is találtak, ezért feltehetően egy temetőt is megsértett itt a szántás. S hogy e telepeken - legalább részben - szláv lakosok is éltek, jelzi, hogy róluk nagyméretű magszárító agyagtepsi darabja is a felszínre került. Feltehetően ugyancsak a századforduló táján létesült település van a Nagykanizsa-Csónakázó tó parkolódnál"7 a Zsidótemetőnél,"* a Sormás-Hidegkúti forrásnál,119 a Nagybakónak-Ugora-dűlő-ben180 és a Gelsesziget- Vasúti őrháztól nyugatra {Gel-sesziget „B" lelőhely). Utóbbi lelőhelyen 1988-ban ásatást kezdtünk, s néhány a korszakunkba eső tárolóvermen kívül egy ún. horgas sarkantyút (Hakensporn) találtunk, ami éppen erre a korszakra jellemző.181 A kisbalatoni leletmentéseket megelőző terepbejárások révén ismertünk meg egy teljesen szétszántott települést Balatonmagyaród-Szarkavári-dűlőben, továbbá ugyanitt a Brúner-szigeteken a Fekete-szigeten és a Homoki-dűlőben tártunk fel ebből a korszakból néhány települési objektumot.182 E települések többségét a 9. század későbbi évtizedeiben is tovább használták, néhányat még a 10. században is. Vidékünk újbóli betelepülésének időpontjára a temetők leletanyaga alapján pontosabban következtethetünk. E temetők közül teljesen feltárt a Zalakomár-Lesvári-dűlőben (településének maradványait is megleltük Balatonmagyaród-Kolini-dűlőben),183 továbbá a Söjtör-Petőfi utcában fekvő,184 s feltárás alatt áll egy hosszabb időn át használt temető Kehida-Központi Tsz Mo/orban,185 ill. Vörs-Papkert B lelőhelyeken.186 A lehetőségekhez mérten teljesen kiásott nagyobb temető ismert Pókaszepetkről187 és egy néhány sírós kis temető Nagypáli-Petőfi utcából.188 Keszthely-Városi temető, és a dobogói temető legkésőbbi sírjai is a 9. század első feléből származnak.189 Ebből az időszakból nagyobb temetőrészt tártak fel Gyenesdiás-Algyenes lelőhelyen190 és egy ilyen temető pusztulhatott el Zalaegerszegen, az Új kaszárnyánál (Petőfi laktanya) is.191 A Muraközben és a Drávától délre Ljudevit és Ratimir korára keltezhető sírok kerültek elő Prelog-ban (Perlakon), s egy Petersen K típusú karddal eltemetett harcos sírja a Prelog melletti Cirkovljanban.192 Ugyancsak a 9. század korai évtizedeiben temették el azt a harcost, akinek korai karoling kardja, szakállas baltája és a kardszíjat díszítő tűzaranyozású, öntött bronz szíjvége a Durdevac melletti Medvedickán (Medvegyen) került elő. A szíj vég igen gazdagon díszített, stílusa alapján a korai karoling állatalakos szíjvégek közé sorolható, távolabbról pedig az ún. Tassilo kehely körével rokon.193 Feltűnő és elgondolkoztató, hogy a Zala-Mura vidéken előkerült temetők közül nem is egy (Zalako-már, Kehida, Pókaszepetk, Gyenesdiás) folytatta az ugyanott legkésőbb a 7. század végén felhagyott temetkezéseket, a sírokat ugyanoda ásták, ahol már korábban is voltak temetkezések. Az azóta eltelt közel száz év miatt a régi sírok helye már alig, vagy egyáltalán nem is látszott (ld. például Pókaszepetken), ezért nem is egyszer korábbi sírokat megsértve ásták meg az újabbakat. Maga a temető helye azonban egyéb 172 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 6. tábla: -Bronz lemezből készített és öntött bronz véretekből álló avar kor végi övgarnitúra Söjtör-Petőfi utca 9. sírból. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 173 felszín i jelek alapján194 még viszonylag jól körülhatárolható, felismerhető lehetett, ezért az újabb sírok csoportja igyekezett tiszteletben tartani a korábbi temetkezéseket. Fontos kapocs a korábbiakhoz az is, hogy mint a 7. században, úgy most is - s messze határban újra csak ezen a vidéken - birituálisak a temetők, azaz mind korhasztásos, mind hamvasztásos rítus szerint temettek el halottakat. Óhatatlanul felmerül tehát, vajon nem ugyanaz a népesség tért-e vissza, amelyik mintegy három emberöltővel ezelőtt hagyott fel itt a temetkezésekkel, s költözött el erről a tájékról? Mert bár bizonyos temetkezési szokások és az anyagi műveltség és viselet egyes elemei megváltoztak, a legfontosabb s a csak e vidékre jellemző egyedi vonás, a biritualitás megmaradt. Abban pedig, ahogy az újabb temetkezésekkel a 7. századiakat igyekeztek folytatni, az ősökhöz való visszatérés tudatosságát láthatjuk kifejezésre jutni. Az ősi területre való visszatérést valószínűleg az avar kaganátusban a 8. század utolsó harmadától, végétől bekövetkezett változások tették lehetővé. Ekkor nemcsak a kaganátuson belül zajlottak le komoly átcsoportosítások, közösségek áttelepülései (ld. a 805. évi évkönyvi bejegyzést a Carnuntum és Savaria közti új avar szállásterületről) de az addig lakatlan gye-pűként funkcionáló Bécsi-medence-Enns közötti terület is ekkor népesült be újra, - s valószínűleg nem volt ez másként a határsáv más szakaszainál sem. A hamvasztásos temetkezések ebben az időszakban is külön sírcsoporto(ka)t alkotnak, s most is előszeretettel ássák őket a temető agyagos talajú részébe. A pókaszepetki temetőben a hamvasztásos sírok voltak túlsúlyban, csak néhány csonvázas sírt sikerült ebből a korszakból feltárni, a korhasztásos temetőrész - ha volt ilyen - nem került elő. Eredetileg nagy számú hamvasztásos sír lehetett a söjtöri temetőben is, ott azonban a feltárások előtt a gépi talaj egyengetés miatt már elpusztult a 30-50 cm mélyre ásott sírocskák túlnyomó része, csak a korhasztva temetkező két család (?) sokkal mélyebbre ásott sírcsoportját sikerült feltárni. A zalakomári és a kehidai temetőiben csak a mezőgazdasági művelés okozott károkat a hamvasztásos sírokban, így azokat nagyrészt fel lehetett tárni. A hamvasztásos sírok típusai: a) urnában; b) kisméretű, szabálytalan alakú gödörben; c) a korhasztásos sír földjébe utólag eltemetve. A pókaszepetki temetőben a sírok mintegy 90%-a urnasír, míg a többi temetőben a két első típusú temetkezés nagyjából egyenlő arányban volt meg. A c) pontban leírt temetési mód főleg a zalakomári temetőre, annak is egy bizonyos fázisára jellemző, Kehidán és Söjtőrön jóval ritkább. Nagypáliban csak egyetlen, kis gödörben eltemetett hamvakat rejtő sír került elő a csontvázas síroktól nagyobb távolságban. Változott a hamvasztás módja is. A halottakat sokkal alaposabban égették el, a kalcinálódott csontok egészen apró szilánkokra esnek szét, s bőven került az urnába vagy a kis sírgödörbe, esetleg külön kupacba gyűjtve a hamvak mellé helyezve, a máglya elszenesedett famaradványaiból is. Többször „családi" síregyüttes alakult ki, amikor több sírocska gödrét is szorosan egymás mellé ásták. Az urnákat néha kőlappal, egy másik edény töredékével, aljdarabjával fedték le, egy-két urnánál pedig a perem alatt két kis átfúrt lyukat találni, amelyet az elhunyt „lelke" számára fúrtak. A hamvasztásos temetkezések leletanyagban még szegényesebbek, mint a 7. századiak, de az a kevés tárgy, amely előkerült, nem égett meg, azaz hamvasztás után tették őket a sírba (dinnyemag-, amfora alakú és többtagú rúdgyöngy, vascsat, vaskés, sarlódarab, orsógomb). A temetkezési szokás sajátosságai alapján a késő avar kori települési tömb szélein előkerült birituális temetőket egy közös csoportba foglalta Zoll-Adami-kowa (D csoport), mint olyanokat, melyek az avarok és szlávok anyagi kultúrájának és hitvilágának kölcsönhatási zónájában keletkeztek, s ezért elválasztották őket a Morva-medence hamvasztásos temetkezési csoportjaitól (B, C2 csoportok).195 A D-csoporton belül azonban meglehetősen nagy különbségek figyelhetők meg, s valószínű, hogy a jövőben több alcsoportra kell majd bontani az ide sorolt temetkezéseket. így például a kései avar kaganátus északi peremterületén, azaz a mai Szlovákia területén lévő birituális avar temetőkben a hamvasztásos sírok száma mindig elenyészően kevés, soha nem alkotnak külön sírcsoportot -keltezésük pedig eléggé bizonytalan, általában nem keltezik őket a 8. századnál későbbre.196 Nagyobb hasonlóságot mutatnak mind a rítus egyes elemeiben, mind pedig korban a Zala-Mura-közi temetőkkel egyes erdélyi temetők, valószínűbb azonban, hogy ennek oka inkább a párhuzamos fejlődésben, mint valamiféle közvetlen kapcsolatban keresendő.197 Sajnos e korszakból éppen a tőlünk délre és nyugatra fekvő területek régészeti leletanyagáról van a legkevesebb információnk, bár valószínűleg szorosabb kapcsolat volt velük, mint ezt pl. a Zadar melletti Kasic hamvasztásos temetőrészének urnái mutatják.198 A csontvázas temetkezések a 8-9. század fordulóján nyitott temetőkben már nem olyan egységes rítusúak, mint a 7. században. Bár továbbra is uralkodó tájolási irány még a Ny-K (így pl. Nagypáliban, Kehidán, Söjtörön, Vörsön stb.), helyenként már más tájolás a jellemző (Zalakomárban pl. É-D a sírok iránya). Vörs kivételével, ahol még feltűnően nagy számban temettek el lovas harcosokat,199 más temetőkben már csak elenyésző a lovas sírok száma, s jóval kevesebb a fegyveres harcosoké is. A lovat mindig a harcossal együtt, egy sírkamrában, de attól egy deszkafallal elválasztva, a halott bal oldalán, vele azonos tájolással temették el (Zalakomár, Söj tör, Nagypáli) (11. tábla), más esetben a halottal ellentétes irányban, esetleg fölötte volt a ló, vagy a lovat megnyúzva („részleges" 174 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 7. tábla: - Öntött b r o n z ö v g a r n i t ú r a Z a l a k o m á r - L e s v á r i - d ű l ő 388. sírból. 8. tábla: -Aranyozott bronz faleragomb kései avar sírból, Zalakomár-Lesvári-dűlő 466. sír. 9. tábla: - Agyagedények kései avar sírokból, Zalakomár. 1 = 466. sír, 2 = 372. sír, 3 = 305. sír, 4 = 365. sír, 5 = 258. sír. / >> Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 177 10. tábla: - Fegyverek és lószerszám kései avar sírokból, Söjtör-Petőfi utca. i = 12. sír, 2, 4= 16. sír, 3= 17. sír, 5-6 = 24. sír. I78 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 11. tábla: - Lovas harcos sírja, Söjtör-Petőfí utca 24. sír. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 179 12. tábla: -Női ékszerek az avar kor végéről, Zalakomár-Lesvári-dűlő, 43. sír. / 3 lábla. - Női ékszerek az avar kor végerői, 1,3 = Kehida-Kozponti Tsz major 133. sir, 2 = Zalakomár-Les vári-dűlő 225 sir (arany fülkarikapár!. 4-s = Kehida-Központi Tszmajor 33. sír, 6-7 = Zalakomár-Lesvári-dűlő 239. sír, 8 = Zalakomár-1 .esvári-dűlő 333 sir 14- tábla: - Fémpántokkal díszített vödröcskék és ún. sárga bögre a kései avar korból, i = Zalakomár-Lesvári-dűlő 201. sír, 2 = Söjtör-Petőfi utca 12. sír, 3 = Zalakomár-Lesvári-dűlő 119. sír. 182 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén lótemetkezés) helyezték a halott mellé ( Vörs) .200 Az elhunyttal adott étel többnyire már csak tyúk, tojás. Továbbra is általános sírmelléklet a kis agyagedény, a bronzpántokkal díszített, vagy az egyszerűbb vasrá-fos fa vödröcske (9., 14. tábla). A temetkezési szokásokban megfigyelhető tradíciók és változások mellett szűkebb régiónkon túlmutató, általánosabb érvényű folyamatok és változások felismerését teszi lehetővé a sírok leletanyaga. A temetőket (újra)alapító első generáció temetkezései még a kései avar korszak jellegzetes leletanyagát tartalmazzák, még teljesek a férfiak öveit díszítő, öntött bronz véretekből álló övgarnitúrák, a nőket pedig a szokásos gúla alakú üveggyöngycsüngős fülkarikapárral, üveglapokkal díszített kerek mellboglárokkal és dinnyemaggyöngyökből ill. kásagyöngyökből álló nyaklánccal temették el. De már e korai fázisban is feltűntek olyan nyugati eredetű fegyverek (köpűs, szakállas nyílhegyek, hosszú harci kések, az ún. Langsax-ok) és egyéb tárgyak, ékszerek (új gyöngytípusok, fülkarikaformák), amelyek a későbbi generációk temetkezéseire mind jellemzőbbek lesznek, s amelyek alapján egyértelmű, hogy már e generáció halottait sem temethették el a 8-9. század fordulójánál sokkal korábban. A férfiak temetkezéseire később a fokozatos „elszegényedés" lesz a jellemző. A fegyveröveket díszítő veretgarnitúrák egyre hiányosabbak lesznek, mind gyakrabban egészítették ki őket más garnitúrák véreiéivel (7. tábla), vagy éppen lemezbe préselt másolattal igyekeztek pótolni őket (pl. Söjtörön) (6. tábla). De végül ez is egyre nagyobb nehézségekbe ütözött, az övek hiányosan felszereltek maradtak, míg végül az öv véretekkel való díszítésével teljesen felhagytak, s már csak egy egyszerű bronz vagy vas csat fogta össze az övet. Hasonlóképpen jellegzetes, hogy míg a 9. század elején, az avar tradíciónak megfelelően nem sajnálták a halottal együtt eltemetni annak fegyverét, a szablyát vagy az egyélű, egyenes kardot (palást), illetőleg a hosszú harci kést (Langsaxot), s mellé adni a lándzsát, íjat vagy a harci baltát, csizmájára pedig felkötni a horgas végű sarkantyút (ún. Hakensporn) (10. tábla), a későbbiekben ezzel teljesen felhagytak, s csak egy-egy nyugati típusú, köpűs nyílhegy, széles pengéjű, nagyméretű (harci)kés került a sírba. A rangot mindössze az jelezte, hogy igyekeztek ugyanolyan nagyméretű és széles sírkamrát építeni, mint amilyen a korábbi generáció - díszövvel és fegyverekkel eltemetett -harcos tagjait megillette. S termesztésen a lovas harcos lovát is csak az első generáció időszakában volt még szokás díszesen felszerszámozva eltemetni (8. tábla), később a lovat már nem temették el gazdájával. A női sírok leletanyagát - a férfiakéval ellentétben - a fokozatos „gazdagodás", az egyre nagyobb változatosság jellemzi az idő múlásával. A késő avar kor dinnyemag- és késagyöngyökből fűzött nyakláncaiba először egyre több amfora alakú gyöngyöt fűztek, majd hamarosan ez vált általános gyöngytípussá. Ezt követően mind gyakoribb a nyakláncban az amforagyöngyöt utánzó bronzlemez- és ólomgyöngy, ill. ólomcsüngő, továbbá az arany- és ezsütfóliával díszített, ill. zöld és sötétkék, többtagú rúdgyöngy, míg végül ez utóbbiak váltak a meghatározó gyöngytípussá. Ebben az utolsó fázisban, a 9. század 30-as, 40-es éveiben gyakori, hogy sötétkék alapon fehér kerete-zésű, világoskék szemekkel díszített, gömb alakú gyöngyök ill. henger alakú, ún. szemes mozaikgyöngyök (millefiori gyöngyök) is tarkították a gyöngysort. A fej ékszereiben a korábbi üveggyöngycsüngős ékszer egyeduralmát felváltotta a drótból hajlítgatott ékszerek változatos csoportja: az egyszeres és a többszörös S-végű, a lefelé hegyesedő vagy a hengeres spirálcsüngős, ill. a láncocskás csüngőjű fülkarikatípusok, továbbá változatos formájú lemezgyöngy-csüngős, hurkos-kampós záródású függők tűntek fel. A kéz ujjaira előbb spirálisan tekert huzalgyűrűt, majd pajzsosán kiszélesedő fejű, domborított pontokkal díszített lemezgyűrűt, az alkarra pedig (ritkán) bronzból öntött karperecet húztak (12., 13. tábla). A viselet elemeinek megváltozása mind a férfiaknál, mind a nőknél folyamatosan, az élők számára szinte észrevétlenül zajlott le. E viseleti tárgyak, ékszerek úgy cserélődtek ki, hogy a korabeli népviselet fontos és meghatározó vonásai azért sokáig még nem változtak meg. így például a nőknél a halánték két oldalán lecsüngő pántokkal, s az abba fűzött ékszerekkel díszített fejék, a nyaklánc és a gyűrű, karperec továbbra is fontos részei még a viseletnek, csak a század közepére maradnak el belőle egyes elemek (pl. karperec). A férfiak viseleténél, különösen ami a díszes véretekkel ellátott övet jelenti, ugyancsak érződik egyfajta makacs ragaszkodás a régihez, megszokotthoz, mivel azonban az övveretek utánpótlási bázisai a kaganátus összeomlásával megszűntek - s a női viselethez hasonló „házilagos" pótmegoldásokra (ld. drótékszerek) nem volt mód - az ő viseletük változása, egyfajta „elszegényedése" látványosabban ment végbe. Hasonló folyamatok játszódtak le a nyugati határ mentén végig, de bizonyos hangsúlybeli eltolódásokkal,201 így amikor a 9. század közepe tájára a keleti frank birodalom határainál megszületett egy immár minőségében is más - az avar kaganátus műveltségi hagyományait a nyugati új impulzusokkal alkotó módon ötvöző - „peremkultúra", már egész sor, a kisebb politikai egységeket, alakulatokat és a helyi lakosság összetételét hűen tükröző variánsa is kialakult.202 2. Pribina és Kocel kora Vidékünk sorsának alakulását hamarosan mélyen befolyásolták azok az események, amelyek a Ljudevit-féle lázadást, és a bolgár hódítást követően a harcok Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 183 3. térkép Az avar kor vége és a korai Karoling időszak lelőhelyei Nagykanizsán és környékén (8. század vége-840 körül) • Település O Temető 1.1. Balatonmagyaród-Szarkavári dűlő 3-1 Gyenesdiás-Alsógyenes 1.2. Balatonmagyaród-Brúner szigetek 41 Kehida-Központi Tsz major 1.3. Balatonmagyaród-Fekete sziget 5-i Keszthely-városi temető 1.4. Balatonmagyaród-Homoki dűlő 5.2 Keszthely-Dobogó 1.5. Balatonmagyaród-Koloni dűlő 6.1 Medvedicka (Medvegy) 2.1. Gelsesziget-Vasúti őrház (B lelőhely) 9-1 Nagypáli-Petőfi utca 7.1. Nagybakónak-Ugora dűlő 10.1 Pókaszepetk-Petőfi (Avar) utca 8.1.-2. Nagykanizsa-Miklósfai halastavak I-II. II.I -2. Prelog (Perlak), Cirkovljan 8.3. Nagykanizsa-Mórichely, Cigánykút 131 Söjtör-Petőn" utca 8.4. Nagykanizsa-Szennyesi dűlő 14.1 Zalaegerszeg-Új kaszárnya (Petőfi laktanya) 8.5. Nagykanizsa-Csónakázó tó parkolója 15.1 Zalakomár-Lesvári dűlő 8.6. Nagykanizsa-Zsidó temető 12.1. Sormás-Hidegkúti forrás Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén új színhelyén, a volt avar kaganátus másik peremszakaszán, a Duna balparti Kisalföldön és a Morva medencében zajlottak le. 822-ben - az utolsó avar követjárás miatt emlékezetes - frankfurti birodalmi gyűlésen jelentek meg először a morvák követei (legationes Marvanorum). Az ajándékokkal felszerelt követek tiszteletadása annak elismerését jelentette, hogy ők is legfőbb hűbéruruknak tekintik a frank uralkodót. Első, név szerint ismert fejedelmükről, Mojmírról 833 táján hallunk először. Ekkor űzte el Nyitra fejedelmét, Pribinát, akinek helyére egyik rokonát - a későbbi gyakorlatból következtetve - valószínűleg unokaöccsét ültette. Pribina szintén frank vazallus fejedelem (dux) volt, akinek székhelyén - ha hinni lehet a Conversio203 egy későbbi betoldásának - 827-828 táján Adalram, salzburgi érsek már templomot szentelt fel Szt. Em-meramus tiszteletére. A templom építését, mint tudni vélik, felesége szorgalmazta, aki valószínűleg a bajor Wilhelm grófi családból származott. (Gyermekeinek, Kocelnak és Unzatnak a neve sem szláv eredetű.) Pribina elűzése után először Ratbod comeshcz, Oriens (Pannónia) praefectusához menekült, aki tovább irányította Regensburgba, Német Lajos királyhoz. A keleti frank uralkodó előtt megerősítette hűségesküjét, majd parancsára a salzburgi érsekséghez tartozó Treisma (Traismauer) helységben, Szt. Márton templomában - az addig pogány - Pribinát megkeresztelték. Hamarosan azonban valamilyen viszály tört ki közte és Ratbod között, s menekülni kényszerült (836 táján). A Sirmium környéki bolgárokhoz futott, ahonnan rövid időn belül a sisciai Ratimarhoz ment át. Ratbod, aki már amúgy is csak az alkalmat várta, hogy fegyverrel indulhasson Rati-mar ellen, most az ellenségének adott menedéknyújtásra hivatkozva, Német Lajos parancsára sereggel indult meg Siscia ellen. Ratimar elmenekült, többé nem is hallunk róla, Pribina pedig kíséretével átkelt a Száván, s Krajna grófjához, Salachohoz ment, aki befogadta, majd kibékítette Ratboddal. Pribi-nának annyira sikerült megnyernie Ratbodot és környezetét, hogy hamarosan már ezek kifejezett kérésére adta neki Német Lajos hűbérbirtokul (bene-ficium) „Alsó-Pannoniának egy részét a Zala nevezetű folyó környékén".204 Itt, a vidékünket átszelő nemzetközi hadi és kereskedelmi út zalai révje közelében, a „Zala folyó egy mocsaras berkében" {Zalavár-Vár szigeten) kezdett - legkésőbb 840 táján -építeni egy erődítményt, és „elkezdte körös-körül összegyűjteni a népeket és elkezdett terjeszkedni azon a földön".20S Míg Pribina élete végre egyenesbe fordult, elűzője, Mojmír egyre elbizakodottabb lett s úgy vélte, elég ereje van immár a teljes függetlenség kivívásához is._ Német Lajos azonban megbuktatta, s helyére 846-ban unokaöccsét, Rasztiszlávot segítette a trónra. Valószínűleg ebben Pribina is tevőlegesen résztvett, amit Német Lajos azzal jutalmazhatott, hogy még ugyanebben az évben egy Regensburgban kelt adománylevéllel 100 mansiot adott Pribinának ad pleno iure, azaz teljes joggal való birtoklással a Valchau folyó mellett.206 A következő évben, 847. okt. 12-én kelt adománylevelével pedig mindazt a földet, amelyet eddig hűbérbirtokként bírt, in proprium totum, azaz teljes tulajdonába adta - kivéve azokat a birtokokat, amelyek a salzburgi érsekséghez tartoztak, vagy tartoznak a jövőben.207 850. jan. 24-én Szűz Mária tiszteletére már templomot szentelt fel Pribina székhelyén Liupram, salzburgi érsek.208 Pribina ez alkalommal udvari papját, Dominicust is „Liupram kezébe és hatalma alá" helyezte, aki ugyanakkor engedélyezte Dominicusnak, hogy egész egyházmegyéje területén misét mondjon, mint azt az ordo presbyteratus megkívánja. Erre pedig azért volt szükség, mert Dominicus eredetileg a re-gensburgi érsek alá tartozott, 840-841 táján még Német Lajos kancellárjának nótáriusa volt, s csak amikor 844 körül Kőszeg közelében, Lebenbrunn és Zöbernbach területén birtokot kapott, települt át Pannoniába, és lépett Pribina szolgálatába.209 852-853 táján Salapiuginnál210 Szt. Hrodbert ( = Rupert) tiszteletére szentelt az érsek templomot, amelyet Pribina ebből az alkalomból a többi, korábban felszentelt templommal, azaz Sandrat és Erm-preht papok templomaival a salzburgiaknak adományozta úgy, hogy azok mindörökre haszonbérletként birtokolják. E bőkezűségnek is része lehetett abban, hogy amikor Pribina az érseket arra kérte, küldjön mesterembereket, úgymint kőműveseket, festőket, kovácsokat és ácsokat, hogy „egy tiszteletre méltó templomot" építhessen, akkor maga Liupram építtette meg a templomot, melyben azután Szent Adorján (Hadrianus) vértanú testét helyezték el.211 Pribina tevékeny templomépítő. Várában állt még egy harmadik, Keresztelő Szt. János tiszteletére épített templom is - ennek építési körülményeiről azonban hallgatnak a források.212 Várán kívül működése alatt további 13 templom felépüléséről hallunk, melyeket a salzburgi érsekek, Liupram és Adalwin szenteltek fel. Udvarában pedig Dominicus halála után is jelentős személyek töltötték be a pres-byteri, majd az esperesi tisztséget. Előbb Swarnagel praeclarus doctor, azaz a kitűnő egyházi tanító érkezett Salzburgból diaconusokkal és klerikusokkal együtt (859 előtt), majd ennek halála után Altfrid magister artis, minden tudományok mestere, s mint ilyen, kitűnő építőmester tevékenykedett Pribina udvarában. Rangját hamarosan archipresbyter (= esperes) fokozatra emelték, mivel ezzel is csökkenteni kívánták az ekkortájt Pannoniában tevékenykedő Os-baldus chorepiscopusnak (térítő püspöknek) a hatalmát. Osbaldus ugyanis I. Miklós pápa szövetségeseként - aki a tartományi egyházi, így Salzburg különállásának letörésére, egyházi ügyekben a Szentszék Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén I 8 5 kizárólago s fennhatóságának megerősítésére törekedett - önálló püspökség létesítésében reménykedett, Salzburg megkerülésével levelezett a pápával, aki pedig határozott utasításokkal látta el őt. Osbaldus halála (863) után azonban a zalavári főpap jelentősége is lecsökkent, Altfrid utóda, Richpald ismét csak közvetlenül Salzburgnak alárendelve tevékenykedhetett.213 Pribináról utoljára 860-ban hallunk. Ebben az évben febr. 20-án még Regensburgban tartózkodott, ahol Otgar apát kérésének eleget téve megerősítette adományát, amelyet Salapiuginnál tett a nieder-altai-chi kolostor számára,214 azután azonban - nyilván Német Lajos oldalán - résztvett annak a lázadásnak a leverésében, amelyet a király fia, Karl(o)man és Rasztiszláv, morva fejedelem szerveztek Német Lajos ellen. A harcok során valószínűleg Pribina is elesett, mivel 861. márc. 21-én már a fia, Kocel jelent meg Regensburgban, hogy a freisingi apátságnak adományt tegyen. Pribina fordulatokban gazdag, kalandos élete tehát egy olyan lázadás leverésével ért véget, melyhez hasonlónak ifjabb korában maga is részese volt. Érdekes, hogy az írásos forrásokban általában mindenféle titulus, rangjelzés nélkül említették, csak Német Lajos 860. évi adománylevelében olvashatjuk neve mellett, hogy fidelis dux nostemek, azaz hű hercegünknek, fejedelmünknek nevezik.215 Mosaburg/Zalavár új ura Pribina fia, Kocel lett. Kocel még Nyitrán született, így serdülő gyermekként maga is végigszenvedte apja odisszeáját. 850 táján azonban már elérhette a felnőttkort, mivel ekkor a nemesek élén ő kísérte Liupram érseket Sand-rat és Ermpreht papok templomainak felszenteléséhez, s ez alkalomból maga is adományokat tett. Még 859 előtt hallunk egy másik adományozásáról is, amelyet valószínűleg anyai örökségéből tett a regens-burgi Szt. Emmeramus egyház részére: Strogomint és két beneficiumkt, Reginumartesdorfot (Reginwar-tersdorf) és Rosdorfot adományozta el.216 Kocel apja halála utáni, első adományát 861-ben a freisingi Mária templomnak tette: a Pilozsvve ( = Bilisasseo, = Balaton) melletti Wampaldi villát adta szőlőjével, rétjével és erdejével a templomnak.217 864 karácsonyát Kocel várában ünnepelte Adalwin érsek, majd a következő napon Wittimar birtokán templomot szentelt Szt. István első vértanú tiszteletére.218 865. jan. i-én Kocel birtokán, Ortahun szentelt fel az érsek egy templomot Szt. Mihály tiszteletére,219 ezután jan. 13-án és 14-én még négy további helyen, Mosaburg/Zalavár környékén: Weridében Szt. Pál apostol, Spizzunban Szt. Margaréta szűz, Term-perchben Szt. Lőrinc, Fizkerében pedig egy meg nem nevezett szent tiszteletére, s mindegyik templomhoz saját papot is adott.220 Még ugyanezen évben visszatért Adalwin érsek, és Kocel testvére (?), Unzat birtokán Cellében (Celje) Szent Péter apostolfejedelem tiszteletére szentelt templomot, továbbá öt újabb településen: Ztradach templomát Szt. István, Weritae-ben Szt. Péter, Quartinahaban Szt. János evangélista tiszteletére, ezeken kívül pedig még Ablanzában és Muzzilicheschirichunban. Itt is mindegyik templomhoz saját papot nevezett ki.221 A salzburgi érsek feltűnően sok időt töltött ezekben az években Mosaburgban. Valószínűleg nem véletlenül. Bár 863-ban elhunyt Osbaldus, a Salzburgtól független, önálló pannóniai püspökségben gondolkodó chorepiscopus, de ugyanebben az évben kezdték el missziós tevékenységüket a morva fejedelemségben Konstantin (Cyrill) és Methód, az „új tanítást", szláv nyelvű liturgiát magukkal hozó térítő testvérek. Adalwin érsek talán abban bízott, hogy demonstratívan aktív, személyes jelenléte elegendő ellensúly lehet e kísértésekkel szemben.222 Konstantin és Methód három év alatt jelentős egyházszervezési munkát fejtettek ki, számos tanítványt gyűjtöttek maguk köré. 866-ban elérkezettnek látták az időt arra, hogy visszatérjenek Konstantinápolyba, s tanítványaikat ott felszenteltessék. A Dunán átkelve azonban útjukba ejtették Kocel udvarát is, ahol Mosaburg/Zalavár ura nagy tisztelettel fogadta őket, 50 tanítványt adott melléjük - köztük azokat a du(d)leb leszármazottakat is, akikről a fentiekben szó volt - és maga is megtanulta a szláv írást. Itt, Kocel udvarában érte őket I. Miklós pápa meghívása, hogy menjenek Rómába. Azonnal útra kelve 867. dec. 14-én meg is érkeztek a Szent Városba, ahol azonban már az időközben elhunyt pápa utódja, II. Adorján fogadta őket. A pápa, aki elődje szellemében tevékenykedett tovább, megnyerte a testvérpárt is Róma elképzeléseinek. Konstantin azonban hamarosan súlyosan megbetegedett s 869. febr. 14-én elhunyt. Rómában, a Szt. Kelemen templomban, az oltártól jobbra lévő sírboltban helyezték örök nyugalomra. Methódot mélyen lesújtotta testvére halála, s a visszavonulás gondolata foglalkoztatta. Kocel sürgető levelére (869. első fele) azonban mégis elállt ettől a tervétől s folytatta missziós tevékenységét. Mint pápai legátus tért vissza Kocel udvarába, magával hozva II. Adorján megbízó levelét, amelyet Kocel-nak, Rasztiszlávnak és Szvatopluknak címzett (869. második fele). De Kocel kevesellte azt a jogkört, amelyet a pápa Methódra ruházott, s húsz nemes kíséretében visszaküldte őt Rómába: azt kívánta, hogy a pápa püspökké nevezze ki Methódot, hiszen az a jogkör, mint amilyet a pápa Methódnak adott, az ő saját esperesének is volt. Kérésének váratlanul külső megerősítése is támadt. Időközben ugyanis a bolgárok is Rómához fordultak, kérve a pápát, hogy saját püspökséget hozhassanak létre. Róma azonban habozott. Bo(go)ris kán bizánci tanácsadóira hallgatva ezért újra a konstantinápolyi pátriárchához fordult, aki most már, a konkurens feltűnése miatt végleg döntött: gyorsan kinevezte i86 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén József érseket és tíz püspököt rendelt alája.223 Ez az esemény adta meg a döntő lökést ahhoz, hogy immár a római pápa se tétlenkedjen tovább. Kinevezte tehát Methódot Sirmium székhellyel Pannónia érsekévé. Sirmium kiválasztása tudatos volt. így még egy utolsó esélyt adott a bolgároknak is arra, hogy meggondolják magukat, s esetleg mégis Rómához csatlakozzanak. Róma azonban már végleg elkésett. S nemcsak a bolgárokat vesztette el örökre, de hamarosan Pannoniáról is le kellett mondania. 869 végén, 870 elején Methód mint érsek és pápai legátus tért vissza Kocelhoz, akinek az udvarából esperese, Richpald - immár végképp reménytelennek látva esélyeit - visszatért Salzburgba. Ekkor döntötte el a salzburgi érsek, hogy Német Lajos informálására egy memorandumot állíttat össze, kifejtve benne, milyen érdemeket szerzett Salzburg Pannónia és a keleti végek népeinek keresztény hitre térítésében (Conversio Bagoariorum et Carantanorum) .224 Koceltól közben tovább, a morvákhoz utazott Methód. Ott azonban már nem Rasztiszláv ült a trónon, hanem Szvatopluk, aki azonban Karlmann, az Oriens praefectusa „védnöksége" alatt állt, így tehát nem ütközött akadályba, hogy Methódot elfogják, s a regensburgi synodus elé állítsák. Mint „püspökség nélküli püspököt" (szerintük ugyanis Pannónia jog szerint a salzburgi érsekség része volt) elítélték és két és fél évig fogva tartották. A pápa és a bajor egyház közötti vitára végül is 874-ben a forchheimi béke tett pontot.225 A Morvaországba visszatért Methód azonban szerzetesi szigorával, puritán életmódjával egyre jobban elidegenítette magától Szvatoplu-kot is. így, amikor 885-ben meghalt, utódja, Gorazd, Methód karizmatikus erejének híján, már nem tudott sikerrel megbirkózni Wiching, nyitrai püspökkel és bajor támogatóival, ezért a Methód-tanítványokkal a bolgárokhoz menekült. Pannóniának, s benne Kocel területének - kinevezésétől fogva - elvileg Methód volt az érseke, gyakorlatilag azonban már Methód elfogásától kezdve visz-szaállt Salzburg hatalma. Kocelnak azonban - úgy látszik - nem kellett bűnhődnie Methód támogatása miatt, mert bár a salzburgi érsekség fennhatóságától igen, de Német Lajostól soha nem próbált függetlenné válni, továbbra is hű vazallus maradt. S éppen egyházi téren megszerzett bizonyos függetlenségét meg is őrizte, amit jól példáz, hogy a pápával való közvetlen kontaktusa még a Methód-epizód után sem szakadt meg: 873-ban, a VIII. János pápával váltott levelében a házasságtöréssel kapcsolatos véleményéről kérdezte.226 Nem sokkal ezután azonban - feltehetően természetes módon - eltávozott az élők sorából. Egy 876-880 között készült adománylevélben ugyanis már azt olvashatjuk, hogy egy bizonyos Gundbato diaconus a regensburgi Szt. Emmeram templomnak adta Quartinaha nevű birtokát, cserében pedig azokat a Rábánál fekvő birtokokat kapta meg, melyeket Kocel dux adományozott lelki üdvéért a nevezett egyháznak.227 Bíborbanszületett Konstantin a 10. század első felében „A birodalom kormányzásáról" írott művében úgy tudta, hogy Kocelt azok a horvátok ölték meg, akik fellázadva a frankok ellen, hét évig küzdöttek velük s a melléjük állt Kocellal. Végül is a horvátok győztek, s függetlenné válva a római pápától kértek püspököket, akik Borna idejében meg is keresztelték őket.228 E történetben azonban több, különböző idejű esemény és név keveredett össze, hiszen a történet elején minden bizonnyal Ljudevit és Borna ill. Cado-lah (neve összecsenghetett Koceléval) és Baldrich harcairól lehet szó -, míg a második részben arról, amikor 860-ban I. Miklós pápa közvetlenül a Szentszék alá rendelte a nini püspökséget.229 Kocel halála után Mosaburg/Zalavár jelentősége aláhanyatlott. Újabban felmerült, hogy utódja talán az a Choz(i)vin comes lett, akinek templomát 874-ben Diotmar (Theotmar), salzburgi érsek szentelte fel Petowaban (Pettau, Ptuj), s hogy Kocel területét Karinthiához csatolták. E feltevés mellett azzal érvelnek, hogy Choz(i)vin comesi rangú, s hogy temploma, amelyet az érsek szentel fel, olyan területen feküdt, ahol korábban Pribina és Kocel birtoka volt.230 A Conversio azonban egész sor olyan templom „érseki" felszenteléséről tud, amelyek biztosan nem voltak Pribina vagy Kocel birtokában, s amelyek építője náluk alacsonyabb társadalmi réteghez tartozott. Meglehetősen furcsa az is, hogy e templomszentelési eseményen kívül sem korábban, sem később nem találkozunk a comes nevével - holott elődei ugyancsak aktívak voltak, s a Conversion túl is egy sor más oklevélben örökítették meg nevüket. Ezért is tételezik fel, hogy Choz(i)vin csak pár évig töltötte be Pribina és Kocel tisztét, s 876 után, amikor Karinthia közvetlenül Karimán fennhatósága alá került, az ő feladata is megszűnt.231 Végül pedig azért, mert egy korábbi Pribina-Kocel birtokon most egy comesi rangú személy is szenteltet templomot, nem elegendő már azt is feltételezni, hogy ő lett e család egész korábbi területének is az ura - ráadásul anélkül, hogy a mosaburgi székhelyet elfoglalta volna... Kocel halála után Mosaburgot valószínűleg a keleti frank uralkodó gyakran változó személyű megbízottai irányították. Csak a század végéről, a magyar honfoglalás évéből ismerjük az egyiket név szerint. Braslav duxot, Karimán fia, Arnulf király hűbéresét, a szlavóniai szlávok fejedelmét ekkor bízták meg Pannónia és a „Mocsárvár" vezetésével is.232 Braslav ezeknek az éveknek egyik kulcsfigurája. 892-ben a magyarokkal szövetkezve vett részt a morvák elleni pusztító hadjáratban, s ő bírta rá a bolgárokat is arra, hogy ne adjanak el a morváknak sót. A magyarok 895-ben, amikor a Nagyalföldön már megtelepültek, az Arnulffal kötött szerződés miatt még nem szállták meg Pannóniát. Ezt a területet hagyta ezután Arnulf Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén I 8 7 Braslavra , amikor 896-ban Rómába indult, hogy császárrá koronáztassa magát. 899-ben pedig, amikor Arnulf újra a magyarok segítségét kérte - most Be-rengár itáliai királlyal szemben - Braslav kalauzolta őket keresztül Pannónián Itália felé. Valószínűleg a Kijev-Adria útonvalat használta és így vidékünkön is áthaladhatott az a magyar sereg, amely azután a Brenta folyónál legyőzte Berengár seregét és végigpusztította a Pó völgyét. Szövetségesük, Arnulf halálának hírére a visszatérő harcosok - mivel már nem kötötte kezüket a szerződés - az eléje menő többi magyarral együtt 900-ban megszállták Pannóniát és a karantán végeket, sőt betörtek Bajorországba is. A magyarok fennhatóságával ettől az időtől számolhatunk nemcsak Mosaburg/Zalavárott, de tágabb környékén is. Ez azonban nem jelentette azt, hogy ténylegesen is megszállták vidékünket. Erre majd csak néhány évtizeddel később, a kalandozások leáldozá-sával került sor, amikor a magyar állam kialakulásával járó belső átrendezések, áttelepítések hulláma vidékünket is elérte.233 Mosaburg/Zalavár a kiépülő magyar állam egyik korai egyházi központjaként továbbra is jelentékeny hely maradt. Az ezredfordulót követő években Bezp-rim (Veszprém) herceg, Bátor Boleszló, lengyel király és Géza (vagy valamely más Árpád-fi) lányának a gyermeke birtokos volt Zalavárott is, s valószínűleg neki köszönhető a Szt. Adorján templom helyreállítása és újbóli felszentelése is. 1019-ben, amikor I. (Szent) István a zalavári apátságot megalapította, fejedelmi udvarhelyével együtt átengedte ezt a bencés rendnek.234 Mosaburg/Zalavárnak a Karolingkorban kialakult központ funkciója, állandósult vonzáskörzete még az ezredforduló táján is érzékelhetően meghatározta a vidék arculatát, nem véletlen tehát, hogy az I. (Szent) István alatt kiépülő megyerendszer zalai központja Colon civitas is itt jött létre.235 Még egy általánosabb érvényű történeti kérdésre érdemes röviden kitérnünk. Ez pedig az, hogy vajon hogyan, milyen formában illeszkedett be Mosaburg/ Zalavár a keleti frank peremterület vazallus fejedelemségei közé, milyen feladatot szántak neki, s azt vajon miként töltötte be. Sokáig majdhogynem általánosan elfogadott nézet volt az, hogy Pribina és Kocel a pannóniai szlávok élén álló fejedelmek voltak, fejedelemségük pedig valamiféle etnikai közösség alapján szerveződött meg. De sem titulusaik nem támasztják alá ezt a feltevést - Pribinát éppen halála előtti évben nevezte hűbérura fidelis dux nostemck, azaz hű hercegünknek (fejedelmünknek), Kocelt pedig (még apja életében) 859 előtt humillimus comesnek, azaz kis comesnek, majd comes de Sclavi, vagy egyszerűen dux vagy co-mes címmel illették,236 miként a ranglétra hasonló fokán álló frank grófokat -, sem Mosaburg/Zalavár egész, fentebb megismert története nem tükröz olyasmit vissza, mintha itt egy egységes (szláv) közösség, népcsoport szeretett volna vezetői révén bármiféle önállóságot kivívni. Pribina „grófságának" már a kialakulási körülményei is ez ellen szólnak. A Nyitráról menekült, s immár végképp „megtért", megbízható vazallussá vált „fekete bárány" - Pribina nem is jutott volna a Zala folyónál beneficiumhoz, ha a Ljudevit-Ratimir- ül. a Mojmir-Rasztiszláv-féle, állandó lázadással fenyegető „puskaporos hordók" között egy újabb hasonló létrejöttének veszélye fenyegetett volna. Mosaburg/Zalavár urai sikeresen elkerülték mindazokat a buktatókat, melyek hasonló helyzetbe sodorták volna őket. Újabban felmerült, hogy Mosaburg/Zalavár valamiféle határvédelmi funkciót ellátó grófság volt.237 Ennek az elképzelésnek azonban az a gyengéje, hogy a mosaburgi grófsággal sehol a közelben nem állt szembe potenciális veszélyforrásnak tekinthető másik hatalom. A bulgárok a Dráva-Száva-köz keleti felét, Sirmium környékét tartották ellenőrzésük alatt, s a kezdeti néhány évet leszámítva az utolsó pillanatig hűséges szövetségesei voltak a frankoknak, az avarok a Duna-Tisza közén kiürített gyepű mögött, a Tiszántúlon tanyáztak, s eszükbe sem jutott, hogy akár a frankokra, akár szövetségeseire támadjanak, a morvák pedig ilyen szempontból nem is jöttek számításba, hiszen az ő fő „csapásirányuk" a Dunától északra fekvő terület, a mai Alsó-Ausztria volt. Úgy látszik tehát, hogy Pribina grófságának létrehozása, mintegy „mintagrófságként" kezelése inkább egyfajta kiinduló- és támpont lehetett azon - az írásos forrásokból kiolvasható, valószínűsíthető - tervhez, hogy hasonló módon megszervezve az egész barbár Oriensi, bekapcsolhassák azt a modern kora feudális keresztény Európa vérkeringésébe. S valóban, Mosaburg és a hozzá tartozó területek nemessége - megnyilvánulásai, az írásos és a régészeti források alapján rekonstruálható életvitele alapján - akár a frank birodalom belsejében létesült grófság is lehetett volna. Gazdaságát, udvarházát a karoling curtis mintájára szervezte meg és alakította ki, templomát a karoling láb arányrendszerében, nyugati templomok mintájára építette, karoling ruhadíszeket, sarkantyút, fegyvereket viselt. Egyedül a női ékszereknél figyelhető meg egyfajta helyi, a késő avar ötvösség hagyományait továbbvivő, továbbfejlesztő irányzat,238 amelyet - mivel sokáig csak a morva nemesség temetkezései voltak ismertek - „nagymorva" sajátosságnak tartottak, és „veligrádi" stílusú ékszercsoportnak neveztek el.239 Mosaburg szolgálónépe azonban, bár Pribina hívó szava - mint majd látni fogjuk - Bajorországtól a bulgárokig elhallatszott, döntő részben a hajdani avar kaganátus népeiből verbuválódott. Ennek megfelelően az avar kulturális hagyományokat is továbbörökítette, amit azonban szervesen egyesített a Karoling birodalomból érkezett új impulzusokkal, s e két fő i88 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén áramlatból egy sajátos, új anyagi műveltséget, „peremkultúrát" hozott létre, amely a lokális eltérések ellenére nagyfokú hasonlóságot mutat Dalmáciától a Cseh-medencéig. Pribina és Kocel vára Zalavár- Vár szigeten épült meg, melyet a korabeli források Mosaburg, urbs palu-darum, azaz ''Mocsárvár'' néven emlegettek. A sziget széleit követve egy kő-fa szerkezetű, gerendavázas sánc futott körbe, amelyet később többször is megújítottak. Ezen belül Pribina és Kocel udvarházát külön egy paliszádfalas erődítés (gerendákból épített kerítés) vette körül; ez volt a vár akropolisz. Ebben a lakótornyon kívül a régészeti ásatások éppen a legutóbbi időben egy nagyméretű, háromhajós, félköríves szentélyzáródású, ún. szentélykörüljárós bazilika alapfalainak maradványait is napvilágra hozták. A szentélyeket kívülről kerítő kis folyosónak helyenként még épen maradt téglapadlója alatt arannyal festett, angyalt, Krisztust és különféle betűket ábrázoló színes ablaküvegcserepek is előkerültek. A templom típusa, az ablakok minősége és más apró jelek arra utalnak, hogy ez az a templom, amelyet a salzburgi érsek építtetett az általa küldött mesterekkel, s ahol Adorján vértanú testét helyezték el.240 A Vársziget délnyugati végén állt egy másik félköríves szentélyzáródású bazilika is, amelynek falait azonban még a 18. században, főként a zalaapáti bencés kolostor építéséhez elhordták, s csak Giulio Turco 1569-ben készített rajzáról ismerjük alaprajzát. Mivel ez a templom is infra civitatem Priwinae, azaz Pribina városán belül épült meg, ahol a Conversio szerint a Szt. Adorján templom mellett csak a Szűz Mária tiszteletére épített templom állt még, ez csak az utóbbi lehetett.241 Előkerült egy harmadik jelentős, ugyancsak háromhajós kőbazilika a Várszigettől ÉK-re fekvő Récés-kút-szigeten is. Ezt talán a Conversióban említett, in eadem civitate, azaz ugyanazon városban fekvő Keresztelő Szt. János templommal242 azonosíthatjuk, hiszen Pribina civitasa, „városa" nemcsak a Várszigetre korlátozódott, hanem valószínűleg hozzá tartoztak és szerves részét képezték azok a körülötte lévő szigetek is, amelyeket dorongutak kötöttek össze egymással és a Várszigettel.243 A civitas Priwinae, vagy az urbs paludarum megnevezésekben előforduló ''város''-ról azonban tudni kell, hogy ez az ''urbs, civitas'' fogalom tartalmilag nem azonos a középkori városéval. Pribina és Kocel „városa" még csak városcsírának sem fogható fel, mivel ennek a településagglomerációnak - hasonlóan a hatalmas méretű morva sáncvárakéhoz, mint pl. Staré Mésto vagy Mikulcice - mások a szerveződési elvei. Valójában nemesi udvarházak konglomerátuma, a hozzá kapcsolódó kézműves- és kereskedőréteg házaival, amelyek azonban nem alkotnak külön települési egységet, s e rétegnek nincs sem gazdasági, sem jogi különállása, nem is szólva az állandó piacról.244 Mégis, mint közigazgatási és egyház központ, amelyik nagyobb tömegű népességet koncentrált, s ráadásul egy fontos nemzetközi kereskedelmi és hadi út mentén fekszik, amelynek tehát több tíz kilométernyi az ellátási- és vonzáskörzete, leképezhetett bizonyos, a kora középkori városokra jellemző funkciókat, s a távolsági és belföldi cserekereskedelem természetes központjává válhatott. A civitas templomai körül találhatók meg Mosa-burg¡Za\avár keresztény lakóinak sírjai. Az egyház szigorú előírásainak megfelelően az elhunytak túlnyomó részét - így valószínűleg a nemesek egy részét is - mindenféle melléklet, ruhadísz és ékszer nélkül temették el. A magasabb társadalmi pozícióra részben a sír helye utalt - a legelőkelőbbek a templomban voltak eltemetve, a kevésbé rangosak pedig igyekeztek a templomhoz, különösen a szentélyhez minél közelebb temetkezni, ezért is gyakori ott a többrétegű temetkezés -, részben pedig az, hogy számukra nagyméretű, ácsolt koporsókat, néha sírkamrát, kövekkel, téglával kirakott oldalú sírokat készítettek. Ritkán azért ékszer, viseleti tárgy vagy fegyver is került a halott mellé: a férfiak lábára sarkantyút - kedvelt volt a csatos felerősítésű, főként a dalmáciai horvátoknál elterjedt típus -, egyszerű csattal összefogott övére vaskést vagy rövid harci kést (scramasaxot) erősítettek, míg a nők aranyozott ezüst vagy ezüst, ún. velig-rádi stílusú függőket, gyűrűket, lemezgombokat, mellboglárt viseltek, nyakláncukba pedig többtagú rúdgyöngyök és szemes mozaikgyöngyök voltak fűzve. A két várszigeti templom körül, de talán a récés-kúti és a Zalaszabar-Borjúállás szigeti templomnál is folyamatosan temetkeztek a 9. századtól a 10. század közepéig, második feléig, talán még a 11. században is. Valószínűleg a 10. századi mostohább körülményeknek, a magyarok megjelenésével felerősödött pogányságnak köszönhető, hogy e temetőkben ekkor néhány sírban edénymelléklet is megjelent. A Mosaburg/Zalavár tágabb körzetében (4. térkép) lévő temetőkben, Zalavár-Rezes-szigeten,245 Zalavár-Kövecses-szigeten,246 Esztergály horváti-Alsó-bárándpusztán, Zalaszabar-Dezsőszigeten, Zalasza-bar-Kisesztergályon,247 Nagyradán,2*8 Garabonc-Ofalu I és 7/249 temetőkben, Keszthely-Dobogón,250 Keszthely-Fenékpusztán,251 Balatonszentgyörgy- Vasútállomáson252 és Fórsön253 már kizárólag a településagglomeráció szolgálónépe, a köznép temetkezett. Ez a heterogén összetételű népesség már jóval lazábban tartotta be az egyház előírásait, lépten-nyomon pogány vonásokkal találkozunk, maguk a temetők is pogány szent ligetekben feküdtek.254 A sírok Ny-K tájolásúak, sorokat alkottak és a családi kötelékeknek megfelelően csoportosultak. A halottak mellé - szinte általános szokásként - a túlvilági útra ételt (főként baromfit és tojást, ritkábban marha-, sertés- vagy juh/kecskehúst) és agyagedényekben, ritkábban vas-pántos kis favödörben italt tettek. Az ún. vasbabona miatt néha sarlót is helyeztek az elhunyt hasára, lába- Ih Szőke Béla Miklós. A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 189 ra. 255 Ugyancsak erősen kötődnek a pogány hitvilághoz azok az agancs ír- vagy sótartók, melyekre különféle állatalakokat, keresztet karcoltak.256 Az elhunytakat felöltöztetve, felékszerezve, használati eszközeikkel és ritkábban fegyverükkel együtt temették el. A férfiak viseletének meghatározó része volt a vas vagy bronz csattal összefogott öv, melyről (bőrrel bevont) fátokban kés(ek) ill. a bőr- vagy textiltarsoly „pásztorkészség") csüngött le. A tarsolyban tartották a héztköznapi élet kellékeit, a tűzcsiholót, tűzköveket (az elporladt taplóval), továbbá az árat, fenőkövet, ritkábban fésűt, borotvát. Néhol sarkantyút is találni a lábbelire erősítve, még ritkábban pedig fegyvert, így pl. kétélű kardot, szakállas baltát (Garabonc I), langsaxot, szárnyas lándzsát (Keszthely-Fenék-puszta) és szakállas, köpűs nyílhegyeket. A nők jellegzetes ékszerei a textil- vagy bőrpántra szerelt, a halántéknál lecsüngő fülkarikák, mint az aranyozott ezüst, ezüst vagy bronz egy- és kétoldalas szőlőfürtös függők, az üveggyöngy- és lemezgyöngy-csüngős fülkarikák, melyeknél a gyöngycsüngő aljára kis ún. lengőcsüngőt szereltek még (ún. karantán típusú ékszerek, Köttlach I horizont), a drótékszerek közül pedig a lefelé szélesedő, spriálcsüngős, továbbá a pödrött végű, a hurkos-kampós záródású és a két-pántos, vagy a sima, nyitott végű drótkarikák. A nyakláncok porózus, a század első felében készítettnél rosszabb minőségű, világos- és sötétkék, zöld, sárga, ezüstös többtagú rúdgyöngyökből és ritkábban szemes mozaikgyöngyökből fűzöttek, a felsőruhát vas- vagy bronzfülű üveg (ritkábban lemez)-gomb fogta össze, az ujjakra pajzsosán kiszélesedő fejű, kereszt vagy csillagalakban trébelt pontokkal és nagyobb dudorokkal díszített lemezgyűrűket húztak. Feltehetően széles textilöv övezte a derakat, s ehhez ívagy ebbe) erősítették a (ritkán csontnyelű) vaskést, csont vagy vas- ill. bronzlemez tűtartót, orsógombot (75. tábla). A halottak eltemetési módja, körülményei, azaz a temetkezési szokások világosan jelzik, hogy ez a szolgálónép, mely Pribina és Kocel udvarát és udvartartását volt hivatva kiszolgálni, alapjában még pogány, ha formálisan talán eleget is tett az egyház követeléseinek, azaz fizette az adót, esetleg a nagy ünnepeken - a templomon kívül állva - résztvett az istentiszteleten. A fontosabb életmegnyilvánulásokon azonban, mint születés és halál, továbbra is ragaszkodott pogány rítusaihoz -se felett a papok talán szemet is hunytak. Mégis talán néhány apró, tárgyi jele van annak, hogy ezt a rétegei is megérintette már a kereszténység: Garabonc il 1 emetőben egy kislány síriában egy kereszttel díszített öntött ólomgomb fogta issze a kis ruhácskát. Erről a kis gombtípusról elter-icdése és előkerülési helye, körülményei alapján kimutatták, hogy valószínűleg a Methód utáni korszak térítő tevékenységének egyik emléke, „kegytárgya" volt.257 De gyakran kereszt alakú az agyagedények alját díszítő fenékbélyeg, s a kereszt jele rákerült a csont tégelyekre is, sőt Zalaszabar-Dezsőszigeten igyekeztek a korábbi ábrát el is tüntetni a föléje vésett kereszt kedvéért. A temetők embertani anyagának vizsgálata azt mutatja, hogy Mosaburg/Zalavár köznépe valóban „körös körűiről" lett összegyűjtve. Míg Garabonc I temető közössége főként nyugati szláv és frank területekről verbuválódott, Garabonc II temetőben a helyi alaplakosság embertani jegyei dominálnak, Zalasza-bar-Dezsősziget sírjainak többségének pedig a környékbeli avar temetők antropológiai ismérvei tűnnek fel. Érdekes, hogy Garabonc I közösségébe bekerült egy olyan kiscsalád is, amely minden bizonnyal a bolgár cárság területéről vándorolt el, mivel egyikőjük koponyáján a csak a dunai bolgárokra jellemző koponyatorzítás ismerhető fel. Végül Zalavár-Várszigeten, a homokgödörnél feltárt temetőrészletre az erős protoeuropid vonás jellemző, ami közel áll a morva embertani anyaghoz.258 Szokatlanul kései britiualitása miatt külön kell szólni az Alsórajk-Határi táblánál feltárt temetőről.259 Ez a kis, mindössze 35 sírós családi temető a zalai erdőkben megbújva, a Szévíz (Pölöske) árterének keleti szélénél feküdt (a kilimáni 4. század végi temetőtől alig 100-150 m-re északra). A korhasztásos rítusú (csontvázas) sírok leletanyaga semmiben sem különbözött a fent leírttól, a hamvasztásos sírokban pedig néhány cserépdarabon kívül más lelet nem is volt. Az utóbbi sírok kitűntek azonban az eltemetés módjával. Hét hamvasztásos sír számára nagyobb kerek gödröt ástak a csontvázas sírok között, ill. két esetben azokat részben metszve. A hamvasztás igen gondos volt, a kalcinálódott csontoknak csak kis töredékeit sikerült megtalálni. A temető északi szélénél ellenben két, egymáshoz derékszögben elhelyezett, 6,5 x i,5 m nagyságú árokszerű gödröt ástak, melyet kitöltöttek sárga agyaggal (a domb egyébként homokos löszös talajú) és ebbe ásták meg a hamvak számára a kisebb gödröket. Az egyik ilyen nagy árokban mindössze egy kis kalcinált csonthalmazt találtunk, a másikban azonban legalább 7 halomban voltak a hamvak. Ennek a temetési módnak egyelőre hiányoznak a párhuzamai. Lehetséges, hogy a két árok felett ún. halottak háza, egyszerű nyeregtetős építmény állott. A temetés egyéb vonásai, a gondos hamvasztás, az agyagos talajhoz való ragaszkodás (a temetés megkezdése előtt ugyanis agyaggal töltötték ki azokat a nagyobb kerek gödröket is, amelyekbe a két nagy árkon kívül még hamvakat temettek) a 9. század első feléből megismert hamvasztásos temetkezések rítusára emlékeztetnek. A csontvázas sírok embertani anyaga is eltér a Zalavár körüli temetőkétől, egy-két sír halottjától eltekintve egységes, s egy erős testfelépítésű, helyi lakosságra utal.260 Nem kizárt tehát, hogy e temetőben vidékünk 7. század eleje óta honos lakosságának, 190 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 75. tábla: - Karoling kor. Női ékszerek Alsórajk-Határi tábla 21. sírból. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 191 a z avar-du(d)lebek egy kis közösségének halottai nyugodtak. Nagykanizsáról és szűkebb környékéről egyelőre nem ismerünk e korszakból származó temetőt. Nagyon valószínű azonban, hogy az a kézi korongolású, hullámvonalköteggel díszített és kereszt alakú fenékbélyeggel ellátott kis edény, amely 1940 táján került elő Nagykanizsa-Leányváron, a korszak fentebb megismert köznépi temetőihez hasonlóból származik.261 Ilyen temető részletei váltak ismertté egyébként Letenyén, a Béci patak kanyarulatánál emelkedő domboldalról, a Kossuth utcában is.262 A Muraközből és a Drávától délre fekvő határterületről a 9. század második felére keltezhető temető egyelőre szintén nem ismert.263 A Pribina-Kocel korszak településeinek kiválasztását megkönnyíti egy, csak e korszakra jellemző díszkerámia. Ennek a leggyakrabban palack alakú, de ritkábban mély tál, pohár, sőt fazék alakú kerámiának jellemzője, hogy igen finom homoksoványítású, sárgás, vörösessárga színűre égetett (törésében néha szürke), korongolt és polírozott felületű. Ez a késő avarkori előzményekre visszavezethető, fémedény formákat utánzó díszkerámia a nagyobb közigazgatási központokban (így Mosaburg/Zalaváron, ill. Mi-kulcicén, Staré Méston, Bfeclav-Pohanskon stb.) alakult ki a 9. század második harmadában, közepe táján.264 De azokból a fazekasműhelyekből, melyek ezt a díszkerámiát előállították, igen jó és állandó minőségű „házi" kerámia is kikerült. Ezek a jól korongolt, vékonyfalú, egyenletesen, csengőre égetett, széles szájú, erős vállú fazekak és gömbösebb testű vagy tojásdad csuprok a korábbi időszakhoz hasonlóan hullámvonalköteggel és vízszintes vonalköteggel vagy ferde fésűbeszurkálások sávjával vannak díszítve. Arányaiban azonban egyre gyakoribb lesz az egyes körbefutó vonaldísz, az ún. csigavonal, amely majd az Árpád-korban lesz az edények vezérmotívuma. Bár a 9. század elején, első felében létesített telepek többségét tovább használták, a század közepétől egy sor új település is létesült, nem utolsó sorban Pribina szervező tevékenységének és Mosaburg/Zalavár vonzásának köszönhetően. Erre az időszakra keltezhető telep ismert Tótszerdahely-Szentmihályi-dűlőből.265 Eszteregnyén, a falutól és az My-es úttól délre fekvő dombon,266 Nagykanizsa-Práter-domb, Botanikus kertből,267 Hosszúvölgy keleti szélénél,268 Alsórajk-Kasténydombon (polírozott felületű palacktöredék),269 Nagyrécsén (Vasútpart II),270 Zalaszent Jakabon a temető mellett,271 Miháld-Malom-dűlöben.272 Már szorosabban Mosaburg/Zalavár vonzáskörzetéhez tartozik Zalamer enye-Gyöp lelőhely, ahol a terepjáráskor edénytöredékek mellett több vaskés és vastárgy is gyűjthető volt,273 Garabonc-Ófalu szigete, ahol a temetők mellett egy településrész is napvilágra került,274 s Esztergályhorváti-Huszárvár, ahol pedig egy kora Árpád-kori templom alatt és mellett több 9-10. századi településobjektumot is feltártak.275 Végül pedig a balatonmagyaródi háton, amely Mosaburg/Zalavár egyik legfontosabb élelemtermelő bázisa lehetett a zalavári háttal együtt, Balatonmagyar ód-Kiskányavaron, -Kányavári szigeten, -Fekete szigeten, -Hídvégpuszta, déli révnél és Zalakomár-Kápol-na pusztán fedeztünk fel korszakunkba tartozó településnyomokat. Az utóbbi lelőhelyről homokbányá-szás során (sírban?) talált szárnyas lándzsa került a keszthelyi Balaton múzeumba.276 Az alsó-zalavölgyi körzetben több, nagyobb kiterjedésű telepásatás végzésére is alkalom nyílt. Megállapíthattuk, hogy ezek a szolgálónépi települések halmazfalvak voltak, a házakhoz azonban viszonylag állandó határú telkek tartózhattak. A lakóházak 9-16 m2 alapterületű, négyszögletes, félig földbevájt, egyhelyiséges, ún. félverem házak voltak. A tetőszerkezetet tartó oszlopok gödreit ritkán ásták olyan mélyre, hogy azokat meg is találjuk -ilyenkor egyébként a házak Ny-K irányú tengelyében álltak -, de az is elképzelhető, hogy a házak egy része boronafalú volt.277 Keszthely-Halászcsárda és Főnyed-Szegerdő lelőhelyeken vesszőfonású, agyag-tapasztású falai voltak a félverem-házaknak, sőt előbbi helyen egy vályogtéglából épített ház nyomaira is rábukkantak.278 Fűtőberendezésük - a környéken talált különböző kövekből, őrlőkődarabokból, római téglákból épített kőkemence, illetőleg a földház oldalába vájt, agyaggal kitapasztott kemence - a bejárattal szembeni sarokban volt. Megfigyelhető volt, hogy - mivel vidékünk kőben szegény - a házak felhagyásakor lebontották a kőkemencéket, s annak kő- és téglaanyagát az új háznál ismét felhasználták. Nemegyszer csak a ház közepén találtunk átégett foltot. Ilyenkor valószínűleg a házba parazsat hoztak, amivel kődarabokat hevítettek fel, majd az ezekre loccsantott víz gőzével melegítették be a helyiséget. A házak padlója döngölt, több helyen kisebb-nagyobb tárolóverem mélyült beléjük. Balatonmagyar ód-Fekete-szigeten az egyik ilyen gödörben egy egész háztartásra való vaseszközt, késeket, sarlót találtunk. Ugyanitt - de Hidvégpusztán is több házban - nagyméretű magszárító agyagtepsi került elő, melyben a veremből kivett, átnedvesedett gabonát felhasználás előtt megpörkölték. A félverem-házakon kívül szabadban álló, nyitott munkagödrű kenyérsütő kemencék (Hidvégpusztán egész sort alkottak), földbe mélyített disznóhizlaló kutricák, gömbösen kiképzett oldalú, szűk szájú tárolóvermek és egyéb, ma még kiderítetlen funkciójú gödrök váltak ismertté a településekről. A különböző településrészekből mintegy 40 házat és közel 100 egyéb objektumot ismerünk. Más típusú települést ismerhettünk meg Zalasza-bar-Borjúállás szigeten. Ennek az egyutcás, kisebb 192 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén településnek a szabályos telkein nagyobb földfelszíni épületek álltak, s mindegyik telekhez külön kút tartozott, amelyet deszkával béleltek ki. Utóbb, a 9. század második felében ezt a települést megszüntették és helyére egy nemesi udvarházat építettek, fatemplom-mal, kis emeletes(?) „kúriával".279 Ha végigtekintünk a Karoling-kori temetők és települések térképén, igen plasztikusan rajzolódik ki az adriai kereskedelmi és hadi út képzeletbeli nyomvonala. Az ezen kívül eső területek települési sűrűsége sokkal kisebb, mint ennek mentén. Ennek az útnak a zalai átkelőhelyénél, annak déli oldalán egy nagyobb szolgálónépi települést tártunk fel (Balatonmagya-ród-Hidvégpuszta, déli rév). E településnek, a fennmaradt adományozási oklevelek alapján, nagy valószínűséggel meghatározható a neve is. A már korábban is említett, 876-880 között kelt oklevél szerint diaconus quidam venerabilis nomine Gundbato azaz az igen tiszteletre méltó Gundbato diaconus a regens-burgi Szt. Emmeramus templomnak adományozta proprietatem suam, quam habvit ad Quartinaha iuxta Bilisasseo, azaz a Balaton melletti Quartinaha nevű birtokát, ahol Keresztelő Szt. János tiszteletére emelt templom, mellette parochia, udvarház állt, s vele adta minden megművelt és műveletlen földjét, rétjeit, erdeit, vizeit, id est ad fluvium Salum, quod Fropreht iam olim in beneficium habvit, et ad Velih ceteris om-nibvs mobilibus et inmobilibus, ami tehát a Zalánál van, s amit korábban már Fropreht hűbérbirtokul bírt, továbbá a Velihnél (Válicka?) lévő ingó és ingatlan tulajdonát. A hűbérbirtokért a regensburgiaktól cserébe azokat a Rábánál fekvő birtokokat kapta, quod Chezil dux quondam pro remedio anime suae adpredic-tum sanctum condonavit iuxta. . . Raba, amelyeket tehát még Kocel adományozott az említett egyháznak „lelki üdvéért".280 Az oklevél szerint a birtok a Balaton mellett, a Zala folyónál fekszik - ami együtt csak a torkolatnál képzelhető el. Mivel pedig az újkor kezdetéig a Kis-Balaton a Balaton szerves részét alkotta, ez a torkolat csak Hídvégpusztánál lehetett.281 Mivel pedig ez a birtok önmagában nem volt elegendő a cserébe kapott birtok értékének kiegyenlítéséhez, ezért adhatta még hozzá Gundbato diaconus a Velihnél fekvő ingó és ingatlan tulajdonát. A birtokcserét 883-887 között újra megerősítették.282 Ezt ugyanis megakadályozta az, hogy Szva-topluk 883-ban sereggel tört be Pannóniába, pusztította Arnulf birtokait, majd 884-ben újból visszatért, és 12 napig a Rábától keletre fekvő birtokokat dúlta. Olyan súlyos károkat okozott, hogy, mint a következő évben feljegyezték, Pannónia de Hrabe flumine ad orientem tota deleta est, azaz Pannónia a Rába folyótól keletre teljesen megsemmisült.283 Ha már a 9. századi forrásokban szereplő helynevek azonosítási kérdéseinél tartunk, óhatatlanul ki kell térnünk azokra a magyarázatokra is, melyek Kanizsa nevének 9. századi előzményeire vonatkoznak. Általában két nevet kötnek össze Kanizsával. Az egyik Knesaha, melyről a Dudleipin-Dudleipa lokalizálásával kapcsolatban már elhangzott, hogy a mai Gnasbach-hal (Knes-aha = Gnas-bach) azonosítható.284 A másik név Keisi vagy Kensi (Gen-si).285 A Kensi alakról újabban feltételezik, hogy knez+ja birtokos melléknévképzős Kneéa hímnemű változata, és a knezb átírása olyan természetes objektumra, amely hímnemű, pl. ''pótok'' (patak).286 Ennek a magyarázatnak is vannak azonban nehézségei. Ha ugyanis ez a név is a (dél)szláv knez (= fejedelem, herceg) szó jb képzős melléknévi származéka,287 ahogy azt Melich János a legrégibb magyar hangalak alapján Kanizsa nevéről feltételezi (Knésa ~ Knézsa) Knisa ~ Knizsa, illetve Kénésa ~ Kéné-zsa > Kanisa > Kanizsa), akkor választ kell találnunk arra, mi indokolja azt a 9. században egyedülálló helynévadást, hogy nem a birtokos nevével (ld. pl. a Conversioban a -chirichun (= Kirche, ''temploma'') és a -dorf (''falva'') végződésű helyneveket), hanem rangjával jelölik meg a helyet.288 Ráadásul, ha a helynév közszóval összetett vagy ragozott volt, mint pl. Salapiugin (= ''a Zala folyó kanyarulata'', ahol a-piugin többes dativus esetben áll, és az ófelnémet piugi (= Beuge, ''kanyarulat'') képzett változata), akkor ezek a szavak mindig német eredetűek (-piugin, -giskeit, -purc, -burg, -chirichun stb.).289 E vidék 9. századi helynévadási gyakorlatában tehát egyszerűen nincs reális alapja annak, hogy egy területet, folyót vagy helyet (akár szláv nyelven is) külön kihangsú-lyozottan a „fejedelemé" megjelöléssel illessenek. Ezzel pedig elesünk attól a lehetőségtől is, hogy a Keisi ~ Kensi helynevet mai területtel, helynévvel azonosítsuk. Sokkal valószínűbb, hogy Kanizsa neve a magyar honfoglalás után született meg, hasonlóan a többi kárpát-medencei ''Kanizsa'' helynevekhez.290 Az oklevelekben és egyéb írásos forrásokban ránk maradt 9. századi pannóniai helynevek közül egyébként is szinte egyetlen egy sem élte túl a magyar honfoglalást. Ami megmaradt, az már a 9. században is régi helynév vagy földrajzi név volt, mint pl. a római, vagy még régibb eredetű helységnevek (Sabaria, Sirmi-um, Carnuntum), vagy víznevek Sala, Hraba = Rába, Bilisasseo (lat. Pelissa ~ Pelso = Balaton stb.). S az egyetlen, a zalavári bencések által felélesztett Szt. Adorján patrociniumon kívül a többi 9. századi templom védőszentjének a neve is a végleges feledés homályába veszett.291 Ennek oka pedig valószínűleg az, hogy a karoling-kori nemesség a magyar honfoglaláskor szolgálónépe egy részével nyugatra menekült, a helyben maradtakat pedig akkor, amikor a magyar állam kiépülése vidékünket is elérte, az újonnan kialakított központok köré, esetleg több helyről is egy új településre költöztették át, a Zala vonalától nyugatra eső területet pedig gyepűvidékké alakítót- Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 193 16. tábla: - Ezüstözött bronz fülkarika Nagykanizsa környékéről. ták. Megszűnt tehát a helységek kontinuitása és ezzel a helynév továbbélésének lehetősége is. Míg Nagykanizsa és környéke a Karoling időszakban Pribina és Kocel grófságának egyik, szolgálónépi falvakkal - és valószínűleg nemesi udvarházakkal -benépesített területe volt, a magyar honfoglalást követő súlypont-eltolódások révén a kora Árpád kortól kezdve egyre jelentősebb szerepre tesz szert, régiójának egyre határozottabb központjává vált, amit nem utolsó sorban újra csak a rajta áthaladó Adria-Kijev nemzetközi kereskedelmi és hadi útnak köszönhet. Ezt bizonyítja egy Nagykanizsa vidékéről származó, tévesen a 7. illetőleg a 9. századra keltezett leletegyüttes is. Minden bizonnyal egy női sírból került napvilágra egy ezüst, vagy ezüstözött bronz fülkarikapár, amelynek alsó karikaívén filigrándótból hajlított madárszerű figura ül, alul pedig „börtüs" díszű áttört gömbökről kacsatalpra emlékeztető csüngők lógnak le (16. tábla), továbbá egy háromszög átmet-szetű, zárt ezüst (?) gyűrű, amelyek 1905-ben a bécsi Naturhistorisches Museumba kerültek.292 A fülkarikáknak ugyan nincs pontos párhuzamuk, mégis felmerült, hogy leginkább még antik vagy népvándorlás kori ékszerekkel hozhatók kapcsolatba.293 Utóbb olyan nézet is megjelent, miszerint - hasonlónak látszó stará koufimi ékszerek alapján - a 9. századból származhatnak.294 Ez a vélemény már közelebbinek tűnik a valósághoz, ugyanis az ékszerek igazi párhuzamai az ún. törtezüst leletek körében találhatók meg. Erre utal a karikák zárási módja - a két véget ugyanis ellapították, majd átlyukasztották, s az egymás fölé illesztett lyukakon áthúzott dróttal vagy textilszállal zárták össze a karikát -, az alsó karikaív filigrándrót tekercselése, a „börtüs" áttört gömbdíszek, a „kacsatalp-csüngők" stb. Ezeket a technikai és díszítő elemeket a 11-12. századi kijevi típusú függőknél295 találjuk meg, míg a karikaív belsejébe illesztett madárka a IX. törtezüst csoport jellegzetes díszítő eleme.296 Aligha kétséges tehát, hogy innen a Kijev-Adria útvonalon juthatott el vidékünkig ez az oroszországi erdős zóna területéről származó ékszerpár. A keltezést pedig megerősíti - az eddig nem sok figyelemben részesített - zárt karikagyűrű is, amely tipikus lelettárgya a magyar köznépi viseletnek a 11-12. században.297 Az adriai út másik irányból is közlekedő forgalmára utal végül egy ugyancsak unikumnak számító kerámia, amely Balatonmagyaród-Hídvégpusztán került elő.298 A sárgászöld mázas, amfora alakú, kétfülű korsó bizánci eredetű edényforma, a bulgároknál széles körben elterjedt a 10. század második felében, hozzánk azonban valószínűleg az Adrián át, közvetlen bizánci környezetből juthatott el.299 ÖSSZEFOGLALÁS Ha röviden össze akarjuk foglalni Nagykanizsa és környéke népvándorlás kori és kora középkori történetét, azt mondhatjuk, hogy ebben az időben a város területe és közvetlen környéke még nem játszott kiemelkedő szerepet a Kárpát-medence történetében. Annál inkább maga a tájegység, a dél-zalai térség, ahol ekkortájt szűnt meg az őskortól a római kor végéig oly jelentős Borostyánút kultúraközvetítő, 194 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 4. térkép A kései Karoling időszak (Pribina és Kocel kora) lelőhelyei Nagykanizsán és környékén (9. század második fele) 19.1. Zalaszabar-Borjúállás sziget - település, udvarház, templom, temető 21.X. Zalavár-Vársziget - erődítés, udvarház, lakótorony, templomok, temetők 21.2. Zalavár-Récéskút - templom, temető Település 1.2. Alsóraj k-Kastélydomb 2.1. Balatonmagyaród-Hídvégpuszta, déli rév 2.2. Balatonmagyaród-Kányavári sziget 2.3. Balatonmagyaród-Kiskányavár 2.4. Balatonmagyaród-Fekete sziget 4.1. Eszteregnye 5.2. Esztergályhorváti-Huszárvár 6.1. Főnyed-SzegerdŐ 7.3. Garabonc-ófalu 8.1. Hosszúvölgy 9.2. Keszthely-Halászcsárda 11.1. Miháld-Malom dűlő 12.2. Nagykanizsa-Práter domb, Botanikus kert 14.1. Nagyrécse-Vasútpart II 15.1. Tótszerdahely-Szentmihályi dűlő 17.1. Zalakomár-Kápolna puszta 18.1. Zalamerenye-Gyöp 20.1. Zalaszentjakab Temető I.I. Alsórajk-Határi tábla 3.1. Balatonszentgyörgy-Vasútállomás 5.1. Esztergályhorváti-Alsóbárándpuszta 7.1.-2. Garabonc-ófalu I—II. 9.1. Keszthely-Dobogó 9.3. Keszthely-Fenékpuszta, déli erődkapu 10.1. Letenye—Kussuth utca 12.1. Nagykanizsa-Leányvár 13.1. Nagyrada 16.1. Vörs-Papkert 19.2. Zalaszabar-Dezsösziget 19.3. Zalaszabar-Kisesztergály 21.3. Zalavár-Rezes sziget 21.4. Zalavár-Kövecses sziget Jelmagyarázat: XX erődítés templomma.1, 6 udvarház templommal, • település O temető Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 195 kapcsolattart ó szerepe, s vette át ezt a feladatot a tőle keletebbre haladó, az egész Kárpát-medencét diagonálisan átszelő Adria—Kijev útvonal, amelynek egy fontos pontja, s több más, kisebb jelentőségű út találkozási helye a Balaton nyugati oldalánál lévő zalai átkelőhely. Nem véletlen, hogy ennek környékén alakultak ki a korszak központjai, Keszthely-Fenékpuszta, majd MosaburgIZalavár, amelyek vonzás- és ellátási körzetébe tartoztak a jövendő Nagykanizsa és vidéke települései is. De a nemzetközi útvonalon bonyolódó forgalom hasznát és előnyeit élvezték környékünk egyszerűbb lakosai is. Vidékünk - a régészeti kutatások, terepbejárások tanúsága szerint - a népvándorláskor kezdetén eléggé elnéptelenedett, a ro-manizált lakosság elvándorolt, a rövid néhány évtizedre itt megtelepült hunok, gótok, langobardok számára pedig inkább a hajdani római központok és közvetlen környékük a vonzó; igaz, idejük sem volt a vidék sűrűbb benépesítésére. Megváltozott a helyzet az avar korszaktól kezdve, amikor Apsich nagyobb számú avar és du(d)leb szláv telepest hozott ide. Ezek a 7. században létesített településeikre néhány emberöltőnyi kényszerű(?) távollét után a 9. század elején - tovább sokasodva - újból visszatértek. Ez az avar-du(d)leb lakosság alkotta a 840-es évektől kezdve Pribina és Kocel grófságának alapvető népi hátterét, s ez az a népesség, amely a honfoglalást követő újabb áttelepítéseket is átvészelve továbbra is helyben maradt, s a középkori Zala vármegye, a mind jelentősebbé váló Nagykanizsa őslakosaiként az ide települt magyarokkal, besenyőkkel és egyéb szláv népcsoportokkal együtt alakította ki a tájegység népi, etnikai arculatát. JEGYZETEK Rövidítések ActaAntHung = Acta Antiqua Academiae Scientiarum Hungaricae (Budapest) ActaArchHung = Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae (Budapest) AntikTan = Antik Tanulmányok (Budapest) ArchAustr = Archaeologica Austriaca (Wien) ArchÉrt = Archaeologiai Értesítő (Budapest) ArchHung = Archaeologica Hungarica (Budapest) Attila = Attila és hunjai. Szerk.: Németh Gyula, és hunjai 1940 Budapest, 1940. BAR = British Archaeological Reports (Oxford) Bogyay i960 = Bogyay, Thomas: Die Kirchenorte der Conversio Bagoariorum et Carantano-rum. Südost-Forschungen 19 (i960) Bona 1984 = Bona István: A népvándorlás kor és a korai középkor története Magyarországon. In: Magyarország története I. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Budapest, 1984. 265-373. ComArchHung = Communicationes Archaeologicae, Hungáriáé (Budapest) Czeglédy 1969 = Czeglédy Károly: Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig. Budapest, 1969. Dietz 1987 = Dietz, Karlheinz: Schriftquellen zur Völkerwanderungszeit im pannoni-schen Raum (von 378-584 n. Chr.) In: Germanen 1987, 27-67. Dolg. = Dolgozatok az Erdélyi Nemzeti Múze-Kolozsvár um Érem- és Régiségtárából (Kolozsvár) FolArch = Folia Archaeologica (Budapest) FontesArch- = Fontes Archaeologici Hungáriáé (Buda-Hung pest) Germanen 1987 = Germanen, Hunnen und Awaren. Schätze der Völkerwanderungszeit. Nürnberg, 1987. JbRGZM = Jahrbuch des Römisch-Germanischen Zentralmuseums (Mainz) KBM = Keszthelyi Balatoni Múzeum Kis-Balaton = 1986 Kos 1936 = Melich = 1925-1929 MFMÉ MIA MittArchlnst = MMFH MNM Mócsy 1975 — MPrHistKom = Wien Müller 1987 = Müller 1987a = NumKözl OTKA PamArch Pohl 1988 RégFüz Sági 1984 SCIV Sedov 1982 Régészeti kutatások a Kis-Balaton térségében. Szerk.: Vándor László. Zalaegerszeg 1986. Kos, Milko: Conversio Bagoariorum et Carantanorum. Ljubljana, 1936. Melich János: A honfoglaláskori Magyarország. A magyar nyelvtudomány kézikönyve I. 6. Budapest, 1925-1929. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve (Szeged) Materiali Isledovanija po Arheologii SSSR Mitteilungen des Archaeologischen Instituts der Ungarischen Akademie der Wissenschaften (Budapest) Magnae Moraviae Fontes Historici. I-V. ed L. Havlik et al. Brno 1966-1977. Magyar Nemzeti Múzeum Mócsy András: Pannónia a késői császárkorban. Budapest, 1975. Mitteilungen der Praehistorischen Kommission der Österreichischen Akademie der Wissenschaften (Wien) Müller, Róbert: Die spätrömische Val-cum am Plattensee. In: Germanen 1987, 270-274. Müller Róbert: Megjegyzések Fenékpuszta történetéhez. Zalai Múzeum 1 (1987), 105-122. Numizmatikai Közlemények Országos Tudományos Kutatási Alap Památky Archaeologické (Praha) Pohl, Walter: Die Awaren. Ein Steppenvolk in Mitteleuropa 567-822. n. Chr. München, 1988. Régészeti Füzetek (Budapest) Sági Károly: Az ötvöspusztai V. századi sir. VMMK 17 (1984), 81-90. Studii si Cercetäri de Istorie Veche (Bu-curesti) Sedov, V. V.: Vostocnyje slavjane v VI-VIII. vv. Arheologija SSSR. Moskva, 1982. IO/6 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén Cs. Sós 1973. Szádeczky- Kardoss 1978-1986 T G Y M U n g j b Váczy 1938 Váczy 1940 Váczy 1974 Várady 1969 Vékony 1986 V M M K Wolfram 1979 Cs. Sós, Agnes: Die slawische Bevölkerung Westungarns im 9. Jahrhundert. Münchner Beiträge zur Vor- und Frühgeschichte 22. München, 1973. Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai I ArchÉrt 105 (1978) 78-90; II ArchÉrt 106 (1979) 94-111; III ArchÉrt 106 (1979) 231-243; IV ArchÉrt 107 (1980) 86-97, 201-213; V ArchÉrt 108 (1981) 81-88; VI ArchÉrt 108 (1981) 218-232; 109 (1982) 136-144; VII ArchÉrt 110 (1983) 89-99; VIII ArchÉrt m (1984) 53-71; IX ArchÉrt 113 (1986) 83-112. Thury György Múzeum (Nagykanizsa) Ungarische Jahrbücher (Berlin) Váczy Péter: Magyarország kereszténysége a honfoglalás korában. In: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulójára I-III. Szerk.: Serédi Jusztinián. Budapest, 1938. I. 215-265. Váczy Péter: A hunok Európában. In: Attila és hunjai 1940, 61-142. Váczy Péter: A frank háború és az avar nép. Századok 108 (1974) 1041-1061. Várady, László: Das letzte Jahrhundert Pannoniens 376-467. Budapest, 1969. Vékony Gábor: A Karoling birodalom „délkeleti" határvédelme kérdéséhez. Komárom Megyei Múzeumok Közleményei 2 (1986) 43-75. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei Wolfram, Herwig: Conversio Bagoario-rum et Carantanorum. Das Weißbuch der Salzburger Kirche über die erfolgreiche Mission in Karantanien und Pannonién. Wien-Köln-Graz, 1979. Jegyzetek 1 Szőke Béla Miklós-Vándor László: Kísérlet egy táji egység településtörténeti rekonstrukciójára (A Kis-Balaton programot kísérő régészeti leletmentő ásatások (1980-1985) tapasztalatai). Zalai Gyűjt 26 (1987), 83-100, különösen 91. 2 Lásd Horváth László ide vonatkozó adatait a kötetben. 3 Ligeti Lajos: Attila hunjainak eredete, az ázsiai hunok. In: Attila és hunjai 1940, 11-60; Czeglédy 1969, 8-52. 4 Ammianus Marcellinus 31.2.; Jordanes, Getica 24.127-128, 25.182. stb.; Váczy 1940, 64-65. 5 Németh Gyula: A hunok nyelve. In: Attila és hunjai 1940, 217-226; Czeglédy 1969, 81-83. 6 Mócsy 1975, 180. 7 Váczy 1940, 72. Bóna István lektori véleményében egyik elméletet sem tartja elfogadhatónak. Szerinte a két dux lovasai a késő római hadsereg elit alakulatai közé tartóztak, s a belső erődvárosokban állomásoztatták őket. 8 A viszonyokról érzékletesen tudósít egy Stilicho-t dicsőítő udvari költemény 399-400 körűiről. Claudianus, Cons. III. Stil. 2.184-207. (Dietz 1987, 29) 9 A történeti áttekintéshez felhasznált irodalom: Váczy 1940, 61-91; Várady 1969; Mócsy 1975, 177-190; Wolfram, Herwig: Geschichte der Goten. Von der Anfangen bis zur Mitte des sechsten Jahrhunderts. Entwurf einer historischen Ethnographie. München, 1979. 308-321; Mócsy András: A római kor. In: Magyarország története I, Budapest 1984., 251-264; Bóna 1984, 265-267; Bóna, István: Eine historische Zusammenschau. In: Germanen 1987, 116-130; Dietz 1987. 10 Kis-Balaton 1986, 9. 11 Hasonló, a 4. század második felére, de főként utolsó harmadára, végére keltezett veret került elő Dunapente-léről (Intercisa) (Behrens, Gerhard: Spätrömische Kerbschnittschnallen. In: Schumacher-Festschrift Mainz, 1930. 285-294. Abb. 8), Cuxhaven-Sahlenburg 32. sírból, Kre-feld-Gellepről és Sámsonból egyes leletként, Vermand III. A. sírból, stb. (Böhme, Horst Wolfgang: Germanische Grabfunde des 4. bis 5. Jahrhunderts zwischen Unterer Elbe und Loire. Münchner Beiträge zur Vor- und Frühgeschichte, Band 19. München, 1974. 83-85, 161-162, Abb. 54, Taf. 40.1-10, 81.5-13, 101.9-11, 136.4-11.), az Epfach melletti Lorenzbergről (Pohl, Gerhard: Die Kleinfunde der mittleren und späten Kaiserzeit. In: Der Lorenzberg bei Epfach. Die spätrömischen und frühmittelalterlichen Anlagen. Hrsg. von Werner, Joachim Münchner Beiträge zur Vor- und Frühgeschichte, Band 8. München, 1969. 182, Taf. 39.2), továbbá Vron, Dép. Somme, 173/a sírból (Gallien in der Spätantike. Von Kaiser Constantin zu Frankenkönig Childerich. Ausstellungskatalog des Römisch-Germanischen Zentralmuseums Mainz, 1980, 159. Nr. 232), Richborough, Kent és Shakenoak, Oxon lelőhelyekről (Böhme, Horst Wolfgang: Das Ende der Römerherrschaft in Britannien und die angelsächsische Besiedlung Englands im 5. Jahrhundert. JbRGZM 33 (1986) 472-476, Abb. 6.6-8) stb. 12 Horváth László: Előzetes jelentés a Nagykanizsa-Inkey-kápolna melletti lelőhely feltárásáról. Zalai Gyűjtemény 18. (1983) 7-25; 22-23. 13 Mócsy 1975, 131-142; Bóna István lektori véleményében inkább a belső erődváros megjelölést tartja elfogadhatónak. A kérdéshez ld. még Müller 1987a, 108. 14 Sági Károly: Keszthely és környéke. Veszprém 1978., 47.; Erdélyi István: A fenékpusztai régészeti kutatások rövid története. Zalai Gyűjtemény 18 (1982-83), 63. 15 Müller 1987, 270. 16 Müller Róbert: Római kori leletek Zalaszentgrótról. Zalai Gyűjtemény 6 (1976), 3-68.; 56-64. 17 Szőke Béla Miklós ásatása. 18 Godlowski, Kazimierz: The Chronology of the Late Roman and Early Migration Periods in Central Europe. Krakow, 1970. Kovács István: A marosszentannai népvándorlás kori temető. Dolg. Kolozsvár 3 (1912), 250-367.; Grebennikov, Ju. Sz.-Grebennikov, V. B.-Magomedov, B. V.: Cernahovskije mogilniki zapadnogo poberezja Bugs-kogo Limana. In: Pamjatniki rimskogo i srednevekovogo vremeni v Severo-Zapadnom Pricernomorje. Kiev, 1982. 136-149.; Etnokulturnaja karta territorii Ukrainskoj SSR v I. tys. n.e. Kiev, 1985. 42-51.; Diaconu, G.: Tirgsor, Necropole din secolele III-IV. e.n. Bucuresti, 1965; Mit-rea, Bucur—Préda, Constantin: Necropole din secolul al IV. e.n. in Muntenia. Biblioteca de arheologia, Bucuresti 10 (1966); Salamon, Agnes-Barkóczi, László: Bestattungen von Csákvár aus dem Ende des 4. und dem Anfang des 5. Jahrhunderts. Alba Regia n (1970), 35-80; Tejral,Jaros-lav: Die donauländische Variante der Drehscheibenkeramik mit eingeglätteter Verzierung in Mähren und ihre Beziehung zur Tschernjachower Kultur. Vznik a pocátky Slovanű 7 (1972), 77-139; Kaltofen, Andrea: Studien zur Chronologie der Völkerwanderungszeit im südöstlichen Mitteleuropa. BAR International Series 191 (1984), 73-77. 19 A kilimáni 10. sír arany tűjével szinte még méretre is azonos tűpár került elő a jobb mellkason egymás mellett Bratei (Baráthely), 1/1964. sírban, melyet közlője az 5. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 197 száza d első felére keltez, s keleti gótnak határoz meg (Bár-zu, Ligia: Monumente germanice descoperite la Bratei, jud. Sibiu. SCIVA 37 (1986), 89, 91-97. Fig. 2.3). Botosa-ni-Dealul Cärämidärici I. 9. sírban a jobb medencelapát szélénél volt egy ezüst tű, a 11. sírban pedig mindkét medencelapát táján feküdt egy-egy ún. fehérfém (nagyobb részt ezüstöt, kisebb részt rezet tartalmazó) lapátfejű tű. A sírokat a 4. század végére, 5. század első felére keltezik a szerzők (Zaharia, Emilia-Zaharia, Neculai: Les nécropoles IVe-Ve siècles de Botosani-Dealul Cärämidärici. Dacia 19 (1975)5 205-210, Fig. 7., 9., 12.1-4). Az utóbbi tűpárhoz hasonló két ezüst tű volt Viminacium ( Kostolac )-Butdelj -az 5. század végéig használt keleti gót temető - 63. sírjában, a mellkas két oldalán (Zotovic, Ljubica: Nekropola iz vre-mena seoba naroda sa uze gradske teritorije Viminacija. Starinar 31 (1980), 114., Tab. XV. 8). Callatis 351. sírban egy lecsapott sarkú karneolgyöngyöt és egy korong alakú borostyángyöngyöt tartalmazó nyaklánccal együtt volt a poliéder fejű bronz tű. A sírt a benne talált ezüst csat alapján a 4. század végére-5. század elejére keltezi a szerző. Mivel szomszédságában több más egyszerű földsír van még, melyekben a Marosszentanna-Csernyahov kultúra elemei jelennek meg, valószínű, hogy a nagy kiterjedésű -és a római kortól a 7. század elejéig használt - temetőben egy kis keleti gót családi sírcsoport különült el (Preda, Constantin: Callatis. Necropola romano-bizantina. Biblioteca de arheologie 38. Bucureçti, 1980. 113, Pl. XXX). A kilimániakhoz hasonlóan kisméretű az az eredetileg kerek kőberakással (gránáttal?) díszített szemű, madárfej alakban végződő arany tűpár, amely Zmajevo (Ókér), lelőhelyen került elő, s az 5. század első felére keltezi közlője, nyugati gótnak határozva meg viselőjét (Beninger, Eduard: Der westgotisch-alanische Zug nach Mitteleuropa. Mannus-Bibliothek 51. Leipzig, 1931. 33-36, Abb. 10). A kilimáni tűk viseletének ugyancsak fontos párhuzama a Kapolcs 1. és 2. sírban talált tűpár. Előbbiben a nyakcsigolyák mellett volt a két rovátkolt díszű fejjel ellátott aranytű, míg a másodikban a melltájékon volt két lapított fejű ezüst tű (Cs. Dax, Margit: Keleti germán női sírok Kapolcson. VMMK 15 (1980) 97-106). A kilimáni 15. sír spirálfejű tűpárjának szinte pontos mása Mezőkövesd, Nyárfa u. 8. alatt került elő, szintén aranyból. A két tű itt egy 30-35 éves nő koponyája két oldalán feküdt, egy arany fülbevalópár és egy borostyángyöngy társaságában (Csallány, Dezső: Archäologische Denkmäler der Gépiden im Mitteldonaubecken (454-568 u. Z.) ArchHung 38 (1961); 235, Taf. CCXV. 1-4). A viselet története szempontjából érdekes, hogy a tűpár Kilimánban megfigyelt viselete megtalálható az Ami-ens-től DK-re, a l''Avre folyó melletti Moreuil 109. sírbari, ahol az S-alakúra hajlított fejű arany tűpár kísérőleletei alapján az 5. százzá második felére, utolsó negyedére keltezhető (Bayard, D.-Piton, D.-Schuler, R.: Le cimetière mérovingien de Moreuil (80). Cahiers Archéologiques de Picardie 1981., n° 8.202, Pl. 20), s feltűnik az 5. század közepén, második felében Észak-Afrikában vandál környezetben, de mint keleti germán viseleti elem, Bone (Annába) Hippo Regius, Nagy bazilika, a ciszterna „gazdag" női sírjában aranyszálvarrásos homlokpánt, arany gyöngyök és arany fiitterek társaságában, ahol a két poliéder fejű arany tű a vállakon, fibulaként volt viselve, s hasonlóan Spanyolországban, Málaga római színházában talált sírleletben (Keonig, Gerd G.: Wandalische Grabfunde des 5. und 6. Jahrhunderts. Madrider Mitteilungen 22 (1981), 303-304, 317, 321, 328, Abb. i.a, Taf. 52. h). 20 Nikitina, G. F.: Sistematika pogrebalnogo obrjada plemen cernahovskoj kulturi. Moskva, 1985; Ionita, Ion: Veränderungen der Bestattungssitten im Gräberfeld von Tîrgsor. in: Peregrinatio Gothica. Archeológia Baltica, Lodz 8 (1989) 159-183; Istvánovits Eszter: Adatok a Felső-Tiszavidék 4-5. századi történetéhez a tiszadobi temető alapján. MFMÉ 1984-85 (1991), 29-40. 21 Váczy 1940, 74-136; Bóna 1984, 265-288. 22 KBM lelt. sz. 58.738.617.; a tükör átmérője 6,7 cm. Közli Sági 1984, 6. ábra. 23 Sági 1984, 86. a leletet hun temetkezés maradványaként interpretálja, s a tükröt a Werner szerinti Cmi-Brigetio csoportba sorolva teszi Attila korára. A kérdéshez ld. még: Werner, Joachim: Beiträge zur Archäologie des Attila-Reiches. München 1956., 22; Barkóczi, László-Salamon, Agnes: Das Gräberfeld von Szabadbattyán aus dem 5. Jahrhundert. MittArchlnst 5 (1974-75), 103-104. A tükröt esetleg halotti tor emlékeként is interpretálhatnánk ld. Alföldi András: Leletek a hun korszakból és etnikai szétválasztásuk. ArchHung 9 (1932); Bóna 1984, 288. Nem kizárt azonban az sem, hogy a későbbi keleti gót időszak emléke ld. Kiss, Attila: Funde aus dem 5-6. Jahrhundert im Gebiet von Brigetio. FolArch 32 (1981), 202.; Cs. Dax Margit: Keleti germán női sírok Kapolcson. VMMK 15 (1980) 97-106. (az 1. sír tűz-ónozású tükre). 24 KBM lelt. sz. 55.22.1-4, 6-7. Sági Károly: Hunkori sír Keszthelyen. ArchÉrt 82 (1955), 185-189.; Germanen 1987 189. Taf. 10. 25 Müller 1987, 270. 26 Müller Róbert: V. századi bronzműves műhely maradványai Keszthely-Fenékpusztáról. ArchÉrt 105 (1978) 11-29; Müller Róbert: A keszthely-fenékpusztai erőd északi kapujának feltárása 1971-ben (ásatási jelentés). VMMK 14 (1979) 141-142. 27 Sági 1984, 86. 28 Radnóti Aladár: Római városok élete a korai feudalizmusban. MTA 2. Oszt. Közi. 1954. 503; Nemeskéri János: An Antropological Examination of Recent Macrocephalic Finds. ActaArchHung 2 (1952), 223. 29 Müller 1987, 270.; Müller 1987a, 108-109. 30 Jordanes, Getica, 268. (Dietz 1987, 34-35); Alföldi, András: Der Untergang der Römerherrschaft in Pannonién. Berlin-Leipzig, 1926., 101-104.; Várady 1969, 336; Bóna 1984, 290. 31 Alföldi, Várady, Bóna i. m. - ld. 30. jegyzet Sági 1984, 87. 32 Kiss Attila: Ein Versuch die Funde und das Siedlungsgebiet der Ostgoten in Pannonién zwischen 456-471 zu bestimmen. ActaArchHung 31 (1979) 336. 33 ld. 32. jegyzet, továbbá Várady 1969, 336. 34 Jordanes, Getica 268-269. (Dietz 1987, 34-35) 35 Jordanes, Getica 128. 36 Gerevich László (föszerk.): Budapest története I-V., Budapest, 1974-1980.; Tarn. IV.: Nagy Tibor: Budapest története az őskortól a honfoglalásig, p. 190. 37 Várady 1969, 335; Sági 1984, 86. Sági Károly ennek alapján a Keszthely-Téglagyárnál talált sírt sadagar-nak, a Dabronc-ötvöspusztai sírt pedig sadagar családba beházasodott keleti gót nő sírjának véli. 38 Váczy 1940, 137; Jordanes, Getica 272-273. (Dietz 1987, 35) 39 Jordanes, Getica 283-285 (Dietz 1987, 37) 40 A történeti összefoglaláshoz ld. Bóna István: Bevezetés. In: Eugippius, Szent Severus élete. Budapest, 1969., 267-290; Bierbrauer, Volker: Die ostgotischen Grab- und Schatzfunde in Italien. Spoleto 1975., 17-52.; Wolfram, Herwig: Geschichte der Goten. .. München, 1979.; Bona 1984, 288-294; Dietz 1987, 31-42. 41 MNM lelt. sz. 76/1894. 1-2.; Hampel József: A Nemzeti Múzeum Régiségtárának gyarapodása. ArchÉrt 14 (1894) 373. 198 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 42 Börzsönyi Arnold: A győri főgimnáziumi múzeum és a környékbeli kincsleletek. NumKözl 14 (1915) 98. 43 Ld. 14. jegyzetet.; Müller 1987a, 109. 44 Erdélyi István: Drevnosti epohi velikogo pereselenija narodov V-VIII. vv. Moskva, 1982., 64-69. 45 Müller Róbert: A keszthely-fenékpusztai erőd északi kapujának feltárása 1971-ben (ásatási jelentés). VMMK 14 (1979) H5-I49-46 Sági 1984, 81-90. 47 Müller 1987, 271.; Sági, Károly: Das Problem der pannonischen Romanisation in Spiegel der völkerwanderungszeitlichen Geschichte von Fenékpuszta. ActaAnt-Hung 18 (1970) 160. 48 A történeti összefoglaláshoz: Bóna István: A középkor hajnala. Budapest 1974; Bóna 1984, 299-309; Bóna István: Die Langobarden in Pannonién. In: Die Langobarden von der Unterelbe nach Italien. Neumünster, 1988., 63-73. 49 Sági Károly: A vörsi langobard temető. ArchÉrt 87 (i960), 59; Sági Károly: Das langobardische Gräberfeld von Vörs. ActaArchHung 16 (1964), 359-408; Germanen 1987, 583-50 Barkóczi László: A 6th Century cemetery from Keszthely-Fenékpuszta. ActaArchHung 20 (1968) 275-311; Barkóczi László: Das Gräberfeld von Keszthely-Fenék-puszta aus dem 6. Jahrhundert und die frühmittelalterlichen Bevölkerungsverhältnisse am Plattensee. JbRGZM 18 (1971) I79-I9I-51 Germanen 1987, 583; Sági Károly: Egy VI. századi keszthelyi temető és mondanivalója a „Keszthely kultúra" etnikumának szempontjából. A Tapolcai városi múzeum közleményei, 2 (1991) 113-141. 52 Müller 1987a, 109-110. 53 Ld. 50. jegyzet. 54 Ld. 51.-52. jegyzet s Bóna István: Ein Vierteljahrhundert Völkerwanderungszeitforschung in Ungarn (1945-1969). ActaArchHung 23 (1971), 296-297, 299-300. ss Müller 1987a, 109. 56 A Fenékpuszta-horreumi temető embertani maradványainak biokémiai vizsgálata szerint a temetkezések korai fázisára a langobard etnikai elem túlsúlya a jellemző (Hegykő, Vörs, Várpalota), míg a későbbi fázisra a késő római jellegű népességé (Keszthely, Pécs), ül. a helyi elemekkel kevert korai avar etnikumé (Környe). Lengyel Imre: Das Laboratoriumsuntersuchung des Gräberfeldes von Keszthely-Fenékpuszta aus dem 6. Jahrhundert. JbRGZM 18 (1971), 191-199. 57 A kutatások eredményeiről rövid összefoglalást ld. Sieben Jahrtausende am Balaton. Von der Ur- und Frühgeschichte bis zum Ende der Türkenkriege. Ausstellungskatalog, red. Müller, Robert, Mannheim, 1989. 58 Az 1986-ban megkezdett kutatásokat a MTA Régészeti Intézete és a Zala megyei Múzeumok Igazgatósága OTKA támogatással közösen végzi, Szőke Béla Miklós vezetésével. 59 Czeglédy 1969 passim. 60 loannes Ephesinus VI. 24; Menander Protector, Ex-cerpta de legationibus (következőkben: EL) 442.3-27 (Szá-deczky-Kardoss 1978, 84) 61 Theophanes, Chronographia, 6050; Chron. Monembasi-ne, 9-13. (Szádeczky-Kardoss 1978, 85); Pohl 1988, 18. 62 Theophylactus Simocatta VII.8.1-6; Menander Protector, EL 443. 10-28 (Szádeczky-Kardoss 1978, 87-88); Pohl 1988, 21-27. 63 Theophanes, Chronographia 6055 (Szádeczky-Kardoss, 1979 96); Pohl 1988, 45. 64 loannes Ephesinus VI. 24. (Szádeczky-Kardoss 1979, 100-101) 65 Georgius Turonensis, Históriáé IV.29. (Szádeczky-Kardoss 1979, 101-102) 66 Menander Protector, EL 454.23-456.5. (Szádeczky-Kardoss 1979, 102-103); Pohl 1988, 52-57. 67 Menander Protector, EL 452.6-21; Theophanes By-zantinus apud Photium, Bibliotheca 64. (Szádeczky-Kardoss 1979, 105-106) 68 Menander Protector, EL 203.25-28, 205. 10-206.21. (Szádeczky-Kardoss 1979, 233-234); Pohl 1988, 58-60. 69 Menander Protector, EL 208.11-210.2, 220.6-221.11, 471.25-477.18. (Szádeczky-Kardoss 1979, 235-240); Pohl 1988, 70-76. 70 Inscriptio de Avaris in latere Sirmiensi (Szádeczky-Kardoss 1979, 241) 71 Ennek az időszaknak a forrásait ld. Szádeczky-Kardoss 1980, 86-97, 201-213; Pohl 1988, 94-127. 72 Theophylactus Simocatta VI.2.i.kk. (Szádeczky-Kardoss 1981, 220-221) 73 Theophylactus Simocatta VI.6.2-10.3, II.I—21, VII.1.1. (Szádeczky-Kardoss 1981, 227-230) 74 Szádeczky-Kardoss 1982, 136-144. 75 Szádeczky-Kardoss 1983, 89-99. 76 Theophylactus Simocatta VII.13.7.-15.14. Szádeczky-Kardoss 1984, 53-70) 77 Theophylactus Simocatta VIII.2.10.-4.3. (Szádeczky-Kardoss 1984, 63-64); Pohl 1988, 128-162. 78 Paulus Diaconus, Hist. lang. IV.20. (Szádeczky-Kardoss 1984, 63-64) 79 Miraculi Sancti Demetrii (II.1) 179-186, 189-191, 193-194, 196-198. (II.2) 198-214, 284 (Szádeczky-Kardoss 1986, 99-103); Pohl 1988, 237-248. 80 Nicephoros Patriarcha, Opuscula Hist. Const. 12.29.-14.10, 17.16-24. (Szádeczky-Kardoss 1986, 106-112) 81 Bóna 1984, 310-315; Pohl 1988, 248-255; régészeti oldalról az ezután megszűnő pénzjáradékokról és egyéb változásokról. Garam Éva: Adatok a közép avar kor és az avar fejedelmi sírok régészeti és történeti kérdéseihez. Fol-Arch 27 (1976), 129-148.; Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei. Szolnok megyei Múzeumi Évkönyv 1982-1983., 81-160. 82 A pusztítások hiteles fokmérői a korabeli zsinati okmányok. 572-577-ben utoljára vett részt a gradoi zsinaton a scarbantiai (soproni) püspök, 589-591 között utoljára szerepeltek Grado-ban egyes karintiai, stájerországi, tiroli püspökök, 592-ben Lissus (Albánia) püspöke is Dél-Itáliá-ba menekült. Tóth Endre: Vigilius episcopus Scaravaeien-sis. ActaArchHung 26 (1974), 269-273; Szádeczky-Kardoss 1980, 212; Pohl 1988, 148-150. 83 Paulus Diaconus, Hist.lang. IV. 10-12 (Szádeczky-Kardoss 1982, 143-144); Pohl 1988, 150-152. 84 Paulus Diaconus, Hist.lang. IV.20,28, Gregorius Magnus, Epist. IX.154, X.15 (Szádeczky-Kardoss 1986, 88) 85 Paulus Diaconus, Hist.lang. IV.24 (Szádeczky-Kardoss, 1984, 68) 86 Paulus Diaconus, Hist.lang. IV.39,40 (Szádeczky-Kardoss, 1986, 92-93); Pohl 1988, 239. 87 Paulus Diaconus, Hist.lang. IV. 37-38 (Szádeczky-Kardoss 1986, 90-92); Pohl 1988, 239. 88 Fredegar, Chron. IV.48,68. (MMFH I. 20-21); Labu-da, Gerard: Wogastis-Burg. Slavia Antiqua 2 (1949-1950) 241-252; Preidel, Helmut: Die Anfänge der slawischen Besiedlung Böhmens und Mährens I. Gräfelfing, 1954. 101.; Pohl 1988, 256-261. 89 Fredegar, Chron. VI.72. (MMFH I. 23-24); Paulus Diaconus, Hist.lang. V. 29. (ed. Gombos F. Albin Brassó, 1901. 211-212); Moravcsik, Gyula: Zur Geschichte der Onoguren. Ungjb 10 (1930), 70-80; Bóna, István: Das erste Auftreten der Bulgaren im Karpatenbecken; Probleme, Angaben und Möglichkeiten. Studia Turco-Hungari-ca 5 (1981), 105-107. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 199 90 Szádeczky-Kardoss Samu: Kuvrat fiának, Kubernek a története és az avarkori régészeti leletanyag. Antik tanulmányok 15 (1968), 85-87; Bóna István: Avar lovassír Iván-csáról. ArchÉrt 97 (1970), 259-261; Bóna 1984 316; Werner, Joachim: Der Grabfund von Malája Perescepina und Kuvrat, Kagan der Bulgaren. München, 1984. 38-40; Pohl 1988, 268-274. 91 Werner, Joachim: Der Schatzfund von Vrap in Albanien. Wien, 1986., 19-23. 92 Arbeo, Vita St. Haimrammi ed. Bischoff, Bernhard: Leben und Leiden des heiligen Emmeram. München, !953-, 87.; Ann. Mattenses a. 692 (MGH SS I. 320) 93 Borkovsky, Ivan: Staroslovanska keramika ve stfedni Europé. Praha, 1940; Dostál, Bofivoj: Bfeclav-Pohansko III. Casné slovanské osídlení. Brno, 1985; Jelinková, Dagmar: Doplnky k mapé nalezist s keramikou prazského typu na Moravé. PamArch 76 (1985), 456-473; Parczewski, Michal: Poczatki kultury wczesnoslowianskiej w Polsce. Krytyka i datowanie zródel archeologicznych. Wroclaw-Warszawa-Kraków-Gdansk-Lódz, 1988; Fusek, Gabriel: Vcasnoslo-vanské sídlisko v Nitre na Mikovom Dvore. SlovArch 39 (1991) 289-330; Rejholcová, Maria: Vcasnoslovanské poh-rebisko v Cakajoviciach, okres Nitra. SlovArch 38 (1990) 357-420; Bar an, V. D.: Die frühslawische Siedlung von Raskov, Ukraine. In: Beiträge zur allgemeinen und vergleichenden Archäologie 8 (1986), 1989, 73-175. 94 Bóna István: VII. századi avar települések és Árpádkori magyar falu Dunaújvárosban. FontesArchHung Budapest, 1973.; Rosner Gyula: Avar kerámiaközpont Szekszárd környékén. A szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9 (1977-78), 1979., 97-108. 95 TGYM lelt. sz. 82.93.11-14. 96 TGYM lelt. sz. 79.117.6-8. 97 TGYM lelt. sz. 79.51.14-17. 98 TGYM lelt. sz. 80.14.4-6,15.11-20, 36.5-6; 81.7.1-7, 9.1-23,10.1-5, 22.1-4; Horváth László: Előzetes jelentés a Nagykanizsa-Inkey sírkápolna melletti lelőhely feltárásáról. Zalai Gyűjtemény 18 (1983) 7-25.; 23., ahol a települési objektumokat még 9. századiként említik. A 7. századi településrész objektumainak és leletanyagának teljes publikálása: Szőke Béla Miklós: 7. és 9. századi településmaradványok Nagykanizsán. Zalai Múzeum 4. (1992) 129-167. 99 TGYM lelt. sz. 80.72.21. 100 TGYM lelt. sz. 80.73.1-8. 101 TGYM lelt. sz. 82.85.2-4. 102 TGYM lelt. sz. 77.10.4. 103 TGYM lelt. sz. 82.114.2-5. 104 TGYM leltározatlan 105 TGYM lelt. sz. 79.109.8-9; 79.111.6. 106 TGYM lelt. sz. 82.131.1-2,5-7. 107 Kis-Balaton 1986, 9-10. 108 Kis-Balaton 1986, 7. 109 Az ásatások 1977-1982 között folytak Horváth László, majd Szőke Béla Miklós és Vándor László vezetésével. Szőke, Béla Miklós: Die Gräberfelder des 7.—10. Jahrhunderts des südlichen Teils des Kis-Balaton (Klein-Platten-see). in: Interaktionen der mitteleuropäischen Slawen und anderen Ethnika im 6.-10. Jahrhundert. Symposium Nővé Vozokany 3-7. Oktober 1983. Nitra, 1984. 255-260. 110 Az 1985-ben megkezdett ásatásokat Szőke Béla Miklós és Vándor László vezeti. 111 Cs. Sós, Agnes: Das slawische Urnengräberfeld von Pókaszepetk, Pannonién. Studien zur europäischen Vor-und Frühgeschichte. Festschrift von Jankuhn, Herbert. Neumünster, 1968, 282-285; Cs. Sós Ágnes: Jelentés a pókaszepetki ásatásokról. ArchÉrt 100 (1973), 66-76. 112 A külön sírgödörbe eltemetett ló csak a dunántúli avarokra jellemző. Némethi Mária: Kora avar kori lovastemetkezések (szakdolgozat). Budapest, 1987.; a részleges lótemetkezésekről: Mesterházy Károly: Korai avar részleges lovastemetkezések Ártándról és Biharkeresztesről. Fol-Arch 38 (1987) 219-245. 113 Ehhez a temetkezési szokáshoz Cs. Sós Ágnes a muro-mák földjén véli a párhuzamot megtalálni (i.m. ArchÉrt 100 (1973), 74). Az ott feltűnő, ugyancsak szláv etnikumhoz köthető lovas temetkezések azonban több szempontból is mások, mint a zalaiak. így pl. azok kurgántemetkezések, a lovat nem a hasára, hanem az oldalára fektetve temették el, és több temetőben is az elhamvasztott lovas maradványai a ló mellett feküdtek. Ettől az általános szokástól csak a Cs. Sós Ágnes által is idézett podbolotyevx temető tér el annyiban, hogy ott a külön eltemetett ló mellé viseleti és használati tárgyakat és néha kerámiát is tettek. Ezt a temetőt azonban a 6-7. századtól a 11. századig folyamatosan használták, s a közleményből sajnos nem derül ki, hogy ezek a lovastemetkezések melyik időszakból származnak. Smir-nov, A. P.: Ocerki drevnej i srednevekovoj istorii narodov Srednego Povolzja i Prikamja. MIA 28 (1952), 146-148. 114 Mauricius, Strategikon XI.2.6. (Szádeczky-Kardoss 1981, 84) 115 Ibn Ruszta és Gardizi (Györffy György: A magyarok eredetéről és a honfoglalásról. Budapest, 1958., 58) 116 Cs. Sós Ágnes: Das frühawarenzeitliche Gräberfeld von Oroszlány. FolArch 10 (1958), 105-124. 117 Sedov 1982, 10-18. 118 Theophylactus Simokatta VIII.5.8-13. (Szádeczky-Kardoss 1984, 67-68) 119 Theophylactus Simocatta VIII.5.5-7. (Szádeczky-Kardoss 1984, 67) 120 pritsak, Omeljan: Die bulgarische Fürstenliste. Wiesbaden, 1955., 35-36; Czeglédy Károly: Ogurok és türkök Kazáriában. In: Tanulmányok a bolgár-magyar kapcsolatok köréből. Budapest, 1981., 53-57; Szádeczky-Kardoss 1984, 70; Bóna István: Avar lovassír Iváncsáról. ArchÉrt 97 (1970), 259-261; Werner, Joachim: Der Grabfund von Malája Perescepina und Kuvrat, Kagan der Bulgaren. München, 1984., 38-40. 121 Pohl 1988, 175, 177, 188. 122 Menander Protector, EL 459.26-460.11. (Szádeczky-Kardoss 1979, 109); Nagy, Tibor: Studia Avarica II. Anti-quitas Hungarica 2 (1948), 138-143; Kovrig Ilona: Adatok az avar megszállás kérdéséhez. ArchÉrt 82 (1955), 39-40. Bóna István lektori véleményében úgy vélte, hogy itt csak a bizánciak kezén lévő Pannóniáról (Pannónia Secunda/ Sirmiensis) lehetett szó, nem a teljes - a Dunántúlt is magába foglaló - Pannóniáról. Tény, hogy még 562-ben a Szerémségről, a „herulok földjéről" volt szó, amikor az avarok letelepedésre alkalmas földet kértek a bizánci császártól. A mostani helyzetben azonban, amikor az avarok már az egész Kárpát-medence tényleges urai, s Sirmiumot éppen most kísérelték meg fegyverrel bevenni, az így megfogalmazott kérés nem e konkrét kis területre vonatkozott - amelyet ekkor még valóban nem birtokoltak -, hanem inkább legitimációs jellegű, a jogi kérdések tisztázását célzó lehetett, ebben az esetben pedig egész Pannóniára vonatkozhatott. 123 Euaugrius V.14 (Szádeczky-Kardoss 1979, 233) 124 Theophylactus Simocatta I.14.5; II.3.1 (Szádeczky-Kardoss 1979, 233, jegyzet) 125 Kovrig Ilona: Adatok az avar megszállás kérdéséhez. ArchÉrt 82 (1955), 39; Garam, Éva: Bemerkungen zum ältesten Fundmaterial der Awarenzeit. In: Typen der Eth-nogenese unter besonderer Berücksichtigung der Bayern II, hrsg. von Friesinger, Herwig - Daim, Falko Wien, 1990. 253-272., Abb. 1, 2, 9, 10. 126 623-ban a Thrákiában tartózkodó kagán már a Hosszú Falakig jutott el. A császár ajándékokkal igyekezett 2 0 0 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén eléje, hogy békét kössenek. A kagán azonban hirtelen fegyverrel támadt ellene, csapatai áttörtek a Hosszú Falakon is, több tízezer foglyot ejtettek s a császár is csak álruhába öltözve tudott megmenekülni. Nicephoros Patriarcha, Opuscula Hist. Const. 12.29-14.10, 17.16-24. (Szádeczky-Kardoss 1986 106-112) 127 Hodinka Antal: Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai. Budapest, 1916., 35. 128 MMFH III. 60; Váczy 1974, 1045, 17. jegyzet. 129 MMFH III., 127-128. 130 Conversio c. 11 (Wolfram 1979 54-55) 131 Posch, Franz: Zur Lokalizierung des in der Urkunde von 860 genannten Salzburger Besitzes. Mitt. der Gesellschaft für Salzburger Landeskunde 101 (1961), 255-266.; Váczy 1974, 1045, 18. jegyzet. 132 Cs. Sós 1973, 38; Váczy 1974, 1045, 18. jegyzet; Kos 1936, 86 - további lehetőségként említi még Omroz környékét a Dráva mentén, ahol a Miklasevki pótok másik neve Dubljevska, továbbá feljebb a Mura mentén a Lebringen melletti St. Margarethen környékét, az antik Flavia Solvat. 133 Baleczky Emil-Hollós Attila: Ószláv nyelv. Budapest, 1968., 13. 134 Sedov 1982 92; Klanica, Zdenék: Pocátki slovanského osídlení nasich zemi. Praha, 1986., 33-48, obr. 10. 135 Turek, Rudolf: Zemépisné oblasti Cech v dobé hra-distní. Vznik a pocátki Slovanű 3 (i960), 299-309. 136 Melich 1925-1929, 395. 137 Melich 1925-1929, 395. 138 Váczy 1974, 1044. 139 Ld. 127. jegyzetet. 140 Valószínűleg a történetet megörökitő kézirat többszöri másolásával válhatott az avarok ob(b)rinb neve az ''óriás'' jelentésű obr-ra. Zástérová, Bohumila: Avari a dule-bové svédcetvi Povesti vremennih let. Vznik a pocátky Slovanű 3 (i960), 15-17; Váczy 1974, 1047. 141 Váczy 1974, 1044-1074. 142 Sedov 1982, 27-28; Etnokulturnaja karta SSSR v I. tys. n. e. Kijev, 1985. 91; Prihodnjuk, O. M.: Anty i pen''-kovskaja kultúra. In: Drevnije slavjane i Kijevskaja Rus. Kijev, 1989., 58-69; Bóna István: Az avar uralom századai. In: Erdély története I. A kezdetektől 1606-ig. Budapest 1986. 170-189; Horedt, Kurt: Siebenbürgen im Frühmittelalter. Bonn, 1986., 59-72. 143 Sedov 1982, 92, Klanica, Zdenék: Pocátky slovanského osídlení nasich zemi. Praha, 1986., 33-48. obr. 10. 144 A mai Magyarország területéről néhány hamvasztásos sírról van még tudomásunk: így Pécs-Kertváros temetőjéből (Nagy Erzsébet ásatása, RégFüz 36 (1983), 64-65), illetőleg Vác-kavicsbánya lelőhelyen a 7. századi (?) temetőrész szélén voltak urnasírok (Tettamanti Sarolta: Avar kori öntőminta Vácról. ArchÉrt 104 (1977), 79-85). 145 Tomicié, Zeljko: Rezultati ranosrednjovjekovnih arheo-loskih istrazivanja u Medimurju i Varazdinskoj regiji. In: Arheoloska istrazivanja u sjeverozapadnoj Hrvatskoj. Zagreb, 1978., 209-221, Sl. 2-5. 146 Zoll-Adamikowa, Helena: Wczesnosredniowieczne cmentarzyska cialopalne slowian na terenie Polski I—II. Wroclaw-Warszawa-Kraków-Gdansk, 1979. 147 ld. 89. jegyzetet. 148 Zástérová, Bohumila: Zu den Quellen der Geschichte Wolhyniens und der Duleben im 6. Jh. In: Byzantinische Beiträge, Berlin, 1964.; Váczy 1974, 1048, 25. jegyzet. 149 „A vinidek »befulcus«-ai voltak a hunoknak (= avaroknak) már régi időktől fogva, úgyhogy mikor a hunokkal együtt akármilyen nép ellen háborúba vonultak, a hunok egész seregüket a tábor előtt állították fel, a vinidek pedig harcoltak. Ha elég erősnek bizonyultak és győztek, akkor a hunok mentek a zsákmányért, ha viszont a vinidek alul maradtak, a hunok segítségére támaszkodva (tfultii) megint összeszedték erejüket. Ezért is nevezték őket a hunok »be-fulcusmknak, mert az ütközetben kettős rendet formálva jártak a hunok előtt." Fredegar, Chron. IV. 48, 68 (MMFH I. 20-21.); a „befulcus" kifejezést többféleképpen értelmezik: szláv „bivalyhajcsár", umbriai „pásztor" („bebulcus"), frank „segédnép" („Beivolk") stb. Pohl 1988, 114. 150 Bóna István: Avar lovassír Iváncsáról. ArchÉrt 97 (1970), 257-258, 122. jegyzet; Müller 1987a, 109, 20-22. jegyzet. 151 ld. 55.-56. jegyzeteket, továbbá: Bóna, István: Ein Vierteljahrhundert Völkerwanderungszeitforschung in Ungarn. ActaArchHung 23 (1971), 297; Sági Károly: Adatok a Keszthely-kultúra korai szakaszának ötvösiparához. Zalai Gyűjtemény 21. (1985) 23-32., 29. 152 Müller 1987a, 110. 153 Lipp Vilmos: A keszthelyi sírmező. Budapest 1880 Lipp Vilmos: A Keszthely-dobogói sírmező. Budapest 1884 Lipp Vilmos: A fenékpusztai sírmező. Budapest 1886 Müller Róbert: Die Keszthely-Kultur. In: Sieben Jahrtausende am Balaton. Von der Ur- und Frühgeschichte bis zum Ende der Türkenkriege. Mannheim, 1989., 64-71. 154 Kovrig Ilona: Megjegyzések a Keszthely-kultúra kérdéséhez. ArchÉrt 85 (1958), 66-72; Kiss Attila: A Keszthely-kultúra helye a pannóniai kontinuitás kérdéséhez. ArchÉrt 95 (1968), 93-101; Sági Károly: Das'' Problem der pannonischen Romanisation im Spiegel der völkerwanderungszeitlichen Geschichte von Fenékpuszta. ActaAnt-Hung 18 (1970), 147-199; Müller 1987a, 109-112; 5. Peré-mi Ágota: A Lesencetomaj-Piroskereszti Keszthely-kultú-rás temető. MFMÉ (1984-85) 1991. 155-169; Költő László: A Kéthely-Melegoldali Keszthely-kultúrás temető (előzetes jelentés). MFMÉ (1984-85) 1991. 171-185; Müller, Róbert: Neue archäologische Funde der Keszthely-Kultur. In: Awarenforschungen I. hrsg. Daim, Falko, Wien 1992, 251-307. lss Conversio c. 4. (Wolfram 1979, 42-43) 156 Wolfram 1979, 74-75. 157 Az alább következő történeti összefoglaláshoz ld. a következő irodalmat: Váczy 1938, 215-220; Deér, Josef: Karl der Große und der Untergang des Awarenreiches. in: Karl der Große I. Düsseldorf, 1965., 717-791; Csendes, Peter: Zu den Awarenkriegen unter Karl dem Großen. Unsere Heimat 41 (1970), 93-107; Cs. Sós 1973, 3-27; Váczy 1974, 1048-1060; Bona 1984, 336-346; Wolfram, Herwig: Die Geburt Mitteleuropas. Geschichte Österreichs vor seiner Enstehung 378-907. Wien, 1987., 253-273; Pohl, Walter: Die Awarenkriege Karls des Großen 788-803., Militärische Schriftenreihe 61. Wien, 1988. 158 Az eseménnyel foglalkozó források jegyzékét ld. Cs. Sós 1973, 193. 159 Az esemény hátteréről, Salzburg és Arno szerepéről ld. Wavra, Brigitte: Salzburg und Hamburg. Erzbistumsgrün dung und Missionspolitik in karolingischer Zeit. Osteuropastudien der Hochschulen des Landes Hessen, Reihe I Band 179. Berlin, 1991., 175-200. 160 Váczy 1974, 1059-1060; Bona 1984, 343-346. 161 Suidae Lexikon, ed. Adler, Ada, Stuttgart 1971. (Le-xicographi Graeci I, 1-5) 4, 483-484; A forrás ellentmondásairól először Gjuselev, V.: Bulgarisch-fränkische Beziehungen in der ersten Hälfte des IX. Jh. Byzantinobulgarica 2 (1966) 15-39; Szőke Béla Miklós: O severnoj granice pervogo bolgarskogo gosodarstva v IX veke. in: Problemi na prabolgarskata istorija i kultúra. Sofia, 1989. 105-116. 162 A mondatnak Krummal való összekapcsolását azzal indokolják, hogy a Bulgaroi címszóba még egy olyan forrásrészt is felvettek, mely szerint Krum avar foglyokat kihallgatva arról faggatózik, hogy miként pusztult el az Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 201 avaro k vezére és népe (ami a feltételezett összefüggés esetében már önmagában ellentmondás) - a történet és az idézett mondat között azonban érezhetően semmi összefüggés nincs. A különféle forrásokból idéző lexikoníró csak arra fordított gondot, hogy minden olyan, számára elérhető írott szövegrészt, amely tartalmazta a címszóban előforduló nevet, egy csokorba gyűjtse. Az azonban így is kihámozható, hogy az avarok kiirtására vonatkozó mondat egy korábbi eseményre vonatkozik. A Bulgaroi címszóban a szerző előbb arról szólt, hogy a bolgárok átvették az avarok ruházatát és mindmáig így öltözködnek, s hogy Justiniánus alatt volt Tervelis, bolgár fejedelem (700-718) uralkodásának fénykora. Ezután olvasható az idézett mondat először, majd hosszabb szövegrészt szentelt a lexikonszerkesztő az avar foglyok országuk pusztulásának okairól adott beszámolójának, végül pedig záró mondatként, kissé megváltoztatva („Az avarokat pedig, mint olvasható, mind egy szálig kiirtották") újra az idézett mondattal fejezte be a szócikket. Még árulkodóbb azonban e mondat helye az Abaris címszóban. Itt ugyanis az 5. századi Priskos rétor művéből vett idézetet, melyben a jól ismert történetet, a népvándorlást megindító griffek támadását jegyezte le, a következőképpen vezeti be: „(Azt is mondják,) hogy az avarokat a bulgárok minden erővel, teljesen kiirtották; hogy ezek az avarok űzték el a szabi(no)rokat..." A történet tehát valószínűleg sokkal korábbi, lehetséges, hogy még a szteppei közös múlt valamelyik eseményének, esetleg a Dél-Oroszországban 634-635-ben vívott (bolgár „függetlenségi") küzdelmeknek az emléke. Érthetetlen egy 9. század eleji bolgár hadjárat feltételezése már csak azért is, mert 670 tájától éppen egy olyan dinasztia került a kárpát-medencei avarok élére, amely a dunai bolgárokkal rokon volt, de azért is, mert Krum ebben az időben a déli határnál, a bizánciakkal vívott küzdelemben volt minden erejével lefoglalva. Ha pedig a bolgároknak e feltételezett írtóhadjárata a frank diplomácia sikere lett volna, arról - mégha azt a frank évkönyvek írói az „agyonhallgatással" jutalmazták is volna - legalább a puhatolózó tárgyalások fázisáig valami írásos említésnek fenn kellett volna maradnia. Hiszen nem sokkal később, amikor a bolgárokban is felmerült annak gondolata, hogy valamiféle hasznuk származhat az avar kaganátus összeomlásából, meg is jelentek Erdélyben és a Szerémségben, s erről bőségesen be is számoltak a frank évkönyvírók. Régészeti oldalról Id.: Comsa, Maria: Die bulgarische Herrschaft nördlich der Donau des IX. und X. Jh. im Lichte der archäologischen Forschungen. Dacia 4 (i960), 395-422; Horedt, Kurt: Die frühgeschichtliche Siedlungslandschaft Siebenbürgens. Aluta io-n (1980), 77-95; Mester-házy Károly: A Tiszántúl IX.-X. századi bolgár emlékei. FolArch 28 (1977), 157-170; Szőke, Béla Miklós: Zur awarenzeitlichen Siedlungsgeschichte des Körös-Gebietes in Südost-Ungarn. ActaArchHung 32 (1980), 181-203; Fodor István: Bolgárok a honfoglaláskori Magyarországon. Honismeret 1983. évi 5. sz., 19-23; Mesterházy Károly: Népvándorláskori cserépüstök. FolArch 36 (1985), 149-163; Bóna István: Erdély története I. A kezdetektől 1606-ig. Budapest 1986. 189-194; Szőke Béla Miklós: Kora középkori tanulmányok II. Zalai Gyűjtemény 26. (1987), 47-64., 62-63. 163 Ann. reg. Franc, ad a. 803 (ed. Kurze 1895 (1950), 118); joggal foglalja össze ennek az évnek az eseményeit az Ann. Lobienses ad a. 803 (ed. Waitz 1881, 230) úgy, hogy Eo anno Pannónia cum finitimis regnis sub ditione imperatoris redacta est. 164 Ann. reg. Franc, ad a. 805 (ed. Kurze 189s (1950), 119) 165 Hasonló célja lehetett a wilz és abodrita szlávok közös urának frank elismerése. Ernst, Raimund: Die Nordwestslawen und das fränkische Reich. Beobachtungen zur Geschichte ihrer Nachbarschaft und zur Elbe als nordöstliche Reichsgrenze bis in die Zeit Karls d. Gr. (Giessener Abhandlungen zur Agrar- und Wirtschaftsforschung des europäischen Ostens. Bd. 74) Berlin, 1976., 138-174. 166 A névről és jelentéséről (kan jabgu), mint a kagán egyik méltóságnevéről Pohl 1988 304-305; ld. még: Besev-liev, Veselin: Die Protobulgarischen Inschriften. Berlin, 1963., 251; Ligeti Lajos: A pannóniai avarok etnikuma és nyelve. Magyar Nyelv 1986. évi 2. sz. 129-151. 167 Ann. reg. Franc, ad a. 811 (ed. Kurze 1895 (1950), 134) 168 Ez lehet az a terület, amelyet Nagy Alfréd a Karan-tánföld (= Pannónia) és Bulgária (ekkor a Szerémség, Bánság, Erdély területéig) között fekvő pusztának (westenne) írt le (Boc pe man Orosius nemned. MMFH III 338), illetőleg amiről Regino krónikája 889-ben mint a Pannónia és Avaria közötti pusztaságról (solitudines Pannoniorum et Avarum) írt (Regino, Chron. ad a. 889. MMFH I 137). 169 Szőke, Béla Miklós: Südost-Ungarn im 9. Jahrhundert im Lichte der Siedlungsforschungen. In: Trudy V. Mezdunarodnogo kongressa arheologov-slavistov. Kijev, 18-25. sentjabrja 1985. g. Tom 4. Sekcija I. Drevnije slavjane. Kijev, 1988. 199-204; Éry Kinga: Újabb összehasonlító statisztikai vizsgálatok a Kárpát-medence 6-12. századi népességeinek embertanához. VMMK 16 (1982), 35-85, különösen 72. 170 Bóna, István: Die Verwaltung und die Bevölkerung des karolingischen Pannoniens im Spiegel der zeitgenössischen Quellen. MittArchlnst 14 (1985), 151-156. 171 Krahwinkler, Harald: Friaul im Frühmittelalter vom Ende des fünften bis in die Mitte des zehnten Jahrhunderts, (masch. phil. Diss.) Wien, 1985. 188-194. 172 qui nuper a Bulgarorum societate desciverant et ad nostros fines se contulerant. Ann. reg. Franc, ad a. 818. (ed. Kurze 189s (1950) 149) 173 In quo conventu (Frankfurtban) omnium orientalium Sclavorum, id est.. . Praedenecentorum, et in Pannónia residentem Abarum legationes cum muneribus ad se directus audivit. Ann. reg. Franc, ad a. 822. (ed. Kurze 1895 (1950), 159); Caeterum legatos Abodritorum, qui vulgo Praedenecen-ti vocantur et contermini Bulgaris Daciam Danubio adiacen-tem incolunt.. . qui cum de Bulgarorum iniqua infestione quererentur et contra eos auxilium sibi ferri deposcerent. . . Ann. reg. Franc, ad a. 824. (ed. Kurze 189s (1950), 166); Az ún. Bajor Geográfus is a frank birodalom határainál élő népek leírásakor a Duna jobb partján élő népek között először említette a keleti abodritákat (Osterabtrezi). Desc-riptio Civitatum. . . MMFH III 288. A ''praedenecenti'' név magyarázatáról Gjuselev, V.: Bulgarisch-fränkische Beziehungen in der ersten Hälfte des IX. Jahrhunderts. Byzan-tinobulgarica 2 (1966), 28-32. 174 A kérdésről részletesen ld. még: Gjuselev i.m. 31-35; Cs. Sós 1973, 22-23; Kürti, Béla In: Szeged története I. Szeged, 1983. 210-215; Fehér Géza: A bolgár-török műveltség emlékei és magyar őstörténeti vonatkozásaik. Arch-Hung 7 (1931), 165-166; Bóna István: Opponensi vélemény Cs. Sós Ágnes: „A Dunántúl IX. századi szláv népessége" c. kandidátusi értekezésről. ArchÉrt 95 (1968), 112-115. 175 Szőke Béla Miklós: 7. és 9. századi településmaradványok Nagykanizsán. Zalai Múzeum 4. (1992) 129-167. 176 Horváth László, Spolár Erika és Tábori László terepbejárása, TGYM, leltározatlan. 177 TGYM lelt.sz. 77.16.1-2. 178 TGYM lelt.sz. 82.126.6-11. 179 TGYM lelt.sz. 82.101.6-7. 2 0 2 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 180 TGYM lelt.sz. 82.96.4-5. 181 Szőke Béla Miklós ásatása. A sarkantyú legközelebbi párhuzama Söjtör-Petőfi utca egyik sírjából került elő. 182 Szőke Béla Miklós ásatásai 1982-1985 között. TGYM leltározatlan, Kis-Balaton 1986, 4-5. 183 Szőke Béla Miklós-Vándor László: 8.-9. századi birituális temető Zalakomár határában. ZalaiGyűjt 18 (1982-1983), 69-86; Szőke, Béla Miklós-Vándor, László: Neue Ergebnisse der Ausgrabungen im Kisbalaton-Ge-biet. In: Die Bayern und ihre Nachbarn II. hrsg. von Friesinger, Herwig und Daim, Falko Wien, 1985., 207-212, Taf. 1-4. 184 Szőke Béla Miklós ásatása 1985-ben. 185 Szőke Béla Miklós és Vándor László ásatása, 1985-től. 186 Szentpéteri Józsefes Költő László ásatása; Szentpéteri József: Késő avar kori lovas temetkezések Vörsön (Somogy megye). MFMÉ (1984-1985) 1991. 265-276. 187 Cs. Sós, Ágnes: Das slawische Urnengräberfeld von Pókaszepetk, Pannonién. Studien zur europäischen Vor-und Frühgeschichte. Festschrift Jankuhn, Herbert Neumünster, 1968., 282-285; Cs. Sós Ágnes: Jelentés a póka-szepetki ásatásokról. ArchÉrt 100 (1973), 66-76; Cs. Sós 1973, 84-88. 188 Müller Róbert: IX. századi sírok Nagypáliból. Zalai Gyűjtemény 8 (1978), 31-46. 189 Magyarország Régészeti Topográfiája 1. Veszprém megye, a keszthelyi és a tapolcai járás. írták: Bakay Kornél, Kalicz Nándor, Sági Károly Budapest, 1966. 21/7 és 21/48. lelőhelyek. 190 Müller, Róbert: Vorbericht über die Freilegung des Grabes eines hohen Militärs aus der Mittelawarenzeit in Gyenesdiás. ComArchHung 1989., 141-143. 191 1955-ben ajándékként került a zalaegerszegi Göcseji Múzeumba egy aranyozott, áttört indadíszes övgarnitúra, egy vascsat és két háromtollú nyílhegy. A veretek párhuzamát ld. Bunardzié, Radovan: Izlozba menőre iz Celarova, Beograd, 1980. Tab. XIV. 192 Tomicié, Zeljko: Rezultati ranosrednjovjekovnih ar-heoloskih istrazivanja u Medimurju i varazdinskoj regiji. In: Arheoloska istrazivanja u sjeverozapadnoj Hrvatskoj. Zagreb, 1978., 212-215. 193 Vinski, Zdenko: Novi ranokarolinski nalazi u Jugosla-viji. Vjesnik Arheoloskog Muzeja u Zagrebu 10-11 (1977-1978), 143-208; Vinski, Zdenko: Marginalia uz izbor karo-linskog oruzja u jugoistocnoj Evropi. Starohrvatska prosv-jeta Ili/is (1985), 61-117. 194 Szőke, Béla: Spuren des Heidentums in den frühmittelalterlichen Gräberfeldern Ungarns. Studia Slavica 2 (1956), II9-I55-195 Zoll-Adamikowa, Helena: Die Verwendbarkeit der Grabfunde aus dem 6.-10. Jahrhundert für die Aussonderung der Stammesgruppen bei den Westslawen. Rapport du IIP Congrés International d''Archéologie Slave. Bratislava, 1979., 941-952, főleg 946. 196 Eisner, Jan: Devínska Nová Ves. Bratislava, 1952.; Kraskovská, L''udmila: Pohrebisko v Bernolákove. Slov-Arch 10 (1962), 442-443; Kraskovská, L''udmila: Slovans-ko-avarské pohrebisko pri Záhorskej Bystrici. Bratislava, 1972; Minác, Vladimir: O osídlení bratislavskej brány v 7. a 8. storoci. Sbornik Slovanského Národného Múzea 72 (1978), 61-81. 197 Székely, Zoltán: Sud-estul Transilvaniei in secolele VI-XIII. e.n. (Délkelet-Erdély a VI-XIII. században). Aluta 6-7 (1974-1975), 57-69; Bóna István: Az avar uralom századai. In: Erdély története I. A kezdetektől 1606-ig. Budapest, 1986. 182-185; Horedt, Kurt: Siebenbürgen im Frühmittelalter. Bonn, 1986., 60-72. 198 Belosevié, Jankó: Die ersten slawischen Urnengräber auf dem Gebiet Jugoslawiens aus dem Dorf Kasic bei Zadar. Balcanoslavica 1 (1972), 74-78. 199 ld. 186. jegyzetet. 200 Szentpéteri József: Késő avar kori lovas temetkezések Vörsön (Somogy megye). MFMÉ (1984-1985), 1991. 266. 201 Pertlwieser, Manfred: Die frühmittelalterlichen Gräberfeldgrabungen des OÖ Landesmuseums. In: Baiern und Slawen in Oberösterreich. Linz, 1980., 43-80; Tovor-nik, Vlasta: Die frühmittelalterlichen Gräberfelder von Gusen und Auhof bei Perg in Oberösterreich I. ArchAustr 69 (1985), 165-250; II. ArchAustr 70 (1986), 413-460; Friesinger, Herwig: Beiträge zur Besiedlungsgeschichte des nördlichen Niederösterreich im 9. bis 11. Jahrhundert I. ArchAustr 37 (1965), 79-114, II. ArchAustr 38 (1965), 44-85; Friesinger, Herwig: Studien zur Archäologie der Slawen in Niederösterreich I. MPrHistKomWien 15-16 (1971-1974), IL MPrHistKomWien 17-18 (1975-1977); Dolenz, Hans: Frühmittelalterliche Bodenfunde aus Kärnten. Carinthia I 150 (i960) 733-749; Korosec, Paola: Zgodnjesrednjeveska arheoloska slika karantanskih slova-nov I—III., Ljubljana, 1979; Dostán, Bofivoj: Das Vordringen der großmährischen materiellen Kultur in die Nachbarländer. In: Magna Moravia. Praha, 1965., 361-416; Dostál, Bofivoj: Slovanská pohfebiste ze stfedni doby h^a-distní na Moravé. Praha, 1966; Szőke Béla Miklós: ^ora középkori tanulmányok. I. Zalai Gyűjtemény 25 (1986), 21-36.; 21-33, Ca. II. Zalai Gyűjtemény 26 (1987), 47-64. 202 Szőke, Béla Miklós: Die Beziehungen zwischen dem oberen Donautal und Westungarn in der ersten Hälfte des 9. Jahrhunderts (Frauentrachtzubehör und Schmuck). In: Awarenforschungen II. hrsg. Daim, Falko Wien, 1992 841-968. 203 A Conversio Bagoariorum et Carantanorum (A bajorok és karantánok megtéréséről) Adalwin, salzburgi érsek (859-873) megrendelésére a király, Német Lajos (817-876) informálására készült 869-871 táján. A három fő fejezetből álló irat a bajorok (1-2), a karantánok (3-9) és Alsó-Panno-nia (10-14) megtérésének történetét mutatja be tárgyszerűen, bár a salzburgiak érdemeinek kidomborítása érdekében néha bizonyos csúsztatásokkal, elhallgatásokkal. Az érsek megrendelésének oka Methód - szerinte jogtalan - térítő tevékenysége volt Pannoniában. Ez a mű az egyik legfontosabb korabeli hiteles dokumentum Pannónia 9. századi etnikai, politikai és egyházi viszonyairól. Első modern közlése Kos 1936, újabban Wolfram 1979. Egyes részeinek magyar forditása: Györffy György: A magyarok elődeiről és a magyar honfoglalásról. Budapest, 1958., 150-157; kritikai értékelése: Váczy 1938, 237-241; Wolfram 1979, 9-22; Bóna 1984, 364. 204 Conversio c. 11 (Wolfram 1979 52-53) .. .inferioris Pannóniáé in beneficium partém circa fluvium, qui dicitur Sala. 205 U.ott. 206 MMFH III 41. A Valchau folyó azonosítása bizonytalan. Egyesek szerint ez az Eszéknél a Drávába ömlő Valko vagy Valpo folyó (Pirchegger, Hans: Karantanien und Un-terpannonien zur Karolingerzeit. Mitt. des Inst, für Ös-terr. Geschichtsforshung 33 (1912) 283), esetleg az ugyanezen a tájon lévő Vucica ill. Vuka folyó, vagy pedig a későbbi oklevelek Uelih, Uueliga folyójával azonos (ad. a. 876-880; 883-887, MMFH III 68-69, 72), amit pedig a Válickával szokás egynek venni. Legvalószínűbb, hogy itt - ahogy erre Bóna István is felhívta a figyelmet lektori véleményében - a német Valchau szerepel, amely a ma a Fertőbe ömlő Wulka folyó lehet. 207 Conversio c. 12 (Wolfram 1979, 54-55), MMFH III 41-42. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 203 20 8 Conversio c. 11 (Wolfram 1979, 52-53), Sedpostquam praefatum munimen aedificavit (Pribina), construxit infra primitus ecclesiam, quam Liuprammus archiepiscopus. . . in honore sanctae dei genitricis Mariae consecravit anno videli-cet DCCCL. . . VIIII Kalendas Februarias. 209 Váczy 1938 224 skk. 210 Lokalizálása bizonytalan, de mindenképpen a Zala folyó egy kanyarulatánál (jriugin = Beuge, ''kanyarulat'', ''hajlat'') és a Rábától nem messze kellett lennie, mert egy 860-ban kelt oklevélben Hrabagiskeit (Hraba — Rába) található a szomszédságában. Ezért általában Zalabér, Zala-szentgrót tájára helyezik. E lokalizális lehet, hogy igaz, az az érvelés azonban, hogy azért kell Szentgróton lennie, mert a város neve a Szt. Hrodbert templom patrociniumára megy vissza, téves okoskodáson alapul. A város ugyanis az Árpád-kori Szt. Gellért (latinul Gerardus, Geroldus) templomáról kapta nevét. Mivel a Rába folyónak is a közelben kell lennie, téves az az elképzelés is, hogy Salapiugint a Zala alsó (egyébként is csak a mesterséges mederbe tereléskor kialakult) kanyarulatához helyezik, Balatonmagyaród térségébe. Legutóbb pedig felmerült olyan nézet is, hogy mivel az említett oklevélben szerepel az ultra Salam fiuvio-lum megjelölés is, amit „Kis-Zalára" fordíthatunk, a helyet a Szőcei patak közelében kell keresni. A Salapiuginra vonatkozó okleveles említéseket ld. MMFH III 54, 60, 92, 94. A lokalizálásokhoz: Cervinka, I. L.: Slované na Moravé a físe velkomoravská. Brno, 1928., 245; Bogyay 1960, 54-55; Holub József: Zala megye története III., Zalaegerszeg, 1933 (kézirat); Bóna 1984, 359, 26. térkép; Vékony 1986, 53-54-211 Conversio c. 11. (Wolfram 1979, 54-55) Qui (ti. a mesteremberek) infra civitatem Priwinae honorabilem ecclesiam construxerunt, quam ipse Liuprammus aedificari fe-cit... In qua ecclesia Adrianus martyr humatus pausat. 212 Conversio c. 11 (Wolfram 1979, 54-55) .. .in eadem civitate ecclesia sancti Iohannis baptistáé constat dedica-ta..., a templomokról legutóbb Cs. Sós Ágnes: Zalavár a középkorban. Zalaegerszeg (é.n.) 213 Váczy 1938 226-227. 214 Ld. 210. jegyzetet. 215 Cs. Sós 1973, 40. 216 MMFH III 49-51. Az oklevél 868. évi keltezésű, de az adományozásnál jelen volt Ratbod comes, aki 859-ben kegyvesztett lett, ezért csak ez előtt születhetett az adomány. Az oklevél humillimus comesnek nevezi Kocelt. A birtokok Alsó-Ausztriában voltak. 2,7 MMFH III 61. A helyet egyelőre nem lehet azonosítani. Az oklevélben comes de Sclavis titulussal szerepel Kocel. 218 A templom valószínűleg azonos a Müller Róbert által 1980-1985-ben Zalaszabar-Borjúállás szigeten feltárt fa-templommal, amelyet a Kis-Balaton 1986 18-21. oldalain még a Conversioban említett Keresztelő Szt. János templommal azonosított. Wittimar birtokával kapcsolatban felmerült már Keszthely-Fenékpuszta neve is, s a templomot az ún. II. bazilikával azonosították, feltéve, hogy annak egy részét nem a 7. században, hanem a 9. században építették át. Bogyay 1960 67; Magyarország Régészeti Topográfiája 1. Veszprém megye, a keszthelyi és tapolcai járás. írták: Bakay Kornél, Kalicz Nándor, Sági Károly Budapest 1966., 21/33. lelőhely; Müller 1987a, 113-114. 219 Ortahu lokalizálása bizonytalan. Megkísérelték azonosítani a Cserta melletti Ortaházával, a somogyi Orda községgel is, de a legtöbb érvet a Veszprémmel való azonosítás mellett sorolták fel. Itt ugyanis az 1002. évi alapítólevél szerint már állt egy Szt. Mihály templom. Mivel azonban sem Veszprémből, sem pedig a környékéről nem ismerünk 9. századi települést vagy temetőt - amit egy feltételezett curtis (udvarház) esetében joggal elvárnánk -, s régészeti nyomai sincsenek egy 9. századi templomnak, az azonosítást nem tarthatjuk még bizonyítottnak. Bogyay i960, 58, 67-70; H. Gyürky Katalin: Die St. Georg-Kapelle in der Burg von Veszprém. ActaArchHung 15 (1963), 341-353; Gervers-Molnár Vera: A középkori Magyarország rotundái. Budapest, 1972., 28. 220 Conversio c. 13. (Wolfram 1979 56-57). A helyneveket nem lehet lokalizálni. 221 U.ott. 222 Az alábbiakban következő eseményekről részletesebben ld. Váczy 1938, 217-253; Cs. Sós 1973, 29-83; Wolfram 1979; Bóna 1984,346-373; H. Tóth Imre: Konstantin-Cirill és Methód élete és működése. Budapest, 1981; Zagi-ba, Franz: Die baierische Slawenmission und ihre Fortsetzung durch Kyrill und Method. Mit besonderer Berücksichtigung der Anfange der literarischen Tätigkeit und des kulturellen Lebens bei den Slaven. Jahrbücher f. Osteuropa 9 (1961) 1-56. (a korábbi irodalommal); Graus, Frantisek: Die Entstehung der mittelalterlichen Staaten im Mitteleuropa. Historica 10 (1965), 5-65; Bosl, Karl: Das Großmährische Reich in der politischen Welt des 9. Jahrhunderts. München, 1966; Stökl, Günther: Kyrill und Method - Slawenlehrer oder Slawenapostel. Wirklichkeit und Legende. In: Kirche im Osten, Studien zur osteuropäischen Kirchengeschichte und Kirchenkunde. Bd. 23 (1980) 13-31; Dopsch, Heinz: Passau als Zentrum der Slawenmission. Ein Beitrag zur Frage des „Großmährischen Reiches". Südostdeutsches Archiv 28/29 (1985-86), 5-28; Dopsch, Heinz: Slawenmission und päpstliche Politik - zu den Hintergründen des Methodius-Konfliktes, in: Salzburg und die Slawenmission. Mitt. der Gesellschaft für Salzburger Landeskunde 126 (1986), 303-339; Althoff, Gerd: Zur Bedeutung der Bündnisse Svatopluks von Mähren mit Franken. In: Symposium Methodianum. Selecta Slavica 13 (1988), Neuried. 13-21. 223 Váczy 1938, 232-250. 224 Kos 1936, Wolfram 1979, továbbá ld. 203. jegyzetet. 225 Methód fogvatartásának ideje alatt a passaui püspökség - kihasználva, hogy Rasztiszláv megbuktatásával Szva-topluk Karimán vazallusa lett - megpróbálta a morva területet is térítési körzetéhez csatolni. Szvatoplukot hűtlenséggel vádolták, s Karimán be is záratta őt. Szvatopluk utóda rokona, Szlavomir lett, aki azonban elűzte a föléje helyezett bajor „gondnokokat", Engilsalk és Wilhelm grófokat. A nyílt lázadás hírére Karimán kiengedte a fogságból Szvatoplukot, s sereget adva mellé, visszaküldte Morvaországba. Ott azonban ő, küldetésével ellentétben, kiegyezett Szlavomirral, és immár együttesen fordultak a frankok ellen, súlyos vereségeket mérve rájuk. Ennek a háborúskodásnak a végét jelentette a forchheimi békekötés, amikor Szvatopluk hűséget esküdött és adófizetést ígért, s szabad mozgást engedett a passaui térítőknek. Azonban, mert a békét lényegében az új pápa, VIII. János képviselője, a velencei János pap közvetítette, ennek fejében elismerték a Szentszék igényeit is Pannoniára. Ennek az elismerésnek a felemásságát mutatja ugyanakkor, hogy a közben kiszabadult Methód nem Pannoniába, hanem csak a morvákhoz térhetett vissza, ahol pedig - befolyásának mintegy ellensúlyaként - a Karimán támogatását élvező Wiching presbytert nevezték ki Nyitra püspökének. 226 MMFH III 171-172. 227 MMFH III 68-69. 228 Konst. Porph., DAI 30.85-90. ed. Moravcsik Gyula Budapest, 1950. 145. 229 Wolfram 1979, 144. 204 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 230 Ann. s. Rudberti Salisburgensis ad a. 874; Ann. Ad-munt. ad a. 874; Auct. Garst, ad a. 874 (MMFH IV 402); Conversio c. 11 (Wolfram 1979, 54-55) 231 Vékony 1986, 63. - tévesen Arnulfot ír Karimán helyett. 232 Ann. Fuld. ad a. 896. MMFH I 123: Pannoniam cum urbe Paludarum tuendam Brazlavoni duci in id tempus com-mendavit. 233 Kiss Attila: A magyar államalapítás telepítésének tükröződése dunántúli köznépi temetőkben. ArchÉrt 95 (1968), 1969., 243-256. 234 Györffy György: István király és műve. Budapest, 1977., 88, 176, 231, 276, 283, 323, 325, 513. 235 Az 1002. évi veszprémi és az 1019. évi zalavári alapító levelekben említett Colon (civitas) valószínűleg azonos az 1203-ból ¡11. 1251-ből származó oklevelek Colon helységével, amelyet 1494-ben oppidumként (mezővárosként) említettek. Ez utóbbi település nyomai Zalakomár-Kiskomá-romtól északra, a balatonmagyaródi dombhát nyugati lejtőjében majd egy kilométer hosszan húzódnak. Régészeti ásatás felszínre hozta a település kis templomának az alapfalait (Cs. Sós Agnes ásatása, közöletlen), ¡11. kora Árpádkori temetőjét (Szőke Béla Miklós-Vándor László ásatása, közöletlen). Kis-Balaton 1986 29-30; Holub József: Zala megye története III. Zalaegerszeg, 1933. (Kézirat); Györffy György: István király és műve. Budapest, 1977., 113, 182, 195, 232, 325. 236 Cs. Sós 1973, 40. 237 Vékony 1986, 63-65. 238 Szőke, Béla: Über die Beziehungen Moraviens zu dem Donaugebiet in der Spätawarenzeit. Studia Slavica 6 (i960), 75-112. 239 Dostál, Bofivoj: Das Vordringen der großmährischen materiellen Kultur in die Nachbarländer, in: Magna Mo-ravia, Praha, 1965., 361-416. 240 Cs. Sós Agnes ásatása, közöletlen. 241 Cs. Sós, Agnes: Die Ausgrabungen Géza Fehérs in Zalavár. ArchHung 41 (1963) 5-117; Tóth Sándor: A keszthelyi Balaton Múzeum középkori kőtára. Zalai Múzeum 2 (1990), 147-187.; 148-149, 1. kép. 242 Cs. Sós, Ágnes: Bericht über die Ergebnisse der Ausgrabungen von Zalavár-Récéskút in der Jahren 1961-1963. ActaArchHung 21 (1969), 51-103; Tóth Sándor: Régészet, műemlékvédelem, történelem. Építés- és építészettudomány 5 (1973), 617-630; Szőke Béla Miklós: Zalavár. Zalai Gyűjtemény 6 (1976), 69-103; Cs. Sós Ágnes: Megjegyzések a zalavári ásatások jelentőségéről és problematikájáról. Zalai Gyűjtemény 6 (1976), 105-140; Tóth Sándor: 241. sz. jegyzetben i.m. 149; Bogyay Tamás: Történeti forrás- és művészettörténeti stíluskritika Zalavár körül (Megjegyzések Tóth Sándor „A keszthelyi Balatoni Múzeum középkori kőtára" című tanulmányához). Zalai Múzeum 4 (1992) 169-177. 243 Csalog József: Híd- és dorongutak Zalavár környékén. A Göcseji Múzeum Közleményei 9 (i960), 137-149. 244 Ennen, Edith: Frühgeschichte der europäischen Stadt. Bonn, 1953. 294; Hensel, Witold: Anfange der Städte bei den Ost- und Westslawen. Bautzen, 1967. 29-30. 245 Cs. Sós Ágnes ásatása, közöletlen. Kis-Balaton 1986, 22-24. 246 Cs. Sós Ágnes: Előzetes jelentés a Zalavár-Kövecsesi mentőásatásról. FolArch 31 (1980), 175-187; Cs. Sós Agnes: Zalavár-Kövecses. Ausgrabungen 1976-1978. RégFüz Ser.II. No.24. Budapest, 1984. 247 Müller Róbert ásatásai, részben közöletlenek; Müller, Róbert: Gräberfeld und Siedlungsreste aus der Karolingerzeit von Zalaszabar-Dezsősziget. in: Die Karolingerzeit im unteren Zalatal. Antaeus 21. Budapest 1992., 271-336. 248 Sági Károly: RégFüz I 10 (1958), 34-35. 249 Szőke Béla Miklós: Karolingerzeitliche Gräberfelder I—II. von Garabonc-Ofalu. in: Die Karolingerzeit im unteren Zalatal. Antaeus 21. Budapest 1992., 41-203. 250 Sági Károly: Das römische Gräberfeld von Keszthely-Dobogó. FontesArchHung Budapest. 1981., 120-121. 251 Cs. Sós Agnes: Das frühmittelalterliche Gräberfeld von Keszthely-Fenékpuszta. ActaArchHung 13 (1961), 247-305-252 Bakay Kornél: Honfoglalás- és államalapításkori temetők az Ipoly mentén. Studia Comitatensia 6 (1978), 188-189. 253 A Papkert B. lelőhelyen Szentpéteri József és Költő László ásatása, közöletlen. 254 Ld. 194. jegyzetet. 255 Somogyi Péter: A kárpát-medencei sarlós temetkezési szokás eredete. ArchÉrt 109 (1982), 191-200. 256 Ilyen ír- vagy sótartók, tégelyek kerültek elő Zalasza-bar-Dezsőszigeten, Esztergályhorváti-Alsóbárándpusztán és Balatonmagyaród-Hidvégpuszta, déli rév településen, a házak között ásott kis sírcsoport egyik sírjában. A hitvilági háttérről: László Gyula: A népvándorlás lovasnépeinek ősvallása. In: László Gyula: Régészeti tanulmányok. Budapest, 1977., 125-170; analógiákról: Török Gyula: Sopronkőhida IX. századi temetője. FontesArchHung Budapest, 1973., 47-49, 54-59; Friesinger, Herwig: Studien zur Archäologie der Slawen in Niederösterreich II. Wien, i975_i977-J 55-56, Taf. 14; Belosevic, Janko: Materijalna kultúra hrvata od VII do IX stoljeca. Zagreb, 1980., 125-128. 257 Mifinsky, Zdenik: Kosoctverecné olovéne kfízky a jejich chronologické postavení v rámci hmotné kultury stfedni doby hradistni. In: Rodná zemé. Brno, 1988., 122-145. 258 Garabonc I. és II, továbbá Zalaszabar-Dezsősziget temetők embertani anyagáról Éry Kinga: Anthropologische Untersuchungen an drei Populationen aus dem 9. Jahrhundert in Westungarn, in: Die Karolingerzeit im unteren Zalatal. Antaeus 21. Budapest 1992., 337-474. Zalavár-Várszigetre ld. Cs. Sós Agnes: Ausgrabungen Géza Fehérs in Zalavár, ArchHung 41 (1963), 65-67. 259 Szőke Béla Miklós ásatása 1987-ben, közöletlen. 260 gry Kinga dolgozta fel a csontanyagot, fenti adatai tájékoztató jellegűek. 261 Gerócs Jenő ajándéka, TGYM lelt.sz. 75.16.1. 262 H. Kerecsényi Edit: IX. századi sírok Letenyén. FolArch 24 (1973) 135-151. 263 Ld. 192. jegyzetet. 264 E kerámiával kapcsolatos kérdésekről ld. Cs. Sós Ágnes: Das frühmittelalterliche Gräberfeld von Keszthely-Fenékpuszta. ActaArchHung 13 (1961), 283-297. 265 TGYM lelt.sz. 80.71.1-6. 266 TGYM lelt.sz. 79.118.2-4. 267 Szőke Béla Miklós: 7. és 9. századi településmaradványok Nagykanizsán. Zalai Múzeum 4 (1992), 129-167. 268 TGYM lelt. sz. 79.140.9-10. 269 TGYM lelt. sz. 79.125.9. 270 TGYM lelt. sz. 79.81.13. 271 TGYM lelt. sz. 83.18.1-3. 272 TGYM lelt. sz. 83.2.21-25. 273 TGYM leltározatlan 274 Marx Mária ásatása 1981-ben, leletanyag a TGYM-ben, leltározatlan. 275 Cs. Sós Ágnes ásatása. Kis-Balaton 1986, 14-15. 276 KBM lelt. sz. 65.392.1; Kovács, László: Bemerkungen zur Bewertung der fränkischen Flügellanzen im Karpatenbecken. MittArchlnst 8-9 (1978-1979), 103-104. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 205 27 7 Rekonstrukciós kísérletet ld. Cs. Sós Agnes: Zalavár-Kövecses, Ausgrabungen 1976-78. RégFüz Ser. II. No. 24. Budapest, 1984., Taf. XLII-XLIII. 278 Müller, Róbert-Szőke, Béla Miklós: Spätkarolingerzeit, in: Sieben Jahrtausende am Balaton. Von der Ur- und Frühgeschichte bis zum Ende der Türkenkriege. Mannheim, 1989. 92-93., Abb. 22. 279 Müller Róbert ásatása, közületien. Kis-Balaton 1986, 18-21. 280 MMFH III 68-69. 281 Quartinahat korábban megpróbálták már Fenékpusztával (Simonyi Dezső: Fenékvár ókori neve. Antik tanulmányok 9 (1962) 27-30), de Balatonmagyaród-Kolonpusztával és Hídvégpusztával is azonosítani (Sági Károly: A Balaton szerepe Fenékpuszta, Keszthely és Zalavár IV.-IX. századi történetének alakulásában. Antik tanulmányok 15 (1968), 41). Újabban Vékony 1986 54-55, 61-62. a Válicka folyóval azonosította Quartinahat, ami azért furcsa, mert a Bilisasseo = Balaton azonosítást elfogadja. Az -aha ((lat. aqua) = ''víz, foly'' jelentésével kapcsolatban érdemes felhívni a figyelmet a hídvégpusztai lelőhelytől közvetlenül délre eredő forrásra, amelynek eltömődött, tószerű mélyedése még ma is látszik. A helynév előtagja a Quartinus személynévből származhat. Egy ilyen nevű, római és breon nemzetiségű (nationis Noricorum et Pregnariorum) személy 827/28. évi okleveleit is felvették a freisingi tradíciókönyvbe (Heuberger, Richard: Rätien im Altertum und Frühmittelalter, Schiern-Schriften 20 (1932) 152-153; Wolfram, Herwig: Überlegungen zur politischen Situation der Slawen im heutigen Oberösterreich (8.-10. Jh). in: Baiern und Slawen in Oberösterreich. Linz 1980, 21, 19. jegyzet). 282 MMFH III 72, Vékony 1986, 82. 283 Szvatopluk támadásának előzménye, hogy annak a két grófnak, Engilsalknak és Wilhelmnek, akik Morvaország ''gondnokai''-ként 871-ben Szvatopluk és Szlavomir egyesült hadaival reménytelenül küzdve, a harctéren maradtak, a fiai 882-ben Arnulf király vazallusai lettek, s szüleik halálát megbosszulandó, Szvatopluk életére törtek. Miután Szvatopluk hiába próbálta Arnulfot - akinek az egyik fiát pedig ő tartotta keresztvíz alá - eltéríteni vazallusai támogatásától, pannóniai birtokait kezdte dúlni. Az eseményről ld. még Bóna István: Die Verwaltung und die Bevölkerung des karolingischen Pannoniens im Spiegel der zeitgenössischen Quellen. MittArchlnst. 14 (1985) 157. - aki úgy véli, hogy a morvák ekkor avarokat irtottak, ezért is volt „farkasokhoz" hasonlóan vérengző a hadjárat, s szerinte az ő pusztává vált területükről szólt 889-ben Regino mint solitudinesrcA. 284 Ez a név csak a 891. évi oklevélben szerepel. MMFH III 127-128. 285 Keisi alakban Conversio c. 11 (Wolfram 1979 54-55), Kensi formában Német Lajos 860. évi adománylevelében (MMFH III 60), amit később többször megújítottak (MMFH III 92, 94, 123). Lokalizálásával kapcsolatban felmerült Kisek (Güns, Kőszeg), Kenéz (Gensdorf, Güns-bachnál), Balatonkenese és a Csabrendek melletti Keszi helynév is (Kos 1936 88). Bogyay i960 62. szerint a magyarban megőrzött szláv helynevek egyikével sem azonosítható. 286 Vékony 1986, 57. 287 Melich 1925-1929, 390-391. 288 Wolfram 1979, 135-136. 289 Melich 1925-1929, 379-380. 290 Melich 1925-1929, 130-136. 291 Dávid Katalin: Adatok Zala megye középkori művelődéstörténetéhez. Zalai Gyűjtemény 6 (1976) 157-169. 292 Wien, Naturhistorisches Museum, Prähistorische Abteilung, lelt. sz. 40.287-289. A „Sammelposten Post IV. 1906. Prähistorische Funde verschiedenen Alters aus Oesterreich-Ungarn" szerint Hoerness, M. és Szombathy, J. leltározták be 1906. május 25.-én. A leleteket 70 korona körüli összegért vették meg, de a lelőkörülményekről semmit sem jegyeztek fel. A gyűrű a leltárkönyvi bejegyzés szerint ezüst, valóságban ezüstözött(?) vagy ónozott bronz. Később az egyik fülkarika - a bécsi leltárkönyvben azonosíthatóan a 40.288. lelt. számú - eltűnt a gyűjteményből, majd 1944-ben, több más lelettel együtt, mint „Sopron környékéről" származó tűnt fel New Yorkban, ahol a Metropolitan Museum of Art vásárolta meg. Poltiny, Stephan: Archäologische Funde aus dem Karpatenbecken in Metropolitan Museum of Art in New York. Mitteilingen der Österr. Arbeitsgemeinschaft für Ur- und Frühgeschichte 26 (1976), 103-105. Taf. 4.1. 293 Foltiny i. m. 105, 37. jegyzet. 294 Kiss, Gábor: Funde der Awarenzeit aus Ungarn in Wiener Museen 2. ArchAustr 69 (1985), 150. Taf. 7.1-2. 295 A sajátos zárási mód kialakítására az ún. kolt-ok lehettek hatással. Vasilenko, V. M.: Russkoje prikladnoje iskusstvo. Moskva, 1977. 232-240, obr. 93, 95, 100, 101, 103, 105, 106; A „kacsatalp-csüngőkhöz" Utkin, P. L: Russkije juvelirnyje ukrasenija. Moskva, 1970. ris. 1.; Mu-zej istoriceskih dragocennostej USSR. Fotoalbom. Kijev, 1984. 38. 296 Jakimowicz, Robert: Über die Herkunft der Hacksilberfunde. Congressus secundus archaeologorum baltico-rum Rigae 19-23. VIII. 1930. Rigae, 1931., 260-261; A finnugor eredetű madárfigura kedveltségéről Sedova, M. V'',: Juvelirnyje izdelija drevnego Novgoroda (X.-XV. vv.) Moskva, 1981. 31-34., ris. 8.9., továbbá Pletneva, S. A.: Stepi Jevrazii v epohi sredn''evekovja. Archeologija SSSR. Moskva, 1981. ris. 79.9-10. 297 Szőke Béla: A honfoglaló és kora Árpád-kori magyarság régészeti emlékei. Régészeti tanulmányok 1. Budapest, 1961., 97.-98; pontos párhuzama Bjelo Brdo-ból ismert: XV. tábla 8. 298 Horath László, Szőke Béla Miklós, Vándor László ásatása. Az edény a 299. objektumból került elő 1987-ben. Fotóját ld. Sieben Jahrtausende am Balaton. Von der Ur-und Frühgeschichte bis zum Ende der Türkenkriege, red. Müller, Róbert Mannheim, 1989. Taf. 23. 299 Donceva-Petkova, Ljudmila: Bulgarska bitova kera-mika prez rannoto srednevekovije. Sofija, 1977. 82-85, Tab. 21-22. Egyetlen hasonló, kétfülű, amfora alakú, mázas korsó ismert még, Sóshartyáriban (Nógrád megye) került elő, honfoglaláskori sírból. MNM lelt. sz. 12/1936.3. Dienes István: A honfoglaló magyarok. Hereditas. Budapest, 1972. 82, 29. kép. A térképeket Dr. Szőke Béla Miklós tervei alapján Merényi Armandné rajzolta, a fényképeket Kádas Tibor készítette. 206 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén Szőke Béla Miklós Geschichte der Völkerwanderungszeit und des frühen Mittelalters in Nagykanizsa und Umgebung EINLEITUNG Zur Zeit der Völkerwanderung und des frühen Mittelalters versahen die regionalen Zentralfunktionen der südlichen Zalaebene noch nicht Nagykanizsa und Umgebung, sondern die an der Mündung des Zala-Flusses entstandenen befestigten Siedlungen, wie Keszthely-Fenékpuszta (Valcum?) und später Mosaburg/Zalavár. Die Ebene zwischen Mur und Zala spielte jedoch als eigenartig gelegene geographische Landschaft, die eine Trennungszone zwischen Völkern und Kulturen und eine die Gegend überquerende internationale Handels- und Kriegsstrasse zwischen Adria und Kiew zugleich war, dank der mittelalterlichen via regia eine kulturvermittelnde, gleichsam als ein Verbindungsglied, zuweilen selbst die geschichtlichen Ereignisse des Karpatenbeckens gestaltende, wichtige historische Rolle. Die Geschichte des südlichen Zalaraumes ist gerade deshalb mit tausend Fäden an die Geschichte der ausgedehnteren Regionen gebunden. Demzufolge kann es -schon im Interesse einer Veranschaulichung der gemeinsamen und der unterschiedlichen Züge - nicht umgangen werden, das Studium der Geschichte dieser Landschaft ohne Berücksichtigung der Geschichte des Karpatenbeckens (fallweise selbst des Balkans und Westeuropas) in Einklang mit dieser zu bewerkstelligen. Die Kapitel werden dementsprechend durch eine historische Schilderung der infolge der Stürme der Völkerwanderung in die Donaugegend getriebenen Völker eingeleitet, dem - namentlich in der Karolingerzeit - eine Analyse der schriftlichen Quellen, in Bezug auf die engere Region folgt, und schliesslich durch die Bewertung des zur Verfügung stehenden archäologischen Quellenmaterials abgeschlossen wird. I. HUNNEN, GOTEN, LANGOBARDEN In der Zeitspanne vom Erscheinen der durch Ala-theus und Saphrax angeführten östlichen Horden (378-380) der Hunnen, Goten und Alanen, bis zur Ansiedlung der Awaren und Einwanderung der Langobarden nach Italien (567-568), entvölkerte sich unser Gebiet beträchtlich. Die romanisierte Bevölkerung zog sich hinter die Mauern der befestigten Siedlungen zurück oder wanderte in ruhigere Ge-gende. Die Hunnen, Goten und Langobarden, die sich hier auf wenige Jahrzehnte angesiedelt haben fühlten sich eher von den einstigen römischen Zentren und deren nächster Umgebung angezogen; so hatten sie auch keine Zeit die Region dichter zu bevölkern. Im letzten Drittel des 4. Jahrhunderts und zu Beginn des 5. Jahrhunderts erlosch das Leben in der einstigen römischen Siedlung von Nagykanizsa-Inkey kápolna.12 Die restliche romanisierte, zum Teil schon christliche Bevölkerung der näheren und weiteren Umgebung zog sich hinter die Festungsmauern von Keszthely-Fenékpuszta (Valcum?13-15) zurück. Auch das sich als foedarati hier angesiedelte Volk des Alatheus und Saphrax besetzte diese Gegend nur sehr spärlich. In Balatonmagyaród-Kánya-vári sziget11 weisen die bronzenen Bruchstücke eines Gürtelbeschlages, in Zalaszentgrót16 einige Gräber, in Kilimán-Felsőmajor17"20 aber die Grabstätte einer Grossfamilie (Csernyahov C3-Ártánd horizont) auf die neuen Ansiedler hin. Vermutlich stammen der bei Balatonmagyaród-Hídvégpuszta freigelegte Bronzespiegel,22"23 sowie das bei Keszthely-Téglagyár erschlossene Grab schon aus der Hunnenzeit.24 Nach der Niederlage der Hunnen an dem Nedao (454-455) besetzte unsere Gegend die von Thiudi-mer geführte Gruppe der Ostgoten.31"32 Ihr Zentrum dürfte Keszthely-Fenékpuszta gewesen sein, wo an der nördlichen Festungsmauer einige Gräber45 ausserhalb des südlichen Festungstores, aber auch die Grabstätte44 einer kleineren Adelsfamilie zum Vorschein kamen. Es ist anzunehmen, dass jene gotische Begräbnisstätte in der Stadt Nagykanizsa oder deren nächsten Umgebung, aus deren Fundmaterial ein Paar goldener Ohrgehänge und eine Geldmünze des Leo I. (457-474) bekannt sind,41"42 Ende des vorigen oder zu Beginn unseres Jahrhunderts vernichtet wurde. Nach Abzug der Goten geriet unsere Gegend rasch unter die Herrschaft der Langobarden. Gemäss unserer derzeitigen Kenntnisse zog sich jedoch die westliche Grenze ihres Siedlungsgebietes entlang der Linie Fenékpuszta-Vörs,49"56 wobei die südliche Zalaebene unbewohnt blieb. II. AWAREN UND SLAWEN Die Awarenlandnahme (568) eröffnete nicht allein in der Geschichte unserer Gegend sondern auch in der des Karpatenbeckens ein neues Kapitel. Der östliche und westliche Landteil vereinigten sich erstmals unter der Herrschaft eines Volkes um nach fast zwei Jahrhunderte dauernden sich häufig wechselnden Volsk- und Machtverhältnisse wieder unter die Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 207 Herrschaf t eines sich auf längere Zeit eingerichteten Staatgebildes, des awarischen Kaganates zu gelangen. Die Anfangs mit dem Bizantinischen Reich -und weniger intensiv mit den westlichen Nachbarn -geführten schier endlose Kriege, beutgierige Streifzüge,59"81 Hessen aber das gleiche Schicksal ahnen das infolge der parasitischen Lebensweise ihren Vorfahren zu Teil wurde. Die um die Wende des 6.-7. Jahrhunderts erlittenen schweren Niederlagen und schliesslich die erfolglose Belagerung von Konstantinopel (626) Hessen es die Awaren erkennen, dass ihnen, falls sie ihre Lebensweise und Anschauung nicht ändern, ein allmählicher Untergang beschieden ist. Die Konsolidierung des awarischen Kaganates wurde Ende des 7. Jahrhunderts beendet. (Die Einwanderung eines Teiles der Onogor-Bulgaren nach dem Tode von Kuvrat, Verschiebung der westlichen Grenze bis an die Enns).82-91 In der ersten Phase der Landnahme mieden die Awaren noch unsere Gegend, richtete sich doch damals ihr Interesse dem Süden, Südosten zu. Vom letzten Jahrzehnt des 6. Jahrhunderts an begannen sie aber auch die Werte Transdanubiens immer mehr zu schätzen und im Laufe ihrer Streifzüge in Richtung der Adriaküste, Italiens und des Alpengebietes vermochten sie immer häufiger auch den Stras-senzug Adria-Kiew in Anspruch zu nehmen, der die südliche Zalaebene durchquerte. Gelegentlich der archäologischen Begehungen und Grabungen in Nagykanizsa und Umgebung, wurden an die 20 Siedlungsreste94"108 und mehrere Grabfelder (Zalakomár, Kehida, Pókaszepetk)109"111 vom Beginn und der ersten Hälfte des 7. Jahrhunderts bekannt. Sowohl die Keramik der Siedlungen, als auch die Bestattungsriten der Friedhöfe weisen eine eigenartige Zwiefältigkeit auf. Neben den gebräuchlichen awarischen Keramikformen kam nämlich auch eine Reihe von charakteristischen Gefäss-formen der Prager Kultur zum Vorschein. Ein bezeichnender Charakterzug der Bestattungen ist die Biritualität, d. h. dass innerhalb des gleichen Friedhofes (allerdings zumeist in gesonderten Gruppen) nach slawischem Gebrauch eingeäschert, teils der awarischen Bestattungsart entsprechend verwest (skelettenförmig) begraben wurde. Das Fundmaterial der Einäscherungen ist ziemlich ärmlich, es ermöglicht nur eine Zeitbestimmung innerhalb sehr grober Grenzen, in den westöstlich angelegten Skelettgräbern ist hingegen ein abwechslungsreicheres Fundmaterial zu finden. Die Männer wurden mit beschlagenen Gürteln, verschiedenen Waffen114 und vielfach auch mit ihrem beschirrten Pferd112 begraben. Das Grab des Pferdes wurde in der Achse des Grabes seines Herren ausgehoben und auf den Hinterteil des Pferdes wurde - als lokale Eigenartigkeit -oft auch ein Tongefäss gestellt.113 Auch Doppelgräber kommen häufig vor in denen auch die Gattin(?) des Kriegers bestattet wurde (siehe den Brauch des Witwenopfers der Slawen).115 Die Kleidung der Frauen ist bescheidener als die der Männer, neben farbigen, bikonischen Glasperlen und grossen Ohrringen ist der aus Zinn/Bleiröhrchen hergestellte Koprschmuck (Knotenschmuck?)116 fast eine ständige Beigabe. Aus der gemeinsamen im allgemeinen gleichzeitig (Anfang des 7. Jahrhunderts) begonnenen Benützung der Siedlung und Friedhöfe kann darauf geschlossen werden, dass sich das awarisch-slawische Volk hier nicht spontan vermischt und niedergelassen hat, sondern zu gleicher Zeit bewusst in diese Landschaft angesiedelt wurde. Von den spärlichen schriftlichen Angaben (Kiewer Jahrbücher, einige Urkunden), den sprachwissenschaftlichen und den sich stets vermehrenden archäologischen Daten, kann diese Ansiedlung wie folgt rekonstruiert werden. Im Jahre 602 führte As-pich an der Spitze transdanubischer Awaren, auf Befehl des Kagans, einen Feldzug gegen den Bund der Anten aus Südrussland. Nach dieser erfoglrei-cher Durchführung griff er heimkehrend auch die nördlichen Nachbarn der Anten, die Du(d) leben an, nahm zahlreiche Gefangene, die er dann mit einer Gruppe seiner awarischen Untertanen auf dem Gebiet zwischen Mur und Zala angesiedelt hat - wobei er ihnen nebst einer gewissen Produktenabgabe, den Grenzschutz zur Aufgabe machte.117"154 Diese Bevölkerung Hess um das Ende des 7. Jahrhunderts einheitlich ihre Siedlungen und Friedhöfe in der Zalagegend auf und zog sich vermutlich in westlicher Richtung in die Flusstäler der Alpen, unter den Schutz ihrer slawischen Verwandten zurück.155"156 III. ZEIT DER KAROLINGEN 2. Früher Zeitabschnitt Die Gesellschaft des awarischen Kaganats erfuhr im 8. Jahrhundert eine kräftige innere Entwicklung, ihre Struktur gestaltete sich tiefer gegliedert und geriet bis zum Ende des Jahrhunderts in das Stadium der frühen feudalen Anarchie. Daher wurden sie gegenüber der dynamischen und erfolgreichen karolingi-schen Expansion schutzlos und stürzten noch tiefer in Richtung der Zergliederung (791-796). Vergebens lavierte der Tudun, Herr des westlichen Landteiles, noch einige Jahre erfolgreich zwischen Unterwerfung und Widerstand, das Streben der angrenzenden slawischen Stämme nach Selbständigkeit und die inneren gesellschaftlichen Probleme, rieben auch seine Kräfte auf. So anerkannten die Awaren im Jahre 819 in Regensburg nur noch den bestehenden status quo. Um diese Zeit entstanden die Fürstentümer in Mähren, in Neutra und zwischen der Drau 208 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén und Save, und Transdanubien wurde endgültig zur Provinz des Karolingischen Reiches, während das Kaganat auf die Grosse Tiefebene zurückgedrängt wurde. Im Jahre 822 vertrat die Awaren zuletzt eine Delegation am Reichstag in Frankfurt. Viele sind der Meinung, dass hernach die Quellen wegen des Erlöschens des awarischen Volkes verstummten. Doch wie dies die archäologischen Funde beweisen, hörte nicht das Volk sondern nur sein politisches Gebilde auf zu sein.1S7"169 Nach dem Zerfall des awarischen Kaganats zog in diese Gegend der Friede noch nicht ein. Zwischen 819 und 831 revoltierte noch das südliche Gebiet. Die Streitmacht der Ostfranken war anfangs durch den Aufstand der Slawen zwischen der Drau und Save, unter den Fürsten Ljudevit (819-823), später durch die Zurückdrängung der Eroberungsbestrebungen der Bulgaren festgebunden. Es ist anzunehmen, dass sich damals ein Teil der Timocanen und Abodriten (praedenecenti), die gegen die Bulgaren fränkischen Schutz suchten, in der Gegend von Zala angesiedelt haben.170"174 Ende des 8. Jahrhunderts, anfangs des 9. Jahrhunderts bevölkerte sich Nagykanizsa und deren weitere Umgebung, das Gebiet zwischen der Zala und Mur, abermals. Aus dieser Zeit sind uns die Überreste von etwa 30 Siedlungen (ein Teil dieser war während des ganzen 9. Jahrhunderts bevölkert) und eine Anzahl von Friedhöfen bekannt.175"193 Auffallend ist, dass ein Grossteil der Friedhöfe an Stelle der im 7. Jahrhundert aufgelassenen Gräbnisstätten wieder eröffnet wurden und auch die Bestattungsweise gleichwohl biritual war. Daraus scheint die Annahme für logisch, dass sich das gleiche Volk, d. h. das der Awaren-du(d)leben auf den Boden ihrer Ahnen wieder angesiedelt hat. Die Einäscherungsgräber enthalten nach wie vor nur zur annähernden Zeitbestimmung ausreichendes Fundmaterial.194"198 Die Verwesungs- (Skeletten-) gräber sind zum Teil noch in west-östlicher, zum Teil aber auch schon in nord-südlicher Richtung angeordnet. Nur zur Zeit der ersten Generation wurden den Männergräbern Waffen beigelegt, bzw. Pferde (in der gleichen Grabkammer wie ihre Herren) begraben.199"200 In späterer Zeit gestaltete sich ihre Kleidung immer ärmlicher, es verschwanden die gezierten Waffengürtel und die wertvollen Waffen, nur Eisenspangen, Eisenmesser und einige Pfeilspitzen wurden beigelegt. Demgegenüber wurden die Frauenkleidungen immer wechslungsreicher, es gerieten immer neuere Perlentypen, Schmuck und Gebrauchsgegenstände in die Gräber.200"202 Die Kleidung beider Geschlechter verlor aber allmählich ihren awarischen Charakter und glich sich bis zur Mitte des Jahrhunderts dem Trachtenbrauch der keinerlei Volkscharakter aufweisenden ostfränkischen Kul->ur an 2. Die Zeit von Pribina und Kocel Kaum war der Kriegslärm im südlichen Grenzgebiet stiller geworden, zogen die Aufmerksamkeit des ostfränkischen Herrschers die im Mährischen Becken und in der Kleinen Tiefebene, am linken Ufer der Donau entstandenen Fürstentümer auf sich. Gegen 833 verjagte der mährische Fürst Mojmir, den Fürsten von Neutra, Pribina, der am Ende seiner langen „Odyssee" zu Beginn der 840er Jahre von Ludwig dem Deutschen „einen Teil Nieder-Pannoniens in der Umgebung des Zala genannten Flusses" erst als Lehensgut (beneficium) und bald danach als Eigentum (in proprium totum) erhielt. Hier „in einer sumpfigen Au des Zala Flusses", in Zalavár-Vársziget begann er das Zentrum seines Besitzes (Mosaburg, urbs paludarum) auszubauen, später Hess er - als eifriger Neophyt - nicht nur an seinem Sitz, sondern auch in zahlreichen Höfen seiner Grafschaft, Kirchen errichten, die durch den jeweiligen Salzburger Erzbischof eingeweiht wurden.203"215 Nach seinem Tod setzte Kocel das Werk seines Vaters fort, bis 866 Konstantin und Method samt ihrem Gefolge seinen Hof aufsuchten. Kocel unterstützte aktiv den Erzbischof Method und die Idee eines nur von Rom abhängigen Bistums in Pannonién. Seinem weltlichen Lehensherrn Ludwig dem Deutschen wurde er aber niemals untreu und verlor dessen Gunst auch nach dem Misserfolg der Mission Methods nicht. 873 erfolgte noch ein Briefwechsel zwischen ihm und dem Papst Johannes VIII, doch starb er kurz danach.216"229 Hinsichtlich der Geschichte unserer Landschaft ist der Besuch Methods in Mosaburg in noch einer Beziehung interessant. Hier und damals lernten nämlich Method und seine Schüler die Geschichte der Du(d)leben kennen, die dann Ende des Jahrhunderts im Preslaver Hof, seitens der damals aus Mähren schon zum Bulgarischen Tzar geflüchteten Mönche (vielleicht als Lehrstoff) aufgezeichnet wurde. Diese Geschichte übernahm und überlieferte der Nachwelt im 11. Jahrhundert der Verfasser der Kiewer Jahrbücher.138"141 Kocels Nachfolger wurde gemäss einiger gewisser Angaben der Comes Choz-(i)vin. Nachher haben Mosaburg oft wechselnde Personen verwaltet, bis Ende des Jahrhunderts für einige Jahre Dux Braslav damit beauftragt wurde. Nach der Landnahme (896-900) geriet auch Mosaburg gewiss unter ungarische Oberherrschaft, doch zu ihrer endgültigen Besetzung kam es erst einige Jahrzehnte später.230"235 Die Ausgrabungen des letzten Jahrzehntes legten von den Bauten Pribinas, Kocels und des Adels der Grafschaften Mosaburg bedeutende neue Funde frei. Es stellte sich heraus, dass sich innerhalb der Befestigung von Vársziget ein Gebiet bestand, das von einer Palisadenmauer umgeben, die Akropolis Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 209 de r Festung war, wo sich ein Wohnturm und eine mächtige Kirche mit drei Schiffen und einer Ringkrypta erhoben. Auf der nahegelegenen Insel Zala-szabar-Borjüälläs (Sitz von Wittimar?), kamen ein gleichfalls innerhalb von Palisadenmauern erbautes Herrenhaus eines Adeligen, eine Holzkirche mit einem Friedhof umgeben ans Tageslicht.236-244 Während sich in den Gräbern der Kirchhöfe - den christlichen Vorschriften entsprechend - überwiegend keine Beigaben befanden, befolgte diese, das die Siedlungsagglomeration versorgende Dienstvolk viel leichtfertiger, ihre Begräbnisstätten befanden sich den heidnischen Bräuchen gemäss, in heiligen Hainen, ja in entfernteren Gebieten, wie z. B. in der Gemarkung von Alsörajk wurden zum Teil die Toten noch immer eingeäschert.245 264 Ihre Siedlungen waren Sammeldörfer, mit rechteckigen, halb in den Boden versenkten Häusern mit Steinöfen, Freilichtbacköfen, Speichergruben für Produkte, Erdställen.265"279 Das eine Gut bei Bala-tonmagyaröd-Hidvegpuszta kann vermutlich mit dem diaconus Gunbato, Quartinaha genannten Besitz identifiziert werden.280 283 Es ist jedoch nicht wahrscheinlich, dass der Name ,Kanizsa'' auch auf eine Vorgeschichte aus der Karolinger Zeit zurückgeführt werden kann. Es kann vielmehr angenommen werden, dass er ähnlich der übrigen Ortsnamen,Kanizsa'' im Karpatenbecken, nach der ungarischen Landnahme entstanden ist.284 290 Nagykanizsa und Umgebung war in der Karolingerzeit schon relativ dicht bevölkert und blieb so -allerdings mit einer Verschiebung des Schwerpunktes - auch nach der ungarischen Landnahme. Das ist nicht zuletzt der die Landschaft überquerenden via regia, dem Strassenzug Adria-Kiew, zu verdanken, die von diesem Zeitpunkt an wieder einen regen Verkehr abzuwickeln begann. Das verauschaulicht. z. B. ein irrtümlich auf das 7. bezw. 9. Jahrhundert datiertes, silbernes Ohrringpaar, welches in der frühen Arpadenzeit aus dem Gebiet jenseits von Kiew in die Gegend von Nagykanizsa gelangte,292"297 ebenso ein amphorenförmiger Krug mit grüner Glasur und zwei Henkeln, der in der zweiten Hälfte des 10. Jahrhunderts, vermutlich vom bizantinischem Gebiet über die Adria nagy Balatonmagyaród-Hídvégpuszta geriet. Verzeichnis der Landkarten Landkarte 1 Fundorte der Völkerwanderungszeit in Nagykanizsa und Umgebung (378-380 568) Landkarte 2 Funde aus der Awarenzeit in Nagykanizsa und Umgebung (7. Jh.) Landkarte 3 Das Ende der Awarenzeit und Fundorte der frühen Zeit der Karolingen in Nagykanizsa und Umgebung Landkarte 4 Fundorte der späten Zeit der Karolingen (Zeit des Pribina und Kocel) in Nagykanizsa und Umgebung Tabellenverzeichnis Tabelle 1 Frühe Volkswanderungszeit. 1 = Gürtelbeschlag aus Bronze von Balatonmagyaród-Insel Kányavár, 2 = goldenes Ohrgehänge von der Umgebung Nagykanizsas, 3-4 = Perlenkette und goldene Nadel aus Grab 10. in Kilimán-Felsőma-jor, 5-6 = Gefässe aus Grab 5. in Kilimán-Felső-major Tabelle 2 Frühe Awarenzeit, Gürtelgarnitur aus Bronzeplatten aus Grab 67/A in Kehida-LPG Zentralmaierhof Tabelle 3 Frühe Awarenzeit, 1 = silbernes Ohrringpaar aus Grab 56. von Kehida-LPG Zentralmeierhof, 2-3 = silberner Ring und Ohrringfragment aus Grab 458, von Zalakomár-Lesvári-dűlő, 4 = silberner Ring aus Grab 378. von Zalakomár-Lesvári-dűlő Tabelle 4 Tongefässe aus frühawarischen Skelettgräbern von Zalakomár, 1 = Grab 335, 2 = Grab 351, 3 = Grab 446, 4 = Grab 494 Tabelle 5 Urne und Grabgefäss aus Einäscherungsgräbern der frühen Awarenzeit von Zalakomár. 1 = Grab 531, 2 = Grab 277, 3 = Grab 419 Tabelle 6 Gürtelgarnitur aus Bronzeplatten und gegossenen Bronzebeschlägen vom Ende der Awarenzeit aus dem Grab in der Petőfi Gasse 9. in Söjtör Tabelle 7 Gegossene Gürtelgarnitur aus Bronze vom Grab 388. in Zalakomár-Lesvári-dűlő Tabelle 8 Vergoldeter Faleraknopf aus Bronze aus dem spätawarischen Grab 466. von Zalakomár-Lesvári-dűlő Tabelle 9 Tongefässe aus spätawarischen Gräbern, 1 = Grab 466, 2 = Grab 372, 3 = Grab 305, 4 = Grab 365, 5 = Grab 258 Tabelle 10 Waffen und Pferdegeschirr aus spätawarischen Gräbern, Söjtör, Petőfi Gasse. 1 = Grab 12; 2, 4 = Grab 16, 3 = Grab 17, 5-6 =Grab 24 Tabelle 11 Grab eines Kriegers zu Pferd in Söjtör Petőfi Gasse, Grab 24 2 1 0 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén Tabelle 12 Frauenschmuckstücke vom Ende der Awarenzeit, Zalakomär-Lesväri-dülö Grab 43 Tabelle 13 Frauenschmuckstücke vom Ende der Awarenzeit, 1, 3 = Kehida-LPG Zentralmeierhof, Grab 133, 2 = Zalakomär-Lesväri-dülö, Grab 225 (goldenes Ohrringpaar), 4, 5 = Kehida-LPG Zentralmeierhof, Grab 33, 6-7 Zalakomär-Lesväri-dülö, Grab 239, 8 = Zalakomär-Lesväri-dülö, Grab 333 Tabelle 14 Mit Metallreifen verzierte Eimerchen und s. g. gelbes Töpfchen aus der späten Awarenzeit. 1 = Zalakomár-Lesvári-dűlő Grab 201, 2 = Söj-tör-Petőfi Gasse Grab 12, 3 = Zalakomár-Lesvári-dűlő Grab 219 Tabelle 15 Zeit der Karolingen. Frauenschmuck Alsóraj k-Határi tábla, Grab 21 Tabelle 16 Versilberter Ohrring aus Bronze aus der Umgebung von Nagykanizsa Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 2 1 1 Béla Miklós Szőke History of the Migration Period and the Early Middle Ages in Nagykanizsa and its surroundings INTRODUCTION During the Migration Period and the Early Middle Ages Nagykanizsa and its surroundings did not yet function as the regional centers of the Zala plain. This role was played by fortified settlements in the estuary area of the Zala river, such as Keszthely-Fenékpuszta (Valcum?) and, subsequently, Mo-saburg/Zalavár. On the other hand, the plain between the Zala and Mura rivers was a region with a special geographical position. It simultaneously served as a border zone dividing peoples and cultures and as a segment of the international trade and strategical route connecting the Adriatic to Kiev. As such, the Medieval via regia became a link mediating between cultures and from time to time even played an important historical role in shaping the history of the entire Carpathian Basin. It is for this reason, that the history of the southern Zala area is linked by thousands of connections to the histories of broader regions. Consequently, events in this area cannot be studied without reviewing coeval historical developments in the Carpathian Basin or occasionally even the Balkans or Western Europe. Such comparisons are of fundamental importance in delineating similarities and differences as well. Accordingly, the chapters of this work are introduced by outlining the history of people in the Danube region which were driven here by the storms of the Migration Period. These reviews are followed by an analysis of written sources dealing with the more narrowly defined region, especially during the Carolingian Period. Finally, evaluations of the available archaeological sources are provided. I. HUNS, GOTHS AND LANGOBARDS The area under discussion here was dramatically depopulated between the arrival of the eastern Gothic-Hunnic-Alanic hordes led by Alatheus and Saphrax (378-380) and the Avar invasion that followed the movement of Langobards to Italy (567-568). The Romanized population either withdrew behind the walls of fortified settlements or moved to more peaceful areas. For the Huns, Goths and Langobards who only settled here for no longer than a few short decades, former Roman centers and their immediate surroundings were most attractive. They would not even have had time to populate the area massively. The Roman Period settlement of Nagykanizsa-Inkey kápolna was abandoned during the last third of the 4th and the beginning of the 5th centuries.12 The remaining romanized population (partially Christianized by this time) withdrew behind the fortified walls of Keszthely-Fenékpuszta (Valcum?).1315 The people of Alatheus and Saphrax settled as foederati here but only lightly populated the area. Remains left behind by the new settlers include a fragmented bronze belt mount from Balatonmagyaród-Kányavár sziget,11 a few burials at Zalaszentgrót16 and a large family cemetery (Chernahow C3-Ártánd horizon) at Kilimán-Felső major.17"20 A bronze mirror found at Balatonmagyaród-Hídvégpuszta22"23 as well as the burial uncovered at Keszthely-Téglagyár24 probably originate from the Hunnic Period. After the Huns were defeated along the Nedao river (454-455) a group of Eastern Goths led by Thiudimer occupied the area under discussion here.31"32 Their center was probably at Keszthely-Fenékpuszta, where a few of their graves were found at the fort''s northern gate45 as well as the cemetery of a smaller noble family found outside the southern gate.44 The Gothic cemetery from which a pair of golden earrings and a golden coin struck by Leo the First (457-474)41 42 became well known, was probably destroyed either at the end of the last or at the beginning of this century somewhere in Nagykanizsa or in its outskirts. Following the departure of the Goths the area soon fell under Langobard rule. As far as is presently known, however, the western border of their occupation did not extend beyond the Fenékpuszta-Vörs line. The southern part of the Zala plain west of this frontier was left uninhabited. II. AVARS AND SLAVS The Avar Conquest (568) opened a new chapter not only in the history of this narrowly defined region but in the entire Carpathian Basin as well. The western and eastern sections of modern day Hungary were, for the first time, united under the rule of one people. Following two centuries of ethnic and power fluctuations the history of this region was again defined by a long standing state formation, the Avar Khanate. In the beginning endless warfare with Byzanthium and to a lesser extent with the western neighbors as well as, Avar military raids,59"81 threatened to lead to a destiny similar to that caused by the parasitic way of life of the previous occupants 212 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén of the area. The Avars were defeated within the area of the Khanate at the Tisza river at the turn of the 6th and 7th centuries. This and the subsequent unsuccessful siege of Constantinople made the Avars realize that unless their mentality and way of life changed they would face slow destruction. The consolidation of the Avar Khanate was accomplished by the end of the 7th century (Some of the Onogor-Bulgarian population moved here following the death of Kuvrat and the western border was extended to the Enns river). The area under discussion in this study was avoided during the first phase of the Avar Conquest since the attention of conquering Avars at this early time, was directed toward the south and southeast. After the last decade of the 6th century, however, the value of the Transdanubian area was increasingly recognized. The Adria-Kiev route crossing the south Zala plain was increasingly used in military raids directed toward the Adriatic coast, Italy and the Alps. Some 20 early 7th century settlement remains94"108 and several cemeteries (Zalakomár, Kehida, Póka-szepetk were discovered during archaeological surveys and excavations carried out in Nagykanizsa and its surroundings. A unique duality is reflected by both the ceramic material from these settlements and the burial rites observed in the cemeteries. In addition to the usual Avar forms of pottery, characteristic vessel types of the Prague culture were also regularly found. In addition, bi-rituality is one of the distinctive features in the cemeteries. This refers to the fact that (even if in separate groups) cremated burials following the Slavic tradition and Avar-style inhumations occur within the same cemetery. The artifactual material of cremation burials is poor thus permitting only gross dating within broad chronological ranges. On the other hand, the west to east oriented inhumations provided richer find assemblages. Men were buried with mounted belts and several kinds of weapons.114 They were often accompanied by horses buried in full gear.112 Horse graves were usually dug in a line with the owner''s grave. A local feature of these burials is that a clay pot was frequently placed on the dead horse''s rump.113 Double inhumations are similarly common in which warriors and their wives (?) were buried together (see the Slavic custom of sacrificing widows).115 Female attire was more modest than that of men. In addition to large earrings and colorful biconical glass beads, head decorations made from thin tin/lead tubing occur almost regularly in graves.116 Since both these settlements and cemeteries came to existence during the same period (at the beginning of the 7th century), it may be concluded that this mixed Avar-Slavic population was not the result of spontaneous mingling. They may have been settled in this area within the framework of a conscious policy. Scarce written sources (the Kiev chronicles and some diplomas) and linguistic as well as increasingly abundant archaeological evidence permit the following reconstruction of settlement policy. In 602, the Khan ordered Apsich, leader of Transdanubian Avars, to conduct a raid against the Anta alliance in southern Russia. On the way home, the successful commander also raided the Du(d)leb people, northern neighbors of the Anta, taking numerous prisoners. These prisoners were then settled, together with Apsich''s own subordinates in the area between the Zala and Mura rivers. Aside from tax duties paid in the form of produce, this group may have been in charge of border defense as well.117"154 Around the end of the 7th century, this population abandoned its settlements in Zala at once. Its members presumably moved west seeking refuge at their Karantan-Slavic relatives who lived in the river valleys of the AJps 155156 III. CAROLINGIAN PERIOD 1. Early phase A strong internal social development took place within the Avar Khanate during the 8th century. Its structure was characterized by deep social stratification and achieved a state of early feudal anarchy. As a result, the Khanate was defenseless in the face of the dynamic and successful Carolingian expansion, further exacerbating internal divisions (791-796). Although for a few years the tudun, leader of the western territory managed to carry out a balancing act between giving in to and resisting this pressure, his forces were eroded by the independence efforts of the Slavic tribes living along the border as well as internal social trouble. Thus, in Regensburg the Avars only accepted the current status quo in 811. By this time sovereignities had been formed in Moravia, Nitra and between the Drava and Sava rivers while Transdanubia irreversibly became a province of the Carolingian Empire. The Khanate, pushed eastward, was restricted to the Great Hungarian Plain. Avars were, in the end, represented by a delegation at the Frankfurt Imperial Assembly in 822. Many researchers conclude that the subsequent lack of a documented presence was caused by the disappearance of the Avar people. The evidence from archaeological artifacts shows, however, that it was not the people but rather its political structure that ceased to exist.159"169 The disintegration of the Avar Khanate brought no peace to the area. The southern territories were still in turmoil between 819 and 831. Eastern Frank- Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 213 is h forces were first tied down by the usurpation of Liudevit (819-823), the sovereign of Slavs living between the Drava and Sava rivers. Subsequently, they became bogged down in an effort to halt the advancement of the Bulgars. It is likely that some of the Timocan and Abodrite (Praedenecenti) people, seeking Frankish defense against the Bulgars, moved to Zala as well at this time.170"174 By the end of the 8th and beginning of the 9th centuries, Nagykanizsa and its broader environs as well as the area between the Zala and Mura rivers were repopulated. The remains of some 30 settlements (in part inhabited during the 9th century) and a number of cemeteries are known from this period.175"193 It is remarkable that the majority of these new cemeteries were opened in earlier burial sites continuing cemeteries abandoned during the 7th century. The mode of burial is similarly bi-ritual. This seems to logically support the hypothesis that the same people, that is the Avar-Du(d)lebs, returned to their ancestral land. Cremations again contain artifacts of a quality sufficient only for rough typochronological dating.194 198 Some of the inhumations are still oriented west to east, however, graves with a north to south orientation also occur. Male burials are only characterized by weapons and horses (buried within the same pit) only during the time period represented by the first generation.199"200 Subsequently, men''s attire became more modest with mounted belts and weapons no longer part of the grave furniture. Iron buckles, knives and a few arrowheads are characteristic of these assemblages. Female attire, on the other hand, became more varied. New types of beads, jewelry and utilitarian tools were placed in the graves.200"202 Gradually, by the middle of that century, the attire of both sexes lost its Avar character and took on aspects of the culture of the eastern Frankish provinces. This style had no particular ethnic character. 2. The Period of Pribina and Kocel Shortly after fighting died down along the southern frontier, the attention of the east Frankish ruler was directed to the new sovereignities established in the Moravian Basin and in the section of the Small Hungarian Plain located on the left bank of the Danube. Moimir, the Moravian sovereign, drove Pribina, the Nitra sovereign away around 833. At the beginning of the 840''s, following a long "odyssey", Pribina was given "a part of Lower Pannonia near the Zala river" by Louis the German. First, he was only a beneficiary of this property (beneficium), but the donation soon became his full property (in proprium totum). He started building the center of this property (Mos-aburg, urbs paludarum) at Zalavar-Varsziget in "one of the swampy lots within the marshland of the Zala river". Being an avid neophyte, he not only erected a series of churches in this center but at many county mansions as well all of which were consecrated by the archbishops of Salzburg.203"215 Following the death of Pribina (860), his work was continued by his son Kocel, until 866 when Constantine and Method visited his court with their disciples. Kocel actively supported Archbishop Method in his efforts to create a Pannonian diocese dependent exclusively on Rome. He remained, however, loyal to his secular liege lord, Louis the German, so that he did not fall out of favor even after the failure of Method''s mission. Kocel was still corresponding with Pope John the Eighth in 873 but died soon after.216"229 Method''s visit to Mosaburg is particularly interesting from the point of view of the history of the area under discussion here. It was that time that Method and his disciples heard the history of Du(d)-lebs. This story had been recorded by Moravian monks who had fled to the Bulgar Emperor (possibly with an educational purpose in mind) at the Preslav court at the end of the same century. The identical story was adopted and immortalized by the editor of the nth century Kiev Chronicles.138"141 Some uncertain data indicate that Kocel was followed by the comes Choz(i)-vin. Subsequently a number of presumably changing personalities were entrusted with running Mosaburg. This office was given to Braslav dux during the last years of the century. Following the Hungarian Conquest (896-900), Mosaburg also probably fell under Hungarian rule. De facto occupation, however, took place only decades later.230"235 Excavations carried out over the last decade, have uncovered a significant new group of monuments representing the construction activities of Pribina, Kocel and the noblemen of Mosaburg county. It could be established that a palisade separated an "acropolis" within the fortress built in Vársziget. This enclave contained a habitation tower and a large three nave church with ring crypts. A similar palisade was observed at a mansion house on the property of Wittimar (?) at the nearby site of Zalaszabar - Borjúszállás. It enclosed a wooden church and was surrounded by a cemetery.236"244 Following Christian ritual, the majority of burials discovered around these churches contained no grave furniture. On the other hand, common people servicing the agglomeration of settlements at Mos-aburg/Zalavár observed such rites in a much more relaxed manner. Their cemeteries were located in pagan sacred groves. In remote areas, such as the site of Alsórajk-Határi tábla, cremation was even sometimes practiced.245"264 The settlements of these common people took the form of clustered villages with rectangular, semi- 214 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén subterranean pit dwellings equipped with stone ovens. Open-air baking ovens have been identified as well. Other features included storage pits and earthen styes.265"279 One of the estates located at Balatonmagyarod-Hidvegpuszta may in all probability be identified as diaconus Quartinaha, the property of Gundbato.280''283 It is unlikely, however, that the name of Kanizsa itself could be traced back to roots in the Carolingian Period. It seems much more plausible that it came to existence following the Hungarian Conquest, similarly to other locations called "Kanizsa" within the Carpathian Basin.284 290 Nagykanizsa and its surroundings had become relatively densely populated by the Carolingian Period and remained that way following the Hungarian Conquest although the pivotal points of the settlement pattern may possibly have shifted. This situation was related to the geographical importance of the region which was cut across by the via regia connecting the Adriatic with Kiev. This route regained its commercial importance as is shown by a pair of earrings (erroneously dated to the 7th and 9th centuries respectively). They were imported to the Nagykanizsa area from the territory east of Kiev during the Period of the Árpád Dynasty.292 297 It may be assumed that another artifact, an amphora-like green glazed jug with two handles, was brought to Balatonmagyarod-Hidvegpuszta from Byzanthium across the Adriatic sea during the second half of the 10th century.298"299 List of maps Map 1. Migration Period sites in Nagykanizsa and its surroundings (378-380 to 568) Map 2. Avar Period sites in Nagykanizsa and its surroundings (7th century) Map 3. Sites of the late Avar Period and early Carolingian rule in Nagykanizsa and its surroundings Map 4. Late Carolingian Period (the rules of Pribina and Kocel) sites in Nagykanizsa and its surroundings List of tables Table 1. Early Migration Period. 1 = bronze mounts from Balatonmagyaród-Kányavári-sziget, 2 = golden earrings from the surroundings of Nagykanizsa, 3-4 = string of beads and golden pin from Grave 10 at Kilimán-Felső major, 5-6 = vessels from Grave 5 at Kilimán-Felső major Table 2. Early Avar Period. Set of belt mounts made from bronze sheeting from Grave 67/A at Kehida-Központi TSz major Table 3: Early Avar Period. 1 = Pair of silver earrings from Grave 56 at Kehida-Központi TSz major, 2-3 = Silver ring and earring fragment from Grave 458 at Zalakomár-Lesvári-dűlő Table 4: Clay vessels from early Avar inhumation graves at Zalakomár. 1 = Grave 335, 2 = Grave 351, 3 = Grave 446, 4 = Grave 494 Table 5: Urn and grave vessels from early Avar cremation graves at Zalakomár. 1 = Grave 531, 3 = Grave 277, 3 = Grave 419 Table 6: Late Avar Period set of belt mounts made from bronze sheeting and molded bronze from Grave 9 at Söjtör-Petőfi street 9 Table 7: Molded bronze belt mounts from Grave 388 at Zalakomár-Lesvári-dűlő Table 8: Gilded bronze phalera boss from the late Avar Period Grave 466 at Zalakomár-Lesvári-dűlő Table 9: Clay vessels from late Avar Period graves at Zalakomár. 1 = Grave 466, 2 = Grave 372, 3 = Grave 305, 4 = Grave 365, 5 = Grave 258 Table 10. Arms and horse harness mounts from late Avar Period graves at Söjtör-Petőfi utca. 1 = Grave 12, 2 and 4 = Grave 16, 3 = Grave 17, 5-6 = Grave 24 Table 11: Grave of a mounted warrior (Grave 24) from Söjtör-Petőfi utca Table 12: Women''s jewelry from the end of the Avar Period from Grave 43 at Zalakomár-Lesvári-dűlő Table 13: Women''s jewelry from the end of the Avar Period. 1 and 3 = Grave 133 at Kehida-Központi TSz major, 2 = Grave 225 at Zalakomár-Lesvári-dűlő (pair of golden earrings), 4-5 = Grave 33 at Kehida-Központi TSz major, 6—7 = Grave 239 at Zalakomár-Lesvári-dűlő, 8 = Grave 333 at Zalakomár-Lesvári-dűlő Table 14: Small buckets decorated with metal bands and a so-called yellow mug from the late Avar Period. 1 = Grave 201 at Zalakomár-Lesvári-dűlő, 2 = Grave 12 at Söjtör-Petőfi utca, 3 = Grave 119 at Zalakomár-Lesvári-dűlő Table 15: Carolingian Period. Women''s jewelry from Grave 21 at Alsórajk-Határi tábla Table 16: Silver plated bronze earring from the surroundings of Nagykanizsa Dr. Vándor László KANIZSA TÖRTÉNETE A HONFOGLALÁSTÓL A VÁROS TÖRÖK ALÓLI FELSZABADULÁSÁIG I. A TELEPÜLÉS KIALAKULÁSA (900-1245) 1. Honfoglalás és megtelepedés. A kalandozások kora A 9. század vége Pannónia földjén a nagy változások jegyében köszöntött be. Még nem telt el egy évszázad az avarok bukása óta, és még alig múlt el néhány évtized azóta, hogy megszilárdult a frank uralom a térségben, amikor a belháborúk és morvákkal kirobbant összeütközések újra bizonytalanná tették a helyzetet. A Kárpátok keleti oldalán a század első harmadának végén megtelepült magyarok először 862-ben Karlmannak, apja, Német Lajos keleti frank király elleni lázadásakor jelennek meg a Duna-Tisza tájékán. Ezután 88i-ben, majd 892-től szinte folyamatosan, hol az egyik, hol a másik harcoló fél szövetségeseként, egyre fontosabb szereplőivé válnak az itt folyó háborúknak. 894-ben éppen a morvákkal karöltve dúlta a magyar had a Dunától nyugatra eső területeket. Ez a sereg valószínűleg télre sem tért vissza az etelközi szállásokra, hanem a Felső-Tisza vidékén táborozott amikor a besenyő támadás 895 elején az otthon maradottak ellen bekövetkezett. Az elszenvedett vereség hatására a magyar törzsek a már jólismert átjárókon átkeltek a hegyeken, és Árpád fejedelem vezetésével birtokukba vették a Kárpát-medence keleti felét. A honfoglalók törzsszövetségének letelepedését pár év nyugalom követte. A források nem tudósítanak a magyarok harci cselekményeiről, aminek oka nyilván a besenyőktől elszenvedett vérveszteség volt. 899-ben azonban, amikor Arnulf császár észak-itáliai ellenfeleivel szemben szövetségre lép a magyarokkal, ismét sereg indul nyugat felé. Ezek a hadak még Itália földjén voltak, amikor a császár meghalt, így a következő év (900) tavaszán hazainduló magyarok a szövetségesi kötelezettség alól - a kor szokásának megfelelően - feloldva, felszámolták a pannon térségben az amúgy is csak névleges frank uralmat, és ezzel az egész hegyek koszorúzta medence tényleges uraivá váltak. Pannónia elfoglalása együtt kellett hogy járjon Mosaburgnak, a Balaton nyugati végét őrző erődítménynek a birtokbavételével. Ez komolyabb harcok nélkül ment végbe, hiszen az írásos források hallgatását megerősítendő, a régészeti feltárások sem mutatták ki komolyabb pusztítás nyomait. A vár környékének sűrűn települt lakossága helyben maradt, és élete olyan keveset változott, hogy az új urak jelenlétére is csak halvány tárgyi jegyekből következtethetünk.1 A Balaton nyugati vége és a Mura alsó folyása közötti térségben a magyar megtelepülés időrendjéről, sűrűségéről nem rendelkezünk régészeti adatokkal. A 10. század első két harmadából egyáltalán nincs a honfoglalókhoz kapcsolható emlékanyagunk, hacsak nem vesszük számításba azt a Nagykanizsán előkerült - egyéb tárgyakkal nem datálható - lószerszámleletet, amelyet csikózabiája alapján közzétevője, Hampel József erre az időre keltez.2 Ez a leletszegénység - amelyet esetleg tekinthetünk a kutatás hiányosságának is, de sokkal valószínűbb, hogy őseink az életmódjuknak nem megfelelő erdővidéket nagyobb rajokban csak később szálltak meg - Zala megye egész területére érvényes. A honfoglalók klasszikus leletanyagának legnyugatibb előfordulásait mindeddig csak a Zala folyó völgyének keleti feléből ismerjük. A Pakodon 1927-ben előkerült sírleletek sajnos elkallódtak, a zalaszentgróti téglagyár területén feltárt sírok pedig a 10. század közepénél semmi esetre sem korábbiak.3 A régészetileg legjobban kutatott Alsó-Zala-völgy (Zalavár és Zalakomár közötti terület) leletanyagában a magyarsághoz kapcsolható sírleletek közül egyik sem keltezhető korábbra a 10. század utolsó harmadánál. Ezek mindegyike az ún. koraárpádkori soros temetőkből származik, a fegyveres, lovastemetkezéses honfoglalókat, akik Mosaburg népei felett az új hatalmat képviselték egyelőre még nem sikerült megtalálni.4 Történetírásunk már régebben tisztázta, hogy ezek, a régészek által mindeddig hiába keresett harcosok a magyar törzsszövetség harmadik méltóságának, a harkának törzséhez tartoztak, hiszen ők telepedtek meg a későbbi Zala és Vas vármegyék területén. Élükön a 920-30-as években Kál állt, akit fia Bulcsú követett. Bulcsúnak és vezető rétegének helyzetét a 10. század közepén két tényező határozta meg. Az egyik, hogy fő haszonélvezői közé tartoztak a nyugati irányú kalandozásoknak, ami a területi elhelyezkedésből következett, a másik, hogy Pannónia legsűrűbben lakott és legjobban kiépített - mezőgazdasági és háziipari szolgáltatásokra berendezkedett -térségét, a mosaburgi várat és tartományát bírták. Bulcsú harka kiemelkedő szerepére utal 948-ban az a 218 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig követjárás , amelyről Biborbanszületett Konstantin császár és Szkülitzész krónikája is beszámol. A küldöttséget vezető harka kíséretében találjuk Árpád leszármazottját a fiatal Tormás herceget is. A császár Bulcsúnak patríciusi méltóságot adományozott, és ami ennél is fontosabb, megkeresztelte a magyar vezért. Valószínűnek tarthatjuk, hogy ebben az aktusban, amikor a magyarok harmadik méltósága, és öt év múlva 953-ban, amikor a fejedelem utáni második méltóság, a gyula veszi fel a bizánci keresztségét, nem csupán a császár térítési szándékát ismerhetjük fel, hanem Fájsz nagyfejedelemnek és tanácsának a bezáruló nyugati kapcsolatokkal szembeni déli irányú nyitását is. Azonban az erdélyi és délvidéki emlékekkel szemben, itt Zalában nem tudjuk kimutatni, hogy a törzsfő megtérítését bizánci misszió követte volna. Sőt a néhány évtizede felvett kereszténység - melynek hatóköre amúgyis az egyházi központok szűk körzetére korlátozódott - helyén ismét pogány szokások uralkodóvá válását figyelhetjük meg.5 Az egyház azonban minden bizonnyal tovább működik az a meghódolt lakosság egy részének körében, és bizonyosnak tűnik, hogy a harka megkeresztelkedése, ha nem is segítette, de nem gátolta a keresztény közösségek fennmaradását, aminek bizonyítékát láthatjuk a mosaburgi (Zalavár) Szent Adorján templom titulusának átöröklő-désében.6 A dunántúli hatalmi erőviszonyok gyökeres átalakulása annak a vereségnek a nyomán következett be, amelyet a Bulcsú, Léi és Sur által vezetett kalandozó sereg Augsburg mellett elszenvedett. A súlyos csapás a vezérek halála mellett a katonai kíséretet, a törzsfők, nemzetségfők és a módosabb nagycsaládfők környezetét érte. A kalandozó hadjáratok harcosai az ő soraiból kerültek ki, nem az egyszerű köznépből. Annak a bizonysága, hogy a nyájat őrző, földet művelő köznép aligha vehetett részt a hadjáratokban, hogy a kalandozó sereg gyakorlatilag teljes megsemmisülése után sem kerekedett felül a szláv nyelv térségünkben, pedig ennek a népességnek az aránya - elsősorban Zalában - nagyon jelentős volt. A törzsfők halála és katonai kíséretük megsemmisülése így elsősorban nem a népességben, hanem a magyar uralkodó rétegen belüli erőviszonyok eltolódásával okozott jelentős változásokat. A későbbi fejlemények azt mutatták, hogy Bulcsú és kíséretének pusztulása azt jelentette, hogy nemzetsége elvesztette részfejedelmi méltóságát, más nemzetségek feletti törzsfői uralmát. Megmaradt leszármazottai kénytelenek voltak átengedni helyüket az intakt seregekkel rendelkező vezéreknek, pontosabban a hadjáratban részt nem vevő nagyfejedelemnek, aki a Dunántúlon egyedülmaradottként ezt a helyzetet képes volt kihasználni. A bajor győzelem és a nyugati törzsek haderejének pusztulása azt is jelentette, hogy Pannónia veszélybe került. A legfontosabb feladattá vált a törzsfői hatalmát vesztett és Zala megyébe visszaszorult Bulcsú (későbbi nevén Vérbulcsú) nemzetség és kíséretének helyére új katonai erőt telepíteni és a határvédelmet kiépíteni. 2. A határvédelem rendszere, a ,£yepű" A magyarság uralmának határa a 10. század első felében a Duna völgyében az Enns folyónál húzódott. Az innen a Bécsi erdőig terjedő területet, a magyarok igyekeztek lakatlanul tartani, csupán néhány őrtelepük helyezkedett el a térségben. Ugyanez volt a helyzet a Mura, illetve a Dráva völgyében is, de az itteni határokat források hiányában nem ismerjük pontosan. Ezt az első határvédelmi rendszert a augsburgi vereséget követően fokozatosan keletre kellett visszavonni, és újra kiépíteni. A határvédelem rendszerét a magyarságnál a „gyepű" jelentette.7 A gyepű avagy gyepűelve alatt a letelepedett, földművelésre, helyhezkötöttebb állattartásra áttérő népeknek - tehát nem a nomádoknak - jellemző területvédő, határválasztó sávját értjük, amely törzsek és nemzetségek között éppúgy húzódhatott, mint különböző etnikumok elhatároló vonalán. A gyepűt többnyire erdős, mocsaras, termelőtevékenységre nem alkalmas, ritkán lakott övezetekben alakították ki oly módon, hogy ahol szükséges volt, ott mesterséges akadályokkal is megerősítették. Védelmére az úgynevezett gyepűőrök voltak hivatottak, akik gyakran kerültek ki a meghódított, vagy csatlakozott népelemekből, az ún. katonai segédnépekből. Ez a védelmi vonal - ellentétben korábbi elképzelésekkel8 -nem alkotott egy láncszerű vonalat, hanem mélységben tagozódott (belső és külső gyepű). A külső őrvo-nal előtt húzódó lakatlan, vagy gyéren lakott területet nevezték gyepűelvének, ennek területét sajátjuknak tekintették. A gyepűn át való közlekedés céljára átjárók (kapuk) léteztek, melyeket szigorúan őriztek. Ezek általában természetes módon is jól ellenőrizhető átkelőkben, szorosokban voltak, melyeket gyakran erődítettek is. Ezek emlékét őrzik a „Vaskapu" helynevek. A gyepű, gyepűelve övezetekből alakultak ki a határispánságok, melyek utóbb a vármegyerendszerbe tagozódtak be.9 A határvédelmi rendszer meghatározó jelentőségű volt térségünk 10-11. századi történetében, de azért is szükséges bővebben foglalkozni vele, mert országhatárainkon belül egyedül itt a Délnyugat-Dunántúlon tanulmányozhatjuk emlékeit. Az új határvédelem megszervezése Taksony fejedelem nevéhez fűződik, aki a nyugati törzsfők katonai erejének megsemmisülése után a tényleges hatalom birtokosa lett a Dunántúlon, és ezzel a nagyfejedelmi hatalom pár évtizedes háttérbeszorulása után újra Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 219 els ő számú vezetőként léphetett fel. Az adott körülmények között szövetségi politikájának keleti irányt kellett, hogy szabjon, s mint Anonymus tudósít róla, „a kunok földjéről" vett feleséget.10 A „kunok földje" azaz a Kárpátok előterében lévő térség urai ekkor a besenyők voltak. Taksony fejedelem felesége az ő fejedelmük leánya volt. A házasságot jelentős besenyő népesség beáramlása követte, letelepítésükre elsősorban a Dunántúlon és a nyugati gyepűben került sor. Mosón környékén, a legveszélyeztetettebb gye-pűkapuban egy tömbben, másutt szórtabban telepítették a „tolmács" és a „kölpény" törzsbelieket. Az ő telepeik láncolatára lehet alapozni, amikor a Taksony kori határvédelem vonalát megpróbáljuk térképre rajzolni. A Mura-Dráva vidékén a besenyő törzsi helynevek legnyugatibb előfordulása a Mura völgyében a stájerországi Leibnitz melletti Tilmitsch helység. Ezen a területen, amely már 969-70-ben bizonyosan a karantán őrgrófság uralma alatt állott, joggal sejthetünk egy előretolt őrtelepet, mint azt, hogy valamikor is itt húzódott volna a gyepűvonal.11 A zalai gyepűvonal megrajzolására a legmegalapo-zottabb kísérletet Holub József''tette.12 Kiindulópontja az volt, hogy a 12. század közepén az országba akkor betelepülő Hahót nemzetség olyan hatalmas összefüggő birtoktestet kap a Kerka vidékén és a Muraközben, amelyre a kialakult birtokviszonyok között nem lett volna lehetőség. Ugyanakkor a veszprémi püspökség és a Szent László által alapított zágrábi püspökség határa északnyugat-délkelet irányban úgy metszi át a megyét, hogy az említett nagybirtokok ettől nyugatra helyezkednek el. Az összefüggő hatalmas területek adományozása és az egy megyén belül létrejött egyházi igazgatási megosztottságnak csak egy magyarázata lehet. Az említett területek a gyepűelvéhez tartoztak, a zalai gyepűvonal megszűnése után tagozódtak be az ország és a vármegye szervezetébe. 1. térkép. A 10—11. századi gyepűvidék emlékei 2 2 0 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig E z a történeti adatok alapján meghúzható gyepű-vonal a Mura-Dráva torkolattól a Mura mellett haladt Letenyéig, ahonnan északkeleti irányt vett Magyarszerdahelyig, itt északnyugatra fordult és Ber-zencén, Szentpéterföldén, Hernyókén, Zalabaksán át a Kerka vizéhez ért, s emellett vonult Csesztregen át Ramocsáig, a vasi határig.13 Ahol a Kerka mellett élő gyepűőrökről, akik a Vas megyei őrséghez szorosan kapcsolódó településeken éltek, több későbbi írásos emlékünk is fennmaradt.14 Mint már említettük, a gyepűvédelem mélységében tagolt volt. Különösen a természetes átjárók környékén számolhatunk ezzel, így pl. a Zala és a Mura folyók völgyében. A természetes átjáróknak csak egy része volt közlekedésre szolgáló gyepűkapu, a többit igyekeztek eltorlaszolni. Emellett ilyen helyeken erődítményekkel is számolhatunk a védelem részeként. A 10. századi zalai gyepűvonal kialakulásához, illetve annak pontosabb megrajzolásához a nyelvészeti, régészeti és a történeti anyag vizsgálata számos új adatot szolgáltatott. Fontos lépés volt annak a felismerése is, hogy a gyepű nem volt állandó, a mindenkori erőviszonyok függvényében mozoghatott is.15 A 955 és iioo között fennálló zalai gyepűvonal meghatározásához a régészet eredményei közül az a legfontosabb, hogy nem került elő a magyarsághoz kapcsolható n. század előtti leletanyag a Felső-Válicka, illetve a Szévíz-Principális völgytől nyugatra. Az ettől keletre, a Zala észak-déli folyásáig terjedő területéről is csak a 10. század második felére, inkább utolsó harmadára utaló leletek ismertek.16 Ez a régészeti adatokból kirajzolódó vonal egybeesik annak a Nyugat-Magyarországi belső gyepűnek értelmezhető erődláncnak a folytatásával, amelyet a Mosonma-gyaróvár-Kapuvár-Sárvár-Ikervár-Vasvár, az utóbbi és Győrvár között húzódó ún. Római sánc, Egervár, és a Zala völgyének szűkületét őrző Zalaszent-iván-Kisfaludi-hegyi vár rajzol meg.17 A Zala völgytől a Muráig épített határvédő objektumokat egyelőre nem ismerünk. Erre talán nem is volt szükség, hiszen a Zalát átszelő széles mocsaras völgyek, és az azokat elválasztó meredek erdős tagolt felszínű dombok önmagukban is elég védelmet nyújtottak. Egyetlen, mindmáig régészetileg nem kutatott erődítmény, az Oltárc és Bocska közötti Márki-hegyi - felszíni leletei alapján késő bronzkori - földvár megfigyelt sajátosságai sejtetik, hogy az a pont, ahol a történeti adatok alapján megrajzolható n. századi gyepűvonal északnyugatra fordul, a IO-II. században erődített lehetett.18 Ennek a völgyekre támaszkodó belső gye-pűvonalnak a létét, egyben a 10. századi településhatár szélének megvonását bizonyítja a Szent István király által alapított zalavári benedekrendi apátság ún. 1019-es alapítólevele, és 1024-es adománylevele, amelyek ugyan 14. századi hamisítványok, de birtokösszeíró részeik 11. századi összeírásra mennek visz-sza. Ha az ezekben szereplő adományozott helységeket térképre vetítjük, akkor a Zala és Válicka összefolyásánál fekvő Csácstól a Válicka völgyében Bakig, majd itt a vízválasztón átlépve a Szévíz melletti Barnákig, innen a patak eredetéig Pölöskefőig, majd megint egy völggyel keletebbre lépve a Principális völgyében fekvő Gelsén át a mai nagykanizsai határba olvadt Besenyő faluval vonhatjuk meg ezek nyugati határát, amely pontosan összeesik a régészeti adatok alapján megrajzolt határral.19 Ennek a területnek az eladományozása pedig az adott időben azt jelenti, hogy a belső gyepű vonala nyugatabbra tolódott, az új települések fokozatosan jöttek létre a Kerka völgyéig.20 A zalai gyepűvonal déli - Nagykanizsa környéki -szakaszának problematikája elsősorban azzal kapcsolatos, hogy a Mura folyása természetes átjárót nyitott itt az ország belseje felé, ugyanakkor maga a Mura jobb part - a Mura-köz -már a gyepűelvéhez tartozott. A Mura bal partján húzódó természetes útvonal, amely az Alpok felől a Kárpát-medence közepe felé tartott, a mai Letenye körül fordult el a folyótól, amely innen egyre délebbre tolódva, majd a Drávával egyesülve peremfolyóvá vált. A Lendva vidéki, illetve a Kerka torkolati sík vidékek után a zalai dombok Letenye mellett Murarátkánál szinte a folyóig nyomulnak előre, remek természetes, jól védhető erősséget, kaput alkotva. Az emögött elhelyezkedő őrtelepek Tolmács, Kozár, Bekcsény és az ezek fegyverrel való ellátását biztosító Csatárt a 10. századi külső gyepűvonal részének, a muravölgyi gyepűkapu telepeinek vélhetjük, melyek ugyanakkor a Mura vonalát őrizték és amelyek őrtelep voltukat egészen a 11. század végéig megőrizték.21 A Letenyénél a Murától elkanyarodó főútvonal a dombok lábánál fordul Nagykanizsa irányába, ahol az esetleges támadók, akik az első gyepűkapun átjutottak egy újabb, jelentős természetes akadályba ütköztek, a Principális (középkori nevén Kanizsa) széles mocsaraiba. Emögött a mocsaras völgy mögött találjuk azokat a helységneveket, amelyek a 10. századi gyepűvonal itteni meglétét bizonyítják. A Mura és a Dráva összefolyásánál Orti-los, majd a katonai segédnépekre utaló Ság (Liszó határában). Berény (ma Iharosberény), Besenyő (Nagykanizsától keletre). Ság (Újudvar - Gelse térségében), illetve talán a Keszi helynév (Nagybakónak határában).22 Ezek katonai jelentőségüket talán már az ezredforduló előtt elvesztették, így kerülhetett sor a Bakónaki patak partján álló őrtelep, Besenyő elado-mányozására is a 11. század elején.23 3. Az államszervezés kora. Az egyházi és világi közigazgatás kialakulása Az a nagyméretű átalakulás, amelynek végeredménye a magyarságnak a nyugat-európai kultúrkörhöz való kapcsolódása volt, Géza nagyfejedelem uralkodása Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 221 alat t vette kezdetét. Az állam és egyházszervező tevékenység nyomait írásos adatok hiányában a régészettudománynak kellene kimutatnia. A megye nagy részéről egyelőre még hiányoznak az erre a korszakra utaló emlékek, de Mosaburg térségében, amely majd a 12. században Zalavárkínt bukkan fel a forrásokban, erről az időszakról fontos megfigyelésekkel rendelkezünk. A vár környékén, amelyet még Taksony vehetett el Bulcsú utódaitól, jelentős népmozgás zajlik a 10. század vége felé. A vár környéki szigetvilág településeinek megszűnése, a 9. század közepe táján nyitott temetők elhagyása, a magasabb területeken, így a Zalavár-Balatonmagyaródi háton, az útvonalak mellett létrejövő új településeket egy átgondolt koncepció részeként tudjuk értékelni. A telepekhez tartozó temetők leletanyaga, amely a pontosabb kormeghatározást lehetővé teszi, azt mutatja, hogy ezek a települések a 10. század utolsó negyedében jöttek létre. Erre utalnak a Balatonmagyaród-Kolonpusztai temető leletei, ahol a temető nyitásakor kialakított sírcsoportot hurkos-kampós záródású nyakperec, rombusz átmetszetű hegyesedő végű nyitott karperecek és kéttagú csüngők keltezik.24 Ezt a korszakot dokumentálja a település északi peremén előkerült kerámia, ahol a 9. századi fazekasság hagyományai keverednek a már az inkább a n. századot jellemző díszítésmódokkal.25 Kolon település kialakulásának ideje egybeesett a Dél-Zalai térség környezetében beállt változásokkal. Géza nagyfejedelem rokonát Koppányi, aki korábban valószínűleg a Nyitra környéki dukátust bírta, „Somogyvárba" telepítette át, ebbe a korszakban jelentéktelen, forgalmi jelentőségét vesztett térségbe. Ezzel a zalai területek a Balaton délnyugati csücskétől a Kanizsa folyó (Principális) Murába torkollásáig az Árpád-ház mellőzött hercegének szomszédaivá váltak. Géza katonai intézkedésekkel igyekezett elszigetelni Koppányt, akit fia István ellenében ki akart zárni az utódlásból. Győrffy György ezekkel a katonai intézkedésekkel hozza kapcsolatba Kolon vár építését a Balaton nyugati végét megkerülő út mellett, és a Nagykanizsa környéki katonai segédnépekre utaló telepneveket is. Ez utóbbiak elhelyezkedése azonban sem földrajzilag, sem stratégiailag nem támasztja alá ezt a felvetést.26 Más kutatói vélemény szerint a magyar név-adású Kolon, amely nevében első ispánja nevét őrzi, a 10. század végén épült volna.27 A régészet eredményei mint a korábbiakból kitűnik, egyelőre tág határok között a 10. század utolsó évtizedeire keltezik a település létrejöttét, de az ide feltételezett várat mindeddig nem sikerült megtalálni. Bizonyos azonban, mivel a térség útvonalai nem közvetlenül a nagyfejedelem szállásterülete felé vezettek, a pogány hagyományokat továbbvivő Koppányt pedig nyugat felé nem kellett elzárni (a Dráván túlnyúló Somogy ebben az irányban és dél felé amúgy is nyitott volt), a mai Nagykanizsa és környéke a századfordulón nem volt politikailag fontos terület. Az országhatár és Koppány közé ékelődött Dél-Zala uralmi viszonyai labilisak lehettek, és valószínű, hogy a Koppány seregében harcoló zalaiak, a sértett Bulcsú-leszármazók mellett, erről a területről érkeztek. 997-ben azonban Koppány lázadásával a Muramellék hovatartozásának a kérdése végérvényesen eldőlt. Géza halálával bekövetkezett az, amitől a nagyfejedelem joggal tartott. Koppány nem ismerte el a Géza által bevezetni kívánt primogenitúrát, az elsőszülött fiú utódlási jogát. A pogány magyar szokásjog a szeniorátus alapján állt, mely szerint a nemzetség, illetve a nagycsalád legidősebb utódlásra alkalmas férfitagja lép az elhunyt helyébe. Ezzel összhangban állt a levirátus elve, hogy az uralommal és a vagyonnal együtt jár az özvegy kezének megöröklése is. Koppány fellépése tehát egyértelműen a Géza által megkezdett út elleni támadás volt. István, apja akaratából mint az ország fejedelme saját és felesége német testőrsége, és harcos jobbágyai élén lépett fel az apja által építeni kezdett új rend védelmében a pogány hagyományokat továbbvinni szándékozó rokona ellenében. A valószínűleg Veszprém körül megvívott csatában Koppány elesett, ezzel a pannon térségben minden akadály elhárult azelől, hogy István befejezze az apja által elkezdett nagy művet, a magyarság bevezetését Európába. A Géza által visszafordíthatatlanná tett orientáció szellemében a pápa által adományozott koronával 1000. december 25-én (vagy 1001. január i-én) a magyarok első királya lett. Az államszervezet kialakításának fő lépcsői, amelyek Istvánhoz fűződtek, az új rend ideológiai és hatalmi megalapozása volt. Az ezzel kapcsolatos ellenállás jórészét már Géza megtörte, a térítések, ha ezek felszínesek voltak is, jórészt lezajlottak. így akadály nélkül végrehajtható volt az egyházi szervezet kiépítése, amelynek fő egységeit, a püspökségeket Szent István király már az ezredforduló körül létrehozta. A veszprémi püspökség 1009. évi okleveléből tudjuk, hogy Kolon vármegye, Veszprém, Fejérvár és Visegrád társaságában alkotta a püspökség területét. A kutatás már régebben bebizonyította, hogy Kolon néven a későbbi Zala vármegye értendő, maga a vármegye első székhelye pedig a Balatonmagyaród és Kiskomárom közötti Kolon-pusztával azonos.28 Az egyházi igazgatás kisebb, általában a vármegyével azonos egységei a főesperességek voltak, amelyek alapjai a megyével együtt jöttek létre. Az igazgatási központokban emelték a keresztelőegyházakat ( ecclesia baptismalis). A zalai főesperesség kiterjedése -korai létrejötte miatt - jól mutatja a megyehatárokat a 11. században, és nyugat felé - mint a korábbiakból kitűnik - a megye határjellege folytán a gyepűvonalat is.29 A térítőtevékenységben nagy szerepe volt a szerzeteseknek, akiknek első kolostorát Zalaváron maga a 2 2 2 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig királ y alapította 1019-ben, és a neki adományozott jelentős birtokok között ott találjuk Kanizsa keleti szomszédját, az egykori őrtelep Besenyőt is.30 A vármegye központjában, Kolonban székelt a megye ispánja. Az ő feladata volt a király megbízásából a várszervezetbe tartozó népek felügyelete, a gazdasági ügyek intézése, törvénykezés, és háború esetén a várszervezet hadköteles népeinek vezetése is. Helyettesei az udvarbírák (comes curialis) voltak, akiket a várhoz tartozó népek legelőkelőbb rétegéből, a várjobbágyok közül választottak. A várjobbágyok (ioba-giones castri, miles) szabad, szolgálati birtokkal rendelkező emberek voltak, akik elszegényedés, vagy más ok miatt a király védelme alá húzódtak, de közéjük tartoztak a meghódolt szlávok előkelőbbjei is. Ők adták a hadnagyi, a száznagyi és tíznagyi (maior exer-citus, centurio, decurio) a várszolgák kerületei feletti tisztségeket is, és emellett tartoztak az ispán zászlója alatt hadba vonulni. A nagy kiterjedésű várbirtokok művelését, a királyi uradalmak gazdasági munkáit, a szükséges ipari tevékenységeket, azaz a naturális gazdálkodás összes szükségleteinek kielégítését a várszolgák végezték. A civilis, castrensis név alatt összefogott nagy létszámú népesség összetétele rendkívül heterogén volt, eredetük a rabszolgáktól, a meghódított népeken át a magyarság legszegényebb rétegéig terjed. Századokba és tizedekbe osztották őket, emelett létezett a szolgáltatások szerinti megkülönböztetésük is, ami gyakran a falunévben is tükröződött (pl. Kürtös Börzönce mellett, Vörrü, a verő = kovács szóból) Szentpéterúr mellett.31 Kanizsa környékén - az okleveles adatok alapján -várföld volt, Bagota (Újudvar mellett), Bille és Váró (Kanizsa és Récse között), (Nagy)Récse, (Nagybakónak és Aty (Nagykanizsa Sánc nevű városrésze helyén), tehát a keleti szomszédság, míg nyugatra várföldet csak az egykori gyepűben találunk (Tolmács és Kozár).32 Jelentősebb világi nagybirtoka, csak a Bikács nemzetségnek volt, akik a Kanizsa melletti Kisfalud (ma Szentgyörgyvári hegy), Kerektó és Csákány (a mai Nagykanizsa területén), valamint Libolca és Dobolnak faluk (Kiskanizsától északra) urai voltak. Kisebb világi birtokosai voltak Palinnak, Vajdának (Palintói északra), Andnak (Récsétől délre).33 Az itt élt népesség etnikai összetételéről a helynevek adnak felvilágosítást. A mai Nagykanizsa környékén találjuk a Dunántúlon talán a legsűrűbben a szláv település- és vízneveket. A ma is álló faluk közül Eszteregnye, Komár, Bakónak, Belezna, Lasztonya, Gelse, Oltárc, Letenye, Récse, Szepetnek, Palin stb. neve szláv eredetű, de szláv személynévből már magyar névadással keletkezett Bagola, Pátró, Rajk stb. neve. A mai város területén, illetve határában egykor létezett falvak - Libolca, Bille, Vajda, Zimány - és a pataknevek - Bakónak, Zápolya - mind jelentős számú délszláv lakosságról tanúskodnak. Török eredetű helységnevek Csákány és Besenyő a közvetlen, Ság, Berény, Kozár, Tolmács és Zákány a szélesebb környéken. A korai helynevek közül magyar eredetű Aty, Sormás, Surd, Süly és talán And, kissé távolabb a Somogy megyei Iharos, Üllő, Őrtilos és a zalai Kerecseny.34 A helynevek egyértelműen a szláv, a helyben maradt és meghódított lakosság igen jelentős arányára, az első időkben bizonyára túlsúlyára is utalnak. A hozzájuk köthető helynevek csoportjába tartozik a Kanizsa név is. 4. Kanizsa neve Kanizsa neve a középkori, latin nyelvű forrásokban Kanisa, Kanysa, Kanissa, Kaneza, Knyza, Kenése, Kanesa alakokban fordul elő. A Canisa alak egy hamis oklevéltől eltekintve csak a 16. század második felétől bukkan fel a Canischa, Canissa formákkal együtt elsősorban külföldi forrásokban.35 Ez utóbbiak szolgáltak annak a délibábos nyelvészkedésnek az alapjául, melynek alapján a város nevét a latin canis = kutya szóval hozták összefüggésbe. Ezek az eredetmagyarázatok elsősorban Barbarits Lajos monográfiája nyomán terjedtek széles körben, pedig ekkor már ismeretes volt a kor egyik legnagyobb nyelvészének Melich Jánosnak a - lényegében a mai napig is érvényes - fejtegetése a Kanizsa név eredetéről.36 Mivel a régi magyarban az 5 és zs hang jelölésére is szolgált, a legkorábbi forrásokban felbukkanó Kanisa, Kanysa alak kiejtése a maival egyező lehetett, Fontos megjegyezni, hogy a Kanizsa név a forrásokban víznévként és a település neveként is felbukkan. A Kanizsa ,fiuvius" (folyó) Rádó határában ered,37 és már a szomszédos Pacsánál széles mocsaras tóvá (lacus Kanysa) szélesedik.38 A víznév Pacsától a torkolatig nagyon egységes formát mutat, Kanisa, Kanysa és Kanesa. A településnél a név először Knyza, majd Kenesa, Kenése alakban is előfordul, és csak 1323-tól válik véglegessé a Kanissa, Kanysa alak. A Kanesa, Kenése alakok kizárólag a mai Nagykanizsára vonatkozóan ismeretesek, így nevezik a birtok melletti erdőt, sőt itt a folyót is. Úgy tűnik, hogy a birtok (település) a 13. században egy más, archai-kusabb (?) hangalakot őriz, mint a mellette lévő vízfolyás. Az okleveles adatok azt mutatják, hogy semmi alapja nincs annak a feltevésnek, hogy a Kanizsa elnevezés mint egy vidék neve alakult volna ki. A különböző Kanizsa nevű földrajzi objektumok vagy a vízfolyással kapcsolatosak, vagy a mai Nagykanizsa település ősénél magának a birtoknak, illetve az azon lévő képződményeknek a jelzőjeként tűnnek fel.40 Ennek a nyelvészeti és nem a valós földrajzi, történeti alapozottságú tévedésnek a kiindulópontja a Kanizsa név etimológiája. Az alapja a délszláv knéz szó, Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 223 amelyhe z a ja képző járul. Az + j hangkapcsolatban a régi szlávban zs lett. Ezzel a képzővel fejezi ki a szláv, hogy „valakinek a tulajdona, valakié". A knez + ja tehát knèzsa lesz ejtésben, jelentése pedig annyi mint a „fejedelemé" a „kenézé".41 Annak eldöntése, hogy a folyónév, avagy a mellette lévő, vele azonos helynév közül melyik az elsődleges, igen nehéz feladat. Általában a folyónév tartható annak, hiszen ezek eredete általában az ősidőkbe nyúlik vissza, mellettük népességek cserélődtek, települések pusztultak el, de az újonnan érkezők továbbörökítették a régi nevet. Azokban a csoportokban azonban, amelyek műveltségi neveket rejtenek, és ugyanakkor nyelvhez is köthetők, általában egyértelműen eldönthető a kérdés, de itt sem zárható ki a tévedésmentes állásfoglalás. Kanizsa esetében nehéz az elsődlegességet egyértelműen a folyóhoz kötni, hiszen a név értelmezése inkább területtel, birtokkal kapcsolatos. Ennek ellenére több jeles kutató, így Melich János és Ortvay Tivadar is a folyónevet tartotta korábbinak, Markó Imre Lehel pedig bonyolult és tévútra vezető magyarázatba keveredett, amikor a Kanizsa nevet egy vidék jelzőjeként kívánta felfogni.42 Kérdés, hogy mikor nyerte el elnevezését ez a település, vagy folyó. A nyelvészek közül Melich János úgy véli, hogy „nem lehetetlen, ... bár bizonyítva semmivel nincs, hogy a Kanizsa folyó neve hasonló hangalakban a honfoglalás előtti időkben is meglehetett."43 Bizonyosnak tekinthető, hogy a név délszláv eredetű, és a helyben lakó szlávoktól való átvétel,44 de eldönteni, hogy a 9. században Pribina és Kocel idején, avagy a 10. században Bulcsú, Taksony avagy Géza fejedelem birtokaként nyerte nevét az ittlakók-tól, nem tudjuk. 5. Dél-Zala a 11-13. század közepéig Szent István király államszervező tevékenységének eredményeként létrejött világi és egyházi közigazgatás fokozatosan megszilárdult, és a 11-12. század fordulóján elnyerte végleges kereteit. A gyepű őrtelepei már a Kerka völgyének peremén húzódtak a 11. században, és mögöttük új települések sora keletkezett.45 Szent László és Könyves Kálmán hadjáratai nyomán Horvátország a magyar királyság része lett, ezzel a zalai gyepűvonal értelmét vesztette. Szent László király megalapította a zágrábi püspökséget, amelynek joghatósága kiterjed az egykori gyepűelvé-re. Nem sokkal korábban a 11. század folyamán alakultak ki a főesperességek, amelyeknek a területe általában az egykori vármegyék területével esett egybe, segítségükkel pontosan megrajzolhatjuk a korabeli közigazgatási határokat.46 Az újonnan alakított zágrábi püspökségnek két főesperessége alakult a zalai gyepűelvén, a Dráva-Muraközi és a bekcsényi (becsehelyi), amelyeket később összevontak, így amikor a zágrábi káptalan statútuma a 14. században felsorolja a terület plébániáit, már csak az utóbbi létezett, mint a püspökség igazgatási egysége a Drávától nyugatra. A két püspökség határának pontos vonala is meghatározható: a Mura és a Dráva összefolyásánál a (bekcsényi főesperesség felől) a Mura a határ, utána Tótszerdahely, Tótszentmárton, Becsehely mellett vonul, majd Oltárc, Berzence és Magyarszerdahelynél visszafordul északnyugatnak, és (Puszta)Magyaródon át húzódik fel a Kerka mellett a megyehatárig. A Kerkavidék és a Muraköz egyházi-lag Zágráb, ám világi közigazgatásilag Zala vármegye része lett.47 Ezt a hatalmas terület nagyrészét később az 1163-ban betelepült, és III. Istvánt a trónjára visszasegítő Hahót (Búzád) nemzetség birtokában találjuk, akik emellett a Zala parti Szabartól Hahóton át Szemenyéig a megye közepének a legnagyobb birtokosaivá válnak.48 Kanizsától keletre, délkeletre húzódott a megyehatár, Belezna, Mórichely, Fakos, (Zala)Szentjakab plébániái a segesdi főesperesség-hez, azaz Somogyhoz tartoztak,49 de Szentmiklós (ma Miklósfa), Szentgyörgy és Bagola ekkor Zalában volt.50 A királyi udvarházak rendszeréről, amelyeknek egyike Nagykanizsától északra Újudvaron létezett, viszonylag keveset tudunk. Ebben az időszakban (11-12. század) a királyi az egyházi és a világi magán nagybirtokokon a földesúri mezőgazdasági munkaszervezet, latin nevén a praedium, magyarul udvar, lak a jellemző. A praedium tulajdonképpen földesúri házi gazdaság, korai, primitív majorság (allodium) volt, amelyben a termelés a földesúri tulajdonban lévő földön folyt. A királyi praediumok, rajta a királyi kúriával és az ehhez tartozó kápolnával allodiális gazdálkodást folytató központok voltak, amelyeket elsősorban az alávetett népek munkajáradékával műveltek meg. A kor szállítási viszonyai között az itt termelt felesleget nem lehetett a tulajdonoshoz vinni, így a folyamatosan mozgó királyi udvar kúriáról kúriára járva élte fel azt. A jelentős számban meglévő kúriák a legkorábbi időktől az adományozás tárgyát képezték, a 12. század végéig a királyi adományok fő forrásai voltak. így adományozta el II. Géza király neje Eufrozina királyné a székesfehérvári keresztesek számára az újudvari praediumot is. Erről 1193-ban értesülünk, amikor III. Béla megerősíti anyja intézkedését, aki a székesfehérvári Szent István király monostoregyházat birtokaival együtt a johannita (is-potályos) lovagrend jeruzsálemi rendházának juttatta, és bőkezűen megajándékozta.51 Néhány évtized múlva már áll itt a johanniták monostora, létezését 1236-tól tudjuk nyomonkövetni.52 A birtok határainak leírásakor említik először a Kanizsa folyót, valamint szomszédságában Pamlént (Palint) és Vajdát. A johanniták kolostorában jelentős hiteleshelyi tevékenység folyt, Kanizsa körzetében ez volt a legközelebbi oklevélkiadó hely, számos oklevél kiállítója a 224 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig „conventus fratrum cruciferorum domus hospitalis de Nova Curia" egészen a rendház 14. századi megszűnéséig.53 A nyugati szomszédságban egy 1184-88 tájára keltezhető oklevélben bukkan fel Szepetnek, amelynek egyházát János veszprémi püspök a nehéz anyagi viszonyok között elő káptalannak adta, ami egy márka jövedelmet jelentett. Maga a birtok a püspökségé volt, mint későbbi adatokból kitűnik, számos más faluval együtt a környéken.54 E korszak régészeti anyagába az Újudvaron 1975-76-ban folytatott ásatások révén tudunk betekinteni. A feltárás ott, ahol a néphit a johannita kolostort sejtette, - a „Gurda" nevű helyen egy keskeny meredek oldalú dombnyúlványon - egy kisebb templom jórészt kiszedett alapfalait találta meg. Az ún. Törökkori temető helyén a mocsár peremén azonban egy nagyméretű, kváderkőből rakott falú, félköríves szentéllyel bíró templom került elő. A templom hajóját nyugat felé a 14. század elején téglafalakkal meghosszabbították, a toldást sarkain támpillérekkel láttak el. A meghosszabbítás oly módon történt, hogy a korai templom nyugati homlokzatát nem bontották el, a korábbi zárófal, rajta a betétes kapuval osztófalként megmaradt. Bebizonyosodott, hogy az 1930-as években Újudvaron előkerült, és jelenleg a Magyar Nemzeti Galériában őrzött kaputimpanon dombormű ebből az épületből származik. A leletek és a kőfaragványok alapján a templom építésének az ideje a 12. század végére keltezhető, és valószínűleg a johanniták templomával azonosítható, - annak ellenére, - hogy az épülethez csatlakozó kolostor falmaradványait nem találtuk meg. A templomot széles beiszapolódott árok vette erődí-tésszerűen körül. Tőle északra és keletre egy szigetszerű kiemelkedésen épületnyomok voltak, amelyek közül egy félig földbemélyített, belsejében veremmel ellátott lakóházat sikerült feltárni. A 13. századra keltezhető ház leletanyagában került felszínre egy kézzel formált cserépbogrács, amely kiöntőjével, három kifelé hajló fülével a mai napig párhuzam nélkül áll.55 Néhány száz méterre nyugatra egy másik szigeten bukkant elő a johanniták falujának egy különálló része, ahol egy szintén félig földbemélyített ház padlójába Károly Róbert király ezüstdénárja volt beletaposva.56 Az Újudvaron előkerült házak alapján rekonstruálható a 13-14. századi falukép, még a földbe mélyített lakóházak dominálnak Kanizsa térségében. Az egyes települések kisebb-nagyobb egymástól jól elkülönülő házcsoportokból álltak, a települészszerkezet szórt volt, a lakosság, különösen a mocsarak szigetein a művelt föld mellé települt. Jegyzetek A korszak köztörténetének felvázolásához a Magyarország története. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Fő-szerk.: Székely György. Szerk.: Bartha Antal (Budapest, 1984.) c. munkát használtam. Erre az események leírásában külön nem hivatkozom. 1 Régészeti kutatások a Kis-Balaton térségében. 1. Az Alsó-Zalavölgy régészeti emlékei. Tájékoztató az 1980-85. évi kutatások eredményeiről. Szerk.: Vándor László. Zalaegerszeg, 1986., 29. 2 Hampel József: Újabb tanulmányok a honfoglalási kor emlékeiről Budapest, 1907., 52. 3 Zalavármegyei Újság, 1927.; Dienes István: X. századi magyar temető Zalaszentgróton. In: A Göcseji Múzeum jubileumi emlékkönyve 1950-1960. Szerk.: Szentmihályi Imre. Zalaegerszeg, 1960., 107-126.; 119. 4 Régészeti kutatások a Kis-Balaton térségében. 1. Az Alsó-Zalavölgy régészeti emlékei. Tájékoztató az 1980-85. évi kutatások eredményeiről. Szerk.: Vándor László. Zalaegerszeg, 1986., 29.; Szőke-Vándor 1987., 83-84. 5 Szőke-Vándor 1987., 21-28. 6 Győrffy 1983., 324-326. 7 Győrffy 1983., 83. 8 Holub L, 28-29., 61.; Győrffy 1983., 196-197.; Tagá-nyi Károly: Gyepű és gyepüelve. Magyar nyelv 1913. 97-104., 145-152., 201-206., 254-266. 9 Holub L, 29.; Tóth Endre-Kiss Gábor: A vasvári „Római sánc" és a „Katonák útja" időrendje és értelmezése. (Adatok a korai magyar gyepűrendszer topográfiájához. 1.) Communicationes Archaeologicae Hungáriáé 1987., 101-137.; Győrffy 1983., 329. 10 Győrffy 1984., 707. 11 Győrffy 1983., 84.; Győrffy 1984., 708. 12 Holub L, 29-30., 343., 405., 407. 13 Holub L, 411-413. 14 Holub L, 31-32.;.61-63. 15 Legújabban: Kristó 1988., 112-113. 16 Szőke-Vándor 1987., 83-85.; Zaljko Demo: Bje-lobrdski privjesci u Jugoslaviji. Podravski Zbornik, 83. Koprivnica, 1983., 271-301. 17 Szőke-Vándor 1987., 84.; A vasvári sáncról legújabban: Tóth Endre-Kiss Gábor i. m.: Zalaszentiván-Kisfaludi hegy égetett (vörös) sáncos földváráról: Nováki, Gy.: Zur Frage der sogenannten „Brandvalle" in Ungarn. Acta Ar-chaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae. Tom.: XVI. 1964. 99-149.; 120-131. 18 Nováki Gyula terepbejárási jelentése. Göcseji Múzeum Adattár. Molnár László tud. techn. munkatárs helyszíni megfigyelése a honvédség által megbolygatott sáncokról azt a lehetőséget veti fel, hogy itt is vörös sánccal van dolgunk. 19 Füssy 29-43., 48-54. 20 A Válicka völgyében teljesen feltárt pusztaszentlászlói temető legkorábbi sírjai Salamon (1063-1074) előtt nem keletkezhettek. Szőke-Vándor 1987., 78-79. 21 Tolmács (ma Kistolmács) várföld volt, amelyet IV. László adományozott el (Z. O. L, 103.) Kozárral (elpusztult falu Kistolmácstól É-ra) együtt. Tolmács neve besenyő törzsnév, Kozár pedig a kabarokkal csatlakozott kazár néptöredék itt letelepült csoportjára utal. (Kiss I. 701.). Bek-csény (ma Becsehely) nevét újabban magyar személynév- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 225 bő i próbálják levezetni (Kiss I. 180.), azonban elfogadhatóbbnak tartjuk Németh Gyulának a megfejtését, aki török eredetűnek tartja, vagy a beg „bég" szónak kicsinyítőkép-zős alakjából, vagy a bekci „őr" szónak a magyar kicsinyí-tőképzővel ellátott alakjából vezeti le a helynevet, amelyet Holub József is elfogad a legkorábbi okleveles előfordulásokra alapozva (1278. Becchun, Bexin.; 1333. Bexin Bek-chin, Bekchyn. 1340. Bekchen), és amelyeket Kiss Lajos nem ismer. (Holub L, 409.) Csatár elpusztult falu Letenyétől Ny-ra. Neve szláv eredetű és pajzsgyártó-fegyverkészítő jelentésű szó. (Kiss I. 310.) A falu első okleveles említése csak a 14. századból ismeretes, de feltárt kerek alaprajzú, Szent Kereszt titulusú templomát az ásató rendkívül korainak a 11-12. század fordulóján épültnek határozza meg. Maga a település kezdete a 10-11. századra keltezhető, és az ásatáson vassalak darabok is előkerültek, amelyek az itt élők foglalkozásának bizonyságai. (Parádi Nándor: A Letenye-szentkereszt-dombi kerek templom feltárása. A nagykanizsai Thury György Múzeum Jubileumi emlékkönyve 1919-1969. Szerk.: H. Kerecsényi Judit. Nagykanizsa, 1971. 239-264.) A Zalaszentiván-Kisfaludi hegyi földvárhoz közel fekvő Csatár faluban a fegyverműveseknek az egész telepe előkerült. (Valter Ilona: Árpád-kori kovácsműhely Csatáron. Zalai Gyűjtemény 12. (1979.) 43-74.) 22 Őrtilos nevében az „Őr hn. középkori magyar határvédő őrök lakóhelyére, birtokára utal" (Kiss II. 301.). Ság, Berény és Besenyő török eredetű segédnépek (Győrffy 1983. 117., 197., 238.). Keszi magyar törzsnév, azonban a Nagybakónak határában lévő Gyura-Keszi földrajzi név falunévként való értelmezése bizonytalan (ZMFN. 545.) 23 A Nagykanizsához közeli Besenyő falu a Bakónaki patak keleti partján (a mai Csónakázó-tó mellett) feküdt. A hamis zalavári ún. 1019 évi alapítólevélben mint az apátságnak adományozott falu szerepel. (Füssy 1902. 31.) Mint az apátság falujának 1335-ben megjárták a határait (Z. O. I. 294-307.). 24 Göcseji Múzeum Adattára. Szőke Béla Miklós és Vándor László ásatása. 25 Göcseji Múzeum Adattára. Szőke Béla Miklós és Vándor László leletmentése. 26 Győrffy György Kozárt és Tolmácsot, a Gelse környéki Ságot és a Nagybakónak melletti Keszit (melynek településvoltát régészetileg nem lehet igazolni) Koppány du-kátusát körülvevő katonai telepítésnek véli. Kozár és Tolmács közvetlen egymás melletti telepek Letenyétől ÉK-re a Mura folyóra nyíló oldalvölgyben, kb. 25 kilométerre Somogy határától. Ugyanennyi a távolság a kanizsai völgyben lévő Ságig, Keszi helye egy zárt völgyben van, a főútvonalak ellenőrzésére alkalmatlan helyen. 27 Kristó 1988., 248. 28 Holub L, 23-26. 29 Holub I., 342-343. 30 Füssy 28-31.; Z. O. I. 294-307. 31 A vármegye szervezetéről Holub I.; és Kristó 1988. A szolgáló népekre Heckenast Gusztáv: Fejedelmi (királyi) szolgálónépek a korai Árpád-korban. Budapest, 1970. és Győrffy György: Az Árpád-kori szolgálónépek kérdéséhez. Történelmi Szemle. 1972. 261-320. 32 Holub L, 76., 82., 86-87., Z. O. I. 221. 33 A Bikács nemzetségre: Karácsonyi 1900-1901. I. 244-247., a többi községre Holub III. 34 Kanizsa környéke szláv földrajzi neveiről Melich János: A honfoglaláskori Magyarország. Budapest, 1925.; Kniezsa István: Magyarország népei a XI. században. In: Emlékkönyv Szent István Király halálának kilencszázadik évfordulójára I—III. Szerk.: Serédi Jusztinián. Budapest, 1938.; II. 365-472. A török eredetű helynevekre Kniezsa i. m. és Győrffy György: Tanulmányok a magyar állam eredetéről Budapest, 1959., 87-92.; Uő. István király és műve. 2. kiadás. Budapest, 1983.; Uő. Századok 1958. 55-87. Összefoglalóan a helynevekről Kiss vonatkozó szócikke és Holub III. vonatkozó szócikke. 35 A 13-15. századi oklevelek jelzetét a II. fejezetben közlöm. Hangsúlyozni kívánom, hogy a Kanizsa név írásmódját a középkori oklevelek, a legújabb nyelvészeti publikációk sem veszik figyelembe. Markó Imre Lehel: Zalai helynév fejtési problémák (Kanizsa, Tűrje, Egerszeg) Zalai Gyűjtemény 2., Zalaegerszeg 1974., 3-16.; 5, 6. is azt írja, „hogy a régi metszeteken vagy a korábbi adatokat tartalmazó oklevelekben Canisa, Canissa, Canisscha formában olvasható a város neve." 36 Barbarits Lajos: Nagykanizsa. Budapest, 1929.; Melich 130-136. 37 Markó Imre Lehel i. m. 6. 38 Z. O. I. 36. 39 Kanisa (1231, 1251, 1322, 1323, 1358, 1420, 1423, 1443, 1446, 1455, 1469, 1481, 1488) Kanysa (1256, 1260, 1271, 1278, 1325, 1435, 1381) Knesa (1193) Knysa (1245) Kenesa (1257) Kanese (1262) Kanissa (1382) Kaneza (1312) 40 Kanizsa területén: terra, predium, villa, poessio, oppi-dum (föld, birtok, falu, mezőváros), castrum (vár), és silva (erdő) fordul elő. A vízfolyásra fluvius (folyó) illetve Pacsa mellett a lacus (tó) megnevezést használják. 41 Markó Imre Lehel i. m. 5. A szó részletes etimológiájára és a magyarázatra vonatkozó irodalommal. (3. és 5. lbj.) 42 Melich 390-91.; Markó Imre Lehel i. m. 8-9. 43 Melich 390. 44 Melich 391. 45 Holub I., 31-32. 46 Kristó 1988., 213-214. 47 Holub I. 408-412. és Kristó 1988. 233., 308-309. 48 A nemzetiségről és birtokviszonyairól: Wertner Mór: A Buzád-Hahót nemzetség. Turul XVI. (1898.) 19-33., 59-65. A nemzetség Muraközi és Kerkán túli birtoktestének létrejöttéről Holub I. 29-30. Nem véletlen, hogy a feltételezett 10. századi gyepüvonaltól nyugatra esik Zalában (és Vasban) gyakori falva típusú helynevek többsége. Kázmér Miklós: A „falu" a magyar helynevekben. (XIII-XIX. század) Budapest, 1970. 49 Kristó 1988. 258. 50 Holub III. (Vonatkozó címszók). 51 Mon. Strig. I., 143. 52 A. U. O. VII. 24. 53 Újudvart 1382-ben zálogosította el János vránai perjel a Kanizsaiaknak. OL. Dl. 6952.; C. D. IX/7. 467.; X/i. 52. 54 Veszprémi káptalani levéltár. Epp. Szepetnek 1. A püspöki birtokok felsorolása Zs. O. I. 162. (1415.) OL. Dl. 7580. (Szepetnek, Eszteregnye, Mánta, Bánkfalva, Sormás és Mártonfalva.) 55 Gerevich Tibor: Magyarország románkori emlékei. Budapest, 1938. 88., 192. Vándor László ásatása. Göcseji Múzeum Adattára. Zalaegerszeg, 357-77. 56 Horváth László ásatása. 226 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig II . KANIZSA KIALAKULÁSÁTÓL A MEZŐVÁROS VIRÁGZÁSÁIG (1245-15. sz. közepéig) 1. Kanizsa első említésétől a Kőszegiekig (1245-14. sz. elejéig) A 13. század első fele a királyi birtokszervezet bomlásának, az első nagy adományozásoknak az időszaka, amelyet csak rövid időre szakít meg IV. Bélának apja halála után egy ellentétes tendenciát erőltető - kérész életű - korszaka. A megszaporodó írásos emlékek elemzése egyre plasztikusabb, árnyaltabb képet nyújt a dél-zalai térség birtokviszonyairól, eseményeiről. Ekkor jelenik meg az 1193. évi első említés után a Kanizsa név egyre többször a forrásainkban. 1231-ben egy Chernél nevű személy végrendeletében Galambok praedium felét a kanizsai Szent Kereszt templomnak, a másik felét pedig feleségének, Dominikának hagyta.1 Ez az adat azonban nem vonatkoztatható Nagykanizsa város előzményére, mert ennek területén ilyen titulusú templom nem volt. 1251-ben azonban ismét találkozunk ezzel a titokzatos templommal, de már mint kolostorral és annak apátjával. Ekkor Tamás „Abbas Monasterij Sancte Crucis de Kanisa" a Hahót nemzetségbeli Ponich comessel egyezkedik Rakacia helység ügyében.2 1263-ban IV. Bélának a komári (Zalakomár) hospe-seknek adott kiváltságlevelében szerepel a kanizsai Szent Kereszt egyház Csót nevű földje, amelyet a király csere útján szerzett meg és adott telepeseinek.3 Az adatok alapján nyilvánvaló, hogy itt nem egy templommal, hanem birtokkal rendelkező kolostorral állunk szemben. A 12-13. században a kolostorokat gyakran említik „ecclesia" jelzővel.4 Szent Kereszt tiszteletére emelt monostor egy van a megyében, méghozzá a Kanizsa folyó mellett, annak a Murába torkollásának közelében, a (Mura-)keresztúri apátság. Bizonyos, hogy ez szerepel a 13. században „de Kanizsa" jelzővel, és tért át a 14. században a „de iuxta fluvium Mura" megkülönböztető jelző használatára.5 A tulajdonképpeni Kanizsa település első említésével 1245-ben abban az oklevélben találkozunk, amelyben IV. Béla király Princ (Prinz) comesnek, Renold co-mes fiának „Zala vármegyében egy bizonyos Bille nevű földet, mely Knysa nevű földjével határos", „örök időkre" adományozta. Az adománylevélből kitűnik, hogy Kanizsa birtokosa Princ egy olyan területet kapott, melyet már egyszer apja Renold is királyi adományként bírt II. András kegyéből. Ezt a földet IV. Béla visszavette, de most Princnek juttatta, aki gyermekkorától szolgálta őt, részt vett hadjárataiban mind itthon, mind Oroszországban, Bulgáriában, Németországban és a tengerparton (Dalmáciában). Bille földről azt mondja az oklevél, hogy „egykor várnépek laktak (itt), akik már kipusztultak, s a terület üresen maradt".6 Kanizsát és Biliét az oklevél a „terra" megnevezéssel illeti. A terra ebben az időben valamilyen földet, földterületet jelentett, amely lehetett kisebb vagy nagyobb, lakott vagy lakatlan, művelt vagy műveletlen. Az oklevélírók ilyen értelemben használták gyűjtőszóként. Tehát az általánosságban földbirtok jelentésű „terra" lehetett falu (több falu) is. A 11. századtól a 13. század utolsó negyedéig dívott a falunak „terra" szóval való megjelölése is. Elsősorban akkor sejthetünk rajta valóban falut, ha a „terrá"-nak saját neve volt, ha saját határaival említik, esetleg éppen határjárás alkalmával.7 így valószínű, hogy 1245-ben feltűnő „Knysa terra" lakott település volt. Kanizsa első ismert birtokosa Princ (Prinz) comes alakja és szerepe jól megrajzolható. Jeles szereplője a IV. Béla korában formálódó zalai nemesi vármegyének. 1268-ban elsőként felsorolt tagja a szolgabírói testületnek, amelynek ítélőszékén bizonyos kényszerhelyzetre hivatkozással (causa necessitatis) nem tudott résztvenni.8 Ennek a „kényszerhelyzetnek" az okát is ismerjük, az ítélkezés idején a szomszédos Somogyban, Pat faluban a királynéi hospesek által elfoglalt hat ekényi birtokrészét kellett visszaszereznie a somogyi bizottság segítségével, negyvenedmagával letett esküje révén.9 Mind a Kanizsát először említő oklevél, mind Princ szerepét taglaló okleveleink IV. Béla belpolitikájának tükrében érthetők. Uralkodásának időszakában több nagyobb birtokrendezés folyt. Az első (1228-1239) nagy apparátussal az ifjú Béla nagyatyja korabeli státusát volt hivatva visszaállítani, az apja idejében történt „haszontalan és felesleges örökadományok visszavonása" révén. Ekkor került sor Bille visszaszerzésére Princ apjától. A második (1254-1258) már a tatárjárás utáni revideált politikai és reformelképzelés részeként, amely valami egyensúlyt kívánt teremteni a királyi hatalom és a magánbirtok viszonyában.10 A király a tatárjárás után szakítva korábbi merev álláspontjával, szintén megkezdte híveinek a birtokadományozást, mint Bille 1245. évi eladományozásánál láttuk. Az 1267-ben Esztergomban tartott gyűlésen pedig dekrétumba foglalta a nemesi vármegye keretei között szervezkedő kis- és középnemesség kiváltságait. A dekrétum ötödik cikkelye kimondja, hogy a nemesek mindazon földjeit, amelyeket a királyi vagy királynéi „szabad falvak" népei (populi liberarum villarum), valamint udvarnokok vagy várszolgák elfoglaltak, állíttassanak vissza a Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 227 nemese k birtokába.11 Princ 1268. évi mindkét szereplése ennek a cikkelynek a végrehajtásához kapcsolódik. Princ comes elsősorban zalai birtokos volt, rokonságával, a „Jüan bán atyjafiainak" titulált Kanizsai családdal (nobiles de Kanisa) együtt Kanizsa birtokosa. 1257-ben a fehérvári káptalan előtt egyezkedik a rokonság a birtokon, amely korábban sok veszekedésre adott okot. A rokonok Egyednek, Jüan bán fivérének fiai, Egyed, Tibor és Péter, Fulcusnak, Jüan másik fivérének fiai Fulcus és Egyed beleegyezésével részletesen leírták Princ birtokának határait, melyet a rajta épült Szent Margit egyház után Szent Margit földnek neveztek. A határ északon Potulen Gordun fiainak földjétől a „királyi út" (via Regis) mellett haladt a Kanizsa folyó (fluvius Kenesa) felé, innen a folyó partján haladt egy malomig, amely Kerektó faluval (villa Kerektou) szomszédos. A malom egy szigeten van, ahol a határ a folyóból kilép a szigetre, majd egy gyümölcsösben lévő határjelnél keletre fordul, átszeli a mocsarat, és tart „Princh" régi határáig, ahol Kerektó Gug nevű földje van. Emellett terül el a rokonság kanizsai erdeje, akik beleegyeznek, hogy a folyó és főleg a malom tekintetében minden jog Princet illet meg.12 Az oklevél alapján rekonstruálva Princ birtokának határait, úgy véljük, hogy északon Palin és Lazsnak között volt a határ, ahol a „királyi út", a régi 7-es út nyomvonalán Zalakomár felől jőve elérte a Kanizsa völgyét, majd nyugaton a patak mellett haladt egy szigetig, amely mellett Kerektó falu állt a mocsár nyugati partján, és melynek határa délen átnyúlóit a keleti partra a szigeten keresztül, ahol egy malom állt. A falu a malom által duzzasztott tóról nyerhette nevét azon a tájon, ahol egykor a Pivári malom állt. Sajnos a keleti oldalon az oklevél a határokat nem mondja el, hanem mint „Prinz régi határait" ismertnek veszi. 1262-ben Princ tovább terjeszkedik dél felé. A fehérvári káptalan előtt eladja Egyed a már említett kanizsai erdő használatát és haszonvételeit, tűzifa nyerésére, építkezésre, makkoltatásra, testvéreinek Tibornak és Péternek a beleegyezésével 10 márka ezüstért, Princ comesnek és népeinek, akik Szt. Margit egyháza mellet és Lusukon (Lazsnakon) élnek. Kikötötték azonban, hogy a használat csak saját célra történhet, a fák másoknak el nem adhatók. Kijelentették azt is, hogy amennyiben Egyed vagy örökösei az erdőt eladnák, akkor a 10 márkát Princ comesnak vagy örököseinek visszafizetni tartoznak. Bármilyen, az erdővel kapcsolatos vitás ügyben, amennyiben a használatban a comest, vagy háznépét zaklatnák, az igazság kivizsgálására az újudvari preceptort kérték fel. 1263-ban ezt a kanizsai erdő ügyében kelt szerződést megerősítette.13 1262-ben egy másik ügylet is zajlott Princ (Prench) comes és az ekkor már magukat Kanizsai Egyed fiainak (filii Egidii de Kanizsa) nevező fivérek között. Egyed fiai ekkor 50 márka ezüstért eladtak egy bizonyos szigetet Kanizsában (quam in Kanisa sitam habent) amely Princ (Prench) Kanizsának nevezett prediuma közvetlen szomszédságában volt, amely birtokon egy Szent Margit tiszteletére emelt egyház állt. Az eladáshoz Csák (Chak) fia Gug hozzájárulását adta. Ez az oklevél most már teljes bizonyságot ad arra, hogy Kanizsa egy olyan nagyobb birtoktest volt, ahol egyrészről Princ birtokát találjuk, ahol a Szent Margit templom állt (Predio comitis Preunch Kanisa vocato, in quo ecclesia est hono-re beaté Margarete fundato), másrészről itt helyezkedtek el Kanizsai Egyed fiainak birtokai is. Princ birtoka predium volt, ahol a földesúr kúriája körül saját szolgáival megművelt mezőgazdasági „üzeme" működött.14 1263-ban, amikor IV. Béla királyi udvarházat épített Romárban és körülötte hospeseket telepített, a környező földeket, így a már említett kanizsai (murakeresztúri) apátság földjét és az itt élő várjobbágyok földjeit is csere útján megszerezte. Az adományozó iratból derült ki, hogy 1245-ben a király nem az egész Biliét adta Princnek, mert ekkor Szemere (Zemere), Gubás, Bencs (Bench) és Mika nevű várjobbágyok kapják a zalai vár földjét Biliét és mellette egy Váró nevű földet. A határok megszemlélésén jelen volt Princ comes is. A határki jelölésnél világosan kitűnik, hogy Bille határának csak egy részéről lehet szó, hiszen az adományozott terület Princ földjén kívül határos Biliéi Domokosnak, a zalai vár hadnagyának (maior exercitus) földjével is. A határjárás világosan leírja, hogy Bille ezen része Kanizsa és Récse között helyezkedik el, érintkezik a vajdai (Woiauoch) nemesek földjével északon, keleti szomszédja Récse, bizonyos Orbán földje és erdeje, majd Péter fia Herchek (a nevezett föld lehetséges, hogy a későbbi Péterfal-vával azonos), délen egy Zápolya (ma Potyli) nevű patakig él, amelyen túl van Váró föld, majd nyugaton Biliéi Domokos földjével és végül északnyugaton Princ földjével határos.15 Egy év múlva a csurgói keresztesek házának főnöke megjárja Biliéi Domokos földjének határait, és ez IV. Béla által megerősítést nyert.16 Ekkor a határjárás során délen találkozunk ismét Gug földjével, Szaka fiainak földjével (terra filiorum Zaka), Bille szőlőivel, és északon azzal a nagy úttal, amely Récséről Újudvarra megy. Az ismertetett oklevelekből kirajzolódik előttünk Kanizsa föld (terra), amely egy nagyobb kiterjedésű birtoktest volt, és a Kanizsa folyó (fluvius) keleti partján húzódott észak-dél irányban. Két megnevezett település volt rajta, Lazsnak (Lusuk) és a Szent Margit egyháza melletti település, amely Princ comes praediuma. Kellett lennie még egy településnek, hiszen szó esik a Princcel rokon kanizsai nemesekről (nobiles de Kanisa), akik minden valószínűség szerint a Bikács nemzetség tagjai. Princ nem lehetett ennek a nemzetségnek a tagja, csupán rokon, hiszen a ké- 228 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 2. térkép. A K a n i z s a i - b i r t o k határai 1257-ben Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 229 sőbbiekbe n leszármazóit sem nevezik ebből a nemzetségből valónak, ellentétben Egyed fiaival. A későbbi Kanizsává formálódó település magja: az említett templom, a birtok határai északon Lazsnak és Palin között húzódnak, keleten a többek által birtokolt Biliével határos, amely a Zápolya (ma Potyli) patak két partján húzódott párhuzamosan Kanizsával és a régi 7-es út környékétől dél felé, és a mai Szabadhegy szőlőit is magába foglalta. Kanizsa déli fele a Bikács nemzetségé volt, amely erdős területét Princ magának megszerzi. A déli határok bizonytalansága, illetve meghatározatlansága összefügg azzal, hogy Kanizsa határain túl is mindenütt ennek a Tolna vármegyéből eredő nemzetségnek a birtokai feküdtek. Hosszabb idő elteltével 1296-ban találuk ismét Kanizsára vonatkozó adatot. Ekkor Kanizsaszegi Eynard (Aynard) comes a zalavári konvent előtt megveszi a biliéi nemesek birtokának egy ekényi részét négy márkáért. Adatok hiányában nem tudjuk megállapítani, hogy Eynardnak milyen kapcsolata van a már említett családokkal, de az bizonyos, hogy újonnan felbukkant birtokosról van szó, és a nevében szereplő Kanizsaszeg (Kenesazyg) is új, eddig nem szereplő birtoktestet jelöl a felvázolt Kanizsa birtokon belül, amelynek neve és a később feltűnő várral való névazonossága Eynardban az első kanizsai vár építtetőjét sejteti.11 A 13. század végén vagy a 14. század legelső éveiben a Kőszegiek uralma kiterjedt egész Zala vármegyére, így Kanizsára is. A királyi hatalom rohamos hanyatlásával és a tartományúri hatalom látványos előretörésével jellemezhető időszakban a Héder nemzetségből származó Kőszegi család Vas vármegyéből kiindulva, a kiskirályságát az egész Nyugat-Dunántúlra kiterjesztette. A központi hatalom elleni harcot az a Henrik indította el, aki IV. Béla leghűségesebb híveként a király oldalán harcolt a belháborúkban az ifjabb királlyal, Istvánnal szemben. IV. Béla halálakor (1270) cseh földre menekült, és csak IV. László trónralépésekor, két év múlva tért vissza. Ettől kezdve a Kőszegiek pártállását a mindenkori nagyobb haszonszerzés elve határozta meg. Kun László ellen ötször ütöttek pártot, s ajánlották fel szolgálataikat a király ellenfeleinek. III. Andrással szemben az Anjou-ház híveiként szerepeltek 1291-1300-ig. Mikor Károly Róbert partraszállt Dalmáciában, váratlanul visszapártoltak III. Andráshoz, majd halála után a cseh Vencel és a bajor Ottó trónja ügyében tevékenykedtek. Hatalmuk alá kényszerítették a nagyhatalmú bárói családok sorát, a Hahót-, Csák-, Győr-, az Aba-, Gutkeled- és Héder nembelieket. A középbirtokosok közül az Oslokat, Nagymartoniakat, Zalából a Sza-lók, Péc, Koppányi nemzetség tagjait, hogy csak a legismertebbeket említsem. A kifosztott, megalázott nemzetségek és az „önként" csatlakozottak voltak a tagjai annak a famíliának, amely a hatalmi bázisukat képezte. A Kőszegiek hatalmát az is erősítette, hogy országos méltóságaik mellett számos megye ispáni tisztét is viselték. Kőszegi Henrik egyik fia, János az 1270-90-es években vasi, soproni, zalai, orbászi, sza-nai, garici, gackai (gecskei), a másik, Miklós soproni, mosoni, szanai és raviscei ispán volt.18 A Kőszegiek zalai előretörése az adatok alapján is körvonalazható. 1270-ben már bitorolják a Hahót nembeli Arnold Sztrigó nevű várát a Muraközben.19 1292 körül foglalják el a másik Hahót várat Buzádszi-getet (Hahót mellett).20 A 14. század elején kezükben volt szinte minden jelentősebb nyugat-dunántúli vár. Zala vármegyében ekkor már bent ültek az említetteken kívül Pölöske, Lendva, Szigliget, Nempti (Lenti), Résznek és Kanizsa váraiban. Valószínű, hogy ezenkívül még Tátikát is ők bitorolták. Ez azt is jelentette, hogy a várakkal tartozékaikként 15-20 falu is a tulajdonukba került. Zala vármegyében ezeken túl a 12. század óta a Kőszegiek birtokában lévő kapornaki monostoron kívül Egerszeg, Pölöskeszeg, Kehida, Pózva, Fancsika és talán Kolon települések is hatalmuk alá tartoztak.21 Az elfoglalt várak várnagyai a Kőszegi famíliában bizalmi állást töltöttek be, katonailag és gazdaságilag is a kiskirályság pillérei voltak. A bitorolt zalai várak közül kettőnek ismerjük a várnagyát. Nemptiben (Lenti) a Szalók nembeli Kaba Demeter, Kanizsaszeg várában az Osl nembeli Lőrinc volt a várnagy.22 Az 1310-es években a királyi hatalom megerősödésével megindult a Kőszegi-szerviensek kiválása a fa-miliaritásból. Az erőszakkal összetartott kötelék szétpattanása egyre csak gyorsult, annak ellenére, hogy gyakran nem maradt el a megtorlás és a kegyetlen bosszú sem. A tizes évek második felére tehető az Osl nembeli Imre fia Lőrincnek az átállása a király táborába. Magával vitte természetesen saját szervienseit is, akikkel együtt keményen harcolt korábbi urai ellen. Haditettei sorába tartozott annak a várnak -Kanizsának - a visszavétele, ahol mint várnagy működött. 1321-ben a király a lázadó Kőszegi Kakas Miklós helyett zalai főispánná tette. Az új zalai főispán a visszafoglalt és így a királyra szállt várat szolgálatai fejében adományul kérte a királytól. 1323. április 29-én kelt az adománylevél, amelyben I. Károly Kanizsaszeg várát és tartozékait Osl nembeli Imre fia Lőrinc mesternek adományozza. Ezzel az adománynyal Kanizsa és Lőrinc családjának sorsa és neve két évszázadra összefonódott.23 2. A Kanizsai család eredete (Az Osl(i) nemzetségtől (Kanizsai) Lőrincig) A nyugati határszélen, Sopron vármegyében őshonos Oslok leszármazását korábban több kutató többféleképpen magyarázta.24 Ma már bizonyosnak tű- 230 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig nik , hogy az Osl(i) nemzetség őse - amelyből a Kanizsai család is származott - az a kalandozó Sur vezér volt, akit az augsburgi vereség után Bulcsúval és Léllel együtt kivégeztek.25 A nemzetségnek az oklevelekben először említett tagja Osl ispán volt, aki a 12. század második felében élt. Fiainak 1217-ben II. András az udvarnokok földjét adományozza a rajta megtelepedett lakókkal együtt. Később adományát visszavonta és helyette más birtokot adott.26 A fiúk IV. Béla alatt jelentős szerepet játszottak, II. Osl szörényi bán lett,27 Beled, Bélának, mint ifjabb királynak a főpincemestere,28 és ismert még Móric, Sur, Benedek püspök (váradi, aztán győri) is.29 Az Osl nemzetség számos ágra bomlott, a Sur ágból származtak az Agyagosiak, Móric ágából a Szemenyeiek és a Szántaiak, Beledtől a Kis-Heflániak, Lozsiak és Viczaiak, II. Osl hét fiának leszármazottai a Herbotyaiak (Csávaiak), Vásáros-Falviak, Asszonyfalvi Ostfiak, Bresztóciak, Tardiak, Szentmártoniak. Bennünket a fiúk közül Tamás érdekel, aki az 1228-1248 közötti oklevelekben szerepel.30 Két fia volt Tamás és I. Imre, akik 1264-ben - ekkor már apjuk nem élt - a székesfehérvári káptalan előtt megosztoznak birtokaikon. Tamásé maradt Ysabor falu minden tartozékával, Imre pedig a csornai, mórod és széplaki birtokrészeket, az utóbbit lakótoronnyal, Halászi szigetet a Fertő mellett és a Somogy megyei Nagácson lévő birtokokat kapta.31 Ysabort több kutató a zalai Ysaborral (elpusztult falu Pacsa határában), míg Pór Antal a rábaközi Szoborral azonosítja. A források elemzése alapján az utóbbi vélemény a valószínűbb, így az Oslok 13. századi zalaibirtoklását semmi nem igazolja.32 Bizonyos, hogy Tamásnak nem volt fiúgyermeke, ellenben I. Imrének hat fiúutódja volt, akik közül hárman vitték tovább a családot. II. Imre és Mihály leszármazottai magukat Csornaiaknak nevezték, Lőrinc pedig a Kanizsai család őse lett. Lőrinccel és összes testvérével, Gergellyel, Lászlóval, II. Imrével, Mihállyal és Dénessel 1308-ban ismerkedhetünk meg, amikor a szintén Osl nemzetség-beli II. Herboldnak és fiának Istvánnak átengedik a Sopron megyei Beledet, amelyet I. Herbold I. Imrétől megvett ugyan, de utóbb pörösködtek miatta. Most, hogy a pert megszüntették, ennek elismeréséül Herbold leszármazottai az utódok nélkül elhalt András fia Jakabtól örökölt birtokrészekből Csornának, Belednek és Csapod-Családnak a negyedrészét átengedték Imre comesnek és ivadékainak.33 Lőrinc későbbi testvéreivel együtt a Kőszegiek szolgálatában áll. Ez kitűnik abból az 1314 évi oklevélből, melyben Gergely fia András és Kakas Miklós, a néhai Miklós nádor fia a Héder nemzetségből visszaadták Imre fiainak a rábaközi Sobur (Ysobur) birtokot, amelyet a zavaros időkben elfoglaltak, noha ahhoz semmi joguk nem volt.34 Lőrinc ekkor a Kőszegiek hegykői ispánja volt.35 /. kép. A Kanizsai család címere. I I . L a j o s címeradománya 1519-ből. (OL. Dl. 24 772.) Lőrinc pályafutásának egyik bizonytalan pontja, hogy mikor viselte a kanizsai várnagyi és egyben a zalai alispáni tisztséget. Az időpontot a már korábban idézett évnélküli oklevél adatai alapján lehet behatárolni. Holub József szerint: „... Újudvari István mester és Péter megidéztették elébe Bakonoki Márk comest, aki ott elismerte, hogy fentieknek elzálogosított eredejét a határidőre nem tudta kiváltani, s így egy későbbi terminuson az újudvari konvent bizonysága és Lőrinc embere előtt azoknak átengedi." Mivel itt azt olvassuk, hogy „ad nostram legitimé evocas-sent presentinem" és a beiktatás „presente homine nost-ro" megy végbe, kétségtelen, hogy Lőrinc várnagy alispán volt, mert hiszen a vár, melynek várnagya volt, a Héder nembelieké volt, s 1312-1320 között a Héder nembeli Miklós és András voltak a főispánok!36 Egy másik kutatónk ezt az időpontot tovább próbálja szűkíteni, és úgy véli, hogy mivel Lőrinc 1313-ban a Kőszegiek hegykői ispánja,37 pályafutásának ismeretében kanizsai működését vagy 1312-ben vagy 1314-15-ben határozza meg.38 Bizonyos, hogy az utóbbi időpont a legvalószínűbb, hiszen 1314 december 20-án kelt az az oklevél, amely Bille birtok tárgyában Kanizsai Eynard fia Máté és Osl nembeli Lőrinc között keletkezett.39 Ebben ugyan Lőrinc titulusát nem említik, de teljesen bizonyos, hogy más minőségben, mint kanizsai várnagy nemigen tartóz- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 231 kodhatot t volna itt ebben az időpontban. Ez az oklevél, amelyből megtudjuk, hogy ekkor megveszi a Kanizsaszegiek birtokait, magyarázatát adja későbbi kanizsai szereplésének. Lőrinc mester 1316 és 1319 között hagyta el a Kőszegieket és tért át Károly Róbert hűségére.40 1316 az az esztendő, amikor a királyi hatalom ereje először érződik ebben a térségben, I. Károly seregei ostrom alá fogták Kőszegi János Tolna és Baranya megyei várait és a drávántúli területeiket. A király szolgálatában Lőrinc mester abban a hadjáratban tűnt ki, amit Amadé fia Miklós soproni ispán, későbbi sziavon bán vezetett a Kőszegiek segítségére jött németek ellen.41 1319-ben Szalafőnél és a vasi Kőszegnél a Köcski Sándor vezette királyi sereg súlyos csapást mér a német segítséget igénybe vevő Kőszegiekre.42 A kiskirályság hatalma megroggyant, a király kezére kerül Tolna vármegyében Dombó, Döb-rököz és Nyék, Baranyában Kőszeg, Kéménd, Zalában Pölöske és Kanizsa vára. Kanizsa (Kanizsaszeg) várának visszafoglalója az Osl nembeli Imre fia Lőrinc mester volt, akinek három lovas szerviense az ostrom során életét vesztette.43 Kanizsának a király részére történt visszafoglalásával hozható kapcsolatba az a múlt század végén előkerült éremlelet, amely bécsi, gráci, és friesachi véretekből áll és közzétevői földbekerülési idejét a 14. század elejében - 1308 után - határozták meg. Elrejtő-jében joggal sejthető a vár védőinek valamelyike, hiszen ki másé lehetett volna egy ilyen összetételű kincs, mint az osztrákokhoz pártolt Kőszegiek emberéé.44 Lőrinc, mint a király egyik legmegbízhatóbb híve lehetett alkalmas arra, hogy 1321-ben Zala vármegye főispánjaként - egykori ura a lázadó Kőszegi Kakas Miklós helyére lépve - a nemrég visszahódított terület közigazgatását vezesse. Ezt a tisztséget az írásos emlékek tanúsága szerint 1321 szeptember 25. és 1323 április 29. között viselte.45 A nagyfokú uralkodói kegy jele volt az a királyi rendelet, amelynek előzménye a király ellenségei elleni kemény - talán nem is egészen mindig csak a törvényes keretek közötti - fellépés volt, amely utasítja az ország összes hatóságát, hogy Lőrinc zalai főispánt semminemű kártétel miatt felelősségre ne vonják.46 Különösen keményen járt el a Kőszegiek kegyurasága alatt álló Zala vármegyei benedekrendi apátság, Kapornak ellen. 1323-ban Henrik apát megjelent a király előtt, és azokról a károkról panaszkodott, amiket Imre fia Lőrinc zalai ispán éveken át okozott a monostornak. így látszik, hogy a dolgot a király is sokallta, mert Hahóti Miklóst megbízta az apátság védelmével.47 A legnagyobb kegy, amelyet a királytól kért, az az általa elfoglalt kanizsaszegi vár és uradalmának részére való adományozása volt. Kanizsai várnagy korából pontosan tudta, hogy a vár és környéke - ahol ekkor ő maga is birtokos lett - mennyire jelentős gazdasági és katonai szempontokból is, uralva a Horvátország felé vezető kereskedelmi útvonalakat. Főispánságának időszakában kérte és kapta meg adományul azoknak a birtokoknak egy részét Zalában, amelyeket a király a Kőszegiektől kobzott el. Lőrinc jellemének megvilágításához hozzá tartozik, hogy ezeket a falvakat - annak ellenére, hogy érvényes királyi adornánylevéllel rendelkezett - sorra megvásárolta hajdani tulajdonosaiktól, mivel tudta, hogy a Kőszegiek ezeket a birtokokat mily módon szerezték meg. Ezzel az eljárással ugyanakkor minden későbbi pertől is megóvta magát. így mikor 1322-ben a királytól megkapta Kehida falut, tisztázta, hogy azt még Kőszegi Miklós nádor foglalta el a Koppányiaktól, és most hogy a nádor fia Kakas Miklós leverettetett, és a király neki adta, a régi tulajdonos hozzájárulása is szükséges az aktushoz, amelyet hálából és szeretetből a Koppányiak pártolásáért meg 2. kép. Osl nembeli Lőrinc kanizsaszegi várnagy, Zala megye alispánja által kiadott oklevél 1314-15 tájáról. (Veszprémi kápt. lt.) 232 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig i s kapott.48 Hasonlóan történt ez Igrice esetében ugyanebben az évben, ahol Póka fia Luka és Adorján mondott le jogairól, azért a támogatásért amit nehéz napjaikban Lőrinc nyújtott nekik.49 A kanizsai vár uradalmának felkérése előtt 1322-ben Princ unokáitól megveszi Kanizsa falut (villa seu praedio), ahol Szent Margit tiszteletére emelt templom áll, és azt a szigetet, amelyet Princ 1262-ben vásárolt.50 Ugyancsak megvette a Bikács nembeli Egyed fiaitól azt a szigetet, amelyen várhely (locus castri) van Kerektóval és a Csákány nevű faluval együtt.51 Csak ezek után kéri az adományozást I. Károlytól, ami 1323 április 29-én meg is történik. Ebben az adománylevélben említik egyébként utoljára Lőrincet zalai főispánnak. Az oklevél elmondja a kérés és az adományozás menetét, elsorolja az adományozott érdemeit, és kimondja, hogy az adomány Kanizsaszeg várából, Kanizsa, Lazsnak, Leányfalu, kivéve Pink, más néven szintén Leányfalu, valamint Venéce, Csákány és Kerektó helységekből áll.52 Meg kell említeni, hogy létezik egy 1321-re keltezett adománylevél is ugyanebben a tárgyban, ez azonban későbbi hamisítvány.53 Lőrinc ezekben az években kiegészítette a Kanizsa környéki birtokokat. 1324-ben Princ már említett unokáitól Imrétől és Balázstól megveszi Biliének azt a részét, amelyet 1245-ben kapott ősük IV. Bélától. Az oklevélben azt is leírják, hogy ez a birtok Kanizsa szomszédságában (in vicinitate Kanisa) fekszik.54 Megkapja adományul Récsének azt a részét is, amelyet Kőszegi Henrik fia Miklós birtokolt, és annak idején egy Tiborc nevű orvostól vásárolta.55 1325-ben e birtoknak az ügyében pereskedett a vajdai nemesekkel, mire a király megjáratta a határokat a zalai konventtel és felosztotta köztük a birtokot úgy, hogy északi fele a vajdaiaknak, déli pedig Lőrincnek jutott.56 1325-ben észak felé is terjeszkedik. Venys asszonytól, Tomaji László lányától - aki Szentbalázsi János özvegye volt - és fiaitól Bodevtől, Ilemértől és Benedektől megveszi Pamlén (Palin) birtokuknak az északi felét 25 márkáért. A birtokrész Újudvar mellett a Kanizsa folyó szomszédságában terült el. Az ügylethez hozzájárulását adta a szomszédság miatt Fülöp, a jeruzsálemi Szent János lovagrend (johanniták) nagymestere is.57 Nemcsak Kanizsa körül, hanem Sopron vármegyében (Garablyán, Gyalóka, Dicske58, Nimig59,) és Somogyban (Kisasszond60) is kapott szolgálataiért a királytól birtokokat. 1326-ban a Kőszegiek újból fellázadtak a király ellen. Vas vármegyében Köcski Sándor indul ellenük és beveszi Sárvár, Németújvár, Kőszeg és Szalónak várát. Szlavóniában a királyi sereg vezetője Ákos nembeli Mikes szlavón bán, akinek seregében, a Kőszegiek fő támaszpontja Kapronca ostromakor, magát nem kímélve ott küzdött Lőrinc mester. Tetteiről a király több oklevelében emlékezett meg, de talán a legtalálóbban foglalja össze érdemeit a Peresztegre vonatkozó adománylevélben, amely 1327 január 30-án kelt, közvetlenül a lázadás leverése után. Ebben az uralkodó tekintetbe véve „Lőrinc mester hűségét és kedves, nagyszerű, szívesen látott, érdemdús szolgálatait, amelyeket irántunk és országunk iránt különféle hadjáratokban és veszedelmekben kitett helyeken uralmunk és méltóságunk felmagasztalásáért és az országban a béke újbóli megteremtéséért, különösen pedig a hűtlenek és lázadók, tudniillik Gergely fia: András és a Kakasnak nevezett Miklós összezúzásában és ugyanezeknek tetszés szerinti megalázásában, és igen sok várunk megvívásában a felségünknek történt átadásában, sok költséges fáradozásában és személyének veszedelmeiben a saját és övéi vére ontásával dicséretes módon tanúsított és kimutatott. Ezekből - mivel hosszú lenne és untató a jelen oklevélben mind egyenként elmesélni - ezt a keveset, valójában sok dicséretre méltót az utódok emlékezetére és a többiek felvilágosítására a jelen oklevélben feljegyezni megparancsoltuk, ugyanis amikor bizonyos fegyveres sereget küldtünk az ő elöljárójának, a jó Amadé fiának Miklósnak, Sopron vármegye akkori ispánjának, majd egész Szlavónia bánjának kapitánysága alatt, hogy támadjon az említett, hozzánk hűtlen és lázadó Gergely fia: Andrásra, ugyanezen híveink tudomására jutott, hogy néhány nagy hatalmú német báró fegyveresek hatalmas seregével az említett András megsegítésére Kőszeg városánál összegyülekezett, és ezek ellen az égi oltalom erejének közepette előnyomultak, ugyanezen ellenséggel kemény ütközetet vívtak és dicsőséges győzelmet arattak. Ebben az ütközetben Lőrinc mester hűsége hevületében és az irántunk való hódolatában férfiasan küzdött, és egy bizonyos Stadeuker nevű nagy hatalmú bárót az ellenséges csatasorból elfogott és börtönünkbe juttatott, jóllehet maga is életveszélyes sebeket kapott, és övéi közül igen sokan ugyanott holtan estek össze. Továbbá mostanában, amikor nemrég újból Kapronca várát, amelyet a hűtlen Henrik fia védett ellenünkben, Mikccsel, egész Szlavónia bánjával, kedvelt hívünkkel vívattunk, ez a Lőrinc mester, akit a bán megsegítésére rendeltünk, szervienseivel méltóságunk növeléséért ez alatt a vár alatt is derekasan küzdött, s ott ő maga személyesen, mind pedig az övéi életveszélyes sebeket kaptak, és egyik szerviensét, a Burdeznek nevezett Pált megölték."61 Lőrincnek mindössze pár esztendő állt rendelkezésére, hogy a vagyont, amelyet magának és családjának megteremtett, élvezhesse is. Ezalatt leginkább a királytól kapott legnagyobb adománybirtokát, Kanizsát igyekezett gyarapítani. A Sopron vármegyei ősi birtokok helyett lakóhelyét ide tette át, ezáltal megteremtette a lehetőségét, hogy utódainak majdan a település és vár adjon nevet. Ő maga azonban ezt a családne- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 233 ve t még nem használta, majd fia nevében tűnik fel közel egy évtizeddel halála után. Megjegyzendő, hogy ezzel párhuzamosan egy ideig még felbukkan nevükben a Csornai jelző is, ősi birtokuk és az Oslok közös nemzetségi monostora jogán.62 1330-ban a Kanizsai család alapítója abban a szörnyű háromnapos csatában esett el Posadánál, ahol Basarab havasalföldi vajda egy hegyszorosba tőrbecsalta I. Károly seregét. Maga a király is csak úgy menekült meg, hogy ruhát cserélt Dénes fia Dezsővel. A Képes Krónika szinte megeleveníti előttünk a tragikus eseményt, „fent a meredeken mindenfelől számlálhatatlan sok valah futkosott és nyilazott a királyi seregre mely összeszorult az út mélyén; nem is út volt ez, valóságos hajófenék, a tolongás miatt ösz-szevissza buktak a legerősebb paripák a vitézekkel együtt ... beszorultak mint a halak a varsába. Elestek az ifjak, a vének és válogatás nélkül a főemberek."63 Itt találta Lőrincet „vitézül harcolva" a halál.64 3. A kanizsai vár építési idejének és topográfiájának kérdései Napjainkig makacsul fel-felbukkannak különböző írásokban azok a múlt század második felének Nagykanizsa helytörténetírásában keletkezett fantáziaszülte vélekedések, amelyek a mind ősibb és dicsőbb múlt bizonyításának igényével a kanizsai vár keletkezését a kelta időkbe vezették vissza. A hely fontosságát hangsúlyozva a rómaiaktól a honfoglaló magyarokig újra meg újra felépülő és elpusztuló vár fantomképének hitelesebbé tételére még a vár életéhez kapcsolódó eseménytörténetet is kitaláltak.65 A régészeti feltárások, leletmentések, a város területéről ismeretes emlékanyag, valamint az írott források elemzése semmi bizonyítékát nem adta, hogy a történeti város területén bármilyen, 13-14. század fordulója előtt létezett erődítés maradványai rejtőznének. Az építés idejének behatárolásában rendkívül fontos, hogy a várat mind Lőrinc itteni szereplésekor, mind adományozásakor Kanizsaszegnek nevezik. A település történetében ez az elnevezés - mint már korábban említettük - 1296-ban Kanizsaszegi Ey-nard comes nevében (Eynardo comite de Kanisazyg) bukkan fel.66 Eynard comes 1308-ban újabb birtokrészeket vásárol Bilién az ottani nemesektől. Ezek a területek egy völgyben a kanizsai népek földjével határosak (terra populorum Keneza) .67 Néhány évvel később Eynard fia Máté már szabadul ezektől a birtokoktól, 1314-ben nem másnak, mint Osl nembeli Lőrincnek adja el, akinek titulusa ebből az oklevélből nem ismeretes, de más forrásból tudjuk, hogy kanizsaszegi várnagy a Kőszegiek szolgálatában.68 A keltezetlen oklevélben való szereplése várnagyként (castellenus de Kenesazyg), és itteni birtokvásárlása teljes bizonysággal összefügg egymással, így ez utóbbi a másik oklevelet is keltezi. Ez az időpont az, amely - ha közvetett is - a kanizsai vár meglétét egyértelműen bizonyítja. Ez a megállapítás megegyezik azzal a korábbi - más adatokra támaszkodó -következtetéssel, amely Lőrinc itteni várnagysága valószínű időpontjának 1314-15-öt adta meg.69 Hiteles emlékünknek, amelyben a kanizsai vár szerepel, csak az 1323-as adománylevél tekinthető, amelyből megtudjuk, hogy „castrum Kanisazyg" Kőszegi Kakas Miklós tulajdona volt, mielőtt Osl nembeli Lőrinc a király számára elfoglalta. Az elfoglalás éve 1319-re tehető.70 1322-ben, amikor Lőrinc - az adományozás biztos tudatában - elkezdi megvásárolni a Kanizsa körüli birtokokat, Kanizsa falut és a mellette lévő szigetet Princ fiaitól, Imrétől és Balázstól szerzi meg.71 Az oklevélben szó sem esik a várról, holott jól tudjuk, hogy Kanizsa vára a település melletti szigeten állt. Ellenben amikor ugyanebben az évben a Bikács nembeli Egyed fiaitól megvesz egy szigetet a Kanizsa folyó közepén Kerektóval és Csákány faluval, a szigeten egy várhely van. (. . .quandam insulam in medio fluvii Kanisa existentem, locum castri cum Kerektov vulgaliter vocatum. . . cum villa Chakan. . .). A Bikács nemzetség a Kanizsai völgyben dél felől volt határos Princ birtokaival, az említett két helység is a későbbiekben itt határozható meg. Az oklevélben szereplő várhely azonban nem hozható kapcsolatba Kanizsaszeg várával.72 Kanizsaszegi Eynardot a források hiányossága miatt nem tudjuk egyik nemzetséghez sem kapcsolni, de bizonyosan nem állt rokonságban sem Princ-cel, sem a Bikács nembeliekkel. Birtokai közül csak a Bilién vásároltak lokalizálhatok, amelyek a kanizsai népekkel, tehát nem saját birtokaival határosak. Maga az előnév csak annyi következtetést enged meg, hogy Kanizsa valamely szögletében, szomszédságában volt birtokos. A Kanizsaszeg név felbukkanása a századforduló zűrzavaros időszakában, majd a család terjeszkedése vásárlásokkal új birtokost sejtet. Előnevük és a Kőszegiek birtokában megjelenő erődítmény közötti összefüggés nyilvánvaló. Ennek az időszaknak a hatalmi viszonyai lehetővé tették a királyi engedély nélküli várépítéseket. A Kőszegiek itteni megjelenése is sokkal inkább azzal függ össze, hogy az itteni várat szerezték meg, minthogy minden előzmény nélkül ők emeltek volna egyet. A kanizsaszegi vár építője minden bizonnyal az 1296-1308 között szereplő Kanizsaszegi Eynard volt. Előnevének használata és a vár felépülése közötti vélhető összefüggés alapján az új erősség emelését a 13. század utolsó évtizedében határozhatjuk meg. Erősíti a várnak a Kanizsaszegiek általi építése valószínűsítését az a tény, hogy még 1308-ban a család birtokbővítéssel foglalkozik, hat évvel később szerzeményeiket eladják a Kőszegiek várnagyának, és kör- 234 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 3- térkép. Kanizsa középkori topográfiájának vázlata Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 235 nyékbel i birtokosként többet nem szerepelnek. Birtokaik „eladása" az adott körülmények között nyilván nem volt egészen önkéntes. A hatalmukat jelentő erősségtől megfosztott Kanizsaszegiek eltávoztak a környékről. Ez az időpont egyben tehát a Kőszegiek foglalását is behatárolja 1308-1314 közé, valószínűbben 1314 körűire. A várépíttető személyének meghatározásán túl van egy másik rendkívül fontos kérdés, nevezetesen, hogy van-e területi kontinuitás a Kanizsaszegnek nevezett és a később Kanizsának nevezett vár között. Ezt a problémát azért kell felvetnünk, mert a későbbi (16-17. századi) alaprajzokból és metszetekből, majd Méri István ásatásából pontosan tudjuk, hogy a Kanizsai család által lakott várkastély közvetlenül a város mellett állt egy szigeten.73 Mint korábban szó volt róla, Kanizsa falu - ahol a Szt. Margit titulusú egyház állt - és a mellette fekvő sziget 1322-es megvásárlásakor szó sem esik várról. A Bikács nemzetségtől vásárolt várhely pedig az oklevél alapján nincs Kanizsa határában, hanem egy szigeten Kerektónál. Ezt a szigetet 1321-ben meg is nevezik, ekkor is szó esik a Csákány szigetén lévő várhelyről.74 Ezekből a forrásokból Kanizsaszeg várának helyéről legfeljebb annyit tudunk meg, hogy nem állt a Kanizsa melletti szigeten. Az adatokat elemezve Fü-gedi Erik fogalmazta meg először azt a gondolatot, hogy az „eredeti vár" nem azon a helyen volt, ahol később a Kanizsai család várkastélyát felépítette.75 Méri István ásatási eredményei - amelyek Fügedi vélekedésénél jóval korábbiak, de sokáig közöletlenek voltak - ezt a feltevést megerősítették. Sem a várkastély területén, sem a kölső vár térségében végzett kutatások nem tudták bizonyítani az első okleveles említések korára tehető - csak lényegesen későbbi -épület, erődítmény nyomait.76 így a történeti és a régészeti adatok tükrében aligha valószínű, hogy az a vár, amelyet Osl nembeli Lőrinc kapott, azonos a későbbi kanizsai várral. Ha írásos adatok nem is állnak rendelkezésre, megkíséreljük annak a helynek a meghatározását, ahol Kanizsaszeg várát sejthetjük. A 18. században a kanizsai völgyről készült térképen déli irányban két szigeten elhelyezkedő erődítmény nyomait láthatjuk. A Kanizsa (Principális) és a Bakónaki patak összefolyása felett látható a Leányvári szigeten egy, a másik lényegesen feljebb, a mai pályaudvar vonalában. A Leányvár helynevek a középkori forrásokból az 1323-as adománylevétől kezdve ismeretes Leány falu (villa Leán) nevét őrzik, amely a 15-16. század fordulóján vált elhagyott hellyé, pusztává.77 A délebbi erődítménymaradvány talán azonos a Bikács nem várhelyével, a másik, amely helyet ma Kisleányvári szigetnek neveznek, s amelyről a hagyomány is tudja „régen vár volt itt, melyet vizesárok vett körül", Kanizsaszeg várával véljük azonosnak. Halis István, Nagykanizsa történetének jeles ismerője 1917-ben ezt írja erről a helyről: „Megerősített kis hely volt, s falai még félszáz év előtt mintegy fél méter magasságban állottak, de manapság már semmi sincs belőle. Csupán a kanizsai vasúti állomással szemben a réten egy kis domb mutatja hol feküdt."78 4. A Kanizsai család történetének vázlata 1532-ig. a) Kanizsa és a Kanizsai család a 14. század közepén (1330-137S)-Lőrinc mester halála után fiai léptek az örökébe. 1330 körül kelt az az oklevél, amelyben a legidősebb fiú /. János fivéreivel, /. Istvánnal, I. Miklóssal és Levkó-val (Lőrinc) a zalavári konvent előtt Biliéi Gubás utódaival megosztozik Bille birtokon.79 Az ötödik fiúval, Benedekkel - akit magisternek neveznek - egy Récse-Szentkereszt birtok ügyében kiadott megerősítő levélben találkozhatunk először. Tudjuk róla, hogy részt vett az 1347-es nápolyi hadjáratban, birtokos volt a Kanizsa melletti Libolcán, ahol 1357-ben homokkomári Vörös Bánd fia István követett el hatalmaskodást. Utoljára egy 1363-ban kelt oklevélben fordul elő a neve.80 Hivatalviseléséről és utódairól ugyanúgy nem tudunk, mint Miklós és Lőrinc esetében, akiket utoljára 1372-ben említenek.81 A fiúk közül az elsőszülött János vitte tovább a családot, de a Kanizsaiak további sorsának irányításában az egyházi pályára lépett /. István személyisége és karrierje volt a meghatározó. Vele a család tagjai közül az első lépte át a határt, amely a politika végrehajtóit annak alakítóitól elválasztja. Kanizsai I. István az 1330-as említése után 1342-ben mint bácsi olvasókanonok, majd 1347-1357-ig mint óbudai prépost, egyúttal I. Lajos király udvari káplánja fordul elő.82 Hivatala közvetlenül a király mellett hatalmas lehetőségeket rejtett magában. Mint diplomata nagy érdemeket szerzett a király itáliai ügyeinek intézésében, különösen a második nápolyi hadjárat előkészítésében. Öccse megbosszulására és nápolyi uralma érdekében vezetett első hadjáratában mint láttuk Kanizsai Benedek vett részt, 1350-ben pedig /. István és bátyja /. János is ott lovagolt uralkodója oldalán. Érdemeik elismeréseként Aversa várában kelt szeptember 8-án az az oklevél, amelyet a vár elfoglalása után állított ki a király, s benne a Sopron vármegyei Szovátot adományozta a Kanizsai fivéreknek.83 1356 júniusában Kanizsai I. István óbudai prépost vezette Avignonba azt a küldöttséget VI. Ince pápához, amelynek az volt a célja, hogy Nagy Lajos velencei hadjáratát diplomáciailag megalapozza. Ekkor nyerte el sikeres szereplésével a zágrábi püspökséget, majd pedig az ország nyugati határán fekvő Szarvkő várának megvásárlásával megteremtette a vagyoni 236 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig alapját , hogy a Kanizsaiak az ország bárói közé lépjenek.84 1366-ban majdnem végzetes törés következett be a sikeres pályán. Maga a király mondja el, hogy a püspököt, - aki ekkor már, mint helytartó a szlavón bánságot is kormányozta - némely hazug emberek, név szerint Kont Miklós nádor, megrágalmazták, ami miatt a király hivatalától megfosztotta, bezáratta, majd amikor pedig V. Orbán pápa ez ellen erélyesen fellépett, akkor száműzte.85 Ártatlansága azonban kiderült, és a király 1369 elején visszavette kegyeibe. Engesztelésül birtokadományokban is részesítette, és így Sopron vármegyei adományok mellett neki és testvérének adta a gyilkossági ügybe keveredett egy-házasbillei Kónya Pálnak és fiának birtokait a Kanizsával szomszédos Bilién.86 A teljes bizalom visszatértének a jele, hogy 1369-70-ben az ország határát fenyegető németekkel szemben /. Istvánt és testvérét /. Jánost bízta meg Vas és Sopron vármegyék védelmével. A németek támaszai a határszélen a hűtlen Nagy-martoniak voltak, akiket Nagy Lajos azzal büntetett, hogy minden adásvételi szerződésüket érvénytelennek nyilvánította, kivéve azokat, amelyeket a Kanizsaiakkal kötöttek. Ennek alapján a Kanizsaiak az eladósodott és súlyos pénzügyi zavarokkal küzdő Nagymartoniaknak az Esztergom, Komárom és Pozsony vármegyei birtokaikat először zálogba, majd véglegesen megszerezték. 1371-ben - nyilván Kanizsai I. István kezdeményezésére - létrejött az a csereüzlet, amelynek révén a király Szalónak váráért (amelyet ő adott a Kanizsaiaknak) továbbá az Esztergom vármegyei (Nyerges-)Újfalu, Bajót, Pál, Csenke, a Komárom megyei Kesző, a Pozsony vármegyei Sárfő, Csetaj, Keszi, Csánok (Senkvics), Szemet és Nyá-rasd nevű volt Nagymartoni birtokokért a kanizsai uradalmuk mellett fekvő Somogy vármegyei Szentpál, Berény, Ság, Varászló, Falkos, Dencs (Deuch), Remeteszentpéter, Poch és Páld nevű birtokokat és a Sopron vármegyei Fülest adta.87 A kilenc faluval a kanizsai uradalom értéke mintegy megduplázódott és a Kanizsaiak egyforma súllyal lettek képviselve a megyehatár mindkét oldalán. Kanizsai I. Istvánnak a teljesértékű visszatérését jelzi az a különös királyi kegy, hogy amikor 1370 júniusában Nagy Lajosnak Katalin nevű lánya megszületett, a püspököt szemelték ki annak keresztapjául.88 Utolsó éveiben a tapasztalt diplomata a kis királylány és apja terve érdekében tevékenykedett. A király úgy vélte, hogy Katalinnak Valois Lajossal (a francia király másodszülött fia) megkötendő házassága esetén, Johanna magtalan halála után, mégis lehetőség nyílna a nápolyi trónnak a magyar Anjouk általi megszerzésére. Ennek érdekében Kanizsai I. István megfordult a francia és a pápai udvarban, azonban sikeresnek látszó közvetítése Katalin halálával meghiúsult.89 1375-76 fordulóján a Zágrábban dühöngő járvány áldozata lett.90 3. kép. Kanizsai István püspök, szlavón h e l y t a r t ó pecsétje A Kanizsai család jogszerinti feje János mester volt, aki forrásainkban először 1330 február 14-én apjával együtt szerepel a drávántúli Raszina zálogba vétele ügyében. 1337-ben királyi apród, majd udvari vitéz.91 1346-ban, amikor Nagy Lajos Zárát igyekezett felmenteni a velencei ostrom alól, súlyosan megsebesült, de a nápolyi hadjáratban már részt vett.92 Sikereit főleg öccsének köszönhette. A püspök személyes kapcsolata a királlyal, ebbe a belső körbe kerülése természetesen a rokonokra is kiterjedt. Nem véletlen, hogy Kanizsai I. János, öccse zágrábi püspöksége és szlavóniai helytartósága alatt előbb Orbász és Zána, később Várasd és Zagoria ispánjának tisztét viselte.93 Rezidenciáját Kanizsán, illetőleg Kanizsaszeg várában tartotta. Erről az oklevelek győznek meg bennünket, amelyek kisebb-nagyobb ügyeikben itteni szerepléséről szólnak. 1339 december 26-án „dátum in Kanysa" kelt az az oklevél, amelyből megtudhatjuk, hogy egy jobbágyát (név szerint Köbének nevezett Tamást), „aki kegyetlenül, kemény szívvel, lelkiüdvösségének kárára urát, Gálos fia Demetert (De-metrium filium Gallus) megölte", Kanizsai I. János a főispántól kapott engedély alapján elítélte és a halálos ítéletet végrehajtotta.94 Az egész eljárás jogi szempontból hibás volt. Kanizsai I. Jánosnak nem volt joga halálos ítéletet hozni, hiszen nem pallosjogra, csak a főispán engedélyére hivatkozik. A főispánnak viszont Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 237 ne m volt felhatalmazása ilyen engedély kiadására. A nyilván fellebbezésre választ adó oklevél jogellenes cselekedetért két egymást fedező nagybirtokos - Al-sólendvai Miklós főlovászmester, zalai főispán és Kanizsai I. János - tettének bizonyítéka.95 Az 1343-as kehidai megyegyűlésen a szomszédsággal való torzsalkodás ügyében hoz ítéletet Ákos nembeli István főispán és a szolgabírák. Kanizsai I. Jánost esküre kötelezték abban az ügyben, amelyben úgy vallott, hogy ő Biliéi Jánosnak egy lovát és tíz rőf posztóját nem vitte el.96 Mint olvashatjuk, ezekben az oklevelekben nevezi magát először Kanizsainak. (1340. ,Johannes filius Laurencii filii Emerici de Kanissa."; 1343. ,-Johannem filium Laurencii de Kanizsa"). Magáról Kanizsáról az ő idejében nemigen esik szó, csak 1333-ból tudjuk, hogy a kanizsai egyház plébánosa, György 20 zágrábi és 22 apró dénárt fizetett pápai tized fejében.97 A kanizsai uradalmat I. János is igyekezett gyarapítani. Eszközei és lehetőségei azonban egészen mások voltak, mint testvérének. Megmutatkoznak ezekben az ügyekben a kicsinyesség, makacsság és ugyanakkor a szívósság is, amelyek a legidősebb Kanizsai fivért jellemezték. 1352-ben a Szentgyörgy nevű birtokból a Mórichely felőli részen vesz meg három telket (a Bikács nembeli) Szentgyörgyi Pétertől.98 1358-ban az ugyancsak Bikács nembeli Gyo(v)adi Miklós özvegyétől Szeglaki-Szentmiklós nevű birtokát veszi meg.99 A leghosszabb harcot a kehidai birtoka melletti Kiskallos megszerzéséért folytatta. Ezt a birtokot ugyanúgy komári várjobbágyok kapták IV. Bélától, mint Biliét és Récsét,100 akik a Billeiekkel a rokonságot a 14. században is őrizték. 1341-ben a birtok tulajdonosa Karács fia Miklósnak nem volt utóda, úgy döntött, hogy örököse Biliéi János lesz. Ha mégis fia születne, akkor annak gyámja János lesz, ha pedig lánya, akkor azt tartozik kiházasítani.101 1341. július 11-én végrendelkezett, és néhány nap múlva már nem volt az élők sorában, mivel Károly Róbert az ekkor már Karacsföldének nevezett, rá visszaszállt birtokot Kanizsai I. Jánosnak és fivérének adományozta.102 Ez a gyors intézés csak úgy volt lehetséges, hogy a szomszédos kehidai birtokukról Karács fia Miklós halálhírére azonnal lovasfutárt indítottak Visegrádra, hogy mindenkit megelőzzenek. Mikor azonban birtokba akartak lépni, az özvegy bejelentette, hogy teherben van, így Jánosnak királyi parancsra visszakoznia kellett.103 A fiú meg is született, majd az özvegy 1347-ben újra férjhez ment. Ekkor azonban Biliéi János kelt perre, hogy a gyermek apjával kötött egyezség alapján a birtokra és a gyámságra vonatkozó jogait érvényesítse.104 A per eredménye nem ismeretes, de annyi bizonyos, hogy a kis Bálint 1349-ben birtokban van, és perli Kanizsai János kehidai jobbágyait az ő birtokában elkövetett sérelmek miatt.105 1351-ben határper dúl Kehida és Kiskallos között.106 Kanizsai I. János láthatóan nem törődik bele, hogy akciója sikertelen maradt. Valószínűleg Biliéi Jánosnak volt a fia az a Szentgyörgyi Miklós deák, aki az ősi jogon bírt Bille és Váró föld nevű birtokait átengedi Kanizsai I. Jánosnak, akit ez vétel jogán illetett, Kiskallos, másnéven Karacsfölde birtokáért, amit Miklós rokonsági alapon bírt, a Kanizsaiaknak viszont Károly királytól volt rá adománylevelük.107 1360-ban Miklós meghalt, és ekkor újra jelentkeztek a Kanizsaiak Karacsföldéért. Lajos király beiktató levelének azonban ismét többen ellentmondtak -köztük Miklós fiai -, amiért elhúzódó perre került sor.108 1363-ban még javában folyt a per,109 mikor Kanizsai I. István, I. János és Benedek kehidai emberei Kiskallos birtokot elpusztították.110 De nemcsak feldúlták, hanem el is foglalták a falut, amiről 1364-ben a leszármazottak Köcski Jakab, Csuka János és Karmacsi János panaszkodnak.111 A zaklatásnak a Kiskallost birtokló nemesek nem tudtak ellenállni. 1365 és 1368 között sorra eladták a birtokukban lévő részeket.112, és 1372-ben az utolsó birtokukban lévő oklevelek is a Kanizsaiak kezébe kerültek.113 A nagy harc végeredményét aztán - ki tudja milyen okokból - Kanizsai I. István püspök, nem sokkal bátyja halála után a csornai konventnek - ahol ősei nyugszanak -adományozta.114 A birtok nem volt valami nagy, mindössze 3 eke nagyságú, tehát kb. 450 hold, mint ezt 1360-ból egy oklevélből megtudhattuk. Kanizsa I. Jánosra, testvérei halála után egyedül várt a feladat, hogy a család nevét továbbvigye. Első feleségétől, Pozsegai Gelet fia Miklós mester lányától nem származott gyermeke.115 Második feleségétől, akinek származása nem ismert, négy fia született. 1367-ben már szerepelnek fiai: 77. Miklós, III. Lőrinc és II. János, a negyedikről, II. Istvánról csak apja halála után, 1333-ból van az első említés.116 Kanizsai I. Jánost 1370. szeptember 9-én néhainak írják.117 b) A Kanizsai család fénykora (1375—1428.) A hatalom legmagasabb csúcsaira a család harmadik generációja, Kanizsai I. János fiainak sikeres pályáján keresztül jutott. A család csillagának irányításában a főszereplő még az előző generáció legtehetségesebb tagja, Kanizsai I. István zágrábi püspök. Fő támasza Kanizsai I. János papi pályára lépett hasonló nevű fiának, akinek neveltetése azt mutatta, hogy a prelá-tusok közé először emelkedett Kanizsai unokaöccsének sem szánt kevesebbet, mint önmagának. Kanizsai II. János tudását és műveltségét a pa-dovai egyetemen szerezte, ahol 1377-ben az ultra-montánok („hegyeken túliak" az Alpeseken túli országokból jöttek) a rektorukká is megválasztották. Arra, hogy milyen eredménnyel tanult, abból is következtethetünk, hogy népes kíséretében oxfordi ka- 238 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig A Kanizsai család leszármazási táblája (REISZIG EDE nyomán) Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 239 nonoko n kívül két könyvmásoló is élt.118 Tanulmányait 1369-ben a zágrábi káptalan tagjaként, 1376. május 28-tól egri, 1377. december 21-től pedig esztergomi prépostként végezte, így jelentős jövedelmek birtokosa volt.119 Hazatérte után hasonlóan néhai nagybátyjához, királyi káplán120, majd innen vezetett útja az egri püspöki székbe 1384 augusztusában.121 Zsigmond trónkakerülésének fő támasza, s mint ilyet, ott találjuk már 1386-ban a király táborában, amikor a brandenburgi őrgróf a Horvátiak által fogságba vetett hitvese, Mária királynő kiszabadítására tesz kísérletet.122 Zsigmond e hadjárat során 1386 november-decemberét Segesden és Csurgón, Kanizsa tőszomszédságában táborozva tölti123, s mivel előzőleg Magyaróváron tartózkodott hosszabban, ahol vendéglátója Kanizsai Miklós várnagy, István bátyja volt, elképzelhető, hogy híveinek birtokára, Kanizsára is ellátogatott. Kanizsai II. János püspök és Lackfi István nádor 1387-ben a Zsigmondot támogató főúri párt legtekintélyesebb tagjaiként nemcsak azt vitték keresztül, hogy az őrgrófot magyar királlyá koronázták, hanem - a magyar történelemben mindeddig egyedülálló módon - szerződésszerűen kötelezték a királyt ígéretei megtartására. A párt irányítója Kanizsai II. János volt, azzal is biztosította magának a főhatalmat, hogy a tisztségek szétosztásánál megszerezte a főkancellári hivatalt. Alig kellett pár hónapot várnia, amikor október 9-én az elhunyt Demeter esztergomi érsek utóda lett. Zsigmond nagyon sok mindent köszönhetett a kiváló tanultságú, politikai érzékű, művelt diplomata főpapnak. Trónján túl azt is, hogy nem maradt társuralkodó felesége Mária mellett, hanem fokozatosan az ő kezébe összpontosult a királyi hatalom. Szellemi fölényével, okos és meggyőző érvelésével egy évtizedre a Zsigmondot trónra emelők elismert vezetője maradt. Hatalmában senkivel nem kívánt osztozni, így a sikertelen keresztes hadjáratot (1396) betetéző nikápolyi vereség után - ahol ott pusztultak a Kanizsai testvérek bandériumai is - kihasználta a Lackfiak sikertelen lázadását, 1397. február 27-én Körösön (Szlavónia, Körös vm.) végleg megszabadult a tárgyalások ürügyén odahívott vetélytársaktól.124 Legfőbb ellenfelét Stibort, aki a király önállósulási törekvéseinek fő támasza volt, azonban bárhogy igyekezett, nem sikerült kitúrnia a hatalomból. A család jogszerinti feje az érsek bátyja II. Miklós volt, akit 1385-ben magyaróvári királyi várnagyként ismerhettünk meg.125 1387-ben Sopron és Vas vármegyék, 1388-ban pedig egyúttal Zala vármegye főispánja is.126 János érsek a befolyásának gyors növekedését sikeresen használta ki testvére érdekében, aki már 1388-ban tárnokmester lett.127 Fiatalabb öccsüket, II. Istvánt 1386-ban Mária királynő kíséretének tagjaként ismerjük meg, amikor a lázadó Horvátiak fogságába esik, majd hamarosan, kinőve az apródkorból már székelyispán lesz.128 Pár év múlva 1395-ben főajtónállómester, és még ugyanebben az évben udvarmester. Ezt a két hivatalát felváltva viselte 1401-ig.129 1395 szeptemberében a somogyi főispánságot is megkapja130, ezzel az egész Nyugat-Dunántúlon, ahol a Kanizsai birtokok elterültek, a családi hatalom biztosítva volt. Testvérein keresztül az érsek beleszólása a városi és hadszervezeti ügyekben is érvényesülhetett, értékes információkat szerezhetett ezekről a fontos területekről. Természetesen egyedül János érsek testvéri támogatása kevés lett volna 77. Miklós és II. István hosszabb távú karrierjéhez, ehhez a Kanizsai testvérek egyéni adottságai is kellettek. Nem ismerjük Kanizsai II. Miklós iskolázottságát, de az emlékek, melyek diplomáciai működéséről szólnak, tanultságát feltételezik. 1394-ben a tárnokmester vezette Velencében azokat a tárgyalásokat, amelynek célja - Zsigmond (és a Kanizsai-liga) egyetértésével - egy nagy nyugati lovagsereg létrehozása volt, amellyel úgy vélték, a török kiszorítható lenne a Balkánról. Kanizsai II. Miklósnak ezeket a tárgyalásait a problémakör egyik alapos ismerője a 14. századi diplomáciai művészet mesterművének nevezte.131 Tárgyalásai során 1395 nyarán több itáliai udvarban, és VI. Károly francia királynál is megfordult.132 Kanizsai II. Miklóst 1401. február 17-én már mint volt tárnokmestert említik133, így nem lehetett már hivatalban, amikor az országnagyok öccse és Bebek Detre nádor vezetésével a királyt fogságba vezették. Távozásának nem lehetett politikai oka, így nem járunk messze a valóságtól, ha visszavonulását betegségével magyarázzuk. Ezt támasztja alá IX. Bonifác pápának a veszprémi püspök felterjesztésére 1400. április i-én adott felmentése, amelyben Kanizsai II. Miklós vitézt a testi gyengesége, a nagy távolság és a gyakori úti veszedelmek miatt felmentette a Szentsír meglátogatására tett fogadalma alól.134 Miklós neve már korábban is szerepelt a pápai iratok között. Feleségének, Katalinnak halálakor fogadalmat tett, hogy többet nem köt házasságot. De mivel „nemzetsége időközben számbelileg jelentősen megfogyatkozott", IX. Bonifáctól engedélyt kért ennek megszegésére, amit meg is kapott. Az 1393. november 7-én kiadott pápai felmentés birtokában135 azután meg is nősült, mert 1409-ben özvegye szerepel egy hatalmaskodási ügyben.136 A legfiatalabb testvér II. István, akinek kismartoni esküvőjén maga a király is részt vett, mint katonai vezető tűnt ki, amikor 1394 végén Zsigmond Havasalföld és Moldva ellen indult. A székely ispán a moldvaiakkal szemben vitézkedett, a szorosokat eltorlaszolta és megszállta, a székelyekkel pedig utat tört egészen a vajda székhelyéig, Szucsaváig, melynek elfoglalása után István vajda meghódolt.137 A Kanizsaiak a politikai karriert remekül ötvözték a gazdasági felemelkedéssel, birtokszerzéssel. Kanizsai II. János súlyát és főkancellárságából adódó le- 240 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig hetőségei t jelzi, hogy míg Kanizsai II. Miklós önállóan mindössze két alkalommal kapott (ebből egyszer három, egyszer egy) birtokot, Kanizsai II. Istvánnak csak egyetlen alkalommal sikerült (egyszerre kettő) birtokot szerezni, addig a birtokadományok döntő többségeiben az érsek neve szerepel első helyen, utána sorolja fel testvéreit. Természetesen ezek a szerzemények ily módon is a közös családi vagyont, a két nős testvér leszármazóinak örökrészét gyarapították. Az adományokat, melyeket szolgálataikért kértek és kaptak, nem célunk teljességében felsorolni. A legfontosabbak azonban önmagukban is érzékeltetik a birtoknövekedés nagyságát. 1387 és 1401 között alig másfél évtized alatt váraik száma kettőről (Kanizsa, Szarvkő) tízre emelkedett. Már 1387-ben a királyválasztás körüli érdemeiért II. János maga és testvérei számára megszerezte a hatalmas kapuvári uradalmat.138 1388-ban zálogjogon megkapják a Vas vármegyei Borostyán várát, amely négy év múlva már az övék.139 1390. április 17-én szerzik meg a Sopron vármegyei Rov várát140, és még ugyanebben az évben, július 25-én zálogba kapták Léka és Sárvár várait, valamint Csepreg és Sziget (Sárvár) mezővárosokat Vas vármegyében141, amelyek a századfordulóra már a kezükben vannak.1421397-ben az övék a Lackfi vagyonból Simontornya, tartozékaival együtt.143 1393-ban megvásárolják Szentgyörgyi Tamástól a Sopron vármegyei Zaszlop várát 6800 forintért.144 A török fogságba esett Ilsvai Leusták volt nádor gyermekei, hogy apjukat kiválthassák, 1400. április 13-án kénytelenek voltak a Bars vármegyei Hrussó várát 1600 arany forintért elzálogosítani a Kanizsai testvéreknek,145 akik 1403-ig itt is birtokban voltak. Hatalmas birtokszerzeményeik mellett igyekeztek minél több örökösödési jogot biztosítani maguknak a királlyal, rokonaik és familiárisaik azon adományaira, melyeket bizonyára az ő közbenjárásukkal szereztek.146 Kiemelt figyelmet fordítottak Kismarton (Ei-senstadt) fejlesztésére és a kanizsai uradalom bővítésére, kiépítésére, amellyel részletesebben is foglalkozunk. A hatalmas vagyonszomj elapadhatatlan volt. Az érsek még arra is gondolt, hogy majdan egyházi pályára lépő unokaöccsei megélhetését is biztosítsa. Olyan birtokokat vásárolt a királytól örökjogon, amelyekre felhatalmazást nyert, hogy azokat bárkinek, mégis főleg egyházaknak vagy egyháziaknak, akiknek tetszik, adhassa, hagyhassa, adományozhassa, elörökíthesse, elcserélhesse életében és végrendeletileg egyaránt.147 A Kanizsaiak nagy generációjának sorsa azonban úgy alakult, hogy nem volt lehetőség, hogy a leszár-mazók közül valamelyik Kanizsai egyházi pályára léphessen, sőt érdekes módon a családból - talán az érsek hatalmas árnya miatt - később sem választotta senki az egyházi szolgálatot. 1401-ben Kanizsai II. Jánosnak és pártjának komoly ellenfeleiként jelentkeztek Zsigmond idegen származású kegyencei, különösen a már említett Sti-bor és az 1397-ben zágrábi püspökké kinevezett Eberhard személyében. Az idegenellenes hangulatot kihasználva megpróbálták eltávolítani őket, de a király ellenállt, sőt inkább a fogságot választotta. A magát a „Szent korona kancellárjának" nevező és a hatalmat magához ragadó érsek és pártja végül is elérte célját - az idegenek kiszorítását -, de ennek nagyon nagy ára volt. Elvesztette a király bizalmát, aki Ciliéi Hermannal és Garai Miklóssal lépett szövetségre. A hatalom kicsúszott a Kanizsai liga kezéből, akik, hogy mentsék ami menthető, 1403-ban Nápolyi László (Kis Károly fia) trónra emelése mellett döntöttek. A lázadás elbukott, de az erőviszonyokra jellemző módon a résztvevők mind kegyelmet kaptak. Zsigmond Székesfehérváron 1403. október 29-én kelt oklevelében a Kanizsai testvéreknek, Be-bek Detre volt nádornak és Bebek Imre aurániai perjelnek megbocsátott és megígérte, hogy kártérítést sem követel tőlük, összes korábbi birtokaikat is megerősíti.148 Pár nap múlva, november 4-én pedig a kegyelmet minden, a Kanizsaiakhoz csatlakozott személyre kiterjeszti.149 A felkelés legnagyobb hatású következménye a Kanizsaiakra nézve az volt, hogy az érseket a király eltávolította a főkancellárságból, ezzel mind a korlátlan befolyásnak, mind a birtokszerzéseknek vége szakadt. Szolgálatait, befolyását a nagyratörő uralkodó nem nélkülözhette, így néhány év múlva 1411-ben Kanizsai II. János elnyeri a német birodalmi főkan-cellári címet, a világ szemében még fontosabbat, mint amit elveszített, de ezt az erkölcsi kárpótlást a későbbiekben már nem követte anyagi gyarapodás.150 Sőt annak ellenére, hogy ígéretet kapott birtokai megtartására, az érsek elvesztette Esztergom, Hrussó és Sárvár várakat, tehát egyházi és családi birtokokat egyaránt. Az 1404-ben elhalt II. Miklóst II. János 14 évvel élte túl. 1418. május 20-án hunyt el,151 míg II. István, aki 1413-ban visszakapja a Sopron vármegyei főispánságot, 1427-28 körül távozott az élők sorából.152 A korábbi generációknál gyakori nagy fiúáldás a 15. század elején megszakad. Kanizsai II. Miklósnak két fia volt, 777. János és 777. István, míg 77. Istvánnak csak egy fia volt, 7. László. III. János és 777. István 1406-ban szerepelnek először apjuk halála után,153 777. István rövidesen, 1411-12 fordulóján meghal és csak egy leányt hagy maga után.154 777. János, aki tanult ember volt, nagybátyját János érseket elkísérte a konstanzi zsinatra is, ahol hosszasan tartózkodott.155 Az 1420-as év őszétől szerepel újra csak Magyarországon,156 amikor azután 1424-ben nagybátyjával 77. Istvánnal együtt egy csereügyet bonyolít, melynek keretében Ozorai Pipóval o.,^iQ; Fülöp) Simontornya váráért megkapják azt a Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 24I 4Ja kép. Kanizsai László főispán aláírása 1458. ( S o p r o n v. l t . D l . 1660.) 4Jb kép. Kanizsai Imre Zala, Vas, S o p r o n és V e s z p r ém vármegyék kapitánya aláírása. 1458. ( S o p r o n v. lt. D l . 1695.) Sárvárt , amelyet 1403-ig már zálogjogon bírtak.157 Nagybátyja, II. István halála után 1428-ban ő lesz Sopron vármegye főispánja.158 1429-ben már nem él, és helyét II. István fia Kanizsai II. László veszi át, aki 1429-től 1434-ben bekövetkezett haláláig áll Sopron vármegye élén.159 c) A Kanizsaiak utolsó évszázada (1429-1532) A Kanizsai család az 1403-as lázadással elvesztette Zsigmond király kegyeit, - és bármily hatalmas birtokokkal és befolyással rendelkeztek tagjai - uralkodása ideje alatt nem lehettek az ország bárói, a legnagyobb hivatal, amelyet viselhettek, a Sopron vármegyei főispánság volt. Kanizsai II. István fia I. László soproni főispánként is volt azonban akkora úr, hogy amikor Zsigmond 1432-ben Sienában a császár koronázására várakozva levelet írt neki és száz lándzsás-nak Friaulba küldését kérte, füle botját sem mozgatta, bár ennek a levélnek a hangja valósággal könyörgés volt. Három hónap múlva a csalódott uralkodó -hivatkozva különböző jótéteményeire - kérését megismétli, és becsületének megmentésére hivatkozva kéri, hogy legalább száz könnyű fegyverzetű lovast küldjön.160 A hatalomba való visszatérés még a következő generációnak, II. Miklós és II. István unokáinak sem sikerült. Kanizsai II. Miklós ágán 777. János mester fia az az Imre, aki 1428-1465 között szerepel a forrásokban. 1434-ben, mikor nagybátyja, I. László meghal, még kiskorú, ugyanúgy, mint László gyermekei.161 Mivel a családnak egyetlen felnőtt férfi tagja sem volt, a birtokait gyámok kezelték.162 Imre 1442-ben rövid ideig Vas vármegye főispáni tisztét viselte.163 Kanizsai I. László Sopron vármegyei főispánnak négy fiúgyermeke volt: 7/7. Miklós, IV. János, II. László és IV. Lőrinc. IV. János és IV. Lőrinc fiatalon meghaltak, így 7/7. Miklós és II. László vitte tovább a családot. Kiskorúságuk alatt anyjuk, Garai Miklós nádor lánya, Dorottya nagy aktivitással intézte a család ügyeit.164 Zsigmond halála után a Kanizsaiak Albert király, majd annak halála után özvegye, Erzsébet pártjához csatlakoztak, V. László trónigényét támogatták. A magyar rendek másik szárnya által trónra ültetett I. Ulászló ezért Kanizsai Imrét és I. László fiait hűtlennek nyilvánította,165 sőt Kehida birtokukat el is adományozta. 1440 őszén I. Ulászló hadai az Erzsébet pártiak Veszprém, Vas és Zala vármegyei várai ellen indultak, 1441 tavaszán sorban megostromolják az ellenpárt fészkeit. I. Ulászló március 10-én Kemend alatti táborában mondja ki az ellenálló Ludbregi Kakas János és rokonai birtokfosztását, március 27-én Lenti vára alatt mond ki hasonló ítéletet az Egerváriak fancsikai és reszneki erősségeire, április 9-én már Körmend alatt táboroz.166 A Kanizsaiaknak sikerült a királyt kiengesztelniük, aki ekkor nevezi ki Imrét vasi főispánnak, de 1443-ban ismét az Ulászló elleni párt- 242 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig ba n találjuk őket. A Rozgonyiak 1443-ban kihasználva a belpolitikai zavarokat, a Kanizsaiak ellen Ulászló híveiként léptek fel. Elfogták Kanizsai Imrét, majd Rozgonyi János, Rajmund és Osvát hadaival elfoglalták Kapuvárt és Sárvárt. A család hívei Kanizsát is csak külső segítség igénybevételével tudták megmenteni.167 Kanizsai II. László Hunyadi János kormányzó táborához csatlakozott, részt vett az 1456-os hadjáratban és vitézül harcolt Nándorfehérvár alatt. A nagy hadvezér halála után Hunyadi László bizalmi embere, V. László őt is börtönbe veti a Hunyadi fiúkkal együtt. Szökéséről, amely Hunyadi László kivégzését követő éjjel történt, romantikus verziók keringenek.168 Kétségtelen, hogy 1457. június 11-én már mint szabad ember tárgyal a soproni tanácscsal.169 Mátyás, koronázása körül szerzett érdemeiért főlovászmesterré, Vas és Zala vármegyék főispánjává nevezi ki.170 1459-ben testvérével együtt belekeveredik a Garai László által szervezett összeesküvésbe, amelynek során a lázadók a trónt II. Frigyes császárnak ajánlották fel. Az április 7-i körmendi ütközet előtt azonban átszökött a király táborába, ezért Mátyás neki és testvérének is megbocsátott, sőt, kimondta, míg váraik a császár kezében lesznek, neki adományozza a Zala vármegyei kamarahasznot,171 és Rozgonyi Sebestyén mellett erdélyi vajdának nevezi ki. Unokatestvérük, Imre ellenben február 10-én Budán azok között a főurak között volt, akik hűségesküt tettek a királyra,172 és keményen védte várnagyával Csornai Istvánnal együtt Kapuvárt a támadó osztrákokkal szemben.173 Pedig őt korántsem halmozta el a királyi kegy, de hogy mennyire megbízható embere volt a királynak, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Mátyás 1458-ban Vas, Zala és Veszprém vármegyékre kiterjedő hatáskörrel kapitánnyá tette.174 A közügyekben később nemigen vett részt, életének utolsó emléke 1465-ből ismeretes.175 1467. május 23-án özvegyéről, Dorottyáról van adatunk.176 Egyetlen fiú, IV. Miklós maradt utána, aki a II. Miklóssal (a tárnokmesterrel) indult ág utolsó hajtása, leánya, Margit Baumkirchner Vilmosnak, Szaló-nak urának hitvese lett. Kanizsai III. Miklós 1461-ben öccse, II. László után Sopron főispánja, 1460-1463-ban együtt viselik ezt a tisztet Sopron, Vas és Zala vármegyében.177 1470. január 21 előtt halt meg, így a család feje Kanizsai II. László lett. Kanizsai II. László 1461-ig erdélyi vajda, soproni, zalai és vasi főispán, mely címei közül az utóbbiakat 1464-ig megtartja.178 Zalai főispánságában 1466-ban is szerepel,179 ugyanakkor Ellerbach Bertolddal együtt 1464-66-ban főlovászmester is.180 1467-ben már minden hivatal nélkül említik Mátyás május 23-án kelt leiratában.181 Nem ismerjük pontosan mellőzésének okait, de valószínű, hogy belekeveredhetett az erdélyi lázadásba, amelynek főszereplői hajdani hivatalviselő társai Szentgyörgyi János, Zsigmond és Ellerbach Bertold voltak. Nem tudjuk ugyanis másképpen magyarázni, mit keresne Kanizsa vára Mátyás kezében 1469-ben.182 Sokáig nem is kapott hivatalt, majd 1476-ban Vas főispánja lehetett.183 1478-ban egy peres ügyben már néhainak mondják.184 Feleségével, Magdolnával 1461-ben kötött házasságából három fia maradt, III. László, V. János és IV. István. Kanizsai III. Miklós után egyetlen fiú, Kanizsai György, és két leány maradt, akik közül az idősebb Katalin, Ferenc szentgyörgyi és bazini gróf neje, Dorottya pedig első ízben Vingárti Geréb Péter nádor, majd annak 1503-ban bekövetkezett halála után Perényi Imre nádor felesége lett. Az 1531-ig élt nagyasszony örökre beírta nevét a magyar történelembe azzal a tettével, hogy a mohácsi csata halottait eltemette.185 Kanizsai Imre fia, IV. Miklós az ágának utolsó sarja 1471-ben, jóval apja halála után tűnik fel először a forrásokban.186 Ettől kezdve folyamatosan hallunk róla a családi birtokügyekben. Egyetlen hivatali működésének van bizonysága, 1484-ben Zala vármegye élén állott.187 Mátyás halála után II. Ulászló híve, aki 1491-ben szolgálatai fejében megerősíti több birtokában.188 Ez volt utolsó szereplése, 1493-ban már özvegyéről esik szó.189 II. László fiai közül 777. László 1468-ban testvérével V. Jánossal egy zálogüzlet kapcsán szerepel.190 1485-ben, amikor Mátyás Bécset ostromolja, őt bízza meg Sopron környékének védelmével.191 A nagy király halála után Corvin János híve, 1490. június közepén Újlaki Lőrinc hadaival ő is Budára vonul és valószínűleg részt vesz a Tolna vármegyei Csontmezei ütközetben.192 Egy ideig nem szerepel a közéletben, majd 1493. július 4-én hallunk róla megint, amikor Kanizsai IV. Miklós halála után a király által megbízott bírák előtt egyfelől ő és testvérei, másfelől Kanizsai III. Miklós fia György Sárvár, Léka, Kapuvár és Kanizsa várakat, a hozzájuk tartozó uradalmakkal két részre felosztották.193 1494-95-ben már II. Ulászló főhivatalnoka, dalmát-horvát-szlavón bán.194 1495-ben jajcai bán.195 E hivatalában a török elleni küzdelem volt a fő feladata, amelyet a rábízott végek jókarban tartásával együtt becsületesen ellátott, egészen az 1500-ban bekövetkezett haláláig.196 Kanizsai V. János a Kanizsai família leggátlástala-nabb egyénisége. Már Mátyás uralkodása alatt hatal-maskodási ügyek főszereplője, majd 1490 őszén, amikor Miksa római király magyar területre nyomul, István nevű testvérével együtt pusztított és rabolt a német hadakkal. II. Ulászló ugyan megbocsát neki 1492-ben197, garázdálkodásai azonban ekkor sem szűnnek meg. Köztudomásúlag Miksa híve, aki erről egy 1498-ban kelt oklevélben szól is, majd később 1510-ben az osztrák örökös tartományok területére honfiúsítja.198 II. Ulászló mégis megteszi soproni Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 243 főispánnak , sőt 1504-1505-ben jajcai bánnak is.199 Szerepel 1506-ban II. Ulászlónak a Miksa császárhoz Innsbruckba küldött követei között.200 Megszerzi az Inn folyó feletti Neuburg várát. Bécsben házat tart fenn, magát pedig Neuburg és Kanizsa örökös grófjának, lékai és kapui bárónak címezteti.201 Hazatérése után az 1510-es évek első felében Sopron vármegyében hatalmaskodik, mire a király Zápolyai Jánost küldi ellene, aki elől jobbnak látja végképpen Ausztriába visszahúzódni.202 Mivel magyarországi birtokai ügyeit így már nem tudta intézni, azokat 1515-17-ben elzálogosította Kanizsai György özvegyének és fiának Kanizsai IV. Lászlónak.203 1522-ben utódok nélkül hal meg. Vele a Kanizsai II. István székelyispán, főajtónálló által alapított két ág közül az egyik kihalt. Legfiatalabb öccsük IV. István sem élt már ekkor (akiről mint Hippolit egri püspök bandériumának tagjáról 1507-ben esik utoljára szó204), mivel örököséül csak Kanizsai György fia IV. László (unokatestvérének a fia) és unokanővére Kanizsai Doroty-tya jelentkezett Alsó-Ausztria marsallja előtt.205 Kanizsai III. Miklós fia György ága volt a család utolsó hajtása. Az ifjú György unokatestvérével 777. Lászlóval Corvin János oldalán küzd 1490. július negyedikén a Tolna vármegyei Csont-mezőn az ellenpárt hadai ellen. Báthori István erdélyi vajdának a fogságába kerül, ahonnan csak Beatrix özvegy királyné közbenjárására, az Ulászlóra letett hűségeskü ellenében szabadul.206 Ezután figyelmét mindinkább a vagyonszerzés és a hatalomban való emelkedés köti le. A vagyon legegyszerűbb és legkifizetődőbb módját, a házasodási választja. 1493. január 3-a előtt feleségül veszi alsólendvai Bánfi Pálnak a lányát, Erzsébetet, aki Rozgonyi László özvegye volt.207 Felesége hozományaként, illetve a másik örökös, Rozgonyi István részének 10 000 ft-ért történt megváltásával a Heves vármegyei Debrő vár és tartozékainak ura lesz.209 Kisebb nagyobb bonyodalmak után beiktatják a Rozgonyiak által zálogjogon bírt semptei vár uradalmába is.209 Az 1493. évi nagy osztozkodás során, amelyről már beszéltünk, a családi uradalmak fele részét szerezte meg.210 Az ország egyik leggazdagabb főuraként hivatali pályáját 1493-ban mint főpohárnok kezdte, amely tisztségében 1497-ig szerepel. II. Ulászló 1494. szeptember 4-én valószínűleg Báthori Andrással együtt Zala vármegye főispánjává nevezi ki.211 1495 . augusztus 31. és 1496. február 21. közötti időben meghalt felesége.212 Szinte ugyanakkor távozott az élők sorából Egervári László horvát-szlavóndalmát bán, akinek özvegye Rozgonyi Klára, felesége nővérének, Bánfi Dorottyának és Rozgonyi Jánosnak a gyermeke volt.213 Kanizsai György nem sokat várakozik, már 1496 februárjában elveszi az özvegyet, nem törődve azzal, hogy a másodízigleni rokonság alól a pápától felmentést kellett volna kérnie.214 Hamarosan meg is kapták az egyházi fenyítést (Iexcom-municatio), mert már 1496. június 17-én II. Ulászló Bakócz Tamás egri püspöknek és rokonainak adja az egyházból kitagadott Kanizsai György debrői uradalmát.215 A Bakócz-rokonság birtokba jutása azonban nem sikerült, a minden követ megmozgató jóakarók segítettek, Kanizsai György és felesége megkapták a pápai feloldozást.216 A király hamarosan visszafogadja kegyeibe, már 1497 áprilisában újra főpohárnokmester,217 egy év múlva pedig horvát-szlavón-dalmát bán.218 Rövidesen új poszton találjuk mint nándorfehérvári bánt, és 1507-ig az ország legfontosabb véghelyét védi.219 A házasság pedig, amellyel akkora kockázatot vállalt, végül is meghozta azt, ami a fő cél volt, az Egervári vagyon megszerzését. Egervári Lászlónak egyetlen fia István élt, akivel 1507. június 10-én Kanizsai György fia, IV. László nevében kölcsönös örökbefogadási szerződést kötött.220 Ennek alapján Egervári István 1512-ben bekövetkezett halálával a hatalmas birtokok végleg a Kanizsaiaké lettek, bár György ezt már nem érhette meg. De már 1508-ban e szerződés alapján bevezettette magát Csókakő, Vitány, Velike (Kőrös vm.) és Stinisnyák (Zágráb vármegye) várakba.221 1509-től Kanizsai György ismét dalmát-horvát-szlavón bán, egyúttal Zengg várának a kapitánya volt.222 1509 őszén még a törökkel csatázott, 1510. augusztus 10-én már nem élt.223 Egyetlen fia, IV. László 1496-ban született. 1512-ben Egervári István halálával reá szállott Egervár, Csókakő, Velike és Stinisnyák vára és uradalma.224 Már 17 éves korában Vas vármegye főispánja lett, amely tisztét Felsőlendvai Tamással közösen 1524 végéig viselte.225 1519-ben II. Lajostól érdemeiért címereslevelet kapott, melyben a nemzetség ősi címerét két sárkány rendtartóval ékesítették fel.226 1522-ben rövid ideig országos kincstartó is volt.227 1522-ben Kanizsai V. János halálával az egész Kanizsai vagyon urává lett. 1524. március 11-én II. Lajos király előtt Budán kölcsönös örökbefogadási szerződést kötött bélteki Drágffy János temesi főispánnal és fiaival a maga és Ferenc fia javára, melyben magszakadás esetén egymást kölcsönösen örökösül és osztályos atyafiakul fogadták. Ebből a szerződésből megismerhetjük Kanizsai IV. László vagyoni állapotát, amely budai házából, Kanizsa (Zala vm.), Egervár, Léka, Sárvár (Vas vm.), Kapu (Sopron vm.), Csókakő (Fejér vm.), Stinisnyák (Zágráb vm.), Velike és Vasmegyericse (Kőrös vm.) váraiból és uradalmukból állt. Övé volt még Csepreg városa és a Fertő tó is.228 Utolsó közszereplése 1525 nyarán volt, amikor részt vett a Hatvanban tartott országgyűlésen. Az országgyűlésről hazatérőben a frissen országbíróvá választott Drágffy János előtt augusztus 31-én Magdolna nevű lányát eljegyezte Batthyány Kristóffal.229 Szeptember 21-én már özvegye, bélteki Drágffy Anna, és gyermekei Ferenc, Magdolna és Orsolya részére állít 244 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig k i oklevelet II. Lajos.230 A mindössze 29 évet élt Kanizsai IV. László, mint egyetlen férfi, mindent megtett családjának továbbvitele érdekében. Házasságából öt gyermek született, akik közül halálakor már csak az említett három volt életben. 1528-ban már Magdolna sem élt,231 míg a család utolsó férfitagja, Ferenc 1532. június 9. előtt néhány nappal hunyt el, aszerint az oklevél szerint, amelyben Szapolyai János király Orsolyát, Nádasdy Tamás jegyesét fiúsí-totta.232 Egy évvel korábban az árvák gyámja, Peré-nyiné Kanizsai Dorottya is elhalálozott.233 Az utolsó Kanizsai, Orsolya, aki 1533-ban kötött házasságot Nádasdy Tamással, 1571 tavaszán halt meg. Vele végérvényesen lezárult a középkori Magyarország egyik legjelentősebb családjának története. 5. Kanizsa és az uradalom kiépülése (1323-1400) 1323-ban Kanizsaszeg várával együtt hét helységet adományozott I. Károly király Imre fia Lőrinc mesternek. Ebben az oklevélben Kanizsát „possessio"-nak nevezik, 1322-ben pedig, amikor Lőrinc Princ fiaitól megveszi a „villa seu praedio" jelzőt használják.234 A possessio eredeti jelentése birtok volt, a 13. század első évtizedei óta azonban használták falu, vagy csupán a falu egy részét alkotó földbirtoknak a jelölésére is. A 13. század óta az is előfordult, hogy egy-egy tulajdonnevet viselő földbirtok több falut foglalt magába. A praedium vagy villa pedig a földesúri gazdaság faluszerűségére, falusias jellegére, de leginkább talán már faluvá alakulására mutat. Ugyanis csak így értelmezhető pontosan a magyar falu szót fedő „villa" szónak a földesúri gazdasági telepet jelentő „praedium" szóval való összekapcsolása. A klasszikus praediumok a jobbágyrendszer kiteljesedésével fokozatosan megszűnnek, vagy faluvá alakulnak a 13. század második felétől.235 Ezek és későbbi oklevelek is bizonyítják, hogy az 1321-es évre keltezett hamis adománylevél, amely Kanizsát „civitas"-nak, városnak nevezi, a 15. század előtt nem keletkezhetett, előbb nem ismert a település mezővárosi rangja.236 Kanizsa történetét az oklevelek alapján nyomon kísérni csak nagyon vázlatosan lehet. A középkori oklevelek keletkezésének oka jogi eredetű, adományozást, elkobzást, adásvételt, hagyományozást, örökségi ügyeket rögzítenek. Legtöbb írásos emlékünk azokról a településekről van, amelyek tulajdonjoga körül többször dúlt vita, adták, vették őket, avagy nagyhatalmú szomszédok garázdálkodtak rajta, Kanizsa azonban 1323-tól folyamatosan egyetlen család birtokában van, ezt tőlük soha nem vitatta el senki, s ahogy nőtt a Kanizsaiak hatalma, a rendkívüli események lehetősége is csökkent. Egészen a 15. század legvégéig, a gazdasági jellegű írott források megjelenéséig a település kiteljesedésére, nagyságára, lakosságára, topográfiájára nem ismerünk adatokat. A 14. században az adományozás után először 1333-ban a pápai tizedjegyzékben találkozunk Kanizsával. (A pápaság először 1199-ben rendelte el az egyházi jövedelmeknek a Szentföld felszabadítására történő szedését. A gyűjtés arányai, kiterjedése többször változott, 1332-1337-ig a plébánosoktól a papi tized tizedét szedték be.) Ebből megtudjuk, hogy az itteni plébános György 20 zágrábi és 22 apró dénárt fizetett.237 A szomszédos Palinban János plébános 23 zágrábi dénárt, Atyon (Sánc őse) Mike 12 zágrábi és 22 kis dénárt, Récsén Pál 36 zágrábi dénárt. 1334-ben pedig Biliéről Mike 8 széles dénárt fizetett.238 Ezek az adatok azt jelzik, hogy Kanizsa még egyáltalán nem volt a környék kiemelkedő települése. Ezt a szerepet ez időben Szépeinek töltötte be, amelynek papja, Benedek 100 zágrábi dénárral adózott.239 A püspöki falu jelentősége mellett szól az is, hogy 1325-ben I. Károly Henrik püspök kérésére szombati napra hetivásárt engedélyezett ide.240 Bizonyos, hogy a földesúr - Kanizsai I. János -1340-ben Kanizsán lakott, hiszen Alsólendvai Miklós főispán itt keltezi azt az oklevelet, amelyben egy gyilkos kivégzése miatt a további kereset alól felmenti.241 1373 májusában Kanizsai II. Miklós (a későbbi tárnokmester) panaszára László veszprémi püspököt és jobbágyait Kanizsa (possessio Kanisa) használatától Arany Mihály szolgabíró eltiltja.242 1382-ben ismét a szomszédos Szepetneket és környékét birtokló veszprémi püspök embereire emelnek panaszt Kanizsai II. János esztergomi prépost és testvére II. Miklós és II. István ellen. A püspök jobbágyai a panasz szerint a Kanizsa faluhoz tartozó erdőben felállított vadászhálójukat tönkretették, az erdőt pedig elpusztították.243 Nemcsak a földesúr jövedelmét fokozta, hanem Kanizsa fejlődését is elősegítette az a per, amelyet még Kanizsai I. Lőrinc fia I. János kezdett el a Ko-már irányából Kanizsán keresztül a zákányi révhez vezető fontos kereskedelmi és hadiúton szedhető vám kérdésében. 1360-ban ugyanis Mórichelyi Miklós fia Farkas mester szedte a vámot Mórichely nevű birtokán (az elpusztult falu a Nagykanizsa-Gyéké-nyesi út liszói elágazójánál állott), amelynek jogosságát Kanizsai I. János per útján vitatta.244 Az ügy még 1372-ben, I. János halála után is ott tartott, hogy a Kanizsaiak szerint övék a vámjog, a mórichelyi vám kárukra van, és nem is jogos. Ekkor felszólították Mórichelyi Basó mestert, hogy mutassa fel okleveleit, de ezt ő nem tudta megtenni. Csupán azt hangsúlyozta, hogy régtől fogva gyakorlott módon szedett vámot birtokán.245 1374-ben azután eldőlt a per, Kanizsai II. Miklós megnyerte az országbíró előtt, a kihirdetett ítélet szerint Basó jogtalanul szedette a vámot Mórichelyen.246 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 245 4. térkép. A Kanizsaiak legfontosabb uradalmai 1321-1566 246 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig A Kanizsaiak számára rendkívül fontos volt a kanizsai uradalom, hiszen egészen az 1380-as évekig ez volt a legnagyobb birtoktestük. Igyekeztek is minden eszközzel gyarapítani. A növekedés üteme az első időszakokban meglehetősen lassú. 1352-ben Kanizsai I. János három telket vásárol a Szentgyörgy nevű birtokban (nevét ma a Szentgyörgyvári szőlőhegy őrzi) Mórichely felől.247 Még ugyanebben az évben Szentgyörgyi János fia Miklóssal úgy egyeznek meg, hogy az átengedi nekik Biliét és Váró földet, amely a Kanizsaiakat vétel útján, őt pedig ősi jogon illeti. A Kanizsaiak ezért átadják neki Karácsföldét, másnéven Kiskallost, melyet ők Károly királytól kaptak, Miklós pedig azt állítja, hogy rokonság jogán őt illeti.248 Ez a szerződés, mint a korábbiakban láthattuk, inkább csak elméleti, mint gyakorlati jogokat biztosított. 1357-ben már birtokolják Libolcát, amely korábban a Bikács nemzetségé volt. Ekkor mint Kanizsai Benedek birtoka tűnik fel, ahol a szomszédos földesúr Homokkomári István követett el hatalmaskodást.249 1358. október 6-án Kanizsai I. János a szintén Bikács nembeli Gyovadi Miklós özvegyétől megvásárolja Szeglaki-Szentmiklóst, amelyről azt mondják, hogy Zala vármegyében, Kanizsa folyó mellett, a keleti parton fekszik, (iuxta fluvium Kanisa habite, a párta orientali) és ahol Szent Miklós tiszteletére szentelt templom található.250 Ez a falu bizonyosan a mai Miklósfával (egykor Szentmiklós) azonos, bár a korábbi kutatás Magyarszentmiklóssal próbálta azonosítani.251 1360-ban Kanizsai I. István zágrábi püspök Egyházasbakonak birtokot kapja testvéreivel együtt Nagy Lajostól,252 és bár Bakónaki Miklós fia Mihály és Kozma fia György ellentmondanak, a Kanizsaiak birtokba lépnek.253 1369-ben ugyancsak Kanizsai I. István és testvére I. János kap birtokot Kanizsa szomszédságában, amikor Lajos király nekik adja egyházasbillei Kónya Pál és fia birtokát, akik, mivel megölték unokatestvérüket, elvesztették azt.254 A kanizsai uradalom alakulása szempontjából jelentős volt az a csere, amelyet Kanizsai I. János és I. István, püspök bonyolítottak Nagy Lajossal. 1371-ben a birtokukba jutott - volt Nagymartom féle - Esztergom és Komárom megyei falvaikat elcserélték Kanizsa szomszédságában a Somogy megyei Szentpál, Berény, Ság, Varászló, Falkos, Dencs, Remeteszentpéter, Pat(Poch) és Páld nevű birtokokra és a Sopron megyei Fülesre.255 Jelentős szerzemény volt 1382-ben Újudvar, palini birtokuk északi szomszédja, amelyet a johannita lovagok Kanizsai I. János fiainak zálogosítottak el. Bár több súrlódás volt korábban a két birtok között, nyilván nem ez volt az ok, amely a lovagokat rendházuk megszüntetésére késztette.256 A birtokot soha nem váltották ki, végleg a Kanizsaiaké maradt. Egy 1472-es oklevélből megtudjuk, hogy Palinai János vránai perjel volt a zálogba adó, aki Mária királynő engedélyével 4000 arany forintért adta oda Kanizsai II. János esztergomi prépostnak és testvéreinek.257 A zálogba adás körülményei valószínűsítik, hogy a rendház ekkor már nem működött. A Zsigmond kegyeibe jutott Kanizsai testvérek tudatosan törekedtek Nyugat-Dunántúli birtokaik növelésére, ezen belül kiemelten a Kanizsa környéki terjeszkedésre. A királyi donációk mindjárt a koronázás évében egy szerényebbel kezdődtek. 1387 decemberében a király nekik adja a Horváti Jánoshoz csatlakozott és így hűtlenné vált Bakónaki Péter birtokait.258 Néhány hónap múlva 1388. május 7-én már három faluval gyarapodnak Kanizsától északra. Megkapják Zsigmondtól Gelse, Lak (Kacorlak) és Sziget (Gelse-) birtokokat, amelyeket a király csereképpen szerzett Treutul Miklós pozsegai főispántól.259 Az adományt, annak ellenére, hogy már a beiktatás is megtörtént, szükségesnek tartották Mária királynővel is megerősíttetni.260 A Kanizsaiak Somogy felé is terjeszkedtek. 1388-ban az ugyancsak hűtlenségbe esett Korpádi János és László Korpád, Simon, Márga, Henyz és Tótfalu nevű birtokait kapták.261 1389-ben az akkor királyi tulajdonban lévő Egerszeget kapják új adományként.262 Ez utóbbi birtok nagyságrendjét és értékét tekintve több volt egy egyszerű falunál. Kitűnt ez abból a csereügyletből, amelyet a veszprémi püspökkel a következő évben lebonyolítottak. A püspökség szepetneki uradalma meglehetősen távol feküdt Veszprémhez, - ugyanakkor mint láttuk - a szomszédos Kanizsaiakkal is eléggé rossz volt a kapcsolat. Azonban nemcsak velük, hanem egyéb szomszédaikkal is elmérgesedtek a viszonyok. 1388 májusában a környékbeli nemesek és jobbágyaik Demeter püspök Bánkfalva nevű birtokára rontottak, ahol egy jobbágyát megölték, annak feleségét megsebesítették és 200 forintját elvették.263 Hasonló eset történt, amikor a Libolca elleni hatalmas-kodásból ismert Homokkomári István fiai familiárisaikkal és név szerint felsorolt jobbágyaikkal fegyveresen megtámadták a püspök Eszteregnye nevű birtokát, tiszttartóját megsebesítették, egy ott őrzött tolvajt kiszabadítottak, raboltak, a vüHcust, akinek a házában a tolvajt őrizték, megsebesítették.264 Nyilván ezek az ügyek nagymértékben hozzájárultak, hogy amikor a Kanizsai testvérek felajánlották a kanizsai váruktól távol fekvő Egerszeget cserére a szepetneki uradalomért, a püspök örömmel elfogadta az ajánlatot. 1390. január 30-án a káptalan is megadta a hozzájárulást a birtokcseréhez.265 így azután március 24-én létrejött a szerződés, mely szerint Kanizsai II. János esztergomi érsek, királyi főkancellár, II. Miklós tárnokmester és István mester elcserélik Zala vármegyei Egerszeg birtokukat a Mária Magdolna tiszteletére emelt kőegyházzal és kegyúri jogával, valamint tartozékai között a Zala folyón lévő malmokkal, vásár és útvámmal együtt Demeter veszprémi püspök és a püspökség Szepetnek (Zepethnuk) nevű Zala várme- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 247 5 . Hosszútóti György alispán levele özv. Kanizsai Györgynéhez adóhátraléka tárgyában. 1516. (OL. Dl. 25 577) gyei birtokával és tartozékaival: Eszteregnye (Eszte-regnye), Mánta (Mantha - elpusztult falu Sormás határában), Bánkfalva (elpusztult falu Szepetnek határában), Sormás (Saramas) és Mártonfalva (Mar-tunfalva-Tótszentmárton) falvakkal, kivéve az egyházi tizedet, amelyet a püspök fenntart magának és egyházának.266 A Kanizsa környéki nagy birtokszerzemények közül is kiemelkedik a becsehelyi uradalom, amely még 1380-ban is a 13. század óta itt birtokos Szalók nemzetség kezében volt. Nem tudjuk, hogy került a királyhoz, aki Becsehelyt (Bexenhel) (amelynek jelentőségét az adta, hogy főesperesi székhely volt), Geré-cét (Gereche), Bikalját, Perennyét, Basfalvát (ma Borsfa), Csarnahát (Csornoha), Kislagdot, Janocot, Cinegédfbldét és Szegedét 1392-ben a Kanizsai testvéreknek adományozta.267 1392-ben kapták adományul a hűtlenné vált Szenesei János Körös vármegyei birtokait,268 amelyeket 1393 januárjában elcseréltek a közeli Somogy megyei Iharos falura.269 1395-ben megkapják az utódok nélkül meghalt ormándhidai Waryo János Somogy megyei Ormándhida (ma Zala-komár-Ormándpuszta) és a Győr vármegyei Varjas nevű birtokát.270 Úgy látszik, nem az egész Ormánd- 248 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig hid a lett az övék, mert 1395-ben a távolabb fekvő somogyi birtokaikat - névszerint Kozma, Korpád, Heniz, Syman, Maragya, Mariamagdalena, (Pa)pol-cha, Ithmees, Lucafalva, Tóthfalu nevű birtokok és (. . . )dusfalva nevű birtokrész - elcserélik Inakodi Kálmán, László, János és Szemere Somogy megyei Ormándhida, Gárdos és Moroc (M)or(ouch) nevű birtokaival.271 1397-ben Kővágóőrsi György esztergomi várnagytól a szintén somogyi Benneket vásárolják meg 2800 aranyforintért.272 A kanizsai uradalom, amely 1323-ban 7 birtokból állt - azzal együtt, hogy néhány falu később nem szerepel a forrásokban (pl. Kerektó, Lazsnak) - a századfordulóra negyvennél több falut foglalt magába. 6. A Kanizsaiak középkori vára a) A vár az írott emlékekben (1323-1532) A kanizsai vár 1323-tól egészen a 15. század elejéig nem szerepel az írott forrásokban. Újra csak 1406 táján tudunk létezéséről, amikor várnagya, Bucsai Benedek a plébánossal együtt azt jelenti Kanizsai I. Lászlónak, hogy a vár kincseskamrájából 119 márka ezüst-marhát a kulcsaival együtt átadott Laki Lászlónak, aki azokat el fogja vinni hozzá.273 Tíz esztendő múlva 1416-ban Petkei Mátyás a várnagy, aki a szentpéteri pálosoknak eladja Németiben lévő birtokait, majd 1420-ban esik szó ismét a kanizsai várnagyról.274 A vár egy másik helyiségéről, a Boldogságos Szűz tiszteletére szentelt várkápolnáról 1423-ban olvashatunk, amikor Kanizsai II. István az általa épített tőli Szent Bertalan kápolna papjának kötelességévé teszi, hogy a kápolnának tett donációk fejében itt pénteken, szombaton és vasárnap misét mondjon.275 1443-ban az I. Ulászló és Erzsébet (Albert király özvegye) között dúló belháború Kanizsára is kiterjedt. Az Ulászló híveként fellépő Rozgonyi Rajmund az Erzsébet pártján vasi ispánná lett Kanizsai Imrét - a család egyetlen nagykorú férfitagját - elfogta, majd saját, valamint Rozgonyi János és Oszvald csapataival ostrom alá fogták Kanizsa várát. A várat bakónaki Török László és Nádasdi Oszvald várnagyok vezetésével az odamenekült környékbeli familiárisok és Benedek kanizsai plébános, veszprémi kanonok védték. Ekkor a vár bástyákkal erősített fallal volt körülvéve és a magja egy kastély volt (bastte et castella) amelyet az ellenség hadigépekkel és más alkalmas szerkezetekkel támadott. A hosszan tartó ostrom - Holub József szerint hét hónapig tartott276 -felőrölte a védők erejét, ezért segítségül hívták a szomszédos alsólendvai Bánfiakat. A védők, valamint Bánfi István és Pál között létrejött szerződés értelmében a Bánnak mindaddig megtarthatták a várat, amíg költségeieket vagy az uradalom falvaiból vissza nem nyerik, vagy azt a Kanizsaiak más módon meg nem térítik. Emellett megfogadták, hogy Kanizsai Imrét Rozgonyi Rajnáid fogságából kiszabadítják, a védők pedig kötelezettséget vállaltak, hogy a Kanizsaiak valamelyike Bánfi István leányát, Dorottyát feleségül veszi.277 A várat a Bánfiak megvédték, és Kanizsai Imrét is sikerült a fogságból kiszabadítani. De a Roz-gonyiak a Kanizsaiak más várainál sikeresebbek voltak, Kapuvárt és Sárvárt elfoglalták. Kanizsai Imre feleségül vette Bánfi Dorottyát, és az 1446-os országgyűlésen Hunyadi János kormányzó előtt a Roz-gonyiak is ígéretet tettek az elfoglalt várak visszaadására, ígéretüket azonban nem tartották meg, így a türelmüket vesztett Kanizsai testvérek, Imre unoka-öccsei, III. Miklós és II. László 1454 novemberében ostrommal kiűzték őket Sárvárból.278 Kanizsa védelmében különösen Török várnagy tüntette ki magát, aki súlyos sebet is kapott. Saját pénzéből kétezer forintot fordított a várat védő zsoldosok és katonák költségeire, hadiszerek, fegyverek beszerzésére. Ezt méltányolta ura, Kanizsai Imre, aki 1444-45-ben két Somogy megyei birtokot adott neki, Patot és Varászlót.279 Az 1443-as oklevélből tudjuk, hogy a kanizsai várat Imre tekintette lakhelyének, mivel a védők hangsúlyozottan őt nevezik uruknak (dominum videlicet mostrum). Maga a vár közös tulajdon - mint valamennyi Kanizsai birtok, ahol a másik várnagy Nádasdi Osvát Kanizsai László fiainak érdekeit képviselte -, ami kiviláglik az 1446. augusztus i-jén Kanizsán kelt oklevélből. A vár ostroma körül felmerült költségek egymás között még ekkor sem voltak elrendezve. Kanizsai II. László és III. Miklós bizonyos közös ezüstneműk fejében Kanizsai Imrének hétszáz forinttal adósak maradtak. Kanizsai Imre várnagya, Török László a vár megvédésére négyszázharminc forintot fordított és ezért neki biztosítékul Kanizsai László fiainak egy bibliáját adták, és a mindezekért elzálogosított Gelse, Sziget, Kehida és Kisasszond (Somogy vm.) birtokok közös visszaváltását határozták el.280 Török László, aki új szerzeménye alapján majd a bakónaki előnevet pati-ra cseréli fel, 1446-ban még a somogyi Benneket is megkapja.281 Az adományozáshoz 1451-ben Kanizsai II. László és III. Miklós is hozzájárulását adta.282 Kanizsa 1443-as ostromakor a Rozgonyiak valószínűleg használtak már ágyúkat, mert az oklevél machi-nis szavát így is értelmezhetjük.283 1457-ben a Kanizsaiaknak már bizonyosan voltak ágyúik, hiszen március 16-án a Hunyadi fiúk elfogásának hírére a zűrzavartól tartó Kanizsai Imre várait erősíteni kezdi, és Sárváron kelt levelében arra kéri a soproni polgárokat, hogy részére egy mázsa puskaport vásároljanak.284 A következő írásos emlékben Kanizsa várát 1469. szeptember 20-án, Mátyás király kezében találjuk. A király utasítja ebben az iratban Magyar Balázs kapi- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 249 6. kép. A kanizsai várkastély ásatási alaprajza, M é r i István 1954-58 tányt, kanizsai alvárnagyát (vicecastellanus), hogy Csapi Andrásnak Kanizsa várához foglalt birtokait alsólendvai Bánfi Miklósnak adja át.285 Ennek a meglepőnek tűnő fejleménynek a hátterében azt sejthetjük, hogy a Kanizsaiak belekeveredtek az 1467 őszén kitört erdélyi lázadásba. A lázadás vezetőinek, a Szentgyörgyieknek és Ellerbach Bertoldnak Kanizsai Lászlóval szoros kapcsolatára utal az Ellerbach birtokán, Szentpéterfán (Vas vm.) épült - 1468-70 közöltre datálható - templom címersora, amelyben mindannyiuk címerét elhelyezték.286 Mátyás ekkor ültethette saját várnagyát Kanizsa várába, ám a lázadás vezetői bocsánatot nyertek, így hamarosan újra a Kanizsaiak birtokában találjuk az erősséget. 1478-ban Syei Loránd kanizsai várnagy hatalmaskodik az Újudvar melletti Bagotán.287 1488-ban mórichelyi Farkas Péter viseli ezt a tisztséget.288 1493. évi uradalmi urbáriumból ismerjük a mezővárosnak a vár karbantartására vonatkozó kötelezettségeit. Itt értesülünk a várárokról és a Kanizsa folyócskán átvezető hídról.289 A vár fenntartásához szükséges jobbágyi szolgáltatások teljességükben az 1530. évi urbáriumban foglalódnak össze. A megismert adatok mellett a vár előtti hídról és a „Gyaloghíd"-ról szerezhetünk ebből ismereteket.290 A 16. század elején a Kanizsai család fenegyereke, V. János majdnem idegen kézre juttatta Kanizsát, amikor 1515-ben a zalai sedriára (vármegyei törvényszék) igyekvő Meggyesi Domokost elfogatta és Léka várába záratta. II. Ulászló ezért elkobozta tőle birtokait és - benne Kanizsa vára felét - Pálóczi Mihálynak és testvérének, Antalnak, valamint Erdődy Péternek adományozta.291 Hamarosan ismét János birtokában találjuk Kanizsát, a király megbocsátott a vétkesnek. Az 1323-1530 közötti írásos emlékek áttekintése után megállapíthatjuk, hogy az építmény képéről, szerkezetéről, elhelyezkedéséről általánosságokon túl vajmi keveset tudhatunk meg. Információink a következők: a vár mocsárban fekszik, hiszen töltésen lehet hozzá eljutni, a kapuja előtt két híd van a vizes- 250 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig árkon , amely a várat övezi, a várat bástyás fal veszi körül, benne van a kastély (castellum), amelynek mindössze két helyiségéről, a kápolnáról és a kincseskamráról értesülünk. A várnál töltés megy át a Kanizsa vizén a két part között Kanysam est quaendam repletura), amelyet nyilván a vár ellenőriz. Magáról a vár épületéről csak a 16. század második felében, a királyi végvárrá lett erősségnek az átépítéséhez szükséges felmérések és a metszetanyag vallomása áll rendelkezésünkre. Közülük is kiemelkedik az 1569 táján készült, az átépítés kezdetét megörökítő alaprajz. Ezen láthatunk egy zártudvaros épületet, amely a kanizsai vár magja, de az egyértelmű kormeghatározásához ez is kevés.292 Az első közlő Pataki Vidor egy „palotáról", vagy „kolostorról" beszél293, míg Balogh Jolán szerint az alaprajz egy négyszögletes alaprajzú árkádos udvarú reneszánsz palotát ábrázol, amelyet a 16. század második felére keltez és Pietro Ferabosco művének tart.294 A föld felszínéről véglegesen eltűnt várról a legtöbbet a régészeti kutatás eredményeiből tudhatunk meg. b) A Kanizsaiak várkastélyának régészeti maradványai295 Méri István feltárása nyomán ismerjük meg az egykori kanizsai várkastélyt, aki 1954-57 között - az utolsó pillanatban a teljes beépítés előtt - feltárta a vár hozzáférhető maradványait. Bár nem is törekedhetett a teljességre, feltárásait siker koronázta. A lehetőségekhez képest a legkiterjedtebb munkát az akkori szeszgyár területén folytatta, amelynek a főépületét valósággal az itt megtalált középkori várkastély alapfalainak közepébe építették. Megállapította, hogy a várkastélyt egy kis homokdombra emelték oly módon, hogy az épület alapjainak kijelölésekor figyelembe vették a domb alakját. Az alapfalakkal ennek a szélét igyekeztek követni, ez a magyarázata, hogy az alaprajz kissé szabálytalanra sikerült. Az épület ötszög felé hajló négyzet alakú, szélessége északon 36,25 méter, míg délen csak 34,40 méter. Keleti hosszúsága 38,5 m, a nyugati 38,25 m, azaz a két utóbbi oldal megközelítőleg egyforma, annak ellenére, hogy a déli homlokfal keleti fele a nyugatihoz képest ferde. Az épület főhomlokzata dél felé nézett, az ennek a közepén elhelyezkedő kaputorony kiugró része már a dombot környező mocsárba nyúlott. Ugyanígy azok az egymástól kb. 2,5 méterre lévő és a falalapozás síkjából 1,80-2,20 méterre kiugró támpillérek, amelyek a homoksziget talaja, de még inkább a környező mocsár miatt az alapozást erősítették. Ezek a támpillérek többnyire 140-150 cm szélesek voltak, az épület sarkainál kereszt alakot képeztek. A homokdomb szélén a mocsár szintje alá nyúló alapozásokat úgy fogták össze, hogy az alapozás szegélye mellé sűrűn cölöpöket verettek le, kiszorították a vizet, kiszedték a tőzeget és a cölöpök közé alapoztak. Különösen az erősen kiugró kaputorony alapozását készítették el gondosan. A homokdombon a kastély alapozása 1,30-1,60 méter mélyen volt. Ott, ahol a falak megcsúszásától tartani kellett, a falcsatlakozásoknál vastagításokat is alkalmaztak. A falalapozásokat - elsősorban a főfalakat - faragatlan mészkő lapokból és darabokból készítették, amelyeket egységesnek látszó erős habarcs fogott egybe. Téglaalapozások csak az épület belső részeiben fordultak elő. Annak ellenére, hogy felmenő falakat nem sikerült találni, az omladékrétegek azt bizonyították, hogy a falakat téglából építették, és a későbbiekben is ilyen anyaggal újították meg. Csupán az ajtó-ablakkereteket, és valószínűleg a falsarkokat, párkányokat stb. faragták kőből. A déli homlokzat legjellegzetesebb része a hatalmas kaputorony, amelyet helyenként 4 méter szélesen alapoztak. A torony érdekes módon az épületszárny közepe táján záródik, míg külső szegélye kifelé többszörösen megtörő tagolással nyúlik túl a déli homlokfalon. A déli épületszárny zárófalai közepén, a torony széleihez igazodóan két hatalmas pilléralapozás került elő. A déli szárnyon a kaputoronytól keletre és nyugatra csak egy-egy nagy helyiség van. Figyelemreméltó az épület többi szárnyának tagolása is. Az északi rész az osztófalak alapján hét helyiségből állt. A szárny középső helyisége - a kapuval pontosan szemben - az írásos emlékekből ismert várkápolnával azonosítható, mivel itt sírokat találtak, amelyek Méri István véleménye szerint nem alkalmi, hanem rendszeres temetkezések képét mutatták. A kápolnától jobbra és balra két-két keskeny helyiség helyezkedett el, amelyeket ketté bontott tereknek is értelmezhetünk, mivel a kettő közötti osztófal keskenyebb volt a többi osztófalnál. A ketté választott helyiségek közül a sarkok felé esőknek különleges rendeltetése volt, ugyanis mindkettőnek az alapozásszintig lenyúló alápincézésére, avagy ilyen szintre való lemélyítésére derült fény. Végezetül a sarkoknál ismét két nagyobb helyiséget találtak. A nyugati és a keleti szárny osztófalakkal egyaránt 3-3 nagyjából egyforma részre volt tagolva. A várkastély belsejében a 16. századi alaprajzon ábrázolt árkádos folyosó létét az álló épület belsejében folyó ásatás egyértelműen nem tudta bizonyítani, de cáfolni sem. A keleti oldalon a szárny belső falából indulóan alapozások húzódtak az udvar belseje felé, ezeknek a kiszerkesztett változattól való eltérése azonban önmagában nem cáfolja a körbefutó pilléralapok sorát, mert egy ilyen az északi szárny udvari homlokzata előtt, a várt helyen elő is került. A négyszögletes épülettömböt kaputoronnyal és anélkül több olyan metszeten is láthatjuk, amelyek a kanizsai vár 1600. évi átadását és az 1601. évi vissza- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig a-b . Gótikus mérműves ablakkeret-töredék (a közraktárak területéről, a Várúttól D-re). c-d. Kerek ablakkeret töredéke, e-f. Ablakkeretkő két darabban, ablakrács lyukaival, beleerősített kampós szeggel (i: 10) 7. kép. A kanizsai várkastélyból és várból előkerült kőfaragványok, Méri István nyomán foglalási kísérletet ábrázolják. Ezek azonban azon túl, hogy a metszetek bizonyos fokú hitelességét alátámasztják, még egy fontos információt közölnek, azt, hogy a várkastély emeletes volt.296 Bizonyos, hogy az emeleti szintet ábrázolja az 1572. évi alaprajz, amely azon túl, hogy a földszintitől teljesen eltérő beosztást mutat, kifelé tekintő ablaknyílásokkal van ábrázolva. Márpedig kifelé tekintő ablaknyílások egy ilyen típusú épületnél csak az emeleten képzelhetők el. Az alaprajz méretei összevetve az ásatási felméréssel, meglehetősen azonosak, amennyiben a rajzon megadott léptéket bolognai lépéssel, azaz 1,8 méterrel számoljuk át.297 Ugyanakkor, ha eltekintünk az alaprajzi szabálytalanságok ábrázolásának hiányától - amire a kor felmérői nemigen adtak - két szembetűnő eltérést tapasztalhatunk. Ferabosco nem jelzi a támpilléreket, és hiányzik a déli oldalról a kaputorony. A közelmúltban vált ismertté az a Kanizsát 1600 őszén ábrázoló rajz, amely teljes bizonyossággal a helyszínen készült.298 A rajzoló nem volt művész, hanem katona. A meglehetősen kis méretű ábrázoláson az erődítményben elhelyezkedő várkastély is eléggé vázlatszerű, és a rajzoló meglehetősen távolról a mai kiskanizsai oldalról készítette. Mindenesetre az előbb felvetett kérdésekre választ ad. Az épület tám-pillérei csak az emelet födémszintjéig nyúlnak fel, így az emeleti alaprajzon már nem kellett őket ábrázolni. A déli oldalon itt sem látjuk az ásatási alaprajzról ismert kiugró kaputornyot. A várkastélyt, ugyanúgy mint 1572-ben, vizesárok veszi körül. Ezen azonban nem ábrázolja a kapuhoz vezető hidat. Fontos, egye- 252 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig a-c , d-f. Ablakkeret-szárkövek, g-h. Vízvetőkő oldal- és felülnézetben (i: 10) 8. kép. A kanizsai várkastélyból és v á r b ó l előkerült kőfaragványok, Méri István nyomán Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 253 a-c . Elszedett ablakkeret kövei, korábbi felhasználás nyomával (1:10) 9. kép. A kanizsai várkastélyból és várból előkerült kőfaragványok, Méri István nyomán 254 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig düláll ó információja a rajznak, hogy a keleti oldal sarkain tornyokat ábrázol. Azt ugyan nem tudjuk, hogy ezek a tornyok mikor épültek - korábban is megvoltak, avagy csak a török idők alkotásai -, de bizonyítják, hogy bár az alaprajzokon nem ismerjük fel a saroktorony létezését, az épület megjelenését nagymértékben befolyásolhatták a könnyűszerkezetű, de a négy saroktornyos várkastélyt imitáló megoldások. Mindezek alapján bizonyos, hogy a kiugró kaputorony egy korábbi periódushoz tartozott. A 16. század második felében a déli homlokzat már átépített formát mutat. Esetleg ezzel függ össze, hogy Méri István a kapualj belső részén az eredeti kőalapo-zásnál későbbi téglaalapozású átépítések nyomait rögzítette. A déli oldal volt az egész várkastély alapozásának leglabilisabb része, - s talán ez magyarázza a hatalmas kaputorony elbontását - ahol a sziget falát az ingoványos föld megkötése céljából ferdén levert kettős - az épület irányába támasztó - cölöpökkel, ezeket összekötve vesszőfonattal erősítették, sőt a két cölöpsor közé még agyagot is döngöltek. Az épületet a falaktól 3-4 méterre (a feltárás csak a D-i oldalon folyt) egy másik cölöpsor fogta közre. Ez a sűrűn levert cölöpsor, amely mellé kívül és belül agyagot döngöltek, szintén a belső vár homokdombjának megfogását, egyúttal az épület előtti árok betöl-tődésének megakadályozását segítette elő. c) A kanizsai várkastély építési idejének kérdése Az építkezésekre vonatkozóan forrásaink hallgatnak, s ezért a várkastély építési idejének meghatározásában csak a régészeti leletanyag és az épülettípus analógiái segíthetnek bennünket. A feltárás során - elsősorban az épület homlokzata előtti szakaszán - jelentősebb mennyiségű tárgyi emlékanyag is előkerült. A felső omladékré-tegben lezuhant faragott kövek, elsősorban ablakos ajtóbéletek voltak. Sajnos ezek egyszerű elszedett darabok, amelyek legfeljebb annyit árulnak el, hogy a gótika korában készültek. A kisebb leletek közül kiemelkednek a 15. századi áttört mázas és mázatlan emberalakos és madáralakos kályhacsempék, ezek azonban inkább a század második felére keltezhetők.299 Jelentősek az üvegleletek -köztük díszes csiszolt, dudoros, bordás darabok, csavarnyakú palackok, poharak töredékei, zömükben a 16. század első feléből. Sok késő középkori edénytöredék és több vastárgy (faragóbárdok, patkók stb.) is előkerült. A leletanyag kormeghatározó értéke azonban Méri István szerint is sajnos csak annyira elegendő, „hogy ez az épület a XV. században is állott". Az ásatás során a talajvíz miatt a várárok aljáig nem lehetett lehatolni, így abból a legkorábbi leletek nem kerülhettek elő.300 A kanizsai várkastély ahhoz a szabályos alaprajzú vártípushoz tartozik, amelynek itáliai eredeztetése sokáig szinte közhelyszerű volt a szakirodalomban.301 A szabályos alaprajzú paloták az Anjou-korban jelentek meg a budai, visegrádi és más királyi építkezéseken.302 A visegrádi palota az 1370-es években kapja meg alaprajzi elrendezését. A vidéki királyi rezidenciák közül a négysaroktornyos várak hazai alap- és iskolapéldája, a diósgyőri, 1378 előtt készülhetett el, Zólyom, ahol csak két saroktorony van, szintén az 1370-es években, Végles vára pedig - itt a szabályos négyszögű váron nem találunk saroktornyokat - a 14-15. század fordulójára keltezhető.303 A hasonló főúri várak építése elsősorban a királyi várépítészet példáival indul Magyarországon, az ezt követő szabályos kastélytípus négy épületszárnyas megoldása a fejlődés során a palotajelleg és a tornyok redukálódásával jár.304 Ez a szabályos vártípus a Kanizsai család több birtokáról is ismeretes. A legkorábbi példa a kismartoni vár építése. 1364-ben veszi meg Kanizsai János püspök Szarvkő várát Wolfárti Eglolftól.305 1371-ben Nagy Lajos megengedi Kanizsai János mester özvegyének és fiainak, II. Miklósnak, III. Lőrincnek, II. Jánosnak és II. Istvánnak, hogy a Szarvkő várához tartozó Kismarton mezővárosukat az ország védelme érdekében fallal kerítsék be.306 Ekkora tehető a város északnyugati sarkában a vár építésének kezdete is. A négysaroktornyos, falsíkból kiugró saroktornyokkal épült várkastélynak - amely az Eszterházy kastélyba belefoglalva ma is áll - 1392-ben már készen kellett lennie, amikor Kanizsai II. István Zsigmond király jelenlétében itt tartotta az esküvőjét.307 Hasonló, de minden bizonnyal már 15. századi építés Sárvár zártudvarossá tétele is. A kanizsai vár legközelebbi párhuzamának tartható Ozorai Pipó ozorai várkastélya. Az 1398-ban Pipó birtokába jutott uradalomban 1416-ban kelt engedély alapján kezdődött meg az építkezés, amely 1426-ra már biztosan befejeződött.308 A szabályos négyzet alaprajzú palotaépület a kanizsaival megközelítőleg azonos nagyságú (mintegy 36 X 36 m), azonosak - 10 méter körül - az épületszárnyak szélességi méretei is. Ozora is két - jelentős belmagasságú - szintre tagozódik. A földszinten helyezkedtek el az alárendeltebb funkciók (konyha, sütőház, raktárak), míg a lakó- és reprezentatív helyiségek az emeleten voltak. A kanizsai várkastély térbeli elképzeléséhez segít bennünket Ozora ismert 18-20 méteres falmagassága.309 A kanizsai építkezések időhatárát elsősorban a fenti párhuzamok alapján a 14-15. század fordulójára tudjuk elképzelni. Láthattuk, hogy a 14. század utolsó negyedében az ország életében kiemelkedő szerepet játszó Kanizsaiak az elsők között építenek a királyi példa nyomán négy saroktornyos várkastélyt Kismartonban 1471 után, ahol az építkezés kezdete egybeesik Diósgyőr és Zólyom befejezésével. A már Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 255 10. kép. A hídút részlete M é r i István nyomán a kanizsai várból Zsigmon d által a századforduló körül építtetett Véglessel egy időben és még Ozora építése előtti időben tudjuk elképzelni azt a változatot, amikor már a saroktornyok nélküli megoldás, de még az erődjelleget tükröző kiemelt kaputoronnyal bíró változat létrejöhetett. A Kanizsai birtokok közösek voltak, de a rezidenciáját a család minden felnőtt férfi tagja külön tartotta. A századfordulón a névadó ősi birtok a legidősebb fiú, Kanizsai II. Miklós székhelye volt. Kanizsai II. Miklós az első a várat birtoklók közül, aki megfelelő anyagi eszközök birtokában a nagyszabású rezidenciaépítkezést végbevihette, és akinek rangja ezt meg is követelte. A kanizsai uradalom hatalmas méretű felduzzasztása és Kanizsa mezővárossá válása a századfordulón ugyanúgy ezt az időpontot valószínűsíti, mint azt, hogy a családfő rezidenciája nem lehetett alávalóbb testvéröccsénél. II. Miklós tárnokmesterről tudjuk, hogy nagy építtető volt. Ezirányú tevékenységéről - ha nem is a várra vonatkozóan - oklevelek szólnak. Vas és Sopron vármegyék mellett a zalai ispánságot is viselte 1387 és 1400 között, tárnokmesteri hivatalából adódóan sok időt töltött Budán, ahol több háza is volt. Saját ágának monostort kívánt teremteni, amikor a kehidai birtokuktól északra, a Zala folyó szigetén élő pálosrendi remetéket az örményesi hegyre telepítette, ahol hatalmas kolostort építtetett a számukra 1378 előtt, valószínűleg 1376-ban.310 1392-ben két budai házát adja Bernhardi Ferenc polgárnak, aki ezért jelentős évi juttatásokra lett kötelezett az örményesi kolostor részére. Ugyanakkor három további budai házát is a kolostornak adta.311 1393-ban IX. Bonifáctól búcsúengedélyt jár ki Örményes számára, amelyben külön hangsúlyozzák, hogy a klastrom a „nemes férfiú Kanizsai Miklós jóvoltából újból kánonilag megerősítve és megfelelően ellátva áll fenn."312 1400-ban újabb kiváltságokat szerez a kolostor számára.313 De nemcsak a pálosokról gondoskodott, ő volt az, aki a kanizsai Szűz Mária-templom számára 1374-ben búcsúengedélyt szerzett XI. Gergelytől.314 A kanizsai vár befejezésének időpontjául valószínűnek tartjuk az 1393-as évet, amikor Zsigmond Kanizsa várában köszöntötte az újévet. Ezt bizonyítja az 1394. január 2-án Kanizsán kelt oklevele, amelyben a Kehida melletti örményesi pálosok ügyében intézkedik.315 Három évvel később, a Lackfiakkal Körösön történt leszámolás után Zsigmond ismét a kanizsai vár vendége volt. Március 2-án a zákányi révnél adott ki oklevelet, március 4-én pedig Kanizsán kettőt is. Itt adta az elkobzott Lackfi birtokokból Simontornya, Léka várait és Csepreg mezővárosát a Kanizsai testvéreknek, II. János érseknek, II. Miklós tárnokmesternek és II. István ajtónállómesternek. Csak 256 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 11. kép. A kanizsai vár és város 16. századi alaprajza (Bécs, Hadilevéltár) i2Ja kép. A Kanizsaiak kismartoni várának alaprajza, Marosi Endre nyomán i2\b kép. A Kanizsaiak kismartoni várának és a városnak alaprajza, Marosi Endre nyomán március 7-én utazott tovább, mert ekkor a közeli Újudvaron tartózkodott.316 A nagyhatalmú Kanizsaiak a királyt udvartartásával bizonyosan már az új várban látták vendégül. Az építtető II. Miklós, miután egészségi állapota miatt hivatali tisztségeiről leköszönt, Kanizsára vonult vissza, ahol 1404 márciusában elhunyt. Az általa annyira szeretett örményesi pálos kolostorban temették el.317 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 257 7 . Kanizsa mezőváros A magyar városfejlődés a 14. század társadalmi mozgásai és a munka termelékenységének növekedése következtében felgyorsult. Az igazi városok mellett nagy számban fejlődtek ki a városiasodás alacsonyabb fokát képviselő mezővárosok (latinul oppidu-mok), amelyek elsősorban helyi szükséglet kielégítésére alkalmas - részben vagy egészében - kézművességgel is foglalkozó réteggel rendelkeztek. Ezek igen gyakran vásáros helyek voltak, ahol a szűkebb vagy tágabb környék árui cseréltek elsősorban gazdát. Kiváltságaikat - amelyek szerényebbek voltak, mint az igazi városoké - a földesurak általában kiváltságlevélben (privilégium) rögzítettek. Kanizsa kiváltságlevele nem maradt fenn, és sajnos egész Zala vármegyéből sem ismeretes egyetlen darab sem. így csak általánosságban mondhatjuk el a mezőváros sajotássága-it. A település itt is jobbágytelkekre volt felosztva, de az adót a lakosok maguk szedték be választott tisztségviselőik útján. Ez igen előnyös volt, hiszen maguk oszthatták be egymás között terheiket, amelyeket egy összegben egyenlítettek ki a földesúrnak. A bíróválasztás és a peres ügyek tekintetében a kivívott jogok igen eltérőek voltak. Az üresen maradt telkek ügyében általában a földesúr maga döntött, de meghallgatta a mezőváros lakóinak véleményét is. A vásártartási jog is a földesúré volt, ő szedette a vásárra igyekvők vámját is. Zala vármegyében a mezővárosi fejlődés a 14. század utolsó negyedében indul csak meg, ennél korábban csak (Mura-)Szemenye szerepel „civitas" megjelöléssel 1367-ben.318 A városiasodási folyamat - nyilván a déli és nyugati kereskedelmi főirányon fekvő -alsólendvai Bánfi birtokokon folyik a legerősebben, ahol Szemenye után Lenti és Kebele oppidumokvól tudunk 1381-ből.319 Alsólendvát és Lentit, Dobrona-kot, Szemenyét 1389-ben civitasnak nevezik.320 A mezővárosi fejlődés e szakaszában elterjedő oppidum megjelölés mellett még használatban volt a korábban általános, a városiasodó településekre is alkalmazott civitas kifejezés, így e megnevezések mögött nem kell jogállási, nagyságrendi különbséget keresnünk. Az azonos jogállást tükröző elnevezések mögött azonban igen jelentős gazdasági különbségek rejtőztek. 1389-ben a földesúr rezidenciájának tövében fekvő Alsólendván négy szabó, két varga, takács, mészáros, ács és nyilván elsősorban a földesúri igényeket kielégítő aranyműves, fegyvercsiszár és nyílkészítő volt. A mezővárosban volt kereskedő és seborvos is, és olyan várbeli szolgálattevőket is foglalkozásukon neveztek, mint 2-2 pecért és szakácsot. Ugyanakkor Dobronokon mindössze három iparos élt (takács, varga és kovács), míg Nemtiben (Lenti) egy sem.321 Bizonyos, hogy legalább ekkora különbségek voltak a térség többi mezővárosai között is. A hatalmas birtoktest közepén álló vár tövében fekvő Kanizsa fejlődése az uradalom terebélyesedésével együtt kellett hogy gyorsuljon. Az uradalom minden falvából ügyes-bajos dolgaikkal, az adókkal ide igyekvő emberek minden külső behatás nélkül is a környék leggazdagabb piacközpontjává változtatták a települést, de a vásártartás jogának megszerzése pénzjövedelmei fokozása érdekében a 14. század második felétől a földesúrnak is elsőrendű érdeke volt. A Kanizsai család tagjai - nem utolsósorban itáliai tapasztalataikat is ismerve - mindent megtettek birtokaikon a városok és piachelyek számának növelése érdekében. Különösen jól figyelemmel kísérhető ez a folyamat a Bécs felé fekvő fő kereskedelmi irányon található kedvelt birtokuk, Kismarton (Eisenstadt) fejlesztésénél, amely 1371-ben még mint bizonytalan jogállású helység ( Villa seu oppidum) került a kezükbe. 1388-ban kapnak ide országos vásártartási jogot, ekkot már „libera civitas "-nak, szabad városnak nevezik, ahová a kereskedelem fejlesztése érdekében zsidókat is telepítenek. A gyorsan városiasodó településen ferences kolostor épül, amelynek alapítója Kanizsai II. István volt ajtónállómester, aki 1420-ban a szerzetesek javára nagy adományt tesz.322 Kanizsa kereskedelmi központtá válásában fontos szerepet játszott az ország közepe felől a zákányi réven át délre vezető kereskedelmi út, amely Székesfehérvárról tartott Horvátországon át a tengerpart felé. Ez a „Hadiút", vagy ahogy Zalában nevezték, „Hadinagyút", a Balaton északi partján haladt, Ba-latonhidvégnél keresztezte a Zalát, majd Komáron és Galambokon át tért Kanizsára, ahonnan délre fordult és a zákányi révnél lépett be Szlavóniába.323 1257-ben „királyútjának" nevezik Kanizsa határjárásakor.324 Kanizsánál erről az útról több irány is elágazott. Nyugatra a mocsáron át vezetett az egyik Becsehelyen át Letenyére, ahol ketté vált, az egyik átlépte a Murát, a másik a folyó mellett haladt Lendván át az országhatár felé. A Muraközbe leggyorsabban Sze-petneken át a Molnári melletti szentmihályi réven lehetett átjutni, és innen Perlakra, ami a Dráva egyik fő révhelye folt. Északi irányba Gelsén át vezetett Kapornak felé egy út, amely az istvándi Zala révhez ért, míg a Felsőrajknál leváló ága Pölöske-Henye irányába tartott. Erről az útról kanyarodott le egy út Palintói északra, amely Nagybakon keresztül Egerszeg-Vasvár felé tartott.325 A kereskedelmi utakon a középkor folyamán rendkívül fontos bevételi forrás volt a vámszedési jog, amely kezdetben a iura regaliák közé tartozott. A 13. századra ezeket már királyaink eladományozták, és bőven osztogatták mind az új vámok felállítására, mind a vámok alóli mentességre vonatkozó engedélyeket is. A közlekedési vámok és vásárvámok jelentős bevételi források voltak a földesurak kezén. 258 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Kanizs a mezővárossá fejlődésének egyik lépéseként is értékelhető, amikor a Mórichelyi családtól sikerült per útján a vámszedési jogot elvenni, és Kanizsára helyeztetni, így 1374 után Kanizsára került a „Hadinagyút" vámszedési joga.326 A vám az uradalom rendszeres és jelentős bevételi forrása volt. Az 1493., az 1525., és az 1530. évi urbáriumok felsorolásában találkozunk vele, mint rendszeres jövedelemmel.327 Sajnos ennek összegszerű nagyságáról nem maradt fenn adatunk. Kutatásunk sokáig úgy vélte, hogy a 15-16. század fordulóján a Kanizsa melletti Szombathelyen is volt vám, ma azonban bizonyossá vált, hogy ezek az adatok is a kanizsai vámra vonatkoznak.328 A vámszedési jogot megszerző Kanizsai II. Miklós, a későbbi tárnokmester, a település fellendülését minden eszközzel igyekezett elősegíteni. Ebben fontos lépés volt, hogy nagybátyjához, István zágrábi püspökhöz hasonlóan igyekezett a kanizsai és a Kanizsa környéki egyházaknak a nagy zarándoktömegeket vonzó búcsúengedélyeket megszerezni. Az első ilyen engedély 1374-ből, az utolsó 1402-ből ismeretes.329 A település mezővárossá fejlődése Miklós tárnokmester idejében zajlott le, bár erről csak pár évvel a halála utánról van adatunk. 1409-ben egy három vásáron való kikiáltást (perbe idézést) elrendelő okirat nevezi Kanizsát oppidumnak először. Ebből az oklevélből azt is megtudjuk, hogy a mezőváros hetivására keddi napon volt.330 Később szombati napon is tartottak itt hetivásárt, amiről egy 1483-ban kelt, hasonló kikiáltást elrendelő okmányból értesülünk.331 Országos vására Kanizsának Szent György napkor volt.332 A kanizsai vásárok nemcsak az uradalom, hanem a széles környék legjelentősebb piacai voltak. A Zalára, Somogyra kiterjedő hatalmas birtoktest jobbágyai mellett a 15. században a Balaton és a Mura közti egész térség lakossága keresett itt vevőt árura. A reánk maradt kevés adatból úgy tűnik, hogy a piackörzet határa 40 kilométerre biztosan kiterjedt. 1448-ban például a gersei Pethők három jobbágyát fosztották ki a Marcaliak emberei Kolonnái, amikor a kanizsai vásárról hazafelé igyekeztek. 1520-ból tudjuk, miszerint a komári, galamboki és a karosi jobbágyok sóval, hallal, gabonával és borral megrakott kocsikkal igyekeztek a kanizsai hetivásárra, tehát egy olyan térségből, ahol több helyi piacot találunk.333 Nyilvánvalóan kül- és belföldi kereskedők is megfordultak a kanizsai vásárokon, de erről forrásaink hallgatnak. A vár, a város és a környék területén folyt régészeti kutatások során előkerült külföldi eredetű áruk szélesebb kapcsolatokra, délen egészen Itáliáig nyúló kereskedelemre utalnak. A kanizsai piacon adták el áruikat a helybeli iparosok. Róluk a szűkszavú források úgyszintén keveset árulnak el. Ebben az időszakban terjednek el azok a foglalkozásra utaló vezetéknevek, amelyekből egy-egy iparosfamíliára következtethetünk. 1493-ban Kanizsán Varga és Szíjgyártó nevűvel találkozunk. 1493-ból ismerjük az első részletes urbáriumot, amely a kanizsai uradalomról készült. Ekkor a Kanizsai György által birtokolt részen a mezővárosban -amely mintegy fele volt a településnek - 21 telkes jobbágy élt, közülük egész telkes volt egy, fél telken gazdálkodott 8, negyed telken 14. Üresen állt 4 fél telek és 5 negyed telek. A telekszámok és telkes jobbágyok felsorolása azonban nem árulja el a lakosság tényleges számát. Egy telken több ház is lehetett, nem írtak össze a házakban zselléreket, szegényeket sem. A mezőváros szolgáltatásai lényegesen könnyebbek voltak, mint az uradalom falvaié. Mindössze az 1 forintot kitevő cenzus fizetése terhelte őket negyedtelkenként, amelyet Szent Márton napkor kellett leróniuk. Emellett bizonyos rétművelés, mint munkajáradék terhelte őket. Rendszeres kötelezettségük volt - Szombathely lakóival együtt - télen a várárok jegét feltörni, és a Kanizsa mocsarain átvezető (híd) töltés rendben tartása.334 A város teleknagysága a későbbi forrásokkal egybehangzóan 19-19,5 egész telek volt. A lakosság ingadozása azonban ebben a békés korszakban is nagy volt, természeti csapások, járványok és erőszakos cselekmények egyaránt befolyásolták. 1510-ben súlyos pestisjárvány sújtotta a térséget.335 így nem csoda, hogy 1512-ben az urbárium összesen 19 adózó családfőről tudósít, akik 25 és 1/2 negyed telken élnek, 22 és 1/2 negyed telek pedig pusztán áll.336 A város még magához sem tért a járvány okozta csapástól, amikor 1519. július 7-én éjjel Héderváry Ferenc emberei fegyveresen megrohanták, a jobbágyok házait kirabolták, 100 Ft kárt okoztak.337 1530-ban az első nagy török támadás előestéjére a város a századelő csapásait már kiheverte. Telkeinek száma 68 negyed és 2 egész telek (összesen 19 telek). A változást elsősorban az jelzi, hogy pénzbeli fizetési kötelezettségük negyedtelkenként 25 dénárra csökkent, viszont helyére jelentősebb szállítási kötelezettség lépett.338 Rendkívül keveset tudunk a város lakóinak életmódjáról, életkörülményeiről. A későbbi török kori emlékek és városégések folytán bizonyos, hogy a kő-, téglaépület kivétel számba ment Kanizsán. A lakóházak fából, vályogból épültek, nád- és zsúpfedésűek voltak. A középkori város területi egybeesése a mai belvárossal a mai napig megakadályozta a régészeti kutatásokat. Mégis vannak olyan közvetett és közvetlen adataink, amelyek a városiasodás jeleként foghatók fel, ugyanakkor az általánosságokon túl a városiasodás fokát is megvilágítják. Valószínű, hogy működött itt plébániai iskola, ahonnan elindulhattak azok a kanizsai és környékbeli diákok, akiket 1444-ben a padovai egyetemen találhatunk meg.339 A pezsgő életű kereskedőtelepnek Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 259 olya n közhasznú intézményre is szüksége volt, mint a fürdő, amelynek létéről 1423-ban értesülünk. A fürdőnek olyan jövedelme volt, amelyet egy kápolna fenntartására lehetett fordítani.340 1481-ből tudjuk, hogy a városnak ispotálya is volt, ebben az időben az időben a rectorát említik.341 Az utóbb említett intézmények léte arra az időre datálódik, amikor a Kanizsai család egyik ága még Kanizsán tartotta rezidenciáját. A városra vonatkozó részletesebb összeírások pedig akkor bukkannak fel, amikor a székhely végérvényesen Sárvárra kerül át. A földesúri udvar, az udvar igényeinek kielégítése -mint másutt jól kimutatható - számos olyan foglalkozás jelenlétét feltételezi, amelyek a földesúri udvar távozásával létalapjukat vesztették. A 15-16. század fordulójától egyre szemléletesebben megismerhető település így már egészen más, mint néhány évtizeddel korábban volt. 8. A mezőváros egyházi intézményei A középkori Kanizsa plébániaegyháza a 13-14. század eseményeinél már megismert Szent Margittemplom volt. 1322-ben hallunk róla újból, amikor Lőrinc mester megvásárolja Kanizsa falut, majd 1333-ban szerepel plébánosa a pápai tizedjegyzékben.342 A későbbiekben általában a kanizsai plébánossal találkozunk, többször emlegetik összeírások, urbáriumok a birtokában lévő jobbágy telkeket.343 Maga a templom említése 1554-ben a legkorábbi ismert veszprémi egyházmegyei canonica visitatió-ban bukkan fel, ekkor már, nyilván a török támadások miatt nagyon rossz állapotban van, nincs teteje és a cinterem is elpusztult körülötte. A plébánia azonban működik, több Kanizsa környéki falut, így Bille-Mindszentet és Csákányt is a kanizsai pap látja el.344 Az 1560-as években még nyomon lehet kísérni a plébánia létezését a plébános birtokai alapján, pusztulásának pontos időpontját nem sikerült meghatározni. A plébániatemplom helyét a mai napig nem sikerült egyértelműen beazonosítani. Elhelyezkedésére az írott források nem sok támpontot nyújtanak. Az 1554. évi egyházlátogatás alapján, amely az épület siralmas állapotát vetíti elénk, úgy látszik, hogy nem a palánkfallal körülvett Belső-Kanizsán, hanem ezen kívül állhatott. A korábbi lokalizálási kísérletet, amely a vártól délre, egy szigetre helyezte a templomot, nem tudjuk elfogadni.345 A 14. század második felében egy újabb kanizsai templomról van tudomásunk. 1374. augusztus 28-án XI. Gergely pápa a kanizsai Szűz Mária-templomnak (ecclesia eiusdem sancte Marié de Kanisa) a veszprémi egyházmegyében búcsúengedélyt ad. A Sor-gues-ban az avignoni egyházmegyében kiadott búcsúengedély „... minden bűnbánónak és vezeklőnek, akik karácsonykor, a körülmetélés ünnepén, vízkeresztkor, föltámadáskor, a mi urunk Jézus Krisztus testének mennybemenetelekor, pünkösdkor, a Boldogságos Szűz születésének az angyali üdvözletnek ünnepén, Gyümölcsoltó Boldogasszonykor, a Boldogságos Szűz mennybevitelének ünnepén, Keresztelő Szent János születésének, a mondott apostoloknak Péternek és Pálnak, valamint ama bizonyos templom felszentelésének ünnepén, valamennyi szent látogatásakor, továbbá karácsony, vízkereszt, föltámadás, Krisztus testének mennybemenetele, Keresztelő Szent János születése, Péter és Pál apostol ünnepének nyolcadára, és a pünkösdöt követő hat napon, azt a templomot fogadalmuk szerint meglátogatják, évente legalább egyszer, valamint a felszentelés ünnepén, továbbá nyolcadokon és a mondott hat napon, száz napot kegyesen elengedünk a vétkeiért kirótt vezeklésből, a feltétel teljesítésétől számított tíz évre. Azt akarjuk, ha idegenek bűnbocsánat nyerése céljából felkeresik az előbb említett templomot, vagy egy bizonyos időre még nem szabadultak meg vétkeiktől, apostoli hatalmunknál fogva feloldozzuk őket ..." Ezzel az engedéllyel, amelyet Kanizsai I. István zágrábi püspök kapott - aki ekkor Franciaországban járt Nagy Lajos megbízásából, és augusztus 10-én tető alá hozta Katalinnak, a király első szülött lányának, és V. Károly fiának Lajos orleans-i hercegnek az eljegyzését, hazafelé utaztában felkeresve a pápai udvart -, Kanizsa a legjelentősebb búcsúhelyek sorába lépett.346 A templomot tehát bizonyosan Kanizsai I. Lőrinc fiai építették az 1374 előtti években. De nemcsak erről az egyetlen új egyházi épületről van tudomásunk. 1402-ben egy Szent Miklós tiszteletére emelt kápolna is van már Kanizsán, amelynek IX. Bonifác pápa 7 évi, illetve száznapi búcsút engedélyez.347 Úgy látszik, hogy a Kanizsaiak ebben az időben igencsak szaporítani igyekeztek a búcsúhelyeket a környéken, hiszen 1400-ban újudvari birtokukon lévő Szent János-kápolnának is szereztek búcsúengedélyt.348 Pontosan ismerjük a vártól nyugatra fekvő Tői349 falu kápolnájának alapítóját, Kanizsai II. István volt ajtónállómester személyében. A kismartoni rezidenciával bíró II. István a névadó központban is emel egyházi épületet, amelynek jelentős adományokat tesz, papjának ennek fejében a várbeli kápolnában tartandó hétvégi istentiszteleteket teszi kötelességévé.350 A 15. század elején a mezővárossá fejlődött Kanizsa jelentős új egyházi intézménnyel gyarapodik, a ferences kolostorral. Több korábbi történetíró Pázmány Péter jegyzéke alapján Kanizsai II. János érseket vélte az alapítónak, és 1418-ra tette az építkezés befejezését. Valójában talán a kolostorépítkezés kezdődhetett ekkor, mert az igazi alapító Kanizsai III. János mester, Kanizsai II. Miklós tárnokmester fia volt, aki 2Ö0 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 1423 . december 26-án kapta meg V. Márton pápától az alapítás jóváhagyását.351 A kolostor egyházának a védőszentje a mennybevitetett Boldogságos Szűz (beaté Virginis gloriose) lett. A templom Mária titulusa alapján jogos a gyanú, hogy III. János mester a búcsújáró templom mellé épített rendházat és bízta annak gondozását a ferences szerzetesekre. Az alapítást a búcsújáróhellyé lett templommal kapcsolatos megnövekedett egyházi feladatokon túl bizonyára az is inspirálta, hogy Kanizsai II. István, János nagybátyja Kismartonban (Eisenstadt) szintén ferences kolostort alapít 1415 előtt.352 1436-ban Kanizsán a kolostorban tartják a rend közgyűlését. Az alapító unokája, IV. Miklós volt az, aki Rómában jártakor 1484-ben hét évi búcsút eszközölt ki a pápától a kolostornak Nagyboldogasszony, Szent Sebestyén, és Szent György vértanúk, Szent Balázs és Miklós püspökök ünnepére. Ezenkívül megengedte a guardiánnak hat gyóntató kiválasztását és felhatalmazását.353 A kanizsai kolostorban azonban az engedélyekkel visszaéltek és azokat már egy esztendő múlva a pápa 1485. szeptember 19-én visszavonta.354 Birtokos volt a kolostor a közeli Zsigárton.355 Az 1493-as urbárium Kanizsa belsejében említi a kolostort, és annak a közelében egy szobrot.356 1533 az utolsó év, amelyben létezéséről adatunk van.357 Fontos megemlíteni, hogy Kanizsától keletre Somogyban Szentpéter faluban (ma Pogányszentpéter) pálos remetetelep volt már akkor, amidőn 1371-ben Lajos király több más birtokkal együtt a Kanizsaiaknak adta.358 A már ekkor Remete-Szent-Péternek nevezett település kolostorát is a Kanizsaiak, I. János vagy I. István zágrábi püspök építteti fel, mert amikor 1410-ben Kanizsai I. István az itteni pálosoknak adományt ad, az ősei által alapítottnak mondja.359 Mind a kanizsai ferences, mind a szentpéteri pálos kolostor főnöke gyakran szerepel a Kanizsai család tagjai mellett különböző ügyekben.360 9. A kanizsai uradalom (1400-1550) A 15. század első éveire kialakult nagykiterjedésű uradalom a későbbiek során már nemigen gyarapodott, inkább, ha nem is nagymértékben, de fogyatko- 5. térkép. A K a n i z s a i - u r a d a l om falvai Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 2ŐI zott . A fogyatkozás okai többfélék lehettek. 1431-ben például birtokcseréről értesülünk, amikor laki Ka-czor Miklós fiai János, András és Dávid Vas megyei gencsi birtokukat a Kanizsai családnak adják azok Lak (később Kacorlak) birtokáért.361 Az 1443-as ostrom alatt jelesen tevékenykedő Török László várnagy - amint a korábbiakban erről részletesebben szó volt - Gárdos, Pat, Varaszló és Bennek birtokosa lesz a Kanizsaiak jóvoltából.362 A szentpéteri pálosok jelentős adományokat kapnak patrónusaiktól, így pl. 1420-ban egész Szent Pétert, 1425-ben Páld részeit.363 1455-ben Kanizsai III. Miklós és II. László kanizsai várnagyuknak, a Baranya megyei Biliéi Györgynek adták eszteregnyei részeiket élethossziglani élvezetre, mert gyermekkoruktól szolgálta őket.364 A későbbi adatokból tudjuk, hogy ez a falu fele része volt.365 A Kanizsai familiárisok között, a 16. század elején nagy szerepet játszottak az Észak-Zalából származó Hásságiak, 1523-ban Kanizsai László Kehidát nagy szolgálataiért Hássági Dénesnek adományozta.366 A Kanizsaiak gyakran adták - pénzügyi nehézségeik idején - zálogba az uradalom egyes részeit. 1454-ben Kanizsai III. Miklós Récsét Csapi Andrásnak, 1456-ban Kisasszondot (Somogy vm.) Perneszi Pálnak adja zálogba.367 1467-ben Becsehely, Geréce, és Bánkfalva zálogba adása történik.368 1507-ben Kanizsai György bakónaki birtokai voltak zálogban.369 A zálogbirtokokat általában kiváltották, de előfordult, hogy végképpen a zálogba vevőnél maradtak. A később „pati" előnévvel szereplő Török család tagja volt az a László, aki Kanizsai IV. Miklós gyámja volt. így szerezhette meg Miklós bakónaki részeit, amelyekbe 1483-ban be is iktatták,370 és így jutott a közeli Bacónak pusztán lévő Kanizsai-birtokokhoz is. Mikor 1491-ben Miksa pártjára állt, II. Ulászló ezeket elvette tőle és visszaadta IV. Miklósnak,371 de végül mégis Török-birtok maradt Bacónak. A Kanizsai család birtokviszonyai a 15. század elejétől aképpen alakultak, hogy birtokaik fele II. Miklós volt tárnokmester ágának, a másik fele pedig testvérének II. Istvánnak a leszármazói kezében volt. 1491-ben a tárnokmester ágának utolsó hajtása, IV. Miklós távozott az élők sorából, így birtokai II. István ekkor már kétfelé szakadt leszármazóira, unoka-öccseire maradtak. A nagy osztozkodás előtt 1492-ben összeírták a kinek-kinek jutó javakat, majd 1493-ban választott bírák előtt az összes birtokokat két részre osztották. Egyik fele Kanizsai III. Miklós fiának Györgynek, a másik fele pedig II. László fiainak III. Lászlónak, V. Jánosnak és IV. Istvánnak jutott. Sárvár vár birtokába György, Léka vár birtokába unokaöccsei kerültek, Kanizsát és Kapuvárt megtartották közös kezelésben. Attól függetlenül, hogy egy-egy vár kié lett, a hozzá tartozó birtokokat mindig megosztották, a vitás kérdésekben az apróbb kiigazításokat a döntőbírák végezték. Kanizsa vára ettől kezdve a család egyik ágának sem székhelye. De továbbra is itt élt IV. Miklós özvegye - s ez is bizonysága a kihalt tárnokmesteri ág kanizsai székhelyének - aki ebből az uradalomból kapja haszonélvezetre Ötvös, Kehida és Eszteregnye birtokokat.372 1493-ban a nagy osztozkodás után készült Kanizsa első részletes urbáriuma, amelynek sajnos csak a Kanizsai Györgyre vonatkozó része maradt fenn.373 Ebből, annak ellenére, hogy a korrekciók miatt csak nagy vonalakban alkalmas a teljes uradalom adatainak kiszámítására, először kapunk képet a térség lakosságáról és gazdálkodásáról, így alapját képezi a későbbi összeírásokkal, urbáriumokkal való összehasonlításnak. A kanizsai uradalomról ettől az időponttól kezdve nagyon sok gazdasági irat - elsősorban urbárium -maradt fenn. 1510-ből ismeretes Kanizsa vár tartozékainak urbáriuma374, 1512-ből Kanizsai III. László részeinek urbáriuma,375 1519-ből ugyancsak az ő részeit ismerjük.376 1530-ból való tárgyalt korszakunkon belül az első, a teljes uradalmat tükröző urbárium, amikor a másik ág kihalása után az egész birtok Kanizsai IV. László tulajdonába kerül.377 Ez az utolsó, még a török pusztításokat megelőző összeírás. Az urbáriumok felhasználása az uradalom valós nagyságrendjének megállapítására korántsem egyszerű. Vannak falvak, amelyek egyikben sem szerepelnek, később felbukkannak, mások pedig elvesznek szemünk elől. A pontos okokat nemigen ismerjük, de mint láttuk, zálogba adásra, esetleg eladományozásra is gondolhatunk. Szólni kell arról is, hogy bizonyos falvak végleges eltűnése a falu pusztává válásával is összefügghet. Ezt a folyamatot jól tükrözik a kanizsai urbáriumok. így az 1323-ban Kanizsa várának tartozékai között megnevezett Leányfalu 1493-ban már lakatlan puszta, ahol Kanizsai Györgynek 120 hold szántója van. A Kanizsától északnyugatra fekvő egykori Libolca falu esetében az egész folyamatot végigkísérhetjük. 1493-ban még falu, ahol Kanizsai György részén két lakatlan telek van. 1519-ben elhagyott falunak írják, 1530-as urbárium szerint pedig már Almaszeg faluhoz tartozó lakatlan puszta.378 A kanizsai uradalom urbáriumainak feldolgozása még nem történt meg. Részletes, statisztikus elemzésük pedig kimerítené ennek a munkának a kereteit. Ezért az összeírásokból csak egyes, fontosnak érzett részeket emelünk ki, jellemzőnek vélt adatokat közlünk, remélve, hogy részletes közlésükre, az egész 16. századot felölelően rövidesen lehetőség nyílik. A kanizsai uradalom nagysága az urbáriumok alapján tárgyalt időszakunkban is változik. Az 1530 előtti urbáriumok azonban nem az egész uradalomra vonatkoznak, és valószínű, hogy nem minden családtagnak volt minden faluban része, így ebben az időben mindenre kiterjedő összehasonlításra nemigen vállalkozhatunk. 1530-ban a kanizsai uradalomhoz 2Ó2 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Zalába n 29, Somogy vármegyében 11 település tartozik. Az uradalomban az összeírás alapján: 10 egésztelkes 453 féltelkes 1330 negyedtelkes 12 nyolcadtelkes jobbágy élt. Ennek az urbáriumnak az alapján a Kanizsai-uradalomban 1805 járadékot fizető családfővel számolhatunk. Ez a szám azonban csak egy megközelítően pontos adat lehet. Ugyanis, ha a korábbi és az ezt követő összeírásokat megvizsgáljuk, akkor kiderül, hogy ebben a lajstromban is vannak hiányosságok. Nem szerepel itt a zalai Újnép és a somogyi Szentpéter falu, amelynek az idetartozását a későbbi urbáriumok folyamatosan bizonyítják.379 A jövedelem mértékét nagymértékben befolyásolták az ebben az időben gyakori járványok. Az 1509. évi pestisjárvány okozta népességcsökkenést jól nyomon lehet követni az 1510. évi adatokból. A fekete halál aratása után az urbáriumban szereplő 25 zalai és somogyi településen 297 lakott telek mellett 54-et jegyeztek fel a járvány következtében „deserta"-ként. A pusztulás mértéke helységenként különböző volt. Üres telkek egy mezővárosban és 13 faluban keletkeztek, lakatlanná azonban egyik település sem vált. Ság faluban például 7 jobbágytelek közül négynek a lakóit vitte el a járvány, Almaszegen pedig még 1519-ben is 21 telekből 12 elhagyott.380 A földesúri jövedelmek nagyságát befolyásoló okok után vizsgáljuk meg magukat a jövedelmeket. A jobbágyok az általuk használt telek után földjáradékot fizettek, amelynek mértéke az urbáriumokban volt lefektetve. Ez három formában történt, pénzben, terményben és munkában. A census fizetésének fő napjai Szent Mihály (szeptember 29.), Szent György (április 24.), húsvét, karácsony, pünkösd voltak. Emellett egyes falvakban más járadékfizetési napok is léteztek, pl. a templom búcsújának napja. A pénzjáradékot a földesúrnak általában Szent Mihály napján fizették, mértéke 25 dénár volt negyed telkenként. Az uradalomban a századforduló idején nemcsak a magyar, hanem a bécsi pénz is a járadékfizetésben általános volt. Ennek oka - akárcsak a Kanizsaiak sárvári uradalmában - az Ausztriával folytatott kereskedelem révén beáramló jelentősebb meny-nyiségű pénz volt. Az élelmiszeradót a főbb termények után fizették, pl. a búza után kenyér formájában. A baromfitenyésztés utáni adó főleg tyúkokra és kacsákra, valamint a tojásra terjedt ki. A térségben folyó állattartási viszonyokra jellemző a juhokkal, kecskékkel történő adózás. A szarvasmarha tenyésztése után fizetendő járadék kétféleképpen jelentkezik. Egyrészt vaj, sajt formájában, másrészt az élő szarvasmarha beszolgáltatásának pénzbeli megváltásában. A sertéstenyésztés utáni járadékot szintén megváltják. A terményekben való fizetés falvanként igen eltérő képet mutat. Kenyérből 1493-ban Kehidán féltelkenként karácsonykor 6, húsvétkor 3, Gelsén negyedtelkenként ugyanezekben az időpontokban 4-4-et szolgáltatnak. 1519-ben Almaszegen évente 2 negyedfél-) telkenként 5 csirkét, egésztelkenként egy kacsát, és negyedtelkenként 1 meszely vajat adtak. Bánkfalván és Martonfalván (Szentmárton) 6 csirke, 1 kacsa és 1 sajt vagy vaj volt az adó. A többi falura is ezek az értékek a jellemzőek. A marha és a sertés pénzbeli megváltása 1519-ben már általánossá válik. Ezek az összegek megmagyarázhatatlanul különbözőek, még egymáshoz közel fekvő falvak esetében is. 1530-ban Eszteregnyén egy hízott ökör megváltására 2 bécsi dénárt, egy hízott disznóért 50 dénárt, ugyanekkor Sormáson 8 bécsi dénárt és 2 Ft-ot, Bánkfalván 4 bécsi dénárt, illetve 1 Ft-ot fizettek. A munkakötelezettség, a robot mértéke is falvanként különböző. Nagymértékben függ attól, hogy a falu területén vah-e az uraságnak saját kezelésben lévő földterülete, allodiuma, szőlője. így falvanként változó szántási, aratási, szőlőművelési és szállítási kötelezettség terhelte az uradalom jobbágyait.381 A kanizsai uradalomban igen jelentős jövedelem származott a nagykiterjedésű szőlőhegyekből. Sajnos, a legfontosabb bortermelő falvak hegyvámjegyzékei már a török pusztítás időszakából - 1563 -származnak. Ennek ellenére az ezekben szereplő adatok is igen szemléletesek. Néhány jellemző adat az uradalom bortermelő falvaiból: A jegyzékekből kitűnik, hogy az egyes falvak határában nemcsak az ottani jobbágyoknak, hanem más falvakban lakóknak is van szőlője. Ezek nemcsak a kanizsai uradalom jobbágyai lehettek, pl. a becsehelyi hegyekben 10 nem az uradalomhoz tartozó faluból Palin 77 birtokos. Szőlő mennyisége: megművelt: 136 köböl 3 pint, puszta: 109 köböl 3 pint. Újudvar 189 birtokos Szőlő mennyisége: megművelt: 416 köböl 2 pint, puszta: 200 köböl 2 pint, földesúri: 58 köböl 7 pint. Gelse Szőlő mennyisége: megművelt: 382 köböl 2,5 pint, puszta: 127 köböl 2 pint, földesúri: 18 köböl 7 pint. Becsehely 155 birtokos. Szőlő mennyisége: megművelt: 358 köböl 1 pint, puszta: 28 köböl 14 pint. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 263 i s voltak „extraneusok".382 A szőlőhegyeken feltűnnek a Kanizsa környékére a mai napig is jellemző szelídgesztenyések. (Újudvar 1519. Quum castanea-rum collecio advenerit.; Gelse 1563. „de silva casta-nos")383 Voltak különlegesebb szolgáltatások is. A Mura melletti Szentgyörgy halászai hallal, a somogyi (Fa-zekas-)Dencs fazekasai pedig termékeikkel adóztak.384 A munkajáradékokból figyelemreméltó az igen jelentős mennyiségű szénakaszálási kötelezettség, amelynek alapján az uradalom jelentős szarvasmarhatartását, és természetesen a katonák lótartását lehet sejteni. A földesúr a különböző gazdasági és katonai tisztségviselőit is a jobbágyok járadékaiból fizette. Az egyes falvak szolgáltatásaiban ott találjuk az officiáli-soknak, a várnagynak fizetetteket. Itt kell megemlíteni azt is, hogy az uradalmon belül, a Becsehely környéki dombvidéken létezett egy sajátos igazgatási, gazdálkodási egység, amelyet 1530-ban Felföldnek (Felfewld), 1563-ban pedig Hegyföldnek (Heghf-fewld) neveznek. Ezek főbb szolgáltatásait egységesen határozzák meg. Az egykori nyolc kis dombvidéki faluból ma már csak Borsfa (Borsfalva) létezik, a többinek, köztük a templommal is rendelkező Gerecse (Geréche) helyét csak a helynevek őrzik. Sajátos munkakötelezettség volt - mint már a korábbi fejezetekben is szóltunk róla - az egyes településeknek a várhoz teljesített szolgálata. Ez az első időkben még csak néhány szorosan Kanizsa környéki helységben jelentkezik, a török veszedelem fokozódásával azonban mind területileg, mind mértékben megnövekszik. 1493-ban Kanizsa mezőváros és Szombathely ad munkát a Kanizsa folyón átvezető töltés (híd) javításához, a várba vezető „gyalog hyd" fenntartása az almaszegiek feladata, a Kiskanizsa helyén álló Tői pedig sajátos helyzetben van. Minden egyéb szolgáltatás alól mentes, mert lakói a várban szolgálnak. („Item censem et proventum nullum solvet nisi obligatur servire ad castrum.") 1530-ban részletesebben is szólnak ezekről a munkákról: ők tartják tisztán a várat, fát vágnak, egész télen fűtenek a vár kályháiban. Ugyanakkor a télen befagyó várárok jegének feltörése folyamatosan a kanizsai és szombathelyi polgárok kötelessége. A kanizsai uradalom területén Kanizsán kívül még négy helység szerepel mezővárosként (oppidum). Ez a jogállás azonban nem lehetett stabil, mivel 1493-ban Becsehely, Szepetnek, 1530-ban már csak Sze- 6. térkép. Kanizsa és környékének középkori úthálózata 264 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig petnek , 1563-ban már egyik sem volt mezőváros a zalai részén az uradalomnak. A somogyi oldalon Szentpál 1530-ban még viseli a rangot, de 1563-ban már csak falunak írják. Szolgáltatásaikban sem mutatható ki olyan mértékű eltérés a falvakétól, mint Kanizsa mezőváros esetében. Az uradalom területét az 1532. évi hadjáratot követően egyre inkább fenyegeti a török pusztítás. Azok az urbáriumok, amelyek a királyi kezelésbe vételig készültek, a hanyatlást folyamatosan tükrözik. Folyamatosan csökken a lakott telkek száma, nő a telekap-rózódás, a zsellérek, szegények száma. Az 1540-es években kezdődik az a folyamat, amely a vidék egyre ismétlődő pusztításai után az elnéptelenedés felé vezet. 1548-ban a dicális összeírás szinte minden Kanizsa környéki falut elégetettnek „combusta" jelez.385 Az 1563. évi urbárium összegzett adatai (ezekben nem szerepel az 1530. évivel összevetve Mártonfalva, Illő, Zimány, Tői, Páld, Szegede és Szombathely, viszont benne van Szentpéter és Ujnép) az elmondottakat támasztják alá: egésztelkes 4 féltelkes 109 negyedtelkes 258 nyolcadtelkes 3 jobbágy, ism. teleknagysággal 50 zsellér 107 szegény, koldus 45 mentességet élvez 121 Az összeírt családfők száma 30 év alatt 1805-ről 697-re apadt.386 Az uradalomban ugyanekkor az áruértékesítés lehetőségei lecsökkentek, a pénzszolgáltatás helyébe újból egyre inkább a természetbeliek léptek. A háborús helyzet illusztrálására csak néhány példa: Gelsén a hízott ökör megváltása 1564-ben 800 bécsi dénár, Palinban 1 Ft 33 dénár 1 vien, Újudvaron 2 Ft 66 dénár és 2 vien. A sertéseket már mindenütt természetben adják. Gelsén meg is írják, hogy régebben 2 Ft-ot adtak a hízott sertésért, ma azonban,387 hogy kötelezettségüknek eleget tudjanak tenni, 2 sertést pénzért vesznek meg ebből a célból. A kanizsai uradalom a 16. század közepe után nem volt képes arra, hogy a várban állomásozó megnövekedett létszámú katonaságot eltartsa.388 10. Nagykanizsa és környékének középkori topográfiája (A mai közigazgatási határok közé eső terület) Mind a város, mind az azt övező térség középkori településrendjének megrajzolására vállalkozni rendkívül nehéz és hálátlan feladat. A vár körül dúló hadiesemények a közvetlen környéket pusztává tették, az egykor itt élt lakosság a török uralom időszakában vagy elpusztult, vagy más vidékekre menekült a visszatérés reménye nélkül. A 90 éves török uralom azt jelentette, hogy Kanizsa és a környék menekültjeinek utódai másutt eresztettek gyökeret. így, míg Zala vármegye „szerencsésebb" részein ha el is pusztultak falvak, szinte mindegyiknek akadt olyan szomszédja, amely túlélte ezt a vészterhes időszakot. Ezek a szomszédok, amelyek lakossága közt gyakran ott találjuk az elenyészett települések meg-maradottjait, megőrizték helynevekben az elpusztult községek emlékét, az utódok gyakran a mai napig pontosan tudják, hogy hol kell ezeknek a nyomait keresni. Kanizsa körül azonban egymással szomszédos falvak tűntek el örökre. így többnek egykori helyére ma már dűlőnév sem utal, másokat, ha meg is őrzött az egyre fakuló emlékezet, nem pontosan, hanem nagyobb területre vetítve hagyta ránk. Elenyésztek a lokalizácó szempontjából rendkívül fontos templomok is. Az építőanyagban szegény vidéken a vár erősítése körüli munkákhoz nemcsak a felmenő falakat, hanem még az alapfalakat is elhordták. Minél közelebb volt egy elhagyott épület a várhoz, annál gyorsabban és alaposabban jutott erre a sorsra, hacsak valami kegyeleti emlék nem fűződött hozzá, mint a nagy Thury György tetemét őrző kápolnához, amelyet még ellenségei is sokáig tiszteletben tartottak. A középkori oklevelekben felbukkanó falvak helyhez kötése a mondottak miatt csak nagy vonalakban lehetséges. Nem minden esetben tudjuk meghatározni pontosan még egymáshoz való viszonyukat sem, ha pedig szerencsés esetben határaik leírása rendelkezésünkre áll, az abban szereplő helynevek döntő többségének azonosíthatatlansága miatt csak kevés segítséget nyújtanak. Maguknak a településeknek a pontos helymeghatározására, területi kiterjedésük megrajzolására a legalkalmasabb módszer a régészeti terepbejárás. Ott, ahol beépítetlen, művelt földterületen lehet elvégezni ezt a munkát, bizonyosan célt érünk, az oklevelekben körvonalazódó területen a falut pontosan rögzíteni tudjuk. Műveletlen földeken, erdőben a módszer kevésbé hatékony, beépített területeken pedig szinte hasznavehetetlen. Sajnos a mai város és a környező szőlőhegyi birtokok terjeszkedése több egykori falu helyének azonosítását lehetetlenné tette. A városban és határában szisztematikus, a középkor emlékeire irányuló régészeti kutatás még nem folyt, az idő előrehaladtával pedig egyre csökken a remény, hogy számos, a múltra vonatkozó kérdésre választ kereshessünk. Ezeket a problémákat előre kellett vetíteni, hogy az ebben a fejezetben jelentkező bizonytalanságokat megérthessük, és számos probléma megoldását a jövő szerencsés kezű kutatóira bízzuk. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 265 a) A középkori Kanizsa település elhelyezkedésének kérdései A középkori Kanizsa falu, majd mezőváros a 16. században a török támadások következtében többször elpusztult és újjáépült, mígnem aztán az 1600. évi ostrom előtt Paradeiser főkapitány parancsára elpusztították. Ezután területén a török uralom 90 éve alatt nem laktak.389 A 18. század elejétől az a térség, amely a középkori település maradványait rejtheti, fokozatosan beépült, s mivel az új város kialakulását nem befolyásolták a régi maradványai (legfeljebb az egykori erődített rész körüli árkok vonala), a mai városszerkezet alig alkalmas a korábbi település területének lokalizálására. A középkori mezőváros kiterjedésének meghatározására régészeti kutatás nem folyt, a város területén hitelesen azonosítható középkori objektumot a mai napig nem ismerünk. Ennek ellenére Méri István, a kanizsai vár régészeti kutatásának irányítója a rendelkezésére álló adatok, felszíni megfigyelések alapján, elsősorban egy 1582-1594 közötti időre keltezhető városalaprajzból kiindulva megkísérelte - úgy véljük, legfőbb vonalaiban sikeresen - a 16. századi mezőváros erődített részét behatárolni. Ezzel a középkori topográfia megrajzolását - hacsak vázlatosan is - lehetővé tette, és megalapozta a továbblépés lehetőségét is.390 A 16. század végén a város palánkfalakkal körülvett erődített része a vártól keletre, azzal megközelítőleg egy vonalban, a mai város központjának helyén egy közel négyszög alakú területet foglalt magába, melynek hozzávetőleges méretei (a rondellák nélkül) nyugatról 280, keletről 300, míg északról és délről 350-350 méter. Az erődített város széleit képező árkok vonalát Méri István a következőképpen határozta meg: délen a ferences templom és kolostor északi homlokzata előtt, attól nyugatabbra indulóan haladt, a Zrínyi Miklós utcai déli oldalának házai mögött a Csengery út felé, kb. a zsinagóga vonaláig. Innen a várost védő árok a múzeum Fő úti épületének nyugati homlokzata előtti rész felé vette az irányt, a város északkeleti sarkát a Rozgonyi utca Sugár út és az Erzsébet tér közötti szakaszának közepére helyezte. Az északi oldalt védő árok iránya ettől a ponttól az Erzsébet teret középen átszelve, a Városháza északi széle mellett elhaladva, tart kissé északnyugat felé. A város nyugati (mocsár parti) szélét a Király utcának az Erzsébet tér és a Zrínyi Miklós utca torkolata közti szakaszának középvonalában határozta meg. Egyetértve a város északi és nyugati szélének megvonásával, a keleti és nyugati oldal rögzítésénél, ahol Méri István is a tervrajz a vár és a város közti távolságának méretezetlensége, valamint a felszíni formákban beállt változások miatt bizonytalan volt, az azóta előkerült régészeti leletek alapján korrekciót javaslunk. Az Erzsébet tér-Ady Endre út sarkán álló ún. „Vasemberház" pincéjében előkerült gerenda és cölöpmaradványok a palánkfal keleti szélének az Ady Endre út vonalában való meghúzását indokolják, mivel ezeket a maradványokat csak a városfal maradványaiként értékelhetjük.391 Az erődített terület nyugatabbra tolását indokolják azok a régészeti leletek is, amelyek a Király utca és a Zrínyi Miklós utca találkozásának környékén és a Király utca 14. sz. alatti, ún. MEZŐGÉP-székház építése során kerültek elő.392 Az erődített város problematikájára a későbbiekben még vissza fogunk térni. E lokalizáció ilyen szintű előrevetítése azonban főleg azért fontos, mert az egyetlen kiindulópontot jelenti a középkori Kanizsa kiterjedésének, elhelyezkedésének meghatározásához. Méri István is megállapította, hogy ez az erődített terület az egykori mezővárosnak csak egy részét foglalja magába. Erre bizonyítékul szolgálnak azok a 16. századi források, amelyek 1531 és 1598 között folyamatosan megkülönböztetnek egy Belső (Interi-or) és egy Külső (Exteriőr) Kanizsát.393 Belső Kanizsában, azaz az erődített városban találunk olyan objektumot, a térkép felirata szerinti „Magyar templom és hadiszertár"-t (Die Hungerische Kirchen Vnd Zeughaus), amelyet a város valamely középkori épületével azonosíthatunk. A térképen L alakúnak ábrázolt épület a felirat és az alaprajz szerint is úgy értelmezhető, mint egy templom és egy vele egybeépült épületszárny. Ez az alaprajz teljesen megfelel a Zala megyei ferencesrendi kolosotorok ismert sémáinak, ahol a templomhoz általában egyetlen szárny (Zalaszentgrót, Hahót-Alsófakospuszta) vagy L alakú szárny (Egervár, Keszthely, Muraszemenye) csatlakozik. A minden oldalról épületekkel körülzárt kerengőre a környéken egyetlen példát sem ismerünk.394 így tehát úgy véljük, hogy ez az épület a középkori kanizsai ferencesrendi kolostorral azonos. A kolostor mellett ábrázolt piactér (Der Marckt Canisa) kialakulása valószínűleg összefügg a kolostor felépülésével, az azonban korántsem bizonyos, hogy a 15. század előtt is itt voltak a kanizsai vásárok, ez volt-e a korai Kanizsa centruma. A korábbi központot inkább a város plébániatemplomának környezetében kereshetjük, ezzel együtt a 13-14. századi település magját. Ez a terület bizonyosan kívül esett a később megerődített területen, erre utal az 1554. évi egyházlátogatás (canonica visitatio) jegyzőkönyve is, amely akkori állapotát rögzíti. A jegyzőkönyv szerint „a templom és a cinterem fedél nélkül" áll, azaz a török támadásoknak kitett külső részen helyezkedik el.395 A templom helyének meghatározását Méri István kísérelte meg először, aki egy 16. század közepére keltezhető, és Ferabosco kanizsai erődítési terve első változataként nyilvántartott alaprajzból indult ki. Az erődítésterv egy, a középkori vártól eltérő helyszínen építendő új várat ábrázol, amelynek magja egy keletéit szentélyű középkori templom, amely köré már 266 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig korábba n egy kisebb palánkerődítést emeltek. Az ábrázolás helyhezkötésének megkísérlése során az említett szerző jó felismerte, hogy itt a kanizsai vártól délre elhelyezkedő malmok, és az itt a mocsarat keresztező út környezetéről van szó. Ennek alapján a tervezett erődítést és benne a templomot a vasútállomás vonalában, attól nyugatra határozza meg, arra a helyre, amelyre korábban más források alapján az első kanizsai várat, Kanizsaszeget helyeztük. A rajz figyelmes tanulmányozása során azonban rájöhetünk, hogy ez az erődítés egyértelműen a Kanizsa mocsarainak nyugati partján helyezkedett volna el, a tervező mocsarat a malmokkal csak az építendő vártól keletre ábrázol. így Aíérmek az a vélekedése, hogy az itt ábrázolt templom Kanizsa először 1257-ben említett Szent Margit titulusú templomával lenne azonos, bizonyosan téves. Minden korai forrásunk, köztük Kanizsa 13. századi határainak leírása egyértelműen bizonyítja, hogy a település a mocsár keleti partján állt. Egyébként sem tudnánk települési kapcsolatot találni egy akár a vasútállomással szemközti szigeten, akár a mocsár nyugati partján álló falu és a bizonyosan a keleti parton, az általa is biztosan meghatározott erődített mezőváros között.396 A város területéről - döntően nem szakember által kiásott - de helyhez köthető középkori leletanyag alapján a 13-16. századi Kanizsát a mocsár keleti partjának szegélyén kell keresnünk, a 16. században erődített területtel összekapcsolódóan, mégpedig attól vagy északra, vagy délre kiterjedően. Észak felé a Zrínyi Miklós és a Kisfaludy utca vonala közötti területen, az Ady Endre út nyugati oldalán épült lakótelep földmunkái során nem kerültek elő régészeti leletek. Egyedül a Kisfaludy utca és az Ady Endre út kereszteződésétől délnyugatra, az egykori Tsz-major területéről ismerünk néhány melléklet nélküli sírt, amelyek talán tartozhattak egy középkori temetőhöz, de lehettek valamely hadiesemény, ostrom során eltemetettek sírjai is. Mindenesetre a városárok és az e közötti üres térség kizárja a település ezirányú kiterjedését.397 Annál gazdagabb felszínen is megfigyelhető középkori leletanyagban az említett térségtől északra elhelyezkedő terület. A Báthory utca alatti telkeken és a Magyar utcából számos helyről ismerünk középkori leleteket. A Magyar utca 55., 75., stb. alatti telkeken, a 77. sz. alatti leletmentés során nagy tömegű embercsontra, vasszerszámokra, fegyverekre és középkori edény töredékekre bukkantak.398 Erre a területre a 17. századi ábrázolások és helyszínrajzok egy kör alakú kápolnát jeleznek, melyben Thury György tetemét 1571-ben eltemették.399 A kör alaprajzú templomok, kápolnák építése Magyarországon a 11-13. századra jellemző, így bizonyosan egy ilyen korú épülettel számolhatunk ezen a helyen is. Ennek azonosítása azonban a rendelkezésünkre álló adatok alapján Kanizsa bármely egyházával - talán a Szt. Miklós-kápolnával - csak nagy bizonytalansággal képzelhető el.400 A Magyar utca térségében fekvő középkori lelőhellyel kapcsolatban kell foglalkoznunk egy, a forrásokban először 1493-ban említett Szombathely nevű településsel, mivel Méri István ezt a lelőhelyet ezzel veszi azonosnak.401 A Szombathelyet először említő urbárium Kanizsai György itteni birtokait írja össze, mely szerint neki itt 4 féltelkes és két negyedtelkes jobbágya, valamint 2-2 üres negyedtelke van. Ugyanitt birtokol a kanizsai plébános 2 üres telket is.402 Az 1530-as évben kelt urbárium Szombathelyt Kanizsa mezővárossal együtt tárgyalja. Eszerint Kanizsán 68 negyedtelek és két új (integras) telek van, Szombathelyen pedig 65 negyedtelek, tehát gyakorlatilag a két település egyforma nagyságú. Mindkét település teljesen azonos szolgáltatásokat teljesít.403 Ez Szombathely utolsó említése. Ettől kezdve bukkan fel a dicális összeírásokban Belső és Külső Kanizsa. Méri István úgy vélte, hogy Szombathely bizonyosan korai település, amely a 16. század harmincas éveiig önállóan létezett, mígnem a század közepére beolvad a mezővárosba, mint annak egyik utcája, hiszen az 1567-es összeírásban megjelenik a Szombathely utca elnevezés.404 A Szombathely név mögött a kutató joggal sejt egészen korai települést, hiszen ez a név az Árpádkori jellegzetes vásáros falvak elnevezési csoportjába tartozik, amelyek az itt tartott hetivásárok napja után kapták nevüket.405 Ugyanakkor felvetődik egy másik kérdés is, az, hogy miért nem találkozunk a viszonylag jelentős számú Kanizsára és környékére vonatkozó okleveles anyagban egyszer sem Szombathely település nevével. A szorosan Kanizsához kapcsolódóan feltételezett falu nem említődik Kanizsához Lőrinc mester részére való királyi adományozásakor sem, amely pedig a várhoz tartozó összes falut felsorolja. Kanizsának két hetivásárjáról tudunk, az egyik keddi, a másik szombati napon volt. Nehezen képzelhető el két azonos napon tartott hetivásár egymástól egy kilométeren belül, bár vélekedhetnénk úgy is, hogy később Szombathely vásártartási joga megszűnt. Inkább afelé a vélemény felé hajlunk, hogy a mezővárossá fejlődött Kanizsa északi része kapott egy időre megkülönböztető nevet a rendszeresen itt tartott hetivásárok alapján. A későbbiekben meglátjuk, hogy a középkorban is voltak faluátnevezések, sőt kétnevű települések is. Gyanúnkat tovább erősíti az a tény, hogy a Kanizsa egészét tárgyaló 1563. évi urbárium a város telkeinek számát megközelítően azonosnak veszi a korábban Kanizsán és Szombathelyen összeírt telekszámmal.406 Azaz Belső és Külső Kanizsa együttes telekszáma - bizonyosan nem véletlenül -azonos Kanizsáéval és Szombathelyével. Ettől a területtől északkeletre az Egyesült Izzó építési munkái során egy nagyméretű templom ma- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 267 radványai t sértették - semmisítették - meg. Az innen a múzeumba került gótikus kövek alapján bizonyosak lehetünk, hogy jelentős épületről van szó.407 A rendelkezésünkre álló egyházi összeírások a középkorban egyszer sem tesznek említést Szombathely egyházáról, itt pedig ugyanazon településen belül két egyházi épületről is tudunk.408 Mindezeknek az adatoknak az alapján úgy vélekedhetünk, hogy a korai Kanizsa területe a Magyar utca és az Egyesült Izzó közötti részen helyezkedett el, és az utóbbi helyen előkerült templom lehetett Kanizsa plébániatemploma. A későbbiekben a várkastély felépülésével a települési terület déli irányban terjeszkedett, e terület szélének közelében létesült a ferencesrendi kolostor és tolódott mellé - a vár közelébe -a piactér is. Ezen a magasabb helyen, a várhoz jól kapcsolható részen jött létre a veszedelmes időszak eljöttével a mezőváros erődített része. Az itt felvázolt települési elrendezés megerősítését avagy korrekcióját a jelzett területeken bizonyosan szükségessé vMó ásatások alapján lehet csak majd elvégezni. b) A mai Nagykanizsa területébe és határába beolvadt középkori települések A mai Nagykanizsa közigazgatási határa az utóbbi évtizedekben jelentősen kiterjedt, számos egykori önálló községet csatoltak területéhez. Az eredeti közigazgatási határon belül 8 középkori, azóta elpusztult községet sikerült meghatározni. Az azóta hozzácsatolt községek: Palin, Miklósfa (Szentmiklós), Ba-gola és Bajcsa középkori eredetű falvak határában olyan ma is élő középkori faluval is találkozunk, mint Fakos (ma Alsó- és Felsőfakos), továbbá három biztosan azonosítható középkori faluval, amelyek ma már nem léteznek; azaz legalább 15 középkori település állt a mai Nagykanizsa területén. Ezeken kívül még sejtünk néhány kisebb, esetleg a mai kanizsai határban egykor létezett települést, ezek meghatározása azonban területileg annyira bizonytalan, hogy velük csak érintőlegesen foglalkozunk. A falvakra vonatkozó középkori források váltakozó nagyságúak, van, amelyre csak néhány adatunk van, s van olyan, amelyről önálló tanulmányt lehetne írni. Pontosan ezért, mert a városmonográfiából nem hagyható ki, a források ismertetésénél az arányosságra való törekvés vezetett, miértis csak a leglényegesebb adatokat igyekeztem rögzíteni. A középkori falvak tárgyalásánál alapvető kérdés volt, hogy milyen sorrendben foglalkozzam velük. Megnevezésük mindenképpen a középkori név alapján történik. ABC-sorrendben tárgyalom először a mai város szorosan vett lakott területébe beolvadt falvakat, majd az azon kívül esőket. Természetesen külön jelzem, ha ma is élő településről van szó, illetve ha azóta a neve megváltozott, módosult. A város területén fekvő egykori falvak: Aty (a mai Sánc területével vehető azonosnak): Első említése 1328-ból ismert, de ebből az oklevélből tudjuk, hogy sokkal régebbi település, még IV. Béla adta cserébe Ivánnak komári birtokaiért. Ekkor Iván unokái kérték határa megjárását. Ebből tudjuk, hogy a Zápolya (ma Potyli) patak mellett feküdt, szomszédos volt a Récséről Mórichelyre vezető úttal és a Bakolnok (Bakónaki patak) vizével. Határos volt továbbá a somogyi határszélen birtokos Gyovad nemzetség birtokával is.409 1456-ban már igen kicsi település, ekkor mint pusztát említik, és azt írják róla, hogy a Zápolya patak mindkét oldalán fekszik.410A 15. században bagolyai Besenyő Miklós fiainak és Andi Ferencnek voltak itt birtokai, akik Csapi Andrásnak zálogosították el azokat. Még másoknak is voltak itt birtokai, mert Csapi András még ebben az évben megveszi rokonainak Csapi Lénártnak és Lászlónak itteni földjeit. Ekkor már, mint olyan pusztát említik, ahol egyetlen jobbágy él, Nagy András, azért Atyot más néven Nagyandrásházának is nevezik. Néhány év múlva, mikor Csapi András birtokairól rendelkezett, ennek a jobbágynak már csak az özvegye élt, ezért a helyet Nagyandrásnéházának nevezik.411 Ezek az adatok is mutatják, hogy már a századvégén megszűnt önálló településként. Csákány falu, amelynek elnevezése valószínűleg török eredetű412, először 1299-ben szerepel mint Gugmindszente (Bille falu része) és Kerektóval határos falu.413 1321-ben a Bikács nemzetség birtoka, és a Kanizsa folyó közepén lévő Csákánysziget, Kerektó és Csákány faluval Andrásnak és Lászlónak jutott.414 1322-ben aztán eladták Osl nembeli Lőrincnek, megemlítve, hogy a hatalmasok régebben elfoglalták tőlük, de most visszakapták.4151323-tól a kanizsai vár uradalmához tartozik.416 Egy 1423-as oklevél alapján bizonyosnak látszik, hogy a Kanizsa patak keleti partján feküdt.417 Az 1493-as urbáriumban Venécé-vel és Tőllel együtt írják össze.418 1530-ban 6 fél és 8 negyed telekből álló kis falu, de három malom van itt a Kanizsán.419 1563-ban, majd 1566-ban is megvan, ekkor azonban már csak két malom áll.420 1566-ban a várbeli németek azzal fenyegetőznek, hogy Csákányt elégetik, mert a várnak nagy ártására van.421 Utoljára 1593-ban írják össze mint Kanizsa és Mindszent közötti elpusztult falut.422 1554-ből tudjuk, hogy a mindszenti plébániához tartozott.423 A jelzett adatok alapján helyét a Vasútállomás-Ligetváros térségben lehet meghatározni. Lazsnak nevét a mai napig őrzi Lazsnakpuszta Nagykanizsa északi határán. Az eléggé kicsi falu helye régészetileg ugyanitt jól behatárolható a mocsaras völgy peremén. Ugyanakkor ez a település az egyik legrosszabb a források szempontjából. 1262-ben tűnik fel először, amikor Princ comes birtoka.424 1323-ban szerepel Kanizsa várának tartozékai között, ettől kezdve azonban nincs rá írott adat.425 Valószínűleg 268 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig korá n pusztává vált falu, amelynek nevét azonban sikerült szerencsésen átmenteni az utókorra. Tői falu a legbiztosabban meghatározható a Nagykanizsába olvadt területű középkori falvak közül, a mai Kiskanizsa őse. Minden oklevél a vár közvetlen szomszédságában említi. Kései telepítésű falu, az alapító bizonyosan a Kanizsai család volt. Nem szerepel az 1323. évi adományban, először pontosan száz év múlva fordul elő, amikor Kanizsai II. István és fia László adományt tettek a tőli birtokuk végén épült Szent Bertalan kápolnának. Az adott telkeket úgy határozták meg, hogy a falu végén Venéce felé feküdtek, de határosak voltak Csákánnyal is.426 Lakói a várban teljesítettek szolgálatot, belső cselédek voltak. 1493-ban a várban szolgálnak, cenzust nem fizetnek.427 Az 1530-as urbárium részletesen leírja a várban teendő munkáikat.428 Utoljára 1563-ban írják össze.429 Neve lehet, hogy a „tölgy" szóból származik,430 de az is elképzelhető, hogy a „7W"-ként említett a falu Tul olvasatának jelentése a váron túli falu volt. Tőit már Méri István is lokalizálta Kiskanizsa helyére, a Szent Bertalan kápolna helye pedig a csatornázás során talált sírok alapján biztosan meghatározható a Pivári utcában.431 Bizonyos, hogy a középkori Kanizsa területi elhelyezkedését tárgyaló fejezetben ismertetett Ferabosco első várterveként említett alaprajzon szereplő középkori templomalaprajz, amely körül kis erődítés is épült, ezzel a kápolnával azonos.432 A város határában fekvő középkori települések: Bagoly a (ma: Bagola). A ma is álló falu neve valószínűleg szláv személynévi eredetű.433 A 13. század végétől ismerjük történetét, amikor bagolyai Körtvé-lyesd fia Leusták fiai ősi birtokának mondták, akik 1294-ben Mikó bánnak, Ivánka mesternek és a Gyo-vad nembeli Kemény fia Péternek adták el, akinek Aty nevű birtokával volt szomszédos.434 Ekkor már áll a Szent Kozma és Dámján tiszteletére emelt egyháza. A 14. században Bagolyaiaknak nevezik birtokosait.435 A 15. században a bagolyai Csontos, a bagolyai Kemény és a bagolyai Besenyő családok mellett az Andi család is birtokos Bagolyán.436 A 15. század közepén Csapi András, a környék ekkori nagy birtokszerzője veszi zálogba az itteni földeket, majd azok leányai örökségéből a bajnai Both családhoz kerülnek.437 1513-ban Both Ferencnek 8 és 1/2 portája van itt.438 A török támadások következtében 1566-tól folyamatosan többször elpusztul, 1593-ban elhagyott falu.439 Besenyő. Ennek a falunak az emlékét ma a Bakónaki patakból duzzasztott Csónakázó-tó környékén dűlőnév őrzi.440 Neve egykori lakóinak eredetét, a török nyelvcsaládhoz tartozó besenyők emlékét őrizte meg, akiket a 10. században telepítettek ide, vélhetően határőrzési feladattal. Lakóinak katonai tevékenysége már a 11. század elejére feleslegessé vált, így Szent István király a települést az általa alapított zalavári benedekrendi apátságnak adományozta.441 Egykori lakói közül azonban számosan küzdöttek fel magukat a nemesség soraiba, amint ezt a környező falvakban birtokló Besenyő előnevű családok bizonyítják.442 1335-ben az apátság megjáratta határait, aminek alapján egészen pontosan helyhez köthető. Szomszédja volt északra Péterfalva és And (elpusztult falvak a mai nagyrécsei határban), keleten Csehi (elpusztult falu ugyanott), délen a Majolás patak és a (Somogy)Szentpálról Kanizsára vezető út mellett Aty, nyugaton a Bakónaki patak.443 1522-ben Miklós apát Kovács Demeter andi nemest az apátság nemes jobbágyai közé fogadta és itt adott neki egy nemesi telket.444 1564-től folyamatosan pusztul, 1593-ban elhagyott faluként írják össze.445 Bille azok közé a falvak közé tartozik, amelyekről igen jelentős számú adatunk maradt fenn, helyét azonban ennek ellenére nem sikerült pontosan rögzíteni. Emlékét a nagyrécsei határ közelében a Biliéi dűlő őrzi, de a régészeti megfigyelések szerint a település nem ezen a helyen feküdt.446 A falu határa területileg jól meghatározható: a Kanizsa és Récse közötti területen a Zápolya (Potyli) patak mindkét oldalán helyezkedett el, északon területe túlnyúlt a kanizsa-récsei úton, délen Aty és Szentgyörgy területéig ért. Először 1245-ben mint lakatlan föld tűnik fel és kerül IV. Béla adományaként Princ ispán birtokába.447 Hamarosan megtudjuk, hogy ez Biliének csak egy része, hiszen birtokosok itt várjobbágyok is, akik pert indítanak Princ ellen. 1263 táján Princ úgy egyezik meg Domokossal, a zalai vár hadnagyával, Gergely mesterrel, Baksával és egész biliéi rokonságukkal, hogy hat ekealja földből 180 holdat nekik ad, s elengedi annak az öt csöbörnek a fizetését, amelyek a Bilién lévő öt szőlő után jártak neki. Domokos és társai pedig kötelezték magukat, hogy Princ és Herch fia Here ellen a további pereskedéstől elállnak.448 1263-ban az is kiderül, hogy még a király kezén is van Biliének egy része, amelyet IV. Béla kárpótlásul ad Komári Szemerének és rokonainak a tőlük elvett komári földekért. A birtokrész határjárásából, amely Princ szomszédságában feküdt, megtudhatjuk, hogy ez a terület Récsétől a Zápolya vizéig terjed, és ezen túl volt még egy Váró nevű föld.449 A következő évben a király Biliéi Domokos földjének határait járatja meg, amely a récse-újudvari nagy út mellett feküdt és határos volt Princ comessel. Ennek a földnek a közepén egy Mindszentnek tiszteletére emelt egyház állt. Ennek alapján a falut később Mindszent-biliéként kezdik nevezni. Domokos leszármazottja ezt az oklevelet 1372-ben már mint Mindszentbillei János íratja át.450 Ezt a nemzetséget V. István emelte a nemesek közé.451 A 13. század végén Kanizsaszegi Eynard szerez itt birtokokat, melyeket fia Máté 1314-ben elad Osl nembeli Lőrincnek.452 Lőrinc 1321-ben Princ fiainak a részét is megveszi.453 Az itt terjeszkedő Kanizsaiak Szemere leszármazottaival peresked- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 269 ne k a 14. század közepén.454 1369-ben a Kanizsaiak megkapják a gyilkosságért elítélt Egyházasbillei Kónya Pál fia László birtokát, majd egyezkedés után megvásárolják Mindszentbille és a templom felét.455 1467-ben a birtokukban lévő fél falut Csapi Andrásnak adják zálogba,456 aki a következő évben Polyáhi Mihály itteni birtokait is zálogba veszi.457 A zálogba adásból végleges birtoklás lesz, mert Csapi leány révén 1482-ben már bajnai Both András és János birtoka lesz - ekkor már Mindszent néven.458 A 16. században már Mindszentnek nevezik. 1554-ben plébániájáról azt írják, hogy 22 éve üres, a kanizsai plébános szolgál benne.459 1567-ben égett falunak mondják, 1578-93 között jórészt elhagyott faluként írják össze.460 Egyházából a 16. század végén a kanizsai várhoz tartozó erődítményt építenek.461 Ennek a birtoknak a része lehetett a Gug-mindszente, amelyért 1299-ben a Billeiek és a Bikács nembeliek pereskednek. Ez a rész egészen délen volt, hiszen Kisfaluddal, a későbbi Szentgyörggyel volt határos.462 Fakos (ma Nagy- és Kisfakos) a középkorban Somogy megyéhez tartozott. 1307-ből ismerjük első említését Falkos néven.463 A Kanizsai család 1371-ben lett ebben a faluban birtokos.464 1484-ben itteni birtokaikat zálogba adták bajnai Both Jánosnak.465 A 16. század közepén pusztult el.466 Leányfalu. Ez a település a Kanizsa mocsarainak egyik szigetén állt, Kanizsától délre. Nevét ma is számos helynév őrzi a környéken, a vasútállomástól nyugatra-délnyugatra.467 Először 1323-ban szerepel, a kanizsai vár tartozékai között. Ekkor együtt említik Pink faluval, amelyet hasonlóan Leányfalunak is neveznek.468 Utóbbiról később nem tudunk. 1423-ban Kanizsai II. István az általa alapított tőli kápolnának ad itt egy nagy kaszálót.469 1493-ban már puszta, ahol 120 hold szántó van Kanizsai György tulajdonában.470 Az ebben a térségben lévő szépszámú szigeten több kisebb, rövid ideig fennálló település is állhatott. A 14. századig az oklevelek együtt emlegetik Csákányt, Leányfalut és Kerektót. Ez utóbbi nevében bizonyosan az itteni malmok által felduzzasztott tavat sejtjük. 1257-ben említik először a Kanizsa folyó mellett.471 1299-ben Csákánnyal és Gug-mindszenttel határos falu.472 1321-ben a Bikács nemzetségé, akik Csákánnyal együtt eladják Osl nembeli Lőrincnek.473 1323-ban Kanizsa tartozékaként szerepel utoljára, aztán eltűnik a forrásokból.474 Mórichely mint puszta ma is megvan Miklósfától délre, azonban a középkori falu nem itt, hanem a liszói útelágazó tájékán feküdt, ahol templomát 1978-ban sikerült feltárni.475 Egykor igen jelentős település volt. 1276-ból tudunk róla először, amikor István ifjabb király mint egy Elek nevű, utódok nélkül elhalt nemes birtokát a Hahót nemzetség tagjának, Panyt comesnek adományozza, majd ezt az adományt IV. László megerősíti.476 1292-ben azt írják róla, hogy egyik fele Zalában, a másik Somogyban van.477 A 14. században a Mórichelyi család birtoka, akik 1360-ban kezdenek pereskedni Kanizsai I. Jánossal, aki kétségbe vonta itteni vámszedési jogukat.478 Hosszú pereskedés után 1372-ben kötelezték őket jogaikat dokumentáló okleveleik felmutatására. Ez nem sikerült, s a per 1374-ben Kanizsai Miklósnak a javára dőlt el.479 Továbbra is a Mórichelyi család birtoka marad, akik a Kanizsai család familiárisai lettek. Mórichelyi Farkas Péter 1488-ban a kanizsai várnagyságig emelkedett.480 Az 1560-as években az Árpádkorban emelt kör alakú templomát (rotundá)ót) a török ellen erőddé erősítettek.481 A kanizsai főkapitánysághoz tartozó kis várat az 1570-es évek végén lebontották.482 A faluról, mint elhagyott helyről 1593-ban találtuk az utolsó adatot.483 Pemlén (ma Palin) neve szláv eredetű személynévből keletkezett magyar névadással.484 Nagyon korai említése ismeretes, 1193-ból. Újudvar szomszédai között szerepel, amelyet III. Béla anyja adott a székesfehérvári Szent István egyháznak, és azzal együtt a johannita lovagok birtokába.485 Első ismert birtokosa Szentbalázsi János özvegye Venys asszony és fiai voltak, akik ennek a birtokuknak északi felét a Kanizsa folyó mellett Újudvar szomszédságában 1323-ban eladták Osl nembeli Lőrinc mesternek.486 1377-ben Kanizsai János fiai az ellen tiltakoztak, hogy Arnold újudvari keresztes saját és rendje nevében az ő pamléni birtokuk jó darabját Újudvarhoz csatolta.487 A későbbiekben úgy tűnik, teljesen a Kanizsai család birtokába jut. 1493-ban 8 jobbágy lakott itt Kanizsai György részén (kb. a birtok felén), ezek 13 negyed telken gazdálkodtak, puszta volt 6 negyed telek.488 1512-ben Kanizsai IV. László itteni birtokrésze ismert, amin 7 negyed-, 2 féltelkes jobbágy élt, és volt 23 néptelen negyed telek.489 Kanizsa 1519-es urbáriuma szerint 13 jobbágy lakja 7 negyed és 5 fél telken, pusztán áll 19 negyed és 20 fél telek.490 Ez bizonyosan a korábbi járvány következménye volt, mert 1530-ban már 14 fél és 26 negyed telek lakott ismét.491 1563-ban már csak 22 család él itt, ez azonban már a török betörések időszaka.492 Egyházának létéről először 1333-ban tudunk,493 amely az 1325-ös oklevélből ismerten Szent Márton hitvalló tiszteletére volt szentelve. 1554-ben az egyház már nagyon rossz állapotban van, de még van plébánosa.494 1566-ban a török elégeti, ettől kezdve többször részben elpusztult, 1593-ban teljesen puszta falunak írják. 1598-ra azonban újratelepül.495 A 17. században pusztul el. Szentgyörgy. A falut korábban Kisfaludnak nevezik, majd egyháza után kapja ezt a nevet. Emlékét a Nagykanizsától délkeletre lévő Szentgyörgy vári szőlőhegy őrzi.496 A Kanizsa környékén jelentős birtokokkal rendelkező Bikács nemzetség tulajdonaként 270 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig bukka n fel, de birtokosok itt mások is 1333-ban.497 1352-ben szereznek itt birtokokat a Kanizsaiak is, mégpedig a Mórichelyre vezető híd közelében.498 1420-ban a Csapi család birtoka a szomszédos Szentmiklóssal együtt, akik a Kanizsaiakkal egyezkednek határainak ügyében.499 Csapi András szabad rendelkezést nyerve birtokaira, azokat leányaira hagyta.500 Az egyik leányát feleségül vevő Both János 1478-ban megszerzi a másik Csapi leány, Lónyai Albertné itteni részeit.501 A bajnai Bothok Mátyás engedélye alapján 1480-ban várkastély építésébe kezdenek itt.502 1481-ben már folyik az építkezés,503 a kész kastélyról azonban csak jóval később, 1507-ből van adatunk.504 1538-ból ismert részletes leírása egy osztozkodással kapcsolatban, amelyben helyiségeit részletesen felsorolják.505 Az 1570-es évek végén a Kanizsa környéki védelmi koncepció megváltozásakor elrendelik megsemmisítését.506 A mellette lévő falu azonban ezt túléli. Bár többször teljesen elpusztította a török, 1566-1567-ben, majd újratelepülése után 1578-ban, még 1593-ban is összeírják mint részben puszta települést.507 Minden valószínűség szerint 1600-ban Kanizsa török ostromakor pusztul el véglegesen. Szentmiklós (későbbi nevén Somogyszentmiklós, majd Miklósfa) 1278-ban tűnik fel először Szentmiklósi Jakab fia János nevében, aki magát Kanizsa mellettinek nevezi.508 Bizonyára ő is a környéket bíró Bikács nemzetség tagja, mert 1338-ban a közülük való Egyed fia András comes fiai és rokonuk a fehérvári őrkanonok Szeglak birtokból - amelynek másik neve egyháza után Szentmiklós volt - a falu felét átengedik Szeglaki Egyed özvegyének és két leányának leánynegyed fejében.509 Később Szeglakiszentmiklós a neve,510 melynek felét 1358-ban Kanizsai I. János vásárolta meg.511 Ennek a két famíliának a birtokában van később is, a Bikács nemzetség része azonban később a rokonságukhoz tartozó Csapiak kezére jut.512 A Csapi birtokok azután Andrásnak a már többször említett végrendelete folytán leányaira, köztük Both Jánosnéra szállnak.513 Ettől kezdve a bajnai Both család birtokaként működik.514 Mint neve mutatja, egyházas hely volt. A középkori falu és a templom helyét a mai temető körül sikerült meghatározni. A templomnak 1554-ben már nem volt plébánosa, a lakók között a lutheránus hit terjedt el.S151578-79 körül a kanizsai főkapitány erődítményt emeltet itt, melynek feladata a lebontott szentgyörgyi és mórichelyi várak kiváltása volt.516 1566-tól a török többször elpusztítja a falut, 1593-ban már teljesen elhagyott.517 Vajda elpusztult falu nevét szintén a helynevek őrizték meg Nagykanizsától észak-északkeletre. Helyét a szőlővel betelepített területen pontosan nem tudtuk megállapítani. Neve méltóságnévből keletkezett, amelyet a középkorban személynévként is használtak.518 Már 1193-ban fennáll, ekkor említik Wyu-oda néven Újudvar határjárásában.519 A Vajdai család birtoka egészen a 15. század közepéig. 1308-ban Biliével határosán két Vajda szerepel.520 Ezeket Nagy- és Kisvajdának hívták,521 és Récsével is határosak voltak.522 1456-ban lesz birtokos Nagyvajdán Csapi András,523 később egész Nagy- és Kisvajdát megszerzi, s azokat a többi más birtokával együtt leányaira hagyja.524 A családba házasodott bajnai Bothok birtokaként ismerjük 1498-ból, akiknek itteni erdejében a Kanizsaiak hatalmaskodtak.525 1566-ban elpusztítják a törökök, de újratelepül, 1593-ban írják össze utoljára mint részben puszta falut.526 Nem volt önálló falu, de a Vajdai család tulajdonában lévő önállóan kezelt lakott birtok volt Cser-fő, amelynek neve a mai napig fennmaradt.527 Vajdához hasonlóan a 15. század közepén megy át mások tulajdonába. 1453-ban veszi meg pati Török László, aki megjáratta határait. Ebből tudjuk, hogy Vajda határain belül feküdt, tehát nem volt önálló helység, földdarabnak, szőlőhegyrésznek mondták. A határjárás azt is megmondja, hogy Bacónak szomszédja volt.528 Venéce (valószínűleg a mai Bajcsa) egyike a legproblematikusabb Kanizsa környéki falu a helyének meghatározása szempontjából. Többen összekeverték Ventével (a mai Petrivente), pedig adataiból bizonyos, hogy Kanizsa melletti faluról van szó.529 1323-tól a Kanizsai család birtokában van.530 1423-ban pontosan meghatározzák, hogy Tői mellett, attól délre fekszik.531 1447-ben a Kanizsai család szolgálatában álló bakónaki Török Lénárt itteni birtokáról történik említés.532 Az 1493. évi kanizsai uradalmat felsoroló urbáriumból egy másik nevével is megismerkedhetünk, mely szerint Anyádva-laga, más néven Venéceként nevezik meg. ( „Anyád-waloga alias Weneche") Az urbáriumok mindig ebben a környezetben, azaz Tőllel, Csákánnyal és Leányfaluval fogják össze.533 Utoljára 1563-ban szerepel, a későbbi összeírásokban nem találjuk nyomát.534 A régészeti terepbejárások során a bajcsai homokbánya területén bukkantunk Kiskanizsától délre az első falunyomra, ahol a leletanyag az Árpád-kortól a 16. századig létezett településről vallott.535 1578-ban bukkan fel először a Bajcsa név, a stájerországi segítséggel épülő erődítménnyel kapcsolatban.536 Ilyen nevű falura a középkorból semmiféle nyomunk nincs.537 Úgy tűnik, hogy az 1563-1566 között elenyészett Venéce területén létező helynév alapján kapta nevét az erődítmény, amelynek emléke 1600. évi pusztulása után is fennmaradt és öröklődött át a török után újratelepülő falura. Zsigán (ma Zsigárd puszta) falu nem a ma is létező major helyén, hanem attól északra, a nagykanizsai határ korpavári kinyúlásának délnyugati sarkában létezett a terepbejárások adatai alapján.538 Területe a Kanizsa nyugati oldalán, az újkori alapítású Korpavár északi felét, és dél felé a mai homokkomáromi Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 271 hatá r keleti részét ölelte fel. írott forrásban meglehetősen későn, 1460-ban szerepel először, ekkor már mint a Kanizsai család birtoka.539 Általában Újudvarral fogják össze az urbáriumokban. Egészen kicsi falu volt, hiszen 1493-ban Kanizsai György itteni részén, amely a falu fele volt, egy fél- és 14 negyed telek volt mindössze.540 1530-ban 9 negyedtelkes jobbágycsalád lakja.541 1566-tól mindig részben elpusztult faluként szerepel, utolsó említése 1593, amikor teljesen elhagyott.542 Jegyzetek A köztörténeti részek megírásához Bertényi Iván: Magyarország az Anjouk korában. (Budapest, 1987.), Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon 1387-1437. (Budapest, 1984.) c. munkát használtam. 1 „Pro ecclesia sanctae Cruets de Kanisa". Budapesti Egyetemi Könyvtár. Kéziratok. Hevenesi kéziratok LXV. kötet. 270. 2 A. U. O. VII. 334-335-3 C. D. VII/i. 322-323.; Endlicher, Stephanus Ladisla-us: Rerum Hungaricarum monumenta Arpadiana. Edidit-Sangalli (= Sankt-Gallen) 1849., 503-504.; Szöveggyűjtemény Magyarország történetének tanulmányozásához I. rész 1000-től 1526-ig Szerk.: Léderer Emma. Budapest. [1964]., 297-298. 4 Pl. Dömös 1138. Magyar Nyelv 1936. 56-57.; Zalavár 1339. (ún. 1024. évi oki.) Z. O. I. 1-3.; Tihany 1118. Z. O. I. 3-4.; Kapornak 1237. Z. O. I. 11-12.; Tűrje 1247. Z. O. I. 18.; stb. 5 A murakeresztúri apátságról: Sörös Pongrác: Elenyészett bencés apátságok. A Pannonhalmi Szent-Benedekrend története 12/B Budapest, 1912. 322-327.; Az apátság 1347-ben szerepel először Muramentiként. Z. O. I. 469. 6 A. U. O. VII. 191-192.; Renold ispán, aki 1235 előtt már egyszer adományul kapta Biliét, 1235-ben szerepel (Hahót nembeli) Arnold zalai főispánnal együtt. (U. o. VII. 7.) 7 Szabó 1971., 40-47. 8 Holub I. 43.1. 33. lbj. A „comes" cím, amely kezdetben a megyés ispán titulusa, jelző nélkül az illető előkelőségére utal. Szűcs Jenő: Az 1267. évi dekrétum és háttere. Szempontok a köznemesség kialakulásához. (In: Mályusz Elemér emlékkönyv Szerk.: H. Balázs Éva, Fügedi Erik, Mak-say Ferenc. Budapest. 1984.) 341-394.; 389. Kimutatta a „comes" cím használatának megjelenését a szolgabírói testületben.; U. o. 388. A kényszerhelyzetre való hivatkozás. 9 H. O. VIII. 115. 10 Szűcs Jenő: i. m. 376. 11 Szentpétery Imre: Középkori oklevélszövegek. Budapest, 1927., 53. 12 A. U. O. VII. 469-471. 13 A. U. O. VIII. 62-63. 14 OL. Dl. 37359. IV. Béla 1263. március 19. átiratában. Közli: Szentpétery I. 410. (1343. sz.).; Szabó 1971., 47-51. 15 A. U. O. VIII. 64-66. 16 A. U. O. VIII. 91-92. és 117-118. 17 Z. O. I. 113-114.; Köszönettel tartozom Kubinyi Andrásnak, aki az Eynard, vagy Aynard keresztnév és a Zsámbéki család kapcsolatára, valamint a -szeg utótag olykor várra való utalására felhívta a figyelmemet. 18 Fügedi 1986. 150-156.; Kristó 1975. 251-268. 19 Szentpétery II. 2094. sz. 20 A. U. O. XII. 525. A vár a 14. század eleji belháborúk-ban elpusztul (Z. O. II. 6.), helyén a 15. században az ákosházi Sárkány család emel várat, amelyet Sárkányszigetnek neveznek. 21 Kristó 1975., 244. 22 Z. O. I. 184-185.; Z. O. I. 119. 23 Z. O. I. 164-168. 24 Horváth István: Magyarság gyökeres régi nemzetségei, Pest, 1820., 75.; Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal I-XII. és Pótlék kötet. Pest 1857-1868. VIII. 297.; Uö. Turul 1883. 7.; Pór 1890., 155-56.; Turul 1891. 49., 112. és 179. Pór Antal és Nagy Géza vitája. 25 Győrjfy György: Tanulmányok a magyar állam eredetéről. Budapest, 1959., 20. 26 A. U. O. XI. 157.; C. D. III. 300.; VII/i. 203.; A. U. O. VI. 407.; C. D. VII/V. 566. 27 C. D. V/III. 500. 28 A. U. O. I. 309.; IV. 275.; VI. 524.; VII. 54.; XI. 175.; C. D. III/I. 465.; H. O. V. 16. 29 Pór 1890., 185. 30 A. U. O. VI. 455., 511.; XI. 251.; 5. O. I. 18. és 32. 31 Z. O. I. 46-48 > 32 Pór 1890.; A. O. I. 335.; Holub III. 33 A. O. I. 154. 34 A. O. I. 335. Ez az oklevél bizonyítja, hogy a Z. O. I. 46-48. szereplő oklevél nem a Zala megyei Isaborra vonatkozik, így az Oslok 13. századi zalai birtoklásáról nem tudunk. 35 Karácsonyi 1900-1901. II. 408.; 5. O. I. 76. „Nos magister Laurentius, filius Emerici, comes de Igku." Fügedi 1977., 148. Lőrincet mint hegykői várnagyot nevezi meg. Lektorom, Kubinyi András hívta fel a figyelmemet, hogy mivel Hegykőn nem volt vár, így az itteni ispánság nem járt együtt várnagysággal. 36 Holub I. 455. 37 Lásd 35. lbj. 38 Fügedi 1977. 148. 39 A. O. I. 367. 40 Kristó 1975. 262. 41 Z. O. I. 166. 42 Kristó Gy.: A feudális széttagolódás Magyarországon. Budapest, 1979., 207. 43 Z. O. I. 166. 44 Höfken: Num. Zeitschrift 1887. Band 19.; Luschin von Ebengeuth, Arnold: Steierische Münzfunde. Klny. Jarbuch für Altertumskunde. 1907. I. kötetéből; Gedai I. Acta Arch. XXI. 131. 45 Holub I. 436. 46 Z. O. I. 157. 47 OL. Dl. 38806.; C. D. VIII/6. 67-68. 48 Z. O. I. 160. 49 Z. O. I. 161. 50 Z. O. I. 161-162. 51 Z. O. I. 162-164. 52 Z. O. I. 164-168. Fordítása: Vándor 1988., 51-53. 53 A. O. I. 626. 54 Z. O. I. 179. 55 Z. O. I. 309. 272 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 56 Z. O. I. 187-189. 57 Z. O. I. 190-191. 58 5. O. I. 84. 59 5. O. I. 99. 60 A. O. II. 165. 61 Károly Róbert emlékezete. A szöveganyagot válogatta, szerkesztette, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Kristó Gyula és Makk Ferenc. Budapest, 1988. 156-157.; 5. O. I. 108-113. 62 A. O. I. 154. és Reiszig 1941., 22. 63 Képes Krónika. Fordította és a szövegmagyarázatokat összeállította Geréb László. Budapest, 1978. 180-181. 64 5. O. I. 264. 65 Balogh J. 1897.; Barbarits i. m.; V. Molnár László: A kanizsai vár, Honismeret 1986. évi 5. sz. 42-46. 66 Fügedi 1977. 147-148. 67 A. O. I. 164. 68 A. O. I. 367-368.: Z. O. I. 119. 69 Fügedi 1977. 147-148. 70 Z. O. I. 164-168.; Fügedi 1977., 147-148. 71 Z. O. I. 162. 72 Z. O. I. 163. 73 Mén 1988., 17-20. 74 Z. O. I. 162-164., 165., 167. 75 Fügedi 1977., 148. 76 Aíén 29. és 64. 36. sz. jegyzet. 77 Lásd: 467-470. sz. jegyzetet. 78 Halis István: Zalai krónika. Első kötet ötödik füzet. Nagykanizsa. [1917.], 402. 79 Z. O. I. 253-254. 80 C. D. VIII/IV. 219.; 5. O. I. 212., 335.; Z. O. I. 572-573.; OL. Dl. 5226. 81 OL. Dl. 2612., 6034. 82 5. O. I. 173., 295.; Karácsonyi II. 409. 83 5. O. I. 212-213. 84 Fügedi 1977., 197.; Pór 1890., 188.; 5. O. I. 354-361., 399.; Magyar diplomáciai emlékek az Anjou-korból I—III. Szerk.: Wenzel Gusztáv. Budapest, 1874-76. II. 479. 85 C. D. IX/IV. 576.; IX/VII. 386. 86 Z. O. II. 35-36.; C. D. IX/VI. 166.; 5. O. I. 384., 406. 87 5. O. I. 395. 88 Pór 1890., 189. 89 Pór 1890., 189. 90 Pór 1890., 189. 91 A O. II. 461.; Karácsonyi II., 409. 92 Fór 7S90., 188.; 5. O. I. 212-213. 93 5. O. I. 350.; C. D. IX/III. 560. 94 Z. O. I. 377-378. 95 Olvasókönyv Zala megye történetéhez. Összeállította Degré Alajos. Zalaegerszeg, 1961. 12. 96 Z. O. I. 415. 97 Mon. Vespr. II. 67. 98 Z. O. I. 514-515. 99 Z. O. I. 595. 100 Holub III. (Kallósd, Bille és Récse címszavak) 101 Holub III. (Kallósd címszó) 102 OL. Dl. 3400. 103 OL. Dl. 3404., 3409. 104 OL. Dl. 3294. 105 Z.O.l. 484. 106 Z. O. I. 512. 107 OL. Dl. 4279. 108 OL. Dl. 5014., 5015. 109 OL. Dl. 5243., 5247. 110 Z. O. I. 638-640. 111 OL. Dl. 5355. 112 OL. Dl. 5390., 5384., 5655., 5697. 113 OL. Dl. 6026. 114 C. D. IX/IV. 515. 115 A. O. V. 205. 116 OL. Dl. 5619.; Pór 1890. 189.; C. D. IX/IV. 534. 117 Reiszig 1941., 23. Iis p^r . Adatok a bolognai és pádovai jog-egyetemen a XIV. században tanult magyarokról. Századok 1897. 769-795.; 778. sk.; Mályusz 1984., 24. 119 5. O. I. 418., 420., 442., 451., 462.; Körmendy Kinga: Literátusok, magiszterek, doktorok az esztergomi káptalanban. In: Művelődéstörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. és az előszót írta: Fügedi Erik. A bevezetést írta Köpeczy Béla. Budapest, 1986., 176-202.; 187. 120 Fügedi 1986., 279. 121 Pór 1890., 190. 122 Zi. O. IV. 324. 123 Mályusz 1984., 21. 124 pfo jggo t ig2. A király Kanizsai II. Miklóst Bulgáriából visszaküldte, míg //. János, az érsek és II. István Zsigmonddal együtt a csata után hajón menekült meg.; Mályusz 1984., 37. 125 Sopron szabad királyi város története. I. rész. 1-7 kötet. Közli Házi Jenő. Sopron, 1921-1929. 207. 126 5. O. I. 483., 488., 491., 495., 529. és Holub I. 460. 127 5. O. I. 489., 491. 128 Mályusz 1984., 25.; Reiszig 1941., 24. 129 Reiszig 1941., 25. 130 C. D. X/II. 268-276.; Zs. O. I. 449. (4094. sz.) 131 Mályusz 1984., 104-105.; Silberschmidt, Max: Das orientalische Problem zur Zeit der Entstehung des Türkischen Reiches nach venezianischen Quellen. Leipzig-Berlin 1923., 105. 132 MTK I. 233. 133 5. O. I. 541-553. 134 Zs. O. II. 26. (172. sz.) 135 Mon. Vespr. I. 291. 136 Zs. O. II. 249. (6838. sz.) és 265. (6958. sz.) Kanizsai II. Miklóst 1405. február 16-án írják néhainak C. D. X/IV. 448., de töredékes sírkőfelirata szerint márciusban halt meg, ami csak 1404. lehet. 137 5. O. I. 504.; Pór 1890., 194.; Reiszig 1941., 25. 138 Zs. O. I. 7. (68. sz.), 8. (71. sz.), 10. (94. sz.), 14. (143. sz.) 139 Zs. O. I. 49. (505. sz.), 262-263. (2408. sz.) 140 Zs. O. I. 165. (1450. sz.) 141 Zs. O. I. 179. (1606. sz.) 142 Mályusz 1984., 27. 143 Zs. O. I. 534. (4845. sz.), 513. (4656. sz.) 144 Zs. O. I. 300. (2767. sz.), 301. (2773. sz.); Engel Pál: Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigmondkorban (1387-1437). Budapest, 1977., 170. 145 Zs. O. II. 28. (201. sz.) 146 Zs. O. I. 617. (5603. sz.), 677. (6090. sz.) 147 Mályusz 1984., 28. 148 Zs. O. II. 311. (2677. sz.) 149 Zs. O. II. 315. (2677. sz.) 150 Mályusz 1984., 55. 151 Reiszig 1941., 24. 152 5. O. II. 103-105., 111-112. és II. 124. 153 5. O. I. 496., 551. 154 Reiszig 1941., 26.; OL. Dl. 20745., 23250. 155 C. D. X/VIII. 558. 156 Reiszig 1941., 26.; OL. Dl. 10984. 157 OL. Dl. 11575.; S. O. II. 177-179. 158 OL. Dl. 12030. 159 5. O. II. 124. 160 Mályusz 1984., 69.; OL. Dl. 12475., 12484.; C. D. X/VII. 418., 474-161 5. O. II. 212. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 273 16 2 5. O. II. 225. 163 Iványi Béla: A római szent birodalmi széki gróf Teleki család gyömrői levéltára, (Archívum gyömröense gentis comitum Teleki de Szék.) Szeged, 1931., 127. 164 S. O. II. 225., 227., 234. 165 Z. O. II. 504-506. 166 Z. O. II. 506-512. 167 Reiszig 1941., 27.; Z. O. II. 519. 168 Reiszig 1941., 71. 169 Házi I. 4. 193. 170 Házi I. 4. 277., 293. 171 Z.O.U. 574. 172 Reiszig 1941., 28. 173 Házi I. 4. 368., 408. 174 Házi I. 4. 321. 175 Házi I. 5. 176. 176 Házi I. 5. 264. 177 Z. O. II. 577.; OL. £>/. 15740. és 15764.; Holub I. 468. 178 Házi I. 5. 99., 166.; OL. Dl. 15681. 179 Holub I. 470. 180 Reiszig 1941., 72.; F. O. II. 105. 181 Házi I. 5. 264. 182 Z. O. II. 591. 183 Csánki II. 860. 184 5. O. II. 513. 185 Reiszig 1941., 78-79. 186 OL. Dl. 17218. 187 Afon. Vespr. III. 292. 188 OL. Dl. 19757. 189 5. O. II. 567., 570. 190 OL. Dl. 16700. 191 //ázz I. 6. 33. 192 Reiszig 1941., 73. 193 5. O. II. 567.; OL. ŰZ. 20032. 194 A Blagay család oklevéltára, Szerk.: Thallóczy Lajos és Barabás Samu. Budapest, 1897., 435.; Thallóczy 1915., 124. 195 Thallóczy 1915. 130-139. 196 Thallóczy 1915. 107-118. 197 OL. Dl. 19851. 198 OL. Dl. 21002.; Reiszig 1941., 74. 199 Reiszig 1941., 74. 200 F. O. II. 270. 201 5. O. II. 616. 202 OL. ű/. 22142., 22185., 22148., 22351., 26146.; í/ózt /. 6., 298., 314-329-203 OL. D/. 22656., 22698., 22816., 26162.; 5. O. II. 616. 204 Századok 1872., 295. 205 OL. £>''. 23634. 206 Reiszig 1941., 75. 207 Reiszig 1941., 75-76. 208 OL. D''. 20067. 209 OL. Dl. 20355. 210 5. O. II. 567. 211 OL. ű/. 19936., 20521.; Z. O. II. 635.; Holub /., 473-74. Főispán valószínűleg 1496-ig. 212 OL. Dl. 20353., 20398. 213 Egervári László 1495. szeptember 18-án még él, 1496. január 27-én már néhai. Turul 1900. 119. 1. 214 1496. április 18-án Rozgonyi Klára még özvegy. OL. Dl. 20406. 215 Bártfai Szabó László: Pest megye történetének okleveles emlékei 1002-1599-ig. Budapest, 1938., 308-330. 216 OL. Dl. 20514. 217 OL. Dl. 20556. 218 Thallóczy 1915., 141. 219 Reiszig 1941., 76-77. 220 OL. Dl. 21745. 221 OL. Dl. 21818., 34263., 34262. 222 Thallóczy 1915., 222-223.''•> OL. Dl. 32826. 223 A Magyarország és Szerbia közti összeköttetések oklevéltára. Szerk.: Thallóczy Lajos és Aldássy Antal. Budapest, 1907., 330-337-; OL. Dl. 32826. 224 H. O. V. 409. 225 Reiszig 1941., 79. 226 OL. Dl. 24772. 227 OL. Dl. 23634., 23641. 228 A nagykárolyi gróf Károlyi család oklevéltára. Codex diplomaticus Károlyi de Nagy-Károly. Sajtó alá rendezte Géresi Kálmán. I-V. Budapest, 1882-1897., III. 150.; 5. O. II. 620. 229 OL. Dl. 24183. 230 OL. Dl. 24190. 231 Anyja, Dragffy Anna 1528. március 7-én kelt végrendelete már nem emlékezik róla. Reiszig 1941., 80. 232 Reiszig 1941., 80. 233 Reiszig 1941., 79. 234 Z. O. I. 162., 165., 167. 235 Szabó 1971., 36-54. 236 A. O. I. 627. 237 Mon. Vespr. II. 67. 238 Mon. Vespr. II. 67. és 75. 239 Mon. Vespr. II. 74. 240 Veszprémi kápt. It. Epp. Szepetnek 1. 241 Z. O. I. 377-378. 242 Z. O. II. 69-70. 243 Z. m. It. Dl. 19. 244 OL. Dl. 4932. 245 OL. Dl. 6076. 246 OL. Dl. 24915. 247 Z. O. I. 514., 515. 248 OL. Dl. 4279. 249 Z. O. I. 572-573. A falu Kiskanizsa és Homokkomárom között feküdt, már a 16. században a szintén elpusztult (ma Sormás határába lokalizálható) Almaszegbe olvadt be, mint puszta. 250 Z. O. I. 595. 251 Holub a mai Magyarszentmiklóst veszi Szeglakszentmiklóssal azonosnak. Magyarszentmiklós azonban nem a Kanizsa mellett, hanem attól nyugatra található több mint 2 km-re. Lsd. Holub III. (Szentmiklós címszavak). 252 OL. Dl. 4974. 253 C. D. IX/III. 149. 254 Z. O. II. 35-36. 255 5. O. I. 395. 256 OL. Dl. 6952.; C. D. X/VII. 467., X/I. 52. 257 OL. Dl. 17789. 258 Zs. O. I. 34. (346. sz.), 43. (444. sz.), 78. (779. sz.), 83. (829. sz.) 259 Zs. O. I. 52. (537. sz.), 70. (696. sz.), 73. (725. sz.) 260 Zs. O. I. 80. (805. sz.), 83. (834. sz.) 261 Zs. O. I. 60. (609. sz.) 262 Zs. O. I. 136. (1098. sz.) 263 Zs. O. I. 54. (557. sz.) 264 Zs. O. I. 57. (579. sz.) 265 Zs. O. I. 156. (1341. sz.) 266 Zs. O. I. 162. (1415. sz.) 267 Zs. O. I. 259. (2378. sz.). A felsorolt falvak közül Geréce, Bikalja, Jánóc (v. Gyánóc), Szegede és Perenye a mai becsehelyi határban, Kislagd Tótszentmárton, Cinegédfölde részben Becsehely, részben Petrivente, Csornoha talán Borsfa (az oklevélben Basfalva) határába olvadt be. 268 Zs. O. I. 265. (2422. sz.) 269 Zs. O. I. 301. (2781. sz.) 270 Zs. O. I. 423. (3875. sz.) 271 Zs. O. I. 455. (4158. sz.) 274 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 27 2 Zs. O. I. 532. (4829. sz.) 273 OL. Dl. 25463. 274 OL. Dl. 10419., 10460.; Csánki II. 696.; OL. Dl. 10994. 275 OL. Dl. 11371. 276 Holub III. (Kanizsa címszó) 277 Z. O. II. 519-521. 278 Érszegi 104-105. 279 OL. Dl. 13820., 13828., 13829. 280 Z. O. II. 530-532. 281 OL. Dl. 13993. 282 OL. Dl. 14511. 283 Magyar oklevél szótár. Régebbi oklevelekben és egyéb iratokban előforduló magyar szók gyűjteménye. Legnagyobb részüket gyűjtötte: Szamota István. Szótárrá szerkesztette Zolnai Gyula. Budapest, 1902-1906., 7. 284 Házi I. 4. 171. 285 Z. O. II. 591. 286 Bugár-Mészáros Károly: Szentpéterfa középkori rk. temploma. BME. TDK. 9. 1975. 287OL. Hg. Festetics levéltár. Comitatus Castrifferrei Nro. 271 la. 288 OL. Dl. 19439. 289 OL. Dl. 36997. 290 OL. U. et C. 101/19. 291 OL. Dl. 22442. 292 Kriegsarchiv Wien. Hofgeratliche Aktén, 1572. maj. 77-0065. 293 Pataki Vidor: XVI. századi várépítés Magyarországon. In: A Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyve. Első évfolyam. Szerk. Angyal Dávid Károlyi Árpád közreműködésével. Jahrbuch des Wiener Ungarischen Historis-chen Instituts. Erster Jahrgang. Redigiert von Dávid Angyal unter Mitwirkung Árpad v. Karolyis. Budapest, 1931.5 98-132. 294 Balogh Jolán: A magyar renaissance építészet. Budapest, 1953., 30-31. 295 A kanizsai vár régészeti feltárását Méri István végezte. Az erről készült publikációja halála után Kovalovszky Júlia szerkesztésében jelent meg. Lásd: Méri i. m. Azóta a szerző és Horváth László végzett több kisebb leletmentő ásatást a vár területén. 296 Cennerné Wilhelmb Gizella: A kanizsai vár metszetábrázolásainak típusai. In: A nagykanizsai Thury György Múzeum Jubileumi Emlékkönyve 1919-1969. Szerk.: H. Kerecsényi Edit. Nagykanizsa, 1972., 69-83.; 69., 82. 297 Méri István idézett művének a 81. sz. jegyzetében részletesen kifejti a Giulio Turco féle alaprajz léptékének átszámítási problémáit. Következtetéseit saját feltárásaim eredményei is alátámasztják. (V. L.) 298 A rajzot Hans Leonhard von Zell, a Kanizsa felmentésére küldött sereg Feldquartiermeister-e készítette, 1600. októberében. Jelzete: Kriegsarchiv Wien. Alte Feldakten 1600/13/3, Fo. 535. A rajzot Ivanics Mária fedezte fel, és ismertette 1990-ben Nagykanizsa török alóli felszabadulásának 300. évfordulóján tartott nagykanizsai nemzetközi tudományos konferencián. Eredményeinek közléséhez hozzájárulását ezúton is köszönöm. 299 Parádi Nándor: A nagykanizsai vár középkori kályhacsempéi. Fólia Archeologica. XIII. Budapest, 1961., 183-186.; 186. 300 Méri, 28. 301 Feld István: Későközépkori várkutatásunk újabb eredményei. In: Középkori régészetünk újabb eredményei és időszerű feladatai. Budapest, 1985., 190. Legújabban: Búzás Gergely: A visegrádi királyi palota. Valóság 1990., 91-101.; 94. Előzmények után, de a típus magyarországi kialakulását vallja. 302 Magyarországi művészet 1300-1470 körül. I—II. Szerk.: Marosi Ernő, Budapest, 1987., I. 393. A vonatkozó részt (II. fejezet 2/a) Entz Géza írta.) A típus előképeként azonban az óbudai palotát is jogosan számításba vehetjük (Kubinyi András lektori véleménye. 303 Uo. 393-395. Búzás i. m. a visegrádi palotát újabb ásatások alapján keltezi. 304 Holl Imre: Négysaroktornyos szabályos várak a középkorban. Archaeológiai Értesítő 1984. 194-217.; 214. 305 5. O. I. 354., 361. 306 S.O.l. 394. 307 Dümmerling Ödön: A kismartoni középkori vár. Soproni Szemle 1960. 80-86.; Mo. művészet. 40. 308 Mo. művészet. 508-511. Marosi Ernő itt felveti, elképzelhető, hogy az építkezés már az 1416. évi engedély előtt - véle |