* Adobe Reader letöltése (PDF fájlokhoz)
| 268.5 MB | |
| 2023-01-10 11:51:54 | |
 | |||||||
Nyilvános  3345 | 3509 | NAGYKANIZSA VÁROSI MONOGRÁFIA I. | NAGYKANIZSA Városi monográfia I. kötet ISBN szám: 963 03 3635 9 Ö 963 03 3636 7 I. kötet Nagykanizsa Monográfia I. kötet Műszaki szerkesztő: Brenner Árpád Kiadja Nagykanizsa Megyei Jogú Város Önkormányzata Felelős kiadó: Dr. Kereskai István 1994. Első kiadás 1. utánnyomása Kanizsai Nyomda Kft. — Felelős vezető: Brenner Árpád NAGYKANIZSA Városi monográfia Első kötet Nagykanizsa 1994 írták: Lektorálták: Német nyelvre fordítók: Dr. Cseke Ferenc Gyulai Ferenc Dr. Horváth László Dr. Szőke Béla Miklós Dr. Vándor László Dr. Lovász György Dr. Balázs Ferenc Dr. Szabó István Dr. Patek Erzsébet Dr. Bóna István Dr. Kubinyi András Dr. Molnár Katalin Pröhle Henrikné Dr. Straub Boldizsár Angol nyelvre fordítók: Bartosiewicz László Bassa László Giuglielmo Rachel Szendrey Tibor Szerkesztették: Dr. Béli József majd Dr. Rózsa Miklós és Dr. Rózsáné dr. Lendvai Anna TARTALOMJEGYZÉK* Dr. Kereskai István Nagykanizsa Megyei Jogú Város polgármestere ELŐSZÓ 9 Dr. Cseke Ferenc: NAGYKANIZSA ÉS KÖRNYÉKÉNEK TERMÉSZETI VISZONYAI II Gyulai Ferenc: DÉL-ZALA NÖVÉNYVILÁGA 43 Gyulai Ferenc: DÉL-ZALA ÁLLATVILÁGA 65 Dr. Horváth László: NAGYKANIZSA ÉS KÖRNYÉKÉNEK TÖRTÉNETE AZ ÚJKŐKORTÓL A RÓMAI KOR VÉGÉIG 83 Dr. Szőke Béla Miklós: A NÉPVÁNDORLÁS KOR ÉS A KORAI KÖZÉPKOR TÖRTÉNETE NAGYKANIZSÁN ÉS KÖRNYÉKÉN . . 143 Dr. Vándor László: KANIZSA TÖRTÉNETE A HONFOGLALÁSTÓL A VÁROS TÖRÖK ALÓLI FELSZABADULÁSÁIG . . . 215 MUTATÓK. . . 425 * Részletes tartalomjegyzék a 456-458. oldalon INHALTSVERZEICHNIS* Dr. István Kereskai: Bürgermeister der Stadt Nagykanizsa mit Komitatsbefugnis VORWORT 9 Dr. Ferenc Cseke: DIE PHYSISCH-GEOGRAPHISCHEN VERHÄLTNISSE VON NAGYKANIZSA UND UMGEBUNG 11 Ferenc Gyulai: DIE VEGETATION VON SÜD-ZALA 43 Ferenc Gyulai: DIE TIERWELT VON SÜD-ZALA 65 Dr. László Horváth: GESCHICHTE VON NAGYKANIZSA UND UMGEBUNG VOM NEOLITHIKUM BIS ZUM ENDE DER RÖMERZEIT 83 Dr. Miklós Béla Szőke: GESCHICHTE DER VÖLKERWANDERUNGSZEIT UND DES FRÜHEN MITTELALTERS IN NAGYKANIZSA UND UMGEBUNG 143 Dr. László Vándor: GESCHICHTE DER STADT NAGYKANIZSA VON DER LANDNAHME BIS ZUR BEFREIUNG DER STADT VON DEN TÜRKEN 215 REGISTER 425 * Ausführliches Inhaltverzeichnis s.S. 459-461 TABLE OF CONTENTS* Dr. István Kereskai Nagykanizsa Principal County City Major PREFACE 9 Dr. Ferenc Cseke: NATURAL CONDITIONS OF NAGYKANIZSA AND ITS ENVIRONS n Ferenc Gyulai: FLORA OF SOUTH-ZALA 43 Ferenc Gyulai: FAUNA OF SOUTH-ZALA 65 Dr. László Horváth: THE HISTORY OF NAGYKANIZSA AND ITS SURROUNDINGS BETWEEN THE NEOLITHIC AND THE ROMAN PERIOD 83 Dr. Béla Miklós Szőke: HISTORY OF THE MIGRATION PERIOD AND THE EARLY MIDDLE AGES IN NAGYKANIZSA AND ITS SURROUNDINGS 143 Dr. László Vándor: THE HISTORY OF KANIZSA FROM THE MAGYAR CONQUEST TILL THE TOWN''S LIBERATION FROM TURKISH OCCUPATION 215 INDEXES 425 * Detailed table of contents on pages 462, 463 and 464 ELŐSZÓ Nagykanizsa első tudományos igénnyel megírt monográfiáját tartja kezében a tisztelt olvasó. Több. városismertető kiadvány megjelenése után, a kanizsai vár török uralom alól történt felszabadításának 300. évfordulójára készülve merült fel a monográfia kiadásának gondolata. A terv napjainkra vált valóra. Az első kötet tartalmazza a természeti környezet leírását és a kezdetektől a vár 1690-ben történt visszafoglalásáig terjedő többezer évet öleli fel. Az egyes tanulmányok összefoglalója német és angol nyelven is olvasható. Köszönetet mondok mindazoknak, akik megírták és megjelenését elősegítették. Múltunk feltárása természetesen nem fejeződhet be. Kívánom adjon ez a munka újabb inspirációkat a további kutatáshoz, múltunk alaposabb megismeréséhez! A monográfia elsősorban a szakembereknek szól, de a város múltját megismerni kívánó minden érdeklődőnek ajánlom szíves figyelmébe! Nagykanizsa, 1993. október 25. I Nagykanizsa Megyei Jogú Város polgármestere Dr. Cseke Ferenc NAGYKANIZSA ÉS KÖRNYÉKÉNEK TERMÉSZETI VISZONYAI I. FÖLDTANI FELÉPÍTÉS ÉS A FELSZÍN KIALAKULÁSA i. Földtani felépítés Nagyon változatos és keletkezésükben egymástól jól elkülöníthető medenceüledékek képezik a mai zalai táj aljazatát. Feltárásuk azoknak az olajkutató fúrásoknak köszönhető, amelyeket százával mélyítettek a 30-as évektől. Az alábbi összefoglalás a Kőolaj- és Földgázbányászati Vállalat geológusainak kéziratban lévő elemzése alapján készült és a legújabb eredményeiket tükrözi. A belsőerők okozta változások nagyobb területűek annál, hogy csupán Nagykanizsa közvetlen környezetére szorítkozhatna a vizsgálatuk. Dél-Zala földtani fejlődésének története szorosan kapcsolódik a távolabbi környezetéhez és elválaszthatatlan Észak-Zalától és Dél-Somogytól. Az orogén fázisok alapján különíthetők el a szerkezeti emeletek. A prekambriumba sorolt metamorfitok a bajkáli oro-genézis idején keletkeztek. Ezeket a képződményeket a dél-zalai fúrások nem érték el. Barcs környékén a neo-gén üledékek aljazatát alkotják és földgázt tárolnak. A variszkuszi orogenézis idején az ún. Balatonvonal mentén gránit nyomult az idősebb metamorfitok közé. A magas hőmérsékletű magma újra meta-morfizálta a palákat. (Ez a gránit a távoli Velenceihegységben felszínre is került.) Az újpaleozóos-alsókréta emelet már komoly szerepet játszik a szénhidrogének keletkezése és tárolása tekintetében, így alaposabb elemzés tárgyát képezi. Az észak és dél-zalai fúrásokból összerakható a teljes újpaleozóos-alsókréta üledékciklus rétegsora. A me-zozóos rétegsor Észak-Zalában észak-alpi, Dél-Zalában - azaz Nagykanizsa tágabb térségében - dél-alpi (Bükk-hegységi) típusú. A felsőpermben kezdődik a Thetys-üledékgyűjtő kialakulása, a terület süllyedésével. A legidősebb képződményeket (vöröshomokkő, aleurolit) az újfalui, a semjénházi és a dióskáli fúrásokban tárták föl. Az üledékek vastagsága helyenként eléri az 1000 métert. Különbözik a többitől a dióskáli összlet fordított szerkezeti helyzete, ahol a vöröshomokkő felül van, s a transzgressziós jellegű agyagos-dolomitos-anhidri-tes üledékek pedig alul. A transzgresszió a triász karni emeletében teljesedik ki. A nori és a raeti képződmények már kismérvű regressziót jeleznek, ami az üledékgyűjtő elsekélyese-désében nyilvánul meg és az ókimmériai orogén következménye. Az észak-zalai részmedencében ekkor rakódik le nagyvastagságban az a nori dolomit, amely fontos szénhidrogéntároló képződmény. Dél-Zalában a triász kori karbonátos üledékek Sávolyon kőolajat, Patron és Liszón széndioxidot tárolnak. A triászból üledékfolytonossággal következnek a jura rétegek. Eleinte sekélytengeri mészkövek rakódtak le, majd nyílttengeri pelites-kovás anyagok, s végül újra sekély tengeri karbonátos kőzetek. A délzalai részmedencében Zalakaros és Táska környékén találunk jura üledékeket. Az alsókréta rétegek ugyancsak folyamatosan fejlődtek ki a jurából. Területünkön csupán a Nagytilaj 2-es és Nagylengyel 358-as fúrásban található, és ott eróziós felszínre települt. Az alsó- és felsőkréta időszak fordulóján kipattant ausztriai orogenézis nagy változásokat okozott. Becslések szerint a Bakony-Mecsek közti távolság negyedére zsugorodott. A térszűkülés nyugat felé fokozódott. Ugyancsak az ausztriai orogén eredményeként újult fel, illetve alakult ki a három nagy szerkezeti vonal: a Balaton-vonal, a Gyékényes-Szenta-Kaposvár vonal, valamint a Somogyudvarhely-Szigetvár vonal. Irányukban nagyhosszúságú áttolódások keletkeztek. Létrejött még néhány kisebb feltolódásos szerkezet is: Inke-Pátró vonalától északra, Budafától délre, valamint Észak-Zalában Nagylengyel déli és északi oldalán. (Ezek a kisebb szerkezetek esetleg fiatalabbak is lehetnek!) Felsőkréta-paleogén időszakban kiemelkedett a zalai terület, s ennek nyomán lepusztult a mezozóos üledékek nagyrésze. A denudációs időszakot követően a szenon emeletben kialakult epikontinentális medencében újra üledékképződés kezdődött. Észak-Zalában a több száz méter vastag üledékösszlet túlnyomó része két kifejlődésből áll: kezdőtagja a rudistás mészkő, amely Nagylengyelben a kőolaj fő tárolókőzete; zárótagja az Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai észak-zala i mezozóos eredetű kőolajok egyik fontos anyakőzete, az inoceramusos márga. Dél-Zalában a Bagola I. és a Gyékényes I. fúrásokban tártak fel agyagos-homokos felsőkréta üledékeket. Ezek kifejezetten partközeli sekélytengeri eredetű anyagok. Egy rövidebb ideig tartó kiemelkedés (larami oro-gén) után az alsóeocéntói újabb tengerelöntés következik, zömmel Nummuliteses mészkőképződéssel. Észak-Zalában csak Nagylengyel környékén találtak - vulkánitokat is tartalmazó - eocén üledékeket, de Dél-Zalában egyáltalán nem fordulnak elő. A felsőeocénban a vulkanizmus erőteljes. (Az andezit vonulatok ÉÉK-i irányban nyomozhatok a Velencei-hegységen keresztül!) Ezzel a vulkanizmussal kezdődik az újabb térszűkülést okozó és ennek nyomán Észak-Zalát kiemelő pireneusi orogén fázis. A térszűkülés nyomán egyrészt újabb áttolódások, árkok és gerincek keletkeztek, másrészt a nyomóerő keltette feszültségek hatására ÉNY-DK-i irányú harántvetők jöttek létre (olajcsapdák!). Az oligocén során az egész Zala szárazulat. Az általános lepusztulás anyagai nyugat, illetve délnyu-i. ábra. Mélyszerkezeti viszonyok Dél-Zalában. (Szerk.: Bardócz Béla) Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 15 gat i irányban eltávozhattak, mert oligocén üledékeket nem találtak itt. A neogénen belül az alsómiocén üledékek csak nyomokban kerültek elő a dél-zalai fúrásokból. A kárpáti üledékciklusban, az időszak elején kialakult három kisméretű üledékgyűjtő (tengeröböl) -Lovászi-Budafa-Oltárc; Bajcsa-Belezna-Inke; Ta-rany-Nagyatád-Kadarkut-Lábod-Mecsek - feltöltődött sekély tengeri üledékekkel. Az időszak vége felé''újabb andezit és riolit kitörés jelzi a stájer orogén fázis kezdetét. A terület kiemelkedik és a hatalmas nyomóerő újabb térrövidülést okoz a régi szerkezeti vonalak mentén. A 2-3000 méter vastag plasztikus üledéktömeg ennek hatására felboltozódik, és létrejön a lovászi, budafa-oltárci, az inkei és a nagykorpád-kadarkúti gerinc. Az andezit és riolit vulkanizmus vonulatokat hozott létre Szenta-Kaposvár mélyszerkezeti vonal mentén. Hasonló vonulat keletkezett Letenye-Nagyrécse-Nagyszakácsi irányban is. A vulkanizmus hosszan tartott és északkelet felé tolódott térben és időben. A bádeni-szarmata időszakban a kárpáti emelet végén a korábban kiemelkedett és pusztulásnak indult területek is lesüllyedtek. A süllyedékbe nyílttengeri üledékek, elsősorban pelitek és karbonátok képződtek. A miocén üledékgyűjtő a bádeni időszakban éri el a legnagyobb kiterjedését Zalában. A bádeni végén és a szarmatában regressziós folyamat kezdődik. Az öböl elgátolódik, a vize kiédesül, majd a tenger jórészt feltöltődik és a szárazulattá vált terület pusztulásnak indul. A szarmata rétegek tartalmazzák a kis beleznai mező kőolajkészletét. A pliocén üledékciklusban az attikai orogenézis okozta nagyméretű süllyedés a miocén korit meghaladó tengerelöntést eredményezett. A kialakult alsópannoniai üledékgyűjtő rétegössz-letére a klasszikus hármas tagozódás a jellemző. Az alsótagozatban a peremeken márga-mészmárga, a mélyebb részeken homokosabb üledékek képződtek. A középső tagozatban kőolaj - és földgáztelepeket tartalmazó homokköves-márgás kőzetek rakódtak le (Lovászi, Budafa). A felsőtagozat túlnyomórészt márgából áll. Az alsópannon végén a rodáni mozgások hatására újabb térszűkület következett, amely felboltozódást, valamint újabb ÉNY-DK-i, illetve ÉÉNY-DDK-i irányú harántvetőket eredményezett (Budafa, Lovászi, Vétyem, Ortaháza, stb.). A mozgások hatására ágakra szakadt a tenger és a vizük fokozatosan kiédesedett. A felsőpannoniai időszakban az előzőnél kisebb üledékgyűjtő-medence alakult ki. Az üledékösszlet kezdetben beltórendszerű (lignitcsíkok), a végén a süllyedés fokozatosan lelassul és a beltórendszer feltöltődik a peremekről szállított hordalékkal. Ennek megfelelően az alsó rétegek agyagosabbak, a felsők homokosabbak. A pannoniainál fiatalabb üledékek nagyobb vastagságban az azóta is süllyedő területeken halmozódtak fel. Ilyen az Őrség közepe, a Mura és a Dráva völgye. 2. A mai felszín kialakulása A kelet-zalai úgynevezett meridionális völgyek mai ismereteink szerint komplex genézisűek, de még koránt sem tekinthetjük lezártnak a terület felszínfejlődése körül kialakult vitát (Pécsi 1986). Ezért egy rövid és nagyvonalú áttekintést adunk a korábbi legfontosabb elképzelésekről, majd bővebb ismertetést a terület részletes kutatási eredményeiről. Lóczy (1913) a meridionális völgyek keletkezésével kapcsolatban elvetette az egyszerű vetődés feltételezését. Abból indult ki, hogy a völgyek oldalán egyforma magas a perem, tehát azok árkos süllyedéssel keletkezhettek. Cholnoky (1918) megállapította, hogy a völgytalpak és a gerincek szintkülönbsége nagyjából 90 méter körül van, ezen kívül a völgyek sokhelyütt egészen összeszűkülnek és völgyi vízválasztók találhatók. Ezért: „tektonikus vonalak mentén keletkezett szélbarázdák"-nak tartotta a völgyeket. A hasadások mentén szita szerű horizontális elmozdulások történtek és az ilyen módon összezúzott anyag a defláció útján távozott. A völgyek tehát tektonikus szélbarázdák, a hegyhátak maradékgerincek. Szerinte a lösz a mozgás után telepedett le a magasabb gerincek szélárnyékos lejtőin. „Terasszerű" képződményeket is felfedez a völgyekben, ezeket azonban a hajdani hatalmas szélbarázda fenékszintjének tekinti. Az alaktani formálódást pedig a későbbi folyóvízi erózió bevágó munkája idézte elő. Albert Penck (1909) a völgyeket szélbarázdáknak, a dombokat fosszilis hosszanti dűnéknek tartotta. Az Ős-Duna és mellékvizei átfolyásának a nyomát is látják a meridionális völgyekben. A fent említett sokágú folyó a Dráva-völgy süllyedéke felé tartott (Szádeczky-Kardos 1938 és Sümeghy 1953). Terepasztal-kísérletek alapján arra a következtetésre jutottak, hogy az észak-déli völgyirányok a Duna hordalékkúpjának fejlődése során jöttek létre, valamint az azokat keresztező árkok is. A tektonika nem játszott szerepet a felszín kialakításában (Kádár 1960). A geológiai kutatások közben felfedezték a kőolaj-tartó szerkezeteket, s ez ráirányította a figyelmet a belső erők szerepére. Előbb gyűrődéseket ismernek föl a felsőpannoniai rétegekben (Vendl 1921). Ezután nyugat-keleti boltozatokat és teknőket találtak a mélyben (Pávai Vájna 1943). i6 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai Bizonyítéko k kerültek elő a Keszthely-Gleichen-bergi vízválasztó hátság kiemelkedésére (Ferenczi 1924)-A törésvonalak mentén függőleges elmozdulásokat is feltételeztek (Kretzoi 1936). Az 1930-as és 1940-es évek morfológiai vizsgálatai elvetették a pliocén sivatag feltételezését, a defláció elsődleges szerepét (Bulla 1962). Szerintük a tektonikus hatás is gyenge volt, bár a fővölgyeket tektonikusán preformáltnak tartották. A Keszthely-Gleichenbergi vízválasztó emelkedésével, annak a déli lejtőjén a Dráva felé konzekvens vízfolyások indultak. Tehát a hátság emelkedésével hozzák kapcsolatba a terület fölszabdalásának a folyamatát. A későbbiekben teraszokat is feltételeztek a fővöl-gyekben, amelyek kizárólag finom anyagból épülnek fel, s amit az 1950-es évek elején sikerült igazolni (Lovász 1956). A legutóbbi idők kutatásai alapján az alábbi fejlődéstörténeti kép rajzolódott ki (Lovász 1975). A felsőpannóniai tenger a felsőpliocén időszakra feltöltődött, a vize kiédesült és lassan tóvá alakult. A nyugatról és északról előrenyomuló hordalékkúpok a víztükröt lassan a mai Dráva süllyedéke felé szorítják. A szárazulattá vált enyhe lejtésű felszínen az Ős-Rába és az Ős-Mura kalandozott, miközben aprókavicsból álló takarót terített szét. Ez a kavicstakaró a Zalától északra vastag, a területünkön vékonyabb. Ma a legmagasabb dombtetőkön találkozhatunk a felszíni foszlányaival. A későbbi általános kiemelkedés miatt a többi lepusztult a pleisztocén során és a sekély medencék aljazatában halmozódott fel. Az ópleisztocén során a zalai terület emelkedik. Ennek lassúsága eleinte még nem zárta ki az átfolyó vizeket, csupán bevágódásra késztette őket. A közel egyenletes felsőpliocén térszín magasságkülönbsége ezek után is kicsi, de már megkezdődött a völgyképződés széles laposok formájában. A jégkorszaki klímának megfelelően a lejtők tömegmozgásai egyre fontosabb felszínalakító tényezőkké váltak. A középpleisztocén során alapvető változások kezdődtek. A további emelkedés következtében megszűnt az átfolyó vizek uralma. A Mura és a Rába fokozatosan a mai helyére húzódott, és megkezdődött az elhagyott hordalékkúpok pusztulása. Ezzel Zala kiemelkedett, egyben elkülönült a környezetétől és önálló fejlődésnek indult. Az epirogenetikus emelkedésen kívül az észak-déli irányú vetők mentén szerkezeti mozgások történtek a kelet-zalai területeken. A szerkezeti vonalak irányában és a lejtésviszonyoknak megfelelően a Mura és a Zala völgye felől megkezdődött a Principália- és a Szévíz, valamint azok mellékvölgyeinek a kialakulása. A völgyek kitakarítását főleg a helyi vizek eróziója végzi. Ugyancsak a középpleisztocén során kezdődik a Felsőrajktól a Muráig húzódó 4-5 km széles Principális-völgymedence besüllyedése is. Az újpleisztocénben felgyorsultak a lepusztulási folyamatok és a szerkezeti mozgások. Továbbra is jellemző a lassú emelkedés. Kialakult a korábban még csak formálódó Principális-völgymedence, melynek az újpleisztocén kori süllyedése elérte az 50-60 métert. A Principális és a Sárvíz völgyközi hátsága Felsőrajktól délre lealacsonyodott és délre billent. Nagykanizsánál már csak egész alacsony szigetek jelzik a jelenlétét. A nagymérvű süllyedés Nagykanizsától délre nem véletlen, mert az észak-déki irányú Principális-völgymedencét ÉK-DNy-i irányban - a kialakuló balatoni medencével párhuzamosan - egy széles süllyedek keresztezi, ami a Murától Nagykanizsán és Zalakomá-ron keresztül húzódik 10-15 km szélességben. Előidézője az a hatalmas áttolódás, amely a mélyben alatta húzódik. A süllyedek alacsony területén gyengébb a felszabdalódás, így az egyenletesebb felszín terjeszkedési lehetőséget biztosít Nagykanizsa számára. A két süllyedek felerősítette egymást, és az így keletkezett mocsár védelmezte hajdan Kanizsa híres várát. Az erőteljesen besüllyedt Principális-völgymedence erózióbázisul szolgált a mellékvölgyek számára. Ezek a völgyek lepusztították a magasszintek kavicstakaróját és a völgymedencében halmozták fel (2. ábra). Nagykanizsa Zala 2. ábra. A Principális-völgy geológiai hossz-szelvénye (Szerk.: Lovász György) 1. iszapos homok, 2. futóhomok, 3. kavicsos homok, 4. pannóniai alapkőzet Ugyanez a süllyedek vonzotta magához a Szévíz déli mellékvizeit, és tolta északra a gyengébben süly-lyedő Zala vízgyűjtőjének rovására a völgyi vízválasztót. Ebben az időszakban vastag vályogos-löszös üledék települt a dombtetőkre és az oldalakra. A pleisztocén folyamán jelentékeny teraszképződés is volt. A legidősebb teraszra települt a nagykanizsai vasútállomás és Palin község, az alluvium fölött kb. 12 méter magasságban. A középső terasz Nagykanizsánál a vasútállomás alatt látható kb. 5 méter magasan az alluvium fölött, de ezen van az újudvari vasútállomás is. Az alsó terasz Nagykanizsánál kb. 2 méteres teraszszigetek formájában látható, ilyen teraszszigetre épült hajdan a vár is. ''. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 17 Eze k nem igazi teraszok (Lovász 1975), mert anyaguk lerakásában és kiformálásukban a folyóvízen kívül más erők is résztvettek (3. ábra). A holocénban is folytatódik a völgymedence süllyedése. Eredményeként az elhalt mocsári növényzetből 3. ábra. Domblábi felhalmozódással és folyóvízi akkumulációval, illetve erózióval kialakított terasszerű újpleisztocén felszín általánosított felépítése. (Szerk. Lovász György) 1. homokos, iszapos fluviatilis üledék, 2. vályogos lösz, amelynek alja lejtőtörmelékkel kevert, 3. pannóniai homokos alapkőzet tőzeg keletkezett. Nagykanizsa körül csak kisebb sávokban található, de észak felé Zalaszentmihály-Pacsa vonalában, ahol a Balaton meghosszabbításában keletkezett széles árok keresztezi a meridionális völgyeket, vastag tőzegrétegek keletkeztek. A holocén meleg-száraz ún. mogyoró időszakában a völgy talp magasabbra kiemelkedő homokdombjain mozgásba lendült a homok. A dombok legszebb kifejlődésben Homokkomárom-Hosszúvölgy térségében találhatók, de számottevőek Nagykanizsától délre Be-lezna környékén is. Szélbarázdás-maradékgerinces, helyenként garmadabuckás formák is kialakultak. Az utóbbi évszázadokban maga az ember is alakította a felszínt az erdőirtásaival, a földművelő munkájával, a vizek lecsapolásával, az építkezéseivel, stb. II. ÉGHAJLAT 1. Napsugárzás és felhőzet Nagykanizsa az ország délnyugati részén fekszik. A város feletti évi legalacsonyabb napállás december 22-én 20° 02'', a tavaszi és az őszi nap-éj egyenlőség idején 43° 32'', míg az évi legmagasabb június 22-én 67° 02''. Az országon belüli déli fekvése ellenére a napsütéses órák száma 1800-1900, ami ugyancsak elmarad az Alföld középső részének a 2100 óránál magasabb napfény tartalmától. Ennél 14%-al kevesebb. Ez a hátrányos helyzet vonatkozik - a növénytermelés számára annyira fontos - tenyészidőszak (IV— IX. hónap) napsütésére is, amely nem több 1300-1400 óránál, míg az Alföldön 1500 órán felüli értékeket mérnek. A tenyészidőszaki veszteség valamivel kisebb (11%) az alföldihez képest. Az év legnapfényesebb hónapja a július 270-280 órával. A december csupán 60-70 órás napsütést élvez a rövid nappalok és a túlzott felhőzőttség miatt. Decemberi napsütéses órák száma mindössze 24%-a a júliusinak. A napsütéses órák kisebb száma hátrányt jelent a napfényigényes növények természete esetében (pl. szőlő, barack). Az előnytelen helyzet legfőbb oka az országban is jelentős mértékű borultság. A borult napok évi száma (a felhőzet 80%-nál nagyobb) 100-120. A felhős napok száma meghaladja a derültekét (1. táblázat). A Dunántúl nyugati pereme és a Kisalföld képezi az ország legborultabb térségeit. Itt a borult napok száma mintegy 20%-al meghaladja Nagykanizsáét, ugyanakkor az Alföld közepe hasonló százalékkal napfényesebb. A téli félév rendszeres délnyugati felsiklási frontjai következtében november és február között gyakoriak a ködök Nagykanizsán. A tenyészidőszakban viszont a széles völgytalpakon keletkező kisugárzási köd a gyakori. A ködös napok száma elérheti a negyvenet is (2. táblázat). 1. táblázat. Derült és borult napok átlagos száma. (Nagykanizsa, 1901-50) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV IV-IX. 2,9 4,4 5,i 4,8 5,7 Derült napok 5,7 7,5 9,4 8,9 5,9 2,8 2,6 67,7 42,0 14,6 10,7 8,7 7,9 6,5 Borult napok 5,i 4,i 4,0 5,8 9,5 14,2 16,0 107,1 33,4 2. táblázat. A ködös napok átlagos száma. (Nagykanizsa, 1940-54) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV 4,5 2,3 1,8 0,7 1,4 0,9 0,9 2,9 5,o 5,9 5,i 6,5 37,9 18 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai A nyári évszaki ködök zömét helyi tényezők alakítják ki, mint pl. a domborzati viszonyok, a terjedelmes és vizenyős Principális-völgymedence. A magasabb dombtetőkön jóval kisebb a köd valószínűsége, mint a völgyekben. Csupán az ország hegyvidékei és a folyóvölgyei ködösebbek Nagykanizsánál. Viszonylag szerencsés a város üzemeinek az elhelyezkedése, mivel az uralkodó ÉK-DNY-i szelek csak kisebb mértékben terítik a lakónegyedekre a füstködöt okozó szennyezett levegőt. 2. Hőmérséklet Nagykanizsa a 10,2 C°-os évi átlagos hőmérsékletével az ország hűvösebb tájai közé tartozik. Ennél alacsonyabb értékeket a hegyvidékeken, az északnyugat felé nyitott Kisalföldön, illetve a Nyírségben mértek (3. táblázat). Zala megye melegebb részén helyezkedik el Nagykanizsa. Egyedül Keszthely és a Balaton környéke részesül magasabb hőmérsékletben. A hőmérséklet évi járásának jellege keveset tér el az országostól. Januárban a szárazföldi eredetű száraz és hideg légtömegek elárasztják az egész Kárpát-medencét. Nyomukban felszakadozik a felhőzet és erősebb lesz a kisugárzás. A kihűlt és a néha hóval borított talaj már elvesztette a korábbi (késő őszi) meleg tartalékait. Nagykanizsa és környéke ekkor az ország legenyhébb területeihez tartozik, mivel az Adria és a Földközi-tenger felől érkező enyhe és párás levegő itt érezteti a hatását legerősebben. Ezért alakul ki északkelet felé a vízszintes hőcsökkenési gradiens az országban. Februárban még jobban érvényesül a tengeri légtömegek hatása. A hó már gyakran elolvad, a felszín lassan felenged. A havi középhőmérséklet 1,5 C°-ot növekszik januárhoz képest. Márciusban ugrásszerűen nő a havi középhőmérséklet (5,1 C°). Jelentősen felerősödik az Atlanti-óceán felől érkező ciklonok beáramlása, s az általuk okozott felmelegedés végleg eltünteti a hóta-karót. Áprilisban jelentékenyen növekszik a fölmelegedés, s az előző hónaphoz viszonyítva 4,8 C°-al magasabb a havi középhőmérséklet. Májusban tovább tart az intenzív fölmelegedés (5,0 C°), a sarki eredetű hideg levegő időszakos beáramlása ellenére (fagyos szentek). Nagykanizsa és környéke ekkor már elveszítette azt a hőtöbbletet, amelyet az ország belső és keleti területeivel szemben élvezett. Júniusban a felmelegedés üteme kissé mérséklődik, a beáramló hűvös óceáni légtömegek hatására (3,3 C°). Július a legmelegebb hónap. Gyakori az óceáni légtömegek betörése, s emiatt az előző hónaphoz viszonyított hőmérséklet-emelkedés üteme tovább gyengül (2,0 C°). Mindezek következménye, hogy Nagykanizsa környéke hazánk leghűvösebb területei közé tartozik. Augusztusban már túljutott a havi középhőmérséklet a tetőponton és megkezdődik a lassú lehűlés. A középhőmérséklet csökkenése csupán 1,0 C°. Szeptemberben a lehűlés fokozódik (4,0 C°). A földközi-tengeri légtömegek beáramlása fokozatosan elhal és bizonyos kiegyensúlyozódás jön létre az óceáni és a kontinentális légtömegek között. A csapadék tovább csökken. Az enyhe, napfényes időjárást a hónap vége felé „vénasszonyok nyarának" nevezi a népi megfigyelés. Október elején tart még a kellemes derült idő, de a nyártól örökölt meleg rohamosan csökken a gyengülő és rövidülő besugárzás nyomán (5,4 C° hőcsökke-nés). November az ősz végét jelentő hónap. Folytatódik az előző hónap erőteljes lehűlése. Az 5,4 C°-os csökkenés a besugárzás rohamos visszaesésén kívül, a sarki eredetű légtömegek betörésével kapcsolatos. Némiképp enyhíti a korán jött hidegeket a rendszeresen beáramló nedves mediterrán levegő, s ez jobbára csak itt az ország délnyugati részén érezteti hatását. Eredményeként fordulat következik a hőmérséklet országos eloszlásában. Nagykanizsa a Dél-Alfölddel és Baranyával együtt a legenyhébb térségek közé kerül újra. December hónapban a legkisebb a napsugarak beesési szöge, a legalacsonyabb havi középhőmérséklet azonban mégis késik egy hónapot. A kedvező időjárá- 3. táblázat. Havi és évi középhőmérsékletek Magyarországon és Zala megyében. (1901-50) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV Nagykanizsa - 1 ,0 0,5 5,6 10,4 15,4 18,7 20,7 19,7 15,7 10,3 4,9 1,0 10,2 Sopron - i , 3 0,2 4,8 9,6 14,5 17,6 19,7 18,9 15,3 9,7 4,2 0,5 9,5 Nyíregyháza - 3 ,o - 1 , 1 4,5 10,1 15,8 18,7 20,7 19,7 15,6 9,9 4,i - 0 ,4 9,5 Szeged - 1 ,2 0,6 6,3 11,4 16,8 20,0 22,3 21,4 17,5 II,9 5,9 i,4 11,2 Zalaegerszeg - 1 ,2 0,5 5,5 10,5 15,4 18,6 20,6 19,5 15,6 10,2 4,9 o,9 10,1 Lenti - 1 , 7 - 0 ,1 5,2 10,0 14,9 18,2 19,9 18,9 15,1 9,9 4,8 0,7 9,6 Keszthely - 1 ,0 0,7 6,0 10,9 15,9 19,0 21,1 20,3 16,5 10,9 5,3 1,0 10,5 Dr Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 19 s i helyzetet a gyakran beáramló enyhe és páradús óceáni légtömegek okozzák, amelyek mérséklik a kelet-európai anticiklon hidegét. Következésképp a hőmérséklet csökkenése némileg lelassul (3,9 C°). Az összehasonlításból kitűnik, hogy a hőmérséklet ingása országos viszonylatban a kisebbekhez tartozik. Ennél kisebb csak az Alpok nyúlványainak a területén, illetve a középhegységek közvetlen környezetében mérhető (4. táblázat). 4. táblázat. A hőmérséklet ingása. (1901-50) Nagykanizsa 21,7 °C Zalaegerszeg 21,8 °C Sopron 21,0 °C Pécs 22,7 °C Szeged 23,5 °C Nyíregyháza 23>" °C A léghőmérséklet abszolút maximumainak és minimumainak atlagaival, illetve ezek ingásának mértékével is lehet jellemezni egy terület kontinentalitását. Az eddig említett kiegyenlítettség olyan szélsőségeket is hordoz, amely a mezőgazdaságot keserves körülmények közé juttathatja. Az ingadozás mértéke azonban kisebb az Alföld szélsőségeinél (5. táblázat). meleg advekcióval. A hűvös nyár összefügg a hosz-szabb ideig tartó esős-zivataros időjárással, azaz a hűvös légtömeg advekcióval. A két szélsőség különbsége 23,2 C°. Érdemes megvizsgálni a hőmérséklet tenyészidő-szakra vonatkozó értékeit is, mivel a mezőgazdaságot alapvetően befolyásolja. Ötven év átlagában végzett számítások szerint 16,7 C° (IV-IX. hónap) - kevesebb az alföldi értékeknél - a mezőgazdaság előnyére. Az országos hőmérsékleti adatok 1-2 C°-os eltérései jelentéktelennek látszanak. Ez azonban csak külsőség, mert ha megvizsgáljuk ezeknek a csekély eltéréseknek a hatását egyéb gyakorisági értékekre, már jelentősebb különbségeket észlelünk (6. táblázat). 6. táblázat. Hőmérsékleti határértékek gyakoriságai. (1901-50) Nagykanizsa Zalaegerszeg Csongrád Nyíregyháza Téli nap 24 23 29 34 Fagyos nap 95 94 91 110 Nyári nap 7i 66 84 79 Hőség nap 15 13 25 23 5. táblázat. A léghőmérséklet közepes havi és évi maximuma-minimuma. (Nagykanizsa, 1901-50) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV 10,4 12,8 I9>i 24,6 27,8 Maximumok 3i,4 32,8 32,6 29,1 23,3 16,5 11,2 33,8 - I 3>i - 1 1 ,8 -5=5 - 1 , 1 3,4 Minimumok 7,9 9,6 8,9 4,3 - 0 ,4 - 4 ,7 - 1 0 ,3 - 1 6 ,7 23,5 24,6 24,6 25,7 24,4 Ingás 23,5 23,2 23,7 24,8 23,7 21,2 21,5 50,5 Sok év átlagában a januári középhőmérséklet jelentősen ingadozhat. A 23,5 C° a mediterrán, illetve a sarki kontinentális jelleg érvényesülését mutatja. Az 50 éven keresztül végzett mérések szerint az enyhébb hónapok némileg gyakoribbak mint az átlag alattiak. Ez a tengeries hatás mértékére utal. Ugyancsak 50 év átlagában vizsgált mérsékelten hűvös nyarak aránya nagyobb, mint a forró nyaraké, amely szintén a tengeri légtömegek hatását jelzi. A forró július oka az erőteljes besugárzás párosulása 3. A levegő nedvessége A levegő abszolút nedvességtartalma összefügg a csapadékösszegekkel. A meleg levegő nagyobb befogadóképességének megfelelően a nyári félévben jelentékenyebb. A mezőgazdaság szempontjából nagyon fontos a relatív nedvességtartalom. Magas értéke csökkenti a párolgást és akadályozza a talaj kiszáradását (7. táblázat ). 7. táblázat. A relatív nedvesség (%) havi és évi középértékei. (1901-50) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV Nagykanizsa 81 79 76 70 71 70 70 7i 75 82 84 85 76 Pécs 80 77 72 66 66 64 59 62 68 76 79 80 71 20 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai Nagykanizs a havonkénti hőmérséklet- és csapa-dékátlagaiból számított átlagos évi potenciális eva-potranspiráció hazánk kisebb párolgási értékeinek egyike. Az érték kicsisége elsősorban a nyári félév alacsonyabb középhőmérsékletével magyarázható (4. ábra). 4. ábra. A z évi lehetséges evapotranspiráció területi eloszlása Délnyugat-Dunántúlon, mm-ben. (Szerk. Kakas József) 4. Légnyomás, szél A légnyomás értékeinek az eloszlása nagy jelentőségű a légáramlás kialakításában és ezen keresztül az időjárás változásaiban. Nagykanizsa esetében az éghajlati jelentősége nem számottevő, az évi menet kiegyenlítettsége és csekély ingadozása következtében ($. ábra). Tél 750,1 A légnyomás évi maximumát januárban éri el a szibériai anticiklon nyugat felé való kiterjeszkedése miatt (kontinentális tengely). Tavaszra ez a képződmény megszűnik és a földközi-tengeri ciklonok áprilisban légnyomás minimumot idéznek elő. Ez az alacsony érték nyáron gyengén emelkedik, majd szeptember-októberre kisebb maximumot ér el, amelyet újra némi visszaesés követ. Az alábbi gyakorisági térképek szemléletesen mutatják, hogy a domborzati tényezők mennyire befolyásolják a szélirányokat (6. ábra). 6. ábra. A szélirányok évi gyakorisága Zala megyében. (1901-50) 5. ábra. A légnyomás havi, évszakos és évi középértékei, higanymilliméterben. (Nagykanizsa, 1901-50) Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 2 1 Nagykanizsáná l a Principális-völgy mint meridio-nális képződmény megszűnik. A vízfolyás délnyugat felé veszi útját az alacsony térszínen, ezzel a légáramlások főirányát ÉK-DNY-ra tereli. Ez a széles tektonikus árok szélcsatornaként működik, valósággal utat nyit a Mura-medence felől a felsikló frontok számára is. Nem véletlen, hogy ennek a két iránynak a szélgyakorisági értéke 60%, nagyjából azonos részesedési arányban. Az északi és a déli szelek gyakoriságának az évi átlaga 6%, illetve 7%. A keleti és nyugati szeleké a legminimálisabb. A szélirány gyakoriságok értékei nem nagyon térnek el egymástól az év folyamán. Jellemző a szélcsendes napok alakulása. Évi átlagban Zalaegerszegen és Keszthelyen 25%, míg Nagykanizsán csupán 4%. Ez az utóbbi kétségtelenül az ÉK-DNY-ik szélcsatorna következményeivel függ össze. 5. Csapadék Nagykanizsa környezetének évi csapadékjárása egyenletesebb mint az ország többi részén (8. és 9. táblázat). A tavasz beköszöntésével a kontinentális hatást háttérbe szorítja az óceáni, és ennek megfelelően hónap-ról-hónapra növekszik a csapadék. Maximumát májusban éri el, s ez egyben az év legnagyobb havi csapadékmennyiségét jelenti. A tavaszi magas csapadékösz-szegnek nagy jelentősége van mezőgazdasági szempontból. A nyári csapadék júliusban tetőzik. Az esőmaximumot az óceáni légtömegek beáramlása (Medárd), illetve a hideg betörési frontok zivatarral kísért záporesői biztosítják. Augusztusban csökkenő csapadék jelzi a kontinentális befolyás erősödését. 9. táblázat. A csapadékértékek évszakos eloszlása. (1901-70) Tél Tavasz Nyár Ősz Tenyész-idő IV-IX Nagykanizsa 143 190 232 201 442 Nyíregyháza 103 130 207 141 351 Kecskemét 99 132 154 137 296 Pécs 127 172 193 176 375 Sopron 115 164 244 171 427 Az ősz elején elcsendesednek a nagy légtömegmozgások, a csapadék kevesebb lesz, az óceáni befolyás további mérséklődése miatt. Novemberben azonban újabb csapadéknövekedés következik a nedves középatlanti légtömegek beáramlása nyomán (őszi másodlagos maximum). Ezek a frontok csendes esőket eredményeznek. A kiemelkedően magas nyári és őszi csapadékértékek a mezőgazdaságra nézve előnyös és hátrányos következményekkel is járnak. A téli időszakban a száraz és hideg kontinentális légtömegek elárasztják a Kárpát-medencét és felszaggatják az esetleg zárt felhőtakarót. A csapadék januárfebruárban minimumra csökken. A tél száraz hidegét gyakran megtöri az óceán, illetve a Földközi-tenger felől beáramló enyhe és nedves levegő, amely havazást, esetenként átmeneti hóolvadást eredményez. A téli csapadékvíz felhalmozódása nagymértékben előkészíti a sikeres mezőgazdasági évet, a talaj víztartalékainak biztosításával. Az évi csapadékösszegek országosan is magas értéke elsősorban a város kárpát-medence-peremi fekvéséből származik (8. táblázat és 7. ábra). 8. táblázat. A csapadékértékek havi és évi összegei. (1901-70) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV Nagykanizsa 43 43 46 60 84 79 82 7i 66 65 70 57 766 Kecskemét 28 3i 32 44 56 59 50 45 42 43 52 40 522 Nyíregyháza 30 32 31 42 57 75 63 69 45 46 50 4i 581 Szarvas 32 34 33 45 59 65 50 50 40 4i 5i 43 543 Budapest 39 40 4i 49 66 73 53 50 43 50 63 52 619 Pécs 39 40 43 62 67 71 64 58 53 58 65 48 668 Sopron 34 35 42 52 70 80 90 74 61 56 54 46 694 Kőszeg 37 38 46 59 77 95 99 89 72 61 61 47 78i Keszthely 36 37 40 52 72 78 76 74 62 57 61 49 694 Zalaegerszeg 37 36 42 58 76 85 90 78 68 61 61 48 740 Zalaszentgrót* 42 42 42 55 84 96 95 68 59 59 76 53 771 Lenti* 46 48 44 60 88 97 97 77 62 62 82 57 820 Letenye 42 40 46 62 83 86 88 78 73 69 73 57 797 * 1941-70 22 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 7. ábra. A csapadék évi eloszlása. (1901-50) A z Alföldön lényegesen kevesebb a csapadék, az évi ingadozása viszont nagyobb, így az aszályra ott jóval nagyobb az esély. A Dunántúl keleti részén és a Kisalföldön valamivel jobb a helyzet. Zala megye nyugati és délnyugati területei a leg-nedvesebbek, a Balaton irányába viszont gyorsan csökken a csapadék. Nagykanizsa itt közbülső helyzetet foglal el. A csapadékjárásnál észlelt egyenletesség azonban viszonylagos tényező, a 80 éves észlelési sorban komoly szélsőségek is akadnak. A legtöbb csapadékot 1940-ben mérték: 1216 mm-t, a legkevesebbet 1921-ben: 483 mm-t. Mindkét szélsőség káros a mezőgazdaságra (10. táblázat). A táblázatból kitűnik, hogy a legcsapadékosabb évben is vannak átlag alatti értékek (március, április, június, november) és a legszárazabb esztendőben átlag feletti csapadékok (május, november). Növénytermesztés szempontjából nagyon lényeges a csapadék éven belüli eloszlása. Az előzőeknél is nagyobb szélsőségeket mutatnak a legnagyobb és a legkisebb havi csapadékértékek (11. táblázat). A tenyészidőszak csapadéka átlagosan 442 mm, megközelíti az ország legszárazabb területének évi összegét is. Az aszály ritka, a szántóföldi növények általában elegendő csapadékot kapnak, a rétek-legelők füve gazdagabb mint másutt. A téli félév 324 mm-nyi csapadéka - a csekély mértékű párolgás miatt - elegendő víztartalékot halmoz fel a talajban. A havas napok számának változása - a mediterrán hatásnak erősebben kitett területeken kívül - nagy- 10. táblázat. Legcsapadékosabb és legszárazabb év. (Nagykanizsa, 1901-80) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV 1940 73 78 43 46 136 58 163 210 192 102 56 59 1216 1921 18 32 4 52 93 58 11 39 10 54 90 22 483 //. táblázat. Legnagyobb és legkisebb havi csapadék. (Nagykanizsa, 1901-80) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. mm Év 126 1950 152 1947 159 1937 203 1903 213 1939 191 1943 192 1948 210 1940 192 1940 203 1905 202 1962 153 1903 mm Év 1 1964 0 1949 1 1929 4 1946 12 1917 13 1917 2 1904 5 1947 1 1949 I 1959 1965 4 1924 10 1972 12. táblázat. Csapadékos napok száma, legalább 5,0 mm csapadékkal. (1901-50) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV Nagykanizsa 3,i 3,2 3,4 4,2 5,6 4,8 4,9 4,4 4,i 4,7 4,4 4,i 50,9 Kecskemét 1,6 2,0 2,3 3,3 3,4 3,8 3,o 3,i 3,2 3,4 3,5 2,7 35,3 13. táblázat. Csapadékos napok száma, legalább 20,0 mm csapadékkal. (1901-50) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV Nagykanizsa o,3 0,3 0,3 0,6 0,9 0,9 1,0 0,8 0,9 0,9 0,7 0,4 8,0 Kecskemét 0,0 0,1 0,2 0,2 0,6 0,5 0,6 0,5 o,5 0,4 0,4 0,1 4,i Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 23 14. táblázat. Havas, zivataros és jégesős napok száma. (1901-50) I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. ÉV Havas napok Nagykanizsa 5,6 4,4 2,5 1,0 - - - - 0,5 2,2 5,o 21,2 Szeged 5,3 3,9 2,2 0,7 — — — - 0,1 1,7 i,7 4,3 18,2 Zivataros napok Nagykanizsa 0,1 0,6 i,4 4,4 4,5 5,6 4,2 2,0 0,8 0,3 0,0 0,0 23,9 Szombathely 0,1 0,1 0,5 2,0 4,6 6,5 7,9 6,3 i,7 0,8 0,2 0,0 3i,7 Jégesős napok Nagykanizsa 0,0 0,0 0,2 0,6 0,8 0,5 0,3 0,1 0,2 0,0 0,0 0,0 2,7 Kisújszállás 0,0 0,0 0,2 0,0 0,3 0,2 0,1 0,1 0,1 0,0 0,0 0,0 1,0 mértékbe n függ a magassági viszonyoktól, a konti-nentalitás mértékétől (14. táblázat). Nagykanizsa magasabb csapadéka az országos átlagnál több havas napot és vastagabb hótakarót eredményez. Azonban az időnként betörő enyhe és esős légtömegek gyakran megrövidítik ezt az időszakot. A 300 m tszf.-i magasságú dombhátakon (pl. az újudva-ri tv-torony környezete) néhány nappal meghosszabbodik ez az időszak. A havazás első és utolsó napja a lehető legszabálytalanabb módon ingadozik, törvényszerűséget nehéz megállapítani. A hótakarónak nagy a szerepe a vízháztartásban, ezen keresztül a mezőgazdaságban. Zivatarok szempontjából a nagykanizsai terület -összehasonlítva a szombathelyi zivatargóccal - nyugalmas területek közé tartozik. Ugyancsak szeszélyes - a zivatarokat kísérő -jégeső jelensége, mértéke országos viszonylatban is jelentős. A kártétele keskenyebb sávokban minden évben jelentkezik. III. VÍZFÖLDRAJZI ADOTTSÁGOK 1. Felszíni vizek A) FOLYÓVIZEK Nagykanizsát kettészelő Principális-csatorna vezeti le a 4-5 km széles völgymedence, valamint a meridio-nális dombok kisebb-nagyobb völgyeinek vízfeleslegét. A Principális-völgyet a keresztirányú süllyedékek és az oldalvölgyek benyomuló hordalékkúpjai rossz lefolyású, pangóvizes területté tették, sőt helyenként kifejezetten elmocsarasították. Az árvizek lefolyásukat keresve kalandoztak az ártéren, mivel a kisesésű völgytalpon nem alakult ki egységes meder. (A középkori vár védelme érdekében mesterséges gátolá-sokkal is akadályozták a lefolyást.) A mocsárvilág a közlekedés komoly akadályát képezte. A mai 7-es számú főközlekedési úttal párhuzamos K-NY-i útvonal már a római korban északról kerülte meg a mocsarat, és a Sormás-Homokkomá-rom-Korpavár-Lazsnak helységek irányában vezetett át a völgyön. A 18. századtól a katonai szempontok elvesztették a jelentőségüket, a szaporodó népesség pedig újabb területeket kívánt művelés alá fogni. Ennek nyomán még ebben az évszázadban kiásták az első csatornákat. Az első komoly lecsapolási munkát az 1906-ban alakult Kógyárberki Lecsapoló Társulat végezte a várostól északra, amely egységes csatornába gyűjtötte (és a városra zúdította) a vízgyűjtő felső területeinek a vizeit. Ezután a vízrendezést már nem lehetett tovább halasztani Nagykanizsán sem, és létrehozták a Principálisvölgyi Lecsapoló Társulatot, amely az I. világháború alatt egységes rendezést végzett. Azonban ez sem hozott tartós javulást. Az államosítás után az elhanyagolt csatornák föliszapolódtak. 1968-ban korszerű és egységes tervek alapján, gépi munka alkalmazásával újabb vízrendezés kezdődött. Ezek a munkálatok sem oldották meg véglegesen a lecsapolások ügyét. Az erőteljes föliszapolódások miatt átlagosan 5 évenként ismételni kellene a kotrásokat. A Principális-csatorna vízjárásának megállapításához a nagykanizsai mércénél mért vízhozamok alapján elemeztük a lefolyásviszonyokat. A vízjárás tükrözi a csapadék és a hőmérséklet szabta évi menetet (8. ábra). A lefolyás decemberben - a hidrológiai tél közepén - éri el a maximumát, amikor a vízzel telítetté váló talaj nem képes elnyelni a csapadékot és az olvadékvizet. Az alacsony hőmérséklet miatt lecsökkent párolgás ugyancsak fokozza a lefolyást. Az anticiklonális jellegű januárban kisebb a vízhozam. Ezt a hóalakban hulló csapadék és a tartós fagy váltja ki. 24 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 15. táblázat. Néhány vízfolyás fajlagos vízhozamának, illetve a legnagyobb és legkisebb vízhozam hányadosának összehasonlítása 8. ábra. A Principális-csatorna átlagos havi és évi vízhozama, és a havi hőmérséklet és csapadék átlagok Nagykanizsán hidrológiai évszakbeosztás alapján. (1960-69) Másodlago s maximum alakul ki februárban és márciusban a hóolvadás következtében. A vízfolyások vizét nem apasztja számottevő módon sem a kevés csapadék, sem a kissé megnövekedett párolgás. A tavasz végén és a nyáron a megszaporodott csapadék kissé lassítja a vízhozam csökkenését, de az végül is augusztus-szeptemberben eléri a minimumot. A mérséklődő intenzitású és mennyiségű csapadék nagyrészét elnyeli a kiszáradt talaj és fogyasztja a magas párolgás. A Kelet-Zala kisebb mértékű kontinentalitását igazolja a Principális-csatorna vízjárásának kisebb abszolút szélsőségi hányadosa (15. táblázat). Az ausztriai Isel az örök hóból, illetve a kiemelkedően magas csapadékból táplálkozik. Vízgyűjtője alpesi jellegű, s ennek megfelelően magas a fajlagos lefolyási érték. A Mezőföldön csordogáló Váli-víz alacsony fajlagos lefolyása, valamint hatalmas abszolút szélsősé-gességi hányadosa a - kontinentális jellegnek megfelelően - a legnagyobb és legkisebb víz óriási különbségét mutatja. Fontos szerepet játszik a domborzat síksággá szelídülése, a laza üledékekkel borított felszín jó vízelnyelő képessége. A Principális-csatorna vízgyűjtő területén viszonylag kiegyenlített és országos viszonylatban ma- Sorszám Vízfolyás Vízgyűjtő terület, km2 Fajlagos vízhozam, m3/sec • km2 LNQ LKQ 1. Isel 1198 31,90 163,6 2. Váli-víz 220 2,09 2666,0 Principális3- csatorna* 301 4,66 78,6 4- Péti-víz 59 , 11,86 26,0 * A Principális-csatorna adatai nem a teljes vízgyűjtőre (610 km2) vonatkoznak, csupán a Nagykanizsától É-ra lévő területre. gas a csapadékátlag. A lefolyást befolyásoló morfológiai és kőzettani feltételek a síkság és a hegység közötti átmenetet jelzik. A felszínt laza üledéktakaró borítja. A fajlagos lefolyási érték és a szélsőségi hányados ezt az átmeneti helyzetet tükrözi. Sajátos a karsztforrásokból táplálkozó Péti-víz kiegyensúlyozott vízhozama és a magyarországi viszonyok között magas fajlagos lefolyása. A Principális-csatornán 5,0-5,0 árhullám vonul le átlagosan a hidrológiai nyár és tél során, a gyakori záporesők, illetve eső és az olvadás együttes hatásaként. A hidrológiai tavasz átlagosan 4,9 árhullámával szorosan utána következik, s ezt 4,4-el az ősz követi. Az adatokból kiderül, hogy az árhullámok számát tekintve nincs nagy különbség az egyes évszakok között. Ezek is igazolják a terület kiegyenlített csapadékjárását. A legtartósabb árhullámok a hidrológiai tavasz idején alakulnak ki, amikor a fagyott altalaj, az eső és a hó, a magas talajvíz, valamint a gyenge párolgás miatt sok víz kerül a patakokba. Ezt a víztömeget a rendkívül kisesésű Principális-csatorna (0,4%), lassan vezeti le. Tartósság tekintetében alig marad el a tavaszi mögött a téli negyedévi érték. A tavaszi időszakkal kapcsolatban említett tényezők lényegében itt is hatnak, s ezeken kívül fontos szerepe van a többnapos esőknek. Az alacsony őszi és a még alacsonyabb nyári értékek a csapadék gyors lefutásával, a nagy párolgással, és a talaj fokozott vízelnyelő képességével magyarázható. Az ősz végi esők módosítanak ezen a képen. A fentieket igazolja az alábbi adatsor, ahol megvizsgáltuk a Principális-csatorna árhullámainak vízhozamát a vízgyűjtőre hullott csapadék százalékában. XI. XII. I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. (I 21,6 22,5 24,2 69,8 59,9 42,4 13,8 8,9 11,0 10,0 8,1 14,3 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 25 16. táblázat. A részvízgyűjtők néhány jellemző mérőszáma Vízfolyás neve Vízgyűjtőterülete*, km2 Erdősültsége, % Fajlagos vízhozama i/sec • km2 Kisvízhozama, i/sec Magassági indexe Kámáncsi-patak 3,5 56 _ 1 264 Lazsnaki-patak 8,6 62 0,2 2 281 Palini-patak 3,7 1 0,4 2 249 Homoki-patak 14,0 45 i,9 28 198 Mántai-patak 33,4 39 o,9 26 202 Bakónaki-patak 71,0 18 i,5 105 234 * vízmérés fölött Kis vízfolyások vízjárása. Nagykanizsa területét hat - a Principális-csatornába ömlő - kisebb mellékpatak érinti (9. ábra és 16. táblázat). A részvízgyűjtők kicsik és rövidek, a Principális-vízgyűjtő észak-déli irányban hosszan elnyúló alakja miatt. A mellékpatakok vizsgálatát a fajlagos vízhozamuk segítségével végeztük, melyet a havonta észlelt kisvizi hozamok alapján számítottunk. A fajlagos vízhozamot meghatározza a vízgyűjtőre hullott csapadék nagysága, befolyásolja a talaj, a domborzat, a völgysűrűség, és a vízrendezés állapota. A részvízgyűjtők kicsisége és egymáshoz való közelsége miatt a csapadékviszonyokat nagyjából azonosnak vehetjük, így a befolyásoló tényezők különbözősége határozza meg az egyes mellékpatakok fajlagos vízhozamát. Ezen az alapon a hat kisvízfolyást négy kategóriába sorolhatjuk. 1. A legkisebb fajlagos vízhozamúak a vályogos felszínű, meredek és erdős domboldalú Palini, Ká-máncsi és Lazsnaki vízfolyások. A meredek domboldalak vizet nehezen áteresztő vályogos felszínén gyorsan lefut a csapadékvíz, az erdők lombfelülete nagy mennyiségű vizet párologtat el. 2. A legnagyobb fajlagos kishozamú vízfolyás a Homoki-patak, mintegy 80%-ban homokos-alluviá-lis térszínekről gyűjti a vizét, tehát jó vízelnyelő és rossz lefolyású felszínekről. Az így felhalmozott vizet tovább növeli a völgymedence alluviumában dél felé szivárgó jelentős mennyiségű talajvíz. A 45%-os erdősültség vízfogyasztó hatása is közrejátszik, hogy a nyári időszakban a talajvíz mélyebbre süllyed. 9. ábra. Nagykanizsa folyó- és állóvize. 26 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai A homokos-alluviális jellegű Homoki-patak vízhozama különösen függ a meder kotortsági állapotától. 3. A Mántai-patak vízgyűjtőjének a felső szakasza a Lazsnakiéhoz hasonlóan erdős és nagy reliefenergiájú, s ennek megfelelően kis fajlagos lefolyású. A vízgyűjtő déli felének homokos-alluviális térszínén viszont nagy a lefolyás. Ebből a kettősségből ered a Mántai-patak közepes fajlagos lefolyása. 4. Vályogos felszínű, de - kivéve a legfelsőbb szakaszát - lankás, és művelt lejtőjű, nagy völgysűrűségű Bakónaki-patak fajlagos kisvízhozama viszonylag magas. A lankás domboldalak szántói elősegítik a beszivárgást. A nagyobb völgy sűrűség, valamint a fő-vízfolyás mesterséges kimélyítése nagyobb mértékben megcsapolja a domboldalak és az alluviumok vizeit. A Bakónaki-patak táplálja a Csónakázó-tavat, a város legnépszerűbb kirándulóhelyét. B) TAVAK Nagykanizsa területén két mesterséges tavat találunk. Az egyik a 40 hektáros Csónakázó-tó, amely a környezetével a város egyik szabadidő központját képezi, másik a 23 hektáros Palini-halastó, az Alkotmány TSZ tulajdonában. A Csónakázó-tavat a Bakónaki-patak felduzzasztásával nyerték. Ebből adódik a hosszan elnyúlt alakja. A hely kiválasztását a szép környezeti fekvés, a városhoz való közelség és az elegendő vízutánpótlás indokolta. Hamarosan nagyon kedvelt kiránduló hellyé vált. Hátránya, hogy a 38,5 km2-es vízgyűjtője zömmel művelt terület, északi részén meredek domboldalakkal, ahonnan a lefolyó és szivárgó vizek a talajjal együtt sok kemikáliát is belemosnak. Sokat szennyez a területén lévő két község is. Ezeket a tényezőket ma kivédeni nem tudjuk, legfeljebb állandóan kezelt előtározókkal lassítani lehet a feltöltődés és a szennyeződés mértékét. így talán elkerülhető lesz az 1987-es évihez hasonló óriási halpusztulás (15 tonna). A Palini-halastó szerencsésebb felépítésű létesítmény. Közvetlenül a Principális-csatorna mellett fekszik, belőle táplálkozik. Az oldalról jövő vizeket árokkal távoltartják. Halat és víziszárnyasokat egyaránt tenyésztettek az 50-es évek második felében létesített tóban. A víziszárnyas tenyésztés és a tó elhanyagoltsága következtében a növényzet elburjánzott, s emiatt fertő állapotba került. Általában megfogalmazható, hogy a begátolással létesített tavak Zalában rövid életűek. Valaha sokkal több volt belőlük, de feltöltődtek és eltűntek. Csupán soha ki nem fizetődő hatalmas költséggel lehet őket huzamosan fenntartani. Előnyösebb lenne, hogy a Principális-völgymedence kevésbé hasznosított részein a felszíni vizek kizárásával, csupán a talajvízre építenének tavakat. 2. Felszín alatti vizek A) TALAJVÍZ A csapadék leszivárog a felszín alá, egészen az első vízzáró rétegig, s fölötte felhalmozódva talajvizet képez. Általában 25-30 m mélységig soroljuk ebbe a kategóriába a vizeket. A város alatt mindenütt megtalálható talajvíz legfontosabb jellemzőit az alábbiakban vázoljuk. A talajvíz „lustán" követi a domborzat alakzatait. A völgytalpakon nagyon közel van a felszínhez, a domboldalakon felfelé haladva, egyre jobban elhajlik tőle. (A domboldalakra felhúzódott falvak legmagasabban fekvő házainak a helyét, a gazdaságosan feltárható talajvíz határozta meg.) A dombsági jellegnek megfelelően a talajvíz állandó mozgásban van. A dombhátakban felhalmozódott víz lassan a völgytalpak felé szivárog, s közben egyre közelebb kerül a felszínhez. A völgy talpak peremén -ha a szerkezeti viszonyok lehetővé teszik - források formájában felszínre kerül, ha nem, akkor a völgytalpba szivárogva távozik. Főleg a mélyebb ásott kutakban jól észlelhető a vízszint évi ingadozása. Nagyobb az ingadozás a magasabb térszíneken, illetve a finomabb szemcséjű rétegekbe telepített kutaknál. A finom (iszapos, agyagos) kőzetek szemcséinek szabad hézagtérfogata kicsi, így az adott vízmennyiség jobban megemeli a talajvízszintet, illetve csökkenéskor mélyebbre húzódik. A legalacsonyabban fekvő völgy talpak talajvize ingadozik legkevésbé, mert a völgyoldalak felől szivárgó vizek nem engedik mélyre süllyedni, a magasra emelt vizet pedig a felszíni lefolyás és a párolgás csökkenti. A talajvízjárás tekintetében egy határozott évi menet figyelhető meg és ez összefüggésben van a hőmérséklet és a csapadék járásával is (10. ábra). A talajvíz télen halmozódik fel, a jelentéktelen párolgás nyomán megnövekedett csapadékszivárgás 70. ábra. A talajvíz, valamint a csapadék és a hőmérséklet évi menete hidrológiai évszakbeosztás alapján. (1956-70) Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 27 77. táblázat. A Principális-csatorna vízgyűjtőjének vízháztartási viszonyai. (Lászlóffy-Szesztai, 1901-50) XI. XII. I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. Évi /o Csapadék, mm 65 54 4i 40 44 60 79 76 78 73 68 72 751 IOO Terület párolgás, mm 13 7 9 12 27 5i 96 106 105 84 59 3i 600 80 Lefolyt vízmennyiség, mm 52 47 32 28 17 9 - 17 -30 -27 - 11 10 4i 151 20 miatt . Tavasz elején tovább emelkedik a talajvízszint és eléri az évi maximumát, majd lassan csökken. A nyári nagyobb csapadékösszeg sem képes ellensúlyozni a megnövekedett párolgást, amely gyorsan felhasználja a víztartalékot és így az ősz az alacsony talajvízállás időszaka lesz. Tehát némi fáziseltolódással a hőmérséklet és a csapadék évi menetét követi a talajvíz évi járása. A talajvíz sokévi közepes ingadozását a megelőző évek alacsony vagy magas csapadékmennyisége eredményezi. Az egymást követő kevés csapadékú évek hatására a talajvíz alacsonyra süllyed, a források egy-része elapad. A szárazság miatt sínylődik a növényzet. Szerencsére Nagykanizsa környezetében az országosnál ritkább az ilyen időszak. A túlságosan nedves évek sem előnyösek a mezőgazdaság számára, hiszen áradások, belvizek, meg-munkálatlan talajok, stb. okoznak gondokat. A talajvizek hőmérséklete tükrözi a tárolókőzet hőmérsékletváltozásait. A téli időszakban lehűlt talaj lehűti a talajvizet is, a nyári meleg viszont felmelegíti. Ez a folyamat annál inkább érvényesül, minél közelebb van a talajvíz a felszínhez, és minél lassúbb a talajvíz áramlása. A vizsgálatok szerint 10-11 m mélységben felveszi a talajvíz a terület évi középhőmérsékletét. (Még a nyitott talajvízkutakban is legfeljebb 1-2 C°-ot változik a víz hőmérséklete ebben a mélységben a téli és a nyári időszak között). A 20 m-nél mélyebb ásottkutak vízhőfoka már meghaladja Nagykanizsa évi középhőmérsékletét, ami a Föld belsejéből származó meleg következménye (11-12 C°). A talajvizek tisztasága már a múlté. A lehullott csapadék feloldja a felszín és a talaj szennyeződéseit (trágya, műtrágya, permetezőszer, egyéb ipari anyagok), és a mélybe szállítja. Minél közelebb van a talajvíz a felszínhez, annál kevésbé képes megszűrődni. A KÖJÁL vizsgálatai szerint a nitrit, a nitrát és a bakteriális szennyeződés a legtöbb kútban már közeledik az egészségre káros mértékhez. A talaj és a víz szennyeződése tovább fokozódik. (Szerencsére Nagykanizsán és a hozzá tartozó külterületeken már kevesen használják ivóvíz gyanánt, de ipari és öntözővízként még jól hasznosítható.) A talajvízkészletnek Nagykanizsa ellátása szempontjából ma már nincs különösebb jelentősége. Legfeljebb az alluviális fekvésű Kiskanizsa felszínközeli talajvizét használják fel a kiterjedt zöldségeskertek öntözésére (bár itt is kényelmesebb a nyomás alatt lévő vízvezetéki ivóvízzel locsolni!). A talaj víztartó rétegek vékonyabbak a rétegvíztartó összleteknél, ezért a kinyerhető vízmennyiség is kevesebb. Abból a szempontból viszont előnyösebbek a körülményei, hogy a talajvíz a lehullott csapadékból évente pótlódik. A völgytalpak vízutánpótlása a legnagyobb, ezenkívül közel van a felszínhez, tehát itt a legcélszerűbb a felhasználása. B) VÍZMÉRLEG A Principális-vízgyűjtő vízzel való ellátottságát a vízháztartási viszonyok vizsgálatával mérjük. A vízháztartási egyenleg bevételi oldalát a területre hullott csapadék alkotja (az esetleges öntözővíz is!), a kiadási oldalát a lefolyt és elpárolgott vízmennyiség (17. táblázat). A kiadási oldal részletesebb vizsgálatából kitűnik, hogy májustól augusztusig a területi párolgás átlagai meghaladják a lehullott csapadékot. Ezzel párhuzamosan a patakok vízhozama csökken, némelyik kiszárad. Az év további nyolc hónapjában a csapadék több mint a párolgás. Évi vonatkozásban a csapadékösszeg 80%-a elpárolog, 20%-a lefolyik. Ellenőrzés végett a nagykanizsai vízmérce adataira támaszkodva kiszámítottuk a 10 esztendő alatt lefolyt víztömeget, valamint összegeztük az ugyanezen időszak alatt a vízgyűjtő északi és középső területeire hullott csapadékot, általában 5-6 csapadékmérő állomás adatát átlagoltuk. A kapott eredmények megerősítik a szakirodalomból vett adatokat annak ellenére, hogy csupán 10 év értékei álltak rendelkezésre (18. táblázat). 18. táblázat. A Principális-vízgyűjtő északi részének lefolyása a nagykanizsai vízmérce adatai alapján 1960-69 Csapadékösszeg Lefolyás Párolgás m3 2 328 838 000 442 603 039 1 886 234961 0/ /o 100 19 81 28 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonya A 19%-os átlag csupán a Nagykanizsától északra folyó vízgyűjtőrész lefolyási viszonyait tükrözi. A déli terület lefolyási értékei meghaladják a 19%-ot, mivel ez a vízgyűjtő legcsapadékosabb része. C) RÉTEGVIZEK A mélyebben fekvő kőzetrétegek hézagaiban felhalmozódó vízkészlet alkotja a rétegvizeket. Ez a vízkészlet több százezer éven keresztül érintetlen volt, egészen a feltárásáig. Nagykanizsa rétegvizei elsősorban a Bakony felől pótlódnak, kisebb mértékben az Alpok peremhegységei irányából, de lehetséges egy egészen kis mértékű kapcsolat a felszínnel is, a felső vízzáró agyagrétegek helyenkénti kiékelődése miatt. Ez az utóbbi inkább a magasabban lévő rétegvizeket érinti. Mivel a rétegvíznek jelentéktelen a felszínnel való közvetlen kapcsolata, ezért tiszta, viszont az utánpótlása lassú a beszivárgási terület nagy távolsága és a közbeeső töréses szerkezetek akadályozó szerepe miatt. A Nagykanizsa alatti rétegvizeket a völgyekbe telepített 80-250 m mélységű artézi kutakból szivattyúzzák a felszínre. A 100-150 m vastag pleisztocén-felsőpliocén takaró alatt fekvő felsőpannóniai homokok tárolják a kitermelésre érdemes készletet. A vízadó rétegek két szintben helyezkednek el. A felső szint 100-130 m, az alsó szint 200-230 m között található. A víztartó rétegeket agyagos üledékek választják el egymástól. 11. ábra. A rétegvizek termelésterhelhetősége Délnyugat-Dunántúlon. (1984) Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonya 29 19. táblázat. Néhány nagykanizsai rétegvízkút adatai A kút száma Mélység, m Vízhozam, l/perc Hőmérséklet, °C Nyugalmi vízszint, m Üzemi vízszint, m Práter C 150 600 14 - 6,1 - n 5 5 D 119 380 16 - 6,3 - 1 4 ,3 E 247 560 17 - 7,3 - 9,i Ligetváros Ill/a 120 400 16 —12,0 - 1 8 ,0 Bagola I. 200 210 17 - 1 4 ,8 - 1 7 ,8 IV. 140 180 16 - 1 2 ,0 - 1 8 ,0 A rétegvizek völgyek alatti jelentékeny mélysége jelzi, hogy a kiemelkedő és erősen felszabdalt dombhátak rétegvize lecsapolódott a völgyek kivésése során. A geotermikus gradiens alacsony értékeinek megfelelően (18-22 m/C°) a rétegvizek hőmérséklete viszonylag gyorsan emelkedik a mélység felé. A 100-130 m mélyről származó vizek átlagos hőmérséklete 16 C°, míg a 200-230 m-ről már 20-21 C°-os vizet nyernek. Az egyik 250 m mély kút talphőmérséklete 25 C°. A rétegvízkészlet nagyságát az Országos Vízgazdálkodási Keretterv (1984) adatai tárják fel. Eszerint Nagykanizsa a megye rétegvizekkel legjobban ellátott területe (11. ábra). Ennek ellenére mérsékelt készletekkel rendelkezik a város, hiszen a homokos, homokköves víztartórétegek pórustérfogata kicsi, nem hasonlítható a karsztos területek nagy vízhozamaihoz. Az 50-es években a fejlődő ipar nagyobb szükséglete miatt erőteljesen megnövekedett a kitermelés. Eredményeként a kutak üzemi vízszintje katasztrofálisan lesüllyedt, így újabb víznyerési lehetőség után kellett nézni (19. táblázat). Jelenleg a rétegvizek mérsékelt termelése folyik, nem várható újabb tartalékföltárás, az érdeklődés a nagy lehetőségeket tartogató Mura menti partiszűrésű vizek felé irányul. 20. táblázat. Nagykanizsa alatti rétegvizek fontosabb vízkémiai adatai. (1988) Kutak F G E C D Lúgosság 7,o 6,6 7,4 6,8 6,1 Összes keménység, Nkf 16,4 26,4 19,5 15,8 15,9 Ammónia nyom 0 0,25 0,06 0 Vas, mg/l o,45 1,0 0,92 0,50 0,26 Klorid mg/l 8 10 6,4 12 4 Nitrát mg/l 0 0 0,25 0 0 Nitrit mg/l nyom 0 0,30 0 0 A rétegvízkutak vízminőségét rendszeresen vizsgálják. Ebből az anyagból ragadunk ki néhány jellemző adatot. (20. táblázat). A víz jó minősége állandó, sőt valószínűsítik, hogy a helyi Sörgyár sörének jó minőségéhez ez is hozzájárul. Egyedül a vastartalom haladja meg az engedélyezett mértéket. D) TERMÁLVIZEK Amennyiben a fúró nem áll meg 2-300 m mélységben, hanem lehatol több száz, vagy ezer méterre, a kitűnő ivóvíz helyett sókkal telített forróvizet tárnak föl, amely szerencsés sóösszetétel esetén gyógyhatású is lehet. Nagykanizsa területének nagyobb északi része a Letenye-N''agykanizsa-Csákány vonalában húzódó mélyszerkezeti egység fölött helyezkedik el. Ez a szerkezet egy olyan „teknő", ahol a mezozóos alaphegység elsüllyedt, s a fúrók még nem érték el azt. Ilyenformán a termálvizek tározó kőzete a felsőpannóniai homok és homokkő porózusos rétegösszlete, amely 600-1500 m vastagságban található itt. A felsőpannóniai aljazatot képező alsópannóniai és miocén rétegek itt tömöttek, s azok számottevő vízmennyiséget nem tározhatnak. A város déli területe már a bajcsa-inkei boltozaton helyezkedik el. Ez a szerkezeti egység 3-4000 m mélységben mezozóos agyagot, dolomitot és mészkövet tartalmaz. Az elsődlegesen fontos szénhidrogéneken kívül termálvizek is előfordulnak, csak korlátozottabb mértékben a rétegek vékonysága és agyagtartalma következtében. A bajcsai szerkezet hidrológiai-lag nem függ össze a bakonyi karsztvízzel. Az adottságok értékelésekor figyelembe kell venni, hogy a fúrásokat szénhidrogének feltárása céljából készítették, ezért a mélységi vizekkel kapcsolatos adataink gyakran hiányosak és pontatlanok. A statikus víztartalékok kicsisége nem csupán Nagykanizsa környezetére jellemző, hanem az egész Dunántúlra (nem így az Alföldön!). Vékonyak a víztartó rétegösszletek, a szerkezeti részek szétdarabol- 30 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 21. táblázat. Két jellemző fúrás termálvíz adatai A kút száma Mélysége, m Vízadó kőzet Víz hőmérséklet, °C Vízhozam, l/P PH NaCl Összes keménység, Nkf Bj 40 1650 f. pannóniai homokkő 42 417 8,09 0,01 12,4 (Strand) Bj I. 4126 triász mészkő, márga 90 403 7,56 19,61 42,05 (Miklósfa) ta k és kisméretűek. Nagykanizsa alatti termálvíztartalékok elmaradnak a dunántúli jól karsztosodott me-zozóos szerkezetekétől is. Itt a felsőpannóniai homokkövek képezik a fő víztartó rétegeket. A fentiekből következik, hogy a geotermikus energia nagymértékű hasznosítására alkalmatlan ez a kis tartalék, legfeljebb strandfürdők, kertészetek melegvízellátását képes biztosítani. Természetesen ez az utóbbi sem lényegtelen adottság, hiszen a felsőpannóniai rétegek kútjaiból melegvíz szivattyúzható (21. táblázat). A termálvíz utánpótlódását a Bakony és az Alpok felől feltételezik. Újabban - izotópos vizsgálatok eredményeként - a jugoszláviai Kalnik és az Ivansci-ca hegységekkel való kapcsolata is valószínűsíthető. A felszínre hozott víz hőmérséklete a vízadó rétegek mélységén múlik elsősorban. Kedvező a geotermikus gradiens kicsisége, de kedvezőtlen - bár ez technikai kérdés - a csőben felfelé nyomuló víz erőteljes lehűlése. (A Bajcsa L-es kút talphőmérséklete 3596 m-en 180 C°, a felszínre érésekor 90 C°.) A termálvizek jóval több oldott anyagot tartalmaznak mint a felszínközeli rétegvizek. Bizonyos esetekben a sók mennyisége és összetétele gyógyhatást is kifejt (pl. Zalakaroson). Erről az utóbbiról még nem tudunk Nagykanizsa területén. A felsőpannóniai rétegekből származó termálvizek sótartalma (főleg a NaCl) kicsi, gyakorlatilag édesvíznek tekinthető, lerakódásaival nem tömíti el a termelőcsöveket és a felhasználását követően nem szennyezi a környezetet. Ilyen vizet tártak föl a városi fürdő területén (Bajcsa 40-es kút). A bajcsai szerkezet mezozóos rétegeiből már sós vizet termelhetnek, s talán gyógyhatása is lehet, ha valamikor hasznosítani fogják (Bajcsa I.-es kút). IV. TALAJOK A város környezetében a legnagyobb természeti értéket - az egy táblán belül is változatos - talajok képviselik. A talajviszonyokat Nagykanizsa jelenlegi közigazgatási határain belül vizsgáltuk, a város közvetlen területéhez tartozó Miklósfa, Bagola, valamint Kis-és Nagyfakos helységekkel együtt. A talajok termékenysége A város két termelőszövetkezetének közvetlen gyakorlati célokat szolgáló talajvizsgálati anyagából kitűnik, hogy országos összehasonlításban legfeljebb közepesnek minősíthető az itteni legjobb talaj, bár zalai vonatkozásban a jobbak közé tartozik. Általában humuszszegények, mert az erdőtalajokban gyorsabb a szervesanyag ásványosodása, mint a felhalmozódása. A réti talajokban sok a humusz, de nyers, s így alig hasznosul. A nitrogéntartalom hasonló képet mutat, hiszen a talajok nitrogénvegyületei szerveskötésűek, ezért a mennyiségük arányos általában a humuszanyagukkal. A termékenység szempontjából rendkívül fontos kálium és foszfor csak kisebb százalékban található bennük. A savanyúságuk összefügg az erős kilúgozással, valamint a fás növényzet által termelt szervesanyagtömeg savanyú biológiai elbontásával. A szántófölddé alakított erdőtalajok savanyúságát fokozza a nagyadagú műtrágyázás. A talajok háromnegyed része kötött, vagy erősen kötött. Az erősen kötött talaj nem csupán a művelést nehezíti meg, de akadályozza a növények fejlődését és fokozza a csapadékvíz lepusztító munkáját. Hasonlóan rossz termőhely a város nyugati peremének a futóhomokja, a mozgékonysága és a rossz vízgazdálkodása miatt. A réti talajok az úgynevezett „perctalajok" kategóriájába tartoznak. Művelésük csak rövid ideig tartó talajállapotban lehetséges és csak meghatározott géptípusokkal végezhető. Mindezek következtében 20-50%-ra csökkent a talajaink termőképessége az ország legjobb szántóihoz viszonyítva. Sőt ezt a gyenge termőképességét még tovább rontja a talajok egy részének kisebb-nagyobb erodáltsága. Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 31 12. ábra. Legfontosabb talajtípusok Nagykanizsa területén 32 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 22. táblázat. Néhány jellemző talajszelvény Nagykanizsa területéről Agyagbemosódásos barna erdőtalajok Szántó Erodált szántó Pszeudoglejes agyagbemosódásos barna erdőtalaj (Felsőerdő) Rozsdabarna erdőtalaj (Korpavár, meszes homok) Réti talaj (Bajcsai erdő) Öntés-réti talaj (Práter) (Nagykanizsai Alkotmány TSZ gesztenyése, Ungor-puszta) (Zala megyei Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság vizsgálati anyaga) PH Hu" K/A musz 5,8 1,5 5.8 i,3 5.9 i,o 5,8 0,9 47 48 49 51 PH Hu~ K/A musz 5,4 i,5 46 5,3 1,2 47 5.6 1,0 48 5.7 1,0 62 PH Hu~ K/A musz PH Hu~ K/A musz 5,6 5,6 5,9 1,6 0,6 0,5 43 43 43 5,6 4,2 4,4 4,7 4,9 5,1 5,4 8,6 2,6 i,7 o o o o 66 48 43 45 5i 47 45 PH Hu~ K/A musz 5,8 0,9 32 7,8 0,3 33 7.3 0,2 35 7.4 o 33 6,8 0 34 7.5 o 37 7.6 o 36 PH Humusz K/A 4,3 9,o 82 4.3 2,2 31 4.6 0,6 27 4.7 0,6 36 5.4 o 26 5,9 0,6 45 6,1 o 46 PH 7,2 7,5 7,5 7,6 7,5 7,5 Humusz 7,3 4,4 1,2 o o o Hogy ténylegesen mégsem ilyen tragikus a terméseredmény, az a rendszeres talajerőutánpótlásnak és a talajjavításnak köszönhető. A rendszeres meszezés javítja a savanyúságot. A nagyadagú szervestrágyázás fellazítja az eredeti nagy kötöttséget és növeli a termőerőt, a megnövelt mésztartalom könnyíti a tápanyagfölvételt és fokozza a talaj morzsalékosságát. A vizek rendezése a homokos-alluviális nyugati részeken egyenesen feltétele a termelésnek. Ezt a feladatot azonban máig sem tudták megfelelően megoldani. Ezek a termelést fokozó módszerek számottevően megdrágítják a növénytermelést, ezért csak módjával alkalmazzák őket. Az állattenyésztés jelenlegi színvonala nem biztosítja a szükséges szervestrágya meny-nyiséget (22. táblázat és a 12. ábra). Legfontosabb talajtípusok Nagykanizsa területének 44%-át a löszön kialakult, közepesen (esetenként erősen) kötött agyagbemosódásos barna erdőtalajok foglalják el. A termőrétegük vályogos és CaCo3 mentes. Amennyiben az erózió nem tarolta le, megtalálható az erdő talaj ok mindhárom szintje. Az A szint humuszos és morzsalékos; a vöröses árnyalatú B szint diós, esetleg hasábos szerkezetű, alul vasas kiválás is lehet; a C szint világosabb színű, meszes anyag. Közepes, illetve jó a vízelnyelő és vízraktározó képességük, gyengén savanyú a kémhatásuk (PH), bár a savanyodás mértéke sokat nőtt a műtrágyázás következtében. Ezek a talajok fedik a várostól keletre fekvő dombságot, de van egy homokosabb változatuk Szepetnek és Sormás környezetében. Az agyagbemosódásos barna erdőtalajok termőképessége 40-50%-os az ország legjobb talajaihoz viszonyítva. Ezek képezik a város legtermékenyebb szántóit. A földművelés következtében a felsőbb szintek összekeverednek, a humusztartalmuk 1,5% körül alakul, a savanyúságuk 4,5-5,5. Nagykanizsa az agyagbemosódásos és a pszeudoglejes barna erdőtalajok határán van, mely utóbbiak Szepetnektől nyugatra és Pátró-Surdtól délkeletre összefüggő takarót képeznek. Ezért már az agyagbemosódásos barna erdőtalajok között is megjelennek a pszeudoglejes változatok (pl. a Felsőerdő egyes feltárásaiban már kimutathatók!) A szelvénye hasonló az uralkodó agyagbemosódásos barna erdőtalajokéhoz, de a vízforgalma rosz-szabb, pangóvíz jön létre a szelvényen belül. A fel-halmozódási szint felső részében márványozottság keletkezik a gyökérjáratok és a repedések mentén. Gyakoribb a vaskiválás vasborsók formájában. A savanyúsága szintén az előzőhöz hasonló, az agyageloszlás mértékével együtt. A szántóföldi művelése javít valamennyit a szerkezetén, de így is gyenge minőségű talajt képez. A város területének 13%-át fedik, főleg Miklósfától keletre találhatók, a termékenységük csupán 20-30%-os. Az erdészeknek jobb véleménye van róluk, mert száraz időben is ellátják vízzel a bükkösöket és a gyertyánosokat. A vályogos felszíneken ezek a talajok elég egyöntetűek, különbséget leginkább az erodált -ság mértéke tesz köztük. A domboldalakról lemosott talajok a völgyek lábainál halmozódnak föl jelentékeny vastagságban. Ezeket lejtőhordalék-talajoknak nevezzük. Közös jellemzőjük, hogy nem a helyi talajképződés eredményeként jöttek létre, hanem a magasabb térszínekről lehordott talajok egymásrahalmozódásából. Jellegét a lepusztult felszínek talaja határozza meg, valamint az is, hogy a pusztuló szelvény mely részéből halmozódott föl. Néha 2-3 métert is elérheti a Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 33 humuszo s rétegek vastagsága, de a helyzetüknél fogva előnytelenül nedvesek. A patak nélküli völgytalpakon az erdészet gyakorta csupán égereseket telepíthet rájuk. A 4-5 km széles Principális-völgy nyugati szegélyén homoktérszínek húzódnak, hol összefüggő felszínt, hol teraszszigeteket alkotnak. Eredetüket tekintve folyóvízi homokok, amelyek néha alig emelkednek ki az alluviumból. Jellemző talajtípusa a rozsdabarna erdőtalaj. A termőréteg (A és B szint) CaC03 mentes. Az A szint humuszos és gyenge a vízgazdálkodása. A B szint kissé vályogosabb az agyagbemosódás miatt. Savanyú talajok (PH: 4-5). Erdészeti szempontból a telepített erdei fenyvesek és az akácok számára képez kedvező talajt. Foltokban - ahol a pannóniai meszes homok előbukkan - gyengén humuszos karbonátos talajok is megjelennek (pl. Gördövény gyenge termőhelye). Gyakoriak a kovárványos barna erdőtalajok. Sajátosságuk a felhalmozódási szintben egymás alatt futó zeg-zugos vasas szalagok, amelyek a finomabb homok csíkjai mentén keletkezett vasas kicsapódások. Az agyagbemosódásos változat jellemző itt. A kovárványok javítják a talaj vízgazdálkodását. A homokon kialakult erdőtalajok a város területének 20%-át foglalják el, a termékenységük csupán 20-30%-os. Az erdészet főleg fenyővel telepíti be, de jól fejlődik az akác, a gyertyános-tölgyes és a kocsányostölgy is. Az alluviális térszínek a széles Principális-völgyben, illetve a mellékpatakok szűk talpán találhatók. Lecsapoltsági állapotuk nagyon változatos. A nagykanizsai süllyedek vízelvezetése nem sikerült megfelelően, a feltöltődés a kisesésű mellékpatakok völgyében gyors, és visszavizenyősödik a terület. Ezért az itteni talajok nemcsak változatosak, hanem az átalakulásuk hol jobb, hol rosszabb minőség felé halad. Közös jellemzőjük az állandó vízközelség. Ennek hatására alakultak ki a réti talajok. Jellemző az A szintjük nagy humusztartalma és a humuszos rétegek vastagsága. A kötöttségük szoros kapcsolatban van a mechanikai összetételükkel, a felső rétegük gyakran erősen kötött. Tömődött és levegőtlen talajok, a talajvíz túlságosan közel van a felszínhez. A szántóföldi művelésük a levegőtlenséget javítja. A kialakulásuk erdőtlen körülmények között történt, a betelepítésük nyárral, rosszabb esetben égerrel és fűzzel a legelőnyösebb. Nedvesebb körülmények között fekete színű lápos réti talajok keletkeztek. A feltalajuk humusztartalma 5-10% közötti, ami helyi vonatkozásban nagyon magas érték, azonban ez a humusz nyers és nem hasznosul megfelelőképpen. A réti talajokra jellemző sokszögű szerkezet csak mélyebben jelentkezik, a feltalaj morzsalékos és laza, mintegy átmenetet képez a láptalajok felé. A humusztartalom éles vonallal szűnik meg, alatta glejese-dés és rozsdásodás nyomai találhatók. Közvetlenül a Principális és a többi állandó vízfolyás mentén öntés-réti talajok képződtek. A vizek korábban elterített hordaléka - a lecsapolások révén - kikerült a vízborítás alól és megkezdődött a rétitalaj képződés. Még nem alakult ki a talaj szerkezete, a humusztartalma nem több 1-2%-nál. A savanyúságát enyhíti a sok csigahéj. A szántóföldi művelés sok nehézséggel küzd a magas víztartalom miatt. A réti típusú talajok mintegy 23%-át foglalják el a város területének, a termőképességük 30-50% között van. A területük nagyobbik részét savanyúfüves rétes legelőként hasznosítják, de jelentékeny a használhatatlan vizenyős területek nagysága. Ahol a lecsapo-lás tartósnak bizonyult, ott szántóföldeket találunk, illetve zöldségtermesztésre kiválóan alkalmas kerteket (pl. Kiskanizsán). A talajok erodáltsága Nagykanizsa városkörnyéke (a volt nagykanizsai járás) talajainak erodáltsága a következő képet mutatja: Erősen Közepesen Gyengén erodált 0/ /o 7,6 23,9 18,8 Erősen erodált az a talaj, ahol az eredeti talajtakaróból 30%-nál kevesebb maradt meg és a talajréteg 20 cm-nél nem vastagabb. Közepesen erodáltnak nevezzük a 30-70%-nyi eredeti takarót, gyengén erodált az a talaj, amelynek több mint 70%-ában épen maradt a szelvény. A táblázatból kitűnik, hogy a városkörnyék talajainak 50%-a erodált. Az erodáltság mértéke és a terméshozam között összefüggés van. A vizsgálatok szerint az erősen erodált területeken az eroziómentes részek termésének csupán 45-70%-a terem (a termesztett kultúrától függően). A területünk nagyobbik részét kitevő vályogos dombsági térszínek lepusztulásának legenyhébb formája a felületi erózió, amely már a gyenge lejtőkön is megindul. A felszín egyenletesen vékony rétegben pusztul. A lassan, de állandóan végbemenő folyamatot csak akkor lehet észrevenni, ha már a talaj humuszrétege lekopott és a világosabb, illetve az erdőtalajoknál vöröses anyakőzet előtűnik. Második fokozat a barázdás erózió, amely vékony sekély erek formájában kezdődik, majd ezek egyesülnek, és 20-30 cm mély barázdákat vésnek a talajba. A barázdálódás általában megáll a szántatlan ré- 34 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai tegnél , mert az tömörebb. Az eke eltünteti még ezeket az ereket, bár a következő záporok felújítják azokat. A vízmosásos erózió - a harmadik fokozat - már mély és eltüntethetetlen a művelés során. Ez az utóbbi a legmeredekebb művelés alá fogott lejtőkön fordul elő, nagy záporok alkalmával. Az erózió mindhárom formája előfordul a város környezetében, de a harmadik fokozat csak ritkán. Mindez összefügg az enyhébb lejtésviszonyokkal. A talajpusztulás tényezői Vízerózió a legveszedelmesebb. Ha nagymennyiségű csapadék hosszú időn keresztül hullik a felszínre, azt nem képes elnyelni a talaj. Nagykanizsán 50 mm-en felüli csapadékos napok száma 15 volt 1901-40 között, ami országosan is jelentős! A lejtők meredeksége növeli a lefolyó víz sebességét, a hosszú lejtő sok vizet egyesít. Ilyen kritikus térségek a szőlőhegyek környezetében találhatók, de ott is mérsékeltebbek a lejtőhosszak. Fontos a talajszerkezet pórustérfogata. A vályogos talajaink lassan nyelik el a vizet, így azok nagyobb pusztító munkát végeznek. A lejtők kitettsége különbségeket teremthet a dombhátak erodáltsága között. A heves nyári záporok nyugati és északnyugati irányból érkeznek, így a nyugati kitettségű lejtőket támadják legerősebben, míg a keleti oldalt gyakran csak érintőlegesen „bombázzák". Az eróziónak komoly mértékben képes ellenállni a növényzettel fedett domboldal. Főképp az erdő. Itt a lombkoronán kívül a szivacs szerű avartakaró is sokat segít. A szántóföldeken ez a védettség nem érvényesül. A különböző szántóföldi kultúrák különböző módon állnak ellent az eróziónak. Végül befolyásolja a talaj nedvességi állapota is, amennyiben az egészen száraz és egészen nedves talajok a legelőnytelenebbek a lefolyás mérséklése szempontjából. A szélerózió is pusztít Nagykanizsa környékén. Már 4-6 m/sec sebességű szél megmozdíthatja a homokos talaj szilárd szemcséit. Először gördíti, illetve ugráltatja, az erősebb szél felkapja. A mozgó homok kitakarja, vagy befedi a növényeket, felsérti a lágy részeket (homokverés), megcsonkítja a talaj szelvényt. Gyakran látni Korpavár és Szepetnek környezetében a felszántott növényzettelen homokfelszínek alacsony „homokfelhőit", amint a száraz időszakot követő szeles napon homokot terítenek az országútra is. A növényzet erősen fékezi, a talaj szervesanyagtartalma köti, a nedvesség pedig lehetetlenné teszi a deflációt. Nálunk egy felszakítatlan gyeptakaró tökéletesen megakadályozza a kifúvást. Nem tartozik az eróziós folyamatok közé, de komoly kárt okoz a vízfolyások feliszapolódásából eredő vizenyősség, amely az alluviális helyzetű szántókon, réteken, legelőkön és erdőkben fordul elő. Romlik a talaj termőképessége, művelhetősége, sőt használhatatlanná is válhat. A Principális-csatorna mentén és a mellékpatakok völgyében gyakori a műveihetetlen terület. A talajpusztulás elleni védekezés Az erózió kártételeit alapjában nem lehet megszüntetni, legfeljebb a hatását mérsékelni. Nagykanizsa környezetében elsősorban a szelídebb lejtőket művelik, ugyanakkor a kisebbségben lévő meredekebb (10-15%-os) oldalakon nincs a legtöbb esetben - a lepusztulást csökkentő - rétegvonalas művelés. A legerodáltabb dombhátakra szőlőket telepítettek, de ezzel az eróziót nem állították meg (Förhénci-, Szentgyörgyvári-, Kis- és Nagybagolai-hegy). Káros, hogy a város a legjobb - alig erodált -termőföldek rovására terjeszkedik, holott az új emeletes városrészeket a Principális-csatorna völgytalpi területei, a kertvárost pedig a szőlőhegyek konforto-sodó gerincei felé kellene továbbépíteni. Nem lenne célszerűtlen - hosszabb távon - az erdészettel földcserét eszközölni. Sok erdő gyenge lejtésű széles hátakon terül el, amelyek helyi viszonylatban jó szántók lehetnének, míg a lejtőségek beer-dősítése csökkentené az erodáltabb felszínek arányát. Az nyilvánvaló, hogy a termőföld szántóként való hasznosítása értékesebb az erdőnél. A szélerózió pusztítását szervestrágyázással, a növénykultúra lehető megválasztásával, illetve erdősávok létesítésével lehet csökkenteni. (A homoki szántók területe nem jelentékeny). A vizenyős területek talajait a talajvíz viszonyok rendezésével, a belvizek elhárításával és megfelelő szántóföldi műveléssel lehet lényegesen javítani. Ez a munka drága, mert rendszeres és nagyköltségű feladatokat ró a terület gazdájára. Ennek a sorsa nincs megoldva a város környezetében. Valamennyire eredményes rendezés a kiskanizsai házikertek területén történt, ahol értékes zöldségtermelő terület alakult ki. * * * Az ábrákat Dr. Cseke Ferenc rajzolta. Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 35 IRODALO M Geológia és felszín Bardócz 1973 Bardócz Béla: A délnyugat-dunántúli medencerész, zalai és drávavölgyi kutatási tájegységek előkutatási programja. 1973. Kézirat. Bulla 1962 Bulla Béla: Magyarország természeti földrajza. Budapest, 1962. Cholnoky 1918 Dr. Cholnoky Jenő: A Balaton hidrográfiája. A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei. I. köt. 2. rész. Budapest, 1918. Ferenczy 1924 Ferenczy István dr.: Geomorfológiai tanulmányok a Kis-Magyar-Alföld déli öblében. Földtani Közlöny 1924., 17-38. Kádár 1960 Kádár László: Hordalékmozgás és folyószakaszjelleg. Földrajzi Értesítő 1960. 3. füzet., 309-379. Kretzoi 1936 Kretzoi Miklós: Jelentés az 1936, évben a Dunántúl nyugati részén végzett geológiai felvételekről. MÁFI. Kézirat. Lóczy 1913 Lóczy Lajos: A Balaton környékének geológiai képződményei, ezeknek vidékek szerinti telepedése. A Balaton tudományos tanulmányozásának eredményei. I. köt. I. rész. 1. szakasz. Budapest, 1913. Lovász 1970 Lovász György: A Zalai dombság főbb morfológiai problémái. In: Magyar Tudományos Akadémia Dunántúli Tudományos Intézete. Értekezések 1969.1. Földrajzi tanulmányok a Dél-Dunántúl területéről. Szerk.: Dr. Lovász György. Budapest, 1970., 11-83. Adám-Marosi 1975 Adám László-Marosi Sándor (szerk.): A Kisalföld és a Nyugat-Magyarországi peremvidék. Budapest, 1975. Pávai Vájna 1943 Pávai Vájna Ferenc: A Dunántúl hegységszerkezete. Földtani Intézet évi jelentése. 1943. Pécsi 1986 Pécsi Márton: A zalai meridionális völgyek, dombhátak kialakulásának magyarázata. Földrajzi Közlemények XXXIV. (CX.) kötet (1986.) 1-2. sz., 3-11. Sümeghy 1953 Sümeghy József: A magyarországi pleisztocén összefoglaló ismertetése. MÁFI. évi jelentése. 1953., 395-404. Vendl 1921 Vendl Aladár: Jelentés a Hungárián Oil Syndikate Ltd. megbízásából V. i.-VIII. i.-ig Somogy és Zala megyében végzett geológiai felvételekről. MÁFI. Kézirat. Éghajlat Bacsó-Kakas-Takács 1953 Bacsó Nándor-Kakas József-Takács Lajos: Magyarország éghajlata. Budapest, 1953. Hajósy-Kakas-Kéri 1975 Hajósy Ferenc-Kakas József-Kéri Menyhért: A csapadék havi és évi összegei Magyarországon a mérések kezdetétől 1970-ig. OMSZ. Budapest, 1975. Kakas 196J Kakas József (szerk.): Magyarország éghajlati atlasza. II. köt. Adattár. Budapest, 1967. Kéri 1952 a Kéri Menyhért: Magyarország hóviszonyai. OMI hivatalos kiadványa. 1952. Kéri 1932 b Kéri Menyhért: Magyarország hóviszonyai 1929/30-1943/44. Sajtó alá rendezte Kéri Menyhért. Budapest, 1952. Varga-Haszonits 1977 Varga-Haszonits Zoltán: Agrometeorológia. Budapest, 1977. Vízrajz Cseke 1974 Cseke Ferenc: A Principális-csatorna vízgyűjtőjének vízföldrajzi viszonyai. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen 1974-ben benyújtott doktori értekezés. Kézirat. Dél-Zalai Víz- és Csatornamű Vállalat rétegvízkutakra vonatkozó adatai. (Vállalati nyilvántartás) Kőolaj- és Földgázbányászati Vállalat Kútkönyvei. Lovász 1972 Lovász György: A Dráva-Mura vízrendszer vízjárási és lefolyási viszonyai. Budapest, 1972. Lovász 1986 Lovász György: Délnyugat-Dunántúl hidrometeoroló-giai erőforrásai. Földrajzi Közlemények 1986. 1-2. sz., 20-56. Marosi 1969 Marosi Sándor: Adatok Belső-Somogy és a Balaton hid-rogeográfiájához. Különlenyomat a Földrajzi Értesítő 1969. évi évfolyama 419-456. old.-áról. Rónai 1960 Rónai András: Magyarország felszín alatti vizei. Földtani Közlöny 1960., 419-423. Szesztai 1967 Szesztai Károly: A vízháztartás. (Magyarország felszíni vizei.) VITUKI. Budapest, 1967. Talaj Matyasovszki-Görög-Stefanovits 1953 Matyasovszki Jenő-Görög László-Stefanovits Pál: Mezőgazdasági talajtérkép. M. 1:200 000. Budapest, 1953. Stefanovits 1963 Stefanovits Pál: Magyarország talajai. 2. bőv., átdolg. kiad. Budapest, 1963. Stefanovits-Szűcs 19JJ Stefanovits Pál-Szűcs László: Magyarország genetikus talajtérképe. M. 1:500 000. Budapest, 1973. [1977.] 36 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai Dr. Ferenc Cseke Die physisch-geographischen Verhältnisse von Nagykanizsa und Umgebung I. GEOLOGISCHE STRUKTUR UND BESCHAFFENHEIT DER ERDOBERFLÄCHE Seit den 30-er Jahren wurden Hunderte von Ölbohrungen auf dem Gebiet des Komitats Zala abgeteuft. Durch die Analyse der Bohrprofile kennt man heute schon ziemlich gut die Beckensedimente, die den Grund der Landschaft bilden und die strukturellen Veränderungen (Abbildung 1.). In den sich mehrmals wiederholenden orogen Phasen (austrische, pyrenäuische, steirische, rhoda-nische) fanden umfangreiche Raumverkürzungen, Aufwölbungen und Überschiebungen statt, es entstanden die strukturellen Linien, die auch auf die heutige Oberfläche einen Einfluß ausüben. Die Oro-genesen in der laramer und steirischen Phase produzierten auch beträchtliche Andesit- und Rhyolit-eruptionen, die nachträglich im Pliozän durch mächtige Sedimentschichten bedeckt wurden. Die charakteristischen Meridionaltäler im Zala sind nach den heutigen Kenntnissen auf komplexe Entstehung zurückzuführen, jedoch kann die Diskussion um die Gestaltung der Oberfläche noch nicht abgeschlossen werden. Ihre Ausgestaltung wird von L. Löczy durch eine grabenförmige Senkung, von A. Penck und J. Cholnoky durch Winderosion interpretiert. E. Szädeczky-Kardoss und J. Sümeghy glauben in den breiten Tälern den Durchfluß der Ur-Donau und deren Nebenflüsse zu entdecken. Das umfangreiche Untersuchungsmaterial der am Ende der 30-er Jahre begonnenen Erdölforschung hat die Beweise der tek-tonischen Veränderungen klargelegt und dabei die Entstehung der Täler auf Tektonik zurückgeführt. Danach sind die komplexen Möglichkeiten der Entstehung immer dominirender geworden. Nach unserer heutigen Auffassung geschah die Ausgestaltung der jetzigen Oberfläche auf folgende Weise: am Ende des Pliozäns wurde das oberpanno-nische Meer durch Flüsse von Norden her aufgeschüttet. Die Flüsse Ur-Raab und Ur-Mur, die damals noch kein endgültiges Flußbett hatten, lagerten eine Decke kleiner Schotter auf die Oberfläche. Das Gebiet hob sich im Altpleistozän, die durchfließenden Flüsse gruben sich in die Oberfläche ein. Dann nahmen sie aber eine andere Richtung: damit fängt die selbständige Entwicklung des Gebietes an. Außer den Massenbewegungen im Pleistozän zeigen sich tektonische Bewegungen in nord-südlicher Richtung. Danach wurden die Täler hauptsächlich durch Erosion lokaler Flüsse, die den tektonischen Linien folgten, ausgeräumt. Zu jener Zeit begann das 4-5 km breite Principális-Talbecken einzusinken. Dieser Prozeß beschleunigte sich im Jungplei-stozän, die Höhenunterschiede wurden größer. Zur gleichen Zeit entstand eine umfangreiche Einsen-kung in Richtung NO-SW - parallel zum Balaton-Becken - und in einer Breite von 10-15 km durch die Siedlungen Nagykanizsa und Zalakomár. Die Seiten der breiten Täler werden - in unvollständiger Form - von drei Terrasen, in der Höhe von 12, 5 und 2 m über dem Alluvium begleitet. II. KLIMA Nagykanizsa befindet sich im südwestlichen Teil des Landes, sein Klima ist dementsprechend kühler, niederschlagsreicher und windiger als der Landesdurchschnitt. Die Sonnenscheindauer im Jahr beträgt 1800-1900 Stunden, in den wärmeren Landesteilen mehr als 2100 Stunden. Dieses ungünstige Verhältnis besteht auch in der Vegetationszeit (IV-IX. Monat), weil die 1300-1400 Stunden Sonnenschein im Vergleich zur Großen Ungarischen Tiefebene 11% Verlust darstellen. Deshalb ist der Anbau von Pflanzen mit viel Sonnenspruch (zB. Weinbau und Pfirsich) in dieser Gegend unvorteilhaft (Tabelle 1.). Durch die io,2°C Durchschnittstemperatur im Jahr gehört diese Gegend zu den kühleren Gebieten des Landes. Der jährliche Gang der Temperatur unterscheidet sich vom Landesdurchschnitt dadurch, daß die Dominanz der kontinentalen trockenen und kalten Luftströme in den Wintermonaten öfter durch die vom Mittelmeer einströmende milde und feuchte Luft unterbrochen wird. Dieses Wärmeplus geht aber in den Sommermonaten durch die einströmenden kühlen, nassen Luftströme vom Ozean verloren (Tabelle 3.). Die Verteilung der Häufigkeit der Windrichtungen im Jahr zeigt die Vorherrschaft der NO- und SW-Winde (Abbildung 6.). Diese Abbildung bestätigt, wie die Reliefverhältnisse die Windrichtungen beeinflussen und sie vermindern auch die Zahl der windstillen Tage. Der Gang des Niederschlags in der Umgebung von Nagykanizsa ist ausgeglichener als der Landesdurchschnitt und zwar durch die in jeder Jahreszeit einströmenden ozeanischen Luftströme (Tabellen 8. und 9.). Die jährlichen Niederschlagssummen sind höher wegen der Lage der Stadt am Rande des Karpatenbeckens (Abbildung 7.). Die gleichmäßige Niederschlagsvertei- Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 37 lun g und die höhere Regenmenge sichern für die Landwirtschaft günstige Bedingungen, aber es kamen während der 80-jährigen Beobachtungszeit auch einige Extremfälle vor (Tabelle 10.)• Auch die Dürre wütet manchmal. III. HYDROGEOGRAFISCHER ZUSTAND 1. Oberflächenwasser Die Oberflächenwasser und die Grundwässer von der Umgebung von Nagykanizsa werden in einem Kanal Principális gesammelt. Sein Wassermenge hat einen ausgeprägten jährlichen Gang (Abbildung 8.). Das Maximum der Wasserergiebigkeit liegt im Dezember, wenn der Boden durch die Wasseransammlung gesättigt ist. Ein sekundäres Maximum liegt im Februar-März nach der Schneeschmelze. Der zunehmende Niederschlag kann im Frühling und in Sommer die sprunghaft wachsende Evapotranspiration und die Wasserabsorption des austrockenden Bodens nicht ersetzen. Die Wasserergiebigkeit nimmt endlich im August-September durch die noch höhere Evapotranspiration und den mäßigen Niederschlag auf ein Minimum ab. Auf die nur mäßige Kontinentalität der Umgebung von Nagykanizsa weist der geringe Extremi-tätsquotient des Wasserganges im Kanal Principális hin (Tabelle 15.). Ein weiteres Charakteristikum ist, daß pro Jahr 19-20 Hochwasserwellen auf dem Fluß entstehen, deren Verteilung auf die hydrologischen Jahreszeiten fast ausgeglichen ist. Alle Gewässer um die Stadt wurden durch anthro-pogene Abdämmung errichtet. Ihre Erhaltung ist wegen der schnell erfolgenden Akkumulation, der Wasserverschlechterung und dem ungünstigen Anstieg des Bodenwassers in der Umgebung nicht ökonomisch. 2. Wasser unter der Oberfläche Das lokale Bodenwasser befindet sich überall unter der Oberfläche, seine Reserven sind gering, seine Qualität ist schlecht. Im großen und ganzen folgt es den Reliefformen. In den Talsohlen ist es sehr nahe der Oberfläche, in den höheren Teilen der Hügel befindet es sich tief. Entsprechend dem Hügelcharakter ist es in ständiger Bewegung in Richtung zur Talsohle, oft kommt es an den Talrändern als Quelle an die Oberfläche, beziehungsweise es sickert in das Bett der Flüsse. Der jährliche Gang des Bodenwassers hängt von der Temperatur und vom Niederschlag ab (Abbildung 10.). Als Akkumulationszeit gilt der Winter und da erreicht der Wasserstand des Bodens sein Maximum. Die Wasserreserve versiegt im Herbst, der einsickernde Niederschlag kommt nicht bis zum Bodenwasser, so sinkt es auf das Minimum. Die Temperatur des Bodenwassers nimmt in der Tiefe von 10-11 m die jährliche Durchschnittstemperatur des Gebietes an. Zwei beträchtliche Speicherschichten liegen in sandigem Oberpannon. Dieses Schichtwasser hat zwar gute Qualität, aber seine Reserven sind gering (Tabelle 19.). Eine Schicht befindet sich zwischen 100-130 m, die andere zwischen 200-230 m Tiefe. Die Wasserspeicher in der Tiefe aus dem Oberpannon und aus der Trias besitzen auch nur kleine Reserven. Der Wert des geothermischen Gradienten ist 20 m/C°. Es ist sehr günstig, daß man noch aus 1650 m süßes Thermalwasser gewinnt und aus größerer Tiefe Heilwasser auf die Oberfläche bringt (Tabelle 21.). IV. BÖDEN Die größte Naturressource der Umgebung der Stadt ist die Bodendecke. Die Qualität ist mittelmäßig oder noch schlechter. Die Böden sind im allgemeinen arm an Humus und Nitrogen, enthalten zu wenig Kalium und Phosphor, sie sind ferner sauer und gebunden. Dazu sind sie, wie es sich aus dem Hügelcharakter ergibt, ungefähr zu 50% mehr oder weniger erodiert (Tabelle 22.). Der Bodenanbau, ferner das Kalken, die organischen und künstlichen Düngemittel und die Wasserregulierung verbessern etwas an seinem Zustand. Der am stärksten verbreitete und fruchtbarste Bodentyp ist der tonhaltige braune Waldboden. Seine Wasserabsorption und Wasserspeicherung ist mittelmäßig beziehungsweise gut, sein pH ist ein bißchen sauer. Wenn alle drei Horizonte intakt sind, ist das der beste Boden in dieser Landschaft, obwohl seine Fruchtbarkeit gegenüber den besten Böden des Landes um 40-50% zurückbleibt. Westlich und südlich von der Stadt findet man den Pseudogleibraunen Waldboden. Er ist ähnlich dem anderen, aber der Tongehalt ist größer, sein Wasserumsatz ist mehr luftlos und schlechter. Die Forstwirtschaft benutzt ihn aber gerne, da er bei trockenem Wetter bedeutsam Wassermengen für die Bäume zurückhält. Etwa 20% der Umgebung sind durch auf Sand entstandene rostbraune Waldböden und braune Waldböden mit kovárvány bedeckt. Auch ihre Fruchtbarkeit beträgt etwa 20-30%, der obere Horizont enthält Humus, aber sein Wassergehalt ist schlecht und er ist ziemlich sauer (pH: 4-5). Auf den alluvialen Gebieten der Flüsse entstanden ganz verschiedene Böden: moorige Wiesenböden, Gießwiesenböden usw. Im allgemeinen enthalten sie viel Humus, aber sie sind roh und auch die zeitweili- 38 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai g e Überschwemmung verursacht viel Sorge. Ihre Fruchtbarkeit liegt zwischen 30-50%. Wenn es möglich wäre, die Entwässerung dauernd aufrechtzuerhalten, dann wäre der Boden für die Gemüseproduktion (Kiskanizsa) sehr gut verwendbar. Die Wasser- und Winderosion können auf den Ackerfeldern und Weinbaugebieten praktisch nicht verhindert werden. Bloß die Waldgebiete haben einen dauernden Schutz bekommen. Verzeichnis der Abbildungen auf den Textseiten 1. Tiefenstrukturen in Süd-Zala 2. Geologisches Längsprofil des Principális-Tales 3. Generalisierter Aufbau der terrassenartigen diluvialen Oberfläche, entstanden durch Anhäufungen am Hügelfuss, durch fluviale Akkumulation, bzw. durch Erosion 4. Verteilung der jährlich möglichen Evapotrans-formation in Südwest-Transdanubien, in mm 5. Monatliche, jahreszeitliche und jährliche Mittelwerte des Luftdrucks in Torr (Nagykanizsa, 1901-50) 6. Häufigkeit der Windrichtungen im Jahr im Komitat Zala (1901-50) 7. Niederschläge im Jahr (1901-50) 8. Monatliches und jährliches Durchschnittswasser des Principális-Kanals, sowie monatliche Durchschnittswerte der Temperaturen und der Niederschläge in Nagykanizsa (nach hydrologischer Jahreszeiteinteilung, 1960-69) 9. Fliessende und stehende Gewässer auf dem Territorium von Nagykanizsa 10. Grundwasser, sowie Niederschläge und Temperaturen im Jahr (nach hydrologischer Jahreszeiteinteilung, 1956-70) 11. Produktionsbelastbarkeit der Schichtwässer in Südwest-Transdanubien (1984) 12. Häufigste Bodenarten auf dem Territorium von Nagykanizsa Verzeichnis der Tabellen 1. Durchschnittliche Zahl der sonnigen und trüben Tage (Nagykanizsa 1901-50) 2. Durchschnittliche Zahl der nebeligen Tage (Nagykanizsa 1940-54) 3. Monatliche und jährliche Durchschnittstemperaturen in Ungarn und im Komitat Zala (1901-50) 4. Temperaturenschwankungen (1901-50) 5. Monatliche und jährliche Höchst- und Tiefstwerte der Lufttemperaturen (Nagykanizsa, 1901-50) 6. Häufigkeit der Grenzwerte der Temperaturen (1901-50) 7. Monats- und Jahresmittel der relativen Luftfeuchtigkeit in %, (1901-50) 8. Niederschlagswerte, monatlich und jährlich summiert (1901-70) 9. Niederschläge in den Jahreszeiten (1901-70) 10. Das niederschlagsreichste und das trockenste Jahr (Nagykanizsa 1901-80) 11. Maximale und minimale Niederschläge im Monat (Nagykanizsa, 1901-80) 12. Regnerische Tage mit mindestens 5,0 mm Niederschlag 1901-50) 13. Regnerische Tage mit mindestens 20,0 mm Niederschlag (1901-50) 14. Tage mit Schneefall, Gewitter und Hagel 15. Spezifische Wasserabgaben mancher Wasserläufe, bzw. Quotient des Höchst- und Mindestwasserabflusses 16. Einige charakteristische Messzahlen der Flussteilgebiete 17. Wasserhaushalt des Wassereinzugsgebiets des Principális-Kanals (1901-50) 18. Nördlicher Abfluss des Wassereinzugsgebietes des Principális-Kanals anhand der Angaben des Nagykanizsaer Wasserpegels 19. Angaben einiger Nagykanizsaer Schichtwasserbrunnen 20. Wichtigere hydrochemische Angaben der Schichtwasser unter Nagykanizsa (1988^ 21. Thermalwasser-Angaben zweier typischer Bohrungen 22. Tonhaltige braune Waldböden Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 39 Dr. Ferenc Cseke Natural conditions of Nagykanizsa and its environs I. GEOLOGICAL FEATURES AND GEOMORPHIC EVOLUTION Starting with the 1930s several hundred oil prospecting drillings have been made in Zala County. Based on the analyses of the borehole profiles we now possess a fairly reliable knowledge of the basin sediments which constitute the geological basement and of the structural processes (Fig. 1). During the repeated phases of orogenesis (Austrian, Pyrenean, Styrian, Rhodanian) massive folding and overthtrusts occurred, structural lines and vaults formed which have made an impact even on the evolution of the present day surface. Laramide and Styrian orogenic phases also resulted in andesite and rhyolite eruptives, which were subsequently covered by thick sediments during the Pliocene. According to our present knowledge, the characteristic meridional valleys in Zala are considered of complex genesis though the dispute over their evolution is still open. Explanations range from trench subsidence through eolian activity to fluvial origin due to the formation of broad valleys attributed to the ancient Danube and its tributaries. Since the end of the 1930s, analyses of a detailed sampling from oil prospecting boreholes have showed evidence of structural movements probably to have confirmed valley formation triggered by tectonism (F. Pávai Vaj na, 1943). More recently, ideas of a complex evolution have come to the fore. According to the contemporary viewpoint the present day topography formed as follows. The Upper Pannonian sea had been filled up with sediments transported by tributaries coming from the north. The ancient watercourses Rába and Mura laid a pebble layer onto the surface. As a result of the uplift of the area during the Early Pleistocene the rivers initially incised then changed their direction of flow so that an autochtonous geomorphic development started. Besides the mass movements during ice ages structural shifts of north to south direction also occurred and valleys running along these lines had been cleared by the local watercourses. This was the time when the 4 to 5 km wide Principális valley began to subside. During the Late Pleistocene this process accelerated and relative relief was growing. At the same time a massive subsidence occurred in northeast-southwest direction, parallel to the Balaton trench comprising a 10-15 km wide belt along the line Nagykanizsa-Zalakomár. The broad valleys though in a scattered pattern are flanked by three terraces at 12, 5 and 2 m above the alluvium level. II. CLIMATE Nagykanizsa is situated in the southwest of Hungary and accordingly the climate here is cooler, moister and windier than the country average. Sunshine duration amounts to 1800-1900 hours while in the warmer regions of the country it exceeds 2100 hours. The situation is similar during the growing season (April-September) when the sunshine duration (1300-1400 hours) is 11 per cent less than in the Great Plain (Alföld). It means that the region is not suitable for crops with high sunshine demand (e.g. grape, peaches and apricots, Table 1). As far as its mean annual temperature (10.2° C) is concerned Zala belongs to the cooler regions of the country. The temperature regime throughout the year differs from the country average with a frequent predominance of mediterranean (mild and moist) air masses over the continental (arid and cold) ones during the winter season. This positive anomaly, however, is counterbalanced by the inflow of oceanic (cool and moist) masses in summer (Table 3). Frequency of winds shows predominance of northeast and southwest directions (Fig. 6). The figure testifies on the influence exerted by the topography on wind directions also reducing the number of calm days. The distribution of precipitation in the environs of Nagykanizsa shows a more uniform pattern than the country average and this is due to invasions of the oceanic masses occurring in every season (Tables 8 and 9). The annual precipitation is higher as a result of the geographical position of the town on the margin of the Carpathian Basin (Fig. 7). A more even pattern of precipitation creates relatively favourable conditions for farming although the 80-year period of observation also experienced extreme values, such as accidental droughts (Table 10). III. FUNDAMENTALS OF HYDROLOGIE 1. Surface waters Surface and ground waters in the surroundings of Nagykanizsa are being drained by the canalised watercourse Principális. The fluctuation of water level follows a distinct annual pattern (Fig. 8). The discharge reaches its maximum in December after the soils became saturated as a result of moisture accumulation. A secondary maximum usually occures in February or March after snowmelt. Late spring 40 Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai an d early summer precipitation peaks cannot supply enough moisture to counterbalance the loss due to the growing évapotranspiration and an increased infiltration into the dry ground. Finally, by August and September the discharge is reduced to the minimum as a result of the high evaporation rate and low amount of precipitation. A reduced continentality of the climate is indicated also by lower absolute values of the extremity index relating to water levels of Principális canal (Table IS). A characteristic feature of the canal is a frequent occurrence of flood waves (19-20 annually) and their quasi-uniform distribution among the hydrological seasons. The ponds in the vicinity of Nagykanizsa were created by damming. Their maintainance is uneconomical because of silting up, a permanent deterioration of water quality and frequent rises of the ground water table. 2. Subsurface waters Ground waters of local origin are frequently encountered below surface, though resources are scarce and contaminated. They follow the topography pattern lying close to the surface in the valley bottoms and deep below the hilltops. Typically to the hill pattern ground water is moving toward talwegs and appears on their margins in the form of springs or seeps to water courses. Annual regime of ground waters is a function of temperature and precipitation (Fig. 10). Winter is a season of the accumulation and also this is the time the maximum levels occur. By autumn water reserves deplete and the infiltrating precipitation moisture does not reach the ground waters, so the latter are reduced to their minimum level. At a depth of 10-11 m ground water temperature acquires the annual mean temperature value. Two Upper Pannonian sandy aquifers contain artesian waters of good quality though of rather limited amount (Table 19). One of them lies at a depth between 100 and 130, the other between 200 and 300 m. Upper Pannonian and Triassic deep aquifers also consist of low amount of water. The value of the géothermie gradient equals to 20 m/° C. A favourable condition is the presence of thermal freshwater at 1650 m depth and that of medicinal water at deeper horizons ( Table 21). IV. SOILS The most valuable natural resource encountered in the environs of the town is the soils. They are of medium or even poorer quality, of low humus and nitrogen content, poor in potash and phosphorus, of acid reaction and the ground is hard. The hill topography is responsible for the erosion hazard; 50 per cent of the soils are more or less eroded (Table 22). Soil cultivation, liming, application of organic manure and fertilisers, and drainage are factors of soil amelioration. Brown forest soils with clay illuviation (lessivated) are the most frequently encountered in the area. It has medium or good infiltration rate and water retention capacity and shows slightly acidic reaction. When all its three horizons are represented that is the best soil in Zala, though its quality is 40 to 50 per cent lagging behind the most fertile soils of the country. West and south of the town there are pseudogleys (brown forest soils) of 20 to 30 per cent fertility. It shows certain similarities with lessivated brown forest soils but clay illuviation is more manifest, ventilation is poorer and moisture regime is worse. In spite of these hindrances forests are good consumers of water since in dry periods they store a great amount of moisture. At least 20 per cent of the area is covered by rusty brown forest soils and sandy brown forest soils. Their fertility changes between 20 and 30 per cent, too, they have a humified upper layer, hydrophysical properties are poor and acidity is strong (pH = 4 to 5). On the alluvia of watercourses different soils occur: boggy meadow soils, alluvial meadow soils, etc. Their humus content as a rule is high enough but they are raw and temporary waterlogging poses problems. Their fertility ranges between 30 and 50 per cent. Amelioration could turn these soils suitable for vegetable growing (Kiskanizsa). Water and wind erosion cause serious damages to cropland and vineyards which practically cannot be prevented. Only forested areas are free of erosion hazard. List of illustrations 1. Deep structural conditions in South-Zala. 2. Geological long-grid of the Principalis Valley. 3. The general formation of plasticine surface formed by erosion of hillfoot and river water accumulation. 4. Territorial distribution of possible yearly evaporation in Southwestern-Transdanubia in mm. 5. Monthly, seasonal, and yearly mean value of atmospheric pressure in mercury milimeters. (Nagykanizsa, 1901-50.) Dr. Cseke Ferenc: Nagykanizsa és környékének természeti viszonyai 41 6 . The frequency of wind direction in Zala county. (1901-50.) 7. Yearly distribution of precipitation. (1901-50.) 8. Average month and yearly water output of the Principalis Canal, as well as the average monthly temperature and precipitation in Nagykanizsa. (According to biological seasonal divisions 1960-69.) 9. Running and standing water in Nagykanizsa. 10. Yearly survey of temperature, precipitation and ground water. (According to biological seasonal divisions 1956-70.) 11. The absorption of water tables in southwestern Transdanubia. (1984). 12. Most important soil types in Nagykanizsa. List of tables 1. Average number of clear and overcast days. (Nagykanizsa 1901-50.) 2. Average number of foggy days Nagykanizsa. (1940-54.) 3. Monthly and yearly mean temperature in Nagykanizsa and Zala county. (1901-50.) 4. Fluctuation of temperature. (1901-50.) 5. The mean maximum and minimum air temperature. 6. Frequency of temperature extremes. (1901-50.) 7. Monthly and yearly mean relative humidity (%). (1901-50.) 8. Monthly and yearly total precipitation. (1901-70.) 9. Sesonal precipitation distribution. (1901-70.) 10. Dryest and wettest years. (Nagykanizsa, 1901-80.) 11. Greatest and least monthly precipitation. (Nagykanizsa, 1901-80.) 12. Number of days with at least 5.0 mm of precipitation. (1901-50.) 13. Number of days with at least 20.0 mm of precipitation. (1901-50.) 14. Number of snowy, stormy and icy days. (1901-50.) 15. Comparison of specific water output of several running water sources, more specifically the quotient of the greatest and the least water output. 16. Some characteristic measures of cisterns. 17. Conditions of the northern segment of the Principalis Canal. (1901-50.) 18. The outflow of the northern segment of the Principalis Canal on the basis of measurements made in Nagykanizsa. 19. Data of some water table wells in Nagykanizsa. 20. Important water chemical data of the water tables located under Nagykanizsa. (1988). 21. Data of the waste water two characteristic drillings. 22. Brown forest with claywashed in. Gyulai Ferenc DÉL-ZALA NÖVÉNYVILÁGA I. DÉL-ZALA NÖVÉNYFÖLDRAJZI VISZONYAI A Rába folyó, a Zala alsó vízfolyása, a Rinya-lapály és a Mura-völgy között elterülő megyényi terület növényföldrajzi szempontból változatos. Amíg a nyugati határszélen az Alpok közelsége a meghatározó, addig Nagykanizsa környékének növénytakarójában a nyugatbalkáni jelleg már határozottan felismerhető, érezteti hatását a Mediterraneum viszonylagos közelsége. A növényföldrajzi munkák - amint azt alább látni fogjuk - ha a részletekben nem is, de abban egyetértenek, hogy ez a vidék még a tágabb értelemben vett Pannóniai flóratartományhoz tartozik. Zala megye Őrséggel határos területe még kifejezetten Alpok-alji jellegű. Ezért ezt Praenoricumnak nevezzük. Zala megye déli részén pedig már számos mediterrán és illír flóraelemet találunk. A Zákány-Őrtilos alatti részeken viszont már olyan erős a mediterrán hatás, hogy ezt a területet az Illyricumhoz soroljuk. A növénytani kutatások szempontjából ez a terület - az ország más részeihez képest - egészen a XX. század második feléig mostohagyereknek számított. Ennekelőtte csak szórvány adataink vannak Dél-Zalára vonatkozóan. Az első botanikai adatok Caro-lus Clusiustól származnak. 1583-ban kiadott művében említést tesz a Zala nyugati és déli részein a boroszlánról (Daphne cneorum subsp. arbusculoides), valamint a Vas megye déli részén növő sárgaliliomról (Hemerocallis lilio-asphodelus). A Mura és a Dráva közötti területekről pedig olyan napjainkban mind ritkábban fellelhető növényfajokat is leír, mint a szibériai nőszirom (Iris sibirica), a kövi pimpó (Poten-tilla rupestrisJ és a kecskeruta (Galaga officinalis). A török ellen viselt háború, majd a sokat szenvedett zalai végek újjáépítése nem kedvezett a botanika tudományának. Hosszú idő után Kitaibel Pál volt az első, aki kifejezetten botanikai célzattal kereste fel ezt a vidéket. 1799. július 20-án utazott Keszthelyről Csáktornyára. Utazása során átlós irányban haladt végig Dél-Zalán. Naplójában így emlékezik meg a látottakról: „A zalaapáti kolostorhoz tartozó Kolon praediumban, amely egykoron város volt, homokos a talaj, a szántóföldeken sok Plantago arenaria, Betula alba,Jasiona montana, Pteris és Panicum viridis nő. A másfél postakocsi állomásnyira lévő pozsonyi szemináriumhoz tartozó Kiskomárom jelentős marhakereskedelmet folytat. Az idáig tartó homokos talajon szép búza növekszik. Galamboktól a talaj egyre agyagosabbá válik. Keszthelytől mind több a domb, homok csak elvétve fordul elő, kő egyáltalán nem. Nem található meg itt sem az Acer tataricum, sem a Rhus cotinus..." A XIX. század végén fellendülőben lévő, már rendszeresnek nevezhető botanikai kutatások sajnos megintcsak elkerülték vidékünket. Az I. világháború előtti időkben Erdély, az Adria környéke, de még a Balaton is jobban vonzotta a kutatókat, mint a dimbes-dombos, a látszólag egyhangú zalai táj. Borbás Vince 1887-1897 között megírt „Vas vármegye növényföldrajza és flórája" c. művében a terület északi részeinek növényvilágáról, ha érintőlegesen is, de említést tesz. A Balaton Tudományos Tanulmányozásának Eredményei c. hatalmas monográfia 1900-ban megjelent kötete Nagykanizsa környékéről is szolgáltat botanikai adatokat. Sajnos az e század elején megjelent „Városok és vármegyék" c. monográfia sorozatból hiányzik Zala vármegye. így más megyékkel szemben itt nem áll módunkban regisztrálni a növényvilág változásait az eltelt 70-80 évben. Gayer Gyula 1925-ben megjelent „Vasvármegye növényföldrajza és a praenoricumi flórasáv*'' c. munkájában foglalkozik Zala északi részeinek flórájával. Boros Ádám (1928) a Dráva bal partjáról és a Muraköz vidékéről közöl botanikai adatokat. Belső-Somogy növényvilága kiváló ismerőjének, Héjjas Imrének az érdeme, hogy 1934-ben Zákány mellett megtalálta a hármaslevelű szellőrózsát (Ane-mona trifolia). Hasonlóképpen nagy volt az öröm, amikor Jávorka Sándor társaságában az Őrtilos mel-leti Szent Mihály kápolnánál megpillantotta a mindezidáig csak az illír vidékekről ismert zalai bükkönyt (Vida oroboides). Nagykanizsa környékének intenzív florisztikai kutatása Károlyi Árpád munkásságával veszi kezdetét. Ő az aki 1943-ban Lipseszentadorjannál megtalálja a kakasmandikót (Erythronium dens-canis). A lelkes lokálpatrióta botanikus 1972-ben bekövetkezett haláláig járja a vidéket, térképezi annak növényvilágát, fényképezi és gyűjti őket. Előbb egyedül, majd Pócs Tamással, később Balogh Mártonnal karöltve számos cikkben, majd monografikusán is: „Nyugat-Dunántúl flórája" címmel foglalja össze Dél-Zala 4 6 Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága i. kép. Kakasmandinkó (Erythronium dens-canis) növényvilágáró l az eddig megszerzett ismeretanyagot. Az országban megtalálható növényfajok mintegy kétharmadát, pontosan 1530 fajt sikerült innen kimutatni. Hagyatéka a nagykanizsai Thury György Múzeumban van. A közép-európai flóraterület a Holarktikus flórabirodalom része. Ennek délkeleti felében találjuk a Pannóniai flóratartományt. Hazánk nagy része ide tartozik. Dél-Dunántúl flóravidékét, amely helyzeténél fogva a Pannóniai és az Illyr flóratartományok közötti széles zónában helyezkedik el, különböző szerzők hol az egyik, hol a másik flóratartományba sorolják. Borbás Vince (1900) az Illyr flórát egészen a Balaton vidékéig terjeszti ki. Gáyer Gyula (1925) Dél-Zalát a magyar flóratartomány (Pannonicum) átmeneti flórasávjába (Praenoricum) osztja be. Boros Ádám (1928) számos délvidéki vonást ismer fel benne, ezért a területet a Praeillyrico-Praenoricumhoz sorolja. A PraenoricumbéA külön név alatt leválasztja a Zalai flórajárást (Saladiense), a többi részt Castri-ferrumnak nevezi el. Kárpáti Zoltán (1960) a Saladiense nórajárást a Praeülyrico-Transdanubicum flóravidékhez sorolja. A Saladiense flórajárás alatt Zala megye mai területét érti. Somogy megye nyugati részét pedig már új flórajárásként kezeli. Soó Rezső (1964), majd Debreczy Zsolt (1981) véleménye szerint Délnyugat-Dunántúl a nyugatbalkáni flóraterület (Illyricum) északi Praeillyricum flóravidékéhez tartozik. Jeanplong József (1980) és Pócs Tamás (1981) a Zalai flóra járást közvetlenül a Pannóniai flóratartomány részének tekintendő Dél-Dunántúl flóravidékének veszik. A helyzet valójában az, hogy rendkívül nehéz a flóratartományok határait pontosan meghúzni. Ugyanis Dél-Dunántúl klímája - összehasonlítva az Illyricummal - attól sokkal kontinentálisabb. Területén az illír fajok mellett számos pannon endemizmus is megtalálható. Mindezeket figyelembe véve Károlyi Árpád és Pócs Tamás (1968) helyesnek látják, ha Dél-Zalát - a Zákány alatti dombok egyértelműen illír flórájának kivételével - a Pannónia flóratartományba tartozónak vesszük. Ugyanakkor egyetértenek azzal, hogy Dél-Dunántúl flóravidékének elnevezése (Praeillyricum) tükrözze ezt az átmenetet. Ugyanis a dél-dunántúli lomberdők összetételükben Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 47 a nyugat-balkáni (illír) tölgyesekkel és bükkösökkel állnak szoros kapcsolatban. A Lenti-Zalalövő vonalától délkeletre lévő, a Marcal medencétől a Bakony északnyugati lábáig terjedő területet a Zalai dombvidék flórajárashoz soroljuk. Növényföldrajzi szempontból azonban még ez a viszonylag kis terület sem tekinthető egységesnek. Délről észak felé haladva csökken a balkáni, az alpin-balkáni és a szubmediterrán fajok száma, viszont nő a pannon xeroterm bennszülött fajoké. Nyugatról kelet felé haladva ugyancsak jelentős változásokat észlelünk. A nyugati részeken az Alpok viszonylagos közelsége miatt, valamint az Atlanti óceán hatásaként elsősorban mezofil-higrofil fajok vannak uralmon. A Zalai flóraj árast ( Saladiense) Károlyi Árpád és Pócs Tamás (1968) nyomán Észak- és Dél-Zalára különítjük el. Észak-Zala viszonylag kontinentálisabb meszes-löszös területein nagyszámú mészkedvelő xeroterm növényfaj él. A reliktum erdeifenyvesekben és azok irtásföldjein nő a fehérvirágú erdei szellőrózsa (Anemone silvestris), a bíboribolya színű sarkantyús virágú keleti szarkaláb (Consolida orientális), a virágjának csúcsi részén piros, egyébként fehér színű kisvi-rágú füstiké (Fumaria parviflora), a bozontos-gyapjas virágzatú liláskék virágú borzas len (Linum hirsu-tum), a citromsárga virágú cseplesz lucerna (Medica-go prostrata), a kékesibolya, nagyvirágú leány kökörcsin (Pulsatilla grandis), a vöröslő fészekpikkelyű késői pitypang ( Taraxacum serotinum), a bíborfekete virágú fekete zászpa (Veratrum nigrum). Erdeiben őshonos az erdeifenyő ( Pinus silvestris). Dél-Zalában a xeroterm fajok már csak a Nagykanizsa környéki homokpuszta foltokon élnek. Jellegzetes zónát alkotnak a bükkösök és a gyertyános tölgyesek. Aljnövényzetük illír, alpi-balkáni, atlantimediterrán és szubmediterrán elemeket tartalmaz. Károlyi Árpád és Pócs Tamás (1968) elvégezték Délnyugat-Dunántúl nóraelemeinek flórajárások szerinti vizsgálatát is. Ennek értelmében az ország más részeivel összehasonlítva Délnyugat-Dunántúlon az atlanti -mediterrán elemek száma viszonylag magas. Amíg a Vendvidékre elsősorban az alpin, az Őrségre pedig az alpin és a boreális elemek, addig Zalára inkább az alpin-balkáni és a szubmediterrán fajok jelenléte jellemző. Alpin-balkáni fajok: pl. kisvirágú hunyor (Helle-borus dumetorum), zalai bükköny (Vicia oroboides), pofok árvacsalán (Lamium orvala), havasalj i aggófű (Senecio ovirensis) sűrű csetkáka (Eleocharis carnio-lica). Illír fajok: pl. szőrös rekettye (Genista ovata subsp. nervata), szakállas orbáncfű (Hypericum barbatum). Atlanti-mediterrán fajok: pl. hármaslevelű szellőrózsa (Anemone trifolia), pici bükköny (Vicia lathy-roides), borostyán (Hedera helix), pókbangó (Oph-rys sphegodes), borostás sás ( Car ex strigosa), fonalas csenkesz (Festuca tenuifolia), ezüstperje (Coryne-phorus canescens). Szubmediterrán fajok: pl. molyhos szeder (Rubus canescens) nagy virágú lednek (Lathyrus latifolius), szakállas szegfű (Dianthus barbatus), virágos kőrisfa (Fraxinus ornus). Mediterrán (közép-európai) fajok: pl. aremonia (Aremonia agrimonioides), jerikói lonc (Lonicera caprifolium), szép zörgőfű ( Crepis pulchra), királyné gyertyája vagy genyőte (Asphodelus albus), szelídgesztenye (Castanea sativa), lónyelvű csodabogyó (Ruscus hypoglossum). Délnyugat-Dunántúl egyik legjellemzőbb ún. karakterfaja a Göcsejbe és a Vendvidékbe is átnyúló zalai bükköny (Vicia oroboides). Növényföldrajzi szempontból a Tornyiszentmik-lós-Lovászi-Csömödér-Gutorfölde-Pusztaederics-Hahót-Egeracsa-Zalaszabar-Zalakaros-Zalakomár-Zalaszentjakab-Pogányszentpéter-Liszó-Fityeháza-Murakeresztúr és az országhatár által bezárt területet több zónára: bükkösökre és a hozzájuk kapcsolódó égeresekre, valamint gyertyános tölgyesekre osztjuk. Külön fejezetként kell tárgyalni a Nagykanizsa környéki homoki vegetációt és az ottani égerláperdőket. II. DÉL-ZALA LEGFONTOSABB NÖVÉNYTÁRSULÁSAI 1. Bükkösök Majer Antal (1968) után Göcseji bükktájnak nevezzük a Murakeresztúr, Homokkomárom, Söjtör, Csö-mödér, Rédics határolta háromszöget. Ez különösképpen jó elnevezés, mert az itteni bükktáj nem tartozik egyértelműen a Zalai flórajáráshoz (Saladiense), hanem északnyugaton, nyugaton 2-4 km mélységben a Göcseji flórajárásba (Petovicium) is behatol. Itt a nyugati részeken a bükkösök erdeifenyvesekkel elegyednek. A koronaszintben egyaránt megtalálható az erdeifenyő (Pinus silvestris), a bükk (Fagus silvatica), a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea) és a gyertyán (Carpinus betulus). Az ilyen fenyő öv felé tartó átmeneti típusú erdők aljnövényzete hasonló a bükkösökéhez. Jellegzetes fajai a szőrös rekettye, (Genista ovata),a kereklevelű körtike (Pirola rotun-difolia), a pillás perjeszittyó (Luzula pilosa) és az erdei sédbúza (Deschampsia flexuosa). 4 8 Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága A Zala megyei Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság (ZEFAG) felmérése szerint a dél-zalai bükktáj mintegy 25 ezer ha erdőterületével egyharmados beerdő-sültségnek felel meg. Erdőtársulásai közül a bükkösök 51 %-kal, a gyertyános tölgyesek 34%-kai, a völgyekben lévő éger-ligeterdők 1 %-kal, a Mura folyó ártéri ligeterdei szintén 1 %-kal, a telepített akácosok pedig 3%-kal részesednek. A bükkösök Dél-Zala nyugati részein zonális társulások. Uralkodó fafajuk a bükk (Fagus silvática). Lombkorona szintjébe azonban más fafajok is keverednek: így a dombtetőkön és domboldalakon a ko-csánytalan tölgy (Quercus petraea), a csertölgy (Qu-ercus cerris), a szelídgesztenye (Castanea sativa), olykor pedig az erdeifenyő (Pinus süvestris). A felszín alatti vizek alkotta mély bevágásokban a hegyi juhar (Acer pseudomontanus) és a hegyi szil (Ulmus scabra) is előfordul. Általános a gyertyán (Carpinus betulus) és a madárcseresznye (Prunus avium) jelenléte. A fagyzugos dombhajlatokban elegyetlen gyertyánosokat, a dombok alján pedig bükkösökbe elegyedő kocsányos tölgyeseket találunk. A bükkösök Dél-Zala nyugati részein elsősorban pannóniai agyagra települt löszön, kőzetek mállásából származó diluviális löszös üledéken és jégkori vályogon létrejött agyagbemosódásos és pszeudogle-jes erdőtalajokon fordulnak elő. A magas páratartalom, a kedvező domborzati és talajviszonyok hatására a zalai bükkösöknek - szemben az ország más, főként hegyvidéki részein díszlő bükköseivel - itt még a völgyekben is kiterjedt állományaik vannak. A legszebb zárt bükkösöket Óbornak, Lispeszentadorján, Oltárc és Tormaföld környékén találjuk. A dél-zalai bükkösökbe a szomszédos Horvátország területéről számos növényfaj nyomult be. Mindenekelőtt a zalai bükkösök legjellemzőbb faját, az ép levélszélű, sárga virágú zalai bükkönyt ( Vicia oroboi-des) kell megemlítenünk. Amint már neve is utal rá az országban csak itt és Somogy megyében fordul elő. E karakterfaj után nevezte el a mi bükköseinket Pócs Tamás és Borhidi Attila Vicio (oroboidi) Fage-rwranak. Jellegzetes faj a lónyelvű csodabogyó (Ruscus hy-poglossum) is. E örökzöld félcserje levelei elcsökevényesedtek. Nevét a levélszerűen ellaposodó szára közepéből eredő tűzpiros bogyóterméséről „csodabogyó" kapta, amely megkapó látványt nyújt a hóban. Védettsége ellenére még mindig gyűjtik a lila virágú cikláment (Cyclamen purpurascens). E származását tekintve közép-európai faj szép összefüggő állományt alkot a zalai bükkösökben, gyertyános tölgyesekben. A tél végének közeledtével tömegesen nyílnak a hóvirágok (Galanthus nivalis), később a salátaboglárkák (Ficaria verna), a lilásvörös virágú ujjas kelti-kék (Corydalis solida) és az erdei ibolyák (Viola 2. kép. Zalai bükköny (Vicia oroboides) sisvestris). A tavaszi bükkösök szépségét emelik a bókoló fogasír (Dentaria enneaphyllos) és a hagymás fogasír (D. bulbifera), a sötéten pettyezett vöröses laza fürtvirágzatú erdei- vagy turbánliliom (Lilium martagon), a halványsárga jellegzetes virágú farkasölő sisakvirág (Aconitum vulparia), a zöld virágtaka-rójú kisvirágú hunyor (Helleborus dumetorum) állománya. Ez a tarkán virágzó erdőalj a lombosodás előrehaladtával mindinkább csupasszá válik. A zárt bükkösök ugyanis csak kevés fényt engednek át, emiatt aljnövényzetük gyér (Fagetum nudum). Emiatt cserjeszintjük nincs, mohaszintjük is jelentéktelen. A dél-zalai bükkösök társulástani viszonyaikat tekintve a horvátországi szubmontán Fagetum croati-cum gyertyán elegyes bükköseihez (Melico-Fagetum) tartoznak. E bükkösök számos, a közép-európai montán bükkösökétől eltérő ún. differenciális fajjal rendelkeznek. Itt feltétlen meg kell említenünk a halvány kénsárga virágú lapickás levelű szártalan kankalint (Primula vulgáris), a gumósán megvastagodó gyöktörzsű piri-tógyökeret (Tamus communis), amely a Diascorea-ceae család egyetlen hazai, mérsékelt égövön élő képviselője, a délvidéki perjeszittyót (Luzula forsteri) és a már a római hódítás előtt is valószínűleg már itt élt szelídgesztenyét (Castanea sativa), bár ez utóbbi faj kontinuitása körül még korántsem zárult le a vita. Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 49 3. kép. Szártalan kankalin (Primula vulganis) A dél-zalai bükkösök hegyi (montán) elemekben viszonylag szegények, viszont a dombvidéki elemekben meglehetősen gazdagok. Jellemző fajai: az erdei iszalag (Clematis vitaiba), a borostyán (Hedera he-lix), a mezei juhar (Acer campestre), a virágos kőrisfa (Fraxinus ornus), a közönséges gyertyánfa ( Carpinus betulus), a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea), a hegyi szil (Ulmus scabra), a vadkörte vagy vackor (Pyrus achras subsp. pyraster), az édeslevelű csüdfű (Astragalus glycyphyllus) a tavaszi lednek (Lathyrus vernus), a hólyagfa (Staphylea pinnata), a magyar varfű (Knautia drymeia), a pézsmaboglár (Adoxa moschatellina), a délvidéki méhfű (Melittis melisso-phyllum), a csalánlevelű harangvirág (Campanula trachelium), a sátoros margitvirág (Chrysanthemum corymbosum), az olocsány csillaghúr ( Stellaria holos-tea),a szőrös sás (Carex pilosa), az erdei szálkaperje (Brachypodium silvaticum), a bókoló göngyperje (Melica nutans) és a télizöld meténg ( Vinca minor). Termőhelyi viszonyaik alapján a dél-zalai bükkösök három típusát különböztetjük meg: a. A szárazabb dombtetőkön, a jó vízlefolyású domboldalakon tenyészik a Carex pilosa-bükkös, gyepszintjében a nevet adó bükksással (Carex pilosa). Cserjeszintje nincs. Jellemző fajai még a borostyán (Hedera helix), az egy virágú gyöngyperje (Melica uniflora), a ligeti perje (Poa nemoralis) és a télizöld meténg (Vinca minor). b. Az üde termőhelyeken az Asperula odorata-bükkös díszlik. Ez a leginkább elterjedt, legnagyobb területeket borító típus. Koronaszintjében a bükk (Fagus silvatica) mellett szórvány jelleggel a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea), a csertölgy (Q. cerris), a gyertyán (Carpinus betulus) és a madárcseresznye (Prunus avium) is előfordul. Gyepszintjében megtaláljuk a nevet adó szagos mügét (Asperula odo-rata), a cikláment vagy kanrépát (Cyclamen purpu-rascens), a hagymás fogasírt (Dentaria bulbifera), a kapotnyakot (Asarum europaeumJ, és a gombernyőt ( Sanicula europaea). c. A szélesebb, mélyebb, fagyzugosabb völgyekben találjuk az Aegopodium podograria-bükköst. Koronaszintjében a bükk (Fagus silvatica) mellett mind több kocsányos tölgy (Quercus robur) és gyertyán (Carpinus betulus) keveredik. De előfordul benne a hegyi szil (Ulmus scabra), a hegyi juhar (Acer 50 Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága pseudoplatanus) és a kislevelű hárs ( Tilia cordata) is. Cserjeszintje nincs. Gyepszintjében a faciesképző podografű (Aegopodium podograria), az erdei pajzsi-ka (Dryopteris filix mas), a hölgy páfrány (Athyrium filix femina), az erdei madársóska ( Oxalis acetosella), az erdei nenyúljhozzám (Impatiens noli-tangere), az erdei varázslófű ( Circaea lutetiana) és a sárga árvacsalán (Lamium galeobdolon) alkotnak zárt állományt. 2. Egeresek A bükkös zóna völgyeinek mélyén, a források, patakok mentén, az állandóan magas talajvízszintű réteken égerligetek (Alnetum glutinosae-incana) alakultak ki. E társulásra a mézgás éger (Alnus glutinosa) a legjellemzőbb. Állományába szívesen elegyedik a fehér fűz ( Salix alba) és a magas kőris (Fraxinus excel-sior). Jellemző fajai még a ritkás sás ( Car ex remota), a selyem sás ( Car ex brizoides), az erdei nenyúljhozzám (Impatiens noli-tangere). A hegyi zergevirág (Doronicum austriacum) mellett számos szeder (Ru-bus sp.) faj él itt. Az égerligetek mellett magaskórós társulások részeként keserűlapus társulásokat (Petasitetum hybri-di) is találunk. E társulás névadója a húsvörös virág-zatú szíves-kerekded tőleveleket nevelő vörös keserű- vagy acsalapu (Petasites hyridus). Jellemző fái a mézgás éger (Alnus glutinosa) és a csigolya fűz (Salix purpurea ). A szurdokvölgyekben hárs-kőris szurdokerdőket (Phyllitidi-Aceretum) találunk, aljnövényzetében a podografűvel (Aegopodium podograria) és a sárga árvacsalánnal (Lamium galeobdolon). 3. Gyertyános tölgyesek Kelet, délkelet felé haladva a zonális jellegű bükkösöket előbb csak extrazonálisan - a fagyzugos völgyekbe, völgyoldalakra kiszorulva - később egyre inkább zonálissá válva a gyertyános-tölgyesek váltják fel. Dél-Zala e harmadik erdőtípusát a Zala-kanyartól Letenyéig húzódó vonaltól délre találjuk, s a Nagykanizsa környéki dombokon már nagy területeken díszlenek. A dél-zalai gyertyános-tölgyeseket a közép-európaitól mindenekelőtt a csertölgy (Quercus cerris) jelenléte különbözteti meg. A középhegységi gyertyános-tölgyesektől eltérő fajai mindenekelőtt a szelídgesztenye ( Castanea sativa), a pirítógyökér (Tamus communis), a havasalj i aggófű ( Senecio ovirensis) és a délvidéki perjeszittyó (Luzula forsteri). A dél-zalai dombok szelídebb déli, délnyugati lankáin a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea), mélyebb völgyeiben a kocsányos tölgy (Q. robur) és a gyertyán (Carpinus betulus) alkot elegyes állományt. A kocsányos tölgy átmenetet képez a bükkösök felé, míg a gyertyán inkább a völgyek magassásos égerlápjának égeres láperdő (Carici elongatae-Alnetum) felé jelent átmenetet. Koronaszintje kettős. A felső szintbe a bükk (Fa-gus silvatica), a csertölgy (Quercus cerris) és a madárcseresznye (Prunus avium) keveredik. A második szintet a gyertyán (Carpinus betulus), a mezei juhar (Acer campestre), valamint a kislevelű hárs (Tilia cordata) alkotják. Cserjeszintje viszonylag gazdag. Leggyakrabban a vesszős fagyallal (Ligustrum vulgare), az egybibés galagonyával (Crataegus monogyna) és a ritka vörösgyűrűs sommal (Cornus sanguinea) találkozhatunk. Termőhelyeik eltérő volta miatt Soó Rezső és Pócs Tamás a gyertyános tölgyeseket két csoportba sorolják. Mindkét szubasszociáció aljnövényzete nagyon hasonlít a bükkösökére. Bennük számos illír, atlantimediterrán és alpin elemet találni: a. Az üde, félnedves termőhelyek Querco robori-Carpinetum asperuletosum gyertyános-tölgyeseinek jellemző faja az illatos szagos müge (Asperula odorara). Aljnövényzetében tömegesen fordul elő az évelő gyöktörzses erdei szélfű (Mercurialis perennis) és az erdei viola (Viola silvestris). Átható hagymaszagot árasztanak a medvehagymás (Allium ursinum) szőnyegek. Gyakori az avarban rejtőzködő sötétbarnáspirosas virágú kapotnyak (Asarum europaeum). A nyirkos erdőkben típusalkotó az erdei sás (Carex silvatica ). b. A kifejezetten nedves termőhelyeket kedvelő Querco robori-Carpinetum Stachyetosum gyertyános-tölgyeseire az erdei tisztesfű (Stachys silvatica) jelenléte a legjellemzőbb. Gyakorta találkozni itt az erdei varázslófűvel (Circaea lutetiana), a hamvas szederrel (Rubus idaeus), a magyar varfűvel (Knau-tia drymeia), a rezgő sással (Carex brizoides), az indás Ínfűvel (Ajuga reptans), a pirítógyökérrel (Tamus communis), a podagrafűvel (Aegopodium podag-raria), az erdei nenyúljhozzámmal (Impatiens noli-tangere). Sajnos egyre ritkább a hölgypáfrány (Athyrium filix-femina). A dél-zalai gyertyános-tölgyes zóna szoros összefüggésben áll a horvátországi részekkel. Az illír bükkösök (Fagion illyricum) mindkét társulása (Vicio oroboidi-Fagetum és a Querco-Carpinetum) a Horvát-Középhegységtől egészen a Balaton vidékéig terjed. A jégkorszak után ebbe a zónába nagyszámú illír erdőelem, s mellette számos atlanti-mediterrán, szubmediterrán, alpin-balkáni növényfaj nyomult előre. így pl. a pirítógyökér (Tamus communis), a tarka lednek (Lathyrus venetus) a szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus), a szelídgesztenye ( Castanea sativa) , a pofok árvacsalán (Lamium orvala), a babér boroszlán (Daphne laureola). Idővel az említett fajok Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 51 4. kép. Szelidgesztenye (Castanea saliva) észa k és nyugat felé tovább terjedtek. Viszont Dél-Zalánál nem terjedt tovább a jerikói Ione (Lonicera caprifolium), a szálkás zöldhúr ( Sagina subulata), a pamatos ökörfarkkóró ( Verbascum pulverulentum), a tarka lednek (Lathyrus venetus) és az óriás rozsnok (Bromus rigidus). A dél-zalai dombok meredekebb déli lejtőin extra-zonálisan cseres-tölgyesek (Asphodelo-Quercetum robori-cerris) élnek. Társulásalkotó fafajai a csertölgy (Quercus cerris), és a kocsánytalan tölgy ( Q. petraea). A cseres-tölgyesek aljnövényzetének jellegzetes faja a királyné gyertyája (Asphodelus albus), leromlásukban pedig a saspáfrány (Pteridiutn aquilinum). Az intenzív szőlőkultúra térhódítása miatt napjainkra ez a szép növénytársulás egyre inkább eltűnőben van. Csak néhány visszamaradó facsoport, ha-gyásfa, az itt-ott foltokban megmaradt eredeti aljnövényzet néhány jellemző faja pl. a fehér pimpó (Potentina alba) mutatja helyét. Különösképpen jellemző fafaja az egykor elegyfaként, de napjainkra csak hagyásfaként előforduló szelídgesztenye. A zalame-renyei szelídgesztenye sarjak leszármazottai egy, a múlt század végén elpusztult 15 m törzskörméretű ezer esztendőre becsült, a táj évezred eleji kiterjedt gesztenyései utolsó hírmondójának. A déli kitettségű dombtetőkön mészkedvelő tölgyeseket (Orno-Quercetum) találunk, lombkoronaszintjükben a kocsánytalan tölggyel ( Quercus petraea ) és a virágos kőrissel (Fraxinus ornus). Gyepszintjükben társulásalkotó a 3 m magasra is megnövő erdei angyalgyökér (Angelica silvestris) és a havasalji aggófű (Senecio ovirensis) mellett orchideafélék, elsősorban bangó (Ophrys sp.) fajok is előfordulnak. 4. Homoki vegetáció A Principális csatorna völgyében Kilimántól Homokkomáromig, valamint a Nagykanizsa környéki Sormástól Őrtilosig terjedő homokvidék meszes homokja pannonkori pados homokkő kibúvásból származik. E homokpuszta foltokon sajátos xeroterm elemek élnek. Az itteni, sajnos a mezőgazdasági művelés térhódítása miatt napjainkban mindinkább eltűnő homokpusztai gyeptársulásokat Borhidi Attila a Fes-tucetum vaginatae arrabonicum homoki csenkesz társuláshoz sorolja. Jellemző fajai a névadó magyarvagy homoki csenkesz (Festuca vaginata) mellett a naprózsa (Fumana procumbens), a fényperje egyik innen leírt változata (Koeleria eristata var. Károlyit) és a piros pozdor (Scorzonera purpurea). Megél itt a mintegy 10% kalcium-karbonát tartalmú és a ph=8,5 körüli homokon a homoki zsellérke (Thesi-um ramosum) és a buglyos vagy magyar szappangyökér (Gypsophila paniculata) is. A maradvány homokpusztai gyepek szépségét csak emeli két ritka faj: a hegyi árvalányhaj (Stipa pennata) és a kunkorgó árvalányhaj ( S. capillata). A Nagykanizsa környéki homokvidékeken mesterséges telepítésű, jó fejlődési eréllyel bíró kultúraká-cosokat és erdeifenyveseket találunk. Őrtilos felé haladva mind jobban elsavanyodik a homoktalaj. Az itt élő acidofil homokpusztai vegetáció legjellemzőbb eleme az ezüstperje (Corynephorus canescens). Ez a mészkőkerülő homoki gyep a rejtőké (Teesdalia nudicaulis) egyetlen biztos hazai előfordulása. A Nagykanizsa melletti Gördövény homoktalaja néhány növénykülönlegességnek is otthont ad. Hazánkban mindezidáig csak Győr mellől és innen mutatták ki az orchideafélékhez tartozó kis zöldesfehér virágú nyári füzértekercset (Spiranthes aestivalis). A frissen feltört, de még nedves homoktalajok első betelepülője a dél-zalai kizárólagossággal előforduló homoki zöldhúr (Sagina sabuletorum). 5.. Égerláperdők A Nagykanizsa melletti magas talajvízszintű részeken békaliliomos-égerláperdők vannak. Legjellemzőbb növényfajai: az enyves éger (Alnus glutinosa), a békaliliom (Hottonia palustris) és a széles pajzsika (Dryopteris austriaca). A lápréteken igen kiterjedt területeket borít a zsombék sás (Carex elata) alkotta 52 Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága magassáso s állomány, benne a lápi pitypanggal (Taraxacum palustre). A semlyékekben vidrafűvel (Menyanthes trifoliata) találkozni. A láprétek világának pompás színfoltja a nagy rózsaszín füzérű kígyógyökerű keserűfű (Polygonum bistorta). E hazai flórában csak ritkán előforduló faj meglétét a lecsapo-lások és a mederszabályozások alapjaiban veszélyeztetik. Az égerláperdők igen nagy természettudományos értéket képviselnek. Egyikük, nevezetesen Csörnye-berke páfrányos- és magaskőrises égerláp vidéke a 264 ha Zalakomári Természetvédelmi Terület részeként már védelem alatt áll. A láprétek vízerei, a semlyékek szélein rekettyefüzeseket (Salicetum cinereae) találni. 1953-ban Sormás mellett ilyen fűzlápban találták meg az igen ritka, jégkori maradványnak számító tőzegepret (Co-marum palustre). A tengerszint feletti magasság némi emelkedésével a mocsárvidékek lassan kaszálórétekbe (Festucetum arrhenathuetum) mennek át. Jellegzetes növényfaj itt a réteket májusban fehérré varázsoló rigószegfű (Moenchia mantica). A szeszélyes vízjárású Mura és Dráva vízborította árterein foltokban tenyésznek a hínárfajok. Ezeken a feliszapolódó, tápanyagban igen gazdag, azaz a hi-pertróf vízminőségű részeken zárt állományt alkot a kolokán (Stratiotes aloides) és a vízilófark (Hippuris vulgáris). A folyók hordalékain ártéri ligeterdők alakultak ki. III. A DÉL-ZALAI ILLYRICUM A Zákány-Őrtilos alatti részek, a Murakeresztúrtól Csurgóig terjedő dombvidék, azaz Zala Somogyba átnyúló vonulata - éppen jellegzetes flórája miatt - a Nyugatbalkáni flóratartomány (Illirycum) egy előretolt, szigetszerű részének tekinthető. Az itteni dombhátakon balkáni és atlanti-mediterrán elemekben gazdag gyertyános tölgyesek (Querco petraea-Carpinetum praeillyricum) díszlenek. Éppen aljnövényzetének délies elemei miatt ez az erdőtársulás másutt nem, vagy csak igen ritkán fordul elő. Jellegzetes fajai a pirítógyökér (Tamus communis) és a pofok árvacsalán (Lamium orvala). Az itteni gyertyános tölgyesek egyik legszebb koratavaszi virága a kakasmándikó (Erythronium dens-canis). Élénkpiros virágai és barnafoltos levelei a tavaszi lombfakadásra váró erdők üde színfoltjai voltak. E védett növényt Zalán kívül csak Dél-Somogyban, Somlón és az Alpokalján találni meg. A Drávasík és Őrtilos környéke a zöldessárga, bókoló virágzatú fürtös gyűrűvirág ( Carpesium Wulfe-nianum) igazi otthona, bár észak felé terjedésének bizonyságául Lispeszentadorján mellett is megtalálta Károlyi Árpád. Ámbár Kelet-Zalából hiányzik, itt viszont terjedésének bizonyságául újra megtalálható az Alpokaljáról kimutatott dealpin hegyi zergevirág (Doronicum austriacumJ,a zergeboglár ( Trollius europaeusj és a csipkeharaszt ( Selaginella helvetica). Bízzunk abban, hogy nem pusztult ki teljesen a tájra egykoron oly jellegzetes komlógyertyán (Ostrya carpini/olia) és a pitypanglevelű zörgőfű ( Crepis ta-raxacifolia ). IV. A DÉL-ZALAI ERDŐKET FENYEGETŐ VESZÉLYEK E tanulmány megírásakor a hangsúlyt Dél-Zala természetes vegetációjának vizsgálatára helyeztük, s csak ott, ahol elengedhetetlenül fontosnak éreztük, utaltunk az emberi tevékenység természetátalakító hatására. Nem volt célunk a mező- és erdőgazdálkodás hatásaként kialakult félkultúr- és kultúrterületek növényvilágának vizsgálata. Páll Miklós (1972) erdészeti szakember nagyszerű munkájában már megtette ezt. Végezetül mégis kötelességünknek érezzük, hogy szóljunk a zalai erdőket fenyegető veszélyekről. Az egyre intenzívebbé váló mező- és erdőgazdálkodás hatására napjainkra Zala megye erdősültségének mértéke az elmúlt ötven évben feléről harmadára csökkent. A további csökkenés mértéke az évi 500-700 ezer m3 kitermelt famennyiség ellenére úgy tűnik, megállt. A kivágott erdők helyébe újakat telepítenek. Ennek következtében folyamatosan fiatalodnak erdeink és ez nem mondható minden szempontból előnyösnek. Az erdőpusztulások Zala megyét is elérték. Mind a lombhullató, mind a fenyőfajoknál általános tünet a lombozat ritkulása, az elszáradó részek arányának növekedése, a fejlődési erély csökkenése, olykor az egyed teljes elszáradása. Az őshonos szelídgesztenyések megállíthatatlan pusztulása, az égeresek gyors elszáradása, a fejlődésben visszamaradó bükkösök tízezer hektárokban Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 53 i. ábra. Magyarország flórájának beosztása. (Debreczy Zsolt (1981.) nyomán). PANNONICU M (Magyar flóratartomány) I. MATRICUM 1. Tokaj ense 2. Tórnense 3. Borsodense 4. Agríense 5. Neogradense II. BAKONYICUM (Dunántúli-középhegység flóravidéke) 1. Visegradense 2. Pilisense 3. Vesprimense 4. Balatonicum III. PRAENORICUM (Alpokalja flóravidéke) 1. Laitaicum 2. Castriferreicum 3. Petovicum IV. EUPANNONICUM (Alföldi flóravidék) 1. Arrabonicum 2. Colócense 3. Praematricum 4. Cirsium 5. Nyírségense 6. Samicum 7. Titelicum ILLYRICUM (Illír flóraterület) V. PRAEILLYRICUM (Déldunántúli - előillír flóravidék) 1. Saladiense 2. Somogyicum 3. Kaposense 4. Sopianicum NORICUM (Alpesi flóratartomány) VI. NORICUM (Előalpi flóravidék) 1. Ceticum 2. Stiriacum CARPATICUM (Kárpáti flóraterület) VII. CARPATICUM (Kárpáti flóravidék) 1. Cassovicum 54 Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 2. ábra. Délnyugat-Dunántúl növényföldrajzi beosztása. (Károlyi Arpád-Pócs Tamás (1954.) nyomán) I.: Saladiense (Zalai flórajárás) - a) Dél-Zala, b) Észak-Zala; II.: Praenoricum - a) Göcsej, b) Őrség, c) Vendvidék, d) Vasi hegyhát. A Saladiense differenciális fajai: 1.: Vicia oroboides, 2.: Allium ursinum, 3.: Carpesium wulfenianum, 4.: Crepis taraxacifolia, 5.: Fraxinus ornus, 6.: Lathyrus venetus, 7.: Peucedanum verticillare, 8.: Sagina saginoides, 9.: Trifolium striatum, 10.: Buphthalmum salicifolium, 11.: Laser trilobum, 12.: Lithospermum purpureo-coeruleum, 13.: Melandrium silvestre, 14.: Prunus fruticosa, 15.: Taraxacum serotinum. Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 55 3. ábra. Délnyugat-Dunántúl természetes növénytakarója. (Pócs Tamás (i960.) nyomán) I . Tűlevelű elegyeserdő zóna II. Szubmontán bükkös zóna III. Gyertyános-tölgyes zóna Fagion illyricum 1. Elegyetlen erdeifenyvesek (Myrtillo-Pinetum) 2. Lombelegyes erdeifenyvesek (Pino-Quercetum) 3. Bükkösök (Vicio oroboidi-Fagetum) 4. Gyertyános-tölgyesek (Querceto-Carpinetum) 5. Ligeterdők, láperdők, mocsarak és lápok 6. Cseres tölgyesek (Potentino albae-Quercetum) 7. Reliktum erdeifenyvesek és mészkedvelő tölgyesek (Cytiso-Pinetum) 8. Homokpuszták (Festucion vaginatae) 56 Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 4. ábra. A zalai bükköny (Vicia oroboides) elterjedése Délnyugat-Dunántúlon. (Károlyi Árpád-Pőcs Tamás 1964. nyomán) Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 57 mérhet ő levélbarnulásai és száradásai, a tűlevelű erdőkben szálanként, a kocsányos tölgyesekben csoportokban elszáradó fák szomorúan figyelmeztetnek minket, a már-már visszafordíthatatlan következményekkel járó károsodásokra. További kutatásokra van szükség annak a kérdéskörnek a tisztázására, hogy a természetben periódusossággal jelentkező erdőpusztulások milyen mértékben egészülnek ki az ipari-, mezőgazdasági- és kommunális környezetkárosításokkal. Tény, hogy a nagyadagú műtrágyáktól elsavanyodtak talajaink, a talajélet elszegényedett. A levegő por- és füstgázokkal szennyezett. A savas ülepedés miatt a csapadékok pH értéke erőteljesen csökkent. A talajba kerülő veszélyes hulladékok nehézfémtartalmának egy részét a felszín alatti vizek nem várt távolságokra viszik el. Kimutatott, hogy a növényi szövetekbe beépülő nehézfémek akadályozzák az asszimilációt. A lecsökkent vitalitású fafajok a természetes védekezőképesség csökkenésével pedig egyre kevésbé tudnak ellenállni a mind jobban felszaporodó fakáro-sító kórokozók és kártevők támadásainak. Az erdők pusztulásának - legalábbis itt Zalában -még a kezdetén vagyunk. Meggyőződésünk, hogy az ökológusok, az erdészeti-, mezőgazdasági-, és ipari szakemberek, a természetet féltő emberek mielőbbi tevőleges összefogásával gátat vethetnek Zala megye egyedülállóan szép természeti értékének, az erdő pusztulásának. * * * A fényképeket Károlyi Árpád készítette. IRODALOM Borbás Vince: A Balaton flórája. A Balaton Tudományos Tanulmányozásának Eredményei. II. kötet 2. rész. Budapest, 1900. Boros Ádám: A Pannóniáim és Praeillyricum flóravidékének kapcsolatai. Magyar Botan''tai Lapok 27. (1928) 51-56. Clusius, Carolus: RaiiOrum aliquot stirpium Pannoniam, Austriam et vicinus quasdam Prouincias obseruatarum história quatuor libris expresse. Antwerpen, 1583. Debreczy Zsolt: Növényvilág a Balaton körül. A környék növényzete, jellegzetes növénytársulásai. In: Illés István (szerk.): Tavunk a Balaton [Budapest] 1981., 75-119. Diaria itenarum Pauli Kitaibelii. Aus Grund originaler Tagebücher zusammengestellt von Endre Gombocz. I-II. Budapest, 1945. Frisnyák Sándor: Magyarország földrajza. Budapest, 1978. Gayer Gyula: Vasvármegye növényfoldrajza és a praenori-cumi flórasáv. Szombathely, 1925. Gombocz Endre: A magyar botanika története. A magyar flóra kutatói. Budapest, 1936. Jeanplong József: Florisztika, növényföldrajz. In: Hortobágyi Tibor (szerk.): Agrobotanika. 2., átdolg. kiad. Budapest, 1980., 461-468. Jávorka Sándor: Anemona trifolia Somogy megyében. In: Botanikai Közlemények 31. (1934)., 258-262.; 259. Károlyi Árpád: Botanikai megfigyelések Nagykanizsa környékén. Borbásia. Acta Societatis Botanicorum Hunga-ricae. 9/3-5 (1949)0 18-21. Károlyi Árpád: Dél-Zala érdekes és gyógyító növényeiről. In: A nagykanizsai Thury György Múzeum jubileumi emlékkönyve 1919-1969. Szerk.: H. Kerecsényi Edit. Nagykanizsa, 1972., 429-454. Károlyi Árpád-Pócs Tamás: Új adatok Délnyugat-Dunántúl növényflórájához I. Botanikai Közlemények 45/3-4. (i954)o 257-267. Károlyi Árpád-Pócs Tamás: Újabb adatok Délnyugat-Dunántúl flórájához II. Annales Historico-Naturales Musei Nationalis Hungarici. 8/1957., 197-204. Károlyi Árpád-Pócs Tamás: Újabb adatok Délnyugat-Dunántúl flórájához III. Savaria 2/1964., 43-45. Károlyi Árpád-Pócs Tamás: Délnyugat-Dunántúl flórája I-VII. Az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. Eger, 1968., 1969., 1970., 1971., 1972., i974-> 1975-Kárpáti Zoltán: Die pflanzengeographische Gliederung Transdanubiens. In: Acta Botanica Academiae Scientia-rum Hungáriáé. Tom. VI. Fasc. 1-2. Budapest, 1960., 45-53-Majer Antal: Magyarország erdőtársulásai. (Az erdőműveléstan alapjai.) Budapest, 1968. Páll Miklós: A Dél-Zalai bükktáj ismertetése. In: A nagykanizsai Thury György Múzeum jubileumi emlékkönyve 1919-1969. Szerk.: H. Kerecsényi Edit. Nagykanizsa, 1972., 4I3-427-Pécsi Márton (szerk.): A Kisalföldi és a Nyugat-Magyarországi peremvidék. Budapest, 1975. Pócs Tamás: Die zonalen Waldgesellschaften Südwes-tungarns. In: Acta Botanica Academiae Scientiarum Hungáriáé. Tom. VI. Fasc. 1-2. Budapest, 1960., 75-105. Pócs Tamás: Növényföldrajz. In: Hortobágyi Tibor (szerk.): Növényföldrajz, társulástan és ökológia. Budapest, 1981. 27-166. Soó Rezső: A magyar flóra és vegetáció rendszertani-növényföldrajzi kézikönyve I-VI. Budapest, 1964., 1968., 1970., 1973., 1975., 1980. Soó Rezső-Kárpáti Zoltán: Növényhatározó II. Harasztok - virágos növények. Budapest, 1968. Stefanovits Pál: Talajtan. Budapest, 1975. 58 Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága Ferenc Gyulai Die Vegetation von Süd-Zala I. DIE VEGETATIONSVERHÄLTNISSE VON SÜD-ZALA Der Fluß Rába, der untere Zala, die Flußniederung um den Fluß Rinya und das Mura-Tal fassen ein Gebiet, von der Größe eines Bezirks, das aus vegetationsgeographischer Sicht sehr abwechslungsreicht ist. Während im westlichen Teil die Nähe der Alpen dominiert, wirkt sich in der Umgebung der Stadt Nagykanizsa die relative Nähe zum Mittelmeerraum aus. Vom Gesichtspunkt der vegetationsgeographischen Forschungen gilt dieses Gebiet als nicht begünstigt. Nach den spärlichen Beschreibungen der Botaniker (Carolus Clusius, Pál Kitaibel, Vince Bor-bás, Gyula Gayer, Ádám Boros) nimmt die intensive floristische Forschung ihren Anfang erst mit der Tätigkeit von Árpád Károlyi (1943-1972). Das mitteleuropäische Florengebiet ist ein Teil des Holarktischen Florenreiches. In dessen südöstlichen Teil findet man das pannonische Florengebiet. Der größte Teil Ungarns dehört dazu. Die Florengegend Süd-Transdanubien befindet sich in der breiten Zone zwischen dem pannonischen und dem illyrischen Florengebiet. Das an Őrség grenzende Gebiet vom Bezirk Zala hat noch ausgesprochen den Charakter des Alpenvorlandes. Es wird deshalb als Praenori-cum bezeichnet. Im südlichen Gebiet vom Bezirk Zala ist der mediterranische Einfluß schon so stark, daß dieses Gebiet schon dem Illyricum zugeteilt wird. Árpád Károlyi und Tamás Pócs (1968) meinen, daß die Gegend Süd-Zala - mit Ausnahme der eindeutig illyrischen Flora der Hügel südlich von Zákány - zu dem Pannonischen Florengebiet gehören. Sie sind sich gleichzeitig einig, daß die Benennung Praellyricum der Floragegend von Süd-Transdanubien diesen Übergang spiegeln soll. Die Laubwälder in Süd-Transdanubien stehen nämlich in enger Beziehung mit den Eichenwäldern und Buchenwäldern des West-Balkans (illyr). Das Gebiet südöstlich der Linie Lenti-Zalalövő, vom Marcal-Becken bis zum nordwestlichen Fuße des Bakony-Gebirges wird in den Florenkreis des Zalaer Hügellandes eingereiht. Aus vegetationsgeographischer Sicht kann aber auch noch dieses verhältnismäßig kleine Gebiet als einheitlich betrachtet werden. Vom Süden nach Norden nimmt die Zahl balkaner, alpin-balkaner und submediterraner Arten ab, aber die der indigen pannonisch-xerothermen Arten nimmt zu. Auch vom Westen nach Osten können bedeutende Veränderungen beobachtet werden. In den westlichen Teilen dominieren die mesophil hy-grophilen Arten wegen der relativen Nähe der Alpen, sowie als Wirkung des Atlantischen Ozeans. Der Zalaer Florenkreis ( Saladiense) wird nach Är-päd Kärolyi und Tamäs Pöcs (1968) im zwei Teile, Nord-Zala und Süd-Zala getrennt. II. DIE WICHTIGSTEN PFLANZENGESELLSCHAFTEN VON SÜD-ZALA 1. Buchenwälder Göcsej Buchenlandschaft heißt das Dreieck, abgegrenzt durch die Siedlungen Murakeresztür, Ho-mokkomärom, Söjtör, Csömöder und Redics. Aus pflanzensoziologischer Sicht sind die Buchenwälder in den westlichen Teilen von Süd-Zala zonale Vergesellschaftungen. Die dominante Baumart ist die Buche (Fagus silvatica). In ihren Laubkronenhorizont mischen sich aber auch andere Baumarten: auf den Hügeln und an den Abhängen die Trauben-Eiche (Quercus petraea), die Zerr-Eiche (Quercus cerris), die Edelkastanie (Castanea sativa), mitunter die Wald-Kiefer (Pinus silvestris). In den von den unterirdischen Wassern ausgestalteten Schluchten kommen auch Berg-Ahorn (Acer pseudomontanus) und Berg-Ulme (Ulmus scabra) vor. Die Anwesenheit der Hainbuche (Carpinus betulus) und der Vogelkirsche (Prunus avium) kommen überall vor. Man findet in den Hügelabsätzen, wo Frostlöcher vorkommen, reine Hainbuchen-Bestände, am Hügelfuß mit Buchen vermischte Stiel-Eichen. In die Buchenwälder von Süd-Zala sind zahlreiche Pflanzenarten vom Gebiet des Nachbarlandes Kroatien hineingedrungen. Nach der Charakter-Art der Buchenwälder in Zala, der Walderbsen-Wicke (Vicia oroboides) heißen die hiesigen Buchenwälder Vicia (oroboidi) Fagetum. Als charakteristische Arten gelten Zungen-Mäusedorn (Ruscus hypoglossum), Purpur-Alpenveilchen ( Cydornen purpurascens). Die Buchenwälder in Süd-Zala gehören nach ihren Vergesellschaftungsverhältnissen zu den submontan Fagetum croaticum mit Buchen gemischten Hainbuchen (Melico-Fagetum) im Kroatien. Diese Buchenwälder enthalten zahlreiche, von den mitteleuropäischen montan Buchenwäldern verschiedene, sogenannte Differential-Arten: Stengellose Schlüsselblume (Primula vulgaris), Gemeine Schmerwurz ( Tamm communis), Forsters Hainsimse (Luzula forsten), Edelkastanie ( Castanea sativa). Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 59 Aufgrun d der Standortverhältnisse werden unter den Buchenwälder in Süd-Zala 3 Typen unterschieden; auf den trockenen Hügeln der Carex pilosa-Buchenwald, der Galium odoratum-Buchenwald auf frischem Standort und der Aegopodium podograria-Buchenwald in den Gebieten wo Frostlöcher vorkommen. 2. Erlen In den tiefsten Stellen der Buchenzone, an den Quellen und Bächern auf den Wiesen mit ständig hohem Grundwasserstand sind Erlenauen (Alnetum glutino-sae-incana) entstanden. Neben den Erlenauen findet man die Pestwurzflur (Petasitetum hybridi). In den Schluchten befinden sich Linden-Eschen-Schluchtwälder (Phyllitido-Aceretum), mit Giersch (Aegopodium podografia) und Goldnessel (Lamium galeobdo-lon) im Unterwuchs. 3. Eichen-Hainbuchen-wälder Nach Süd-Osten werden die zonalen Buchenwälder zuerst nur extrazonal, später aber immer mehr zonal von Eichen-Hainbuchen abgelöst. Die Eichen-Hain buchen-wälder in Süd-Zala unterscheiden sich von den mitteleuropäischen vor allem durch das Vorkommen der Zerr-Eiche (Quercus cerris). Als weitere von den Mittelgebirgs-Arten des Eichen-Hainbuchen-Waldes (Carpinus quercus) verschiedene Arten treten Edelkastanie (Castanea sativa), Gemeine Schmerwurz (Tamus communis), Läger-Greiskraut (Senecio ovirensis) und Forsters Hainsimse (Luzula forsteri) hinzu. Auf den südlichen und südwestlichen Abhängen der Hügel in Süd-Zala mischen sich die Trauben-Eiche (Quercus pe-traea), in den tieferen Tälern die Stiel-Eiche (Quercus robur) mit der Hainbuche (Carpinus be-tulus). Nach den Standortverhältnissen werden die Eichen-Hainbuchenwälder in zwei Gruppen geteilt. Der Unterwuchs beider Subassoziationen ist dem des Buchenwaldes sehr ähnlich. Man findet darin zahlreiche illyrische, atlantisch-mediterrane und alpine Elemente. Die charakteristische Pflanzenart der Eichen-Hainbuchen-wälder der frischen, semihumiden Standorte ist Waldmeister (Galium odoratum). Für die Variante Querce robori-Carpi-netum Stachyetosum, die ausgesprochen die humiden Standorte bevorzugt, ist Wald-Ziest (Stachys silvatica) am charakteristischesten. Die Eichen-Hainbuchen Zone in Süd-Zala sind mit den Teilen in Kroatien in enger Verbindung. Nach dem Pleistozän sind in diese Zone zahlreiche illyrische Waldelemente und daneben zahlreiche atlantisch-mediterrane, submediterrane und alpin-balkanische Pflanzenarten eingedrungen: Gemeine Schmerwurz (Tamus communis), Venezianische Platterbse (Lythrus venetus), Stechender Mäusedorn (Ruscus aculeatus, die Edelkastanie (Castanea sativa), Großblütige Taubnessel (Lamium orvala), Lorbeer-Seidelblast (Daphne laureola), Windendes Geißblatt (Lonicera caprifolium), Pfriemen-Mastkraut (Sagina subulata), Flockige Königskerze (Ver-bascum pulverulentum), Steife Trespe (Bromus rigi-dus). Auf den steileren Südhängen der Hügel in Süd-Zala wächst extrazonal Äffodül-Eichenwald (Aspho-delo-Quercetum robori-cerris). Seine vergesellschaftungbildende Baumarten sind die Zerr-Eiche (Quercus cerris) und die Trauben-Eiche ( Quercus petraea). Die charakteristische Art des Unterwuchses des Affodill-Eichenwaldes (Asphodelo-Quercetum ro-bori cerris) ist Weißer Affodil (Asphodelus albus), in Auflösungsbereichen Adlerfarn (Pteridium aquilinum). Auf den südlich exponierten Abhängen findet man Blumeneschen-Eichenwald (Orno. Quercetum), Laubkronenniveau mit Trauben-Eiche (Quercus petraea) und Blumen-Esche (Fraxinus ornus). 4. Sandvegetation Man kann im Tal des Principális- Kanales vom Ki-limán bis Homokkomárom, sowie auf dem Sandgebiet um Nagykanizsa von Sormás bis Őrtilos xero-therme Rasenassoziationen finden. Die Sandschwingelassoziationen Festucetum vaginatae arrabonicum haben als charakteristische Arten Schwingel (Festuca vaginata), Zwerg-Sonnenröschen (Fumana procum-bens), Károlyi-Kammschmiele (Koeleria eristata var. Károlyii) und Rote Schwarzwurzel (Scorzonera pur-pur ea ). 5. Erlenauwälder Auf den Gebieten mit hohem Grundwasserstand um Nagykanizsa gibt es Froschlilien-Erlenauwälder mit Schwarz-Erle (Alnus glutinosa), Froschlilien (Hotto-nia palustris) und Breitblättiger Dornfarn (Dryopte-ris austriaca). Auf den Moorwiesen bedeckt große Gebiete der Großseggenbestand aus Steif segge (Carex elata). An den Ränden der Moorwiesen findet man Grauweiden-Gesellschaft (Salicetum einereae). Auf einem solchen Standort wurde das Sumpf-Blutauge (Comarum palustre) bei Sormás gefunden. III. DAS ILLYRICUM IN SÜD-ZALA Die Gebiete südlich von Zákány-Őrtilos, das Hügelgebiet von Murakeresztur bis Csurgó können als ein inselähnliches Teil des Westbalkanischen Florengebi- 6o Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága et s (Illyricum) betrachtet werden. Die Hügel werden überzogen von präillyrischen Eichen-Hainbuchenwäldern ( Querco petraea- Varpinetum praellyricum), die reich an balkanischen und atlantisch-mediterranen Elementen sind. Die charakteristischesten Arten sind Gemeine Schmerwurz (Tamus communis) und Großblütige Taubnessel (Lamium orvala). Eine der schönsten Blumen im Frühling der hiesigen Eichen-Hainbuchen-wälder ist der Hundszahn (Etythronium dens-canis). IV. GEFAHREN FÜR DIE WÄLDER IN SÜD-ZALA Als Wirkung der immer intensiveren Land- und Forstwirtschaft vermindern sich und verjüngen sich die Waldgebiete in Süd-Zala. Da wir noch am Beginn der Entwicklung stehen, sind wir der Ansicht, daß der Verfall der Wälderm dieser einzigartig schönen Naturressource von Süd-Zala durch die gemeinsamen Anstrengungen der Experten verhindert werden kann. Verzeichnis der Abbildungen auf den Textseiten 1. Abb. Die Einteilung der Vegetation Un- 3. Abb. Die naturwüchsige Pflanzendecke Südwestgarns. Transdanubiens. 2. Abb. Die Geobotanische Einteilung Südwest- 4. Abb. Die Verbreitung der Zalaer Wicke (Vicia Transdanubiens. oroboides) in Südwest-Transdanubien. Verzeichnis der Tafeln 1. Zahnlilie (Erythronium dens-canis) 2. Zalaer Wicke (Vicia oroboides) 3. Schaftlose Schüsselblume (Primula vulgaris) 4. Edelkastanie (Castanea sativa) Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 61 Ferenc Gyulai Flora of South Zala I. GEOBOTANICAL SETTING OF SOUTH ZALA The territory delineated by the Rába River, the lower reaches of Zala River, the Rinya meadows and the Mura Valley is diverse from a geobotanical standpoint. On the western margins, an Alpine influence prevails while the vegetation cover in the environs of Nagykanizsa reflects the relative proximity of the Mediterranean. This region has long been neglected by botanists. Following the fragmentary descriptions by Carolus Clusius, Pál Kitaibel, Vince Borbás, Gyula Gayer and Ádám Boros systematic fioristic investigations were conducted by Árpád Károlyi (1943-1972). The Central European flora region is part of the Holarctic flora realm. The Pannonicum flora province may be found in the southwestern portion of the former. The major part of Hungary lies within this province. The Flora sector of South Trans-danubium is situated in a wide zone between the Pannonicum and Illyricum flora provinces. The area of Zala County bordering with the Őrség region has a marked Subalpine character and is called Praenori-cum. In the south of Zala County there is a strong Mediterranean influence so it is considered part of Illyricum. South Zala was geobotanically attributed by Árpád Károlyi and Tamás Pócs (1968) to part of the Pannonicum flora province, with the exception of the hills in the environs of Zákány which belong within the Illyricum flora province. At the same time they agree upon using Praeillyricum as a denomination reflecting the transitional character of the South Transdanubian flora sector since the composition of broad-leaved forests here displays close similarities with the oak and beech stands of the West Balkans (Illyria). The area situated southeast of the Lenti-Zalalövő line stretching from the Marcal Basin up to the northwest foothills of the Bakony hills belongs to the flora district of the Zala Hills. However, even this area of relatively limited size should not be considered geobotanically uniform. The number of Balkan, Alpine-Balkan and Submediterranean species decreases from south to north with a growing frequency of occurrence of endemic Pannonian xerotherm species. Considerable changes can be observed from west to east, too. The western area abounds in mesophilous-hygrophilous species due to the relative proximity of the Alps and the effect of the Atlantic. The Zala flora district (Saladiense) is subdivided after Arpad Karolyi and Tamas Pocs (1968) into North Zala and South Zala. II. THE IMPORTANT PLANT ASSOCIATIONS OF SOUTH-ZALA i. Beeches The Göcsej beech region lies in the triangle enclosed by a line running through Murakeresztur-Ho-mokkomárom-Söjtör-Csömödér-Rédics. From a phytocoenological viewpoint, beech stands in the western part of South Zala are zonal communities. Here the dominant canopy tree is beech (Fagus silvática ). However, at the crown level it is mixed with other species such as sessile oak (Quercus petraea) on the hilltops and hillsides, Turkey oak (Quercus cer-ris), sweet chestnut (Castanea sativa), and in some places, Scotch pine (Pinus silvestris). Sycamore maple (Acer pseudoplatanus) and elm ( Ulmus scabra) are encountered in the deep cuts triggered by the activity of subsurface waters. Hornbeam (Carpinus betulus) and bird-cherry (Prunus avium) are wide spread. There are hornbeam stands in foothill depressions where winter frosts are common, while pedunculate oak is mixed with beeches on the foothills. The beech forests of South Zala have been invaded by several species from neighbouring broatia. The most typical example is the local wild pea (Vicia oroboides) after which the beeches of the region art called Vicia (oroboidi) Fagetum. Butcher''s broom (Ruscus hypoglossum) and cyclamen (Cyclamen purpurascens) are also considered characteristic species. As far as phytocoenological conditions are concerned, beech stands in South Zala belong to the submontane beeches of Croatia (Fagetum croaticum) mixed with hornbeam (Melico-Fagetum). These beeches are distinctly different from the Central European montane beeches with the appearance of species such as primrose (Primula vulgaris), black bryony ( Tamus communis), Forster''s wood rush (Luzu-la forsteri) and sweet chestnut (Castanea sativa). Based on their ecological requirements, three types of South Zala beeches may be distinguished: Carex pilosa beech stands on the drier hilltops; As-perula odorata beeches preferring cool and humid habitats and Aegopodium podograra beeches found in depressions with frequent risk of winter frost. 62 Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 2. Alder stands Gallery forests of alder (Alnetum glutinosae-incana) may be found in the bottom of the valleys in the beech zone, in the vicinity of springs, along smaller water courses and on meadows with high ground water table. They are accompanied by communities on the slightly alkaline flats (Petasitetum hybridi). In gorges, mixed forests of linden and ash (Phyllitidi-Aceretum) are found with underbrush such as bishop''s goutweed (Aegopodium podagraria) and weaselsnout (Lamium galeobdolon). 3. Oak-hornbeam forests Towards the east-southeast, zonal beeches gradually turn into oak-hornbeam stands which form the ex-trazonal and then the zonal forests. They differ from the Central European stands with the presence of Turkey oak (Quercus cerris). Species different from those of the middle mountain oak-hornbeam communities are sweet chestnut ( Castanea sativa), black bryony (Tamus communis), groundsel (Senecio ovirensis) and Forster''s wood rush (Luzula for-steri). On gentle slopes with southern and southeastern exposition are mixed sessile oak (Quercus petraea) with pedunculate oak (Quercus robur) and hornbeam (Carpinus betulus) found in the deeper valleys. On the basis of their distinctly different habitats, oak-hornbeam forests are subdivided into two groups. Both subassociations have underbrush very similar to compositions in beech stands with a frequent occurrence of several Illyrian, Atlantic-Mediterranean and Alpine species. A typical plant of Querco robori-Carpinetum asperuletosum forests preferring cool and semi-humid habitats is sweet woodruff (Asperula odorata). A most typical representative of the Querco robori-Carpinetum Stachyetosum oak-hornbeam subassociation is whitespot betony ( Stachys silvatica). The oak-hornbeam zone of South Zala is closely associated with similar communities in Croatia. After the Ice Age, this zone was transgressed by many Illyrian elements and also by several Atlantic-Mediterranean and Alpine-Balkan species such as black bryony ( Tamus communis), pea vine (Lathyrus venetus), butcher''s broom (Ruscus aculeatus), sweet chestnut (Castanea sativa), dead-nettle (Lamium orvala), spurge laurel (Daphne laureola), sweet honeysuckle (Lonicera caprofolium), Corsican pearlwort ( Sagina subulata), mullein ( Verbascum pulverulentum) and brome-grass (Bromus rigi-dus). On the steeper hillslopes of South Zala, extrazonal Turkey oak stands (Asphodelo-Quercetum robori-cerris) developed with Turkey oak (Quercus cerris) and sessile oak (Quercus petraea) as community-forming tree species. Undergrowth is represented primarily by branching asphodel (Asphodelus arbus) and adderspit (Pteridium aquilium) in stands with degraded vitality. On the hilltops with southern exposures, are found oaks preferring calcareous soils (Orno-Quercetum), with sessile oak (Quercus petraea) and flowering ash (Fraxinus ornus) at the canopy level. 4. Vegetation on sands There are xerotherm grass phytocoenoses in the valley of the Principális canal from Kilimán to Homokkomárom and in the sand region from Sormás to Ortilos (environs of Nagykanizsa). Characteristic species of the fescue community Festucetum vagina-tae arrabonicum are Hungarian or sandy fescue-grass (Festuca vaginata), fumana (Fumana procumbens), June grass (Koeleria eristata var. Károlyit) and purple goat''s beard ( Scorzonera purpurea). 5. Swamp forests of alder stands On meadows with high ground water tables the typical plant community of water violet with alder features sticky alder (Alnus glutinosa), feather-foil (Hottonia palustris) and wood fern (Dryopteris aus-triaca). Extended areas on the swamp meadows are covered with tussock sedge (Car ex elata). Swamp meadows are flanked by gray willows (Salicetum cinereae). Marsh cinquefoil ( Comarum palustre) was found in a similar place in the surroundings of Sormás. III. ILLYRICUM OF SOUTH-ZALA The vicinity of Zákány-Őrtilos, the hill ridge stretching between Murakeresztur and Csurgó may be considered an insular outpost of the West Balkan Flora province (Illyricum). The hilltops are covered with oak-hornbeam forests (Quercus petraea—Garpi-netum praeillyricum) rich in Balkan and Atlantic-Mediterranean elements. The most typical species are black bryony ( Tamus communis) and dead-nettle (Lamium orvala). A most attractive early spring flower of the local oak-hornbeam forests is dogtooth violet (Erythronium dens-canis). IV. MAN INDUCED CHANGES ENDANGERING THE FORESTS OF SOUTH-ZALA Woodland areas in South Zala have recently suffered considerable shrinkage due to the intensification of Gyulai Ferenc: Dél-Zala növényvilága 63 agricultur e and sylviculture so that tree stands are be- required to play a prominent role to prevent further coming younger. This transformation is considered deterioration and to protect stands, an outstanding an initial sign of forest degradation so experts are natural resource of the region. List of figures Figure 1: The division of Hungarian flora Figure 2: The phytogeographical division of Southwestern Transdanubia Figure 3: The natural vegetation cover of Southwestern Transdanubia Figure 4: The distribution of Zala vetch (Vicia oro-boidea) in Southwestern Transdanubia List of tables 1. Toothlily (Erythronium dens-canis) 3. Common cowslip (Primula vulgaris) 2. Zala Vetch (Vicia oroboides) 4. Sweet chestnut (Castanea sativa) 1 Gyulai Ferenc DÉL-ZALA ÁLLATVILÁGA I. A TERÜLET ÁLLATFÖLDRAJZI JELLEMZÉSE Az állatföldrajz a Zalai-dombság állatvilágát a Prae-illyricum faunajárásba sorolja. A Zalai-dombság területén, szemben a Vasi-hegyháttal, a kelet-alpesi jellegű fajok háttérbe szorulnak, s az illír faunaelemek válnak dominánssá. Már számos mediterrán elemmel is találkozhatunk. Az állattani kutatások eddigi eredményei alapján állatföldrajzi szempontból a Zalai-dombság további részekre nem bontható. Természetesen az éghajlati-domborzati-florisztikai viszonyok együttes hatásaként egyes vidékeken a kelet-alpesi jelleg erősebb, míg megint másutt az illír jelleg dominál. A Dél-Zala bükkös és gyertyános-tölgyes zónáira az illír faunaelemek a jellemzőek. Dél-Zala átfogó zoocönológiai és ökofaunisztikai vizsgálata még várat magára. A faunakutatók mind-ezideig az Alpokalját, a Balatont, vagy a közeli Kis-Balatont részesítették előnyben, s csak kevesen vetődtek el ide. Mindenekelőtt kiemelkedő jelentőségű a lelkes lokálpatrióta Károlyi Árpád állattani gyűjteménye. A hagyaték -a 6004 db-ot számláló rovartani gyűjtemény és a 993 tételt számláló puhatestű gyűjtemény - 1973-ban került a nagykanizsai Thury György Múzeum tulajdonába. A begyűjtött állatok többségében Dél-Zalából, elsősorban Nagykanizsa környékéről származnak. Ennélfogva a gyűjteményt akár egy fau-nisztikai felmérés részelemének is tekinthetjük. A 70-es évektől kezdve egyre gyakrabban látogatnak el ide zoológusok, akik egy-egy táj állatcsoportjának feldolgozásával, ill. azoknak az adott társulásban betöltött szerepének tisztázásával mind mélyebben járulnak hozzá Dél-Zala állatvilágának megismeréséhez, így pl. Ambrus András Kiscsehi és Orosztony nagylepkefaunájával, Tóth József a dél-zalai bükkösök bogárfaunájával foglalkozik. A mollusca kutatók és ornitológusok lelkiismeretes munkájának köszönhető, hogy végre ezekben a vonatkozásokban sem tekinthető Dél-Zala fehér foltnak. Dél-Zala állatvilága a domborzat, az éghajlat, de legfőképpen a növénytakaró miatt rendkívül változatos. Feldolgozó munkánkban csak a természetes vegetáció állatvilágát tárgyaljuk törzsfejlődéstani szempontból, s nem térünk ki a kultúrterületek faunájára. II. GERINCTELEN ÁLLATOK 1. Alacsonyabbrendű gerinctelenek Dél-Zala alacsonyabbrendű gerinctelen állatvilágáról a kutatások hiányos volta miatt mindezideig keveset tudunk. Pedig ezek a parányi lények rendkívül fontos szerepet töltenek be a talajok és vizek életében, a különböző bio-geokémiai ciklusokban. Különösen a folyóvizek holtágai, a kisebb tavak, mocsarak alacsonyabbrendű állatvilága gazdag. A vizek lebegő élőlényeit (Zooplankton) leginkább az egysejtűek (Protozoa), a kerekesférgek (Rotatoria) és a rákok (Crustacea) alkotják. A napállatka (Heliozoa sp.) hosszú sugaras plazmanyúlványaival ragadja meg áldozatát. A Zooplankton jellegzetes képviselői a kerekesférgek. A fejükön lévő, úszás közben forgó kerékhez hasonló csillóko-szorúval mozognak és táplálkoznak. Az ágascsápú rákok (Cladocera) még éppen mikroszkópos nagyságúak. Ezeknek a planktonrákoknak, közismert nevükön „vízibolhák"-nak, vizeink anyagforgalmában, a dísz- és haszonhalak nevelésében, a vízi madarak fejlődésében meghatározó szerepük van. Fontos tesztállatok vizeink szennyezettségének, toxicitásának mérésénél. A leggyakrabban előforduló planktonrákok a kis vízibolha (Daphnia pulex), a karcsú lebegőkandics (Eudiaptomus gracilis) és a Cyclops vicinus nevű kandicsrák. Az evezőlábú rákok (Copepoda) teste mindössze 1-2 mm nagyságú, megnyúlt ellipszoid, szelvényezett. Két pár csápjuk van. A parazita életmódra hajlamos kandicsrákok (Cyclopoida sp.) egyes fajai akváriumba kerülve szörnyű pusztítást tudnak végezni a díszhalállományban. A partmenti vizekben (litoral) él a ragadozó életmódot folytató szívókás véglény (Suctoria sp.). A 68 Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága sekélyeb b vizeket kedveli a teknősalakú kerekesféreg (Testudinella sp.). A jól ismert papucsállatka (Paramecium sp.) a csillósok (Ciliata) közé tartozik. A zoológusok igazi csemegéje a Dráva menti holtágban élő 1-2 cm-es ritka édesvízi medúza (Craspeda-custa sowerbyi). Különösen a finom iszappal borított vízfenék (ben-tál) nyújt kiterjedt életteret az itt lakó állatok számára. Az iszaplakó állatok közül & fonálférgek (Nemato-dák), a kisrákok (Cladocera, Ostracoda, Copepoda rendek) és az árvaszúnyog (Chironomidae) lárvák a legjelentősebbek. Megtaláljuk itt a gyökér lábúakhoz tartozó óriás amőbát (Pelomyxa sp.), amely testének körvonalait folyamatosan változtatja, azaz állábakkal mozog. 2. Gyűrűsférgek (Annelida) A gyűrűsférgek rendkívül változatos világából mindenekelőtt a kultúrtalajok termőerejét fenntartó közönséges földigilisztáról (Lumbricus terrestris) és a szervesanyagok lebontásának mesteréről, az újabban iparszerű humusztermelésre fogott vörös trágyagilisztáról (Eisenia foetida) kell szólnunk. Az erdei talajokban tevékenykedik a vöröslő giliszta (Lumbricus rubellus) és az erdei giliszta (Lumbricus poly-phemus). Vízinövények gyökerén, iszapban él a mocsári giliszta (Allolobophora dubiosa). Az álló- és folyóvizek iszapjába csövet vájva kolóniákban él az akváriumi halak kedvenc eledele a csővájó féreg (Tu-bifex tubifex). Sűrű növényzetű állóvizekben élnek az élősködő vérszívó, vagy ragadozó életmódot folytató nadályok. Az orvosi pióca (Hirudo medicinalis) már egyre ritkábban fordul elő. Évszázadokon át vércsapolásra gyűjtötték. Mára számuk már erősen megritkult, ezért védelemre szorultak. 3. Puhatestűek (Mollusca) Az állatvilág második leggazdagabb, több mint 130000 fajt magában foglaló törzse a puhatestűeké. Rendkívül fontos szerepet töltenek be a talajok és a vizek anyagforgalmában. Dél-Zala puhatestű faunája változatos és fajokban gazdag. Richnovszky Andor, Pintér László munkásságának és Károlyi Árpád lelkes gyűjtőtevékenységének köszönhetően bátran mondhatjuk, hogy a terület Mollusca faunája - különösen a vízicsigák és a kagylók vonatkozásában - ismert. Az állóvizek, folyók, patakok, holtágak, mocsarak, pocsolyák, vizenyős rétek kiváló életteret biztosítanak számukra. Az itt élő kagylófajok hihetetlen mennyiségű vizet szűrnek meg, miközben eltávolítják a benne talált szerves törmelékeket, az apró élőlényeket, az egészségre káros baktériumokat. Van néhány olyan csigafaj is, amelyek az emberre is igen veszélyes férgek köztesgazdái. A világossárgás héjú, zegzugos harátvonalakkal díszített 15 mm hosszú rajzos csiga (Theodoxus danu-bialis) a tiszta vizet kedveli. A Mura, Dráva, Kerka vizeinek kemény aljzatához, főként kövekhez, olykor hajófenékhez tapad. Az elevenszülő közönséges faló-csiga (Viviparus contectus) is a tiszta oxigéndús vizeket kedveli. Ezt a halványbarna, gömbölyded kúpos házú vízicsigát a Principális csatorna korpavári, nagykanizsai részeiről, a pogányszentpéteri halastavakról és Tormaföldéről mutattak ki. A Mura és a Principális csatorna még számos vízicsigának ad otthont. Itt él az alig ismert életmódú kicsiny korongos keresztszájú csiga (Valvata eristatus), a karcsú mocsári csiga (Lymnaea palustris), a tojásdad házú közönséges vízicsiga (Bithynia tentaculata), a karimás tányércsiga (Planorbius planorbis). Ez egészül ki a Dráva zákányi és őrtilosi részeinél kimutatott lapos korong alakú 5-7 mm-es barna színű vízicsigával (Anisus spirobis), a 30 mm-t elérő nagy tányércsigával (Planorbarius corneus), az iszapos aljzaton élő 18 mm-es karimás tányércsigával (Planorbis planorbis), a vízinövények levelére, szárára tapadó alig 8 mm-es lapos, csészéhez hasonlító házú pajzscsigával (Acroloxus lacustris). Híres a Zákánynál és Nagykanizsa-Büdösároknál megtalált 15 mm-es kavics- vagy gyöngycsiga (Lithoglyphus naticoides). Folyamhordalékokból gyakorta kerül elő a fekete szerves üledéktől immáron megtisztult gömbölydedkúpos üres héja. Tormaföldénél a Kerka-patak iszapjában él a pon-tusi eredetű barna színű tornyos héjú folyamcsiga (Fagotia acicularis). A májmétely (Fasciola hepatica) köztesgazdája a májmétely csiga (Lymnaea truncatu-la) már nem kötődik szorosan a nyíltvízhez. Egyaránt előfordul a csatornák, pocsolyák, állóvizek parti sávjában, ugyanúgy mint a nedves réteken, legelőkön. Bozótos területeken, erdőkben él a nem túl gyakori a gömbölyded, de kúposán kiemelkedő házú berki csiga (Bradybaena fruticum). Nedves erdők, ligetek növényein közönséges a kerti csiga (Capaea horten-sis). A bokros helyeken különösen eső után találni sok éti csigát (Helix pomatia). Dél-Zala nyugati felében kövek, kőgörgetegek avar alatt rejtőzködik a kövi csiga (Aegopis verticillus). Nedves, árnyas helyeket, sziklahasadékokat, avar alatti részeket kedveli a délies jellegű homlokfogú csiga (Truncatellina stroebeli) és a tompavégű csiga (Or-cula doliolum). A Zákány-Őrtilos alatti Dráva mellék nedves erdeiben, ligeteiben él a két nagytermetű illír csigafaj: a Helicigonia illyrica és a H. setosa. Dél-Zala álló- és folyóvizeinek iszapos fenekén élnek a zömök, kistermetű, a 25 mm-t is alig elérő magra, vagy gombra emlékeztető Unionidae kagylófajok. A tompa folyami kagyló (Unió crassus), a fo- Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága 6 9 lyamkagyló (Unió tunidus), a festőkagyló (Unió pic-torum), a tavikagyló (Anodonta cygnea) egyaránt megtalálhatóak a Balatonban, csakúgy mint a Principális csatornában. A lapos tavikagyló (Pseudanodon-ta complanata) viszont már ritka a Balatonban. A Dráva Zákány, Őrtilos részeinél mutatták ki. A Sphaeriidae családba már valamivel nagyobb méretű kagylók tartoznak. A négyszögletesbe hajló kerekded körvonalú törékeny kagyló (Sphaerium la-custre) szintúgy a Principális csatorna lakója. Itt, valamint a nagykanizsai Noszvaj tóban és Tormaföldénél a Kerkában találták meg eddig a gömbkagylót (Sphaerium corneum). Mivel terjedőben lévő faj, ezért előfordulása másutt is várható. A nagyméretű, erős héjú, olajbarna színű nagy gömbkagyló (Sphaerium rivicola) mindezidáig csak a Kerkából ismert. A kicsiny kendermag nagyságú Pisiidae kagylók közül a nagy borsókagyló (Pisidium amnicum) eddig csak a Principális csatornából, a Pisidium nitidum a Kerka mocsaraiból ismertek. Valószínűleg azonban sokkal elterjedtebbek, mint azt szórvány előfordulásuk mutatja. 4. ízeltlábúak (Arthropoda) Az ízeltlábúak ősi osztályához tartozó ikerszelvényesek (Diplopoda) közül a dél-zalai submontán bükkösök avarjában gyakorta előfordulnak a Cylindroiulus luridus és a C. meinerti nevű vaspondrók. Ugyanitt él a viszonylag nagytermetű pontozott százlábú (Litho-bius punctulatus) és a montán jellegű L. piceus. A völgyek gyertyános-tölgyeseinek jellegzetes vas-pondrói az Észak-Olaszországban is megtalálható Cylindroiulus dicentrus és a Leptophyllum nanum. A nyirkos erdők illír faunaeleme a sárganyakú karimás ezerlábú (Polydesmus coliaris). Az égeresek avarszintjében higrofil fajok, többek között ászkarákok (Isopoda) élnek. 4.1. Rovarok (Insecta) Az állatvilág fajokban leggazdagabb és formákban legváltozatosabb osztályának, a rovaroknak rendjei rendkívül fontos szerepet töltenek be Dél-Zala élővilágában is. Viszonylag kevés azon fajok száma, amelyek lárva és imágó állapotukat is vízben töltik, mint a vízipoloskák. Az árvaszúnyogok, csípőszúnyogok, és levélbogarak vízben, víz közelében fejlődnek, míg a hártyásszárnyúak inkább a partokon. Az utóbbi évek fokozódó környezetszennyezése szemmel láthatóan gyéríti Dél-Zala szép és fajokban gazdag rovarfaunáját. Nem elhanyagolható létszám-gyérítő hatása volt az iskolások kötelező rovargyűjtésének. Hála az új ökológiai szemléletet nyújtó oktatáspolitikának, ez egyre inkább megszűnőben van. Dél-Zalában is többé-kevésbé megtalálhatók az ország más részeiből ismert rovarfajok, mégis van néhány olyan faj, amely különösen jellemzi ezt a vidéket. A teljesség igénye nélkül ragadjunk ki most néhány különösen jellemző rovar rendet. A Dráva és Mura mentén szórványosan előforduló kérészek (Ephemeroptera) karcsú testű, gyenge kitin-vázú rovarok. Mindkét pár szárnyuk hártyás. Hosszú ideig fejlődő lárváik vízben élnek. Tökéletlen átalakulással (hemimetamorfózis) fejlődnek. A vízből kirepülő imágók párzás és peterakás után elpusztulnak, „kérészéletűek". A vizek környékén, főleg a nyáresti órákban látni őket. A szitakötők (Odonata) igen szép színezetű, nagy szemű, jól repülő, ragadozó életmódot folytató állatok. Lárváik vízben élnek és „álarcot" viselnek. Ez nem más, mint a fogókészülékké módosult, megnyúlt alsó ajkuk. Hemimetamorfózissal (hiányzik a bábstádium) fejlődnek. Az imágók vizek mentén élnek és repülésük során zsákmányolt rovarokkal táplálkoznak. Fénykedvelő, nappali állatok. Még mindig gyakori a közönséges acsa (Libellula depressa). Végveszélybe került a kisasszony szitakötő vagy légivadász (Agrion virgo). Igazi ritkaság a Kiscsehi környékén élő Aeschna grandis nevű óriás acsa populáció. Az egyenesszárnyúakhoz (Orthoptera) tartozó rovarok nem állnak sem fejlődési, sem táplálkozási ösz-szefüggésben a vízfolyásokkal. Mezőgazdasági területeken ma már csak kisebb mértékű kártételt okoznak a sáskafélék (Acridoidea). A lótücsök, azaz a „ló-tetű" (Gryllotalpa gryllotalpa) a földalatti növényi részek és a giliszták pusztításával okoz kárt. Nyáron a mezei tücsök (Gryllus campertris) ciripelő hangját mindenfelé hallani. A poloskákhoz (Heteroptera) igen változatos, de nagyon eltérő életmódú állatok tartoznak. Közvetlen vízparti, magasabb ártéri újholocén szinten élő fák kérgét tavasszal, párzás idején nagy számban lepik el a verőköltő bodobácsok (Pyrrhocoris apterus). Számos mezőgazdaságilag kártékony fajt találunk közöttük, mint pl. a mórpoloskát (Eurygaster maura). A karcsú testű tavi molnárpoloska (Gerris lacustris) védett helyek nyílt vizein gyakori. A vízipoloskák élettere a víz. A kis termetű búvárpoloskák (Corixidae) leginkább moszatokkal táplálkoznak. Jó repülők. Este elhagyják a vizet. Csak alakjukban hasonlítanak névrokonukhoz a víziskorpiófélék. A víziskorpió (Nepa rubra) elülső lábai erőteljes fogólábakká módosultak. Potrohúk végén lévő hosszú, kétszeres légzőcsövüket (sip-ho) kidugják a vízből. Hosszúra nyúlt, pálca alakú a vízi botpoloska (Ranatra lineáris). Dél-Zalában több száz bogár (Coleoptera) faj él. A szegélyes csíkbogár (Dytiscus marginalis) és a nagy búvárbogár (Cybister laterimarginalis) lapos testű, vízi ragadozók. A csíborfélék (Hydrophilidae) fajai, mint pl. a közönséges óriáscsíbor (Hydrous piceus), 70 Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága javarészbe n víziállatok. De ezeknek csak egy része úszó, a többiek vízinövényeken, köveken élnek. Tölgyek fiatal hajtásainak megrágásával okoz kárt a szegélyes pattanóbogár (Dolopius marginatus). A pattanóbogár (Elateridae) fajok olyan helyeken is megtalálhatók, ahol más humuszevők alig élnek, mint pl. a tűlevelű erdőkben. Nagy hasznot hajtanak azzal, hogy a humusz képződéshez tevékenyen hozzájárulnak. A dülledtszemű pattanóbogár (Denticollis lineáris) álcája is hasznot hajt azzal, hogy a bükk kérge alatt élő álszúk (Anobium) lárváit pusztítja. Ezek az apró, hengeres testű, szúbogarakra emlékeztető álszúk hatalmas károkat okoznak azzal, hogy a nemes fák belsejét összerágják. Az erdőszegélyek fáin élő közönséges gyapjasbogár (Lagria hirta) közeled-tünkre földre dobja magát és mozdulatlanságba merevedik. A homokos talajú erdészeti magvetésekben, csemetekertekben okoz károkat az olykor gradáció-szerűen elszaporodó homoki kis cserebogár (Serica brunnea). Az erdőt járva különösen júniusban találkozhatunk a nagy fekete holdszarva ganéjtúróval (Copris lunaris). Virágzó fákon, bokrokon többnyire a cserjés lágybogár (Rhagonycha lignosa), egyéb virágokon a feketevégű lágybogár (R. fúlva) fordul elő. Sárga az attraktáns színe a bunkóscsá-pú repce fénybogámak (Meligethes aeneus). Ritka, védett a szarvasbogár (Lucanus cervus), a nagy hőscincér (Cerambyx cerdo) és a kis hőscincér (C. scopolii). A bükkös erdőkben gyakori cincérfaj a gyászcincér (Morimus funereus) és a havasi cincér (Rosalia alpi-na). Egyes években a megszokottnál is jóval több a rezes futrinka (Carabus ullrichi) és az aranyos bábrabló (Colosoma sycophanta). A lepkék (Lepidoptera) a bogarakhoz hasonlóan teljes átalakulással (holometamorfózis) fejlődnek ki. Ambrus András (1985) a zalai bükkösök zónájában fekvő Kiscsehi térségéből 469 nagy lepkefajt, a gyertyános-tölgyes övben lévő Orosztony környékéről 442-t mutatott ki. A mindkét területen előforduló közös fajok száma 339. Állatföldrajzi elemzés szerint a mindkét térségben megtalálható euroszibiriai elemek mellett Kiscsehinél - a Göcsej és az Őrség nagy lepkefaunájához hasonlóan - inkább a szibiriai, míg Orosztonyban a nyugatpalearktikus, szubmediterrán elemek dominálnak. Az ökofaunisztikai vizsgálatok azt is kimutatták, hogy Kiscsehinél inkább az üde erdei nagylepkefajok és a terület jellegénél fogva a különböző lápi társulásokhoz kapcsolódó nagylepkék a jellemzőek. Az üde erdei fajok közül nemorális (ligeti) jellegű a T-betűs pávaszem (Aglia tau), a Trichopteryx sertata nevű araszolólepke, a változékony tarkaaraszoló (Hydrio-mena furcata) és a foltos aranybagoly (Autographa bractea). Altoherbosa jellegű (a magaskóros növényzetet kedvelő) a nagyfoltú aranybagoly (Diachrysia chryson) és a ritka csipkésszárnyú bíborbagoly (Callo-pistria juventina). Lápi növénytársulásokhoz kötődő arundifil (pázsitfüveket kedvelő) többek között a kis nádibagoly (Archanara dissoluta). Láperdei-lápréti faj a nem túl gyakorta előforduló tarka levélszövő (Clostera ana-choreta). Alno-betuláris (éger-nyír) elem a fehér fűz-bagoly (Apatele leporina). A nyíresekre jellemző a csipkés sarlószövő (Drepana lacertinaria) és a szürke égeraraszoló (Aethalura punctulata). Orosztonyban a szubmediterrán quercetális és a sztyepp-lejtősztyepp jellegű fajok dominálnak. Quercetális (tölgyet kedvelő) fajok a füstös púposszövő (Peridea anceps), a tavaszi zöldbagoly (Valeria oleagi-na), a hármasfoltú bagoly (Lamprosticta culta) és a sárga tölgybagoly (Dicycla 00). Sztyepp-lejtősztyepp jellegű a fehérüröm-csuklyásbagoly (Cucullia absint-hii), a szórványos előfordulása miatt ritka fogasjegyű liliombagoly (Episema glaucina), a szarkalábbagoly (Periphanes delphinii), a gyakori bíborbagoly (Porp-hirini purpurina) és a szürkésszélű apróaraszoló (Idaea fuscovenosa). A kétszárnyúak (Diptera) rendjébe tartozó legyek, bögölyök, bagócsok nyaranta embernek-állatnak sok kellemetlenséget okoznak. Ugyanez vonatkozik a csípőszúnyogra (Culicidae). A tavaszi csípőszúnyog fajok közül leginkább a sárga szúnyog (Aédes flavens-cens) és a hasonló ökológiai feltételekkel rendelkező A. annulipes gyakori. A szúnyogkellemetlenség fő okozói azonban mégis a foltosszúnyog (Culex modes-tus), a mocsári szúnyog (Mansonia richardii) és a gyötröszúnyog (Aédes vexans). Az árvaszúnyogok (Chironomídae) bár megjelenésükben hasonlítanak a csípőszúnyogokhoz, mégis ártalmatlanok. Igen fontos szerepet töltenek be az állóvizek, holtágak üledékének eltávolításában, mindamellett haltáplálékként is szolgálnak. III. GERINCESEK (VERTEBRATA) 1. Halak (Pisces) Dél-Zalában a halak számára mindenekelőtt a Dráva, a Mura folyó és holtágai, a patakok, a csatornák, a mesterséges- és halastavak jelentik az életteret. Számos őshonos és telepített halfajt találunk itt. Dél-Zala jellegzetes vízrajzi hálózatából következik, hogy egyaránt jelen vannak itt a Duna folyamszakaszaiból ismert, és a Balaton tavi ökoszisztémájában jelentős szerephez jutó halfajok is. Ezek közül halászati és Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága 71 horgászat i szempontból jelentős a tükörponty (Cypri-nus carpino morpha nobilis), a nyurga ponty (C. car-pio) és a kárász (Carassius carassius). Helytől függetlenül mindenütt megtalálhatók a keszegfélék. A faunaidegen betelepített busafélék és az angolna (Anguil-la anguilla) is elvetődnek erre. A környezeti változások, mindenekelőtt a lecsa-polási munkálatok, valamint a tájidegen halfajok betelepítése érzékenyen érintették a tápláléklánc csúcsán álló ragadozó halfajokat. Ezek a változások mind mennyiségben, mind méretben visszavetették a csukát (Esox lucius) és a harcsát (Silurus glanis). A mocsaras vidékek lecsapolásával gyakorlatilag kipusztulnak tekinthető a korábban tömeges előfordulása miatt közkedvelt réti csík (Misgurnus fossilis). Az erre a sorsra jutott lápi póc (Umbra crameri) is felkerült a védett állatfajok listájára. 2. Kétéltűek (Amphibia) Nagyobb álló és folyóvizekben, árhullámok levonulása után visszamaradt pocsolyákban, útszéli árkokban él a mind lárva, mind átalakult állapotban ragadozó életmódot folytató tarajos gőte (Triturus eristatus) és sorokba rendezett fokozatú pettyes gőte (T. vulgáris). Dél-Zala hűvösebb, csapadékosabb nyugati területein fordul elő a montán jellegű, tág ökológiai tűrőképességű sárgahasú vagy hegyi unka (Bombina variegata). Megél a tiszta vizű patakokban, az időszaki pocsolyákban, a kerékvágásokban visszamaradó poshadt vizekben, olykor még a trágyalében is. A Muravölgyi-síkon és a déli vidéken új faj, a vörösvagy tüzeshasú unka (Bombina bombina) váltja fel. Csak nászidőben tartózkodik vízben, majd elmúlta után fagyökerek között, avarban, mohák alatt él a barna színű, hasznos erdei béka (Rana dalmatina). Nádasok környékén, erdőben, réteken, olykor szántóföldeken és kertekben is megtalálni az ugyancsak hasznos, emiatt több kíméletet érdemlő barna- vagy közönséges varangyot (Bufo bufo). A zöld varangy (B. viridis) még inkább kötődik az ember közelségéhez, hiszen jobbára kertekben találkozunk vele. Az időjóslás tulajdonságával felruházott zöld levelibéka (Hyla arborea) nászidejét kivéve jobbára nádszálakon, bokrokon, fák lomblevelei között tartózkodik. Mocsarak mentén él a ritkán, de akkor annál nagyobbat ugró hosszúlábú mocsári béka (Rana arvalis Wolter storffi). A folyóvizek, a mocsarak, a lápos ingoványok, a vizesárkok a kecskebéka (Rana esculenta) igazi otthona. Hasznos kétéltű, mert tekintélyes mennyiségű, az ember szempontjából káros rovart és férget képes elfogyasztani. A halastavak környékén nem kedvelik, mert elfogja a halivadékokat is. 3. Hüllők (Reptilia) A hazai hüllőfajok széles repertóriumát találjuk meg itt. Igaz ugyan, hogy az utóbbi évtizedekben nagyon megfogyatkozott a mocsári teknősök (Emys orbicularis) száma. Ez a ma már védelmet élvező faj előszeretettel tartózkodik a sekélyvizű, mocsaras helyeken. Rejtett életmódja miatt csak ritkán kerül szem elé. A sütkérező fürge gyíkkal (Lacerta agilis) és a zöld gyíkkal (L. viridis) már gyakrabban találkozhatunk. Mivel végtagjai hiányoznak, kígyószerű, a nyirkos talajú erdők bozótos helyein élő igen ritka törékenyvagy lábatlan gyík (Anguis fragilis). Vizek, mocsarak mentén közönséges a vízisikló (Natrix natrix). A melegebb állóvizeket kedveli az életmódja miatt sokkal inkább vízhez kötött, a vízisiklónál ritkábban előforduló kockás sikló (N. tessellata). Száraz, napos, bozótos, köves helyeken él a testalkata, nagysága és rajzolata miatt sokszor viperának nézett rézsikló (Coronella austriaca). A lomberdők, erdei tisztások, romok vastag falai adnak otthont az erdei siklónak (Elaphe longissima). A talajon lomhán, a fákon viszont annál ügyesebben mozog. A rágcsálók irtása mellett sajnos a hasznos énekesmadarak fészkét is kirabolja. Ha veszélyt érez, erős sziszegő hangot hallatva támad. Harapása azonban veszélytelen. Dél-Zala szomszédságában, a somogy megyei Setétkerék-puszta, Dávodi erdő és a Balata tó környékén él a boszniai keresztes vipera (Vipera berus bosni-ensis). Előfordulását a Zalakomár melletti Ormánd-pusztáról is jelezték. 4. Madarak (Aves) Barthos Gyulának, a Kis-Balaton egykori kócsagfelügyelőjének köszönhetjük azt, hogy Dél-Zala madárvilágáról már az 1920-as évekből vannak adataink. Ez egészül ki Breuer György ornitológiai megfigyeléseivel, majd újabban Palkó Sándor irányítása alatt álló Magyar Madártani Egyesület Zalai Helyi Csoportjának kutatásaival. Adataik átadásáért ezúton mondok köszönetet. Mindezek ellenére még várat magára Dél-Zala madárfaunájának és madárökológiai viszonyainak részletes feldolgozása. A madártani vizsgálódások mellett a madárvédelemnek is szép hagyományai vannak Dél-Zalában. Ilyen célzattal küldött Nagykanizsának 1901-ben madárodukat a Soproni Állatvédő Egyesület. A természetvédők célja - számos szép eredmény és siker ellenére mint pl. a rétisas és fekete gólya fészkelőhelyek védelme - még messze nem esik egybe a mező-és az erdőgazdaság érdekeivel. Dél-Zala táj- és növényföldrajzi viszonyaiból következően madárvilága is igen változatos. Sajnos a Gelse és Murakeresztúr közötti homokterület füves 72 Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága i. kép. Tengelic (Carduelia carduelis) vegetációja , mely sok érdekes növény termőhelye volt, 1941-től az erdősítések, feltörések és az intenzív gyepgazdálkodás miatt fokozatosan megszűnt. Jellegzetesen szép homokpusztai növény- és állatvilága már a múlté. Egyik legérdekesebb madara az ugartyúk (Burhinus oedicneus) volt. Az ugartyúk az 1920-as években Nagykanizsa-Gyótapusztán 15-50-es csapataival még rendszeres átvonulónak számított. Fészkelését is megfigyelték itt. Utolsó költéséről 1943 májusából van adatunk. A flóraidegen fafajok, elsősorban a fenyő betelepítése hátrányosan hatott a homokpuszták ősi madárvilágára. De a mesterséges környezet kialakítása új fajok megtelepedését is magával vonzza: így vált pl. Budafapuszta a búbos cinege (Parus eristatus) egyetlen biztos zalai fészkelőhelyévé. A viszonylag gyors folyású és szélsőséges vízjárású Mura folyó nem nyújt kedvező életteret a költésre, vagy csak táplálkozni érkező madarak számára. Ezért madárvilága szegényes. Nem így holtágainak, a Dél-Zalában szép számmal megtalálható halastavak, bányatavak madárvilága. Mind a fészkelő, mind az átvonuló madárfajok száma magas. A fészkelők körül leggyakrabban a tőkés réce (Anas platyrhynchos) és a szárcsa (Fulica atra) fordul elő. Átvonulóként, kóborlóként egyéb réce-, lúd-, cankó-, sirály- és vöcsökfajok, gémfélék is elvetődnek erre. Különlegesség, hogy a nagy halfarkas (Stercorarius skua) hazai előfordulásának bizonyító példánya a Mórichelyi halastavakról került elő 1963. szeptember 29-én. A bütykös ásólúd (Tadorna tadorna) mindezidáig csak két esetben került terítékre: 1949 októberében Nagykanizsa határában és 1956 decemberében a Mórichelyi halastavaknál. A sarki búvárok (Gavia arctica) szerény létszámú csapata már rendszeres átvonulónak számít. A Kis-Balaton tájvédelmi körzetében évről-évre mind nagyobb létszámban fészkelő kormoránok vagy kárókatonák (Phalacrocorax carbo) szívesen rándulnak át táplálkozni a dél-zalai halastavakra. Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy vadászati tilalmukat feloldották. A kontyos récék (Aythya fulicula) nemcsak téli vendégként érkeznek, hanem már átnyaraló példányaikkal is találkozhatunk. Előbb-utóbb fészkelésük is várható. A Nagykanizsa melletti homokkomáromi elágazónál gyurgyalagok (Merops apiaster) és parti fecskék (Riparia riparia) fészkelnek. Sarlós fecskével (Apus apus) csak átvonulóként találkozhatunk itt. A Dél-zalai részek a kormos varjú (Corvus corone corone) legkeletibb elterjedési területe. Gyulai Ferenc: Dél-Zala Állatvilága 73 2. kép. Bölömbika (Botaurus stellaris) A vízparti szegély erdők és dús aljnövényzetük kiváló életteret biztosítanak az odúlakó és az alacsonyabb bokrokon fészkelő madaraknak. A leggyakoribb fajoknak a poszáták, a nádiposzáták, a cinegék és a harkályok tekinthetőek. A Zalakomár és Galambok községek határában elterülő 264 hektárnyi Zalakomári Természetvédelmi Terület még többé-kevésbé megőrizte eredeti természetes állapotát. Nagy kiterjedésű erdőségek borítják. Jellegzetes erdőtársulásai a magaskőrises égerláp és a páfrányos égerláperdő. Ezekben és a nyíltví-zű, olykor mocsaras, zsombékos területein számos őshonosnak számító madárfaj él. A dél-zalai gyertyános-tölgyesek legértékesebb madara az erdőművelés zavaró hatásai miatt végveszélybe került rétisas (Haliaétus albicilla). E kipusztulás szélén álló madárfajból 1987-ben mindösszesen két pár költött a Bajcsa melletti erdőben. 1988-ban Ormándpuszta mellett is megfigyelték fészkelését. Madártani adatok szerint a 20-as években még Zákány mellett is fészkelt. A néhány éve még méltán híres pati rétisas fészkelőhely is már csak a múlté. Bajcsa mellől híradásunk van barna kánya (Milvus migran) fészkeléséről is. Legalább ilyen ritka ragadozómadárnak számítanak a sólymok. Vadászatuk, de még inkább sportcélra való gyűjtésük évszázadokon át gyérítette az amúgy is szerény létszámú állományukat. A kis sólyom (Falco columbarius) téli vendég. A fátlan, sík, elsősorban a mezőgazdasági területeket kedveli. A kabasólyom (F. subbuteo) Dél-Zalában csak Letenye mellett fészkel. Ugyan 1949-ben a Tor-mafölde-Vétyempusztai bükkösben feljegyezték fészkelésüket, de zavartság miatt nem költöttek. Utóbb pedig el is költöztek. Ritka, értékes madarunk a fekete gólya (Ciconia nigra). Előfordulására az első írásos adatok 1924 augusztusából valók, amikor Nagykanizsa mellett egy fiatal, kóborló példányt láttak. 1949-ben Tormafölde mellett is fészkelt, de zavarás miatt költésük eredménytelennek bizonyult. 1985-ig Liszó mellett is fészkeltek, de erdei fészkelőhelyük környékének zavarása miatt elköltöztek. E fajból 1987-ben mindösz-sze 4 pár költött Dél-Zalában. Híres fészkelőhelyeik a Csörnyei-berek, Murarátka-Letenye és Belezna vidéke. Gyakori madárfajoknak számítanak itt az odúkészítő harkályok, az üresen maradt odvakat elfoglaló cinegék, csúszkák és örvös légykapók. Dél-Zala kiterjedt szubmontán bükköseinek jellegzetes madara a fekete harkály (Dryocopus marti-us), a kék galamb (Columba oenas), a. fehérhátú fakopács (Dendrocopus leucotus), a kis légykapó (Ficedu-la parva) és a sisegő füzike (Phylloscopus sibilatrix). A bükkösök a gyertyános-tölgyesekhez viszonyítva énekesmadarakban szegényebbek. Mindkét erdőtípus leggyakoribb ragadozómadara az egerészölyv (Buteo buteo), majd utána rögtön a héja (Accipiter gentilis) következik. A baglyok közül gyakori az erdei fülesbagoly (Asio otus), a macskabagoly (Strix aluco), az emberi települések közelében pedig a gyöngybagoly (Tito alba guttata). Becsehelyen a gyöngybagoly egy igen ritka nyugat-európai alfaját (Tito alba alba) is megfigyelték. A ligetes erdők, fás legelők, külterjes gyümölcsösök madárállományát főleg az odúlakó harkályok és cinegék alkotják. Ennek az élőhelytípusnak talán a legértékesebb madara a füleskuvik (Otus scops). Megjelenését először 1954-ben regisztrálták Nagykanizsa környékén. 1958-ban Nagykanizsa-Romlottvár térségében sikeres költését is megfigyelték. Azóta több környékbeli helyről, többek között Gelséről is jelezték. így vált Dél-Zala e mediterrán madárfaj legészakibb elterjedési területévé. A kihalófélben lévő nagytestű uhu (Bubo bubo) dél-zalai előfordulásáról mindezidáig csak egyetlen adatot ismerünk: 1925 februárjában Bánokszentgyörgyön egy fiatal példányt fogtak be. A környezetminőség romlása sajnos Dél-Zalát sem kerülte el. Hatása e változatos összetételű madárfauna faj- és egyedszámának csökkenésében is megmutatkozik. Csaknem teljesen eltűnt madárfajnak számít a szalakóta (Coracias garrulus) és a kis őrgébics 74 Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága 3. kép. Nagy kócsag (Egretta alba) (Laniu s minor). Viszont új jövevénynek számít az elmúlt ötven évben megtelepedett és azóta is terjedőben lévő balkáni gerle (Streptopelia decaocto) és a balkáni fakopáncs (Dendrocopus syriacus). Ritka átvonulóként, kóbolóként több érdekes és igen ritka madárfaj is elvetődik errefelé. 1914 júniusában például 2 db fakókeselyűt (Gyps fulvus) lőttek Ormándon. 1905-ben Iharosberényben, 1940-ben Homokkomáromban, 1960-ban Nagykanizsa mellett vörösfejű gébicset (Lanius senator) ejtettek el. 1926-29 között Gyótapuszta felett még rendszeresen, igaz egyre gyérülő számban figyeltek meg darvakat (Grus grus). Utóbb 1981 őszén néhány egyedet a Miklósfai réteken is láttak. Átrepülőként holló (Corvus corax) is elvetődik erre. Legutóbb 1982 szeptemberében Lenti mellett látták. A túzok (Otis tarda) előfordulására vonatkozó első dél-zalai adat 1927 szeptemberéből, a Nagykanizsa melletti Leányvári rétről való. 1955-ben Zalaszentjakabon a vasúti pályatesten egy magasfeszültségnek ütközött túzokkakas tetemét találták meg. 1987 márciusában Zalakarosnál találtak egy elpusztult példányt. Valószínűleg a kemény tél elmúlta után csapatokba verődött túzokokhoz tartozott. 1920 júniusában Nagykanizsa mellett megfigyelték az erdei szalonka (Scolopax rusticola) fészkelését. 1940 januárjában Nagykanizsa mellett rövidcsőrű ludat (Anser brachyrhynchus) ejtettek el. Nagylengyelen 1953 novemberének végén kis héját (Accipiter brevipes), 1957 júliusában pedig a Mórichelyi halastavaknál fekete récét (Melanitta nigra) lőttek. A bütykös hattyú (Cygnus olor) először 1958 június végén került puskavégre a Nagykanizsa-palini halastavaknál. Azóta már Dél-Zalában is elterjedtnek tekinthető. 5. Emlősök (Mammalia) Az erdőt-mezőt járva menyéttel (Mustela nivalis) gö-rénnyel (M. putorius), nyesttel (Martes foina), ritkábban nyuszttal (M. martes) és hermelinnel (Mustela erminea) találkozni. Vizek mentén él a védelem hatására némileg elterjedtebbé vált vidra (Lutra lutra). A terület legnagyobb ragadozója a dúvadnak minősülő róka (Vulpes vulpes). A borz (Meles meles), hasonlóan Dunántúl más részeihez, itt is jelen van. Vadásztársasági adatok szerint létszáma növekszik. A vadmacska (Felis sil-vestris) a Dunántúlon napjainkban csak szórványosan van jelen. Kelet felé húzódott. Nagyobb létszámban csak az Északi-Középhegységben, a Tisza és mellékfolyói árterén található. Egy szigetszerűen elkülönült populációja a Dráva mentén is fellelhető. A dél-zalai erdők nagyvadban bőségesek. Jelentőségüknél fogva részletesebben szólunk róla. A vadásztársaságok tervszerű vadgazdálkodást folytatnak. Figyelemmel kísérik a területeiken lévő vadállomány mennyiségét és minőségét. A kiváló életteret biztosító zalai erdőknek és ennek a tervszerű szelekciós munkának köszönhetően a zalai gímszarvas (Cervus elaphus) világhírnévre tett szert. A szarvas egyaránt kedveli a dombvidéki, a síksági és az ártéri lombos erdőket. Erdőfoltokban csak ritkán található, ugyanakkor a nagy kiterjedésű mezőgazdasági táblákon új életteret talált. Váltó vad. Mozgási körzete évente mintegy 30-40 ezer hektár. Tavasszal és télen az erdőkben, míg nyáron és ősszel a mezőgazdasági területeket szegélyező erdőkben, sűrűkben tartózkodik. A 200 kg test- és 10 kg agancstömeget is kifejleszteni képes szarvas zöldtakarmány igénye naponta testtömegének 8-10%-a. Nagy és sajátos tápanyagszükségletét az erdők és a mezőgazdasági területek növényzetéből fedezi. Mezőgazdasági kártétele tekintetében a vaddisznó után következik. Az erdővel határos földekre rendszeresen kivált, s ott legelésével, a termények letapo-sásával súlyos károkat okoz. Nagyon kedveli a répalevelet, az édes csillagfürtöt, a lucernát, a repcét és a káposztaféléket. Az őszi kalászosokat szárbaindulásig járja, de a gabonák tejes és viaszérése idején újra Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága 75 vilá g legjobbnak minősített 10 szarvasagancsa között a nemzetközi pontozás szerint a 3. helyen áll a Baj-csán 1981-ben (257,05 pont), az 5. helyen a Zalako-márnál ugyancsak 1981-ben (255,67 pont), a 7. helyen Máhomfánál 1972-ben (252,98 pont) és a 10. helyen Lentiben 1970-ben (251,83 pont) lőtt szarvas. Az ország többi nagyvadas részeihez viszonyítva a Zala megyei Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság (ZE-FAG) bánokszentgyörgyi vadászterülete az elejtett érmes bikák arányában (46,44%) különösen kimagaslik. A dél-zalai szarvasállományban az utóbbi években a minőség megőrzése mellett tudatos létszámcsökkentést hajtottak végre. 1987-ben csak a ZEFAG területén 750 db szarvas került terítékre. Az őz (Capreolus capreolus) számára a legkedvezőbb környezetet az erdőfoltokkal, ligetekkel váltakozó mezőgazdasági területek jelentik. Nagyvadjaink közül az őz alkalmazkodott legjobban a monokultúrás termesztéshez. Sajátos táplálékigényét válogatással elégíti ki. Kedveli az aromatikus és ingerlő anyagokat tartalmazó lágyszárú- és kultúrnövényeket. A magas szénhidráttartalmú növényeket (pl. kukorica, zab) időnként előszeretettel fogyasztja. Helyenként a túlszaporodott őzállomány kárt okoz a gyümölcsfákban és a fiatal erdei ültetvényekben. 4. kép. Menyét (Mustela nivalis) visszatér. Mivel ezek a kultúrák nem nyújtanak takarást számára, ezért bennük viszonylagosan kisebb a kár, mint a jó takarást adó növényzet esetében. Aszályos nyarakon mellső lábával kikaparja a burgonyát és leharapja a répafejeket. Száraz őszökön a szőlőfürtökben is kárt tehet. Télen a gyümölcsfák, díszfák rügyeinek, hajtásainak, kérgének megrágásával károsít. Súlyosan károsodhatnak ilyenkor a telepített ne-mesnyárasok és a tűlevelűek. A tölgyek, a magyar kőris és a hársak úgyszólván mindenütt károsított fafajok. A nagy kiterjedésű kukorica-, kender- és napraforgótáblák biztonságos búvóhelyet nyújtanak számára. A kukoricát minden fejlődési stádiumában károsítja: a fejlődésnek indult leveleket elfogyasztja, a címert kicsavarja, a tejes, viasz és teljesérésben lévő csöveket leharapja. Sokszor itt zajlik le bőgésük is és csak a termés betakarítása után váltanak be az erdőbe. Végsősoron tiprásukkal nagyobb kárt okoznak, mint amennyi terményt elfogyasztanak. A tetemes mezőgazdasági kártételért többé-kevésbé kárpótol a bérkilövések során befolyt tekintélyes mennyiségű valuta. Minden vadász hőn óhajtott vágya a 10 kg feletti széles terpesztésű, hosszú szárú és ágú, fekete színű, szépen gyöngyözött agancs. Az alábbi adatok jól mutatják a zalai szarvasok értékét. A 7 6 Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága Erdőgazdaság i kártételük igen számottevő. Kivételt képeznek a „mezei őzek", amelyek mezőgazdasági területeken élnek. Agancstisztítás és párzás idején - áprilistól augusztusig - ledörzsölik a fák kérgét. Magas hó esetén a fiatal telepítésű csemetéket is megrágják. A nagyobb csapatokba tömörült őzek különösen nagy károkat tudnak okozni. Az őz ragaszkodik környezetéhez. Erdőben mindössze 100-200 hektáron belül él. Úgy választja meg területét, hogy közelében egyaránt legyen friss víz, rét és búvóhely számára. Emiatt rendszerint az erdők peremterületén él, onnan vált ki a mezőre. A mezőn mozgási körzete jóval kiterjedtebb. A dél-zalai őzállomány csökkenő létszámú, minőségileg gyenge, kevés közte az érmes bika. A vitalitás csökkenésével magyarázható az a szomorú tény, hogy 1987 kemény telén csak a ZEFAG területén 300 db őz hullott el. A kilőtt érmes bikák aránya 1987-ben is 2% alatt maradt. A vaddisznó (Sus scrofa) tartózkodási helye az áthatolhatatlan sűrű erdő, ahol vizet, dagonyát talál. Nappal pihen, éjszaka nagy területet bejár táplálék után. Mindenevő. A rovarok, pajorok pusztításával hasznot hajt. A talaj feltúrásával elősegíti a humuszképződést. Olyan területeken viszont, ahol nincs, vagy csak kevés az erdei makk, ott a burgonya, kukorica, répa, gabonafélék fogyasztásával súlyos károkat okoz a mezőgazdaságnak. A vadásztársaságok apróvadállományát is megtizedeli. Előszeretettel fogyasztja el a fácán és a fogoly tojásait, fészekalját. A mezőgazdaság nagyüzemi átszervezése kifejezetten kedvezett a vaddisznónak. Élettere kibővült. Ehhez még hozzájárult, hogy eredeti élőhelyén az erdőben zavartságot szenvedett. Dél-Zala vaddisznóállománya erősen leromlott állapotban van. Az erdőműveléssel együtt járó zaj, a gyakori hajtások miatt a vaddisznó sokszor véglegesen elmenekül az erdőből a nagyobb biztonságot nyújtó szántóföldekre, vagy az új erdőtelepítésekbe. A bőséges táplálék hatására a kocák több malacot ellenek. Intenzív vadászatuk ellenére számuk nem apad. Egész éven át lőhetők. A vadászok inkább a nagytestű állatokat veszik célba. Ezek jobbára fiatal kanok, vagy törzskocák. Érmes alig van már köztük. Ennek egyenes következménye, hogy süldőkorú kanok termékenyítik meg az alig ivarérett kocákat, ami által az utódok vitalitása csökken, ez pedig az állomány leromlásához vezet. A ZEFAG bánokszentgyörgyi területén 75 hektáros vadaskertjében korlátozott számban dámvad (Dáma dama) is él. Ennek a betelepített nemes vadnak az életmódja nagyon hasonlít a gímszarvaséhoz, de tartózkodási helyéhez jobban ragaszkodik. A nagyüzemi monokultúrás növénytermesztés hátrányos volt az apróvadakra nézve. Életterük beszűkült, számuk katasztrofálisan visszaesett. A fácán (Phasianus colchicus) létszáma annak ellenére csökken, hogy néhány vadásztársaság fácántenyésztési kísérletbe kezdett. Oly kevés a fogoly (Perdix perdix), hogy már nem is vadásszák. Mezei nyúllal (Lepus europeus) is már csak elvétve találkozni. A vadászható víziszárnyasok is tenyésztésre szorulnak. Szentpéterföldén pl. évente 2500 db röptetett vadkacsával (Anas platyrhynchos) segítik a vadásztársaikat. A fényképeket Gyulai Ferenc készítette. DÉL-ZALA VADÁLLOMÁNYA (A vadásztársaságok 1987 febr. i-i és 1988 febr. 21-i vadlétszámbecslése alapján) SZARVAS ŐZ DÁM VADDISZNÓ MEZEI NYŰL FÁCÁN FOBika Teh. Borjú Össz. Bak Suta Gida Össz. Bika Teh. Borjú Össz. GOLY FOGOLY Kisbalaton V. T. Galambok 45 28 17 90 80 90 50 220 40 100 450 60 Hubertusz V. T. Nagykanizsa 58 62 36 156 38 56 45 139 68 180 380 76 Olajip. Dolg. V. T. Nagykanizsa 55 60 25 140 40 40 25 105 3 3 50 40 150 10 Erdőgazd. Dolg. V. T. Nagykanizsa 95 85 35 215 105 120 60 285 60 140 380 20 Muramenti V. T. Letenye 5 3 2 10 80 70 50 200 20 40 350 40 ZEFAG Nagykanizsa 100 100 70 270 60 90 70 220 90 100 120 15 Bánokszentgyörgy 190 375 260 825 130 145 155 430 30 55 45 130 350 100 I IO 20 Letenye 50 I IO 50 210 45 80 45 170 90 60 I IO 15 Összesen 598 823 495 1916 578 691 500 1769 33 55 45 133 768 760 2050 256 Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága 77 IRODALOM Ambrus András: Ökofaunisztikai és állatföldrajzi vizsgálatok két zalai gyűjtőhely nagylepkefaunáján (Macrolepi-doptera). Erdészeti és Faipari Tudományos Közlemények. 1985/1-2., 105-119. Andrássy István: Gyűrűsférgek - Annelida I. Fauna Hungáriáé. Tom. III/10. Budapest, 1955. Barthos Gyula: Túzok Nagykanizsa határában. In: Aquila 1927-1928. Budapest, 1929., 386. Barthos Gyula: Magasvezetékek madáráldozatai. Aquila 1956-1957. Budapest, 1957., 326. Barthos Gyula: Ugartyúk fészkelése Dél-Zalában. Aquila 1959. Budapest, 1960., 275. Berinkey László: Halak - Pisces. Fauna Hungáriáé. Tom. XX/2. Budapest, 1966. Breuer György: A rétisas fészkelése Varászlón. Aquila 1952-1955. Budapest, 1955, 379. Dely Olivér György: Kétéltűek - Amphibia. Fauna Hungáriáé. Tom. XX/3. Budapest, 1967. Dely Olivér György: Hüllők - Reptilia. Fauna Hungáriáé. Tom. XX/4. Budapest, 1983. Gomány László: Nappali lepkék - Diurna. Fauna Hungáriáé. Tom. XVI/15. Budapest, 1968. Mihályi Ferenc: Igazi szúnyogok - Culicidae. Fauna Hungáriáé. Tom. XVI/5. Budapest, 1955. Peterson, Roger - Mountfort, Guy - Hollóm, Philip Arthur Dominic: Európa madarai. 4. átdolg. kiad. Budapest, 1986. Pócs Tamás-Károlyi Árpád: The Occurrence of Helicigo-na (Camoylea) illyrica Stabilé in Hungary (Mollusca, Gastropoda). Annales Historico-Naturales Musei Na-tionalis Hungarici. Tom. LIII. Budapest, 1961. 531-532. Richnovszky Andor-Pintér László: A vízicsigák és kagylók (Mollusca) kishatározója. Vízügyi Hidrobiológia 6. Budapest, 1979. Tóth József: Coleóptera fajok populációdinamikai vizsgálata fénycsapdákkal. A Soproni Erdészeti és Faipari Egyetemen 1975-ben benyújtott doktori értekezés. Kézirat. 7* Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága Ferenc Gyulai Die Tierwelt von Süd-Zala I. DIE FAUNENVERHÄLTNISSE DES GEBIETES Die Tierwelt im Hügelland Zala gehört dem Praeilly-rischen Faunenkreis zu. Auf dem Gebiet des Zalaer Hügellandes sind die Arten, die einen ostalpinen Charakter aufzeigen, in den Hintergrund gedrängt und die illyrischen Faunenelemente werden dominierend. Aufgrund der bisherigen Ergebnisse der faunisti-schen Forschungen kann das Hügelland Zala nicht mehr in kleinere Teile gegliedert werden. Als gemeinsame Wirkung der Verhältnisse von Klima, Relief und Flora ist natürlich auf bestimmten Gebieten der ostalpine Charakter, auf anderen der illyrische kräftiger. So sind die illyrischen Faunenelemente für die Buchen- und Eichen-Hainbuchen-Zonen von Süd-Zala charakteristisch. Die umfassende zoozönologische und ökofaunisti-sche Untersuchung von Süd-Zala läßt auf sich noch warten. Die Insektensammlung und Weichtiersammlung von Ärpäd Kärolyi kann als ein Teilelement einer faunistischen Aufnahme betrachtet werden. Die in den 70-er Jahren begonnenen Großschmetterling- und Käferuntersuchungen faunisti-scher Art tragen zur besseren Erkennung der Tierwelt von Süd-Zala bei. II. WIRBELLOSE TIERE Die Tierwelt von Süd-Zala ist wegen des Reliefs, des Klimas, aber vor allem wegen der Vegetation äußerst abwechslungsreich. In dieser Arbeit wird bloß die Tierwelt der natürlichen Vegetation aus phylogenetischen Gesichtspunkten behandelt. Auf die Fauna der Kulturgebiete gehen wir nicht ein. Über die niedere wirbellose Tierwelt von Süd-Zala wissen wir wegen der mangelnden Forschungen wenig. Wir wissen aber, daß die Altarme der Flüsse, die kleinen Seen und die Sümpfe reich an niederen Tieren sind. Die schwebenden Lebewesen (Zooplankton) der Gewässer sind meistens Einzeller (Protozoa), Rädertierchen (Rotatoria) und Krebse (Crustacea). In den Altarmen entlang des Flusses Dräva lebt die seltene Süßwasserqualle (Craspedacusta sowerbyi). Der mit feinem Schlamm bedeckte Wassergrund (benthal) gibt Lebensraum für die Fadenwürmer (Nematoden), die Kleinkrebse ( Cladocera, Ostracoda, Copepoda) und für die Zuckmücken (Chironomidae). Alle, in Osteuropa bekannten Arten der Ringelwürmer-Fauna (Annelida) sind hier zu finden. Die Weichtier-Fauna (Mollusca) von Süd-Zala ist abwechslungsvoll und reich an Arten; besonders erforscht sind die Wasser Schnecken und die Muscheln. Als Seltenheit soll die Zeichenschnecke (Theodoxus danubialis) in den Flüssen Mur, Dráva, Kerka, die Kegel-Sumpfdeckelschnecke (Viviparus contectus) im Kanal Principális, sowie die bei Zákány gefundene Kiesschnecke (Lithoglyphus naticoides), vorkommen. Von den seltenen Muscheln leben in dieser Gegend die Flache Teichmuschel (Pseudonodonta complana-ta), die Kugelmuschel ( Sphaerium corneum ), die große Erbsenmuschel (Pisidium amnicum). Die Hierarchie der Insecten (Insecta), die nach Arten zahlreichste und nach Formen abwechslungsreichste Klasse der Tierwelt hat eine äußerst wichtige Rolle in der organischen Welt von Süd-Zala. Die in den letzten Jahren steigernde Umweltverschmutzung lichtet in großem Maße und an Arten reiche Insektenfauna. Auch in Süd-Zala sind die von anderen Landesteilen bekannten Insektenarten zu finden; es gibt trotzdem einige Insektenarten, die für diese Region äußerst charakteristisch sind: so zum Beispiel in der Gegend von Kiscsehi die Braune Mosaikjungfer (Aeschna grandis) oder in den Buchenwäldern der Alpen-Bockkäfer (Rosalia alpina). Selten und geschützt ist der Hirschkäfer (Lucanus cervus). Die Schmetterlinge (Lepidoptera) sind gut erforscht. Nach zoogeographischer Analyse sind für die Großschmetterlinge der Buchenwaldzone die sibirischen frischen Waldarten, für die Eichen-Hainbuchenwälder (Car-pinus Quercus) die quercetalis- und steppen-Arten charakteristisch. III. WIRBELTIERE Für die Fische (Pisces) bilden in Süd-Zala vor allem der Fluß Dräva, der Fluß Mura und seine Flußarme, die Bächer und Kanäle und Fischteiche den Lebensraum. Überall kommen die bekannten Fischarten der Donau und des Plattensees vor. Aus dem Gesichtspunkt der Fischerei und Angelfischerei sind der Spiegelkarpfen (Cyprinus carpio morpha nobilis), der Schuppen-Karpfen ( C. carpio) und die Karausche (Ca-rassius carassius) wichtig. Von Ortschaften unabhängig sind die Weißfischarten überall zu finden. Zuwanderer sind die Buschfische und der Aal. Infolge der Umweltveränderungen verminderte sich der Bestand des Hechtes (Esox lucius) und der des Welses (Silurius glanis). Das Artenspektrum der Amphibien (Amphibia) und der Reptilen (Reptilia) ist groß. Alle dazugehörenden Arten sind geschützt. Die Gelbbauch-Unke Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága 79 (Bombina variegata) lebt unter anderem in den niederschlagsreicheren westlichen Teilen, in den südlichen Teilen aber die Rorbauch-Unke (Bombina bom-bina). Die Blindschleiche (Anguis fragilis) kommt ziemlich selten vor. Aus Süd-Zala haben wir nur von einem einzigen Ort Information bekommen, wo die bosnische Kreuzotter (Vipera berus bosniensis) vorkommt. Aus den landschafts- und pflanzenorganischen Verhältnissen von Süd-Zala stellt sich klar heraus, daß auch die Vogelwelt (Aves) sehr abvechslungs-reich ist. Die Bearbeitung der Vogelfauna und der Vogelökologie geht ununterbrochen weiter. Nicht nur die Ornithologie, sondern auch der Vogelschutz haben große Tradition. Die Umgebung der Gewässer und der Flußarme bieten günstige Standorte für Brut und für Nahrungsaufnahme. Zahlreiche Entenvögel-, Gänse-, Wasserläufer-, Möven- und Reiherarten kommen hier vor. Auch die Kormorane (Phalacro corax carbo) suchen diese Gegend gern auf. Als Besonderheiten kann das Vorkommen der großen Raubmöve (Stercorarius skua) und der Brandgans (Tadorna tadorna) aufgefaßt werden. Unser wertvoller und seltener Vogel ist der Schwarz-Storch (Giconia nigra). Die Wälder in Süd-Zala sind reich an Bussarden und Eulen. Es gibt viel Großwild (Säugetiere - Mammalia) in den Wäldern von Süd-Zala. Nicht nur das Reh (Ca-preolus capreolus) und das Wildschwein (Sus scrofa) sind jagbar, sondern auch, wenn auch in beschränkter Zahl, das domestizierte Damwild (Dama dama). Die Pflanzenproduktion-Großbetriebe mit Monokulturen verengen den Lebensraum des Kleinwildes. Die Bestände der Fasanen (Phasianus colchicus) und der Stockente (Anas platyrhynchos) können nur durch Zucht aufrechterhalten werden. Feldhasen-(Lepus europaeus) sieht man nur höchst selten. Die Jagdgesellschaften des Gebiets üben eine planmäßige Jagdwirtschaft aus. Durch die Wälder von Zala, welche den Lebensraum sichern und dank der planmäßigen Selektionsarbeit hat der zalaer Edelhirsch ( Cervus elaphus) Weltruf. Verzeichnis der Tafeln 1. Stieglitz ( Carduelis carduelis) 2. Rohrdommel (Botaurus stellaris) 3. Silberreiher (Egretta alba) 4. Wiesel (Mustela nivalis) 8o Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága Ferenc Gyulai Fauna of South Zala I. ZOOGEOGRAPHICAL CHARACTERISTICS OF THE AREA In contrast to the Vas Ridges, the Zala Hills belong zoogeographically to the Praeillyricum fauna district. Eastern Alpine species are subdued and Illyrian fauna elements predominate in this latter region. Investigations have shown that the Zala Hills cannot be further subdivided zoogeographically. Naturally, under the joint impact of climatic, topographic and floristic factors, some areas display Eastern Alpine features whereas other places have an Illyrian character. The beech and oak-hormbeam forests of South Zala for example abound in Illyrian fauna elements. An overall zoocoenological and ecofaunal study of South Zala is a task for the future. A collection of insects and molluscs by Arpad Károlyi may be regarded as the first step towards a detailed faunal survey. Investigations into macrolepidopterans and beetles begun in the 1970''s, have contributed to one knowledge of South Zala fauna. The fauna of South Zala is extremely diverse due to relief as well as climatic conditions and especially to vegetation cover. The present description is restricted to the zoogeography of natural habitats and does not deal with the animals of cultural landscapes. II. INVERTEBRATE FAUNA We possess only a limited knowledge of the inferior invertebrate fauna of South Zala owing to gaps in studies of this kind. Yet there is enough evidence of the abundance of such fauna in ox-bows of water ways, smaller lakes and swamps. Zooplanktons are represented mainly by one-celled animals (Protozoa), rotifers (Rotatoria) and shelled animals (Crustacea). The rare fresh-water jellyfish (Cras-pedacusta sowerbyi) lives in the ox-bows of the Dráva River. The bottom of these stagnating water bodies are covered by fine sand (bental) and this creates a good habitat for free-living roundworms (Nema-toda), crustaceans (shell-covered c. - Ostracoda; branch-horned c. - Cladocea and oar-footed c. -Copepoda) and for non-biting midges (Chironomi-dae). All species of the ringed worm fauna from Central Europe may be encountered in South Zala. The molluscan fauna (Mollusca) is diverse and abounds in different species. River snails and shells are particularly well known. Otherwise, rare species such as the freshwater nerite (Theodoxus danubialis) found in the Mura, Dráva and Kerka Rivers, the common river snail (Viviparus contextus) living in the Principális canal and the pebble snail (Lithoglyphus nati-coides) identified at Zákány are worthy of mention. Of the rare molluscs, the compressed river mussel (Pseudanodonta complanata), horny orb mussel (Sphaerium corneum) and river pea mussel (Pi-sidium amnicum) may also be encountered in this region. Orders of the faunal class richest in species and the most varied in forms, insects (Insecta), play an extremely important role in the biota of South Zala. Regretfully, recent environmental deterioration has considerably reduced the insect fauna. Species known from other parts of the country may also be encountered here, however, there are insects typical of this area, e.g. the great dragonfly (Aeschna gran-dis) in the environs of Kiscsehi or long-horned beetles (Rosalia alpina) living in beech stands. A rare and protected species is the cerf-volant (Lucanus cervus). Butterflies and moths (Lepidoptera) are well known. According to the accepted zoogeographical concept, beeches are rich in species widespread in Siberian forests and confined to cool and semi-humid habitats while oak-hombeam forests are abundant in those preferring oak (quercetails) and common in steppe landscapes. III. VERTEBRATES In South Zala favourable conditions for fish (Pisces) are created by the Dráva and Mura Rivers as well as the surrounding ox-bows by smaller water ways, canals and fishponds. Fish known both from the Danube and Lake Balaton are represented. Of these, the mirror carp (Cyprinus carpio morpha nobilis), lank carp (Cyprinus carpio) and Crucian carp (Carassius carassius) are important for fishing and angling. Breams (Abramis sp.) are wide spread. Silver carp and eel are alien species. Environmental degradation is responsible for the impoverishment of eel (Esox lucius) and wels (Silurus glanis) stock. A wide variety of amphibia (Amphibia) and reptiles (Reptilia) may be found here with all species being protected. The yellow-bellied toad (Bombina variegata) lives in the western parts with abundant precipitation while southward, it is replaced by a new species, the bombinator (Bombina bombina). Slow worm (Anguis fragilis) is very rare. Balkan cross Gyulai Ferenc: Dél-Zala állatvilága adde r ( Viper a berus bosniensis) has only been reported in one place. Landscapes and vegetation in South Zala have created favourable conditions for the evolution of an extremely diverse avifauna (Aves). Local ornithological studies and investigations into the ecology of birds has been carried out for a long time. Similar to the research work, the protection of birds also has a long tradition. Ox-bows and lakes provide favourable sites for binds arriving here for feeding or breeding. Several species of pigeons, geese, sandpipers, gulls and herons may be found. Cormorants (Falacrocorax carbo) are frequent visitors to the region. Great skua (Stercorarius skua) and shelduck (Tadorna tadorna) are considered rarities. A rare and valuable Hungarian bird is the black stork (Ciconia 81 nigra). The forests of South Zala are rich in birds of prey such as buzzards and owls. The woodland of South Zala is abundant in big game (mammals-Mammalia). Roe-deer (Capreolus capreolus) and wild boar (Sus seroja) are subject to hunting in the same way as fallow-deer (Dama dama) are. Monocultural land cultivation has led to the shrinking of habitats for small game. The stocks of pheasant (Phasianus colchius) and mallard (Anas platyrhynchos) are only sustainable by breeding. Brown hare (Lepus europaeus) is considered a Brent rarity. Hunting associations in the region pursue a planned game management. Zala forests provide excellent habitat conditions and the selection activities of specialists have made the red deer ( Cervus elaph-us) of the region famous the world over. List oj tables 1. Goldfinch ( Carduelis carduelis) 2. Bittern (Botaurus stellaris) 3. Great White Egret (Egretta alba) 4. Weasel (Mustela nivalis) Dr. Horváth László NAGYKANIZSA ÉS KÖRNYÉKÉNEK TÖRTÉNETE AZ ÚJKŐKORTÓL A RÓMAI KOR VÉGÉIG ! 1 BEVEZETÉS Tanulmányunkban Nagykanizsa és környékének történetét szeretnénk összefoglalni az újkőkortól a római kor végéig, a rendelkezésünkre álló adatok alapján. A vizsgálandó terület kiválasztásánál meghatározó volt az, hogy egy-egy korszak általános jellemzőin kívül ne lépjük túl a monográfia keretét és csak abban az esetben tekintsünk ki nagyobb területre, amikor a környék történetének összefüggései azt megkívánják, így Nagykanizsa monográfiájánál - Nagykanizsa központtal - észak-dél irányban Gelsesziget és Mik-lósfa, nyugat-kelet irányban pedig Eszteregnye és Nagyrécse között elterülő mintegy 33 km2 kiterjedésű részt vettük figyelembe. Minden korszak történetének vizsgálatánál a rendelkezésre álló adatokra kell támaszkodni. A feldolgozás aztán lehet szürkébb, vagy színesebb, alapvetően attól függően, hogy milyen mennyiségű és minőségű anyag áll a kutatás rendelkezésére. Nagykanizsa esetében ez különösen fontos, mivel az intenzív régészeti kutatás csak nemrég kezdődött itt el. A kanizsai múzeum gyűjtőterületéről (a volt nagykanizsai, és a volt letenyei járás valamint a volt lenti járás déli fele), Dél-Zalából 1975-ig 46 lelőhelyről származó leleteket őriztek és ezek 70%-át ismeretlen lelőhelyű kőbalták képezték. így érthető, hogy a terület jóidéig fehér foltként jelentkezett a különböző térképeken és ezt sokszor azzal magyarázták, hogy a földrajzi adottságok és a klimatikus viszonyok nem kedveztek a különböző korok emberének. Jobb esetben a terület kutatatlansága miatt nem foglaltak állást. A gyűjtőterület régészeti munkálatait 1975-ig elsősorban „régész vendégmunkások" végezték el, ami akkor is természetes volt a múzeum szakember állományát tekintve. Kiemelkedő jelentőségű volt Méri István és munkatársai tevékenvsége, akik lehetetlen körülmények között mentették a menthetőt a kanizsai vár leletmentésénél. Kalicz Nándor alapvető fontosságú ásatásain ''Nagykanizsa-Sánc, Becsehely) kívül még Horváth László magyarszerdahelyi ásatása méltó említésre a kanizsai múzeum régészeti kutatásának „őskorából". 1975-től dolgozik régész a múzeumnál - a szerző személyében, - akinek elsődleges feladata az volt, hogy terepbejárások során megismerje a környék régészeti lelőhelyeit, a szükséges leletmentéseket elvégezze és a pénz függvényében ásatásokat folytasson. A régészeti topográfiai munkák a volt nagykanizsai járás lelőhelyeit tartalmazó kötet megírásáig jutottak el és ennek eredménye többek között az, hogy jelenleg a Nagykanizsa környéki 47 község területéről mintegy félezer lelőhelyről van tudomásunk. A terepbejárások 95%-át Horváth László végezte. A monográfiában érintett területen eddig 24 lelőhelyen folyt leletmentés, vagy ásatás, melyek közül az Inkey-kápolna melletti hozott jelentős eredményeket, ahol hét korszak településének nyomait tárták fel. A XV. század végén épült Botszentgyörgy (Romlottvár) várkastélyának feltárása is országos érdeklődésre tarthat számot, de konzerválása és bemutatása sajnos még nem megoldott. A múzeum gyűjtőterületén az elmúlt több mint tíz évben rendkívül felgyorsult a régészeti tevékenység, melyet a már nemzetközi hírnevű kis-balatoni ásatások és a Hahót környéki mikrorégió kutatása fémjelez. A két vidék intenzív kutatásának eredményeit a monográfia írásánál természetesen felhasználtuk. Mindezek a felsorolt munkák tették lehetővé, hogy egyáltalán valóságszerű képet adhassunk Nagykanizsa és környéke történetéről. Számos megválaszolatlan kérdés maradt, melyeket úgy kell felfognunk, mint a kutatás irányát orientáló tényezőt. 86 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig Relatív ŐSKORI KULTÚRÁK A DÉL-DUNÁNTÚLON Absz. idő DK DÉL-ZALA idő korai Starcevo k. 5000 Újkőkor középső Dunántúli vonaldíszes kerámia k. késő Sopot II-Bicske k. Lengyeli k. I—II. korai Lengyeli k. III. 2500 középső Balaton-Lasinja I. k. Rézkor Furchenstich kerámia k. késő Vucedol (Bolerázi csoport) Péceli k. 2100 korai Somogyvár-Vinkovci k. 1900 Korai mészbetétes k. ? 1700 Bronzkor középső Dunántúli mészbetétes kerámia k. ? Szeremle Koszideri horizont késő Halomsíros k.. 1300 Urnamezős k. 1200 korai Hallstatt k. ? 800 Vaskor Pannonok 400 késő Kelták 1. kép Időrendi táblázat Dél-Dunántúl őskori kultúráiról I . UJKOKOR (i. e. kb. 5000-2500) Az újkőkor elején Európában forradalmi változás következett be, melyet az 1930-as években V. G. Childe méltán nevezett „neolitikus forradalomnak". Az emberiség életében ez a döntő változás az volt, hogy az ember áttért a termelő gazdálkodásra a korábbi, „passzív" életmódról (gyűjtögetés, halászat, vadászat). A növénytermesztés és a domesztikáció jelentette tulajdonképpen ezt a forradalmi változást. Ennek bölcsője, ahol a termelő gazdálkodás fokozatosan kialakult, a Közel-Keleten lehetett és még a „pre-keramikus" (a kerámia készítésének ismerete előtti) időszakra nyúlt vissza, a radiokarbon korhatározás szerint az i. e. 10. évezredig. A termelő gazdálkodás „tudománya" fokozatosan, de valószínűleg népmozgások révén jutott el Kisázsiából, a Balkánon keresztül a Kárpát-medencébe. Európában ekkor a gyűjtögető, halász-vadász mezolitikus népcsoportok éltek. Magyarország területének azért van különös jelentősége az újkőkor elején, mert - Kalicz Nándor szavaival élve - a „két világ", az európai mezolitikus életmódot folytató és a balkán-égei régió termelő gazdálkodást ismerő népei itt találkozhattak és az „új tudomány" átadása-átvétele az Alföld és a Dunántúl déli részén történhetett meg.1 A Dunántúl újkőkorát három fő szakaszra osztja a kutatás: a. Korai neolitikum (Starcevo kultúra) b. Középső neolitikum (A/ Dunántúli vonaldíszes Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 87 kerámi a kultúrája legidősebb fázis. B/ A DVK klasz-szikus és késői fázisa) c. Késő neolitikus (A/ Sopot kultúra. B/ Lengyeli kultúra) 1. Korai új kőkor (Starcevo kultúra) A Balkán nagy részét is magába foglaló kultúra északi peremterülete volt az Alföld legnagyobb része és a Dunántúl déli területe. E nagy régió északi részén lévő Körös-Starcevo-Cris néven összefoglalt műveltség adta át Európa számára a termelő gazdálkodás ismeretét, de ez a régészeti komplexum nem tekinthető teljesen egységesnek. Ezért Kalicz Nándor javasolta, hogy az Alföldet birtokló Körös, a dél-dunántúli Starcevo és a romániai Cris kultúrát önálló egységeknek kellene felfogni.2 2. kép Újkőkori edények Becsehelyről Becsehely rendkívül fontos adatokat szolgáltatott az újkőkor időszakára vonatkozóan. Kalicz Nándor a Borsfai patak keleti oldalán húzódó domblejtőn (Becsehely I = Bükkalja dűlő) és a nyugati dombtetőn (Becsehely II = Homokos dűlő) a Starcevo kultúra késői fázisára keltezhető leleteket, kis objektumokat talált.3 A két becsehelyi lelőhely azért is fontos, mert a korai neolitikumtól a késő újkőkor első fázisáig (Sopot kultúra) mindegyik szakasz emlékanyaga megtalálható. A becsehelyi késő Starcevo kultúra települése szolgáltatta az eddigi egyetlen C14-es vizsgálati eredményt a Dél-Dunántúlról és ez igen fiatal időpontot ad, az i. e. 4475=1=60 abszolút kronológiai adatot.4 Legújabban Gellénházáról ismerünk Starcevo típusú leleteket.5 2. Középső újkőkor (DVK) Közép-Európa újkőkorának kezdeteit a jellegzetes díszítéséről elnevezett vonaldíszes kerámia kultúrája jelentette. A rendkívül nagy területen elhelyezkedő kultúra dunántúli részét nevezzük a dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrájának. Kialakításában itt jelentős szerepet kapott a Starcevo kultúra, de kifejlődésének megítélésében még ma is több nézet ütközik egymással. Kalicz Nándor feltételezi, hogy a Starcevo kultúra legfiatalabb szakaszával egyidőben alakult ki a DVK és még a legidősebb fázisában elterjedt a Dunántúlon. Kialakulásának helyét a Starcevo kultúrától északra képzeli el, mely Nyugat-Szlovákiát és Morvaországot is magába foglalta.6 Becsehelyen a DVK legidősebb fázisának emlékei is megtalálhatók (Becsehely II), ahol három kisebb gödrét tárták fel.7 Nagykanizsa és környéke terepbejárásakor különösen Becsehely, Rigyác, Petrivente és Szépeinek térségében találtak több DVK lelőhelyet, amelyekről nehéz eldönteni -, mivel felszíni szórványok -, hogy melyik fázisba sorolhatók. Mindegyik település nagykiterjedésű lehetett. A DVK klasszikus és késői fázisának, a Dunántúl jó részét magába foglaló részének elnevezésére Kalicz Nándor a keszthelyi csoport elnevezést javasolta, mint az önálló jegyekkel bíró egység központját. A jellegzetes széles és mély vonalakból kialakított minták az uralkodók ennél a regionális csoportnál és Nagykanizsa környéke is valószínűleg területéhez tartozhatott.8 3. Késő újkőkor (Sopot és lengyeli kultúra) Korábban az újkőkor végi lengyeli kultúra, mely festett edényeiről híres, kialakulását Szlavóniában tételezték fel, a Sopot kultúra területén. Az újabb 3- kép Terepbejáráskor talált vonaldíszes edénytöredékek és kőeszközök (Eszteregnye) Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 89 4. kép Újkőkori lelőhelyek 90 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig leletek azonban világossá tették a két kultúra kapcsolatának milyenségét. A Sopot kultúra korai fázisában (Ib-II) átlépte a Drávát és észak felé, a Dunántúl keleti felében eljutott Bicskéig,9 majd a Garam folyóig (Sopot II-Bicske kultúra). A becsehelyi ásatások bebizonyították, hogy a Dunántúl délnyugati részén is önálló telepei vannak, sőt ezen a lelőhelyen tovább élt, mint Bicskén. Ebben az időszakban a Dunántúl többi részén a középső újkőkor végi zselizi kultúra élt. Tehát a lengyeli kultúrát megelőzően a Dunántúlon két kultúra emlékeit találjuk, melyek fokozatos összeolvadásából alakult ki a Dunántúlon és Szlovákiában a lengyeli kultúra.10 Magyarországon három csoportját különböztetik meg, melyek között nincs éles határvonal (keleti, középső és nyugati), eddig mintegy 250 lelőhelyét ismerik. A kultúrán belül három fejlődési szakaszt állapított meg a kutatás (Lásd a következő fejezetben).11 Dél-Zala nem túl sűrűn elhelyezkedő lelőhelyeit a nyugati csoportba sorolhatjuk, habár a leletek kivétel nélkül terepbejáráskor kerültek elő és így behatóbb vizsgálatra nem alkalmasak. Külön meg kell említenünk a palini anyagnyerőhely déli oldalán húzódó nagykiterjedésű lelőhelyet, ahol földmunkáknál vékonyfalú, vörös festésű (I. fázis) edénytöredékek kerültek felszínre. Újkőkori lelőhelyek jegyzéke 1. Eszteregnye-Kisréti dűlő. Kisebb telep, terepbejárás, 1985. (Lelt.sz.: 85.39.2-4.) 2. Eszteregnye-TSz istállók. Nagyobb telep, terepbejárás, 1984. (Lelt.sz.: 85.41.1-11.) 3. Nagybakónak-Szálkai dűlő. Nagyobb telep, terepbejárás, 1982. (Lelt.sz.: 82.94.1-22.) 4. Nagykanizsa-Kiskutasi dűlő. Kisebb telep, terepbejárás, 1975. (Lelt.sz.: 75.9.1-8.) 5. Nagykanizsa-Palin (anyagnyerőhely). Kisebb telep, terepbejárás, 1977, 1989. (Lelt.sz.: 79.93.1-8., 91.1.1-8., 91.4.3-5.) 6. Nagykanizsa-Palin, (anyagnyerőhelytől délre) Nagykiterjedésű telep, terepbejárás, 1975. (Lelt.sz.: 75-I4-I-I3-) 7. Nagyrécse-Bakónaki oldal. Kisebb telep, terepbejárás, 1981. (Lelt.sz.: 82.123.1-2.) 8. Nagyrécse-Eszaki kertek. Kisebb telep, terepbejárás, 1978. (Lelt.sz.: 79.77.1-7.) 9. Nagyrécse-P éter fai hegy. Nagyobb telep, terepbejárás, 1978. (Lelt.sz.: 79.82.1-7.) 10. Sormás-Agyagbánya. Szórványos edénytöredékek, terepbejárás, 1978. (Lelt.sz.: 79.85.1-2.) 11. Sormás-Hosszúdűlő. Nagyobb telep, terepbejárás, leletmentés, 1976. (Lelt.sz.: 77.33.1-19.3.0^.) 12. Szepetnek-Gyótapuszta I. Nagykiterjedésű telep, terepbejárás, 1988. (Lelt.sz.: 89.44.12-38.) 13. Szepetnek-Gyótapuszta II. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1988. (Lelt.sz.: 89.50.3.) 14. Szepetnek-Kispityer. Nagykiterjedésű telep, terepbejárás, 1988. (Lelt.sz.: 89.49.8-22.) 15. Szepetnek-Középtábla. Nagykiterjedésű telep, terepbejárás, 1988. (Lelt.sz.: 89.43.5-13.) 16. Szepetnek-Troszittye dűlő. Szórványos edénytöredékek, terepbejárás, 1988. (Lelt.sz.: 89.48.4-5.) II. RÉZKOR (i. e. 2500-1900) 1. Korai rézkor (Lengyeli kultúra III) A kutatás már korábban felfigyelt arra, hogy az újkőkor végi lengyeli kultúra (I—II. szakasz) és a középső rézkori Balaton-Lasinja (I) kultúra között van egy hiátus. Ennek a hiánynak a kitöltésére tett meggyőző kísérletet Raczky Pál, aki határozottan elkülönítette a lengyeli kultúra legkésőbbi szakaszának leleteit a Dunántúlon (Lengyeli kultúra III.), megkülönböztetve azt a korábbi I. és II. szakasz festett díszítést használó emlékanyagától (a vörös-sárga-fekete festés a korai, a vörös alapon fehér festés a fiatalabb).12 Az Inkey-kápolna mellett talált lengyeli kultúrás telep azért fontos, mert anyagának nagy része erre a legkésőbbi fázisra keltezhető.13 A feltárt kilenc objektum közül egy bizonyult lakógödörnek, amelyiknél a kis-családi ház alja tapasztott volt, bejárata pedig a kinyúló délkeleti saroknál lehetett. A többi telepjelenség kisméretű hulladékgödör volt.14 Néhány vörös festésű csőtalpas tál töredéke azt sejteti, hogy a települést nemcsak a lengyeli kultúra legfiatalabb fázisában használták. A leletek legnagyobb része azonban kétségtelenül a kultúra legfiatalabb fázisára keltezhető (a plasztikus díszek különböző variánsainak túlsú-lya). 2. Középső rézkor (Balaton-Lasinja (I) kultúra Furchenstich kerámia időszaka) A Veszprém megyei régészeti topográfiai munkák kezdetén (keszthelyi és tapolcai járás), az 1960-as évek elején Kalicz Nándor figyel fel egy új emlékanyagra, amelyet balatoni csoportnak nevezett el és két fázisát különítette el.15 Nem sokkal később össze- Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 91 gyűjtött e a Dunántúl e korszakból származó leleteit, köztük Dél-Zala akkor ismert két lelőhelyét (Lete-nye, Nagykanizsa-Sánc) is megemlítve.16 Tanulmányaiban élesen elválasztja egymástól az eredet szempontjából is különböző I. és II—III. fázist. Az idősebb fázisban nagyrészt a déli elemek hatása érvényesült (Vinca-Plocnik fázis) és csupán néhány jellegzetesség (agyagkanál, csőrös fül) utalt a megelőző korszakra, a lengyeli kultúrára. A II—III. fázisban viszont a nyugati, alpi vonások a meghatározók, különösen a tűzdelt barázda díszítés („Furchenstich") számít újdonságnak a Dunántúlon. A rézfeldolgozás és a rézkereskedelem e nyugati hatásra terjedt el.17 Későbbi munkájában Kalicz Nándor megállapítja, hogy a Balaton-Lasinja kultúrának önálló fémművessége volt, akkor, amikor a közép-európai fémművesség kibontakozott.18 Mind az idősebb, mind a fiatalabb fázis kultúrájának megjelenése feltehetően migráció következménye.19 A két egymást követő periódus közötti eredetkülönbség miatt Kalicz Nándor új elnevezést javasolt, így a korai fázisra a Balaton-Lasinja I. kultúrát, míg a fiatalabbra a Furchenstich kerámia kultúrát.20 Zalában az I. fázis idején nagyon nagy a lelőhelysűrűség, így Nagykanizsa környéke is talán ekkor a legsűrűbben lakott az őskor idején. A fiatalabb fázis azonban csak néhány lelőhellyel van képviselve és ezek is a korábbi periódus településein fordulnak elő. Kalicz Nándor ez alapján feltételezte, hogy az első fázis továbbélt területünkön.21 Ennek eldöntésére még további ásatások szükségesek. Nagykanizsa környékéről eddig 32 lelőhelyről tudunk, melyek szinte kivétel nélkül terepbejárásokkor váltak ismertté. A lelőhelyek lankás dombok vízhez közeli részén helyezkednek el, de ismerünk magas dombtetőn lévőt is, mely csaknem 400 m hosszú ( Nagybakónak-Antalhegy ). Az egyedüli jelentősebb feltárást Kalicz Nándor végezte el 1971-74-ben Nagykanizsa-Sánc lelőhelyen, ahol a kisebb-nagyobb gödrökből mindkét periódus emlékei felszínre kerültek. Az I. fázis kerámiaanyaga azoknak a típusoknak példáit hozták, melyek teljesen újként jelentkeztek a Dunántúlon (kan-nelúrás díszű, fényezett felületű tálak, egy-, vagy kétfülű edények, gombos fülekkel ellátott amforák). A kanizsai anyagra különösen a peremükön gombfüllel díszített tálak a jellemzők. Az általánossá vált nyéllyukas agyagkanalak is nagyszámban kerültek felszínre.22 A Magyarszerdahely-Homoki dűlőben talált kis gödör a korai fázisba sorolható, hasonlóan a Nagykanizsa-Palin lelőhelyhez, ahol az anyagnyerőhely falában három hulladékgödör maradványát tárták fel. A Furchenstich kerámia kultúrájának időszakából előkerült sancì gödrök leletanyaga nagyon fontos a kutatás számára, mivel kevés a hitelesen feltárt ilyen korú lelet.23 A finomkerámia között sokféle tűzdelt 5. kép Középső rézkori puttony alakú edény (Nagykanizsa-Sánc) barázda díszes található, melyek egy része pozitív mintákat alkotnak (egymásba fonódó rombusz-, háromszög- és köralak, amelyek a négy irányban lefutó vonalakat töltik ki), másik részük negatív minták. Jelentős lelet egy agyagból készült pecsétlő, mely domború, ívelt alakú, rövid fogantyúval ellátott. Pe-csétlős felületét Furchenstich-minta díszíti.24 A korszak fiatalabb időszakából származik a régi y-es útnál lévő trafóállomás mellett csatornázáskor talált gödör, melyből Furchenstich díszű kerámia került felszínre. A középső rézkorból Nagykanizsa környékéről temetkezést csak Semjénházáról ismerünk, ahol az anyagnyerőhelyen egy csaknem teljesen megsemmisített hamvasztásos sír maradványait találták meg. Ez a legkorábbi ismert sír a vidékükön.25 3. Késő rézkor (Péceli (Badeni) kultúra) A legutóbbi időkig vidékünkről nem ismertünk későrézkori leleteket, abból az időszakból, amikor az i. e. 2100 körül lényeges változások történtek Magyaror- 6. kép Késő rézkori tál és bögrék (Nagykanizsa-Inkey-kápolna) Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 93 szág egész területén. Az erős déli hatásra kialakult péceli (badeni) kultúra legnagyobb kiterjedése idején csaknem az egész Kárpát-medencét magába foglalta. Banner János alapvető monográfiája dolgozta fel a későrézkori leleteket, melyeket területi és időbeli csoportokra osztott.26 Kalicz Nándor összefoglaló munkájában a kultúra sokoldalú kapcsolatait vizsgálta, hangsúlyozva az erős déli hatást.27 A kutatás a péceli kultúrán belül három alapvető fázist különböztet meg: a korait (bolerázi csoport), a középső, „klasszikus" szakaszt és a legfiatalabbat (kostolác típus). A legkorábbi fázis leleteit Torma István dolgozta fel, aki megállapította, hogy a bolerázi csoport a Dunántúlon nagyjából a későbbi, „klasszikus" badeni fokozattal azonos területet foglalta el és keleti határát a Duna képezhette. A csoport a Dunántúlon, Délnyugat-Szlovákiában, Morvaországban és Alsó-Ausztriában helyezkedik el. Megjegyzi, hogy a Dunántúl délnyugati sarkában hiányoznak a későrézkori leletek.28 A csoport kerámiájára jellemző a halszálkaminta, a többsoros ujjbenyomkodásokkal tagolt bordák, a tálak belső oldalát díszítő kannelúra és ezek hiányoznak a péceli kultúra többi csoportjánál. Jellemzők még az alacsony, nyomott gömbtestű, rövid hengeres, vagy néha ívelten kihajló nyakú bögrék, melyek testét függőleges, többször elnagyolt kannelúra díszíti. Az alagútfület a bolerázi csoport sajátosságának tartja.29 Az Inkey-kápolna melletti későrézkori telep anyagára a fentiek a jellemzők. A feltáráskor, beleértve az 1991. évi ásatást is, több mint 20 objektumot találtak, melyek közül néhány kiscsaládi lakógödör lehetett, többségük azonban sekély, kisméretű gödör volt, egy pedig egy nagyméretű, tüzelőgödörrel ellátott kemence.30 A leletek jelentőségét az adja, hogy Dél-Zalából eddig ez az egyetlen későrézkori telep-feltárás. A telepről származó kis kannelúrás bögrét Korek József kostoláci típusnak határozza meg,31 azonban ez a típus, mint a mellette lévő leletek és az egész település anyaga mutatja, a bolerázi csoportba tartozik, talán annak a végére.32 Nagykanizsa és környékéről ma már 11 későrézkori lelőhelyet sorolhatunk fel és ezeket kivétel nélkül terepbejáráskor találták. Éppen emiatt nem lehet sokszor eldönteni, hogy melyik fázisba sorolható az anyag. Külön meg kell említenünk a Nagyrécsén talált kétosztatú tál gombos töredékét, mely a péceli kultúra jellemző darabja.33 Rézkori lelőhelyek jegyzéke KORAI RÉZKOR 1. Nagykanizsa-Inkey kápolna. Telep, ásatás (HORVÁTH 1983, 9.). KÖZÉPSŐ RÉZKOR 2. Bagola-Nagyfakos. Telep, terepbejárás, 1983. (Lelt.sz.: 83.25.1-7.) 3. Eszteregnye—Arnyivölgy. Telep, terepbejárás, 1979. (Lelt.sz.: 79.117.2-5.) 4. Eszteregnye-Kisréti dűlő. Telep, terepbejárás, 1985. (Lelt.sz.: 85.39.3-4.) 5. Homokkomárom-Alsómező. Telep, terepbejárás, 1978. (Lelt.sz.: 79.103.2-4.) 6. Magyarszerdahely-Homoki dűlő. Telep, ásatás (HORVÁTH 1979, 6.) 7. Miklósfa-Mórichelypuszta. Szórványos edénytöredék, 1978. (Lelt.sz.: 79.53.1.) 8. Nagybakónak-Temető. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1982. (Lelt. sz.: 82.94.23.) 9. Nagy bakónak-Antalhegy. Nagykiterjedésű telep, terepbejárás, 1983. (Lelt. sz.: 83.7.1-9., 90.70.1-22.) 10. Nagykanizsa-Bükei dűlő. Szórványos agyagkanál töredék, terepbejárás, 1980. (Lelt. sz.: 80.70.20.) 11. Nagykanizsa-Kisbesenyő dűlő. Telep, terepbejárás, 1977. (Lelt. sz.: 77.10.1-2., 77.15.2-7.) 12. Nagykanizsa-Keleti sipadomb. Telep terepbejárás, 1976, 1978. (Lelt. sz.: 77.17.1., 79.135.1-3.) 13. Nagykanizsa-Palin. Telep három objektuma, leletmentés, 1989. 14. Nagykanizsa-Péterfai dűlő. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1977. (Lelt. sz.: 77.19.1) 15. Nagykanizsa-Sánc. Telep, ásatás, 1971-74. (KALICZ 1975-KALICZ I976a-KALICZ 1976b) 16. Nagykanizsa-Sánci téglagyár. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1976. (Lelt. sz.: 77.11.1.) 17. Nagykanizsa-Szabadhegy. Telep, terepbejárás, 1981. (Lelt. sz.: 82.127.1-6.) 18. Nagykanizsa-Szennyvíztisztító telep. Telep, terepbejárás, 1978. (Lelt. sz.: 79.136.1-2.) 19. Nagykanizsa-Trafóállomás. Telep, terepbejárás, 1976. (Lelt. sz.: 77.8.1-2.) 20. Nagyrécse-Aranyosi tábla. Telep, terepbejárás, 1984. (Lelt. sz.: 90.17.2-5.) 21. Nagyrécse-Pusztaszentegyházi dűlő. Telep, terepbejárás, 1978. (Lelt. sz.: 79.81.1-7.) 22. Nagyrécse-Északi kertek. Telep, terepbejárás, 1978. (Lelt. sz.: 79.78.2-3.) 23. Sormás-Hidegkúti forrás. Telep, terepbejárás, 1982. (Lelt. sz.: 82.103.1-2.) 24. Sormás-Hosszúréti dűlő. Telep, terepbejárás, 1976, 1984. (Lelt. sz.: 79.84.1-5., 90.27.1-3.) 25. Sormás-Temető. Telep, terepbejárás, 1977. (Lelt. sz.: 79.86.1-4.) 26. Sormás-TSz major. Telep, sír (?), terepbejárás, 1978. (Lelt. sz.: 79.87.1-6.) 27. Szépeinek-Avast földek. Telep, terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.42.1-8.) 94 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének lórtémic az újkökortól a római kor végéig 7. kép Rézkori lelőhelyek Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 95 28 . Szepetnek-Bánfapuszta. Nagykiterjedésű telep, terepbejárás, 1981. (Lelt. sz.: 82.93.1-10.) 29. Szepetnek-Hosszú ezer inkái dűlő. Telep, terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.39.1-2.) 30. Szepetnek-Kispityer. Nagyobb telep, terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.49.36-43.) 31. Újudvar-Gáztelep. Telep, terepbejárás, 1976. (Lelt. sz.: 79.89.1-4.) KÉSŐ RÉZKOR 32. Eszteregnye-Kisréti dűlő. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1985. (Lelt. sz.: 85.39.8.) 33. Miklósf a-Mórichely puszta. Telep, terepbejárás, 1978. (Lelt. sz.: 79.54.1-3.) 34. Miklósfa-Temetö. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1977. (Lelt. sz.: 79.101.1.) 35. Nagykanizsa—Báthory utcai kertek. Kisebb telep, terepbejárás, 1977. (Lelt. sz.: 79.51.1-14.) 36. Nagykanizsa-Bilkei dűlő. Telep, terepbejárás, 1976. (Lelt. sz.: 77.5.6.) 37. Nagykanizsa-Csónakázótó. Két kisebb objektum, terepbejárás, 1979. (Lelt. sz.: 79.148.1-79.150.18.) 38. Nagykanizsa-Inkey-kápolna. Telep, ásatás (HORVÁTH 1983, 9-12.) 39. Nagyrécse-Északi kertek. Kétosztatú tál töredéke, terepbejárás, 1978. (Lelt. sz.: 79.77.8.) 40. Sormás-Hosszúdűlő. Telep egy objektuma, leletmentés, 1976. (Lelt. sz.: 77.34.1-22.) 41. Szepetnek-Gyótapuszta. Telep, terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.44.39-45.) 42. Szepetnek-Troszittye dűlő. Telep, terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.48.6-13.) III. KORAI BRONZKOR (i. e. 1900-1700/1650) Az i. e. 2100-1900 között Délkelet-Európában lezajló népmozgások a Dunántúlon és éreztették hatásukat. A Dunántúlon létrejövő kora bronzkori kultúrák története fokozatosan kristályosodott ki a kutatók előtt. Korábban az a nézet tartotta magát, hogy a Kárpátmedencében, a korai bronzkorban, különböző alapokon eltérő csoportok alakultak ki, melyeket összefoglaló néven zóki, vagy vucedol-zóki kultúrának neveztek el. A kultúrát három fő csoportra tagolták, úgymint a szerémségi és a baranyai területet magába foglaló késő vucedoli, az Alföldön a nyírségi és középen, valamint nyugaton a makói csoportra. Kialakulását a jelentős déli elemek mellett erőteljes keleti hatásokkal hozták kapcsolatba.34 Az 1960-as évek közepén Bóna István figyel fel egy jellegzetes, déli eredetű dunántúli csoportra, melyet Somogy vár csoportnak nevezett el.35 Ez a csoport anyagában eltért az egyidejű makói csoporttól. Az újabb baranyai feltárások eredményeképpen sikerült tisztázni, hogy ez a csoport a Dunántúlon egy különálló kultúrát képvisel, melyet a rokon jugoszláviai lelőhelyről is elnevezve összefoglalóan Somogyvár-Vinkovci kultúrának határoztak meg.36 Ecsedy István a kultúra megjelenését, a Vucedol-Zók területen, a Makó-Kosihy-Caka csoport elterjedésével párhuzamosan képzeli el és nem sokkal később elkezdett észak, északnyugat felé terjeszkedni, ahol badeni alaplakosságot talált. Ekkor alakult át fokozatosan a Dunántúl keleti részén a makói csoport korai nagyrévi kultúrává.37 A Nyugat-Dunántúl kora bronzkori kultúráival legutóbb K. Schreiber Rózsa foglalkozott, aki a Nagykanizsa és környéki leleteket is megemlítette, mint a makói csoporthoz több szállal kapcsolódó Somogyvár-Vinkovci együtteseket.38 A környékünkön a korai bronzkort a Somogyvár-Vinkovci kultúra töltötte ki és települései a lankás, vízközeli domblejtőkön kívül a magas dombhátak tetején is előfordultak. Temetkezéseiket vidékünkön egyelőre nem ismerjük. Az egyik jelentős településüket az Inkey-kápolna mellett tárták fel, ahol 20 objektumot találtak.39 Ezek közül egyet biztosan lakógödörként használtak, mely szabályos téglalap alakú volt (4 x 3 m) és lépcsőzetes, kiugró bejárata a délkeleti saroknál helyezkedett el. Padlószintje 130 cm mélységben feküdt és a rajta lévő paticsdarabok bizonyítják, hogy felmenő, vesszőfo-natos oldalfalait agyaggal tapaszthatták be. Néhány objektumnál még feltételezhető, hogy kiscsaládi lakóházként funkcionálhattak, de a legtöbbje hulladékgödör volt, vagy terménytároló verem. Az utóbbi egyikénél megfigyelték, hogy a hordóalakú verem oldalát valószínűleg vesszőfonással bélelték ki. A nagyszámú leletanyag közül említésre méltó a vallással kapcsolatos bikaszobrocska, valamint az amulett-ként használt, agyagból készült phallos.40 A kisebb és nagyobb méretű, benyomkodott bordával díszített peremű fazekak, hombárokon kívül élesen behúzott peremű tálak töredékei, zömök és nyújtott nyakú egyfülű korsók darabjai és a korra jellemző belsődíszes tálak részei kerültek felszínre. A lelőhelyet K. Schreiber Rózsa a Somogyvár-Vinkovci kultúra korai szakaszába sorolja.41 Hasonlóan nagyon fontos eredményeket hozott a Nagykanizsához közeli Börzönce-Temetői dűlőben folyó feltárás, melyet több éve Bondár Mária, a Ha- 8. kép Phallost ábrázoló amulett, bikaszobrocska és hombár a Somogyvár-Vinkovci kultúra telepéről (Nagykanizsa-Inkey-kápolna) Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 97 hót környékének mikrorégiós kutatása keretében végez.42 A vízhez közeli domblejtőn elhelyezkedő lelőhelyen több ép és kiegészíthető edényt talált (seprűs díszű fazekak, hombárok, éles törésvonalú tálak, korsók), de a legkiemelkedőbb leletek az állatokat ábrázoló agyagszobrocskák, mécses és egy kis kocsimo-dell. Az előzőekhez hasonlóan vízparti domblejtőn tárt fel Kalicz Nándor Nagykanizsa-Sáncon egy kis településrészletet ebből a korszakból.43 A nem túl sok Somogyvár-Vinkovci kulturás lelőhely közül a környékünkön ismerünk magas dombtetőn lévő lelőhelyeket is, melyek közül egy biztosan erődített lehetett. Oltárc-Márkihegyen még ma is látszanak az erődítés nyomai44 és lehetséges, hogy a Galambok-Öreghegyen lévő település is erődítve volt.45 A dombtetőn lévő magaslati lelőhelyek közé sorolhatjuk a homokkomáromi templom mellettit is.46 A Somogyvár-Vinkovci kultúra 200-250 éves élete az i. e. 1700-1650 körüli időszakban, a korai bronzkor második periódusában megszakadt vidékünkön. A Dunántúl legnagyobb részén megjelent egy jellegzetes díszítési módot, a mészbetétes díszítést alkalmazó kultúra, melyet a kutatás különböző elnevezéssel illet (Kisapostagi kultúra, a Nagyrévi kultúra szi-getszentmiklós-kisapostagi csoportja, korai mészbetétes edények népének kultúrája).47 A kerámiamű-vességben a tekercselt pálcikás díszítésű ágyban alkalmazott mészbetét a jellemző erre a kultúrára és kialakulási területe még problematikus. A Dunántúlra feltehetően északról érkező és a korábbi lakossággal összeolvadó kultúra a középső részt foglalta el, míg ebben az időszakban a keleti részen a nagyrévi kultúra késői fázisa élt, a Fertő tó vidékén pedig a Gáta-Wieselburg kultúra kezdeti periódusa alakult ki.48 A kisapostagi kultúra képezte a legfontosabb alapot a Dunántúl középső bronzkorának. Nagykanizsa környékéről és egyáltalán Zala megyéből semmiféle leletet nem ismerünk a korai bronzkor második periódusából, Keszthely környékét kivéve. A kisapostagi kultúra legnyugatibb előfordulása Zalában a Kis-Balaton térsége, ahol erődített települését és temetőjét is feltárták (Balatonmagya-ród-Hidvégpuszta) .49 E korszak és a következő időszak leleteinek hiányát nem tudjuk egyértelműen megmagyarázni. A még egységesnek tűnő kisapostagi kultúra mindenesetre nagyjából ugyanazon a szállásterületen helyezkedett el, mint az azt követő középső bronzkori kultúra (dunántúli mészbetétes edények kultúrája) csoportjai.50 A Somogyvár-Vinkovci kultúra lelőhelyei 1. Magyarszerdahely-Homoki dűlő. Település egy gödre került feltárásra 1971-ben. (Lelt. sz.: 76.28.1-90 2. Nagykanizsa-Inkey-kápolna. Telep, ásatás (HORVÁTH 1983, 12.) 3. Nagykanizsa—Palini halastó. Telep, terepbejárás, 1976. (Lelt. sz.: 79.92.1-5., belsődíszes táltöredék is.) 4. Nagykanizsa-Sánc. Telep, ásatás (KALICZ 1976, 149.) 5. Szepétnek-Kispityer. Telep, terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.49.44-46.) 6. Szepetnek-Középtábla dűlő. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.43.14.) IV. KÖZÉPSŐ BRONZKOR (i. e. 1700/1650-1500) Annak ellenére, hogy a középső bronzkor időszakából Nagykanizsa környékéről nem ismerünk egyetlen egy leletet sem, szeretnénk röviden ösz-szefoglalni a korszak dunántúli történetét. A korai bronzkor második felében kialakult kisapostagi kultúra képezte az alapját a Dunántúl nagy részét birtokló dunántúli mészbetétes edények népe kultúrájának. Két fő csoportját különböztetik meg, az észak- és a dél-dunántúli csoportot. Ezeken belül lokális csoportokat is behatároltak, az északinál az esztergomi és a veszprémi, míg a délinél a szekszárdi és a pécsi alcsoportot.51 Bandi Gábor még tovább finomította a csoportok meghatározását.52 Az észak-dunántúli csoportnál a Keszthely környékieket N/B(N = Nord) jelöléssel látta el és nyugat felé való határát az Alsó-Zalavölgy, a Kis-Balaton nyugati részénél húzta meg.53 Ezek az alcsoportok, a feltételezés szerint egy-egy törzs szállásterületei lehettek.54 A Dunántúl keleti részén, a Duna mentén és a Duna-Tisza közét is magába foglalóan, a vatyai kultúra helyezkedett el ekkor.55 98 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig V. KESO BRONZKOR (i. e. XIV.-IX. század) i. Korai halomsíros kultúra (BB2-BC) Az i. e. 14. században jelentős változások következtek be a Kárpát-medence középső bronzkori kultúráinak életében. Északról, északnyugatról új jövevények expanziója érte a középső bronzkori népeket, megszakítva néhány évszázados nyugodt fejlődésüket. Az egész Kárpát-medencét érintő és több hullámban érkező halomsíros kultúra népeinek támadását az i. e. 1300-as évek körül számos elrejtett kincslelet jelzi, amelyet megelőző átmeneti időszakot a kutatás, a Dunaújváros melletti Kosziderpadlás lelőhelyről, Koszideri horizontnak nevezett el. A halomsíros kultúra népének támadását a középső bronzkori népek különböző módon élték át. Az első támadás hatására - amelyet talán még nem nevezhetünk igazán „Halomsíros expanziónak" - a Dunántúl középső részéről a mészbetétes edények kultúrájának népe délre húzódott (Szeremle kultúra), a Dunántúl keleti részét korábban birtokló vatyai kultúra népe az Alföld irányába mozdult el (Rákóczifalvi csoport). Elsősorban a szlovákiai későmagyarádi kultúra (Dolny Péter fázis) területéről kiinduló támadás után, a koszideri horizont idején, több későmagyarádi jellegű helyi csoportok határolódnak el. A vatyai kultúra északi területén kialakult műveltséget Rákospalotai csoportnak, délkeleten Alpár-típusnak nevezik.56 Terülentünktől nem messze, a Kis-balaton nyugati szélén, Esztergályhorváti-Alsóbárándpusztán tártak fel egy koszideri horizontba tartozó települést, mely a korszak talán egyik legjelentősebb lelőhelye.57 A leletanyag egyértelműen bizonyítja, hogy Délnyugat-Szlovákiából érkeztek a település lakói és az edények között a halomsíros kultúra legkorábbi darabjai is jelen vannak. Erre az időszakra keltezhető leletet nem ismerünk Nagykanizsa és környékéről, minthogy azt sem tudjuk, hogy a középső bronzkor időszaka hogyan zajlott le területünkön. A korai halomsíros kultúra idejét a kutatás a Rei-necke-féle kronológia szerint (BB2-BC) az i. e. XIII. századra teszi.58 A koszideri horizontot követő újabb és „igazi" halomsíros invázió valószínűleg északnyugatról, Ausztriából indult el és fokozatosan elfoglalta a Kárpát-medence nagy részét, különböző kultúrákat, csoportokat kialakítva.59 A területünkről ismert pár halomsíros (BC) lelőhely közül messze kiemelkedik agelseszigeti település. A Principális-csatorna egykori árterében lévő hosszú homokszigeten 1989-90-ben történt feltáráskor egy nagyméretű ház alapjait sikerült napvilágra hozni.60 A ház keleti vége ugyan még nincs feltárva, de az eddigi mérete alapján megállapítható, hogy a DNy-ÉK hossztengelyű épület legalább 20 m hosszú lehetett, míg szélessége 10-11 m között váltakozott. A lekerekített sarkú, nagyjából téglalap alakú építmény padlószintje az akkori felszíntől 50-60 cm-re volt és szélein végig a tetőt tartó cölöpök nyomai sorakoztak. Két ilyen cölöplyukban meg is maradt - a vizenyős talaj konzerváló hatása következtében - a kihegyezett aljú facölöp része. Az épület egyosztatú volt és bejárata a délnyugati sarokban helyezkedett el. A háztól északra egy karám-szerű építmény cölöplyukjait találták meg. A felszínre került rengeteg kerámiatöredékből több mint félszáz edényt (fazekak, bögrék, tálak, urna alakú edények) sikerült összeállítani, melyek közül többet bütyökdísz, plasztikus és karcolt minták díszítenek. Sok csontból készült szerszámot, több csontkorcsolya töredékét, orsógombokat, öt díszített nyakú bronztűt, valamint két bronztőrt találtak a feltáráskor. Az előkerült nagyszámú állatcsont a pásztorkodás, a vadászat túlsúlyát mutatja gazdasági életükben. A lelőhelyen a korai halomsíros kultúra települése mintegy 100-150 m kiterjedésű, de ugyanezen a homokszigeten a késő bronzkor fiatalabb periódusa is képviselve volt. A korai halomsíros kultúra egy másik lelőhelye a Miklós)ca-Mórichelyi halastavak (5. sz. halastó) lecsa-polásakor vált láthatóvá. Az egykori szigeten létesült település objektumaiból sok bordadíszes edény töredékét, árkolt bütykös díszű urnák töredékeit, agyagnehezékeket mosott ki a víz.61 A lelőhelyről Kőszegi Frigyes is tesz említést, mint a későhalomsíros-korai urnamezős kultúránál talán korábbi leletegyüttesről.62 Ezt a megállapítást a teljes anyag ismerete nélkül tette, mivel világosnak látszik, hogy a lelőhelyen a korai halomsíros kultúra emlékanyagán kívül a késő bronzkor fiatalabb szakaszának leletei is megtalálhatók. A korai halomsíros kultúra idejéből temetkezést nem ismerünk Nagykanizsa környékéről.63 2. Késő halomsíros — korai urnamezős korszak (BD-HAi) A korai halomsíros kultúra egy évszázados (13. század) aránylag nyugodt élete után újra jelentősebb változások következtek be a Kárpát-medencében. A minden valószínűség szerint északról, északnyugatról érkező újabb expanzió hatására a XII. században - a korábbi halomsíros kultúra törzsterületén fokozatosan urnamezős kultúrává átalakuló műveltség - a Dunántúl is az urnamezős kultúra területévé változott. Számos, helyi jellegzetességet mutató csoportjaik alakultak ki a Kárpát-medencében. A korábbi, középső bronzkori népek, a korai halomsíros kultúra és az újonnan beáramló műveltség ötvözetéből fej- 9. kép Díszített fejű bronztűk, bronztőrök és karcolt mintájú edény halomsíros kultúra telepéről (Gelsesziget) 1 0 0 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és kórnyékének története az újkökortól a római kor végéig lődtek ki ezek a különböző csoportok. Az urnamezős kultúra kialakulását a kutatók különböző módon magyarázták. Patek Erzsébet idegen eredetűnek tartja a Kárpát-medencében megjelenő urnamezős kultúrát és megkülönböztet egy idősebb (BD-HAi) és egy fiatalabb (HA2-HB) periódust, hangsúlyozva történetük folyamatosságát. A korai periódust az i. e. XII. századra teszi.64 Településtörténeti és a földrajzi adottságok alapján a Dunántúlt három csoportra osztja: egy nyugat-dunántúli és egy dél-dunántúli csoportra, valamint a fiatalabb periódusban kialakult váli csoportra (Északkelet-Dunántúl), ezeken belül megkülönböztetve a településtípusokat.65 Patek Erzsébet Dél-Zalát az akkor ismert kevés számú lelőhely alapján a dél-dunántúli csoportba sorolja.66 Az urnamezős kultúra kialakulását Petres Éva és Kőszegi Frigyes másképpen képzeli el, szerintük sokkal jelentősebb szerepet töltött be a helyi későhalomsíros kultúra az urnamezős kultúra kialakításában.67 Kőszegi Frigyes az urnamezős kultúrát öt fázisra bontja és ezeken belül különböző csoportokat határoz meg. Az I. fázist a Reinecke-féle BD, a II. fázist a BD vég-HAi (i. e. XII. század) periódussal párhuzamosítja, míg a III. fázist egy átmeneti időszaknak (HAi-HA2 fordulója, az i. e. XI. század eleje) képzeli. A IV. fázis a HA2 vége-HB nagyobbik felét (a XI. század második felétől a IX. század elejéig) öleli fel s végül az V. fázist (HB második fele) a IX. század második felére keltezi.68 A késő bronzkor kutatása számára nagyon fontos eredményeket hoztak a kis-balatoni ásatások. így például Balatonmagyaród-Hídvégpusztán a halomsíros kultúra (BC) településének helyére, a BD-HAi periódusban temetőt létesített az újonnan érkező népesség, melynek emlékanyaga bizonyítja, hogy a halomsíros kultúra továbbélő elemei mellett a sírok leletei fokozatosan „felveszik" az urnamezős kultúrára jellemző sajátosságokat. Tehát az i. e. XII. században az Alpok és a Rajna közötti területen, a korábbi halomsíros kultúra központjában, elindul egy újabb népi-kulturális átalakulás, amelyet nagyszámú urnasíros temetőiről neveznek urnamezős kultúrának. Ennek a nagy kulturális egységnek lesz része a Dunántúl is, ahol a halomsíros kultúra alapjain indul el ez az új fejlődés és szinte észrevétlenül alakul át területünkön urnamezős kultúrává. Ez a nagy átalakulás minden valószínűség szerint újabb népcsoportok vándorlásával is járt és a Dunántúlon temetkezési szokásaiban is eltérő csoportokat alakított ki.69 A legutóbbi évek ásatási eredményei azt bizonyították, hogy Nagykanizsa és környéke ebben a periódusban eléggé sűrűn lakott. Nagyobb településük több helyről ismert, melyek közül az Inkey-kápolna melletti a legjobban feltárt.70 A csaknem 30 késő bronzkori objektum legnagyobb része földbe vájt gabonatartó verem volt, egy esetben pedig a sározott aljú kis gödör alján megtalálták a termény tárolására szolgáló hombárt is. Ezek az objektumok bizonyítják, hogy a korai halomsíros népek zömmel pásztorkodó életmódja a korai urnamezős időszakban inkább a földművelés irányába tolódott el. A feltárások során csupán egy lakóházat találtak, amely 9,5 x 5,5 m alapméretű volt. A kissé földbe mélyített, sározott padlójú ház oldala vesszőfonatos és sározott lehetett. Az innét felszínre került, homokkőből készült öntőminta valószínűleg tokosbalta öntésére szolgált. A feltárás tapasztalatai és a település alaprajza alapján fel kell tételezni, hogy földfelszíni lakóházak is lehettek a településen. A díszített fejű bronztűk a BD-HAi periódus általános formái, az edények díszítése azonban helyi jellegzetességre utal. A szokványos, de kevés síkozott és turbántekercses vállú és peremű bögrék, tálak, urnák töredékein kívül feltűnően nagy számban fordultak elő a plasztikus és karcolt díszítésű darabok, melyek előzményei a halomsíros kultúra körében találhatók meg.71 A Nagykanizsa-Bilkei dűlőben egy nagyon fontos településre bukkantak 1976-ban, terepbejáráskor. A mélyszántás által erősen bolygatott nagykiterjedésű (400 x 300 m) település különböző egységeinek foltját nagyon jól meg lehetett figyelni a szántásban. A települést, mely egy vízparti dombhát déli lejtőjén helyezkedett el, ezek szerint egy árok határolta el délről, míg a település több „udvarháza" 25-30 m átmérőjű kerek, fekete foltokban jelentkezett. A lelőhelyen 1976-ban és 1980-ban szondázó ásatást végeztek, amelynek során néhány kisebb hulladékgödrön kívül egy tömésfalú ház részletét tárták fel.72 Az előkerült nagymennyiségű leletanyagban jelentős számmal szerepelnek a fényesre polírozott felületű, síkozott, kanellúrás, turbántekercses díszítésű edények töredékei, különböző fazekak és hombárok töredékei, valamint említésre méltó egy kisméretű szopókás edény. A bögrék füle leggyakrabban háromszög keresztmetszetű. Rovátkolt díszítésű bronztűn, bronztőr töredékén kívül egy örlőkő is napvilágot látott. A települést a HA periódus közepére keltezhetjük. A Magyarszentmiklós-Újréti dűlőben feltárt késő bronzkori (BD-HAi) hulladékgödörből a jellegzetes díszítésű (plasztikus bordák, kannelúra) edénytöredékek mellett egy öntőminta töredéke is felszínre került, mely spirális ékszer öntésére szolgált.73 Az ugyanezen a lelőhelyen, a településtől délre talált két sír valószínűleg a periódus korai szakaszához tartozik. Az egyik sír urnás temetkezést tartalmazott, melynél a hosszúkás bütyökdíszes urnában kettős bronzhuzalból készült két kis karperec töredékei voltak, az urna mellett pedig a máglyán átégett edények darabjai feküdtek. A másik sír szórthamvas rítusú volt.74 Nagykanizsa-Sánc lelőhelyen Kalicz Nándor végzett feltárásokat, amelyek során néhány, a korai urnamezős kultúrába sorolható hulladékgödröt tárt fel.75 Sajnos teljesen bizonytalanok annak az állítólagos két késő bronzkori sírnak az előkerülési körülményei, Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 1 0 1 10. kép Késő bronzkori plasztikus díszítésű edény (Nagykanizsa-Inkey-kápolna) amelyeke t 1922-ben találtak Nagykanizsa-Alsóerdőben. Az első sírból markolatnyújtványos, I/a típusú bronzkard, egy kis bronzedény (?) és egy bronztöredék az említett melléklet, a másik sírból három gömbfejű bronztű, egy kúpfejű tű és egy korongalakú bronztárgy volt a feltételezett síregyüttes.76 E lelőhelyről egy másik kardról is tesznek említést, amely korábban a Magyar Nemzeti Múzeumba került.77 Néhány lelet alapján feltételezik (orsógomb, örlőkő), hogy ugyanitt az urnamezős kultúra települése is létezett.78 Az előzőhöz hasonlóan nem tudjuk az előkerülés körülményeit a kiskanizsai Felsőnyiresi dűlőben talált késő bronzkori fibulának, borotvának, ívelt élű lándzsahegynek, mely a kanizsai és a Magyar Nemzeti Múzeumba került.79 3. Urnamezős kultúra fiatalabb szakasza (HAi-HB) Az urnamezős kultúra korai szakaszát lezáró újabb népmozgások nagyrészt átalakították a Kárpátmedence képét. A XI. század első felében, közepén lezajló nem éppen békés időszakot nagyon sok elrejtett bronz kincslelet mutatja (kurdi horizont). A kutatás egy újabb, északról és nyugatról kiinduló urnamezős hullámot tételez fel, mely a Dunántúl északkeleti részén, a Duna-könyök táján kialakítja a váli csoportját, s hatalmát később a Duna-Tisza közének északi részére is kiterjeszti. Az Alföld déli részén elhelyezkedő gávai kultúra pedig a Marosig birtokolja a területet.80 Kőszegi Frigyes e periódusban történt népmozgásokat a „ferdén árkolt edények népének" terjeszkedő törekvéseivel hozza összefüggésbe, melyek központi területei (Kelet-Ausztria, Nyugat-Szlovákia, Dél-Morvaország, Nyugat-Dunántúl) szoros kapcsolatban állhattak egymással.81 Az urnamezős kultúra fiatalabb szakaszában a Dunántúlon megkülönböztet egy kelet-dunántúli (váli csoportot), egy Sághegy-Velemszentvid csoportot és a dél-dunántúli urnamezős csoportot (Dálya-Kiskőszeg csoport).82 A Ság-hegy-Velemszentvid csoportnak az ad különleges jelentőséget, hogy a nagy, magaslati települési központokban eléri virágkorát a széles hatósugárral rendelkező bronzipar, melynek valószínűsíthető hatása az is, hogy itt nagyon erőteljes a kelet-alpi urnamezős 1 0 2 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig körrel való kapcsolat.83 Az előbb említett három nagyobb egység területét kivéve máshol feltűnő a fiatalabb urnamezős kultúra lelőhelyeinek erőteljes csökkenése. Lehetséges, hogy emögött hatalmipolitikai (?) koncentrációk kialakulása húzódhat meg.84 A fiatalabb urnamezős kultúra időszakából Nagykanizsa környékéről csak egy-két lelőhelyet ismerünk. A gelseszigeti korai halomsíros kultúra településének feltárásakor egy urnasír is előkerült, melyet a HB periódusra keltezhetünk. Egy nagyobb méretű, lapos bütykökkel díszített fazekat használtak urnának, melyben egy bikónikus alakú, felmagasodó fülű bögrét találtak a csontszilánkok mellett.85 A sír feltehetően kapcsolatban van a lelőhely északi részén lévő urnamezős kultúra településével. A Magyarszerdahely-Homoki dűlőben, a kelta és a római temető feltárásakor látott napvilágot egy kisebb hulladékgödör, amelynek leletei között bevagdosott bordával díszített fazéktöredékek, fényesre polírozott, s grafitos felületű, vízszintes kannelúrás kerámiák fordultak elő és ezeket a leleteket az urnamezős kultúra időszakának legvégére tehetjük.86 Ez a kevés és szegényes lelőhely is bizonyítja, hogy területünk az urnamezős kultúra fiatalabb szakaszában nem volt olyan intenzíven lakott, mint a kultúra korai szakaszában. A fiatalabb urnamezős kultúra idején egy gazdasági átalakulás is bekövetkezett: a falusias jellegű települések, a Balatontól északra pásztorkodó csoportok mellett elsősorban a városias jellegű bronzipari központok játszották a főszerepet. Ez valószínűleg a nemzetségi társadalom fokozatos átalakulásával is járt.87 A késő bronzkor végén, az i. e. IX. században az Alföldön gyökeres változások következtek be, melyek tulajdonképpen a korai vaskor kezdetét jelentették. A keletről érkező „preszkita" (trák-kimmér művelődési kör) lovas-nomád népek támadása - akik a vasat már széleskörűen használták - véget vetett az itt élő késő bronzkori kultúrák életének. Jellemző leleteik nem sokkal később a Dunántúlon is jelentkeztek, de sokkal kevésbé markánsan, mint az Alföldön. A késő bronzkor végén még az urnamezős népesség dominált, de helyenként preszkita jellegű csoportok jelentek meg csoportjaik között. Különösen a fontosabb települések környékét szállhattak meg.88 Kőszegi Frigyes nagyon jól megfogalmazza a korszakváltás jelentőségét: „Az urnamezős korszak utolsó fázisától kezdve hosszú időre elválik egymástól a Dunántúl és az Alföld történeti fejlődése. Amíg az előbbi Közép-Európa részeként követi a nyugati régiók fejlődési irányvonalát, addig Kelet-Magyarország a steppe-vidék vonzási körébe kerülve hosszú időre az egymást követő etnikus mozgások színterévé vált."89 Késő bronzkori lelőhelyek jegyzéke 1. Eszteregnye-Kisréti dűlő. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1985. (Lelt. sz.: 85.39.9-15.) 2. Gelsesziget-Vasúti őrház. Telep (BC), urnasír (HB), ásatás, 1989-1990. 3. Homokkomárom-Homokbánya. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 90.19.1-12.) 4. Magyarszentmiklós-Újréti dűlő. Telep (BD-HA), két hamvasztásos sír (BD-HA), leletmentés, 1978. (Lelt. sz.: 79.6.1-6., 79.7.1-79.11.2.) 5. Magyarszerdahely-Homoki dűlő. Telep (HB), ásatás, 1971. (HORVÁTH 1979, 6.-KŐSZEGI 1988, 158.) 6. Magyarszerdahely-Kardoskuti dűlő. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1977. (Lelt. sz.: 79.90.1-20.) 7. Miklósfa-Liszói elágazó. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1978. (Lelt. sz.: 79.52.3-10.) 8. Miklós)ca-Mórichelyi halastavak. Az 5. sz. halastóban telep (BC és BD-HA), terepbejárás, 1975. (Lelt. sz.: 75.1.1-59.) 9. Nagy bakónak-Antalhegy. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1983. (Lelt. sz.: 83.7.10., 90.70.23-24.) 10. Nagybakónak-Dávori alj. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1982. (Lelt. sz.: 82.96.1-2.) 11. Nagybakónak-Puszta dűlő. Telep (HA), terepbejárás, 1982. (Lelt. sz.: 82.94.24-32.) 12. Nagybakónak-Ugora dűlő. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1983. (Lelt. sz.: 83.12.3-4.) 13. Nagykanizsa-Alsóerdő. Temető (BD-HA), ugyanitt telep (BD-HA), szórvány (PATEK 1960, 60., KŐSZEGI 1988, 163.) 14. Nagykanizsa-Bilkei dűlő. Telep (HA), szondázó ásatás, 1976, 1980. (Lelt. sz.: 77.2.1-77.5.5., 80.70.1-19.) 15. Nagykanizsa-Felsőnyír esi erdő. Szórvány bronzok (BD-HA). (PATEK 1960, 60., KŐSZEGI 1988, 163.) 16. Nagykanizsa-Inkey-kápolna. Telep (BD-HA), ásatás, 1976, 1979-81., 1991. (HORVÁTH 1983, 12-15.) 17. Nagykanizsa-Magyar utcai kertek. Telep (HA), terepbejárás, 1989. (Lelt. sz.: 90.109.1-70 18. Nagykanizsa-Sánc. Telep (HA), ásatás (KA-LICZ 1976, 149-150.) 19. Nagyrécse-Kisrécsei kertek. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1978. (Lelt. sz.: 79.124.1-3.) 20. Nagyrécse-Pusztaszentegyházi dűlő. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1978. (Lelt. sz.: 79.81.8.) 21. Szepetnek-Czerinkai dűlő. Telep (BD-HA), terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.35.5.) 22. Szepetnek-Gyótapuszta. Telep (BD), terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.44.46-54.) Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 103 11. kép Bronzkori lelőhelyek (o = Somogy vár- Vinkovci kultúra, • = késő bronzkor) 104 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 23. Szepétnek-Kispityer. Telep (BD-HA), terep- 25. Szepetnek-Középtábla dűlő. Telep (HA), te-bejárás, 1988. (Lelt. sz.:89-49.47.) repbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.43.15-20.) 24. Szepetnek-Kisszepetneki dűlő. Telep (BD- 26. Újudvar-Külső Adám rét. Telep (BD-HA), te-HA), terepbejárás, 1988. (Lelt. sz.: 89.37.3-6.) repbejárás, 1975. (Lelt. sz.: 75.10.1-6., 79.47.2-3.) VI. KORAI VASKOR (i. e. VIII-V. század) A Kaukázus-vidék és Anatólia felől, Délkelet-Európán keresztül terjedt el a vas gyártásának ismerete Európában az i. e. 1. évezred kezdetén.90 Az i. e. VIII. században a Kárpát-medence történetében jelentős változások következtek be. Az Alföldre, mint az előző fejezetben már említettük, behatoló keleti népcsoportok véget vetettek a késő bronzkori kultúrák életének (mezőcsáti kultúra) és hatásuk a Dunántúlon is kimutatható. A korai vaskor második felében, az i. e. VI.-V. század fordulóján egy ugyancsak keleti eredetű és nagy területet összefogó kultúra jelent meg az Alföldön („szkíta kor"). Ezzel szemben a Dunántúlt nyugat felől érkező hódítók foglalták el és ezt a területet a keleti Hallstatt kultúra (a felső-ausztriai Salzkammergut területén fekvő Hallstatt temetőjéről elnevezve) részévé tették. Több csoportjukat lehet megkülönböztetni, amelyek lelőhelyei egy-egy, többnyire erődített magaslati központ körül csoportosulnak. Ezek a csoportok különböző sajátosságokkal bírnak és a csoportokon belül is elkülönül a továbbélő késő bronzkori népesség emlékanyaga. A nyugat-dunántúli csoport kapcsolódik természetesen a legerősebben az ausztriai Hallstatt kultúrához, de Sopron környékén speciális jellemzőkkel is rendelkezik. A kutatás megkülönböztet még egy északkelet-dunántúli és egy dél-dunántúli csoportot.91 Az erődített központok (pl. Sopron-Burgstall, Nagyberki-Szalacska, Pécs-Jakabhegy) körzetében szinte mindenhol megtalálhatók a vezető réteg halomsíros temetkezései.92 Keszthely környéke a nyugat-dunántúli csoporthoz tartozik, ahol jól megfigyelhető a korszak társadalmi és etnikai tagolódása, melyet az arisztokrácia gazdag sírjai (Keszthely-Árpád utca, Keszthely-Fenékpuszta) és a továbbélő késő bronzkori köznép temetkezései (Keszthely-Vadaskert) jeleznek.93 A Dunántúlon általános az, hogy a lelőhelyek száma erősen lecsökken a megelőző időszakhoz, a késő bronzkorhoz viszonyítva. Keszthely környékét kivéve Zalából alig ismerünk korai vaskori leletet és Nagykanizsa környékéről is csupán egyetlen egy lelőhelyről tudunk, melyet terepbejáráskor találtak. A kis település egyik gödréből jellegzetes fekete polírozású és pontsorral díszített kis tál töredéke és egy pecsételt mintájú darab került felszínre.94 Ezeket a leleteket inkább a korai vaskor utolsó periódusára, a HD-re lehet keltezni. Egyelőre nem tudjuk, hogy miért hiányoznak a korai vaskori lelőhelyek területünkön, hiszen a tőlünk nem messze lévő Mura-vidék gazdag az e korból származó leletekben.95 Lehetséges, hogy egyszerűen az húzódhat meg emögött, hogy vidékünkön nem létesítettek központot, mely maga köré gyűjthette volna a gyérszámú lakosságot. VII. KESO VASKOR (i. e. IV-I. század) 1. A kelták Dél-Zalában Az i. e. IV. század elején a Dunántúlon jelentős történeti események zajlottak le. A korábbi évszázadokban, az Alpoktól északra eső területeken, fokozatosan alakult ki a kelta nép. A hozzájuk köthető jellegzetes anyagi műveltséget La Téne (LT) kultúrának nevezi a szakirodalom a hasonló nevű svájci lelőhely után. Az időrendben egymást követő periódusait A-D jelzéssel látták el a régészek, ami nagyjából az i. e. V-I. századig terjedő időszak felosztása. Az antik források szerint a kelták túlnépesedés miatt új területek meghódítására indultak el az i. e. IV. század első harmadában. Minden valószínűség szerint Itália és a Kárpát-medence felé egyidőben zajlott le ez a vándorlás. A biturigok törzsének királya uno-kaöccseit indította el az új területek meghódítására. Rómát 388-87-ben ostromolták a kelták és ugyanakkor történhetett a Dunántúl egy részének elfoglalása is (Pompeius-Iustinus XXIV. 4., Livius V. 34.). A források szerint mintegy háromszázezer kelta vett részt a két terület felé irányuló invázióban. Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig I05 E korszak különösen jelentős nemcsak a Kárpátmedence, hanem Európa történetében is. Szabó Miklós kitűnő munkájában a következőképpen foglalja össze a La Téne-kor jelentőségét: „1. A Medi-terráneumon kívüli Európa ekkor érkezett a történelem előttiség stádiumából a történelmi kor küszöbéhez. 2. A kelta műhelyekben zajlott le Európa történetének egyik legjelentősebb forradalma. 3. A hódítások következményeként először nyílt lehetőség az „európai egység" megteremtésére, bár ez gazdasági, társadalmi és „politikai" okokból nem valósulhatott meg."96 A korai kelta leletek (LT-B periódus) azt mutatják, hogy a Dunántúlra minden valószínűség szerint a Rajna vidékéről érkeztek a kelták, magukkal sodorva Északkelet-Bajorországból és Északnyugat-Csehor-szágból kisebb csoportokat is.97 Az ausztriai leletekkel való hasonlóság bizonyítja, hogy az első kelta foglalók a Duna mentén haladva érkezhettek a Nyugat-Dunántúlra. A IV. század folyamán nagyjából a Duna-könyök, a Velence-Balaton vonalától északra eső terület jutott a birtokukba. A korai vaskori eredetű pannonok ellenállása valószínűleg megakadályozta őket Dél-Dunántúl elfoglalásában. Pompeius Trogus hosszú évekig húzódó harcokat említ a kelták és az illyrek (pannonok) között. A korai kelta leletek zalai elhelyezkedése világosan mutatja, hogy ezt a területet is elfoglalták a IV. században, és egyelőre csak a délkeleti részről nem ismerjük nyomaikat. Tehát ezek a leletek tulajdonképpen az előbb említett IV. századi foglalás déli határának nyugati meghosszabítását jelentik. Korai kelta leletek Zalában Andráshidán, Zalaszentmihályon, Zalaszentgróton, Reziben, Cserszegtomajon, Keszthelyen és Felsőrajkon kerültek elő. A megye és a régi tapolcai járás kelta leleteit Dr. Horváth László adta közre legutóbb.98 Különösen fontos az a IV. század végére keltezhető település, amelynek néhány házát Kiskanizsán a Dávid dűlőben tártak fel, mivel ez a legkorábbi kelta település Dél-Zalában.99 Lehetséges, hogy a magyarszerdahelyi kelta temető néhány sírját még a IV. században ásták meg. Az előzőek alapján fel kell tételeznünk, hogy a IV. században a kelták nagyjából a Muráig vették birtokukba a területet és Zalában valószínűleg nem ütközhettek nagyobb ellenállásba. Tudniillik Keszthely környékének kivételével a korai vaskori leletek csaknem hiányoznak innét. A IV-III. század fordulóján újabb kelta invázió kezdődött. A főleg Raj na-vidékről kiinduló törzsek nemcsak Itáliát vették célba, hanem a Kárpátmedencén és a Balkánon keresztül átvonulva Görögországot is veszélyeztették. Többek között Delphoit, a híres jóshelyet is kifosztják i. e. 279-ben. A Kárpátmedence teljes keltizálódása ekkor keződik (LT-C periódus), a korábban el nem foglalt területek is birtokukba kerülnek. A korábban Dunántúlon maradt és a Balkán-félszigetről visszatérő kelta törzsek végleg megszilárdították uralmukat hazánk területén és többek között a Dunántúl déli felét is elfoglalták. Tapasztalataink szerint az első kelta foglaláskor (LT-B) a kelták helyben maradtak és temetőiket nagyrészt folyamatosan használták még a következő periódusban is. Emellett a második invázió (LT-C) után új településeket és temetőket is létesítettek, szinte kiegészítve a korábbi kelták lakta területet.100 Nagykanizsa és környéke kelta leleteinek jó része ebből az időszakból származik, amikor a keltákkal ténylegesen benépesül hazánk területe. Több település és temető azokat az aránylag nyugodt politikai és gazdasági viszonyokat jelzi, amelyek a magyarországi kelták virágkorára utalnak. Egyelőre kérdéses, hogy ezt a békés fejlődést a kimberek i. e. 114-ben történt támadása megtöri-e vidékünkön. Azonban az kétségtelen, hogy a politikai-gazdasági viszonyokban egyébként is több változás történik a kelták lakta terülteken (LT-D). Egy-egy erősebb törzs, kisebb jelentőségű törzseket is magukba foglalva, kialakította a maga hatalmi szféráját az i. e. II. század végén. így például a Dunántúl északnyugati része a boi törzs fennhatósága alá tartozott, míg délen a scordiscusoké, nyugatra pedig a tauriskusoké a vezető szerep. Ekkor költözhetett a Balatonról délre eső területre a hercuniates törzs. Kialakultak azok a magaslati, erődített települések, amelyek a törzsi, ipari központok létrejöttét jelentették (Szálacska, Regöly stb.). Ezek a „városias" jellegű települések nagyrészt a Dunántúl keleti felében koncentrálódnak. Zalában nem ismerünk ilyen erődített kelta települést, kizárólag néhány házból álló majorságokról, vagy kisebb falvakról tudunk, ahol elsősorban földműveléssel, állattenyésztéssel, valamint háziipari tevékenységgel foglalkoztak. A pénzverés nyomai is teljesen hiányoznak területünkről. Tehát a környező részekhez viszonyítva egy társadalmi-gazdasági téren elmaradottabb törzset (?) tételezhetünk fel vidékünkön.101 Ennek a feltételezett törzsnek a nevét egyelőre nem tudjuk, de nagyjából a Rába, a Balaton és a Mura által bezárt területre jellemzőek a fentiek. Az i. e. I. században döntő események zajlottak le a kelták életében. A scordiscusokat a rómaiak visszaszorították a Szerémség keleti részébe (i. e. 88), majd a dákok támadásai jelentettek veszélyt a század első felében, illetve közepén a scordiuscusokra, valamint a boiokra és a tauriscusokra. A század utolsó negyedétől kezdve pedig a római hódítások fokozatosan felszámolták a pannonok és a kelták ellenállását.102 Dél-Zala késő vaskori történeténél hangsúlyoznunk kell, hogy az írott források csak közvetve használhatók itt, és csupán a temetők és a települések feltárásának tanulságai és a tárgyi anyag jelentik a forrásokat. i o6 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 12. kép Korai kelta pecsételt díszű edénytöredékek és korongolatlan edények (Nagykanizsa-Dávid-dűlő) Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 1 0 J 2. Települések A késő vaskori telep-feltárásokat tekintve talán Dél-Zala az ország legjobban kutatott vidéke. Területünkön, beleértve a Kis-Balaton térségét is, 28-ra emelkedett a feltárt házak száma és ez több, mint az egész ország területén felszínre hozott mennyiség. Mindegyik lelőhelyet terepbejárás során találták meg és azt követték a leletmentések. A feltárások eredményeit Horváth László foglalta össze.103 Mint említettük, Nagykanizsa és környékén nem találunk erődített, magaslati kelta települést, kizárólag ún. nyílt telepekről tudunk beszámolni. Milyen körülmények között laktak itt a forrásokból harcos népként ismert kelták? A válasz mindenesetre meglepő. Mindegyik lakóhely közvetlenül a vízjárta partokon helyezkedik el. Különösen a Nagykanizsa-Dávid-dűlőben 1978-ban végzett leletmentés szolgáltatott nagyon jó adatokat az akkori településviszonyokra. Kiskanizsa északi részén, egy alacsony homokháton, közvetlenül a vizenyős rész partján találtak rá a lelőhelyre. A szántásban 11 nagyon jól elszíneződő objektumot sikerült megfigyelni, melyek szép sorban követték a partvonalat.104 Mikor társadalmi munkával elvégezték a leletmentést, kiderült, hogy csupán négy esetben maradt meg a földbe mélyített házak alapja, a többi a szántáskor megsemmisült és csak a szántásban rajzolódott ki a foltjuk. A kis falunak számító települést a LT-B periódus végén használhatták és családonként 4-5 főt számítva feltehetően 40-50 lélekszámú lehetett. Nagykanizsa közvetlen környékén ez a legidősebb kelta település, a IV. század végére keltezhetjük. A házak a Közép-Európában szokásos képet mutatják: a nagyjából téglalap alakú, földbe mélyített épület tetőszerkezetét a rövidebb oldalakon elhelyezett cölöpök tartották. Méretük átlagosan 3 x 2,4 m volt és keleti bejáratukat két esetben sikerült megfigyelni. Az egyik házban a kemence maradványai is előkerültek. A vízszintes padlószintjeik 70 cm körüli mélységűek voltak és a leletek vagy a ház betöltésének földjében, vagy a padlószinten kerültek felszínre. A település korát elsősorban az edénytöredékek alapján sikerült meghatározni. Nagyon sok kiegészíthető, korongolatlan edénytöredéket találtak a korongon készültek mellett. Ezek a korongolatlan edények még az előző korszak, a korai vaskor tradícióit őrzik, a korongolt edényeken néha előforduló pecsételt díszek pedig a késő vaskor LT-B periódusának jellegzetes mintái. Közép-Európában a kelták terjesztették el a fazekaskorong használatát. Az egyéb apró leletek (vasfibula, vasár, orsógombok, fenőkövek, vassalak) is ezt a keltezést támasztják alá.105 A LT-C periódus közepén használhatták azt a két házat, melyeket a Nagykanizsa-Katonatemető-dűlőben találtak,106 és hasonló korú lehetett a Nagykanizsa-Inkey-sírkápolna melletti, erősen megbolygatott ház is.107 A Hahót-Tsz-major melletti település egy házát 1981-ben tárták fel leletmentés alkalmával.108 Ugyanolyan konstrukciójú volt, mint a kiskanizsai házak, de ez már a LT-C periódusra keltezhető. Több edénytöredéken, agyagnehezéken, vasfibulán, fenőköve-ken, orsógombon, vassalakon kívül kiemelkedő leletek a grafitos anyagú kis öntőtégelyek töredékei, melyeket valószínűleg bronzöntésre használtak. 1978-ban Homokkomáromban egy nagyon érdekes felépítésű tűzhelyet találtak. A terepbejáráskor észlelt cserepek helyén nyitott kis szelvényben egy agyagból tapasztott, nagyjából téglalap alakú tűzhely került elő. Széleit 3-4 cm magasságig felnyúló perem képezte, közepén egy tölcséres bemélyedéssel, melyet alulról fűthették. A bemélyedésben találtak rá annak az edénynek az alsó részére, melynek felső darabjait a szántásban gyűjtötték össze. A telep elhagyásakor érintetlenül ottmaradt a tűzhelyre tett edény, tehát sietve kellett távozniuk a település egykori lakóinak,109 valamikor az LT-C periódus végén. Különösen fontos eredményeket hozott a Magyar-szentmiklós-Újréti-dűlőben végzett leletmentés. A Kürtösi-patak árterébe félszigetszerűen benyúló homokdombon egy kisebb LT-D telepet találtak. Két lakóházat és egy vermet sikerült feltárni nagyon gazdag anyaggal. Mindkét ház földbe mélyített volt, egy-egy cölöplyukkal a rövidebb oldalaikon, bejáratukat pegig egy-két cölöplyuk jelezte. Az egyik ház padlóját homokkövekből rakták ki. A jellegzetes cserepek között egy pecsételt és egy besimított díszű fültöredék is volt, de a legfontosabb lelet egy jól keltezhető nauheimi típusú bronzfibula. Az orsógombokon, agyagnehezékeken, fenőköveken, vaskésen kívül külön meg kell említeni egy agyagból készült ötvöskalapácsot utánzó gyermekjátékot. A földművelésre utal a szórványként itt talált vas ösztöke. A településtől nyugatra mintegy 150-200 m-re a homokdomb tetején találtak rá a szántás által megbolygatott temetőjükre.110 Leletmentéskor még Sormás-Hosszú-dűlőben került elő két települési objektum.111 A fent említett lelőhelyeken kívül terepbejárás során még több kelta településnyomot találtak (Lásd a lelőhelyek jegyzékét). Ezeken a kis településeken a földművelésen, állattenyésztésen kívül számos ún. kiegészítő tevékenységet is folytathattak, mint az előkerült leletanyag bizonyítja, így például szövés fonással, a vas, a bronz megmunkálásával.112 3. Temetkezések Az általános felfogás szerint a kelták - szakkifejezéssel élve - a csontvázas temetkezési módot honosították meg a Kárpát-medencében. Ez alatt azt kell érteni, hogy elföldelték a halottat. A korábbi korszakok- 108 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig ban (bronzkor vége, korai vaskor) a hamvasztás volt az általános temetkezési szokás a Dunántúlon, de a halomsíros kultúra idején és a korai vaskorban néhol csontvázasán is temetkeztek. Az újabb kutatások szerint az LT-kor korai periódusából is találkozunk hamvasztásos sírokkal - egyértelműen kelta mellékletekkel, - vagyis mind a csontvázas és mind a hamvasztásos temetkezési mód egyidőben, sőt egy temetőn belül is keveredett.113 A temetők sírszáma változó. Ismerünk nagy sírszá-múakat, közepeseket és olyanokat is, melyekbe csupán néhány halottat temettek el, de egyedüli sírokról is tudunk. A temetők használati idejének növekedésével természetesen a sírszám is nagyobb lett. Nagykanizsa környékén a legkorábbi kelta csontvázas sír (LT-B) a felsőrajki, ahol pinceásáskor egy bronzékszerekkel (torques, késői madárfejes fibula, korai duxi típusú fibulák, sima kar- és lábperecek) eltemetett kislány sírja került elő.114 A helybeliek elbeszélése alapján még több sír lehet a lelőhelyen. A Nagykanizsa és környékén feltárt temetők közül a magyarszerdahelyi a legnagyobb sírszámú (29 sír), de hazánkban sem túl sok a több sírszámú temető (Rezi, Pilismarót-Basaharc). Magyar szerdahelyen 1971-75 között folyt ásatás, amelynek során 28 kelta és 34 római kori sír került elő feltárásra ugyanazon a helyen. A két korú temető külön érdekessége, hogy a római kori temetkezésekkor egyetlen egy esetben sem bolygatták meg a csaknem két évszázaddal korábbi kelta sírokat, így fel kell tételezni, hogy a kelta sírok jelzései (halom, faoszlop?) még akkor is láthatók lehettek.115 A csontvázas és hamvasztásos sírok aránya a temetőn belül 1:9. A hamvasztásos sírok kivétel nélkül szórthamvas temetkezések voltak és ezen belül a temetkezési módban két típust lehetett megkülönböztetni: 1. A máglyára helyezett és felékszerezett halott mellé edényeket is raktak. A máglyán átégett csontszilánkokat és töredékeket különösebb gondosság nélkül szórták a sírgödörbe, néha ételmelléklet (tyúk, sertés) társaságában. 2. A kalcinált csontszilánkokat az ékszerekkel, eszközökkel együtt gondosan összegyűjtötték és valószínűleg textíliába csavarva rakták a sírgödörbe. A két temetkezési típus gyakorisága a temetőn belül 45 és 55% volt. A két temetkezési mód alapján négy körülhatárolható sírcsoportot lehetett megkülönböztetni, aminek az a magyarázata, hogy a temetőt használó kiscsaládok generációkon keresztül megőrizték a családban szokássá vált eltemetési módot.116 A szórthamvas temetkezési mód ilyen túlsúlya, mint a magyar szerdahelyik nem egyedülálló vidékünkön. Reziben 59 szórthamvas sírral szemben csupán 5 a csontvázas, míg Miklósfán 10 sírból 9 biztosan szórthamvas volt.117 Összehasonlítva vidékünket a kelták által lakott területek temetőivel azt kell mondanunk, hogy hasonló a szórthamvas rítus túlsúlya Északkelet-Magyarországon. Azonban sokkal több sírt kellene feltárni, hogy a következtetéseink megközelítsék az akkori valóságot, s esetleg etnikai szerepet is tulajdoníthassunk a temetkezési módok változásának, ha volt.118 Magyarszerdahelyen két harcos hitelesen feltárt sírja került napvilágra (30, 63. sír), de a korábbi szórványok azt jelzik, hogy a temető középső részén több fegyveres sír is volt. A 30. sír halottját szinte teljes fegyverzetében égették el a máglyán: hüvelyben lévő vaskarddal és övlánccal, vaslándzsával, pajzzsal. A ruházatát összefogó vasfibulákon kívül lábperec is volt a sírban edénymelléklettel. Ez a sír lehetett a legkorábbi temetkezés Magyarszerdahelyen.119 A kardot összehajtogatva rakták a sírgödörbe és ezt a kelta szokást úgy magyarázzák, hogy ezzel kifejezték a tulajdon egyéni jellegét és a halottól való félelmet is.120 A kard hüvelye kerek koptatójú (hat-van-boldogi típus) és külön érdekessége, hogy a hüvely felületét végig körös árkolású díszítés borítja („chagrinage"). Az ilyen díszítésű kardok között talán ez a legrégebbi és lehetséges, hogy svájci mintát vettek alapul készítésénél.121 A másik fegyveres sír 1984-ben került felszínre alkalmi homokbányászáskor (63. sír) és még publikálatlan. A szórthamvas sírban külön kupacban találtak rá a kalcinált csontszilánkokra és a fémmellékletekre, míg az edények a sírgödör déli felében sorakoztak. A sírban két vasfibula, vas lándzsahegy, vaskard hüvelyével, pajzsdudor a pajzskeret töredékével, vasolló, borotva, fenőkő és három edény volt. A kardhüvely előlapján a „magyar kardstílus" formájában megfogalmazott szimmetrikus elrendezésű vésett díszítés van és T-alakú függesztőfüle is díszített. A minták indákból, halhólyag motívumokból és poncolt körökből tevődnek össze. A szalagszerű pajzsdudor áttört és profilált szárnyakkal végződik és teljesen pontos analógiáit még nem ismerjük. Az előző két fegyver, a lándzsaheggyel együtt össze volt hajtogatva. A mellékletek közül még kiemelkedik a nagyon szép, pecsételt díszű edény. A sírt a LT-C periódus első felében (i. e. III. század) áshatták meg. A többi melléklet a hazánkban szokásos fegyveres sírok tartozékai. A temetőt használó közösség iparosára utalhatnak az egyik sírban talált, vasból készült árak.122 Általában az ipari eszközök nagyon ritkán fordulnak elő sírokban. A temetkezésekből több ékszer is felszínre került (fibula, kar- és lábperec, bronzlánc, stb.) és közülük is említésre méltó az egyik bronzfibula: lábát vésett díszű korall-berakás díszíti. A nyugati műhelyek hagyományait folytató stílusban készült ez az ékszer és a LT-Ci periódus egyik szép produktuma.123 A tálak, csuprok és urna alakú edények közül két, a keleti kelta területre jellemző geometrikus stílusú, pecsételt díszű edény érdemel még figyelmet. Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 109 TJ. kép Kelta vasfibulák és vésett díszű vaskard a magyarszerdahelyi 63. sírból I IO Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 14. kép Kelta pajzsdudor, pajzskeret töredékei, vasolló, borotva és lándzsahegy a magyarszerdahelyi 63. sírból Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig I I I 15. kép benőké, pecsételt diszü urna és tálak a magyarszerdahelyi 63. sírból I 12 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig i 6 . kép Korallberakásos bronzfibula (Magyarszerdahely), nauheimi típusú bronzfibula és agyagból készült kalapács (Magyarszentmiklós) 77. kép Bronzlánc és plasztikus díszű kelta karperecek (Miklósfa) A magyar szerdahelyi temetőt a LT-B/C fordulójától a LT-C2 végéig használhatták, nagyjából az i. e. III. század elejétől a II. század utolsó negyedéig. A másik nagyobb sírszámú temető Miklósfán, a mórichelyi halastavak északi partján húzódó homokszigeten került feltárásra. 1975-ben 7 sírt124 1977-ben 3 sírt,125 míg 1980-ban 1 sírt sikerült feltárni az itt létesített alkalmi homokbányában. Tíz sír kivétel nélkül szórthamvas temetkezést tartalmazott, a szórványként múzeumba került 1. sír anyaga viszont csontvázas temetkezésre utal. A miklósfai temetőt elsősorban a két gombbal díszített lábú fibulák alapján a LT-C2 periódusban használhatták. Ezt a keltezést támasztják alá az 1. sírbó előkerült plasztikus és filigrán díszű bronz karperecek is.126 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 113 18. kép Késő vaskori lelőhelyek i i4 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig Az akkori vízrajzi viszonyokra utal az a tény, hogy az egyik, mélyebb sír feltárásakor 140 cm mélységben feltört a talajvíz, tehát annak idején, a temetkezéskor, a talajvíz szintje sokkal alacsonyabb lehetett.127 Magyarszentmiklós-Űjréti-dűlőben a korábban említett LT-D telephez tartozó temető két csontvázas sírjának maradványát sikerült 1978-79-ben megmenteni. A szántás által erősen bolygatott, D-É tájolású sírokban bronz- és vasfibula töredékek, övlánc darabjai, kék és díszített üvegkarperec töredékei voltak, egy edény és egy pecsételt díszű edénytöredék társaságában. Ez a két sír azért fontos, mert ebből a periódusból hazánkban is nagyon kevés a feltárt sírok száma és környékünkön ezeken kívül nem ismerünk egyelőre LT-D sírokat. Az i. e. I. századra keltezhető kis temető további feltárása ezért is indokolt lenne. Néhány, szórvényként még a 20-as években előkerült bronz- és vaskarperec azt sugallja, hogy Nagykanizsa-Alsóerdőben és a Teleki utcában is kelta temető lehetett.128 Késő vaskori lelőhelyek jegyzéke 1. Homokkomárom-Alsómező. Tűzkatlan leletmentése, 1978. (Horváth 1987b, 63.) 2. Magyarszentmiklós-Újréti-dűlő. LT-D telep leletmentése, 1978. (HORVÁTH 1987b, 64.) 3. Magyarszentmiklós-Újr éti-dűlő. LT-D temető, leletmentés, 1978-79. (HORVÁTH 1987b, 64.) 4. Magyar szer dahely-Hamuszinpuszta. Telep, terepbejárás, 1979, (Ltsz.: 79.91.2.) 5. Magyarszerdahely-Homoki-dűlö. LT-B2/C1 temető 28 sírja, ásatás 1971-75, 1984. (HORVÁTH 1979) 6. Magyar szer dahely-Újnéppuszta. LT-D telep, terepbejárás, 1975. (Ltsz.: 75.11.2-8.) 7. Miklósfa-Homokbánya. LT-C2 temető n sírja, leletmentés, 1975, 1977, 1980. (HORVÁTH 19-76, HORVÁTH 1978) 8. Miklósfa-Mórichely puszta. Telep, terepbejárás 1978. (Ltsz.: 79.52.11-13.) 9. Miklósf a-Szentgyörgyvári hegy. Telep, terepbejárás, 1976. (Ltsz.: 77.6.2.) 10. Nagybakónak-Dávori alj. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1982. (Ltsz.: 82.96.3.) 11. Nagybakónak-Ugora-dülő. Edénytöredék, szórvány, terepbejárás, 1983. (Ltsz.: 83.12.5.) 12. Nagykanizsa-Alsóerdő. Szórványos bronzkarperec. (HORVÁTH 1987a, 97.) 13. Nagykanizsa-Dávid-dűlő. LT-B2/C1 telep 4 házának leletmentése, 1978. (HORVÁTH 1987b, 64-65) 14. Nagykanizsa-Inkey-sirkápolna. Telep, ásatás 1981. (HORVÁTH 1983, 15.) 15. Nagykanizsa-Katonatemetö. LT-C telep két házának leletmentése, 1977. (HORVÁTH 1978.) 16. Nagykanizsa-Nagyrécsei Vasútállomás. Telep, terepbejárás, 1977. (Ltsz.: 77.10.3.) 17. Nagykanizsa-Palini halastó. Telep, terepbejárás, 1976. (Ltsz.: 79.92.6-11.) 18. Nagykanizsa-Teleki utca. Szórványos vaskarperec. (HORVÁTH 1987a, 97.) 19. Nagykanizsa-Zsidótemető. Telep, terepbejárás, 1980. (Ltsz.: 82.126.1-4.) 20. Nagyrécse-Csehi erdő. LT-C telep, terepbejárás, 1978. (Ltsz.: 79.80.1-11.) 21. Nagyrécse-Kisrécsei kertek. Telep, terepbejárás, 1978. (Ltsz.: 79.124.4-13.) 22. Nagyrécse-Északi kertek alja. Telep, terepbejárás, 1978. (Ltsz.: 79.9-10.) 23. Sormás-Hidekuti forrás. Telep, terepbejárás, 1982. (Ltsz.: 82.101-3-5.) 24. Sormás-Hosszú-dűlő. LT-D telep, leletmentés, 1976. (HORVÁTH 1987b, 65.) 25. Szepetnek-Czerinkai-dűlő. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.38.6.) 26. Szepetnek-Kisszepetnek-dűlő. Telep, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.37.3-14.) 27. Szepetnek-Középtábla-dűlő. Telep, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.43.21-22.) 28. Újudvar-Ádám rét. LT-D telep, terepbejárás, 1975, 1978. (Ltsz.: 75.10.7-18., 79.47.4-12.) 29. Újudvar-Zsidóföldek. Szórványos edénytöredékek, leletmentés, 1978. (Ltsz.: 79.29.1., 79.37.1-39-I-) VIII. ROMAI KOR (I-IV. század) / A római kor rövid története Dél-Zalában A romai birodalom az i. e. II. század közepétől kezdte meg terjeszkedését a Balkánon, egyrészt azért, hogy a/ 1 e 18i-ben alapított kereskedelmi központ, Aquileia hátországát, másrészt az adriai hajózás zavartalanságát biztosítsa. Sisciáx. (Sisak) i. e. 35-ben Octavianus elfoglalta és ezzel a Dunántúl a rómaiak közvetlen érdekszférájába került.129 A korábbi kutatás szerint a rómaiak i. e. 13-8. között hódították meg a Dunántúlt Augustus császár Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 115 uralkodás a alatt, Tiberius, a későbbi császár vezetésével, amikor a birodalom határát a Dunáig tolták ki.130 A kutatás ezalatt azt értette, hogy ez a határ a Duna nyugat-kelet és észak-dél irányú szakaszát jelentette. Az antik források újbóli értelmezése alapján és a régészeti leletek tanúsága szerint ma már világos, hogy a birodalom dunai határa ekkor csak a Dráva és Száva közötti Duna-szakaszra vonatkozott. A mai Dunántúl elfoglalása szakaszosan történt. így Pannónia megszállásánál három lépcsőt kell elkülöníteni: 1. Először a Pannóniától nyugatra eső Noricumot foglalják el i. e. 16-ban. 2, A Dráva-Száva közét, véres háború után i. e. 13-9 között szállják meg. 3. A Dunántúl teljes birtokba vétele az I. század közepén történt meg.131 Tiberius különösen a Dráva és a Száva között élő illír eredetű pannonokkal folytatott véres harcokat és csak i. e. 8-ban sikerült győzelmet aratni felettük. A Dunántúl teljes elfoglalásával kapcsolatban nincs adatunk az itteni bennszülöttek komoly ellenállásáról. Valószínűleg a kelta arisztokrácia törekedett a hódítókkal való kiegyezésre és a békés beilleszkedés útját választotta. A romanizáció gyors térhódítása is ezt bizonyítja területünkön. Korábban az a téves és romantikus elképzelés fogalmazódott meg, hogy Nagykanizsa területén „téglavár" állt a római korban, sőt nevét is azonosították.132 Ez az elképzelés azonban minden alapot nélkülözött. Nagykanizsa és környékének legkorábbi római kori leletei az i. e. I. század közepére keltezhetők (Hosszúvölgy, Magyarszerdahely), és azt bizonyítják, hogy a borostyánút menti, valamint a Dráva és a Száva közötti területhez hasonlóan - Noricumot nem számítva - a korai itáliai import elterjedt területünkön is.133 Ez a tény hangsúlyozza a korai kereskedelem kialakulását és a vidékünkön áthaladó diagonális út fontosságát.134 Mint korábban említettük, nem ismerjük annak az itt lakó kelta törzsnek a nevét, amelyik római fennhatóság alá került. Az adatok azonban azt mutatják, hogy mellettük jelentős észak-itáliai eredetű népességgel kell számolnunk a korai császárkorban.135 Ez nem meglepő, hisz a mai Dunántúl Itáliához legközelebb eső része Dél-Zala. A gazdag lelőhelyek alapján a római korban a környék egyik virágkora az I. század vége, II. század első fele volt (Becsehely, Sormás, Hosszúvölgy, Magyarszerdahely, Nagykanizsa-Katonatemető, Nagyrécse). A stájer márványból faragott sírkövek, kőből épített sírkamrák, a sűrű településhálózat, az import tárgyak jelzik ezt a virágkort. Talán nem véletlen, hogy a borostyánút melletti Salla (Zalalövő) ekkor, Hadrianus alatt kapott municípium rangot.136 A II. század elején a provinciát ketté osztották, így Dél-Zala Pannónia Superior területéhez tartozott, Carnuntum székhellyel.137 A provinciát a II. század közepéig viszonylagos béke jellemezte. A bennszülött lakosság fokozatosan és gyorsan romanizálódott, kialakult a közigazgatási rendszer, az úthálózat, virágzott a kereskedelem és vidékünk kultúrtájjá változott. Ezt a békés fejlődést a markomann-szarmata betörés szakította meg a 160-as évek végén és nemcsak Pannónia vált hadszíntérré, hanem még Észak-Itáliát is elérte ez a barbár támadás.138 A magyar szerdahelyi temető tanúsága szerint vidékünket nem pusztította el ez a támadás, mivel a temetőt folyamatosan használták tovább.139 A harcok csak 180-ban fejeződtek be. Septimius Severus (193-211) uralkodása jelentett valamelyes virágkort a provincia életében. Ekkor épülhetett meg a Nagykanizsa-Inkey-kápolna melletti római villagazdaság és a hasonló rendeltetésű újud-vari település.140 Pannoniát 260-ban egy újabb barbár támadás érte és a provincia szinte teljesen elpusztult. Nemcsak a Dunántúlon elrejtett mintegy 30 kincslelet jelzi a pusztítást, hanem a településeken talált pusztulási rétegek is.141 Az Inkey-kápolna melletti villagazdaság is elpusztult ekkor, de később újjáépítették.142 A magyarszerdahelyi temető használata ebben az időben fejeződött be.143 Diocletianus és Maximianus társcsászárok (284-, ill. 286-305) alatt következett be csak konszolidáció, amely közigazgatási reformmal is járt. Vidékünk Nyugat-Dunántúllal együtt Pannónia Prima elnevezést kapta.144 Újjáépítették az Inkey-kápolnánál lévő villagazdaságot és a IV. század első felének, közepének virágkorára néhány gazdag sír is utal. Egy Gelsén talált római pénzlelet145 földbe kerülése annak a gót-hun-alán támadásnak a következménye, mely 377-ben érte Pannoniát. Az Inkey-kápolna melletti település azonban túlélte ezt a támadást. Még a IV. század végén, talán az V. század elején is volt élet itt - hasonlóan az újudvart településhez - a római birodalom bukását követően. 2. Úthálózat Minden korszakban fontos szerepet töltöttek be az utak, de a római korban különösen. A mai Dunántúl ekkor kapcsolódott be először egy világbirodalom vérkeringésébe. Az úthálózat kialakulását alapvetően a földrajzi tényezők határozták meg a katonai, közigazgatási és kereskedelmi szempontok mellett. Nagykanizsa és környékének római kori úthálózatáról csak közvetett adataink vannak. A római kori útleírások nem említenek utakat erről a vidékről, a lelőhelyek azonban bizonyítják meglétüket. A legfontosabb római kori út Zalában a borostyánút volt, amely Aquileiaból kiindulva Emona-Poetovio-Hali-canum—Salla—Savaria—Carnuntum útvonalon haladt észak felé, a Keleti tengerig.146 Az őskorban is hasz- ii). kép Észak-itáliai barbotinos tál (Nagykanizsa-Katonatemető) és relief díszes germániai terra sigillata tál (Nagykanizsa- Inkey-kápolna) Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 117 nál t útvonal147 elsősorban az I. században vált fontossá katonai jelentősége miatt.148 Az I. század vége és a II. század eleje volt az az időszak, amikor az ugrásszerűen megnövekedett létszámú dunai hadsereg ellátásában a Duna vízi útja mellett még az Itáliából kiinduló szárazföldi utaknak is szerepük volt (borostyánút, diagonális út). A borostyánút jelentősége azonban annyira csökkent, hogy a III. században létrejött Itinerarium Antonini a borostyánutat csak a fontosabbá vált utak részeként írja le.149 Ebből a borostyánútból ágazhatott le Halicanumnál (Alsólendva mellett) az a diagonális út, mely Poetovi-ot kötötte össze Aquincummal és ennek az útnak egyik ága területünkön haladhatott keresztül.150 A diagonális utat az itinerariumok nem említik, de a régészeti leletek alapján (korai itáliai importtárgyak, síremlékek) megrajzolható a vonala. Bilkei Irén részletesen foglalkozott a Canius kereskedőcsalád pannóniai emlékeivel. Megállapítása szerint a Poeto-vio-Aquincum diagonális út kereskedelmi forgalma kb. a II. század végéig az aquileial kereskedők kezén bonyolódott le. A feliratok alapján úgy tűnik, hogy Belső-Pannónia a Canius család érdekszférája volt, azonban kisebb jelentőséggel bírtak Pannoniában, mint a többi ismert aquileiai üzleti família.151 Mócsy András a Magyarszerdahelyen előkerült aquileiai kereskedőcsalád síremlékének közlésekor feltételezte, hogy a borostyánútból Alsólendva mellett elágazó diagonális út Zalaapátinál kelhetett át a Zalán és haladt tovább a Balaton északi oldalán. A Dél-Zalára jellemző észak-dél irányú völgyeket, dombhátakat egy nyugat-kelet irányú bevágás szakítja meg (a Kerka és Cserta összefolyástól keletre húzódó völgy) és ez biztosíthatott összeköttetést a Balaton-felvidékkel.152 A nemrég feltárt söjtöri ha-lomsíros temető emellett az út mellett helyezkedhetett el.153 A borostyánútból egy másik diagonális út is elágazott, mely a Balaton déli oldalán futhatott Aquincum irányába.154 Ez a déli út Alsólendvától a Murát követhette egy darabig, majd Letenyénél - az északdél irányú dombhátak déli lábánál - fordult északkelet felé, Nagykanizsa irányába. A földrajzi adottságok és a fontosabb római lelőhelyek alapján ez az út egyenesen folytatódhatott tovább Sormásig, a Nagykanizsa magasságában lévő szélesebb ártérig (a Principális-csatorna egykori ártere). Hosszúvölgynél kelhetett át a sokkal szűkebb ártéren, majd déli irányba fordulva kikerülte az újudvari magasabb dombhátakat. A Nagykanizsa-Inkey-kápolna melletti lelőhelynél újra északkeleti irányt vehetett é .íaladt tovább a Kis-Balaton árteréig.155 Területünkön nemcsaK a diagonális út közvetlen környezetében fordulnak elő lelőhelyek, hanem az észak-dél irányú völgyekben is (Lásd a lelőhelytérképet), így fel kell tételeznünk, hogy ezekben a völgyekben is utak köthették össze a településeket, de nem voltak olyan jelenőségűek, mint a borostyánút és a diagonális út. A vázolt római kori úthálózat tulajdonképpen egyezik a maival, ami nem meglepő, hisz a domborzati viszonyok időközben nem változtak és az optimális letelepedési helyeket minden esetben a kedvező adottságú irányban közelítették meg. A szárazföldi utakon kívül környékünkön egyedül a Mura jöhet számításba mit vízi út. Egy érdekes, újkori vonatkozása is van annak a római sírkőnek, mely az Inkey-kápolnából került a kanizsai múzeumba. A Mura felső folyásvidékén, az ókori Flavia Sol-va-ban (az ausztriai Leibnitz-ben) 1781-ben előkerült római sírkövet használt fel egy steier kőfaragó az Inkey-család egyik tagjának síremlékéhez. A hátoldalán átfaragott római sírkövet valószínűleg a Mura vízi útján juttaták el Nagykanizsára.156 3. Települések Nagykanizsa és környékéről vár jellegű települést vagy katonai tábort egyelőre nem ismerünk. A terepbejárások és az ásatások során talált római kori lelőhelyek alapján két települési típust tudunk megkülönböztetni: a kőépület nélküli, falusias jellegű települést (vicus7 és a kőépülettel is rendelkező települést (villa rustica). Ezek a kategóriák azonban változhatnak, mivel pontosan csak az ásatások után állapítható meg egy település típusa. így például a kőépület nélküli lelőhelyről kiderülhet a feltárás után, hogy sokkal jelentősebb volt a falusias jellegű településnél. A környéken jelenleg 33 római kori településről tudunk és mindegyikre jellemző, hogy vízhez közeli lankás partoldalon létesítették. Egyetlen egy esetben sem fordult elő, hogy magasabb dombháton találták meg a nyomát. Környékünkön nem sok helyen folyt római település-feltárás (Hosszúvölgy, Nagykanizsa-Inkey kápolna, Újudvar). A kőépület nélküli települések közül kiemelkedik a hosszúvölgyi, amelyre már az 1940-es években felfigyeltek,157 de ásatást csak 1976-ban és 1980-ban végeztek a fontos lelőhelyen.158 Az I-IV. századi település nyomai csaknem 500 m hosszan, nagyrészt a mai község belterületén vannak. Az 1976-ban végzett leletmentéskor a község keleti szélén, a fűzvölgyi bekötőút mellett négy, II. századra keltezhető fazekaskemencét tártak fel. A település fazekasnegyedének kemencéi egyöntetűen az egy-osztatú tüzelőteres típust képviselték. A csaknem köralakú kemencék átmérője 140-200 cm között váltakoztak, rostélyuk középen beszakadt, de a széleken lévő lyukak megmaradtak. Mindegyiknél hosszú tüzelőfolyosó csatlakozott a tüzelőtérhez. A kemencékből felszínre került leletek egy része betöltött hulladék volt (kerámia), de akadt közöttük olyan ép edény (hombár, pohár, tál), amelyik az utolsó égetéskor maradt ott, valamint rontott példányok darabjai is. 1 1 8 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az üjkökortól a római kor végéig Az 1976-os leletmentéskor egy boronafalú ház részletét is sikerült megfigyelni. Hasonló konstrukciójú, III. századi kemencét találtak 1980-ban a község északnyugati részén.159 A legépebben megmaradt kemence betöltéséből előkerült edénytöredékek közül külön meg kell említenünk egy kereszt alakú fenékbélyeges darabot, mely unikum a római kerámiáknál. A fazekas ilyen jellegű bélyege a házikerámián csak Nagykanizsa és környékére jellemző és a magyar szerdahelyi, újudvari, In-key-kápolna melletti hasonló példányok adatai alapján a III. század közepén készíthették ezeket az edényeket. A posta mellett lévő ház udvarának partoldalából, egy IV. századi gödörből, teljesen ép és faragott díszű márványedény (mortarium) került felszínre.160 A kőépület nélküli településeknél feltétlenül meg kell említenünk a Sormás-Hidegkúti forrás dűlőben, terepbejáráskor talált lelőhelyet, annak ellenére, hogy ott még nem folyt ásatás. A 200-300 m hosszú település a forrás északi oldalán húzódó lejtőn helyezkedett el és a szántásban jól meg lehetett figyelni a házak foltját és a kemencéket. Ugyanezen a részen volt a kelták települése is. A településhez tartozó és a szántás által erősen megbolygatott II. századi temetőre a keletre lévő dombtetőn találtak rá. Egy szórthamvas sírt, melyben terra sigillata is volt, terepbejáráskor tártak fel. A településtől délre, a forrás által kimosott kis völgy másik oldalán pedig fazekaskemence nyomaira bukkantak a szántásban. A fontos lelőhely feltárására azonban eddig, pénz hiányában, nem nyílt lehetőség. Magyarszentmiklóson, az Újréti-dűlő déli részén, a LT-D teleptől délre, terepbejáráskor feltártak egy római kori sekély gödröt, melyből különlegesen díszített edénytöredékek kerültek felszínre. A töredékekből rekonstruálni lehetett a teljes edényt, melynek nyakát függőleges besimítás, vállát pedig rácsminta díszítette. Ezalatt besimított lóalakok helyezkedtek el sorban. A rendkívül ritka díszítésű edénynek késő vaskori előzményei lehettek és a római kori bennszülött lakosság produktumának tarthatjuk.161 Az egyik legfontosabb római kori település a környéken a Nagykanizsa-Inkey-kápolna melletti villagazdaság volt. A letelepedésre rendkívül alkalmas helyen az 1976-os szondázó ásatás és az 1979-81 közötti tervásatás, valamint az 1991. évi feltárás során több mint 8000 m2 egybefüggő területet sikerült feltárni és ezzel pannóniai viszonylatban is nagyon jelentős eredmények születtek.162 A pannóniai kis- és középbirtokok közül ez az egyik legjobban feltárt lelőhely, de nemcsak a római kori gazdasági központ emlékei kerültek itt elő, hanem még hat korszak településének nyomai is (Lásd az előzőkben leírtakat.). A lelőhelyen nemcsak kőépületek nyomait, hanem azok között földbe mélyített kis házak alapjait és egyéb objektumokat is találtak. Ezeket a különböző építményeket minden valószínűség szerint egy időben használták a III-IV. században és erre a feltételezésre közvetett és közvetlen bizonyítékok is vannak. Egyetlenegy esetben sem fordult elő, hogy a kőépület vagy a földbe mélyített szegényes lakóház építésekor megbolygatták volna a másikat, valamint az, hogy a különböző objektumokból és a kőépületeket körülvevő járószintről néha ugyanannak az edénynek a töredékei kerültek napvilágra.163 A kőépületek falaiban lévő rossz minőségű, környékbeli homokkövet az idők során csaknem teljesen kibányászták és a feltáráskor már legtöbb esetben csak a habarcsos-sóderos-homokos sáv vagy a teljesen kiszedett fal árka árulta el, hogy az alapfalak hol húzódtak. A mezőgazdasági művelés is sokat rontott a falak állagán és a padló-, ill. járószinten. Egyedül az északi és a középső kőépület falainak néhány része maradt meg aránylag épebben. A feltárások során három kőépületet találtak (I-III. számú), amelyeknek tájolása csaknem egyező volt. Az I. számú épület domblejtőre eső északi végét nem lehetett tisztázni, mivel az erózió ezt a részt teljesen megsemmisítette. A szimmetrikus elrendezésű ház délkeleti része maradt meg épebben, de lehetséges, hogy ez egy későbbi, római kori átépítés. Járó- vagy padlószintet itt már nem lehetett megfigyelni. Az alaprajza alapján bejárata a déli oldalon lehetett. A középső, II. számú kőépület nagyjából nyugatkelet tájolású, nyugati bejárattal. Két saroktornya erődítés jelleget adott az épületnek. Zárt, belső udvarában megtalálták az emeleti részt tartó oszlopok homokkő alapozását. A III. században épült házhoz a IV. században egy kéthelyiséges fürdőt építettek hozzá. A keleti helyiség padlófűtéses volt, több helyen megmaradt a padlót tartó, téglákból készített oszlopok helye, valamint a déli oldalon a fűtést biztosító kemence maradványa. A fürdő falai freskóval voltak díszítve, vörös és zöld, növényi ornamentikára utaló töredékek bizonyítják ezt. A III. számú kőépület ugyancsak nyugat-kelet tájolású volt, nyugati bejárattal, egy nagyobb és egy kisebb helyiségre osztva. Az épületet 8-10 m távolságra kerítés vehette körül, amelynek kapuja a délkeleti sarkon volt. A kerítés nyoma végig keskeny árok formájában jelentkezett és több helyen sikerült megfigyelni a nagyobb cölöpök mélyebbre lenyúló gödrét. Az épület déli fala és a kerítés közötti részen szabályosan elhelyezkedő nagy cölöplyukak esetleg egy istálló, fészer-szerű építményre utalnak. A kőépületek közötti területen félig földbe mélyített lakógödrök voltak, melyek egy része cölöpszerkezetű volt, vagy boronaház lehetett, de előkerült olyan is, amelynél csak a gödör formája és a tűzhely utalt arra, hogy lakóházként használhatták.164 A legtöbb ilyen objektumban a tűzhely vagy a kemence maradványai is felszínre kerültek. Néhány gabonatartó ver- Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 119 me n kívül még három, alsó részén fabéléssel ellátott kutat tártak fel. A kutak átlagos mélysége 4-4,5 m volt. A gazdag leletanyag közül különösen a terra sigilla-ták fontosak a keltezéshez. A rheinzaberni reliefes és díszítetlen darabok a III. század első harmadában készültek, a kevés középgalliaiak Antoninus koriak, a westerndorfi termékek Severus koriak, míg a pfaffen-hofeni töredékek 210-260 közé keltezhetők.165 Pannóniai viszonylatban is rendkívül ritka, ún. terra si-gillata chiara (észak-afrikai áru) edénytöredékek kerültek elő az ásatáskor, melyeket Gabler Dénes a III. század végére, ül. a IV. század elejére, esetleg első felére keltezett.166 Ezt az árufajtát valószínűleg Cart-hago környékén gyárthatták és Észak-Itálián keresztül juthatott a provinciába akkor, amikor a nyugati (galliai, germániai) műhelyek felhagytak a reliefes díszű terra sigillata gyártásával.167 A besimított díszítésű kerámiát Ottományi Katalin dolgozta fel. Megállapítása szerint e kerámiafajta első periódusában, feltehetően a IV. század második felében, már használták ezeket az edényeket az Inkey-kápolna melletti településen, de több darab a IV. század végére, V. század elejére keltezhető.168 Összesen 65 névkarcolatos edénytöredék került elő a római villagazdaság különböző objektumaiból. Ezek a karcolatok nevek, betűk vagy különböző tulaj-donjegyek és az edények megkülönböztetésére szolgáltak. A nevek nagy része észak-itáliai eredetű (Co-tonius, Maximus, Paulina). Szembetűnő, hogy a karcolatok az egyszerű házi kerámián fordulnak elő, nem pedig díszedényeken. Ezek a karcolatok bizonyítják, hogy a római uralom természetes velejárójaként terjedt el az írás.169 A rengeteg kerámia közül meg kell még említenünk a pecsételt díszítésű (levélbélyeges) tálakat.170 A telepen talált 23 érem közül a legkorábbi Faustina (138-161) kopott középbronza, míg a legfiatalabb 77. Constantius (337-361) kisbronza, de a legtöbb érem III. századi.171 A fibulák (drótfibula, egygombos erősprofilú, térd-fibula, csatfibula, csuklós szerkezetű T fibula, hagymagombos fibula) II. század vége és IV. század közötti időre keltezhetők.172 Néhány ékszeren (gyűrű, csontdísztű, függő) és eszközön (kés, olló, villa) kívül különösen érdekesek a felszínre került orvosi műszerek (spatula, szike, csipesz).173 A másik villa rustica feltárására Ujudvar-Zsidóföl-dek-dűlőben, a Principális csatorna árterébe benyúló félszigetszerű dombon került sor 1978-ban.174 A valószínűség szerint az egy kőépületből álló települést a III-IV. században használhatták. Az épület alaprajzát már nem lehetett tisztázni, mivel a lelőhelyen nemcsak a szántás bolygatta meg az alapfalakat, hanem a közép- és újkorban a falait nagyrészt kibányászták. Az ugyanezen a részen elhelyezkedő középkori telep objektumai nagyon sokszor megsemmisítették a római emlékeket. Annyit sikerült megállapítani, hogy az épületet padló alatti fűtéssel látták el. A III-IV. századi leletanyag közül említésre méltó egy millefiori üvegtöredék, melyet a I—II. századra kelteztek és észak-itáliai importnak határoztak meg.175 Több III. századi keresztalakú fenékbélyeges edénytöredék is került felszínre,176 valamint egy névkarcolatos edénytöredék.177 Az érmek mind IV. századi kisbronzok és a legfiatalabbat 364-367 között • verték.178 Valószínűleg itt találták egy edényben azt a római éremleletet, amely sajnos elkallódott az előkerüléskor, az 1940-es években.179 4. Temetkezések Az egyik legfontosabb korai hamvasztásos temetőt Magyarszerdahelyen tárták fel 1971-75 között - a korábbi, kelta temető területén -, s 34 római kori sír került elő ekkor.180 Mindegyik temetkezés egyszerű földsír volt, azonban az 1935-ben a Magyar Nemzeti Múzeumba került, szépen faragott sírkő bizonyítja, hogy komolyabb sírépítmény is lehetett a temetőben. A sírkövet a II. század elején állíthatták. A sírkövön szereplő család észak-itáliai, részben aquileiai eredetű lehetett. Libertus-eredetük sincsen kizárva, de aligha lehetett első libertus-nemzedékről szó. Valószínűleg az I. századi nagy italikus kereskedő-kirajzás egy tagjával van dolgunk.181 A stájer márványból készült sírkő alsó részét halfarkú griff ábrázolása díszíti, míg a középső, feliratos mező közlése szerint a családi kapcsolatok a következők lehettek: a 80 éves halott volt a családfő, felesége pedig Cania Ursula. Gyermekeik a 25 és 20 éves korban meghalt ismeretlen nevűek, a 10 éves korban meghalt Iusti(nus) és C. Iulius Ursinus, akinek felesége Annia Digna volt. Ezek gyermekei, tehát Cania Ursula unokái Veturia, Dignus és Ursulus. A halottakat Ursinus és Annia Digna temették el, a sírkövet pedig Cania állította.182 A Zalában talált kőemlékek két csoportra oszthatók: a Zala völgyében előkerült puha homokkőből faragott oltárok, sírkövek és az ezektől eltérő csoport, amely kidolgozásában és anyagában (stájer márvány) felette áll a helyi emlékek színvonalán. Ezek az olykor művészi kivitelű kövek a poetovioi műhelyek termékei lehetnek és anyaguknak a közeli Pohorje-(Bacher) hegység márványát használták fel.183 Ez utóbbi csoportnak közös vonása még, hogy mindegyik darabját az I. század végén és a II. század első felében készítették és kivétel nélkül idegen eredetű emberek (észak-itáliaiak, veteránok és felszabadított rabszolgák) családi sírkövei. Nagykanizsa és környékén Letenye, Becsehely, Magyar szerdahely a lelőhelyük.184 A magyarszerdahelyi 34 sír közül csak egy volt csontvázas, a többi sír 50%-ban urnás temetkezést tartalmazott, 50%-a pedig szórthamvas rítusú volt. I20 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig Öt esetben az urnákat fedővel is ellátták. Az urnasírok gyakorisága Nyugat-Pannóniára jellemző, míg a provincia keleti részében inkább a szórthamvas rítus volt elterjedve. Kettős temetkezés két urnasírnál fordult elő, tehát a valószínűleg azonos időben elhunyt két személy csontszilánkjait külön-külön urnába rakták és utána helyezték a közös sírgödörbe.185 Az ásatáson római kori hamvasztóhelyet nem találtak, így fel kell tételezni, hogy a közös hamvasztóhely (ustrinum publicum) a feltárt területen kívül helyezkedhetett el. Az előkerült leletek alapján a temetőt az I. század közepétől folyamatosan használták legalább a III. század közepéig. A feltűnően gazdag terra sigillata-anyag szolgáltatta a legjobb támpontot a keltezéshez.186 Az észak-itáliai applikált díszű a legkorábbi (Claudius-kori), a késő itáliai reliefdíszes sigillata is még az I. században készült (Domitianus-kori), egy délgalliai pedig a századfordulón kerülhetett a sírba. A terra sigillata töredékek legnagyobb része II. századi (középgalliai sigillaták), míg a legfiatalabb példányok a rheinzaberni és a pfaffenhofeni műhelyekben készültek a III. század első felében.187 Észak-Itáliából származik néhány vékony falú, barbotinos díszű csésze, melyeket az I. század vége, II. század eleji sírokban találtak. A sírokból előkerült urnák, fazekak, poharak, korsók, háromlábú tálak, terra sigillatát utánzó és néha levélbélyeggel ellátott tálak általános nyugat-panno-niai formák. A nyakán fekete bevonatú urnát és a kereszt alakú fenékbélyeges edényeket azonban bizonyíthatóan Hosszúvölgyön készíthették a II. század elején, ill. a III. században.188 A kerámiák közül kettőn fordult elő olvasható névkarcolat (Avitus, Tenatia), az első noricumi és dal-matiai kapcsolatokat mutat, míg a másik észak-itáliai eredetű.189 A sok kerámián kívül kevés üveg és összesen négy fibula került napvilágra a sírokból, míg két ruhakap-csolótű szórvány. A fibulák a II—III. századra keltezhetők (erősprofilú egygombos, térdfibula, trombitafejű, nyergelt lovat ábrázoló kapcsolótű), míg a korábban szórványként talált hagymagombos fibula IV. századi.190 A sírokból előkerült nagyon kevés fémanyag közül említést érdemel egy Alexander Severus (222-235) középbronzzal keltezett kőberakásos bronzgyűrű és néhány eszköz (kés, ár, varrótű).191 A hamvasztásos temetkezések egy speciális formája a halomsír (tumulus). Egy-egy hamvasztásos sír fölé kisebb-nagyobb halmokat emeltek és ezek méretei nagyon változatosak voltak. A 3,5 m átmérőjű, alig kiemelkedő nagyságútól a 25 m átmérőjű, 3,5 m magas halomig találunk adatokat. Ez a temetkezési mód elsősorban Noricum és Pannónia nyugati részén terjedt el, míg Kelet-Pannóniában sokkal kisebb számban fordul elő. A legkorábbi, noricumi halomsírok az I. század közepéről, esetleg első feléből származnak, virágkoruk azonban az I—II. század fordulója, ili. a II. század eleje nyugaton. A kelet-pannoniai halomsírok legtöbbje a II. század közepére tehető. A ha-lomsíros temetkezési mód elterjedésének magyarázatára számos variáció született. Sokan a korai vaskori halomsírokat tartják előzménynek, de így megmagyarázhatatlan a több évszázados hiatus a korai vaskor és a római kor között, hiszen a kelták nem temetkeztek ekkor halomsírok alá. Kétségtelen tény, hogy a szokás elsősorban a bennszülött lakosság körében terjedt el, méghozzá a romanizációval párhuzamosan és nemcsak Pannóniában, Noricumban, hanem a birodalom más területein is.192 Egy másik magyarázat szerint a nagy területen és különböző etnikumok által gyakorolt rítus egyszerűen temetkezési „divatot" jelenthetett.193 A magyarszerdahelyi hamvasztásos, „lapos" temető mellett több halomsíros temetkezést ismerünk környékünkről, s ezek több szempontból is nagyon fontosak a kutatás számára: 1. A múlt században, Becsehely-Polán a 26 halomsír egyikéből előkerült pfaffenhofeni sigillata - amelyet később sikerült azonosítani - volt az első bizonyíték, hogy a halomsíros temetkezési szokást még a III. században is gyakorolták.194 Azóta több Nagykanizsa környéki lelet támasztja alá ezt a késői keltezést (Lásd a későbbiekben.). 2. Több, kőépítménnyel is rendelkező halomsírt sikerült a környéken feltárni. 3. Az ásatások során kiderült, hogy nemcsak a szemmel is jól látható halmok alatt található sír, hanem a halmok között is vannak „lapos" sírok. Az egyik legkorábbi római kori halomsíros temetőt Nagykanizsa-Katonatemető-dűlőben tárták fel 1977-ben.195 A dűlőnév is jelzi, hogy már korábban felfigyeltek a szántásban lévő halmokra és a hagyomány szerint - amelynek nem volt alapja - itt temették el a törökök idejében elesett katonákat.196 A lelőhelyen két kőépít-ményes sírt és két „lapos" sírt találtak. A halomsírokat a mezőgazdasági művelés miatt már alig lehetett megfigyelni és a másik két sírra is a szántás bolygatása nyomán bukkantak rá. Az első halomsír kb. 16 m átmérőjű lehetett és magassága 1 m-re emelkedett ki jelenlegi környezetéből. A négyzet alakú sírkamra a halom északi felében helyezkedett el, de csupán a ha-barcsos homokkő-alapozása maradt meg. A kamrán belüli magasabb sírt a szántáskor teljesen megsemmisítették, a sírba elhelyezett márványozott díszű edény töredékeit és egy bronzkarikát azonban a szántásban sikerült összegyűjteni. A sírkamra északi oldalán lévő hamvasztóhely elkerülte a modern bolygatást és innét több, észak-itáliai Drag. 35/36 formájú barbotinos díszű tál máglyán átégett töredéke és Nerva 96-ban vert középbronza került felszínre. A halomsírt tehát az I/II. század fordulóján emelhették. Érdemes megjegyezni, hogy a barbotinos észak-itáliai sigillaták elsősorban a borostyánút és a Poetovio-Aquincum útvonal mentén fordulnak elő gyakran.197 20. kép II. század eleji előfolyosós sírkamra és négyzet alakú sírkamra (Nagyrécse) 122 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig A másik, hasonló nagyságú, de alig kiemelkedő halomsírnál már csak a négyzet alakú sírkamra nyomát lehetett megfigyelni, a szántáskor csaknem teljesen megsemmisítették az egész temetkezési helyet. Nem lehet eldönteni, hogy a szántásban itt talált kelta, hólyagos bronz lábperec töredéke a sírból származik-e? Az első halomsírtól keletre 150 m-re két szórthamvas és csupán néhány edénytöredéket tartalmazó sír került elő, melyek közül az egyiket tegulá-val fedték le. A II. század első felére keltezhetjük azt a temetőt, melyet Nagyrécse északi részén, a mai temető szomszédságában találtak.198 Három sír kőépítményes volt és közülük csak az egyiknél lehetett még megfigyelni a fölötte álló lapos halmot. Az egyik sír (1. sír) egy előfolyosós sírkamra (dromos) volt, melynél a téglalap alakú kamra belső mérete 200 x 175 cm, míg az előfolyosóval együtti teljes hossza elérte az 550 cm-t. A 70 cm magasságig megmaradt sírkamra falát halszálka formában (opus spicatum) elhelyezett homokkövekből építették, belső felületét fehér vakolat borította, az alja terrazzo volt. Az akkori felszínre épített előfolyosót egy bejárat kötötte össze a mélyebbre lenyúló sírkamrával és a bejáratot egy homokkőből készült sírkő zárta le. A sírkő ugyan az eredeti helyén megmaradt, azonban éppen a felső, feliratos része a szántásnak áldozatul esett. A hamvasztóhely az előfolyosón volt, mely csupán néhány vasszeget, átégett üvegtöredéket és edénytöredéket tartalmazott. A sírkamrát teljesen kirabolták és néhány égetetlen emberi csont arra utalt, hogy a sírt utótemetkezésre is felhasználták, de később ezt is bolygatás érte. Az 1. sírtól csaknem 300 m-re nyugatra egy szántás által erősen megbolygatott, téglából és homokkőből épült másik előfolyosós, kirabolt sírkamrát találtak (7. sír), amelynek bejárata azonban a déli oldalon helyezkedett el. A harmadik kőépítményes sír (3. sír) szabályos négyzet alakú volt, déli bejárattal. A terrazzo padlón, közel a bejárathoz, feküdt a homokkőből faragott sírkő díszítetlen alsó része. A sírkamra belső falát és a bejáratot fedő fehér vakolat széleit vörös sávban húzódó, s az ezen belüli fehér felületet vörös pontokból álló festés díszítette. Ez a sír is teljesen ki volt rabolva. A két, egymáshoz közel lévő kőépítményes halomsír (1, 3. sír) közötti területen négy szórthamvas „lapos" sírt sikerült feltárni, amelyek leletanyaga nagyon szegényes volt, csupán egy átégett, Pannoniában egyedülálló gall szárnyasfibula érdemel említést.199 A Katonatemető-dűlőben és a Nagyrécsén előkerült kőépítményes halomsírok szorosan kapcsolódnak Noricum és Nyugat-Pannónia hasonló temetkezéseihez. O. H. Úrban - aki összefoglalta a két terület kutatási eredményeit - az ilyen jellegű temetkezéseket (falazott sírkamra fölé hJ.mn; emelnek) a helyi szokások római átvételének tartja a II. században, de ennek nyomán a bennszülöttek egy része is átvette a kőépítkezés szokását.200 A legkésőbbi halomsíros temetkezések Nagykanizsa és környékén kerültek elő. Nagykanizsa-Alsóerdőben egy magányos halomsírt tártak fel. A nagyobb méretű (15x14x1 m) halom alatt egy, az akkori felszínről alig lemélyülő, sekély sírgödörben máglyán átégett szegényes leleteket találtak, de a legfontosabb lelet egy terra sigillata tál töredéke (Pfaffenhofen, Helenius kör), amelyet 210-240 közötti időre lehet keltezni.201 Még ennél is fiatalabb lehet a Nagykanizsa-Felsőerdőben napvilágra került halomsíros temető. A négy középméretű halom közül hármat tártak fel, melyek egyike ki volt rabolva. A szórthamvas sírokból jól keltezhető terra sigillata tál töredékei (Pfaffenhofen, Dicanus kör) kerültek felszínre, valamint egy korai T-alakú bronzfibula. Ezeket a leleteket a III. század középső harmadára keltezték.202 Környékünkről még Gelsesziget határában tudunk római kori halomsírokról, a hét halom feltárását a közeljövőben kezdik meg.203 A III. század második felében nagyon jelentős változás állt be a temetkezési szokásokban: a ham-vasztásról áttértek a csontvázas temetkezésre. Az áttérés módja nem ismert, mivel nem rendelkezünk a váltás idejéből vegyes rítusú átmeneti temetővel, s ez áll a római birodalom különböző provinciáira is. A csontvázas temetőkön belül pedig sokszor nagyon nehéz, vagy lehetetlen elkülöníteni a III. századi sírokat a későbbiektől. A változás okának meghatározása is még bizonytalan, többen a kereszténység előretörésével magyarázzák ezt.204 A III-IV. századi csontvázas temetkezések felsorolását az egyik legfontosabb és legnagyobb sírszámú temetővel kell kezdenünk. Az Inkey-kápolna melletti villagazdaság temetője a településtől keletre lévő domb déli lejtőjén létesült. Eddig 25 sír feltárására került sor.205 A csontvázas sírok szinte kivétel nélkül D-É tájolásúak (a fej délen) voltak, két sír kissé eltért ettől (DK-ÉNy), egy sírnál pedig Ny-K tájolást tapasztaltak. A temető központi sírja, amely minden valószínűség szerint a villagazdaság egyik birtokosáé lehetett, egy nagyméretű (3,5x2,1 m) téglasír volt. A sírt négyzet alakban futó keskeny árok vette körül. A temetkezést teljesen kirabolták, csupán a koponya maradt meg a sírban. Egy kis gyermeksír oldala volt még bélelve téglával. A többi sír kivétel nélkül földsír volt. A sírok egymástól távolabb (3-4 m), szinte szabályos sorokat alkotva helyezkedtek el. A sírok legnagyobb része koporsós temetkezést tartalmazott és többnél néhol homokkővel bélelték ki a sír oldalát. A temető egyik III. századi sírjában (10. sír) a fiatal férfi váza mellett összehajtogatva egy különleges bronzveretekkel díszített bőrövet találtak. A lant, Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 123 21. kép Horpasztott oldalú bögrék és mécses III-IV. századi településről (Nagykanizsa-Inkey-kápolna), besimított diszű korsó és tál IV. századi temető sírjából (Nagykanizsa-Inkey-kápolna) 124 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 22. kép A z 5. számú hosszúvölgyi fazekaskemence 23. kép IV. századi szarkofág (Bagolasánc-Nagyfakos) Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 125 szí v és kör alakú veretek analógiái elsősorban III. századi lószerszámveretek között találhatók, de a nagy kerek csat is bizonyítja, hogy valószínűleg katonai övként (cingulum) került a sírba. A sírgödörben talált két ezüstérmet 236-237 között (Maximinus Thrax) verték.205 A temetkezések zöme azonban IV. századi. A gazdagabb sírok közé tartozott az 5. sír, amelyből piros festésű tál és pohár, szürke tál, besimított díszű korsó, üvegpalack, vaskés, üvegpaszta gyöngysor, bronzkarperec, és 6 db 325-336 között vert kisbronz került felszínre.207 Egy másik női sírban (2. sír) üvegpohár, korsón, bronz és csont karpereceken, gyöngysoron kívül egy aranyfülbevalót is találtak.208 A gazdag és a szegényebb sírok alapján az Inkey-kápolna melletti temetői a villagazdaság birtokosai és a szolgák egyaránt használhatták. Valószínűleg egyedülálló, vagy csak néhány sírból álló temetkezési hely lehetett a Sormás-Hosszú-dűlő-ben lévő lelőhely. A szántáskor megbolygatták a Ny-K tájolású, IV. századi téglasírt, melyben egy kislány csontváza feküdt. A sírt nem sokkal a temetés után kirabolták, akkor, amikor a koporsó még egyben volt. A koporsót összetartó és díszített vaspántokat csaknem eredeti helyükön találták meg és a hosszanti oldalakon lévő két-két karika alakú fogantyú is a természetes összeroskadás utáni helyükön volt. A gondosan megépített sír alját tetőfedő cserépből alakították ki, míg falát téglatöredékekből építették meg. A korabeli rablás után már csak néhány, kék pontokkal díszített üvegtöredéket, vastűt, a koporsó vasalásait és egy aranygyűrűt találtak a leletmentéskor.209 Egy szórványként felszínre került későrómai bögre azt sejteti, hogy néhány sír lehetett még a lelőhelyen. Az egyik leggazdagabb IV. századi sír Bagola-sánc-Nagyfakoson került napvilágra 1977-ben. A gödörbe helyezett, homokkőből készült szarkofág háztetőszerű tetejét érte el az eke a szántáskor. A pannóniai viszonylatban is ritka210 késő római szarkofágban valószínűleg egy házaspár maradványai feküdtek. Először a feleséget temették el, majd néhány év után a férjét helyezték melléje, úgy, hogy a nő csontjait oldalra kotorták el. Az utótemetkezés miatt az ékszerek és a mellékletek legnagyobb része már összekeveredve feküdt a csontok között. A következő leletek kerültek elő a sírból: arany fülbevalópár, kék és zöld üveggyöngyök, 6 db csavart és sima bronzhuzalból készül karperec, két csont karperec, bronzcsat, két zöldes színű és bordázott hasú üvegkorsó, csaknem 50 cm hosszú üvegpalack és egy 364-367 között vert kisbronz ( Valentinianus) .211 Egy aranyozott, hagymagombos bronzfibula a férfi lábánál helyezkedett el. Ezt a fibulatípust a IV. század végére 24. kép Arany fülbevalópár a nagyfakosi szarkofágból és IV. századi üvegkorsó (Nagykanizsa-Inkey-kápolna) keltezik és rangjelző szerepet tulajdonítanak neki. Korábban jellegzetes katonai viseletként értékelték ezt a mellékletet, de az újabb kutatások szerint inkább a bürokratikus apparátusban tevékenykedő hivatali személyekhez kapcsolható.212 Nem tudjuk egyelőre, hogy a nagyfakosi szarkofág egyedüálló temetkezés volt-e, mindenesetre néhány Inkey-kápolna melletti sírral együtt ez a temetkezés tekinthető az egyik legkésőbbi római kori sírnak a környéken. 126 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 25. kép A hosszúvölgyi IV. századi márványedény Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 127 26. kép Római kori lelőhelyek 128 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig Római kori lelőhelyek jegyzéke 1. Bagolasánc-Nagyfokos. IV. századi szarkofág, leletmentés, 1977. (Ltsz.: 80.63.1-25.) 2. Eszteregnye-TSz-istállók. Szórványos edénytöredékek, terepbejárás, 1984. (Ltsz.: 85.41.12-14.) 3. Gelsesziget-Gózon erdő. Hét halomsírból álló temető. (Régi anyag, ltsz.: 75.20.1., 75.23.1.) 4. Homokkomárom-Nagymező. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1978. (Ltsz.: 79.102.4.) 5. Hosszúvölgy-Belterület. Nagykiterjedésű I-IV. századi telep, terepbejárás és leletmentés, 1976-1989. (HORVÁTH 1981) 6. Hosszúvölgy-Elágazó. Magányos római (?) halomsír, terepbejárás, 1978. 7. Magyarszentmiklós-Újr éti-dűlő. Kisebb telep, terepbejárás, 1978, 1981. (Ltsz.: 79.9.1-13., 82.122.1-5.) 8. Magyar szer dahely-Hamuszinpuszta. Telep, terepbejárás, 1979. (Ltsz.: 79.91.3., 79.91.4-14.) 9. Magyarszerdahely-Homoki-dűlő. Hamvasztásos temető, ásatás, 1971-75. (HORVÁTH 1979) 10. Magyarszerdahely-Lipó-dűlö. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1979. (Ltsz.: 79.126.2.) 11. Magyarszerdahely-Nagyégés. Kisebb telep, terepbejárás, 1979. (Ltsz.: 79.127.2-3.) 12. Magyarszerdahely-Újnéppuszta. Telep, terepbejárás, 1975. (Ltsz.: 75.11.9-13.) 13. Miklósfa-Gyöngyös sziget. Telep, terepbejárás, 1989. (Ltsz.: 90.14.1-8.) 14. Miklósfa-Mórichelyi halastavak. Telep, terepbejárás, 1989. (Ltsz.: 90.11.1-5.) 15. Miklósfa-Mórichely. Telep, terepbejárás, 1978. (Ltsz.: 79.54.4-12.) 16. Nagybakónak-Temető alja. Telep, terepbejárás, 1982, 1983. (Ltsz.: 82.95.2., 83.11.1-2.) 17. Nagykanizsa-Alsóerdő. Magányos halomsír, ásatás, 1978. (HORVÁTH 1990. 48.) 18. Nagykanizsa-Csónakázótó. Telep, terepbejárás, 1979. (Ltsz.: 79.148.5.) 19. Nagykanizsa-Felsőerdő. Négy halomsír, ásatás, 1978. (HORVÁTH 1990. 48.) 20. Nagykanizsa-Inkey-kápolna. III-IV. századi villagazdaság, ásatás, 1976, 1979-81. 1991. (HORVÁTH 1983.) 21. Nagykanizsa-Inkey-kápolna. III-IV. századi temető, ásatás, 1977, 1979-81. (HORVÁTH 1983.) 22. Nagykanizsa-Katonatemető. Halomsíros temető, leletmentés, 1977. (HORVÁTH 1990. 48.) 23. Nagykanizsa-Bilkei-dűlő. Kisebb I—II. századi telep, terepbejárás, 1977. (Ltsz.: 77.7.1-3.) 24. Nagykanizsa-Kisbesenyő-dűlő. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1977. (Ltsz.: 77.15.7.) 25. Nagykanizsa-Sánc. Kisebb telep, Kalicz N. ásatása, 1971, 1974. (Ltsz.: 73.5.52., 79.69.24-38.) 26. Nagykanizsa-Szennyvíztisztító telep. Szórványos edénytöredékek, terepbejárás, 1978. (Ltsz.: 79-I36.3-4-) 27. Nagyrécse-Aranyosi tábla. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1984. (Ltsz.: 90.17.6-8.) 28. Nagyrécse-Bakónaki oldal. Kisebb telep, terepbejárás, 1978, 1980. (Ltsz.: 79.76.1-12., 82.123.3.) 29. Nagyrécse-Kisrécsei kertek. Kisebb telep, terepbejárás, 1978. (Ltsz.: 79.124.14-15.) 30. Nagyrécse-Temető. Halomsíros temető, leletmentés, 1979-80. (HORVÁTH 1990. 48-49.) 31. Sormás-Hidegkúti forrás. II. századi temető és telep, terepbejárás, 1982. 1984. (Ltsz.: 82.100.1.-101.2., 82.102.1-9., 82.103.3.7., 90.25.1-6.) 32. Sormás-Hosszúdűlő. IV. századi téglasír, leletmentés, 1976. (Ltsz.: 77.30.1-10., 77.35.1., 79.84.13.) 33. Szepetnek-Belterület. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.46.1-2.) 34. Szepetnek-Czerinkai-dűlő. Szórványos edénytöredék, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.38.7.) 35. Szepetnek-Hosszú Czerinka-dűlö. Szórványos edénytöredékek, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.39.3-50 36. Szepetnek-Kis perház-dűlő. Szórványos edénytöredékek, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.48.14-15.) 37. Szepetnek-Középtábla-dűlő. Szórványos edénytöredékek, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.43.23-24.) 38. Szepetnek-Mikefai-dűlő. Szórványos edénytöredékek, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.51.2-3.) 39. Szepetnek-Troszittye-dűlő. Nagyobb telep, terepbejárás, 1988. (Ltsz.: 89.47.2-15.) 40. Újudvar-Üszőjárás. Szórványos edénytöredékek, terepbejárás, 1975. (Ltsz.: 75.12.2-4.) 41. Újudvar-Zsidóföldek. III-IV. századi villagazdaság, leletmentés, 1978. (Rég. Fűz. Ser. 1. 32 (1979) 61.) ÖSSZEFOGLALÁS Nagykanizsa környékének őskori és ókori történetét összefoglalva megállapíthatjuk, hogy ez a terület nagyjából hasonló képet mutat, mint a környező részeké. A különböző korok lelőhelyeinek sűrűsége itt is megközelítően ugyanazt a nagyságrendet mutatja, azonban néhány esetben eltér a szomszédos területekétől. Az időrendi táblázat és a lelőhelyek számának koronkénti eloszlását bemutató tábla nagyon jól érzé- Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az új kőkor tói a római kor végéig 129 27. kép Az őskori és a római kori lelőhelyek számának eloszlása Nagykanizsán és környékén kelteti ezt. A külbönöző korok, korszakok lelőhelyeinek száma azt mutatja, hogy egy-egy időszakban milyen településsűrűséggel számolhatunk vidékünkön, vagyis mennyire volt lakott. A neolitikum kutatói számára kulcsfontosságú a becsehelyi lelőhely és a Dél-Zalában végzett terepbejárások azt mutatják, hogy az újkőkori lelőhelyek inkább Nagykanizsától nyugatra, Becsehely-Rigyác térségében helyezkednek el. A monográfiában érintett területről 16 ilyen korú lelőhelyről van tudomásunk, ami feltűnően nagy számú a kis térséget figyelembe véve. A rézkor elején alig lakott a környékünk (1 lelőhely), a korszak középső időszakában azonban rendkívüli módon benépesül (30 lelőhely). A Dunántúl többi részén is hasonló a helyzet, de vidékünkön ez különösen szembetűnő. A késő rézkorban kevesebb a települések száma (11 lelőhely), míg a bronzkor elején további csökkenés tapasztalható (6 lelőhely). A korai bronzkor második szakaszából és a középső bronzkor időszakából egyetlenegy leletet sem ismerünk innét, amelynek magyarázata az lehetne, hogy a klimatikus viszonyok változása miatt nem telepedtek le az erdősültségre hajlamos vidékünkön, vagy ez együtt járt a társadalmi-gazdasági élet változásával is (törzsek szállásterületének kialakulása). A késő bronzkorban eléggé sűrűn lakott Nagykanizsa és környéke (26 lelőhely), de törzsi-kereskedelmi központot nem ismerünk. A korai vaskort csak egy lelőhely képviseli, ami ugyancsak arra utal, hogy itt nem létesítettek törzsi központot. A vaskor fiatalabb szakaszában (kelták) újra sűrűn lakott a területünk (29 lelőhely) és feltételezésünk szerint egy társadalmi-gazdasági téren elmaradottabb törzs élhetett itt. A római kori lelőhelyek száma a legnagyobb (41). Annak ellenére, hogy városias jellegű, vagy egyéb fontosabb település Nagykanizsa környékén nem volt a leletek gazdagsága is bizonyítja, hogy a vidékünket átszelő diagonális útnak milyen fontos szerepe volt és hogy területünk milyen hamar bekerült a birodalom vérkeringésébe. A vidék római kori képét az erdők szélén, dombhátak lejtőjén megművelt területek között elhelyezkedő néhány villagazdaság és az azt kiszolgáló falusias jellegű települések hálózata határozta meg. JEGYZETEK Rövidítések ActaArchHung = Acta Archaeologica Academiae Scien-tiarum Hungaricae (Budapest) ArchÉrt = Archaeológiai Értesítő (Budapest) CommArchHung = Communicationes Archaeologicae Hungáriáé (Budapest) FolArch - Fólia Archaeologica (Budapest) JPMÉ = A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (Pécs) MittArchlnt = Mitteilungen des Archaeologischen Instituts der Ungarischen Akademie der Wissenschaften (Budapest) MUAG = Mitteilungen der österreichischen Arbeitsgemeinschaft für Ur- und Frühgeschichte (Wien) 130 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig RégFüz = Régészeti Füzetek (Budapest) StudArch = Studia Archaeologica VMMK = A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei (Veszprém) A többi rövidítés az irodalomjegyzékben található. 1 Kalicz 1970, 8. - Kalicz 1988. 2 Kalicz 1988 3 Kalicz 1979, 15., 9-10. jegyzet 4 Kalicz 1988 5 H. Simon Katalin (Göcseji Múzeum) 1990-91-es feltárása. 6 Kalicz 1988 7 Kalicz 1979, 16., 15. 8 Kalicz 1988 9 Kalicz N.-Makkay J.: A neolitikus Sopot-Bicske kultúra. ArchÉrt. 99 (1972) 4. 10 Kalicz 1985, 82. 11 Kalicz 1985, 12. 12 Raczky 1974 13 Kalicz 1991, 355-, Abb. 2.1-9. 14 Horváth 1983, 9. 15 Kalicz N.: A rézkori balatoni csoport Veszprém megyében. VMMK 8 (1969) 83-89. 16 Kalicz 1974, 91. 17 Kalicz 1974, 87-88. 18 Kalicz 1982, 16. 19 Kalicz N.: Kultúraváltozások a korai és a középső rézkorban a Kárpát-medencében. ArchÉrt. 114-115 (1987-1988), 3-13. - Kalicz 1991, 367. 20 Kalicz 1982, 8. - Kalicz 1991, 367-368. 21 Kalicz 1974, 88. 22 Kalicz 1975 23 Kalicz 1976 b 24 A pecsétlővel legutóbb Makkay J. foglalkozott: Mak-kay, J.: Early stamps seals in South-East Europe. Budapest, 1984, 157. 25 RégFüz Ser. 1. No. 33 (1980) 18. 26 Banner,J.: Die Péceler Kultur. Archaeologia Hunga-rica XXXV. (Budapest, 1956) 27 Kalicz 1963 28 Torma 1969, 104. 29 Torma 1969, 102-103. 30 Horváth 1983, 9. 31 Korek József: Rézkori település Szigetcsépen. Comm-ArchHung 1984, 27. 32 Horváth 1983, 12. 33 Kalicz 1963, 41-42. 34 Vö.: Kalicz, N.: Die Frühbronzezeit in Nordost-Ungarn. Archaeologia Hungarica XLIV. Budapest, 1968. 35 Bóna, I.: The Peoples of Southern Origin of the Early Bronzé Age in Hungary I—II. Alba Regia IV-V. (1963-64), 17-63. 36 Baranya, 62, 68, - Ecsedy 1978. 37 Ecsedy 1978, iio-in. 38 R. Kalicz-Schreiber 1989, 249. 39 Horváth 1983, 12., 4. kép 40 Horváth 1983, 5. kép 1-2. 41 R. Kalicz-Schreiber 1989, Abb. 3. 42 RégFüz Ser. 1. No. 42 (1991) 6. 43 Kalicz 1976 a, 149. 44 A lelőhely területén katonai objektum van és a Göcseji Múzeum volt munkatársa, Molnár László katonaként figyelte meg a lelőhelyet és gyűjtött innét cserepeket (Lelt.sz.: 79.173.1-10.) 45 Baranya, 62.,- Horváth 1984, 20. (Lelt.sz.: 79.74.1-79. 7512-3 83.13.1-4.) 46 Horváth L. 1991. évi terepbejárása, leltározatlan. 47 Torma 1972, 30. - Bandi 1972, 41. 48 R. Kalicz-Schreiber, 1989, Abb. 10. 49 Bondár M.: Kisapostag-Kultur. In: Sieben Jahrtau-sende am Balaton. Mannheim, 1989. 31. 50 Torma 1972, 26. 51 Bóna 1975, 193 skk. 52 Bandi 1972 - Baranya, 81-82. 53 Bandi 1972, 48., 3. kép 54 Bandi 1972, 53. 55 Bóna 1975, 28 skk. 56 Kőszegi 1988, 16. 57 Horváth 1989, 38. Abb. 8. 58 Baranya, 107. 59 Kőszegi 1988, 17. 60 Horváth L. ásatása. 61 Horváth 1984, 21. 62 Kőszegi 1988, 22, 161. 63 Kőszegi F. a korai halomsíros kultúra sírjának tartja a magyarszentmiklósi urnasírt (Kőszegi 1988, 18.). Véleményünk szerint azonban ez a temetkezés inkább a BD periódus idejére tehető. 64 Patek 1968, 116-117. 65 Patek 1968, 15 skk. 66 Patek 1968, 51 skk. 67 Kőszegi 1988, 11 skk. 68 Kőszegi 1988, 59-80. 69 Horváth 1989, 39-40. 70 Horváth 1983, 14-15. 71 Horváth 1983, 6. kép 72 RégFüz Ser. 1. No. 31. (1978) 18. 73 RégFüz Ser. 1. No. 31. (1978) 15-16. - RégFüz Ser. 1. No. 32. (1979) 15. 74 Kőszegi F. nem egyértelműen határozza meg a sír korát. Az egyik helyen a korai halomsíros kultúrába sorolja (Kőszegi 1988, 18.), máshol pedig a késői halomsíros kultúrába (Kőszegi 1988, 158.) 75 Kalicz 1976 a, 150. - Kőszegi 1988, 30, 163. 76 Patek 1968, 60, 132., XCIII t. 1-5. - Kőszegi 1988, 163. - Korek 1960, 70. 77 Patek 1968, 60. 78 Patek 1968, 60. - Korek 1960, 70. 79 Patek 1968, 60, XCIII. t. 6. - Kőszegi 1988, 163. -Korek 1960, 70. 80 Baranya, 127, 132. 81 Kőszegi 1988, 45. 82 Kőszegi 1988, 46-54. 83 Kőszegi 1988, 48-49. 84 Kőszegi 1988, 71-72. 85 Horváth L. 1989. évi ásatása. 86 Kőszegi 1988, 55, 158. 87 Horváth 1989, 53. 88 Baranya, 128, 130. - Kőszegi 1988, 55-56. 89 Kőszegi 1988, 79. 90 Baranya, 133. 91 Patek Erzsébet: Előzetes jelentés az 1971-ben Sopron-Burgstallon végzett ásatásról. ArchÉrt. 99 (1972) 206. 92 Kemenczei Tibor: Újabb leletek a Nagyberki-Szalacs-ka kora vaskori halomsírokból. ArchÉrt. 101 (1974) 3-16. - Maráz Borbála: Pécs-Jakabhegy. Előzetes jelentés az 1976-77. évi ásatásokról. ArchÉrt. 106 (1979) 78-92. 93 Horváth 1989, 45. 94 Szepetnek-Kisszepetnek dűlő. (Lelt.sz.: 89.37.7-8.) 95 K. Vinski-Gasparini: Grupa Martijanec-Kaptol. In.: Praistorija Jugoslovenskih zemalja. V. (Sarajevo, 1987) 182 skk. 96 Szabó 1971, 7. 97 Szabó 1971, 11-12. Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 131 9 8 Horváth 1987 a. 99 Horváth 1987 b, 64-65. 100 Horváth 1989, 47. 101 Horváth 1987 b, 67. 102 Szabó 1971, 20. 103 Horváth 1987 b. 104 Horváth 1987 b, 12. kép 105 Horváth 1987 b, 64-65. 106 Horváth 1978. 107 Horváth 1983, 15. 108 Horváth 1987 b, 63. 109 Horváth 1987 b, 63. 110 Horváth 1987 b, 65. 111 Horváth 1987 b, 65. 112 Horváth 1987 b, 66-67. 113 Baranya, 183. - Horváth 1979, 50. 114 Horváth 1987 a, 75-76. 115 Horváth 1979, 93. 116 Horváth 1979, 50, 64. 117 Horváth 1979, 52. 118 Horváth 1979, 51-52. 119 Horváth 1979, 23-34. 120 Horváth 1979, 52. 121 Horváth 1979, 59. 122 Horváth 1979, 60-61. 123 Horváth 1979, 53-54. 124 Horváth 1976. 125 Horváth László: Újabb kelta sírok Miklósfán. Zalai Gyűjtemény 8 (1978) 3-10. 126 Horváth 1976, 13-14. 127 Horváth 1976, 12. 128 Horváth 1987 a, 97. 129 Pannónia, 31. 130 Mócsy 1962, 540-541. - Mócsy 1974, 38. 131 Tóth Endre: Pannónia provincia kialakulásához. ArchÉrt. 103 (1976), 201. - Tóth Endre: Pannónia történetének problémái. Antik Tanulmányok 23 (1976) 115. -Pannónia, 32. 132 Barbaries Lajos: Nagykanizsa. Magyar városok monográfiája. Budapest, 1929., 1. 133 Mócsy 1974, 74-75. 134 Pannónia, 4. térkép. - Bilkei 1981, 10. 135 Horváth 1979, 92. 136 Mócsy 1974, 143. - Pannónia, 62. 137 Mócsy 1962, 586. - Pannónia, 54. 138 Mócsy 1962, 555-560. 139 Horváth 1979, 17. kép 140 Horváth 1983, 22. - Horváth 1979, 99. 141 Pannónia, 45. 142 Horváth 1979, 92. - Horváth 1983, 22. 143 Horváth 1979, 92. 144 Pannónia, 55. 145 Numizmatikai Közlemények 48-49 (1949-1950) 57-58. A pénzlelet 285 db kisbronzot tartalmazott, utolsó uralkodó Gratianus (367-383). 146 Pannónia, 119. 147 Vékony, G.: Veneter-Urnenfelderkultur-Bernste-instrasse. Savaria 16 (1982) 34-35. - Pasquinucci, M.: Aquileia and amber trade. Savaria 16 (1982) 273. 148 Cserményi, V.-Tóth, E.: Der Abschnitt der Ber-steinstrasse in Ungarn. Savaria 16 (1982) 286. 149 Mócsy 1976, 27-28. 150 Pannónia, 121. 151 Bilkei 1981, 10-11. 152 Mócsy 1957, 86-87. 153 RégFüz. Ser. 1. No. 36 (1983) 49. 154 Pannónia, 121. - Bilkei 1981, 10. 155 Horváth 1984, 23. 156 Bilkei I.-Horváth L.: Noricumi római sírkövek Zalában. Zalai Gyűjtemény 16 (1980-81) 15-16. 157 Horváth 1979, 97. 158 Horváth 1981, 27. 159 Horváth 1981, 31. 160 A mortarium lelt. sz.: 78.1.1. A gödörből II. Cons-tantius 346-350 között vert kisbronza került elő (Lelt.sz.: 78.6.110.). 161 Horváth László: A magyarszerdahelyi kelta és római temető. A Budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán 1983-ban benyújtott doktori disszertáció. (A Zalai Gyűjtemény 1979. évi köteteként megjelent munka kiegészített változata.) 162 Horváth 1983, 7-8. Az 1991-es ásatást a Kanizsa Bútorgyár finanszírozta, mivel a területet hasznosítani kívánják. 163 Horváth 1983, 22. 164 Horváth 1983, 18. 165 A terra sigillatákat Gabler Dénes határozta meg. -Horváth 1983, 22. 166 Gabler Dénes: Terra sigillata chiara tálak Nagykanizsáról. Zalai Gyűjtemény 18 (1982-83), 33-35. 167 Pannónia, 204. 168 Ottományi Katalin: Késő római besimított kerámia Nagykanizsán. Zalai Gyűjtemény 18 (1982-83) 57. 169 Bilkei 1985, 11-12. 170 Horváth 1983, 9. kép 13-14. 171 Horváth 1983, 22. 172 Berecz 1991, 8. kép 173 Horváth 1983, 8. kép 25-29. 174 RégFüz. Ser. 1. No. 32 (1979) 61. 175 Katona György Zsuzsa: Millefiori üvegek Pannoniában. JPMÉ 33 (1988) 70-71. 176 Horváth 1979, 84. - Horváth 1981, 31. 177 Bilkei 1985, 11. 178 Fundmünzbericht 1978. ActaArchHung. 33 (1981) 359- (3~í5l''i''í6 I- Constantinus, 337/341 II. Constantius, 35t/354 II- Constantius, 364/367 Valens) 179 Thúry György Múzeum Irattára: 68/1950-3. 180 Horváth 1979 181 Mócsy 1957, 86. 182 Mócsy 1957, 83-84. 183 Mócsy 1976, 22-23. 184 Mócsy 1976, 27. - Die Römische Inschriften Un-garns 2. (Bp. 1976) 22-24. 185 Horváth 1979, 67-68. 186 A temetőből előkerült terra sigillatákat Gabler Dénes dolgozta fel. In.: Horváth 1979, 71-81. 187 Horváth 1979, 81. 188 Horváth 1979, 81 skk. 189 Bilkei 1985, 10-11. 190 Horváth 1979, 69-70. - Berecz 1991, 169-172. 191 Horváth 1979, 70-71. 192 Pannónia, 246-247. 193 Pannónia, 248. 194 B. Bónis Éva: A noricum-pannoniai halomsíros temetkezések korhatározásának kérdése. A Fejér megyei tu-mulusok jellegzetes emlékanyaga. ArchÉrt. 102 (1975) 249. - Gabler, D.: Die Sigillaten von Pfaffenhofen in Pannonién. ActaArchHung 30 (1978) 103, Nr. 131. 195 Horváth 1990, 48. 196 Zala megye földrajzi nevei. Zalaegerszeg, 1964. 589. 197 Gabler Dénes: Terra sigillata az inotai és a pannóniai halomsírokban. In: Noricum-pannoniai halomsírok. Veszprém, 1990. 151-152. 198 Horváth 1990, 48-49. 199 Berecz 1991, 163-164. 132 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 200 Urban, O. H.: Das norisch-pannonische Hügelgräberfeld von Kapfenstein, Steiermark. MUAG 32 (1982) 155 skk. - Urban, O. H.: Römische Dromosgräber in der Steiermark, im Burgenland und in Niederösterreich. In: Noricum-pannoniai halomsírok. Veszprém, 1990, 68. - A legkeletebbre lévő dromos-sír Balácáról ismert. (Palágyi Sylvia: Az inotai feltárások és a Veszprém megyei római kori halmok fémanyagának összehasonlítása. In: Noricum-pannoniai halomsírok. Veszprém, 1990. 12.) 201 Horváth 1990, 48. 202 Horváth 1990, 48. 203 Horváth 1990, 99. (Újudvar-Morgánypuszta név alatt). Azóta sikerült megtalálni az 1940-es években megbolygatott halmokat. 204 Pannónia, 248. 205 Horváth 1983, 23. 206 Horváth 1983, 23., 11. kép 1-3. 207 Horváth 1983, 11. kép 6-16. 208 Horváth 1983, 11. kép 17-28. 209 RégFüz. Ser. 1. No. 30 (1977) 26. 210 Pl.: A táci 430 sírból csak kettő volt szarkofág (Pannónia, 249) 211 Fundmünzbericht 1977. ActaArchHung. 32 (1980) 456. 212 Pannónia, 249. - Berecz 1991, 167. * * * A térképeket Dr. Horváth László tervei alapján Merényi Armandné rajzolta. A rajzokat Dr. Horváth László, a fényképeket Dr. Horváth László és Kádas Tibor készítették. IRODALOM Baranya Baranya megye története az őskortól a honfoglalásig. Szerk.: Bandi Gábor. [Pécs], 1979. Bandi 1972 Bandi Gábor: A mészbetétes edények népe észak-dunántúli csoportjának kialakulása és elterjedése. VMMK 11. (1972.), 41-58. Berecz 1991 Berecz Katalin: Római kori fíbulák Zala megyéből I. Zalai Múzeum 3. (1991.), 163-183. Bilkei 1981 Bilkei Irén: A Canius kereskedő család Pannóniában. Zalai Gyűjtemény 16. (1981.), 3-12. Bilkei 1985 Bilkei Irén: Római edényfeliratok a nagykanizsai Thúry György Múzeumban. Zalai Gyűjtemény 21. (1985.), 5-21. Bóna 1975 Bóna, István: Die mittlere Bronzezeit Ungarns und ihre südöstlichen Beziehungen. Archaeologi Hungarica IL. Budapest, 1975. Ecsedy 1978 Ecsedy, István: Die Siedlung der Somogyvár-Vinkovci Kultur bei Szava und einige Fragen der Frühbronzezeit in Südpannonien. JPMÉ 23. (1978.), Pécs, 1979., 97-117. Gabler 1983 Gabler Dénes: Terra sigillata chiara tálak Nagykanizsáról. Zalai Gyűjtemény 18. (1983.), 27-44. Horváth 1976 Horváth László: Kelta temető leletmentése Miklósfán. Zalai Gyűjtemény 6. (1976.), 5-20. Horváth 1978 Horváth László: Késő vaskori lakóház Nagykanizsán. Zalai Gyűjtemény 8. (1978.), 11-22. Horváth 1979 Horváth László: A magyarszerdahelyi kelta és római temető. Zalai Gyűjtemény 14. (1979.) Horváth 1981 Horváth László: A hosszúvölgyi római fazekaskemencék. In: Iparrégészet 1. Veszprém, 1981., 27-31. Horváth 1983 Horváth László: Előzetes jelentés a Nagykanizsa-Inkey sírkápolna melletti lelőhely feltárásáról. Zalai Gyűjtemény 18. (i983-)> 7-25-Horváth 1984 Horváth László: Nagykanizsa és környékének története. In: Cseke Ferenc és tsai: (szerk.): Nagykanizsa. [Budapest], 1984., 16-36. Horváth 1987 a Horváth, László: The surroundings of Keszthely. In: Corpus of Celtic finds in Hungary I. Transdanubia 1. Red.: Kovács, T.-Petres, E.-Szabó, M. Budapest, 1987. 63-178. Horváth 1987 b Horváth László: Késő vaskori ház- és településtípusok Dél-Zalában. Zalai Múzeum 1. (1987.), 59-80. Horváth 1989 Horváth, László: Späteisenzeit. In: Sieben Jahrtausende am Balaton. Von der Ur- und Frühgeschichte bis zum Ende der Türkenkriege. Ausstellungskatalog. Red.: Müller, Robert. Mannheim, 1989., 47-50. Horváth 1990 Horváth László: Római halomsírok Zalában. In: Noricum-pannoniai halomsírok. Az 1988. október 21-i várpalotai tanácskozás előadásai. Szerk.: K. Palágyi Sylvia. Veszprém, 1990., 47-65. Kalicz 1963 Kalicz, Nándor: Die Péceler (Badener) Kultur und Ana-tolien. Budapest, 1963. StudArch II. Kalicz 1970 Kalicz Nándor: Agyag istenek. A neolitikum és a rézkor emlékei Magyarországon. [Budapest], [1970.] Kalicz 1974 Kalicz Nándor: A balatoni csoport emlékei Dél-Dunántúlon. JPMÉ 14-15. (1969-1970.), Pécs, 1974. 75-93. Kalicz 197 S Kalicz, Nándor: Siedlungsfunde der Balaton-Gruppe in Nagykanizsa. MittArchlnst 4. 1973. Budapest, 1975., 19-24. Kalicz 1976a Nagykanizsa-Sánc. MittArchlnst 6. (1976.), 149-150. Kalicz 1976 b Kalicz, Nándor: Die Funde der Phase III. der kupferzeitlichen Balaton-Gruppe in Nagykanizsa-Sánc. MittArchlnst 5. 1974/75. Budapest, 1976. 41-44. Kalicz 1979 Kalicz, Nándor: Funde der ältesten Phase der Linien-bandkeramik in Südtransdanubien. MittArchlnst 8-9. Budapest, 1979., 13-46. Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 133 Kalicz 1982 Kalicz Nándor: A Balaton-Lasinja kultúra történeti kérdései és fémleletei. ArchÉrt 109. (1982.), 3-17. Kalicz 198 s Kalicz Nándor: Kőkori falu Aszódon. Múzeumi füzetek 32. Aszód. Kalicz 1988 Kalicz Nándor: A termelő gazdálkodás kezdetei a Dunántúlon. Neolitikum. Tudományos doktori fokozat elnyeréséhez a Tudományos Minősítő Bizottsághoz benyújtott értekezés. Kézirat. Kalicz 1991 Kalicz, Nándor: Beiträge zur Kenntnis der Kupferzeit im Ungarischen Transdanubien. Saarbrücker Beiträge zur Altertumskunde 55. Bonn, 347-387. Korek i960 Korek József: Adatok Zala megye őskorához. In: Szentmihályi Imre (szerk.): A Göcseji Múzeum jubileumi emlékkönyve 1950-1960. Zalaegerszeg, i960., 67-82. Kőszegi 1988 Kőszegi Frigyes: A Dunántúl története a késő bronzkorban. BTM Műhely 1. Budapest, 1988. Mócsy 1957 Mócsy András: Római sírkő Magyarszerdahelyről. Fo-lArch IX. (1957.), 83-90. Mócsy 1962 Mócsy, [András] Andreas: Pannónia. In: Pauly-Wisso-va: Realenyclopedie der classischen Altertumswissenschaft. Supplemetband IX. Suttgart, 1962., 515-776. Különlenyomat. Mócsy 1974 Mócsy András: Pannónia a korai császárság idején. Budapest, 1974. Mócsy 1976 Mócsy András: Zala megye római kori kőemlékeiről. Zalai Gyűjtemény 6. (1976.), 21-32. Ottományi 1983 Ottományi Katalin: Késő római besimított kerámia Nagykanizsán. Zalai Gyűjtemény 18. (1983.), 45-58. Pannónia Pannónia régészeti kézikönyve. Szerk.: Mócsy András-Fitz Jenő. Budapest, 1990. Patek 1968 Patek, Erzsébet: Die Urnenfelder Kultur in Transdanubien. Archaeologica Hungarica XLIV. Budapest, 1968. Petres-Szabó 19S5 Petres, Éva, F.-Szabó, Miklós: Bemerkung zum sogenannten „Hatvan-Boldog" Schwerttyp. Alba Regia. Annales Musei Stephani Regis. XXII. Székesfehérvár, 1985., 87-96. Raczky 1974 Raczky Pál: A lengyeli kultúra legkésőbbi szakaszának leletei a Dunántúlon. ArchÉrt 101. (1974.), 185-210. R. Kalicz-Schreiber 1989 Kalicz-Schreiber, Rózsa: Die älteste Bronzezeit in Nordwestungarn und ihre Beziehungen. Praehistorica 15-16. Praha., 249-259. Szabó 1971 Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon. [Budapest], [1971.] Torma 1969 Torma István: Adatok a badeni (péceli) kultúra bolerazi csoportjának magyarországi elterjedéséhez. VMMK 8. (1969.) 91-106. Torma 1972 Torma István: A kisapostagi kultúra telepe Balatongyörökön. VMMK 11. (1972.), 15-39. 134 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig Horváth László Geschichte von Nagykanizsa und Umgebung vom Neolithikum bis zum Ende der Römerzeit EINLEITUNG In unserer Studie fassen wir die Geschichte von Nagykanizsa und Umgebung vom Neolithikum bis zum Ende der Römerzeit zusammen, wobei wir einen Raum von etwa 33 km2 berücksichtigen. Die intensive archäologische Erforschung dieses Gebietes begann eigentlich erst 1975, als im Museum von Nagykanizsa in der Person des Verfassers ein Archäologe seine Arbeit aufnahm. Zur Zusammenstellung dieses Teiles der Monographie lieferten die Angaben die in den letzten 17 Jahren durchgeführten archäologisch-topographischen Arbeiten, Fundrettungen und Ausgrabungen. DAS NEOLITHIKUM (ca. 5000-2500 v.u.Z.) Aus dem frühen Neolithikum (Starceva Kultur) ist uns ein Fundort in Becsehely bekannt, der schon deshalb wichtig ist, da die Kenntnis der Nahrungsmittelprodukten südlicher Herkunft, vermutlich hier den weiter nördlich lebenden Völkern vermittelt wurde. Das Fundmaterial des mittleren Neolithikums (gestreifte Keramikkultur Transdanubiens) kommt vor allem westlich von Nagykanizsa (Becsehely, Rigyác, Petrivente, Szepetnek) vor, wo sich von dieser wahrscheinlich ausgedehnte Lagerstätten befunden haben. Nándor Kalicz bezeichnete die klassische und späte Phase dieser Kultur als „Keszthelyer Gruppe". Die neueren Forschungen des späten Neolithikums (Sopot und Lengyel Kultur), erbrachten den Nachweis dessen, dass sich in Transdanubien, am Ende des Neolithikums, durch die Verschmelzung zweier Kulturen (Sopot und Zseliz Kultur), die Lengyel Kultur entwickelt hat. Vor der Entwicklung gehörte unser Gebiet zur Sopot Kultur (Becsehely), zur Zeit der Lengyel Kultur hingegen war es spärlich bewohnt (Nagykanizsa-Palin). KUPFERZEIT (2500-1900 v.u.Z.) Laut neuester Forschungen füllt die 3. Phase der Lengyel Kultur-in unserer Region die Periode der frühen Kupferzeit aus. Das eine Objekt der an der Fundstelle Nagykanizsa-Inkey-Kápolna freigelegten kleineren Siedlung, war einst ein Wohnhaus und ein Grossteil des Fundmaterials wies überwiegend plastische Verzierungen auf. In der mittleren Kupferzeit (Balaton-Lasinja I. Kultur-Periode der Furchenstich Keramik), kam in der ersten Periode eher die südliche Wirkung zur Geltung, während in der zweiten die westliche überwiegt. In der 1. Phase war die Umgebung von Nagykanizsa sehr dicht bewohnt (32 Fundorte) und die Siedlungen befanden sich zum Grossteil an den sanften Hügelhängen unweit des Wassers, es sind aber auch hochgelegene Siedlungen bekannt. Die bedeutendste Erschliessung erfolgte am Fundorte Nagykanizsa-Sánc, wo auch einige Gruben der jüngeren Periode ans Tageslicht gebracht wurden. Die Oberfläche eines freigelegten Tonstempels (pintedera) ist mit Furchenstich-Muster verziert. In der jüngeren Phase der Periode war unsere Gegend sehr spärlich bevölkert. Aus der mittleren Kupferzeit ist uns nur ein einziges Einäscherungsgrab bekannt (Semjénháza). Die Funde der späten Kupferzeit (Badener Kultur ) kamen in der Umgebung von Nagykanizsa erst gelegentlich der neuesten Forschungen zum Vorschein. Die wichtigste der 11 Fundstellen befindet sich nächst Nagykanizsa-Inkey-Kápolna, wo mehrere Objekte und Kleinfamilienhäuser der frühen Kulturphase (Boleraz Gruppe) freigelegt wurden. FRÜHE BRONZEZEIT (1900-1700/1650 v.u.Z.) In unserer Landschaft füllte die frühe Bronzezeit die Somogyvár-Vinkovci Kultur aus, deren Siedlungen neben den sanften Hängen der Wassernähe auch auf den Höhen der grösseren Hügel vorkamen. Ihre Bestattungen sind in unserer Region vorläufig nicht bekannt. In der Siedlung Inkey-Kápolna wurden Getreidespeichergruben und einige in den Boden versenkte kleinere Wohnhäuser gefunden. Von den Funden sind erwähnenswert eine kleine Stierskulptur und ein als Amulette gebrauchter Phallos. Im Laufe der Ausgrabungen in Börzönce bei Nagykanizsa kamen neben mehreren wohlerhaltenen Gefässen, viele kleine Tierfiguren aus Ton, eine Leuchte und ein kleines Wagenmodell zum Vorschein. Von den Höhenfundorten der Somogyvár-Vinkovci Kultur dürfte einer sicherlich eine Festung gewesen sein (Oltárc). Aus der letzten Periode der Bronzezeit (Kisapos-tag-Kultur) ist uns in der Umgebung kein Fund bekannt, das westliche Vorkommen finden wir im Raum Kis-Balaton. 1 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 135 MITTLER E BRONZEZEIT (1700/1650-1500 v.u.Z.) Aus dieser Periode ist uns ebenfalls keinerlei Fund bekannt. Der Stammsitz des Volkes der transdanubi-schen Keramikkultur mit Kalkeinlage, das im Besitze eines grossen Teiles von Transdanubien war, endete im Westen am Kis-Balaton. SPÄTE BRONZEZEIT (14.-9. JH. v.u.Z.) Das charakteristiche Fundmaterial der Periode, welcher der frühen Hügelgräberkultur (R BB2-BC) unmittelbar voranging (Koszider Horizont), wurde im Gebiet des Kis-Balaton gefunden, in unserer Gegend mangelt es aber einstweilen noch an Funden ähnlichen Typs. Das vom Norden einwandernde Volk der Hügelgräberkultur besetzte auch unsere Gegend und von seinen hiesigen Siedlungen ragt jene von Gelsesziget weit hervor. Auf dem Fundort, im Ausmass 100-150 m, wurde ein grosses Haus (20 x n m) freigelegt. Ausser den Gefässen mit plastischer und geritzter Verzierung sowie deren Bruchteilen, kamen hier Dolche und Nadeln aus Bronze ans Tageslicht. Aufgrund der Tierknochen dürften die Bewohner der Siedlung vor allem Hirten und Jäger gewesen sein. In der späten Hügelgräber- frühen Urnenfeld-Periode (R BD-HAj) entwickelten sich in Transdanubien durch die Verschmelzung der früheren Hügelgräberkultur und der von Norden einwandernden neueren Bevölkerung, mehrere Gruppen der Urnenfeld-kultur. Die Umgebung von Kanizsa war zu dieser Zeit zeimlich dicht bewohnt. Auf dem gründlichst erschlossenen Fundort nächst Inkey Kápolna, wurden ausser einem grösseren Haus (9,5 x 5,5 m) nur Getreidespeichergruben gefunden. Die Keramikverzierungen weisen stark auf Traditionen der Hügelgräber hin. Auf dem Fundort Nagykanizsa-Bilkei dűlő wurden auch Teile eines Hauses mit abgedichteter Wand erschlossen. In Magyarszentmiklós sind uns zwei Einäscherungsgräber bekannt. Die Er-schliessungsumstände der von der Umgebung von Nagykanizsa gefundenen Bronzewaffen und Schmuckstücken sind ungewiss. Im jüngeren Abschnitt der Urnenfeldkultur (R HA2-HB) verminderte sich stark die Anzahl der Siedlungen, so sind in unserer Gegend nur einige Fundorte bekannt (Gelsesziget, Magyarszerdahely). FRÜHE EISENZEIT (8.-5, JH. v.u.Z.) Aus dieser Zeit kennen wir in unserer Region bloss einen Fundort (Szepetnek), was darauf hinweist, dass hier kein Stammeszentrum errichtet wurde. SPÄTE EISENZEIT (4.-1. JH. v.u.Z.) Die Kelten erschienen in der südlichen Zalagegend im 4. Jh. v.u.Z. (Nagykanizsa-Dávid-dűlő, Magyarszerdahely, Felsőrajk), doch kann ein Grossteil der Siedlungen und Friedhöfe auf die darauffolgenden Perioden (LT-C, D) datiert werden. In Zala sind befestigte Siedlungen unbekannt, wir können ausschliesslich aus wenigen Gebäuden bestehende Meierhöfe und kleinere Dörfer registrieren. Es fehlen hier auch die Spuren einer Münzprägung, was darauf schliessen lässt, dass sich hier ein gesellschaftlich rückständiger Stamm angesiedelt hat. Der Name des angenommenen Stammes ist nicht bekannt, er hat sich aber vermutlich auf dem Gebiet zwischen Raab, Balaton und Mur angesiedelt. Hinsichtlich der Siedlungserschliessungen aus der späten Eisenzeit, ist unsere Region das bestens erforschte Gebiet des Landes. Die Anzahl der in den verschiedenen Fundstellen freigelegten Häuser beträgt 28 und jede Siedlung liegt an Flussufern. Bezüglich der Siedlungsstruktur ist die in Nagykanizsa-Dávid dűlő erschlossene Siedlung von besonderer Bedeutung, wo in 11 Reihen angeordnete Häuser beobachtet wurden. Aufgrund der Funde, die ausnahmslos aus in Boden gesenkten Häusern stammen, kann angenommem werden, dass in dieser kleinen Siedlung ausser Ackerbau und Viehzucht auch zahlreiche sg. ergänzende Beschäftigungen (z.B. Weben-Spinnen, Eisen- und Bronzebearbeitung) betrieben wurde. Von den in Nagykanizsa und Umgebung erschlossenen Friedhöfen befinden sich in dem von Magyar -szerdahely die meisten (29 Gräber). Der Friedhof dürfte von der Wende LT-B/C bis Ende LT-C2 benützt worden sein. (Am gleichen Ort kam auch der Friedhof aus der frühen Römerzeit ans Tageslicht.) 11 Gräber des Friedhofes von Miklósfa können auf die Periode LT-C.2, während die wenigen Skelettgräber aus Magyarszentmiklós auf die Periode LT-D datiert werden. RÖMERZEIT (1.-4. JH.) An Funden aus der Römerzeit ist unsere Region sehr reich, was nicht verwunderlich ist, war doch die südliche Zalagegend jener Teil Transdanubiens das zu Italien am nächsten war. Wenn wir die kurze Geschichte dieser Periode veranschaulichen wollen, müssen wir betonen, dass die verschiedenen Blütezeiten des Römischen Reiches auch in unserer Region fühlbar sind. Die erste Blütezeit (Ende der ersten Hälfte des 2. Jhs) ist durch die aus steierischem Marmor gemeis-selten Grabsteine, die aus Stein erbauten Grabkammern, das dichte Siedlungsnetz und die Import- 136 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig gegenstände gekennzeichnet (Becsehely, Sormás, Hosszúvölgy, Marosszerdahely, Nagykanizsa-Sol-datenfriedhof, Nagyrécse). Die frühesten Funde können auf die Mitte des i. Jahrhunderts datiert werden (Magyarszerdahely). Die zweite Blütezeit erfolgte unter der Severi, zu dieser Zeit dürften mehrere Villenwirtschaften der Umgebung erbaut worden sein (Nagykanizsa-Inkey kápolna, Újudvar). Die Angriffe gegen Pannonién im 3. und 4. Jahrhundert hinterliessen in diesen Siedlungen ihre Spuren, aber sie waren bis zum Ende des 4. Jahrhunderts bewohnt. Das Strassennetz der Römerzeit wurde auch auf unserem Gebiet ausgebaut. Die von der Bernsteinstrasse abzweigende, Aquilea mit Aquincum verbindende Diagonalstrasse überquerte unsere Gegend. Die Itinirarien erwähnen allerdings diese Strassen nicht, die archäologischen Funde beweisen jedoch ihr Bestehen. Diese Strasse verlief im Räume von Nagykanizsa in west-östlicher Richtung, wobei sie das breite Überschwemmungsgebiet der Princi-pale umging und am Nordrand der heutigen Stadt (Nagykanizsa-Inkey-Kápolna) in östlicher Richtung weiterführte. Die Siedlungen und Friedhöfe sind nicht allein entlang der Diagonalstrasse dicht gelegen, sondern auch in den Tälern nordöstlicher Richtung den Geländeverhältnissen entsprechend. Ausser den festländischen Wegen kann in unserer Region nur die Mur als Wasserstrasse in Betracht gezogen werden. In der Umgebung von Nagykanizsa sind uns Siedlungen städtischen Charakters oder Soldatenlager nicht bekannt. Aufgrund der Fundorte können wir zwei Typen unterscheiden: die Siedlungen ländlichen Charakters ohne Steinbauten (vicus) und solche wo auch Steinbauten zu finden sind (villa rustica). Von den 33 bekannten Siedlungen aus der Römerzeit ist die von Hosszúvölgy hervorzuheben, wo Töpferöfen aus dem 2. und 3. Jahrhundert freigelegt wurden und von der gleichen Stelle stammt ein Marmor-gefäss (mortarium) aus dem 4. Jahrhundert. Eine Siedlung ohne Steingebäude fand man auch in Sormás, hier wurden gelegentlich der Geländebegehung ein Töpferofen aus dem 2. Jh. und ein zur Siedlung gehöriger Einäscherungsfriedhof beobachtet. Eine der bedeutendsten Siedlungen aus der Römerzeit in der Umgebung war die Villenwirtschaft bei Nagykanizsa-Inkey-Kápolna. Auf dem erschlossenen Areal von 8000 m2 konnten 3 Steingebäude, mehrere in den Boden versenkte Wohnhäuser, Brunnen und Spuren eines Holzzaunes freigelegt werden. Unter den Funden der im 3.-4. Jh. bewohnten Siedlungen waren viele terra sigillata, chiaras, Ge-fássbruchstücke mit eingeglätterter Verzierung, Bruchstücke mit eingekerbten Namen, Schüsseln mit Siegeldekoration und ärztliche Instrumente. Ein Detail des Friedhofes der Villenwirtschaft wurde auch freigelegt. Eine ähnliche Villenwirtschaft befand sich auch in Újudvar. Von den Begräbnisstätten aus der Römerzeit ist die in Magyarszerdahely die bedeutendste, wo 34 Einäscherungsgräber erschlossen wurden. Ebenfalls hier kam früher der Grabstein einer aus Aquilea stammenden Familie zum Vorschein. Der Friedhof wurde von der Mitte des 1. Jahrhunderts bis zur Mitte des 3. Jahrhunderts fortlaufend benützt. In der Umgebung wurden auch Hügelgräber (tu-muli) freigelegt. Diese Bestattungsart war gerade aufgrund der Hügelgrabfunde in der Umgebung von 1. bis zur Mitte des 3. Jahrhunderts üblich. Bei den frühen Gräbern (1.-2. Jh.) kamen in mehreren Fällen auch aus Stein erbaute Grabkammern vor (Nagykanizsa, Nagyrécse). Mehrere Hügelgräber können auf die erste Hälfte oder die Mitte des 3. Jahrhunderts datiert werden. (Nagykanizsa-Alsóerdő, Nagykanizsa-Felsőerdő) . Von dem Skelettgräbern des 3.-4. Jahrhunderts ist der Friedhof der Villenwirtschaft neben der Inkey-Kapelle der wichtigste. Bisher wurden hier 25 Gräber freigelegt und die Gräber gruppierten sich um ein ausgeraubtes Ziegelgrab. Einige Gräber stammen gewiss aus dem 3. Jahrhundert, so auch das eines jungen Mannes, in welchem dem Toten ein bronzebeschlagener Ledergürtel (cingulum) beigelegt war. Ein Grossteil der Gräber stammt jedoch aus dem 4. Jahrhundert und sämtliche Gräber sind fast ausnahmslos in nord-westlicher Richtung angeordnet. Im Friedhof von Sormás war vermutlich das ausgeraubte Ziegelgrab die einzige Grabstätte, oder befanden sich hier nur ganz wenige Gräber, ebenso der Sarkophag von Bagolasánc-Nagyfakos, in dem ein Ehepaar mit reichen Beigaben (goldene Ohrgehänge, Armbänder, eine Halskette, Glasgefäss, vergoldete Fibel) bestattet war. Das Grab kann anhand einer zwischen 364-367 geprägten kleinen Bronzemünze datiert werden. Bilderverzeichnis Abb. 1. Chronologische Tabelle über die urzeitlichen Kulturen des südlichen Transdanubiens Abb. 2. Neolithische Gefässe aus Becsehely Abb. 3. Gelegentlich einer Geländebegehung gefundene linienverzierte Gefässbruchstücke und Steinwerkzeuge (Eszteregnye) Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig 137 Abb. 4. Neolithische Fundorte Abb. 5. Buttenförmiges Gefäss aus der mittleren Kupferzeit Abb. 6. Schüssel und Töpfchen aus der späten Kupferzeit (Nagykanizsa-Inkey-Käpolna) Abb. 7. Fundorte aus der Kupferzeit Abb. 8. Ein Phallos darstellendes Amulett, eine kleine Stierskulptur und ein Getreidespeicher vom Areal der Somogyvär-Vinkovci-Kultur (Nagykanizsa-Inkey-Käpolna) Abb. 9. Verzierte Bronzenadelköpfe, Bronzedolche, Gefäss mit geritzter Verzierung vom Areal der Hügelgrabkultur (Gelsesziget) Abb. 10. Plastisch verziertes Gefäss aus der späten Bronzezeit (o = Somogyvär-Vinkovci-Kultur, o = späte Bronzezeit) Abb. 11. Fundorte aus der Bronzezeit (o = Somogyvär-Vinkovci-Kultur, o = späte Bronzezeit) Abb. 12. Frühkeltische Gefässbruchstücke mit Siegeldekoration, ungetöpferte Gefässe (Nagykani-zsa-Dävid-dülö) Abb. 13. Keltische Eisenfibeln und Eisensäbel mit eingekerbter Verzierung aus dem Grab Nr. 63 von Magyarszerdahely Abb. 14. Bruchstücke eines keltischen Schildbuk-kels und Schildrahmens, Eisenschere, Rasiermesser und Speerspitze aus Grab Nr. 63 von Magyarszerdahely Abb. 75. Schleifstein, siegelverzierte Urne und Schüsseln aus Grab Nr. 63. von Magyarszerdahely Abb. 16. Bronzefibel mit Koralleneinlagen (Magyarszerdahely) Bronzefibel des Nauheimer Typs und Hammer aus Ton (Magyarszentmiklós) Abb. 77. Bronzekette und keltische Armbänder mit plastischer Verzierung (Miklósfa) Abb. 18. Fundorte der späten Eisenzeit Abb. 19. Barbotiner Schüssel aus Oberitalien (Nagykanizsa-Militärfriedhof) und germanische terra sigillata Schüssel mit Reliefdekoration (Nagykanizsa-Inkey-Käpolna) Abb. 20. Grabkammer mit Vordergang vom Beginn des 2. Jhs und quadratische Grabkammer (Nagyrécse) Abb. 21. Töpfchen mit eingebeulter Seite und Leuchte von der Siedlung des 3.-4. Jhs. (Nagykanizsa-Inkey-Käpolna), Krug und Schüssel mit eingeglätteter Verzierung aus dem Grab des Friedhofes vom 4. Jh. (Nagykanizsa-Inkey-Käpolna) Abb. 22. Töpferofen Nr. 5 aus Hosszúvölgy Abb. 23. Sarkophag aus dem 4. Jh. (Bagolasänc-Nagyfokos) Abb. 24. Goldenes Ohrgehängepaar aus dem Sarkophag von Nagyfokos und Glaskrug aus dem 4. Jh. (Nagykanizsa-Inkey-Käpolna) Abb. 25. Marmorgefäss aus Hosszúvölgy vom 4. Jh. Abb. 26. Fundorte aus der Römerzeit Abb. 27. Verteilung der Anzahl von Fundorten des prähistorischen und des römischen Zeitalters in Nagykanizsa und Umgebung. 13 <• Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig INTRODUCTION This study summarizes the history of Nagykanizsa and its surroundings from the Neolithic to the end of the Roman Period. The area under discussion here covers some 33 square kilometers. Intensive archaeological research only began as late as 1975 in this area when an archaeologist, the author of this paper, was included in the staff of the museum in Nagykanizsa. Data for this monograph were provided by archaeological topograhic surveys and rescue excavations carried out over the last 17 years. NEOLITHIC (APPROXIMATELY 5000 TO 2500 B.C.) An Early Neolithic (Starcevo culture) site is known from Becsehely. This find is important because it may have been around this spot that the knowledge of food producing economies may have passed from the south to people living in the north. The Middle Neolithic (Transdanubian Linearband Ceramic culture) is predominantly represented by material found west of Nagykanizsa (Becsehely, Ri-gyác, Petrivente, Szepetnek), where large settlements of this period must have existed. The classical and late phases of this period have been termed the „Keszthely Group" by Nándor Kalicz. Research into the Late Neolithic (Sopot and Lengyel cultures) has shown that the Lengyel culture was formed by the mingling of two cultures (Sopot and Zseliz) in Transdanubia at the end fo the Neolithic. Before it came to existence, the area under discussion here belonged to the Sopot culture (Becsehely). During the time of the Lengyel culture, however, population density was low (Nagykanizsa-Palin). COPPER AGE (2500-1900 B. C.) Recent research has shown that the Early Copper Age is represented by Phase III of the Lengyel culture in this area. One of the features of the small settlement uncovered at the site of Nagykanizsa-Inkey-kápolna was a dwelling. This house is characterized by an artifactual material dominated by sherds with plastic decoration. During the first period of the Middle Copper Age (Balaton-Lasinja I. culture - the period of Furchen-stich ceramics), a southern influence may be observed. The second phase, however, showed more evidence of influences from the west. During Phase I., the surroundings of Nagykanizsa were very densely populated (as is shown by 32 sites). The majority of settlements were located on the rolling hills in neighboring marshland, although some higher elevations were inhabited as well. The most significant excavations have been carried out at the site of Nagykanizsa-Sánc, where a few pits from the younger period were also discovered. The surface of the clay seal (pintadera) found in one of these features is decorated by Furchenstich patterns. During the younger phase of this period the area was again scarcely populated. Only one Middle Copper Age cremation burial is known from the entire area (Semjénháza). Finds of the Late Copper Age (Baden culture) have become known only during the course of the most recent investigations in the environs of Nagykanizsa. Of the 11 sites discoverd to date, the most significant may be found near Nagykanizsa-Inkey-kápolna where the early (Boleraz) phase of this culture is represented by several features and a dwelling that may have housed a small family. EARLY BRONZE AGE (1900-1700/1650 B. C.) The Early Bronze Age is represented by the Somogyvár-Vinkovci culture in the area under discussion here. Its settlements were located on rolling hills near marshy areas, although some sites were found at higher elevations as well. As yet, no burials from this period have been found in the area. Grain storage pits, small pits and a few semi-subterranean pit dwellings were found at the settlement representing this period near Nagykanizsa-Inkey-kápolna. Among the artifacts, a bull statuette and a phallic symbol used as an amulet are worthy of mention. Excavations at the site of Börzönce near Nagykanizsa yielded several complete vessels as well as a number of animal figurines in addition to a lamp and a small wagon model. One of the settlements of the Somogyvár culture located at a higher elevation (Oltárc) was certainly fortified. No artifacts of the Early Bronze Age''s final period (Kisapostag culture) are known in this area. The westernmost occurrence of this culture was documented in the region of the Small-Balaton. László Horváth The history of Nagykanizsa and its surroundings between the Neolithic and the Roman Period Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 139 MIDDL E BRONZE AGE (1700/1650-1500 B. C.) There are no finds representing this period near Nagykanizsa. Although people using Lime Incrusted Ware dominated in most of Transdanubia, the Small Balaton region formed the western frontier of this culture''s core area. LATE BRONZE AGE (i4th-9th CENTURIES B. C.) Although typical artifacts characteristic of the peirod (Koszider horizon), directly preceding the Early Kurgan culture (R BB2-BC), were found in the Small Balaton region, similar finds are absent in the area encompassed by this study. The people of the Kurgan culture invaded this region from the north. Of their settlements, the site of Gelse-sziget is of outstanding importance. A large (20 by 11 m) house was uncovered at this settlement. In addition to sherds with plastic and incised decorations, bronze daggers and pins were brought to light at this site. Animal bones indicate that the inhabitants of this settlement practiced herding and hunting predominantly. The Late Kurgan-Early Urnfield Period (R BD-HAj was formed by the merger of the earlier Kurgan people and a population that arrived subsequently from the north. They formed several groups of the Urnfield culture in Transdanubia. The surroundings of Nagykanizsa were relatively densely populated during this time. Again, the site near Nagykanizsa-Inkey kápolna has been the most thoroughly investigated. In addition to a large (9.5 by 5.5 m) house, however, only grain storage pits represent this period. The decoration of sherds shows a strong tradition of the Kurgan culture style. A section of a house with pounded walls was also uncovered at the site of Nagykanizsa-Bilkei-dűlő. Two cremation graves are known from Magyarszentmiklós as well. The find circumstances of some bronze weapons and jewelry from the Nagykanizsa region are uncertain. During the later period of the Urnfield culture (R-HA2-HB) the number of settlements sharply decreased and only a few sites are known from the Nagykanizsa area (Gelsesziget, Magyarszerdahely). EARLY IRON AGE (8th-5th CENTURIES B. C.) This period is represented by only one site (Szepet-nek) in the area under discussion. This shows that no tribal center was established here. LATE IRON AGE (4th-ist CENTURIES B. C.) The Celts first appeared during the 4th century B.C. in the south of Zala county Nagykanizsa-Dávid-dűlő, Magyarszerdahely, Felsőrajk). However, the majority of settlements and cemeteries date to the next period (LT-C, D). No fortified settlements were found in Zala county while only farmsteads consisting of a few houses and small villages are known. The evidence of minting is also absent in the area. It may thus be assumed that a tribe, relatively backward in terms of both its social and economic development, inhabited this area. Although the name of this hypothesized tribe remains unknown, they must have occupied the region which may be largely defined by lake Balaton and the Rába and Mura rivers. As far as Late Iron Age settlement excavations are concerned, Nagykanizsa and its surroundings are among the most intensively investigated areas in Hungary. The number of houses excavated at various sites is 28. All of these settlements are located on the banks of bodies of water. A settlement came to light at Nagykanizsa-Dávid-dűlő, where a series of 11 houses were observed. On the basis of artifacts brought to light from these uniformly semi-subterranean pit-dwellings it may be hypothesized that in addition to land cultivation and animal husbandry, a number of so-called complementary activities" (e. g. weaving and braiding, iron as well as bronze working) were also pursued at this site. Of the cemeteries excavated in the surroundings of Nagykanizsa the largest is located at Magyarszer-dahely (29 graves). This cemetery may have been in use between the turn of LT-B/C and the end of LT-C2 (a Roman cemetery was also found at the same site). Eleven burials in the Miklósfa cemetery may be dated to the LT-C2 period, while some inhumation graves at the Magyarszentmiklós cemetery belong to the LT-D period. ROMAN PERIOD (ist-4th CENTURIES) Rich artifactual material is available from the Roman Period of the area under discussion in this paper. This is not surprising since the south of Zala county is the section of Transdanubia located closest to Italy. Within this short historical description of the period it must be emphasized that the various phases of prosperity within the Roman Empire may be recognized in this territory as well. The first such period (late 1st and the first half of the 2nd century) is characterized by tombstones carved from Steyr marble, stone burial chambers, a dense network of settlements and imported artifacts (Becsehely, Sormás, Hosszúvölgy, Magyarszerdahely, Nagykanizsa- 140 Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkökortól a római kor végéig Katonatemető, Nagyrécse). The earliest finds may be dated to the middle of the 1st century. The second wave of prosperity followed during the Severian Period when many of the area''s villa farms were built (Nagykanizsa-Inkey-kápolna, Újudvar). Although attacks on Pannónia during the 3rd and 4th centuries left their marks on these settlements, they remained in use until the end of the 4th century. The Roman Period road network was also developed in the area under discussion here. The diagonal road connecting Aquilea and Aquincum to the Amber Route crossed this region. Although it is not mentioned by itineraria, archaeological finds indicate that this road existed. In the proximity of Nagykanizsa this road ran west to east around the flood-plains of the Principalis and passed by the city''s northern edge (Nagykanizsa-Inkey kápolna) toward the east. However, settlements and cemeteries also commonly occurred in areas other than along this diagonal road. Topographical research indicates that the valleys in this region oriented north to south were densely inhabited as well. In addition to the road system, only the Mura river served as a water route in the area. No urban settlement or military camp is known in the surroundings of Nagykanizsa. On the basis of architecture two types of settlements may be distinguished. The vicus, the first type is a rural settlement with no masonry buildings. The other type, the villa rustica had stone houses. Of the 33 known Roman Period settlements in this area, the Hosszúvölgy site is of paramount importance. Here, 2nd and 3rd century kilns as well as a 4th century marble mortarium were found. A settlement lacking stone buildings was found in Sormás. Here a 2nd century kiln and a cremation cemetery were observed during the course of field surveys. One of the most important Roman Period settlements in the area is the villa rustica excavated near Nagykanizsa-Inkey-kápolna. Three stone buildings, several semi-subterranean pit dwellings, wells and remains of a wooden fence were found within the excavated 8000 square meters surface. Samian Ware, Chiara, ceramics with smoothed-in decoration, a sherd with a name incision, bowls with seal decorated rims as well as medical instruments were among the artifacts found at this settlement which was inhabited during the 3rd and 4th centuries. A segment of the cemetery associated with this villa farm was also excavated. A similar villa rustica functioned at Újudvar as well. Of all the Roman Period burial grounds the Magyar szerdahely cemetery is the most important. Thirty-four cremation graves were excavated at this site. Previously, the tombstone of a family originating from Aquilea was found at the same spot. The cemetery was used continuously between the middle of the 1st and the middle of the 3rd centuries. Roman Period kurgans (tumuli) were also excavated in this area. This form of burial existed between the 1st and the middle of the 3rd centuries as is evidenced by tumuli discovered in the region under discussion in this monograph. In the case of early (1st and 2nd centuries) graves several stone burial chambers were discovered as well (Nagykanizsa, Nagyrécse). Several tumuli may be dated to the beginning or the middle of the 3rd century (Nagykanizsa-Alsóerdő, Nagykanizsa-Felsőerdő). Of the 3rd and 4th century inhumations, the cemetery of the villa rustica unearthed near Nagykanizsa-Inkey kápolna contains the most important burials. At present, 25 graves have been uncovered here which were clustered around a brick grave which had been robbed. Some of these burials certainly date to the 3rd century, including that of a man who was buried with a belt having bronze mounts (cingulum). However, the majority of graves date to the 4th century and are, almost without exception, oriented south to north. Similarly to the sarcophagus found at Bagolasánc-Nagyfakos, the robbed brick grave at Sormás was probably a single burial. The remains of a married couple with rich grave furniture (a pair of golden earrings, bracelets, a necklace, glass dishes and a gilded fibula) were discovered in this sarcophagus. This burial could be dated on the basis of a small bronze mint struck between 364 and 367. List of figures Figure 1 The chronological table of prehistoric cultures in southern Transdanubia Figure 2 Neolithic vessels from Becsehely Figure 3 Linear band decorated sherds and lithic artifacts found during field surveys (Esz-teregnye) Figure 4 Neolithic sites Figure 5 Dosser shaped Copper Age vessel (Nagykanizsa-Sánc) Figure 6 Late Copper Age bowl and mugs (Nagykanizsa-Inkey kápolna) Figure 7 Copper Age sites Figure 8 Phallic amulet, bull figurine and storage vessel from a settlement of the Somogyvár-Vinkovci culture (Nagykanizsa-1 nkey-kápolna) Figure 9 Bronze pins with decorated heads, bronze daggers and vessel with incised patterns from a settlement of the Kurgan culture (Gelsesziget) Dr. Horváth László: Nagykanizsa és környékének története az újkőkortól a római kor végéig 141 Figure 10 Late Bronze Age vessel with plastic decoration (Nagykanizsa-Inkey-kapolna) Figure 11 Bronze Age sites (circles: Somogyvar-Vinkovci culture, full circles: Late Bronze Age) Figure 12 Sherds of Early Celtic stamped ware and hand formed vessels (Nagykanizsa-David-dulo) Figure 13 Celtic iron fibulae''and iron sword with chiseled decoration from Grave 63 at Magyarszer-dahely Figure 14 Celtic shield boss, fragments of a shield frame, iron shears, shaving knife and lance point from Grave 63 at Magyarszerdahely Figure 75 Whet stone, stamp decorated urn and bowls from Grave 63 at Magyarszerdahely Figure 16 Bronze fibula with coral inlay (Magyarszerdahely) Nauheim-type bronze fibula and clay hammer (Magyarszentmiklos) Figure 1 j Bronze chain and Celtic bracelet with plastic decoration (Miklosfa) Figure 18 Late Iron Age sites Figure 19 Barbotine decorated bowl from northern Italy (Nagykanizsa-Katonatemető) and relief decorated Samian ware bowl from Germania (Nagykanizsa-Inkey-kápolna) Figure 20 Second century A. D. grave chamber with entry corridor and square grave chamber (Nagyrécse) Figure 21 Mugs with depressed walls and lamp from the 3rd-4th century settlement (Nagykanizsa-Inkey-kápolna) Figure 22 Kiln No 5 from Hosszúvölgy Figure 23 Fourth century sarcophagus (Bagola-sánc-Nagyfakos) Figure 24 Pair of golden earrings from the Nagy fakos sarcophagus and 4th century glass jug (Nagykanizsa-Inkey-kápolna) Figure 25 Fourth century marble vessel from Hosszúvölgy Figure 26 Roman Period vessels Figure 27 The numerical distribution of prehistoric and Roman Period sites in Nagykanizsa and its surroundings i Dr. Szőke Béla Miklós A NÉPVÁNDORLÁS KOR ÉS A KORAI KÖZÉPKOR TÖRTÉNETE NAGYKANIZSÁN ÉS KÖRNYÉKÉN BEVEZETÉS Nagykanizsa és tágabb környéke sajátos geopolitikai helyzete miatt a Kárpát-medence fontos területe a népvándorlás korában és a korai középkorban is. Itt haladt keresztül az a Kárpát-medencét diagonálisan átszelő nemzetközi kereskedelmi és hadi út, amely az Adriától kiindulva és a Murán átkelve nagyjából a mai főközlekedési út nyomvonalát követve a balaton-magyaródi háton fordult északnak, és a hídvégi átkelőt felhasználva a Balaton északi oldalán haladt tovább kelet felé, hogy a Budapest körüli dunai átkelőkön és a vereckei hágón keresztül a Kijev környéki területekig hatoljon.1 Ennek az útvonalnak fontos szerepe volt az ide települők életében, mint ahogy annak is, hogy ez a vidék a 6-11. században a Kárpátmedencét elfoglaló népek államalakulatainak határzónájává vált, s mint ilyennek, sajátos törvények érvényesültek településtörténetében is. Ez a két geopolitikai tényező határozta meg az itt élők történeti feladatát, ami a határ védelme mellett egyfajta kultúraátadó és -közvetítő misszió teljesítése volt. Térségünkben csak az 1970-es évek második felétől váltak intenzívebbé a régészeti kutatások, emiatt a történeti és a régészeti források nem mindig egyforma súllyal segítik tájékozódásunkat a vidék településtörténeti viszonyaiban.2 Különösen igaz ez tárgyalt korszakunk korai időszakaira, amikor inkább csak a történeti adatokra támaszkodva kísérelhetjük meg tájegységünk történetének rekonstrukcióját. I. HUNOK, GÓTOK, LANGOBARDOK A 370-es években félelmetes új nép jelent meg - az ókoriak szemében Európa és Ázsia határát jelképező - Tanais (Don) folyónál. Ez a magát hunnak nevező nép 350 táján, feltehetően az uar-hun törzsszövetség támadása miatt költözött el a Szir-Darja és az Ili folyók közti hazájából, Kangküből, ahová a mongóliai hiungnu birodalom felbomlása (i. sz. 91) után, az északi hiungnu vezér, a sanjü vezetésével menekültek, s ahol a helyi iráni nomádokkal (akiktől a későbbiekben rájuk és alávetett népeikre oly jellemző koponyatorzítás szokását vették át) közel két és fél évszázadig együtt éltek.3 Ezekkel az iráni törzsekkel, és az útjuk során leigázott alán népcsoportokkal együtt tűnnek fel Európa határán, a Dél-Oroszország területét már évszázadok óta benépesítő - a Visztula torkolatvidékéről ide költözött - gótok szomszédságában. Vezető rétegüket továbbra is az a hiungnu-hun népelem alkotta, melynek törökös embertani vonásait a kortárs európai történetírók oly érzékletesen jelenítették meg.4 Nyelvükre csak személy- és méltóságneveik alapján következtethetünk, ami szerint a türkhöz közelálló nyelvet beszélhettek.5 A hunok viharos erejű támadásainak, a laza kötelékekben felfejlődő, nyílzáport zúdító lovasoknak nem tudtak ellenállni a tömör egységekben, gyalogosan küzdő gótok. Törzseik közül elsősorban a „puszták lakói" (gruntungi austrogoti), a Dnyeszter és Don között lakó keleti gótok hódoltak be a hunoknak, míg „erdőlakó" rokonaik (tervingi visigoti), az Al-Duna bal partján lakó nyugati gótok átkelve a Dunán a kelet-római birodalomba kértek bebocsájtást. De magából a formálódó hun birodalomból is menekültek elégedetlenkedők nyugatra. Ilyen volt az a keleti gótokból és alán-hun népelemekből álló csoport is, amelyet a keleti gót Alatheus és az alán Saphrax vezetett. 379-380-ban már Pannoniát dúlták, együtt egy kisebb másik hun csapattal. Mivel főként a Dráva völgyében fekvő Iovia (Lud-breg) és Mursa (Eszék, Osijek) városokat, továbbá Stridont sújtották támadásaik, egyesek úgy vélik, hogy Savia tartományban telepítették le őket.6 Más vélemény szerint Gratianus császár Felső-Pannoniában (Pannónia Prima) jelölte ki szállásterületüket, ahol a nomád hunok és alánok a Kisalföldet, míg a keleti gótok az erdősebb zalai területeket vették birtokukba.7 Bármelyik véleményt is fogadjuk el, logikusnak látszik, hogy a dél-zalai terület, a rajta áthaladó fontos kereskedelmi és hadi úttal Alatheus és Saphrax ellenőrzése alá kellett, hogy kerüljön, hiszen a tartományi lakosságot zsaroló, annak gazdasági erejét lecsapoló életmódjukból kézenfekvően következett, 146 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén hogy az Itáliát a Duna-vidékkel összekötő kereskedelmi kapcsolatokat is megvámolják.8 Feltehetően ezt az útvonalat használta 394-ben az a jelentős erőt képviselő sereg is, amelyet Alatheus és Saphrax küldött Észak-Itáliába, hogy az Alarich vezette nyugati gótokkal együtt Theodosius császárt segítsék a vele Frigidusnkl szembeszegülő trónbitorló ellenében. Jellemző azonban, hogy már a következő évben a nyugati gótokkal együtt Pannónia és Illyrikum provinciák városait pusztították, s csak amikor a vandál származású Stilicho - aki a nyugat-római birodalomban a hadsereg parancsnokaként a tényleges uralmat gyakorolta - lépett fel erélyesen, akkor csendesedtek le a mozgolódások. De nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy még hevesebb korszak, egy új népvándorlás vegye kezdetét. Uldin, hun király 394-395 táján ugyanis az Al-Dunához helyezte át székhelyét, s akik csak tehették, a félelmetes új szomszéd mellől igyekeztek elmenekülni. Az Alföld síkságáról 401-ben Észak-Pannonián és a Duna medencéjén át így futottak Nyugat-Európába, majd onnan Észak-Afrikába a vandálok. Ugyanekkor a Duna jobb partján fekvő Dacia Ripensisből a Száva völgyén és a Júliai Alpokon át Itáliáig vonultak a nyugati gótok Alarich vezetésével, ahonnan azonban Stilicho Pannoniába szorította vissza őket. Alarich testvére, Athaulf a nyugati gótok másik csoportjával az alföldi szarmaták földjén át menekült Pannoniába, ahol egy ideig Alatheus és Saphrax kemény ellenállásába ütközött, utóbb azonban emezek is csatlakoztak hozzá. Athaulf népével az Itáliához közel eső délnyugat-pannoniai területeken, azaz részben a zalai dombok közt települt le. De az állandósult létbizonytalanság, a mind gyakoribb és kegyetlenebb barbár betörések hatására a romanizált lakosság is mind nagyobb tömegekben menekült Pannoniából a védettebb tartományok felé. Ennek adott még egy jelentős lökést a gót Radagaisus vezette hatalmas barbár tömeg Itáliába tartó pusztító átvonulása 405-ben. 408-ban pedig végleg elköltözött népével Itáliába Alarich és Athaulf is. Az ezt követő két évtized pannóniai eseményeit teljes sötétség fedi.9 A 4. század utolsó harmadából és az 5. század első harmadából származó régészeti leletanyag meglehetősen gyér, de amivel mégis rendelkezünk, az igen fontosnak mondható. A nagykanizsai járás területén végzett régészeti terepbejárások egyetlen településnyomot sem regisztráltak, talán csak a Balatonma-gyaród-Kiskányavár lelőhelyen feltárt települési objektumok némelyike keltezhető a századforduló idejére.10 Ugyancsak nagyjából erre az időszakra tehető az a három vagy ötrészes övgarnitúra bujtatójaként szolgáló öntött bronz övveret-töredék, melynek pelta alakú végét és kerek középrészét ékvágásos díszítmé-nyekkel látták el. A leletet Balatonmagyaród-Kánya-vári szigeten találtuk terepjárás során 1982-ben, s bár kiterjedt ásatást végeztünk a lelőhelyen, sem települési objektumra, sem pedig sírra nem találtunk ebből az időből. Ezek az ékvágásos díszű övgarnitúrák egyébként Britanniától a Duna torkolatáig, főként azonban Észak-Galliában a késő római reguláris csapatok magasabb rangú tisztjeinek övét díszítették, akik között különösen nagy volt a germán katonák arányszáma. Az összes keltezhető példány a 4. század utolsó harmadából vagy a korai 5. századból származó sírból vagy leletegyüttesből ismert, igen valószínű tehát, hogy szórványleletként talált veretdarabunk is e korra tehető, s talán Alatheus és Saphrax egyik, római szolgálatba lépett magasabb rangú tisztjének övét díszítette egykoron11 (1. tábla 1). A bizonytalan közbiztonságnak köszönhetően tömörült a lakosság inkább a védhető, erődített telepekre. Ezt a helyzetet tükrözik a Nagykanizsa-Inkey-kápolnánkl feltárt épületmaradványok,12 s Keszthely-Fenékpuszta erődített császári (?) birtokközpont vagy belső erődváros,13 Valcum (?) ásatási eredményei is. Az utóbbiban feltárt 5. számú épület második leégése vagy az Alatheus és Saphrax vezette hordák 379-380. évi pusztító tevékenységével magyarázható,14 vagy már korábban, 374-ben, a szvéb-szarmata betöréskor égett le az épület.15 Korszakunkba eső temetkezés Zalaszentgrót-Sza-badság utcában került elő, amely nagy valószínűséggel egy keleti eredetű germán harcos sírja volt. Az elhunyt mellé kétélű kardján (Spatha) kívül ezüst és rézberakásos bronz tintatartóját és a 4. század végéről származó pénzeket tettek, ruháját hagymafejes bronz fibula fogta össze. A sír valószínűleg egy laza szerkezetű, nagyobb temetőhöz tartozott, amit még az 5. században is tovább használtak.16 A korszak kétségkívül egyik legérdekesebb lelőhelyére 1988-ban Kilimán-Felső majornál bukkantunk, ahol egy (?) nagycsalád 22 sírós temetőjét tártuk fel.17 A temető a község északi szélén, a Szévíz (Pölöske) árterének keleti szélén emelkedő domboldalon, az ún. Nádas istállótól keletre feküdt. A sírok többsége normál méretű, 1—1,5 m mélyre ásott aknasír volt, s három É-D irányú sorban, Ny-K tájolással feküdt. A sírcsoport északi végénél, a dombosodás legkiemelkedőbb pontján azonban egy 295 x 225 cm-es, 145 cm mély, a többitől eltérően É-D irányba tájolt sírkamra került elő, déli végében a sírépítményhez tartozó két nagyobb cölöplyukkal. Mind ez a sír, mind pedig a Ny-K tájolású, egyszerűbb aknasírok nagyrészt ki voltak rabolva: a 9 felnőtt és 13 gyermeksírból 6 felnőtt és 4 gyermek sírja meg volt bolygatva. A rabláskor az egész sírt újra kiásták, nem elégedtek meg csak egy kisebb, célirányos rablójárattal, miként a később itt megtelepült germánoknál, pl. a langobardoknál láthatjuk majd. A nagyméretű É-D-i tájolású sírban (5. sír), melyben talán a közösség feje nyugodott, csak az elhunyt mellé tett edények töredékeit, egy csontfésű bronz Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 147 1. tábla: - Korai népvándorláskor. 1 = bronz övveret Balatonmagyaród-Kányavári szigetről, 2 = arany fülbevaló Nagykanizsa környékéről, 3-4 = gyöngysor és arany tű Kilimán-Felső major, 10. sírból, 5-6 = edények Kilimán-Felső major, 5. sírból. 148 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén szegecses darabját és egy vas szeget, továbbá állatcsont-darabokat hagytak benn a módszeres rablók. Az egyik combcsonton vas rozsdanyomok voltak, aminek alapján feltételezhető, hogy az elhunytat komolyabb fegyverrel, valószínűleg kardjával együtt temették el. A sírt bestiálisán rabolták ki, a csontokat szándékosan összetörték, a koponyát is erőszakkal több darabba vágták. A túlvilági útra adott ételt, italt tartalmazó edények közül a töredékek alapján legalább három edény rekonstruálható. Az egyik egy szürkésbarna, tört kaviccsal és durvaszemű, meszes anyaggal soványított agyagból készült, kézzel formált edényke, szájpereme enyhén kihajlik, perem alatt benyomkodott, aljánál szintén kis kivastagodó perem, „talpkorong" fut körbe. A másik kettő korongon készült: az egyik egy finom homokkal soványított, szürkéssárga színűre égetett, fényezett felületű, szűk nyakú és gömbös testű, vágott aljú kis pohár, melynek vállán két vízszintes vonal közé behúzott hullámvonaldíszes besimítás látható. A másik egy csillámos-homokos soványítású, sárgás-, feketésszürke színű, fényezett felületű, éles hastörésű, talpkorongos mély tál. A hastörés feletti matt sávba sűrű amplitúdójú hullámvonalat simítottak be, e felett enyhén kiemelkedő bordadísz fut körbe. A kidudorodó peremű, talpkorongos tálból csak kevés töredék maradt meg, ezért rajzban tudjuk csak rekonstruálni valamikori formáját (i. tábla 5-6). Az egyszerűbb aknasírokból a melléklet nélkül, vagy a csak szegényes leletanyaggal eltemetettek sírjait nem bolygatták meg a rablók, úgy látszik tehát, hogy hajdanában a sírjelek alapján biztonsággal meg lehetett állapítani, mely sírokat érdemes kirabolni. Elkerülte a rablást egy idősebb nő sírja (10. sír), akinek nyaka körül kisebb kék és zöld színű, négyszögletes üveggyöngyökből és három nagyobb, lecsapott sarkúra csiszolt, sötétvörös karneolgyöngyből álló nyaklánc, továbbá a bal mellkas közepe táján egy 3,5 cm hosszú, oktaéder fejű arany tű feküdt, fejjel a medence felé (1. tábla 3-4). Egy kislány ugyancsak bolygatatlan sírjában (15. sír) a jobb kulcscsont és az állkapocs között ¡11. - állatjárással megbolygatva - a déli sírfalnál került elő egy-egy 2,7 cm hosszú arany tű. E tűk fejét szemüvegspirál alakúra hajlították. Végül egy férfi sírjában (20. sír) a bokák táján egy vas csattövises csontcsat és egy vas csat (cipőcsatok?), a bal alsó lábszár mellett pedig egy tarsoly tartozékai, vas karika, vas ár, tűzcsiholó és tűzkövek, kisméretű vaskés, s egy nyomott gömb alakú, kékeszöld üveggyöngy feküdtek. Feltűnő, hogy a sírokból egyetlen késő római lelettárgy sem került elő, sem római fazekasáru vagy üvegedény, sem pedig római ékszer, fibula vagy egyéb használati tárgy, mint pl. a zalaszentgróti temetőrészben. Az edények készítési technikája, formái sem kötődnek a korabeli római kerámiához, azoknak nem helyi fazekas által készített utánzatai. Ezzel szemben kiváló párhuzamait találjuk meg a Marosszentanna-Csernyahov kultúra lelőhelyein (Godlowski-féle Csernyahov C3-D fázis, Artánd horizont), szinte egyenesen onnan származó daraboknak látszanak.18 Úgyszintén nem római, hanem germán, mégpedig a párhuzamok alapján leginkább a keleti germánok, gótok által divatba hozott szokás az, hogy a korábban a haj feltűzésére használt tűket most új funkcióban, párban, ruhakapcsolóként kezdik alkalmazni.10 De a temetőben megfigyelhető temetkezési szokások, a rablott sírok nagy száma, az É-D tájolású „vezér" sír a többi keskeny, hosszú Ny-K irányítású, szegényesebb sír mellett stb. is kiváló párhuzamokat mutatnak a Csernyahov kultúra más temetőivel.20 Végül, bár a leletek száma sajnos meglehetősen csekély, a korhatározás szempontjából mégis döntő, hogy egyetlen, a hun korra, vagy a keleti gótok pannóniai uralma idejére utaló lelettípus sem került elő a temetőből. Mindezek alapján nagy valószínűséggel állítható, hogy a kilimáni temetőt a 4. század utolsó harmadában és az 5. század elején egy olyan kisebb, a helyi romanizált lakosságtól kulturálisan elzárkózó, a Ma-rosszentanna-Csernyahov kultúra köréből kiszakadt kis közösség, család (?) használta, amely itt csak egy generációnyi ideig temetkezett. Ez a kis közösség pedig a történeti adatok ismeretében leginkább az Alatheus és Saphrax vezette keleti gót-alán-hun népességhez - annak is inkább keleti gót részéhez -tartozhatott, mely a 380-as évektől a 408-ban Itáliába történt elvándorlásig temethette halottait a Kilimán határában feltárt kis temetőbe. Ruga nagyfejedelem nem sokáig tartózkodott az Al-Duna vidékénél. A 420-as években az Alföldre helyezte át székhelyét, 434-ben pedig már uralma alá került Pannónia Prima és Valéria tartomány, azaz a Dunántúl területe is. Ugyanezen évben meghalt Ruga, utódai társuralkodóként unokaöccse, Bleda és annak öccse, Attila lettek. Egy ideig a szerződések megújításaival sarcolták a Kelet- és Nyugat-római birodalom urait, 440-441-ben azonban, amikor a kelet-római hadsereg fő erőit részben a vandálok, részben pedig a perzsák kötötték le, átkeltek a Dunán, s sorra elfoglalva a legfontosabb erődítéseket, meghódították Pannónia Secunda tartományt (a Dráva-Száva köz keleti felét), s végigrabolták a Balkán félsziget virágzó városait is. 445-től, Bleda halála után egyeduralkodó lett Attila, akinek a nyugat-rómaiak a következő évben - a további jó viszony biztosítása érdekében - átengedték Savia tartományt (a Dráva-Száva köz nyugati felét) is. 447-ben Attila seregei újra végigpusztították a Balkánt. Attila érdeklődése azonban egyre határozottabban nyugat felé fordult, míg végül 451 elején mérhetetlen serege élén maga is hadra kelt. A Rajna, majd a Loire völgyén át haladva jutott el végül is Mauriacum közelébe, ahol Gallia valamennyi, ellene egyesült népével ütközött össze. A döntetlen kimenetelű - tévesen catalaunumi-nak Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 149 nevezet t - csatát követően 452 tavaszán már újra háborút viselt, s valószínűleg vidékünkön is áthaladva a Júliai Alpokon és Aquileian át Itáliába nyomult. Csak a seregét tizedelő éhség és járvány tudta visszafordulásra bírni. A következő évben, 453 tavaszán az új násza alkalmával kapott agyvérzés Toppantotta derékba életét, s döntötte romba világuralmi terveit. Attila utóda fia, Ellák lett, aki azonban hamarosan áldatlan testvérháborúba keveredett a hatalomból ugyancsak részt követelő testvéreivel, Dengizikkel és Irnekkel. Ezt kihasználva sorra lázadtak fel az alávetett népek is, élükön Ardarik gepida királlyal. A hun királyfiak a pannóniai - közelebbről nem azonosítható - Nedao folyónál ütköztek meg lázadó alattvalóikkal, de csatát veszítettek, Ellák a csatatéren maradt, öccsei a Fekete-tenger északi partvidékének szteppé-jére menekültek vissza (454-455).21 Nagykanizsa környékén a régészeti terepbejárások és az ásatások sem derítettek fel ezidáig jelentősebb emlékanyagot a hun uralom időszakából. Kérdőjelesen tehetjük erre az időszakra egyetlen leletünket, egy bronz tükör töredékét, mely 1905-ben Balatonmagyaródon, a hídvégi átkelő déli oldalánál nyitott homokbányából került elő.22 A lelőhelyen 1980 óta hosszú éveken át tartó ásatásokkal több tízezer négyzetméternyi területet kutattunk át, a korszakból származó sírra vagy településnyomra mégsem bukkantunk. Ezért elképzelhető, hogy szórvány lelet volt a tükör, esetleg olyan hunkori telepobjektumból vagy sírból származik, melyet a század elején teljesen elpusztítottak.23 Biztosan hunkori viszont a Keszthely-Téglagyárnál talált, É-D tájolású, padkás sír, melyben egy arany nyakpereccel, cipőcsatokkal ill. egy vaskéssel eltemetett gyermek feküdt, akinek a túlvilági úthoz ételként egy fiatal juh hátsó lábának darabját és egy vörös festésű, téglapiros, kétfülű cserépkorsóban italt adtak útravalóul.24 Közvetett bizonyítékok utalnak arra, hogy ebben az időben a fenékpusztai erődöt is megszállták a hunok. Ennek emlékei lehetnek részben az 5. számú épületbe ásott, félig földbemélyített házak,25 az egyik északi kaputoronyban feltárt bronzműves műhely,26 az erőd délkeleti sarkában, az egyik épületben talált Villafontana-típusú fibula és egy kétélű kard,27 s talán az a melléklet nélküli sír is a keleti erődfal külső oldalánál, amiben egy torzított koponyás csontvázat találtak.28 A leletek interpretációját nehezíti azonban, hogy a Nedao menti csata után Avitus, nyugat-római császár 455-ben seregeivel megjelent Pannoniában, hogy visszaállítsa a római uralmat, s valószínűleg Fenékpusztát is megszállta, hogy katonai bázist létesítsen benne. Alig egy év múlva ellenben már a keleti gótok birtokolták az erődöt, melyet előbb felégettek, védőit legyilkolták, majd hamarosan újra helyreállíttatták a falakat.29 A keletre visszavonult hunok ugyanis a Feketetenger északi partvidékén lakó alattvalóikat, a keleti gótokat küldték az őket elűző, korábban alávetett népekkel szemben a Duna-Tisza vidékére, hogy állítsák vissza hatalmukat a Kárpát-medencében. Ok azonban, az ellenséges népek gyűrűjébe kerülve a keletrómai császár, Marcianus védelmét kérték, aki „szövetségesül" is fogadta őket. Szállás területüknek Pannoniát jelölte ki, „Sirmiumtól (Srmska Mitrovica) Vindominá"-ig (helyesen: Vindobonum - Wien, Bécs). E területből egyelőre a déli térséget szállták meg. Valamer főkirály törzsével az Aqua Nigra és Scarniunga folyók között valószínűleg Pannónia Se-cunda területén, a Dráva-Száva köz keleti felében telepedett le.30 Valamer testvére, Thiudimer iuxta lacum Pelsois, azaz a Balaton melletti területet foglalta el. A pontosabb lokalizációban azonban már eltérnek a vélemények: egyesek a Balaton nyugati felét, központjának pedig a fenékpusztai erődöt jelölik meg,31 mások szerint a Balaton-Duna-Mecsek hegység közti terület volt a fenti módon jelzett terület.32 A harmadik testvér, Vidimer inter utrosque, azaz a kettő között települt le, a Dráva vonalánál, vagy talán a Mecsek-Duna-Dráva háromszögben.33 Alighogy megtelepültek, az Attila-fiak, „mintha csak elszökött rabszolgáik után kutatnának"34 a keleti gótokra támadtak, hogy a hűtlenséget megtorolják. De elegendő volt Valamer és népe, hogy a hajdan oly félelmetes hun sereget visszaverje. Röviddel ezután hallunk arról, hogy a keleti gótok rátámadtak azokra a hun sagadf arjikra, akik még a 430-as években települtek be Pannoniába, s a Nedao-i csata után is itt maradtak.35 Szállásterületüket pontosan nem tudjuk meghatározni, egyesek szerint a Duna-kanyarban,36 illetve a Balatontól északnyugatra,37 más nézet szerint Pannónia Secunda-ban éltek.38 Utóbbi elképzelést az valószínűsíti, hogy a vérei megsegítésére siető Dengizik ide tört be, s Valamer feltételezett székhelyét, Bassianat (Petrovci) vette ostrom alá. A hunok azonban másodszor is vereséget szenvedtek s többé nem is szálltak harcba velük. A keleti gótok egyre jobban megerősödtek, katonailag egyre félelmetesebbé váltak. Előbb az új keletrómai császárral, I. Leóval szemben bizonyították be ezt, aki kénytelen volt a felbontani szándékolt „szövetséget" (foedus) újra megerősíteni, s hogy a békét biztosítsa, zálogul Valamer fiát kérte, aki azonban -gyermektelen lévén - Thiudimer fiát (a későbbi Nagy) Theoderik&t küldte Konstantinápolyba. Azután a Dunától északra lakó szvébekre. támadtak, akik Pannónia északi felét és a Borostyánút forgalmát ellenőrizték, majd pedig a Duna-Tisza közének déli felén élt szkírekvc - az utóbbiakkal vívott csatában 468-ban azonban elesett Valamer főkirály. Utóda Thiudimer lett, aki az egyesült szkír-szvéb-szarma-ta-gepida szövetséggel szemben is sikerrel küzdött meg a Bolia (Ipoly?) folyónál. Haragja elől a szvébek 150 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén ekkor menekültek el nyugatra, míg a szarmaták és a szkírek egy része délre, a szkírek másik csoportja pedig Noricumon át Itáliába költözött. Theoderik 470-ben tért vissza övéihez, de I. Leónak csalatkoznia kellett reményeiben: Theoderik egyik legelső tette volt, hogy megtámadja a szarmatákat befogadó Singidunumot (Belgrádot), s a várost saját hatalmában tartotta meg. A keleti gótok történetének fonala ezután két szálra bomlott: Vidimer népével előbb Itáliába, majd Galliába vonult (473-474). Thiudimer és fia, Theoderik a nép zömével Moesia Prima/Superior (E-Szerbia) tartományba települt át, s 15 évig ott is éltek.39 Ezt követően azonban Theoderik is felkerekedett, és Sir-miumon, a dél-pannoniai területeken át Itáliába vonult. Ravenna székhellyel létrehozott királysága megerősödésével azután 504-ben sereget küldött a korábbi „haza" visszafoglalására is. A Pitzia vezette sereg a Dráva-Száva közét és Dalmáciát Theoderik királyságához csatolta, s ezek 536 tájáig uralmuk alatt is maradtak. Miután a keleti gótok elköltöztek Pannoniából, az Itáliába menekült szkírek királya, az utolsó nyugatrómai császár, Romulus Augustulus trónfosztója, Odoaker 476 után itáliai királyságához csatolta Nyugat és Délnyugat-Pannoniát (Pannónia Prima és Sa-via területét) a két Noricummal együtt. Uralma rövid ideig újra nyugalmat hozott a vidék sokat próbált lakosságának életébe, fellendült a gazdaság és kereskedelem. Odoaker hatalmának erősödésétől tartva azonban Zeno, kelet-római császár felbíztatta a Dunától északra lakó rugiakat, hogy támadják meg ellenlábasát (486). S bár a véres harcból győztesen került ki Odoaker, a következő évben bátyja Hunvulf mégis kénytelen volt elrendelni a tartományok római lakosságának kitelepítését - s ezzel végérvényesen befejeződött a Duna-vidék római élete (488). Hamarosan Odoaker itáliai királysága is végveszélybe került: az Itália királyságáért folytatott közel négyéves háború győztese ugyanis Theoderik lett (493).40 Vidékünk régészeti emlékanyaga a keleti gót uralom és az Odoaker fennhatósága alatti időszakból sem mondható nagyszámúnak, de ami ismert, az nem jelentéktelen. Minden bizonnyal egy gazdag keleti gót nő sírjából származik az az arany fülbevalópár (1. tábla 2), amelyet a múlt század végén vásárolt meg a Magyar Nemzeti Múzeum, s amely - mint a róla tudósító rövid híradásból kiderül - „állítólag Nagy-Kanizsáról származik. Idomuk ismeretes typust képvisel, mely vidékeinken elég gyakori. A sima kör alján ugyanis tompított koczkát utánzó arany foglalvány lóg, melyet valamikor gránátos táblácskák töltöttek ki."41 A század elején jelent meg híradás arról is, hogy „Nagykanizsa környékén" I. Leó (457—474) arany pénze került elő.42 Igen valószínű, hogy ez a lelet is egy sírból származott, mely talán 461 után, az I. Leó szerződésszegését megtorló hadjáratból, vagy az ennek sikere után megemelt évpénzből jutott birtokosához. Mivel pedig a két aranylelet előkerülési ideje és helye feltűnően közel esik egymáshoz, nem lehetetlen, hogy egy olyan folyamatosan pusztuló temetőből származnak, mely valahol Nagykanizsa környékén volt. A fenékpusztai erőd keleti gót régészeti leletanyaga ahhoz képest, hogy egyes feltételezések szerint itt volt Thiudimer székhelye, sőt talán maga Theoderik is itt született, viszonylag csekély. Röviddel az erőd elfoglalása és felégetése után rendbehozatták annak védműveit és néhány kivételtől eltekintve a belső épületeket is. Valószínűleg ekkor épült az a sárral kötött kövekből felhúzott falú építmény is, amely az ún. 5. számú épület fölött állt.43 Az erődön kívül, a déli erődkaputól mintegy 200 m-re egy nemesi család 31 sírós temetőrészletére bukkantak. Az elhunytaknak, négy kivételével, hun ízlés szerint mesterségesen torzított volt a koponyája. Az egyik bolygatatlan női sírban egy háromgombos, félkörös fejű, fecskefark lábú, ékvágásos díszű, aranyozott ezüst fibulapár és egy kétoldalas csontfésű, továbbá néhány gyöngy volt, más sírokból oktaéderes fülbevalók, illetőleg karperecek kerültek elő.44 Talán ugyanebből az időből származik az északi erődkapunál is néhány sír. Az egyikben egy madárfejű bronz fibula, a másikban két egyszerű ezüst gyűrű, egy vas karperec, továbbá két lecsapott sarkúra csiszolt karneolgyöngyből, és más üveggyöngyökből álló nyaklánc volt.45 Végül pedig, talán még idevonhatóan, megemlíthető a Dabronc-Ötvöspusztán előkerült padmalyos, E-D tájolású sír, melyben ugyancsak egy keleti gót nőt temettek el. Ruháját a fenékpusztaihoz hasonló két aranyozott ezüst fibula és egy ezüst csat fogta össze, a hosszú túlvilági útra pedig egy sötétszürke, besimított díszű, nyakgalléros korsóban adtak neki innivalót.46 A keleti gótok elvándorlása (473) utáni időszakból egyelőre nincs régészeti leletanyag vidékünkről, bár feltehetően ekkor sem volt teljesen lakatlan. Van olyan vélemény, miszerint a maradék romanizált lakosság ekkor húzódott a fenékpusztai erőd falai mögé - és ezért nem szállták meg azt a langobardok a későbbiekben sem -, régészetileg azonban ezt még alá kell támasztani.47 A langobardok (= hosszú szakállúak) 450-480 között hagyták el Elba vidéki őshazájukat, s előbb a Cseh- és a Morva medencébe, majd Odoaker és Hunvulf 487-488. évi hadjárata után a rugiak földjére települtek. Hamarosan összeütközésbe kerültek a Kisalföldön lakó kerülőkkel, Nagy Theoderik szövetségeseivel. 509-ben győzedelmeskedtek felettük és immár a Balatontól északra fekvő Dunántúl is hatalmuk alá került. Theoderik 526. évi halála után pedig elfoglalták a Dél-Dunántúlt, beolvasztva népükbe az itt élő szvébeket is, a romanizált lakosságot azonban békében hagyták (erődített) településeiken. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 151 539 -ben nyugati szomszédaik, a frankok szövetkeztek a Nagyalföldön lakó gepidákkal - a langobar-dok ezért a kelet-római császárhoz fordultak támogatásért. Audoin királyuk 546-ban olyan szerződést kötött a császárral, hogy az addig a gepidáknak fizetett évjáradékért, továbbá a dél-pannoniai és a kelet-nori-cumi városok és erődítések feletti uralomért cserébe segítenek kiűzni a gepidákat Pannónia Sirmiensisből (= Pannónia Secunda-ból). 547-ben be is törtek a gepidák által megszállt területre, de a kelet-római támogatás elmaradása miatt visszavonultak. 551-ben a Sirmium és Cibalae (Vinkovci) közti Asfelden súlyos csapást mértek a gepidákra, s csak a császár békeparancsa mentette meg a gepidákat a teljes ösz-szeomlástól. 565-ben újultak ki a két nép közti ellentétek, amikor az új fiatal langobard király, Alboin Sirmium falaiig szorította vissza a gepidákat. Kuni-mund, gepida király felajánlotta a császárnak, ha melléjük áll újra, önként visszaadja Sirmiumot - így 566-ban sikeresen vissza is verték a langobard ostromot. Alboin azonban az ekkor már az Al-Dunánál állomásozó avarokhoz fordult támogatásért - s együttesen 567-ben megsemmisítő vereséget is mértek a gepidákra, Kunimund is a csatatéren maradt. A kelet-római császárság végre visszafoglalhatta Sirmiumot, de az avarok behívásával megpecsételődött nemcsak a legyőzöttek, hanem a győzők sorsa is. Az avarok egyik legelső tette volt ugyanis, még 567-ben, Sirmium elfoglalását megkísérelni, hogy rajta keresztül kaput tárva immár akadálytalanul fosztogathassák a gazdag kelet-római császárság földjét. Láthatóan csak idő kérdése volt, mikor kerül sor a „győztes" langobardokra is. Ezért Alboin - örök szövetséget felajánlva - átengedte országát az avaroknak, s szász, szvéb, thüring és gepida segédcsapataival 568. húsvét másnapján népével együtt Itáliába költözött. Itt azután, a keleti gót királyság romjain, létrehozta a közel 200 évig virágzó itáliai langobard királyságot. A lan-gobardok elvándorlásával és az avarok beköltözésével - először egyesülve a keleti és nyugati országrész egy nép uralma alatt - új fejezet kezdődött a Kárpátmedence népeinek életében.48 Nagykanizsáról és környékéről egyelőre hiányoznak a langobard időszak régészeti emlékei. Elképzelhető, hogy ezt a területet soha nem is szállták meg, mivel érdekeltségeik elsősorban délkelet felé, a Szerémség irányában voltak, az Itáliával való kapcsolat sokáig alárendelt szerepet játszott. Ezzel szemben a Balaton nyugati partjánál, Fenékpusztán és Vörsön is jelentősebb emlékek kerültek napvilágra. Vörsön langobard szabad harcosok egységének (fara) 37 sírját tárták fel. Mindegyik sír ki volt rabolva, a rablók azonban csak bizonyos tárgyakat - a férfiak sírjából a kardot, a nőkéből a díszövet összefogó súlyos, aranyozott ezüst ívfibulapárt - vittek magukkal előszeretettel. A sírokban tehát még viszonylag sok egyéb tárgy bennmaradhatott, a harcosoknál lándzsa és pajzs, a nőknél aranyozott ezüst és bronz sasos és S-fibulák, ezüstlemezes övcsüngő, díszes gyöngysorok, mindkét nemnél edények, állatcsontok stb. Hasonló temető lehetett - egy ajándékként a múzeumba került ezüst S-fibula alapján - talán Keszthely-Dobogón is.49 Ezek a temetők mind a régészeti analógiák, mind pedig a történeti adatok alapján az Audoin által kötött szerződést követő déli terjeszkedés emlékei lehetnek. Kérdésesebb a Fenékpusztán feltárt sírok keltezése. Itt a Horreumnál egy gazdag közösség temetőjének 31 sírja került elő, melyekben arany kosaras és félholdas függők, arany és ezüst korongfibulák, arany és aranyozott bronz tűk, aranyozott ezüst sasos és S-fibulák, díszes gyöngysorok és egyéb ékszerek jellemzik a leletanyagot.50 Ugyancsak egy előkelő nemes kislány tetemét rejtette az erődtől északra, a Keszthely-Fenéki úton feltárt sír, amelyben alman-din- és üvegberakásos arany csüngődíszekből és arany lemezgyöngyökből álló nyaklánc, arany korongfibulák, arany lemezekkel díszített övcsüngő, gemmás arany gyűrű, kétoldalas csontfésű, csontlemezekkel díszített ládika és egy kis szelence alkotta az elhunyt viseletét és személyes tárgyainak kis csoportját.51 Nagyrészt ugyanebből az időszakból való lehet a fenékpusztai erőd falának külső oldalánál hosszan elnyúló, nagy kiterjedésű, de jóval szegényebb temető is.52 Míg egyesek a 6. század közepe tájától keltezik e temetkezések kezdetét,53 újabban - a horreumi temető két gyermeksírjában talált korai avar övdíszek alapján - feltételezik, hogy csak 568-tól, az avar időszakban kezdődtek meg itt a temetkezések,54 s a leletanyag későantik, langobard stílusú csoportját az avarok által fogságba hurcoltak hozták magukkal. Joggal merül fel azonban az a kérdés, vajon a leletek mutatta gazdagság birtokában maradhattak-e hadifogoly státusba került emberek, népcsoportok?55 Ezért valószínűbb, hogy ez az emlékanyag egy, a 6. század közepe táján megjelenő gazdag, késő antikkal kevert, langobard műveltségű közösség hagyatéka. E kevert jellegű műveltség kialakulását segíthette az a körülmény, hogy a langobardok Dél-Pannoniában, Kelet-Noricumban és Pannónia Sirmiensisben, azaz a Sze-rémségben olyan gazdagabb késő római lakosságra találhattak, amellyel kölcsönösen előnyös alapokon, békésen együtt tudtak élni.56 Ez utóbbi népesség a langobardok Itáliába vándorlása után, legalább részben továbbra is helyben maradt, s megpróbált alkalmazkodni új uraihoz, az avarokhoz (ld. ezüst övveretek). Az eddigiekben közel 200 év történeti eseményeit és régészeti emlékanyagát tekintettük át, Alatheus és Saphrax keleti gót-hun-alán hordáinak megjelenésétől (378-380) a langobardok itáliai elvándorlásáig (568). Ez a két évszázad öt nagyobb egységre bontható: 1. a békés római évszázadok vége, a hunokat megelőző népvándorlás időszaka (379/380-408/433), 152 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén i. térkép A népvándorlás kor lelőhelyei Nagykanizsán és környékén (378-380 - 568) Alatheus és Saphrax kora, pre-hun kor 1.1. Balatonmagyaród-Kiskányavár 1.2. Balatonmagyaród-Kányavári sziget 3.1. Keszthely-Fenékpuszta 4.1. Kilimán-Felső major 5.1. Nagykanizsa-Inkey kápolna 7.1. Zalaszentgrót-Szabadság utca Hun kor 1.3. Balatonmagyaród-Hídvégpuszta, déli rév 3.1. Keszthely-Fenékpuszta 3.2. Keszthely-Téglagyár Keleti gót időszak z.i. Dabronc-Ötvöspuszta 3.1. Keszthely-Fenékpuszta 5.2. „Nagykanizsa környéke" Langobard időszak 3.1. Keszthely-Fenékpuszta, horreum 3.3. Keszthely-Dobogó 3.4. Keszthely-Fenék út 6.1. Vörs Jelmagyarázat: t e l ep temető erődítés szórvány Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 153 2 . a hun uralom ideje (434-455), 3. a keleti gót királyság (Thiudimer) korszaka (456-473), 4. a szkír Odoaker itáliai királyságtól való függés (476-488), majd Nagy Theoderik itáliai királyságával való „szövetség" ideje, szvéb (?) telepesek jelenléte (504-kb. 536), 5. a langobard királyság korszaka (526-tól, ténylegesen azonban csak 546-547 tájától 568 húsvétjáig). Vidékünk régészeti emlékanyagát vizsgálva általános tanulságként levonhatjuk, hogy a korai népvándorlás időszakában erőteljesen elnéptelenedett a délzalai térség, a népesség a jól védhető erődítésekbe (pl. Fenékpuszta) és azok vonzáskörzetébe települt át. A fokozatosan csökkenő népesség ellenére a vidéket átszelő nagymúltú kereskedelmi és hadi út továbbra is komoly vonzerőt gyakorolt a gyors egymásutánban feltűnő, majd elköltöző népekre, nem véletlen, hogy a gyéren felbukkanó leletek is ennek mentén kerülnek elő (1. térkép). Nagy azonban a valószínűsége annak, hogy a mind intenzívebbé váló régészeti kutatások és az olyan módszeres településtörténeti célzatú feltárások, mint amilyenek a Kis-Balaton térségében, az Alsó-Zalavölgyben,57 illetőleg az utóbbi évektől a hahóti medencében, a Principális (Kanizsa) és Széviz (Pölöske) völgyében58 folynak, jelentősebben gyarapítják majd e korszakból való ismereteinket is. II. AVAROK ÉS SZLÁVOK A hiungnu birodalom felbomlása (i. sz. 91) után a törzsek egy része nyugatra, Kangkübc menekült (ezek utódai a 370 táján a Donnál feltűnő hunok), más része helyben maradt, s a szienpi birodalom fennhatósága alá került. Ezek a uar és hun törzsi csoportok a kínai forrásokban zsuan-zsuannak nevezett törzsszövetséget létrehozva a 4. század elejére annyira megerősödtek, hogy megdöntötték a szienpi birodalmat, majd egy részük Kangkübe betörve 350 táján elűzte onnan a (későbbi európai) hunokat, s tovább vonult Szogdiába és Tokharisztánba (ÉK-Afganisztánba), ahol létrehozta a heftalita birodalmat (467-577 tájáig). A mai Mongólia területén élt zsuan-zsuanok 460 körül újra nyugatra kezdtek terjeszkedni, s az Ili folyó vidékéről elűzték a szavírokat, akik a Kaukázus előteréhez menekülve elűzték onnan az ogurokat, majd az Attila-fiak fekete-tengerparti maradék hatalmát is megdöntve 506-557-ig uralmuk alatt tartották ezt a területet. 552-555 között egy új törzsszövetség keletkezett Belső-Ázsiában, a türköké, akik végleg megsemmisítették a zsuan-zsuanok hatalmát. Utóbbiak részben Taugastba (Észak-Kína) és a mukrikhoz (Korea), részben azonban feltehetően nyugatra menekültek, s egyesültek azokkal az uar-hunokkal, akik pedig az egyesült türk-perzsa seregektől megdöntött heftalita birodalomból (557-561) menekültek Európa irányába.59 Ez az új népszövetség, „amelyet avaroknak neveznek", 557 végén érkezett a Kaukázus előterébe, s azonnal követet is küldött I. Justinianus császárhoz Konstantinápolyba.60 A követség jöttére összefutott az egész város, hogy megcsodálja e furcsa népet, melynek „hátul nagyon hosszú volt a haja, szalagokkal megkötött és befont".61 A bizánci császárt amúgy is nyugtalanító dél-oroszországi népekkel szemben ajánlkozó új szövetséges sorra hatalma alá hajtotta az ott élő barszélt, onogur, szavír és néhány más hun népet (valószínűleg az utigurokat és kutrigurokat), majd 561-ben lerohanta az anták országát is.62 562-re már az Al-Dunához érkeztek, ahonnan újra követet küldtek a bizánci császárhoz, hogy letelepedésre alkalmas országot kérjenek tőle. A császár a herulok földjét, Pannónia Secundát ajánlotta, de ők Skythia Minort (a mai teljes Dobrudzsa területét) kérték. A császár ebbe nem egyezett bele, sőt a Dunánál határzárat rendelt el, hogy az avarok esetleges támadását visszaverhesse. Ekkor az avarok a Kárpátokat megkerülve északról a frankok földjére támadtak, Sigibert, Austrasia királya azonban megállította őket. 563-ban a türkök már maguk is követet küldtek Bizáncba, hogy az ő „szökött rabszolgáik"-kal, az avarokkal kötött szerződés felbontására hangolják a császárt.63 II. Justinus, az új császár meg is tagadta az avarokkal kötött szerződés megújítását és az évi „ajándékok" fizetését.64 Erre az avarok újra nyugaton próbálkoztak, 566-567 táján ismét Sigibert thüringiai területére törtek be. „Mikor aztán meg kellett küzdeni, (az avarok) mágikus praktikákban járatosak lévén különféle kísértetalakokat mutattak nekik és hatalmasan fölibük kerekedtek."65 Maga Sigibert is fogságba esett és csak az „ajándékozás művészetével", az avarokkal szövetséget kötve sikerült megmenekülnie. 567 elején a nyugati türk seregek már átkeltek a Volgán, az utolsó pillanatban jött tehát Alboin, langobard király ajánlata, hogy szövetkezzenek a szerződésszegő császárral és az általa támogatott gepidákkal szemben. Baján kagán, bár maga is szorongatott helyzetben volt, egy darabig kérette magát. Végül is kialkudta, hogy győzelem esetén a langobardok állatállományának tizede, a zsákmány fele és a gepidák országa az avaroké legyen.66 A megsemmisítő győzelem után 567 telét már a Nagyalföldön töltötték az avarok, s a langobardok önkéntes elvonulása után, $68 tavaszára már az egész Kárpát-medence egyeduralko- 154 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén dóivá váltak - hosszú századok után először egyesítve újra egy kézben az egész területet. Baján kagán új székhelyéről ismét követeket küldött a bizánci császárhoz, hogy újítsák meg a szerződésüket és az évi „ajándékokat". II. Justinus azonban a türkökkel kötött szövetségben bízva megtagadta ezt.67 A kagán tehát fegyverrel vonult Sirmium ellen - mely véleménye szerint hadizsákmányként őt illette meg -, s követelte, hogy a gepida Usdibadot szolgáltassák ki neki. De az ostrom közben is folytatták az alkudozást. Az avar Apsich vezetésével igyekeztek megegyezni a bizánciak fővezérével, Tiberi-wsszal, hogy avar főemberek, esetleg a kagán fiai közül vett túszok ellenében biztosítson a császár az avaroknak földet. Az egyezség végül is 574-ben jött létre az időközben caesamak választott Tiberiusszal. A türk kagán ennek hírét véve felháborodottan bontotta fel a császárral kötött szerződését, mint követével üzente, „egyik szavatokkal engem szednétek rá, a másikkal az én szolgáimat, a varchónitákat" .68 576-ban, kihasználva, hogy a bizánciak fő serege a perzsa fronton küzdött, az Al-Duna bal partján lakó szklavénok egyre merészebben támadták a thrákiai városokat. Tiberius Baján segítségét kérte, aki örömmel adta meg azt, mivel korábban hasztalan szólította fel őket engedelmességre és adófizetésre - még követeit is megölték. Most bizánci segédlettel - a Dunán hajókon ők szállították át csapatait - támadhatott rájuk, s aratott győzelmet. De a hadjárat tapasztalatait hamarosan a bizánciak ellen fordította. 579-ben a kagán elérkezettnek látta az időt arra, hogy régi tervét, Sirmium bevételét megvalósítsa. Azt állítva, hogy újra a szlávok ellen indul, Sirmium alatt egy hajóhidat kezdett ácsoltatni a Száván - közben pedig mind a singidunumi városparancsnokot, mind pedig a császárt igyekezett félrevezetni. A híd elkészülte után már nyíltan követelte a kagán a város átadását, s szabad elvonulást ajánlott fel a város lakóinak. A császár azonban nem engedett, bízott benne, hogy a perzsa frontról hamarosan át tud csoportosítani erőket északra, s a városlakók is igyekeztek kitartani. De az ostromzár mind szorosabbá vált a város körül. Nyugatról, a Dalmácia felőli hídhoz érkezett Apsich, avar vezér is, majd a falak alatt átvonult Baján haderejéhez csatlakozni.69 Végül a várost közel három évi ostromzár, éheztetés után harc nélkül átengedte Tiberius az avaroknak - a végleges békét azonban már Konstantinápolyban a trónra lépő új császárral, Maurikiosszál kötötték meg az avarok. Sirmium elfoglalásával megnyílt a kapu a kelet-római birodalom belseje felé. Hamarosan nemcsak Sirmiumban hangzott el a fohász, amelyet egy ott előkerült téglára felróva olvashatunk: „Uram Krisztus, segíts a városon és tartsd vissza az avart. Őrizd meg a római földet („Rómániát") és azt, aki ezt írta. Ámen."70 A következő években az avarok a szövetséges szkla-vénokkal többször is végigfosztogatták a Balkán félszigetet, s csak a Konstantinápolyt övező ún. Hosszú Falak tudták őket feltartóztatni. Ez az időszak az, amikor a szlávok a Peloponnesosi félszigeten is megvetették lábukat.71 591-ben azonban fordulat állt be Bizánc külpolitikai viszonyaiban. A császári csapatok visszasegítették trónjára II. Chosroést, s a vele kötött előnyös szerződésnek köszönhetően lezárult a majd húsz éves perzsa háború. Az addig ott lekötött seregeket immár a balkáni frontra lehetett irányítani, ráadásul élükre egy igen tehetséges hadvezér, Priskos került. A perzsa háború befejeződésének hírére az avar kagán is mozgósította erőit, egészen a Keleti tenger partjáig küldött követeket katonai erő gyűjtése céljából.72 A frankok és a bajorok ugyanakkor a bizánci császárhoz küldtek követséget, segítségüket felajánlva. 592-ben azután a császár megtagadta az évi pénzjuttatások felemelését, ami nyílt hadüzenetnek számított. A válasz nem késett sokáig. Az avarok már Konstantinápoly közeléig hatoltak, amikor Priskos csellel - hátbatámadásuk hírét keltve - visszafordulásra késztette őket. A következő évben fő szövetségesüket, a szklavénokat, Ardagastos és Musókios népét támadta meg és győzte le, miközben az avarokat sikeresen távol tartotta a háborútól a zsákmányon való osztozás reményével.73 A győzelem után a bizánci hadvezér a foglyul ejtett barbárokat át is engedte a kagánnak. 595-ben sikerrel védte meg Priskos Singi-dunumot az avaroktól, akik annak lakosait a „barbárok földjére" szándékoztak áttelepíteni, egyik vezére pedig a Dalmácia városait dúló seregtől ragadta el az összerablott zsákmányt.74 596-ban Thessalonikéig nyomultak előre az avar seregek,75 597-ben pedig Tornea (Tomi) városát ostromolták, s bár Priskos is a városhoz vonult, nem tudta áttörni az ostromgyűrűt. A következő év tavaszára már éhínség gyötörte az ostromlottakat, akiknek a kagán élelmet küldött -ezért hálából Priskos indiai fűszerekkel kedveskedett a kagánnak. Húsvét után szétváltak a csapatok, a visszavonuló bizánciakat üldöző avarok között azonban ragályos betegség tört ki, a kagánnak is „hét gyermeke esett mirigyduzzanat és valami tüzes forróságú lázroham betegségébe és egyetlen nap alatt mind be is fejezte életét."76 A tizenkét napos gyász elteltével megegyezett a kagán a bizánci követtel, hogy a jövőben a Duna lesz a határ a rómaiak és az avarok között, csak a szlávok ellen szabad átúsztatni a folyón, s megnövelték az avaroknak fizetendő év-pénz összegét is. De már 599-ben meg is szegték ezt a szerződést a bizánciak. Két sereggel indultak az avarok ellen, melyek SingidunumnaX (Belgrád) egyesültek, majd onnan Viminaciumhoz (Kostolac) vonultak. Közben a kagán is átkelt a Dunán, s a bizánci területet dúlta, négy, még életben maradt fiára bízva a dunai átkelők védelmét. A bizánci főerők azonban egyetlen lendületes ellentámadással átkeltek a Dunán és avar területen mérkőztek meg ellenfelükkel. Rövid Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 155 időközö k elteltével ötször csap 1! -a harmadiknál a kagán fiai is odavesztek, vjgul már a Tiszánál folytak a harcok. Priskos több ezer avar, szláv és más barbár fogollyal, győzedelmesen tért vissza.77 A sorozatos, súlyos vereségek ellenére volt annyi lélekjelenléte az avar kagánnak, hogy követét még időben, a győzelem hírével érkező bizánci hírnök előtt elküldje a császárhoz, s elérje, hogy a császár -a fenyegetőzésektől megfélemlítve - a foglyok szabadon engedését rendelje el. S még ebben az évben, ősszel - Az Agilulf király által küldött langobard hajóácsok segítségével épített hajókon - elfoglak^, Viminacium előtt azt a szigetet, ahonnan a bizánciak offenzívajukat vezették.78 602-ben ismét az avarok és szlávok ellen indultak a bizánci csapatok, amikor - valószínűleg a színleg átpártolt avar egységek felbúj tására - a bizánci katonák fellázadtak hadvezérük, Petros ellen, s Phokas századost emelték pajzsra, majd visszafordultak Bizáncba, hogy Maurikios császárt is megdöntsék. Amikor a perzsa király, Chosroés hírül vette, hogy Maurikiost fiaival együtt legyilkolták, felbontotta a békét, újra Bizánc ellen fordult. Nem tétlenkedett azonban Bizánc többi ellenfele sem. Az avarok Thrá-kiát dúlták, a langobardok pedig az avar kagán által küldött szlávokkal együtt Bizánc itáliai birtokaira törtek be. Hiába emelte meg Phokas az avarok évjára-dékát, hogy csak a perzsa frontra koncentrálhasson, az avarok támogatását élvező szlávok a következő évben már Bizánc második legnagyobb városa, Thes-saloniké alatt álltak. S bár 610-től már Hérakleios az új császár, a perzsákkal ő sem tudott békét kötni, így az avarok akadálytalanul garázdákodhattak a Balkán bizánci városait dúlva. 614-618 között Naissus (Nis), Serdica (Szófia) bevétele után ismételten megkísérelték Thessalonikét ostrommal bevenni, de a város sikerrel ellenállt - egyetlen eredmény a foglyok nagy tömege volt, akiket magukkal vittek és Pannoniában telepítettek le.79 623-ban maga a császár is majdnem a Hosszú Falakig elhatoló avarok fogságába esett, s a következő évben indított perzsa hadjárata előtt csak úgy tudta országát biztonságban hagyni, ha saját törvénytelen fiát és több főember gyermekét a kagánnak túszként hátrahagyta.80 A perzsa seregek sokáig ügyesen elkerülték a bizánciakkal való összeütközést, majd pedig, felvéve az avar kagánnal a kapcsolatot, 626 nyarán váratlanul összehangolt támadást indítottak Konstantinápoly ellen. Bizánc összeomlása elkerülhetetlennek látszott, mégis az ostromlók ellátási nehézségei, a fokozódó éhínség és a városvédők kitartó ellenállása következtében - hiába vettek részt az ostromban a gyalogos és vízi harcban edzett szláv és gepida segédcsapatain kívül a kagán saját elit egységei is - a támadás aug. 7-re összeomlott. Ezzel összeomlott az avarok harci tekintélye mind alattvalóik, mind pedig a bizánciak szemében.81 Ettől kezdve soha többé nem támadtak fegyverrel Bizáncra és nem lépték át dél felé a Dunát. Érdeklődésük végérvényesen nyugat felé fordult. Az avarok kárpát-medencei letelepedésük előtt „futó ismeretséget" kötöttek már Nyugat-Európa germán népeivel, a 6. század utolsó évtizedétől azonban megsokasodnak azok a híradások, melyek a nyugati, délnyugati szomszédok, Dalmácia, Istria, Itália illetőleg az Alpok vidékének lakói ellen irányuló támadásokról szóltak.82 592 táján még vereséget mért I. Tassilo, bajor herceg az országába betörő szlávokra, de 595-96 körül a fegyvertényt újra megismételni akaró kétezer bajor harcos már a szlávok segítségére siető avar kagán áldozatául esett. Ugyancsak 596-ban, most már Pannoniából kiindulva hatoltak be az avarok Thüringiába és igen súlyos harcokat vívtak a frankokkal. Csak miután Brunichild királynő elegendő pénzajándékot adott, tértek vissza saját országukba. A béke egyik feltétele lehetett, hogy az Alpokba behatoló és letelepülni szándékozó szlávok ellen ne fogjanak fegyvert. Valószínűleg nem véletlen, hogy ugyanekkor újították meg a békeszerződést Agilulf, langobard király-lyal is.83 így amikor Itália exarchusa, Callinicus bizánci vezér fogságba ejtette és Ravennába vitte Agilulf leányát és férjét, 603-ban a kagán által küldött szláv segédcsapatok segítségével tudták a langobardok városaikat visszafoglalni, majd az előkelő foglyokat is visszakapni.84 Az ezután kötött örök békeszerződés értelmében a langobardok is résztvettek a bizánci fennhatóság alá tartozó Istria (mely ekkor még jóval nagyobb területet jelölt) elleni avar-szláv invázióban.85 610-611 táján a szlávok egy csoportja a bajor határvidéken, Aguntumnal (Lienz) vereséget mért Garibald bajor hercegre, de a bajorok utóbb visszaszerezték a zsákmányt és kiűzték a szlávokat országukból.86 Ugyanezidőtájt, esetleg néhány évvel később, maguk az avarok is harcoltak a nyugati határnál, Friaul langobard hercegségben. Friaul fejedelme, Gisoulf merészen ellenállt és oda is veszett a csatában, felesége, Romiida pedig bezárkózott a fővárosba, Forum Iulii (Cividale) falai mögé. A kagán csellel mégis behatolt, a várost felégette, lakóit Pannoniába hurcolta, akik közül csak kevesen tudtak később hazatérni, mint pl. a langobard krónika szerzőjének, Paulus Diaconusnak a dédapja.87 623 táján I. Dagobert frank király aktív keleti politikába kezdett. Ennek első lépéseként egy Samo nevű fegyver(?)kereskedőt több társával együtt a vinedi (vend) szlávokhoz küldött, hogy azokat az avarok ellen bujtogassák fel. Miután e szlávok, akik az avarok seregében befulcusként, azaz egyfajta előőrsként szolgáltak, a sikertelen konstantinápolyi ostrom után önbizalmat vesztett avaroktól függetlenné váltak, a harcban oly vitéznek mutatkozó Samot választották meg királyuknak, aki ezután 35 évig uralkodott még felettük. Sikeresen védte meg önállóságát 631-ben Dagobert ellenében is, mert bár a langobardok és az alemannok kisebb győzelmeket értek el a karantán 156 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor e* .7 hnrai középkor története Nagykanizsán és környékén szlávokka l szemben, ő Wogastisburg (Csehországban, az Eger völgyében?) várába zárkózva ellen tudott állni. Országának, pontosabban fogalmazva törzsszövetségének kiterjedése nem pontosan ismert, valahol az avarok és a bajorok, alemannok törzsterülete között, az Elbától a Karavankákig terült el.88 A 626. évi sikertelen hadjárat a kaganátus belsejében is belpolitikai válságot idézett elő. Az avarok alattvalóiként a Kárpátoktól keletre élő bulgárok ugyanis maguknak követelték a kagáni címet - a harcokban azonban alulmaradtak, a Kárpát-medence avar uralom alatt maradt. A bolgárok egy csoportja, hogy a megtorlást elkerülje, nyugatra, a bajorokhoz menekült. I. Dagobert előbb befogadta őket, majd parancsot adott, hogy egy éjszaka az összes bulgár családot gyilkolják le. Akik megmenekültek, Alciocus vezetésével in marcha Winedorum, azaz a vend szlávokhoz menekültek, majd onnan tovább délre, s végül a 7. század utolsó harmadában Beneventum lan-gobard hercegségben telepedtek le.89 A Feketetenger északi partvidékén és Ukrajna területén azonban e harcok következtében szabadultak meg a bolgárok az avar függőségtől s jött létre a független ono-gur-bolgár birodalom, Kuvrát (Kobrát) fejedelem vezetésével. 634-635 táján „legitimálták" az új államalakulatot, azaz szövetséget kötöttek Hérakleios császárral is.90 Az avar kaganátus saját törzsterületére, a Kárpátmedencére szorult vissza. Békésebb évek, évtizedek következtek. A konszolidációt pedig csak tovább erősítette, hogy azok az onogur-bolgár törzstöredékek, amelyek Kuvrát halála után (669) a rájuk törő kazárok elől elmenekültek, Kuvrát egyik fia, Kuber vezetésével részben Pannoniában települtek le. Bár Kuber később kíséretével Thessaloniké környékére települt át, a vele menekültek nagyrészt itt maradtak.91 Az újra megszilárdult avar kaganátus a század végére némileg még területileg is gyarapodott. 680 táján megtámadták és lerombolták Lauriacum (Lorch) városát, s feltehetően Samo volt „államának" területét is bekebelezve - de volt alattvalóikat, a vend-szlá-vokat legalábbis függő viszonyba kényszerítve - a nyugati határt az Enns folyóig tolták ki. Ezt fogadták el a frankok is, amikor 692-ben békét kötöttek az avarokkal. 696-704 között az avarok az Enns két partján még a bajorok földjeit dúlták, de ez már csak amolyan utóvédharc lehetett, a gyepű kialakításával járó „gyakorlati tennivalókat" végezték el.92 Az avar betelepülés első fázisában Nagykanizsa környékén még nem szálltak meg az avarok, hiszen, mint azt a történeti adatok is jelzik, érdeklődésük ekkor dél, délkelet felé, a nomád életformának inkább megfelelő Skythia Minor (Dobrudzsa) felé irányult. Csak a 6. század utolsó évtizedében, főként a Tiszánál elszenvedett vereség után fordultak délnyugat, nyugat felé. Az Isztria, Friaul, Itália és az Alpok felé vezetett hadjáratoknál részben a Dráva-Száva közti római hadi u^kat, részben azonban már valószínűleg a vidékünket is átszelő nagy Adria-Kijev útvonalat vehették igénybe. A 7. század elején, első felében létesített települést vagy temetőt Nagykanizsa környékén a régészeti terepbejárások és az ásatások révén mintegy 20 lelőhelyről ismerünk (2. térkép). A korszak településmaradványait jelző kerámiatöredékek közül elsősorban az ún. prágai típusú kerámia szignifikáns. Ez a kerámia a 6—7. században a Kárpát-medence északi peremterületén, az Elbától Kijev környékéig élő szláv lakosságra jellemző.93 Meghatározó edényformája az erős vállú, szűk aljú, tojásdad - s gyakran aszimmetrikus -fazék, melynek pereme szinte függőlegesen áll. A kézzel formált, legfeljebb a felső harmadában korongon utánsimított, díszítetlen edényt ezen a vidéken tört cseréppel és kaviccsal, leggyakrabban azonban mésztartalmú anyaggal (tört kagyló- vagy csigahéj) soványított agyagból készítették. Az égetés közepes, a mésztartalmú soványítóanyag miatt gyakran lyukacsos felületű edények igen jellemző színárnyalatúak, pirosasbarna-sárgásbarna színűek. A 7. század közepe tájától egyre gyakrabban díszítették ezt a kerámiát is vízszintes ill. zeg-zug vagy hullámvonal alakú, bekarcolt vonalkötegekkel. A településeken és a temetőkben a prágai típusú kerámia mellett homokkal vagy tört kaviccsal soványított, szürkés- vagy vörösesbarnára, ill. feketésszürkére égetett, kézi korongo-lású, vízszintes- ill. hullámvonalköteggel díszített edények is előkerültek, melyek általánosan elterjedt kerámiatípusai az avar törzsterület településeinek is.94 A két kerámiafajta együttes előkerülése azt jelzi, hogy a településeket egy kevert avar-szláv népesség hozhatta létre (4-5. tábla). Ilyen települések maradványait ismerjük Nagykanizsától nyugatra Szepetnek-Bánfapusztáról95 és Eszteregnyéről,96 a falutól délkeletre, a műút melletti dombon elterülő telepről. Nagykanizsa területén a Magyar utcai kertek alján97 és az Inkey-sírkápolná-nál98 lokalizálható egy-egy kisebb telepmaradvány. A Principális (Kanizsa) csatorna völgyében észak felé haladva Zalaszentbalázs közepén, a Tsz-istállóknal" ill. a ''Tót Mihálok réttyén'',100 és Hahóton, a Sárkányszigetre vezető dűlőút mentén101 található egy-egy kisebb településre utaló nyom. Nagykanizsától keletre, szinte a hajdani hadi útra fűződve helyezkednek el a települések: Nagyrécsén, a vasútállomástól északra,102 Zalaszentjakabon a Rózsavízi-dűlőben,103 majd ettől délre Miháldon és Sandon (két helyen is),104 tovább kelet felé Galambokon a falutól keletre ugyancsak két helyen,105 és Zalakaroson, a garabonci homokbánya helyén.106 A kisbalatoni leletmentő ásatások hoztak napvilágra Balatonmagyaród-Kiskányavári dűlőben egy kisebb 7-8. századi településrészt, ahol szabálytalan alakú munkagödrök, földbe vájt ólak mellett szabadba épített kemence maradványai kerültek elő. A tele- 2. tábla: — Korai avar kor. Bronzlemezből készült övgarnitúra Kehida-Központi Tsz major 67/A sírból. i 5 8 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 3. tábla: - Korai avar kor. i = Ezüst fülkarikapár Kehida-Központi Tsz major 56. sírból, 2-3 = Ezüst gyűrű és fülkarika részlete Zalakomár-Lesvári-dűlő 458. sírból, 4 = Ezüst gyűrű Zalakomár-Lesvári-dűlő 378. sírból. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 159 4. tábla: - Agyagedények korai avar csontvázas sírokból, Zalakomár. 1 = 335. sír, 2 = 351. sír, 3 = 446. sír, 4 = 494. sír. i6o Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén pülés kerámiatöredékei és konyhai hulladékai (állatcsontok) között volt egy vasolvasztó kemence fuvóka-cső-darabja és egy öntőminta-töredék is.107 Balaton-magyaród-Hídvégpuszta, déli rév lelőhelyen pedig egy nagyobb, 4x4 m-es, félig földbe mélyített lakóházra, valószínűleg egy magányos halásztanyára bukkantunk. A belőle előkerült kerámiaanyag a 7. század elejére, első felére keltezhető s a rekonstruálható edényformák alapján elképzelhetjük egy korabeli háztartás edénykészletét.108 A szerencsés véletlennek köszönhetően az utóbbi években két 7. századi temető is ismertté vált térségünkben. Az egyiknek Zalakomár-Lesvári-dűlőben egy heves nyári zápor okozta vízmosás segített felszínre kerülni,109 a másikat pedig rókakölykök után ásva találták meg Kehida-Központi Tsz-majorban a falu lakói.110 A múzeumba történt bejelentés után mindkét helyen ásatást végeztünk. Mindkét temetőben a 7. század után a 9. században is temetkeztek (erről ld. később), a halottakat pedig részben - szláv szokásnak megfelelően - elhamvasztották, részben -koporsóba temetve - elkorhasztották. Hasonló módon temették el a halottakat a harmadik, Zala megyében ismertté vált temetőben, a Zala völgyében fekvő Pókaszepetken is.111 Ez a sajátos, birituális temetkezési mód a zalai temetőket az avar törzsterület többi temetőjétől - jól körülhatárolható, külön csoportként - elkülöníti. A 7. századi zalai temetkezéseket összefoglalóan a következőképpen jellemezhetjük: A hamvasztásos temetkezések a temetőn belül külön csoport(ok)at alkotnak. A hamvakat többféle módon temették el: a) urnában, b) kisméretű, négyszögletes gödörben, c) a korhasztásos sírokéval azonos méretű sírgödörben teljesen, vagy csak részlegesen elhamvasztva a halottat, d) a korhasztva eltemetett mellé, annak sírgödrébe urnában, vagy anélkül, egy kupacba rakva a hamvakat. Az utóbbi két típusú temetkezés a korhasztásos (csontvázas) temetkezések csoportján belül találhatók meg, míg alkalmanként a hamvasztva eltemettek csoportjában is ástak korhasztásos temetkezés számára sírgödröt. Az elhunytakat felöltöztetve égették el, amire a hamvak között talált összeégett gyöngyök, bronz csatok stb. utalnak, de előfordult az is, hogy a viseleti tárgyakat - ruházatot (?) - a hamvasztás után, külön tették a sírba. Többször a túlvilági útra adott élelmet tartalmazó edényt is a máglyára tették, aminek összetört cserepeit ugyancsak megtaláljuk a hamvak között. A hamvasztást feltehetően a temető területén végezték el, egy máglyahelyként interpretálható átégett foltot meg is találtunk Zalakomárban. E 7. századi hamvasztásos sírokra jellemző még, hogy a kalcinálódott csontok viszonylag nagy méretűek, azaz a hamvasztás nem volt tökéletes. A korhasztásos (csontvázas) temetkezések sírgödre mindegyik temetőben Ny-K (ritkábban K-Ny) tájolású. A fegyveres síroknál gyakori, hogy az elhunyt harcos lova (lovai) is a gazda mellé van(nak) temetve, néha vele azonos sírgödörben, a halottól egy deszkafallal elválasztva (Kehida, Pókaszepetk), gyakrabban azonban külön sírgödörben, amelyet a halott sírjával azonos tengelyben a lábvégnél (Kehida), vagy a fej mögött (Zalakomár, Pókaszepetk) ástak meg. Néha a temető szélén magányos lósírokat is találunk (Zalakomár). A lovat felszerszámozva, zabiával, kengyelekkel, nyereggel temették el, nem ritkán azonban kivették a ló pofájából a zablát, vagy pedig a ló mellé tették a felszerelést. Általában az egész lovat eltemették, néha azonban csak részlegesen, megnyúzva és kitömve temették el a lovat - de ilyenkor is felszerszámoz-ták.112 Feltűnő, hogy e temetők népességénél csak igen ritkán díszítették a lószerszámot (nemes)fém véretekkel. Csak e vidékre jellemző temetési szokás, hogy a hasára fektetett ló farára agyagedényt tettek, holott a harcos is megkapta útravaló folyadékát egy edényben vagy egy kis vaspántos favödörben.113 A férfiak sírjában gyakori a fegyver, leginkább a lándzsa vagy kopja - de nem ritka az egyélű kard vagy szablya sem. íjat ritkábban találni a sírban, de lehet, hogy csak azért, mert ritkán készítették a merevítő részeket csontból - hiszen majd minden sírból kerül elő nyéltüskés, vagy köpűs felerősítésű nyílhegy, sokszor egész köteggel. Néhány sírban harci balta és vas dudorral díszített pajzs (Pókaszepetk) is volt. A sírok mellékletei alapján szinte megelevenedik előttünk az az avar harcos, akit Maurikios császár így írt le: „Fegyverzetük bőrvért, kard, íj és kopja s így a harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert visel, vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak és, amint a szükség megkívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják."114 A ruházatukat összefogó övet egyszerű vas, vagy ún. bizánci öntött bronzcsattal fogták össze, amit ritkán még egyéb fém véretekkel is díszítettek. Ezek ezüstlemezből, vagy ezüsttel bevont bronz lemezből készültek, s préselt geometrikus (2. tábla) vagy figurális (fantázialények) motívumokkal voltak ellátva. Több sírban bajor-alemann vagy észak-itáliai eredetű, a 7. század közepéről, második feléből való ezüst- és rézberakásos, niello-díszes vas vagy öntött bronz övgarnitúrák voltak. Az övet sokszor nem csatolták fel az elhunyt derekára, hanem melléje, esetleg felesége mellé tették a sírba. A zalai temetőkben igen gyakori a kettős sir, amikor az elhunyt férfi feleségét is ugyanazon sírgödörben, valószínűleg ugyanazon szertartás alkalmával korhasztásos vagy hamvasztásos módon - ld. a hamvasztásos temetkezések d) variánsát - temették el. Ez minden bizonnyal a szláv népeknél meglévő „özvegyáldozat" szokására vezethető vissza, amelyet egy 10. századi arab utazó így írt le: „Ha a halottnak három felesége volt, s az egyik azt állítja, hogy szerette őt, 5. tábla: - Urna és síredény korai avar hamvasztásos sírokból, Zalakomár. i =531. sír, 2 = 277. sír? 3 = 4J9- sítIÓ2 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén akkor vesz két fát és felállítja a sír mellett, majd a tetejükre keresztbe is tesz egy fát, amelynek közepére egy kötelet akaszt. Egyik végét egy széken állva a saját nyakára erősíti. Ekkor elveszik alóla a széket, s ő a nyakánál fogva felakasztva marad, amíg meg nem hal. Amikor meghalt, testét tűzbe vetik és elhamvasztják."115 Ez a közös sírkamra néha olyan nagyméretű, hogy még egy „hely" maradt benne a szolga (Kehida) vagy a ló (Kehida, Pókaszepetk) számára, többször azonban üresen hagyták (Zalakomár). A nők temetkezései a férfiakénál szerényebb kivitelűek. Szinte állandó „ékszer" a rovátkolt ón vagy ólom csövecskékből (ritkábban ezüst, vagy bronz lemezkékből) készített fejdísz (eredetileg valamilyen textildarabra, kendőre erősítették ezeket, amelyeket egyfajta kontydíszként viselhettek).116 Ezek a csövecskék férfiak sírjában is megtalálhatók, vagy az asszony ajándékaként (máskor ugyanis gyöngysort vagy fülbevalót tettek szerettük sírjába), vagy esetleg saját ruházatuk, nadrágjuk díszeként. A homlokpántra varrt, a halántéknál kétoldalt lecsüngő textil- vagy bőrpántokba fűzött, rovátkolt díszű, nagyméretű ezüst karikák, vagy félholdas alsó karikaívű, csillagos csüngőjű, esetleg kosaras díszű ezüst karikaékszerek szintén megtalálhatók, bár csak kevés asszony sírjában (3. tábla 1,3). Ugyanilyen ritka ékszer az ugyancsak ezüstből készült, poncolt, trébelt díszű, pajzsos fejű spirálgyűrű (3. tábla 2, 4) vagy a kürtös végű karperec. Ezzel szemben a színes bikonikus vagy szemes gyöngyökből fűzött nyaklánc - a néha közéjük illesztett bronz, ón vagy ólom lemezcsüngőkkel együtt - majd minden felnőtt nő sírjában megtalálható. A zalai temetők kitűnnek abban, hogy itt a sírok többségébe a túlvilági úthoz ételt (juh vagy kecske, sertés, baromfi csontjai, tojás maradványai) és italt (agyagedény vagy vas- ¡11. bronzlemez-pántos kis fa-vödör) tettek útravalóul a halott mellé. Az eddig megismert három 7. századi temető közös vonása az is, hogy viszonylag kicsinyek, 100-200 sírt foglalnak magukba. Ez megfelel annak, amit a települési viszonyaikról megismertünk: néhány nagycsalád által létrehozott, laza szerkezetű telepek.117 A temetők közösek abban is, ahogy a temetkezés helyét megválasztották: olyan helyre temetkeztek, ahol az agyagos felszínből egy-egy homoklencse a felszínre kibukott, s míg a korhasztásos sírokat a jó vízáteresztésű, a csontokat jó állapotban megőrző homokba ásták, a hamvakat az ezt körülvevő agyagos talajba temették el - ebbe ugyanis a szél nem tud úgy belekapni és a hamvakat a sírdögörből kifújni. Eltérnek viszont a temetők abban, hogy az eltemetettek valószínűleg nem voltak teljesen azonos jogál-lásúak. Zalakomárban ugyanis főként gyalogos, lándzsás, harci baltás harcosok alkották a közösséget, s csak vezetőiket temették el lóval, míg Kehidán és Pókaszepetken a lovas harcos sírja az általános, akit gyakran egyélű karddal, szablyával, csontmerevítős íjjal, pajzzsal és lándzsával temettek el. A 7. századi temetkezések jellemző vonásait áttekintve újfent megbizonyosodhatunk arról, hogy Nagykanizsán és tágabb környékén olyan kevert avar— szláv népesség élt, amely egymástól nem elkülönülve, külön telepeken élt és külön temetőkben temetkezett, hanem épp ellenkezőleg, közösen hozta létre településeit és közösen használta a temetkező helyeket is -bár mindkét népelem szuverén módon végig megőrizte életmódját, sajátos használati eszközeit, viseletének rá jellemző elemeit és saját temetkezési szokásait. Kérdés, kideríthető-e, meghatározható-e pontosabban honnan is származtak ezek az emberek? Van egy történeti forrásadatunk, amelyet eddig még nem említettem, pedig a benne leírtak szokat-lansága miatt méltán megérdemli figyelmünket. Ebben ugyanis arról a hadjáratról van szó, melyet az avarok - a korai avar korban egyetlen alkalommal -kelet felé vezettek. 602 nyarán a bizánciak ismét hadjáratot viseltek a szklavénok ellen. A szlávoknak a Duna bal partján fekvő országába hajókon keltek át, ahol sikeresen harcoltak és sok foglyot is ejtettek. A kagán, hogy szláv szövetségesei legalább az anták hátbatámadását (miként az 584-ben történt) elkerülhessék, „Apsichot kiküldte sereggel, hogy az anták népét elpusztítsa; ezek ugyanis (ekkor ismét) a bizánciak szövetségesei voltak."118 Apsich az előző év nyarán még az al-dunai Kataraktáknál táborozott egy nagy létszámú avar sereggel, s a rómaiakkal tárgyalt,119 s lehetséges, hogy vissza sem tért onnan, amikor a kagán parancsa elérte. A Duna mentén tovább haladva jutott el Apsich Dél-Oroszországba, ahol 602-603-ban megsemmisítette az anta nevű politikai szervezetet - méghozzá olyan alaposan, hogy a későbbiekben a források már nem is említették őket. Valószínű, hogy még tovább is a térségben maradt, s segítséget nyújtott a türkök ellen fellázadt tielö (ogur-bolgár) törzseknek. Feltehetően ez a segítségnyújtás az alapja annak a szövetségesi - vazallusi kapcsolatnak, amelyet majd csak az avarok hatalmának meggyengülése után, 634-635 táján számolt fel Kuvrát.120 Apsich visszatérésének útvonaláról nem maradt feljegyzés. Néhány későbbi forrás alapján (ld. alább) azonban erősen valószínűsíthető, hogy hazatéréskor - már csak a könnyű zsákmányszerzési lehetőség miatt is - útba ejtette az anták északi szomszédságában lakó du(d)lebek országát, s nagyszámú foglyot ejtve, a Vereckei hágón keresztül tért vissza szállásterületére. Bizonyos, alább ismertetésre kerülő adatok alapján úgy látszik, hogy ezek a du(d)leb-szláv „foglyok" - legalábbis túlnyomó részt - a Zala és a Mura közti területen települtek le, esetleg telepítették le őket. Kérdés ezek után, hogy 1) milyen alapon kötjük Apsich nevét vidékünkhöz, 2) milyen érvek szólnak még amellett, hogy a) Apsich foglyokat hozott maga- Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén I 6 3 va l a du(d)lebek országából - s nem más úton kerültek azok ide - illetve, hogy b) ezeket a du(d)lebek-et éppen a zalai dombvidékre telepítették. ad 1) Apsichról keveset tudunk, de neve többször előfordul a bizánci forrásokban. Lehetséges, hogy ugyanarról a személyről van szó, lehet, hogy több azonos nevűről, s az sem kizárt, hogy esetleg egy avar méltóságnév ez.121 Mindenesetre nem érdektelen, hogy neve már legelőször is Pannoniával együtt hangzott el. Ő az, akivel 570-571 táján Tiberius hadvezér Justinus császár nevében - avar főemberek, vagy a kagán fiainak túszul állítása ellenében - a letelepedés és béke kérdésében egyezkedett, s aki nyilvánvalóan a Pannoniára támasztott jogigényt fogalmazta meg akkor, amikor azt kérte, hogy a „rómaiak biztositsanak földet, ahol az avarok letelepedhetnek" - hallgatólagosan elismerve ezzel azt, hogy hiába is kötöttek a langobard királlyal, Albionnal Pannónia átadásáról szerződést, annak eredeti „tulajdonosa", a rómaiak beleegyezése nélkül a szerződés érvénytelen, s törvénytelenül birtokolják Pannoniát.122 A kérést Justinus akadékoskodása miatt csak később, amikor Tiberius már társuralkodó (caesar) lett, teljesítették, és kötötték meg a szerződést. Az ennek folytán kialakult jó viszonynak is köszönhető, hogy a kagán megengedte Tiberiusnak, hogy katonákat toborozzon a perzsák elleni hadjáratához, aki „az Alpokon túli népek közül a rajna-vidékiek legdere-kabbjait toborozta seregébe, ugyanígy az Alpokon innenieket, a massagetákat és más szkíta nemzetségek fiait, a Pannónia (kiemelés tőlem SzBM), Moesia, Illyrikum meg Isauria környékieket; ekként közel százötvenezer főnyi, kitűnő lovasokból álló csapatokra tett szert."123 S valószínűleg nem véletlen, hogy a perzsa fronton küzdő sereg vezetői között ismét feltűnt Apsich neve...124 Nem sokkal ezután újra találkozunk ezzel a névvel. Sirmium ostrománál ugyanis Apsich az, aki seregével a Dalmácia felőli, azaz a nyugati hídnál állt, s ment át a másik hídhoz, hogy Baján haderejéhez csatlakozzék. Mivel nevét korábban nem említették az ostromlók között, valószínű, hogy seregével csak az ostrom utolsó fázisában érkezett a város alá. S mivel a város nyugati oldalán jelent meg - csak Pannoniából, pontosabban a Dunántúl felől érkezhetett. Ha meglehetősen áttételesen is tehát, de Apsich és Pannónia neve mindhárom adatunkban találkozik egymással. Ennek alapján pedig megkockáztathatjuk annak feltevését, hogy Apsich szállásterülete - függetlenül attól, hogy ez a név személy- vagy méltóságnév volt - Pannoniában lehetett. Kérdés, hogy néhány régészeti jelenség, mint pl. a lovas temetkezésnek a zalai temetőkre is jellemző módja, vagy egyes tárgytípusnak - a hosszúfülű kengyel, a nádlevél alakú lándzsahegy, a rojtos végű ezüst lószerszámveretek, a D-alakú kardfüggesztő-fülek, az ezüst álcsatok stb. - túlsúlyban a Dunántúlon való előfordulása125 nincs-e összefüggésben azzal, hogy a Dunántúlon Apsich vezetésével megtelepült népcsoport esetleg az avarságnak egy származásában, kulturális kötődéseiben is jól körülírható, külön egységét alkotta. ad 2) A történetünkben felbukkanó „fogoly" du(d)lebekről mindösszesen a következő adatokat ismerjük. A Kijevi Évkönyvek (Povest'' Vremennyh Let) szerint „a dulebek a Bug mentén éltek, ahol ma a volynjanok." Majd tovább ezt olvashatjuk: „Ebben az időben voltak az óborok (= avarok) is, akik Iraklij (= Herakleios) császár ellen hadakoztak s majdnem elfogták.126 Ezek az óborok hadakoztak a slovenekkel, és erőszakoskodtak a duleb asszonyokkal, mert utazásain minden obron 5-6 duleb asszonyt fogott a taligája elé és így büszkélkedve húzatta magát röhögvén a sloveneken. Az óborok ugyanis magas termetűek és igen erősek voltak, úgyhogy senki sem ellenkezhetett velük, ezért igen elgőgösödtek és az Isten elveszte őket és elhaltak mind Isten haragjától és ma is megvan az orosz közmondás: elvesztek, mint az óborok, akiknek sem nemzetségük, sem ivadékuk nincsen."127 Mielőtt ezt a forrást elemezni kezdenénk - amelyről azonban annyit már most érdemes tudni, hogy ez az egyetlen forráshely, ahol a du(d)lebek ősi szálláshelyéről említés történik -, ismerjük meg a többi adatot is, amelyek az immár Pannoniába került du(d)lebekről szólnak, és további fontos információkat tartalmaznak. Német Lajos 860. évi birtokadományozási és megerősítő oklevelében ad Tudleipin említ egy salzburgi birtokot.128 Egy Arnulf nevére hamisított oklevél (891) alapján pedig nagyjából lokalizálhatjuk is ezt a birtokot. Eszerint in partibus Sclauini-ensibus vero in comitatu Dudleipa vocato in loco Rugi-nesfeld, sicut Chocil duxquondam inibi ad opus suum habere visus est et veluti Reginger in eodem comitatu iuxta aquam, que dicitur Knesaha, in beneficium habe-bat.129 A birtok neve szerepel még a 869-871 táján, Német Lajos informálására összeállított Conversio Bagoariorum et Carantanorumban is, ahol a szerző a MosaburglZalaváron lévő Keresztelő Szent János templomról szólva megjegyzi, hogy e városon kívül még több más hely mellett in Dudleipin is megtalálható ennek a védőszentnek a temploma.130 Dudleipin tehát a Mosaburg/Zalaváron székelő Kocel birtokkörzetébe tartozott, ahol a salzburgi egyházhoz tartozó templom állott. Miután a kutatók a Knesaha nevet általában a Gnas patakkal azonosítják (s semmi köze Kanizsa nevéhez!!),131 Dudleipinnek is ennek közelében, azaz valahol a Mura mentén kellett lennie, legvalószínűbben Radkersburg/Radgona körzetében.132 Ez a 9. századi írásos forrásokban többször is előforduló helynév tehát egyértelműen bizonyítja, hogy a Mura tájékán - s a régészeti adatok bizonyságaként e konkrét helynél és környékénél jóval nagyobb körzetben, a Zala és a Mura közti térségben - du(d)leb-szlávok éltek. A Dudleipa/Dudleipin/Tudleipin helynévben igen fontos nyelvtörténeti adat is megbújik: ennek 164 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén alapján rekonstruálható ugyanis e nép nevének eredeti hangalakja, mely dudleb volt. A keleti és délszláv nyelvekben a -dl- hangcsoport d-je még együttélésük idején asszimilálódott, s -/- lett (ld. a Kijevi Évkönyvek ''duleb'' népnevét), míg a nyugati szlávoknál továbbra is megmaradt az eredeti -dl- hangcsoport.133 A Pannoniába került du(d)lebek tehát őshazájukban, a Bug folyónál még a nyugati szlávok ágához tartozhattak. Ezt látszik alátámasztani az is, hogy a nyugati szlávok nagy csoportjára jellemző Prága-Korcak kultúra keleti határa éppen a du(d)lebek feltételezett szállásterületének keleti határával esik egybe.134 Nyugati szláv kapcsolatukat jelzi, hogy Dél-Csehor-szág területén, a Vlatava völgyében a 10. századból szintén említenek egy Dudleby nevű várat,135 illetőleg, hogy a 11. században Karintiában, a Spittal mellett is volt egy Dulieb nevű hely.136 A név csehországi előfordulása miatt Melich János még úgy is gondolta, hogy a pannóniai du(d)lebek azok közül szakadtak ki - habár ugyanő arra is felhívta a figyelmet, hogy a Dudleipin név szlovén is lehet, mivel az ószlovénben szintén -dl- volt még a mai -/- helyén.137 Az eredet kérdését eldöntendő érdemes tehát visszakanyarodnunk kiinduló forrásunkhoz, a Kijevi Évkönyvekhez. A Kijevi Évkönyvek szerint a dud(d)lebek Volhy-niában, a Búgnál laktak, az avarok ott támadták meg őket és erőszakoskodtak asszonyaikkal. Bár Váczy Péter úgy véli, hogy a forrás itt az anták ellen elkövetett önkényeskedésekről szól, maga is felhívja a figyelmet arra, hogy az Évkönyvekben az avarok kegyetlenségeiről mégis a du(d)lebekkel kapcsolatban történik említés.138 A Kijevi Évkönyvek szerkesztője a 11. században már semmit sem tudott az antákról, helyükön a Dnyeper-Dnyeszter-közben a tiverceket és uliceket említette. A du(d)lebek avar „hagyományának" kialakulásáról és írásba foglalásának körülményeiről Váczy Péter a következő szellemes gondolatmenetet fejti ki. Mint ismeretes, Methód és Konstantin (Cyrill) 866-ban Rasztiszláv morva fejedelem udvarából tanítványaival együtt útnak indult, hogy átkelve a Dunán, Konstantinápolyban felszenteltesse őket. Eközben megálltak Kocel mosaburg/zalavári székhelyén is. Kocel tisztelettel fogadta a térítő papokat, 50 tanítványt adott melléjük és maga is megtanulta a szláv írást. A Kocel által adott tanítványok között minden bizonnyal ott voltak a - Dudleipin/Dudleipa helynév alapján feltételezhető - du(d)lebek képviselői is. Megteremtődött tehát annak a lehetősége, hogy a térítő testvérek és a Mosaburgban létrehozott iskola megismerje a Mura-Zala-völgyi du(d)lebek történetét és ekkor még élő avar hagyományát. Ezt a hagyományt - már mint Methód szellemi örökségének részét - vitték magukkal a tanítványok, amikor előbb Morvaországba (879), majd onnan 885-886 táján, Methód halála után, Bulgáriába menekültek. A bulgár cár által kezdetben csak megtűrt Methód-tanítvá-nyok 893-894 körül kapták meg az engedélyt arra, hogy a fővárosban, Preslavban is tevékenykedjenek. Ez egyszeriben lendületet adott a szláv nyelvű - immár cirill írású - irodalom művelésének. Ők fordították itt le Nikephoros patriarcha rövid bizánci krónikáját is ószlávra - amelyet azután a Kijevi Évkönyvek szerkesztője is felhasznált.139 Időközben a du(d)lebek avar hagyománya - talán a tanító célzat következtében is - részben elhomályosult, részben pedig mondai elemekkel dúsult. Ilyen mondai elemként került az elbeszélésbe az, hogy a du(d)leb asszonyok az avarok szekerét vonták, vagy hogy az avarok óriások voltak.140 A mondává színeződött du(d)leb hagyományt minden valószínűség szerint csak Preslavban öntötték végleges, írásos formába. Erre következtethetünk az idézett rész utolsó mondata alapján, miszerint „elvesztek, mint az avarok, akiknek sem nemzetségük, sem ivadékuk nincsen." A Kijevi Évkönyvek írója ugyanis tévesen állítja erről a mondatról, hogy orosz közmondás. Váczy Péter világosan bebizonyította, hogy itt olyan egyházi eredetű szólással van dolgunk, amelynek még közvetlen forrása is kimutatható. Ez pedig egy levél, amelyet Nikolaos Mystikos, konstantinápolyi pátriárka a 10. század elején írt Si-meon, bulgár cárnak. Ebben a pátriárka arról igyekezett meggyőzni Simeont, hogy ne kísérelje meg Konstantinápoly ostromát, mert annak falai úgysem vehetők be, azt ugyanis az isteni gondviselés őrzi. Aki mégis megkísérli az ostromot, az halálnak halálával lakol. így jártak a perzsák, akiknek még a neve sem maradt fenn, s így az avarok is, akik „elvesztek, s népükből maradék sem létezik". Hasonlóan pusztultak el a szaracénok, közülük is csak néhányan kerültek vissza élve az otthonukba. A levél, amely nyilván a bolgár udvarban tevékenykedő egyháziak kezébe is elkerült, s tartalmát megismerhették, mély hatást gyakorolhatott rájuk. S amikor a du(d)lebek avar hagyományát írásba foglalták, önkéntelenül felidéződhetett a levél akkor még közszájon forgó azon mondata is, amely az avarok sorsára utalt, s ezt azután nem is késlekedtek az írásba belefoglalni.141 A du(d)lebek történetének mondává szépült-torzult avar epizódja tehát ilyen kalandos úton, a Pannoniába került du(d)lebek hagyományőrzése révén jutott vissza ősi hazájuk területére, Kijevbe, s öröklődött ránk az ott szerkesztett Évkönyvekben. A du(d)lebek avar hagyománya és Apsich 602. évi, anták elleni hadjárata közötti kapcsolat, s az így rekonstruált pannóniai du(d)leb történet valószínűségét még néhány régészeti érvvel is megtámogathatjuk. Az egyik az, hogy míg az anták anyagi műveltségével, az ún. Pen''kovka kultúra leletanyagával - egy sajátos, a korabeli nomád népek kulturális hagyományait a szlávval ötvöző emlékanyaggal - a Kárpátmedencében csak elszórtan, az avar temetők egy-egy sírjában találkozunk, s csak Erdélyben, mely a Kár- Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén I 6 5 páto k hágóin át közvetlenül határos vele, található meg ez a leletanyag összefüggőbb tömbben,142 addig a már többször emlegetett Prága-Korcak kultúra, amelynek jellegzetes kerámiája a Középső-Dnyepervidéktől és Volhyniától, azaz a du(d)lebek hazájától az Elbáig és délen a Dunáig terjedő hatalmas területen fellelhető (bár azon belül a kultúra lelőhelyei -feltehetően a kisebb törzsi egységeknek megfelelően - zártabb tömböket alkotnak, így a Bug-Dnyeper vidéktől nyugat felé a Vág, majd a Morava völgyében, a Cseh-medencében és az Elba-Saale közén),143 a Zala-Mura-köz településeinek és sírjainak is meghatározó leletanyagát szolgáltatja. Fontos momentum, hogy itt viszonylag zárt tömbben találhatók meg ennek a műveltségnek a karakterisztikus elemei (hamvasztásos temetkezés, tipikus kerámia stb.).144 Halvány nyomok utalnak arra is, hogy ezek a telepesek a Muraközben, Varazdin (Várasd) környékén -pl. az Ivanec melletti Vindija és Prelog (Perlak) lelőhelyeken - is létesítettek településeket.145 Másik régészeti érvként azt a jellegzetességet hangsúlyozhatnánk, hogy a Zala-Mura-közben lévő telepeket és temetőket az avarok a du(d)leb-szlávok-kal egyidőben és közösen létesítették, a telepeken mind a két etnikai elem sajátos kerámiája megtalálható, a temetők pedig birituálisak, s semmi nem utal arra, hogy akár egyik, akár másik etnikai elem már korábban megtelepült volna itt. Ez a közös és egyidejű felbukkanás pedig csak egy központi akarat megnyilvánulásaként, egy tudatos telepítési politika eredményeként értelmezhető - aminek a végrehajtására csak egy olyan nagyhatalmú, szabad térségekkel és „fo-goly"-telepesek tömegével rendelkező ember volt képes, mint pl. Apsich. S éppen e közös és egyidejű betelepülés miatt nem vizsgálhatjuk és elemezhetjük ezt a régészeti emlékanyagot úgy, hogy egy-egy részt kiszakítunk belőle, s pl. a szláv leletcsoportot különválasztva azt mondjuk róla, hogy az - mondjuk - az avarokhoz csapódott szláv segédcsapatok, esetleg a Cseh- és Morva-medencéből leszivárgott du(d)leb szlávok emlékanyaga (ahogy Melich János vélte). Hiszen ebben az esetben sokkal heterogénebb és szerteágazóbb kulturális kapcsolatokat mutató, eltérő időben, s gyakran saját, önálló telepeket és temetőket is létesítő népesség régészeti hagyatékát kellene itt megtalálnunk. De nem téveszthet meg bennünket az sem, hogy pl. a hamvasztásos temetkezés zalai temetőkben megfigyelt bizonyos formái - főként az a) és b) variáns -, hasonlóan a kerámiánál megfigyelt közös vonásokhoz, a prágai kultúra egész területére jellemzőek.146 Véleményem szerint ezek a hasonlóságok sokkal inkább a - később is fenntartott - rokonság, mint a zalai du(d)lebek cseh- és morva-medencei eredetének bizonyítékai. Amellett, ha a du(d)lebek történetének avar epizódja valamely morva vagy cseh törzsre vonatkozott volna (akik egyébként legalább úgy szenvedtek az avaroktól, ld. Fredegar elbeszélését a vinidekről), 147 akkor azt a lejegyzéskor minden bizonnyal megörökítették volna - hiszen a Methód-tanítványok nagy része éppen a morvák közül került ki.148 Végül pedig a du(d)lebek jogállásáról, mint „fo-goly"-telepesekről. A korai avar történelem fenti, vázlatos áttekintéséből is kiviláglik, de a korabeli forrásoknak is egyik legszokványosabb fordulata, hogy az avar hadjáratok „zsákmányának" egyik fontos, megbecsült része - gazdaságuk, társadalmuk „nomád feudális" jellege miatt - éppen a fogoly volt. Az avarok, akik más steppei nomádokhoz hasonlóan, egy sajátos szimbiózisban, kölcsönös haszonra alapozott kapcsolatban éltek korábbi szálláshelyeiken a városlakó - földműves, kézműves, kereskedő - rétegekkel, és élvezték a csak általuk nyújtható „szolgáltatásokat", a kárpát-medencei új szállásterületen, éppen a korábban átvonult néphullámok pusztításának köszönhetően, immár fájdalmasan nélkülözték ezeket. Ezért tehát nekik kellett - szinte a semmiből -újra megteremteni ezt a réteget, hogy gazdaságuk működésének egyensúlyát biztosítsák. Ezt pedig új hazájukban csak fogolyszerzéssel, az „agyelszívás" e kezdetleges módszerével tudták biztosítani. Foglyaik tehát nem hagyományos értelemben vett foglyok, „őreikkel" - miként a zalai példák mutatják - közös településeken élhettek, össze is házasodhattak s megőrizhették saját hagyományaikat, temetkezési szokásaikat is. Feladatuk képességeiknek és az igényeknek megfelelően eltérő lehetett. A zalaiak esetében az addig még lakatlan és a nomád életformára alkalmatlan terület megművelése, hasznosítása, azaz a földművelés és a belterjes állattartás, alkalmanként pedig - más szláv segédcsapathoz hasonlóan - beful-cusként,149 a Dalmácia, Istria, Itália, Friaul és a bajor-frank területek ellen éppen ekkortájt megszaporodó zsákmányszerző, fosztogató hadjáratokban való részvétel lehetett a fő feladatuk, ami később az avar kaganátus életében történt jelentős változásokat követően ezen a stratégiailag fontos területen kiegészülhetett a határvédelem új feladatával. Más lehetett a funkciója azoknak a településeknek, melyek tájegységünk keleti szomszédságában jöttek létre. Ezek lakosai is túlnyomórészt „foglyok" voltak, de ők inkább a kelet-római birodalom és az Alpok-vidék városaiból és villagazdaságaiból elhajtott polgárok, parasztok és iparosok,150 továbbá a helyi késő-antik erődökben, így pl. a Keszthely-Fenékpusztán meghúzódott romanizált lakosok közül lettek „verbuválva". Sajátos, a romanizált és keresztény kultúra jegyeit magán viselő anyagi műveltségük az ún. Keszthely-kultúra. Egyes elképzelések szerint e népcsoport vezető rétegének a temetkezései kerültek elő Fenékpuszta-Horreumnál, ezért azokat az 568-630 közötti időre kell keltezni.151 Kérdés azonban -ahogy már szóltam róla -, hogy reális-e ilyen gazdag romanizált, keresztény „fogoly" nemesi réteg meglé- Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén tét feltételezni éppen akkor, amikor az avarok történetük egyik legagresszívabb, rabló, hódító fázisát élik?152 Inkább az látszik valószínűnek, hogy ez az az időpont, amikor felszámolták az avarok annak a nemesi családnak még a maradék hatalmát is, mely a langobardok elvonulása után is helyben maradt, remélve, hogy az avar kaganátus keretei között is megleli majd számítását. Érdekes jelenség egyébként, hogy a „Keszthelyi-kultúra" hordozói, akiknek nagy temetői ismertek a fenékpusztai erődfalon kívül, továbbá Keszthely-Dobogón és Városi temetőben, Hévízen (Alsópáhokon),153 Lesencetomajon és Kéthe-/yen,154 nem, vagy alig érintkezett kulturálisan a Zala és a Mura közében letelepítettekkel, utóbbiak régészeti leletei között csak elvétve található meg azok egy-egy jellegzetes lelettárgya. A Zala és a Mura között élő avar-szláv népesség, kihasználva a vidék kedvező földrajzi fekvését, és az általuk is használt ősi adriai út hagyományos nyugati, délnyugati irányultságát, a kalandozások után is aktív kontaktusokat tartott az Alpok-vidék szlávjaival és rajtuk keresztül Észak-Itáliával ill. a bajor-alemann területekkel. A sírleletek tanúsága szerint ez a kapcsolat a 7. század utolsó harmadáig töretlen maradt. Ekkor azonban mindhárom eddig megismert temetőben abbahagyták a temetkezéseket, s ez történt -amennyire a települések kevésbé pontosan keltezhető kerámiája alapján megítélhető - a településeken is. Vidékünk valamely rejtélyes ok következtében - a régészeti leletek eddigi tanúsága szerint - mintegy 100 évig, a 8. század végéig, 9. század elejéig lakatlanná vált. A Zala-Mura közének elnéptelenedését látszólag semmiféle külső vagy belső ok nem indokolja. A 7. század második harmadától már a harci kürt is ritkábban harsant fel a kaganátusban, s a század végére nyugati szomszédaikkal is rendezték viszonyukat az avarok (ld. a határvonal kijelölését az Ennsnél 692-ben). Kérdés, hogy a Zala-Mura-köz elnéptelenedése egy újabb (írásos forrással végképp nem adatolt) áttelepítéssel magyarázható-e - esetleg a nyugati határszélhez közelebbi területre, határőr-funkcióban, vagy ellenkezőleg, a kaganátus törzsterületén belülre, mezőgazdasági ismereteiket kihasználva -, vagy pedig maguk települtek el, „szöktek meg" a nyugatabbra lakó rokon, szláv törzsekhez... Mindenesetre furcsa és szokatlan, hogy az egész 8. században egyetlen avar vonatkozású eseményről maradt feljegyzés, s ez éppen a Zala-Mura-közzel nyugatról szomszédos területet, a karantán-szlávok földjét érinti. Forrásunk, a Conversio szerint „nem sokkal később (azaz, hogy Samo a karantánok királya volt (kb. 658-ig)) kezdték a hunok (= avarok) ezeket a karantánokat ellenséges pártütés miatt (hostili sedi-tione) súlyosan szorongatni. Fejedelmük ekkor Bo-ruth volt, aki értesítette a bajorokat, hogy a hunok serege ellenük fog vonulni, és kérte, hogy jöjjenek segíteni neki. Azok sietve meg is jelentek, elűzték a hunokat és alávetették őket és hasonlómód szomszédaikat is a királynak való szolgálatra."155 Általánosan ezt az eseményt 741-743 tájára szokás keltezni, mivel 743-ban Odilo bajor herceg seregében - mellyel a karoling háznagyok, Karlmann és Pippin ellen harcolt, és a Lechnél vereséget szenvedett - már karan-tán segédcsapatok is voltak. Másrészt pedig kimutatták, hogy Samo államalakulata és Boruth dux között azért nem említ a Conversio más karantán fejedelmet, s vonja össze a történetet a valóságosnál rövidebb időre, mert összefoglalásához nem Fredegar krónikáját, hanem I. Dagobert gestáját használta.156 Mindezen eredményeket tiszteletben tartva kérdésként merül fel mégis - éppen a zalai avar-szláv népesség titokzatos eltűnése miatt -, hogy vajon a karantánok „ellenséges pártütése" mögött nem éppen e „szökevények" befogadása rejlik-e? S ebben az esetben nem tételezhető-e fel, hogy míg ebben az első mondatban említett „súlyos szorongatás" valóban nem sokkal Samo halála után, valamikor a 7. század utolsó harmadában történt - amikor az avarok Lorch városát is feldúlták és az Ennsig tolták ki a nyugati avar határt - az e mondat után leírtak már valóban a rekonstruált későbbi időre vonatkoznak, s ennek oka talán nem is az avarok támadása volt. A fent előadott történet szerint ugyanis - ha tehát az nem két különböző eseményt foglalt egybe - a bajorok kivételével a többi szereplő a ballépések sorozatát követte el. Kezdődik mindez azzal, hogy a 8. század közepén, amikor már fél évszázada elült a csatazaj az avarok összes határánál, egyszercsak minden előzmény nélkül, furcsán, érthetetlen módon ellenséges seditio (= viszály, pártütés, zendülés) tört ki a karantánoknál, mégpedig a félelmetes szomszéddal, az avarokkal szemben. Majd pedig, nem elég, hogy magukra vonták az avarok haragját, s azok „súlyos szorongatását", nyomban elkövették a következő ballépést is: a bajorokhoz fordultak segítségért, akikről pedig tudhatták, hogy legalább annyira veszélyeztetik függetlenségüket, mint az avarok. De az avarok sem viselkedtek érthetőbben: előbb haddal indultak Boruth ellen, hogy ismeretlen ok miatti pártütéséért megleckéztessék őt és népét, majd pedig hagyták magukat a bajor seregektől elkergetni, s - ami a legszokatlanabb -, ez a maga legyőzhetetlenségében még mindig hívő, félelmetes hírével még fél évszázad múlva is egész Nyugat-Európát Nagy Károly zászlaja alá tömörítő avar sereg nemcsak hagyta, hogy elkergessék, de később is megtorlatlanul hagyta ezt a szégyent, holott akár már Odilo 743. évi vereségét kihasználhatták volna arra, hogy karantán - s „szökött" du(d)leb - alattvalóik feletti hatalmukat visszaállítsák. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 2. térkép Az avar kor lelőhelyei Nagykanizsán és környékén (7. század) Település 1.1. Balatonmagyaród-Kiskányavár 1.2. Balatonmagyaród-Hídvégpuszta, déli rév 2.1. Eszteregnye 3.1.-2. Galambok 5.1. Hahót 11. Miháld 12.1, Nagykanizsa-Magyar utcai kertek alja 12.2. Nagykanizsa-Inkey sírkápolna 13.1. Nagyrécse-vasútállomás 15.1.-2. Sand 16.1. Szepetnek-Bánfapuszta 17.1. Zalakaros-garabonci homokbánya 19.1. Zalaszentbalázs-TSz istállók 19.2. Zalaszentbalázs-,,Tót Mihálok réttye" 20.1. Zalaszentjakab-Rózsavizi dűlő O Temető 4.1. Gyenesdiás-Alsógyenes 6.1. Hévíz (Alsópáhok) 7.1. Kehida-Központi TSz major 8.1. Keszthely-Fenékpuszta, horreum 8.2. Keszthely-Dobogó 8.3. Keszthely-városi temető 9.1. Kéthely 10.1. Lesencetomaj 14.1. Pókaszepetk-Petőfi (Avar) utca 18.1. Zalakomár-Lesvári dűlő i68 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén III. KAROLING KOR i. Korai időszak A 8. század utolsó harmadától kezdődően előbb csak szemlélői, később aktív résztvevői, végül szenvedő alanyai lesznek az avarok annak a történeti eseménysornak, amelyet a történetírás a Karoling-birodalom születésének nevez. A Merowing-királyság nagyhatalmú urának, Aust-rasia major domusának (palotanagyának), Heristali Pippinnék a fattyú fia, Martell (Kalapács) Károly alapította azt a dinasztiát, mely előbb a részeire szétesett frank királyságot egyesítette, majd hódításaival hatalmas birodalommá építette ki. Utóbbi feladatot Károly, a későbbi forrásokban Nagy Károlynak (Ca-rolus Magnus, Charlemagne) nevezett unokája végezte el, aki apja, Pippin művét, a dinasztia először királlyá felkent tagjának országépítő munkáját 768-ban előbb mint társuralkodó, majd testvére, Karlo-man hamarost bekövetkezett halála után, 771-től mint egyeduralkodó folytatta és 43 évig tartó uralkodása alatt hatalmas birodalom megteremtésével koronázta meg. Hosszú élete szinte szakadatlan háborúkkal telt el, melyeket a szászokkal, langobardokkal, szaracénokkal (arabokkal) és az avarokkal vívott. 772-ben sikeres hadjáratot vezetett a szászok ellen, majd a következő évben a langobardok itáliai királysága ellen is, ami után felvette a „langobardok királya és a rómaiak patríciusa" címet. 775-ben újra a fellázadt szászokkal hadakozott, az év végén azonban már a hasonlóképpen lázongó langobardok ellen fordult. Utóbbiak vezetőinek egy része, az elszenvedett vereség után az avarokhoz menekült 776-ban. Amikor 778-ban a szaracénoktól csúfos vereséget szenvedett, mind a szászok, mind a langobardok ellene fordultak. Nagy Károly, mielőtt újra a szászok ellen indulna, a mögöttük élő szláv törzsekkel próbált egyezkedni, akik azonban részben avar fennhatóság alatt álltak, ezért a keletkezett súrlódások miatt először került sor Lippsringben, Paderborn mellett az avar kagán követei és a frank király között béketárgyalásokra. A szász fronton 785-ben állt be fordulat: Widukind, a lázadók vezére is keresztvíz alá hajtotta a fejét. Az avarok, megérezve, hogy Nagy Károly előbb-utóbb az ő erejüket is próbára teszi, már 783-ban megerősítették a határőrséget az Ennsnél. S valóban, már 787-ben közvetlen határ jött létre közöttük, amikor Károly megszállta és alávetette az addig még viszonylag független bajor hercegséget is. Tassilo felesége, az utolsó langobard király, Desiderius leánya, Liutberga 788-ban hiába próbált egy koalíciót létrehozni avar-langobard-bizánci részvétellel, már elkésett. Nagy Károlynak sikerült a bajor nemességet megosztani. A frankbarát párt túlsúlyba kerülve őt választotta királyává. Károly seregei még ebben az évben átlépték az avar határt is, az Ybbs folyónál, majd a Dunánál is megütköztek az avarokkal, de azok ekkor még visszafordulásra késztették őket. Károly azonban 790-ben a nyílt támadás jeleként olyan határkövetelésekkel lépett fel, amelyeket az avarok kénytelenek voltak elutasítani. A „szent háborúra" nem kellett már sokáig várni.157 791 őszén Nagy Károly hatalmas, összehangolt támadást indított az avar kaganátus ellen. Egyik seregszárnya, melyet Pippin nevű fia Itáliából küldött, augusztus végén a Júliai Alpokon keresztül támadott, mintegy elterelő hadműveletként. A fő sereg azonban Regensburgban gyülekezett. Amikor megérkezett a hír a déli sereg sikeréről, szeptemberben megindult itt is a hadi gépezet. A frank, alemann, szász, thüring, bajor harcosokból verbuválódott hatalmas sereg megindult a Duna két partján és a bajor flottával magán a Dunán is, kelet felé. Az avarok azonban elkerülték a döntő összecsapást, s a felperzselt föld taktikáját alkalmazva, a kutakat megmérgezve egyre hátrább vonultak, mígnem Károly serege, az állatok tömeges elhullása és a különböző betegségek miatt Győr-Gönyű tájáig eljutva, kénytelen nem volt magától visszafordulni. A Rába mentén Savaria (Szombathely) irányában vonult vissza és november elejére már az Ennshez is ért.158 Nagy Károly kétes sikerű hadjáratának hírére a szászoknál újra lázadás tört ki, ezért 792-793-ban ismét az ottani hadszíntérre volt kénytelen utazni. Károly - maga is elégedetelen lévén eredményével -egy jobban előkészített hadjáratot tervezett a következő évre s el is rendelte egy dunai ponton-híd, továbbá a Duna és Majna között egy csatorna építését, hogy legközelebb az utánpótlás már ne okozzon gondot. A 791. évi hadjárat azonban az avar kaganátuban is - már valószínűleg korábban is meglévő bajokat felerősítő - erjesztő kovászként hatott. Az avar nemesség két pártra szakadt - talán a frank diplomáciának a bajoroknál és a langobardoknál már jól bevált aknamunkája is segítette ezt. A két avar főméltóság, a kagán illetőleg a jugurrus pártján álló két tábor 795-ben véres belháborúban mérte össze erejét. Mindkét vezér a csatatéren maradt, az egységes ellenállás lehetősége végleg szertefoszlott. Ekkor a tudun, egy harmadik avar főméltóság (dux, regulus), akinek uralma valószínűleg a nyugati országrészre és határterületre terjedt ki, követeket küldött Nagy Károlyhoz, felajánlva földjét és népét a frank királynak, és hajlandónak mutatkozott maga is a keresztvízben megmártózni. Hamarosan nagyszámú kíséretével személyesen jelent meg Aachenben, s megkeresztelése után „békével és ajándékokkal" tért vissza hazájába. Valószínű, hogy ezek után amikor az Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén év végén Erik, friauli herceg és/vagy csak Wonimir, a pannóniai (Száva-Kulpa-Mura menti) szlávok fejedelme sereggel Pannoniába hatolt be és ott az egyik kagáni székhelyet (hringct) kirabolta, a tudun tudtával és beleegyezésével tette ezt. A következő évben, vagy még szintén 796-ban Károly fia Pippin, Itália királya bajor és alemann harcosokkal szintén az avarok ellen indult. Tábort vert a Dunánál, az avarok pedig a Tiszán túlra menekültek. Amikor Pippin átkelt a Dunán, a kagán kíséretével eléje ment, s meghódolt. Egyes források szerint Pippin feldúlta a kagán székhelyét (hring)ét), mások szerint maga a kagán ajándékozta meg őt kincsek tömegével, s ezután békében távozhatott. Fontosabb azonban, hogy ezzel frank részről hivatalosan befejezettnek is tekintették az avarok meghódítását, s gyakorlatias módon már ekkor meg is hozták az avar föld jövőjét meghatározó első konkrét döntéseket is. Pippin az aquileiai patri-archa, Paulinus és a salzburgi püspök, Arno részvételével a térítés és egyházszervezés kérdéseiről konferenciát tartott a Dunánál, s hamarosan megegyeztek a térítési területekben is. A megegyezést majd 803-ban Nagy Károly is megerősíti. Eszerint a Rába, Dráva, Duna által bezárt területet, a Balaton környékét a salzburgi püspökség kapta, a Rábától nyugatra a passaui püspökség téríthetett, míg a Dráva-Száva közén az aquileiai patriarchátus - a világi fennhatóság biztosítására pedig királyi biztosokat (missi) rendeltek ki.159 Az avar végeken azonban még nem szűnt meg minden ellenállás. Feltehetően a tudun pálfordulása miatt Erik, friauli herceg 797-ben már újra a „hunokkal" harcolt, s győzött is. Az avarok ezért az „incidensért" szép ajándékokkal igyekeztek kiengesztelni Nagy Károlyt. Az ellenállás gondolatával azonban továbbra sem hagytak fel. 799-ben már újra arról olvashatunk, hogy az avarok hűtlenné váltak, ezért Erik és Gerold, bajor praefectus haddal indult ellenük. Eriket azonban, alighogy partra tette a lábát a Liburnia és Istria határán lévő Tarsatica (Trést, Rijeka mellett) városánál, a lakók tőrbe csalták és agyonkövezték. Gerold pedig, aki Bajorország felől támadt, hogy fegyverrel szerezzzen érvényt Arno, salzburgi püspök térítő szándékának, ugyancsak holtan maradt a csatatéren. 802-ben Goteram, a Duna melléki őrgrófság és Cadaloc, a karantán őrvidék praefectusai kísérelték megtörni a „rebellis" avarokat, ad castellum Guntionis (lokalizálása kérdéses) azonban súlyos vereséget szenvedtek, számos bajor lovaggal együtt ők is odavesztek. Ezek után egészen váratlan fordulatként 803-ban Zodan (= tudun?), princeps Avarorum megjelent Nagy Károly előtt Regensburgban, felvette a keresztségét és meghódolt a frank király előtt. A híradásból következően a pannóniai avarok élére új tudun került (hiszen az előző már meg volt keresztelve, ha hűségesküjét meg is szegte) - kérdés azonban, hogy miként került sor az új tudun megválasztására, s hogy miért ment el a tudun - éppen a sorozatos győzelmek után, melyeket a fennhatóságot elismertetni akaró frank seregek felett arattak - Regensburgba, hogy Nagy Károlynak meghódoljon és a keresztvízben megmártózzon? Újabban úgy magyarázzák ezt, hogy Krum, bolgár kán olyan véres és öldöklő hadjáratot vezetett a Tiszánál élő, lassan újra magára találó avar főerők ellen, hogy azok ellenállása végleg összeomlott.160 Az a forrás azonban, melynek híradására támaszkodva így rekonstruálják az eseményeket, a több mint 200 évvel később összeszerkesztett Suda-lexi-kon. Ennek az Abaris és Bulgaroi címszavaiban olvasható - egyébként a Kijevi Évkönyvek du(d)leb történetének záró mondatával feltűnően rímelő - híradása szerint „az avarokat (pedig) a bolgárok teljesen (mind egy szálig) kiirtották."161 Ez az egyetlen mondat - de szövegkörnyezete - sem tartalmaz azonban olyan konkrét támponto(ka)t, amely(ek)re építve a kései avar történelemre vonatkozóan ilyen messzemenő következtetéseket lehessen levonni.162 A 803. évi, váratlannak látszó lépés oka valószínűleg sokkal prózaibb. Úgy látszik, hogy - az előző tudun túlságos megerősödését ellensúlyozandó - sikerült egy olyan ellentábort megszervezni, amely hajlandó volt hatalomra segíteni a frankhű politikát folytató új tudunt. Ennek sikere érdekében egy frank sereg is megjelent Pannoniában. Az új tudun első dolga egyértelmű volt ezután. A Regensburgba visz-szatérő frankokkal együtt maga is Nagy Károly elé járult és magát neki alávetette.163 Ráadásul éppen ettől az időtől kezdve erősödtek fel az avaroknak oly hosszú ideig alávetett szláv törzsek „függetlenedési" törekvései is, amelyeket a frankok - saját önös érdekükből is - kezdetben még bátoríthattak is, hogy a kaganátust részekre szabdalják, s visszafordíthatatlan módon kisebb, önálló fejedelemségekre bontsák. E politika gyors sikeréről már 805-ben értesülünk, amikor Theodorus capcan Nagy Károlyhoz fordult, kérve őt, jelöljön ki számára új szálláshelyet, mert régi lakóhelyükön a szlávok zaklatása miatt (propter infestionem Sclauorum) nincs már maradása. Nagy Károly inter Sabarium et Carnuntum (Szombathely és Petronell között) ki is jelölte azt a helyet - de a capcan nem sokáig örülhetett már neki, mivel röviddel visszatérése után meghalt. Ugyanezen évben a Fischa folyónál megkeresztelkedett Ábrahám kagán is, s a frankok visszaállították hatalmát az avarok felett.164 A frank uralkodónak ez a tette a hatalmi egyensúlyra mindig is érzékenyen figyelő reálpolitikust villantja fel előttünk: amint a szlávok túlsúlyba lendülése, egy új hatalmi központ kialakulásának veszélye merült fel, kész volt akár a korábbi ellenfelet is erősíteni ennek elkerülése érdekében.165 Az indulatok azonban egyelőre még gátoltak mindenfajta reális politikai megoldást. 811-re az avarok és szlávok között már olyan heves harcok dúltak, hogy Nagy Ká- Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén rolynak az avarok oldalán állva kellett a viszálykodás felszámolására sereget küldeni Pannoniába. Az ezt követő béketárgyalásokra Regensburgba érkezett az összes érdekelt fél: canisauci (princeps Avarorum),166 a tudun és a dunai szlávok előkelői és hercegei (primores ac duces Sclauorum circa Danubium) .167 Az ekkor megkötött béke immár tartós maradt, valószínűleg azért, mert lényegében a kialakult status quot ismerte el. A kaganátus nyugati fele (a tudun országrésze?) véglegesen betagozódott a frank birodalomba, a tudun intézményét megszüntették, a peremterületeken kialakult önálló szláv fejedelemségeket (a morva és a nyitrai ¡11. a Dráva-Száva-közi fejedelemséget) defacto elismerték, az avar kagán pedig visszavonult a Nagyalföldre, súlyponttal a Tiszától keletre és az Északi középhegység lábaihoz. A kaganátus e maradvány formáját is igyekeztek azért az avarok a régi elveknek megfelelően (legalább nyugat felé, a Duna-Tisza közén) lakatlan gyepűvel biztosítani.168 Politikailag pedig - de valószínűleg kulturális téren is - újra felvették, vagy inkább csak újra felerősítették a kapcsolatot keleti szomszédjukkal, a Kazár kaganá-tussal és az ott élő rokon törzsekkel.169 Utoljára 822-ben képviselte követ az avarokat a frankfurti birodalmi gyűlésen. A források elnémulásából sokan az avar nép megszűnésére következtetnek. Valójában azonban csak a politikai alakulat, nem maga a nép szűnt meg tovább élni. Ezt bizonyítják többek között azok a temetők is, melyeket Nagykanizsa tágabb környékén ismertünk meg. Mint láttuk, az avar kaganátus nyugati felét már igen hamar, 796-ban birtokba vették a frankok, az egyházi és világi hatalom gyorsan berendezkedett. Ettől kezdve az Enns és az Ybbs közti, főként szlávok lakta földet Sclavinia az ettől keletre, a Bécsi-erdő vidékéig nyúló, hajdan lakatlan gyepűt Avaria néven kezdik emlegetni. Pannoniát pedig 803 után, amikor a tudun hatalmi törekvéseit végleg sikerült megtörni, s Nagy Károly szentesítette a már korábban meghúzott térítési körzeteket, kettéosztották: a Dráva-Száva köze Pannónia inferior, az ettől északra, a Drávától és a Dunától Carnuntum-Savaria vonaláig terjedő terület Pannónia superior néven kezd szerepelni a forrásokban.170 Pannónia inferior ura Ljudevit, aki a kaganátus felbomlása után a Dráva-Száva közén Siscia (Sziszek, Sisak) központtal a friauli őrgrófságtól függő vazallus fejedelemséget hozott létre, hamarosan ösz-szekülönbözött elöljárójával, Cadaloh gróffal, annak „kegyetlen és elbizakodott" viselkedése miatt, s bizánci támogatásban bízva, nyíltan fellázadt. 819-ben Cadaloh Jámbor Lajos parancsára hadjáratot vezetett ellene, de eredménytelenül járt, s magas lázban hamarosan meg is halt. Ljudevit követ révén tudatta a frank uralkodóval, hogy milyen feltételek mellett ismeri el fennhatóságát. Jámbor Lajos ellenkövetet küldött Sisciába, de mindkét követjárás eredménytelen volt, a döntés tehát a fegyverekre maradt. Közben Cadaloh utóda Baldrich (Balderich) lett, akinek a fennhatósága kiterjedt már Karantániára is - de Ljudevit is növelte befolyását a térségben, a krainai és karintiai szlávok mellett keleti szomszédait, a timocá-nokat is maga mellé állította, Grado patriarchája, Fortunatus pedig építőmestereket küldött Sisciába. 819-822 között minden évben frank seregek dúlták Ljudevit országát. 820-ban ráadásul három sereg indult összehangolt támadással Ljudevit és szövetségesei ellen. Az egyik Itáliából kiindulva Baldrich vezetésével a krainaiakat (Carniolenses) a másik a Dráva felső folyása menti karantánokat, míg a harmadik -miként már 819-ben is -, Bajorországból Pannónia Superioron, azaz a Dunántúlon keresztül szándékozott Sisciához eljutni. Ez a sereg nyilvánvalóan a volt Borostyánutat vette igénybe, ezért valószínűleg vidékünkön is áthaladva vonult Ljudevit ellen. 822-ben végül sikerült Sisciát elfoglalni, Ljudevit a dalmáciai sorabokhoz menekült, akiknek fejedelmét elűzte s maga foglalta el helyét. Innen küldött újra követet Jámbor Lajoshoz, hogy felajánlja, személyesen is hajlandó tetteiről magyarázatot adni volt hűbérurának. A császár válaszra sem méltatta, volt szövetségesei is sorra elhagyták, s amikor a soraboknál is tarthatatlanná vált helyzete, 823-ban Nyugat-Dalmáciába, a frankhű Liudemuhslhoz (Ljudemysl) menekült, aki hagyta, hogy megöljék.171 Ljudevit katonai sikereit nagyban segíthette, hogy 818-tól nemcsak az ő országa, de az egész Délvidék forrongásban volt. Omurtag, bolgár kán, aki uralkodása kezdetén, 814-ben békét kötött az addig minden erejüket lekötő bizánciakkal, most nyugat és észak felé fordult. Erről kezdetben csak közvetett úton, a bolgár fennhatóság alól menekülő népektől hallunk. 818-ban a kelet-szerbiai Timok folyó mentén lakó timocanok követei jelentek meg Jámbor Lajos előtt, közölve, hogy felmondták a bolgárokkal való közösséget és csatlakozni kívánnak a frank védelem alatt álló határvidékhez.172 Már első követ járásukkor is Ljudevit követeivel együtt érkeztek Heristallba, a frank császárhoz, 819-ben azonban nyíltan is Ljudevit oldalára álltak - s aztán osztoztak is sorsában, többé nem is hallunk róluk, valószínűleg részben bolgár fennhatóság alá kerültek, részben pedig tovább menekültek nyugat felé, így talán a Mura és a Zala közti erdővidékre is. 822-ben, majd újra 824-ben a Duna menti Dacia (nagyjából a volt Dacia Ripensis) vidékéről érkeztek a frank császárhoz a praedenecenti, más néven abodri-ták követei, hogy segítséget kérjenek tőle a rájuk támadó bulgárokkal szemben.173 A második alkalommal azonban már a bolgár „király" követe is megérkezett ura levelével, melyben az „békét" ajánlott a frank uralkodónak. S miközben a bolgárok diplomáciai úton igyekeztek a frank uralkodót rábírni a velük való szövetségre, elszakadni vágyó „alattvalóikkal" Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén véres harcokat vívtak a Temesköz, Bácska, Bánát vidékén. 826-ban azután már keményebb hangot ütött meg a bolgár követ is: a határok haladéktalan rendezését követelte, ellenkező esetben háborúval fenyegetett. Jámbor Lajos számára azonban látszólag (?) még mindig nem volt eléggé világos, milyenek is a valós viszonyok keleti határainál, ezért Bertrich grófot küldte ki az avar határ őreihez (Avarici limes custodes) a helyzet felmérésére. 827-ben végre haddal támadtak a bolgárok. Csónakokban feleveztek a Dráván, tűzzel-vassal pusztították az (alsó-)pannoniai szlávokat, s saját kormányzókat (rectores) helyeztek a szláv fejedelmek (duces) helyére. Seregeik Felső-Pannoniába, azaz a Drávától északra fekvő területekre is betörtek, valószínűleg vidékünk is hadszíntérré vált. 828-ban Jámbor Lajos leváltotta a vereségekért felelőssé tett Baldrichot, s átszervezte az egész keleti terület közigazgatását. De hiába került a frank seregek élére a császár fia, Német Lajos, 829-ben újabb vereséget szenvedtek. Pannónia inferior, a Dráva-Száva köze bulgár fennhatóság alá került. Ettől az időtől kezdve Pannónia inferior a Rába a Duna és a Dráva közti terület lesz, míg Pannónia superior a Rába és a Bécsi erdő közötti terület. Ez azonban már csak az egyházi közigazgatásban, a térítési körzetek szempontjából fontos, a világi közigazgatásban újra egységesen Pannónia, vagy Oriens néven említik. A bolgárokkal az új kán, Malamír megválasztása után normalizálódott a helyzet, 831-ben kötnek békét. Sirmium környéke bolgár fennhatóság alatt maradt, míg Siscia új fejedelme Ratimar (Ratimir) lett (egyes vélemények szerint ő is bolgár vazallus volt, mások inkább a Ljudevit ellen fordult szlávok egyik vezetőjének tartják). A bolgárok azonban ettől kezdve a frankok hű szövetségeseiként viselkedtek.174 A 8. század végén, 9. század elején újra benépesült Nagykanizsa és tágabb környéke, a Zala és a Mura közötti terület. A terepbejárások és ásatások révén megismert mintegy 30 településmaradványból (3. térkép) azonban - mivel a 9. század elejéről, első feléből egyelőre még nem ismerünk olyan kerámiatípust, amely csak erre a szűkebb időszakaszra lenne jellemző, ezért csak a kerámia bizonyos formai, technikai jegyei alapján - feltételesen mondhatjuk néhányról, hogy talán már a 8. század végén, 9. század elején létrejött. Ilyen lehet például a Nagykanizsa-Miklósfai halastavaknál a Mórichely-Cigánykút lelőhely, ahol két, gazdasági célú gödröt is feltártunk,175 továbbá ilyenek a Szennyesi-dűlő és a Halastavak I. és II. lelőhelyek települései.176 Utóbbiakon a felszínen néhány gyöngyszemet (aranyfóliás és sötétkék rúdgyöngyöt ül. feketéskék alapon fehér koncentrikus körökbe foglalt világoskék szemes gyöngyöt), vaskést, vascsatot, fenőkövet is találtak, ezért feltehetően egy temetőt is megsértett itt a szántás. S hogy e telepeken - legalább részben - szláv lakosok is éltek, jelzi, hogy róluk nagyméretű magszárító agyagtepsi darabja is a felszínre került. Feltehetően ugyancsak a századforduló táján létesült település van a Nagykanizsa-Csónakázó tó parkolódnál"7 a Zsidótemetőnél,"* a Sormás-Hidegkúti forrásnál,119 a Nagybakónak-Ugora-dűlő-ben180 és a Gelsesziget- Vasúti őrháztól nyugatra {Gel-sesziget „B" lelőhely). Utóbbi lelőhelyen 1988-ban ásatást kezdtünk, s néhány a korszakunkba eső tárolóvermen kívül egy ún. horgas sarkantyút (Hakensporn) találtunk, ami éppen erre a korszakra jellemző.181 A kisbalatoni leletmentéseket megelőző terepbejárások révén ismertünk meg egy teljesen szétszántott települést Balatonmagyaród-Szarkavári-dűlőben, továbbá ugyanitt a Brúner-szigeteken a Fekete-szigeten és a Homoki-dűlőben tártunk fel ebből a korszakból néhány települési objektumot.182 E települések többségét a 9. század későbbi évtizedeiben is tovább használták, néhányat még a 10. században is. Vidékünk újbóli betelepülésének időpontjára a temetők leletanyaga alapján pontosabban következtethetünk. E temetők közül teljesen feltárt a Zalakomár-Lesvári-dűlőben (településének maradványait is megleltük Balatonmagyaród-Kolini-dűlőben),183 továbbá a Söjtör-Petőfi utcában fekvő,184 s feltárás alatt áll egy hosszabb időn át használt temető Kehida-Központi Tsz Mo/orban,185 ill. Vörs-Papkert B lelőhelyeken.186 A lehetőségekhez mérten teljesen kiásott nagyobb temető ismert Pókaszepetkről187 és egy néhány sírós kis temető Nagypáli-Petőfi utcából.188 Keszthely-Városi temető, és a dobogói temető legkésőbbi sírjai is a 9. század első feléből származnak.189 Ebből az időszakból nagyobb temetőrészt tártak fel Gyenesdiás-Algyenes lelőhelyen190 és egy ilyen temető pusztulhatott el Zalaegerszegen, az Új kaszárnyánál (Petőfi laktanya) is.191 A Muraközben és a Drávától délre Ljudevit és Ratimir korára keltezhető sírok kerültek elő Prelog-ban (Perlakon), s egy Petersen K típusú karddal eltemetett harcos sírja a Prelog melletti Cirkovljanban.192 Ugyancsak a 9. század korai évtizedeiben temették el azt a harcost, akinek korai karoling kardja, szakállas baltája és a kardszíjat díszítő tűzaranyozású, öntött bronz szíjvége a Durdevac melletti Medvedickán (Medvegyen) került elő. A szíj vég igen gazdagon díszített, stílusa alapján a korai karoling állatalakos szíjvégek közé sorolható, távolabbról pedig az ún. Tassilo kehely körével rokon.193 Feltűnő és elgondolkoztató, hogy a Zala-Mura vidéken előkerült temetők közül nem is egy (Zalako-már, Kehida, Pókaszepetk, Gyenesdiás) folytatta az ugyanott legkésőbb a 7. század végén felhagyott temetkezéseket, a sírokat ugyanoda ásták, ahol már korábban is voltak temetkezések. Az azóta eltelt közel száz év miatt a régi sírok helye már alig, vagy egyáltalán nem is látszott (ld. például Pókaszepetken), ezért nem is egyszer korábbi sírokat megsértve ásták meg az újabbakat. Maga a temető helye azonban egyéb 172 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 6. tábla: -Bronz lemezből készített és öntött bronz véretekből álló avar kor végi övgarnitúra Söjtör-Petőfi utca 9. sírból. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 173 felszín i jelek alapján194 még viszonylag jól körülhatárolható, felismerhető lehetett, ezért az újabb sírok csoportja igyekezett tiszteletben tartani a korábbi temetkezéseket. Fontos kapocs a korábbiakhoz az is, hogy mint a 7. században, úgy most is - s messze határban újra csak ezen a vidéken - birituálisak a temetők, azaz mind korhasztásos, mind hamvasztásos rítus szerint temettek el halottakat. Óhatatlanul felmerül tehát, vajon nem ugyanaz a népesség tért-e vissza, amelyik mintegy három emberöltővel ezelőtt hagyott fel itt a temetkezésekkel, s költözött el erről a tájékról? Mert bár bizonyos temetkezési szokások és az anyagi műveltség és viselet egyes elemei megváltoztak, a legfontosabb s a csak e vidékre jellemző egyedi vonás, a biritualitás megmaradt. Abban pedig, ahogy az újabb temetkezésekkel a 7. századiakat igyekeztek folytatni, az ősökhöz való visszatérés tudatosságát láthatjuk kifejezésre jutni. Az ősi területre való visszatérést valószínűleg az avar kaganátusban a 8. század utolsó harmadától, végétől bekövetkezett változások tették lehetővé. Ekkor nemcsak a kaganátuson belül zajlottak le komoly átcsoportosítások, közösségek áttelepülései (ld. a 805. évi évkönyvi bejegyzést a Carnuntum és Savaria közti új avar szállásterületről) de az addig lakatlan gye-pűként funkcionáló Bécsi-medence-Enns közötti terület is ekkor népesült be újra, - s valószínűleg nem volt ez másként a határsáv más szakaszainál sem. A hamvasztásos temetkezések ebben az időszakban is külön sírcsoporto(ka)t alkotnak, s most is előszeretettel ássák őket a temető agyagos talajú részébe. A pókaszepetki temetőben a hamvasztásos sírok voltak túlsúlyban, csak néhány csonvázas sírt sikerült ebből a korszakból feltárni, a korhasztásos temetőrész - ha volt ilyen - nem került elő. Eredetileg nagy számú hamvasztásos sír lehetett a söjtöri temetőben is, ott azonban a feltárások előtt a gépi talaj egyengetés miatt már elpusztult a 30-50 cm mélyre ásott sírocskák túlnyomó része, csak a korhasztva temetkező két család (?) sokkal mélyebbre ásott sírcsoportját sikerült feltárni. A zalakomári és a kehidai temetőiben csak a mezőgazdasági művelés okozott károkat a hamvasztásos sírokban, így azokat nagyrészt fel lehetett tárni. A hamvasztásos sírok típusai: a) urnában; b) kisméretű, szabálytalan alakú gödörben; c) a korhasztásos sír földjébe utólag eltemetve. A pókaszepetki temetőben a sírok mintegy 90%-a urnasír, míg a többi temetőben a két első típusú temetkezés nagyjából egyenlő arányban volt meg. A c) pontban leírt temetési mód főleg a zalakomári temetőre, annak is egy bizonyos fázisára jellemző, Kehidán és Söjtőrön jóval ritkább. Nagypáliban csak egyetlen, kis gödörben eltemetett hamvakat rejtő sír került elő a csontvázas síroktól nagyobb távolságban. Változott a hamvasztás módja is. A halottakat sokkal alaposabban égették el, a kalcinálódott csontok egészen apró szilánkokra esnek szét, s bőven került az urnába vagy a kis sírgödörbe, esetleg külön kupacba gyűjtve a hamvak mellé helyezve, a máglya elszenesedett famaradványaiból is. Többször „családi" síregyüttes alakult ki, amikor több sírocska gödrét is szorosan egymás mellé ásták. Az urnákat néha kőlappal, egy másik edény töredékével, aljdarabjával fedték le, egy-két urnánál pedig a perem alatt két kis átfúrt lyukat találni, amelyet az elhunyt „lelke" számára fúrtak. A hamvasztásos temetkezések leletanyagban még szegényesebbek, mint a 7. századiak, de az a kevés tárgy, amely előkerült, nem égett meg, azaz hamvasztás után tették őket a sírba (dinnyemag-, amfora alakú és többtagú rúdgyöngy, vascsat, vaskés, sarlódarab, orsógomb). A temetkezési szokás sajátosságai alapján a késő avar kori települési tömb szélein előkerült birituális temetőket egy közös csoportba foglalta Zoll-Adami-kowa (D csoport), mint olyanokat, melyek az avarok és szlávok anyagi kultúrájának és hitvilágának kölcsönhatási zónájában keletkeztek, s ezért elválasztották őket a Morva-medence hamvasztásos temetkezési csoportjaitól (B, C2 csoportok).195 A D-csoporton belül azonban meglehetősen nagy különbségek figyelhetők meg, s valószínű, hogy a jövőben több alcsoportra kell majd bontani az ide sorolt temetkezéseket. így például a kései avar kaganátus északi peremterületén, azaz a mai Szlovákia területén lévő birituális avar temetőkben a hamvasztásos sírok száma mindig elenyészően kevés, soha nem alkotnak külön sírcsoportot -keltezésük pedig eléggé bizonytalan, általában nem keltezik őket a 8. századnál későbbre.196 Nagyobb hasonlóságot mutatnak mind a rítus egyes elemeiben, mind pedig korban a Zala-Mura-közi temetőkkel egyes erdélyi temetők, valószínűbb azonban, hogy ennek oka inkább a párhuzamos fejlődésben, mint valamiféle közvetlen kapcsolatban keresendő.197 Sajnos e korszakból éppen a tőlünk délre és nyugatra fekvő területek régészeti leletanyagáról van a legkevesebb információnk, bár valószínűleg szorosabb kapcsolat volt velük, mint ezt pl. a Zadar melletti Kasic hamvasztásos temetőrészének urnái mutatják.198 A csontvázas temetkezések a 8-9. század fordulóján nyitott temetőkben már nem olyan egységes rítusúak, mint a 7. században. Bár továbbra is uralkodó tájolási irány még a Ny-K (így pl. Nagypáliban, Kehidán, Söjtörön, Vörsön stb.), helyenként már más tájolás a jellemző (Zalakomárban pl. É-D a sírok iránya). Vörs kivételével, ahol még feltűnően nagy számban temettek el lovas harcosokat,199 más temetőkben már csak elenyésző a lovas sírok száma, s jóval kevesebb a fegyveres harcosoké is. A lovat mindig a harcossal együtt, egy sírkamrában, de attól egy deszkafallal elválasztva, a halott bal oldalán, vele azonos tájolással temették el (Zalakomár, Söj tör, Nagypáli) (11. tábla), más esetben a halottal ellentétes irányban, esetleg fölötte volt a ló, vagy a lovat megnyúzva („részleges" 174 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 7. tábla: - Öntött b r o n z ö v g a r n i t ú r a Z a l a k o m á r - L e s v á r i - d ű l ő 388. sírból. 8. tábla: -Aranyozott bronz faleragomb kései avar sírból, Zalakomár-Lesvári-dűlő 466. sír. 9. tábla: - Agyagedények kései avar sírokból, Zalakomár. 1 = 466. sír, 2 = 372. sír, 3 = 305. sír, 4 = 365. sír, 5 = 258. sír. / >> Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 177 10. tábla: - Fegyverek és lószerszám kései avar sírokból, Söjtör-Petőfi utca. i = 12. sír, 2, 4= 16. sír, 3= 17. sír, 5-6 = 24. sír. I78 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 11. tábla: - Lovas harcos sírja, Söjtör-Petőfí utca 24. sír. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 179 12. tábla: -Női ékszerek az avar kor végéről, Zalakomár-Lesvári-dűlő, 43. sír. / 3 lábla. - Női ékszerek az avar kor végerői, 1,3 = Kehida-Kozponti Tsz major 133. sir, 2 = Zalakomár-Les vári-dűlő 225 sir (arany fülkarikapár!. 4-s = Kehida-Központi Tszmajor 33. sír, 6-7 = Zalakomár-Lesvári-dűlő 239. sír, 8 = Zalakomár-1 .esvári-dűlő 333 sir 14- tábla: - Fémpántokkal díszített vödröcskék és ún. sárga bögre a kései avar korból, i = Zalakomár-Lesvári-dűlő 201. sír, 2 = Söjtör-Petőfi utca 12. sír, 3 = Zalakomár-Lesvári-dűlő 119. sír. 182 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén lótemetkezés) helyezték a halott mellé ( Vörs) .200 Az elhunyttal adott étel többnyire már csak tyúk, tojás. Továbbra is általános sírmelléklet a kis agyagedény, a bronzpántokkal díszített, vagy az egyszerűbb vasrá-fos fa vödröcske (9., 14. tábla). A temetkezési szokásokban megfigyelhető tradíciók és változások mellett szűkebb régiónkon túlmutató, általánosabb érvényű folyamatok és változások felismerését teszi lehetővé a sírok leletanyaga. A temetőket (újra)alapító első generáció temetkezései még a kései avar korszak jellegzetes leletanyagát tartalmazzák, még teljesek a férfiak öveit díszítő, öntött bronz véretekből álló övgarnitúrák, a nőket pedig a szokásos gúla alakú üveggyöngycsüngős fülkarikapárral, üveglapokkal díszített kerek mellboglárokkal és dinnyemaggyöngyökből ill. kásagyöngyökből álló nyaklánccal temették el. De már e korai fázisban is feltűntek olyan nyugati eredetű fegyverek (köpűs, szakállas nyílhegyek, hosszú harci kések, az ún. Langsax-ok) és egyéb tárgyak, ékszerek (új gyöngytípusok, fülkarikaformák), amelyek a későbbi generációk temetkezéseire mind jellemzőbbek lesznek, s amelyek alapján egyértelmű, hogy már e generáció halottait sem temethették el a 8-9. század fordulójánál sokkal korábban. A férfiak temetkezéseire később a fokozatos „elszegényedés" lesz a jellemző. A fegyveröveket díszítő veretgarnitúrák egyre hiányosabbak lesznek, mind gyakrabban egészítették ki őket más garnitúrák véreiéivel (7. tábla), vagy éppen lemezbe préselt másolattal igyekeztek pótolni őket (pl. Söjtörön) (6. tábla). De végül ez is egyre nagyobb nehézségekbe ütözött, az övek hiányosan felszereltek maradtak, míg végül az öv véretekkel való díszítésével teljesen felhagytak, s már csak egy egyszerű bronz vagy vas csat fogta össze az övet. Hasonlóképpen jellegzetes, hogy míg a 9. század elején, az avar tradíciónak megfelelően nem sajnálták a halottal együtt eltemetni annak fegyverét, a szablyát vagy az egyélű, egyenes kardot (palást), illetőleg a hosszú harci kést (Langsaxot), s mellé adni a lándzsát, íjat vagy a harci baltát, csizmájára pedig felkötni a horgas végű sarkantyút (ún. Hakensporn) (10. tábla), a későbbiekben ezzel teljesen felhagytak, s csak egy-egy nyugati típusú, köpűs nyílhegy, széles pengéjű, nagyméretű (harci)kés került a sírba. A rangot mindössze az jelezte, hogy igyekeztek ugyanolyan nagyméretű és széles sírkamrát építeni, mint amilyen a korábbi generáció - díszövvel és fegyverekkel eltemetett -harcos tagjait megillette. S termesztésen a lovas harcos lovát is csak az első generáció időszakában volt még szokás díszesen felszerszámozva eltemetni (8. tábla), később a lovat már nem temették el gazdájával. A női sírok leletanyagát - a férfiakéval ellentétben - a fokozatos „gazdagodás", az egyre nagyobb változatosság jellemzi az idő múlásával. A késő avar kor dinnyemag- és késagyöngyökből fűzött nyakláncaiba először egyre több amfora alakú gyöngyöt fűztek, majd hamarosan ez vált általános gyöngytípussá. Ezt követően mind gyakoribb a nyakláncban az amforagyöngyöt utánzó bronzlemez- és ólomgyöngy, ill. ólomcsüngő, továbbá az arany- és ezsütfóliával díszített, ill. zöld és sötétkék, többtagú rúdgyöngy, míg végül ez utóbbiak váltak a meghatározó gyöngytípussá. Ebben az utolsó fázisban, a 9. század 30-as, 40-es éveiben gyakori, hogy sötétkék alapon fehér kerete-zésű, világoskék szemekkel díszített, gömb alakú gyöngyök ill. henger alakú, ún. szemes mozaikgyöngyök (millefiori gyöngyök) is tarkították a gyöngysort. A fej ékszereiben a korábbi üveggyöngycsüngős ékszer egyeduralmát felváltotta a drótból hajlítgatott ékszerek változatos csoportja: az egyszeres és a többszörös S-végű, a lefelé hegyesedő vagy a hengeres spirálcsüngős, ill. a láncocskás csüngőjű fülkarikatípusok, továbbá változatos formájú lemezgyöngy-csüngős, hurkos-kampós záródású függők tűntek fel. A kéz ujjaira előbb spirálisan tekert huzalgyűrűt, majd pajzsosán kiszélesedő fejű, domborított pontokkal díszített lemezgyűrűt, az alkarra pedig (ritkán) bronzból öntött karperecet húztak (12., 13. tábla). A viselet elemeinek megváltozása mind a férfiaknál, mind a nőknél folyamatosan, az élők számára szinte észrevétlenül zajlott le. E viseleti tárgyak, ékszerek úgy cserélődtek ki, hogy a korabeli népviselet fontos és meghatározó vonásai azért sokáig még nem változtak meg. így például a nőknél a halánték két oldalán lecsüngő pántokkal, s az abba fűzött ékszerekkel díszített fejék, a nyaklánc és a gyűrű, karperec továbbra is fontos részei még a viseletnek, csak a század közepére maradnak el belőle egyes elemek (pl. karperec). A férfiak viseleténél, különösen ami a díszes véretekkel ellátott övet jelenti, ugyancsak érződik egyfajta makacs ragaszkodás a régihez, megszokotthoz, mivel azonban az övveretek utánpótlási bázisai a kaganátus összeomlásával megszűntek - s a női viselethez hasonló „házilagos" pótmegoldásokra (ld. drótékszerek) nem volt mód - az ő viseletük változása, egyfajta „elszegényedése" látványosabban ment végbe. Hasonló folyamatok játszódtak le a nyugati határ mentén végig, de bizonyos hangsúlybeli eltolódásokkal,201 így amikor a 9. század közepe tájára a keleti frank birodalom határainál megszületett egy immár minőségében is más - az avar kaganátus műveltségi hagyományait a nyugati új impulzusokkal alkotó módon ötvöző - „peremkultúra", már egész sor, a kisebb politikai egységeket, alakulatokat és a helyi lakosság összetételét hűen tükröző variánsa is kialakult.202 2. Pribina és Kocel kora Vidékünk sorsának alakulását hamarosan mélyen befolyásolták azok az események, amelyek a Ljudevit-féle lázadást, és a bolgár hódítást követően a harcok Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 183 3. térkép Az avar kor vége és a korai Karoling időszak lelőhelyei Nagykanizsán és környékén (8. század vége-840 körül) • Település O Temető 1.1. Balatonmagyaród-Szarkavári dűlő 3-1 Gyenesdiás-Alsógyenes 1.2. Balatonmagyaród-Brúner szigetek 41 Kehida-Központi Tsz major 1.3. Balatonmagyaród-Fekete sziget 5-i Keszthely-városi temető 1.4. Balatonmagyaród-Homoki dűlő 5.2 Keszthely-Dobogó 1.5. Balatonmagyaród-Koloni dűlő 6.1 Medvedicka (Medvegy) 2.1. Gelsesziget-Vasúti őrház (B lelőhely) 9-1 Nagypáli-Petőfi utca 7.1. Nagybakónak-Ugora dűlő 10.1 Pókaszepetk-Petőfi (Avar) utca 8.1.-2. Nagykanizsa-Miklósfai halastavak I-II. II.I -2. Prelog (Perlak), Cirkovljan 8.3. Nagykanizsa-Mórichely, Cigánykút 131 Söjtör-Petőn" utca 8.4. Nagykanizsa-Szennyesi dűlő 14.1 Zalaegerszeg-Új kaszárnya (Petőfi laktanya) 8.5. Nagykanizsa-Csónakázó tó parkolója 15.1 Zalakomár-Lesvári dűlő 8.6. Nagykanizsa-Zsidó temető 12.1. Sormás-Hidegkúti forrás Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén új színhelyén, a volt avar kaganátus másik peremszakaszán, a Duna balparti Kisalföldön és a Morva medencében zajlottak le. 822-ben - az utolsó avar követjárás miatt emlékezetes - frankfurti birodalmi gyűlésen jelentek meg először a morvák követei (legationes Marvanorum). Az ajándékokkal felszerelt követek tiszteletadása annak elismerését jelentette, hogy ők is legfőbb hűbéruruknak tekintik a frank uralkodót. Első, név szerint ismert fejedelmükről, Mojmírról 833 táján hallunk először. Ekkor űzte el Nyitra fejedelmét, Pribinát, akinek helyére egyik rokonát - a későbbi gyakorlatból következtetve - valószínűleg unokaöccsét ültette. Pribina szintén frank vazallus fejedelem (dux) volt, akinek székhelyén - ha hinni lehet a Conversio203 egy későbbi betoldásának - 827-828 táján Adalram, salzburgi érsek már templomot szentelt fel Szt. Em-meramus tiszteletére. A templom építését, mint tudni vélik, felesége szorgalmazta, aki valószínűleg a bajor Wilhelm grófi családból származott. (Gyermekeinek, Kocelnak és Unzatnak a neve sem szláv eredetű.) Pribina elűzése után először Ratbod comeshcz, Oriens (Pannónia) praefectusához menekült, aki tovább irányította Regensburgba, Német Lajos királyhoz. A keleti frank uralkodó előtt megerősítette hűségesküjét, majd parancsára a salzburgi érsekséghez tartozó Treisma (Traismauer) helységben, Szt. Márton templomában - az addig pogány - Pribinát megkeresztelték. Hamarosan azonban valamilyen viszály tört ki közte és Ratbod között, s menekülni kényszerült (836 táján). A Sirmium környéki bolgárokhoz futott, ahonnan rövid időn belül a sisciai Ratimarhoz ment át. Ratbod, aki már amúgy is csak az alkalmat várta, hogy fegyverrel indulhasson Rati-mar ellen, most az ellenségének adott menedéknyújtásra hivatkozva, Német Lajos parancsára sereggel indult meg Siscia ellen. Ratimar elmenekült, többé nem is hallunk róla, Pribina pedig kíséretével átkelt a Száván, s Krajna grófjához, Salachohoz ment, aki befogadta, majd kibékítette Ratboddal. Pribi-nának annyira sikerült megnyernie Ratbodot és környezetét, hogy hamarosan már ezek kifejezett kérésére adta neki Német Lajos hűbérbirtokul (bene-ficium) „Alsó-Pannoniának egy részét a Zala nevezetű folyó környékén".204 Itt, a vidékünket átszelő nemzetközi hadi és kereskedelmi út zalai révje közelében, a „Zala folyó egy mocsaras berkében" {Zalavár-Vár szigeten) kezdett - legkésőbb 840 táján -építeni egy erődítményt, és „elkezdte körös-körül összegyűjteni a népeket és elkezdett terjeszkedni azon a földön".20S Míg Pribina élete végre egyenesbe fordult, elűzője, Mojmír egyre elbizakodottabb lett s úgy vélte, elég ereje van immár a teljes függetlenség kivívásához is._ Német Lajos azonban megbuktatta, s helyére 846-ban unokaöccsét, Rasztiszlávot segítette a trónra. Valószínűleg ebben Pribina is tevőlegesen résztvett, amit Német Lajos azzal jutalmazhatott, hogy még ugyanebben az évben egy Regensburgban kelt adománylevéllel 100 mansiot adott Pribinának ad pleno iure, azaz teljes joggal való birtoklással a Valchau folyó mellett.206 A következő évben, 847. okt. 12-én kelt adománylevelével pedig mindazt a földet, amelyet eddig hűbérbirtokként bírt, in proprium totum, azaz teljes tulajdonába adta - kivéve azokat a birtokokat, amelyek a salzburgi érsekséghez tartoztak, vagy tartoznak a jövőben.207 850. jan. 24-én Szűz Mária tiszteletére már templomot szentelt fel Pribina székhelyén Liupram, salzburgi érsek.208 Pribina ez alkalommal udvari papját, Dominicust is „Liupram kezébe és hatalma alá" helyezte, aki ugyanakkor engedélyezte Dominicusnak, hogy egész egyházmegyéje területén misét mondjon, mint azt az ordo presbyteratus megkívánja. Erre pedig azért volt szükség, mert Dominicus eredetileg a re-gensburgi érsek alá tartozott, 840-841 táján még Német Lajos kancellárjának nótáriusa volt, s csak amikor 844 körül Kőszeg közelében, Lebenbrunn és Zöbernbach területén birtokot kapott, települt át Pannoniába, és lépett Pribina szolgálatába.209 852-853 táján Salapiuginnál210 Szt. Hrodbert ( = Rupert) tiszteletére szentelt az érsek templomot, amelyet Pribina ebből az alkalomból a többi, korábban felszentelt templommal, azaz Sandrat és Erm-preht papok templomaival a salzburgiaknak adományozta úgy, hogy azok mindörökre haszonbérletként birtokolják. E bőkezűségnek is része lehetett abban, hogy amikor Pribina az érseket arra kérte, küldjön mesterembereket, úgymint kőműveseket, festőket, kovácsokat és ácsokat, hogy „egy tiszteletre méltó templomot" építhessen, akkor maga Liupram építtette meg a templomot, melyben azután Szent Adorján (Hadrianus) vértanú testét helyezték el.211 Pribina tevékeny templomépítő. Várában állt még egy harmadik, Keresztelő Szt. János tiszteletére épített templom is - ennek építési körülményeiről azonban hallgatnak a források.212 Várán kívül működése alatt további 13 templom felépüléséről hallunk, melyeket a salzburgi érsekek, Liupram és Adalwin szenteltek fel. Udvarában pedig Dominicus halála után is jelentős személyek töltötték be a pres-byteri, majd az esperesi tisztséget. Előbb Swarnagel praeclarus doctor, azaz a kitűnő egyházi tanító érkezett Salzburgból diaconusokkal és klerikusokkal együtt (859 előtt), majd ennek halála után Altfrid magister artis, minden tudományok mestere, s mint ilyen, kitűnő építőmester tevékenykedett Pribina udvarában. Rangját hamarosan archipresbyter (= esperes) fokozatra emelték, mivel ezzel is csökkenteni kívánták az ekkortájt Pannoniában tevékenykedő Os-baldus chorepiscopusnak (térítő püspöknek) a hatalmát. Osbaldus ugyanis I. Miklós pápa szövetségeseként - aki a tartományi egyházi, így Salzburg különállásának letörésére, egyházi ügyekben a Szentszék Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén I 8 5 kizárólago s fennhatóságának megerősítésére törekedett - önálló püspökség létesítésében reménykedett, Salzburg megkerülésével levelezett a pápával, aki pedig határozott utasításokkal látta el őt. Osbaldus halála (863) után azonban a zalavári főpap jelentősége is lecsökkent, Altfrid utóda, Richpald ismét csak közvetlenül Salzburgnak alárendelve tevékenykedhetett.213 Pribináról utoljára 860-ban hallunk. Ebben az évben febr. 20-án még Regensburgban tartózkodott, ahol Otgar apát kérésének eleget téve megerősítette adományát, amelyet Salapiuginnál tett a nieder-altai-chi kolostor számára,214 azután azonban - nyilván Német Lajos oldalán - résztvett annak a lázadásnak a leverésében, amelyet a király fia, Karl(o)man és Rasztiszláv, morva fejedelem szerveztek Német Lajos ellen. A harcok során valószínűleg Pribina is elesett, mivel 861. márc. 21-én már a fia, Kocel jelent meg Regensburgban, hogy a freisingi apátságnak adományt tegyen. Pribina fordulatokban gazdag, kalandos élete tehát egy olyan lázadás leverésével ért véget, melyhez hasonlónak ifjabb korában maga is részese volt. Érdekes, hogy az írásos forrásokban általában mindenféle titulus, rangjelzés nélkül említették, csak Német Lajos 860. évi adománylevelében olvashatjuk neve mellett, hogy fidelis dux nostemek, azaz hű hercegünknek, fejedelmünknek nevezik.215 Mosaburg/Zalavár új ura Pribina fia, Kocel lett. Kocel még Nyitrán született, így serdülő gyermekként maga is végigszenvedte apja odisszeáját. 850 táján azonban már elérhette a felnőttkort, mivel ekkor a nemesek élén ő kísérte Liupram érseket Sand-rat és Ermpreht papok templomainak felszenteléséhez, s ez alkalomból maga is adományokat tett. Még 859 előtt hallunk egy másik adományozásáról is, amelyet valószínűleg anyai örökségéből tett a regens-burgi Szt. Emmeramus egyház részére: Strogomint és két beneficiumkt, Reginumartesdorfot (Reginwar-tersdorf) és Rosdorfot adományozta el.216 Kocel apja halála utáni, első adományát 861-ben a freisingi Mária templomnak tette: a Pilozsvve ( = Bilisasseo, = Balaton) melletti Wampaldi villát adta szőlőjével, rétjével és erdejével a templomnak.217 864 karácsonyát Kocel várában ünnepelte Adalwin érsek, majd a következő napon Wittimar birtokán templomot szentelt Szt. István első vértanú tiszteletére.218 865. jan. i-én Kocel birtokán, Ortahun szentelt fel az érsek egy templomot Szt. Mihály tiszteletére,219 ezután jan. 13-án és 14-én még négy további helyen, Mosaburg/Zalavár környékén: Weridében Szt. Pál apostol, Spizzunban Szt. Margaréta szűz, Term-perchben Szt. Lőrinc, Fizkerében pedig egy meg nem nevezett szent tiszteletére, s mindegyik templomhoz saját papot is adott.220 Még ugyanezen évben visszatért Adalwin érsek, és Kocel testvére (?), Unzat birtokán Cellében (Celje) Szent Péter apostolfejedelem tiszteletére szentelt templomot, továbbá öt újabb településen: Ztradach templomát Szt. István, Weritae-ben Szt. Péter, Quartinahaban Szt. János evangélista tiszteletére, ezeken kívül pedig még Ablanzában és Muzzilicheschirichunban. Itt is mindegyik templomhoz saját papot nevezett ki.221 A salzburgi érsek feltűnően sok időt töltött ezekben az években Mosaburgban. Valószínűleg nem véletlenül. Bár 863-ban elhunyt Osbaldus, a Salzburgtól független, önálló pannóniai püspökségben gondolkodó chorepiscopus, de ugyanebben az évben kezdték el missziós tevékenységüket a morva fejedelemségben Konstantin (Cyrill) és Methód, az „új tanítást", szláv nyelvű liturgiát magukkal hozó térítő testvérek. Adalwin érsek talán abban bízott, hogy demonstratívan aktív, személyes jelenléte elegendő ellensúly lehet e kísértésekkel szemben.222 Konstantin és Methód három év alatt jelentős egyházszervezési munkát fejtettek ki, számos tanítványt gyűjtöttek maguk köré. 866-ban elérkezettnek látták az időt arra, hogy visszatérjenek Konstantinápolyba, s tanítványaikat ott felszenteltessék. A Dunán átkelve azonban útjukba ejtették Kocel udvarát is, ahol Mosaburg/Zalavár ura nagy tisztelettel fogadta őket, 50 tanítványt adott melléjük - köztük azokat a du(d)leb leszármazottakat is, akikről a fentiekben szó volt - és maga is megtanulta a szláv írást. Itt, Kocel udvarában érte őket I. Miklós pápa meghívása, hogy menjenek Rómába. Azonnal útra kelve 867. dec. 14-én meg is érkeztek a Szent Városba, ahol azonban már az időközben elhunyt pápa utódja, II. Adorján fogadta őket. A pápa, aki elődje szellemében tevékenykedett tovább, megnyerte a testvérpárt is Róma elképzeléseinek. Konstantin azonban hamarosan súlyosan megbetegedett s 869. febr. 14-én elhunyt. Rómában, a Szt. Kelemen templomban, az oltártól jobbra lévő sírboltban helyezték örök nyugalomra. Methódot mélyen lesújtotta testvére halála, s a visszavonulás gondolata foglalkoztatta. Kocel sürgető levelére (869. első fele) azonban mégis elállt ettől a tervétől s folytatta missziós tevékenységét. Mint pápai legátus tért vissza Kocel udvarába, magával hozva II. Adorján megbízó levelét, amelyet Kocel-nak, Rasztiszlávnak és Szvatopluknak címzett (869. második fele). De Kocel kevesellte azt a jogkört, amelyet a pápa Methódra ruházott, s húsz nemes kíséretében visszaküldte őt Rómába: azt kívánta, hogy a pápa püspökké nevezze ki Methódot, hiszen az a jogkör, mint amilyet a pápa Methódnak adott, az ő saját esperesének is volt. Kérésének váratlanul külső megerősítése is támadt. Időközben ugyanis a bolgárok is Rómához fordultak, kérve a pápát, hogy saját püspökséget hozhassanak létre. Róma azonban habozott. Bo(go)ris kán bizánci tanácsadóira hallgatva ezért újra a konstantinápolyi pátriárchához fordult, aki most már, a konkurens feltűnése miatt végleg döntött: gyorsan kinevezte i86 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén József érseket és tíz püspököt rendelt alája.223 Ez az esemény adta meg a döntő lökést ahhoz, hogy immár a római pápa se tétlenkedjen tovább. Kinevezte tehát Methódot Sirmium székhellyel Pannónia érsekévé. Sirmium kiválasztása tudatos volt. így még egy utolsó esélyt adott a bolgároknak is arra, hogy meggondolják magukat, s esetleg mégis Rómához csatlakozzanak. Róma azonban már végleg elkésett. S nemcsak a bolgárokat vesztette el örökre, de hamarosan Pannoniáról is le kellett mondania. 869 végén, 870 elején Methód mint érsek és pápai legátus tért vissza Kocelhoz, akinek az udvarából esperese, Richpald - immár végképp reménytelennek látva esélyeit - visszatért Salzburgba. Ekkor döntötte el a salzburgi érsek, hogy Német Lajos informálására egy memorandumot állíttat össze, kifejtve benne, milyen érdemeket szerzett Salzburg Pannónia és a keleti végek népeinek keresztény hitre térítésében (Conversio Bagoariorum et Carantanorum) .224 Koceltól közben tovább, a morvákhoz utazott Methód. Ott azonban már nem Rasztiszláv ült a trónon, hanem Szvatopluk, aki azonban Karlmann, az Oriens praefectusa „védnöksége" alatt állt, így tehát nem ütközött akadályba, hogy Methódot elfogják, s a regensburgi synodus elé állítsák. Mint „püspökség nélküli püspököt" (szerintük ugyanis Pannónia jog szerint a salzburgi érsekség része volt) elítélték és két és fél évig fogva tartották. A pápa és a bajor egyház közötti vitára végül is 874-ben a forchheimi béke tett pontot.225 A Morvaországba visszatért Methód azonban szerzetesi szigorával, puritán életmódjával egyre jobban elidegenítette magától Szvatoplu-kot is. így, amikor 885-ben meghalt, utódja, Gorazd, Methód karizmatikus erejének híján, már nem tudott sikerrel megbirkózni Wiching, nyitrai püspökkel és bajor támogatóival, ezért a Methód-tanítványokkal a bolgárokhoz menekült. Pannóniának, s benne Kocel területének - kinevezésétől fogva - elvileg Methód volt az érseke, gyakorlatilag azonban már Methód elfogásától kezdve visz-szaállt Salzburg hatalma. Kocelnak azonban - úgy látszik - nem kellett bűnhődnie Methód támogatása miatt, mert bár a salzburgi érsekség fennhatóságától igen, de Német Lajostól soha nem próbált függetlenné válni, továbbra is hű vazallus maradt. S éppen egyházi téren megszerzett bizonyos függetlenségét meg is őrizte, amit jól példáz, hogy a pápával való közvetlen kontaktusa még a Methód-epizód után sem szakadt meg: 873-ban, a VIII. János pápával váltott levelében a házasságtöréssel kapcsolatos véleményéről kérdezte.226 Nem sokkal ezután azonban - feltehetően természetes módon - eltávozott az élők sorából. Egy 876-880 között készült adománylevélben ugyanis már azt olvashatjuk, hogy egy bizonyos Gundbato diaconus a regensburgi Szt. Emmeram templomnak adta Quartinaha nevű birtokát, cserében pedig azokat a Rábánál fekvő birtokokat kapta meg, melyeket Kocel dux adományozott lelki üdvéért a nevezett egyháznak.227 Bíborbanszületett Konstantin a 10. század első felében „A birodalom kormányzásáról" írott művében úgy tudta, hogy Kocelt azok a horvátok ölték meg, akik fellázadva a frankok ellen, hét évig küzdöttek velük s a melléjük állt Kocellal. Végül is a horvátok győztek, s függetlenné válva a római pápától kértek püspököket, akik Borna idejében meg is keresztelték őket.228 E történetben azonban több, különböző idejű esemény és név keveredett össze, hiszen a történet elején minden bizonnyal Ljudevit és Borna ill. Cado-lah (neve összecsenghetett Koceléval) és Baldrich harcairól lehet szó -, míg a második részben arról, amikor 860-ban I. Miklós pápa közvetlenül a Szentszék alá rendelte a nini püspökséget.229 Kocel halála után Mosaburg/Zalavár jelentősége aláhanyatlott. Újabban felmerült, hogy utódja talán az a Choz(i)vin comes lett, akinek templomát 874-ben Diotmar (Theotmar), salzburgi érsek szentelte fel Petowaban (Pettau, Ptuj), s hogy Kocel területét Karinthiához csatolták. E feltevés mellett azzal érvelnek, hogy Choz(i)vin comesi rangú, s hogy temploma, amelyet az érsek szentel fel, olyan területen feküdt, ahol korábban Pribina és Kocel birtoka volt.230 A Conversio azonban egész sor olyan templom „érseki" felszenteléséről tud, amelyek biztosan nem voltak Pribina vagy Kocel birtokában, s amelyek építője náluk alacsonyabb társadalmi réteghez tartozott. Meglehetősen furcsa az is, hogy e templomszentelési eseményen kívül sem korábban, sem később nem találkozunk a comes nevével - holott elődei ugyancsak aktívak voltak, s a Conversion túl is egy sor más oklevélben örökítették meg nevüket. Ezért is tételezik fel, hogy Choz(i)vin csak pár évig töltötte be Pribina és Kocel tisztét, s 876 után, amikor Karinthia közvetlenül Karimán fennhatósága alá került, az ő feladata is megszűnt.231 Végül pedig azért, mert egy korábbi Pribina-Kocel birtokon most egy comesi rangú személy is szenteltet templomot, nem elegendő már azt is feltételezni, hogy ő lett e család egész korábbi területének is az ura - ráadásul anélkül, hogy a mosaburgi székhelyet elfoglalta volna... Kocel halála után Mosaburgot valószínűleg a keleti frank uralkodó gyakran változó személyű megbízottai irányították. Csak a század végéről, a magyar honfoglalás évéből ismerjük az egyiket név szerint. Braslav duxot, Karimán fia, Arnulf király hűbéresét, a szlavóniai szlávok fejedelmét ekkor bízták meg Pannónia és a „Mocsárvár" vezetésével is.232 Braslav ezeknek az éveknek egyik kulcsfigurája. 892-ben a magyarokkal szövetkezve vett részt a morvák elleni pusztító hadjáratban, s ő bírta rá a bolgárokat is arra, hogy ne adjanak el a morváknak sót. A magyarok 895-ben, amikor a Nagyalföldön már megtelepültek, az Arnulffal kötött szerződés miatt még nem szállták meg Pannóniát. Ezt a területet hagyta ezután Arnulf Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén I 8 7 Braslavra , amikor 896-ban Rómába indult, hogy császárrá koronáztassa magát. 899-ben pedig, amikor Arnulf újra a magyarok segítségét kérte - most Be-rengár itáliai királlyal szemben - Braslav kalauzolta őket keresztül Pannónián Itália felé. Valószínűleg a Kijev-Adria útonvalat használta és így vidékünkön is áthaladhatott az a magyar sereg, amely azután a Brenta folyónál legyőzte Berengár seregét és végigpusztította a Pó völgyét. Szövetségesük, Arnulf halálának hírére a visszatérő harcosok - mivel már nem kötötte kezüket a szerződés - az eléje menő többi magyarral együtt 900-ban megszállták Pannóniát és a karantán végeket, sőt betörtek Bajorországba is. A magyarok fennhatóságával ettől az időtől számolhatunk nemcsak Mosaburg/Zalavárott, de tágabb környékén is. Ez azonban nem jelentette azt, hogy ténylegesen is megszállták vidékünket. Erre majd csak néhány évtizeddel később, a kalandozások leáldozá-sával került sor, amikor a magyar állam kialakulásával járó belső átrendezések, áttelepítések hulláma vidékünket is elérte.233 Mosaburg/Zalavár a kiépülő magyar állam egyik korai egyházi központjaként továbbra is jelentékeny hely maradt. Az ezredfordulót követő években Bezp-rim (Veszprém) herceg, Bátor Boleszló, lengyel király és Géza (vagy valamely más Árpád-fi) lányának a gyermeke birtokos volt Zalavárott is, s valószínűleg neki köszönhető a Szt. Adorján templom helyreállítása és újbóli felszentelése is. 1019-ben, amikor I. (Szent) István a zalavári apátságot megalapította, fejedelmi udvarhelyével együtt átengedte ezt a bencés rendnek.234 Mosaburg/Zalavárnak a Karolingkorban kialakult központ funkciója, állandósult vonzáskörzete még az ezredforduló táján is érzékelhetően meghatározta a vidék arculatát, nem véletlen tehát, hogy az I. (Szent) István alatt kiépülő megyerendszer zalai központja Colon civitas is itt jött létre.235 Még egy általánosabb érvényű történeti kérdésre érdemes röviden kitérnünk. Ez pedig az, hogy vajon hogyan, milyen formában illeszkedett be Mosaburg/ Zalavár a keleti frank peremterület vazallus fejedelemségei közé, milyen feladatot szántak neki, s azt vajon miként töltötte be. Sokáig majdhogynem általánosan elfogadott nézet volt az, hogy Pribina és Kocel a pannóniai szlávok élén álló fejedelmek voltak, fejedelemségük pedig valamiféle etnikai közösség alapján szerveződött meg. De sem titulusaik nem támasztják alá ezt a feltevést - Pribinát éppen halála előtti évben nevezte hűbérura fidelis dux nostemck, azaz hű hercegünknek (fejedelmünknek), Kocelt pedig (még apja életében) 859 előtt humillimus comesnek, azaz kis comesnek, majd comes de Sclavi, vagy egyszerűen dux vagy co-mes címmel illették,236 miként a ranglétra hasonló fokán álló frank grófokat -, sem Mosaburg/Zalavár egész, fentebb megismert története nem tükröz olyasmit vissza, mintha itt egy egységes (szláv) közösség, népcsoport szeretett volna vezetői révén bármiféle önállóságot kivívni. Pribina „grófságának" már a kialakulási körülményei is ez ellen szólnak. A Nyitráról menekült, s immár végképp „megtért", megbízható vazallussá vált „fekete bárány" - Pribina nem is jutott volna a Zala folyónál beneficiumhoz, ha a Ljudevit-Ratimir- ül. a Mojmir-Rasztiszláv-féle, állandó lázadással fenyegető „puskaporos hordók" között egy újabb hasonló létrejöttének veszélye fenyegetett volna. Mosaburg/Zalavár urai sikeresen elkerülték mindazokat a buktatókat, melyek hasonló helyzetbe sodorták volna őket. Újabban felmerült, hogy Mosaburg/Zalavár valamiféle határvédelmi funkciót ellátó grófság volt.237 Ennek az elképzelésnek azonban az a gyengéje, hogy a mosaburgi grófsággal sehol a közelben nem állt szembe potenciális veszélyforrásnak tekinthető másik hatalom. A bulgárok a Dráva-Száva-köz keleti felét, Sirmium környékét tartották ellenőrzésük alatt, s a kezdeti néhány évet leszámítva az utolsó pillanatig hűséges szövetségesei voltak a frankoknak, az avarok a Duna-Tisza közén kiürített gyepű mögött, a Tiszántúlon tanyáztak, s eszükbe sem jutott, hogy akár a frankokra, akár szövetségeseire támadjanak, a morvák pedig ilyen szempontból nem is jöttek számításba, hiszen az ő fő „csapásirányuk" a Dunától északra fekvő terület, a mai Alsó-Ausztria volt. Úgy látszik tehát, hogy Pribina grófságának létrehozása, mintegy „mintagrófságként" kezelése inkább egyfajta kiinduló- és támpont lehetett azon - az írásos forrásokból kiolvasható, valószínűsíthető - tervhez, hogy hasonló módon megszervezve az egész barbár Oriensi, bekapcsolhassák azt a modern kora feudális keresztény Európa vérkeringésébe. S valóban, Mosaburg és a hozzá tartozó területek nemessége - megnyilvánulásai, az írásos és a régészeti források alapján rekonstruálható életvitele alapján - akár a frank birodalom belsejében létesült grófság is lehetett volna. Gazdaságát, udvarházát a karoling curtis mintájára szervezte meg és alakította ki, templomát a karoling láb arányrendszerében, nyugati templomok mintájára építette, karoling ruhadíszeket, sarkantyút, fegyvereket viselt. Egyedül a női ékszereknél figyelhető meg egyfajta helyi, a késő avar ötvösség hagyományait továbbvivő, továbbfejlesztő irányzat,238 amelyet - mivel sokáig csak a morva nemesség temetkezései voltak ismertek - „nagymorva" sajátosságnak tartottak, és „veligrádi" stílusú ékszercsoportnak neveztek el.239 Mosaburg szolgálónépe azonban, bár Pribina hívó szava - mint majd látni fogjuk - Bajorországtól a bulgárokig elhallatszott, döntő részben a hajdani avar kaganátus népeiből verbuválódott. Ennek megfelelően az avar kulturális hagyományokat is továbbörökítette, amit azonban szervesen egyesített a Karoling birodalomból érkezett új impulzusokkal, s e két fő i88 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén áramlatból egy sajátos, új anyagi műveltséget, „peremkultúrát" hozott létre, amely a lokális eltérések ellenére nagyfokú hasonlóságot mutat Dalmáciától a Cseh-medencéig. Pribina és Kocel vára Zalavár- Vár szigeten épült meg, melyet a korabeli források Mosaburg, urbs palu-darum, azaz ''Mocsárvár'' néven emlegettek. A sziget széleit követve egy kő-fa szerkezetű, gerendavázas sánc futott körbe, amelyet később többször is megújítottak. Ezen belül Pribina és Kocel udvarházát külön egy paliszádfalas erődítés (gerendákból épített kerítés) vette körül; ez volt a vár akropolisz. Ebben a lakótornyon kívül a régészeti ásatások éppen a legutóbbi időben egy nagyméretű, háromhajós, félköríves szentélyzáródású, ún. szentélykörüljárós bazilika alapfalainak maradványait is napvilágra hozták. A szentélyeket kívülről kerítő kis folyosónak helyenként még épen maradt téglapadlója alatt arannyal festett, angyalt, Krisztust és különféle betűket ábrázoló színes ablaküvegcserepek is előkerültek. A templom típusa, az ablakok minősége és más apró jelek arra utalnak, hogy ez az a templom, amelyet a salzburgi érsek építtetett az általa küldött mesterekkel, s ahol Adorján vértanú testét helyezték el.240 A Vársziget délnyugati végén állt egy másik félköríves szentélyzáródású bazilika is, amelynek falait azonban még a 18. században, főként a zalaapáti bencés kolostor építéséhez elhordták, s csak Giulio Turco 1569-ben készített rajzáról ismerjük alaprajzát. Mivel ez a templom is infra civitatem Priwinae, azaz Pribina városán belül épült meg, ahol a Conversio szerint a Szt. Adorján templom mellett csak a Szűz Mária tiszteletére épített templom állt még, ez csak az utóbbi lehetett.241 Előkerült egy harmadik jelentős, ugyancsak háromhajós kőbazilika a Várszigettől ÉK-re fekvő Récés-kút-szigeten is. Ezt talán a Conversióban említett, in eadem civitate, azaz ugyanazon városban fekvő Keresztelő Szt. János templommal242 azonosíthatjuk, hiszen Pribina civitasa, „városa" nemcsak a Várszigetre korlátozódott, hanem valószínűleg hozzá tartoztak és szerves részét képezték azok a körülötte lévő szigetek is, amelyeket dorongutak kötöttek össze egymással és a Várszigettel.243 A civitas Priwinae, vagy az urbs paludarum megnevezésekben előforduló ''város''-ról azonban tudni kell, hogy ez az ''urbs, civitas'' fogalom tartalmilag nem azonos a középkori városéval. Pribina és Kocel „városa" még csak városcsírának sem fogható fel, mivel ennek a településagglomerációnak - hasonlóan a hatalmas méretű morva sáncvárakéhoz, mint pl. Staré Mésto vagy Mikulcice - mások a szerveződési elvei. Valójában nemesi udvarházak konglomerátuma, a hozzá kapcsolódó kézműves- és kereskedőréteg házaival, amelyek azonban nem alkotnak külön települési egységet, s e rétegnek nincs sem gazdasági, sem jogi különállása, nem is szólva az állandó piacról.244 Mégis, mint közigazgatási és egyház központ, amelyik nagyobb tömegű népességet koncentrált, s ráadásul egy fontos nemzetközi kereskedelmi és hadi út mentén fekszik, amelynek tehát több tíz kilométernyi az ellátási- és vonzáskörzete, leképezhetett bizonyos, a kora középkori városokra jellemző funkciókat, s a távolsági és belföldi cserekereskedelem természetes központjává válhatott. A civitas templomai körül találhatók meg Mosa-burg¡Za\avár keresztény lakóinak sírjai. Az egyház szigorú előírásainak megfelelően az elhunytak túlnyomó részét - így valószínűleg a nemesek egy részét is - mindenféle melléklet, ruhadísz és ékszer nélkül temették el. A magasabb társadalmi pozícióra részben a sír helye utalt - a legelőkelőbbek a templomban voltak eltemetve, a kevésbé rangosak pedig igyekeztek a templomhoz, különösen a szentélyhez minél közelebb temetkezni, ezért is gyakori ott a többrétegű temetkezés -, részben pedig az, hogy számukra nagyméretű, ácsolt koporsókat, néha sírkamrát, kövekkel, téglával kirakott oldalú sírokat készítettek. Ritkán azért ékszer, viseleti tárgy vagy fegyver is került a halott mellé: a férfiak lábára sarkantyút - kedvelt volt a csatos felerősítésű, főként a dalmáciai horvátoknál elterjedt típus -, egyszerű csattal összefogott övére vaskést vagy rövid harci kést (scramasaxot) erősítettek, míg a nők aranyozott ezüst vagy ezüst, ún. velig-rádi stílusú függőket, gyűrűket, lemezgombokat, mellboglárt viseltek, nyakláncukba pedig többtagú rúdgyöngyök és szemes mozaikgyöngyök voltak fűzve. A két várszigeti templom körül, de talán a récés-kúti és a Zalaszabar-Borjúállás szigeti templomnál is folyamatosan temetkeztek a 9. századtól a 10. század közepéig, második feléig, talán még a 11. században is. Valószínűleg a 10. századi mostohább körülményeknek, a magyarok megjelenésével felerősödött pogányságnak köszönhető, hogy e temetőkben ekkor néhány sírban edénymelléklet is megjelent. A Mosaburg/Zalavár tágabb körzetében (4. térkép) lévő temetőkben, Zalavár-Rezes-szigeten,245 Zalavár-Kövecses-szigeten,246 Esztergály horváti-Alsó-bárándpusztán, Zalaszabar-Dezsőszigeten, Zalasza-bar-Kisesztergályon,247 Nagyradán,2*8 Garabonc-Ofalu I és 7/249 temetőkben, Keszthely-Dobogón,250 Keszthely-Fenékpusztán,251 Balatonszentgyörgy- Vasútállomáson252 és Fórsön253 már kizárólag a településagglomeráció szolgálónépe, a köznép temetkezett. Ez a heterogén összetételű népesség már jóval lazábban tartotta be az egyház előírásait, lépten-nyomon pogány vonásokkal találkozunk, maguk a temetők is pogány szent ligetekben feküdtek.254 A sírok Ny-K tájolásúak, sorokat alkottak és a családi kötelékeknek megfelelően csoportosultak. A halottak mellé - szinte általános szokásként - a túlvilági útra ételt (főként baromfit és tojást, ritkábban marha-, sertés- vagy juh/kecskehúst) és agyagedényekben, ritkábban vas-pántos kis favödörben italt tettek. Az ún. vasbabona miatt néha sarlót is helyeztek az elhunyt hasára, lába- Ih Szőke Béla Miklós. A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 189 ra. 255 Ugyancsak erősen kötődnek a pogány hitvilághoz azok az agancs ír- vagy sótartók, melyekre különféle állatalakokat, keresztet karcoltak.256 Az elhunytakat felöltöztetve, felékszerezve, használati eszközeikkel és ritkábban fegyverükkel együtt temették el. A férfiak viseletének meghatározó része volt a vas vagy bronz csattal összefogott öv, melyről (bőrrel bevont) fátokban kés(ek) ill. a bőr- vagy textiltarsoly „pásztorkészség") csüngött le. A tarsolyban tartották a héztköznapi élet kellékeit, a tűzcsiholót, tűzköveket (az elporladt taplóval), továbbá az árat, fenőkövet, ritkábban fésűt, borotvát. Néhol sarkantyút is találni a lábbelire erősítve, még ritkábban pedig fegyvert, így pl. kétélű kardot, szakállas baltát (Garabonc I), langsaxot, szárnyas lándzsát (Keszthely-Fenék-puszta) és szakállas, köpűs nyílhegyeket. A nők jellegzetes ékszerei a textil- vagy bőrpántra szerelt, a halántéknál lecsüngő fülkarikák, mint az aranyozott ezüst, ezüst vagy bronz egy- és kétoldalas szőlőfürtös függők, az üveggyöngy- és lemezgyöngy-csüngős fülkarikák, melyeknél a gyöngycsüngő aljára kis ún. lengőcsüngőt szereltek még (ún. karantán típusú ékszerek, Köttlach I horizont), a drótékszerek közül pedig a lefelé szélesedő, spriálcsüngős, továbbá a pödrött végű, a hurkos-kampós záródású és a két-pántos, vagy a sima, nyitott végű drótkarikák. A nyakláncok porózus, a század első felében készítettnél rosszabb minőségű, világos- és sötétkék, zöld, sárga, ezüstös többtagú rúdgyöngyökből és ritkábban szemes mozaikgyöngyökből fűzöttek, a felsőruhát vas- vagy bronzfülű üveg (ritkábban lemez)-gomb fogta össze, az ujjakra pajzsosán kiszélesedő fejű, kereszt vagy csillagalakban trébelt pontokkal és nagyobb dudorokkal díszített lemezgyűrűket húztak. Feltehetően széles textilöv övezte a derakat, s ehhez ívagy ebbe) erősítették a (ritkán csontnyelű) vaskést, csont vagy vas- ill. bronzlemez tűtartót, orsógombot (75. tábla). A halottak eltemetési módja, körülményei, azaz a temetkezési szokások világosan jelzik, hogy ez a szolgálónép, mely Pribina és Kocel udvarát és udvartartását volt hivatva kiszolgálni, alapjában még pogány, ha formálisan talán eleget is tett az egyház követeléseinek, azaz fizette az adót, esetleg a nagy ünnepeken - a templomon kívül állva - résztvett az istentiszteleten. A fontosabb életmegnyilvánulásokon azonban, mint születés és halál, továbbra is ragaszkodott pogány rítusaihoz -se felett a papok talán szemet is hunytak. Mégis talán néhány apró, tárgyi jele van annak, hogy ezt a rétegei is megérintette már a kereszténység: Garabonc il 1 emetőben egy kislány síriában egy kereszttel díszített öntött ólomgomb fogta issze a kis ruhácskát. Erről a kis gombtípusról elter-icdése és előkerülési helye, körülményei alapján kimutatták, hogy valószínűleg a Methód utáni korszak térítő tevékenységének egyik emléke, „kegytárgya" volt.257 De gyakran kereszt alakú az agyagedények alját díszítő fenékbélyeg, s a kereszt jele rákerült a csont tégelyekre is, sőt Zalaszabar-Dezsőszigeten igyekeztek a korábbi ábrát el is tüntetni a föléje vésett kereszt kedvéért. A temetők embertani anyagának vizsgálata azt mutatja, hogy Mosaburg/Zalavár köznépe valóban „körös körűiről" lett összegyűjtve. Míg Garabonc I temető közössége főként nyugati szláv és frank területekről verbuválódott, Garabonc II temetőben a helyi alaplakosság embertani jegyei dominálnak, Zalasza-bar-Dezsősziget sírjainak többségének pedig a környékbeli avar temetők antropológiai ismérvei tűnnek fel. Érdekes, hogy Garabonc I közösségébe bekerült egy olyan kiscsalád is, amely minden bizonnyal a bolgár cárság területéről vándorolt el, mivel egyikőjük koponyáján a csak a dunai bolgárokra jellemző koponyatorzítás ismerhető fel. Végül Zalavár-Várszigeten, a homokgödörnél feltárt temetőrészletre az erős protoeuropid vonás jellemző, ami közel áll a morva embertani anyaghoz.258 Szokatlanul kései britiualitása miatt külön kell szólni az Alsórajk-Határi táblánál feltárt temetőről.259 Ez a kis, mindössze 35 sírós családi temető a zalai erdőkben megbújva, a Szévíz (Pölöske) árterének keleti szélénél feküdt (a kilimáni 4. század végi temetőtől alig 100-150 m-re északra). A korhasztásos rítusú (csontvázas) sírok leletanyaga semmiben sem különbözött a fent leírttól, a hamvasztásos sírokban pedig néhány cserépdarabon kívül más lelet nem is volt. Az utóbbi sírok kitűntek azonban az eltemetés módjával. Hét hamvasztásos sír számára nagyobb kerek gödröt ástak a csontvázas sírok között, ill. két esetben azokat részben metszve. A hamvasztás igen gondos volt, a kalcinálódott csontoknak csak kis töredékeit sikerült megtalálni. A temető északi szélénél ellenben két, egymáshoz derékszögben elhelyezett, 6,5 x i,5 m nagyságú árokszerű gödröt ástak, melyet kitöltöttek sárga agyaggal (a domb egyébként homokos löszös talajú) és ebbe ásták meg a hamvak számára a kisebb gödröket. Az egyik ilyen nagy árokban mindössze egy kis kalcinált csonthalmazt találtunk, a másikban azonban legalább 7 halomban voltak a hamvak. Ennek a temetési módnak egyelőre hiányoznak a párhuzamai. Lehetséges, hogy a két árok felett ún. halottak háza, egyszerű nyeregtetős építmény állott. A temetés egyéb vonásai, a gondos hamvasztás, az agyagos talajhoz való ragaszkodás (a temetés megkezdése előtt ugyanis agyaggal töltötték ki azokat a nagyobb kerek gödröket is, amelyekbe a két nagy árkon kívül még hamvakat temettek) a 9. század első feléből megismert hamvasztásos temetkezések rítusára emlékeztetnek. A csontvázas sírok embertani anyaga is eltér a Zalavár körüli temetőkétől, egy-két sír halottjától eltekintve egységes, s egy erős testfelépítésű, helyi lakosságra utal.260 Nem kizárt tehát, hogy e temetőben vidékünk 7. század eleje óta honos lakosságának, 190 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 75. tábla: - Karoling kor. Női ékszerek Alsórajk-Határi tábla 21. sírból. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 191 a z avar-du(d)lebek egy kis közösségének halottai nyugodtak. Nagykanizsáról és szűkebb környékéről egyelőre nem ismerünk e korszakból származó temetőt. Nagyon valószínű azonban, hogy az a kézi korongolású, hullámvonalköteggel díszített és kereszt alakú fenékbélyeggel ellátott kis edény, amely 1940 táján került elő Nagykanizsa-Leányváron, a korszak fentebb megismert köznépi temetőihez hasonlóból származik.261 Ilyen temető részletei váltak ismertté egyébként Letenyén, a Béci patak kanyarulatánál emelkedő domboldalról, a Kossuth utcában is.262 A Muraközből és a Drávától délre fekvő határterületről a 9. század második felére keltezhető temető egyelőre szintén nem ismert.263 A Pribina-Kocel korszak településeinek kiválasztását megkönnyíti egy, csak e korszakra jellemző díszkerámia. Ennek a leggyakrabban palack alakú, de ritkábban mély tál, pohár, sőt fazék alakú kerámiának jellemzője, hogy igen finom homoksoványítású, sárgás, vörösessárga színűre égetett (törésében néha szürke), korongolt és polírozott felületű. Ez a késő avarkori előzményekre visszavezethető, fémedény formákat utánzó díszkerámia a nagyobb közigazgatási központokban (így Mosaburg/Zalaváron, ill. Mi-kulcicén, Staré Méston, Bfeclav-Pohanskon stb.) alakult ki a 9. század második harmadában, közepe táján.264 De azokból a fazekasműhelyekből, melyek ezt a díszkerámiát előállították, igen jó és állandó minőségű „házi" kerámia is kikerült. Ezek a jól korongolt, vékonyfalú, egyenletesen, csengőre égetett, széles szájú, erős vállú fazekak és gömbösebb testű vagy tojásdad csuprok a korábbi időszakhoz hasonlóan hullámvonalköteggel és vízszintes vonalköteggel vagy ferde fésűbeszurkálások sávjával vannak díszítve. Arányaiban azonban egyre gyakoribb lesz az egyes körbefutó vonaldísz, az ún. csigavonal, amely majd az Árpád-korban lesz az edények vezérmotívuma. Bár a 9. század elején, első felében létesített telepek többségét tovább használták, a század közepétől egy sor új település is létesült, nem utolsó sorban Pribina szervező tevékenységének és Mosaburg/Zalavár vonzásának köszönhetően. Erre az időszakra keltezhető telep ismert Tótszerdahely-Szentmihályi-dűlőből.265 Eszteregnyén, a falutól és az My-es úttól délre fekvő dombon,266 Nagykanizsa-Práter-domb, Botanikus kertből,267 Hosszúvölgy keleti szélénél,268 Alsórajk-Kasténydombon (polírozott felületű palacktöredék),269 Nagyrécsén (Vasútpart II),270 Zalaszent Jakabon a temető mellett,271 Miháld-Malom-dűlöben.272 Már szorosabban Mosaburg/Zalavár vonzáskörzetéhez tartozik Zalamer enye-Gyöp lelőhely, ahol a terepjáráskor edénytöredékek mellett több vaskés és vastárgy is gyűjthető volt,273 Garabonc-Ófalu szigete, ahol a temetők mellett egy településrész is napvilágra került,274 s Esztergályhorváti-Huszárvár, ahol pedig egy kora Árpád-kori templom alatt és mellett több 9-10. századi településobjektumot is feltártak.275 Végül pedig a balatonmagyaródi háton, amely Mosaburg/Zalavár egyik legfontosabb élelemtermelő bázisa lehetett a zalavári háttal együtt, Balatonmagyar ód-Kiskányavaron, -Kányavári szigeten, -Fekete szigeten, -Hídvégpuszta, déli révnél és Zalakomár-Kápol-na pusztán fedeztünk fel korszakunkba tartozó településnyomokat. Az utóbbi lelőhelyről homokbányá-szás során (sírban?) talált szárnyas lándzsa került a keszthelyi Balaton múzeumba.276 Az alsó-zalavölgyi körzetben több, nagyobb kiterjedésű telepásatás végzésére is alkalom nyílt. Megállapíthattuk, hogy ezek a szolgálónépi települések halmazfalvak voltak, a házakhoz azonban viszonylag állandó határú telkek tartózhattak. A lakóházak 9-16 m2 alapterületű, négyszögletes, félig földbevájt, egyhelyiséges, ún. félverem házak voltak. A tetőszerkezetet tartó oszlopok gödreit ritkán ásták olyan mélyre, hogy azokat meg is találjuk -ilyenkor egyébként a házak Ny-K irányú tengelyében álltak -, de az is elképzelhető, hogy a házak egy része boronafalú volt.277 Keszthely-Halászcsárda és Főnyed-Szegerdő lelőhelyeken vesszőfonású, agyag-tapasztású falai voltak a félverem-házaknak, sőt előbbi helyen egy vályogtéglából épített ház nyomaira is rábukkantak.278 Fűtőberendezésük - a környéken talált különböző kövekből, őrlőkődarabokból, római téglákból épített kőkemence, illetőleg a földház oldalába vájt, agyaggal kitapasztott kemence - a bejárattal szembeni sarokban volt. Megfigyelhető volt, hogy - mivel vidékünk kőben szegény - a házak felhagyásakor lebontották a kőkemencéket, s annak kő- és téglaanyagát az új háznál ismét felhasználták. Nemegyszer csak a ház közepén találtunk átégett foltot. Ilyenkor valószínűleg a házba parazsat hoztak, amivel kődarabokat hevítettek fel, majd az ezekre loccsantott víz gőzével melegítették be a helyiséget. A házak padlója döngölt, több helyen kisebb-nagyobb tárolóverem mélyült beléjük. Balatonmagyar ód-Fekete-szigeten az egyik ilyen gödörben egy egész háztartásra való vaseszközt, késeket, sarlót találtunk. Ugyanitt - de Hidvégpusztán is több házban - nagyméretű magszárító agyagtepsi került elő, melyben a veremből kivett, átnedvesedett gabonát felhasználás előtt megpörkölték. A félverem-házakon kívül szabadban álló, nyitott munkagödrű kenyérsütő kemencék (Hidvégpusztán egész sort alkottak), földbe mélyített disznóhizlaló kutricák, gömbösen kiképzett oldalú, szűk szájú tárolóvermek és egyéb, ma még kiderítetlen funkciójú gödrök váltak ismertté a településekről. A különböző településrészekből mintegy 40 házat és közel 100 egyéb objektumot ismerünk. Más típusú települést ismerhettünk meg Zalasza-bar-Borjúállás szigeten. Ennek az egyutcás, kisebb 192 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén településnek a szabályos telkein nagyobb földfelszíni épületek álltak, s mindegyik telekhez külön kút tartozott, amelyet deszkával béleltek ki. Utóbb, a 9. század második felében ezt a települést megszüntették és helyére egy nemesi udvarházat építettek, fatemplom-mal, kis emeletes(?) „kúriával".279 Ha végigtekintünk a Karoling-kori temetők és települések térképén, igen plasztikusan rajzolódik ki az adriai kereskedelmi és hadi út képzeletbeli nyomvonala. Az ezen kívül eső területek települési sűrűsége sokkal kisebb, mint ennek mentén. Ennek az útnak a zalai átkelőhelyénél, annak déli oldalán egy nagyobb szolgálónépi települést tártunk fel (Balatonmagya-ród-Hidvégpuszta, déli rév). E településnek, a fennmaradt adományozási oklevelek alapján, nagy valószínűséggel meghatározható a neve is. A már korábban is említett, 876-880 között kelt oklevél szerint diaconus quidam venerabilis nomine Gundbato azaz az igen tiszteletre méltó Gundbato diaconus a regens-burgi Szt. Emmeramus templomnak adományozta proprietatem suam, quam habvit ad Quartinaha iuxta Bilisasseo, azaz a Balaton melletti Quartinaha nevű birtokát, ahol Keresztelő Szt. János tiszteletére emelt templom, mellette parochia, udvarház állt, s vele adta minden megművelt és műveletlen földjét, rétjeit, erdeit, vizeit, id est ad fluvium Salum, quod Fropreht iam olim in beneficium habvit, et ad Velih ceteris om-nibvs mobilibus et inmobilibus, ami tehát a Zalánál van, s amit korábban már Fropreht hűbérbirtokul bírt, továbbá a Velihnél (Válicka?) lévő ingó és ingatlan tulajdonát. A hűbérbirtokért a regensburgiaktól cserébe azokat a Rábánál fekvő birtokokat kapta, quod Chezil dux quondam pro remedio anime suae adpredic-tum sanctum condonavit iuxta. . . Raba, amelyeket tehát még Kocel adományozott az említett egyháznak „lelki üdvéért".280 Az oklevél szerint a birtok a Balaton mellett, a Zala folyónál fekszik - ami együtt csak a torkolatnál képzelhető el. Mivel pedig az újkor kezdetéig a Kis-Balaton a Balaton szerves részét alkotta, ez a torkolat csak Hídvégpusztánál lehetett.281 Mivel pedig ez a birtok önmagában nem volt elegendő a cserébe kapott birtok értékének kiegyenlítéséhez, ezért adhatta még hozzá Gundbato diaconus a Velihnél fekvő ingó és ingatlan tulajdonát. A birtokcserét 883-887 között újra megerősítették.282 Ezt ugyanis megakadályozta az, hogy Szva-topluk 883-ban sereggel tört be Pannóniába, pusztította Arnulf birtokait, majd 884-ben újból visszatért, és 12 napig a Rábától keletre fekvő birtokokat dúlta. Olyan súlyos károkat okozott, hogy, mint a következő évben feljegyezték, Pannónia de Hrabe flumine ad orientem tota deleta est, azaz Pannónia a Rába folyótól keletre teljesen megsemmisült.283 Ha már a 9. századi forrásokban szereplő helynevek azonosítási kérdéseinél tartunk, óhatatlanul ki kell térnünk azokra a magyarázatokra is, melyek Kanizsa nevének 9. századi előzményeire vonatkoznak. Általában két nevet kötnek össze Kanizsával. Az egyik Knesaha, melyről a Dudleipin-Dudleipa lokalizálásával kapcsolatban már elhangzott, hogy a mai Gnasbach-hal (Knes-aha = Gnas-bach) azonosítható.284 A másik név Keisi vagy Kensi (Gen-si).285 A Kensi alakról újabban feltételezik, hogy knez+ja birtokos melléknévképzős Kneéa hímnemű változata, és a knezb átírása olyan természetes objektumra, amely hímnemű, pl. ''pótok'' (patak).286 Ennek a magyarázatnak is vannak azonban nehézségei. Ha ugyanis ez a név is a (dél)szláv knez (= fejedelem, herceg) szó jb képzős melléknévi származéka,287 ahogy azt Melich János a legrégibb magyar hangalak alapján Kanizsa nevéről feltételezi (Knésa ~ Knézsa) Knisa ~ Knizsa, illetve Kénésa ~ Kéné-zsa > Kanisa > Kanizsa), akkor választ kell találnunk arra, mi indokolja azt a 9. században egyedülálló helynévadást, hogy nem a birtokos nevével (ld. pl. a Conversioban a -chirichun (= Kirche, ''temploma'') és a -dorf (''falva'') végződésű helyneveket), hanem rangjával jelölik meg a helyet.288 Ráadásul, ha a helynév közszóval összetett vagy ragozott volt, mint pl. Salapiugin (= ''a Zala folyó kanyarulata'', ahol a-piugin többes dativus esetben áll, és az ófelnémet piugi (= Beuge, ''kanyarulat'') képzett változata), akkor ezek a szavak mindig német eredetűek (-piugin, -giskeit, -purc, -burg, -chirichun stb.).289 E vidék 9. századi helynévadási gyakorlatában tehát egyszerűen nincs reális alapja annak, hogy egy területet, folyót vagy helyet (akár szláv nyelven is) külön kihangsú-lyozottan a „fejedelemé" megjelöléssel illessenek. Ezzel pedig elesünk attól a lehetőségtől is, hogy a Keisi ~ Kensi helynevet mai területtel, helynévvel azonosítsuk. Sokkal valószínűbb, hogy Kanizsa neve a magyar honfoglalás után született meg, hasonlóan a többi kárpát-medencei ''Kanizsa'' helynevekhez.290 Az oklevelekben és egyéb írásos forrásokban ránk maradt 9. századi pannóniai helynevek közül egyébként is szinte egyetlen egy sem élte túl a magyar honfoglalást. Ami megmaradt, az már a 9. században is régi helynév vagy földrajzi név volt, mint pl. a római, vagy még régibb eredetű helységnevek (Sabaria, Sirmi-um, Carnuntum), vagy víznevek Sala, Hraba = Rába, Bilisasseo (lat. Pelissa ~ Pelso = Balaton stb.). S az egyetlen, a zalavári bencések által felélesztett Szt. Adorján patrociniumon kívül a többi 9. századi templom védőszentjének a neve is a végleges feledés homályába veszett.291 Ennek oka pedig valószínűleg az, hogy a karoling-kori nemesség a magyar honfoglaláskor szolgálónépe egy részével nyugatra menekült, a helyben maradtakat pedig akkor, amikor a magyar állam kiépülése vidékünket is elérte, az újonnan kialakított központok köré, esetleg több helyről is egy új településre költöztették át, a Zala vonalától nyugatra eső területet pedig gyepűvidékké alakítót- Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 193 16. tábla: - Ezüstözött bronz fülkarika Nagykanizsa környékéről. ták. Megszűnt tehát a helységek kontinuitása és ezzel a helynév továbbélésének lehetősége is. Míg Nagykanizsa és környéke a Karoling időszakban Pribina és Kocel grófságának egyik, szolgálónépi falvakkal - és valószínűleg nemesi udvarházakkal -benépesített területe volt, a magyar honfoglalást követő súlypont-eltolódások révén a kora Árpád kortól kezdve egyre jelentősebb szerepre tesz szert, régiójának egyre határozottabb központjává vált, amit nem utolsó sorban újra csak a rajta áthaladó Adria-Kijev nemzetközi kereskedelmi és hadi útnak köszönhet. Ezt bizonyítja egy Nagykanizsa vidékéről származó, tévesen a 7. illetőleg a 9. századra keltezett leletegyüttes is. Minden bizonnyal egy női sírból került napvilágra egy ezüst, vagy ezüstözött bronz fülkarikapár, amelynek alsó karikaívén filigrándótból hajlított madárszerű figura ül, alul pedig „börtüs" díszű áttört gömbökről kacsatalpra emlékeztető csüngők lógnak le (16. tábla), továbbá egy háromszög átmet-szetű, zárt ezüst (?) gyűrű, amelyek 1905-ben a bécsi Naturhistorisches Museumba kerültek.292 A fülkarikáknak ugyan nincs pontos párhuzamuk, mégis felmerült, hogy leginkább még antik vagy népvándorlás kori ékszerekkel hozhatók kapcsolatba.293 Utóbb olyan nézet is megjelent, miszerint - hasonlónak látszó stará koufimi ékszerek alapján - a 9. századból származhatnak.294 Ez a vélemény már közelebbinek tűnik a valósághoz, ugyanis az ékszerek igazi párhuzamai az ún. törtezüst leletek körében találhatók meg. Erre utal a karikák zárási módja - a két véget ugyanis ellapították, majd átlyukasztották, s az egymás fölé illesztett lyukakon áthúzott dróttal vagy textilszállal zárták össze a karikát -, az alsó karikaív filigrándrót tekercselése, a „börtüs" áttört gömbdíszek, a „kacsatalp-csüngők" stb. Ezeket a technikai és díszítő elemeket a 11-12. századi kijevi típusú függőknél295 találjuk meg, míg a karikaív belsejébe illesztett madárka a IX. törtezüst csoport jellegzetes díszítő eleme.296 Aligha kétséges tehát, hogy innen a Kijev-Adria útvonalon juthatott el vidékünkig ez az oroszországi erdős zóna területéről származó ékszerpár. A keltezést pedig megerősíti - az eddig nem sok figyelemben részesített - zárt karikagyűrű is, amely tipikus lelettárgya a magyar köznépi viseletnek a 11-12. században.297 Az adriai út másik irányból is közlekedő forgalmára utal végül egy ugyancsak unikumnak számító kerámia, amely Balatonmagyaród-Hídvégpusztán került elő.298 A sárgászöld mázas, amfora alakú, kétfülű korsó bizánci eredetű edényforma, a bulgároknál széles körben elterjedt a 10. század második felében, hozzánk azonban valószínűleg az Adrián át, közvetlen bizánci környezetből juthatott el.299 ÖSSZEFOGLALÁS Ha röviden össze akarjuk foglalni Nagykanizsa és környéke népvándorlás kori és kora középkori történetét, azt mondhatjuk, hogy ebben az időben a város területe és közvetlen környéke még nem játszott kiemelkedő szerepet a Kárpát-medence történetében. Annál inkább maga a tájegység, a dél-zalai térség, ahol ekkortájt szűnt meg az őskortól a római kor végéig oly jelentős Borostyánút kultúraközvetítő, 194 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 4. térkép A kései Karoling időszak (Pribina és Kocel kora) lelőhelyei Nagykanizsán és környékén (9. század második fele) 19.1. Zalaszabar-Borjúállás sziget - település, udvarház, templom, temető 21.X. Zalavár-Vársziget - erődítés, udvarház, lakótorony, templomok, temetők 21.2. Zalavár-Récéskút - templom, temető Település 1.2. Alsóraj k-Kastélydomb 2.1. Balatonmagyaród-Hídvégpuszta, déli rév 2.2. Balatonmagyaród-Kányavári sziget 2.3. Balatonmagyaród-Kiskányavár 2.4. Balatonmagyaród-Fekete sziget 4.1. Eszteregnye 5.2. Esztergályhorváti-Huszárvár 6.1. Főnyed-SzegerdŐ 7.3. Garabonc-ófalu 8.1. Hosszúvölgy 9.2. Keszthely-Halászcsárda 11.1. Miháld-Malom dűlő 12.2. Nagykanizsa-Práter domb, Botanikus kert 14.1. Nagyrécse-Vasútpart II 15.1. Tótszerdahely-Szentmihályi dűlő 17.1. Zalakomár-Kápolna puszta 18.1. Zalamerenye-Gyöp 20.1. Zalaszentjakab Temető I.I. Alsórajk-Határi tábla 3.1. Balatonszentgyörgy-Vasútállomás 5.1. Esztergályhorváti-Alsóbárándpuszta 7.1.-2. Garabonc-ófalu I—II. 9.1. Keszthely-Dobogó 9.3. Keszthely-Fenékpuszta, déli erődkapu 10.1. Letenye—Kussuth utca 12.1. Nagykanizsa-Leányvár 13.1. Nagyrada 16.1. Vörs-Papkert 19.2. Zalaszabar-Dezsösziget 19.3. Zalaszabar-Kisesztergály 21.3. Zalavár-Rezes sziget 21.4. Zalavár-Kövecses sziget Jelmagyarázat: XX erődítés templomma.1, 6 udvarház templommal, • település O temető Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 195 kapcsolattart ó szerepe, s vette át ezt a feladatot a tőle keletebbre haladó, az egész Kárpát-medencét diagonálisan átszelő Adria—Kijev útvonal, amelynek egy fontos pontja, s több más, kisebb jelentőségű út találkozási helye a Balaton nyugati oldalánál lévő zalai átkelőhely. Nem véletlen, hogy ennek környékén alakultak ki a korszak központjai, Keszthely-Fenékpuszta, majd MosaburgIZalavár, amelyek vonzás- és ellátási körzetébe tartoztak a jövendő Nagykanizsa és vidéke települései is. De a nemzetközi útvonalon bonyolódó forgalom hasznát és előnyeit élvezték környékünk egyszerűbb lakosai is. Vidékünk - a régészeti kutatások, terepbejárások tanúsága szerint - a népvándorláskor kezdetén eléggé elnéptelenedett, a ro-manizált lakosság elvándorolt, a rövid néhány évtizedre itt megtelepült hunok, gótok, langobardok számára pedig inkább a hajdani római központok és közvetlen környékük a vonzó; igaz, idejük sem volt a vidék sűrűbb benépesítésére. Megváltozott a helyzet az avar korszaktól kezdve, amikor Apsich nagyobb számú avar és du(d)leb szláv telepest hozott ide. Ezek a 7. században létesített településeikre néhány emberöltőnyi kényszerű(?) távollét után a 9. század elején - tovább sokasodva - újból visszatértek. Ez az avar-du(d)leb lakosság alkotta a 840-es évektől kezdve Pribina és Kocel grófságának alapvető népi hátterét, s ez az a népesség, amely a honfoglalást követő újabb áttelepítéseket is átvészelve továbbra is helyben maradt, s a középkori Zala vármegye, a mind jelentősebbé váló Nagykanizsa őslakosaiként az ide települt magyarokkal, besenyőkkel és egyéb szláv népcsoportokkal együtt alakította ki a tájegység népi, etnikai arculatát. JEGYZETEK Rövidítések ActaAntHung = Acta Antiqua Academiae Scientiarum Hungaricae (Budapest) ActaArchHung = Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae (Budapest) AntikTan = Antik Tanulmányok (Budapest) ArchAustr = Archaeologica Austriaca (Wien) ArchÉrt = Archaeologiai Értesítő (Budapest) ArchHung = Archaeologica Hungarica (Budapest) Attila = Attila és hunjai. Szerk.: Németh Gyula, és hunjai 1940 Budapest, 1940. BAR = British Archaeological Reports (Oxford) Bogyay i960 = Bogyay, Thomas: Die Kirchenorte der Conversio Bagoariorum et Carantano-rum. Südost-Forschungen 19 (i960) Bona 1984 = Bona István: A népvándorlás kor és a korai középkor története Magyarországon. In: Magyarország története I. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Budapest, 1984. 265-373. ComArchHung = Communicationes Archaeologicae, Hungáriáé (Budapest) Czeglédy 1969 = Czeglédy Károly: Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig. Budapest, 1969. Dietz 1987 = Dietz, Karlheinz: Schriftquellen zur Völkerwanderungszeit im pannoni-schen Raum (von 378-584 n. Chr.) In: Germanen 1987, 27-67. Dolg. = Dolgozatok az Erdélyi Nemzeti Múze-Kolozsvár um Érem- és Régiségtárából (Kolozsvár) FolArch = Folia Archaeologica (Budapest) FontesArch- = Fontes Archaeologici Hungáriáé (Buda-Hung pest) Germanen 1987 = Germanen, Hunnen und Awaren. Schätze der Völkerwanderungszeit. Nürnberg, 1987. JbRGZM = Jahrbuch des Römisch-Germanischen Zentralmuseums (Mainz) KBM = Keszthelyi Balatoni Múzeum Kis-Balaton = 1986 Kos 1936 = Melich = 1925-1929 MFMÉ MIA MittArchlnst = MMFH MNM Mócsy 1975 — MPrHistKom = Wien Müller 1987 = Müller 1987a = NumKözl OTKA PamArch Pohl 1988 RégFüz Sági 1984 SCIV Sedov 1982 Régészeti kutatások a Kis-Balaton térségében. Szerk.: Vándor László. Zalaegerszeg 1986. Kos, Milko: Conversio Bagoariorum et Carantanorum. Ljubljana, 1936. Melich János: A honfoglaláskori Magyarország. A magyar nyelvtudomány kézikönyve I. 6. Budapest, 1925-1929. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve (Szeged) Materiali Isledovanija po Arheologii SSSR Mitteilungen des Archaeologischen Instituts der Ungarischen Akademie der Wissenschaften (Budapest) Magnae Moraviae Fontes Historici. I-V. ed L. Havlik et al. Brno 1966-1977. Magyar Nemzeti Múzeum Mócsy András: Pannónia a késői császárkorban. Budapest, 1975. Mitteilungen der Praehistorischen Kommission der Österreichischen Akademie der Wissenschaften (Wien) Müller, Róbert: Die spätrömische Val-cum am Plattensee. In: Germanen 1987, 270-274. Müller Róbert: Megjegyzések Fenékpuszta történetéhez. Zalai Múzeum 1 (1987), 105-122. Numizmatikai Közlemények Országos Tudományos Kutatási Alap Památky Archaeologické (Praha) Pohl, Walter: Die Awaren. Ein Steppenvolk in Mitteleuropa 567-822. n. Chr. München, 1988. Régészeti Füzetek (Budapest) Sági Károly: Az ötvöspusztai V. századi sir. VMMK 17 (1984), 81-90. Studii si Cercetäri de Istorie Veche (Bu-curesti) Sedov, V. V.: Vostocnyje slavjane v VI-VIII. vv. Arheologija SSSR. Moskva, 1982. IO/6 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén Cs. Sós 1973. Szádeczky- Kardoss 1978-1986 T G Y M U n g j b Váczy 1938 Váczy 1940 Váczy 1974 Várady 1969 Vékony 1986 V M M K Wolfram 1979 Cs. Sós, Agnes: Die slawische Bevölkerung Westungarns im 9. Jahrhundert. Münchner Beiträge zur Vor- und Frühgeschichte 22. München, 1973. Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai I ArchÉrt 105 (1978) 78-90; II ArchÉrt 106 (1979) 94-111; III ArchÉrt 106 (1979) 231-243; IV ArchÉrt 107 (1980) 86-97, 201-213; V ArchÉrt 108 (1981) 81-88; VI ArchÉrt 108 (1981) 218-232; 109 (1982) 136-144; VII ArchÉrt 110 (1983) 89-99; VIII ArchÉrt m (1984) 53-71; IX ArchÉrt 113 (1986) 83-112. Thury György Múzeum (Nagykanizsa) Ungarische Jahrbücher (Berlin) Váczy Péter: Magyarország kereszténysége a honfoglalás korában. In: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulójára I-III. Szerk.: Serédi Jusztinián. Budapest, 1938. I. 215-265. Váczy Péter: A hunok Európában. In: Attila és hunjai 1940, 61-142. Váczy Péter: A frank háború és az avar nép. Századok 108 (1974) 1041-1061. Várady, László: Das letzte Jahrhundert Pannoniens 376-467. Budapest, 1969. Vékony Gábor: A Karoling birodalom „délkeleti" határvédelme kérdéséhez. Komárom Megyei Múzeumok Közleményei 2 (1986) 43-75. A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei Wolfram, Herwig: Conversio Bagoario-rum et Carantanorum. Das Weißbuch der Salzburger Kirche über die erfolgreiche Mission in Karantanien und Pannonién. Wien-Köln-Graz, 1979. Jegyzetek 1 Szőke Béla Miklós-Vándor László: Kísérlet egy táji egység településtörténeti rekonstrukciójára (A Kis-Balaton programot kísérő régészeti leletmentő ásatások (1980-1985) tapasztalatai). Zalai Gyűjt 26 (1987), 83-100, különösen 91. 2 Lásd Horváth László ide vonatkozó adatait a kötetben. 3 Ligeti Lajos: Attila hunjainak eredete, az ázsiai hunok. In: Attila és hunjai 1940, 11-60; Czeglédy 1969, 8-52. 4 Ammianus Marcellinus 31.2.; Jordanes, Getica 24.127-128, 25.182. stb.; Váczy 1940, 64-65. 5 Németh Gyula: A hunok nyelve. In: Attila és hunjai 1940, 217-226; Czeglédy 1969, 81-83. 6 Mócsy 1975, 180. 7 Váczy 1940, 72. Bóna István lektori véleményében egyik elméletet sem tartja elfogadhatónak. Szerinte a két dux lovasai a késő római hadsereg elit alakulatai közé tartóztak, s a belső erődvárosokban állomásoztatták őket. 8 A viszonyokról érzékletesen tudósít egy Stilicho-t dicsőítő udvari költemény 399-400 körűiről. Claudianus, Cons. III. Stil. 2.184-207. (Dietz 1987, 29) 9 A történeti áttekintéshez felhasznált irodalom: Váczy 1940, 61-91; Várady 1969; Mócsy 1975, 177-190; Wolfram, Herwig: Geschichte der Goten. Von der Anfangen bis zur Mitte des sechsten Jahrhunderts. Entwurf einer historischen Ethnographie. München, 1979. 308-321; Mócsy András: A római kor. In: Magyarország története I, Budapest 1984., 251-264; Bóna 1984, 265-267; Bóna, István: Eine historische Zusammenschau. In: Germanen 1987, 116-130; Dietz 1987. 10 Kis-Balaton 1986, 9. 11 Hasonló, a 4. század második felére, de főként utolsó harmadára, végére keltezett veret került elő Dunapente-léről (Intercisa) (Behrens, Gerhard: Spätrömische Kerbschnittschnallen. In: Schumacher-Festschrift Mainz, 1930. 285-294. Abb. 8), Cuxhaven-Sahlenburg 32. sírból, Kre-feld-Gellepről és Sámsonból egyes leletként, Vermand III. A. sírból, stb. (Böhme, Horst Wolfgang: Germanische Grabfunde des 4. bis 5. Jahrhunderts zwischen Unterer Elbe und Loire. Münchner Beiträge zur Vor- und Frühgeschichte, Band 19. München, 1974. 83-85, 161-162, Abb. 54, Taf. 40.1-10, 81.5-13, 101.9-11, 136.4-11.), az Epfach melletti Lorenzbergről (Pohl, Gerhard: Die Kleinfunde der mittleren und späten Kaiserzeit. In: Der Lorenzberg bei Epfach. Die spätrömischen und frühmittelalterlichen Anlagen. Hrsg. von Werner, Joachim Münchner Beiträge zur Vor- und Frühgeschichte, Band 8. München, 1969. 182, Taf. 39.2), továbbá Vron, Dép. Somme, 173/a sírból (Gallien in der Spätantike. Von Kaiser Constantin zu Frankenkönig Childerich. Ausstellungskatalog des Römisch-Germanischen Zentralmuseums Mainz, 1980, 159. Nr. 232), Richborough, Kent és Shakenoak, Oxon lelőhelyekről (Böhme, Horst Wolfgang: Das Ende der Römerherrschaft in Britannien und die angelsächsische Besiedlung Englands im 5. Jahrhundert. JbRGZM 33 (1986) 472-476, Abb. 6.6-8) stb. 12 Horváth László: Előzetes jelentés a Nagykanizsa-Inkey-kápolna melletti lelőhely feltárásáról. Zalai Gyűjtemény 18. (1983) 7-25; 22-23. 13 Mócsy 1975, 131-142; Bóna István lektori véleményében inkább a belső erődváros megjelölést tartja elfogadhatónak. A kérdéshez ld. még Müller 1987a, 108. 14 Sági Károly: Keszthely és környéke. Veszprém 1978., 47.; Erdélyi István: A fenékpusztai régészeti kutatások rövid története. Zalai Gyűjtemény 18 (1982-83), 63. 15 Müller 1987, 270. 16 Müller Róbert: Római kori leletek Zalaszentgrótról. Zalai Gyűjtemény 6 (1976), 3-68.; 56-64. 17 Szőke Béla Miklós ásatása. 18 Godlowski, Kazimierz: The Chronology of the Late Roman and Early Migration Periods in Central Europe. Krakow, 1970. Kovács István: A marosszentannai népvándorlás kori temető. Dolg. Kolozsvár 3 (1912), 250-367.; Grebennikov, Ju. Sz.-Grebennikov, V. B.-Magomedov, B. V.: Cernahovskije mogilniki zapadnogo poberezja Bugs-kogo Limana. In: Pamjatniki rimskogo i srednevekovogo vremeni v Severo-Zapadnom Pricernomorje. Kiev, 1982. 136-149.; Etnokulturnaja karta territorii Ukrainskoj SSR v I. tys. n.e. Kiev, 1985. 42-51.; Diaconu, G.: Tirgsor, Necropole din secolele III-IV. e.n. Bucuresti, 1965; Mit-rea, Bucur—Préda, Constantin: Necropole din secolul al IV. e.n. in Muntenia. Biblioteca de arheologia, Bucuresti 10 (1966); Salamon, Agnes-Barkóczi, László: Bestattungen von Csákvár aus dem Ende des 4. und dem Anfang des 5. Jahrhunderts. Alba Regia n (1970), 35-80; Tejral,Jaros-lav: Die donauländische Variante der Drehscheibenkeramik mit eingeglätteter Verzierung in Mähren und ihre Beziehung zur Tschernjachower Kultur. Vznik a pocátky Slovanű 7 (1972), 77-139; Kaltofen, Andrea: Studien zur Chronologie der Völkerwanderungszeit im südöstlichen Mitteleuropa. BAR International Series 191 (1984), 73-77. 19 A kilimáni 10. sír arany tűjével szinte még méretre is azonos tűpár került elő a jobb mellkason egymás mellett Bratei (Baráthely), 1/1964. sírban, melyet közlője az 5. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 197 száza d első felére keltez, s keleti gótnak határoz meg (Bár-zu, Ligia: Monumente germanice descoperite la Bratei, jud. Sibiu. SCIVA 37 (1986), 89, 91-97. Fig. 2.3). Botosa-ni-Dealul Cärämidärici I. 9. sírban a jobb medencelapát szélénél volt egy ezüst tű, a 11. sírban pedig mindkét medencelapát táján feküdt egy-egy ún. fehérfém (nagyobb részt ezüstöt, kisebb részt rezet tartalmazó) lapátfejű tű. A sírokat a 4. század végére, 5. század első felére keltezik a szerzők (Zaharia, Emilia-Zaharia, Neculai: Les nécropoles IVe-Ve siècles de Botosani-Dealul Cärämidärici. Dacia 19 (1975)5 205-210, Fig. 7., 9., 12.1-4). Az utóbbi tűpárhoz hasonló két ezüst tű volt Viminacium ( Kostolac )-Butdelj -az 5. század végéig használt keleti gót temető - 63. sírjában, a mellkas két oldalán (Zotovic, Ljubica: Nekropola iz vre-mena seoba naroda sa uze gradske teritorije Viminacija. Starinar 31 (1980), 114., Tab. XV. 8). Callatis 351. sírban egy lecsapott sarkú karneolgyöngyöt és egy korong alakú borostyángyöngyöt tartalmazó nyaklánccal együtt volt a poliéder fejű bronz tű. A sírt a benne talált ezüst csat alapján a 4. század végére-5. század elejére keltezi a szerző. Mivel szomszédságában több más egyszerű földsír van még, melyekben a Marosszentanna-Csernyahov kultúra elemei jelennek meg, valószínű, hogy a nagy kiterjedésű -és a római kortól a 7. század elejéig használt - temetőben egy kis keleti gót családi sírcsoport különült el (Preda, Constantin: Callatis. Necropola romano-bizantina. Biblioteca de arheologie 38. Bucureçti, 1980. 113, Pl. XXX). A kilimániakhoz hasonlóan kisméretű az az eredetileg kerek kőberakással (gránáttal?) díszített szemű, madárfej alakban végződő arany tűpár, amely Zmajevo (Ókér), lelőhelyen került elő, s az 5. század első felére keltezi közlője, nyugati gótnak határozva meg viselőjét (Beninger, Eduard: Der westgotisch-alanische Zug nach Mitteleuropa. Mannus-Bibliothek 51. Leipzig, 1931. 33-36, Abb. 10). A kilimáni tűk viseletének ugyancsak fontos párhuzama a Kapolcs 1. és 2. sírban talált tűpár. Előbbiben a nyakcsigolyák mellett volt a két rovátkolt díszű fejjel ellátott aranytű, míg a másodikban a melltájékon volt két lapított fejű ezüst tű (Cs. Dax, Margit: Keleti germán női sírok Kapolcson. VMMK 15 (1980) 97-106). A kilimáni 15. sír spirálfejű tűpárjának szinte pontos mása Mezőkövesd, Nyárfa u. 8. alatt került elő, szintén aranyból. A két tű itt egy 30-35 éves nő koponyája két oldalán feküdt, egy arany fülbevalópár és egy borostyángyöngy társaságában (Csallány, Dezső: Archäologische Denkmäler der Gépiden im Mitteldonaubecken (454-568 u. Z.) ArchHung 38 (1961); 235, Taf. CCXV. 1-4). A viselet története szempontjából érdekes, hogy a tűpár Kilimánban megfigyelt viselete megtalálható az Ami-ens-től DK-re, a l''Avre folyó melletti Moreuil 109. sírbari, ahol az S-alakúra hajlított fejű arany tűpár kísérőleletei alapján az 5. százzá második felére, utolsó negyedére keltezhető (Bayard, D.-Piton, D.-Schuler, R.: Le cimetière mérovingien de Moreuil (80). Cahiers Archéologiques de Picardie 1981., n° 8.202, Pl. 20), s feltűnik az 5. század közepén, második felében Észak-Afrikában vandál környezetben, de mint keleti germán viseleti elem, Bone (Annába) Hippo Regius, Nagy bazilika, a ciszterna „gazdag" női sírjában aranyszálvarrásos homlokpánt, arany gyöngyök és arany fiitterek társaságában, ahol a két poliéder fejű arany tű a vállakon, fibulaként volt viselve, s hasonlóan Spanyolországban, Málaga római színházában talált sírleletben (Keonig, Gerd G.: Wandalische Grabfunde des 5. und 6. Jahrhunderts. Madrider Mitteilungen 22 (1981), 303-304, 317, 321, 328, Abb. i.a, Taf. 52. h). 20 Nikitina, G. F.: Sistematika pogrebalnogo obrjada plemen cernahovskoj kulturi. Moskva, 1985; Ionita, Ion: Veränderungen der Bestattungssitten im Gräberfeld von Tîrgsor. in: Peregrinatio Gothica. Archeológia Baltica, Lodz 8 (1989) 159-183; Istvánovits Eszter: Adatok a Felső-Tiszavidék 4-5. századi történetéhez a tiszadobi temető alapján. MFMÉ 1984-85 (1991), 29-40. 21 Váczy 1940, 74-136; Bóna 1984, 265-288. 22 KBM lelt. sz. 58.738.617.; a tükör átmérője 6,7 cm. Közli Sági 1984, 6. ábra. 23 Sági 1984, 86. a leletet hun temetkezés maradványaként interpretálja, s a tükröt a Werner szerinti Cmi-Brigetio csoportba sorolva teszi Attila korára. A kérdéshez ld. még: Werner, Joachim: Beiträge zur Archäologie des Attila-Reiches. München 1956., 22; Barkóczi, László-Salamon, Agnes: Das Gräberfeld von Szabadbattyán aus dem 5. Jahrhundert. MittArchlnst 5 (1974-75), 103-104. A tükröt esetleg halotti tor emlékeként is interpretálhatnánk ld. Alföldi András: Leletek a hun korszakból és etnikai szétválasztásuk. ArchHung 9 (1932); Bóna 1984, 288. Nem kizárt azonban az sem, hogy a későbbi keleti gót időszak emléke ld. Kiss, Attila: Funde aus dem 5-6. Jahrhundert im Gebiet von Brigetio. FolArch 32 (1981), 202.; Cs. Dax Margit: Keleti germán női sírok Kapolcson. VMMK 15 (1980) 97-106. (az 1. sír tűz-ónozású tükre). 24 KBM lelt. sz. 55.22.1-4, 6-7. Sági Károly: Hunkori sír Keszthelyen. ArchÉrt 82 (1955), 185-189.; Germanen 1987 189. Taf. 10. 25 Müller 1987, 270. 26 Müller Róbert: V. századi bronzműves műhely maradványai Keszthely-Fenékpusztáról. ArchÉrt 105 (1978) 11-29; Müller Róbert: A keszthely-fenékpusztai erőd északi kapujának feltárása 1971-ben (ásatási jelentés). VMMK 14 (1979) 141-142. 27 Sági 1984, 86. 28 Radnóti Aladár: Római városok élete a korai feudalizmusban. MTA 2. Oszt. Közi. 1954. 503; Nemeskéri János: An Antropological Examination of Recent Macrocephalic Finds. ActaArchHung 2 (1952), 223. 29 Müller 1987, 270.; Müller 1987a, 108-109. 30 Jordanes, Getica, 268. (Dietz 1987, 34-35); Alföldi, András: Der Untergang der Römerherrschaft in Pannonién. Berlin-Leipzig, 1926., 101-104.; Várady 1969, 336; Bóna 1984, 290. 31 Alföldi, Várady, Bóna i. m. - ld. 30. jegyzet Sági 1984, 87. 32 Kiss Attila: Ein Versuch die Funde und das Siedlungsgebiet der Ostgoten in Pannonién zwischen 456-471 zu bestimmen. ActaArchHung 31 (1979) 336. 33 ld. 32. jegyzet, továbbá Várady 1969, 336. 34 Jordanes, Getica 268-269. (Dietz 1987, 34-35) 35 Jordanes, Getica 128. 36 Gerevich László (föszerk.): Budapest története I-V., Budapest, 1974-1980.; Tarn. IV.: Nagy Tibor: Budapest története az őskortól a honfoglalásig, p. 190. 37 Várady 1969, 335; Sági 1984, 86. Sági Károly ennek alapján a Keszthely-Téglagyárnál talált sírt sadagar-nak, a Dabronc-ötvöspusztai sírt pedig sadagar családba beházasodott keleti gót nő sírjának véli. 38 Váczy 1940, 137; Jordanes, Getica 272-273. (Dietz 1987, 35) 39 Jordanes, Getica 283-285 (Dietz 1987, 37) 40 A történeti összefoglaláshoz ld. Bóna István: Bevezetés. In: Eugippius, Szent Severus élete. Budapest, 1969., 267-290; Bierbrauer, Volker: Die ostgotischen Grab- und Schatzfunde in Italien. Spoleto 1975., 17-52.; Wolfram, Herwig: Geschichte der Goten. .. München, 1979.; Bona 1984, 288-294; Dietz 1987, 31-42. 41 MNM lelt. sz. 76/1894. 1-2.; Hampel József: A Nemzeti Múzeum Régiségtárának gyarapodása. ArchÉrt 14 (1894) 373. 198 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 42 Börzsönyi Arnold: A győri főgimnáziumi múzeum és a környékbeli kincsleletek. NumKözl 14 (1915) 98. 43 Ld. 14. jegyzetet.; Müller 1987a, 109. 44 Erdélyi István: Drevnosti epohi velikogo pereselenija narodov V-VIII. vv. Moskva, 1982., 64-69. 45 Müller Róbert: A keszthely-fenékpusztai erőd északi kapujának feltárása 1971-ben (ásatási jelentés). VMMK 14 (1979) H5-I49-46 Sági 1984, 81-90. 47 Müller 1987, 271.; Sági, Károly: Das Problem der pannonischen Romanisation in Spiegel der völkerwanderungszeitlichen Geschichte von Fenékpuszta. ActaAnt-Hung 18 (1970) 160. 48 A történeti összefoglaláshoz: Bóna István: A középkor hajnala. Budapest 1974; Bóna 1984, 299-309; Bóna István: Die Langobarden in Pannonién. In: Die Langobarden von der Unterelbe nach Italien. Neumünster, 1988., 63-73. 49 Sági Károly: A vörsi langobard temető. ArchÉrt 87 (i960), 59; Sági Károly: Das langobardische Gräberfeld von Vörs. ActaArchHung 16 (1964), 359-408; Germanen 1987, 583-50 Barkóczi László: A 6th Century cemetery from Keszthely-Fenékpuszta. ActaArchHung 20 (1968) 275-311; Barkóczi László: Das Gräberfeld von Keszthely-Fenék-puszta aus dem 6. Jahrhundert und die frühmittelalterlichen Bevölkerungsverhältnisse am Plattensee. JbRGZM 18 (1971) I79-I9I-51 Germanen 1987, 583; Sági Károly: Egy VI. századi keszthelyi temető és mondanivalója a „Keszthely kultúra" etnikumának szempontjából. A Tapolcai városi múzeum közleményei, 2 (1991) 113-141. 52 Müller 1987a, 109-110. 53 Ld. 50. jegyzet. 54 Ld. 51.-52. jegyzet s Bóna István: Ein Vierteljahrhundert Völkerwanderungszeitforschung in Ungarn (1945-1969). ActaArchHung 23 (1971), 296-297, 299-300. ss Müller 1987a, 109. 56 A Fenékpuszta-horreumi temető embertani maradványainak biokémiai vizsgálata szerint a temetkezések korai fázisára a langobard etnikai elem túlsúlya a jellemző (Hegykő, Vörs, Várpalota), míg a későbbi fázisra a késő római jellegű népességé (Keszthely, Pécs), ül. a helyi elemekkel kevert korai avar etnikumé (Környe). Lengyel Imre: Das Laboratoriumsuntersuchung des Gräberfeldes von Keszthely-Fenékpuszta aus dem 6. Jahrhundert. JbRGZM 18 (1971), 191-199. 57 A kutatások eredményeiről rövid összefoglalást ld. Sieben Jahrtausende am Balaton. Von der Ur- und Frühgeschichte bis zum Ende der Türkenkriege. Ausstellungskatalog, red. Müller, Robert, Mannheim, 1989. 58 Az 1986-ban megkezdett kutatásokat a MTA Régészeti Intézete és a Zala megyei Múzeumok Igazgatósága OTKA támogatással közösen végzi, Szőke Béla Miklós vezetésével. 59 Czeglédy 1969 passim. 60 loannes Ephesinus VI. 24; Menander Protector, Ex-cerpta de legationibus (következőkben: EL) 442.3-27 (Szá-deczky-Kardoss 1978, 84) 61 Theophanes, Chronographia, 6050; Chron. Monembasi-ne, 9-13. (Szádeczky-Kardoss 1978, 85); Pohl 1988, 18. 62 Theophylactus Simocatta VII.8.1-6; Menander Protector, EL 443. 10-28 (Szádeczky-Kardoss 1978, 87-88); Pohl 1988, 21-27. 63 Theophanes, Chronographia 6055 (Szádeczky-Kardoss, 1979 96); Pohl 1988, 45. 64 loannes Ephesinus VI. 24. (Szádeczky-Kardoss 1979, 100-101) 65 Georgius Turonensis, Históriáé IV.29. (Szádeczky-Kardoss 1979, 101-102) 66 Menander Protector, EL 454.23-456.5. (Szádeczky-Kardoss 1979, 102-103); Pohl 1988, 52-57. 67 Menander Protector, EL 452.6-21; Theophanes By-zantinus apud Photium, Bibliotheca 64. (Szádeczky-Kardoss 1979, 105-106) 68 Menander Protector, EL 203.25-28, 205. 10-206.21. (Szádeczky-Kardoss 1979, 233-234); Pohl 1988, 58-60. 69 Menander Protector, EL 208.11-210.2, 220.6-221.11, 471.25-477.18. (Szádeczky-Kardoss 1979, 235-240); Pohl 1988, 70-76. 70 Inscriptio de Avaris in latere Sirmiensi (Szádeczky-Kardoss 1979, 241) 71 Ennek az időszaknak a forrásait ld. Szádeczky-Kardoss 1980, 86-97, 201-213; Pohl 1988, 94-127. 72 Theophylactus Simocatta VI.2.i.kk. (Szádeczky-Kardoss 1981, 220-221) 73 Theophylactus Simocatta VI.6.2-10.3, II.I—21, VII.1.1. (Szádeczky-Kardoss 1981, 227-230) 74 Szádeczky-Kardoss 1982, 136-144. 75 Szádeczky-Kardoss 1983, 89-99. 76 Theophylactus Simocatta VII.13.7.-15.14. Szádeczky-Kardoss 1984, 53-70) 77 Theophylactus Simocatta VIII.2.10.-4.3. (Szádeczky-Kardoss 1984, 63-64); Pohl 1988, 128-162. 78 Paulus Diaconus, Hist. lang. IV.20. (Szádeczky-Kardoss 1984, 63-64) 79 Miraculi Sancti Demetrii (II.1) 179-186, 189-191, 193-194, 196-198. (II.2) 198-214, 284 (Szádeczky-Kardoss 1986, 99-103); Pohl 1988, 237-248. 80 Nicephoros Patriarcha, Opuscula Hist. Const. 12.29.-14.10, 17.16-24. (Szádeczky-Kardoss 1986, 106-112) 81 Bóna 1984, 310-315; Pohl 1988, 248-255; régészeti oldalról az ezután megszűnő pénzjáradékokról és egyéb változásokról. Garam Éva: Adatok a közép avar kor és az avar fejedelmi sírok régészeti és történeti kérdéseihez. Fol-Arch 27 (1976), 129-148.; Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei. Szolnok megyei Múzeumi Évkönyv 1982-1983., 81-160. 82 A pusztítások hiteles fokmérői a korabeli zsinati okmányok. 572-577-ben utoljára vett részt a gradoi zsinaton a scarbantiai (soproni) püspök, 589-591 között utoljára szerepeltek Grado-ban egyes karintiai, stájerországi, tiroli püspökök, 592-ben Lissus (Albánia) püspöke is Dél-Itáliá-ba menekült. Tóth Endre: Vigilius episcopus Scaravaeien-sis. ActaArchHung 26 (1974), 269-273; Szádeczky-Kardoss 1980, 212; Pohl 1988, 148-150. 83 Paulus Diaconus, Hist.lang. IV. 10-12 (Szádeczky-Kardoss 1982, 143-144); Pohl 1988, 150-152. 84 Paulus Diaconus, Hist.lang. IV.20,28, Gregorius Magnus, Epist. IX.154, X.15 (Szádeczky-Kardoss 1986, 88) 85 Paulus Diaconus, Hist.lang. IV.24 (Szádeczky-Kardoss, 1984, 68) 86 Paulus Diaconus, Hist.lang. IV.39,40 (Szádeczky-Kardoss, 1986, 92-93); Pohl 1988, 239. 87 Paulus Diaconus, Hist.lang. IV. 37-38 (Szádeczky-Kardoss 1986, 90-92); Pohl 1988, 239. 88 Fredegar, Chron. IV.48,68. (MMFH I. 20-21); Labu-da, Gerard: Wogastis-Burg. Slavia Antiqua 2 (1949-1950) 241-252; Preidel, Helmut: Die Anfänge der slawischen Besiedlung Böhmens und Mährens I. Gräfelfing, 1954. 101.; Pohl 1988, 256-261. 89 Fredegar, Chron. VI.72. (MMFH I. 23-24); Paulus Diaconus, Hist.lang. V. 29. (ed. Gombos F. Albin Brassó, 1901. 211-212); Moravcsik, Gyula: Zur Geschichte der Onoguren. Ungjb 10 (1930), 70-80; Bóna, István: Das erste Auftreten der Bulgaren im Karpatenbecken; Probleme, Angaben und Möglichkeiten. Studia Turco-Hungari-ca 5 (1981), 105-107. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 199 90 Szádeczky-Kardoss Samu: Kuvrat fiának, Kubernek a története és az avarkori régészeti leletanyag. Antik tanulmányok 15 (1968), 85-87; Bóna István: Avar lovassír Iván-csáról. ArchÉrt 97 (1970), 259-261; Bóna 1984 316; Werner, Joachim: Der Grabfund von Malája Perescepina und Kuvrat, Kagan der Bulgaren. München, 1984. 38-40; Pohl 1988, 268-274. 91 Werner, Joachim: Der Schatzfund von Vrap in Albanien. Wien, 1986., 19-23. 92 Arbeo, Vita St. Haimrammi ed. Bischoff, Bernhard: Leben und Leiden des heiligen Emmeram. München, !953-, 87.; Ann. Mattenses a. 692 (MGH SS I. 320) 93 Borkovsky, Ivan: Staroslovanska keramika ve stfedni Europé. Praha, 1940; Dostál, Bofivoj: Bfeclav-Pohansko III. Casné slovanské osídlení. Brno, 1985; Jelinková, Dagmar: Doplnky k mapé nalezist s keramikou prazského typu na Moravé. PamArch 76 (1985), 456-473; Parczewski, Michal: Poczatki kultury wczesnoslowianskiej w Polsce. Krytyka i datowanie zródel archeologicznych. Wroclaw-Warszawa-Kraków-Gdansk-Lódz, 1988; Fusek, Gabriel: Vcasnoslo-vanské sídlisko v Nitre na Mikovom Dvore. SlovArch 39 (1991) 289-330; Rejholcová, Maria: Vcasnoslovanské poh-rebisko v Cakajoviciach, okres Nitra. SlovArch 38 (1990) 357-420; Bar an, V. D.: Die frühslawische Siedlung von Raskov, Ukraine. In: Beiträge zur allgemeinen und vergleichenden Archäologie 8 (1986), 1989, 73-175. 94 Bóna István: VII. századi avar települések és Árpádkori magyar falu Dunaújvárosban. FontesArchHung Budapest, 1973.; Rosner Gyula: Avar kerámiaközpont Szekszárd környékén. A szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 8-9 (1977-78), 1979., 97-108. 95 TGYM lelt. sz. 82.93.11-14. 96 TGYM lelt. sz. 79.117.6-8. 97 TGYM lelt. sz. 79.51.14-17. 98 TGYM lelt. sz. 80.14.4-6,15.11-20, 36.5-6; 81.7.1-7, 9.1-23,10.1-5, 22.1-4; Horváth László: Előzetes jelentés a Nagykanizsa-Inkey sírkápolna melletti lelőhely feltárásáról. Zalai Gyűjtemény 18 (1983) 7-25.; 23., ahol a települési objektumokat még 9. századiként említik. A 7. századi településrész objektumainak és leletanyagának teljes publikálása: Szőke Béla Miklós: 7. és 9. századi településmaradványok Nagykanizsán. Zalai Múzeum 4. (1992) 129-167. 99 TGYM lelt. sz. 80.72.21. 100 TGYM lelt. sz. 80.73.1-8. 101 TGYM lelt. sz. 82.85.2-4. 102 TGYM lelt. sz. 77.10.4. 103 TGYM lelt. sz. 82.114.2-5. 104 TGYM leltározatlan 105 TGYM lelt. sz. 79.109.8-9; 79.111.6. 106 TGYM lelt. sz. 82.131.1-2,5-7. 107 Kis-Balaton 1986, 9-10. 108 Kis-Balaton 1986, 7. 109 Az ásatások 1977-1982 között folytak Horváth László, majd Szőke Béla Miklós és Vándor László vezetésével. Szőke, Béla Miklós: Die Gräberfelder des 7.—10. Jahrhunderts des südlichen Teils des Kis-Balaton (Klein-Platten-see). in: Interaktionen der mitteleuropäischen Slawen und anderen Ethnika im 6.-10. Jahrhundert. Symposium Nővé Vozokany 3-7. Oktober 1983. Nitra, 1984. 255-260. 110 Az 1985-ben megkezdett ásatásokat Szőke Béla Miklós és Vándor László vezeti. 111 Cs. Sós, Agnes: Das slawische Urnengräberfeld von Pókaszepetk, Pannonién. Studien zur europäischen Vor-und Frühgeschichte. Festschrift von Jankuhn, Herbert. Neumünster, 1968, 282-285; Cs. Sós Ágnes: Jelentés a pókaszepetki ásatásokról. ArchÉrt 100 (1973), 66-76. 112 A külön sírgödörbe eltemetett ló csak a dunántúli avarokra jellemző. Némethi Mária: Kora avar kori lovastemetkezések (szakdolgozat). Budapest, 1987.; a részleges lótemetkezésekről: Mesterházy Károly: Korai avar részleges lovastemetkezések Ártándról és Biharkeresztesről. Fol-Arch 38 (1987) 219-245. 113 Ehhez a temetkezési szokáshoz Cs. Sós Ágnes a muro-mák földjén véli a párhuzamot megtalálni (i.m. ArchÉrt 100 (1973), 74). Az ott feltűnő, ugyancsak szláv etnikumhoz köthető lovas temetkezések azonban több szempontból is mások, mint a zalaiak. így pl. azok kurgántemetkezések, a lovat nem a hasára, hanem az oldalára fektetve temették el, és több temetőben is az elhamvasztott lovas maradványai a ló mellett feküdtek. Ettől az általános szokástól csak a Cs. Sós Ágnes által is idézett podbolotyevx temető tér el annyiban, hogy ott a külön eltemetett ló mellé viseleti és használati tárgyakat és néha kerámiát is tettek. Ezt a temetőt azonban a 6-7. századtól a 11. századig folyamatosan használták, s a közleményből sajnos nem derül ki, hogy ezek a lovastemetkezések melyik időszakból származnak. Smir-nov, A. P.: Ocerki drevnej i srednevekovoj istorii narodov Srednego Povolzja i Prikamja. MIA 28 (1952), 146-148. 114 Mauricius, Strategikon XI.2.6. (Szádeczky-Kardoss 1981, 84) 115 Ibn Ruszta és Gardizi (Györffy György: A magyarok eredetéről és a honfoglalásról. Budapest, 1958., 58) 116 Cs. Sós Ágnes: Das frühawarenzeitliche Gräberfeld von Oroszlány. FolArch 10 (1958), 105-124. 117 Sedov 1982, 10-18. 118 Theophylactus Simokatta VIII.5.8-13. (Szádeczky-Kardoss 1984, 67-68) 119 Theophylactus Simocatta VIII.5.5-7. (Szádeczky-Kardoss 1984, 67) 120 pritsak, Omeljan: Die bulgarische Fürstenliste. Wiesbaden, 1955., 35-36; Czeglédy Károly: Ogurok és türkök Kazáriában. In: Tanulmányok a bolgár-magyar kapcsolatok köréből. Budapest, 1981., 53-57; Szádeczky-Kardoss 1984, 70; Bóna István: Avar lovassír Iváncsáról. ArchÉrt 97 (1970), 259-261; Werner, Joachim: Der Grabfund von Malája Perescepina und Kuvrat, Kagan der Bulgaren. München, 1984., 38-40. 121 Pohl 1988, 175, 177, 188. 122 Menander Protector, EL 459.26-460.11. (Szádeczky-Kardoss 1979, 109); Nagy, Tibor: Studia Avarica II. Anti-quitas Hungarica 2 (1948), 138-143; Kovrig Ilona: Adatok az avar megszállás kérdéséhez. ArchÉrt 82 (1955), 39-40. Bóna István lektori véleményében úgy vélte, hogy itt csak a bizánciak kezén lévő Pannóniáról (Pannónia Secunda/ Sirmiensis) lehetett szó, nem a teljes - a Dunántúlt is magába foglaló - Pannóniáról. Tény, hogy még 562-ben a Szerémségről, a „herulok földjéről" volt szó, amikor az avarok letelepedésre alkalmas földet kértek a bizánci császártól. A mostani helyzetben azonban, amikor az avarok már az egész Kárpát-medence tényleges urai, s Sirmiumot éppen most kísérelték meg fegyverrel bevenni, az így megfogalmazott kérés nem e konkrét kis területre vonatkozott - amelyet ekkor még valóban nem birtokoltak -, hanem inkább legitimációs jellegű, a jogi kérdések tisztázását célzó lehetett, ebben az esetben pedig egész Pannóniára vonatkozhatott. 123 Euaugrius V.14 (Szádeczky-Kardoss 1979, 233) 124 Theophylactus Simocatta I.14.5; II.3.1 (Szádeczky-Kardoss 1979, 233, jegyzet) 125 Kovrig Ilona: Adatok az avar megszállás kérdéséhez. ArchÉrt 82 (1955), 39; Garam, Éva: Bemerkungen zum ältesten Fundmaterial der Awarenzeit. In: Typen der Eth-nogenese unter besonderer Berücksichtigung der Bayern II, hrsg. von Friesinger, Herwig - Daim, Falko Wien, 1990. 253-272., Abb. 1, 2, 9, 10. 126 623-ban a Thrákiában tartózkodó kagán már a Hosszú Falakig jutott el. A császár ajándékokkal igyekezett 2 0 0 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén eléje, hogy békét kössenek. A kagán azonban hirtelen fegyverrel támadt ellene, csapatai áttörtek a Hosszú Falakon is, több tízezer foglyot ejtettek s a császár is csak álruhába öltözve tudott megmenekülni. Nicephoros Patriarcha, Opuscula Hist. Const. 12.29-14.10, 17.16-24. (Szádeczky-Kardoss 1986 106-112) 127 Hodinka Antal: Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai. Budapest, 1916., 35. 128 MMFH III. 60; Váczy 1974, 1045, 17. jegyzet. 129 MMFH III., 127-128. 130 Conversio c. 11 (Wolfram 1979 54-55) 131 Posch, Franz: Zur Lokalizierung des in der Urkunde von 860 genannten Salzburger Besitzes. Mitt. der Gesellschaft für Salzburger Landeskunde 101 (1961), 255-266.; Váczy 1974, 1045, 18. jegyzet. 132 Cs. Sós 1973, 38; Váczy 1974, 1045, 18. jegyzet; Kos 1936, 86 - további lehetőségként említi még Omroz környékét a Dráva mentén, ahol a Miklasevki pótok másik neve Dubljevska, továbbá feljebb a Mura mentén a Lebringen melletti St. Margarethen környékét, az antik Flavia Solvat. 133 Baleczky Emil-Hollós Attila: Ószláv nyelv. Budapest, 1968., 13. 134 Sedov 1982 92; Klanica, Zdenék: Pocátki slovanského osídlení nasich zemi. Praha, 1986., 33-48, obr. 10. 135 Turek, Rudolf: Zemépisné oblasti Cech v dobé hra-distní. Vznik a pocátki Slovanű 3 (i960), 299-309. 136 Melich 1925-1929, 395. 137 Melich 1925-1929, 395. 138 Váczy 1974, 1044. 139 Ld. 127. jegyzetet. 140 Valószínűleg a történetet megörökitő kézirat többszöri másolásával válhatott az avarok ob(b)rinb neve az ''óriás'' jelentésű obr-ra. Zástérová, Bohumila: Avari a dule-bové svédcetvi Povesti vremennih let. Vznik a pocátky Slovanű 3 (i960), 15-17; Váczy 1974, 1047. 141 Váczy 1974, 1044-1074. 142 Sedov 1982, 27-28; Etnokulturnaja karta SSSR v I. tys. n. e. Kijev, 1985. 91; Prihodnjuk, O. M.: Anty i pen''-kovskaja kultúra. In: Drevnije slavjane i Kijevskaja Rus. Kijev, 1989., 58-69; Bóna István: Az avar uralom századai. In: Erdély története I. A kezdetektől 1606-ig. Budapest 1986. 170-189; Horedt, Kurt: Siebenbürgen im Frühmittelalter. Bonn, 1986., 59-72. 143 Sedov 1982, 92, Klanica, Zdenék: Pocátky slovanského osídlení nasich zemi. Praha, 1986., 33-48. obr. 10. 144 A mai Magyarország területéről néhány hamvasztásos sírról van még tudomásunk: így Pécs-Kertváros temetőjéből (Nagy Erzsébet ásatása, RégFüz 36 (1983), 64-65), illetőleg Vác-kavicsbánya lelőhelyen a 7. századi (?) temetőrész szélén voltak urnasírok (Tettamanti Sarolta: Avar kori öntőminta Vácról. ArchÉrt 104 (1977), 79-85). 145 Tomicié, Zeljko: Rezultati ranosrednjovjekovnih arheo-loskih istrazivanja u Medimurju i Varazdinskoj regiji. In: Arheoloska istrazivanja u sjeverozapadnoj Hrvatskoj. Zagreb, 1978., 209-221, Sl. 2-5. 146 Zoll-Adamikowa, Helena: Wczesnosredniowieczne cmentarzyska cialopalne slowian na terenie Polski I—II. Wroclaw-Warszawa-Kraków-Gdansk, 1979. 147 ld. 89. jegyzetet. 148 Zástérová, Bohumila: Zu den Quellen der Geschichte Wolhyniens und der Duleben im 6. Jh. In: Byzantinische Beiträge, Berlin, 1964.; Váczy 1974, 1048, 25. jegyzet. 149 „A vinidek »befulcus«-ai voltak a hunoknak (= avaroknak) már régi időktől fogva, úgyhogy mikor a hunokkal együtt akármilyen nép ellen háborúba vonultak, a hunok egész seregüket a tábor előtt állították fel, a vinidek pedig harcoltak. Ha elég erősnek bizonyultak és győztek, akkor a hunok mentek a zsákmányért, ha viszont a vinidek alul maradtak, a hunok segítségére támaszkodva (tfultii) megint összeszedték erejüket. Ezért is nevezték őket a hunok »be-fulcusmknak, mert az ütközetben kettős rendet formálva jártak a hunok előtt." Fredegar, Chron. IV. 48, 68 (MMFH I. 20-21.); a „befulcus" kifejezést többféleképpen értelmezik: szláv „bivalyhajcsár", umbriai „pásztor" („bebulcus"), frank „segédnép" („Beivolk") stb. Pohl 1988, 114. 150 Bóna István: Avar lovassír Iváncsáról. ArchÉrt 97 (1970), 257-258, 122. jegyzet; Müller 1987a, 109, 20-22. jegyzet. 151 ld. 55.-56. jegyzeteket, továbbá: Bóna, István: Ein Vierteljahrhundert Völkerwanderungszeitforschung in Ungarn. ActaArchHung 23 (1971), 297; Sági Károly: Adatok a Keszthely-kultúra korai szakaszának ötvösiparához. Zalai Gyűjtemény 21. (1985) 23-32., 29. 152 Müller 1987a, 110. 153 Lipp Vilmos: A keszthelyi sírmező. Budapest 1880 Lipp Vilmos: A Keszthely-dobogói sírmező. Budapest 1884 Lipp Vilmos: A fenékpusztai sírmező. Budapest 1886 Müller Róbert: Die Keszthely-Kultur. In: Sieben Jahrtausende am Balaton. Von der Ur- und Frühgeschichte bis zum Ende der Türkenkriege. Mannheim, 1989., 64-71. 154 Kovrig Ilona: Megjegyzések a Keszthely-kultúra kérdéséhez. ArchÉrt 85 (1958), 66-72; Kiss Attila: A Keszthely-kultúra helye a pannóniai kontinuitás kérdéséhez. ArchÉrt 95 (1968), 93-101; Sági Károly: Das'' Problem der pannonischen Romanisation im Spiegel der völkerwanderungszeitlichen Geschichte von Fenékpuszta. ActaAnt-Hung 18 (1970), 147-199; Müller 1987a, 109-112; 5. Peré-mi Ágota: A Lesencetomaj-Piroskereszti Keszthely-kultú-rás temető. MFMÉ (1984-85) 1991. 155-169; Költő László: A Kéthely-Melegoldali Keszthely-kultúrás temető (előzetes jelentés). MFMÉ (1984-85) 1991. 171-185; Müller, Róbert: Neue archäologische Funde der Keszthely-Kultur. In: Awarenforschungen I. hrsg. Daim, Falko, Wien 1992, 251-307. lss Conversio c. 4. (Wolfram 1979, 42-43) 156 Wolfram 1979, 74-75. 157 Az alább következő történeti összefoglaláshoz ld. a következő irodalmat: Váczy 1938, 215-220; Deér, Josef: Karl der Große und der Untergang des Awarenreiches. in: Karl der Große I. Düsseldorf, 1965., 717-791; Csendes, Peter: Zu den Awarenkriegen unter Karl dem Großen. Unsere Heimat 41 (1970), 93-107; Cs. Sós 1973, 3-27; Váczy 1974, 1048-1060; Bona 1984, 336-346; Wolfram, Herwig: Die Geburt Mitteleuropas. Geschichte Österreichs vor seiner Enstehung 378-907. Wien, 1987., 253-273; Pohl, Walter: Die Awarenkriege Karls des Großen 788-803., Militärische Schriftenreihe 61. Wien, 1988. 158 Az eseménnyel foglalkozó források jegyzékét ld. Cs. Sós 1973, 193. 159 Az esemény hátteréről, Salzburg és Arno szerepéről ld. Wavra, Brigitte: Salzburg und Hamburg. Erzbistumsgrün dung und Missionspolitik in karolingischer Zeit. Osteuropastudien der Hochschulen des Landes Hessen, Reihe I Band 179. Berlin, 1991., 175-200. 160 Váczy 1974, 1059-1060; Bona 1984, 343-346. 161 Suidae Lexikon, ed. Adler, Ada, Stuttgart 1971. (Le-xicographi Graeci I, 1-5) 4, 483-484; A forrás ellentmondásairól először Gjuselev, V.: Bulgarisch-fränkische Beziehungen in der ersten Hälfte des IX. Jh. Byzantinobulgarica 2 (1966) 15-39; Szőke Béla Miklós: O severnoj granice pervogo bolgarskogo gosodarstva v IX veke. in: Problemi na prabolgarskata istorija i kultúra. Sofia, 1989. 105-116. 162 A mondatnak Krummal való összekapcsolását azzal indokolják, hogy a Bulgaroi címszóba még egy olyan forrásrészt is felvettek, mely szerint Krum avar foglyokat kihallgatva arról faggatózik, hogy miként pusztult el az Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 201 avaro k vezére és népe (ami a feltételezett összefüggés esetében már önmagában ellentmondás) - a történet és az idézett mondat között azonban érezhetően semmi összefüggés nincs. A különféle forrásokból idéző lexikoníró csak arra fordított gondot, hogy minden olyan, számára elérhető írott szövegrészt, amely tartalmazta a címszóban előforduló nevet, egy csokorba gyűjtse. Az azonban így is kihámozható, hogy az avarok kiirtására vonatkozó mondat egy korábbi eseményre vonatkozik. A Bulgaroi címszóban a szerző előbb arról szólt, hogy a bolgárok átvették az avarok ruházatát és mindmáig így öltözködnek, s hogy Justiniánus alatt volt Tervelis, bolgár fejedelem (700-718) uralkodásának fénykora. Ezután olvasható az idézett mondat először, majd hosszabb szövegrészt szentelt a lexikonszerkesztő az avar foglyok országuk pusztulásának okairól adott beszámolójának, végül pedig záró mondatként, kissé megváltoztatva („Az avarokat pedig, mint olvasható, mind egy szálig kiirtották") újra az idézett mondattal fejezte be a szócikket. Még árulkodóbb azonban e mondat helye az Abaris címszóban. Itt ugyanis az 5. századi Priskos rétor művéből vett idézetet, melyben a jól ismert történetet, a népvándorlást megindító griffek támadását jegyezte le, a következőképpen vezeti be: „(Azt is mondják,) hogy az avarokat a bulgárok minden erővel, teljesen kiirtották; hogy ezek az avarok űzték el a szabi(no)rokat..." A történet tehát valószínűleg sokkal korábbi, lehetséges, hogy még a szteppei közös múlt valamelyik eseményének, esetleg a Dél-Oroszországban 634-635-ben vívott (bolgár „függetlenségi") küzdelmeknek az emléke. Érthetetlen egy 9. század eleji bolgár hadjárat feltételezése már csak azért is, mert 670 tájától éppen egy olyan dinasztia került a kárpát-medencei avarok élére, amely a dunai bolgárokkal rokon volt, de azért is, mert Krum ebben az időben a déli határnál, a bizánciakkal vívott küzdelemben volt minden erejével lefoglalva. Ha pedig a bolgároknak e feltételezett írtóhadjárata a frank diplomácia sikere lett volna, arról - mégha azt a frank évkönyvek írói az „agyonhallgatással" jutalmazták is volna - legalább a puhatolózó tárgyalások fázisáig valami írásos említésnek fenn kellett volna maradnia. Hiszen nem sokkal később, amikor a bolgárokban is felmerült annak gondolata, hogy valamiféle hasznuk származhat az avar kaganátus összeomlásából, meg is jelentek Erdélyben és a Szerémségben, s erről bőségesen be is számoltak a frank évkönyvírók. Régészeti oldalról Id.: Comsa, Maria: Die bulgarische Herrschaft nördlich der Donau des IX. und X. Jh. im Lichte der archäologischen Forschungen. Dacia 4 (i960), 395-422; Horedt, Kurt: Die frühgeschichtliche Siedlungslandschaft Siebenbürgens. Aluta io-n (1980), 77-95; Mester-házy Károly: A Tiszántúl IX.-X. századi bolgár emlékei. FolArch 28 (1977), 157-170; Szőke, Béla Miklós: Zur awarenzeitlichen Siedlungsgeschichte des Körös-Gebietes in Südost-Ungarn. ActaArchHung 32 (1980), 181-203; Fodor István: Bolgárok a honfoglaláskori Magyarországon. Honismeret 1983. évi 5. sz., 19-23; Mesterházy Károly: Népvándorláskori cserépüstök. FolArch 36 (1985), 149-163; Bóna István: Erdély története I. A kezdetektől 1606-ig. Budapest 1986. 189-194; Szőke Béla Miklós: Kora középkori tanulmányok II. Zalai Gyűjtemény 26. (1987), 47-64., 62-63. 163 Ann. reg. Franc, ad a. 803 (ed. Kurze 1895 (1950), 118); joggal foglalja össze ennek az évnek az eseményeit az Ann. Lobienses ad a. 803 (ed. Waitz 1881, 230) úgy, hogy Eo anno Pannónia cum finitimis regnis sub ditione imperatoris redacta est. 164 Ann. reg. Franc, ad a. 805 (ed. Kurze 189s (1950), 119) 165 Hasonló célja lehetett a wilz és abodrita szlávok közös urának frank elismerése. Ernst, Raimund: Die Nordwestslawen und das fränkische Reich. Beobachtungen zur Geschichte ihrer Nachbarschaft und zur Elbe als nordöstliche Reichsgrenze bis in die Zeit Karls d. Gr. (Giessener Abhandlungen zur Agrar- und Wirtschaftsforschung des europäischen Ostens. Bd. 74) Berlin, 1976., 138-174. 166 A névről és jelentéséről (kan jabgu), mint a kagán egyik méltóságnevéről Pohl 1988 304-305; ld. még: Besev-liev, Veselin: Die Protobulgarischen Inschriften. Berlin, 1963., 251; Ligeti Lajos: A pannóniai avarok etnikuma és nyelve. Magyar Nyelv 1986. évi 2. sz. 129-151. 167 Ann. reg. Franc, ad a. 811 (ed. Kurze 1895 (1950), 134) 168 Ez lehet az a terület, amelyet Nagy Alfréd a Karan-tánföld (= Pannónia) és Bulgária (ekkor a Szerémség, Bánság, Erdély területéig) között fekvő pusztának (westenne) írt le (Boc pe man Orosius nemned. MMFH III 338), illetőleg amiről Regino krónikája 889-ben mint a Pannónia és Avaria közötti pusztaságról (solitudines Pannoniorum et Avarum) írt (Regino, Chron. ad a. 889. MMFH I 137). 169 Szőke, Béla Miklós: Südost-Ungarn im 9. Jahrhundert im Lichte der Siedlungsforschungen. In: Trudy V. Mezdunarodnogo kongressa arheologov-slavistov. Kijev, 18-25. sentjabrja 1985. g. Tom 4. Sekcija I. Drevnije slavjane. Kijev, 1988. 199-204; Éry Kinga: Újabb összehasonlító statisztikai vizsgálatok a Kárpát-medence 6-12. századi népességeinek embertanához. VMMK 16 (1982), 35-85, különösen 72. 170 Bóna, István: Die Verwaltung und die Bevölkerung des karolingischen Pannoniens im Spiegel der zeitgenössischen Quellen. MittArchlnst 14 (1985), 151-156. 171 Krahwinkler, Harald: Friaul im Frühmittelalter vom Ende des fünften bis in die Mitte des zehnten Jahrhunderts, (masch. phil. Diss.) Wien, 1985. 188-194. 172 qui nuper a Bulgarorum societate desciverant et ad nostros fines se contulerant. Ann. reg. Franc, ad a. 818. (ed. Kurze 189s (1950) 149) 173 In quo conventu (Frankfurtban) omnium orientalium Sclavorum, id est.. . Praedenecentorum, et in Pannónia residentem Abarum legationes cum muneribus ad se directus audivit. Ann. reg. Franc, ad a. 822. (ed. Kurze 1895 (1950), 159); Caeterum legatos Abodritorum, qui vulgo Praedenecen-ti vocantur et contermini Bulgaris Daciam Danubio adiacen-tem incolunt.. . qui cum de Bulgarorum iniqua infestione quererentur et contra eos auxilium sibi ferri deposcerent. . . Ann. reg. Franc, ad a. 824. (ed. Kurze 189s (1950), 166); Az ún. Bajor Geográfus is a frank birodalom határainál élő népek leírásakor a Duna jobb partján élő népek között először említette a keleti abodritákat (Osterabtrezi). Desc-riptio Civitatum. . . MMFH III 288. A ''praedenecenti'' név magyarázatáról Gjuselev, V.: Bulgarisch-fränkische Beziehungen in der ersten Hälfte des IX. Jahrhunderts. Byzan-tinobulgarica 2 (1966), 28-32. 174 A kérdésről részletesen ld. még: Gjuselev i.m. 31-35; Cs. Sós 1973, 22-23; Kürti, Béla In: Szeged története I. Szeged, 1983. 210-215; Fehér Géza: A bolgár-török műveltség emlékei és magyar őstörténeti vonatkozásaik. Arch-Hung 7 (1931), 165-166; Bóna István: Opponensi vélemény Cs. Sós Ágnes: „A Dunántúl IX. századi szláv népessége" c. kandidátusi értekezésről. ArchÉrt 95 (1968), 112-115. 175 Szőke Béla Miklós: 7. és 9. századi településmaradványok Nagykanizsán. Zalai Múzeum 4. (1992) 129-167. 176 Horváth László, Spolár Erika és Tábori László terepbejárása, TGYM, leltározatlan. 177 TGYM lelt.sz. 77.16.1-2. 178 TGYM lelt.sz. 82.126.6-11. 179 TGYM lelt.sz. 82.101.6-7. 2 0 2 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 180 TGYM lelt.sz. 82.96.4-5. 181 Szőke Béla Miklós ásatása. A sarkantyú legközelebbi párhuzama Söjtör-Petőfi utca egyik sírjából került elő. 182 Szőke Béla Miklós ásatásai 1982-1985 között. TGYM leltározatlan, Kis-Balaton 1986, 4-5. 183 Szőke Béla Miklós-Vándor László: 8.-9. századi birituális temető Zalakomár határában. ZalaiGyűjt 18 (1982-1983), 69-86; Szőke, Béla Miklós-Vándor, László: Neue Ergebnisse der Ausgrabungen im Kisbalaton-Ge-biet. In: Die Bayern und ihre Nachbarn II. hrsg. von Friesinger, Herwig und Daim, Falko Wien, 1985., 207-212, Taf. 1-4. 184 Szőke Béla Miklós ásatása 1985-ben. 185 Szőke Béla Miklós és Vándor László ásatása, 1985-től. 186 Szentpéteri Józsefes Költő László ásatása; Szentpéteri József: Késő avar kori lovas temetkezések Vörsön (Somogy megye). MFMÉ (1984-1985) 1991. 265-276. 187 Cs. Sós, Ágnes: Das slawische Urnengräberfeld von Pókaszepetk, Pannonién. Studien zur europäischen Vor-und Frühgeschichte. Festschrift Jankuhn, Herbert Neumünster, 1968., 282-285; Cs. Sós Ágnes: Jelentés a póka-szepetki ásatásokról. ArchÉrt 100 (1973), 66-76; Cs. Sós 1973, 84-88. 188 Müller Róbert: IX. századi sírok Nagypáliból. Zalai Gyűjtemény 8 (1978), 31-46. 189 Magyarország Régészeti Topográfiája 1. Veszprém megye, a keszthelyi és a tapolcai járás. írták: Bakay Kornél, Kalicz Nándor, Sági Károly Budapest, 1966. 21/7 és 21/48. lelőhelyek. 190 Müller, Róbert: Vorbericht über die Freilegung des Grabes eines hohen Militärs aus der Mittelawarenzeit in Gyenesdiás. ComArchHung 1989., 141-143. 191 1955-ben ajándékként került a zalaegerszegi Göcseji Múzeumba egy aranyozott, áttört indadíszes övgarnitúra, egy vascsat és két háromtollú nyílhegy. A veretek párhuzamát ld. Bunardzié, Radovan: Izlozba menőre iz Celarova, Beograd, 1980. Tab. XIV. 192 Tomicié, Zeljko: Rezultati ranosrednjovjekovnih ar-heoloskih istrazivanja u Medimurju i varazdinskoj regiji. In: Arheoloska istrazivanja u sjeverozapadnoj Hrvatskoj. Zagreb, 1978., 212-215. 193 Vinski, Zdenko: Novi ranokarolinski nalazi u Jugosla-viji. Vjesnik Arheoloskog Muzeja u Zagrebu 10-11 (1977-1978), 143-208; Vinski, Zdenko: Marginalia uz izbor karo-linskog oruzja u jugoistocnoj Evropi. Starohrvatska prosv-jeta Ili/is (1985), 61-117. 194 Szőke, Béla: Spuren des Heidentums in den frühmittelalterlichen Gräberfeldern Ungarns. Studia Slavica 2 (1956), II9-I55-195 Zoll-Adamikowa, Helena: Die Verwendbarkeit der Grabfunde aus dem 6.-10. Jahrhundert für die Aussonderung der Stammesgruppen bei den Westslawen. Rapport du IIP Congrés International d''Archéologie Slave. Bratislava, 1979., 941-952, főleg 946. 196 Eisner, Jan: Devínska Nová Ves. Bratislava, 1952.; Kraskovská, L''udmila: Pohrebisko v Bernolákove. Slov-Arch 10 (1962), 442-443; Kraskovská, L''udmila: Slovans-ko-avarské pohrebisko pri Záhorskej Bystrici. Bratislava, 1972; Minác, Vladimir: O osídlení bratislavskej brány v 7. a 8. storoci. Sbornik Slovanského Národného Múzea 72 (1978), 61-81. 197 Székely, Zoltán: Sud-estul Transilvaniei in secolele VI-XIII. e.n. (Délkelet-Erdély a VI-XIII. században). Aluta 6-7 (1974-1975), 57-69; Bóna István: Az avar uralom századai. In: Erdély története I. A kezdetektől 1606-ig. Budapest, 1986. 182-185; Horedt, Kurt: Siebenbürgen im Frühmittelalter. Bonn, 1986., 60-72. 198 Belosevié, Jankó: Die ersten slawischen Urnengräber auf dem Gebiet Jugoslawiens aus dem Dorf Kasic bei Zadar. Balcanoslavica 1 (1972), 74-78. 199 ld. 186. jegyzetet. 200 Szentpéteri József: Késő avar kori lovas temetkezések Vörsön (Somogy megye). MFMÉ (1984-1985), 1991. 266. 201 Pertlwieser, Manfred: Die frühmittelalterlichen Gräberfeldgrabungen des OÖ Landesmuseums. In: Baiern und Slawen in Oberösterreich. Linz, 1980., 43-80; Tovor-nik, Vlasta: Die frühmittelalterlichen Gräberfelder von Gusen und Auhof bei Perg in Oberösterreich I. ArchAustr 69 (1985), 165-250; II. ArchAustr 70 (1986), 413-460; Friesinger, Herwig: Beiträge zur Besiedlungsgeschichte des nördlichen Niederösterreich im 9. bis 11. Jahrhundert I. ArchAustr 37 (1965), 79-114, II. ArchAustr 38 (1965), 44-85; Friesinger, Herwig: Studien zur Archäologie der Slawen in Niederösterreich I. MPrHistKomWien 15-16 (1971-1974), IL MPrHistKomWien 17-18 (1975-1977); Dolenz, Hans: Frühmittelalterliche Bodenfunde aus Kärnten. Carinthia I 150 (i960) 733-749; Korosec, Paola: Zgodnjesrednjeveska arheoloska slika karantanskih slova-nov I—III., Ljubljana, 1979; Dostán, Bofivoj: Das Vordringen der großmährischen materiellen Kultur in die Nachbarländer. In: Magna Moravia. Praha, 1965., 361-416; Dostál, Bofivoj: Slovanská pohfebiste ze stfedni doby h^a-distní na Moravé. Praha, 1966; Szőke Béla Miklós: ^ora középkori tanulmányok. I. Zalai Gyűjtemény 25 (1986), 21-36.; 21-33, Ca. II. Zalai Gyűjtemény 26 (1987), 47-64. 202 Szőke, Béla Miklós: Die Beziehungen zwischen dem oberen Donautal und Westungarn in der ersten Hälfte des 9. Jahrhunderts (Frauentrachtzubehör und Schmuck). In: Awarenforschungen II. hrsg. Daim, Falko Wien, 1992 841-968. 203 A Conversio Bagoariorum et Carantanorum (A bajorok és karantánok megtéréséről) Adalwin, salzburgi érsek (859-873) megrendelésére a király, Német Lajos (817-876) informálására készült 869-871 táján. A három fő fejezetből álló irat a bajorok (1-2), a karantánok (3-9) és Alsó-Panno-nia (10-14) megtérésének történetét mutatja be tárgyszerűen, bár a salzburgiak érdemeinek kidomborítása érdekében néha bizonyos csúsztatásokkal, elhallgatásokkal. Az érsek megrendelésének oka Methód - szerinte jogtalan - térítő tevékenysége volt Pannoniában. Ez a mű az egyik legfontosabb korabeli hiteles dokumentum Pannónia 9. századi etnikai, politikai és egyházi viszonyairól. Első modern közlése Kos 1936, újabban Wolfram 1979. Egyes részeinek magyar forditása: Györffy György: A magyarok elődeiről és a magyar honfoglalásról. Budapest, 1958., 150-157; kritikai értékelése: Váczy 1938, 237-241; Wolfram 1979, 9-22; Bóna 1984, 364. 204 Conversio c. 11 (Wolfram 1979 52-53) .. .inferioris Pannóniáé in beneficium partém circa fluvium, qui dicitur Sala. 205 U.ott. 206 MMFH III 41. A Valchau folyó azonosítása bizonytalan. Egyesek szerint ez az Eszéknél a Drávába ömlő Valko vagy Valpo folyó (Pirchegger, Hans: Karantanien und Un-terpannonien zur Karolingerzeit. Mitt. des Inst, für Ös-terr. Geschichtsforshung 33 (1912) 283), esetleg az ugyanezen a tájon lévő Vucica ill. Vuka folyó, vagy pedig a későbbi oklevelek Uelih, Uueliga folyójával azonos (ad. a. 876-880; 883-887, MMFH III 68-69, 72), amit pedig a Válickával szokás egynek venni. Legvalószínűbb, hogy itt - ahogy erre Bóna István is felhívta a figyelmet lektori véleményében - a német Valchau szerepel, amely a ma a Fertőbe ömlő Wulka folyó lehet. 207 Conversio c. 12 (Wolfram 1979, 54-55), MMFH III 41-42. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 203 20 8 Conversio c. 11 (Wolfram 1979, 52-53), Sedpostquam praefatum munimen aedificavit (Pribina), construxit infra primitus ecclesiam, quam Liuprammus archiepiscopus. . . in honore sanctae dei genitricis Mariae consecravit anno videli-cet DCCCL. . . VIIII Kalendas Februarias. 209 Váczy 1938 224 skk. 210 Lokalizálása bizonytalan, de mindenképpen a Zala folyó egy kanyarulatánál (jriugin = Beuge, ''kanyarulat'', ''hajlat'') és a Rábától nem messze kellett lennie, mert egy 860-ban kelt oklevélben Hrabagiskeit (Hraba — Rába) található a szomszédságában. Ezért általában Zalabér, Zala-szentgrót tájára helyezik. E lokalizális lehet, hogy igaz, az az érvelés azonban, hogy azért kell Szentgróton lennie, mert a város neve a Szt. Hrodbert templom patrociniumára megy vissza, téves okoskodáson alapul. A város ugyanis az Árpád-kori Szt. Gellért (latinul Gerardus, Geroldus) templomáról kapta nevét. Mivel a Rába folyónak is a közelben kell lennie, téves az az elképzelés is, hogy Salapiugint a Zala alsó (egyébként is csak a mesterséges mederbe tereléskor kialakult) kanyarulatához helyezik, Balatonmagyaród térségébe. Legutóbb pedig felmerült olyan nézet is, hogy mivel az említett oklevélben szerepel az ultra Salam fiuvio-lum megjelölés is, amit „Kis-Zalára" fordíthatunk, a helyet a Szőcei patak közelében kell keresni. A Salapiuginra vonatkozó okleveles említéseket ld. MMFH III 54, 60, 92, 94. A lokalizálásokhoz: Cervinka, I. L.: Slované na Moravé a físe velkomoravská. Brno, 1928., 245; Bogyay 1960, 54-55; Holub József: Zala megye története III., Zalaegerszeg, 1933 (kézirat); Bóna 1984, 359, 26. térkép; Vékony 1986, 53-54-211 Conversio c. 11. (Wolfram 1979, 54-55) Qui (ti. a mesteremberek) infra civitatem Priwinae honorabilem ecclesiam construxerunt, quam ipse Liuprammus aedificari fe-cit... In qua ecclesia Adrianus martyr humatus pausat. 212 Conversio c. 11 (Wolfram 1979, 54-55) .. .in eadem civitate ecclesia sancti Iohannis baptistáé constat dedica-ta..., a templomokról legutóbb Cs. Sós Ágnes: Zalavár a középkorban. Zalaegerszeg (é.n.) 213 Váczy 1938 226-227. 214 Ld. 210. jegyzetet. 215 Cs. Sós 1973, 40. 216 MMFH III 49-51. Az oklevél 868. évi keltezésű, de az adományozásnál jelen volt Ratbod comes, aki 859-ben kegyvesztett lett, ezért csak ez előtt születhetett az adomány. Az oklevél humillimus comesnek nevezi Kocelt. A birtokok Alsó-Ausztriában voltak. 2,7 MMFH III 61. A helyet egyelőre nem lehet azonosítani. Az oklevélben comes de Sclavis titulussal szerepel Kocel. 218 A templom valószínűleg azonos a Müller Róbert által 1980-1985-ben Zalaszabar-Borjúállás szigeten feltárt fa-templommal, amelyet a Kis-Balaton 1986 18-21. oldalain még a Conversioban említett Keresztelő Szt. János templommal azonosított. Wittimar birtokával kapcsolatban felmerült már Keszthely-Fenékpuszta neve is, s a templomot az ún. II. bazilikával azonosították, feltéve, hogy annak egy részét nem a 7. században, hanem a 9. században építették át. Bogyay 1960 67; Magyarország Régészeti Topográfiája 1. Veszprém megye, a keszthelyi és tapolcai járás. írták: Bakay Kornél, Kalicz Nándor, Sági Károly Budapest 1966., 21/33. lelőhely; Müller 1987a, 113-114. 219 Ortahu lokalizálása bizonytalan. Megkísérelték azonosítani a Cserta melletti Ortaházával, a somogyi Orda községgel is, de a legtöbb érvet a Veszprémmel való azonosítás mellett sorolták fel. Itt ugyanis az 1002. évi alapítólevél szerint már állt egy Szt. Mihály templom. Mivel azonban sem Veszprémből, sem pedig a környékéről nem ismerünk 9. századi települést vagy temetőt - amit egy feltételezett curtis (udvarház) esetében joggal elvárnánk -, s régészeti nyomai sincsenek egy 9. századi templomnak, az azonosítást nem tarthatjuk még bizonyítottnak. Bogyay i960, 58, 67-70; H. Gyürky Katalin: Die St. Georg-Kapelle in der Burg von Veszprém. ActaArchHung 15 (1963), 341-353; Gervers-Molnár Vera: A középkori Magyarország rotundái. Budapest, 1972., 28. 220 Conversio c. 13. (Wolfram 1979 56-57). A helyneveket nem lehet lokalizálni. 221 U.ott. 222 Az alábbiakban következő eseményekről részletesebben ld. Váczy 1938, 217-253; Cs. Sós 1973, 29-83; Wolfram 1979; Bóna 1984,346-373; H. Tóth Imre: Konstantin-Cirill és Methód élete és működése. Budapest, 1981; Zagi-ba, Franz: Die baierische Slawenmission und ihre Fortsetzung durch Kyrill und Method. Mit besonderer Berücksichtigung der Anfange der literarischen Tätigkeit und des kulturellen Lebens bei den Slaven. Jahrbücher f. Osteuropa 9 (1961) 1-56. (a korábbi irodalommal); Graus, Frantisek: Die Entstehung der mittelalterlichen Staaten im Mitteleuropa. Historica 10 (1965), 5-65; Bosl, Karl: Das Großmährische Reich in der politischen Welt des 9. Jahrhunderts. München, 1966; Stökl, Günther: Kyrill und Method - Slawenlehrer oder Slawenapostel. Wirklichkeit und Legende. In: Kirche im Osten, Studien zur osteuropäischen Kirchengeschichte und Kirchenkunde. Bd. 23 (1980) 13-31; Dopsch, Heinz: Passau als Zentrum der Slawenmission. Ein Beitrag zur Frage des „Großmährischen Reiches". Südostdeutsches Archiv 28/29 (1985-86), 5-28; Dopsch, Heinz: Slawenmission und päpstliche Politik - zu den Hintergründen des Methodius-Konfliktes, in: Salzburg und die Slawenmission. Mitt. der Gesellschaft für Salzburger Landeskunde 126 (1986), 303-339; Althoff, Gerd: Zur Bedeutung der Bündnisse Svatopluks von Mähren mit Franken. In: Symposium Methodianum. Selecta Slavica 13 (1988), Neuried. 13-21. 223 Váczy 1938, 232-250. 224 Kos 1936, Wolfram 1979, továbbá ld. 203. jegyzetet. 225 Methód fogvatartásának ideje alatt a passaui püspökség - kihasználva, hogy Rasztiszláv megbuktatásával Szva-topluk Karimán vazallusa lett - megpróbálta a morva területet is térítési körzetéhez csatolni. Szvatoplukot hűtlenséggel vádolták, s Karimán be is záratta őt. Szvatopluk utóda rokona, Szlavomir lett, aki azonban elűzte a föléje helyezett bajor „gondnokokat", Engilsalk és Wilhelm grófokat. A nyílt lázadás hírére Karimán kiengedte a fogságból Szvatoplukot, s sereget adva mellé, visszaküldte Morvaországba. Ott azonban ő, küldetésével ellentétben, kiegyezett Szlavomirral, és immár együttesen fordultak a frankok ellen, súlyos vereségeket mérve rájuk. Ennek a háborúskodásnak a végét jelentette a forchheimi békekötés, amikor Szvatopluk hűséget esküdött és adófizetést ígért, s szabad mozgást engedett a passaui térítőknek. Azonban, mert a békét lényegében az új pápa, VIII. János képviselője, a velencei János pap közvetítette, ennek fejében elismerték a Szentszék igényeit is Pannoniára. Ennek az elismerésnek a felemásságát mutatja ugyanakkor, hogy a közben kiszabadult Methód nem Pannoniába, hanem csak a morvákhoz térhetett vissza, ahol pedig - befolyásának mintegy ellensúlyaként - a Karimán támogatását élvező Wiching presbytert nevezték ki Nyitra püspökének. 226 MMFH III 171-172. 227 MMFH III 68-69. 228 Konst. Porph., DAI 30.85-90. ed. Moravcsik Gyula Budapest, 1950. 145. 229 Wolfram 1979, 144. 204 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 230 Ann. s. Rudberti Salisburgensis ad a. 874; Ann. Ad-munt. ad a. 874; Auct. Garst, ad a. 874 (MMFH IV 402); Conversio c. 11 (Wolfram 1979, 54-55) 231 Vékony 1986, 63. - tévesen Arnulfot ír Karimán helyett. 232 Ann. Fuld. ad a. 896. MMFH I 123: Pannoniam cum urbe Paludarum tuendam Brazlavoni duci in id tempus com-mendavit. 233 Kiss Attila: A magyar államalapítás telepítésének tükröződése dunántúli köznépi temetőkben. ArchÉrt 95 (1968), 1969., 243-256. 234 Györffy György: István király és műve. Budapest, 1977., 88, 176, 231, 276, 283, 323, 325, 513. 235 Az 1002. évi veszprémi és az 1019. évi zalavári alapító levelekben említett Colon (civitas) valószínűleg azonos az 1203-ból ¡11. 1251-ből származó oklevelek Colon helységével, amelyet 1494-ben oppidumként (mezővárosként) említettek. Ez utóbbi település nyomai Zalakomár-Kiskomá-romtól északra, a balatonmagyaródi dombhát nyugati lejtőjében majd egy kilométer hosszan húzódnak. Régészeti ásatás felszínre hozta a település kis templomának az alapfalait (Cs. Sós Agnes ásatása, közöletlen), ¡11. kora Árpádkori temetőjét (Szőke Béla Miklós-Vándor László ásatása, közöletlen). Kis-Balaton 1986 29-30; Holub József: Zala megye története III. Zalaegerszeg, 1933. (Kézirat); Györffy György: István király és műve. Budapest, 1977., 113, 182, 195, 232, 325. 236 Cs. Sós 1973, 40. 237 Vékony 1986, 63-65. 238 Szőke, Béla: Über die Beziehungen Moraviens zu dem Donaugebiet in der Spätawarenzeit. Studia Slavica 6 (i960), 75-112. 239 Dostál, Bofivoj: Das Vordringen der großmährischen materiellen Kultur in die Nachbarländer, in: Magna Mo-ravia, Praha, 1965., 361-416. 240 Cs. Sós Agnes ásatása, közöletlen. 241 Cs. Sós, Agnes: Die Ausgrabungen Géza Fehérs in Zalavár. ArchHung 41 (1963) 5-117; Tóth Sándor: A keszthelyi Balaton Múzeum középkori kőtára. Zalai Múzeum 2 (1990), 147-187.; 148-149, 1. kép. 242 Cs. Sós, Ágnes: Bericht über die Ergebnisse der Ausgrabungen von Zalavár-Récéskút in der Jahren 1961-1963. ActaArchHung 21 (1969), 51-103; Tóth Sándor: Régészet, műemlékvédelem, történelem. Építés- és építészettudomány 5 (1973), 617-630; Szőke Béla Miklós: Zalavár. Zalai Gyűjtemény 6 (1976), 69-103; Cs. Sós Ágnes: Megjegyzések a zalavári ásatások jelentőségéről és problematikájáról. Zalai Gyűjtemény 6 (1976), 105-140; Tóth Sándor: 241. sz. jegyzetben i.m. 149; Bogyay Tamás: Történeti forrás- és művészettörténeti stíluskritika Zalavár körül (Megjegyzések Tóth Sándor „A keszthelyi Balatoni Múzeum középkori kőtára" című tanulmányához). Zalai Múzeum 4 (1992) 169-177. 243 Csalog József: Híd- és dorongutak Zalavár környékén. A Göcseji Múzeum Közleményei 9 (i960), 137-149. 244 Ennen, Edith: Frühgeschichte der europäischen Stadt. Bonn, 1953. 294; Hensel, Witold: Anfange der Städte bei den Ost- und Westslawen. Bautzen, 1967. 29-30. 245 Cs. Sós Ágnes ásatása, közöletlen. Kis-Balaton 1986, 22-24. 246 Cs. Sós Ágnes: Előzetes jelentés a Zalavár-Kövecsesi mentőásatásról. FolArch 31 (1980), 175-187; Cs. Sós Agnes: Zalavár-Kövecses. Ausgrabungen 1976-1978. RégFüz Ser.II. No.24. Budapest, 1984. 247 Müller Róbert ásatásai, részben közöletlenek; Müller, Róbert: Gräberfeld und Siedlungsreste aus der Karolingerzeit von Zalaszabar-Dezsősziget. in: Die Karolingerzeit im unteren Zalatal. Antaeus 21. Budapest 1992., 271-336. 248 Sági Károly: RégFüz I 10 (1958), 34-35. 249 Szőke Béla Miklós: Karolingerzeitliche Gräberfelder I—II. von Garabonc-Ofalu. in: Die Karolingerzeit im unteren Zalatal. Antaeus 21. Budapest 1992., 41-203. 250 Sági Károly: Das römische Gräberfeld von Keszthely-Dobogó. FontesArchHung Budapest. 1981., 120-121. 251 Cs. Sós Agnes: Das frühmittelalterliche Gräberfeld von Keszthely-Fenékpuszta. ActaArchHung 13 (1961), 247-305-252 Bakay Kornél: Honfoglalás- és államalapításkori temetők az Ipoly mentén. Studia Comitatensia 6 (1978), 188-189. 253 A Papkert B. lelőhelyen Szentpéteri József és Költő László ásatása, közöletlen. 254 Ld. 194. jegyzetet. 255 Somogyi Péter: A kárpát-medencei sarlós temetkezési szokás eredete. ArchÉrt 109 (1982), 191-200. 256 Ilyen ír- vagy sótartók, tégelyek kerültek elő Zalasza-bar-Dezsőszigeten, Esztergályhorváti-Alsóbárándpusztán és Balatonmagyaród-Hidvégpuszta, déli rév településen, a házak között ásott kis sírcsoport egyik sírjában. A hitvilági háttérről: László Gyula: A népvándorlás lovasnépeinek ősvallása. In: László Gyula: Régészeti tanulmányok. Budapest, 1977., 125-170; analógiákról: Török Gyula: Sopronkőhida IX. századi temetője. FontesArchHung Budapest, 1973., 47-49, 54-59; Friesinger, Herwig: Studien zur Archäologie der Slawen in Niederösterreich II. Wien, i975_i977-J 55-56, Taf. 14; Belosevic, Janko: Materijalna kultúra hrvata od VII do IX stoljeca. Zagreb, 1980., 125-128. 257 Mifinsky, Zdenik: Kosoctverecné olovéne kfízky a jejich chronologické postavení v rámci hmotné kultury stfedni doby hradistni. In: Rodná zemé. Brno, 1988., 122-145. 258 Garabonc I. és II, továbbá Zalaszabar-Dezsősziget temetők embertani anyagáról Éry Kinga: Anthropologische Untersuchungen an drei Populationen aus dem 9. Jahrhundert in Westungarn, in: Die Karolingerzeit im unteren Zalatal. Antaeus 21. Budapest 1992., 337-474. Zalavár-Várszigetre ld. Cs. Sós Agnes: Ausgrabungen Géza Fehérs in Zalavár, ArchHung 41 (1963), 65-67. 259 Szőke Béla Miklós ásatása 1987-ben, közöletlen. 260 gry Kinga dolgozta fel a csontanyagot, fenti adatai tájékoztató jellegűek. 261 Gerócs Jenő ajándéka, TGYM lelt.sz. 75.16.1. 262 H. Kerecsényi Edit: IX. századi sírok Letenyén. FolArch 24 (1973) 135-151. 263 Ld. 192. jegyzetet. 264 E kerámiával kapcsolatos kérdésekről ld. Cs. Sós Ágnes: Das frühmittelalterliche Gräberfeld von Keszthely-Fenékpuszta. ActaArchHung 13 (1961), 283-297. 265 TGYM lelt.sz. 80.71.1-6. 266 TGYM lelt.sz. 79.118.2-4. 267 Szőke Béla Miklós: 7. és 9. századi településmaradványok Nagykanizsán. Zalai Múzeum 4 (1992), 129-167. 268 TGYM lelt. sz. 79.140.9-10. 269 TGYM lelt. sz. 79.125.9. 270 TGYM lelt. sz. 79.81.13. 271 TGYM lelt. sz. 83.18.1-3. 272 TGYM lelt. sz. 83.2.21-25. 273 TGYM leltározatlan 274 Marx Mária ásatása 1981-ben, leletanyag a TGYM-ben, leltározatlan. 275 Cs. Sós Ágnes ásatása. Kis-Balaton 1986, 14-15. 276 KBM lelt. sz. 65.392.1; Kovács, László: Bemerkungen zur Bewertung der fränkischen Flügellanzen im Karpatenbecken. MittArchlnst 8-9 (1978-1979), 103-104. Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 205 27 7 Rekonstrukciós kísérletet ld. Cs. Sós Agnes: Zalavár-Kövecses, Ausgrabungen 1976-78. RégFüz Ser. II. No. 24. Budapest, 1984., Taf. XLII-XLIII. 278 Müller, Róbert-Szőke, Béla Miklós: Spätkarolingerzeit, in: Sieben Jahrtausende am Balaton. Von der Ur- und Frühgeschichte bis zum Ende der Türkenkriege. Mannheim, 1989. 92-93., Abb. 22. 279 Müller Róbert ásatása, közületien. Kis-Balaton 1986, 18-21. 280 MMFH III 68-69. 281 Quartinahat korábban megpróbálták már Fenékpusztával (Simonyi Dezső: Fenékvár ókori neve. Antik tanulmányok 9 (1962) 27-30), de Balatonmagyaród-Kolonpusztával és Hídvégpusztával is azonosítani (Sági Károly: A Balaton szerepe Fenékpuszta, Keszthely és Zalavár IV.-IX. századi történetének alakulásában. Antik tanulmányok 15 (1968), 41). Újabban Vékony 1986 54-55, 61-62. a Válicka folyóval azonosította Quartinahat, ami azért furcsa, mert a Bilisasseo = Balaton azonosítást elfogadja. Az -aha ((lat. aqua) = ''víz, foly'' jelentésével kapcsolatban érdemes felhívni a figyelmet a hídvégpusztai lelőhelytől közvetlenül délre eredő forrásra, amelynek eltömődött, tószerű mélyedése még ma is látszik. A helynév előtagja a Quartinus személynévből származhat. Egy ilyen nevű, római és breon nemzetiségű (nationis Noricorum et Pregnariorum) személy 827/28. évi okleveleit is felvették a freisingi tradíciókönyvbe (Heuberger, Richard: Rätien im Altertum und Frühmittelalter, Schiern-Schriften 20 (1932) 152-153; Wolfram, Herwig: Überlegungen zur politischen Situation der Slawen im heutigen Oberösterreich (8.-10. Jh). in: Baiern und Slawen in Oberösterreich. Linz 1980, 21, 19. jegyzet). 282 MMFH III 72, Vékony 1986, 82. 283 Szvatopluk támadásának előzménye, hogy annak a két grófnak, Engilsalknak és Wilhelmnek, akik Morvaország ''gondnokai''-ként 871-ben Szvatopluk és Szlavomir egyesült hadaival reménytelenül küzdve, a harctéren maradtak, a fiai 882-ben Arnulf király vazallusai lettek, s szüleik halálát megbosszulandó, Szvatopluk életére törtek. Miután Szvatopluk hiába próbálta Arnulfot - akinek az egyik fiát pedig ő tartotta keresztvíz alá - eltéríteni vazallusai támogatásától, pannóniai birtokait kezdte dúlni. Az eseményről ld. még Bóna István: Die Verwaltung und die Bevölkerung des karolingischen Pannoniens im Spiegel der zeitgenössischen Quellen. MittArchlnst. 14 (1985) 157. - aki úgy véli, hogy a morvák ekkor avarokat irtottak, ezért is volt „farkasokhoz" hasonlóan vérengző a hadjárat, s szerinte az ő pusztává vált területükről szólt 889-ben Regino mint solitudinesrcA. 284 Ez a név csak a 891. évi oklevélben szerepel. MMFH III 127-128. 285 Keisi alakban Conversio c. 11 (Wolfram 1979 54-55), Kensi formában Német Lajos 860. évi adománylevelében (MMFH III 60), amit később többször megújítottak (MMFH III 92, 94, 123). Lokalizálásával kapcsolatban felmerült Kisek (Güns, Kőszeg), Kenéz (Gensdorf, Güns-bachnál), Balatonkenese és a Csabrendek melletti Keszi helynév is (Kos 1936 88). Bogyay i960 62. szerint a magyarban megőrzött szláv helynevek egyikével sem azonosítható. 286 Vékony 1986, 57. 287 Melich 1925-1929, 390-391. 288 Wolfram 1979, 135-136. 289 Melich 1925-1929, 379-380. 290 Melich 1925-1929, 130-136. 291 Dávid Katalin: Adatok Zala megye középkori művelődéstörténetéhez. Zalai Gyűjtemény 6 (1976) 157-169. 292 Wien, Naturhistorisches Museum, Prähistorische Abteilung, lelt. sz. 40.287-289. A „Sammelposten Post IV. 1906. Prähistorische Funde verschiedenen Alters aus Oesterreich-Ungarn" szerint Hoerness, M. és Szombathy, J. leltározták be 1906. május 25.-én. A leleteket 70 korona körüli összegért vették meg, de a lelőkörülményekről semmit sem jegyeztek fel. A gyűrű a leltárkönyvi bejegyzés szerint ezüst, valóságban ezüstözött(?) vagy ónozott bronz. Később az egyik fülkarika - a bécsi leltárkönyvben azonosíthatóan a 40.288. lelt. számú - eltűnt a gyűjteményből, majd 1944-ben, több más lelettel együtt, mint „Sopron környékéről" származó tűnt fel New Yorkban, ahol a Metropolitan Museum of Art vásárolta meg. Poltiny, Stephan: Archäologische Funde aus dem Karpatenbecken in Metropolitan Museum of Art in New York. Mitteilingen der Österr. Arbeitsgemeinschaft für Ur- und Frühgeschichte 26 (1976), 103-105. Taf. 4.1. 293 Foltiny i. m. 105, 37. jegyzet. 294 Kiss, Gábor: Funde der Awarenzeit aus Ungarn in Wiener Museen 2. ArchAustr 69 (1985), 150. Taf. 7.1-2. 295 A sajátos zárási mód kialakítására az ún. kolt-ok lehettek hatással. Vasilenko, V. M.: Russkoje prikladnoje iskusstvo. Moskva, 1977. 232-240, obr. 93, 95, 100, 101, 103, 105, 106; A „kacsatalp-csüngőkhöz" Utkin, P. L: Russkije juvelirnyje ukrasenija. Moskva, 1970. ris. 1.; Mu-zej istoriceskih dragocennostej USSR. Fotoalbom. Kijev, 1984. 38. 296 Jakimowicz, Robert: Über die Herkunft der Hacksilberfunde. Congressus secundus archaeologorum baltico-rum Rigae 19-23. VIII. 1930. Rigae, 1931., 260-261; A finnugor eredetű madárfigura kedveltségéről Sedova, M. V'',: Juvelirnyje izdelija drevnego Novgoroda (X.-XV. vv.) Moskva, 1981. 31-34., ris. 8.9., továbbá Pletneva, S. A.: Stepi Jevrazii v epohi sredn''evekovja. Archeologija SSSR. Moskva, 1981. ris. 79.9-10. 297 Szőke Béla: A honfoglaló és kora Árpád-kori magyarság régészeti emlékei. Régészeti tanulmányok 1. Budapest, 1961., 97.-98; pontos párhuzama Bjelo Brdo-ból ismert: XV. tábla 8. 298 Horath László, Szőke Béla Miklós, Vándor László ásatása. Az edény a 299. objektumból került elő 1987-ben. Fotóját ld. Sieben Jahrtausende am Balaton. Von der Ur-und Frühgeschichte bis zum Ende der Türkenkriege, red. Müller, Róbert Mannheim, 1989. Taf. 23. 299 Donceva-Petkova, Ljudmila: Bulgarska bitova kera-mika prez rannoto srednevekovije. Sofija, 1977. 82-85, Tab. 21-22. Egyetlen hasonló, kétfülű, amfora alakú, mázas korsó ismert még, Sóshartyáriban (Nógrád megye) került elő, honfoglaláskori sírból. MNM lelt. sz. 12/1936.3. Dienes István: A honfoglaló magyarok. Hereditas. Budapest, 1972. 82, 29. kép. A térképeket Dr. Szőke Béla Miklós tervei alapján Merényi Armandné rajzolta, a fényképeket Kádas Tibor készítette. 206 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén Szőke Béla Miklós Geschichte der Völkerwanderungszeit und des frühen Mittelalters in Nagykanizsa und Umgebung EINLEITUNG Zur Zeit der Völkerwanderung und des frühen Mittelalters versahen die regionalen Zentralfunktionen der südlichen Zalaebene noch nicht Nagykanizsa und Umgebung, sondern die an der Mündung des Zala-Flusses entstandenen befestigten Siedlungen, wie Keszthely-Fenékpuszta (Valcum?) und später Mosaburg/Zalavár. Die Ebene zwischen Mur und Zala spielte jedoch als eigenartig gelegene geographische Landschaft, die eine Trennungszone zwischen Völkern und Kulturen und eine die Gegend überquerende internationale Handels- und Kriegsstrasse zwischen Adria und Kiew zugleich war, dank der mittelalterlichen via regia eine kulturvermittelnde, gleichsam als ein Verbindungsglied, zuweilen selbst die geschichtlichen Ereignisse des Karpatenbeckens gestaltende, wichtige historische Rolle. Die Geschichte des südlichen Zalaraumes ist gerade deshalb mit tausend Fäden an die Geschichte der ausgedehnteren Regionen gebunden. Demzufolge kann es -schon im Interesse einer Veranschaulichung der gemeinsamen und der unterschiedlichen Züge - nicht umgangen werden, das Studium der Geschichte dieser Landschaft ohne Berücksichtigung der Geschichte des Karpatenbeckens (fallweise selbst des Balkans und Westeuropas) in Einklang mit dieser zu bewerkstelligen. Die Kapitel werden dementsprechend durch eine historische Schilderung der infolge der Stürme der Völkerwanderung in die Donaugegend getriebenen Völker eingeleitet, dem - namentlich in der Karolingerzeit - eine Analyse der schriftlichen Quellen, in Bezug auf die engere Region folgt, und schliesslich durch die Bewertung des zur Verfügung stehenden archäologischen Quellenmaterials abgeschlossen wird. I. HUNNEN, GOTEN, LANGOBARDEN In der Zeitspanne vom Erscheinen der durch Ala-theus und Saphrax angeführten östlichen Horden (378-380) der Hunnen, Goten und Alanen, bis zur Ansiedlung der Awaren und Einwanderung der Langobarden nach Italien (567-568), entvölkerte sich unser Gebiet beträchtlich. Die romanisierte Bevölkerung zog sich hinter die Mauern der befestigten Siedlungen zurück oder wanderte in ruhigere Ge-gende. Die Hunnen, Goten und Langobarden, die sich hier auf wenige Jahrzehnte angesiedelt haben fühlten sich eher von den einstigen römischen Zentren und deren nächster Umgebung angezogen; so hatten sie auch keine Zeit die Region dichter zu bevölkern. Im letzten Drittel des 4. Jahrhunderts und zu Beginn des 5. Jahrhunderts erlosch das Leben in der einstigen römischen Siedlung von Nagykanizsa-Inkey kápolna.12 Die restliche romanisierte, zum Teil schon christliche Bevölkerung der näheren und weiteren Umgebung zog sich hinter die Festungsmauern von Keszthely-Fenékpuszta (Valcum?13-15) zurück. Auch das sich als foedarati hier angesiedelte Volk des Alatheus und Saphrax besetzte diese Gegend nur sehr spärlich. In Balatonmagyaród-Kánya-vári sziget11 weisen die bronzenen Bruchstücke eines Gürtelbeschlages, in Zalaszentgrót16 einige Gräber, in Kilimán-Felsőmajor17"20 aber die Grabstätte einer Grossfamilie (Csernyahov C3-Ártánd horizont) auf die neuen Ansiedler hin. Vermutlich stammen der bei Balatonmagyaród-Hídvégpuszta freigelegte Bronzespiegel,22"23 sowie das bei Keszthely-Téglagyár erschlossene Grab schon aus der Hunnenzeit.24 Nach der Niederlage der Hunnen an dem Nedao (454-455) besetzte unsere Gegend die von Thiudi-mer geführte Gruppe der Ostgoten.31"32 Ihr Zentrum dürfte Keszthely-Fenékpuszta gewesen sein, wo an der nördlichen Festungsmauer einige Gräber45 ausserhalb des südlichen Festungstores, aber auch die Grabstätte44 einer kleineren Adelsfamilie zum Vorschein kamen. Es ist anzunehmen, dass jene gotische Begräbnisstätte in der Stadt Nagykanizsa oder deren nächsten Umgebung, aus deren Fundmaterial ein Paar goldener Ohrgehänge und eine Geldmünze des Leo I. (457-474) bekannt sind,41"42 Ende des vorigen oder zu Beginn unseres Jahrhunderts vernichtet wurde. Nach Abzug der Goten geriet unsere Gegend rasch unter die Herrschaft der Langobarden. Gemäss unserer derzeitigen Kenntnisse zog sich jedoch die westliche Grenze ihres Siedlungsgebietes entlang der Linie Fenékpuszta-Vörs,49"56 wobei die südliche Zalaebene unbewohnt blieb. II. AWAREN UND SLAWEN Die Awarenlandnahme (568) eröffnete nicht allein in der Geschichte unserer Gegend sondern auch in der des Karpatenbeckens ein neues Kapitel. Der östliche und westliche Landteil vereinigten sich erstmals unter der Herrschaft eines Volkes um nach fast zwei Jahrhunderte dauernden sich häufig wechselnden Volsk- und Machtverhältnisse wieder unter die Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 207 Herrschaf t eines sich auf längere Zeit eingerichteten Staatgebildes, des awarischen Kaganates zu gelangen. Die Anfangs mit dem Bizantinischen Reich -und weniger intensiv mit den westlichen Nachbarn -geführten schier endlose Kriege, beutgierige Streifzüge,59"81 Hessen aber das gleiche Schicksal ahnen das infolge der parasitischen Lebensweise ihren Vorfahren zu Teil wurde. Die um die Wende des 6.-7. Jahrhunderts erlittenen schweren Niederlagen und schliesslich die erfolglose Belagerung von Konstantinopel (626) Hessen es die Awaren erkennen, dass ihnen, falls sie ihre Lebensweise und Anschauung nicht ändern, ein allmählicher Untergang beschieden ist. Die Konsolidierung des awarischen Kaganates wurde Ende des 7. Jahrhunderts beendet. (Die Einwanderung eines Teiles der Onogor-Bulgaren nach dem Tode von Kuvrat, Verschiebung der westlichen Grenze bis an die Enns).82-91 In der ersten Phase der Landnahme mieden die Awaren noch unsere Gegend, richtete sich doch damals ihr Interesse dem Süden, Südosten zu. Vom letzten Jahrzehnt des 6. Jahrhunderts an begannen sie aber auch die Werte Transdanubiens immer mehr zu schätzen und im Laufe ihrer Streifzüge in Richtung der Adriaküste, Italiens und des Alpengebietes vermochten sie immer häufiger auch den Stras-senzug Adria-Kiew in Anspruch zu nehmen, der die südliche Zalaebene durchquerte. Gelegentlich der archäologischen Begehungen und Grabungen in Nagykanizsa und Umgebung, wurden an die 20 Siedlungsreste94"108 und mehrere Grabfelder (Zalakomár, Kehida, Pókaszepetk)109"111 vom Beginn und der ersten Hälfte des 7. Jahrhunderts bekannt. Sowohl die Keramik der Siedlungen, als auch die Bestattungsriten der Friedhöfe weisen eine eigenartige Zwiefältigkeit auf. Neben den gebräuchlichen awarischen Keramikformen kam nämlich auch eine Reihe von charakteristischen Gefäss-formen der Prager Kultur zum Vorschein. Ein bezeichnender Charakterzug der Bestattungen ist die Biritualität, d. h. dass innerhalb des gleichen Friedhofes (allerdings zumeist in gesonderten Gruppen) nach slawischem Gebrauch eingeäschert, teils der awarischen Bestattungsart entsprechend verwest (skelettenförmig) begraben wurde. Das Fundmaterial der Einäscherungen ist ziemlich ärmlich, es ermöglicht nur eine Zeitbestimmung innerhalb sehr grober Grenzen, in den westöstlich angelegten Skelettgräbern ist hingegen ein abwechslungsreicheres Fundmaterial zu finden. Die Männer wurden mit beschlagenen Gürteln, verschiedenen Waffen114 und vielfach auch mit ihrem beschirrten Pferd112 begraben. Das Grab des Pferdes wurde in der Achse des Grabes seines Herren ausgehoben und auf den Hinterteil des Pferdes wurde - als lokale Eigenartigkeit -oft auch ein Tongefäss gestellt.113 Auch Doppelgräber kommen häufig vor in denen auch die Gattin(?) des Kriegers bestattet wurde (siehe den Brauch des Witwenopfers der Slawen).115 Die Kleidung der Frauen ist bescheidener als die der Männer, neben farbigen, bikonischen Glasperlen und grossen Ohrringen ist der aus Zinn/Bleiröhrchen hergestellte Koprschmuck (Knotenschmuck?)116 fast eine ständige Beigabe. Aus der gemeinsamen im allgemeinen gleichzeitig (Anfang des 7. Jahrhunderts) begonnenen Benützung der Siedlung und Friedhöfe kann darauf geschlossen werden, dass sich das awarisch-slawische Volk hier nicht spontan vermischt und niedergelassen hat, sondern zu gleicher Zeit bewusst in diese Landschaft angesiedelt wurde. Von den spärlichen schriftlichen Angaben (Kiewer Jahrbücher, einige Urkunden), den sprachwissenschaftlichen und den sich stets vermehrenden archäologischen Daten, kann diese Ansiedlung wie folgt rekonstruiert werden. Im Jahre 602 führte As-pich an der Spitze transdanubischer Awaren, auf Befehl des Kagans, einen Feldzug gegen den Bund der Anten aus Südrussland. Nach dieser erfoglrei-cher Durchführung griff er heimkehrend auch die nördlichen Nachbarn der Anten, die Du(d) leben an, nahm zahlreiche Gefangene, die er dann mit einer Gruppe seiner awarischen Untertanen auf dem Gebiet zwischen Mur und Zala angesiedelt hat - wobei er ihnen nebst einer gewissen Produktenabgabe, den Grenzschutz zur Aufgabe machte.117"154 Diese Bevölkerung Hess um das Ende des 7. Jahrhunderts einheitlich ihre Siedlungen und Friedhöfe in der Zalagegend auf und zog sich vermutlich in westlicher Richtung in die Flusstäler der Alpen, unter den Schutz ihrer slawischen Verwandten zurück.155"156 III. ZEIT DER KAROLINGEN 2. Früher Zeitabschnitt Die Gesellschaft des awarischen Kaganats erfuhr im 8. Jahrhundert eine kräftige innere Entwicklung, ihre Struktur gestaltete sich tiefer gegliedert und geriet bis zum Ende des Jahrhunderts in das Stadium der frühen feudalen Anarchie. Daher wurden sie gegenüber der dynamischen und erfolgreichen karolingi-schen Expansion schutzlos und stürzten noch tiefer in Richtung der Zergliederung (791-796). Vergebens lavierte der Tudun, Herr des westlichen Landteiles, noch einige Jahre erfolgreich zwischen Unterwerfung und Widerstand, das Streben der angrenzenden slawischen Stämme nach Selbständigkeit und die inneren gesellschaftlichen Probleme, rieben auch seine Kräfte auf. So anerkannten die Awaren im Jahre 819 in Regensburg nur noch den bestehenden status quo. Um diese Zeit entstanden die Fürstentümer in Mähren, in Neutra und zwischen der Drau 208 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén und Save, und Transdanubien wurde endgültig zur Provinz des Karolingischen Reiches, während das Kaganat auf die Grosse Tiefebene zurückgedrängt wurde. Im Jahre 822 vertrat die Awaren zuletzt eine Delegation am Reichstag in Frankfurt. Viele sind der Meinung, dass hernach die Quellen wegen des Erlöschens des awarischen Volkes verstummten. Doch wie dies die archäologischen Funde beweisen, hörte nicht das Volk sondern nur sein politisches Gebilde auf zu sein.1S7"169 Nach dem Zerfall des awarischen Kaganats zog in diese Gegend der Friede noch nicht ein. Zwischen 819 und 831 revoltierte noch das südliche Gebiet. Die Streitmacht der Ostfranken war anfangs durch den Aufstand der Slawen zwischen der Drau und Save, unter den Fürsten Ljudevit (819-823), später durch die Zurückdrängung der Eroberungsbestrebungen der Bulgaren festgebunden. Es ist anzunehmen, dass sich damals ein Teil der Timocanen und Abodriten (praedenecenti), die gegen die Bulgaren fränkischen Schutz suchten, in der Gegend von Zala angesiedelt haben.170"174 Ende des 8. Jahrhunderts, anfangs des 9. Jahrhunderts bevölkerte sich Nagykanizsa und deren weitere Umgebung, das Gebiet zwischen der Zala und Mur, abermals. Aus dieser Zeit sind uns die Überreste von etwa 30 Siedlungen (ein Teil dieser war während des ganzen 9. Jahrhunderts bevölkert) und eine Anzahl von Friedhöfen bekannt.175"193 Auffallend ist, dass ein Grossteil der Friedhöfe an Stelle der im 7. Jahrhundert aufgelassenen Gräbnisstätten wieder eröffnet wurden und auch die Bestattungsweise gleichwohl biritual war. Daraus scheint die Annahme für logisch, dass sich das gleiche Volk, d. h. das der Awaren-du(d)leben auf den Boden ihrer Ahnen wieder angesiedelt hat. Die Einäscherungsgräber enthalten nach wie vor nur zur annähernden Zeitbestimmung ausreichendes Fundmaterial.194"198 Die Verwesungs- (Skeletten-) gräber sind zum Teil noch in west-östlicher, zum Teil aber auch schon in nord-südlicher Richtung angeordnet. Nur zur Zeit der ersten Generation wurden den Männergräbern Waffen beigelegt, bzw. Pferde (in der gleichen Grabkammer wie ihre Herren) begraben.199"200 In späterer Zeit gestaltete sich ihre Kleidung immer ärmlicher, es verschwanden die gezierten Waffengürtel und die wertvollen Waffen, nur Eisenspangen, Eisenmesser und einige Pfeilspitzen wurden beigelegt. Demgegenüber wurden die Frauenkleidungen immer wechslungsreicher, es gerieten immer neuere Perlentypen, Schmuck und Gebrauchsgegenstände in die Gräber.200"202 Die Kleidung beider Geschlechter verlor aber allmählich ihren awarischen Charakter und glich sich bis zur Mitte des Jahrhunderts dem Trachtenbrauch der keinerlei Volkscharakter aufweisenden ostfränkischen Kul->ur an 2. Die Zeit von Pribina und Kocel Kaum war der Kriegslärm im südlichen Grenzgebiet stiller geworden, zogen die Aufmerksamkeit des ostfränkischen Herrschers die im Mährischen Becken und in der Kleinen Tiefebene, am linken Ufer der Donau entstandenen Fürstentümer auf sich. Gegen 833 verjagte der mährische Fürst Mojmir, den Fürsten von Neutra, Pribina, der am Ende seiner langen „Odyssee" zu Beginn der 840er Jahre von Ludwig dem Deutschen „einen Teil Nieder-Pannoniens in der Umgebung des Zala genannten Flusses" erst als Lehensgut (beneficium) und bald danach als Eigentum (in proprium totum) erhielt. Hier „in einer sumpfigen Au des Zala Flusses", in Zalavár-Vársziget begann er das Zentrum seines Besitzes (Mosaburg, urbs paludarum) auszubauen, später Hess er - als eifriger Neophyt - nicht nur an seinem Sitz, sondern auch in zahlreichen Höfen seiner Grafschaft, Kirchen errichten, die durch den jeweiligen Salzburger Erzbischof eingeweiht wurden.203"215 Nach seinem Tod setzte Kocel das Werk seines Vaters fort, bis 866 Konstantin und Method samt ihrem Gefolge seinen Hof aufsuchten. Kocel unterstützte aktiv den Erzbischof Method und die Idee eines nur von Rom abhängigen Bistums in Pannonién. Seinem weltlichen Lehensherrn Ludwig dem Deutschen wurde er aber niemals untreu und verlor dessen Gunst auch nach dem Misserfolg der Mission Methods nicht. 873 erfolgte noch ein Briefwechsel zwischen ihm und dem Papst Johannes VIII, doch starb er kurz danach.216"229 Hinsichtlich der Geschichte unserer Landschaft ist der Besuch Methods in Mosaburg in noch einer Beziehung interessant. Hier und damals lernten nämlich Method und seine Schüler die Geschichte der Du(d)leben kennen, die dann Ende des Jahrhunderts im Preslaver Hof, seitens der damals aus Mähren schon zum Bulgarischen Tzar geflüchteten Mönche (vielleicht als Lehrstoff) aufgezeichnet wurde. Diese Geschichte übernahm und überlieferte der Nachwelt im 11. Jahrhundert der Verfasser der Kiewer Jahrbücher.138"141 Kocels Nachfolger wurde gemäss einiger gewisser Angaben der Comes Choz-(i)vin. Nachher haben Mosaburg oft wechselnde Personen verwaltet, bis Ende des Jahrhunderts für einige Jahre Dux Braslav damit beauftragt wurde. Nach der Landnahme (896-900) geriet auch Mosaburg gewiss unter ungarische Oberherrschaft, doch zu ihrer endgültigen Besetzung kam es erst einige Jahrzehnte später.230"235 Die Ausgrabungen des letzten Jahrzehntes legten von den Bauten Pribinas, Kocels und des Adels der Grafschaften Mosaburg bedeutende neue Funde frei. Es stellte sich heraus, dass sich innerhalb der Befestigung von Vársziget ein Gebiet bestand, das von einer Palisadenmauer umgeben, die Akropolis Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 209 de r Festung war, wo sich ein Wohnturm und eine mächtige Kirche mit drei Schiffen und einer Ringkrypta erhoben. Auf der nahegelegenen Insel Zala-szabar-Borjüälläs (Sitz von Wittimar?), kamen ein gleichfalls innerhalb von Palisadenmauern erbautes Herrenhaus eines Adeligen, eine Holzkirche mit einem Friedhof umgeben ans Tageslicht.236-244 Während sich in den Gräbern der Kirchhöfe - den christlichen Vorschriften entsprechend - überwiegend keine Beigaben befanden, befolgte diese, das die Siedlungsagglomeration versorgende Dienstvolk viel leichtfertiger, ihre Begräbnisstätten befanden sich den heidnischen Bräuchen gemäss, in heiligen Hainen, ja in entfernteren Gebieten, wie z. B. in der Gemarkung von Alsörajk wurden zum Teil die Toten noch immer eingeäschert.245 264 Ihre Siedlungen waren Sammeldörfer, mit rechteckigen, halb in den Boden versenkten Häusern mit Steinöfen, Freilichtbacköfen, Speichergruben für Produkte, Erdställen.265"279 Das eine Gut bei Bala-tonmagyaröd-Hidvegpuszta kann vermutlich mit dem diaconus Gunbato, Quartinaha genannten Besitz identifiziert werden.280 283 Es ist jedoch nicht wahrscheinlich, dass der Name ,Kanizsa'' auch auf eine Vorgeschichte aus der Karolinger Zeit zurückgeführt werden kann. Es kann vielmehr angenommen werden, dass er ähnlich der übrigen Ortsnamen,Kanizsa'' im Karpatenbecken, nach der ungarischen Landnahme entstanden ist.284 290 Nagykanizsa und Umgebung war in der Karolingerzeit schon relativ dicht bevölkert und blieb so -allerdings mit einer Verschiebung des Schwerpunktes - auch nach der ungarischen Landnahme. Das ist nicht zuletzt der die Landschaft überquerenden via regia, dem Strassenzug Adria-Kiew, zu verdanken, die von diesem Zeitpunkt an wieder einen regen Verkehr abzuwickeln begann. Das verauschaulicht. z. B. ein irrtümlich auf das 7. bezw. 9. Jahrhundert datiertes, silbernes Ohrringpaar, welches in der frühen Arpadenzeit aus dem Gebiet jenseits von Kiew in die Gegend von Nagykanizsa gelangte,292"297 ebenso ein amphorenförmiger Krug mit grüner Glasur und zwei Henkeln, der in der zweiten Hälfte des 10. Jahrhunderts, vermutlich vom bizantinischem Gebiet über die Adria nagy Balatonmagyaród-Hídvégpuszta geriet. Verzeichnis der Landkarten Landkarte 1 Fundorte der Völkerwanderungszeit in Nagykanizsa und Umgebung (378-380 568) Landkarte 2 Funde aus der Awarenzeit in Nagykanizsa und Umgebung (7. Jh.) Landkarte 3 Das Ende der Awarenzeit und Fundorte der frühen Zeit der Karolingen in Nagykanizsa und Umgebung Landkarte 4 Fundorte der späten Zeit der Karolingen (Zeit des Pribina und Kocel) in Nagykanizsa und Umgebung Tabellenverzeichnis Tabelle 1 Frühe Volkswanderungszeit. 1 = Gürtelbeschlag aus Bronze von Balatonmagyaród-Insel Kányavár, 2 = goldenes Ohrgehänge von der Umgebung Nagykanizsas, 3-4 = Perlenkette und goldene Nadel aus Grab 10. in Kilimán-Felsőma-jor, 5-6 = Gefässe aus Grab 5. in Kilimán-Felső-major Tabelle 2 Frühe Awarenzeit, Gürtelgarnitur aus Bronzeplatten aus Grab 67/A in Kehida-LPG Zentralmaierhof Tabelle 3 Frühe Awarenzeit, 1 = silbernes Ohrringpaar aus Grab 56. von Kehida-LPG Zentralmeierhof, 2-3 = silberner Ring und Ohrringfragment aus Grab 458, von Zalakomár-Lesvári-dűlő, 4 = silberner Ring aus Grab 378. von Zalakomár-Lesvári-dűlő Tabelle 4 Tongefässe aus frühawarischen Skelettgräbern von Zalakomár, 1 = Grab 335, 2 = Grab 351, 3 = Grab 446, 4 = Grab 494 Tabelle 5 Urne und Grabgefäss aus Einäscherungsgräbern der frühen Awarenzeit von Zalakomár. 1 = Grab 531, 2 = Grab 277, 3 = Grab 419 Tabelle 6 Gürtelgarnitur aus Bronzeplatten und gegossenen Bronzebeschlägen vom Ende der Awarenzeit aus dem Grab in der Petőfi Gasse 9. in Söjtör Tabelle 7 Gegossene Gürtelgarnitur aus Bronze vom Grab 388. in Zalakomár-Lesvári-dűlő Tabelle 8 Vergoldeter Faleraknopf aus Bronze aus dem spätawarischen Grab 466. von Zalakomár-Lesvári-dűlő Tabelle 9 Tongefässe aus spätawarischen Gräbern, 1 = Grab 466, 2 = Grab 372, 3 = Grab 305, 4 = Grab 365, 5 = Grab 258 Tabelle 10 Waffen und Pferdegeschirr aus spätawarischen Gräbern, Söjtör, Petőfi Gasse. 1 = Grab 12; 2, 4 = Grab 16, 3 = Grab 17, 5-6 =Grab 24 Tabelle 11 Grab eines Kriegers zu Pferd in Söjtör Petőfi Gasse, Grab 24 2 1 0 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén Tabelle 12 Frauenschmuckstücke vom Ende der Awarenzeit, Zalakomär-Lesväri-dülö Grab 43 Tabelle 13 Frauenschmuckstücke vom Ende der Awarenzeit, 1, 3 = Kehida-LPG Zentralmeierhof, Grab 133, 2 = Zalakomär-Lesväri-dülö, Grab 225 (goldenes Ohrringpaar), 4, 5 = Kehida-LPG Zentralmeierhof, Grab 33, 6-7 Zalakomär-Lesväri-dülö, Grab 239, 8 = Zalakomär-Lesväri-dülö, Grab 333 Tabelle 14 Mit Metallreifen verzierte Eimerchen und s. g. gelbes Töpfchen aus der späten Awarenzeit. 1 = Zalakomár-Lesvári-dűlő Grab 201, 2 = Söj-tör-Petőfi Gasse Grab 12, 3 = Zalakomár-Lesvári-dűlő Grab 219 Tabelle 15 Zeit der Karolingen. Frauenschmuck Alsóraj k-Határi tábla, Grab 21 Tabelle 16 Versilberter Ohrring aus Bronze aus der Umgebung von Nagykanizsa Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 2 1 1 Béla Miklós Szőke History of the Migration Period and the Early Middle Ages in Nagykanizsa and its surroundings INTRODUCTION During the Migration Period and the Early Middle Ages Nagykanizsa and its surroundings did not yet function as the regional centers of the Zala plain. This role was played by fortified settlements in the estuary area of the Zala river, such as Keszthely-Fenékpuszta (Valcum?) and, subsequently, Mo-saburg/Zalavár. On the other hand, the plain between the Zala and Mura rivers was a region with a special geographical position. It simultaneously served as a border zone dividing peoples and cultures and as a segment of the international trade and strategical route connecting the Adriatic to Kiev. As such, the Medieval via regia became a link mediating between cultures and from time to time even played an important historical role in shaping the history of the entire Carpathian Basin. It is for this reason, that the history of the southern Zala area is linked by thousands of connections to the histories of broader regions. Consequently, events in this area cannot be studied without reviewing coeval historical developments in the Carpathian Basin or occasionally even the Balkans or Western Europe. Such comparisons are of fundamental importance in delineating similarities and differences as well. Accordingly, the chapters of this work are introduced by outlining the history of people in the Danube region which were driven here by the storms of the Migration Period. These reviews are followed by an analysis of written sources dealing with the more narrowly defined region, especially during the Carolingian Period. Finally, evaluations of the available archaeological sources are provided. I. HUNS, GOTHS AND LANGOBARDS The area under discussion here was dramatically depopulated between the arrival of the eastern Gothic-Hunnic-Alanic hordes led by Alatheus and Saphrax (378-380) and the Avar invasion that followed the movement of Langobards to Italy (567-568). The Romanized population either withdrew behind the walls of fortified settlements or moved to more peaceful areas. For the Huns, Goths and Langobards who only settled here for no longer than a few short decades, former Roman centers and their immediate surroundings were most attractive. They would not even have had time to populate the area massively. The Roman Period settlement of Nagykanizsa-Inkey kápolna was abandoned during the last third of the 4th and the beginning of the 5th centuries.12 The remaining romanized population (partially Christianized by this time) withdrew behind the fortified walls of Keszthely-Fenékpuszta (Valcum?).1315 The people of Alatheus and Saphrax settled as foederati here but only lightly populated the area. Remains left behind by the new settlers include a fragmented bronze belt mount from Balatonmagyaród-Kányavár sziget,11 a few burials at Zalaszentgrót16 and a large family cemetery (Chernahow C3-Ártánd horizon) at Kilimán-Felső major.17"20 A bronze mirror found at Balatonmagyaród-Hídvégpuszta22"23 as well as the burial uncovered at Keszthely-Téglagyár24 probably originate from the Hunnic Period. After the Huns were defeated along the Nedao river (454-455) a group of Eastern Goths led by Thiudimer occupied the area under discussion here.31"32 Their center was probably at Keszthely-Fenékpuszta, where a few of their graves were found at the fort''s northern gate45 as well as the cemetery of a smaller noble family found outside the southern gate.44 The Gothic cemetery from which a pair of golden earrings and a golden coin struck by Leo the First (457-474)41 42 became well known, was probably destroyed either at the end of the last or at the beginning of this century somewhere in Nagykanizsa or in its outskirts. Following the departure of the Goths the area soon fell under Langobard rule. As far as is presently known, however, the western border of their occupation did not extend beyond the Fenékpuszta-Vörs line. The southern part of the Zala plain west of this frontier was left uninhabited. II. AVARS AND SLAVS The Avar Conquest (568) opened a new chapter not only in the history of this narrowly defined region but in the entire Carpathian Basin as well. The western and eastern sections of modern day Hungary were, for the first time, united under the rule of one people. Following two centuries of ethnic and power fluctuations the history of this region was again defined by a long standing state formation, the Avar Khanate. In the beginning endless warfare with Byzanthium and to a lesser extent with the western neighbors as well as, Avar military raids,59"81 threatened to lead to a destiny similar to that caused by the parasitic way of life of the previous occupants 212 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén of the area. The Avars were defeated within the area of the Khanate at the Tisza river at the turn of the 6th and 7th centuries. This and the subsequent unsuccessful siege of Constantinople made the Avars realize that unless their mentality and way of life changed they would face slow destruction. The consolidation of the Avar Khanate was accomplished by the end of the 7th century (Some of the Onogor-Bulgarian population moved here following the death of Kuvrat and the western border was extended to the Enns river). The area under discussion in this study was avoided during the first phase of the Avar Conquest since the attention of conquering Avars at this early time, was directed toward the south and southeast. After the last decade of the 6th century, however, the value of the Transdanubian area was increasingly recognized. The Adria-Kiev route crossing the south Zala plain was increasingly used in military raids directed toward the Adriatic coast, Italy and the Alps. Some 20 early 7th century settlement remains94"108 and several cemeteries (Zalakomár, Kehida, Póka-szepetk were discovered during archaeological surveys and excavations carried out in Nagykanizsa and its surroundings. A unique duality is reflected by both the ceramic material from these settlements and the burial rites observed in the cemeteries. In addition to the usual Avar forms of pottery, characteristic vessel types of the Prague culture were also regularly found. In addition, bi-rituality is one of the distinctive features in the cemeteries. This refers to the fact that (even if in separate groups) cremated burials following the Slavic tradition and Avar-style inhumations occur within the same cemetery. The artifactual material of cremation burials is poor thus permitting only gross dating within broad chronological ranges. On the other hand, the west to east oriented inhumations provided richer find assemblages. Men were buried with mounted belts and several kinds of weapons.114 They were often accompanied by horses buried in full gear.112 Horse graves were usually dug in a line with the owner''s grave. A local feature of these burials is that a clay pot was frequently placed on the dead horse''s rump.113 Double inhumations are similarly common in which warriors and their wives (?) were buried together (see the Slavic custom of sacrificing widows).115 Female attire was more modest than that of men. In addition to large earrings and colorful biconical glass beads, head decorations made from thin tin/lead tubing occur almost regularly in graves.116 Since both these settlements and cemeteries came to existence during the same period (at the beginning of the 7th century), it may be concluded that this mixed Avar-Slavic population was not the result of spontaneous mingling. They may have been settled in this area within the framework of a conscious policy. Scarce written sources (the Kiev chronicles and some diplomas) and linguistic as well as increasingly abundant archaeological evidence permit the following reconstruction of settlement policy. In 602, the Khan ordered Apsich, leader of Transdanubian Avars, to conduct a raid against the Anta alliance in southern Russia. On the way home, the successful commander also raided the Du(d)leb people, northern neighbors of the Anta, taking numerous prisoners. These prisoners were then settled, together with Apsich''s own subordinates in the area between the Zala and Mura rivers. Aside from tax duties paid in the form of produce, this group may have been in charge of border defense as well.117"154 Around the end of the 7th century, this population abandoned its settlements in Zala at once. Its members presumably moved west seeking refuge at their Karantan-Slavic relatives who lived in the river valleys of the AJps 155156 III. CAROLINGIAN PERIOD 1. Early phase A strong internal social development took place within the Avar Khanate during the 8th century. Its structure was characterized by deep social stratification and achieved a state of early feudal anarchy. As a result, the Khanate was defenseless in the face of the dynamic and successful Carolingian expansion, further exacerbating internal divisions (791-796). Although for a few years the tudun, leader of the western territory managed to carry out a balancing act between giving in to and resisting this pressure, his forces were eroded by the independence efforts of the Slavic tribes living along the border as well as internal social trouble. Thus, in Regensburg the Avars only accepted the current status quo in 811. By this time sovereignities had been formed in Moravia, Nitra and between the Drava and Sava rivers while Transdanubia irreversibly became a province of the Carolingian Empire. The Khanate, pushed eastward, was restricted to the Great Hungarian Plain. Avars were, in the end, represented by a delegation at the Frankfurt Imperial Assembly in 822. Many researchers conclude that the subsequent lack of a documented presence was caused by the disappearance of the Avar people. The evidence from archaeological artifacts shows, however, that it was not the people but rather its political structure that ceased to exist.159"169 The disintegration of the Avar Khanate brought no peace to the area. The southern territories were still in turmoil between 819 and 831. Eastern Frank- Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén 213 is h forces were first tied down by the usurpation of Liudevit (819-823), the sovereign of Slavs living between the Drava and Sava rivers. Subsequently, they became bogged down in an effort to halt the advancement of the Bulgars. It is likely that some of the Timocan and Abodrite (Praedenecenti) people, seeking Frankish defense against the Bulgars, moved to Zala as well at this time.170"174 By the end of the 8th and beginning of the 9th centuries, Nagykanizsa and its broader environs as well as the area between the Zala and Mura rivers were repopulated. The remains of some 30 settlements (in part inhabited during the 9th century) and a number of cemeteries are known from this period.175"193 It is remarkable that the majority of these new cemeteries were opened in earlier burial sites continuing cemeteries abandoned during the 7th century. The mode of burial is similarly bi-ritual. This seems to logically support the hypothesis that the same people, that is the Avar-Du(d)lebs, returned to their ancestral land. Cremations again contain artifacts of a quality sufficient only for rough typochronological dating.194 198 Some of the inhumations are still oriented west to east, however, graves with a north to south orientation also occur. Male burials are only characterized by weapons and horses (buried within the same pit) only during the time period represented by the first generation.199"200 Subsequently, men''s attire became more modest with mounted belts and weapons no longer part of the grave furniture. Iron buckles, knives and a few arrowheads are characteristic of these assemblages. Female attire, on the other hand, became more varied. New types of beads, jewelry and utilitarian tools were placed in the graves.200"202 Gradually, by the middle of that century, the attire of both sexes lost its Avar character and took on aspects of the culture of the eastern Frankish provinces. This style had no particular ethnic character. 2. The Period of Pribina and Kocel Shortly after fighting died down along the southern frontier, the attention of the east Frankish ruler was directed to the new sovereignities established in the Moravian Basin and in the section of the Small Hungarian Plain located on the left bank of the Danube. Moimir, the Moravian sovereign, drove Pribina, the Nitra sovereign away around 833. At the beginning of the 840''s, following a long "odyssey", Pribina was given "a part of Lower Pannonia near the Zala river" by Louis the German. First, he was only a beneficiary of this property (beneficium), but the donation soon became his full property (in proprium totum). He started building the center of this property (Mos-aburg, urbs paludarum) at Zalavar-Varsziget in "one of the swampy lots within the marshland of the Zala river". Being an avid neophyte, he not only erected a series of churches in this center but at many county mansions as well all of which were consecrated by the archbishops of Salzburg.203"215 Following the death of Pribina (860), his work was continued by his son Kocel, until 866 when Constantine and Method visited his court with their disciples. Kocel actively supported Archbishop Method in his efforts to create a Pannonian diocese dependent exclusively on Rome. He remained, however, loyal to his secular liege lord, Louis the German, so that he did not fall out of favor even after the failure of Method''s mission. Kocel was still corresponding with Pope John the Eighth in 873 but died soon after.216"229 Method''s visit to Mosaburg is particularly interesting from the point of view of the history of the area under discussion here. It was that time that Method and his disciples heard the history of Du(d)-lebs. This story had been recorded by Moravian monks who had fled to the Bulgar Emperor (possibly with an educational purpose in mind) at the Preslav court at the end of the same century. The identical story was adopted and immortalized by the editor of the nth century Kiev Chronicles.138"141 Some uncertain data indicate that Kocel was followed by the comes Choz(i)-vin. Subsequently a number of presumably changing personalities were entrusted with running Mosaburg. This office was given to Braslav dux during the last years of the century. Following the Hungarian Conquest (896-900), Mosaburg also probably fell under Hungarian rule. De facto occupation, however, took place only decades later.230"235 Excavations carried out over the last decade, have uncovered a significant new group of monuments representing the construction activities of Pribina, Kocel and the noblemen of Mosaburg county. It could be established that a palisade separated an "acropolis" within the fortress built in Vársziget. This enclave contained a habitation tower and a large three nave church with ring crypts. A similar palisade was observed at a mansion house on the property of Wittimar (?) at the nearby site of Zalaszabar - Borjúszállás. It enclosed a wooden church and was surrounded by a cemetery.236"244 Following Christian ritual, the majority of burials discovered around these churches contained no grave furniture. On the other hand, common people servicing the agglomeration of settlements at Mos-aburg/Zalavár observed such rites in a much more relaxed manner. Their cemeteries were located in pagan sacred groves. In remote areas, such as the site of Alsórajk-Határi tábla, cremation was even sometimes practiced.245"264 The settlements of these common people took the form of clustered villages with rectangular, semi- 214 Dr. Szőke Béla Miklós: A népvándorlás kor és a korai középkor története Nagykanizsán és környékén subterranean pit dwellings equipped with stone ovens. Open-air baking ovens have been identified as well. Other features included storage pits and earthen styes.265"279 One of the estates located at Balatonmagyarod-Hidvegpuszta may in all probability be identified as diaconus Quartinaha, the property of Gundbato.280''283 It is unlikely, however, that the name of Kanizsa itself could be traced back to roots in the Carolingian Period. It seems much more plausible that it came to existence following the Hungarian Conquest, similarly to other locations called "Kanizsa" within the Carpathian Basin.284 290 Nagykanizsa and its surroundings had become relatively densely populated by the Carolingian Period and remained that way following the Hungarian Conquest although the pivotal points of the settlement pattern may possibly have shifted. This situation was related to the geographical importance of the region which was cut across by the via regia connecting the Adriatic with Kiev. This route regained its commercial importance as is shown by a pair of earrings (erroneously dated to the 7th and 9th centuries respectively). They were imported to the Nagykanizsa area from the territory east of Kiev during the Period of the Árpád Dynasty.292 297 It may be assumed that another artifact, an amphora-like green glazed jug with two handles, was brought to Balatonmagyarod-Hidvegpuszta from Byzanthium across the Adriatic sea during the second half of the 10th century.298"299 List of maps Map 1. Migration Period sites in Nagykanizsa and its surroundings (378-380 to 568) Map 2. Avar Period sites in Nagykanizsa and its surroundings (7th century) Map 3. Sites of the late Avar Period and early Carolingian rule in Nagykanizsa and its surroundings Map 4. Late Carolingian Period (the rules of Pribina and Kocel) sites in Nagykanizsa and its surroundings List of tables Table 1. Early Migration Period. 1 = bronze mounts from Balatonmagyaród-Kányavári-sziget, 2 = golden earrings from the surroundings of Nagykanizsa, 3-4 = string of beads and golden pin from Grave 10 at Kilimán-Felső major, 5-6 = vessels from Grave 5 at Kilimán-Felső major Table 2. Early Avar Period. Set of belt mounts made from bronze sheeting from Grave 67/A at Kehida-Központi TSz major Table 3: Early Avar Period. 1 = Pair of silver earrings from Grave 56 at Kehida-Központi TSz major, 2-3 = Silver ring and earring fragment from Grave 458 at Zalakomár-Lesvári-dűlő Table 4: Clay vessels from early Avar inhumation graves at Zalakomár. 1 = Grave 335, 2 = Grave 351, 3 = Grave 446, 4 = Grave 494 Table 5: Urn and grave vessels from early Avar cremation graves at Zalakomár. 1 = Grave 531, 3 = Grave 277, 3 = Grave 419 Table 6: Late Avar Period set of belt mounts made from bronze sheeting and molded bronze from Grave 9 at Söjtör-Petőfi street 9 Table 7: Molded bronze belt mounts from Grave 388 at Zalakomár-Lesvári-dűlő Table 8: Gilded bronze phalera boss from the late Avar Period Grave 466 at Zalakomár-Lesvári-dűlő Table 9: Clay vessels from late Avar Period graves at Zalakomár. 1 = Grave 466, 2 = Grave 372, 3 = Grave 305, 4 = Grave 365, 5 = Grave 258 Table 10. Arms and horse harness mounts from late Avar Period graves at Söjtör-Petőfi utca. 1 = Grave 12, 2 and 4 = Grave 16, 3 = Grave 17, 5-6 = Grave 24 Table 11: Grave of a mounted warrior (Grave 24) from Söjtör-Petőfi utca Table 12: Women''s jewelry from the end of the Avar Period from Grave 43 at Zalakomár-Lesvári-dűlő Table 13: Women''s jewelry from the end of the Avar Period. 1 and 3 = Grave 133 at Kehida-Központi TSz major, 2 = Grave 225 at Zalakomár-Lesvári-dűlő (pair of golden earrings), 4-5 = Grave 33 at Kehida-Központi TSz major, 6—7 = Grave 239 at Zalakomár-Lesvári-dűlő, 8 = Grave 333 at Zalakomár-Lesvári-dűlő Table 14: Small buckets decorated with metal bands and a so-called yellow mug from the late Avar Period. 1 = Grave 201 at Zalakomár-Lesvári-dűlő, 2 = Grave 12 at Söjtör-Petőfi utca, 3 = Grave 119 at Zalakomár-Lesvári-dűlő Table 15: Carolingian Period. Women''s jewelry from Grave 21 at Alsórajk-Határi tábla Table 16: Silver plated bronze earring from the surroundings of Nagykanizsa Dr. Vándor László KANIZSA TÖRTÉNETE A HONFOGLALÁSTÓL A VÁROS TÖRÖK ALÓLI FELSZABADULÁSÁIG I. A TELEPÜLÉS KIALAKULÁSA (900-1245) 1. Honfoglalás és megtelepedés. A kalandozások kora A 9. század vége Pannónia földjén a nagy változások jegyében köszöntött be. Még nem telt el egy évszázad az avarok bukása óta, és még alig múlt el néhány évtized azóta, hogy megszilárdult a frank uralom a térségben, amikor a belháborúk és morvákkal kirobbant összeütközések újra bizonytalanná tették a helyzetet. A Kárpátok keleti oldalán a század első harmadának végén megtelepült magyarok először 862-ben Karlmannak, apja, Német Lajos keleti frank király elleni lázadásakor jelennek meg a Duna-Tisza tájékán. Ezután 88i-ben, majd 892-től szinte folyamatosan, hol az egyik, hol a másik harcoló fél szövetségeseként, egyre fontosabb szereplőivé válnak az itt folyó háborúknak. 894-ben éppen a morvákkal karöltve dúlta a magyar had a Dunától nyugatra eső területeket. Ez a sereg valószínűleg télre sem tért vissza az etelközi szállásokra, hanem a Felső-Tisza vidékén táborozott amikor a besenyő támadás 895 elején az otthon maradottak ellen bekövetkezett. Az elszenvedett vereség hatására a magyar törzsek a már jólismert átjárókon átkeltek a hegyeken, és Árpád fejedelem vezetésével birtokukba vették a Kárpát-medence keleti felét. A honfoglalók törzsszövetségének letelepedését pár év nyugalom követte. A források nem tudósítanak a magyarok harci cselekményeiről, aminek oka nyilván a besenyőktől elszenvedett vérveszteség volt. 899-ben azonban, amikor Arnulf császár észak-itáliai ellenfeleivel szemben szövetségre lép a magyarokkal, ismét sereg indul nyugat felé. Ezek a hadak még Itália földjén voltak, amikor a császár meghalt, így a következő év (900) tavaszán hazainduló magyarok a szövetségesi kötelezettség alól - a kor szokásának megfelelően - feloldva, felszámolták a pannon térségben az amúgy is csak névleges frank uralmat, és ezzel az egész hegyek koszorúzta medence tényleges uraivá váltak. Pannónia elfoglalása együtt kellett hogy járjon Mosaburgnak, a Balaton nyugati végét őrző erődítménynek a birtokbavételével. Ez komolyabb harcok nélkül ment végbe, hiszen az írásos források hallgatását megerősítendő, a régészeti feltárások sem mutatták ki komolyabb pusztítás nyomait. A vár környékének sűrűn települt lakossága helyben maradt, és élete olyan keveset változott, hogy az új urak jelenlétére is csak halvány tárgyi jegyekből következtethetünk.1 A Balaton nyugati vége és a Mura alsó folyása közötti térségben a magyar megtelepülés időrendjéről, sűrűségéről nem rendelkezünk régészeti adatokkal. A 10. század első két harmadából egyáltalán nincs a honfoglalókhoz kapcsolható emlékanyagunk, hacsak nem vesszük számításba azt a Nagykanizsán előkerült - egyéb tárgyakkal nem datálható - lószerszámleletet, amelyet csikózabiája alapján közzétevője, Hampel József erre az időre keltez.2 Ez a leletszegénység - amelyet esetleg tekinthetünk a kutatás hiányosságának is, de sokkal valószínűbb, hogy őseink az életmódjuknak nem megfelelő erdővidéket nagyobb rajokban csak később szálltak meg - Zala megye egész területére érvényes. A honfoglalók klasszikus leletanyagának legnyugatibb előfordulásait mindeddig csak a Zala folyó völgyének keleti feléből ismerjük. A Pakodon 1927-ben előkerült sírleletek sajnos elkallódtak, a zalaszentgróti téglagyár területén feltárt sírok pedig a 10. század közepénél semmi esetre sem korábbiak.3 A régészetileg legjobban kutatott Alsó-Zala-völgy (Zalavár és Zalakomár közötti terület) leletanyagában a magyarsághoz kapcsolható sírleletek közül egyik sem keltezhető korábbra a 10. század utolsó harmadánál. Ezek mindegyike az ún. koraárpádkori soros temetőkből származik, a fegyveres, lovastemetkezéses honfoglalókat, akik Mosaburg népei felett az új hatalmat képviselték egyelőre még nem sikerült megtalálni.4 Történetírásunk már régebben tisztázta, hogy ezek, a régészek által mindeddig hiába keresett harcosok a magyar törzsszövetség harmadik méltóságának, a harkának törzséhez tartoztak, hiszen ők telepedtek meg a későbbi Zala és Vas vármegyék területén. Élükön a 920-30-as években Kál állt, akit fia Bulcsú követett. Bulcsúnak és vezető rétegének helyzetét a 10. század közepén két tényező határozta meg. Az egyik, hogy fő haszonélvezői közé tartoztak a nyugati irányú kalandozásoknak, ami a területi elhelyezkedésből következett, a másik, hogy Pannónia legsűrűbben lakott és legjobban kiépített - mezőgazdasági és háziipari szolgáltatásokra berendezkedett -térségét, a mosaburgi várat és tartományát bírták. Bulcsú harka kiemelkedő szerepére utal 948-ban az a 218 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig követjárás , amelyről Biborbanszületett Konstantin császár és Szkülitzész krónikája is beszámol. A küldöttséget vezető harka kíséretében találjuk Árpád leszármazottját a fiatal Tormás herceget is. A császár Bulcsúnak patríciusi méltóságot adományozott, és ami ennél is fontosabb, megkeresztelte a magyar vezért. Valószínűnek tarthatjuk, hogy ebben az aktusban, amikor a magyarok harmadik méltósága, és öt év múlva 953-ban, amikor a fejedelem utáni második méltóság, a gyula veszi fel a bizánci keresztségét, nem csupán a császár térítési szándékát ismerhetjük fel, hanem Fájsz nagyfejedelemnek és tanácsának a bezáruló nyugati kapcsolatokkal szembeni déli irányú nyitását is. Azonban az erdélyi és délvidéki emlékekkel szemben, itt Zalában nem tudjuk kimutatni, hogy a törzsfő megtérítését bizánci misszió követte volna. Sőt a néhány évtizede felvett kereszténység - melynek hatóköre amúgyis az egyházi központok szűk körzetére korlátozódott - helyén ismét pogány szokások uralkodóvá válását figyelhetjük meg.5 Az egyház azonban minden bizonnyal tovább működik az a meghódolt lakosság egy részének körében, és bizonyosnak tűnik, hogy a harka megkeresztelkedése, ha nem is segítette, de nem gátolta a keresztény közösségek fennmaradását, aminek bizonyítékát láthatjuk a mosaburgi (Zalavár) Szent Adorján templom titulusának átöröklő-désében.6 A dunántúli hatalmi erőviszonyok gyökeres átalakulása annak a vereségnek a nyomán következett be, amelyet a Bulcsú, Léi és Sur által vezetett kalandozó sereg Augsburg mellett elszenvedett. A súlyos csapás a vezérek halála mellett a katonai kíséretet, a törzsfők, nemzetségfők és a módosabb nagycsaládfők környezetét érte. A kalandozó hadjáratok harcosai az ő soraiból kerültek ki, nem az egyszerű köznépből. Annak a bizonysága, hogy a nyájat őrző, földet művelő köznép aligha vehetett részt a hadjáratokban, hogy a kalandozó sereg gyakorlatilag teljes megsemmisülése után sem kerekedett felül a szláv nyelv térségünkben, pedig ennek a népességnek az aránya - elsősorban Zalában - nagyon jelentős volt. A törzsfők halála és katonai kíséretük megsemmisülése így elsősorban nem a népességben, hanem a magyar uralkodó rétegen belüli erőviszonyok eltolódásával okozott jelentős változásokat. A későbbi fejlemények azt mutatták, hogy Bulcsú és kíséretének pusztulása azt jelentette, hogy nemzetsége elvesztette részfejedelmi méltóságát, más nemzetségek feletti törzsfői uralmát. Megmaradt leszármazottai kénytelenek voltak átengedni helyüket az intakt seregekkel rendelkező vezéreknek, pontosabban a hadjáratban részt nem vevő nagyfejedelemnek, aki a Dunántúlon egyedülmaradottként ezt a helyzetet képes volt kihasználni. A bajor győzelem és a nyugati törzsek haderejének pusztulása azt is jelentette, hogy Pannónia veszélybe került. A legfontosabb feladattá vált a törzsfői hatalmát vesztett és Zala megyébe visszaszorult Bulcsú (későbbi nevén Vérbulcsú) nemzetség és kíséretének helyére új katonai erőt telepíteni és a határvédelmet kiépíteni. 2. A határvédelem rendszere, a ,£yepű" A magyarság uralmának határa a 10. század első felében a Duna völgyében az Enns folyónál húzódott. Az innen a Bécsi erdőig terjedő területet, a magyarok igyekeztek lakatlanul tartani, csupán néhány őrtelepük helyezkedett el a térségben. Ugyanez volt a helyzet a Mura, illetve a Dráva völgyében is, de az itteni határokat források hiányában nem ismerjük pontosan. Ezt az első határvédelmi rendszert a augsburgi vereséget követően fokozatosan keletre kellett visszavonni, és újra kiépíteni. A határvédelem rendszerét a magyarságnál a „gyepű" jelentette.7 A gyepű avagy gyepűelve alatt a letelepedett, földművelésre, helyhezkötöttebb állattartásra áttérő népeknek - tehát nem a nomádoknak - jellemző területvédő, határválasztó sávját értjük, amely törzsek és nemzetségek között éppúgy húzódhatott, mint különböző etnikumok elhatároló vonalán. A gyepűt többnyire erdős, mocsaras, termelőtevékenységre nem alkalmas, ritkán lakott övezetekben alakították ki oly módon, hogy ahol szükséges volt, ott mesterséges akadályokkal is megerősítették. Védelmére az úgynevezett gyepűőrök voltak hivatottak, akik gyakran kerültek ki a meghódított, vagy csatlakozott népelemekből, az ún. katonai segédnépekből. Ez a védelmi vonal - ellentétben korábbi elképzelésekkel8 -nem alkotott egy láncszerű vonalat, hanem mélységben tagozódott (belső és külső gyepű). A külső őrvo-nal előtt húzódó lakatlan, vagy gyéren lakott területet nevezték gyepűelvének, ennek területét sajátjuknak tekintették. A gyepűn át való közlekedés céljára átjárók (kapuk) léteztek, melyeket szigorúan őriztek. Ezek általában természetes módon is jól ellenőrizhető átkelőkben, szorosokban voltak, melyeket gyakran erődítettek is. Ezek emlékét őrzik a „Vaskapu" helynevek. A gyepű, gyepűelve övezetekből alakultak ki a határispánságok, melyek utóbb a vármegyerendszerbe tagozódtak be.9 A határvédelmi rendszer meghatározó jelentőségű volt térségünk 10-11. századi történetében, de azért is szükséges bővebben foglalkozni vele, mert országhatárainkon belül egyedül itt a Délnyugat-Dunántúlon tanulmányozhatjuk emlékeit. Az új határvédelem megszervezése Taksony fejedelem nevéhez fűződik, aki a nyugati törzsfők katonai erejének megsemmisülése után a tényleges hatalom birtokosa lett a Dunántúlon, és ezzel a nagyfejedelmi hatalom pár évtizedes háttérbeszorulása után újra Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 219 els ő számú vezetőként léphetett fel. Az adott körülmények között szövetségi politikájának keleti irányt kellett, hogy szabjon, s mint Anonymus tudósít róla, „a kunok földjéről" vett feleséget.10 A „kunok földje" azaz a Kárpátok előterében lévő térség urai ekkor a besenyők voltak. Taksony fejedelem felesége az ő fejedelmük leánya volt. A házasságot jelentős besenyő népesség beáramlása követte, letelepítésükre elsősorban a Dunántúlon és a nyugati gyepűben került sor. Mosón környékén, a legveszélyeztetettebb gye-pűkapuban egy tömbben, másutt szórtabban telepítették a „tolmács" és a „kölpény" törzsbelieket. Az ő telepeik láncolatára lehet alapozni, amikor a Taksony kori határvédelem vonalát megpróbáljuk térképre rajzolni. A Mura-Dráva vidékén a besenyő törzsi helynevek legnyugatibb előfordulása a Mura völgyében a stájerországi Leibnitz melletti Tilmitsch helység. Ezen a területen, amely már 969-70-ben bizonyosan a karantán őrgrófság uralma alatt állott, joggal sejthetünk egy előretolt őrtelepet, mint azt, hogy valamikor is itt húzódott volna a gyepűvonal.11 A zalai gyepűvonal megrajzolására a legmegalapo-zottabb kísérletet Holub József''tette.12 Kiindulópontja az volt, hogy a 12. század közepén az országba akkor betelepülő Hahót nemzetség olyan hatalmas összefüggő birtoktestet kap a Kerka vidékén és a Muraközben, amelyre a kialakult birtokviszonyok között nem lett volna lehetőség. Ugyanakkor a veszprémi püspökség és a Szent László által alapított zágrábi püspökség határa északnyugat-délkelet irányban úgy metszi át a megyét, hogy az említett nagybirtokok ettől nyugatra helyezkednek el. Az összefüggő hatalmas területek adományozása és az egy megyén belül létrejött egyházi igazgatási megosztottságnak csak egy magyarázata lehet. Az említett területek a gyepűelvéhez tartoztak, a zalai gyepűvonal megszűnése után tagozódtak be az ország és a vármegye szervezetébe. 1. térkép. A 10—11. századi gyepűvidék emlékei 2 2 0 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig E z a történeti adatok alapján meghúzható gyepű-vonal a Mura-Dráva torkolattól a Mura mellett haladt Letenyéig, ahonnan északkeleti irányt vett Magyarszerdahelyig, itt északnyugatra fordult és Ber-zencén, Szentpéterföldén, Hernyókén, Zalabaksán át a Kerka vizéhez ért, s emellett vonult Csesztregen át Ramocsáig, a vasi határig.13 Ahol a Kerka mellett élő gyepűőrökről, akik a Vas megyei őrséghez szorosan kapcsolódó településeken éltek, több későbbi írásos emlékünk is fennmaradt.14 Mint már említettük, a gyepűvédelem mélységében tagolt volt. Különösen a természetes átjárók környékén számolhatunk ezzel, így pl. a Zala és a Mura folyók völgyében. A természetes átjáróknak csak egy része volt közlekedésre szolgáló gyepűkapu, a többit igyekeztek eltorlaszolni. Emellett ilyen helyeken erődítményekkel is számolhatunk a védelem részeként. A 10. századi zalai gyepűvonal kialakulásához, illetve annak pontosabb megrajzolásához a nyelvészeti, régészeti és a történeti anyag vizsgálata számos új adatot szolgáltatott. Fontos lépés volt annak a felismerése is, hogy a gyepű nem volt állandó, a mindenkori erőviszonyok függvényében mozoghatott is.15 A 955 és iioo között fennálló zalai gyepűvonal meghatározásához a régészet eredményei közül az a legfontosabb, hogy nem került elő a magyarsághoz kapcsolható n. század előtti leletanyag a Felső-Válicka, illetve a Szévíz-Principális völgytől nyugatra. Az ettől keletre, a Zala észak-déli folyásáig terjedő területéről is csak a 10. század második felére, inkább utolsó harmadára utaló leletek ismertek.16 Ez a régészeti adatokból kirajzolódó vonal egybeesik annak a Nyugat-Magyarországi belső gyepűnek értelmezhető erődláncnak a folytatásával, amelyet a Mosonma-gyaróvár-Kapuvár-Sárvár-Ikervár-Vasvár, az utóbbi és Győrvár között húzódó ún. Római sánc, Egervár, és a Zala völgyének szűkületét őrző Zalaszent-iván-Kisfaludi-hegyi vár rajzol meg.17 A Zala völgytől a Muráig épített határvédő objektumokat egyelőre nem ismerünk. Erre talán nem is volt szükség, hiszen a Zalát átszelő széles mocsaras völgyek, és az azokat elválasztó meredek erdős tagolt felszínű dombok önmagukban is elég védelmet nyújtottak. Egyetlen, mindmáig régészetileg nem kutatott erődítmény, az Oltárc és Bocska közötti Márki-hegyi - felszíni leletei alapján késő bronzkori - földvár megfigyelt sajátosságai sejtetik, hogy az a pont, ahol a történeti adatok alapján megrajzolható n. századi gyepűvonal északnyugatra fordul, a IO-II. században erődített lehetett.18 Ennek a völgyekre támaszkodó belső gye-pűvonalnak a létét, egyben a 10. századi településhatár szélének megvonását bizonyítja a Szent István király által alapított zalavári benedekrendi apátság ún. 1019-es alapítólevele, és 1024-es adománylevele, amelyek ugyan 14. századi hamisítványok, de birtokösszeíró részeik 11. századi összeírásra mennek visz-sza. Ha az ezekben szereplő adományozott helységeket térképre vetítjük, akkor a Zala és Válicka összefolyásánál fekvő Csácstól a Válicka völgyében Bakig, majd itt a vízválasztón átlépve a Szévíz melletti Barnákig, innen a patak eredetéig Pölöskefőig, majd megint egy völggyel keletebbre lépve a Principális völgyében fekvő Gelsén át a mai nagykanizsai határba olvadt Besenyő faluval vonhatjuk meg ezek nyugati határát, amely pontosan összeesik a régészeti adatok alapján megrajzolt határral.19 Ennek a területnek az eladományozása pedig az adott időben azt jelenti, hogy a belső gyepű vonala nyugatabbra tolódott, az új települések fokozatosan jöttek létre a Kerka völgyéig.20 A zalai gyepűvonal déli - Nagykanizsa környéki -szakaszának problematikája elsősorban azzal kapcsolatos, hogy a Mura folyása természetes átjárót nyitott itt az ország belseje felé, ugyanakkor maga a Mura jobb part - a Mura-köz -már a gyepűelvéhez tartozott. A Mura bal partján húzódó természetes útvonal, amely az Alpok felől a Kárpát-medence közepe felé tartott, a mai Letenye körül fordult el a folyótól, amely innen egyre délebbre tolódva, majd a Drávával egyesülve peremfolyóvá vált. A Lendva vidéki, illetve a Kerka torkolati sík vidékek után a zalai dombok Letenye mellett Murarátkánál szinte a folyóig nyomulnak előre, remek természetes, jól védhető erősséget, kaput alkotva. Az emögött elhelyezkedő őrtelepek Tolmács, Kozár, Bekcsény és az ezek fegyverrel való ellátását biztosító Csatárt a 10. századi külső gyepűvonal részének, a muravölgyi gyepűkapu telepeinek vélhetjük, melyek ugyanakkor a Mura vonalát őrizték és amelyek őrtelep voltukat egészen a 11. század végéig megőrizték.21 A Letenyénél a Murától elkanyarodó főútvonal a dombok lábánál fordul Nagykanizsa irányába, ahol az esetleges támadók, akik az első gyepűkapun átjutottak egy újabb, jelentős természetes akadályba ütköztek, a Principális (középkori nevén Kanizsa) széles mocsaraiba. Emögött a mocsaras völgy mögött találjuk azokat a helységneveket, amelyek a 10. századi gyepűvonal itteni meglétét bizonyítják. A Mura és a Dráva összefolyásánál Orti-los, majd a katonai segédnépekre utaló Ság (Liszó határában). Berény (ma Iharosberény), Besenyő (Nagykanizsától keletre). Ság (Újudvar - Gelse térségében), illetve talán a Keszi helynév (Nagybakónak határában).22 Ezek katonai jelentőségüket talán már az ezredforduló előtt elvesztették, így kerülhetett sor a Bakónaki patak partján álló őrtelep, Besenyő elado-mányozására is a 11. század elején.23 3. Az államszervezés kora. Az egyházi és világi közigazgatás kialakulása Az a nagyméretű átalakulás, amelynek végeredménye a magyarságnak a nyugat-európai kultúrkörhöz való kapcsolódása volt, Géza nagyfejedelem uralkodása Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 221 alat t vette kezdetét. Az állam és egyházszervező tevékenység nyomait írásos adatok hiányában a régészettudománynak kellene kimutatnia. A megye nagy részéről egyelőre még hiányoznak az erre a korszakra utaló emlékek, de Mosaburg térségében, amely majd a 12. században Zalavárkínt bukkan fel a forrásokban, erről az időszakról fontos megfigyelésekkel rendelkezünk. A vár környékén, amelyet még Taksony vehetett el Bulcsú utódaitól, jelentős népmozgás zajlik a 10. század vége felé. A vár környéki szigetvilág településeinek megszűnése, a 9. század közepe táján nyitott temetők elhagyása, a magasabb területeken, így a Zalavár-Balatonmagyaródi háton, az útvonalak mellett létrejövő új településeket egy átgondolt koncepció részeként tudjuk értékelni. A telepekhez tartozó temetők leletanyaga, amely a pontosabb kormeghatározást lehetővé teszi, azt mutatja, hogy ezek a települések a 10. század utolsó negyedében jöttek létre. Erre utalnak a Balatonmagyaród-Kolonpusztai temető leletei, ahol a temető nyitásakor kialakított sírcsoportot hurkos-kampós záródású nyakperec, rombusz átmetszetű hegyesedő végű nyitott karperecek és kéttagú csüngők keltezik.24 Ezt a korszakot dokumentálja a település északi peremén előkerült kerámia, ahol a 9. századi fazekasság hagyományai keverednek a már az inkább a n. századot jellemző díszítésmódokkal.25 Kolon település kialakulásának ideje egybeesett a Dél-Zalai térség környezetében beállt változásokkal. Géza nagyfejedelem rokonát Koppányi, aki korábban valószínűleg a Nyitra környéki dukátust bírta, „Somogyvárba" telepítette át, ebbe a korszakban jelentéktelen, forgalmi jelentőségét vesztett térségbe. Ezzel a zalai területek a Balaton délnyugati csücskétől a Kanizsa folyó (Principális) Murába torkollásáig az Árpád-ház mellőzött hercegének szomszédaivá váltak. Géza katonai intézkedésekkel igyekezett elszigetelni Koppányt, akit fia István ellenében ki akart zárni az utódlásból. Győrffy György ezekkel a katonai intézkedésekkel hozza kapcsolatba Kolon vár építését a Balaton nyugati végét megkerülő út mellett, és a Nagykanizsa környéki katonai segédnépekre utaló telepneveket is. Ez utóbbiak elhelyezkedése azonban sem földrajzilag, sem stratégiailag nem támasztja alá ezt a felvetést.26 Más kutatói vélemény szerint a magyar név-adású Kolon, amely nevében első ispánja nevét őrzi, a 10. század végén épült volna.27 A régészet eredményei mint a korábbiakból kitűnik, egyelőre tág határok között a 10. század utolsó évtizedeire keltezik a település létrejöttét, de az ide feltételezett várat mindeddig nem sikerült megtalálni. Bizonyos azonban, mivel a térség útvonalai nem közvetlenül a nagyfejedelem szállásterülete felé vezettek, a pogány hagyományokat továbbvivő Koppányt pedig nyugat felé nem kellett elzárni (a Dráván túlnyúló Somogy ebben az irányban és dél felé amúgy is nyitott volt), a mai Nagykanizsa és környéke a századfordulón nem volt politikailag fontos terület. Az országhatár és Koppány közé ékelődött Dél-Zala uralmi viszonyai labilisak lehettek, és valószínű, hogy a Koppány seregében harcoló zalaiak, a sértett Bulcsú-leszármazók mellett, erről a területről érkeztek. 997-ben azonban Koppány lázadásával a Muramellék hovatartozásának a kérdése végérvényesen eldőlt. Géza halálával bekövetkezett az, amitől a nagyfejedelem joggal tartott. Koppány nem ismerte el a Géza által bevezetni kívánt primogenitúrát, az elsőszülött fiú utódlási jogát. A pogány magyar szokásjog a szeniorátus alapján állt, mely szerint a nemzetség, illetve a nagycsalád legidősebb utódlásra alkalmas férfitagja lép az elhunyt helyébe. Ezzel összhangban állt a levirátus elve, hogy az uralommal és a vagyonnal együtt jár az özvegy kezének megöröklése is. Koppány fellépése tehát egyértelműen a Géza által megkezdett út elleni támadás volt. István, apja akaratából mint az ország fejedelme saját és felesége német testőrsége, és harcos jobbágyai élén lépett fel az apja által építeni kezdett új rend védelmében a pogány hagyományokat továbbvinni szándékozó rokona ellenében. A valószínűleg Veszprém körül megvívott csatában Koppány elesett, ezzel a pannon térségben minden akadály elhárult azelől, hogy István befejezze az apja által elkezdett nagy művet, a magyarság bevezetését Európába. A Géza által visszafordíthatatlanná tett orientáció szellemében a pápa által adományozott koronával 1000. december 25-én (vagy 1001. január i-én) a magyarok első királya lett. Az államszervezet kialakításának fő lépcsői, amelyek Istvánhoz fűződtek, az új rend ideológiai és hatalmi megalapozása volt. Az ezzel kapcsolatos ellenállás jórészét már Géza megtörte, a térítések, ha ezek felszínesek voltak is, jórészt lezajlottak. így akadály nélkül végrehajtható volt az egyházi szervezet kiépítése, amelynek fő egységeit, a püspökségeket Szent István király már az ezredforduló körül létrehozta. A veszprémi püspökség 1009. évi okleveléből tudjuk, hogy Kolon vármegye, Veszprém, Fejérvár és Visegrád társaságában alkotta a püspökség területét. A kutatás már régebben bebizonyította, hogy Kolon néven a későbbi Zala vármegye értendő, maga a vármegye első székhelye pedig a Balatonmagyaród és Kiskomárom közötti Kolon-pusztával azonos.28 Az egyházi igazgatás kisebb, általában a vármegyével azonos egységei a főesperességek voltak, amelyek alapjai a megyével együtt jöttek létre. Az igazgatási központokban emelték a keresztelőegyházakat ( ecclesia baptismalis). A zalai főesperesség kiterjedése -korai létrejötte miatt - jól mutatja a megyehatárokat a 11. században, és nyugat felé - mint a korábbiakból kitűnik - a megye határjellege folytán a gyepűvonalat is.29 A térítőtevékenységben nagy szerepe volt a szerzeteseknek, akiknek első kolostorát Zalaváron maga a 2 2 2 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig királ y alapította 1019-ben, és a neki adományozott jelentős birtokok között ott találjuk Kanizsa keleti szomszédját, az egykori őrtelep Besenyőt is.30 A vármegye központjában, Kolonban székelt a megye ispánja. Az ő feladata volt a király megbízásából a várszervezetbe tartozó népek felügyelete, a gazdasági ügyek intézése, törvénykezés, és háború esetén a várszervezet hadköteles népeinek vezetése is. Helyettesei az udvarbírák (comes curialis) voltak, akiket a várhoz tartozó népek legelőkelőbb rétegéből, a várjobbágyok közül választottak. A várjobbágyok (ioba-giones castri, miles) szabad, szolgálati birtokkal rendelkező emberek voltak, akik elszegényedés, vagy más ok miatt a király védelme alá húzódtak, de közéjük tartoztak a meghódolt szlávok előkelőbbjei is. Ők adták a hadnagyi, a száznagyi és tíznagyi (maior exer-citus, centurio, decurio) a várszolgák kerületei feletti tisztségeket is, és emellett tartoztak az ispán zászlója alatt hadba vonulni. A nagy kiterjedésű várbirtokok művelését, a királyi uradalmak gazdasági munkáit, a szükséges ipari tevékenységeket, azaz a naturális gazdálkodás összes szükségleteinek kielégítését a várszolgák végezték. A civilis, castrensis név alatt összefogott nagy létszámú népesség összetétele rendkívül heterogén volt, eredetük a rabszolgáktól, a meghódított népeken át a magyarság legszegényebb rétegéig terjed. Századokba és tizedekbe osztották őket, emelett létezett a szolgáltatások szerinti megkülönböztetésük is, ami gyakran a falunévben is tükröződött (pl. Kürtös Börzönce mellett, Vörrü, a verő = kovács szóból) Szentpéterúr mellett.31 Kanizsa környékén - az okleveles adatok alapján -várföld volt, Bagota (Újudvar mellett), Bille és Váró (Kanizsa és Récse között), (Nagy)Récse, (Nagybakónak és Aty (Nagykanizsa Sánc nevű városrésze helyén), tehát a keleti szomszédság, míg nyugatra várföldet csak az egykori gyepűben találunk (Tolmács és Kozár).32 Jelentősebb világi nagybirtoka, csak a Bikács nemzetségnek volt, akik a Kanizsa melletti Kisfalud (ma Szentgyörgyvári hegy), Kerektó és Csákány (a mai Nagykanizsa területén), valamint Libolca és Dobolnak faluk (Kiskanizsától északra) urai voltak. Kisebb világi birtokosai voltak Palinnak, Vajdának (Palintói északra), Andnak (Récsétől délre).33 Az itt élt népesség etnikai összetételéről a helynevek adnak felvilágosítást. A mai Nagykanizsa környékén találjuk a Dunántúlon talán a legsűrűbben a szláv település- és vízneveket. A ma is álló faluk közül Eszteregnye, Komár, Bakónak, Belezna, Lasztonya, Gelse, Oltárc, Letenye, Récse, Szepetnek, Palin stb. neve szláv eredetű, de szláv személynévből már magyar névadással keletkezett Bagola, Pátró, Rajk stb. neve. A mai város területén, illetve határában egykor létezett falvak - Libolca, Bille, Vajda, Zimány - és a pataknevek - Bakónak, Zápolya - mind jelentős számú délszláv lakosságról tanúskodnak. Török eredetű helységnevek Csákány és Besenyő a közvetlen, Ság, Berény, Kozár, Tolmács és Zákány a szélesebb környéken. A korai helynevek közül magyar eredetű Aty, Sormás, Surd, Süly és talán And, kissé távolabb a Somogy megyei Iharos, Üllő, Őrtilos és a zalai Kerecseny.34 A helynevek egyértelműen a szláv, a helyben maradt és meghódított lakosság igen jelentős arányára, az első időkben bizonyára túlsúlyára is utalnak. A hozzájuk köthető helynevek csoportjába tartozik a Kanizsa név is. 4. Kanizsa neve Kanizsa neve a középkori, latin nyelvű forrásokban Kanisa, Kanysa, Kanissa, Kaneza, Knyza, Kenése, Kanesa alakokban fordul elő. A Canisa alak egy hamis oklevéltől eltekintve csak a 16. század második felétől bukkan fel a Canischa, Canissa formákkal együtt elsősorban külföldi forrásokban.35 Ez utóbbiak szolgáltak annak a délibábos nyelvészkedésnek az alapjául, melynek alapján a város nevét a latin canis = kutya szóval hozták összefüggésbe. Ezek az eredetmagyarázatok elsősorban Barbarits Lajos monográfiája nyomán terjedtek széles körben, pedig ekkor már ismeretes volt a kor egyik legnagyobb nyelvészének Melich Jánosnak a - lényegében a mai napig is érvényes - fejtegetése a Kanizsa név eredetéről.36 Mivel a régi magyarban az 5 és zs hang jelölésére is szolgált, a legkorábbi forrásokban felbukkanó Kanisa, Kanysa alak kiejtése a maival egyező lehetett, Fontos megjegyezni, hogy a Kanizsa név a forrásokban víznévként és a település neveként is felbukkan. A Kanizsa ,fiuvius" (folyó) Rádó határában ered,37 és már a szomszédos Pacsánál széles mocsaras tóvá (lacus Kanysa) szélesedik.38 A víznév Pacsától a torkolatig nagyon egységes formát mutat, Kanisa, Kanysa és Kanesa. A településnél a név először Knyza, majd Kenesa, Kenése alakban is előfordul, és csak 1323-tól válik véglegessé a Kanissa, Kanysa alak. A Kanesa, Kenése alakok kizárólag a mai Nagykanizsára vonatkozóan ismeretesek, így nevezik a birtok melletti erdőt, sőt itt a folyót is. Úgy tűnik, hogy a birtok (település) a 13. században egy más, archai-kusabb (?) hangalakot őriz, mint a mellette lévő vízfolyás. Az okleveles adatok azt mutatják, hogy semmi alapja nincs annak a feltevésnek, hogy a Kanizsa elnevezés mint egy vidék neve alakult volna ki. A különböző Kanizsa nevű földrajzi objektumok vagy a vízfolyással kapcsolatosak, vagy a mai Nagykanizsa település ősénél magának a birtoknak, illetve az azon lévő képződményeknek a jelzőjeként tűnnek fel.40 Ennek a nyelvészeti és nem a valós földrajzi, történeti alapozottságú tévedésnek a kiindulópontja a Kanizsa név etimológiája. Az alapja a délszláv knéz szó, Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 223 amelyhe z a ja képző járul. Az + j hangkapcsolatban a régi szlávban zs lett. Ezzel a képzővel fejezi ki a szláv, hogy „valakinek a tulajdona, valakié". A knez + ja tehát knèzsa lesz ejtésben, jelentése pedig annyi mint a „fejedelemé" a „kenézé".41 Annak eldöntése, hogy a folyónév, avagy a mellette lévő, vele azonos helynév közül melyik az elsődleges, igen nehéz feladat. Általában a folyónév tartható annak, hiszen ezek eredete általában az ősidőkbe nyúlik vissza, mellettük népességek cserélődtek, települések pusztultak el, de az újonnan érkezők továbbörökítették a régi nevet. Azokban a csoportokban azonban, amelyek műveltségi neveket rejtenek, és ugyanakkor nyelvhez is köthetők, általában egyértelműen eldönthető a kérdés, de itt sem zárható ki a tévedésmentes állásfoglalás. Kanizsa esetében nehéz az elsődlegességet egyértelműen a folyóhoz kötni, hiszen a név értelmezése inkább területtel, birtokkal kapcsolatos. Ennek ellenére több jeles kutató, így Melich János és Ortvay Tivadar is a folyónevet tartotta korábbinak, Markó Imre Lehel pedig bonyolult és tévútra vezető magyarázatba keveredett, amikor a Kanizsa nevet egy vidék jelzőjeként kívánta felfogni.42 Kérdés, hogy mikor nyerte el elnevezését ez a település, vagy folyó. A nyelvészek közül Melich János úgy véli, hogy „nem lehetetlen, ... bár bizonyítva semmivel nincs, hogy a Kanizsa folyó neve hasonló hangalakban a honfoglalás előtti időkben is meglehetett."43 Bizonyosnak tekinthető, hogy a név délszláv eredetű, és a helyben lakó szlávoktól való átvétel,44 de eldönteni, hogy a 9. században Pribina és Kocel idején, avagy a 10. században Bulcsú, Taksony avagy Géza fejedelem birtokaként nyerte nevét az ittlakók-tól, nem tudjuk. 5. Dél-Zala a 11-13. század közepéig Szent István király államszervező tevékenységének eredményeként létrejött világi és egyházi közigazgatás fokozatosan megszilárdult, és a 11-12. század fordulóján elnyerte végleges kereteit. A gyepű őrtelepei már a Kerka völgyének peremén húzódtak a 11. században, és mögöttük új települések sora keletkezett.45 Szent László és Könyves Kálmán hadjáratai nyomán Horvátország a magyar királyság része lett, ezzel a zalai gyepűvonal értelmét vesztette. Szent László király megalapította a zágrábi püspökséget, amelynek joghatósága kiterjed az egykori gyepűelvé-re. Nem sokkal korábban a 11. század folyamán alakultak ki a főesperességek, amelyeknek a területe általában az egykori vármegyék területével esett egybe, segítségükkel pontosan megrajzolhatjuk a korabeli közigazgatási határokat.46 Az újonnan alakított zágrábi püspökségnek két főesperessége alakult a zalai gyepűelvén, a Dráva-Muraközi és a bekcsényi (becsehelyi), amelyeket később összevontak, így amikor a zágrábi káptalan statútuma a 14. században felsorolja a terület plébániáit, már csak az utóbbi létezett, mint a püspökség igazgatási egysége a Drávától nyugatra. A két püspökség határának pontos vonala is meghatározható: a Mura és a Dráva összefolyásánál a (bekcsényi főesperesség felől) a Mura a határ, utána Tótszerdahely, Tótszentmárton, Becsehely mellett vonul, majd Oltárc, Berzence és Magyarszerdahelynél visszafordul északnyugatnak, és (Puszta)Magyaródon át húzódik fel a Kerka mellett a megyehatárig. A Kerkavidék és a Muraköz egyházi-lag Zágráb, ám világi közigazgatásilag Zala vármegye része lett.47 Ezt a hatalmas terület nagyrészét később az 1163-ban betelepült, és III. Istvánt a trónjára visszasegítő Hahót (Búzád) nemzetség birtokában találjuk, akik emellett a Zala parti Szabartól Hahóton át Szemenyéig a megye közepének a legnagyobb birtokosaivá válnak.48 Kanizsától keletre, délkeletre húzódott a megyehatár, Belezna, Mórichely, Fakos, (Zala)Szentjakab plébániái a segesdi főesperesség-hez, azaz Somogyhoz tartoztak,49 de Szentmiklós (ma Miklósfa), Szentgyörgy és Bagola ekkor Zalában volt.50 A királyi udvarházak rendszeréről, amelyeknek egyike Nagykanizsától északra Újudvaron létezett, viszonylag keveset tudunk. Ebben az időszakban (11-12. század) a királyi az egyházi és a világi magán nagybirtokokon a földesúri mezőgazdasági munkaszervezet, latin nevén a praedium, magyarul udvar, lak a jellemző. A praedium tulajdonképpen földesúri házi gazdaság, korai, primitív majorság (allodium) volt, amelyben a termelés a földesúri tulajdonban lévő földön folyt. A királyi praediumok, rajta a királyi kúriával és az ehhez tartozó kápolnával allodiális gazdálkodást folytató központok voltak, amelyeket elsősorban az alávetett népek munkajáradékával műveltek meg. A kor szállítási viszonyai között az itt termelt felesleget nem lehetett a tulajdonoshoz vinni, így a folyamatosan mozgó királyi udvar kúriáról kúriára járva élte fel azt. A jelentős számban meglévő kúriák a legkorábbi időktől az adományozás tárgyát képezték, a 12. század végéig a királyi adományok fő forrásai voltak. így adományozta el II. Géza király neje Eufrozina királyné a székesfehérvári keresztesek számára az újudvari praediumot is. Erről 1193-ban értesülünk, amikor III. Béla megerősíti anyja intézkedését, aki a székesfehérvári Szent István király monostoregyházat birtokaival együtt a johannita (is-potályos) lovagrend jeruzsálemi rendházának juttatta, és bőkezűen megajándékozta.51 Néhány évtized múlva már áll itt a johanniták monostora, létezését 1236-tól tudjuk nyomonkövetni.52 A birtok határainak leírásakor említik először a Kanizsa folyót, valamint szomszédságában Pamlént (Palint) és Vajdát. A johanniták kolostorában jelentős hiteleshelyi tevékenység folyt, Kanizsa körzetében ez volt a legközelebbi oklevélkiadó hely, számos oklevél kiállítója a 224 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig „conventus fratrum cruciferorum domus hospitalis de Nova Curia" egészen a rendház 14. századi megszűnéséig.53 A nyugati szomszédságban egy 1184-88 tájára keltezhető oklevélben bukkan fel Szepetnek, amelynek egyházát János veszprémi püspök a nehéz anyagi viszonyok között elő káptalannak adta, ami egy márka jövedelmet jelentett. Maga a birtok a püspökségé volt, mint későbbi adatokból kitűnik, számos más faluval együtt a környéken.54 E korszak régészeti anyagába az Újudvaron 1975-76-ban folytatott ásatások révén tudunk betekinteni. A feltárás ott, ahol a néphit a johannita kolostort sejtette, - a „Gurda" nevű helyen egy keskeny meredek oldalú dombnyúlványon - egy kisebb templom jórészt kiszedett alapfalait találta meg. Az ún. Törökkori temető helyén a mocsár peremén azonban egy nagyméretű, kváderkőből rakott falú, félköríves szentéllyel bíró templom került elő. A templom hajóját nyugat felé a 14. század elején téglafalakkal meghosszabbították, a toldást sarkain támpillérekkel láttak el. A meghosszabbítás oly módon történt, hogy a korai templom nyugati homlokzatát nem bontották el, a korábbi zárófal, rajta a betétes kapuval osztófalként megmaradt. Bebizonyosodott, hogy az 1930-as években Újudvaron előkerült, és jelenleg a Magyar Nemzeti Galériában őrzött kaputimpanon dombormű ebből az épületből származik. A leletek és a kőfaragványok alapján a templom építésének az ideje a 12. század végére keltezhető, és valószínűleg a johanniták templomával azonosítható, - annak ellenére, - hogy az épülethez csatlakozó kolostor falmaradványait nem találtuk meg. A templomot széles beiszapolódott árok vette erődí-tésszerűen körül. Tőle északra és keletre egy szigetszerű kiemelkedésen épületnyomok voltak, amelyek közül egy félig földbemélyített, belsejében veremmel ellátott lakóházat sikerült feltárni. A 13. századra keltezhető ház leletanyagában került felszínre egy kézzel formált cserépbogrács, amely kiöntőjével, három kifelé hajló fülével a mai napig párhuzam nélkül áll.55 Néhány száz méterre nyugatra egy másik szigeten bukkant elő a johanniták falujának egy különálló része, ahol egy szintén félig földbemélyített ház padlójába Károly Róbert király ezüstdénárja volt beletaposva.56 Az Újudvaron előkerült házak alapján rekonstruálható a 13-14. századi falukép, még a földbe mélyített lakóházak dominálnak Kanizsa térségében. Az egyes települések kisebb-nagyobb egymástól jól elkülönülő házcsoportokból álltak, a települészszerkezet szórt volt, a lakosság, különösen a mocsarak szigetein a művelt föld mellé települt. Jegyzetek A korszak köztörténetének felvázolásához a Magyarország története. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Fő-szerk.: Székely György. Szerk.: Bartha Antal (Budapest, 1984.) c. munkát használtam. Erre az események leírásában külön nem hivatkozom. 1 Régészeti kutatások a Kis-Balaton térségében. 1. Az Alsó-Zalavölgy régészeti emlékei. Tájékoztató az 1980-85. évi kutatások eredményeiről. Szerk.: Vándor László. Zalaegerszeg, 1986., 29. 2 Hampel József: Újabb tanulmányok a honfoglalási kor emlékeiről Budapest, 1907., 52. 3 Zalavármegyei Újság, 1927.; Dienes István: X. századi magyar temető Zalaszentgróton. In: A Göcseji Múzeum jubileumi emlékkönyve 1950-1960. Szerk.: Szentmihályi Imre. Zalaegerszeg, 1960., 107-126.; 119. 4 Régészeti kutatások a Kis-Balaton térségében. 1. Az Alsó-Zalavölgy régészeti emlékei. Tájékoztató az 1980-85. évi kutatások eredményeiről. Szerk.: Vándor László. Zalaegerszeg, 1986., 29.; Szőke-Vándor 1987., 83-84. 5 Szőke-Vándor 1987., 21-28. 6 Győrffy 1983., 324-326. 7 Győrffy 1983., 83. 8 Holub L, 28-29., 61.; Győrffy 1983., 196-197.; Tagá-nyi Károly: Gyepű és gyepüelve. Magyar nyelv 1913. 97-104., 145-152., 201-206., 254-266. 9 Holub L, 29.; Tóth Endre-Kiss Gábor: A vasvári „Római sánc" és a „Katonák útja" időrendje és értelmezése. (Adatok a korai magyar gyepűrendszer topográfiájához. 1.) Communicationes Archaeologicae Hungáriáé 1987., 101-137.; Győrffy 1983., 329. 10 Győrffy 1984., 707. 11 Győrffy 1983., 84.; Győrffy 1984., 708. 12 Holub L, 29-30., 343., 405., 407. 13 Holub L, 411-413. 14 Holub L, 31-32.;.61-63. 15 Legújabban: Kristó 1988., 112-113. 16 Szőke-Vándor 1987., 83-85.; Zaljko Demo: Bje-lobrdski privjesci u Jugoslaviji. Podravski Zbornik, 83. Koprivnica, 1983., 271-301. 17 Szőke-Vándor 1987., 84.; A vasvári sáncról legújabban: Tóth Endre-Kiss Gábor i. m.: Zalaszentiván-Kisfaludi hegy égetett (vörös) sáncos földváráról: Nováki, Gy.: Zur Frage der sogenannten „Brandvalle" in Ungarn. Acta Ar-chaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae. Tom.: XVI. 1964. 99-149.; 120-131. 18 Nováki Gyula terepbejárási jelentése. Göcseji Múzeum Adattár. Molnár László tud. techn. munkatárs helyszíni megfigyelése a honvédség által megbolygatott sáncokról azt a lehetőséget veti fel, hogy itt is vörös sánccal van dolgunk. 19 Füssy 29-43., 48-54. 20 A Válicka völgyében teljesen feltárt pusztaszentlászlói temető legkorábbi sírjai Salamon (1063-1074) előtt nem keletkezhettek. Szőke-Vándor 1987., 78-79. 21 Tolmács (ma Kistolmács) várföld volt, amelyet IV. László adományozott el (Z. O. L, 103.) Kozárral (elpusztult falu Kistolmácstól É-ra) együtt. Tolmács neve besenyő törzsnév, Kozár pedig a kabarokkal csatlakozott kazár néptöredék itt letelepült csoportjára utal. (Kiss I. 701.). Bek-csény (ma Becsehely) nevét újabban magyar személynév- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 225 bő i próbálják levezetni (Kiss I. 180.), azonban elfogadhatóbbnak tartjuk Németh Gyulának a megfejtését, aki török eredetűnek tartja, vagy a beg „bég" szónak kicsinyítőkép-zős alakjából, vagy a bekci „őr" szónak a magyar kicsinyí-tőképzővel ellátott alakjából vezeti le a helynevet, amelyet Holub József is elfogad a legkorábbi okleveles előfordulásokra alapozva (1278. Becchun, Bexin.; 1333. Bexin Bek-chin, Bekchyn. 1340. Bekchen), és amelyeket Kiss Lajos nem ismer. (Holub L, 409.) Csatár elpusztult falu Letenyétől Ny-ra. Neve szláv eredetű és pajzsgyártó-fegyverkészítő jelentésű szó. (Kiss I. 310.) A falu első okleveles említése csak a 14. századból ismeretes, de feltárt kerek alaprajzú, Szent Kereszt titulusú templomát az ásató rendkívül korainak a 11-12. század fordulóján épültnek határozza meg. Maga a település kezdete a 10-11. századra keltezhető, és az ásatáson vassalak darabok is előkerültek, amelyek az itt élők foglalkozásának bizonyságai. (Parádi Nándor: A Letenye-szentkereszt-dombi kerek templom feltárása. A nagykanizsai Thury György Múzeum Jubileumi emlékkönyve 1919-1969. Szerk.: H. Kerecsényi Judit. Nagykanizsa, 1971. 239-264.) A Zalaszentiván-Kisfaludi hegyi földvárhoz közel fekvő Csatár faluban a fegyverműveseknek az egész telepe előkerült. (Valter Ilona: Árpád-kori kovácsműhely Csatáron. Zalai Gyűjtemény 12. (1979.) 43-74.) 22 Őrtilos nevében az „Őr hn. középkori magyar határvédő őrök lakóhelyére, birtokára utal" (Kiss II. 301.). Ság, Berény és Besenyő török eredetű segédnépek (Győrffy 1983. 117., 197., 238.). Keszi magyar törzsnév, azonban a Nagybakónak határában lévő Gyura-Keszi földrajzi név falunévként való értelmezése bizonytalan (ZMFN. 545.) 23 A Nagykanizsához közeli Besenyő falu a Bakónaki patak keleti partján (a mai Csónakázó-tó mellett) feküdt. A hamis zalavári ún. 1019 évi alapítólevélben mint az apátságnak adományozott falu szerepel. (Füssy 1902. 31.) Mint az apátság falujának 1335-ben megjárták a határait (Z. O. I. 294-307.). 24 Göcseji Múzeum Adattára. Szőke Béla Miklós és Vándor László ásatása. 25 Göcseji Múzeum Adattára. Szőke Béla Miklós és Vándor László leletmentése. 26 Győrffy György Kozárt és Tolmácsot, a Gelse környéki Ságot és a Nagybakónak melletti Keszit (melynek településvoltát régészetileg nem lehet igazolni) Koppány du-kátusát körülvevő katonai telepítésnek véli. Kozár és Tolmács közvetlen egymás melletti telepek Letenyétől ÉK-re a Mura folyóra nyíló oldalvölgyben, kb. 25 kilométerre Somogy határától. Ugyanennyi a távolság a kanizsai völgyben lévő Ságig, Keszi helye egy zárt völgyben van, a főútvonalak ellenőrzésére alkalmatlan helyen. 27 Kristó 1988., 248. 28 Holub L, 23-26. 29 Holub I., 342-343. 30 Füssy 28-31.; Z. O. I. 294-307. 31 A vármegye szervezetéről Holub I.; és Kristó 1988. A szolgáló népekre Heckenast Gusztáv: Fejedelmi (királyi) szolgálónépek a korai Árpád-korban. Budapest, 1970. és Győrffy György: Az Árpád-kori szolgálónépek kérdéséhez. Történelmi Szemle. 1972. 261-320. 32 Holub L, 76., 82., 86-87., Z. O. I. 221. 33 A Bikács nemzetségre: Karácsonyi 1900-1901. I. 244-247., a többi községre Holub III. 34 Kanizsa környéke szláv földrajzi neveiről Melich János: A honfoglaláskori Magyarország. Budapest, 1925.; Kniezsa István: Magyarország népei a XI. században. In: Emlékkönyv Szent István Király halálának kilencszázadik évfordulójára I—III. Szerk.: Serédi Jusztinián. Budapest, 1938.; II. 365-472. A török eredetű helynevekre Kniezsa i. m. és Győrffy György: Tanulmányok a magyar állam eredetéről Budapest, 1959., 87-92.; Uő. István király és műve. 2. kiadás. Budapest, 1983.; Uő. Századok 1958. 55-87. Összefoglalóan a helynevekről Kiss vonatkozó szócikke és Holub III. vonatkozó szócikke. 35 A 13-15. századi oklevelek jelzetét a II. fejezetben közlöm. Hangsúlyozni kívánom, hogy a Kanizsa név írásmódját a középkori oklevelek, a legújabb nyelvészeti publikációk sem veszik figyelembe. Markó Imre Lehel: Zalai helynév fejtési problémák (Kanizsa, Tűrje, Egerszeg) Zalai Gyűjtemény 2., Zalaegerszeg 1974., 3-16.; 5, 6. is azt írja, „hogy a régi metszeteken vagy a korábbi adatokat tartalmazó oklevelekben Canisa, Canissa, Canisscha formában olvasható a város neve." 36 Barbarits Lajos: Nagykanizsa. Budapest, 1929.; Melich 130-136. 37 Markó Imre Lehel i. m. 6. 38 Z. O. I. 36. 39 Kanisa (1231, 1251, 1322, 1323, 1358, 1420, 1423, 1443, 1446, 1455, 1469, 1481, 1488) Kanysa (1256, 1260, 1271, 1278, 1325, 1435, 1381) Knesa (1193) Knysa (1245) Kenesa (1257) Kanese (1262) Kanissa (1382) Kaneza (1312) 40 Kanizsa területén: terra, predium, villa, poessio, oppi-dum (föld, birtok, falu, mezőváros), castrum (vár), és silva (erdő) fordul elő. A vízfolyásra fluvius (folyó) illetve Pacsa mellett a lacus (tó) megnevezést használják. 41 Markó Imre Lehel i. m. 5. A szó részletes etimológiájára és a magyarázatra vonatkozó irodalommal. (3. és 5. lbj.) 42 Melich 390-91.; Markó Imre Lehel i. m. 8-9. 43 Melich 390. 44 Melich 391. 45 Holub I., 31-32. 46 Kristó 1988., 213-214. 47 Holub I. 408-412. és Kristó 1988. 233., 308-309. 48 A nemzetiségről és birtokviszonyairól: Wertner Mór: A Buzád-Hahót nemzetség. Turul XVI. (1898.) 19-33., 59-65. A nemzetség Muraközi és Kerkán túli birtoktestének létrejöttéről Holub I. 29-30. Nem véletlen, hogy a feltételezett 10. századi gyepüvonaltól nyugatra esik Zalában (és Vasban) gyakori falva típusú helynevek többsége. Kázmér Miklós: A „falu" a magyar helynevekben. (XIII-XIX. század) Budapest, 1970. 49 Kristó 1988. 258. 50 Holub III. (Vonatkozó címszók). 51 Mon. Strig. I., 143. 52 A. U. O. VII. 24. 53 Újudvart 1382-ben zálogosította el János vránai perjel a Kanizsaiaknak. OL. Dl. 6952.; C. D. IX/7. 467.; X/i. 52. 54 Veszprémi káptalani levéltár. Epp. Szepetnek 1. A püspöki birtokok felsorolása Zs. O. I. 162. (1415.) OL. Dl. 7580. (Szepetnek, Eszteregnye, Mánta, Bánkfalva, Sormás és Mártonfalva.) 55 Gerevich Tibor: Magyarország románkori emlékei. Budapest, 1938. 88., 192. Vándor László ásatása. Göcseji Múzeum Adattára. Zalaegerszeg, 357-77. 56 Horváth László ásatása. 226 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig II . KANIZSA KIALAKULÁSÁTÓL A MEZŐVÁROS VIRÁGZÁSÁIG (1245-15. sz. közepéig) 1. Kanizsa első említésétől a Kőszegiekig (1245-14. sz. elejéig) A 13. század első fele a királyi birtokszervezet bomlásának, az első nagy adományozásoknak az időszaka, amelyet csak rövid időre szakít meg IV. Bélának apja halála után egy ellentétes tendenciát erőltető - kérész életű - korszaka. A megszaporodó írásos emlékek elemzése egyre plasztikusabb, árnyaltabb képet nyújt a dél-zalai térség birtokviszonyairól, eseményeiről. Ekkor jelenik meg az 1193. évi első említés után a Kanizsa név egyre többször a forrásainkban. 1231-ben egy Chernél nevű személy végrendeletében Galambok praedium felét a kanizsai Szent Kereszt templomnak, a másik felét pedig feleségének, Dominikának hagyta.1 Ez az adat azonban nem vonatkoztatható Nagykanizsa város előzményére, mert ennek területén ilyen titulusú templom nem volt. 1251-ben azonban ismét találkozunk ezzel a titokzatos templommal, de már mint kolostorral és annak apátjával. Ekkor Tamás „Abbas Monasterij Sancte Crucis de Kanisa" a Hahót nemzetségbeli Ponich comessel egyezkedik Rakacia helység ügyében.2 1263-ban IV. Bélának a komári (Zalakomár) hospe-seknek adott kiváltságlevelében szerepel a kanizsai Szent Kereszt egyház Csót nevű földje, amelyet a király csere útján szerzett meg és adott telepeseinek.3 Az adatok alapján nyilvánvaló, hogy itt nem egy templommal, hanem birtokkal rendelkező kolostorral állunk szemben. A 12-13. században a kolostorokat gyakran említik „ecclesia" jelzővel.4 Szent Kereszt tiszteletére emelt monostor egy van a megyében, méghozzá a Kanizsa folyó mellett, annak a Murába torkollásának közelében, a (Mura-)keresztúri apátság. Bizonyos, hogy ez szerepel a 13. században „de Kanizsa" jelzővel, és tért át a 14. században a „de iuxta fluvium Mura" megkülönböztető jelző használatára.5 A tulajdonképpeni Kanizsa település első említésével 1245-ben abban az oklevélben találkozunk, amelyben IV. Béla király Princ (Prinz) comesnek, Renold co-mes fiának „Zala vármegyében egy bizonyos Bille nevű földet, mely Knysa nevű földjével határos", „örök időkre" adományozta. Az adománylevélből kitűnik, hogy Kanizsa birtokosa Princ egy olyan területet kapott, melyet már egyszer apja Renold is királyi adományként bírt II. András kegyéből. Ezt a földet IV. Béla visszavette, de most Princnek juttatta, aki gyermekkorától szolgálta őt, részt vett hadjárataiban mind itthon, mind Oroszországban, Bulgáriában, Németországban és a tengerparton (Dalmáciában). Bille földről azt mondja az oklevél, hogy „egykor várnépek laktak (itt), akik már kipusztultak, s a terület üresen maradt".6 Kanizsát és Biliét az oklevél a „terra" megnevezéssel illeti. A terra ebben az időben valamilyen földet, földterületet jelentett, amely lehetett kisebb vagy nagyobb, lakott vagy lakatlan, művelt vagy műveletlen. Az oklevélírók ilyen értelemben használták gyűjtőszóként. Tehát az általánosságban földbirtok jelentésű „terra" lehetett falu (több falu) is. A 11. századtól a 13. század utolsó negyedéig dívott a falunak „terra" szóval való megjelölése is. Elsősorban akkor sejthetünk rajta valóban falut, ha a „terrá"-nak saját neve volt, ha saját határaival említik, esetleg éppen határjárás alkalmával.7 így valószínű, hogy 1245-ben feltűnő „Knysa terra" lakott település volt. Kanizsa első ismert birtokosa Princ (Prinz) comes alakja és szerepe jól megrajzolható. Jeles szereplője a IV. Béla korában formálódó zalai nemesi vármegyének. 1268-ban elsőként felsorolt tagja a szolgabírói testületnek, amelynek ítélőszékén bizonyos kényszerhelyzetre hivatkozással (causa necessitatis) nem tudott résztvenni.8 Ennek a „kényszerhelyzetnek" az okát is ismerjük, az ítélkezés idején a szomszédos Somogyban, Pat faluban a királynéi hospesek által elfoglalt hat ekényi birtokrészét kellett visszaszereznie a somogyi bizottság segítségével, negyvenedmagával letett esküje révén.9 Mind a Kanizsát először említő oklevél, mind Princ szerepét taglaló okleveleink IV. Béla belpolitikájának tükrében érthetők. Uralkodásának időszakában több nagyobb birtokrendezés folyt. Az első (1228-1239) nagy apparátussal az ifjú Béla nagyatyja korabeli státusát volt hivatva visszaállítani, az apja idejében történt „haszontalan és felesleges örökadományok visszavonása" révén. Ekkor került sor Bille visszaszerzésére Princ apjától. A második (1254-1258) már a tatárjárás utáni revideált politikai és reformelképzelés részeként, amely valami egyensúlyt kívánt teremteni a királyi hatalom és a magánbirtok viszonyában.10 A király a tatárjárás után szakítva korábbi merev álláspontjával, szintén megkezdte híveinek a birtokadományozást, mint Bille 1245. évi eladományozásánál láttuk. Az 1267-ben Esztergomban tartott gyűlésen pedig dekrétumba foglalta a nemesi vármegye keretei között szervezkedő kis- és középnemesség kiváltságait. A dekrétum ötödik cikkelye kimondja, hogy a nemesek mindazon földjeit, amelyeket a királyi vagy királynéi „szabad falvak" népei (populi liberarum villarum), valamint udvarnokok vagy várszolgák elfoglaltak, állíttassanak vissza a Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 227 nemese k birtokába.11 Princ 1268. évi mindkét szereplése ennek a cikkelynek a végrehajtásához kapcsolódik. Princ comes elsősorban zalai birtokos volt, rokonságával, a „Jüan bán atyjafiainak" titulált Kanizsai családdal (nobiles de Kanisa) együtt Kanizsa birtokosa. 1257-ben a fehérvári káptalan előtt egyezkedik a rokonság a birtokon, amely korábban sok veszekedésre adott okot. A rokonok Egyednek, Jüan bán fivérének fiai, Egyed, Tibor és Péter, Fulcusnak, Jüan másik fivérének fiai Fulcus és Egyed beleegyezésével részletesen leírták Princ birtokának határait, melyet a rajta épült Szent Margit egyház után Szent Margit földnek neveztek. A határ északon Potulen Gordun fiainak földjétől a „királyi út" (via Regis) mellett haladt a Kanizsa folyó (fluvius Kenesa) felé, innen a folyó partján haladt egy malomig, amely Kerektó faluval (villa Kerektou) szomszédos. A malom egy szigeten van, ahol a határ a folyóból kilép a szigetre, majd egy gyümölcsösben lévő határjelnél keletre fordul, átszeli a mocsarat, és tart „Princh" régi határáig, ahol Kerektó Gug nevű földje van. Emellett terül el a rokonság kanizsai erdeje, akik beleegyeznek, hogy a folyó és főleg a malom tekintetében minden jog Princet illet meg.12 Az oklevél alapján rekonstruálva Princ birtokának határait, úgy véljük, hogy északon Palin és Lazsnak között volt a határ, ahol a „királyi út", a régi 7-es út nyomvonalán Zalakomár felől jőve elérte a Kanizsa völgyét, majd nyugaton a patak mellett haladt egy szigetig, amely mellett Kerektó falu állt a mocsár nyugati partján, és melynek határa délen átnyúlóit a keleti partra a szigeten keresztül, ahol egy malom állt. A falu a malom által duzzasztott tóról nyerhette nevét azon a tájon, ahol egykor a Pivári malom állt. Sajnos a keleti oldalon az oklevél a határokat nem mondja el, hanem mint „Prinz régi határait" ismertnek veszi. 1262-ben Princ tovább terjeszkedik dél felé. A fehérvári káptalan előtt eladja Egyed a már említett kanizsai erdő használatát és haszonvételeit, tűzifa nyerésére, építkezésre, makkoltatásra, testvéreinek Tibornak és Péternek a beleegyezésével 10 márka ezüstért, Princ comesnek és népeinek, akik Szt. Margit egyháza mellet és Lusukon (Lazsnakon) élnek. Kikötötték azonban, hogy a használat csak saját célra történhet, a fák másoknak el nem adhatók. Kijelentették azt is, hogy amennyiben Egyed vagy örökösei az erdőt eladnák, akkor a 10 márkát Princ comesnak vagy örököseinek visszafizetni tartoznak. Bármilyen, az erdővel kapcsolatos vitás ügyben, amennyiben a használatban a comest, vagy háznépét zaklatnák, az igazság kivizsgálására az újudvari preceptort kérték fel. 1263-ban ezt a kanizsai erdő ügyében kelt szerződést megerősítette.13 1262-ben egy másik ügylet is zajlott Princ (Prench) comes és az ekkor már magukat Kanizsai Egyed fiainak (filii Egidii de Kanizsa) nevező fivérek között. Egyed fiai ekkor 50 márka ezüstért eladtak egy bizonyos szigetet Kanizsában (quam in Kanisa sitam habent) amely Princ (Prench) Kanizsának nevezett prediuma közvetlen szomszédságában volt, amely birtokon egy Szent Margit tiszteletére emelt egyház állt. Az eladáshoz Csák (Chak) fia Gug hozzájárulását adta. Ez az oklevél most már teljes bizonyságot ad arra, hogy Kanizsa egy olyan nagyobb birtoktest volt, ahol egyrészről Princ birtokát találjuk, ahol a Szent Margit templom állt (Predio comitis Preunch Kanisa vocato, in quo ecclesia est hono-re beaté Margarete fundato), másrészről itt helyezkedtek el Kanizsai Egyed fiainak birtokai is. Princ birtoka predium volt, ahol a földesúr kúriája körül saját szolgáival megművelt mezőgazdasági „üzeme" működött.14 1263-ban, amikor IV. Béla királyi udvarházat épített Romárban és körülötte hospeseket telepített, a környező földeket, így a már említett kanizsai (murakeresztúri) apátság földjét és az itt élő várjobbágyok földjeit is csere útján megszerezte. Az adományozó iratból derült ki, hogy 1245-ben a király nem az egész Biliét adta Princnek, mert ekkor Szemere (Zemere), Gubás, Bencs (Bench) és Mika nevű várjobbágyok kapják a zalai vár földjét Biliét és mellette egy Váró nevű földet. A határok megszemlélésén jelen volt Princ comes is. A határki jelölésnél világosan kitűnik, hogy Bille határának csak egy részéről lehet szó, hiszen az adományozott terület Princ földjén kívül határos Biliéi Domokosnak, a zalai vár hadnagyának (maior exercitus) földjével is. A határjárás világosan leírja, hogy Bille ezen része Kanizsa és Récse között helyezkedik el, érintkezik a vajdai (Woiauoch) nemesek földjével északon, keleti szomszédja Récse, bizonyos Orbán földje és erdeje, majd Péter fia Herchek (a nevezett föld lehetséges, hogy a későbbi Péterfal-vával azonos), délen egy Zápolya (ma Potyli) nevű patakig él, amelyen túl van Váró föld, majd nyugaton Biliéi Domokos földjével és végül északnyugaton Princ földjével határos.15 Egy év múlva a csurgói keresztesek házának főnöke megjárja Biliéi Domokos földjének határait, és ez IV. Béla által megerősítést nyert.16 Ekkor a határjárás során délen találkozunk ismét Gug földjével, Szaka fiainak földjével (terra filiorum Zaka), Bille szőlőivel, és északon azzal a nagy úttal, amely Récséről Újudvarra megy. Az ismertetett oklevelekből kirajzolódik előttünk Kanizsa föld (terra), amely egy nagyobb kiterjedésű birtoktest volt, és a Kanizsa folyó (fluvius) keleti partján húzódott észak-dél irányban. Két megnevezett település volt rajta, Lazsnak (Lusuk) és a Szent Margit egyháza melletti település, amely Princ comes praediuma. Kellett lennie még egy településnek, hiszen szó esik a Princcel rokon kanizsai nemesekről (nobiles de Kanisa), akik minden valószínűség szerint a Bikács nemzetség tagjai. Princ nem lehetett ennek a nemzetségnek a tagja, csupán rokon, hiszen a ké- 228 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 2. térkép. A K a n i z s a i - b i r t o k határai 1257-ben Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 229 sőbbiekbe n leszármazóit sem nevezik ebből a nemzetségből valónak, ellentétben Egyed fiaival. A későbbi Kanizsává formálódó település magja: az említett templom, a birtok határai északon Lazsnak és Palin között húzódnak, keleten a többek által birtokolt Biliével határos, amely a Zápolya (ma Potyli) patak két partján húzódott párhuzamosan Kanizsával és a régi 7-es út környékétől dél felé, és a mai Szabadhegy szőlőit is magába foglalta. Kanizsa déli fele a Bikács nemzetségé volt, amely erdős területét Princ magának megszerzi. A déli határok bizonytalansága, illetve meghatározatlansága összefügg azzal, hogy Kanizsa határain túl is mindenütt ennek a Tolna vármegyéből eredő nemzetségnek a birtokai feküdtek. Hosszabb idő elteltével 1296-ban találuk ismét Kanizsára vonatkozó adatot. Ekkor Kanizsaszegi Eynard (Aynard) comes a zalavári konvent előtt megveszi a biliéi nemesek birtokának egy ekényi részét négy márkáért. Adatok hiányában nem tudjuk megállapítani, hogy Eynardnak milyen kapcsolata van a már említett családokkal, de az bizonyos, hogy újonnan felbukkant birtokosról van szó, és a nevében szereplő Kanizsaszeg (Kenesazyg) is új, eddig nem szereplő birtoktestet jelöl a felvázolt Kanizsa birtokon belül, amelynek neve és a később feltűnő várral való névazonossága Eynardban az első kanizsai vár építtetőjét sejteti.11 A 13. század végén vagy a 14. század legelső éveiben a Kőszegiek uralma kiterjedt egész Zala vármegyére, így Kanizsára is. A királyi hatalom rohamos hanyatlásával és a tartományúri hatalom látványos előretörésével jellemezhető időszakban a Héder nemzetségből származó Kőszegi család Vas vármegyéből kiindulva, a kiskirályságát az egész Nyugat-Dunántúlra kiterjesztette. A központi hatalom elleni harcot az a Henrik indította el, aki IV. Béla leghűségesebb híveként a király oldalán harcolt a belháborúkban az ifjabb királlyal, Istvánnal szemben. IV. Béla halálakor (1270) cseh földre menekült, és csak IV. László trónralépésekor, két év múlva tért vissza. Ettől kezdve a Kőszegiek pártállását a mindenkori nagyobb haszonszerzés elve határozta meg. Kun László ellen ötször ütöttek pártot, s ajánlották fel szolgálataikat a király ellenfeleinek. III. Andrással szemben az Anjou-ház híveiként szerepeltek 1291-1300-ig. Mikor Károly Róbert partraszállt Dalmáciában, váratlanul visszapártoltak III. Andráshoz, majd halála után a cseh Vencel és a bajor Ottó trónja ügyében tevékenykedtek. Hatalmuk alá kényszerítették a nagyhatalmú bárói családok sorát, a Hahót-, Csák-, Győr-, az Aba-, Gutkeled- és Héder nembelieket. A középbirtokosok közül az Oslokat, Nagymartoniakat, Zalából a Sza-lók, Péc, Koppányi nemzetség tagjait, hogy csak a legismertebbeket említsem. A kifosztott, megalázott nemzetségek és az „önként" csatlakozottak voltak a tagjai annak a famíliának, amely a hatalmi bázisukat képezte. A Kőszegiek hatalmát az is erősítette, hogy országos méltóságaik mellett számos megye ispáni tisztét is viselték. Kőszegi Henrik egyik fia, János az 1270-90-es években vasi, soproni, zalai, orbászi, sza-nai, garici, gackai (gecskei), a másik, Miklós soproni, mosoni, szanai és raviscei ispán volt.18 A Kőszegiek zalai előretörése az adatok alapján is körvonalazható. 1270-ben már bitorolják a Hahót nembeli Arnold Sztrigó nevű várát a Muraközben.19 1292 körül foglalják el a másik Hahót várat Buzádszi-getet (Hahót mellett).20 A 14. század elején kezükben volt szinte minden jelentősebb nyugat-dunántúli vár. Zala vármegyében ekkor már bent ültek az említetteken kívül Pölöske, Lendva, Szigliget, Nempti (Lenti), Résznek és Kanizsa váraiban. Valószínű, hogy ezenkívül még Tátikát is ők bitorolták. Ez azt is jelentette, hogy a várakkal tartozékaikként 15-20 falu is a tulajdonukba került. Zala vármegyében ezeken túl a 12. század óta a Kőszegiek birtokában lévő kapornaki monostoron kívül Egerszeg, Pölöskeszeg, Kehida, Pózva, Fancsika és talán Kolon települések is hatalmuk alá tartoztak.21 Az elfoglalt várak várnagyai a Kőszegi famíliában bizalmi állást töltöttek be, katonailag és gazdaságilag is a kiskirályság pillérei voltak. A bitorolt zalai várak közül kettőnek ismerjük a várnagyát. Nemptiben (Lenti) a Szalók nembeli Kaba Demeter, Kanizsaszeg várában az Osl nembeli Lőrinc volt a várnagy.22 Az 1310-es években a királyi hatalom megerősödésével megindult a Kőszegi-szerviensek kiválása a fa-miliaritásból. Az erőszakkal összetartott kötelék szétpattanása egyre csak gyorsult, annak ellenére, hogy gyakran nem maradt el a megtorlás és a kegyetlen bosszú sem. A tizes évek második felére tehető az Osl nembeli Imre fia Lőrincnek az átállása a király táborába. Magával vitte természetesen saját szervienseit is, akikkel együtt keményen harcolt korábbi urai ellen. Haditettei sorába tartozott annak a várnak -Kanizsának - a visszavétele, ahol mint várnagy működött. 1321-ben a király a lázadó Kőszegi Kakas Miklós helyett zalai főispánná tette. Az új zalai főispán a visszafoglalt és így a királyra szállt várat szolgálatai fejében adományul kérte a királytól. 1323. április 29-én kelt az adománylevél, amelyben I. Károly Kanizsaszeg várát és tartozékait Osl nembeli Imre fia Lőrinc mesternek adományozza. Ezzel az adománynyal Kanizsa és Lőrinc családjának sorsa és neve két évszázadra összefonódott.23 2. A Kanizsai család eredete (Az Osl(i) nemzetségtől (Kanizsai) Lőrincig) A nyugati határszélen, Sopron vármegyében őshonos Oslok leszármazását korábban több kutató többféleképpen magyarázta.24 Ma már bizonyosnak tű- 230 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig nik , hogy az Osl(i) nemzetség őse - amelyből a Kanizsai család is származott - az a kalandozó Sur vezér volt, akit az augsburgi vereség után Bulcsúval és Léllel együtt kivégeztek.25 A nemzetségnek az oklevelekben először említett tagja Osl ispán volt, aki a 12. század második felében élt. Fiainak 1217-ben II. András az udvarnokok földjét adományozza a rajta megtelepedett lakókkal együtt. Később adományát visszavonta és helyette más birtokot adott.26 A fiúk IV. Béla alatt jelentős szerepet játszottak, II. Osl szörényi bán lett,27 Beled, Bélának, mint ifjabb királynak a főpincemestere,28 és ismert még Móric, Sur, Benedek püspök (váradi, aztán győri) is.29 Az Osl nemzetség számos ágra bomlott, a Sur ágból származtak az Agyagosiak, Móric ágából a Szemenyeiek és a Szántaiak, Beledtől a Kis-Heflániak, Lozsiak és Viczaiak, II. Osl hét fiának leszármazottai a Herbotyaiak (Csávaiak), Vásáros-Falviak, Asszonyfalvi Ostfiak, Bresztóciak, Tardiak, Szentmártoniak. Bennünket a fiúk közül Tamás érdekel, aki az 1228-1248 közötti oklevelekben szerepel.30 Két fia volt Tamás és I. Imre, akik 1264-ben - ekkor már apjuk nem élt - a székesfehérvári káptalan előtt megosztoznak birtokaikon. Tamásé maradt Ysabor falu minden tartozékával, Imre pedig a csornai, mórod és széplaki birtokrészeket, az utóbbit lakótoronnyal, Halászi szigetet a Fertő mellett és a Somogy megyei Nagácson lévő birtokokat kapta.31 Ysabort több kutató a zalai Ysaborral (elpusztult falu Pacsa határában), míg Pór Antal a rábaközi Szoborral azonosítja. A források elemzése alapján az utóbbi vélemény a valószínűbb, így az Oslok 13. századi zalaibirtoklását semmi nem igazolja.32 Bizonyos, hogy Tamásnak nem volt fiúgyermeke, ellenben I. Imrének hat fiúutódja volt, akik közül hárman vitték tovább a családot. II. Imre és Mihály leszármazottai magukat Csornaiaknak nevezték, Lőrinc pedig a Kanizsai család őse lett. Lőrinccel és összes testvérével, Gergellyel, Lászlóval, II. Imrével, Mihállyal és Dénessel 1308-ban ismerkedhetünk meg, amikor a szintén Osl nemzetség-beli II. Herboldnak és fiának Istvánnak átengedik a Sopron megyei Beledet, amelyet I. Herbold I. Imrétől megvett ugyan, de utóbb pörösködtek miatta. Most, hogy a pert megszüntették, ennek elismeréséül Herbold leszármazottai az utódok nélkül elhalt András fia Jakabtól örökölt birtokrészekből Csornának, Belednek és Csapod-Családnak a negyedrészét átengedték Imre comesnek és ivadékainak.33 Lőrinc későbbi testvéreivel együtt a Kőszegiek szolgálatában áll. Ez kitűnik abból az 1314 évi oklevélből, melyben Gergely fia András és Kakas Miklós, a néhai Miklós nádor fia a Héder nemzetségből visszaadták Imre fiainak a rábaközi Sobur (Ysobur) birtokot, amelyet a zavaros időkben elfoglaltak, noha ahhoz semmi joguk nem volt.34 Lőrinc ekkor a Kőszegiek hegykői ispánja volt.35 /. kép. A Kanizsai család címere. I I . L a j o s címeradománya 1519-ből. (OL. Dl. 24 772.) Lőrinc pályafutásának egyik bizonytalan pontja, hogy mikor viselte a kanizsai várnagyi és egyben a zalai alispáni tisztséget. Az időpontot a már korábban idézett évnélküli oklevél adatai alapján lehet behatárolni. Holub József szerint: „... Újudvari István mester és Péter megidéztették elébe Bakonoki Márk comest, aki ott elismerte, hogy fentieknek elzálogosított eredejét a határidőre nem tudta kiváltani, s így egy későbbi terminuson az újudvari konvent bizonysága és Lőrinc embere előtt azoknak átengedi." Mivel itt azt olvassuk, hogy „ad nostram legitimé evocas-sent presentinem" és a beiktatás „presente homine nost-ro" megy végbe, kétségtelen, hogy Lőrinc várnagy alispán volt, mert hiszen a vár, melynek várnagya volt, a Héder nembelieké volt, s 1312-1320 között a Héder nembeli Miklós és András voltak a főispánok!36 Egy másik kutatónk ezt az időpontot tovább próbálja szűkíteni, és úgy véli, hogy mivel Lőrinc 1313-ban a Kőszegiek hegykői ispánja,37 pályafutásának ismeretében kanizsai működését vagy 1312-ben vagy 1314-15-ben határozza meg.38 Bizonyos, hogy az utóbbi időpont a legvalószínűbb, hiszen 1314 december 20-án kelt az az oklevél, amely Bille birtok tárgyában Kanizsai Eynard fia Máté és Osl nembeli Lőrinc között keletkezett.39 Ebben ugyan Lőrinc titulusát nem említik, de teljesen bizonyos, hogy más minőségben, mint kanizsai várnagy nemigen tartóz- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 231 kodhatot t volna itt ebben az időpontban. Ez az oklevél, amelyből megtudjuk, hogy ekkor megveszi a Kanizsaszegiek birtokait, magyarázatát adja későbbi kanizsai szereplésének. Lőrinc mester 1316 és 1319 között hagyta el a Kőszegieket és tért át Károly Róbert hűségére.40 1316 az az esztendő, amikor a királyi hatalom ereje először érződik ebben a térségben, I. Károly seregei ostrom alá fogták Kőszegi János Tolna és Baranya megyei várait és a drávántúli területeiket. A király szolgálatában Lőrinc mester abban a hadjáratban tűnt ki, amit Amadé fia Miklós soproni ispán, későbbi sziavon bán vezetett a Kőszegiek segítségére jött németek ellen.41 1319-ben Szalafőnél és a vasi Kőszegnél a Köcski Sándor vezette királyi sereg súlyos csapást mér a német segítséget igénybe vevő Kőszegiekre.42 A kiskirályság hatalma megroggyant, a király kezére kerül Tolna vármegyében Dombó, Döb-rököz és Nyék, Baranyában Kőszeg, Kéménd, Zalában Pölöske és Kanizsa vára. Kanizsa (Kanizsaszeg) várának visszafoglalója az Osl nembeli Imre fia Lőrinc mester volt, akinek három lovas szerviense az ostrom során életét vesztette.43 Kanizsának a király részére történt visszafoglalásával hozható kapcsolatba az a múlt század végén előkerült éremlelet, amely bécsi, gráci, és friesachi véretekből áll és közzétevői földbekerülési idejét a 14. század elejében - 1308 után - határozták meg. Elrejtő-jében joggal sejthető a vár védőinek valamelyike, hiszen ki másé lehetett volna egy ilyen összetételű kincs, mint az osztrákokhoz pártolt Kőszegiek emberéé.44 Lőrinc, mint a király egyik legmegbízhatóbb híve lehetett alkalmas arra, hogy 1321-ben Zala vármegye főispánjaként - egykori ura a lázadó Kőszegi Kakas Miklós helyére lépve - a nemrég visszahódított terület közigazgatását vezesse. Ezt a tisztséget az írásos emlékek tanúsága szerint 1321 szeptember 25. és 1323 április 29. között viselte.45 A nagyfokú uralkodói kegy jele volt az a királyi rendelet, amelynek előzménye a király ellenségei elleni kemény - talán nem is egészen mindig csak a törvényes keretek közötti - fellépés volt, amely utasítja az ország összes hatóságát, hogy Lőrinc zalai főispánt semminemű kártétel miatt felelősségre ne vonják.46 Különösen keményen járt el a Kőszegiek kegyurasága alatt álló Zala vármegyei benedekrendi apátság, Kapornak ellen. 1323-ban Henrik apát megjelent a király előtt, és azokról a károkról panaszkodott, amiket Imre fia Lőrinc zalai ispán éveken át okozott a monostornak. így látszik, hogy a dolgot a király is sokallta, mert Hahóti Miklóst megbízta az apátság védelmével.47 A legnagyobb kegy, amelyet a királytól kért, az az általa elfoglalt kanizsaszegi vár és uradalmának részére való adományozása volt. Kanizsai várnagy korából pontosan tudta, hogy a vár és környéke - ahol ekkor ő maga is birtokos lett - mennyire jelentős gazdasági és katonai szempontokból is, uralva a Horvátország felé vezető kereskedelmi útvonalakat. Főispánságának időszakában kérte és kapta meg adományul azoknak a birtokoknak egy részét Zalában, amelyeket a király a Kőszegiektől kobzott el. Lőrinc jellemének megvilágításához hozzá tartozik, hogy ezeket a falvakat - annak ellenére, hogy érvényes királyi adornánylevéllel rendelkezett - sorra megvásárolta hajdani tulajdonosaiktól, mivel tudta, hogy a Kőszegiek ezeket a birtokokat mily módon szerezték meg. Ezzel az eljárással ugyanakkor minden későbbi pertől is megóvta magát. így mikor 1322-ben a királytól megkapta Kehida falut, tisztázta, hogy azt még Kőszegi Miklós nádor foglalta el a Koppányiaktól, és most hogy a nádor fia Kakas Miklós leverettetett, és a király neki adta, a régi tulajdonos hozzájárulása is szükséges az aktushoz, amelyet hálából és szeretetből a Koppányiak pártolásáért meg 2. kép. Osl nembeli Lőrinc kanizsaszegi várnagy, Zala megye alispánja által kiadott oklevél 1314-15 tájáról. (Veszprémi kápt. lt.) 232 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig i s kapott.48 Hasonlóan történt ez Igrice esetében ugyanebben az évben, ahol Póka fia Luka és Adorján mondott le jogairól, azért a támogatásért amit nehéz napjaikban Lőrinc nyújtott nekik.49 A kanizsai vár uradalmának felkérése előtt 1322-ben Princ unokáitól megveszi Kanizsa falut (villa seu praedio), ahol Szent Margit tiszteletére emelt templom áll, és azt a szigetet, amelyet Princ 1262-ben vásárolt.50 Ugyancsak megvette a Bikács nembeli Egyed fiaitól azt a szigetet, amelyen várhely (locus castri) van Kerektóval és a Csákány nevű faluval együtt.51 Csak ezek után kéri az adományozást I. Károlytól, ami 1323 április 29-én meg is történik. Ebben az adománylevélben említik egyébként utoljára Lőrincet zalai főispánnak. Az oklevél elmondja a kérés és az adományozás menetét, elsorolja az adományozott érdemeit, és kimondja, hogy az adomány Kanizsaszeg várából, Kanizsa, Lazsnak, Leányfalu, kivéve Pink, más néven szintén Leányfalu, valamint Venéce, Csákány és Kerektó helységekből áll.52 Meg kell említeni, hogy létezik egy 1321-re keltezett adománylevél is ugyanebben a tárgyban, ez azonban későbbi hamisítvány.53 Lőrinc ezekben az években kiegészítette a Kanizsa környéki birtokokat. 1324-ben Princ már említett unokáitól Imrétől és Balázstól megveszi Biliének azt a részét, amelyet 1245-ben kapott ősük IV. Bélától. Az oklevélben azt is leírják, hogy ez a birtok Kanizsa szomszédságában (in vicinitate Kanisa) fekszik.54 Megkapja adományul Récsének azt a részét is, amelyet Kőszegi Henrik fia Miklós birtokolt, és annak idején egy Tiborc nevű orvostól vásárolta.55 1325-ben e birtoknak az ügyében pereskedett a vajdai nemesekkel, mire a király megjáratta a határokat a zalai konventtel és felosztotta köztük a birtokot úgy, hogy északi fele a vajdaiaknak, déli pedig Lőrincnek jutott.56 1325-ben észak felé is terjeszkedik. Venys asszonytól, Tomaji László lányától - aki Szentbalázsi János özvegye volt - és fiaitól Bodevtől, Ilemértől és Benedektől megveszi Pamlén (Palin) birtokuknak az északi felét 25 márkáért. A birtokrész Újudvar mellett a Kanizsa folyó szomszédságában terült el. Az ügylethez hozzájárulását adta a szomszédság miatt Fülöp, a jeruzsálemi Szent János lovagrend (johanniták) nagymestere is.57 Nemcsak Kanizsa körül, hanem Sopron vármegyében (Garablyán, Gyalóka, Dicske58, Nimig59,) és Somogyban (Kisasszond60) is kapott szolgálataiért a királytól birtokokat. 1326-ban a Kőszegiek újból fellázadtak a király ellen. Vas vármegyében Köcski Sándor indul ellenük és beveszi Sárvár, Németújvár, Kőszeg és Szalónak várát. Szlavóniában a királyi sereg vezetője Ákos nembeli Mikes szlavón bán, akinek seregében, a Kőszegiek fő támaszpontja Kapronca ostromakor, magát nem kímélve ott küzdött Lőrinc mester. Tetteiről a király több oklevelében emlékezett meg, de talán a legtalálóbban foglalja össze érdemeit a Peresztegre vonatkozó adománylevélben, amely 1327 január 30-án kelt, közvetlenül a lázadás leverése után. Ebben az uralkodó tekintetbe véve „Lőrinc mester hűségét és kedves, nagyszerű, szívesen látott, érdemdús szolgálatait, amelyeket irántunk és országunk iránt különféle hadjáratokban és veszedelmekben kitett helyeken uralmunk és méltóságunk felmagasztalásáért és az országban a béke újbóli megteremtéséért, különösen pedig a hűtlenek és lázadók, tudniillik Gergely fia: András és a Kakasnak nevezett Miklós összezúzásában és ugyanezeknek tetszés szerinti megalázásában, és igen sok várunk megvívásában a felségünknek történt átadásában, sok költséges fáradozásában és személyének veszedelmeiben a saját és övéi vére ontásával dicséretes módon tanúsított és kimutatott. Ezekből - mivel hosszú lenne és untató a jelen oklevélben mind egyenként elmesélni - ezt a keveset, valójában sok dicséretre méltót az utódok emlékezetére és a többiek felvilágosítására a jelen oklevélben feljegyezni megparancsoltuk, ugyanis amikor bizonyos fegyveres sereget küldtünk az ő elöljárójának, a jó Amadé fiának Miklósnak, Sopron vármegye akkori ispánjának, majd egész Szlavónia bánjának kapitánysága alatt, hogy támadjon az említett, hozzánk hűtlen és lázadó Gergely fia: Andrásra, ugyanezen híveink tudomására jutott, hogy néhány nagy hatalmú német báró fegyveresek hatalmas seregével az említett András megsegítésére Kőszeg városánál összegyülekezett, és ezek ellen az égi oltalom erejének közepette előnyomultak, ugyanezen ellenséggel kemény ütközetet vívtak és dicsőséges győzelmet arattak. Ebben az ütközetben Lőrinc mester hűsége hevületében és az irántunk való hódolatában férfiasan küzdött, és egy bizonyos Stadeuker nevű nagy hatalmú bárót az ellenséges csatasorból elfogott és börtönünkbe juttatott, jóllehet maga is életveszélyes sebeket kapott, és övéi közül igen sokan ugyanott holtan estek össze. Továbbá mostanában, amikor nemrég újból Kapronca várát, amelyet a hűtlen Henrik fia védett ellenünkben, Mikccsel, egész Szlavónia bánjával, kedvelt hívünkkel vívattunk, ez a Lőrinc mester, akit a bán megsegítésére rendeltünk, szervienseivel méltóságunk növeléséért ez alatt a vár alatt is derekasan küzdött, s ott ő maga személyesen, mind pedig az övéi életveszélyes sebeket kaptak, és egyik szerviensét, a Burdeznek nevezett Pált megölték."61 Lőrincnek mindössze pár esztendő állt rendelkezésére, hogy a vagyont, amelyet magának és családjának megteremtett, élvezhesse is. Ezalatt leginkább a királytól kapott legnagyobb adománybirtokát, Kanizsát igyekezett gyarapítani. A Sopron vármegyei ősi birtokok helyett lakóhelyét ide tette át, ezáltal megteremtette a lehetőségét, hogy utódainak majdan a település és vár adjon nevet. Ő maga azonban ezt a családne- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 233 ve t még nem használta, majd fia nevében tűnik fel közel egy évtizeddel halála után. Megjegyzendő, hogy ezzel párhuzamosan egy ideig még felbukkan nevükben a Csornai jelző is, ősi birtokuk és az Oslok közös nemzetségi monostora jogán.62 1330-ban a Kanizsai család alapítója abban a szörnyű háromnapos csatában esett el Posadánál, ahol Basarab havasalföldi vajda egy hegyszorosba tőrbecsalta I. Károly seregét. Maga a király is csak úgy menekült meg, hogy ruhát cserélt Dénes fia Dezsővel. A Képes Krónika szinte megeleveníti előttünk a tragikus eseményt, „fent a meredeken mindenfelől számlálhatatlan sok valah futkosott és nyilazott a királyi seregre mely összeszorult az út mélyén; nem is út volt ez, valóságos hajófenék, a tolongás miatt ösz-szevissza buktak a legerősebb paripák a vitézekkel együtt ... beszorultak mint a halak a varsába. Elestek az ifjak, a vének és válogatás nélkül a főemberek."63 Itt találta Lőrincet „vitézül harcolva" a halál.64 3. A kanizsai vár építési idejének és topográfiájának kérdései Napjainkig makacsul fel-felbukkannak különböző írásokban azok a múlt század második felének Nagykanizsa helytörténetírásában keletkezett fantáziaszülte vélekedések, amelyek a mind ősibb és dicsőbb múlt bizonyításának igényével a kanizsai vár keletkezését a kelta időkbe vezették vissza. A hely fontosságát hangsúlyozva a rómaiaktól a honfoglaló magyarokig újra meg újra felépülő és elpusztuló vár fantomképének hitelesebbé tételére még a vár életéhez kapcsolódó eseménytörténetet is kitaláltak.65 A régészeti feltárások, leletmentések, a város területéről ismeretes emlékanyag, valamint az írott források elemzése semmi bizonyítékát nem adta, hogy a történeti város területén bármilyen, 13-14. század fordulója előtt létezett erődítés maradványai rejtőznének. Az építés idejének behatárolásában rendkívül fontos, hogy a várat mind Lőrinc itteni szereplésekor, mind adományozásakor Kanizsaszegnek nevezik. A település történetében ez az elnevezés - mint már korábban említettük - 1296-ban Kanizsaszegi Ey-nard comes nevében (Eynardo comite de Kanisazyg) bukkan fel.66 Eynard comes 1308-ban újabb birtokrészeket vásárol Bilién az ottani nemesektől. Ezek a területek egy völgyben a kanizsai népek földjével határosak (terra populorum Keneza) .67 Néhány évvel később Eynard fia Máté már szabadul ezektől a birtokoktól, 1314-ben nem másnak, mint Osl nembeli Lőrincnek adja el, akinek titulusa ebből az oklevélből nem ismeretes, de más forrásból tudjuk, hogy kanizsaszegi várnagy a Kőszegiek szolgálatában.68 A keltezetlen oklevélben való szereplése várnagyként (castellenus de Kenesazyg), és itteni birtokvásárlása teljes bizonysággal összefügg egymással, így ez utóbbi a másik oklevelet is keltezi. Ez az időpont az, amely - ha közvetett is - a kanizsai vár meglétét egyértelműen bizonyítja. Ez a megállapítás megegyezik azzal a korábbi - más adatokra támaszkodó -következtetéssel, amely Lőrinc itteni várnagysága valószínű időpontjának 1314-15-öt adta meg.69 Hiteles emlékünknek, amelyben a kanizsai vár szerepel, csak az 1323-as adománylevél tekinthető, amelyből megtudjuk, hogy „castrum Kanisazyg" Kőszegi Kakas Miklós tulajdona volt, mielőtt Osl nembeli Lőrinc a király számára elfoglalta. Az elfoglalás éve 1319-re tehető.70 1322-ben, amikor Lőrinc - az adományozás biztos tudatában - elkezdi megvásárolni a Kanizsa körüli birtokokat, Kanizsa falut és a mellette lévő szigetet Princ fiaitól, Imrétől és Balázstól szerzi meg.71 Az oklevélben szó sem esik a várról, holott jól tudjuk, hogy Kanizsa vára a település melletti szigeten állt. Ellenben amikor ugyanebben az évben a Bikács nembeli Egyed fiaitól megvesz egy szigetet a Kanizsa folyó közepén Kerektóval és Csákány faluval, a szigeten egy várhely van. (. . .quandam insulam in medio fluvii Kanisa existentem, locum castri cum Kerektov vulgaliter vocatum. . . cum villa Chakan. . .). A Bikács nemzetség a Kanizsai völgyben dél felől volt határos Princ birtokaival, az említett két helység is a későbbiekben itt határozható meg. Az oklevélben szereplő várhely azonban nem hozható kapcsolatba Kanizsaszeg várával.72 Kanizsaszegi Eynardot a források hiányossága miatt nem tudjuk egyik nemzetséghez sem kapcsolni, de bizonyosan nem állt rokonságban sem Princ-cel, sem a Bikács nembeliekkel. Birtokai közül csak a Bilién vásároltak lokalizálhatok, amelyek a kanizsai népekkel, tehát nem saját birtokaival határosak. Maga az előnév csak annyi következtetést enged meg, hogy Kanizsa valamely szögletében, szomszédságában volt birtokos. A Kanizsaszeg név felbukkanása a századforduló zűrzavaros időszakában, majd a család terjeszkedése vásárlásokkal új birtokost sejtet. Előnevük és a Kőszegiek birtokában megjelenő erődítmény közötti összefüggés nyilvánvaló. Ennek az időszaknak a hatalmi viszonyai lehetővé tették a királyi engedély nélküli várépítéseket. A Kőszegiek itteni megjelenése is sokkal inkább azzal függ össze, hogy az itteni várat szerezték meg, minthogy minden előzmény nélkül ők emeltek volna egyet. A kanizsaszegi vár építője minden bizonnyal az 1296-1308 között szereplő Kanizsaszegi Eynard volt. Előnevének használata és a vár felépülése közötti vélhető összefüggés alapján az új erősség emelését a 13. század utolsó évtizedében határozhatjuk meg. Erősíti a várnak a Kanizsaszegiek általi építése valószínűsítését az a tény, hogy még 1308-ban a család birtokbővítéssel foglalkozik, hat évvel később szerzeményeiket eladják a Kőszegiek várnagyának, és kör- 234 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 3- térkép. Kanizsa középkori topográfiájának vázlata Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 235 nyékbel i birtokosként többet nem szerepelnek. Birtokaik „eladása" az adott körülmények között nyilván nem volt egészen önkéntes. A hatalmukat jelentő erősségtől megfosztott Kanizsaszegiek eltávoztak a környékről. Ez az időpont egyben tehát a Kőszegiek foglalását is behatárolja 1308-1314 közé, valószínűbben 1314 körűire. A várépíttető személyének meghatározásán túl van egy másik rendkívül fontos kérdés, nevezetesen, hogy van-e területi kontinuitás a Kanizsaszegnek nevezett és a később Kanizsának nevezett vár között. Ezt a problémát azért kell felvetnünk, mert a későbbi (16-17. századi) alaprajzokból és metszetekből, majd Méri István ásatásából pontosan tudjuk, hogy a Kanizsai család által lakott várkastély közvetlenül a város mellett állt egy szigeten.73 Mint korábban szó volt róla, Kanizsa falu - ahol a Szt. Margit titulusú egyház állt - és a mellette fekvő sziget 1322-es megvásárlásakor szó sem esik várról. A Bikács nemzetségtől vásárolt várhely pedig az oklevél alapján nincs Kanizsa határában, hanem egy szigeten Kerektónál. Ezt a szigetet 1321-ben meg is nevezik, ekkor is szó esik a Csákány szigetén lévő várhelyről.74 Ezekből a forrásokból Kanizsaszeg várának helyéről legfeljebb annyit tudunk meg, hogy nem állt a Kanizsa melletti szigeten. Az adatokat elemezve Fü-gedi Erik fogalmazta meg először azt a gondolatot, hogy az „eredeti vár" nem azon a helyen volt, ahol később a Kanizsai család várkastélyát felépítette.75 Méri István ásatási eredményei - amelyek Fügedi vélekedésénél jóval korábbiak, de sokáig közöletlenek voltak - ezt a feltevést megerősítették. Sem a várkastély területén, sem a kölső vár térségében végzett kutatások nem tudták bizonyítani az első okleveles említések korára tehető - csak lényegesen későbbi -épület, erődítmény nyomait.76 így a történeti és a régészeti adatok tükrében aligha valószínű, hogy az a vár, amelyet Osl nembeli Lőrinc kapott, azonos a későbbi kanizsai várral. Ha írásos adatok nem is állnak rendelkezésre, megkíséreljük annak a helynek a meghatározását, ahol Kanizsaszeg várát sejthetjük. A 18. században a kanizsai völgyről készült térképen déli irányban két szigeten elhelyezkedő erődítmény nyomait láthatjuk. A Kanizsa (Principális) és a Bakónaki patak összefolyása felett látható a Leányvári szigeten egy, a másik lényegesen feljebb, a mai pályaudvar vonalában. A Leányvár helynevek a középkori forrásokból az 1323-as adománylevétől kezdve ismeretes Leány falu (villa Leán) nevét őrzik, amely a 15-16. század fordulóján vált elhagyott hellyé, pusztává.77 A délebbi erődítménymaradvány talán azonos a Bikács nem várhelyével, a másik, amely helyet ma Kisleányvári szigetnek neveznek, s amelyről a hagyomány is tudja „régen vár volt itt, melyet vizesárok vett körül", Kanizsaszeg várával véljük azonosnak. Halis István, Nagykanizsa történetének jeles ismerője 1917-ben ezt írja erről a helyről: „Megerősített kis hely volt, s falai még félszáz év előtt mintegy fél méter magasságban állottak, de manapság már semmi sincs belőle. Csupán a kanizsai vasúti állomással szemben a réten egy kis domb mutatja hol feküdt."78 4. A Kanizsai család történetének vázlata 1532-ig. a) Kanizsa és a Kanizsai család a 14. század közepén (1330-137S)-Lőrinc mester halála után fiai léptek az örökébe. 1330 körül kelt az az oklevél, amelyben a legidősebb fiú /. János fivéreivel, /. Istvánnal, I. Miklóssal és Levkó-val (Lőrinc) a zalavári konvent előtt Biliéi Gubás utódaival megosztozik Bille birtokon.79 Az ötödik fiúval, Benedekkel - akit magisternek neveznek - egy Récse-Szentkereszt birtok ügyében kiadott megerősítő levélben találkozhatunk először. Tudjuk róla, hogy részt vett az 1347-es nápolyi hadjáratban, birtokos volt a Kanizsa melletti Libolcán, ahol 1357-ben homokkomári Vörös Bánd fia István követett el hatalmaskodást. Utoljára egy 1363-ban kelt oklevélben fordul elő a neve.80 Hivatalviseléséről és utódairól ugyanúgy nem tudunk, mint Miklós és Lőrinc esetében, akiket utoljára 1372-ben említenek.81 A fiúk közül az elsőszülött János vitte tovább a családot, de a Kanizsaiak további sorsának irányításában az egyházi pályára lépett /. István személyisége és karrierje volt a meghatározó. Vele a család tagjai közül az első lépte át a határt, amely a politika végrehajtóit annak alakítóitól elválasztja. Kanizsai I. István az 1330-as említése után 1342-ben mint bácsi olvasókanonok, majd 1347-1357-ig mint óbudai prépost, egyúttal I. Lajos király udvari káplánja fordul elő.82 Hivatala közvetlenül a király mellett hatalmas lehetőségeket rejtett magában. Mint diplomata nagy érdemeket szerzett a király itáliai ügyeinek intézésében, különösen a második nápolyi hadjárat előkészítésében. Öccse megbosszulására és nápolyi uralma érdekében vezetett első hadjáratában mint láttuk Kanizsai Benedek vett részt, 1350-ben pedig /. István és bátyja /. János is ott lovagolt uralkodója oldalán. Érdemeik elismeréseként Aversa várában kelt szeptember 8-án az az oklevél, amelyet a vár elfoglalása után állított ki a király, s benne a Sopron vármegyei Szovátot adományozta a Kanizsai fivéreknek.83 1356 júniusában Kanizsai I. István óbudai prépost vezette Avignonba azt a küldöttséget VI. Ince pápához, amelynek az volt a célja, hogy Nagy Lajos velencei hadjáratát diplomáciailag megalapozza. Ekkor nyerte el sikeres szereplésével a zágrábi püspökséget, majd pedig az ország nyugati határán fekvő Szarvkő várának megvásárlásával megteremtette a vagyoni 236 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig alapját , hogy a Kanizsaiak az ország bárói közé lépjenek.84 1366-ban majdnem végzetes törés következett be a sikeres pályán. Maga a király mondja el, hogy a püspököt, - aki ekkor már, mint helytartó a szlavón bánságot is kormányozta - némely hazug emberek, név szerint Kont Miklós nádor, megrágalmazták, ami miatt a király hivatalától megfosztotta, bezáratta, majd amikor pedig V. Orbán pápa ez ellen erélyesen fellépett, akkor száműzte.85 Ártatlansága azonban kiderült, és a király 1369 elején visszavette kegyeibe. Engesztelésül birtokadományokban is részesítette, és így Sopron vármegyei adományok mellett neki és testvérének adta a gyilkossági ügybe keveredett egy-házasbillei Kónya Pálnak és fiának birtokait a Kanizsával szomszédos Bilién.86 A teljes bizalom visszatértének a jele, hogy 1369-70-ben az ország határát fenyegető németekkel szemben /. Istvánt és testvérét /. Jánost bízta meg Vas és Sopron vármegyék védelmével. A németek támaszai a határszélen a hűtlen Nagy-martoniak voltak, akiket Nagy Lajos azzal büntetett, hogy minden adásvételi szerződésüket érvénytelennek nyilvánította, kivéve azokat, amelyeket a Kanizsaiakkal kötöttek. Ennek alapján a Kanizsaiak az eladósodott és súlyos pénzügyi zavarokkal küzdő Nagymartoniaknak az Esztergom, Komárom és Pozsony vármegyei birtokaikat először zálogba, majd véglegesen megszerezték. 1371-ben - nyilván Kanizsai I. István kezdeményezésére - létrejött az a csereüzlet, amelynek révén a király Szalónak váráért (amelyet ő adott a Kanizsaiaknak) továbbá az Esztergom vármegyei (Nyerges-)Újfalu, Bajót, Pál, Csenke, a Komárom megyei Kesző, a Pozsony vármegyei Sárfő, Csetaj, Keszi, Csánok (Senkvics), Szemet és Nyá-rasd nevű volt Nagymartoni birtokokért a kanizsai uradalmuk mellett fekvő Somogy vármegyei Szentpál, Berény, Ság, Varászló, Falkos, Dencs (Deuch), Remeteszentpéter, Poch és Páld nevű birtokokat és a Sopron vármegyei Fülest adta.87 A kilenc faluval a kanizsai uradalom értéke mintegy megduplázódott és a Kanizsaiak egyforma súllyal lettek képviselve a megyehatár mindkét oldalán. Kanizsai I. Istvánnak a teljesértékű visszatérését jelzi az a különös királyi kegy, hogy amikor 1370 júniusában Nagy Lajosnak Katalin nevű lánya megszületett, a püspököt szemelték ki annak keresztapjául.88 Utolsó éveiben a tapasztalt diplomata a kis királylány és apja terve érdekében tevékenykedett. A király úgy vélte, hogy Katalinnak Valois Lajossal (a francia király másodszülött fia) megkötendő házassága esetén, Johanna magtalan halála után, mégis lehetőség nyílna a nápolyi trónnak a magyar Anjouk általi megszerzésére. Ennek érdekében Kanizsai I. István megfordult a francia és a pápai udvarban, azonban sikeresnek látszó közvetítése Katalin halálával meghiúsult.89 1375-76 fordulóján a Zágrábban dühöngő járvány áldozata lett.90 3. kép. Kanizsai István püspök, szlavón h e l y t a r t ó pecsétje A Kanizsai család jogszerinti feje János mester volt, aki forrásainkban először 1330 február 14-én apjával együtt szerepel a drávántúli Raszina zálogba vétele ügyében. 1337-ben királyi apród, majd udvari vitéz.91 1346-ban, amikor Nagy Lajos Zárát igyekezett felmenteni a velencei ostrom alól, súlyosan megsebesült, de a nápolyi hadjáratban már részt vett.92 Sikereit főleg öccsének köszönhette. A püspök személyes kapcsolata a királlyal, ebbe a belső körbe kerülése természetesen a rokonokra is kiterjedt. Nem véletlen, hogy Kanizsai I. János, öccse zágrábi püspöksége és szlavóniai helytartósága alatt előbb Orbász és Zána, később Várasd és Zagoria ispánjának tisztét viselte.93 Rezidenciáját Kanizsán, illetőleg Kanizsaszeg várában tartotta. Erről az oklevelek győznek meg bennünket, amelyek kisebb-nagyobb ügyeikben itteni szerepléséről szólnak. 1339 december 26-án „dátum in Kanysa" kelt az az oklevél, amelyből megtudhatjuk, hogy egy jobbágyát (név szerint Köbének nevezett Tamást), „aki kegyetlenül, kemény szívvel, lelkiüdvösségének kárára urát, Gálos fia Demetert (De-metrium filium Gallus) megölte", Kanizsai I. János a főispántól kapott engedély alapján elítélte és a halálos ítéletet végrehajtotta.94 Az egész eljárás jogi szempontból hibás volt. Kanizsai I. Jánosnak nem volt joga halálos ítéletet hozni, hiszen nem pallosjogra, csak a főispán engedélyére hivatkozik. A főispánnak viszont Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 237 ne m volt felhatalmazása ilyen engedély kiadására. A nyilván fellebbezésre választ adó oklevél jogellenes cselekedetért két egymást fedező nagybirtokos - Al-sólendvai Miklós főlovászmester, zalai főispán és Kanizsai I. János - tettének bizonyítéka.95 Az 1343-as kehidai megyegyűlésen a szomszédsággal való torzsalkodás ügyében hoz ítéletet Ákos nembeli István főispán és a szolgabírák. Kanizsai I. Jánost esküre kötelezték abban az ügyben, amelyben úgy vallott, hogy ő Biliéi Jánosnak egy lovát és tíz rőf posztóját nem vitte el.96 Mint olvashatjuk, ezekben az oklevelekben nevezi magát először Kanizsainak. (1340. ,Johannes filius Laurencii filii Emerici de Kanissa."; 1343. ,-Johannem filium Laurencii de Kanizsa"). Magáról Kanizsáról az ő idejében nemigen esik szó, csak 1333-ból tudjuk, hogy a kanizsai egyház plébánosa, György 20 zágrábi és 22 apró dénárt fizetett pápai tized fejében.97 A kanizsai uradalmat I. János is igyekezett gyarapítani. Eszközei és lehetőségei azonban egészen mások voltak, mint testvérének. Megmutatkoznak ezekben az ügyekben a kicsinyesség, makacsság és ugyanakkor a szívósság is, amelyek a legidősebb Kanizsai fivért jellemezték. 1352-ben a Szentgyörgy nevű birtokból a Mórichely felőli részen vesz meg három telket (a Bikács nembeli) Szentgyörgyi Pétertől.98 1358-ban az ugyancsak Bikács nembeli Gyo(v)adi Miklós özvegyétől Szeglaki-Szentmiklós nevű birtokát veszi meg.99 A leghosszabb harcot a kehidai birtoka melletti Kiskallos megszerzéséért folytatta. Ezt a birtokot ugyanúgy komári várjobbágyok kapták IV. Bélától, mint Biliét és Récsét,100 akik a Billeiekkel a rokonságot a 14. században is őrizték. 1341-ben a birtok tulajdonosa Karács fia Miklósnak nem volt utóda, úgy döntött, hogy örököse Biliéi János lesz. Ha mégis fia születne, akkor annak gyámja János lesz, ha pedig lánya, akkor azt tartozik kiházasítani.101 1341. július 11-én végrendelkezett, és néhány nap múlva már nem volt az élők sorában, mivel Károly Róbert az ekkor már Karacsföldének nevezett, rá visszaszállt birtokot Kanizsai I. Jánosnak és fivérének adományozta.102 Ez a gyors intézés csak úgy volt lehetséges, hogy a szomszédos kehidai birtokukról Karács fia Miklós halálhírére azonnal lovasfutárt indítottak Visegrádra, hogy mindenkit megelőzzenek. Mikor azonban birtokba akartak lépni, az özvegy bejelentette, hogy teherben van, így Jánosnak királyi parancsra visszakoznia kellett.103 A fiú meg is született, majd az özvegy 1347-ben újra férjhez ment. Ekkor azonban Biliéi János kelt perre, hogy a gyermek apjával kötött egyezség alapján a birtokra és a gyámságra vonatkozó jogait érvényesítse.104 A per eredménye nem ismeretes, de annyi bizonyos, hogy a kis Bálint 1349-ben birtokban van, és perli Kanizsai János kehidai jobbágyait az ő birtokában elkövetett sérelmek miatt.105 1351-ben határper dúl Kehida és Kiskallos között.106 Kanizsai I. János láthatóan nem törődik bele, hogy akciója sikertelen maradt. Valószínűleg Biliéi Jánosnak volt a fia az a Szentgyörgyi Miklós deák, aki az ősi jogon bírt Bille és Váró föld nevű birtokait átengedi Kanizsai I. Jánosnak, akit ez vétel jogán illetett, Kiskallos, másnéven Karacsfölde birtokáért, amit Miklós rokonsági alapon bírt, a Kanizsaiaknak viszont Károly királytól volt rá adománylevelük.107 1360-ban Miklós meghalt, és ekkor újra jelentkeztek a Kanizsaiak Karacsföldéért. Lajos király beiktató levelének azonban ismét többen ellentmondtak -köztük Miklós fiai -, amiért elhúzódó perre került sor.108 1363-ban még javában folyt a per,109 mikor Kanizsai I. István, I. János és Benedek kehidai emberei Kiskallos birtokot elpusztították.110 De nemcsak feldúlták, hanem el is foglalták a falut, amiről 1364-ben a leszármazottak Köcski Jakab, Csuka János és Karmacsi János panaszkodnak.111 A zaklatásnak a Kiskallost birtokló nemesek nem tudtak ellenállni. 1365 és 1368 között sorra eladták a birtokukban lévő részeket.112, és 1372-ben az utolsó birtokukban lévő oklevelek is a Kanizsaiak kezébe kerültek.113 A nagy harc végeredményét aztán - ki tudja milyen okokból - Kanizsai I. István püspök, nem sokkal bátyja halála után a csornai konventnek - ahol ősei nyugszanak -adományozta.114 A birtok nem volt valami nagy, mindössze 3 eke nagyságú, tehát kb. 450 hold, mint ezt 1360-ból egy oklevélből megtudhattuk. Kanizsa I. Jánosra, testvérei halála után egyedül várt a feladat, hogy a család nevét továbbvigye. Első feleségétől, Pozsegai Gelet fia Miklós mester lányától nem származott gyermeke.115 Második feleségétől, akinek származása nem ismert, négy fia született. 1367-ben már szerepelnek fiai: 77. Miklós, III. Lőrinc és II. János, a negyedikről, II. Istvánról csak apja halála után, 1333-ból van az első említés.116 Kanizsai I. Jánost 1370. szeptember 9-én néhainak írják.117 b) A Kanizsai család fénykora (1375—1428.) A hatalom legmagasabb csúcsaira a család harmadik generációja, Kanizsai I. János fiainak sikeres pályáján keresztül jutott. A család csillagának irányításában a főszereplő még az előző generáció legtehetségesebb tagja, Kanizsai I. István zágrábi püspök. Fő támasza Kanizsai I. János papi pályára lépett hasonló nevű fiának, akinek neveltetése azt mutatta, hogy a prelá-tusok közé először emelkedett Kanizsai unokaöccsének sem szánt kevesebbet, mint önmagának. Kanizsai II. János tudását és műveltségét a pa-dovai egyetemen szerezte, ahol 1377-ben az ultra-montánok („hegyeken túliak" az Alpeseken túli országokból jöttek) a rektorukká is megválasztották. Arra, hogy milyen eredménnyel tanult, abból is következtethetünk, hogy népes kíséretében oxfordi ka- 238 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig A Kanizsai család leszármazási táblája (REISZIG EDE nyomán) Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 239 nonoko n kívül két könyvmásoló is élt.118 Tanulmányait 1369-ben a zágrábi káptalan tagjaként, 1376. május 28-tól egri, 1377. december 21-től pedig esztergomi prépostként végezte, így jelentős jövedelmek birtokosa volt.119 Hazatérte után hasonlóan néhai nagybátyjához, királyi káplán120, majd innen vezetett útja az egri püspöki székbe 1384 augusztusában.121 Zsigmond trónkakerülésének fő támasza, s mint ilyet, ott találjuk már 1386-ban a király táborában, amikor a brandenburgi őrgróf a Horvátiak által fogságba vetett hitvese, Mária királynő kiszabadítására tesz kísérletet.122 Zsigmond e hadjárat során 1386 november-decemberét Segesden és Csurgón, Kanizsa tőszomszédságában táborozva tölti123, s mivel előzőleg Magyaróváron tartózkodott hosszabban, ahol vendéglátója Kanizsai Miklós várnagy, István bátyja volt, elképzelhető, hogy híveinek birtokára, Kanizsára is ellátogatott. Kanizsai II. János püspök és Lackfi István nádor 1387-ben a Zsigmondot támogató főúri párt legtekintélyesebb tagjaiként nemcsak azt vitték keresztül, hogy az őrgrófot magyar királlyá koronázták, hanem - a magyar történelemben mindeddig egyedülálló módon - szerződésszerűen kötelezték a királyt ígéretei megtartására. A párt irányítója Kanizsai II. János volt, azzal is biztosította magának a főhatalmat, hogy a tisztségek szétosztásánál megszerezte a főkancellári hivatalt. Alig kellett pár hónapot várnia, amikor október 9-én az elhunyt Demeter esztergomi érsek utóda lett. Zsigmond nagyon sok mindent köszönhetett a kiváló tanultságú, politikai érzékű, művelt diplomata főpapnak. Trónján túl azt is, hogy nem maradt társuralkodó felesége Mária mellett, hanem fokozatosan az ő kezébe összpontosult a királyi hatalom. Szellemi fölényével, okos és meggyőző érvelésével egy évtizedre a Zsigmondot trónra emelők elismert vezetője maradt. Hatalmában senkivel nem kívánt osztozni, így a sikertelen keresztes hadjáratot (1396) betetéző nikápolyi vereség után - ahol ott pusztultak a Kanizsai testvérek bandériumai is - kihasználta a Lackfiak sikertelen lázadását, 1397. február 27-én Körösön (Szlavónia, Körös vm.) végleg megszabadult a tárgyalások ürügyén odahívott vetélytársaktól.124 Legfőbb ellenfelét Stibort, aki a király önállósulási törekvéseinek fő támasza volt, azonban bárhogy igyekezett, nem sikerült kitúrnia a hatalomból. A család jogszerinti feje az érsek bátyja II. Miklós volt, akit 1385-ben magyaróvári királyi várnagyként ismerhettünk meg.125 1387-ben Sopron és Vas vármegyék, 1388-ban pedig egyúttal Zala vármegye főispánja is.126 János érsek a befolyásának gyors növekedését sikeresen használta ki testvére érdekében, aki már 1388-ban tárnokmester lett.127 Fiatalabb öccsüket, II. Istvánt 1386-ban Mária királynő kíséretének tagjaként ismerjük meg, amikor a lázadó Horvátiak fogságába esik, majd hamarosan, kinőve az apródkorból már székelyispán lesz.128 Pár év múlva 1395-ben főajtónállómester, és még ugyanebben az évben udvarmester. Ezt a két hivatalát felváltva viselte 1401-ig.129 1395 szeptemberében a somogyi főispánságot is megkapja130, ezzel az egész Nyugat-Dunántúlon, ahol a Kanizsai birtokok elterültek, a családi hatalom biztosítva volt. Testvérein keresztül az érsek beleszólása a városi és hadszervezeti ügyekben is érvényesülhetett, értékes információkat szerezhetett ezekről a fontos területekről. Természetesen egyedül János érsek testvéri támogatása kevés lett volna 77. Miklós és II. István hosszabb távú karrierjéhez, ehhez a Kanizsai testvérek egyéni adottságai is kellettek. Nem ismerjük Kanizsai II. Miklós iskolázottságát, de az emlékek, melyek diplomáciai működéséről szólnak, tanultságát feltételezik. 1394-ben a tárnokmester vezette Velencében azokat a tárgyalásokat, amelynek célja - Zsigmond (és a Kanizsai-liga) egyetértésével - egy nagy nyugati lovagsereg létrehozása volt, amellyel úgy vélték, a török kiszorítható lenne a Balkánról. Kanizsai II. Miklósnak ezeket a tárgyalásait a problémakör egyik alapos ismerője a 14. századi diplomáciai művészet mesterművének nevezte.131 Tárgyalásai során 1395 nyarán több itáliai udvarban, és VI. Károly francia királynál is megfordult.132 Kanizsai II. Miklóst 1401. február 17-én már mint volt tárnokmestert említik133, így nem lehetett már hivatalban, amikor az országnagyok öccse és Bebek Detre nádor vezetésével a királyt fogságba vezették. Távozásának nem lehetett politikai oka, így nem járunk messze a valóságtól, ha visszavonulását betegségével magyarázzuk. Ezt támasztja alá IX. Bonifác pápának a veszprémi püspök felterjesztésére 1400. április i-én adott felmentése, amelyben Kanizsai II. Miklós vitézt a testi gyengesége, a nagy távolság és a gyakori úti veszedelmek miatt felmentette a Szentsír meglátogatására tett fogadalma alól.134 Miklós neve már korábban is szerepelt a pápai iratok között. Feleségének, Katalinnak halálakor fogadalmat tett, hogy többet nem köt házasságot. De mivel „nemzetsége időközben számbelileg jelentősen megfogyatkozott", IX. Bonifáctól engedélyt kért ennek megszegésére, amit meg is kapott. Az 1393. november 7-én kiadott pápai felmentés birtokában135 azután meg is nősült, mert 1409-ben özvegye szerepel egy hatalmaskodási ügyben.136 A legfiatalabb testvér II. István, akinek kismartoni esküvőjén maga a király is részt vett, mint katonai vezető tűnt ki, amikor 1394 végén Zsigmond Havasalföld és Moldva ellen indult. A székely ispán a moldvaiakkal szemben vitézkedett, a szorosokat eltorlaszolta és megszállta, a székelyekkel pedig utat tört egészen a vajda székhelyéig, Szucsaváig, melynek elfoglalása után István vajda meghódolt.137 A Kanizsaiak a politikai karriert remekül ötvözték a gazdasági felemelkedéssel, birtokszerzéssel. Kanizsai II. János súlyát és főkancellárságából adódó le- 240 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig hetőségei t jelzi, hogy míg Kanizsai II. Miklós önállóan mindössze két alkalommal kapott (ebből egyszer három, egyszer egy) birtokot, Kanizsai II. Istvánnak csak egyetlen alkalommal sikerült (egyszerre kettő) birtokot szerezni, addig a birtokadományok döntő többségeiben az érsek neve szerepel első helyen, utána sorolja fel testvéreit. Természetesen ezek a szerzemények ily módon is a közös családi vagyont, a két nős testvér leszármazóinak örökrészét gyarapították. Az adományokat, melyeket szolgálataikért kértek és kaptak, nem célunk teljességében felsorolni. A legfontosabbak azonban önmagukban is érzékeltetik a birtoknövekedés nagyságát. 1387 és 1401 között alig másfél évtized alatt váraik száma kettőről (Kanizsa, Szarvkő) tízre emelkedett. Már 1387-ben a királyválasztás körüli érdemeiért II. János maga és testvérei számára megszerezte a hatalmas kapuvári uradalmat.138 1388-ban zálogjogon megkapják a Vas vármegyei Borostyán várát, amely négy év múlva már az övék.139 1390. április 17-én szerzik meg a Sopron vármegyei Rov várát140, és még ugyanebben az évben, július 25-én zálogba kapták Léka és Sárvár várait, valamint Csepreg és Sziget (Sárvár) mezővárosokat Vas vármegyében141, amelyek a századfordulóra már a kezükben vannak.1421397-ben az övék a Lackfi vagyonból Simontornya, tartozékaival együtt.143 1393-ban megvásárolják Szentgyörgyi Tamástól a Sopron vármegyei Zaszlop várát 6800 forintért.144 A török fogságba esett Ilsvai Leusták volt nádor gyermekei, hogy apjukat kiválthassák, 1400. április 13-án kénytelenek voltak a Bars vármegyei Hrussó várát 1600 arany forintért elzálogosítani a Kanizsai testvéreknek,145 akik 1403-ig itt is birtokban voltak. Hatalmas birtokszerzeményeik mellett igyekeztek minél több örökösödési jogot biztosítani maguknak a királlyal, rokonaik és familiárisaik azon adományaira, melyeket bizonyára az ő közbenjárásukkal szereztek.146 Kiemelt figyelmet fordítottak Kismarton (Ei-senstadt) fejlesztésére és a kanizsai uradalom bővítésére, kiépítésére, amellyel részletesebben is foglalkozunk. A hatalmas vagyonszomj elapadhatatlan volt. Az érsek még arra is gondolt, hogy majdan egyházi pályára lépő unokaöccsei megélhetését is biztosítsa. Olyan birtokokat vásárolt a királytól örökjogon, amelyekre felhatalmazást nyert, hogy azokat bárkinek, mégis főleg egyházaknak vagy egyháziaknak, akiknek tetszik, adhassa, hagyhassa, adományozhassa, elörökíthesse, elcserélhesse életében és végrendeletileg egyaránt.147 A Kanizsaiak nagy generációjának sorsa azonban úgy alakult, hogy nem volt lehetőség, hogy a leszár-mazók közül valamelyik Kanizsai egyházi pályára léphessen, sőt érdekes módon a családból - talán az érsek hatalmas árnya miatt - később sem választotta senki az egyházi szolgálatot. 1401-ben Kanizsai II. Jánosnak és pártjának komoly ellenfeleiként jelentkeztek Zsigmond idegen származású kegyencei, különösen a már említett Sti-bor és az 1397-ben zágrábi püspökké kinevezett Eberhard személyében. Az idegenellenes hangulatot kihasználva megpróbálták eltávolítani őket, de a király ellenállt, sőt inkább a fogságot választotta. A magát a „Szent korona kancellárjának" nevező és a hatalmat magához ragadó érsek és pártja végül is elérte célját - az idegenek kiszorítását -, de ennek nagyon nagy ára volt. Elvesztette a király bizalmát, aki Ciliéi Hermannal és Garai Miklóssal lépett szövetségre. A hatalom kicsúszott a Kanizsai liga kezéből, akik, hogy mentsék ami menthető, 1403-ban Nápolyi László (Kis Károly fia) trónra emelése mellett döntöttek. A lázadás elbukott, de az erőviszonyokra jellemző módon a résztvevők mind kegyelmet kaptak. Zsigmond Székesfehérváron 1403. október 29-én kelt oklevelében a Kanizsai testvéreknek, Be-bek Detre volt nádornak és Bebek Imre aurániai perjelnek megbocsátott és megígérte, hogy kártérítést sem követel tőlük, összes korábbi birtokaikat is megerősíti.148 Pár nap múlva, november 4-én pedig a kegyelmet minden, a Kanizsaiakhoz csatlakozott személyre kiterjeszti.149 A felkelés legnagyobb hatású következménye a Kanizsaiakra nézve az volt, hogy az érseket a király eltávolította a főkancellárságból, ezzel mind a korlátlan befolyásnak, mind a birtokszerzéseknek vége szakadt. Szolgálatait, befolyását a nagyratörő uralkodó nem nélkülözhette, így néhány év múlva 1411-ben Kanizsai II. János elnyeri a német birodalmi főkan-cellári címet, a világ szemében még fontosabbat, mint amit elveszített, de ezt az erkölcsi kárpótlást a későbbiekben már nem követte anyagi gyarapodás.150 Sőt annak ellenére, hogy ígéretet kapott birtokai megtartására, az érsek elvesztette Esztergom, Hrussó és Sárvár várakat, tehát egyházi és családi birtokokat egyaránt. Az 1404-ben elhalt II. Miklóst II. János 14 évvel élte túl. 1418. május 20-án hunyt el,151 míg II. István, aki 1413-ban visszakapja a Sopron vármegyei főispánságot, 1427-28 körül távozott az élők sorából.152 A korábbi generációknál gyakori nagy fiúáldás a 15. század elején megszakad. Kanizsai II. Miklósnak két fia volt, 777. János és 777. István, míg 77. Istvánnak csak egy fia volt, 7. László. III. János és 777. István 1406-ban szerepelnek először apjuk halála után,153 777. István rövidesen, 1411-12 fordulóján meghal és csak egy leányt hagy maga után.154 777. János, aki tanult ember volt, nagybátyját János érseket elkísérte a konstanzi zsinatra is, ahol hosszasan tartózkodott.155 Az 1420-as év őszétől szerepel újra csak Magyarországon,156 amikor azután 1424-ben nagybátyjával 77. Istvánnal együtt egy csereügyet bonyolít, melynek keretében Ozorai Pipóval o.,^iQ; Fülöp) Simontornya váráért megkapják azt a Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 24I 4Ja kép. Kanizsai László főispán aláírása 1458. ( S o p r o n v. l t . D l . 1660.) 4Jb kép. Kanizsai Imre Zala, Vas, S o p r o n és V e s z p r ém vármegyék kapitánya aláírása. 1458. ( S o p r o n v. lt. D l . 1695.) Sárvárt , amelyet 1403-ig már zálogjogon bírtak.157 Nagybátyja, II. István halála után 1428-ban ő lesz Sopron vármegye főispánja.158 1429-ben már nem él, és helyét II. István fia Kanizsai II. László veszi át, aki 1429-től 1434-ben bekövetkezett haláláig áll Sopron vármegye élén.159 c) A Kanizsaiak utolsó évszázada (1429-1532) A Kanizsai család az 1403-as lázadással elvesztette Zsigmond király kegyeit, - és bármily hatalmas birtokokkal és befolyással rendelkeztek tagjai - uralkodása ideje alatt nem lehettek az ország bárói, a legnagyobb hivatal, amelyet viselhettek, a Sopron vármegyei főispánság volt. Kanizsai II. István fia I. László soproni főispánként is volt azonban akkora úr, hogy amikor Zsigmond 1432-ben Sienában a császár koronázására várakozva levelet írt neki és száz lándzsás-nak Friaulba küldését kérte, füle botját sem mozgatta, bár ennek a levélnek a hangja valósággal könyörgés volt. Három hónap múlva a csalódott uralkodó -hivatkozva különböző jótéteményeire - kérését megismétli, és becsületének megmentésére hivatkozva kéri, hogy legalább száz könnyű fegyverzetű lovast küldjön.160 A hatalomba való visszatérés még a következő generációnak, II. Miklós és II. István unokáinak sem sikerült. Kanizsai II. Miklós ágán 777. János mester fia az az Imre, aki 1428-1465 között szerepel a forrásokban. 1434-ben, mikor nagybátyja, I. László meghal, még kiskorú, ugyanúgy, mint László gyermekei.161 Mivel a családnak egyetlen felnőtt férfi tagja sem volt, a birtokait gyámok kezelték.162 Imre 1442-ben rövid ideig Vas vármegye főispáni tisztét viselte.163 Kanizsai I. László Sopron vármegyei főispánnak négy fiúgyermeke volt: 7/7. Miklós, IV. János, II. László és IV. Lőrinc. IV. János és IV. Lőrinc fiatalon meghaltak, így 7/7. Miklós és II. László vitte tovább a családot. Kiskorúságuk alatt anyjuk, Garai Miklós nádor lánya, Dorottya nagy aktivitással intézte a család ügyeit.164 Zsigmond halála után a Kanizsaiak Albert király, majd annak halála után özvegye, Erzsébet pártjához csatlakoztak, V. László trónigényét támogatták. A magyar rendek másik szárnya által trónra ültetett I. Ulászló ezért Kanizsai Imrét és I. László fiait hűtlennek nyilvánította,165 sőt Kehida birtokukat el is adományozta. 1440 őszén I. Ulászló hadai az Erzsébet pártiak Veszprém, Vas és Zala vármegyei várai ellen indultak, 1441 tavaszán sorban megostromolják az ellenpárt fészkeit. I. Ulászló március 10-én Kemend alatti táborában mondja ki az ellenálló Ludbregi Kakas János és rokonai birtokfosztását, március 27-én Lenti vára alatt mond ki hasonló ítéletet az Egerváriak fancsikai és reszneki erősségeire, április 9-én már Körmend alatt táboroz.166 A Kanizsaiaknak sikerült a királyt kiengesztelniük, aki ekkor nevezi ki Imrét vasi főispánnak, de 1443-ban ismét az Ulászló elleni párt- 242 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig ba n találjuk őket. A Rozgonyiak 1443-ban kihasználva a belpolitikai zavarokat, a Kanizsaiak ellen Ulászló híveiként léptek fel. Elfogták Kanizsai Imrét, majd Rozgonyi János, Rajmund és Osvát hadaival elfoglalták Kapuvárt és Sárvárt. A család hívei Kanizsát is csak külső segítség igénybevételével tudták megmenteni.167 Kanizsai II. László Hunyadi János kormányzó táborához csatlakozott, részt vett az 1456-os hadjáratban és vitézül harcolt Nándorfehérvár alatt. A nagy hadvezér halála után Hunyadi László bizalmi embere, V. László őt is börtönbe veti a Hunyadi fiúkkal együtt. Szökéséről, amely Hunyadi László kivégzését követő éjjel történt, romantikus verziók keringenek.168 Kétségtelen, hogy 1457. június 11-én már mint szabad ember tárgyal a soproni tanácscsal.169 Mátyás, koronázása körül szerzett érdemeiért főlovászmesterré, Vas és Zala vármegyék főispánjává nevezi ki.170 1459-ben testvérével együtt belekeveredik a Garai László által szervezett összeesküvésbe, amelynek során a lázadók a trónt II. Frigyes császárnak ajánlották fel. Az április 7-i körmendi ütközet előtt azonban átszökött a király táborába, ezért Mátyás neki és testvérének is megbocsátott, sőt, kimondta, míg váraik a császár kezében lesznek, neki adományozza a Zala vármegyei kamarahasznot,171 és Rozgonyi Sebestyén mellett erdélyi vajdának nevezi ki. Unokatestvérük, Imre ellenben február 10-én Budán azok között a főurak között volt, akik hűségesküt tettek a királyra,172 és keményen védte várnagyával Csornai Istvánnal együtt Kapuvárt a támadó osztrákokkal szemben.173 Pedig őt korántsem halmozta el a királyi kegy, de hogy mennyire megbízható embere volt a királynak, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Mátyás 1458-ban Vas, Zala és Veszprém vármegyékre kiterjedő hatáskörrel kapitánnyá tette.174 A közügyekben később nemigen vett részt, életének utolsó emléke 1465-ből ismeretes.175 1467. május 23-án özvegyéről, Dorottyáról van adatunk.176 Egyetlen fiú, IV. Miklós maradt utána, aki a II. Miklóssal (a tárnokmesterrel) indult ág utolsó hajtása, leánya, Margit Baumkirchner Vilmosnak, Szaló-nak urának hitvese lett. Kanizsai III. Miklós 1461-ben öccse, II. László után Sopron főispánja, 1460-1463-ban együtt viselik ezt a tisztet Sopron, Vas és Zala vármegyében.177 1470. január 21 előtt halt meg, így a család feje Kanizsai II. László lett. Kanizsai II. László 1461-ig erdélyi vajda, soproni, zalai és vasi főispán, mely címei közül az utóbbiakat 1464-ig megtartja.178 Zalai főispánságában 1466-ban is szerepel,179 ugyanakkor Ellerbach Bertolddal együtt 1464-66-ban főlovászmester is.180 1467-ben már minden hivatal nélkül említik Mátyás május 23-án kelt leiratában.181 Nem ismerjük pontosan mellőzésének okait, de valószínű, hogy belekeveredhetett az erdélyi lázadásba, amelynek főszereplői hajdani hivatalviselő társai Szentgyörgyi János, Zsigmond és Ellerbach Bertold voltak. Nem tudjuk ugyanis másképpen magyarázni, mit keresne Kanizsa vára Mátyás kezében 1469-ben.182 Sokáig nem is kapott hivatalt, majd 1476-ban Vas főispánja lehetett.183 1478-ban egy peres ügyben már néhainak mondják.184 Feleségével, Magdolnával 1461-ben kötött házasságából három fia maradt, III. László, V. János és IV. István. Kanizsai III. Miklós után egyetlen fiú, Kanizsai György, és két leány maradt, akik közül az idősebb Katalin, Ferenc szentgyörgyi és bazini gróf neje, Dorottya pedig első ízben Vingárti Geréb Péter nádor, majd annak 1503-ban bekövetkezett halála után Perényi Imre nádor felesége lett. Az 1531-ig élt nagyasszony örökre beírta nevét a magyar történelembe azzal a tettével, hogy a mohácsi csata halottait eltemette.185 Kanizsai Imre fia, IV. Miklós az ágának utolsó sarja 1471-ben, jóval apja halála után tűnik fel először a forrásokban.186 Ettől kezdve folyamatosan hallunk róla a családi birtokügyekben. Egyetlen hivatali működésének van bizonysága, 1484-ben Zala vármegye élén állott.187 Mátyás halála után II. Ulászló híve, aki 1491-ben szolgálatai fejében megerősíti több birtokában.188 Ez volt utolsó szereplése, 1493-ban már özvegyéről esik szó.189 II. László fiai közül 777. László 1468-ban testvérével V. Jánossal egy zálogüzlet kapcsán szerepel.190 1485-ben, amikor Mátyás Bécset ostromolja, őt bízza meg Sopron környékének védelmével.191 A nagy király halála után Corvin János híve, 1490. június közepén Újlaki Lőrinc hadaival ő is Budára vonul és valószínűleg részt vesz a Tolna vármegyei Csontmezei ütközetben.192 Egy ideig nem szerepel a közéletben, majd 1493. július 4-én hallunk róla megint, amikor Kanizsai IV. Miklós halála után a király által megbízott bírák előtt egyfelől ő és testvérei, másfelől Kanizsai III. Miklós fia György Sárvár, Léka, Kapuvár és Kanizsa várakat, a hozzájuk tartozó uradalmakkal két részre felosztották.193 1494-95-ben már II. Ulászló főhivatalnoka, dalmát-horvát-szlavón bán.194 1495-ben jajcai bán.195 E hivatalában a török elleni küzdelem volt a fő feladata, amelyet a rábízott végek jókarban tartásával együtt becsületesen ellátott, egészen az 1500-ban bekövetkezett haláláig.196 Kanizsai V. János a Kanizsai família leggátlástala-nabb egyénisége. Már Mátyás uralkodása alatt hatal-maskodási ügyek főszereplője, majd 1490 őszén, amikor Miksa római király magyar területre nyomul, István nevű testvérével együtt pusztított és rabolt a német hadakkal. II. Ulászló ugyan megbocsát neki 1492-ben197, garázdálkodásai azonban ekkor sem szűnnek meg. Köztudomásúlag Miksa híve, aki erről egy 1498-ban kelt oklevélben szól is, majd később 1510-ben az osztrák örökös tartományok területére honfiúsítja.198 II. Ulászló mégis megteszi soproni Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 243 főispánnak , sőt 1504-1505-ben jajcai bánnak is.199 Szerepel 1506-ban II. Ulászlónak a Miksa császárhoz Innsbruckba küldött követei között.200 Megszerzi az Inn folyó feletti Neuburg várát. Bécsben házat tart fenn, magát pedig Neuburg és Kanizsa örökös grófjának, lékai és kapui bárónak címezteti.201 Hazatérése után az 1510-es évek első felében Sopron vármegyében hatalmaskodik, mire a király Zápolyai Jánost küldi ellene, aki elől jobbnak látja végképpen Ausztriába visszahúzódni.202 Mivel magyarországi birtokai ügyeit így már nem tudta intézni, azokat 1515-17-ben elzálogosította Kanizsai György özvegyének és fiának Kanizsai IV. Lászlónak.203 1522-ben utódok nélkül hal meg. Vele a Kanizsai II. István székelyispán, főajtónálló által alapított két ág közül az egyik kihalt. Legfiatalabb öccsük IV. István sem élt már ekkor (akiről mint Hippolit egri püspök bandériumának tagjáról 1507-ben esik utoljára szó204), mivel örököséül csak Kanizsai György fia IV. László (unokatestvérének a fia) és unokanővére Kanizsai Doroty-tya jelentkezett Alsó-Ausztria marsallja előtt.205 Kanizsai III. Miklós fia György ága volt a család utolsó hajtása. Az ifjú György unokatestvérével 777. Lászlóval Corvin János oldalán küzd 1490. július negyedikén a Tolna vármegyei Csont-mezőn az ellenpárt hadai ellen. Báthori István erdélyi vajdának a fogságába kerül, ahonnan csak Beatrix özvegy királyné közbenjárására, az Ulászlóra letett hűségeskü ellenében szabadul.206 Ezután figyelmét mindinkább a vagyonszerzés és a hatalomban való emelkedés köti le. A vagyon legegyszerűbb és legkifizetődőbb módját, a házasodási választja. 1493. január 3-a előtt feleségül veszi alsólendvai Bánfi Pálnak a lányát, Erzsébetet, aki Rozgonyi László özvegye volt.207 Felesége hozományaként, illetve a másik örökös, Rozgonyi István részének 10 000 ft-ért történt megváltásával a Heves vármegyei Debrő vár és tartozékainak ura lesz.209 Kisebb nagyobb bonyodalmak után beiktatják a Rozgonyiak által zálogjogon bírt semptei vár uradalmába is.209 Az 1493. évi nagy osztozkodás során, amelyről már beszéltünk, a családi uradalmak fele részét szerezte meg.210 Az ország egyik leggazdagabb főuraként hivatali pályáját 1493-ban mint főpohárnok kezdte, amely tisztségében 1497-ig szerepel. II. Ulászló 1494. szeptember 4-én valószínűleg Báthori Andrással együtt Zala vármegye főispánjává nevezi ki.211 1495 . augusztus 31. és 1496. február 21. közötti időben meghalt felesége.212 Szinte ugyanakkor távozott az élők sorából Egervári László horvát-szlavóndalmát bán, akinek özvegye Rozgonyi Klára, felesége nővérének, Bánfi Dorottyának és Rozgonyi Jánosnak a gyermeke volt.213 Kanizsai György nem sokat várakozik, már 1496 februárjában elveszi az özvegyet, nem törődve azzal, hogy a másodízigleni rokonság alól a pápától felmentést kellett volna kérnie.214 Hamarosan meg is kapták az egyházi fenyítést (Iexcom-municatio), mert már 1496. június 17-én II. Ulászló Bakócz Tamás egri püspöknek és rokonainak adja az egyházból kitagadott Kanizsai György debrői uradalmát.215 A Bakócz-rokonság birtokba jutása azonban nem sikerült, a minden követ megmozgató jóakarók segítettek, Kanizsai György és felesége megkapták a pápai feloldozást.216 A király hamarosan visszafogadja kegyeibe, már 1497 áprilisában újra főpohárnokmester,217 egy év múlva pedig horvát-szlavón-dalmát bán.218 Rövidesen új poszton találjuk mint nándorfehérvári bánt, és 1507-ig az ország legfontosabb véghelyét védi.219 A házasság pedig, amellyel akkora kockázatot vállalt, végül is meghozta azt, ami a fő cél volt, az Egervári vagyon megszerzését. Egervári Lászlónak egyetlen fia István élt, akivel 1507. június 10-én Kanizsai György fia, IV. László nevében kölcsönös örökbefogadási szerződést kötött.220 Ennek alapján Egervári István 1512-ben bekövetkezett halálával a hatalmas birtokok végleg a Kanizsaiaké lettek, bár György ezt már nem érhette meg. De már 1508-ban e szerződés alapján bevezettette magát Csókakő, Vitány, Velike (Kőrös vm.) és Stinisnyák (Zágráb vármegye) várakba.221 1509-től Kanizsai György ismét dalmát-horvát-szlavón bán, egyúttal Zengg várának a kapitánya volt.222 1509 őszén még a törökkel csatázott, 1510. augusztus 10-én már nem élt.223 Egyetlen fia, IV. László 1496-ban született. 1512-ben Egervári István halálával reá szállott Egervár, Csókakő, Velike és Stinisnyák vára és uradalma.224 Már 17 éves korában Vas vármegye főispánja lett, amely tisztét Felsőlendvai Tamással közösen 1524 végéig viselte.225 1519-ben II. Lajostól érdemeiért címereslevelet kapott, melyben a nemzetség ősi címerét két sárkány rendtartóval ékesítették fel.226 1522-ben rövid ideig országos kincstartó is volt.227 1522-ben Kanizsai V. János halálával az egész Kanizsai vagyon urává lett. 1524. március 11-én II. Lajos király előtt Budán kölcsönös örökbefogadási szerződést kötött bélteki Drágffy János temesi főispánnal és fiaival a maga és Ferenc fia javára, melyben magszakadás esetén egymást kölcsönösen örökösül és osztályos atyafiakul fogadták. Ebből a szerződésből megismerhetjük Kanizsai IV. László vagyoni állapotát, amely budai házából, Kanizsa (Zala vm.), Egervár, Léka, Sárvár (Vas vm.), Kapu (Sopron vm.), Csókakő (Fejér vm.), Stinisnyák (Zágráb vm.), Velike és Vasmegyericse (Kőrös vm.) váraiból és uradalmukból állt. Övé volt még Csepreg városa és a Fertő tó is.228 Utolsó közszereplése 1525 nyarán volt, amikor részt vett a Hatvanban tartott országgyűlésen. Az országgyűlésről hazatérőben a frissen országbíróvá választott Drágffy János előtt augusztus 31-én Magdolna nevű lányát eljegyezte Batthyány Kristóffal.229 Szeptember 21-én már özvegye, bélteki Drágffy Anna, és gyermekei Ferenc, Magdolna és Orsolya részére állít 244 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig k i oklevelet II. Lajos.230 A mindössze 29 évet élt Kanizsai IV. László, mint egyetlen férfi, mindent megtett családjának továbbvitele érdekében. Házasságából öt gyermek született, akik közül halálakor már csak az említett három volt életben. 1528-ban már Magdolna sem élt,231 míg a család utolsó férfitagja, Ferenc 1532. június 9. előtt néhány nappal hunyt el, aszerint az oklevél szerint, amelyben Szapolyai János király Orsolyát, Nádasdy Tamás jegyesét fiúsí-totta.232 Egy évvel korábban az árvák gyámja, Peré-nyiné Kanizsai Dorottya is elhalálozott.233 Az utolsó Kanizsai, Orsolya, aki 1533-ban kötött házasságot Nádasdy Tamással, 1571 tavaszán halt meg. Vele végérvényesen lezárult a középkori Magyarország egyik legjelentősebb családjának története. 5. Kanizsa és az uradalom kiépülése (1323-1400) 1323-ban Kanizsaszeg várával együtt hét helységet adományozott I. Károly király Imre fia Lőrinc mesternek. Ebben az oklevélben Kanizsát „possessio"-nak nevezik, 1322-ben pedig, amikor Lőrinc Princ fiaitól megveszi a „villa seu praedio" jelzőt használják.234 A possessio eredeti jelentése birtok volt, a 13. század első évtizedei óta azonban használták falu, vagy csupán a falu egy részét alkotó földbirtoknak a jelölésére is. A 13. század óta az is előfordult, hogy egy-egy tulajdonnevet viselő földbirtok több falut foglalt magába. A praedium vagy villa pedig a földesúri gazdaság faluszerűségére, falusias jellegére, de leginkább talán már faluvá alakulására mutat. Ugyanis csak így értelmezhető pontosan a magyar falu szót fedő „villa" szónak a földesúri gazdasági telepet jelentő „praedium" szóval való összekapcsolása. A klasszikus praediumok a jobbágyrendszer kiteljesedésével fokozatosan megszűnnek, vagy faluvá alakulnak a 13. század második felétől.235 Ezek és későbbi oklevelek is bizonyítják, hogy az 1321-es évre keltezett hamis adománylevél, amely Kanizsát „civitas"-nak, városnak nevezi, a 15. század előtt nem keletkezhetett, előbb nem ismert a település mezővárosi rangja.236 Kanizsa történetét az oklevelek alapján nyomon kísérni csak nagyon vázlatosan lehet. A középkori oklevelek keletkezésének oka jogi eredetű, adományozást, elkobzást, adásvételt, hagyományozást, örökségi ügyeket rögzítenek. Legtöbb írásos emlékünk azokról a településekről van, amelyek tulajdonjoga körül többször dúlt vita, adták, vették őket, avagy nagyhatalmú szomszédok garázdálkodtak rajta, Kanizsa azonban 1323-tól folyamatosan egyetlen család birtokában van, ezt tőlük soha nem vitatta el senki, s ahogy nőtt a Kanizsaiak hatalma, a rendkívüli események lehetősége is csökkent. Egészen a 15. század legvégéig, a gazdasági jellegű írott források megjelenéséig a település kiteljesedésére, nagyságára, lakosságára, topográfiájára nem ismerünk adatokat. A 14. században az adományozás után először 1333-ban a pápai tizedjegyzékben találkozunk Kanizsával. (A pápaság először 1199-ben rendelte el az egyházi jövedelmeknek a Szentföld felszabadítására történő szedését. A gyűjtés arányai, kiterjedése többször változott, 1332-1337-ig a plébánosoktól a papi tized tizedét szedték be.) Ebből megtudjuk, hogy az itteni plébános György 20 zágrábi és 22 apró dénárt fizetett.237 A szomszédos Palinban János plébános 23 zágrábi dénárt, Atyon (Sánc őse) Mike 12 zágrábi és 22 kis dénárt, Récsén Pál 36 zágrábi dénárt. 1334-ben pedig Biliéről Mike 8 széles dénárt fizetett.238 Ezek az adatok azt jelzik, hogy Kanizsa még egyáltalán nem volt a környék kiemelkedő települése. Ezt a szerepet ez időben Szépeinek töltötte be, amelynek papja, Benedek 100 zágrábi dénárral adózott.239 A püspöki falu jelentősége mellett szól az is, hogy 1325-ben I. Károly Henrik püspök kérésére szombati napra hetivásárt engedélyezett ide.240 Bizonyos, hogy a földesúr - Kanizsai I. János -1340-ben Kanizsán lakott, hiszen Alsólendvai Miklós főispán itt keltezi azt az oklevelet, amelyben egy gyilkos kivégzése miatt a további kereset alól felmenti.241 1373 májusában Kanizsai II. Miklós (a későbbi tárnokmester) panaszára László veszprémi püspököt és jobbágyait Kanizsa (possessio Kanisa) használatától Arany Mihály szolgabíró eltiltja.242 1382-ben ismét a szomszédos Szepetneket és környékét birtokló veszprémi püspök embereire emelnek panaszt Kanizsai II. János esztergomi prépost és testvére II. Miklós és II. István ellen. A püspök jobbágyai a panasz szerint a Kanizsa faluhoz tartozó erdőben felállított vadászhálójukat tönkretették, az erdőt pedig elpusztították.243 Nemcsak a földesúr jövedelmét fokozta, hanem Kanizsa fejlődését is elősegítette az a per, amelyet még Kanizsai I. Lőrinc fia I. János kezdett el a Ko-már irányából Kanizsán keresztül a zákányi révhez vezető fontos kereskedelmi és hadiúton szedhető vám kérdésében. 1360-ban ugyanis Mórichelyi Miklós fia Farkas mester szedte a vámot Mórichely nevű birtokán (az elpusztult falu a Nagykanizsa-Gyéké-nyesi út liszói elágazójánál állott), amelynek jogosságát Kanizsai I. János per útján vitatta.244 Az ügy még 1372-ben, I. János halála után is ott tartott, hogy a Kanizsaiak szerint övék a vámjog, a mórichelyi vám kárukra van, és nem is jogos. Ekkor felszólították Mórichelyi Basó mestert, hogy mutassa fel okleveleit, de ezt ő nem tudta megtenni. Csupán azt hangsúlyozta, hogy régtől fogva gyakorlott módon szedett vámot birtokán.245 1374-ben azután eldőlt a per, Kanizsai II. Miklós megnyerte az országbíró előtt, a kihirdetett ítélet szerint Basó jogtalanul szedette a vámot Mórichelyen.246 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 245 4. térkép. A Kanizsaiak legfontosabb uradalmai 1321-1566 246 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig A Kanizsaiak számára rendkívül fontos volt a kanizsai uradalom, hiszen egészen az 1380-as évekig ez volt a legnagyobb birtoktestük. Igyekeztek is minden eszközzel gyarapítani. A növekedés üteme az első időszakokban meglehetősen lassú. 1352-ben Kanizsai I. János három telket vásárol a Szentgyörgy nevű birtokban (nevét ma a Szentgyörgyvári szőlőhegy őrzi) Mórichely felől.247 Még ugyanebben az évben Szentgyörgyi János fia Miklóssal úgy egyeznek meg, hogy az átengedi nekik Biliét és Váró földet, amely a Kanizsaiakat vétel útján, őt pedig ősi jogon illeti. A Kanizsaiak ezért átadják neki Karácsföldét, másnéven Kiskallost, melyet ők Károly királytól kaptak, Miklós pedig azt állítja, hogy rokonság jogán őt illeti.248 Ez a szerződés, mint a korábbiakban láthattuk, inkább csak elméleti, mint gyakorlati jogokat biztosított. 1357-ben már birtokolják Libolcát, amely korábban a Bikács nemzetségé volt. Ekkor mint Kanizsai Benedek birtoka tűnik fel, ahol a szomszédos földesúr Homokkomári István követett el hatalmaskodást.249 1358. október 6-án Kanizsai I. János a szintén Bikács nembeli Gyovadi Miklós özvegyétől megvásárolja Szeglaki-Szentmiklóst, amelyről azt mondják, hogy Zala vármegyében, Kanizsa folyó mellett, a keleti parton fekszik, (iuxta fluvium Kanisa habite, a párta orientali) és ahol Szent Miklós tiszteletére szentelt templom található.250 Ez a falu bizonyosan a mai Miklósfával (egykor Szentmiklós) azonos, bár a korábbi kutatás Magyarszentmiklóssal próbálta azonosítani.251 1360-ban Kanizsai I. István zágrábi püspök Egyházasbakonak birtokot kapja testvéreivel együtt Nagy Lajostól,252 és bár Bakónaki Miklós fia Mihály és Kozma fia György ellentmondanak, a Kanizsaiak birtokba lépnek.253 1369-ben ugyancsak Kanizsai I. István és testvére I. János kap birtokot Kanizsa szomszédságában, amikor Lajos király nekik adja egyházasbillei Kónya Pál és fia birtokát, akik, mivel megölték unokatestvérüket, elvesztették azt.254 A kanizsai uradalom alakulása szempontjából jelentős volt az a csere, amelyet Kanizsai I. János és I. István, püspök bonyolítottak Nagy Lajossal. 1371-ben a birtokukba jutott - volt Nagymartom féle - Esztergom és Komárom megyei falvaikat elcserélték Kanizsa szomszédságában a Somogy megyei Szentpál, Berény, Ság, Varászló, Falkos, Dencs, Remeteszentpéter, Pat(Poch) és Páld nevű birtokokra és a Sopron megyei Fülesre.255 Jelentős szerzemény volt 1382-ben Újudvar, palini birtokuk északi szomszédja, amelyet a johannita lovagok Kanizsai I. János fiainak zálogosítottak el. Bár több súrlódás volt korábban a két birtok között, nyilván nem ez volt az ok, amely a lovagokat rendházuk megszüntetésére késztette.256 A birtokot soha nem váltották ki, végleg a Kanizsaiaké maradt. Egy 1472-es oklevélből megtudjuk, hogy Palinai János vránai perjel volt a zálogba adó, aki Mária királynő engedélyével 4000 arany forintért adta oda Kanizsai II. János esztergomi prépostnak és testvéreinek.257 A zálogba adás körülményei valószínűsítik, hogy a rendház ekkor már nem működött. A Zsigmond kegyeibe jutott Kanizsai testvérek tudatosan törekedtek Nyugat-Dunántúli birtokaik növelésére, ezen belül kiemelten a Kanizsa környéki terjeszkedésre. A királyi donációk mindjárt a koronázás évében egy szerényebbel kezdődtek. 1387 decemberében a király nekik adja a Horváti Jánoshoz csatlakozott és így hűtlenné vált Bakónaki Péter birtokait.258 Néhány hónap múlva 1388. május 7-én már három faluval gyarapodnak Kanizsától északra. Megkapják Zsigmondtól Gelse, Lak (Kacorlak) és Sziget (Gelse-) birtokokat, amelyeket a király csereképpen szerzett Treutul Miklós pozsegai főispántól.259 Az adományt, annak ellenére, hogy már a beiktatás is megtörtént, szükségesnek tartották Mária királynővel is megerősíttetni.260 A Kanizsaiak Somogy felé is terjeszkedtek. 1388-ban az ugyancsak hűtlenségbe esett Korpádi János és László Korpád, Simon, Márga, Henyz és Tótfalu nevű birtokait kapták.261 1389-ben az akkor királyi tulajdonban lévő Egerszeget kapják új adományként.262 Ez utóbbi birtok nagyságrendjét és értékét tekintve több volt egy egyszerű falunál. Kitűnt ez abból a csereügyletből, amelyet a veszprémi püspökkel a következő évben lebonyolítottak. A püspökség szepetneki uradalma meglehetősen távol feküdt Veszprémhez, - ugyanakkor mint láttuk - a szomszédos Kanizsaiakkal is eléggé rossz volt a kapcsolat. Azonban nemcsak velük, hanem egyéb szomszédaikkal is elmérgesedtek a viszonyok. 1388 májusában a környékbeli nemesek és jobbágyaik Demeter püspök Bánkfalva nevű birtokára rontottak, ahol egy jobbágyát megölték, annak feleségét megsebesítették és 200 forintját elvették.263 Hasonló eset történt, amikor a Libolca elleni hatalmas-kodásból ismert Homokkomári István fiai familiárisaikkal és név szerint felsorolt jobbágyaikkal fegyveresen megtámadták a püspök Eszteregnye nevű birtokát, tiszttartóját megsebesítették, egy ott őrzött tolvajt kiszabadítottak, raboltak, a vüHcust, akinek a házában a tolvajt őrizték, megsebesítették.264 Nyilván ezek az ügyek nagymértékben hozzájárultak, hogy amikor a Kanizsai testvérek felajánlották a kanizsai váruktól távol fekvő Egerszeget cserére a szepetneki uradalomért, a püspök örömmel elfogadta az ajánlatot. 1390. január 30-án a káptalan is megadta a hozzájárulást a birtokcseréhez.265 így azután március 24-én létrejött a szerződés, mely szerint Kanizsai II. János esztergomi érsek, királyi főkancellár, II. Miklós tárnokmester és István mester elcserélik Zala vármegyei Egerszeg birtokukat a Mária Magdolna tiszteletére emelt kőegyházzal és kegyúri jogával, valamint tartozékai között a Zala folyón lévő malmokkal, vásár és útvámmal együtt Demeter veszprémi püspök és a püspökség Szepetnek (Zepethnuk) nevű Zala várme- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 247 5 . Hosszútóti György alispán levele özv. Kanizsai Györgynéhez adóhátraléka tárgyában. 1516. (OL. Dl. 25 577) gyei birtokával és tartozékaival: Eszteregnye (Eszte-regnye), Mánta (Mantha - elpusztult falu Sormás határában), Bánkfalva (elpusztult falu Szepetnek határában), Sormás (Saramas) és Mártonfalva (Mar-tunfalva-Tótszentmárton) falvakkal, kivéve az egyházi tizedet, amelyet a püspök fenntart magának és egyházának.266 A Kanizsa környéki nagy birtokszerzemények közül is kiemelkedik a becsehelyi uradalom, amely még 1380-ban is a 13. század óta itt birtokos Szalók nemzetség kezében volt. Nem tudjuk, hogy került a királyhoz, aki Becsehelyt (Bexenhel) (amelynek jelentőségét az adta, hogy főesperesi székhely volt), Geré-cét (Gereche), Bikalját, Perennyét, Basfalvát (ma Borsfa), Csarnahát (Csornoha), Kislagdot, Janocot, Cinegédfbldét és Szegedét 1392-ben a Kanizsai testvéreknek adományozta.267 1392-ben kapták adományul a hűtlenné vált Szenesei János Körös vármegyei birtokait,268 amelyeket 1393 januárjában elcseréltek a közeli Somogy megyei Iharos falura.269 1395-ben megkapják az utódok nélkül meghalt ormándhidai Waryo János Somogy megyei Ormándhida (ma Zala-komár-Ormándpuszta) és a Győr vármegyei Varjas nevű birtokát.270 Úgy látszik, nem az egész Ormánd- 248 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig hid a lett az övék, mert 1395-ben a távolabb fekvő somogyi birtokaikat - névszerint Kozma, Korpád, Heniz, Syman, Maragya, Mariamagdalena, (Pa)pol-cha, Ithmees, Lucafalva, Tóthfalu nevű birtokok és (. . . )dusfalva nevű birtokrész - elcserélik Inakodi Kálmán, László, János és Szemere Somogy megyei Ormándhida, Gárdos és Moroc (M)or(ouch) nevű birtokaival.271 1397-ben Kővágóőrsi György esztergomi várnagytól a szintén somogyi Benneket vásárolják meg 2800 aranyforintért.272 A kanizsai uradalom, amely 1323-ban 7 birtokból állt - azzal együtt, hogy néhány falu később nem szerepel a forrásokban (pl. Kerektó, Lazsnak) - a századfordulóra negyvennél több falut foglalt magába. 6. A Kanizsaiak középkori vára a) A vár az írott emlékekben (1323-1532) A kanizsai vár 1323-tól egészen a 15. század elejéig nem szerepel az írott forrásokban. Újra csak 1406 táján tudunk létezéséről, amikor várnagya, Bucsai Benedek a plébánossal együtt azt jelenti Kanizsai I. Lászlónak, hogy a vár kincseskamrájából 119 márka ezüst-marhát a kulcsaival együtt átadott Laki Lászlónak, aki azokat el fogja vinni hozzá.273 Tíz esztendő múlva 1416-ban Petkei Mátyás a várnagy, aki a szentpéteri pálosoknak eladja Németiben lévő birtokait, majd 1420-ban esik szó ismét a kanizsai várnagyról.274 A vár egy másik helyiségéről, a Boldogságos Szűz tiszteletére szentelt várkápolnáról 1423-ban olvashatunk, amikor Kanizsai II. István az általa épített tőli Szent Bertalan kápolna papjának kötelességévé teszi, hogy a kápolnának tett donációk fejében itt pénteken, szombaton és vasárnap misét mondjon.275 1443-ban az I. Ulászló és Erzsébet (Albert király özvegye) között dúló belháború Kanizsára is kiterjedt. Az Ulászló híveként fellépő Rozgonyi Rajmund az Erzsébet pártján vasi ispánná lett Kanizsai Imrét - a család egyetlen nagykorú férfitagját - elfogta, majd saját, valamint Rozgonyi János és Oszvald csapataival ostrom alá fogták Kanizsa várát. A várat bakónaki Török László és Nádasdi Oszvald várnagyok vezetésével az odamenekült környékbeli familiárisok és Benedek kanizsai plébános, veszprémi kanonok védték. Ekkor a vár bástyákkal erősített fallal volt körülvéve és a magja egy kastély volt (bastte et castella) amelyet az ellenség hadigépekkel és más alkalmas szerkezetekkel támadott. A hosszan tartó ostrom - Holub József szerint hét hónapig tartott276 -felőrölte a védők erejét, ezért segítségül hívták a szomszédos alsólendvai Bánfiakat. A védők, valamint Bánfi István és Pál között létrejött szerződés értelmében a Bánnak mindaddig megtarthatták a várat, amíg költségeieket vagy az uradalom falvaiból vissza nem nyerik, vagy azt a Kanizsaiak más módon meg nem térítik. Emellett megfogadták, hogy Kanizsai Imrét Rozgonyi Rajnáid fogságából kiszabadítják, a védők pedig kötelezettséget vállaltak, hogy a Kanizsaiak valamelyike Bánfi István leányát, Dorottyát feleségül veszi.277 A várat a Bánfiak megvédték, és Kanizsai Imrét is sikerült a fogságból kiszabadítani. De a Roz-gonyiak a Kanizsaiak más várainál sikeresebbek voltak, Kapuvárt és Sárvárt elfoglalták. Kanizsai Imre feleségül vette Bánfi Dorottyát, és az 1446-os országgyűlésen Hunyadi János kormányzó előtt a Roz-gonyiak is ígéretet tettek az elfoglalt várak visszaadására, ígéretüket azonban nem tartották meg, így a türelmüket vesztett Kanizsai testvérek, Imre unoka-öccsei, III. Miklós és II. László 1454 novemberében ostrommal kiűzték őket Sárvárból.278 Kanizsa védelmében különösen Török várnagy tüntette ki magát, aki súlyos sebet is kapott. Saját pénzéből kétezer forintot fordított a várat védő zsoldosok és katonák költségeire, hadiszerek, fegyverek beszerzésére. Ezt méltányolta ura, Kanizsai Imre, aki 1444-45-ben két Somogy megyei birtokot adott neki, Patot és Varászlót.279 Az 1443-as oklevélből tudjuk, hogy a kanizsai várat Imre tekintette lakhelyének, mivel a védők hangsúlyozottan őt nevezik uruknak (dominum videlicet mostrum). Maga a vár közös tulajdon - mint valamennyi Kanizsai birtok, ahol a másik várnagy Nádasdi Osvát Kanizsai László fiainak érdekeit képviselte -, ami kiviláglik az 1446. augusztus i-jén Kanizsán kelt oklevélből. A vár ostroma körül felmerült költségek egymás között még ekkor sem voltak elrendezve. Kanizsai II. László és III. Miklós bizonyos közös ezüstneműk fejében Kanizsai Imrének hétszáz forinttal adósak maradtak. Kanizsai Imre várnagya, Török László a vár megvédésére négyszázharminc forintot fordított és ezért neki biztosítékul Kanizsai László fiainak egy bibliáját adták, és a mindezekért elzálogosított Gelse, Sziget, Kehida és Kisasszond (Somogy vm.) birtokok közös visszaváltását határozták el.280 Török László, aki új szerzeménye alapján majd a bakónaki előnevet pati-ra cseréli fel, 1446-ban még a somogyi Benneket is megkapja.281 Az adományozáshoz 1451-ben Kanizsai II. László és III. Miklós is hozzájárulását adta.282 Kanizsa 1443-as ostromakor a Rozgonyiak valószínűleg használtak már ágyúkat, mert az oklevél machi-nis szavát így is értelmezhetjük.283 1457-ben a Kanizsaiaknak már bizonyosan voltak ágyúik, hiszen március 16-án a Hunyadi fiúk elfogásának hírére a zűrzavartól tartó Kanizsai Imre várait erősíteni kezdi, és Sárváron kelt levelében arra kéri a soproni polgárokat, hogy részére egy mázsa puskaport vásároljanak.284 A következő írásos emlékben Kanizsa várát 1469. szeptember 20-án, Mátyás király kezében találjuk. A király utasítja ebben az iratban Magyar Balázs kapi- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 249 6. kép. A kanizsai várkastély ásatási alaprajza, M é r i István 1954-58 tányt, kanizsai alvárnagyát (vicecastellanus), hogy Csapi Andrásnak Kanizsa várához foglalt birtokait alsólendvai Bánfi Miklósnak adja át.285 Ennek a meglepőnek tűnő fejleménynek a hátterében azt sejthetjük, hogy a Kanizsaiak belekeveredtek az 1467 őszén kitört erdélyi lázadásba. A lázadás vezetőinek, a Szentgyörgyieknek és Ellerbach Bertoldnak Kanizsai Lászlóval szoros kapcsolatára utal az Ellerbach birtokán, Szentpéterfán (Vas vm.) épült - 1468-70 közöltre datálható - templom címersora, amelyben mindannyiuk címerét elhelyezték.286 Mátyás ekkor ültethette saját várnagyát Kanizsa várába, ám a lázadás vezetői bocsánatot nyertek, így hamarosan újra a Kanizsaiak birtokában találjuk az erősséget. 1478-ban Syei Loránd kanizsai várnagy hatalmaskodik az Újudvar melletti Bagotán.287 1488-ban mórichelyi Farkas Péter viseli ezt a tisztséget.288 1493. évi uradalmi urbáriumból ismerjük a mezővárosnak a vár karbantartására vonatkozó kötelezettségeit. Itt értesülünk a várárokról és a Kanizsa folyócskán átvezető hídról.289 A vár fenntartásához szükséges jobbágyi szolgáltatások teljességükben az 1530. évi urbáriumban foglalódnak össze. A megismert adatok mellett a vár előtti hídról és a „Gyaloghíd"-ról szerezhetünk ebből ismereteket.290 A 16. század elején a Kanizsai család fenegyereke, V. János majdnem idegen kézre juttatta Kanizsát, amikor 1515-ben a zalai sedriára (vármegyei törvényszék) igyekvő Meggyesi Domokost elfogatta és Léka várába záratta. II. Ulászló ezért elkobozta tőle birtokait és - benne Kanizsa vára felét - Pálóczi Mihálynak és testvérének, Antalnak, valamint Erdődy Péternek adományozta.291 Hamarosan ismét János birtokában találjuk Kanizsát, a király megbocsátott a vétkesnek. Az 1323-1530 közötti írásos emlékek áttekintése után megállapíthatjuk, hogy az építmény képéről, szerkezetéről, elhelyezkedéséről általánosságokon túl vajmi keveset tudhatunk meg. Információink a következők: a vár mocsárban fekszik, hiszen töltésen lehet hozzá eljutni, a kapuja előtt két híd van a vizes- 250 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig árkon , amely a várat övezi, a várat bástyás fal veszi körül, benne van a kastély (castellum), amelynek mindössze két helyiségéről, a kápolnáról és a kincseskamráról értesülünk. A várnál töltés megy át a Kanizsa vizén a két part között Kanysam est quaendam repletura), amelyet nyilván a vár ellenőriz. Magáról a vár épületéről csak a 16. század második felében, a királyi végvárrá lett erősségnek az átépítéséhez szükséges felmérések és a metszetanyag vallomása áll rendelkezésünkre. Közülük is kiemelkedik az 1569 táján készült, az átépítés kezdetét megörökítő alaprajz. Ezen láthatunk egy zártudvaros épületet, amely a kanizsai vár magja, de az egyértelmű kormeghatározásához ez is kevés.292 Az első közlő Pataki Vidor egy „palotáról", vagy „kolostorról" beszél293, míg Balogh Jolán szerint az alaprajz egy négyszögletes alaprajzú árkádos udvarú reneszánsz palotát ábrázol, amelyet a 16. század második felére keltez és Pietro Ferabosco művének tart.294 A föld felszínéről véglegesen eltűnt várról a legtöbbet a régészeti kutatás eredményeiből tudhatunk meg. b) A Kanizsaiak várkastélyának régészeti maradványai295 Méri István feltárása nyomán ismerjük meg az egykori kanizsai várkastélyt, aki 1954-57 között - az utolsó pillanatban a teljes beépítés előtt - feltárta a vár hozzáférhető maradványait. Bár nem is törekedhetett a teljességre, feltárásait siker koronázta. A lehetőségekhez képest a legkiterjedtebb munkát az akkori szeszgyár területén folytatta, amelynek a főépületét valósággal az itt megtalált középkori várkastély alapfalainak közepébe építették. Megállapította, hogy a várkastélyt egy kis homokdombra emelték oly módon, hogy az épület alapjainak kijelölésekor figyelembe vették a domb alakját. Az alapfalakkal ennek a szélét igyekeztek követni, ez a magyarázata, hogy az alaprajz kissé szabálytalanra sikerült. Az épület ötszög felé hajló négyzet alakú, szélessége északon 36,25 méter, míg délen csak 34,40 méter. Keleti hosszúsága 38,5 m, a nyugati 38,25 m, azaz a két utóbbi oldal megközelítőleg egyforma, annak ellenére, hogy a déli homlokfal keleti fele a nyugatihoz képest ferde. Az épület főhomlokzata dél felé nézett, az ennek a közepén elhelyezkedő kaputorony kiugró része már a dombot környező mocsárba nyúlott. Ugyanígy azok az egymástól kb. 2,5 méterre lévő és a falalapozás síkjából 1,80-2,20 méterre kiugró támpillérek, amelyek a homoksziget talaja, de még inkább a környező mocsár miatt az alapozást erősítették. Ezek a támpillérek többnyire 140-150 cm szélesek voltak, az épület sarkainál kereszt alakot képeztek. A homokdomb szélén a mocsár szintje alá nyúló alapozásokat úgy fogták össze, hogy az alapozás szegélye mellé sűrűn cölöpöket verettek le, kiszorították a vizet, kiszedték a tőzeget és a cölöpök közé alapoztak. Különösen az erősen kiugró kaputorony alapozását készítették el gondosan. A homokdombon a kastély alapozása 1,30-1,60 méter mélyen volt. Ott, ahol a falak megcsúszásától tartani kellett, a falcsatlakozásoknál vastagításokat is alkalmaztak. A falalapozásokat - elsősorban a főfalakat - faragatlan mészkő lapokból és darabokból készítették, amelyeket egységesnek látszó erős habarcs fogott egybe. Téglaalapozások csak az épület belső részeiben fordultak elő. Annak ellenére, hogy felmenő falakat nem sikerült találni, az omladékrétegek azt bizonyították, hogy a falakat téglából építették, és a későbbiekben is ilyen anyaggal újították meg. Csupán az ajtó-ablakkereteket, és valószínűleg a falsarkokat, párkányokat stb. faragták kőből. A déli homlokzat legjellegzetesebb része a hatalmas kaputorony, amelyet helyenként 4 méter szélesen alapoztak. A torony érdekes módon az épületszárny közepe táján záródik, míg külső szegélye kifelé többszörösen megtörő tagolással nyúlik túl a déli homlokfalon. A déli épületszárny zárófalai közepén, a torony széleihez igazodóan két hatalmas pilléralapozás került elő. A déli szárnyon a kaputoronytól keletre és nyugatra csak egy-egy nagy helyiség van. Figyelemreméltó az épület többi szárnyának tagolása is. Az északi rész az osztófalak alapján hét helyiségből állt. A szárny középső helyisége - a kapuval pontosan szemben - az írásos emlékekből ismert várkápolnával azonosítható, mivel itt sírokat találtak, amelyek Méri István véleménye szerint nem alkalmi, hanem rendszeres temetkezések képét mutatták. A kápolnától jobbra és balra két-két keskeny helyiség helyezkedett el, amelyeket ketté bontott tereknek is értelmezhetünk, mivel a kettő közötti osztófal keskenyebb volt a többi osztófalnál. A ketté választott helyiségek közül a sarkok felé esőknek különleges rendeltetése volt, ugyanis mindkettőnek az alapozásszintig lenyúló alápincézésére, avagy ilyen szintre való lemélyítésére derült fény. Végezetül a sarkoknál ismét két nagyobb helyiséget találtak. A nyugati és a keleti szárny osztófalakkal egyaránt 3-3 nagyjából egyforma részre volt tagolva. A várkastély belsejében a 16. századi alaprajzon ábrázolt árkádos folyosó létét az álló épület belsejében folyó ásatás egyértelműen nem tudta bizonyítani, de cáfolni sem. A keleti oldalon a szárny belső falából indulóan alapozások húzódtak az udvar belseje felé, ezeknek a kiszerkesztett változattól való eltérése azonban önmagában nem cáfolja a körbefutó pilléralapok sorát, mert egy ilyen az északi szárny udvari homlokzata előtt, a várt helyen elő is került. A négyszögletes épülettömböt kaputoronnyal és anélkül több olyan metszeten is láthatjuk, amelyek a kanizsai vár 1600. évi átadását és az 1601. évi vissza- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig a-b . Gótikus mérműves ablakkeret-töredék (a közraktárak területéről, a Várúttól D-re). c-d. Kerek ablakkeret töredéke, e-f. Ablakkeretkő két darabban, ablakrács lyukaival, beleerősített kampós szeggel (i: 10) 7. kép. A kanizsai várkastélyból és várból előkerült kőfaragványok, Méri István nyomán foglalási kísérletet ábrázolják. Ezek azonban azon túl, hogy a metszetek bizonyos fokú hitelességét alátámasztják, még egy fontos információt közölnek, azt, hogy a várkastély emeletes volt.296 Bizonyos, hogy az emeleti szintet ábrázolja az 1572. évi alaprajz, amely azon túl, hogy a földszintitől teljesen eltérő beosztást mutat, kifelé tekintő ablaknyílásokkal van ábrázolva. Márpedig kifelé tekintő ablaknyílások egy ilyen típusú épületnél csak az emeleten képzelhetők el. Az alaprajz méretei összevetve az ásatási felméréssel, meglehetősen azonosak, amennyiben a rajzon megadott léptéket bolognai lépéssel, azaz 1,8 méterrel számoljuk át.297 Ugyanakkor, ha eltekintünk az alaprajzi szabálytalanságok ábrázolásának hiányától - amire a kor felmérői nemigen adtak - két szembetűnő eltérést tapasztalhatunk. Ferabosco nem jelzi a támpilléreket, és hiányzik a déli oldalról a kaputorony. A közelmúltban vált ismertté az a Kanizsát 1600 őszén ábrázoló rajz, amely teljes bizonyossággal a helyszínen készült.298 A rajzoló nem volt művész, hanem katona. A meglehetősen kis méretű ábrázoláson az erődítményben elhelyezkedő várkastély is eléggé vázlatszerű, és a rajzoló meglehetősen távolról a mai kiskanizsai oldalról készítette. Mindenesetre az előbb felvetett kérdésekre választ ad. Az épület tám-pillérei csak az emelet födémszintjéig nyúlnak fel, így az emeleti alaprajzon már nem kellett őket ábrázolni. A déli oldalon itt sem látjuk az ásatási alaprajzról ismert kiugró kaputornyot. A várkastélyt, ugyanúgy mint 1572-ben, vizesárok veszi körül. Ezen azonban nem ábrázolja a kapuhoz vezető hidat. Fontos, egye- 252 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig a-c , d-f. Ablakkeret-szárkövek, g-h. Vízvetőkő oldal- és felülnézetben (i: 10) 8. kép. A kanizsai várkastélyból és v á r b ó l előkerült kőfaragványok, Méri István nyomán Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 253 a-c . Elszedett ablakkeret kövei, korábbi felhasználás nyomával (1:10) 9. kép. A kanizsai várkastélyból és várból előkerült kőfaragványok, Méri István nyomán 254 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig düláll ó információja a rajznak, hogy a keleti oldal sarkain tornyokat ábrázol. Azt ugyan nem tudjuk, hogy ezek a tornyok mikor épültek - korábban is megvoltak, avagy csak a török idők alkotásai -, de bizonyítják, hogy bár az alaprajzokon nem ismerjük fel a saroktorony létezését, az épület megjelenését nagymértékben befolyásolhatták a könnyűszerkezetű, de a négy saroktornyos várkastélyt imitáló megoldások. Mindezek alapján bizonyos, hogy a kiugró kaputorony egy korábbi periódushoz tartozott. A 16. század második felében a déli homlokzat már átépített formát mutat. Esetleg ezzel függ össze, hogy Méri István a kapualj belső részén az eredeti kőalapo-zásnál későbbi téglaalapozású átépítések nyomait rögzítette. A déli oldal volt az egész várkastély alapozásának leglabilisabb része, - s talán ez magyarázza a hatalmas kaputorony elbontását - ahol a sziget falát az ingoványos föld megkötése céljából ferdén levert kettős - az épület irányába támasztó - cölöpökkel, ezeket összekötve vesszőfonattal erősítették, sőt a két cölöpsor közé még agyagot is döngöltek. Az épületet a falaktól 3-4 méterre (a feltárás csak a D-i oldalon folyt) egy másik cölöpsor fogta közre. Ez a sűrűn levert cölöpsor, amely mellé kívül és belül agyagot döngöltek, szintén a belső vár homokdombjának megfogását, egyúttal az épület előtti árok betöl-tődésének megakadályozását segítette elő. c) A kanizsai várkastély építési idejének kérdése Az építkezésekre vonatkozóan forrásaink hallgatnak, s ezért a várkastély építési idejének meghatározásában csak a régészeti leletanyag és az épülettípus analógiái segíthetnek bennünket. A feltárás során - elsősorban az épület homlokzata előtti szakaszán - jelentősebb mennyiségű tárgyi emlékanyag is előkerült. A felső omladékré-tegben lezuhant faragott kövek, elsősorban ablakos ajtóbéletek voltak. Sajnos ezek egyszerű elszedett darabok, amelyek legfeljebb annyit árulnak el, hogy a gótika korában készültek. A kisebb leletek közül kiemelkednek a 15. századi áttört mázas és mázatlan emberalakos és madáralakos kályhacsempék, ezek azonban inkább a század második felére keltezhetők.299 Jelentősek az üvegleletek -köztük díszes csiszolt, dudoros, bordás darabok, csavarnyakú palackok, poharak töredékei, zömükben a 16. század első feléből. Sok késő középkori edénytöredék és több vastárgy (faragóbárdok, patkók stb.) is előkerült. A leletanyag kormeghatározó értéke azonban Méri István szerint is sajnos csak annyira elegendő, „hogy ez az épület a XV. században is állott". Az ásatás során a talajvíz miatt a várárok aljáig nem lehetett lehatolni, így abból a legkorábbi leletek nem kerülhettek elő.300 A kanizsai várkastély ahhoz a szabályos alaprajzú vártípushoz tartozik, amelynek itáliai eredeztetése sokáig szinte közhelyszerű volt a szakirodalomban.301 A szabályos alaprajzú paloták az Anjou-korban jelentek meg a budai, visegrádi és más királyi építkezéseken.302 A visegrádi palota az 1370-es években kapja meg alaprajzi elrendezését. A vidéki királyi rezidenciák közül a négysaroktornyos várak hazai alap- és iskolapéldája, a diósgyőri, 1378 előtt készülhetett el, Zólyom, ahol csak két saroktorony van, szintén az 1370-es években, Végles vára pedig - itt a szabályos négyszögű váron nem találunk saroktornyokat - a 14-15. század fordulójára keltezhető.303 A hasonló főúri várak építése elsősorban a királyi várépítészet példáival indul Magyarországon, az ezt követő szabályos kastélytípus négy épületszárnyas megoldása a fejlődés során a palotajelleg és a tornyok redukálódásával jár.304 Ez a szabályos vártípus a Kanizsai család több birtokáról is ismeretes. A legkorábbi példa a kismartoni vár építése. 1364-ben veszi meg Kanizsai János püspök Szarvkő várát Wolfárti Eglolftól.305 1371-ben Nagy Lajos megengedi Kanizsai János mester özvegyének és fiainak, II. Miklósnak, III. Lőrincnek, II. Jánosnak és II. Istvánnak, hogy a Szarvkő várához tartozó Kismarton mezővárosukat az ország védelme érdekében fallal kerítsék be.306 Ekkora tehető a város északnyugati sarkában a vár építésének kezdete is. A négysaroktornyos, falsíkból kiugró saroktornyokkal épült várkastélynak - amely az Eszterházy kastélyba belefoglalva ma is áll - 1392-ben már készen kellett lennie, amikor Kanizsai II. István Zsigmond király jelenlétében itt tartotta az esküvőjét.307 Hasonló, de minden bizonnyal már 15. századi építés Sárvár zártudvarossá tétele is. A kanizsai vár legközelebbi párhuzamának tartható Ozorai Pipó ozorai várkastélya. Az 1398-ban Pipó birtokába jutott uradalomban 1416-ban kelt engedély alapján kezdődött meg az építkezés, amely 1426-ra már biztosan befejeződött.308 A szabályos négyzet alaprajzú palotaépület a kanizsaival megközelítőleg azonos nagyságú (mintegy 36 X 36 m), azonosak - 10 méter körül - az épületszárnyak szélességi méretei is. Ozora is két - jelentős belmagasságú - szintre tagozódik. A földszinten helyezkedtek el az alárendeltebb funkciók (konyha, sütőház, raktárak), míg a lakó- és reprezentatív helyiségek az emeleten voltak. A kanizsai várkastély térbeli elképzeléséhez segít bennünket Ozora ismert 18-20 méteres falmagassága.309 A kanizsai építkezések időhatárát elsősorban a fenti párhuzamok alapján a 14-15. század fordulójára tudjuk elképzelni. Láthattuk, hogy a 14. század utolsó negyedében az ország életében kiemelkedő szerepet játszó Kanizsaiak az elsők között építenek a királyi példa nyomán négy saroktornyos várkastélyt Kismartonban 1471 után, ahol az építkezés kezdete egybeesik Diósgyőr és Zólyom befejezésével. A már Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 255 10. kép. A hídút részlete M é r i István nyomán a kanizsai várból Zsigmon d által a századforduló körül építtetett Véglessel egy időben és még Ozora építése előtti időben tudjuk elképzelni azt a változatot, amikor már a saroktornyok nélküli megoldás, de még az erődjelleget tükröző kiemelt kaputoronnyal bíró változat létrejöhetett. A Kanizsai birtokok közösek voltak, de a rezidenciáját a család minden felnőtt férfi tagja külön tartotta. A századfordulón a névadó ősi birtok a legidősebb fiú, Kanizsai II. Miklós székhelye volt. Kanizsai II. Miklós az első a várat birtoklók közül, aki megfelelő anyagi eszközök birtokában a nagyszabású rezidenciaépítkezést végbevihette, és akinek rangja ezt meg is követelte. A kanizsai uradalom hatalmas méretű felduzzasztása és Kanizsa mezővárossá válása a századfordulón ugyanúgy ezt az időpontot valószínűsíti, mint azt, hogy a családfő rezidenciája nem lehetett alávalóbb testvéröccsénél. II. Miklós tárnokmesterről tudjuk, hogy nagy építtető volt. Ezirányú tevékenységéről - ha nem is a várra vonatkozóan - oklevelek szólnak. Vas és Sopron vármegyék mellett a zalai ispánságot is viselte 1387 és 1400 között, tárnokmesteri hivatalából adódóan sok időt töltött Budán, ahol több háza is volt. Saját ágának monostort kívánt teremteni, amikor a kehidai birtokuktól északra, a Zala folyó szigetén élő pálosrendi remetéket az örményesi hegyre telepítette, ahol hatalmas kolostort építtetett a számukra 1378 előtt, valószínűleg 1376-ban.310 1392-ben két budai házát adja Bernhardi Ferenc polgárnak, aki ezért jelentős évi juttatásokra lett kötelezett az örményesi kolostor részére. Ugyanakkor három további budai házát is a kolostornak adta.311 1393-ban IX. Bonifáctól búcsúengedélyt jár ki Örményes számára, amelyben külön hangsúlyozzák, hogy a klastrom a „nemes férfiú Kanizsai Miklós jóvoltából újból kánonilag megerősítve és megfelelően ellátva áll fenn."312 1400-ban újabb kiváltságokat szerez a kolostor számára.313 De nemcsak a pálosokról gondoskodott, ő volt az, aki a kanizsai Szűz Mária-templom számára 1374-ben búcsúengedélyt szerzett XI. Gergelytől.314 A kanizsai vár befejezésének időpontjául valószínűnek tartjuk az 1393-as évet, amikor Zsigmond Kanizsa várában köszöntötte az újévet. Ezt bizonyítja az 1394. január 2-án Kanizsán kelt oklevele, amelyben a Kehida melletti örményesi pálosok ügyében intézkedik.315 Három évvel később, a Lackfiakkal Körösön történt leszámolás után Zsigmond ismét a kanizsai vár vendége volt. Március 2-án a zákányi révnél adott ki oklevelet, március 4-én pedig Kanizsán kettőt is. Itt adta az elkobzott Lackfi birtokokból Simontornya, Léka várait és Csepreg mezővárosát a Kanizsai testvéreknek, II. János érseknek, II. Miklós tárnokmesternek és II. István ajtónállómesternek. Csak 256 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 11. kép. A kanizsai vár és város 16. századi alaprajza (Bécs, Hadilevéltár) i2Ja kép. A Kanizsaiak kismartoni várának alaprajza, Marosi Endre nyomán i2\b kép. A Kanizsaiak kismartoni várának és a városnak alaprajza, Marosi Endre nyomán március 7-én utazott tovább, mert ekkor a közeli Újudvaron tartózkodott.316 A nagyhatalmú Kanizsaiak a királyt udvartartásával bizonyosan már az új várban látták vendégül. Az építtető II. Miklós, miután egészségi állapota miatt hivatali tisztségeiről leköszönt, Kanizsára vonult vissza, ahol 1404 márciusában elhunyt. Az általa annyira szeretett örményesi pálos kolostorban temették el.317 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 257 7 . Kanizsa mezőváros A magyar városfejlődés a 14. század társadalmi mozgásai és a munka termelékenységének növekedése következtében felgyorsult. Az igazi városok mellett nagy számban fejlődtek ki a városiasodás alacsonyabb fokát képviselő mezővárosok (latinul oppidu-mok), amelyek elsősorban helyi szükséglet kielégítésére alkalmas - részben vagy egészében - kézművességgel is foglalkozó réteggel rendelkeztek. Ezek igen gyakran vásáros helyek voltak, ahol a szűkebb vagy tágabb környék árui cseréltek elsősorban gazdát. Kiváltságaikat - amelyek szerényebbek voltak, mint az igazi városoké - a földesurak általában kiváltságlevélben (privilégium) rögzítettek. Kanizsa kiváltságlevele nem maradt fenn, és sajnos egész Zala vármegyéből sem ismeretes egyetlen darab sem. így csak általánosságban mondhatjuk el a mezőváros sajotássága-it. A település itt is jobbágytelkekre volt felosztva, de az adót a lakosok maguk szedték be választott tisztségviselőik útján. Ez igen előnyös volt, hiszen maguk oszthatták be egymás között terheiket, amelyeket egy összegben egyenlítettek ki a földesúrnak. A bíróválasztás és a peres ügyek tekintetében a kivívott jogok igen eltérőek voltak. Az üresen maradt telkek ügyében általában a földesúr maga döntött, de meghallgatta a mezőváros lakóinak véleményét is. A vásártartási jog is a földesúré volt, ő szedette a vásárra igyekvők vámját is. Zala vármegyében a mezővárosi fejlődés a 14. század utolsó negyedében indul csak meg, ennél korábban csak (Mura-)Szemenye szerepel „civitas" megjelöléssel 1367-ben.318 A városiasodási folyamat - nyilván a déli és nyugati kereskedelmi főirányon fekvő -alsólendvai Bánfi birtokokon folyik a legerősebben, ahol Szemenye után Lenti és Kebele oppidumokvól tudunk 1381-ből.319 Alsólendvát és Lentit, Dobrona-kot, Szemenyét 1389-ben civitasnak nevezik.320 A mezővárosi fejlődés e szakaszában elterjedő oppidum megjelölés mellett még használatban volt a korábban általános, a városiasodó településekre is alkalmazott civitas kifejezés, így e megnevezések mögött nem kell jogállási, nagyságrendi különbséget keresnünk. Az azonos jogállást tükröző elnevezések mögött azonban igen jelentős gazdasági különbségek rejtőztek. 1389-ben a földesúr rezidenciájának tövében fekvő Alsólendván négy szabó, két varga, takács, mészáros, ács és nyilván elsősorban a földesúri igényeket kielégítő aranyműves, fegyvercsiszár és nyílkészítő volt. A mezővárosban volt kereskedő és seborvos is, és olyan várbeli szolgálattevőket is foglalkozásukon neveztek, mint 2-2 pecért és szakácsot. Ugyanakkor Dobronokon mindössze három iparos élt (takács, varga és kovács), míg Nemtiben (Lenti) egy sem.321 Bizonyos, hogy legalább ekkora különbségek voltak a térség többi mezővárosai között is. A hatalmas birtoktest közepén álló vár tövében fekvő Kanizsa fejlődése az uradalom terebélyesedésével együtt kellett hogy gyorsuljon. Az uradalom minden falvából ügyes-bajos dolgaikkal, az adókkal ide igyekvő emberek minden külső behatás nélkül is a környék leggazdagabb piacközpontjává változtatták a települést, de a vásártartás jogának megszerzése pénzjövedelmei fokozása érdekében a 14. század második felétől a földesúrnak is elsőrendű érdeke volt. A Kanizsai család tagjai - nem utolsósorban itáliai tapasztalataikat is ismerve - mindent megtettek birtokaikon a városok és piachelyek számának növelése érdekében. Különösen jól figyelemmel kísérhető ez a folyamat a Bécs felé fekvő fő kereskedelmi irányon található kedvelt birtokuk, Kismarton (Eisenstadt) fejlesztésénél, amely 1371-ben még mint bizonytalan jogállású helység ( Villa seu oppidum) került a kezükbe. 1388-ban kapnak ide országos vásártartási jogot, ekkot már „libera civitas "-nak, szabad városnak nevezik, ahová a kereskedelem fejlesztése érdekében zsidókat is telepítenek. A gyorsan városiasodó településen ferences kolostor épül, amelynek alapítója Kanizsai II. István volt ajtónállómester, aki 1420-ban a szerzetesek javára nagy adományt tesz.322 Kanizsa kereskedelmi központtá válásában fontos szerepet játszott az ország közepe felől a zákányi réven át délre vezető kereskedelmi út, amely Székesfehérvárról tartott Horvátországon át a tengerpart felé. Ez a „Hadiút", vagy ahogy Zalában nevezték, „Hadinagyút", a Balaton északi partján haladt, Ba-latonhidvégnél keresztezte a Zalát, majd Komáron és Galambokon át tért Kanizsára, ahonnan délre fordult és a zákányi révnél lépett be Szlavóniába.323 1257-ben „királyútjának" nevezik Kanizsa határjárásakor.324 Kanizsánál erről az útról több irány is elágazott. Nyugatra a mocsáron át vezetett az egyik Becsehelyen át Letenyére, ahol ketté vált, az egyik átlépte a Murát, a másik a folyó mellett haladt Lendván át az országhatár felé. A Muraközbe leggyorsabban Sze-petneken át a Molnári melletti szentmihályi réven lehetett átjutni, és innen Perlakra, ami a Dráva egyik fő révhelye folt. Északi irányba Gelsén át vezetett Kapornak felé egy út, amely az istvándi Zala révhez ért, míg a Felsőrajknál leváló ága Pölöske-Henye irányába tartott. Erről az útról kanyarodott le egy út Palintói északra, amely Nagybakon keresztül Egerszeg-Vasvár felé tartott.325 A kereskedelmi utakon a középkor folyamán rendkívül fontos bevételi forrás volt a vámszedési jog, amely kezdetben a iura regaliák közé tartozott. A 13. századra ezeket már királyaink eladományozták, és bőven osztogatták mind az új vámok felállítására, mind a vámok alóli mentességre vonatkozó engedélyeket is. A közlekedési vámok és vásárvámok jelentős bevételi források voltak a földesurak kezén. 258 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Kanizs a mezővárossá fejlődésének egyik lépéseként is értékelhető, amikor a Mórichelyi családtól sikerült per útján a vámszedési jogot elvenni, és Kanizsára helyeztetni, így 1374 után Kanizsára került a „Hadinagyút" vámszedési joga.326 A vám az uradalom rendszeres és jelentős bevételi forrása volt. Az 1493., az 1525., és az 1530. évi urbáriumok felsorolásában találkozunk vele, mint rendszeres jövedelemmel.327 Sajnos ennek összegszerű nagyságáról nem maradt fenn adatunk. Kutatásunk sokáig úgy vélte, hogy a 15-16. század fordulóján a Kanizsa melletti Szombathelyen is volt vám, ma azonban bizonyossá vált, hogy ezek az adatok is a kanizsai vámra vonatkoznak.328 A vámszedési jogot megszerző Kanizsai II. Miklós, a későbbi tárnokmester, a település fellendülését minden eszközzel igyekezett elősegíteni. Ebben fontos lépés volt, hogy nagybátyjához, István zágrábi püspökhöz hasonlóan igyekezett a kanizsai és a Kanizsa környéki egyházaknak a nagy zarándoktömegeket vonzó búcsúengedélyeket megszerezni. Az első ilyen engedély 1374-ből, az utolsó 1402-ből ismeretes.329 A település mezővárossá fejlődése Miklós tárnokmester idejében zajlott le, bár erről csak pár évvel a halála utánról van adatunk. 1409-ben egy három vásáron való kikiáltást (perbe idézést) elrendelő okirat nevezi Kanizsát oppidumnak először. Ebből az oklevélből azt is megtudjuk, hogy a mezőváros hetivására keddi napon volt.330 Később szombati napon is tartottak itt hetivásárt, amiről egy 1483-ban kelt, hasonló kikiáltást elrendelő okmányból értesülünk.331 Országos vására Kanizsának Szent György napkor volt.332 A kanizsai vásárok nemcsak az uradalom, hanem a széles környék legjelentősebb piacai voltak. A Zalára, Somogyra kiterjedő hatalmas birtoktest jobbágyai mellett a 15. században a Balaton és a Mura közti egész térség lakossága keresett itt vevőt árura. A reánk maradt kevés adatból úgy tűnik, hogy a piackörzet határa 40 kilométerre biztosan kiterjedt. 1448-ban például a gersei Pethők három jobbágyát fosztották ki a Marcaliak emberei Kolonnái, amikor a kanizsai vásárról hazafelé igyekeztek. 1520-ból tudjuk, miszerint a komári, galamboki és a karosi jobbágyok sóval, hallal, gabonával és borral megrakott kocsikkal igyekeztek a kanizsai hetivásárra, tehát egy olyan térségből, ahol több helyi piacot találunk.333 Nyilvánvalóan kül- és belföldi kereskedők is megfordultak a kanizsai vásárokon, de erről forrásaink hallgatnak. A vár, a város és a környék területén folyt régészeti kutatások során előkerült külföldi eredetű áruk szélesebb kapcsolatokra, délen egészen Itáliáig nyúló kereskedelemre utalnak. A kanizsai piacon adták el áruikat a helybeli iparosok. Róluk a szűkszavú források úgyszintén keveset árulnak el. Ebben az időszakban terjednek el azok a foglalkozásra utaló vezetéknevek, amelyekből egy-egy iparosfamíliára következtethetünk. 1493-ban Kanizsán Varga és Szíjgyártó nevűvel találkozunk. 1493-ból ismerjük az első részletes urbáriumot, amely a kanizsai uradalomról készült. Ekkor a Kanizsai György által birtokolt részen a mezővárosban -amely mintegy fele volt a településnek - 21 telkes jobbágy élt, közülük egész telkes volt egy, fél telken gazdálkodott 8, negyed telken 14. Üresen állt 4 fél telek és 5 negyed telek. A telekszámok és telkes jobbágyok felsorolása azonban nem árulja el a lakosság tényleges számát. Egy telken több ház is lehetett, nem írtak össze a házakban zselléreket, szegényeket sem. A mezőváros szolgáltatásai lényegesen könnyebbek voltak, mint az uradalom falvaié. Mindössze az 1 forintot kitevő cenzus fizetése terhelte őket negyedtelkenként, amelyet Szent Márton napkor kellett leróniuk. Emellett bizonyos rétművelés, mint munkajáradék terhelte őket. Rendszeres kötelezettségük volt - Szombathely lakóival együtt - télen a várárok jegét feltörni, és a Kanizsa mocsarain átvezető (híd) töltés rendben tartása.334 A város teleknagysága a későbbi forrásokkal egybehangzóan 19-19,5 egész telek volt. A lakosság ingadozása azonban ebben a békés korszakban is nagy volt, természeti csapások, járványok és erőszakos cselekmények egyaránt befolyásolták. 1510-ben súlyos pestisjárvány sújtotta a térséget.335 így nem csoda, hogy 1512-ben az urbárium összesen 19 adózó családfőről tudósít, akik 25 és 1/2 negyed telken élnek, 22 és 1/2 negyed telek pedig pusztán áll.336 A város még magához sem tért a járvány okozta csapástól, amikor 1519. július 7-én éjjel Héderváry Ferenc emberei fegyveresen megrohanták, a jobbágyok házait kirabolták, 100 Ft kárt okoztak.337 1530-ban az első nagy török támadás előestéjére a város a századelő csapásait már kiheverte. Telkeinek száma 68 negyed és 2 egész telek (összesen 19 telek). A változást elsősorban az jelzi, hogy pénzbeli fizetési kötelezettségük negyedtelkenként 25 dénárra csökkent, viszont helyére jelentősebb szállítási kötelezettség lépett.338 Rendkívül keveset tudunk a város lakóinak életmódjáról, életkörülményeiről. A későbbi török kori emlékek és városégések folytán bizonyos, hogy a kő-, téglaépület kivétel számba ment Kanizsán. A lakóházak fából, vályogból épültek, nád- és zsúpfedésűek voltak. A középkori város területi egybeesése a mai belvárossal a mai napig megakadályozta a régészeti kutatásokat. Mégis vannak olyan közvetett és közvetlen adataink, amelyek a városiasodás jeleként foghatók fel, ugyanakkor az általánosságokon túl a városiasodás fokát is megvilágítják. Valószínű, hogy működött itt plébániai iskola, ahonnan elindulhattak azok a kanizsai és környékbeli diákok, akiket 1444-ben a padovai egyetemen találhatunk meg.339 A pezsgő életű kereskedőtelepnek Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 259 olya n közhasznú intézményre is szüksége volt, mint a fürdő, amelynek létéről 1423-ban értesülünk. A fürdőnek olyan jövedelme volt, amelyet egy kápolna fenntartására lehetett fordítani.340 1481-ből tudjuk, hogy a városnak ispotálya is volt, ebben az időben az időben a rectorát említik.341 Az utóbb említett intézmények léte arra az időre datálódik, amikor a Kanizsai család egyik ága még Kanizsán tartotta rezidenciáját. A városra vonatkozó részletesebb összeírások pedig akkor bukkannak fel, amikor a székhely végérvényesen Sárvárra kerül át. A földesúri udvar, az udvar igényeinek kielégítése -mint másutt jól kimutatható - számos olyan foglalkozás jelenlétét feltételezi, amelyek a földesúri udvar távozásával létalapjukat vesztették. A 15-16. század fordulójától egyre szemléletesebben megismerhető település így már egészen más, mint néhány évtizeddel korábban volt. 8. A mezőváros egyházi intézményei A középkori Kanizsa plébániaegyháza a 13-14. század eseményeinél már megismert Szent Margittemplom volt. 1322-ben hallunk róla újból, amikor Lőrinc mester megvásárolja Kanizsa falut, majd 1333-ban szerepel plébánosa a pápai tizedjegyzékben.342 A későbbiekben általában a kanizsai plébánossal találkozunk, többször emlegetik összeírások, urbáriumok a birtokában lévő jobbágy telkeket.343 Maga a templom említése 1554-ben a legkorábbi ismert veszprémi egyházmegyei canonica visitatió-ban bukkan fel, ekkor már, nyilván a török támadások miatt nagyon rossz állapotban van, nincs teteje és a cinterem is elpusztult körülötte. A plébánia azonban működik, több Kanizsa környéki falut, így Bille-Mindszentet és Csákányt is a kanizsai pap látja el.344 Az 1560-as években még nyomon lehet kísérni a plébánia létezését a plébános birtokai alapján, pusztulásának pontos időpontját nem sikerült meghatározni. A plébániatemplom helyét a mai napig nem sikerült egyértelműen beazonosítani. Elhelyezkedésére az írott források nem sok támpontot nyújtanak. Az 1554. évi egyházlátogatás alapján, amely az épület siralmas állapotát vetíti elénk, úgy látszik, hogy nem a palánkfallal körülvett Belső-Kanizsán, hanem ezen kívül állhatott. A korábbi lokalizálási kísérletet, amely a vártól délre, egy szigetre helyezte a templomot, nem tudjuk elfogadni.345 A 14. század második felében egy újabb kanizsai templomról van tudomásunk. 1374. augusztus 28-án XI. Gergely pápa a kanizsai Szűz Mária-templomnak (ecclesia eiusdem sancte Marié de Kanisa) a veszprémi egyházmegyében búcsúengedélyt ad. A Sor-gues-ban az avignoni egyházmegyében kiadott búcsúengedély „... minden bűnbánónak és vezeklőnek, akik karácsonykor, a körülmetélés ünnepén, vízkeresztkor, föltámadáskor, a mi urunk Jézus Krisztus testének mennybemenetelekor, pünkösdkor, a Boldogságos Szűz születésének az angyali üdvözletnek ünnepén, Gyümölcsoltó Boldogasszonykor, a Boldogságos Szűz mennybevitelének ünnepén, Keresztelő Szent János születésének, a mondott apostoloknak Péternek és Pálnak, valamint ama bizonyos templom felszentelésének ünnepén, valamennyi szent látogatásakor, továbbá karácsony, vízkereszt, föltámadás, Krisztus testének mennybemenetele, Keresztelő Szent János születése, Péter és Pál apostol ünnepének nyolcadára, és a pünkösdöt követő hat napon, azt a templomot fogadalmuk szerint meglátogatják, évente legalább egyszer, valamint a felszentelés ünnepén, továbbá nyolcadokon és a mondott hat napon, száz napot kegyesen elengedünk a vétkeiért kirótt vezeklésből, a feltétel teljesítésétől számított tíz évre. Azt akarjuk, ha idegenek bűnbocsánat nyerése céljából felkeresik az előbb említett templomot, vagy egy bizonyos időre még nem szabadultak meg vétkeiktől, apostoli hatalmunknál fogva feloldozzuk őket ..." Ezzel az engedéllyel, amelyet Kanizsai I. István zágrábi püspök kapott - aki ekkor Franciaországban járt Nagy Lajos megbízásából, és augusztus 10-én tető alá hozta Katalinnak, a király első szülött lányának, és V. Károly fiának Lajos orleans-i hercegnek az eljegyzését, hazafelé utaztában felkeresve a pápai udvart -, Kanizsa a legjelentősebb búcsúhelyek sorába lépett.346 A templomot tehát bizonyosan Kanizsai I. Lőrinc fiai építették az 1374 előtti években. De nemcsak erről az egyetlen új egyházi épületről van tudomásunk. 1402-ben egy Szent Miklós tiszteletére emelt kápolna is van már Kanizsán, amelynek IX. Bonifác pápa 7 évi, illetve száznapi búcsút engedélyez.347 Úgy látszik, hogy a Kanizsaiak ebben az időben igencsak szaporítani igyekeztek a búcsúhelyeket a környéken, hiszen 1400-ban újudvari birtokukon lévő Szent János-kápolnának is szereztek búcsúengedélyt.348 Pontosan ismerjük a vártól nyugatra fekvő Tői349 falu kápolnájának alapítóját, Kanizsai II. István volt ajtónállómester személyében. A kismartoni rezidenciával bíró II. István a névadó központban is emel egyházi épületet, amelynek jelentős adományokat tesz, papjának ennek fejében a várbeli kápolnában tartandó hétvégi istentiszteleteket teszi kötelességévé.350 A 15. század elején a mezővárossá fejlődött Kanizsa jelentős új egyházi intézménnyel gyarapodik, a ferences kolostorral. Több korábbi történetíró Pázmány Péter jegyzéke alapján Kanizsai II. János érseket vélte az alapítónak, és 1418-ra tette az építkezés befejezését. Valójában talán a kolostorépítkezés kezdődhetett ekkor, mert az igazi alapító Kanizsai III. János mester, Kanizsai II. Miklós tárnokmester fia volt, aki 2Ö0 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 1423 . december 26-án kapta meg V. Márton pápától az alapítás jóváhagyását.351 A kolostor egyházának a védőszentje a mennybevitetett Boldogságos Szűz (beaté Virginis gloriose) lett. A templom Mária titulusa alapján jogos a gyanú, hogy III. János mester a búcsújáró templom mellé épített rendházat és bízta annak gondozását a ferences szerzetesekre. Az alapítást a búcsújáróhellyé lett templommal kapcsolatos megnövekedett egyházi feladatokon túl bizonyára az is inspirálta, hogy Kanizsai II. István, János nagybátyja Kismartonban (Eisenstadt) szintén ferences kolostort alapít 1415 előtt.352 1436-ban Kanizsán a kolostorban tartják a rend közgyűlését. Az alapító unokája, IV. Miklós volt az, aki Rómában jártakor 1484-ben hét évi búcsút eszközölt ki a pápától a kolostornak Nagyboldogasszony, Szent Sebestyén, és Szent György vértanúk, Szent Balázs és Miklós püspökök ünnepére. Ezenkívül megengedte a guardiánnak hat gyóntató kiválasztását és felhatalmazását.353 A kanizsai kolostorban azonban az engedélyekkel visszaéltek és azokat már egy esztendő múlva a pápa 1485. szeptember 19-én visszavonta.354 Birtokos volt a kolostor a közeli Zsigárton.355 Az 1493-as urbárium Kanizsa belsejében említi a kolostort, és annak a közelében egy szobrot.356 1533 az utolsó év, amelyben létezéséről adatunk van.357 Fontos megemlíteni, hogy Kanizsától keletre Somogyban Szentpéter faluban (ma Pogányszentpéter) pálos remetetelep volt már akkor, amidőn 1371-ben Lajos király több más birtokkal együtt a Kanizsaiaknak adta.358 A már ekkor Remete-Szent-Péternek nevezett település kolostorát is a Kanizsaiak, I. János vagy I. István zágrábi püspök építteti fel, mert amikor 1410-ben Kanizsai I. István az itteni pálosoknak adományt ad, az ősei által alapítottnak mondja.359 Mind a kanizsai ferences, mind a szentpéteri pálos kolostor főnöke gyakran szerepel a Kanizsai család tagjai mellett különböző ügyekben.360 9. A kanizsai uradalom (1400-1550) A 15. század első éveire kialakult nagykiterjedésű uradalom a későbbiek során már nemigen gyarapodott, inkább, ha nem is nagymértékben, de fogyatko- 5. térkép. A K a n i z s a i - u r a d a l om falvai Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 2ŐI zott . A fogyatkozás okai többfélék lehettek. 1431-ben például birtokcseréről értesülünk, amikor laki Ka-czor Miklós fiai János, András és Dávid Vas megyei gencsi birtokukat a Kanizsai családnak adják azok Lak (később Kacorlak) birtokáért.361 Az 1443-as ostrom alatt jelesen tevékenykedő Török László várnagy - amint a korábbiakban erről részletesebben szó volt - Gárdos, Pat, Varaszló és Bennek birtokosa lesz a Kanizsaiak jóvoltából.362 A szentpéteri pálosok jelentős adományokat kapnak patrónusaiktól, így pl. 1420-ban egész Szent Pétert, 1425-ben Páld részeit.363 1455-ben Kanizsai III. Miklós és II. László kanizsai várnagyuknak, a Baranya megyei Biliéi Györgynek adták eszteregnyei részeiket élethossziglani élvezetre, mert gyermekkoruktól szolgálta őket.364 A későbbi adatokból tudjuk, hogy ez a falu fele része volt.365 A Kanizsai familiárisok között, a 16. század elején nagy szerepet játszottak az Észak-Zalából származó Hásságiak, 1523-ban Kanizsai László Kehidát nagy szolgálataiért Hássági Dénesnek adományozta.366 A Kanizsaiak gyakran adták - pénzügyi nehézségeik idején - zálogba az uradalom egyes részeit. 1454-ben Kanizsai III. Miklós Récsét Csapi Andrásnak, 1456-ban Kisasszondot (Somogy vm.) Perneszi Pálnak adja zálogba.367 1467-ben Becsehely, Geréce, és Bánkfalva zálogba adása történik.368 1507-ben Kanizsai György bakónaki birtokai voltak zálogban.369 A zálogbirtokokat általában kiváltották, de előfordult, hogy végképpen a zálogba vevőnél maradtak. A később „pati" előnévvel szereplő Török család tagja volt az a László, aki Kanizsai IV. Miklós gyámja volt. így szerezhette meg Miklós bakónaki részeit, amelyekbe 1483-ban be is iktatták,370 és így jutott a közeli Bacónak pusztán lévő Kanizsai-birtokokhoz is. Mikor 1491-ben Miksa pártjára állt, II. Ulászló ezeket elvette tőle és visszaadta IV. Miklósnak,371 de végül mégis Török-birtok maradt Bacónak. A Kanizsai család birtokviszonyai a 15. század elejétől aképpen alakultak, hogy birtokaik fele II. Miklós volt tárnokmester ágának, a másik fele pedig testvérének II. Istvánnak a leszármazói kezében volt. 1491-ben a tárnokmester ágának utolsó hajtása, IV. Miklós távozott az élők sorából, így birtokai II. István ekkor már kétfelé szakadt leszármazóira, unoka-öccseire maradtak. A nagy osztozkodás előtt 1492-ben összeírták a kinek-kinek jutó javakat, majd 1493-ban választott bírák előtt az összes birtokokat két részre osztották. Egyik fele Kanizsai III. Miklós fiának Györgynek, a másik fele pedig II. László fiainak III. Lászlónak, V. Jánosnak és IV. Istvánnak jutott. Sárvár vár birtokába György, Léka vár birtokába unokaöccsei kerültek, Kanizsát és Kapuvárt megtartották közös kezelésben. Attól függetlenül, hogy egy-egy vár kié lett, a hozzá tartozó birtokokat mindig megosztották, a vitás kérdésekben az apróbb kiigazításokat a döntőbírák végezték. Kanizsa vára ettől kezdve a család egyik ágának sem székhelye. De továbbra is itt élt IV. Miklós özvegye - s ez is bizonysága a kihalt tárnokmesteri ág kanizsai székhelyének - aki ebből az uradalomból kapja haszonélvezetre Ötvös, Kehida és Eszteregnye birtokokat.372 1493-ban a nagy osztozkodás után készült Kanizsa első részletes urbáriuma, amelynek sajnos csak a Kanizsai Györgyre vonatkozó része maradt fenn.373 Ebből, annak ellenére, hogy a korrekciók miatt csak nagy vonalakban alkalmas a teljes uradalom adatainak kiszámítására, először kapunk képet a térség lakosságáról és gazdálkodásáról, így alapját képezi a későbbi összeírásokkal, urbáriumokkal való összehasonlításnak. A kanizsai uradalomról ettől az időponttól kezdve nagyon sok gazdasági irat - elsősorban urbárium -maradt fenn. 1510-ből ismeretes Kanizsa vár tartozékainak urbáriuma374, 1512-ből Kanizsai III. László részeinek urbáriuma,375 1519-ből ugyancsak az ő részeit ismerjük.376 1530-ból való tárgyalt korszakunkon belül az első, a teljes uradalmat tükröző urbárium, amikor a másik ág kihalása után az egész birtok Kanizsai IV. László tulajdonába kerül.377 Ez az utolsó, még a török pusztításokat megelőző összeírás. Az urbáriumok felhasználása az uradalom valós nagyságrendjének megállapítására korántsem egyszerű. Vannak falvak, amelyek egyikben sem szerepelnek, később felbukkannak, mások pedig elvesznek szemünk elől. A pontos okokat nemigen ismerjük, de mint láttuk, zálogba adásra, esetleg eladományozásra is gondolhatunk. Szólni kell arról is, hogy bizonyos falvak végleges eltűnése a falu pusztává válásával is összefügghet. Ezt a folyamatot jól tükrözik a kanizsai urbáriumok. így az 1323-ban Kanizsa várának tartozékai között megnevezett Leányfalu 1493-ban már lakatlan puszta, ahol Kanizsai Györgynek 120 hold szántója van. A Kanizsától északnyugatra fekvő egykori Libolca falu esetében az egész folyamatot végigkísérhetjük. 1493-ban még falu, ahol Kanizsai György részén két lakatlan telek van. 1519-ben elhagyott falunak írják, 1530-as urbárium szerint pedig már Almaszeg faluhoz tartozó lakatlan puszta.378 A kanizsai uradalom urbáriumainak feldolgozása még nem történt meg. Részletes, statisztikus elemzésük pedig kimerítené ennek a munkának a kereteit. Ezért az összeírásokból csak egyes, fontosnak érzett részeket emelünk ki, jellemzőnek vélt adatokat közlünk, remélve, hogy részletes közlésükre, az egész 16. századot felölelően rövidesen lehetőség nyílik. A kanizsai uradalom nagysága az urbáriumok alapján tárgyalt időszakunkban is változik. Az 1530 előtti urbáriumok azonban nem az egész uradalomra vonatkoznak, és valószínű, hogy nem minden családtagnak volt minden faluban része, így ebben az időben mindenre kiterjedő összehasonlításra nemigen vállalkozhatunk. 1530-ban a kanizsai uradalomhoz 2Ó2 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Zalába n 29, Somogy vármegyében 11 település tartozik. Az uradalomban az összeírás alapján: 10 egésztelkes 453 féltelkes 1330 negyedtelkes 12 nyolcadtelkes jobbágy élt. Ennek az urbáriumnak az alapján a Kanizsai-uradalomban 1805 járadékot fizető családfővel számolhatunk. Ez a szám azonban csak egy megközelítően pontos adat lehet. Ugyanis, ha a korábbi és az ezt követő összeírásokat megvizsgáljuk, akkor kiderül, hogy ebben a lajstromban is vannak hiányosságok. Nem szerepel itt a zalai Újnép és a somogyi Szentpéter falu, amelynek az idetartozását a későbbi urbáriumok folyamatosan bizonyítják.379 A jövedelem mértékét nagymértékben befolyásolták az ebben az időben gyakori járványok. Az 1509. évi pestisjárvány okozta népességcsökkenést jól nyomon lehet követni az 1510. évi adatokból. A fekete halál aratása után az urbáriumban szereplő 25 zalai és somogyi településen 297 lakott telek mellett 54-et jegyeztek fel a járvány következtében „deserta"-ként. A pusztulás mértéke helységenként különböző volt. Üres telkek egy mezővárosban és 13 faluban keletkeztek, lakatlanná azonban egyik település sem vált. Ság faluban például 7 jobbágytelek közül négynek a lakóit vitte el a járvány, Almaszegen pedig még 1519-ben is 21 telekből 12 elhagyott.380 A földesúri jövedelmek nagyságát befolyásoló okok után vizsgáljuk meg magukat a jövedelmeket. A jobbágyok az általuk használt telek után földjáradékot fizettek, amelynek mértéke az urbáriumokban volt lefektetve. Ez három formában történt, pénzben, terményben és munkában. A census fizetésének fő napjai Szent Mihály (szeptember 29.), Szent György (április 24.), húsvét, karácsony, pünkösd voltak. Emellett egyes falvakban más járadékfizetési napok is léteztek, pl. a templom búcsújának napja. A pénzjáradékot a földesúrnak általában Szent Mihály napján fizették, mértéke 25 dénár volt negyed telkenként. Az uradalomban a századforduló idején nemcsak a magyar, hanem a bécsi pénz is a járadékfizetésben általános volt. Ennek oka - akárcsak a Kanizsaiak sárvári uradalmában - az Ausztriával folytatott kereskedelem révén beáramló jelentősebb meny-nyiségű pénz volt. Az élelmiszeradót a főbb termények után fizették, pl. a búza után kenyér formájában. A baromfitenyésztés utáni adó főleg tyúkokra és kacsákra, valamint a tojásra terjedt ki. A térségben folyó állattartási viszonyokra jellemző a juhokkal, kecskékkel történő adózás. A szarvasmarha tenyésztése után fizetendő járadék kétféleképpen jelentkezik. Egyrészt vaj, sajt formájában, másrészt az élő szarvasmarha beszolgáltatásának pénzbeli megváltásában. A sertéstenyésztés utáni járadékot szintén megváltják. A terményekben való fizetés falvanként igen eltérő képet mutat. Kenyérből 1493-ban Kehidán féltelkenként karácsonykor 6, húsvétkor 3, Gelsén negyedtelkenként ugyanezekben az időpontokban 4-4-et szolgáltatnak. 1519-ben Almaszegen évente 2 negyedfél-) telkenként 5 csirkét, egésztelkenként egy kacsát, és negyedtelkenként 1 meszely vajat adtak. Bánkfalván és Martonfalván (Szentmárton) 6 csirke, 1 kacsa és 1 sajt vagy vaj volt az adó. A többi falura is ezek az értékek a jellemzőek. A marha és a sertés pénzbeli megváltása 1519-ben már általánossá válik. Ezek az összegek megmagyarázhatatlanul különbözőek, még egymáshoz közel fekvő falvak esetében is. 1530-ban Eszteregnyén egy hízott ökör megváltására 2 bécsi dénárt, egy hízott disznóért 50 dénárt, ugyanekkor Sormáson 8 bécsi dénárt és 2 Ft-ot, Bánkfalván 4 bécsi dénárt, illetve 1 Ft-ot fizettek. A munkakötelezettség, a robot mértéke is falvanként különböző. Nagymértékben függ attól, hogy a falu területén vah-e az uraságnak saját kezelésben lévő földterülete, allodiuma, szőlője. így falvanként változó szántási, aratási, szőlőművelési és szállítási kötelezettség terhelte az uradalom jobbágyait.381 A kanizsai uradalomban igen jelentős jövedelem származott a nagykiterjedésű szőlőhegyekből. Sajnos, a legfontosabb bortermelő falvak hegyvámjegyzékei már a török pusztítás időszakából - 1563 -származnak. Ennek ellenére az ezekben szereplő adatok is igen szemléletesek. Néhány jellemző adat az uradalom bortermelő falvaiból: A jegyzékekből kitűnik, hogy az egyes falvak határában nemcsak az ottani jobbágyoknak, hanem más falvakban lakóknak is van szőlője. Ezek nemcsak a kanizsai uradalom jobbágyai lehettek, pl. a becsehelyi hegyekben 10 nem az uradalomhoz tartozó faluból Palin 77 birtokos. Szőlő mennyisége: megművelt: 136 köböl 3 pint, puszta: 109 köböl 3 pint. Újudvar 189 birtokos Szőlő mennyisége: megművelt: 416 köböl 2 pint, puszta: 200 köböl 2 pint, földesúri: 58 köböl 7 pint. Gelse Szőlő mennyisége: megművelt: 382 köböl 2,5 pint, puszta: 127 köböl 2 pint, földesúri: 18 köböl 7 pint. Becsehely 155 birtokos. Szőlő mennyisége: megművelt: 358 köböl 1 pint, puszta: 28 köböl 14 pint. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 263 i s voltak „extraneusok".382 A szőlőhegyeken feltűnnek a Kanizsa környékére a mai napig is jellemző szelídgesztenyések. (Újudvar 1519. Quum castanea-rum collecio advenerit.; Gelse 1563. „de silva casta-nos")383 Voltak különlegesebb szolgáltatások is. A Mura melletti Szentgyörgy halászai hallal, a somogyi (Fa-zekas-)Dencs fazekasai pedig termékeikkel adóztak.384 A munkajáradékokból figyelemreméltó az igen jelentős mennyiségű szénakaszálási kötelezettség, amelynek alapján az uradalom jelentős szarvasmarhatartását, és természetesen a katonák lótartását lehet sejteni. A földesúr a különböző gazdasági és katonai tisztségviselőit is a jobbágyok járadékaiból fizette. Az egyes falvak szolgáltatásaiban ott találjuk az officiáli-soknak, a várnagynak fizetetteket. Itt kell megemlíteni azt is, hogy az uradalmon belül, a Becsehely környéki dombvidéken létezett egy sajátos igazgatási, gazdálkodási egység, amelyet 1530-ban Felföldnek (Felfewld), 1563-ban pedig Hegyföldnek (Heghf-fewld) neveznek. Ezek főbb szolgáltatásait egységesen határozzák meg. Az egykori nyolc kis dombvidéki faluból ma már csak Borsfa (Borsfalva) létezik, a többinek, köztük a templommal is rendelkező Gerecse (Geréche) helyét csak a helynevek őrzik. Sajátos munkakötelezettség volt - mint már a korábbi fejezetekben is szóltunk róla - az egyes településeknek a várhoz teljesített szolgálata. Ez az első időkben még csak néhány szorosan Kanizsa környéki helységben jelentkezik, a török veszedelem fokozódásával azonban mind területileg, mind mértékben megnövekszik. 1493-ban Kanizsa mezőváros és Szombathely ad munkát a Kanizsa folyón átvezető töltés (híd) javításához, a várba vezető „gyalog hyd" fenntartása az almaszegiek feladata, a Kiskanizsa helyén álló Tői pedig sajátos helyzetben van. Minden egyéb szolgáltatás alól mentes, mert lakói a várban szolgálnak. („Item censem et proventum nullum solvet nisi obligatur servire ad castrum.") 1530-ban részletesebben is szólnak ezekről a munkákról: ők tartják tisztán a várat, fát vágnak, egész télen fűtenek a vár kályháiban. Ugyanakkor a télen befagyó várárok jegének feltörése folyamatosan a kanizsai és szombathelyi polgárok kötelessége. A kanizsai uradalom területén Kanizsán kívül még négy helység szerepel mezővárosként (oppidum). Ez a jogállás azonban nem lehetett stabil, mivel 1493-ban Becsehely, Szepetnek, 1530-ban már csak Sze- 6. térkép. Kanizsa és környékének középkori úthálózata 264 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig petnek , 1563-ban már egyik sem volt mezőváros a zalai részén az uradalomnak. A somogyi oldalon Szentpál 1530-ban még viseli a rangot, de 1563-ban már csak falunak írják. Szolgáltatásaikban sem mutatható ki olyan mértékű eltérés a falvakétól, mint Kanizsa mezőváros esetében. Az uradalom területét az 1532. évi hadjáratot követően egyre inkább fenyegeti a török pusztítás. Azok az urbáriumok, amelyek a királyi kezelésbe vételig készültek, a hanyatlást folyamatosan tükrözik. Folyamatosan csökken a lakott telkek száma, nő a telekap-rózódás, a zsellérek, szegények száma. Az 1540-es években kezdődik az a folyamat, amely a vidék egyre ismétlődő pusztításai után az elnéptelenedés felé vezet. 1548-ban a dicális összeírás szinte minden Kanizsa környéki falut elégetettnek „combusta" jelez.385 Az 1563. évi urbárium összegzett adatai (ezekben nem szerepel az 1530. évivel összevetve Mártonfalva, Illő, Zimány, Tői, Páld, Szegede és Szombathely, viszont benne van Szentpéter és Ujnép) az elmondottakat támasztják alá: egésztelkes 4 féltelkes 109 negyedtelkes 258 nyolcadtelkes 3 jobbágy, ism. teleknagysággal 50 zsellér 107 szegény, koldus 45 mentességet élvez 121 Az összeírt családfők száma 30 év alatt 1805-ről 697-re apadt.386 Az uradalomban ugyanekkor az áruértékesítés lehetőségei lecsökkentek, a pénzszolgáltatás helyébe újból egyre inkább a természetbeliek léptek. A háborús helyzet illusztrálására csak néhány példa: Gelsén a hízott ökör megváltása 1564-ben 800 bécsi dénár, Palinban 1 Ft 33 dénár 1 vien, Újudvaron 2 Ft 66 dénár és 2 vien. A sertéseket már mindenütt természetben adják. Gelsén meg is írják, hogy régebben 2 Ft-ot adtak a hízott sertésért, ma azonban,387 hogy kötelezettségüknek eleget tudjanak tenni, 2 sertést pénzért vesznek meg ebből a célból. A kanizsai uradalom a 16. század közepe után nem volt képes arra, hogy a várban állomásozó megnövekedett létszámú katonaságot eltartsa.388 10. Nagykanizsa és környékének középkori topográfiája (A mai közigazgatási határok közé eső terület) Mind a város, mind az azt övező térség középkori településrendjének megrajzolására vállalkozni rendkívül nehéz és hálátlan feladat. A vár körül dúló hadiesemények a közvetlen környéket pusztává tették, az egykor itt élt lakosság a török uralom időszakában vagy elpusztult, vagy más vidékekre menekült a visszatérés reménye nélkül. A 90 éves török uralom azt jelentette, hogy Kanizsa és a környék menekültjeinek utódai másutt eresztettek gyökeret. így, míg Zala vármegye „szerencsésebb" részein ha el is pusztultak falvak, szinte mindegyiknek akadt olyan szomszédja, amely túlélte ezt a vészterhes időszakot. Ezek a szomszédok, amelyek lakossága közt gyakran ott találjuk az elenyészett települések meg-maradottjait, megőrizték helynevekben az elpusztult községek emlékét, az utódok gyakran a mai napig pontosan tudják, hogy hol kell ezeknek a nyomait keresni. Kanizsa körül azonban egymással szomszédos falvak tűntek el örökre. így többnek egykori helyére ma már dűlőnév sem utal, másokat, ha meg is őrzött az egyre fakuló emlékezet, nem pontosan, hanem nagyobb területre vetítve hagyta ránk. Elenyésztek a lokalizácó szempontjából rendkívül fontos templomok is. Az építőanyagban szegény vidéken a vár erősítése körüli munkákhoz nemcsak a felmenő falakat, hanem még az alapfalakat is elhordták. Minél közelebb volt egy elhagyott épület a várhoz, annál gyorsabban és alaposabban jutott erre a sorsra, hacsak valami kegyeleti emlék nem fűződött hozzá, mint a nagy Thury György tetemét őrző kápolnához, amelyet még ellenségei is sokáig tiszteletben tartottak. A középkori oklevelekben felbukkanó falvak helyhez kötése a mondottak miatt csak nagy vonalakban lehetséges. Nem minden esetben tudjuk meghatározni pontosan még egymáshoz való viszonyukat sem, ha pedig szerencsés esetben határaik leírása rendelkezésünkre áll, az abban szereplő helynevek döntő többségének azonosíthatatlansága miatt csak kevés segítséget nyújtanak. Maguknak a településeknek a pontos helymeghatározására, területi kiterjedésük megrajzolására a legalkalmasabb módszer a régészeti terepbejárás. Ott, ahol beépítetlen, művelt földterületen lehet elvégezni ezt a munkát, bizonyosan célt érünk, az oklevelekben körvonalazódó területen a falut pontosan rögzíteni tudjuk. Műveletlen földeken, erdőben a módszer kevésbé hatékony, beépített területeken pedig szinte hasznavehetetlen. Sajnos a mai város és a környező szőlőhegyi birtokok terjeszkedése több egykori falu helyének azonosítását lehetetlenné tette. A városban és határában szisztematikus, a középkor emlékeire irányuló régészeti kutatás még nem folyt, az idő előrehaladtával pedig egyre csökken a remény, hogy számos, a múltra vonatkozó kérdésre választ kereshessünk. Ezeket a problémákat előre kellett vetíteni, hogy az ebben a fejezetben jelentkező bizonytalanságokat megérthessük, és számos probléma megoldását a jövő szerencsés kezű kutatóira bízzuk. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 265 a) A középkori Kanizsa település elhelyezkedésének kérdései A középkori Kanizsa falu, majd mezőváros a 16. században a török támadások következtében többször elpusztult és újjáépült, mígnem aztán az 1600. évi ostrom előtt Paradeiser főkapitány parancsára elpusztították. Ezután területén a török uralom 90 éve alatt nem laktak.389 A 18. század elejétől az a térség, amely a középkori település maradványait rejtheti, fokozatosan beépült, s mivel az új város kialakulását nem befolyásolták a régi maradványai (legfeljebb az egykori erődített rész körüli árkok vonala), a mai városszerkezet alig alkalmas a korábbi település területének lokalizálására. A középkori mezőváros kiterjedésének meghatározására régészeti kutatás nem folyt, a város területén hitelesen azonosítható középkori objektumot a mai napig nem ismerünk. Ennek ellenére Méri István, a kanizsai vár régészeti kutatásának irányítója a rendelkezésére álló adatok, felszíni megfigyelések alapján, elsősorban egy 1582-1594 közötti időre keltezhető városalaprajzból kiindulva megkísérelte - úgy véljük, legfőbb vonalaiban sikeresen - a 16. századi mezőváros erődített részét behatárolni. Ezzel a középkori topográfia megrajzolását - hacsak vázlatosan is - lehetővé tette, és megalapozta a továbblépés lehetőségét is.390 A 16. század végén a város palánkfalakkal körülvett erődített része a vártól keletre, azzal megközelítőleg egy vonalban, a mai város központjának helyén egy közel négyszög alakú területet foglalt magába, melynek hozzávetőleges méretei (a rondellák nélkül) nyugatról 280, keletről 300, míg északról és délről 350-350 méter. Az erődített város széleit képező árkok vonalát Méri István a következőképpen határozta meg: délen a ferences templom és kolostor északi homlokzata előtt, attól nyugatabbra indulóan haladt, a Zrínyi Miklós utcai déli oldalának házai mögött a Csengery út felé, kb. a zsinagóga vonaláig. Innen a várost védő árok a múzeum Fő úti épületének nyugati homlokzata előtti rész felé vette az irányt, a város északkeleti sarkát a Rozgonyi utca Sugár út és az Erzsébet tér közötti szakaszának közepére helyezte. Az északi oldalt védő árok iránya ettől a ponttól az Erzsébet teret középen átszelve, a Városháza északi széle mellett elhaladva, tart kissé északnyugat felé. A város nyugati (mocsár parti) szélét a Király utcának az Erzsébet tér és a Zrínyi Miklós utca torkolata közti szakaszának középvonalában határozta meg. Egyetértve a város északi és nyugati szélének megvonásával, a keleti és nyugati oldal rögzítésénél, ahol Méri István is a tervrajz a vár és a város közti távolságának méretezetlensége, valamint a felszíni formákban beállt változások miatt bizonytalan volt, az azóta előkerült régészeti leletek alapján korrekciót javaslunk. Az Erzsébet tér-Ady Endre út sarkán álló ún. „Vasemberház" pincéjében előkerült gerenda és cölöpmaradványok a palánkfal keleti szélének az Ady Endre út vonalában való meghúzását indokolják, mivel ezeket a maradványokat csak a városfal maradványaiként értékelhetjük.391 Az erődített terület nyugatabbra tolását indokolják azok a régészeti leletek is, amelyek a Király utca és a Zrínyi Miklós utca találkozásának környékén és a Király utca 14. sz. alatti, ún. MEZŐGÉP-székház építése során kerültek elő.392 Az erődített város problematikájára a későbbiekben még vissza fogunk térni. E lokalizáció ilyen szintű előrevetítése azonban főleg azért fontos, mert az egyetlen kiindulópontot jelenti a középkori Kanizsa kiterjedésének, elhelyezkedésének meghatározásához. Méri István is megállapította, hogy ez az erődített terület az egykori mezővárosnak csak egy részét foglalja magába. Erre bizonyítékul szolgálnak azok a 16. századi források, amelyek 1531 és 1598 között folyamatosan megkülönböztetnek egy Belső (Interi-or) és egy Külső (Exteriőr) Kanizsát.393 Belső Kanizsában, azaz az erődített városban találunk olyan objektumot, a térkép felirata szerinti „Magyar templom és hadiszertár"-t (Die Hungerische Kirchen Vnd Zeughaus), amelyet a város valamely középkori épületével azonosíthatunk. A térképen L alakúnak ábrázolt épület a felirat és az alaprajz szerint is úgy értelmezhető, mint egy templom és egy vele egybeépült épületszárny. Ez az alaprajz teljesen megfelel a Zala megyei ferencesrendi kolosotorok ismert sémáinak, ahol a templomhoz általában egyetlen szárny (Zalaszentgrót, Hahót-Alsófakospuszta) vagy L alakú szárny (Egervár, Keszthely, Muraszemenye) csatlakozik. A minden oldalról épületekkel körülzárt kerengőre a környéken egyetlen példát sem ismerünk.394 így tehát úgy véljük, hogy ez az épület a középkori kanizsai ferencesrendi kolostorral azonos. A kolostor mellett ábrázolt piactér (Der Marckt Canisa) kialakulása valószínűleg összefügg a kolostor felépülésével, az azonban korántsem bizonyos, hogy a 15. század előtt is itt voltak a kanizsai vásárok, ez volt-e a korai Kanizsa centruma. A korábbi központot inkább a város plébániatemplomának környezetében kereshetjük, ezzel együtt a 13-14. századi település magját. Ez a terület bizonyosan kívül esett a később megerődített területen, erre utal az 1554. évi egyházlátogatás (canonica visitatio) jegyzőkönyve is, amely akkori állapotát rögzíti. A jegyzőkönyv szerint „a templom és a cinterem fedél nélkül" áll, azaz a török támadásoknak kitett külső részen helyezkedik el.395 A templom helyének meghatározását Méri István kísérelte meg először, aki egy 16. század közepére keltezhető, és Ferabosco kanizsai erődítési terve első változataként nyilvántartott alaprajzból indult ki. Az erődítésterv egy, a középkori vártól eltérő helyszínen építendő új várat ábrázol, amelynek magja egy keletéit szentélyű középkori templom, amely köré már 266 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig korábba n egy kisebb palánkerődítést emeltek. Az ábrázolás helyhezkötésének megkísérlése során az említett szerző jó felismerte, hogy itt a kanizsai vártól délre elhelyezkedő malmok, és az itt a mocsarat keresztező út környezetéről van szó. Ennek alapján a tervezett erődítést és benne a templomot a vasútállomás vonalában, attól nyugatra határozza meg, arra a helyre, amelyre korábban más források alapján az első kanizsai várat, Kanizsaszeget helyeztük. A rajz figyelmes tanulmányozása során azonban rájöhetünk, hogy ez az erődítés egyértelműen a Kanizsa mocsarainak nyugati partján helyezkedett volna el, a tervező mocsarat a malmokkal csak az építendő vártól keletre ábrázol. így Aíérmek az a vélekedése, hogy az itt ábrázolt templom Kanizsa először 1257-ben említett Szent Margit titulusú templomával lenne azonos, bizonyosan téves. Minden korai forrásunk, köztük Kanizsa 13. századi határainak leírása egyértelműen bizonyítja, hogy a település a mocsár keleti partján állt. Egyébként sem tudnánk települési kapcsolatot találni egy akár a vasútállomással szemközti szigeten, akár a mocsár nyugati partján álló falu és a bizonyosan a keleti parton, az általa is biztosan meghatározott erődített mezőváros között.396 A város területéről - döntően nem szakember által kiásott - de helyhez köthető középkori leletanyag alapján a 13-16. századi Kanizsát a mocsár keleti partjának szegélyén kell keresnünk, a 16. században erődített területtel összekapcsolódóan, mégpedig attól vagy északra, vagy délre kiterjedően. Észak felé a Zrínyi Miklós és a Kisfaludy utca vonala közötti területen, az Ady Endre út nyugati oldalán épült lakótelep földmunkái során nem kerültek elő régészeti leletek. Egyedül a Kisfaludy utca és az Ady Endre út kereszteződésétől délnyugatra, az egykori Tsz-major területéről ismerünk néhány melléklet nélküli sírt, amelyek talán tartozhattak egy középkori temetőhöz, de lehettek valamely hadiesemény, ostrom során eltemetettek sírjai is. Mindenesetre a városárok és az e közötti üres térség kizárja a település ezirányú kiterjedését.397 Annál gazdagabb felszínen is megfigyelhető középkori leletanyagban az említett térségtől északra elhelyezkedő terület. A Báthory utca alatti telkeken és a Magyar utcából számos helyről ismerünk középkori leleteket. A Magyar utca 55., 75., stb. alatti telkeken, a 77. sz. alatti leletmentés során nagy tömegű embercsontra, vasszerszámokra, fegyverekre és középkori edény töredékekre bukkantak.398 Erre a területre a 17. századi ábrázolások és helyszínrajzok egy kör alakú kápolnát jeleznek, melyben Thury György tetemét 1571-ben eltemették.399 A kör alaprajzú templomok, kápolnák építése Magyarországon a 11-13. századra jellemző, így bizonyosan egy ilyen korú épülettel számolhatunk ezen a helyen is. Ennek azonosítása azonban a rendelkezésünkre álló adatok alapján Kanizsa bármely egyházával - talán a Szt. Miklós-kápolnával - csak nagy bizonytalansággal képzelhető el.400 A Magyar utca térségében fekvő középkori lelőhellyel kapcsolatban kell foglalkoznunk egy, a forrásokban először 1493-ban említett Szombathely nevű településsel, mivel Méri István ezt a lelőhelyet ezzel veszi azonosnak.401 A Szombathelyet először említő urbárium Kanizsai György itteni birtokait írja össze, mely szerint neki itt 4 féltelkes és két negyedtelkes jobbágya, valamint 2-2 üres negyedtelke van. Ugyanitt birtokol a kanizsai plébános 2 üres telket is.402 Az 1530-as évben kelt urbárium Szombathelyt Kanizsa mezővárossal együtt tárgyalja. Eszerint Kanizsán 68 negyedtelek és két új (integras) telek van, Szombathelyen pedig 65 negyedtelek, tehát gyakorlatilag a két település egyforma nagyságú. Mindkét település teljesen azonos szolgáltatásokat teljesít.403 Ez Szombathely utolsó említése. Ettől kezdve bukkan fel a dicális összeírásokban Belső és Külső Kanizsa. Méri István úgy vélte, hogy Szombathely bizonyosan korai település, amely a 16. század harmincas éveiig önállóan létezett, mígnem a század közepére beolvad a mezővárosba, mint annak egyik utcája, hiszen az 1567-es összeírásban megjelenik a Szombathely utca elnevezés.404 A Szombathely név mögött a kutató joggal sejt egészen korai települést, hiszen ez a név az Árpádkori jellegzetes vásáros falvak elnevezési csoportjába tartozik, amelyek az itt tartott hetivásárok napja után kapták nevüket.405 Ugyanakkor felvetődik egy másik kérdés is, az, hogy miért nem találkozunk a viszonylag jelentős számú Kanizsára és környékére vonatkozó okleveles anyagban egyszer sem Szombathely település nevével. A szorosan Kanizsához kapcsolódóan feltételezett falu nem említődik Kanizsához Lőrinc mester részére való királyi adományozásakor sem, amely pedig a várhoz tartozó összes falut felsorolja. Kanizsának két hetivásárjáról tudunk, az egyik keddi, a másik szombati napon volt. Nehezen képzelhető el két azonos napon tartott hetivásár egymástól egy kilométeren belül, bár vélekedhetnénk úgy is, hogy később Szombathely vásártartási joga megszűnt. Inkább afelé a vélemény felé hajlunk, hogy a mezővárossá fejlődött Kanizsa északi része kapott egy időre megkülönböztető nevet a rendszeresen itt tartott hetivásárok alapján. A későbbiekben meglátjuk, hogy a középkorban is voltak faluátnevezések, sőt kétnevű települések is. Gyanúnkat tovább erősíti az a tény, hogy a Kanizsa egészét tárgyaló 1563. évi urbárium a város telkeinek számát megközelítően azonosnak veszi a korábban Kanizsán és Szombathelyen összeírt telekszámmal.406 Azaz Belső és Külső Kanizsa együttes telekszáma - bizonyosan nem véletlenül -azonos Kanizsáéval és Szombathelyével. Ettől a területtől északkeletre az Egyesült Izzó építési munkái során egy nagyméretű templom ma- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 267 radványai t sértették - semmisítették - meg. Az innen a múzeumba került gótikus kövek alapján bizonyosak lehetünk, hogy jelentős épületről van szó.407 A rendelkezésünkre álló egyházi összeírások a középkorban egyszer sem tesznek említést Szombathely egyházáról, itt pedig ugyanazon településen belül két egyházi épületről is tudunk.408 Mindezeknek az adatoknak az alapján úgy vélekedhetünk, hogy a korai Kanizsa területe a Magyar utca és az Egyesült Izzó közötti részen helyezkedett el, és az utóbbi helyen előkerült templom lehetett Kanizsa plébániatemploma. A későbbiekben a várkastély felépülésével a települési terület déli irányban terjeszkedett, e terület szélének közelében létesült a ferencesrendi kolostor és tolódott mellé - a vár közelébe -a piactér is. Ezen a magasabb helyen, a várhoz jól kapcsolható részen jött létre a veszedelmes időszak eljöttével a mezőváros erődített része. Az itt felvázolt települési elrendezés megerősítését avagy korrekcióját a jelzett területeken bizonyosan szükségessé vMó ásatások alapján lehet csak majd elvégezni. b) A mai Nagykanizsa területébe és határába beolvadt középkori települések A mai Nagykanizsa közigazgatási határa az utóbbi évtizedekben jelentősen kiterjedt, számos egykori önálló községet csatoltak területéhez. Az eredeti közigazgatási határon belül 8 középkori, azóta elpusztult községet sikerült meghatározni. Az azóta hozzácsatolt községek: Palin, Miklósfa (Szentmiklós), Ba-gola és Bajcsa középkori eredetű falvak határában olyan ma is élő középkori faluval is találkozunk, mint Fakos (ma Alsó- és Felsőfakos), továbbá három biztosan azonosítható középkori faluval, amelyek ma már nem léteznek; azaz legalább 15 középkori település állt a mai Nagykanizsa területén. Ezeken kívül még sejtünk néhány kisebb, esetleg a mai kanizsai határban egykor létezett települést, ezek meghatározása azonban területileg annyira bizonytalan, hogy velük csak érintőlegesen foglalkozunk. A falvakra vonatkozó középkori források váltakozó nagyságúak, van, amelyre csak néhány adatunk van, s van olyan, amelyről önálló tanulmányt lehetne írni. Pontosan ezért, mert a városmonográfiából nem hagyható ki, a források ismertetésénél az arányosságra való törekvés vezetett, miértis csak a leglényegesebb adatokat igyekeztem rögzíteni. A középkori falvak tárgyalásánál alapvető kérdés volt, hogy milyen sorrendben foglalkozzam velük. Megnevezésük mindenképpen a középkori név alapján történik. ABC-sorrendben tárgyalom először a mai város szorosan vett lakott területébe beolvadt falvakat, majd az azon kívül esőket. Természetesen külön jelzem, ha ma is élő településről van szó, illetve ha azóta a neve megváltozott, módosult. A város területén fekvő egykori falvak: Aty (a mai Sánc területével vehető azonosnak): Első említése 1328-ból ismert, de ebből az oklevélből tudjuk, hogy sokkal régebbi település, még IV. Béla adta cserébe Ivánnak komári birtokaiért. Ekkor Iván unokái kérték határa megjárását. Ebből tudjuk, hogy a Zápolya (ma Potyli) patak mellett feküdt, szomszédos volt a Récséről Mórichelyre vezető úttal és a Bakolnok (Bakónaki patak) vizével. Határos volt továbbá a somogyi határszélen birtokos Gyovad nemzetség birtokával is.409 1456-ban már igen kicsi település, ekkor mint pusztát említik, és azt írják róla, hogy a Zápolya patak mindkét oldalán fekszik.410A 15. században bagolyai Besenyő Miklós fiainak és Andi Ferencnek voltak itt birtokai, akik Csapi Andrásnak zálogosították el azokat. Még másoknak is voltak itt birtokai, mert Csapi András még ebben az évben megveszi rokonainak Csapi Lénártnak és Lászlónak itteni földjeit. Ekkor már, mint olyan pusztát említik, ahol egyetlen jobbágy él, Nagy András, azért Atyot más néven Nagyandrásházának is nevezik. Néhány év múlva, mikor Csapi András birtokairól rendelkezett, ennek a jobbágynak már csak az özvegye élt, ezért a helyet Nagyandrásnéházának nevezik.411 Ezek az adatok is mutatják, hogy már a századvégén megszűnt önálló településként. Csákány falu, amelynek elnevezése valószínűleg török eredetű412, először 1299-ben szerepel mint Gugmindszente (Bille falu része) és Kerektóval határos falu.413 1321-ben a Bikács nemzetség birtoka, és a Kanizsa folyó közepén lévő Csákánysziget, Kerektó és Csákány faluval Andrásnak és Lászlónak jutott.414 1322-ben aztán eladták Osl nembeli Lőrincnek, megemlítve, hogy a hatalmasok régebben elfoglalták tőlük, de most visszakapták.4151323-tól a kanizsai vár uradalmához tartozik.416 Egy 1423-as oklevél alapján bizonyosnak látszik, hogy a Kanizsa patak keleti partján feküdt.417 Az 1493-as urbáriumban Venécé-vel és Tőllel együtt írják össze.418 1530-ban 6 fél és 8 negyed telekből álló kis falu, de három malom van itt a Kanizsán.419 1563-ban, majd 1566-ban is megvan, ekkor azonban már csak két malom áll.420 1566-ban a várbeli németek azzal fenyegetőznek, hogy Csákányt elégetik, mert a várnak nagy ártására van.421 Utoljára 1593-ban írják össze mint Kanizsa és Mindszent közötti elpusztult falut.422 1554-ből tudjuk, hogy a mindszenti plébániához tartozott.423 A jelzett adatok alapján helyét a Vasútállomás-Ligetváros térségben lehet meghatározni. Lazsnak nevét a mai napig őrzi Lazsnakpuszta Nagykanizsa északi határán. Az eléggé kicsi falu helye régészetileg ugyanitt jól behatárolható a mocsaras völgy peremén. Ugyanakkor ez a település az egyik legrosszabb a források szempontjából. 1262-ben tűnik fel először, amikor Princ comes birtoka.424 1323-ban szerepel Kanizsa várának tartozékai között, ettől kezdve azonban nincs rá írott adat.425 Valószínűleg 268 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig korá n pusztává vált falu, amelynek nevét azonban sikerült szerencsésen átmenteni az utókorra. Tői falu a legbiztosabban meghatározható a Nagykanizsába olvadt területű középkori falvak közül, a mai Kiskanizsa őse. Minden oklevél a vár közvetlen szomszédságában említi. Kései telepítésű falu, az alapító bizonyosan a Kanizsai család volt. Nem szerepel az 1323. évi adományban, először pontosan száz év múlva fordul elő, amikor Kanizsai II. István és fia László adományt tettek a tőli birtokuk végén épült Szent Bertalan kápolnának. Az adott telkeket úgy határozták meg, hogy a falu végén Venéce felé feküdtek, de határosak voltak Csákánnyal is.426 Lakói a várban teljesítettek szolgálatot, belső cselédek voltak. 1493-ban a várban szolgálnak, cenzust nem fizetnek.427 Az 1530-as urbárium részletesen leírja a várban teendő munkáikat.428 Utoljára 1563-ban írják össze.429 Neve lehet, hogy a „tölgy" szóból származik,430 de az is elképzelhető, hogy a „7W"-ként említett a falu Tul olvasatának jelentése a váron túli falu volt. Tőit már Méri István is lokalizálta Kiskanizsa helyére, a Szent Bertalan kápolna helye pedig a csatornázás során talált sírok alapján biztosan meghatározható a Pivári utcában.431 Bizonyos, hogy a középkori Kanizsa területi elhelyezkedését tárgyaló fejezetben ismertetett Ferabosco első várterveként említett alaprajzon szereplő középkori templomalaprajz, amely körül kis erődítés is épült, ezzel a kápolnával azonos.432 A város határában fekvő középkori települések: Bagoly a (ma: Bagola). A ma is álló falu neve valószínűleg szláv személynévi eredetű.433 A 13. század végétől ismerjük történetét, amikor bagolyai Körtvé-lyesd fia Leusták fiai ősi birtokának mondták, akik 1294-ben Mikó bánnak, Ivánka mesternek és a Gyo-vad nembeli Kemény fia Péternek adták el, akinek Aty nevű birtokával volt szomszédos.434 Ekkor már áll a Szent Kozma és Dámján tiszteletére emelt egyháza. A 14. században Bagolyaiaknak nevezik birtokosait.435 A 15. században a bagolyai Csontos, a bagolyai Kemény és a bagolyai Besenyő családok mellett az Andi család is birtokos Bagolyán.436 A 15. század közepén Csapi András, a környék ekkori nagy birtokszerzője veszi zálogba az itteni földeket, majd azok leányai örökségéből a bajnai Both családhoz kerülnek.437 1513-ban Both Ferencnek 8 és 1/2 portája van itt.438 A török támadások következtében 1566-tól folyamatosan többször elpusztul, 1593-ban elhagyott falu.439 Besenyő. Ennek a falunak az emlékét ma a Bakónaki patakból duzzasztott Csónakázó-tó környékén dűlőnév őrzi.440 Neve egykori lakóinak eredetét, a török nyelvcsaládhoz tartozó besenyők emlékét őrizte meg, akiket a 10. században telepítettek ide, vélhetően határőrzési feladattal. Lakóinak katonai tevékenysége már a 11. század elejére feleslegessé vált, így Szent István király a települést az általa alapított zalavári benedekrendi apátságnak adományozta.441 Egykori lakói közül azonban számosan küzdöttek fel magukat a nemesség soraiba, amint ezt a környező falvakban birtokló Besenyő előnevű családok bizonyítják.442 1335-ben az apátság megjáratta határait, aminek alapján egészen pontosan helyhez köthető. Szomszédja volt északra Péterfalva és And (elpusztult falvak a mai nagyrécsei határban), keleten Csehi (elpusztult falu ugyanott), délen a Majolás patak és a (Somogy)Szentpálról Kanizsára vezető út mellett Aty, nyugaton a Bakónaki patak.443 1522-ben Miklós apát Kovács Demeter andi nemest az apátság nemes jobbágyai közé fogadta és itt adott neki egy nemesi telket.444 1564-től folyamatosan pusztul, 1593-ban elhagyott faluként írják össze.445 Bille azok közé a falvak közé tartozik, amelyekről igen jelentős számú adatunk maradt fenn, helyét azonban ennek ellenére nem sikerült pontosan rögzíteni. Emlékét a nagyrécsei határ közelében a Biliéi dűlő őrzi, de a régészeti megfigyelések szerint a település nem ezen a helyen feküdt.446 A falu határa területileg jól meghatározható: a Kanizsa és Récse közötti területen a Zápolya (Potyli) patak mindkét oldalán helyezkedett el, északon területe túlnyúlt a kanizsa-récsei úton, délen Aty és Szentgyörgy területéig ért. Először 1245-ben mint lakatlan föld tűnik fel és kerül IV. Béla adományaként Princ ispán birtokába.447 Hamarosan megtudjuk, hogy ez Biliének csak egy része, hiszen birtokosok itt várjobbágyok is, akik pert indítanak Princ ellen. 1263 táján Princ úgy egyezik meg Domokossal, a zalai vár hadnagyával, Gergely mesterrel, Baksával és egész biliéi rokonságukkal, hogy hat ekealja földből 180 holdat nekik ad, s elengedi annak az öt csöbörnek a fizetését, amelyek a Bilién lévő öt szőlő után jártak neki. Domokos és társai pedig kötelezték magukat, hogy Princ és Herch fia Here ellen a további pereskedéstől elállnak.448 1263-ban az is kiderül, hogy még a király kezén is van Biliének egy része, amelyet IV. Béla kárpótlásul ad Komári Szemerének és rokonainak a tőlük elvett komári földekért. A birtokrész határjárásából, amely Princ szomszédságában feküdt, megtudhatjuk, hogy ez a terület Récsétől a Zápolya vizéig terjed, és ezen túl volt még egy Váró nevű föld.449 A következő évben a király Biliéi Domokos földjének határait járatja meg, amely a récse-újudvari nagy út mellett feküdt és határos volt Princ comessel. Ennek a földnek a közepén egy Mindszentnek tiszteletére emelt egyház állt. Ennek alapján a falut később Mindszent-biliéként kezdik nevezni. Domokos leszármazottja ezt az oklevelet 1372-ben már mint Mindszentbillei János íratja át.450 Ezt a nemzetséget V. István emelte a nemesek közé.451 A 13. század végén Kanizsaszegi Eynard szerez itt birtokokat, melyeket fia Máté 1314-ben elad Osl nembeli Lőrincnek.452 Lőrinc 1321-ben Princ fiainak a részét is megveszi.453 Az itt terjeszkedő Kanizsaiak Szemere leszármazottaival peresked- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 269 ne k a 14. század közepén.454 1369-ben a Kanizsaiak megkapják a gyilkosságért elítélt Egyházasbillei Kónya Pál fia László birtokát, majd egyezkedés után megvásárolják Mindszentbille és a templom felét.455 1467-ben a birtokukban lévő fél falut Csapi Andrásnak adják zálogba,456 aki a következő évben Polyáhi Mihály itteni birtokait is zálogba veszi.457 A zálogba adásból végleges birtoklás lesz, mert Csapi leány révén 1482-ben már bajnai Both András és János birtoka lesz - ekkor már Mindszent néven.458 A 16. században már Mindszentnek nevezik. 1554-ben plébániájáról azt írják, hogy 22 éve üres, a kanizsai plébános szolgál benne.459 1567-ben égett falunak mondják, 1578-93 között jórészt elhagyott faluként írják össze.460 Egyházából a 16. század végén a kanizsai várhoz tartozó erődítményt építenek.461 Ennek a birtoknak a része lehetett a Gug-mindszente, amelyért 1299-ben a Billeiek és a Bikács nembeliek pereskednek. Ez a rész egészen délen volt, hiszen Kisfaluddal, a későbbi Szentgyörggyel volt határos.462 Fakos (ma Nagy- és Kisfakos) a középkorban Somogy megyéhez tartozott. 1307-ből ismerjük első említését Falkos néven.463 A Kanizsai család 1371-ben lett ebben a faluban birtokos.464 1484-ben itteni birtokaikat zálogba adták bajnai Both Jánosnak.465 A 16. század közepén pusztult el.466 Leányfalu. Ez a település a Kanizsa mocsarainak egyik szigetén állt, Kanizsától délre. Nevét ma is számos helynév őrzi a környéken, a vasútállomástól nyugatra-délnyugatra.467 Először 1323-ban szerepel, a kanizsai vár tartozékai között. Ekkor együtt említik Pink faluval, amelyet hasonlóan Leányfalunak is neveznek.468 Utóbbiról később nem tudunk. 1423-ban Kanizsai II. István az általa alapított tőli kápolnának ad itt egy nagy kaszálót.469 1493-ban már puszta, ahol 120 hold szántó van Kanizsai György tulajdonában.470 Az ebben a térségben lévő szépszámú szigeten több kisebb, rövid ideig fennálló település is állhatott. A 14. századig az oklevelek együtt emlegetik Csákányt, Leányfalut és Kerektót. Ez utóbbi nevében bizonyosan az itteni malmok által felduzzasztott tavat sejtjük. 1257-ben említik először a Kanizsa folyó mellett.471 1299-ben Csákánnyal és Gug-mindszenttel határos falu.472 1321-ben a Bikács nemzetségé, akik Csákánnyal együtt eladják Osl nembeli Lőrincnek.473 1323-ban Kanizsa tartozékaként szerepel utoljára, aztán eltűnik a forrásokból.474 Mórichely mint puszta ma is megvan Miklósfától délre, azonban a középkori falu nem itt, hanem a liszói útelágazó tájékán feküdt, ahol templomát 1978-ban sikerült feltárni.475 Egykor igen jelentős település volt. 1276-ból tudunk róla először, amikor István ifjabb király mint egy Elek nevű, utódok nélkül elhalt nemes birtokát a Hahót nemzetség tagjának, Panyt comesnek adományozza, majd ezt az adományt IV. László megerősíti.476 1292-ben azt írják róla, hogy egyik fele Zalában, a másik Somogyban van.477 A 14. században a Mórichelyi család birtoka, akik 1360-ban kezdenek pereskedni Kanizsai I. Jánossal, aki kétségbe vonta itteni vámszedési jogukat.478 Hosszú pereskedés után 1372-ben kötelezték őket jogaikat dokumentáló okleveleik felmutatására. Ez nem sikerült, s a per 1374-ben Kanizsai Miklósnak a javára dőlt el.479 Továbbra is a Mórichelyi család birtoka marad, akik a Kanizsai család familiárisai lettek. Mórichelyi Farkas Péter 1488-ban a kanizsai várnagyságig emelkedett.480 Az 1560-as években az Árpádkorban emelt kör alakú templomát (rotundá)ót) a török ellen erőddé erősítettek.481 A kanizsai főkapitánysághoz tartozó kis várat az 1570-es évek végén lebontották.482 A faluról, mint elhagyott helyről 1593-ban találtuk az utolsó adatot.483 Pemlén (ma Palin) neve szláv eredetű személynévből keletkezett magyar névadással.484 Nagyon korai említése ismeretes, 1193-ból. Újudvar szomszédai között szerepel, amelyet III. Béla anyja adott a székesfehérvári Szent István egyháznak, és azzal együtt a johannita lovagok birtokába.485 Első ismert birtokosa Szentbalázsi János özvegye Venys asszony és fiai voltak, akik ennek a birtokuknak északi felét a Kanizsa folyó mellett Újudvar szomszédságában 1323-ban eladták Osl nembeli Lőrinc mesternek.486 1377-ben Kanizsai János fiai az ellen tiltakoztak, hogy Arnold újudvari keresztes saját és rendje nevében az ő pamléni birtokuk jó darabját Újudvarhoz csatolta.487 A későbbiekben úgy tűnik, teljesen a Kanizsai család birtokába jut. 1493-ban 8 jobbágy lakott itt Kanizsai György részén (kb. a birtok felén), ezek 13 negyed telken gazdálkodtak, puszta volt 6 negyed telek.488 1512-ben Kanizsai IV. László itteni birtokrésze ismert, amin 7 negyed-, 2 féltelkes jobbágy élt, és volt 23 néptelen negyed telek.489 Kanizsa 1519-es urbáriuma szerint 13 jobbágy lakja 7 negyed és 5 fél telken, pusztán áll 19 negyed és 20 fél telek.490 Ez bizonyosan a korábbi járvány következménye volt, mert 1530-ban már 14 fél és 26 negyed telek lakott ismét.491 1563-ban már csak 22 család él itt, ez azonban már a török betörések időszaka.492 Egyházának létéről először 1333-ban tudunk,493 amely az 1325-ös oklevélből ismerten Szent Márton hitvalló tiszteletére volt szentelve. 1554-ben az egyház már nagyon rossz állapotban van, de még van plébánosa.494 1566-ban a török elégeti, ettől kezdve többször részben elpusztult, 1593-ban teljesen puszta falunak írják. 1598-ra azonban újratelepül.495 A 17. században pusztul el. Szentgyörgy. A falut korábban Kisfaludnak nevezik, majd egyháza után kapja ezt a nevet. Emlékét a Nagykanizsától délkeletre lévő Szentgyörgy vári szőlőhegy őrzi.496 A Kanizsa környékén jelentős birtokokkal rendelkező Bikács nemzetség tulajdonaként 270 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig bukka n fel, de birtokosok itt mások is 1333-ban.497 1352-ben szereznek itt birtokokat a Kanizsaiak is, mégpedig a Mórichelyre vezető híd közelében.498 1420-ban a Csapi család birtoka a szomszédos Szentmiklóssal együtt, akik a Kanizsaiakkal egyezkednek határainak ügyében.499 Csapi András szabad rendelkezést nyerve birtokaira, azokat leányaira hagyta.500 Az egyik leányát feleségül vevő Both János 1478-ban megszerzi a másik Csapi leány, Lónyai Albertné itteni részeit.501 A bajnai Bothok Mátyás engedélye alapján 1480-ban várkastély építésébe kezdenek itt.502 1481-ben már folyik az építkezés,503 a kész kastélyról azonban csak jóval később, 1507-ből van adatunk.504 1538-ból ismert részletes leírása egy osztozkodással kapcsolatban, amelyben helyiségeit részletesen felsorolják.505 Az 1570-es évek végén a Kanizsa környéki védelmi koncepció megváltozásakor elrendelik megsemmisítését.506 A mellette lévő falu azonban ezt túléli. Bár többször teljesen elpusztította a török, 1566-1567-ben, majd újratelepülése után 1578-ban, még 1593-ban is összeírják mint részben puszta települést.507 Minden valószínűség szerint 1600-ban Kanizsa török ostromakor pusztul el véglegesen. Szentmiklós (későbbi nevén Somogyszentmiklós, majd Miklósfa) 1278-ban tűnik fel először Szentmiklósi Jakab fia János nevében, aki magát Kanizsa mellettinek nevezi.508 Bizonyára ő is a környéket bíró Bikács nemzetség tagja, mert 1338-ban a közülük való Egyed fia András comes fiai és rokonuk a fehérvári őrkanonok Szeglak birtokból - amelynek másik neve egyháza után Szentmiklós volt - a falu felét átengedik Szeglaki Egyed özvegyének és két leányának leánynegyed fejében.509 Később Szeglakiszentmiklós a neve,510 melynek felét 1358-ban Kanizsai I. János vásárolta meg.511 Ennek a két famíliának a birtokában van később is, a Bikács nemzetség része azonban később a rokonságukhoz tartozó Csapiak kezére jut.512 A Csapi birtokok azután Andrásnak a már többször említett végrendelete folytán leányaira, köztük Both Jánosnéra szállnak.513 Ettől kezdve a bajnai Both család birtokaként működik.514 Mint neve mutatja, egyházas hely volt. A középkori falu és a templom helyét a mai temető körül sikerült meghatározni. A templomnak 1554-ben már nem volt plébánosa, a lakók között a lutheránus hit terjedt el.S151578-79 körül a kanizsai főkapitány erődítményt emeltet itt, melynek feladata a lebontott szentgyörgyi és mórichelyi várak kiváltása volt.516 1566-tól a török többször elpusztítja a falut, 1593-ban már teljesen elhagyott.517 Vajda elpusztult falu nevét szintén a helynevek őrizték meg Nagykanizsától észak-északkeletre. Helyét a szőlővel betelepített területen pontosan nem tudtuk megállapítani. Neve méltóságnévből keletkezett, amelyet a középkorban személynévként is használtak.518 Már 1193-ban fennáll, ekkor említik Wyu-oda néven Újudvar határjárásában.519 A Vajdai család birtoka egészen a 15. század közepéig. 1308-ban Biliével határosán két Vajda szerepel.520 Ezeket Nagy- és Kisvajdának hívták,521 és Récsével is határosak voltak.522 1456-ban lesz birtokos Nagyvajdán Csapi András,523 később egész Nagy- és Kisvajdát megszerzi, s azokat a többi más birtokával együtt leányaira hagyja.524 A családba házasodott bajnai Bothok birtokaként ismerjük 1498-ból, akiknek itteni erdejében a Kanizsaiak hatalmaskodtak.525 1566-ban elpusztítják a törökök, de újratelepül, 1593-ban írják össze utoljára mint részben puszta falut.526 Nem volt önálló falu, de a Vajdai család tulajdonában lévő önállóan kezelt lakott birtok volt Cser-fő, amelynek neve a mai napig fennmaradt.527 Vajdához hasonlóan a 15. század közepén megy át mások tulajdonába. 1453-ban veszi meg pati Török László, aki megjáratta határait. Ebből tudjuk, hogy Vajda határain belül feküdt, tehát nem volt önálló helység, földdarabnak, szőlőhegyrésznek mondták. A határjárás azt is megmondja, hogy Bacónak szomszédja volt.528 Venéce (valószínűleg a mai Bajcsa) egyike a legproblematikusabb Kanizsa környéki falu a helyének meghatározása szempontjából. Többen összekeverték Ventével (a mai Petrivente), pedig adataiból bizonyos, hogy Kanizsa melletti faluról van szó.529 1323-tól a Kanizsai család birtokában van.530 1423-ban pontosan meghatározzák, hogy Tői mellett, attól délre fekszik.531 1447-ben a Kanizsai család szolgálatában álló bakónaki Török Lénárt itteni birtokáról történik említés.532 Az 1493. évi kanizsai uradalmat felsoroló urbáriumból egy másik nevével is megismerkedhetünk, mely szerint Anyádva-laga, más néven Venéceként nevezik meg. ( „Anyád-waloga alias Weneche") Az urbáriumok mindig ebben a környezetben, azaz Tőllel, Csákánnyal és Leányfaluval fogják össze.533 Utoljára 1563-ban szerepel, a későbbi összeírásokban nem találjuk nyomát.534 A régészeti terepbejárások során a bajcsai homokbánya területén bukkantunk Kiskanizsától délre az első falunyomra, ahol a leletanyag az Árpád-kortól a 16. századig létezett településről vallott.535 1578-ban bukkan fel először a Bajcsa név, a stájerországi segítséggel épülő erődítménnyel kapcsolatban.536 Ilyen nevű falura a középkorból semmiféle nyomunk nincs.537 Úgy tűnik, hogy az 1563-1566 között elenyészett Venéce területén létező helynév alapján kapta nevét az erődítmény, amelynek emléke 1600. évi pusztulása után is fennmaradt és öröklődött át a török után újratelepülő falura. Zsigán (ma Zsigárd puszta) falu nem a ma is létező major helyén, hanem attól északra, a nagykanizsai határ korpavári kinyúlásának délnyugati sarkában létezett a terepbejárások adatai alapján.538 Területe a Kanizsa nyugati oldalán, az újkori alapítású Korpavár északi felét, és dél felé a mai homokkomáromi Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 271 hatá r keleti részét ölelte fel. írott forrásban meglehetősen későn, 1460-ban szerepel először, ekkor már mint a Kanizsai család birtoka.539 Általában Újudvarral fogják össze az urbáriumokban. Egészen kicsi falu volt, hiszen 1493-ban Kanizsai György itteni részén, amely a falu fele volt, egy fél- és 14 negyed telek volt mindössze.540 1530-ban 9 negyedtelkes jobbágycsalád lakja.541 1566-tól mindig részben elpusztult faluként szerepel, utolsó említése 1593, amikor teljesen elhagyott.542 Jegyzetek A köztörténeti részek megírásához Bertényi Iván: Magyarország az Anjouk korában. (Budapest, 1987.), Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon 1387-1437. (Budapest, 1984.) c. munkát használtam. 1 „Pro ecclesia sanctae Cruets de Kanisa". Budapesti Egyetemi Könyvtár. Kéziratok. Hevenesi kéziratok LXV. kötet. 270. 2 A. U. O. VII. 334-335-3 C. D. VII/i. 322-323.; Endlicher, Stephanus Ladisla-us: Rerum Hungaricarum monumenta Arpadiana. Edidit-Sangalli (= Sankt-Gallen) 1849., 503-504.; Szöveggyűjtemény Magyarország történetének tanulmányozásához I. rész 1000-től 1526-ig Szerk.: Léderer Emma. Budapest. [1964]., 297-298. 4 Pl. Dömös 1138. Magyar Nyelv 1936. 56-57.; Zalavár 1339. (ún. 1024. évi oki.) Z. O. I. 1-3.; Tihany 1118. Z. O. I. 3-4.; Kapornak 1237. Z. O. I. 11-12.; Tűrje 1247. Z. O. I. 18.; stb. 5 A murakeresztúri apátságról: Sörös Pongrác: Elenyészett bencés apátságok. A Pannonhalmi Szent-Benedekrend története 12/B Budapest, 1912. 322-327.; Az apátság 1347-ben szerepel először Muramentiként. Z. O. I. 469. 6 A. U. O. VII. 191-192.; Renold ispán, aki 1235 előtt már egyszer adományul kapta Biliét, 1235-ben szerepel (Hahót nembeli) Arnold zalai főispánnal együtt. (U. o. VII. 7.) 7 Szabó 1971., 40-47. 8 Holub I. 43.1. 33. lbj. A „comes" cím, amely kezdetben a megyés ispán titulusa, jelző nélkül az illető előkelőségére utal. Szűcs Jenő: Az 1267. évi dekrétum és háttere. Szempontok a köznemesség kialakulásához. (In: Mályusz Elemér emlékkönyv Szerk.: H. Balázs Éva, Fügedi Erik, Mak-say Ferenc. Budapest. 1984.) 341-394.; 389. Kimutatta a „comes" cím használatának megjelenését a szolgabírói testületben.; U. o. 388. A kényszerhelyzetre való hivatkozás. 9 H. O. VIII. 115. 10 Szűcs Jenő: i. m. 376. 11 Szentpétery Imre: Középkori oklevélszövegek. Budapest, 1927., 53. 12 A. U. O. VII. 469-471. 13 A. U. O. VIII. 62-63. 14 OL. Dl. 37359. IV. Béla 1263. március 19. átiratában. Közli: Szentpétery I. 410. (1343. sz.).; Szabó 1971., 47-51. 15 A. U. O. VIII. 64-66. 16 A. U. O. VIII. 91-92. és 117-118. 17 Z. O. I. 113-114.; Köszönettel tartozom Kubinyi Andrásnak, aki az Eynard, vagy Aynard keresztnév és a Zsámbéki család kapcsolatára, valamint a -szeg utótag olykor várra való utalására felhívta a figyelmemet. 18 Fügedi 1986. 150-156.; Kristó 1975. 251-268. 19 Szentpétery II. 2094. sz. 20 A. U. O. XII. 525. A vár a 14. század eleji belháborúk-ban elpusztul (Z. O. II. 6.), helyén a 15. században az ákosházi Sárkány család emel várat, amelyet Sárkányszigetnek neveznek. 21 Kristó 1975., 244. 22 Z. O. I. 184-185.; Z. O. I. 119. 23 Z. O. I. 164-168. 24 Horváth István: Magyarság gyökeres régi nemzetségei, Pest, 1820., 75.; Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal I-XII. és Pótlék kötet. Pest 1857-1868. VIII. 297.; Uö. Turul 1883. 7.; Pór 1890., 155-56.; Turul 1891. 49., 112. és 179. Pór Antal és Nagy Géza vitája. 25 Győrjfy György: Tanulmányok a magyar állam eredetéről. Budapest, 1959., 20. 26 A. U. O. XI. 157.; C. D. III. 300.; VII/i. 203.; A. U. O. VI. 407.; C. D. VII/V. 566. 27 C. D. V/III. 500. 28 A. U. O. I. 309.; IV. 275.; VI. 524.; VII. 54.; XI. 175.; C. D. III/I. 465.; H. O. V. 16. 29 Pór 1890., 185. 30 A. U. O. VI. 455., 511.; XI. 251.; 5. O. I. 18. és 32. 31 Z. O. I. 46-48 > 32 Pór 1890.; A. O. I. 335.; Holub III. 33 A. O. I. 154. 34 A. O. I. 335. Ez az oklevél bizonyítja, hogy a Z. O. I. 46-48. szereplő oklevél nem a Zala megyei Isaborra vonatkozik, így az Oslok 13. századi zalai birtoklásáról nem tudunk. 35 Karácsonyi 1900-1901. II. 408.; 5. O. I. 76. „Nos magister Laurentius, filius Emerici, comes de Igku." Fügedi 1977., 148. Lőrincet mint hegykői várnagyot nevezi meg. Lektorom, Kubinyi András hívta fel a figyelmemet, hogy mivel Hegykőn nem volt vár, így az itteni ispánság nem járt együtt várnagysággal. 36 Holub I. 455. 37 Lásd 35. lbj. 38 Fügedi 1977. 148. 39 A. O. I. 367. 40 Kristó 1975. 262. 41 Z. O. I. 166. 42 Kristó Gy.: A feudális széttagolódás Magyarországon. Budapest, 1979., 207. 43 Z. O. I. 166. 44 Höfken: Num. Zeitschrift 1887. Band 19.; Luschin von Ebengeuth, Arnold: Steierische Münzfunde. Klny. Jarbuch für Altertumskunde. 1907. I. kötetéből; Gedai I. Acta Arch. XXI. 131. 45 Holub I. 436. 46 Z. O. I. 157. 47 OL. Dl. 38806.; C. D. VIII/6. 67-68. 48 Z. O. I. 160. 49 Z. O. I. 161. 50 Z. O. I. 161-162. 51 Z. O. I. 162-164. 52 Z. O. I. 164-168. Fordítása: Vándor 1988., 51-53. 53 A. O. I. 626. 54 Z. O. I. 179. 55 Z. O. I. 309. 272 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 56 Z. O. I. 187-189. 57 Z. O. I. 190-191. 58 5. O. I. 84. 59 5. O. I. 99. 60 A. O. II. 165. 61 Károly Róbert emlékezete. A szöveganyagot válogatta, szerkesztette, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Kristó Gyula és Makk Ferenc. Budapest, 1988. 156-157.; 5. O. I. 108-113. 62 A. O. I. 154. és Reiszig 1941., 22. 63 Képes Krónika. Fordította és a szövegmagyarázatokat összeállította Geréb László. Budapest, 1978. 180-181. 64 5. O. I. 264. 65 Balogh J. 1897.; Barbarits i. m.; V. Molnár László: A kanizsai vár, Honismeret 1986. évi 5. sz. 42-46. 66 Fügedi 1977. 147-148. 67 A. O. I. 164. 68 A. O. I. 367-368.: Z. O. I. 119. 69 Fügedi 1977. 147-148. 70 Z. O. I. 164-168.; Fügedi 1977., 147-148. 71 Z. O. I. 162. 72 Z. O. I. 163. 73 Mén 1988., 17-20. 74 Z. O. I. 162-164., 165., 167. 75 Fügedi 1977., 148. 76 Aíén 29. és 64. 36. sz. jegyzet. 77 Lásd: 467-470. sz. jegyzetet. 78 Halis István: Zalai krónika. Első kötet ötödik füzet. Nagykanizsa. [1917.], 402. 79 Z. O. I. 253-254. 80 C. D. VIII/IV. 219.; 5. O. I. 212., 335.; Z. O. I. 572-573.; OL. Dl. 5226. 81 OL. Dl. 2612., 6034. 82 5. O. I. 173., 295.; Karácsonyi II. 409. 83 5. O. I. 212-213. 84 Fügedi 1977., 197.; Pór 1890., 188.; 5. O. I. 354-361., 399.; Magyar diplomáciai emlékek az Anjou-korból I—III. Szerk.: Wenzel Gusztáv. Budapest, 1874-76. II. 479. 85 C. D. IX/IV. 576.; IX/VII. 386. 86 Z. O. II. 35-36.; C. D. IX/VI. 166.; 5. O. I. 384., 406. 87 5. O. I. 395. 88 Pór 1890., 189. 89 Pór 1890., 189. 90 Pór 1890., 189. 91 A O. II. 461.; Karácsonyi II., 409. 92 Fór 7S90., 188.; 5. O. I. 212-213. 93 5. O. I. 350.; C. D. IX/III. 560. 94 Z. O. I. 377-378. 95 Olvasókönyv Zala megye történetéhez. Összeállította Degré Alajos. Zalaegerszeg, 1961. 12. 96 Z. O. I. 415. 97 Mon. Vespr. II. 67. 98 Z. O. I. 514-515. 99 Z. O. I. 595. 100 Holub III. (Kallósd, Bille és Récse címszavak) 101 Holub III. (Kallósd címszó) 102 OL. Dl. 3400. 103 OL. Dl. 3404., 3409. 104 OL. Dl. 3294. 105 Z.O.l. 484. 106 Z. O. I. 512. 107 OL. Dl. 4279. 108 OL. Dl. 5014., 5015. 109 OL. Dl. 5243., 5247. 110 Z. O. I. 638-640. 111 OL. Dl. 5355. 112 OL. Dl. 5390., 5384., 5655., 5697. 113 OL. Dl. 6026. 114 C. D. IX/IV. 515. 115 A. O. V. 205. 116 OL. Dl. 5619.; Pór 1890. 189.; C. D. IX/IV. 534. 117 Reiszig 1941., 23. Iis p^r . Adatok a bolognai és pádovai jog-egyetemen a XIV. században tanult magyarokról. Századok 1897. 769-795.; 778. sk.; Mályusz 1984., 24. 119 5. O. I. 418., 420., 442., 451., 462.; Körmendy Kinga: Literátusok, magiszterek, doktorok az esztergomi káptalanban. In: Művelődéstörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. és az előszót írta: Fügedi Erik. A bevezetést írta Köpeczy Béla. Budapest, 1986., 176-202.; 187. 120 Fügedi 1986., 279. 121 Pór 1890., 190. 122 Zi. O. IV. 324. 123 Mályusz 1984., 21. 124 pfo jggo t ig2. A király Kanizsai II. Miklóst Bulgáriából visszaküldte, míg //. János, az érsek és II. István Zsigmonddal együtt a csata után hajón menekült meg.; Mályusz 1984., 37. 125 Sopron szabad királyi város története. I. rész. 1-7 kötet. Közli Házi Jenő. Sopron, 1921-1929. 207. 126 5. O. I. 483., 488., 491., 495., 529. és Holub I. 460. 127 5. O. I. 489., 491. 128 Mályusz 1984., 25.; Reiszig 1941., 24. 129 Reiszig 1941., 25. 130 C. D. X/II. 268-276.; Zs. O. I. 449. (4094. sz.) 131 Mályusz 1984., 104-105.; Silberschmidt, Max: Das orientalische Problem zur Zeit der Entstehung des Türkischen Reiches nach venezianischen Quellen. Leipzig-Berlin 1923., 105. 132 MTK I. 233. 133 5. O. I. 541-553. 134 Zs. O. II. 26. (172. sz.) 135 Mon. Vespr. I. 291. 136 Zs. O. II. 249. (6838. sz.) és 265. (6958. sz.) Kanizsai II. Miklóst 1405. február 16-án írják néhainak C. D. X/IV. 448., de töredékes sírkőfelirata szerint márciusban halt meg, ami csak 1404. lehet. 137 5. O. I. 504.; Pór 1890., 194.; Reiszig 1941., 25. 138 Zs. O. I. 7. (68. sz.), 8. (71. sz.), 10. (94. sz.), 14. (143. sz.) 139 Zs. O. I. 49. (505. sz.), 262-263. (2408. sz.) 140 Zs. O. I. 165. (1450. sz.) 141 Zs. O. I. 179. (1606. sz.) 142 Mályusz 1984., 27. 143 Zs. O. I. 534. (4845. sz.), 513. (4656. sz.) 144 Zs. O. I. 300. (2767. sz.), 301. (2773. sz.); Engel Pál: Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigmondkorban (1387-1437). Budapest, 1977., 170. 145 Zs. O. II. 28. (201. sz.) 146 Zs. O. I. 617. (5603. sz.), 677. (6090. sz.) 147 Mályusz 1984., 28. 148 Zs. O. II. 311. (2677. sz.) 149 Zs. O. II. 315. (2677. sz.) 150 Mályusz 1984., 55. 151 Reiszig 1941., 24. 152 5. O. II. 103-105., 111-112. és II. 124. 153 5. O. I. 496., 551. 154 Reiszig 1941., 26.; OL. Dl. 20745., 23250. 155 C. D. X/VIII. 558. 156 Reiszig 1941., 26.; OL. Dl. 10984. 157 OL. Dl. 11575.; S. O. II. 177-179. 158 OL. Dl. 12030. 159 5. O. II. 124. 160 Mályusz 1984., 69.; OL. Dl. 12475., 12484.; C. D. X/VII. 418., 474-161 5. O. II. 212. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 273 16 2 5. O. II. 225. 163 Iványi Béla: A római szent birodalmi széki gróf Teleki család gyömrői levéltára, (Archívum gyömröense gentis comitum Teleki de Szék.) Szeged, 1931., 127. 164 S. O. II. 225., 227., 234. 165 Z. O. II. 504-506. 166 Z. O. II. 506-512. 167 Reiszig 1941., 27.; Z. O. II. 519. 168 Reiszig 1941., 71. 169 Házi I. 4. 193. 170 Házi I. 4. 277., 293. 171 Z.O.U. 574. 172 Reiszig 1941., 28. 173 Házi I. 4. 368., 408. 174 Házi I. 4. 321. 175 Házi I. 5. 176. 176 Házi I. 5. 264. 177 Z. O. II. 577.; OL. £>/. 15740. és 15764.; Holub I. 468. 178 Házi I. 5. 99., 166.; OL. Dl. 15681. 179 Holub I. 470. 180 Reiszig 1941., 72.; F. O. II. 105. 181 Házi I. 5. 264. 182 Z. O. II. 591. 183 Csánki II. 860. 184 5. O. II. 513. 185 Reiszig 1941., 78-79. 186 OL. Dl. 17218. 187 Afon. Vespr. III. 292. 188 OL. Dl. 19757. 189 5. O. II. 567., 570. 190 OL. Dl. 16700. 191 //ázz I. 6. 33. 192 Reiszig 1941., 73. 193 5. O. II. 567.; OL. ŰZ. 20032. 194 A Blagay család oklevéltára, Szerk.: Thallóczy Lajos és Barabás Samu. Budapest, 1897., 435.; Thallóczy 1915., 124. 195 Thallóczy 1915. 130-139. 196 Thallóczy 1915. 107-118. 197 OL. Dl. 19851. 198 OL. Dl. 21002.; Reiszig 1941., 74. 199 Reiszig 1941., 74. 200 F. O. II. 270. 201 5. O. II. 616. 202 OL. ű/. 22142., 22185., 22148., 22351., 26146.; í/ózt /. 6., 298., 314-329-203 OL. D/. 22656., 22698., 22816., 26162.; 5. O. II. 616. 204 Századok 1872., 295. 205 OL. £>''. 23634. 206 Reiszig 1941., 75. 207 Reiszig 1941., 75-76. 208 OL. D''. 20067. 209 OL. Dl. 20355. 210 5. O. II. 567. 211 OL. ű/. 19936., 20521.; Z. O. II. 635.; Holub /., 473-74. Főispán valószínűleg 1496-ig. 212 OL. Dl. 20353., 20398. 213 Egervári László 1495. szeptember 18-án még él, 1496. január 27-én már néhai. Turul 1900. 119. 1. 214 1496. április 18-án Rozgonyi Klára még özvegy. OL. Dl. 20406. 215 Bártfai Szabó László: Pest megye történetének okleveles emlékei 1002-1599-ig. Budapest, 1938., 308-330. 216 OL. Dl. 20514. 217 OL. Dl. 20556. 218 Thallóczy 1915., 141. 219 Reiszig 1941., 76-77. 220 OL. Dl. 21745. 221 OL. Dl. 21818., 34263., 34262. 222 Thallóczy 1915., 222-223.''•> OL. Dl. 32826. 223 A Magyarország és Szerbia közti összeköttetések oklevéltára. Szerk.: Thallóczy Lajos és Aldássy Antal. Budapest, 1907., 330-337-; OL. Dl. 32826. 224 H. O. V. 409. 225 Reiszig 1941., 79. 226 OL. Dl. 24772. 227 OL. Dl. 23634., 23641. 228 A nagykárolyi gróf Károlyi család oklevéltára. Codex diplomaticus Károlyi de Nagy-Károly. Sajtó alá rendezte Géresi Kálmán. I-V. Budapest, 1882-1897., III. 150.; 5. O. II. 620. 229 OL. Dl. 24183. 230 OL. Dl. 24190. 231 Anyja, Dragffy Anna 1528. március 7-én kelt végrendelete már nem emlékezik róla. Reiszig 1941., 80. 232 Reiszig 1941., 80. 233 Reiszig 1941., 79. 234 Z. O. I. 162., 165., 167. 235 Szabó 1971., 36-54. 236 A. O. I. 627. 237 Mon. Vespr. II. 67. 238 Mon. Vespr. II. 67. és 75. 239 Mon. Vespr. II. 74. 240 Veszprémi kápt. It. Epp. Szepetnek 1. 241 Z. O. I. 377-378. 242 Z. O. II. 69-70. 243 Z. m. It. Dl. 19. 244 OL. Dl. 4932. 245 OL. Dl. 6076. 246 OL. Dl. 24915. 247 Z. O. I. 514., 515. 248 OL. Dl. 4279. 249 Z. O. I. 572-573. A falu Kiskanizsa és Homokkomárom között feküdt, már a 16. században a szintén elpusztult (ma Sormás határába lokalizálható) Almaszegbe olvadt be, mint puszta. 250 Z. O. I. 595. 251 Holub a mai Magyarszentmiklóst veszi Szeglakszentmiklóssal azonosnak. Magyarszentmiklós azonban nem a Kanizsa mellett, hanem attól nyugatra található több mint 2 km-re. Lsd. Holub III. (Szentmiklós címszavak). 252 OL. Dl. 4974. 253 C. D. IX/III. 149. 254 Z. O. II. 35-36. 255 5. O. I. 395. 256 OL. Dl. 6952.; C. D. X/VII. 467., X/I. 52. 257 OL. Dl. 17789. 258 Zs. O. I. 34. (346. sz.), 43. (444. sz.), 78. (779. sz.), 83. (829. sz.) 259 Zs. O. I. 52. (537. sz.), 70. (696. sz.), 73. (725. sz.) 260 Zs. O. I. 80. (805. sz.), 83. (834. sz.) 261 Zs. O. I. 60. (609. sz.) 262 Zs. O. I. 136. (1098. sz.) 263 Zs. O. I. 54. (557. sz.) 264 Zs. O. I. 57. (579. sz.) 265 Zs. O. I. 156. (1341. sz.) 266 Zs. O. I. 162. (1415. sz.) 267 Zs. O. I. 259. (2378. sz.). A felsorolt falvak közül Geréce, Bikalja, Jánóc (v. Gyánóc), Szegede és Perenye a mai becsehelyi határban, Kislagd Tótszentmárton, Cinegédfölde részben Becsehely, részben Petrivente, Csornoha talán Borsfa (az oklevélben Basfalva) határába olvadt be. 268 Zs. O. I. 265. (2422. sz.) 269 Zs. O. I. 301. (2781. sz.) 270 Zs. O. I. 423. (3875. sz.) 271 Zs. O. I. 455. (4158. sz.) 274 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 27 2 Zs. O. I. 532. (4829. sz.) 273 OL. Dl. 25463. 274 OL. Dl. 10419., 10460.; Csánki II. 696.; OL. Dl. 10994. 275 OL. Dl. 11371. 276 Holub III. (Kanizsa címszó) 277 Z. O. II. 519-521. 278 Érszegi 104-105. 279 OL. Dl. 13820., 13828., 13829. 280 Z. O. II. 530-532. 281 OL. Dl. 13993. 282 OL. Dl. 14511. 283 Magyar oklevél szótár. Régebbi oklevelekben és egyéb iratokban előforduló magyar szók gyűjteménye. Legnagyobb részüket gyűjtötte: Szamota István. Szótárrá szerkesztette Zolnai Gyula. Budapest, 1902-1906., 7. 284 Házi I. 4. 171. 285 Z. O. II. 591. 286 Bugár-Mészáros Károly: Szentpéterfa középkori rk. temploma. BME. TDK. 9. 1975. 287OL. Hg. Festetics levéltár. Comitatus Castrifferrei Nro. 271 la. 288 OL. Dl. 19439. 289 OL. Dl. 36997. 290 OL. U. et C. 101/19. 291 OL. Dl. 22442. 292 Kriegsarchiv Wien. Hofgeratliche Aktén, 1572. maj. 77-0065. 293 Pataki Vidor: XVI. századi várépítés Magyarországon. In: A Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyve. Első évfolyam. Szerk. Angyal Dávid Károlyi Árpád közreműködésével. Jahrbuch des Wiener Ungarischen Historis-chen Instituts. Erster Jahrgang. Redigiert von Dávid Angyal unter Mitwirkung Árpad v. Karolyis. Budapest, 1931.5 98-132. 294 Balogh Jolán: A magyar renaissance építészet. Budapest, 1953., 30-31. 295 A kanizsai vár régészeti feltárását Méri István végezte. Az erről készült publikációja halála után Kovalovszky Júlia szerkesztésében jelent meg. Lásd: Méri i. m. Azóta a szerző és Horváth László végzett több kisebb leletmentő ásatást a vár területén. 296 Cennerné Wilhelmb Gizella: A kanizsai vár metszetábrázolásainak típusai. In: A nagykanizsai Thury György Múzeum Jubileumi Emlékkönyve 1919-1969. Szerk.: H. Kerecsényi Edit. Nagykanizsa, 1972., 69-83.; 69., 82. 297 Méri István idézett művének a 81. sz. jegyzetében részletesen kifejti a Giulio Turco féle alaprajz léptékének átszámítási problémáit. Következtetéseit saját feltárásaim eredményei is alátámasztják. (V. L.) 298 A rajzot Hans Leonhard von Zell, a Kanizsa felmentésére küldött sereg Feldquartiermeister-e készítette, 1600. októberében. Jelzete: Kriegsarchiv Wien. Alte Feldakten 1600/13/3, Fo. 535. A rajzot Ivanics Mária fedezte fel, és ismertette 1990-ben Nagykanizsa török alóli felszabadulásának 300. évfordulóján tartott nagykanizsai nemzetközi tudományos konferencián. Eredményeinek közléséhez hozzájárulását ezúton is köszönöm. 299 Parádi Nándor: A nagykanizsai vár középkori kályhacsempéi. Fólia Archeologica. XIII. Budapest, 1961., 183-186.; 186. 300 Méri, 28. 301 Feld István: Későközépkori várkutatásunk újabb eredményei. In: Középkori régészetünk újabb eredményei és időszerű feladatai. Budapest, 1985., 190. Legújabban: Búzás Gergely: A visegrádi királyi palota. Valóság 1990., 91-101.; 94. Előzmények után, de a típus magyarországi kialakulását vallja. 302 Magyarországi művészet 1300-1470 körül. I—II. Szerk.: Marosi Ernő, Budapest, 1987., I. 393. A vonatkozó részt (II. fejezet 2/a) Entz Géza írta.) A típus előképeként azonban az óbudai palotát is jogosan számításba vehetjük (Kubinyi András lektori véleménye. 303 Uo. 393-395. Búzás i. m. a visegrádi palotát újabb ásatások alapján keltezi. 304 Holl Imre: Négysaroktornyos szabályos várak a középkorban. Archaeológiai Értesítő 1984. 194-217.; 214. 305 5. O. I. 354., 361. 306 S.O.l. 394. 307 Dümmerling Ödön: A kismartoni középkori vár. Soproni Szemle 1960. 80-86.; Mo. művészet. 40. 308 Mo. művészet. 508-511. Marosi Ernő itt felveti, elképzelhető, hogy az építkezés már az 1416. évi engedély előtt - véleménye szerint a tízes évek elején - megkezdődhetett, mivel 1426-ban már meglévő, valószínűleg évek óta kész várról esik szó. 309 Uo. és Feld István: Középkori várkutatásunk újabb eredményei. In: Középkori régészetünk újabb eredményei és időszerű feladatai. Szerk.: Fodor István és Selmeczi László. Budapest, 1985., 175-201. 310 Reiszig 1941., 24.; Gyöngyösi Gergely: Arcok a magyar középkorból. A szöveget gondozta, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta V. Kovács Sándor. Budapest, J983., 354-; Hervay Ferenc: A pálos rend elterjedése a középkori Magyarországon. In: Mályusz Elemér emlékkönyv. Szerk.: H. Balázs Éva, Fügedi Erik, Maksay Ferenc. Budapest, 1984., 159-171. 311 Z. O. II. 257-258.; Zs. O. I. 294. (2719. sz.) 312 Mon. Vespr. II. 290-291. (1393. nov. 3.) 313 Mon. Vespr. II. 318. 314 Mon. Vespr. II. 258. 315 Zs. O. I. 361. (3272. sz.) 316 Zs. O. I. 5I2-5H- (465i-> 4653-> 4655-> 4656., 4659-sz.) 317 Engel Pál—Lövei Pál-Varga Lívia: Főnemesi sírkövek a Zsigmond kori Magyarországon. In: Művelődéstörténeti tanulmányok a magyar középkorból. Szerk. és az előszót írta Fügedi Erik. A bevezetést írta Köpeczy Béla. Budapest, 1986., 203-233., 218-219. és 351. 318 Holub III. (Szemenye címszó) 319 Holub III. (Németi és Kebele címszavak) 320 OL. Dl. 7467.; Zs. O. I. 94-103. (940. sz.); OL. Dl. 7468.; Zs. O. I. 104-114. (944. sz.) 321 Zs. O. I. 94-103. (940. sz.) 322 5. O. I. 394., 491., 493-; Karácsonyi 1922. I. 128. 323 Holub József: Zala vármegye vámhelyei és úthálózata a középkorban. Századok 1917. 45-60.; 56. 324 Á. U. O. VII. 470. ...„iuxta quandam viam, que via regis nuncupatur". . . 325 Holub József 323. sz. jegyzetben i. m. 59. 326 Lásd 244-245. sz. jegyzetet. 327 OL. Dl. 36997., 26339.; OL. U. et. C. 27/55. 328 Holub József és nyomában mások az urbárium „Cen-sus seu proventus annuales" részében Szombathely után felsoroltakat egyértelműen erre a településre vonatkoztatták. Az előtte összeírt Kanizsa után nincsenek szolgáltatások felsorolva, és a végén felsorolt „iurati" között kanizsaiak is vannak, ezért bizonyos, hogy mindkettőre vonatkozik. Az 1530. évi urbáriumból is egyértelműen kiderül, hogy abban a két település szolgáltatásait együttesen sorolták fel, így a vám ugyanúgy Kanizsán is lehetett. OL. Dl. 36997.; Holub III. (Szombathely címszó); Holub 1917. 55. 329 Mon. Vespr. II. 238., 318., 338. 330 Zs. O. II/2. 255. (6884. sz.) 331 Holub III. (Kanizsa címszó). A Talián család levéltára alapján. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 275 332 Holub III. (Hg. Festetics cs. lt. Zalád 139.) 333 Holub III. (Hg. Festetics lt. Zalád 139.) Z. m. lt. Zalavári ap. lt. 532. 334 OL. Dl. 36997. 335 OL. Dl. 38646. 336 OL. Dl. 36998. 337 OL. Dl. 22576. 338 OL. U. et C. 27/55. (Közli: Maksay 1969., 138.) 339 Németh József: Adatok Zala megye kulturális emlékeiről. I. Zalai Gyűjtemény 8. (1978), 47-60.; 57. 340 Csánki III. 20.; OL. Dl. 11371. 341 OL. Dl. 18504. 342 Z. O. I. 162.; Mon. Vespr. II. 67. 343 Z. O. II. 519.; OL. Dl. 36997.; OL. U. et C. 27/56. stb. 344 Pfeiffer 28.; OL. Dic. 1566-1567. A kanizsai plébános Fityeházán, Kanizsán és Péterfalván birtokos. 345 Méri 1988. 35-36. Ferabosco első erődítési terveként számontartott alaprajzon ábrázolt középkori templom azonosításának kísérlete. Azonosítási kísérletünket a kanizsai plébániatemplomról lásd 266-267. old. 346 Mon. Vespr. II. 238. 347 Mon. Vespr. II. 338.; Zs. O. II/l. 218. (1836. sz.) 348 Mon. Vespr. II. 318-319. 349 -ygi faju a maj Kiskanizsa helyén állt. Lásd: 430. és 431. sz. jegyzetet. 350 OL. Dl. 11371. 351 Karácsonyi I. 118-119.; Mon. Vespr. III. 47. Az itt szereplő évszám - 1424 - téves. 352 Karácsonyi I. 119. és 128. 353 Mon. Vespr. III. 292.; Karácsonyi L, 119. 354 Karácsonyi L, 119. 355 OL. U. et C. 27/55. (Közli: Maksay 142.) 356 OL. Dl. 36997. 357 Karácsonyi L, 119.; 1564-ben az urbárium 10 hold földet említ, amely egykor a kolostorhoz tartozott. OL. U. et C. 27/56. 358 5. O. I. 395. 359 Zs. O. Il/a. 326. (7374-; 7375- sz.) 360 OL. Dl. 11980.; Karácsonyi L, 119. 361 OL. Dl. 12382., 12437. 362 OL. Dl. 13296., 13828., 13829., 13820., 13993. 363 Csánki II., 696. 364 OL. Dl. 14912. 365 OL. Dl. 20068.; 5. O. II. 568.; OL. Dl. 21321.; OL. U. et C. 27/61. 366 Zm. lt. Zalavári ap. lt. 2151. 367 OL. Dl. 15061.; Z. O. II. 556. 368 OL. Dl. 16502. 369 Zm. lt. Dl. 167. 370 OL. Dl. 18808. 371 OL. Dl. 19757. 372 5. O. II. 567.; OL. Dl. 20032.; 5. O. II. 570. 373 OL. Dl. 36997. 374 OL. Dl. 38646. 375 OL. Dl. 36998. 376 OL. Dl. 37007. 377 OL. U. et C. 27/55. (Közli Maksay 133-142.) 378 OL. Dl. 36997.; OL. Dl. 37007.; OL. U. et C. 27/ 55-379 1530. Az uradalom települései (Maksay). Zalai falvak: - Almaszeg (Almaszegh), elpusztult falu Sormás határában, - Bánfalva (Banfalwa), elpusztult falu Szepetnek határában, - Becsehely (Beckhehel), - Borsfa (Bosfalwa), - Bikalja (Bykallya), elpusztult falu Becsehely határában, - Cinegédfölde (Czyneghedfewlde), elpusztult falu Becsehely és Petrivente határában, - Csákány (Chakan), elpusztult falu Nagykanizsa határában, - Csornoha (Chornoha), elpusztult falu Borsfa(?) határában, - Eszteregnye (Ezteregnye), - Gelse, - Gerecse (Gereche), elpusztult falu Becsehely határában, - Gyanóc (Gyanowcz), elpusztult falu Becsehely határában, -Kanizsa (Kanysa), ma Nagykanizsa (mezőváros - oppi-dum), - Kislagd (Kyslagd), elpusztult falu Tótszentmárton határában, - Mártonfalva (Martonfalwa), ma Tótszentmárton, - Mikefalva (Mykefalwa), elpusztult falu Szepetnek határában, - Palin (Pamlyn), ma Nagykanizsa városrésze, - Perenye, elpusztult falu Becsehely határában, - Sormás (Sarmas), - Szegede (Zeghedew), elpusztult falu Becsehely határában, - Szentgyörgy (Zenthgyergh), elpusztult falu Murake-resztúr és Molnári határában, - Szepetnek (Zepethnek), - Szombathely (Zombathel) Kanizsa külvárosa volt, a mai Nagykanizsa területén fekszik. - Tői (Thewl) elpusztult falu a mai Nagykanizsa (Kiskanizsa) területén - Újnép (Wynep) ma Magyarszerdahelyhez tartozó lakott puszta - Újudvar (Wywdwar) - Venéce (Venecze) elpusztult falu a mai Bajcsa határában - Zsigárt (Sygnaarth) elpusztult falu Nagykanizsa határában. Somogyi falvak: - Berény (Béren), ma Iharosberény - Csicsó (Chycho), ma Somogycsicsó - Dencs (Dench), Fazekasdencs puszta Inke határában - Iharos - Miháld (Myhald) - Páld (Paald), Páldpuszta Iharosberény határában - Ság (Saagh), elpusztult falu Liszó határában - Szentpál (Zenthpaal), elpusztult mezőváros (oppi-dum) Iharosberény és Pogányszentpéter között - Szentpéter (Zenthpeter), ma Pogányszentpéter - Üllő (Illew), elpusztult falu Iharos környékén - Zimány (Zyman), elpusztult falu Iharosberény tájékán 380 OL. Dl. 38646., 36998. 381 OL. Dl. 36997., 37007., OL. U. et C. 27/55. 382 OL. U. et C. 27/55. 383 OL. Dl. 37007., OL. U. et C. 27/57. 384 OL. U. et C. 27/55. 385 OL. Dic. Zala 2. köt. 1548. 386 Maksay 143. 387 OL. U. et C. 27/56., 95/11. 388 Müller 19. 389 Méri 57. 390 jtféri 42-57. 391 Kerecsényi Edit leletmentése 1965. T. Gy. M. Fotótár 8611-8613. 392 Kerecsényi Edit leletmentése 1959. T. Gy. M. 59. 1-57. Kerecsényi Edit leletmentése 1972. T. Gy. M. 79. 50. 276 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 1-6 . Horváth László leletmentése 1976. T. Gy. M. 77. 1-18. 393 OL. Dic. Zala megye. Horváth László András kivonata erről az időszakról falvanként. Zalaegerszegi Göcseji Múzeum adattára. 394 Vándor László: A ferencesek középkori építészeti emlékei Zala megyében. Zalai Gyűjtemény 25. (1986.) 49-75-395 Pfaffér 28. 396 Méri 34-36. és III. tábla 397 Horváth László szíves szóbeli közlése. 398 Méri 82. 213. lbj. T. Gy. M. Adattár 316/1962. A. 270. 399 Méri 53-54. Részletesen felsorolja a vonatkozó metszeteket, alaprajzokat. 400 Gervers-Molnár Vera: A középkori Magyarország rotundái. Művészettörténeti Füzetek 4. Budapest, 1972. 401 Méri 54. 402 OL. Dl. 36997. 403 OL. U. et C. 27/55. Közli: Maksay 138-139. 404 Méri 54., 65. 44. lbj. (összeírás: 1567.) 405 Mo. tört. I/i. 886-887. 406 Maksay 144. 407 Kerecsényi Edit lelet-megfigyelése 1969. T. Gy. M. Fotótár 11423-11425. 408 Mon. Vespr. II.; Pfeiffer. 409 Z. O. I. 221. 410 Z. O. II. 567. 411 OL. Dl. 15334.; Z. O. II. 583. 412 Kiss I. 301. 413 H. O. VII. 273. 414 A. O. I. I. 643. 415 Z. O. I. 163. 416 Z. O. I. 165. 417 OL. Dl. 11371. Kanizsai II. Istvánnak és fiának a tőli kápolnának tett adományával kapcsolatban írják, hogy a telkek Venéce (azaz dél) felé feküdtek, de határosak Csákánnyal is (azaz keletről). 418 OL. Dl. 36997. 419 OL. U. et C. 27/55. 420 Müller 48. 421 Barabás II. 84. 422 OL. Dic. Zala megye 1593. 423 Pfeiffer 28. 424 A. U. O. VIII. 42. 425 Z. O. I. 165. Az 1321. évi hamis adománylevélben szintén említik. A. O. I. 627. 426 OL. Dl. 11371. 427 OL. Dl. 36997. 428 OL. U. et C. 27/55. 429 OL. Dic. Zala megye 1563. 430 Kiss II. 675. 431 Valter Ilona leletmentése 1962. Régészeti Füzetek 1963. Az 1962. év régészeti kutatásai. Szerk. Sz. Burger Alice. Budapest, 1963., 71-72. 432 Lásd 396. sz. jegyzetet. 433 Kiss I. 136. 434 C. D. VII/2. 176-177. 435 OL. Dl. 5015.; Zm. It. Zalavári ap. lt. 321. 436 Holub III. (Bagolya címszó). 437 OL. Dl. 15334.; Z. O. II. 583.; Z m. lt. Zalavári ap. lt. Prot. C. 408. 438 OL. Dl. 32206. 439 OL. Dic. 1566-1593. 440 ZMFN. 590. 441 Füssy 31. 442 Lásd 410., 435. lbj. 443 Z. O. I. 302. 444 Holub III. (Besenyő/a címszó) 445 OL. Dic. Zala megye 1564-1593. 446 ZMFN. 589. 447 A. U. O. VIII. 192. 448 Szentpétery I. 415. 449 A. U. O. VIII. 64. és XI. 526. 450 A. U. O. VIII. 117., 92. 451 OL. Dl. 708.; C. D. V/i. 137. 452 Z. O. I. 113.; A. O. I. 164., 145., 367. 453 Z. O. I. 179. 454 Z. O. I. 273.; OL. Dl. 4279. A per Szemere leszármazottja, Gubás ellen indul, de az ezúton megszerzett földet Szentgyörgyi Miklós deák követeli magának Kanizsai I. János mestertől és István óbudai préposttól. A per megegyezéssel ér véget, a Kanizsaiak Szentgyörgyit másutt kárpótolják. 455 Z. O. II. 36. 456 Holub III. (Bille címszó). 457 U. o. 458 Z. O. II. 583. 459 Pfeiffer 28. 460 OL. Dic. Zala megye 1567-1593. 461 Bilkei-Turbuly 45., 46. 462 H. O. VII. 272-274. 463 A. O. I. 140. 464 5. O. I. 395. 465 Csánki I. 679. 466 Velics 188. 467 ZMFN. 593. 468 Z. O. I. 164-167. 469 OL. Dl. 11371. 470 OL. Dl. 36997. Leányfalu puszta ekkor Tői, Csákány és Venéce mellett szerepel. 471 A. U.O.l. 470. 472 H. O. VII. 273. 473 A. O. I. 643.; Z. O. I. 163. 474 Z. O. I. 165. 475 Vándor László ásatása, 1978. Göcseji Múzeum. Adattár 562. 476 Z. O. I. 82. 477 H. O. II. 23. 478 OL. Dl. 4932. 479 OL. Dl. 6076., 24. 915. 480 OL. Dl. 19439. 481 Pataki 19. 482 Takáts Thengöldi 396. 483 OL. Dic. Zala megye. 484 Kiss II. 309. 485 Mon. Strig. I. 143. 486 Z.O.l. 190. 487 OL. Dl. 24485., 6439. 488 OL. Dl. 36997. 489 OL. Dl. 36998. 490 OL. Dl. 37007. 491 Maksay 142. 492 Maksay 144. 493 Mon. Vespr. II. 67. 494 Pfeiffer 27. 495 OL. Dic. Zala megye. 496 ZMFN. 603.; Karácsonyi 1900-1901. I. 246. 497 Z.O.l. 272. 498 Z. O. I. 512. 499 OL. Dl. 10945. 500 Z. O. II. 583. 501 Zm. lt. Zalavári ap. lt. Prot. C. 408. 502 OL. Dl. 18403. Az engedély nem nevezi meg konkrétan a várépítés helyét; vagy somogyi, vagy zalai birtokaikra szól. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 277 50 3 OL. Dl. 18459. Fát szállítanak az épülő castellum számára. 504 OL. Dl. 21785. Várnagyát említik, névszerint Vidi Kis Mihályt. 505 Szentgyörgy vára. Közli: Szerémi. Archaeologiai Értesítő 13. (1879.) 218-229. 506 Takáts: Thengöldi, 400. Maradványait, melyeket Romlott vár néven ismernek, 1976-ban, majd 1989-90-ben feltárták. Vándor László: A Romlott vár. Élet és Tudomány. 1991. évi 44. sz. 1386-1388.; Uő.: A szentgyörgyvári várkastély. Élet és Tudomány. 1991 évi 46. sz. 1455-1458. 507 Ol. Dic. Zala megye. 508 Z. O. I. 88. 509 Z. O. I. 335-336. 510 OL. Dl. 3613. 511 Z. O. I. 595. 512 A Kárász család oklevelei. Levéltári Közlemények 1926. 244. old. 1. sz. a. közölt oklevél-kivonat. 513 Z. O. II. 583. 514 OL. Dl. 32206. 515 Horváth László terepbejárása.; Pfeiffer 28. 516 Stájer tartományi lt. Graz. Kriegs Wesen. 568. fasc. 1579-517 OL. Dic. Zala megye. 518 Kiss II. 723. 519 Mon. Strig. I. 143. 520 A. O. I. 145-146. 521 A. O. VII. 91. 522 Z. O. I. 187.; OL. Dl. 6352. 523 Z. O. II. 562. 524 OL. Dl. 15334.; Z. O. II. 583. 525 Holub III. (Vajda címszó). 526 OL. Dic. Zala megye. 527 ZMFN. 588. 528 OL. Dl. 14700., 14596. 529 Holub III. (Venéce címszó) a keveredés alapja, ahol a szerző összekeverte a két falu adatait. Venéce a kanizsai urbáriumokban mindig Csákánnyal együtt szerepel, míg Vente fekvését egy 1431. évi oklevél (Z. O. II. 472.) pontosan meghatározza. 530 Z. O. I. 164-167. 531 OL. Dl. 11371. 532 OL. Dl. 14084. 533 OL. Dl. 36997. 534 Maksay 147. A Zala megyei dicalis összeírásokban nem szerepel. 535 A szerző és Horváth László terepbejárásai. 536 Roth, Franz Ottó: Wihitsch und Weitschawar. Zeit-schrift des Historischen Vereines für Steiermark. Bd. LXI. Graz, 1970. 151-214.; Takáts Sándor: Stájerország magyar huszárjai. In: Takáts: Emlékezzünk II. 254-55. 537 Sem Holub József (Holub III.), sem Csánki Dezső (Csánki III.) nem talált Bajcsára vonatkozó középkori adatokat. A középkori forrásgyűjtemények áttekintése során magunk sem találtunk ilyent. A Z. O. I. 181-nél szereplő Boych semmiképp nem azonosítható Bajcsával. Ezen a véleményen van Kiss I. 139. is. 538 Horváth László terepbejárása.; ZMFN. 571. 539 OL. Dl. 15437. 540 OL. Dl. 36997. 541 Maksay 142. 542 OL. Dic. Zala megye. III. KANIZSA TÖRTÉNETE A NÁDASDYAK URALMA ALATT (1532-1567) 1. Kanizsa és vára története (1532-1554) A Kanizsai (Kanizsay) család férfi ágon történt kihalását követően a család egyetlen élő leszármazottja Orsolya maradt, akit Szapolyai János király 1532-ben fiúsított, ezzel a hatalmas Kanizsai-hagyaték jogos örökösévé tett. Orsolya ekkor már Nádasdy Tamás jegyese, akinek - mint ekkor a király pártján álló főúrnak - nagyon tevékeny része volt e jogi aktus létrehozásában.1 A Nádasdy család törzsbirtokai Vas vármegyében, a Kanizsaiak tulajdonát képező Sárvár környékén és a megye déli felében a nemzetségnek nevet adó Nádasd falu körül terültek el. A családot régi kapcsolat fűzte a Kanizsaiakhoz, familiárisaikként szerepelnek a 15. század óta. A Nádasdyak Zala és Vas vármegyékben mint alispánok szolgálták a főispáni tisztet betöltő Kanizsaiakat, ügyeik miatt gyakran távol levő uraik helyetteseként, pl. 1402-ben Nádasdy András Kanizsai Miklós zalai alispánjaként.2 Nádasdy Tamás őse volt az a Nádasdy Oswald, aki Kanizsa egyik várnagyaként 1443-ban megvédte a várat a Rozgonyiak ellen.3 Nádasdy Tamás apja, Ferenc pedig Kanizsa várának volt a várnagya.4 Nádasdy Tamás volt az, aki ebből a köznemesi famíliából kiemelkedve a családot a főnemesség soraiba juttatta. Nádasdy Tamás személyiségének megismeréséhez hozzátartozik, hogy műveltségével is messze kiemelkedik kortársai közül. A grazi, bolognai és a római egyetemeken tanul, ahonnan Cajetán bíboros tolmácsaként tér vissza Budára, majd királyi titkárként II. Lajos udvarába kerül. 1526-ban őt küldik segítséget kérni a speyeri birodalmi gyűlésbe, ahonnan üres kézzel tér vissza már Mohács után. Egy év múlva Buda kapitánya, majd zsoldos katonái kiszolgáltatják a töröknek, azok pedig Szapolyai Jánosnak (1529). Ferdinánd híve volt, de fogságból való szabadulásának áraként Szapolyai táborába kellett, hogy álljon. Szolgálataiért ekkor jut először nagybirtokhoz. 1532- 278 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig ben , mint már említettük, eljegyzi a 12 éves Kanizsai Orsolyát, eléri a királynál a fiúsítást, amelyben az a kikötés is szerepel, hogy az örökösnő csak János király hívével kötendő házasság esetén érvényesítheti jogait.5 Ez nem volt véletlen, hiszen a Kanizsai birtokokhoz hét vár (Kanizsa, Kapuvár, Sárvár, Léka, Egervár, Velike és Sztenyisznák), tíz mezőváros, másfélszáz falu és falurész tartozott, amelyek a Dunántúlon, a Dráva-Száva közén is alapjai lehettek a király hatalmának. Nádasdy azonban - elsősorban Grittivel való összeütközése miatt - négy év múlva visszatért Ferdinánd pártjára. Előtte azonban kikötötte birtokai megtarthatását, sőt azt is, hogy nem kell volt ura ellen hadakoznia, kivéve, ha a török csapatokkal együtt támad.6 Ettől kezdve karrierje gyorsan emelkedik. Először Vas vármegye főispánja, 1537-től Horvát-Szlavónország bánja, három év múlva országbíró. 1554-ben elérte a legmagasabb méltóságot, országos főkapitány és nádor lett.7 Sárvári udvara a kor magyarországi humanista központjává vált, ahol hazai és külföldi tudósok, művészek fordultak meg. Gondos gazdája volt birtokainak a legapróbb részletekre odafigyelően, mint ez szépszámú fennmaradt levelezéseiből kitűnik.8 Mikor Nádasdy Tamás feleségül vette a szinte még gyermek Kanizsai Orsolyát (1534-35 fordulója körül), ő lett az ország egyik leggazdagabb földbirtokosa.9 Ettől az évtől egészen 1568-ig Kanizsa története új földesúri família történetével fonódott össze. Nádasdy Tamás gyakorlatilag még át sem vehette a Kanizsai-örökséget, amikor 1532-ben I. Szulejmán hadait ismét Bécs irányába indította, de nem az 1529-es Duna menti útvonalon, hanem a rövidebb, ám nehezebb, a Dunántúlt átmetsző irányt választotta. Az eszéki átkelés után a Dráva mentén haladt felfelé Zákányig, majd a Kanizsa folyó völgyén vezető főúton fordult északi irányba. A szultán útjába eső erődítmények nem fejtettek ki ellenállást, a Ferdinánd-pártiak őrsége elmenekült, kapitulált, Szapo-lyai híveinek erősségei pedig átengedték őket. A Kanizsa környéki események csak török forrásból ismertek. Dselálzáde Musztafa a török történetíróknál szokásos sallangokkal, a szultán haditetteit felnagyító túlzásokkal tűzdelt leírása szerint a hadjárat során Harsány, Siklós és néhány, a török nyelvű szövegben történő elferdülés miatt nehezen azonosítható kisebb erősség meghódolása után Bélavár, Babócsa, Ötvös, Berzence és „Csicsova" (vagy Csurgó, vagy So-mogycsicsó) útvonalon, ahová július 27-én értek, Zákány váránál fejezték be somogyi hódításukat. Ezután érkeztek „a hegy nagyságú tornyokkal tele levő Kanizsa nevű erős vár" alá. A történetíró szerint a várbeliek „megrémülve a halált okozó éles kardoktól s kegyelemért kiabálva feladták várukat". A valóságban az adott esetben bizonyosabb a névleges birtokbavétel, amit a török zászló kitűzése jelentett. A szultán serege gyors ütemben haladt Kanizsa alól észak felé, augusztus i-jén már Kapornakot vette birtokába. Meghódolt Pölöske vára is, két nappal később Kemend, és másnap már Vas megye területén jártak. A török haderő átvonulása természetesen jelentős pusztításokkal is járt, számtalan helység vált a sereget kísérő portyázó segédcsapatok áldozatává.10 E hadjárathoz kapcsolódóan kell szólni arról a szakirodalomban magát hosszú ideig tartó tévedésről, amely szerint ekkor Huszti György volt a kanizsai kapitány, aki harcba keveredett a Kőszeg alól visszavonuló török sereggel, csatát vesztett, s ő maga is fogságba esett. Huszti rabszolgaként a szultán udvarába került, beutazta a birodalom ázsiai részeit, majd kiváltása után újból Kanizsán telepedett le, itt írva meg viszontagságait, utazásainak történetét. A kutatás azóta egyértelműen tisztázta, hogy Huszti György, aki a Körös vármegyei Raszinya faluban született 1512 táján, valóban török fogságba esett, de nem Kanizsán, hanem szülőfalujában. A pécsi káptalani iskolában tanultságot szerzett ifjú 1542-ben szabadult ki, majd ausztriai utazásai után Pozsonyban, később a Mosón vármegyei Járfaluban telepedett le, és itt fejezte be emlékiratainak megírását 1566. október 27-én, mint a helyi harmincadhivatal tisztviselője. Csak 1565-ben emelkedett a nemesség soraiba, mint azt a soproni levéltárban megőrzött, Miksa király és császár által kiadott armálisának másolata bizonyítja. Latin nyelvű kéziratát a vatikáni könyvtár őrzi. Kanizsai eredeztetése Horányi Elek irodalomtörténész 1776-ban kiadott munkájából származik, aki a szerző kéziratát nem ismerte eredetiben, és ebből a tévedésből indult útjára és vált mind színesebbé Huszti kanizsai szereplése, egészen addig, hogy róla teret neveztek el a városban. Pedig csak a kortárs Istvánffy Miklós történetíró munkáját kellett volna elolvasni, aki a raszinyai ütközetről szólva megírja: „Itt fogták el s innen hurcolták el Huszti Györgyöt, aki ezt követően az egész Keletet bejárta és Indiáig is eljutott; vándorlásainak feljegyzését az utókorra hagyta."11 Ebben az időben a kanizsai várnagy személyét nem ismerjük, csak azt tudjuk, hogy ekkor a várban tartózkodott Bakics (Bakyth) Pál, akinek fennmaradt egy július 26-án kelt levele, amelyben értesíti Nádasdy Tamást, hogy a török szultán Somogyon át Kanizsa közelében felkerekedett, miután az ottani várakat elfoglalta.12 A török pusztításának mértékére Kürtösi János zalavári várnagy 1532. augusztus 8-i leveléből következtethetünk, amelyben azt írja, hogy Zalavár mezővárost és Bárándot kivéve a vár összes birtokát felégették, Csácson is csak a malmok maradtak meg.13 A pusztulás felmérésére és a teendők végett Nádasdy Tamás is Kanizsára jött, miután a törökök szeptember végén eltakarodtak a térségből. Október 15- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 279 é n ugyancsak Kürtösi írja urának, hogy mivel kollégájának, Kevsdi Jakabnak el kellett mennie, így ő a várat el nem hagyhatja, ha tehát Nádasdy Kanizsára jön, úgy intézze, hogy okvetlenül találkozzanak.14 Ekkor Nádasdy még mint vőlegény gondoskodik Kanizsa sorsáról, hiszen az esküvőre csak 1535-ben kerül sor az akkor alig 14 esztendős Orsolyával.15 Birtokbalépése után Mátéssy (Matyssy) György lesz Kanizsa várnagya, akinek itteni működéséről 1536— 37-ből tudunk.16 1539-ben Miklós deák a kanizsai udvarbíró (Nicolaus Literátus provisor Kanisiensis), aki az itteni gazdasági ügyek irányítója.17 A közben Ferdinánd pártjára visszatért Nádasdy Tamás ekkor már Horvát-Szlavónország bánja, 1540-től országbíró, majd rövidesen főkapitány, a hadügyek legfőbb irányítója. Az országos elfoglaltsá-gú főúr mellett erre az időre nő fel igazi nagyasszony-nyá Kanizsai Orsolya, és válik a Nádasdy-Kanizsai uradalom gyeplőjét szorosan kezében tartó munkatársává. Foglalkozik a gazdasági ügyekkel, sőt katonai dolgokkal is. Az ő leveléből értesülünk az 1542-es évben Kanizsa környékén is végigseprő újabb pestisjárványáról: ,,. . .hallotta, hogy Szálában igen halnak meg, megnem állott az halál sem Kanisa tartományban sem Szalavár tartományban. . ,"18 Az 1540-es években a járványokon túl már a török is veszélyeztette Kanizsa és a környék lakosságát. Buda 1541. augusztus 29-i elfoglalása után I. Szulej-mán megkezdi a Duna menti útvonal biztosítását. 1543-ban elfoglalja Siklóst, Pécset és Tolna vármegye várainak egy részét, majd Esztergomot, Tatát és Székesfehérvárt is birtokába veszi. Közben „Uliman bég felrablá Somogyságot".19 1544 a török további terjeszkedésével telik. Uléma boszniai pasa elfoglalja Velikét és a stájer határig dúlja Szlavóniát, a budai pasa beveszi a még magyar kézen maradt tolnai várakat, Ozorát, Simontornyát és Tamásit.20 1546-ból ismerjük az első konkrét adatokat a Kanizsa környékére is kiterjedő török rablóportyákról. Június 18-án Kanizsáról jelentik, hogy a törökök jönnek, és felállították a hírlövő ágyúkat, amelyek arra szolgálnak, hogy a föld népével tudassák a közelgő veszedelmet.21 Ugyanekkor kelt Kesás Pál levele Kanizsán Várdai Pálhoz a török készülődéséről és arról, hogy megrohanták Kanizsát, ahol ütközet volt velük.22 Ezek az események nagymértékben közrejátszottak, hogy az 1547. évi nagyszombati országgyűlés erőteljesen foglalkozott az új katonai közigazgatás szervezetének kialakításával, és a 20. cikkelyében indítványozta a második főkapitány kinevezését a Dunántúlra, Szigetvár, Kanizsa vagy Pápa székhellyel. Kanizsa nevének megjelenése mint lehetséges főkapitányi székhely a legkorábbi felismerése az akkor még korántsem kiépített erődítmény stratégiai jelentőségének. A cikkelyeket a király jóváhagyta, és ennek értelmében Zrínyi Miklóst nevezték ki először erre a tisztségre.23 A 16. század közepének időszakában alakul ki az a helyzet, amelynek révén Kanizsa története a következő másfél évszázadban összekapcsolódik a horvát főnemesség egyik legrégibb és legelőkelőbb ágát alkotó, a Subic nemzetségből származó Zrínyiekkel. Az 1542-ben horvát bánná kinevezett Zrínyi Miklós 1546-ban szerzi meg a Muraközt, aminek révén a csáktornyai vár lett a Zrínyi birtokok központja, a horvát grófok magyarországi nagybirtokosok lettek. 1552-ben már nem csak délen, hanem keleten is a kanizsai uradalom szomszédja lett, Csurgó megszerzésével.24 A hatalmaskodásoktól sem mentes birtokszerzések révén a Zrínyi és Nádasdy birtokok és az azokon fekvő végvárak fogaskerékként kapcsolódtak össze a védelemben. Ez a felismerés vezette a két hatalmas birtokost, hogy 1549-ben Sárvárott örök barátsági szerződést kötöttek, melynek lényege „az ország békéjének, egyetértésének és nyugalmának" közös erővel való megvédésére irányult^25 Az 1546. évi támadás is szerepet játszott abban, hogy 1549-ben Kanizsa már komoly erőt képviselő vár, ahol Nádasdy Tamás dunántúli főkapitány alatt 200 lovast vettek zsoldjegyzékbe.26 Az 1550-es évek a török további terjeszkedésének jegyében teltek el a Dél-Dunántúlon. 1550. március 3-án kelt levelükben a somogyi megyegyűlés tagjai Térjék Tamás kanizsavári prefektushoz fordulnak segítségért a török ellen, akik a hedrehelyi kolostort várrá akarják alakítani.27 Úgy tűnik, az ettől az időtől egyre többet szereplő Térjék, mint Nádasdy bizalmi embere nagy ütemben fog hozzá a védelem megerősítéséhez. Ehhez elsősorban minél több és jobb ágyúra van szüksége. A korszak legjobb minőségű ágyúi bronzból készültek. Valószínűleg ezzel a tevékenységével függ össze az a levél, amelyben lendvai Bánffy László Nádasdy Tamáshoz fordul, és arra kéri, hogy adassa vissza a kanizsai várnagy által elvett harangokat, amelyek megszerzésével kereskedőket bízott meg.28 A vidéknek van oka rettegnie, hiszen szeptemberben a török már szinte az egész megyét dúlja. Kanizsai Orsolya erről így ír férjeurának:,,.. .elmúlt hetven a törökök is még rabiának ide mi felénk, közelbe nem voltak, Bérnél, Simeg és Tádik (Tátika) között ment el a had, Szent Grótben hat házat égettek, azon innét egy falut el is égettek, Szent Gróttul fogva Csányig és Szent Györgyvárig mondját(!) hogy rablottak, de nem az, ki Kanizsa mellett. A Balaton mellett mentek alá. . ,"29 Térjék Tamás 1553-ban újabb szomorú eseményről számol be: „. .. a pestis felő azt Írhatom le kegyelmednek, hogy immár csak Becsehelyen nincs az pestis, de egyebütt az úr jószágában mindenütt vagyon, kapun állók az várból egy néhányan meghalának, az szegény György mester, az nyirő meghala, itt Kanizsán az városban minden nap temetnek, de mégis nem olyan fölötte mint az előtt." A járvány még a következő esztendőben is szedi áldozatait.30 A vidé- 280 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig ke t sújtó veszedelmek közepette a török berendezkedés újabb eseményeiről is értesülünk. Koppány megerősítéséhez már 1543-ban hozzákezdtek a törökök,31 de szandzsákká szervezésére csak 1551 után került sor.32 1552. június i-én Hadim Ali budai pasa elfoglalja Veszprém várát, ugyanakkor egy másik sereg Szlavóniában Varasdig pusztít.33 A Dunántúl szerencséjére az ezévi hadjárat felvonulási útvonala az Alföldet veszi célba, így a budai pasa is az északmagyarországi várak felé fordítja hadait. A kezdeti sikerek után Eger ostrománál kudarcot vall, a fősereg elhagyja az országot, és a következő két esztendő során sem a Dunántúl irányába indítja a hadműveleteket. Az 1554. esztendő tavaszán Kanizsa ura az ország első emberévé emelkedik, az országgyűlés április 15-én nádorrá választotta. 2. Kanizsa vára átépíttetése Nádasdy Tamás által (1554-1559) A kanizsai várról 1549-ből rendelkezünk az első részletesebb leírással. Az inventárium elkészítését Térjék Tamás rendelte el.34 Az összeírás nem katonai célzatú, a várban és a hozzá tartozó majorokban lévő termények, állatok, eszközök számbavétele a célja. Mégis nagyon fontos adatokat szolgáltat arról az állapotról, amely a még a Kanizsaiak korában kiépült várkastély és a hozzá kapcsolódó erődítések milyenségét rögzíti. Ebből tudjuk, hogy a várban megkülönböztetnek egy belső várat, amely a várkastéllyal vélhető azonosnak. A várkastélyban egyes helyiségeket is felsorol, így találkozunk az „Abrakos pynche"-vel. „Nagy és közeph Pynche"-vel, „nag bolt pince"-vel és „kys bolt pynche"-vel. Van itt „tömlöcz Pynnche" is, de ekkor már ebben is, ugyanúgy mint a többiben terményeket, elsősorban bort tárolnak. Van egy „nag zoba Alat való pynce" is, ugyancsak boroshordókkal tele. Megismerkedünk a Közép vártai, ahol egy pince, sütőház, „kowach" ház, lisztes ház, szalonnás ház helyezkedik el, itt van a tömlöc is a közép pince mellett. A belső vár helyiségei a már említett nagy szoba és a mellette lévő „ház", a toronyban való bolt, a zöld szoba, a tárház mellett való ház, a nagy bolt, a nagy bolt mellett való szoba, a torony alatt van a kapu, a konyha mellett való szoba. A közép kapu után sorolja fel az összeírás a porkoláb szobáját, a fürdőházat, a nagy bástyát, a deák szobáját, amelyekről nem tudjuk biztosan, csak sejtjük, hogy már a középvárban helyezkedtek el. Kitűnik az is, hogy a várkastély emeletes, mivel a sütő ház feletti folyosón sót tárolnak. A várban még működik a kápolna is. A várban felsorolt berendezési tárgyak már nem mutatnak főúri életet: szőnyegeket, szekrényeket, asztalokat, székeket, abroszokat és három réz gyertyatartót sorol fel. Sajnos az inventárium a fegyverekre egyáltalán nem tér ki. A vár az összeírás alapján egyértelműen két részből áll, a várkastélyból és az ún. középvárból. Az elnevezés egy külső vár létét is feltételezné, erről azonban nem esik szó. A vár erődítései 1554-re már meglehetősen rossz állapotban vannak. Márciusban István deák csurgói provisor Szele Jakab kanizsai prefektusnak azt jelenti, hogy a török Pécsről Kanizsa ostromára készül.35 A várőrség az erődítményhez hasonlóan hiányosságokkal küzd. „Továbbá mind Kegyelmed kalauzaiban s mind az itt való végbeli uraimban megfogyat -kozám" írja Zichy István Nádasdynak.36 Ugyanő jelenti a vár állapotáról: „Az kapu mellett ki vizárok vagyon, az vizárok által az vizben ki rovás volt, az eldőlt. Azt mondja Tamás uram hogy sövénnyel megfonyatta volna, de mostan az viztől hozzá nem férnek; az boronáját és földét kihordatta az vizből.. . az vizárokban ki czövekeket felvertek, kin az rovás állott. . ,"37 Megérett az idő, hogy a kanizsai vár rendbetételével a nádorispán foglalkozzék. A meglehetősen nagy létszámú őrsége ellenére maga Nádasdy is a kanizsai várat ebben az időben (1555) a kisebb erődítések (fortaliciumok) közé sorolta.38 Az induló munkát nagymértékben meggyorsította, hogy Tojgun budai pasa szeptemberben, hogy előkészítse Szigetvár elfoglalását, bevette Kaposújvárt, Koroknát és Babó-csát.39 Támadása váratlan volt, és Kanizsa is súlyos veszélybe került. A császár parancsára Sforza Pallavicini felvonul hadaival a Rábához, a pasa azonban megelégedve sikerével visszafordul, így további hadműveletekre nem kerül sor.40 A kanizsai vár átépítésére vonatkozó adatok ismertetése előtt érdemes áttekinteni a magyarországi várépítészet helyzetét a 16. század első felében, a század közepén. Pataki Vidor volt az, aki alapvető munkájában máig ható érvénnyel végigkövette a török elleni védekezésre berendezkedő 16. századi Magyarország várépítkezéseit, és meghatározta a jellemző építészeti korszakokat.41 Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy a délvidéki végvárrendszer Mohács előtti összeomlása után az ország belsejében nem voltak a kor követelményeinek megfelelő erődítmények. A középkori várak, a 15. század békésebb periódusában létrejött, a lakófunkció irányába eltolódott várkastélyok (castellumok), a középkori falakkal körülvett városok nem voltak alkalmasak a komolyabb, tüzérséggel felszerelt hadseregek elleni védekezésre. Hogy a törököt meg lehessen állítani, ezeket sürgősen át kellett alakítani, vagy új, korszerű erődítéseket kellett építeni. Buda eleste után az egész országban lázas építőmunka indult meg. Ezt az 1541-től 1556-ig terjedő időszakot a „Hevenyészett építések kora"-ként jellemezhetjük. A Horvátország meg nem szállott részén Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 28l 13. kép. A kanizsai vár és város 16. századi alaprajzának mai térképre vetítése M é r i István által, és korrekciója az ásatási, leletmentési eredmények alapján. induló , a somogy-zalai területen, majd a Balaton északi partján át Veszprémen, Palotán, Tatán, Komáromon keresztül az Eger, Ónod, és Tokaj irányába kiépülő végvárrendszer létrehozása élet-halál kérdése volt. A korszak harcászatában, a területvédelemben döntő szerep jutott a száguldó könnyűlovasságnak, amely képes volt a vártól nagyobb távolságokban is beavatkozni, a lakosságot megvédeni. Ezért a kis alapterületű várak mellett meg kellett építeni az ezek elhelyezésére alkalmas külső várakat, amelyeket a funkciójuk után gyakran huszárvárnak neveztek. A meglévő várak ágyúk elhelyezésére is alkalmas védműveinek kiépítésén túl, egy-egy már meglévő vár közötti területen, a lovasság hatósugarának arányában új erődítéseket kellett emelni. Az új erődítéseket igen gyorsan kellett megépíteni, helyük kiválasztásánál az alkalmas terep mellett elsődleges szerepet kapott egy-egy szilárd, már álló kőépület, templom, kolostor, nagyobb nemesi kúria. A gyors építkezéshez elsődlegesen a rendelkezésre álló anyagot, a fát és a földet használták, azt az ősi építési módot, amely a magyar várépítés kezdeti szakaszát jellemezte, de valójában ha visszaszorultan is, az egész középkorban létezett. A korszak várépítési utasításaiból azt látjuk, hogy a középkori várak falmagasságából mindenütt lebontottak, hiszen ezek a magas falak a védők fejére omolhattak az ágyútűzben. Az alacsonyított falakat belül földtöltéssel erősítették, a karcsú tornyokat az ágyúkat is elbíró bástyákká szélesítették, amelyekről kereszttűzzel oltalmazhatták a lealacsonyított falakat. Az árkokat mélyítették és nagymértékben kiszélesítették, az innen kikerülő földtömeget részben a vár belső szintjének emelésére, az ágyútelepek működését elősegítő földdombok építésére használták, jórészt azonban a várárok külső peremén emeltek töltést belőle, ezt oly magasra húzva, hogy az a vár falait lehetőleg takarja, ezáltal lehetetlenné tegye az ellenség számára a várfalak derékba lövését. A tornyok helyett kialakított bástyák széles, eleinte kerek, majd rövidesen három-négy-ötszög alakot mutattak. Az építők általában szakemberek, a kisegítő munkát a föld népe végzi mellettük. Már a korai időszakban jelentős számban feltűnnek az olasz mesterek, akik módszereikkel nagy elismerést vívnak ki, szere- 282 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig pü k az idővel arányosan egyre nő. Az ő révükön válik általánossá az úgynevezett ó-olasz bástyaforma, melynek lényege a két hosszabb csúcsba futó ún. homlokoldal, és az ezekre merőleges két rövid oldal, a szárny, amely a bástyákat összekötő falból, vagy kötőgátból (cortina) indul ki. Ez a forma ekkor már szülőhazájukban elavultnak látszik, de mifelénk mindenütt ez épül. A komolyabb, jelentősebb erődítményekben 1552 után mind nagyobb számban jelennek meg a királyi építészek. A Dunántúlon Győr, Komárom, Magyaróvár, Pápa és Szigetvár rendelkezik ilyen, kizárólag az erődítési feladattal foglalkozó szakemberrel. Természetesen a kis udvarházak, kúriák megerősítését maga a földesúr végezteti saját embereivel, formájában azonban utánozza a jelentősebb környékbeli erődítéseket. 1556-ban jött csak el az ideje, hogy a végvárrendszer kiépítése egységes gondolat, egységes terv alapján egy központi szerv kezébe összpontosuljon. Ebből a célból alakította meg I. Ferdinánd 1556-ban az új udvari kormányhivatalt: az Udvari Haditanácsot.42 A várépítésnek ezt a korszakát, amely az 1556-1570 közti időszakot fogja át, „a Haditanács ó-olasz rendszerű építkezései" néven tartjuk nyilván. A várépítészeti mód, mint a korszak elnevezéséből kitűnik, továbbra is az olasz stílus marad. Az építőanyag továbbra is döntően a föld és a fa, és az ún. palánképítést alkalmazzák. Ez nem más, mint párhuzamos facölöpök közé döngölt agyagsánc, amelyet rétegenként keresztgerendakötésekkel szilárdítottak. A cölöpök közét rőzsével sövénnyé fonták, a sövények külső oldalát pedig vastagon besározták, védve azt a felgyújtás ellen. Ez az építési technika előnyösebbnek tűnt a kőfallal szemben, a száraz agyagíalba az ágyúgolyók nem voltak képesek nagyobb réseket ütni. Ha az ágyúgolyók merőlegesen, vagy csaknem merőlegesen érték a falat, akkor ez az előny még szembetűnőbb volt, ha azonban horzsolva érték a falsíkot, leverték annak agyagtapasztását, és a várat könnyen fel lehetett gyújtani. Erre a török hamar rájött, s ettől kezdve a palánkok tüzérségi támadással szemben elvesztették létjogosultságukat. Hozzátehetjük még, hogy a palánknak csak az elkészítése olcsóbb a kőfalénál, a jó karban tartása annál több időt és munkát követel. Hogy mégis döntő elem maradt, azt az állandó pénzhiány, a szakemberhiány és a szállítási nehézségek egyaránt megmagyarázzák. A kő és téglaépítkezés csak a nagyobb királyi várak és az építőanyagban gazdag vidékek jellemzője volt, a Dunántúl nagy részén, így Zala és Somogy vármegyében erre alig találunk példákat. Ennek a korszaknak a Haditanács alkalmazásában álló építészei mind idegenek, zömükben továbbra is olaszok. Kanizsa várára visszatérve megállapíthatjuk, hogy annak Nádasdy Tamás által elvégeztetett átépítése pontosan a két várépítési korszak határára esik. Adataink, mint a későbbiek során világosan kirajzolódik, a konkrét építőmunkák során a vár tisztségviselőinek irányításával folytak. Hogy azonban a vár ó-olasz rendszerű kialakításának tervezésében itáliai mester, konkrétan Giovanni Maria Speciecasa nápolyi hadiépítész is részt vett, nagyon is elképzelhető.43 Első adatunk a meginduló munkáról 1555-ből származik, de az építkezés minden bizonnyal már 1554 őszén megkezdődött, erre utal a munkát irányító Térjék Tamásnak Nádasdy Tamáshoz február 21-én írt levele.44 A munkák Tojgun pasa somogyi hadjáratának befejeződése után késő ősszel gyors ütemben folytatódnak. Október 6-án a munkák állásáról jelentik: „Az közfalnak czövekeit és gerendáit felverettem val. Immár félig fel vagyon rakva, az kik látják dicsérik. Lövőhely két helyen lészen rajta, az vízszintben és azon felül."45 Úgy látszik, a nádor szinte napi pontossággal akar tájékozódni a munkáról, mert a következő nap újabb levelet írtak a számára, amelyből megtudjuk, hogy Térjék szerint a rótt palánknak két halomtöltést kellene csinálni az ágyúk számára. Az egyiket a Rajki bástyánál, a másikat a kis kertben kellene megcsinálni. E célra földhordó szekereket és száz kézentoló talyigát kér. Megtudjuk azt is, hogy egy Antal nevű német pattantyús magyarázza a kanizsaiaknak, hová kell az ágyúkat elhelyezni.46 A következő fennmaradt jelentés december 6-án kelt: „Továbbá az palánk felől írhatom, hogy állatása és fonása ez két nap alatt megkészült, de sározása nem tudom mi módon lehet az földnek fagyása miatt."47 Ez utóbbi levél írója a kor híres katonája, Magyar Bálint, a későbbi fonyódi kapitány, aki a török által gyűrűbe zárt várat élete végéig tartani tudta. Úgy látszik, ekkor ő a katonai parancsnok, a várkapitány Kanizsa várában. December 17-én írt levelében a gyalogság fizetetlensége miatt panaszkodik, fél, hogy ha azok elhagyják a várat, súlyos helyzetbe kerül. A palánkról jelenti, hogy fonása készen van, sározni azonban továbbra sem lehet a fagyott föld miatt.48 Úgy tűnik, hogy csak a kemény fagyok eljöttével szünetelt tehát a munka, de a tavaszi teendők szervezése télen sem maradt abba. Szele Jakab 1556. január 2-án kéri Nádasdyt, hogy pallért kellene fogadnia, neki egy Marko nevűt ajánlanak, aki „Szigetvár bástyáját formálta".49 Nem véletlen ez, hiszen a török már a következő évi hadjáratra készülődik, Kanizsa katonasága nagyon is érzi a veszedelmet az építés alatt álló erődítményben, Magyar Bálint kapitány erről január 18-án részletesen beszámol. Megírja, hogy a török Babócsán gyülekezik. Igen kevesen vannak a tapasztalatlan palánkban, pedig a környező földet is védeniük kell. Szinte minden nap esik lövés a környéken.50 Tavasszal folytatódik a munka, most már igen veszélyes körülmények között. Május 10-én mindössze 27 katona van a fontos várban, amelynek Sziget elvesztése esetén a környéket is védelmeznie kell.51 Május 15-én a vár összes tisztviselője ugyanazzal a Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 283 kérésse l fordul Nádasdy Tamáshoz, külön-külön írt leveleikben. A környék népe hordja ugyan a fát a vár építéséhez, de nagyon kevesen vannak. Az egész vármegye segítségére szükség volna. Kérik pallér küldését is, aki még mindig nem érkezett meg.52 A kérést Térjék május 18-án újabb sürgető levelében szinte szórói-szóra megismétli.53 A levelek hátterét, a katonai helyzetet Magyar Bálint kapitány szintén ezekben a napokban kelt levelében tudatja. A lovasok a mezőn legeltetnek, gyalogos csak 50 van a várban. A török már többször megkísérelte a mezőváros felégetését és kirablását.54 Az előzményekhez tartozik, hogy Szele Jakab már januárban kérte a vármegye segítségét a munkákhoz, de mint kitűnik, ennek nemigen volt foganatja. így az építkezés nehezen halad, és nem mentes problémáktól sem. Június 2-án Erdély Tamás így mentegetőzik: „Az épületet, kit én kezdettem vala, azt nem én magam fejétől miveltem, hanem az több vitézlő uraim tanácsára."55 Ekkor már a hírek bizonyossá kezdenek válni a török Szigetvár elleni támadásáról, Magyar Bálint végső kétségbeesésében más uradalmak jobbágyait is a munkálatokhoz kényszeríti. A veszedelmet azonban nem mindenki érezte egyformán. Széchy Margit például nem engedte jobbágyait, és amikor a kanizsai kapitány fenyegetőzni kezdett, így írt neki: „.. .még az nádorispán ellen is megoltalmazzuk jószágainkat. Azért ha reájok mentek dúlni, bizony megbánjátok."56 így viszonyult egy környékbeli földesúr egy nappal azelőtt a környéket oltalmazó erősséghez, hogy Ali budai pasa megkezdte Szigetvár ostromát. A június 13-án meginduló ostrom az építési munkálatokat megakasztotta. Kanizsa is a védelemre készülődik, Szele június 14-én pattantyúst kér, „ki labdákat tudna csinálni".57 A felmentő sereg a Kanizsa alatti táborban gyülekezett, itt volt Nádasdy Tamás is és vele fia, Ferenc. Az aggódó édesanya így írt hozzá: „Értem, hogy kegyelmeitek elindult kanizsárul, az hatalmas úristen legyen vezéretek és igazgatótok minden igytek-ben."58 A táborban ott találjuk Nádasdy Kristófot és Zrínyi Miklóst is.59 A felmentő sereghez csatlakozott csapataival Tiroli Ferdinánd (I. Ferdinánd fia), aki Bécsből érkezett Kanizsára. A magyar főuraktól itt kapott vértezete, amelyet „ezüst huszárvértezet" megjelöléssel világszerte emlegetnek, lehetséges, hogy kanizsai ötvös munkája.60 A sereg megindul, és június 15-én - hogy a támadókat Szigetvár alól elvonja - elfoglalja és lerombolja Babócsát.61 Az összegyűlt csapatok mindent megtesznek, hogy a törököt a hősiesen védelmező Szigetvár alól eltávolítsák. Csá-nyi Ákos azt tanácsolja a nádornak, hogy égesse el a falvakat Fehérvár felől lefelé.62 A hadieseményekben a kanizsai lovasság is tevékenyen részt vesz. Magyar Bálint vezetésével ott van Babócsa alatt, majd Nádasdy Kristóffal és enyingi Török Ferenccel megszágul-dotta Korotna alját is.63 A július 31-ig elhúzódó ostrom időszakában csak a Kanizsa térségében tevékenykedő magyar haderő fejtett ki aktivitást, a császári fősereg Győr és Komárom között, Ferdinánd főherceg pedig a Muraközben állt, de nem avatkozott a küzdelembe. Miután a török feladta a hiábavalónak tűnő ostromot, Ferdinánd főherceg augusztus 24-én megindult, és a tél beálltáig harcolt a Dráva vidékén. Sikerült neki Korotna várát is visszafoglalni.64 A Kanizsa alatti tábor sem oszlik fel, támogatja a hadműveletet. A nádor augusztus 26-án a Kanizsa melletti táborból betegségéről értesíti feleségét.65 A hadihelyzetet jól jellemzi szeptember 30-án feleségéhez írt levele: „Azt is írhatom, hogy Ali basa az budai és Kászon basa az temesvári és az boszniai Pécsett együtt vannak, várják a beglerbéget is. Mi itt vagyunk (ti. Csurgón), mi is nézünk őreájuk, ők is mirejánk... az király fia velünk vagyon... jüne az török, hogy nálunknál öresb (erősb) lenne, hát általmennénk az Muraközbe.. ,"66 A hadjáratnak a tél beállta vetett véget, és csak a következő esztendőben lehetett folytatni a félbehagyott kanizsai építkezést. Ekkorra már látva a kanizsai vár helyzetének súlyosságát, a király is intézkedik. I. Ferdinánd 1556. évi decrétuma 6. cikkelyének 1. §-ában intézkedik, hogy Zala „vármegyének a másod-harmadrésze pedig, tudniillik, amely közelebb van, a szekereket és munkásokat Kanizsához adja.. .".67 Sajnos az 1557-es esztendő dolgairól hallgatnak a forrásaink. 1558-ban azonban ismét bizonyosan folyik az építkezés. November 6-án Szele Jakab udvarbíró összefoglaló jelentéséből már a folyamatos munka, illetve annak megakadása tűnik ki: „Továbbá jelenthetem ezt is te nagyságodnak, hogy az mely bástyákat és palánkokat meg kellene béllelni, sem kötést, sem béllést nem mívelhetünk azon, míglen az kötéseket meg nem erősítik; annak pedig erősítésén szűkülködünk öreg vas-szegek nélkül, itt annak szerét nem tehetjük." A hadifelszerelés is rossz, három tarack van a várban, de csak a toronyban lévő ép. A királynak is van itt két tarackja, de azok is rosszak. A pattantyús is meghalt.68 A végzett munkák összefoglaló jelentését Zele (Szele) Jakab Csányi Ákoshoz 1559. január 27-én kelt leveléből ismerjük: „Továbbá az Rayki bástyája között és az kapu mellett való bástya között való falnak béllését, kinek fonását félbe hagytok vala, azt mind az kapu mellett való bástyával egyetemben elvégezték az fonását a falnak és az harmadik középső falt es felállattattam; az bástyának az eleinek, a honnan lőhetnék, három ől temérdekséget hagyok, és az két mellékének két-két ől temérdekséget hagyok mindenfelől. Továbbá az Máté diák bástyáját elvégezték, mind az felső lövőhelyekkel egyetemben; meg is gerendázták, négy mestergerendát tétettem kö-rösztül belé. Továbbá az tömlöcz ellenébe való falt az Zalay Lénárt bástyája között és a Máté diák bástyája 284 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig közöt t valót, annak az falnak a harmadik belső falát is felállattattam és az fonását is elvégeztettem. Uram ő nagysága írt vala ez ősszel, hogy segétséget adna, kiknek immáron elég mívet adhatnánk: ha mívesünk vóna, az bástyát és az falt kellene töltetnünk földdel. Továbbá, az szegénységnek ennek és inniok kell adnunk, kivel az mi szaporább és iste-nesb leszen. A tavalyi minek szaporasága attul val, hogy ebéden, vacsorán két-két tál étket adtunk az szegénységnek és ferestekembe és idő közben bort és kenyeret adtunk nekik; értse meg kegyelmed uramtul, hogy ha mastan is ugyan cselekedjük-e, mert az mi nagy és az míves kevés. Továbbá, ha valamely falt és bástyát meg-épétünk, ha meg nemzsendelezik, időnap előtt elvész; de emlékezzék kegyelmed uramnak ő nagyságának az zsendel felől, hogy elyen nagy munkát ne hannánk elveszni födetlen. Továbbá, ha az gonosz ut engedi, hogy az palánk karó-fát behordathatnám, az Hwzár Pál bástyáját is megbélletném ez farsangba; de gonosz uta vagyon az fahordásnak. Emlékezzék kegyelmes uramnak ő nagyságának az pattantyús felől, ki nélkül elyen fő háznak csak egy nap sem kellene lenni, kinek sok hasznát is vehetnénk."69 Az építési munkák ebben az évben is folytatódtak,70 és talán már ez évben, legkésőbb azonban 1560-ban befejeződtek. A király 1559. évben kelt dekrétumának 30. cikkelye értelmében, melyben a dunántúli vármegyék ingyenmunkálatainak a várakhoz való rendelése ügyében intézkedik, ezeket „főképpen pedig az ő kanizsai várához" rendeli. Az indoklás szerint, ha Szigetvár és Babócsa elvész, csak ennek a várnak a segítségével lehet távol tartani a törököt a mögöttes országrésztől.71 A vár Nádasdy Tamás által 1555-1559 közötti átépíttetésére vonatkozó írásos forrásokon túl egy, ezt a korszakot hitelesen bemutató alaprajzzal is rendelkezünk. 1568 után, amikor megkezdődött a királyi kézre került vár átépítése, készült egy felmérés, amely a Nádasdy-féle erődítményt ábrázolja.72 Ez a Ferabosco nevével jelzett alaprajz világosan mutatja, hogy a vár legfontosabb része a központi épülettömb, vagyis a belső vár — azaz a Kanizsai család által épített várkastély - volt. Ezt a zártudvaros épületet - mint a rajzból és a forrásokból is egyértelműen kitűnik -övezte a földtömésű palánkfalakkal épített középső és külső vár. A középső vár a belső vár épülettömbjéhez hasonlóan É-D irányban hosszúkás és nagyjából téglalap alaprajzú volt. Mérete kb. 46 x 90 méter. Északi nagyobb szakasza - mintegy kétharmada - olyan közel (átlag 3-4 méterre) van a belső várhoz, hogy tulajdonképpen annak közvetlen védelmére szolgál. Déli felében bővül egy jelentősebb, 46x31 méteres térséggé, ahová a belső várból a kapu előtti vizesárkon átívelő hídon lehet átjutni. A középső vár négy sarkán olasz bástyák vannak, amelyek kissé eltérő méretűek (ezekkel együtt a középső vár kb. 57X no méteres). Az egészet 14-19 méter széles vizesárok veszi körül, amelynek csak a keleti szakaszában vezet át egy híd a város irányából jövő út folytatásában. A külső vár É-D irányban ugyancsak hosszúkás, de kissé szabálytalan négyszögű (191-198 x 62-85 m), és úgy öleli körül az előbbit, hogy szintén a déli kisebb, s egyúttal a várból nyugat felé kifutó hídút („hosszú híd") vonalától össze is szűkülő szakaszában jelöl az alaprajz jelentősebb méretű szabad térséget. Az északi nagyobb részében a középső vár vizesárka főként kelet és nyugat felől elég szűk (6-10 m) teret hagy. A külső vár bástyáinak alakja nem mind egyforma. Közülük három, mégpedig az ÉK-i, az ÉNy-i és a DNy-i különböző méretű ugyan, de ugyanolyan olasz bástya, mint a középső vár négy bástyája. A DK-i szabálytalan, ötszögű sarokbástya viszont alakját tekintve korábbi korszakra utal, erősítve azt, hogy a négyszögletes külső vár már az olasz bástyák megépítése előtt erődített volt. A keleti kapu melletti négyszögletes bástya Méri István szerint még korábbi időkből származhat. Azért vélekedik így, mert a bástya igen nagy mérete (21x24 m) benne azt a gyanút kelti, hogy ennek cölöpszerkezetű falát talán egykori lakótorony alapjai köré tervezték. Erre abból is következtet, hogy falainak vastagsága elüt a vár többi falától, és nem kaputorony, mert a mezőváros felől a hídút nem rajta át, hanem déli fala mellett vezet be a külső várba. Méri Istvánnak ezt a feltételezését az előzőekben közölt feltevésen kívül egyelőre semmilyen más adattal nem tudjuk alátámasztani, magának a felmenő szerkezeteknek a Nádasdy-korban történt építéséről az előzőekben közölt 1559. január 27-i forrás egyértelműen tanúskodik. Anélkül, hogy megfelelő adatok hiányában Méri Istvánnak ezt a hipotézisét kétségbe vonnánk, meg kívánjuk jegyezni, hogy egyedül a kaputorony nagysága, vagy a torony falvastagságának eltérése a vár többi részétől, nem tekinthető elmélete melletti bizonyítéknak. A falvastagságot a vár legjobban támadható kapujának védelme is indokolja, és szükségessé teszi az is, hogy abba kifelé tölcséresen szélesedő lőréseket tudjanak beépíteni. Ugyanakkor a kapunak a bástya mellett való elhelyezése a kor várépítészetében a kapu oldalazó védelme céljából eléggé elterjedt alaprajzi formát mutat. Ezeken kívül a két északi külső bástya között a kötőgát közepe táján egy szabálytalan kiugró, talán ágyúpadnak szánt nagy bástyaféle van, amely esetleg a most leírt vár építésének utolsó szakaszából való. A külső vár vizesárkának csak a nyugati fala mentén húzódó viszonylag keskenyebb (5-7 m-es), és a déli oldalon erősen kibővülő (21-34 m-es) szakaszát jelzi világosan a tervrajz. Keletről az alaprajz készítésének időpontjában már épültek az új védművek, és Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 285 it t már az új építési periódushoz készült, a régit nyomtalanul eltüntető várárkok láthatók. Önként kínálkozna az a lehetőség, hogy a Nádas-dy-féle számadásokban és más feljegyzésekben a várbeli építkezésekkel összefüggő adatokat az alaprajzzal összevessük. Kiindulhatunk mindjárt abból, hogy az alaprajz megjeleníti az erődítménynek a feljegyzésekből ismert hármas beosztását, vagyis a belső a középső és a külső várat. Ez a beosztás azonban már korábban, a Nádasdy-féle átépítés előtt is létezett.73 Több kapuját név szerint is megismerhetjük, az írott adatok szerint a város felé, vagyis keletre nézőt Kenéz-kapunak, a nyugatra nyílót pedig Jézus-kapunak nevezték.74 A Nádasdy birtoklása idején épített, akkor újdonságnak számító olasz bástyák önmagukban arról tanúskodnak, hogy a főúr igyekezett lépést tartani a várépítkezések korszerű előrehaladásával. Amíg azonban a kapuk egyeztetése a számadásokkal említettekkel megvalósítható, a bástyák nevének egyeztetése a tervrajzon láthatókkal nem egyszerű, szinte lehetetlen feladat. Ugyanis több, más-más nevű bástyáról olvashatunk, így a Délső-, a Rajki-, a Máté diák, a Szalay Lénárd, a Huszár Pál bástyáról, vagy a Szlunyi által épített bástyáról, stb.75 Ezek azonosítása a tervrajz bástyáival többek között azért nehéz, mert a nevek nem közvetlenül egyidejűek, tehát másmás neve azonos bástyának is lehetett, pl. építője vagy átépítője szerint. Nem mindig dönthető el az sem, hogy a külső vagy a középső vár bástyájáról van-e szó, hiszen helyükre vonatkozó biztosabb megjelölést csak elvétve találunk. Talán legjobban felhasználható mégis a már említett 1559. január 27-i levél, amelyből úgy tűnik, hogy a külső vár bástyáinak építéséről van szó. Ebből any-nyi bizonyos, hogy az ÉK-i bástyát hívták ekkor Rajki bástyának, és szó esik a kapu mellett való bástya és az e közötti falszakaszról is. A levelet író Szele Jakab következetes volt, és ha az ez után sorrendben leírt bástyák ezt az irányt követik, akkor a DNy-i volt a Máté diák bástyája, a DK-i a Szalay Lénárd bástyája, és az ÉNy-i - még az építés legkezdetlegesebb fázisában lévő, a legkevésbé veszélyeztetett irányt védő - a Huszár Pálról elnevezett bástya. A tervrajz a középső és a külső vár falait, bástyáit egyaránt - amint említettük - faszerkezetűnek ábrázolja. A rajz világos képet nem adhat a földtömésű falakról, hiszen azoknak általában csak a külső szegélyét mutatja, s azt a sűrűn egymás mellé levert cölöpökkel nyilván csak jelzi. Ám azt sem mindenütt azonos módon, hanem láthatólag különbséget tesz erősebb és gyengébb falak, ill. bástyák között. Ez abban nyilvánul meg, hogy pl. a középső vár szegélyét körös-körül, és a külsőét is, a keleti oldal kivételével, egysorosán levert cölöpökkel jelzi. A külső vár keleti falát a DK-i sarokbástyával együtt erősebbnek mutatja, egymás melletti kétsoros cölöpökkel jelezve, míg a kapu melletti lőréses bástyát párhuzamosan futó, kitöltött, szélesebb közű kettős cölöpsorral a legerősebbnek ábrázolja. Az egész ábrázolásmód inkább jelképesnek vehető, hiszen nem egyszerű faszerkezetről van itt szó, amint az az említett írott forrásokból elénk tárul. Annyi azonban valószínű, hogy ezzel a jelzésmóddal mégis valóságos helyzetre utal, hogy a vár K-i oldala kívánt erősebb védelmet. A külső vár K-i szakaszának megerősítésére azért volt szükség, mert ezen az oldalon keskenyebb a mocsár, tehát közelebb volt a vár a parthoz és a városhoz, míg a túlsó nyugati oldalról az óriási mocsaras terület komoly védelmet nyújtott. Ezen kívül a DK-i ötszögű bástyának erőteljesebb kiépítését az is indokolja, hogy a középső és külső várban is álltak épületek (pl. sütőház, kovácsház, tömlöc, stb.) és a vártól délre egy erődítetlen kis sziget is volt, amelyet a várral híd kapcsolt össze. Ez a terület azonos lehetett az írott forrásokban a várral kapcsolatosan említett kerttel. A tervrajzon a mocsaras területeken áthaladó útszakaszoknál ugyanúgy, mint a vizesárkon átvezető hidaknál többnyire láthatólag sűrűn egymás mellé fektetett dorongfákat jeleznek, amiből általában cölö-pös hídutakra következtethetünk, amint arról a későbbiekben sorra vett írott adatok is tanúskodnak. A most elmondottakból láthattuk, hogy az ábrázolás és a várra vonatkozó írott források sok mindenben kiegészítik, magyarázzák egymást, de azért nyitott kérdéseket is hagynak. 3. Kanizsa vára és környéke hadieseményei (1560-1567) a) A vár Nádasdy Tamás és özvegye kezén (1560-1566 nyara) Az 1560-as évek elején Zalában a török támadásoktól sújtott terület inkább a megye északi fele volt. 1552-ben a török elfoglalta Veszprémet, és hosszan kísérletezett a Balaton-felvidéki várak elfoglalásával. A kanizsai őrség ennek a térségnek az eseményeit is figyelemmel kíséri. Zichy István 1555 áprilisában felderítőinek jelentése alapján figyelmezteti a nádort, „lm irtam Sennyei uramnak es, hogy Veszprém felöl es vigyázzanak uraim."76 Az ismétlődő támadások csak a hatvanas évek elején vezettek eredményre. Az 1561. április 16-ról 17-re forduló éjszakán Zala északi felében nagy veszedelem támadt. A törökök elfoglalták Hegyesd várát, és ebben nagy bűne volt Gergely porkolábnak, aki az erősséget hanyagul őriztette. Április 19-én Ormány Józsa sümegi kapitány levélben kérte Csányi Ákost, hogy fogassa el Gergely porkolábot, aki a vár elfoglalásakor részegen feküdt egy pin- 286 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig cében , mert nagyon félő, hogy előbb-utóbb átszökik a törökhöz, ahol felesége és négy szép fia fogságban van.77 Június 12-én Ormány arra kéri Csányit, hogy írjon Komár és Szentgyörgy váraiba a megye viceispánjának, legalább ezer emberrel támadjanak a törökre.78 A törökök ugyanis Hegyesd birtokában újabb várakat akartak elfoglalni. Szengrótot kezdték ostromolni, de a várak figyelmeztető lövéseit hallván visszavonultak.79 Végülis Hegyesdet Nádasdy Tamás tevékeny kezdeményezésére csak 1562. április 9-én 11 napi kemény ostrom után sikerült visszafoglalni.80 A Hegyesddel kapcsolatos események igen foglalkoztatták Nádasdy Tamást, amit bizalmi emberének, Csányi Ákosnak a leveleiből láthattunk, hiszen a török erről a támaszpontról egyaránt veszélyeztette a sárvári uradalmat és a Kanizsával való összeköttetést is. Nádasdy Tamás 1562. június 2-i halála után az özvegy, Kanizsai Orsolya összes, a török torkában fekvő birtokainak védelme Csányi Ákosra nehezedett. Csányi Ákos egyike azoknak a zalai köznemeseknek, akiket familiárisi kapcsolat fűzött Nádasdy Tamáshoz. A hajdani nagyhatalmú Hahót-Buzád nemzetség leszármazottja valószínűleg az 1540-es évektől szegődött szolgálatába, és hamarosan Nádasdy legfőbb bizalmi embere lett. A familiárisok, szervitorok közötti kialakult lépcsőzetes függési rendben magasan állt, a közvetlen családi ügyekben is gyakran intézkedett. 1556-ban „praefectus arcis Kanysa" kap levelet Somogyi Benedektől, 1557-ben Ormányi Jó-zsa sümegi kapitány „in locum tenens domini Palatini" titulussal illeti. A prefektus az egész uradalom élén áll, általában jelentős katonai tartalommal is töltve, gyakorlatilag katonai és gazdasági irányító egy személyben. Az egyes szervitorok egymáshoz való viszonya nem eléggé tisztázott. Csányi Ákos prefektusi működésével párhuzamosan pl. Szele Jakabnak is ugyanez a titulusa Kanizsán, és 1564-ben egyértelműen ő az uradalom irányítója. Ugyanakkor Csányi Ákos szerepe is világosabb, egyértelműen ő Kanizsai Orsolya legfőbb embere, alája tartozik Szele Jakab, akinek teljesítenie kell „amit Csányi uram mint superintendens asszonyom és gyermeke javára asszonyom akaratjábúl mond és hagy."81 A vár, amely zömében romlékony anyagból, fából épült, állandó felújításra szorult. A munkákban elsősorban az uradalom ingyenmunkájával számoltak. 1564-es instructio szerint: „Az vár mive is az ő dolgok, mikor reá hirdetik, de nem csak ő magok, hanem mind szabadosok mind plébános jobbágyi, mind futott nemes népek, kik itt a városban házat tartanak, kötelesek legyenek ezféle kezenséges jóra és megmaradásra niző munka terhére." A vár praefectusa továbbra is Szele (Zele) Jakab, a jelzett utasítást is hozzá intézték. Tőle függenek a porkolábok (ezek viselik az épületek gondjait) mind az „egyéb rendbeli lovagh és gyalogos szolgák".82 Az 1564. évi leltár, illetve az instructio alapján a várban és a majorokban tevékenykedő Nádasdy-emberek száma 100-ra tehető, közülük közvetlenül a várban működők száma 78. Szele Jakab várnagy (praefectus) nyolc lóval (lovassal), 2 porkoláb 6-6 lóval, 2 viceporkoláb, 22 kapunálló, 10 hópénzes drabant, az udvarbíró négy lóval, Pálffy Ambrus 6 lóval, Bogdán négy lóval, Erdélyi Tamás két lóval és Máté deák számtartó. Ismerjük néhány évvel későbbről (1568) a vár tisztségviselőinek fizetését is: Szele Jakab 200 forintot kap évente, abrakot 15 lóra; Thőke Benedek porkoláb fizetése pénzben 93 forint 75 dénár; Koskoczy Vitális porkoláb ugyanennyit kap: Nagy Benedek udvarbíró (provisor) 60 forintot és 4 lóra kap abrakot.83 A kanizsai vár hadifelszereltségét az 1566. június 9-én készült leltár alapján pontosan ismerjük, és ugyanakkor jó forrás a vár szerkezetére is: „Kanizsa várának inventariomja Zalay Benedeknek Bakonakynak kanizsai praerectusnak Szele Jakabnak Szentbalasynak adatott június 9. napján... 1566. Belső vár Malomház Szalonnásházban 21 hitvány paizs Csépesház 2 sisak 2 pajzs 1 szablya 1 hegeszter 11 kopja 1 hitvány német kard Kápolna Kisbolt ház Boltfolyosón 3 zászló kopja Sütőház Konyha Középvár Folyosón ágyú alá való kerekek 10 2 ágyú alá való vasrúd tengelyével Belső várban az fölső folyosón 29 kopja Belső bástya 47 kopj avas Az agyú (ágyú) szerszámoknak számai Az fölső folyosón nap esetön való porházban vagyon 4 szerszámíj 12 számszeríj 68 puskapalack 9 fokos szekérhez való láncos szeg 61 puskaforma Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 287 5 4 puskamezek 35 puskagolyóbis 15 Puskavesszőbe való vas 6 szakállas mezek 24 kosár laptha 67 tű laptha 10 szakallas-tüzelő vasas vessző 3 öreg bőr porzsák 1 kis bőr porzsák 3 tarackhoz való forma 5 szakállas forma 2 vasmacska 1 vashorog kibe gonosz embert visznek 1 ládában egy kis bőrzsákban tarackpor 4 vas tarackgolyóbis egy kender kötél 23 tonna tarack és puskapor és egy 1/2 tonna por egy remek tarack vas szakadozott 17 szakállas golyóbis 14 laptha puska 23 szakallab 1 öreg tekenő 1 kis tekenő 1 földvágó vas Az kápolna fölött való házban az fölső folyosón, egy kasban vas chonkoly Az kapunállók szobájában vagyon 3 szakállas Az folyosón ugyanott 1 tarack agy, vasazott, tengelyével egyetemben 1 rézdob 3 vas lámpás kivető 1 vasazott tarackhoz való agy tengelyével egyetemben A nagy szoba fölött 1 üres tarack agy, vasazott két kerekével Az középső folyosón való boltban por hordó (kis) 19 és 2 1/2 hordó másféle por 36 hordó 10 ón tábla 238 vas lapát 125 kővágó csákány 283 hegyes kapa 59 irtó kapa 22 vasasásó 20 csigára való istráng Az toronyban 7 számszeríj 21 számszeríj nyele 1 kis atalagh 1 tarack agy vasazatlan 102 puska 1 szakállas palack 1 teknő 1 tarackhoz való láda 1 rosta 1 vaslapát 2 tarackhoz való kanál 1 tarack golyóbis 1 vasas tarack gyújtó pálca Az thorony mellett való házban, kiben Wyda porkoláb lakik 66 vas nyelvű szakállas 17 fa nyelű szakállas 2 vaslapát 2 lámpás Az belső kapun 1 vas nyelű szakállas 3 fa nyelű szakállas Az közép kapun 3 vas nyelű szakállas 26 fa nyelű szakállas 3 fél szakállas 3 puska 8 tarackhoz való szeg 1 törött szakállas 100 szakállas golyóbis egy bőr tartóban 5 szakállashoz való palack 3 hegesterből csinált dárda 2 kaputoló dárda 5 porzsák 2 szakállashoz való vessző 1 portörő szakállas 1 fekete ládában öreg tarack golyóbis 23 28 közép tarack golyóbis 228 szakállas golyóbis, ugyanazon ládában vágó vas 1 2 lukasztó vas 1 tarack forma Az közép kapu fölött való szobában 7 szakállas 6 szakállas tisztító pálca vasas Az kenéz kapun 8 fanyelű szakállas 64 szakállas golyóbis 1 forgó tarack tisztító 2 szakállas tisztító vasas 1 dárda Az kápolnabeli boltban fenyő szurok fél csöbörrel fenyő szurok fél altalaghal fenyő szurok egy kis hordóval két kis hordóban kénkő szitált kénkő fél fazékkal öreg tarack golyóbis 208 közép tarack golyóbis 100 1/2 szakállas golyóbis 108 1/2 Ágyúk száma Az toronyban 1 tarack A nagy szoba fölött 1 tarack 288 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig A szalonnás ház mellett i tarack A belső várban 3 mozsár pattanytú egy seregbontó 3 szakállassal egy eltörött vastarack rajta 1 öreg harang Az nagy bástyában 4 tarack Az belső bástyában 4 tarack vagyon ottan folyosón 2 tarack Az kenéz kapun 1 tarack vagyon ottan az belső bástyában 6 Ezek szerint a várban 14 használható, 1 törött tarack ágyú, 3 mozsár pattantyú és 1 seregbontó, 153 szakállas, 119 puska, 23 számszeríj, 21 számszeríj nyél, 23 pajzs és 87 kopja található. A lőporkészlet 23,5 tonna tarack és puskapor, 57,5 hordó különféle minőségű puskapor, valamint 9 porzsák, a lőszerkészlet 365 1/2 tarackgolyóbis, 517 1/2 szakállasgolyóbis és 35 puskagolyóbis. Mindezek alapján Kanizsa vára védelmi képessége (a környező várakhoz képest) a török Szigetvár elleni támadásának előestéjén a környező várakéhoz viszonyítva összehasonlíthatatlanul jelentősebbnek mondható. Ugyanakkor feltűnő, hogy az ágyúk, szakállasok számához képest mennyire kevés a beléjük való golyók száma, nyilvánvaló, hogy ezzel a mennyiséggel egy komolyabb ostrom esetén nehéz lett volna hosszabb ideig védekezni. A puskagolyók igen kis száma viszont magyarázható azzal, hogy ezeket zömmel a puskákat használó katonák részére osztották ki. b) A kanizsai főkapitányság létrehozása (Tahy Ferenc főkapitánysága), a vár kettős uralom alatt (1566—156/*) Szigetvár 1566-os ostroma idején már a figyelem a stratégiailag rendkívül exponált kanizsai várra terelődött. Kanizsán jelentős létszámú katonaságot, köztük sok német zsoldost vontak össze, félve attól, hogy a vár szintén a török támadás áldozatául esik. Báró Palhiller Miklós levele szerint: „őfelsége VI. 16-án kelt levelét VI. 18-án vettem. Ebben az áll, hogy egy cohorsot (zászlóaljat) gyalogos légiómból küldjek Kanizsára... A probléma csak az odaküldendő katonaságnak az élelmezése meg a zsoldja.. . "85 Palhiller „problémája" az ellátatlan katonaság tekintetében sajnos beigazolódott. Azok ellátásukat a város és a környék kirablásával kívánták biztosítani. A német katonák és a helybeli lakosság között kirobbant ellentétek a város elpusztulásához vezettek. Kanizsa mezővárost a német katonák felgyújtották. Lakóit a városba betelepedett németek elűzték, így az gyakorlatilag üressé vált.86 A török Szigetvár eleste utáni napokban tovább támadott és elfoglalta a Somogy megyei Vízvár, Geszt, Babócsa, Csákány és Csurgó várakat.87 A kanizsai vár előterét védő legfontosabb erődítményt, Babócsát Perneszi István és Verebélyi Mihály parancsnokok gyáván otthagyták, harc nélkül került a török kezébe. Berzencét, amelyet Szálai Kelemen szintén gyáván üresen hagyott, a török szerencsére elfelejtette megszállni. A Kanizsa elleni támadás is bekövetkezett, de még előtte Récsénél a török lest vetett, melybe a vár védői beleszaladtak és Keg-levich Péter hadnagy is elesett, valamint éjszakai rajtaütés során Botszentgyörgyöt is megpróbálták megszerezni. Bár a hasonló éjszakai roham Kanizsánál is sikertelen maradt, a „védők" kártétele a városban egy komoly ostroméval vetekedett. Szerencsére a támadók nem rendelkeztek tüzérséggel, így az éjszakai rajtaütéskor fejszékkel igyekeztek betörni a palánkot, visszaverésüket a Kanizsára rendelt Tahy Ferencnek csak nagy veszteségek árán sikerült elérni. A török lovasság közben szinte egész Zalát végigdúlta, súlyos károkat okozott, még a Rábán túlra, Ják és Szombathely térségéig is eljutott. Az egyik ilyen zsákmányoló lovascsapatot Thury György és Török Ferenc verte szét Szakadatnál, „mi Kapornak, Peleske és Rajk között fekszik."88 Szigetvár pótlására Kanizsát jelölték ki, s még az őszön a dunántúli főkapitányságot ketté választották és létrehozták a Balaton és Dráva közti főkapitányságot kanizsai székhellyel, melynek élére Tahy Ferencet nevezték ki.89 Tahy Ferenc P-1573) aki 1550-1552-ben Szigetvár kapitánya, ugyanakkor dunántúli főkapitány, 1553-tól Pozsega vármegye főispánja, 1554-től főlovászmester, az ország egyik főrendje volt. Már 1544-ben Zrínyi Miklóssal - akinek Ilona nevű húga volt a felesége - majd 1556-ban Nádasdy Tamással együtt harcolva részt vett a török elleni küzdelemben a Dél-Dunántúlon, jelentős katonai tapasztalatokkal rendelkezett, ismerte a rábízott térséget is. Kíséretében több jelentős ismert tiszt és vitéz érkezett Kanizsára, mint a szomorú sorsú Keglevich Péter testvére, Máté, Alapi János (Gáspár is), Geszti Ferenc, Palaticz György és mások.90 Tahy Ferenc főkapitányi hatalma kiterjedt a térségben létező összes erődítményre, az azokban állomásozó katonaságra. Kanizsán létrejött az a furcsa helyzet, hogy Tahy Ferenc mint királyi kapitány nem függött a vár gazdájától, Nádasdy Ferencnétől. A vár tulajdonképpen Szalay Ágoston kapitány és Szele Jakab praefectus irányítása alatt maradt, ők rendelkeztek a várban állomásozó, a Nádasdyak zsoldjában álló katonaság fölött.91 A királyi katonaság elsősorban az erődített városban állomásozott, köztük és a várbeliek között állandó volt a súrlódás. Bizonyosnak tűnik, hogy a királyi katonák egy részét magában a várban is állomásoztatták, amit bizonyít Szalay Benedek várnagy egy levele, amelyben azt írja, hogy őt egy Fynther nevű német hadnagy „az torony alatt" kegyetlenül leszidta, s kijelenti, hogy a németekkel együtt ő ott nem marad.92 1567 tavaszára a katonai helyzet nagyon veszélyessé válik Kanizsa környékén. Május 21-én Tahy Ferenc jelenti, hogy a törökök á Rinya folyó másik oldalán Babócsát akarják újjáépí- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli jelszabadulásáig 289 7 . térkép. A Kanizsai Főkapitányság 1566-1600 290 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig teni , valamint Segesdet. 14 falu meghódolt a töröknek, kb. 1000 lovas és gyalogos Csákány erődöt (Somogy vm.) támadta meg, ugyanezen a napon a törökök Galamboknál is támadtak. Tahy véleménye szerint „így őfensége birtoka elnéptelenedik".93 Júniusban Salm Eck győri főkapitány arról értesíti a császárt, hogy a törökök Kanizsa körül készülnek dúlni, sőt a minap is volt valami portya Kanizsánál. Kéri, hogy Tahy Ferencet küldjék Kanizsára. Ezek szerint a főkapitány a rendkívül veszélyes helyzet ellenére sem tartózkodott a gondjaira bízott erődítményben.94 Augusztusban a törökök ismét megtámadták Kanizsa elővárát, Csákányt.95 Szeptember i-én Miksa számol be a budai pasának kanizsai jelentések alapján a törökök bűneiről: a törökök 6 felégetett erődítmény helyreállításával foglalkoznak, a Mura Kanizsa és Komár között fekvő területét bekerítik. Augusztus 24-én két bég 3000 lovassal és gyalogossal Csákány körül portyázott, mások ugyanakkor Szécsényt ostromolták hevesen bombákkal és kisebb ágyúkkal.96 Ugyanerről az eseményről ismerjük Tahy Ferencnek a királyhoz küldött levelét is.97 Musztafa pasa Csákányra vonatkozólag azt a választ adja, hogy a csákányi portya okozója Tahy Ferenc volt, mert ő 2000 lovassal és gyalogossal összeütközést provokált.98 Musztafa Trautson János királyi tanácsosnak szintén erről az eseményekről írva megemlíti, hogy Tahy Ferenc Kapusnál „kastellt czinalthatoth, my arra semmy szóth nem teszwnk". Másnap válaszol Trautson János a budai pasának. Sziget, Babócsa, Koppány táborának praefectusai ellenséges vállalkozásra készülnek Kanizsa környéke ellen. Az az ürügyük, hogy Tahy Ferenc Szécsényt újjáépítteti. Pedig - mint írja - Szécsény őfelsége birtokának közepén van, a császárnak jogában állna tehát építkezni, de a fegyverszünet megtartása érdekében ettől a jogától eláll.99 Mint láthatjuk, 1567 folyamán a török folyamatosan offenzívában van Kanizsa előterében, Tahy Ferenc csak védekezik, ugyanakkor a rendelkezésére álló haderő ütőképességét csökkenti, hogy a főkapitány nem mindig tartózkodik Kanizsán. Rendkívül rossz a kanizsai katonák ellátottsága is. 1567 januárjában királyi utasítás szólítja fel a Kamarát, hogy küldjön 900 forintot a katonák számára, majd 1000 forint átutalásáról volt szó Tahy Ferenc részére, szintén a kanizsai katonák fizetésére.100 Februárban Nádasdynéval a katonák megfelelő táplálékkal való ellátásáról tárgyalnak.101 Tahy Ferenc mint kanizsai főkapitány 1567 januárjában utasítást kap, hogy ha szükséges, katonasággal támogassa a vármegyei adószedőt (dicátort) az adó behajtásában. Az ügy nyilván a rendkívül nyomorúságos helyzetben lévő vármegyében nehezen megy, az összegyűjtött pénz viszont Tahy főkapitányt illeti a katonák kifizetésére.102 A zalavári apátság tizedeit is a kanizsai katonák zsoldjára fordították, de ezek az összegek kevésnek bizonyultak, a király zsoldosainak fizetése állandóan hátralékban van.103 Nem volt jobb a helyzet a Kanizsai Orsolya szolgálatában álló katonák között sem. 1566-67-ben többnyire abban az ügyben leveleznek, hogy az elfogott törököket, illetve azok váltságát maguknak szeretnék megtartani. Az özvegy az érték egyharmadához ragaszkodik „.. . könyörgünk te nagyságodnak, hogy el ne vegye tőlünk az rabot, és az harmadot is belőle, hadd segitsünk magunknak vele."104 A vár átadása előtt 1568-ban a Nádasdy-emberek száma az 1564. évi 100-ról 85-re, a várban lévőké 68-ról 53-ra csökkent. A tisztségviselők ugyanazok maradtak. Fizetségükről az 1568. február 18-i in-structio intézkedik. Nagy Benedek provisor 6 lóra kap abrakot (azaz 6 lovasra kap fizetést), évi 120 forintot ruhákra, ezen kívül gyermekével együtt ingyen táplálkozik. Négy szolgája van, akik 1-4 font húst, kenyeret és 1/2 pint bort kapnak naponta. A provisor kap még 20 köböl búzát, lovainak szénát és takarmányt.105 A fizetés nagyobb mint a korábbi volt, de az idők és a feladatok is változtak. A provisor feladata a vár jövedelmének felbecslése, az elhagyott pertinentiák lakóinak visszahívása. A parasztoktól be kell szedni az adót, és gondoskodni kell, hogy az összeg időben a Kamarához jusson, ő gondoskodik arról is, hogy a vendéget tisztességesen fogadják, ebben segíteniük kell az ellenőrnek (contrascriba), a számtartónak és a várnagyoknak. Mint az instrukcióból kitűnik, a tiszttartó ekkor már gyakorlatilag két urat szolgált.106 A királyi zsoldban álló katonák létszámát sajnos nem ismerjük, így Kanizsa valódi katonai ereje 1566-67-ben homályban marad. Van egy olyan adat, mely szerint Tahy főkapitány 1567-ben 2000 emberrel provokált egy összeütközést, de ezt a létszámot nyilván az egész főkapitánysága erődítményeiből, s talán a vármegyei és a hozzá csatlakozott magánkatonaságból szedte össze.107 Tahy Ferenc kanizsai főkapitánysága idején már nem volt fiatal ember, sőt betegsége is gyötörte. így tisztére, amikor a vár királyi kézbe vételének gondolata felmerült, egy fiatalabb, agilisabb főkapitány jelölésére volt szükség. Tisztségétől 1567 szeptemberében vált meg.108 4. Kanizsa mezőváros (1532-156 j) Az 1540-es évekig a közelben zajló hadűveletek még nem érintették Kanizsát, melynek 1542. évi összeírása szerint itt Nádasdy Tamás birtokában 18, a helybeli plébánoséban 2 porta található, azaz a mezőváros lakossága körülbelül az 1530-as állapottal azonos.109 Valószínű, hogy az 1546-os, vagy egy következő évi török támadás következménye volt, hogy amikor 1548-ban a mezővárost összeírták, megállapították, Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 291 hog y teljesen leégett, minden háza a tűzvész után épült („Combusta. Totaliter novae domus.")}w Ennek a nagy török támadásnak Kanizsán 24, az uradalom többi falujából pedig Becsehelyen 30, Szegeden 27, Gelsén 26, Venécén és Csákányon 10, Palinban 14, Újudvaron 40, Almaszegen 15, Újnépen 15, Sormáson 17, Szepetneken 46, Szentgyörgyön és Mike-falván 20, Cinegédföldén 15, Bánfalván 17 és Eszte-regnyén 13 porta esett áldozatul. 111 A mezőváros életében a török szomszédság mind erőteljesebb jelenléte, az állandó veszélyeztetettség, a meg-megújuló támadások jelentős változásokat hoztak. Nem tudjuk mikor került sor a település egy részének megerődítésére - gyanúnk szerint már a negyvenes-ötvenes évek fordulóján, talán az említett támadást követően - de ebben az időszakban a dicális összeírások alapján már megkülönböztetik Belső (In-terior) és Külső (Exteriőr) Kanizsát. Az előbbin nyilvánvalóan az erődített, a várhoz közelebb fekvő városrészt értve.112 Az erődített városrész jelentette az egyetlen, ha nem is túlságosan erős védelmet az itt élő lakosság számára. Ezt az állapotot dokumentálja a mezőváros lakosságának földesurához intézett 1560 körül kelt levele: „.. .nem tudunk hová kérni, mert csak vagyunk fejenként az Úristen markában. Az pogán ellenségnek vagyon minden szándéka igen nagy mireánk. ..". Kérik, hogy viseljen az úr gondot rájuk, inkább szolgálnak neki, mintsem a török rabjai legyenek. ,,... Im ez palánk is semennyire jó, hogy ahhoz valamit bizhatnánk, mert mind délrül, fölszélrül, napkeletrül és napesésérül megromlott, semmi oly akadokja sem kapuja. El annyira, hogyha csak valamennyire építenénk, mind az egész vártartománynak gondja volna vele, mert az setét télnek ideje rajtunk vagyon.. ."113 Felvetődik az a kérdés, hogy Kanizsának ez a kettéválása nem csírája-e a dunántúli végházak mellett a 16. század második felétől általánossá váló kétsejtes megoldásnak, amikor a mezőváros erődített részében a katonák és családtagjaik laknak, mellette pedig külön helyezkedik el a település polgári része. Ha a teljes hasonlóság esete fenn is forog, sőt bizonyos, hogy a katonaság egy része az erődített városban lakott, nem lehetett csak a Nádasdy uralom időszakának viszonylag kis számú katonasága az oka a település kettéválásának. A források alapján mindkét városrészben döntően polgári lakosságot találunk, és hogy nem az egész települést erődítették meg, azt elsősorban a település szerkezete és elhelyezkedési körülményei magyarázzák. Kanizsának az északi fele, amely az Ördög-ároktól terjedt Lazsnak irányába, viszonylag nagy és szórt lehetett, elhelyezkedése, valamint a vártól való távolsága miatt, falakkal történő megerősítése esetén is védhetetlen volt. A török támadások mellett a várost 1542-ben és 1553-ban pestisjárvány is sújtja.114 A támadások, járványok következményeként megszűnik az élet a kanizsai ferences kolostor falai között. Utoljára 1533-ban tudunk létezéséről, amikor Terebezdi Jánost rendelik ide guardiánnak.115 Nem tudjuk, hogy ezután mikor és milyen körülmények között mennek el innen a szerzetesek, de bizonyosan még nem a terjedő reformáció, hanem a veszélyes helyzet kényszeríti őket erre a lépésre, hiszen a katolikus plébánia továbbra is működik. 1550-ben Miklós (Nicolaus) a plébános,115 maga a plébánia, és egyáltalán a katolikus hitélet azonban - hasonlóan a megye plébániáinak többségéhez - igen csak fellazult állapotban van. A zalai főesperesség 1554. évi kánoni látogatásának jegyzőkönyve szerint: „Demeter a plébánosa, idős, fiatalt vett feleségül, két szin alatt áldozik, a káplán is karing és haran-g(ozás), (csengetés?) nélkül, külső tiszteletadás nélkül viszi a szentséget a betegekhez, nem tudja rászánni magát a plébános, hogy megjavuljon, a templom és a cinterem fedél nélkül, A kegyúr Ná-dosdi nagyságos úr." Három év múlva volt egy újabb visitatio is, sajnos ennek jegyzőkönyve nem maradt ránk.117 A kanizsai plébánia sorsát a későbbiekben is tudjuk követni. Maga a plébános Kanizsa városában is jelentős földbirtokos volt. A Szombathely utcában 12 negyedtelek lakosainak volt a földesura (ami tovább bizonyítja azt a feltevésünket, amelyet a korábbiakban Szombathely és Külső Kanizsa azonosságáról, ül. a plébánia templom helyéről írtunk), továbbá több faluban voltak részbirtokai, sőt egész falvai, a később az uradalomhoz csatolt Fityeházát is ő uralta.118 Az új hit, a reformáció is gyorsan gyökeret ver a mezővárosban. Elterjedésében a Kanizsai család familiárisai játszhatták a szerepet. Hássághi Dénes kanizsai tiszttartó, Kanizsai Orsolya keresztapja és gyámja fiát, Ferencet a wittenbergi egyetemen iskoláztatja 1536-ban, aki Dévai Bíró Mátyással a „magyar Lutherrel" is itt ismerkedik meg. A Nádasdy udvarban Sárváron is már a protestantizmus szelei fújtak, 1537-ben létesül itt a nyomda, ahol 1541-ben megjelenik Sylvester János Újszövetség fordítása, így nem csoda, ha a kanizsai tiszttartók is támogatói, esetleg hívei is voltak az új tanoknak. 1544-ben már lutheránus lelkész itteni működéséről is tudunk, Sze-remlyéni Mihály személyében, aki éneket írt „Egyiptomból kijövetelének Izraelnek". Szeremlyéni 1551-ben lett a soproni evangélikus gyülekezet első lelkésze, aki saját levelében állítja, egy őt ért váddal kapcsolatban, hogy őt gonosz cselekedetei, vagy eretneksége miatt sehonnan sem űzték el, hanem esztendeinek száma kitelvén jött el Sopronba. A későbbiekben is folyamatosan számolhatunk evangélikus lelkésszel vagy hívekkel Kanizsán. A támogatók avagy hívek közé számítható Térjék Tamás is, akihez Szegedi Máté a kálmánacsai lelkész fordult bizalommal leve- 292 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig lében , és kéri, ajánlja őt Nádasdy Tamásnak, mint Isten igéjének hirdetőjét.119 A középkori városban egyetlen adatból (1481) tudunk az ispotály létezéséről, amely bizonyosan még a 16. században is fennállt. Az elesettek befogadására létesített intézmény, ha jobbágyokkal nem is, de szántókkal 1568-ban is rendelkezett a város határában.120 A város élete azonban a nehéz körülmények között is még a mindennapos kerékvágásban halad. Rendszeresen megtartják a vásárokat, ahová a környező uradalmakból is érkeznek áruval. 1560 júniusban Szele Jakab várnagynak a nádorhoz írt leveléből tudjuk meg - amelyben a Zrínyi jobbágyoktól elvett só dolgához fűz magyarázatot -, hogy ezek rendjét írott és szokásjog is szabályozza: „Ez dolgot nagyságod így értse, hogy itt a kanysai varasban sokadalmak napján ollyan törvénnyel és szokással élnek, hogy senkinek nem szabad savát eladni, vagy megvenni áltáljában tíz horának előtte, de azért kevesenként szabad eladni, tíz hora után áltáljában is szabad eladni, ezt penigleg az sokadalomnak estin és napján meg szokták kiállta-ni, de ezzel semmit nem gondolván az Zryny uram tüsér kereskedő jobbágyi, az sokadalomnak estin átaljában ennihány szekér sót megvettenek vala és az sokadalomnak napján kétszer árán adták és árulták az szegény községenk az sót: ez okáért hagytam vala, hogy törvényt láttatnéjek ez dologban és Batthyány Mihály uram által és több nemes uraim által könyörgenek, hogy ne törvényködném velők. Azért az kenyergéskor szerzés szerint minden sze-kértül egy-egy sót adtak, kit az nagyságod háza szükségére költöttünk; és ez dolognak vagyon négy esztendeje."121 Kanizsa és a kanizsai vásárok a 16. század első felében, Szigetvár elestéig kiemelkedő szerepet játszottak annak a kereskedelmi útnak a forgalmában, amely Velence és szárazföldi tartományai felé vezettek. A középkori Magyarországot három fontos útvonal kötötte össze a lagunavárossal. Az egyik Kanizsáról Légrád, Zágráb, Topusko, Modrus, Zengg útvonalon ment a tengerpartra, erről ágazott le Zágrábnál a Kostanjevica, Loz, Fostojna, Triest, ül. Rijeka útvonal. Az egyetlen közvetlen szárazföldi irány Kanizsáról Nedölcén, Pettaun, (Ptujon), Ciliin, (Celjen), Laibachon, (Ljubljanán) és Görzön keresztül vezetett Velencébe. Ezeken az útvonalakon elsősorban a marhakereskedelem bonyolódott, amely Somogy vármegye irányából haladt Velence felé. Somogy vármegyéből két marhahajtó út érkezett Kanizsára, melyek Szentpálnál egyesültek. Ezek az útvonalak közvetlenül is fordulhattak volna a zákányi rév felé, s hogy nem ezt tették, csakis a kanizsai vásárok kereskedelemszervező fontosságával magyarázhatjuk. Tudjuk, hogy itt külföldi kereskedők is megfordultak állatvásárlás végett, azonban azt is meg kell jegyezni, hogy a kanizsai vámbevételek a vásárok jelentőségét nem tükrözik kellőképpen, a század közepi kanizsai urbáriumok szerint az ebből befolyt jövedelem 40 és 50 forint között mozgott. Természetesen a kanizsaiak Szentpálon is szedtek vámot, amelynek jövedelme 20 forint körüli értéket mutatott.122 Az osztrák források is megerősítik Kanizsa jelentőségét a déli irányú marhakereskedelemben, miszerint az idegen és a muraközi magyar kereskedők Sziget, Kanizsa, Kálmáncsehi és Babócsa mezővárosok vásárain találkoznak dunántúli partnereikkel.123 Ennek a fontos kereskedelmi útvonalnak a lehanyatlása a török térhódításával, de leginkább Szigetvár elestével vált véglegessé, amikoris az 1570-es években a velencei kereskedők már a nyugat-magyarországi Dunamenti vásárhelyeket látogatták, ahol a Duna-Tisza közi és a tiszántúli kereskedőktől szerezték be szükségleteiket.124 A török támadások mellett az újból és újból kitörő járványok sem kímélik Kanizsa és a környék lakosságát. 1561 februárjában Szele Jakab az újabb csapásról tájékoztatja a nádorispánt: „... mind az falvakon és az külső belső városban igen halnak és betegek is vannak, de itt benn az várban egy drabantnál több még nem halt.. ."12S A város állapotáról az 1563-64-es esztendőkben készült urbáriumok alapján tájékozódhatunk. 1563-ban 31 censust adó jobbágyot (colonus) tartanak nyilván. Ezek 17 egész telken és egy nyolcadtelken (fél negyedtelek = quartam 1/2) gazdálkodtak, megkülönböztettek két iparost, a pajzsgyártót és a lakatgyártót, valamint a bírót (iudex) és a kocsmárost (educillator vini). Ezen kívül 12 zsellér és 3 mészáros is élt itt. Jogállás szerint közülük 30 jobbágy, 8 szabados (libertnus, aki a katonai vagy egyéb szolgáltatás miatt a jobbágyterhek egy része alól felszabadított) és 12 zsellér volt, összesen 50 család. A 18 és fél telek után 18 forint 25 dénár censust fizettek.126 Egy 1564-es úrbéri összeírás gyakorlatilag ugyanezeket az adatokat ismétli. Egyedül a cenzuális jobbágyok számát adja meg eggyel kevesebben, megadja a családok számát 49-ben, az egész telkek számát 17,5-ben, melyek után 17,5 Ft censust fizettek. E bevételhez jött még a földesúri vám.127 Az 1564. évből kelt részletes urbárium megadja a bíró, az esküdtek, a mezővárosi polgárok és a zsellérek neveit. Megtudjuk, hogy a polgárok közül 3 egész, 5 háromnegyed, 2 ötnyolcad, 24 fél és 1 negyedtelkes, 12 zsellér, 3 mészáros, azaz 50 család él itt. Közülük 1 szabad (liber), 1 lakatos (seripar), egy pedig kocsmáros. A puszta telkek száma II. Ezeket a polgárok használják és a provisornak fejenként 1 köböl zabot fizetnek érte. Nem minden kanizsai jobbágy volt a Nádasdy családé, jelentős a plébános jobbágyainak száma, összesen 9-en vannak. Kanizsa polgárainak szolgáltatása 1 egész telek után évi 1 forint census. A földesúri (allodialis) földek nagysága 100 hold, ezen kívül 10 hold, amely régebben Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 293 a monostorhoz tartozott. A földesúri jövedelemhez tartozik a vámszedési jog. A földesúr Nádasdy Tamás özvegye Kanizsai Orsolya.128 A nádorispán ugyanis 1562. június 2-án Egerváron meghalt.129 Ismerünk még egy jobbágyösszeírást ugyanebből az évből, amely 30 cenzuális jobbágyot és 12 zsellért sorol fel, valamint azt, hogy az ekék száma 12.130 Az 1564-es esztendőből származó dicális összeírás, amelynek szempontjai mások voltak, mint az urbáriumoké, a porták számában megegyezik a többi adattal, amivel mást, illetve többet mond, az a következő: a lakosság többsége az erődített Belső Kanizsán él, a falakon kívül mindössze 10 család, ebből is 6 zsellér és egy szegény (pauper). Belső Kanizsán megemlíti a várnagy, a tiszttartó házát (domus castellani, servitor domine) és a molnárét. Ugyanakkor 14 menekült nemesi családot (nobilis fugitivus) is összeírnak, akik nemességük ellenére a vár erődítési munkáin kötelesek dolgozni.131 Az egymást követő, illetve ugyanabból az évből származó összeírások adatai alapján 59 család élt Kanizsa mezővárosában (a dicális összeírásban szereplő menekült nemesek nélkül). Ebből 50 özvegy Nádas-dyné, 9 pedig a plébános jobbágya volt. Ezt a számot összehasonlítva az 1530. évi 135 családdal (Szombathellyel együtt), a törzslakosság 56%-os csökkenését állapithatjuk meg 34 év alatt. Az önálló iparosok száma is csak 4-5 fő, mindegyikük (pajzsgyártó, lakatos, mészárosok) a katonaság kiszolgálását végzi. A telekszám a 33,75-ről 17,5-20,25-re csökkent, ugyanakkor a vár kiszolgálására hivatott allodiális birtok nagysága gyors ütemben nőtt, ami a robotterhek erős megnövekedésével járt együtt. Nagyon valószínű, hogy az összeírt, a jobbágytelkeken élők nem mindegyike tartozott egyforma szolgáltatásokkal a földesúrnak. Bizonyos, hogy az iparosok mellett a menekült nemesek is a földesúr jobbágytelkeit használják, de a cen-suson kívül nincsen más, elsősorban robot kötelezettségük. Másképpen ugyanis nem tudjuk magyarázni a kanizsai polgároknak 1565-ben Csányi Ákoshoz intézett levelét, amelyben tiltakoznak az egyre növekvő terhek ellen, hivatkoznak régi urbáriumukra, és azt írják „... valamint az ország elvégzett annak kívül mi sem akarunk menni...". Elmondják, hogy urbáriumuk szerint 2 hordó bort Sárvárra vittek, kettőt kocs-máltak. A vár körüli árkot télen jegelték, ha az úr a várba jött, 1-2 szekér fát hoztak a konyhára. A szentegyház malmának töltését javították. Igen súlyos terhük a szőlők kapálása, hiszen csak 18-an vannak, . abban is könnyebbséget várnánk önagyságától, mert itt az töröknek torkában élünk.. ."132 1566-ban igen súlyos csapások érik Kanizsa városát. A Szigetvár alól idáig nyomuló török lovasság egy éjszaka megtámadta a várost és a várat, és ha tüzérsége nem is volt, nagy erővel, fejszékkel igyekezett a palánkot megbontani. Tahy Ferencnek azonban, ha nagy veszteségek árán is, de sikerült őket a falakról visszaverni.133 Ami azonban a törököknek nem sikerült, azt a vár védelmére idevezényelt német katonák véghezvitték. Szalay Benedek szeptember 27-én jelenti Kanizsai Orsolyának: „lm az németek itt vannak, a külső váras elégé pénteken estve (szeptember 20) soholt csak egy pajta sem maradt; ki azt mondja, hogy a németek égetek el, ki azt mondja, hogy az török, mert immár az égés igen késén történnék. Az németek azt mondják, Chákánt is megégetik, mert az várnak nagy ártására vagyon; kéreméssel kértem, hogy meg ne égessék", de választ még nem kapott, „a mi az szigetben itt a vár mellett gabona vagyon, még azokban tűrhető kár vagyon, de az külső kiskertek mind veteményivel és kertével oda vannak, a szőlőt peniglen szabadon hordják."134 Két nap múlva egy másik levél a magyarok és a németek közötti, az események miatt kirobbant gyűlöltséget ecseteli: „Én inkább akarnám a török miá ölettetném meg, üdvösségemre, hogy nem mint a németek miá... Eleibe viszem vén fejemet, de az németekkel együtt nem maradok".135 Szalay még óvatosan fogalmaz, de a dicális összeírok a pusztításról már egyértelműbben nyilatkoznak. Belső Kanizsa „coloni per Germanos partius Expulsi partium deserta". Külső Kanizsa is elégett („combusta").136 Ugyanez derül ki az ezévi urbáriumból is, amely szerint „a mezőváros jelenleg teljesen puszta, mert a német katonák felégették. . ."137 1567. február 16-án Zala vármegye közgyűlése elrendeli. Kanizsa mezőváros megerősítésére Bánffy László gróf és Bánffy István gróf ajtónálló és asztalnokmester javaiból 100 szekér, Zrínyi György, Zichy Margit és Thurzó Erzsébet javaiból ugyanannyi szekér vesszőt és karót küldjenek emberekkel, a többi urak és nemesek pedig munkásokat küldjenek hat napra.138 A gyors ütemben meginduló helyreállítási munkák ellenére Kanizsa az 1568. február 18-án felfektetett urbárium alapján szomorú képet mutat. Ugyanakkor, mivel felsorolja az összes lakosokat, illetve az elhagyott telkek egykori tulajdonosait is, a mezővárosra vonatkozó egyik legjobb és legteljesebb forrásunk Kanizsa 16. századi lakosságára és telekviszonyaira: 1.) A most is a várban lakó és annak szolgáltatásokkal tartozó jobbágyok („coloni eiusdem nunc in valló novo manentes et ad arcem sua servitia pestan-tes"): Túrós György bíró 1/2 telkes Buza Mátyás 1/2 telkes Herceg Miklós 1/2 telkes Bebők Tamás 1/2 és 1/4 telkes Balog Imre 1/2 telkes Bedők Pál 1/2 és 1/4 telkes Pipo András 1/2 telkes Kalmár Mihály 1/2 telkes Bocskor Ferenc 1/2 telkes Bagoly János 1/2 és 1/4 telkes 294 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Szente s János 1/2 telkes Hencse Máté 1/4 telkes Lakatgyártó Lőrinc 1/2 telkes Pajzsgyártó Antal 1/2 telkes (Az utóbbi kettő - mivel mesterségével szolgál a várhoz („qui tamen suo artificio servunt ad castrum"), - libertinus) 2.) A veszedelmes hadihelyzet miatt szétszóródott jobbágyok („coloni procul dispersi proper pericu-la"): Kósa István egész telkes Kósa Imre egész telkes Bedők Barnabás egész telkes Bakos Mihály 1/2 telkes Bagoly Ambrus 1/2 telkes Bebők Kis Mihály 1/2 telkes Nagy Gergely 1/2 telkes Kalmár György 1/2 telkes Kósa János 1/2 telkes Tót Márton 1/2 telkes Kósa Péter 1/2 telkes Ilona, Varga Balázs özvegye 1/2 telkes 3.) A teljesen elpusztult telkek tulajdonosai („ses-siones penitus desertae et hominibus carentea") korábban ezek voltak: Buza Ambrus 1/2 telkes Pósa Illés 1/2 telkes Bus Imre 1/2 telkes Kovács Pál 1/2 telkes Annyán Imre 1/2 telkes Farkas István 1/2 telkes Becske András 1 ¡2 telkes Bagoly Albert 1/2 telkes 4.) Zsellérek, akiknek semmi földjük nincs, de szolgálnak a várhoz ( „inquilini de eodem oppido nullás terras habentes et servintes"): Mészáros György deák Mészáros János Becke Barnabás Pósa Illés Pósa Kristóf Szíjgyártó János Varga Balázs Varga Antal Gyalus Balázs Bardély András Kósa János Kalmár Tamás Kaza Benedek Bus György Tót Miklós özvegye Buza Ambrus özvegye Bus Imre özvegye Varga András özvegye Jánoska Gergely özvegye Buza Balázs özvegye Kósa Bálint özvegye.139 Az összeírás alapján is megállapíthatjuk, hogy Kanizsa teleknagysága a 16. században végig 19,5 telek volt, ugyanakkor a nagyfokú pusztulás folytán nagymértékben előrehaladt a közösség felbomlása, tovább folytatódott a polgári lakosság számának csökkenése, ami majd a század végére eljut odáig, hogy a városban kívül és belül egyaránt csak katonák laknak. Az is kitűnik az összeírásból, hogy a korábban említett két mesterembert - mivel ez az időszak az előnevek kialakulásának korszaka - foglalkozása utáni előnévvel illeti (Lakatgyártó Lőrinc és Pajzsgyártó Antal). Feltűnő, hogy a zsellérek közel fele iparra, vagy kereskedelemre utaló nevet visel (3 Varga, 2 Mészáros, Szíjgyártó, Gyalus, Barbély, Kalmár), ami nem lehet véletlen. A város lakossága ugyanakkor a nevek tanúsága szerint dötően magyar, nyomát sem találjuk akár német, akár délszláv elemeknek. 1568-ra gyakorlatilag az egész mezővárosban nincs már egésztelkes jobbágy, három 3/4 telkes, tizenegy 1/2 telkes és egy negyedtelkes, összesen 14 helyben lakó jobbágyot találunk, közülük is a két mesterember libertinus, aki mesterségével szolgál a várhoz. Az elmenekültek 3 egész és 9 féltelkes jobbágy. Teljesen puszta 8 fél telek. Jelentős a föld nélküli zsellérek száma, 21, közülük 7 özvegyasszony volt. Gyakorlatilag a mezőváros népessége 1568-ra annyira lecsökkent, hogy már csak jogi státusában volt a legtöbb környékbeli falunál jelentősebbnek tekinthető. 5. Az uradalom (1550-1567) Az állandó török beütések.a kanizsai uradalom területén még a mezővárosnál - melyet a vár katonasága úgy ahogy megvédelmezett - is nagyobb pusztulás képét mutatják. Már a korábban idézett 1548. évi összeírás adatai is képet adnak ennek nagyságáról, amikoris a Kanizsa környéki falvakban 290 portát égetett el a török.140 Az 1547-52 közötti viszonylagos békeidőszak után az 1556 évi hadjáratot követően 1557-ben kelt az uradalom jobbágyainak az a levele, amely így kezdődik: „Kászin bég kétszer is elpusztította a tartományt... "141 Hasonló emberirtást végeztek el ismétlődő járványok is. Az 1553. évi az egész uradalmat végigpusztította, a tiszttartó jelentése szerint „immár csak becsehelyen nincs az pestis, de egyebütt az úr jószágában mindenütt vagyon...". 1561-ben újból végigseper a fekete veszedelem a falvakon.142 A népesség csökkenése nagymértékben gyengítette az uradalom gazdasági erejét. 1555-ben Kanizsa vár tartományában a jobbágyekék megoszlása a következő volt: Újudvar 17, Kanizsa 12, Pamlén 4, Hegyfölde 10, Becsehely 3, Szepetnek 8, Almaszeg 4, Sarmas 7, Iharos 3, Berény 3, Csicsó 6, Szentpál 2, Dencs 3, Miháld 1, Szentpéter 3, Ság 4, Eszteregnye 3, Gelse 11, Újnép 4, Csákány és Venéce 5, Mikefalva és Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 295 Szentgyörg y 5, Bánfalva 3. Összesen tehát 121, amiből szembetűnő a somogyi falvak nagymértékűén bekövetkezett pusztává válása. E falvak a felsorolt 24 helység egyharmadát alkották, ugyanakkor mindössze 25 ekével, az összesnek nem egészen 12%-ával bírtak. A mindehhez rendelkezésre álló munkáskéz száma körülbelül 150 fő, ezzel mintegy 800 hold uradalmi földet lehetett megműveltetni.143 A jobbágyság egyre súlyosbodó munkakötelezettségeit világítják meg az alábbi adatok. Szele Jakab 1559. évi levele szerint „minden eke baromtul két holdat tartozik felszántani egy-egy jobbágy." 1560-ban Kanizsa tartományban „minden ekével tavaszinak két holdat, kölesnek egyet, gabonának hármat, háromszor szántsanak", a tavaszi szántás tehát egy-egy jobbágytól hat napot vett igénybe. 1565-ben viszont az barmos gazdák egy-egy holdat háromszor tartoznak és bevetni egyenként", ezen kívül kell csépelni, és szőlőt művelni is.144 A gazdasági utasítások és a valóságos, a jobbágyokra kényszerített terhek közti ellentmondásokra világít rá a vártartomány 1556 táján kelt panaszlevele: „... Most pedig a tiszttartó azt végezte, hogy mindenki, ha csak 1 vagy 2 ökre van is, szántani menjen és 15 napig szántott velük a tiszttartó. Az ökrök elaléltak a sok szántástól, haza sem lehetett őket hajtani. Ez pedig csak tavaszi szántás volt. Kölesvetés Szt. György napkor lesz, ott ismét egy hétig kell lenni. Szent János-nap után elkezdődik a parragszán-tás, újabb kétheti folyamatos robot. Ez soha nem volt törvény itt. Rendelje el a földesasszony a szántás mennyiségét, mert így maguknak nem szánthatnak és így az úrnak sem tudnak fizetni. Egy nyárban ötször hajtják őket a szántásra, ez sohasem volt törvényük. Egy nyárban ötször vagy hatszor van vaj- és túrószedés, az sem volt. Ahol a tiszttartó a jobbágynál egy jobb borjút lát, azt is elviteti egy fillér nélkül. Régebben ártány után 1 frtot adtak váltságként, most a tiszttartó 3 frtot akar szedni ártány helyett. Sok a munka a várhoz, olyan jobbágy is van, akit az itteni munkáról egy hónapig sem bocsátanak haza még csak élésért sem. A tiszttartó, Szele Jakab, Újudvar falutól 70 hold földet vett el, amely nélkül éhenhalók leszünk. Bánfalvától is elvett 100 holdat és egyebütt is sokat vett el, annyira jutottak immár, hogy a baromfiat nincsen hová kibocsátani. A tiszttartó ráküldi lovait a fűre és amikorra kaszálni kellene, nincs mit kaszálni és jobbágynak nem lesz szénája. A tiszttartó megfenyegette őket, amikor az úrasszonyhoz indultak, hogy közben otthon a bírákat vasravereti és akik az úrnál voltak, hazatértük után felakasztatja. Azt mondta: Hová mentek keresztes bestyék! Segítsen rajtuk a földesasszony, mert nem akarnak szárnyai alól elbujdosni."145 A megfogyatkozott, amúgy is túlhajszolt jobbágyságot ezen kívül még a földesúrként viselkedő tiszttartók túlkapásai is sújtották, és szembe kellett nézniük a panaszkodásuk következményeivel is. „Míg a födesúrnőnél voltak panaszaikat előadni, addig a tiszttartó, Szele Jakab otthon bíráikat megfogatta s nappal dolgoztatta őket, éjjel pedig börtönben tartotta. Az úton haza felé le akarta őket vagdalni. A szegény népnek nincs miből fizetni, - mert kenyérből sem ehet eleget. Heringet áruitat a jobbágyokkal, ami soha nem volt törvényük. Különböző árukat, pl. olajat vesz és azt a jobbágyokkal áruitatja a maga hasznára. A saját borát a tiszttartó úgy áruitatja velük, mint a magáét. Két urat nem győznek szolgálni. Elég az úr borát egyedül árulni. A szepetnekiekkel Szele a saját vetései alá szántatott. Először a tiszttartónak kell szántani, csak azután jön az úr és ezután a jobbágy maga. Ezt a 4 jobbágyot választotta a tartomány, higy-jen szavuknak az úr és adjon könnyebbséget."146 A várban állomásozó, egyre növekvő számú katonaság eltartása az uradalom egyre csökkenő létszámú jobbágyságának kiszipolyozását vonta maga után. Juhász Lajos szerint 1530-ban a kanizsai uradalomhoz 2289 1/4 telek tartozott. 1564-re ehhez képest jelentősen apad a telkes jobbágyok száma, feladják telküket, zsellér módjára élnek.147 Maksay Ferenc számítása azt mutatja, hogy a családfők száma 30 év alatt (1530-1563) az uradalom területén 1805-ről 697-re apad, ebből is 107 a zsellér, 45 a szegény és koldus, 121 a mentességet élvezők száma.148 A háborús idők hatásaként, amikor az áruértékesítés lehetőségei korlátozódtak, a pénzbeli szolgáltatás helyett a természetbelieké emelkedik. Bár az uradalom terményeit elsősorban a várbeli katonaság ellátására fordították, bizonyos termények eljutottak a földesúr sárvári udvarába is. Úgy látszik, főleg a jó minőségű Kanizsa környéki gyümölcsöket becsülték, mint ez abból a levélből is kitűnik, amelyet 1559. március 19-én írt Nádasdy Tamás feleségének: „Az a gyümölcs, az kit még ez ősszel hoztak volt Zalából és háromféle: ma-karia körtvély, nevetlen körvély és muskotály alma. Jóllehet a muskotály alma elég rosszul vagyon, de a körtvély igen szépen megállott."149 Növekszik az allodiális földek nagysága, 1564-ben a kanizsai uradalomban 7 majorságról is tudunk.150 Az allodiális gazdálkodás céljaira a vár tiszttartója jobbágy telkeket is elvett. A sormási jobbágyok 1565-ben erről panaszkodnak: „... tíz puszta hely vagyon keztek, kiknek földeit őnagysága számára foglalták el..." A Bánffyak is ezzel vádolták Szele Jakabot: „... a szegény ember holdja szerint 140 holdat vett el: minden helytől negyedfél holdat.. ."151 A legfontosabb forrásunk a kanizsai uradalom viszonyairól Kanizsai Orsolyának Szele Jakab tiszttar- 296 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig t ó részére 1564-ben adott instrukciója. Ez a becses dokumentum teljes képet ad arról, hogy mi volt a várnagy (praefectus) feladata a katonáin túl az uradalom gazdálkodásában, egyben összefoglaló képet nyújt annak állapotáról, jövedelmi viszonyairól. A jövedelmet a „Jakab uramnak asszonyom keze írása alatt való lajstom", azaz az urbárium adja meg, amely tartalmazza a jobbágyok és a zsellérek számát, az ekék számát, a szokott adó és pénz járandóságokat. Ezen kívül van a hegyvám a kappan adással együtt. Vámszedési joga van az uradalomnak négy helyen, a „páldi kit most Szentpállt szednek, a kisberényi (Iharosberény), a kanizsai, és a bekcsehelyi (Becsehely). Ezen kívül a várhoz huszonkét szőlő tartozik, valamint három malom a Murán, kettő-kettő Csákányban, Palinban és Újudvaron." A majorságok számát, az ebben lévő állatok és ekék számát szintén az urbárium tartalmazza. Az utasításból kiderül, szerepel a hét major, a kanizsai, a „berki", a mártonfai, a szentgyörgyi, az újudvari és a gelsei. Ehhez vannak bizonyos ekeszámok a majorokban, amelyek számának növelésére ad Kanizsai Orsolya utasítást „a szegény nép szántása megszállásához képest." A praefectus kötelessége a jövedelem beszolgáltatása, a „majorság szaporítása", és külön pontban a kereskedésből, a marhák adásvételéből, borból, bőrből és egyébből származó haszon növelése. A jobbágyokra kirótt kötelezettség, minden eke után egy „jó holdot, őszinek valót háromszor szántani", tavaszit két holdon egy szántással és a vetés. Az aratást kepe számra vetették ki a háznép száma arányában. A vár szőlőinek kapálása is a jobbágyok dolga, de a munkát természetben megfizetik, liszttel és borral, „hogy a szegényeknek legyen mint ételekből, mint italokbul segítség". Vannak pénzen műveltetett szőlők, ezeket napszámra fizetik „nyolcz nyolcz pénzt adván". A kaszálás szükség szerint történik, enek behordása ugyanúgy a jobbágyok dolga a majorságokban, mint a gabona behordása, borszűrés és szállítás. Ehhez járultak még a várban és a váron végzendő munkák. A jobbágyok panasza, és főleg a falvak állapota azonban már figyelmeztető, ezért az úrnő kíméletre inti embereit, külön könhyíti a töröktől jobban sújtott somogyi falvak népének kötelezettségeit. Külön foglalkozik az instructio a szegény jobbágyok helyzetével. Ezeket minden kötelezettség alól felmenti, hogy lehetőségük legyen „földöket mie-ket ismét felvegyék, házokat épiccsék és két esztendő múlva ismég adózó és szolgáló jobbággyá legyenek." A jobbágyság számának szaporítására a nehéz körülmények között egyéb kedvezmények is vannak. A zsellérek, ha akarnak, jobbággyá válhatnak. Aki puszta telket vállal, az négy évig, aki elhagyott puszta házat, az két évig mentes az adó és a szolgáltatás alól. A prefectust külön is inti, hogy a megadottakon kívül semmi mást nem követelhet. A kocsmáitatás, a „borárulás" fontos jövedelmi forrás mind a jobbágyok, mind az uradalom számára. Ezt részletesen szabályozták. „A szőlőhegyes falvakban azokra farsankban egy bort vessen áruitatni, azon kévül szent Mihály naptul fogva szent György napig tebb borárulással ne báncsák, hanem szent György naptúl fogva szent Mihály napig mind asszonyomnak árulják." A szőlők nélküli faluban Szent Mihály naptól kiskarácsonyig szabadon árulható a bor, attól fogva újra Szent Mihályig az uradalom bora árulható. Maximálta az instrukció a főtiszttartó által kiszabható bírságot is, 4 forintra, de a bírság mértékének kiszabásában is mértékletességre intett.152 Úgy tűnik az utasítás alapján, hogy Kanizsai Orsolya a nehéz helyzet ellenére megpróbál a lehetőségei határáig elmenni a kedvezményekben, hogy az egyre fogyatkozó munkáskezet megtarthassa az uradalomban. Azonban a következő néhány esztendőben a török támadások a pusztulás folyamatát megállítha-tatlanná tették. A sokat szenvedett uradalomra a végső csapást 1566-ban a Szigetvár alól kirajzó portyázok mérték, akik szinte a teljes környéket kirabolták és felégették. Az 1566. és 1567. évi összeírások a vártartománynak szinte minden faluját elégettnek, vagy elhagyottnak nyilvánították.153 Az életben maradottak egy része is e veszedelmes vidékről más, békésebbnek tűnő vidékre menekült. Nem véletlen, hogy 1568-ban a királyi kézbe került vár provisorának kinevezett Nagy Benedek instrukciójában mint fontos feladat jelentkezik az elhagyott telkek lakóinak visszacsalogatá-Jegyzetek 1 Szapolyai János 1532. jún. 9-én kelt oklevele. In: Horváth Mihály: Gróf Nádasdy Tamás élete, némi tekintettel korára. Buda, 1838.; 59-61. 2 OL.Dl. 8712. 3 Z.O. II. 519-521. 4 Sinkovics: Sárvár 342.; V. Molnár 28. 5 Lásd 7. sz. jegyzetet. Kanizsai Orsolya születési évét mind Reiszig, mind Érszegi 1523-ra teszi, eszerint 1532-ben 9 éves volt, ugyanakkor Sinkovics: Sárvár 12 évesnek mondja. 6 Érszegi 342. 7 Szerelmes Orsikám. Grinaeus Tamás utószava. 290-291.; Komoróczy 15-17. 8 Uo. 290.; Sinkovics: Sárvár 349-357. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 297 9 Uo. 291. (V. Molnár 28. tévesen 1532-re teszi.); Sin-kovics: Sárvár 342. Szerinte az esküvő 1534 végén volt. 10 Török hadak Magyarországon. 1526-1566. Kortárs török történetírók naplórészletei. Thury József fordítását válogatta, jegyzeteit bővítette Kiss Gábor. [Budapest] [1985.]; 100-105. 11 Rabok, követek, kalmárok az oszmán birodalomról. Közreadja Tardy Lajos. Budapest, 1977., 23., 208.; 159.; Vándor 1988. 24. 12 Bakyth Pál levele Nádasdy Tamáshoz. OL. Nádasdy Missilisek. Bakyth Pál levelei. 13 Füssy 118. 14 Füssy 118. 15 Szerelmes Orsikám. 291. 16 OL. Nádasdy cs. It. Missilisek. M. csomó 17 OL. Nádasdy cs. It. Missilisek. L. csomó 18 Nádasdy Tamásné Szálai Jánosnak. 1542. szept. 15. Mályusz Elemér: Az Országos Levéltár Nádasdy levéltárának magyar levelei. Levéltári Közlemények 1923. 126-149., 287-309.; 295. 19 Memória Rerum 1504-1566. Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Bessenyei József. [Budapest] 1981., 92. 20 MTK. II. 377. 21 Közös Pü. It. Hung. 1546. írja és a jelzetet közli Takáts: Századok 1908., 51. 22 Wien. Gemeinsames Finanzarchiv, Hungarn fasc. Nro. 14-335-23 Marosi HTK. 1974. 34.; MHT. I. 202-203. 24 Benda Kálmán: Zrínyi Miklós a szigetvári hős. In: Szigetvári emlékkönyv. Szerk.: Ruzsás Lajos. Budapest, 1966., 15-51.; 16-27. 25 Uo. 30.; Barabás II. 2. rész, 65. sz. 26 Thallóczy, Századok 1877. 172.; Szendrei HTK. 1888. 418. 27 OL. Nádasdy cs. It. Missilisek. P.2. csomó. 28 OL. Nádasdy cs. It. Missilisek. Bánffy levele. 29 Nádasdy T. cs. lev. 79. 1550. szept. 4. Kapu. 30 Szalay: 400 levél. 119-120.; MTK II. 387. 31 Szakoly Ferenc (ifj.): Tolna megye negyven esztendeje a mohácsi csata után (1526-1566). In: Tanulmányok Tolna megye történetéből. II. Szerk.: Dr. Puskás Attila. Szekszárd, 1969., 7-85.: 74. 119. lbj. 32 Vass Előd; Törökkoppány 1556. évi adóösszeírása. In: Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv 3. Szerk.: Kanyar József. Kaposvár, 1972. 57-73.; 57-58. 33 MTK II. 385-386. 34 Kultúrtörténeti szemelvények a Nádasdyak 1540-1550-es számadásaiból. Fasc.II. Az anyagot közli Kumoro-vitz L. Bernát és M. Kállai Erzsébet. Sajtó alá rendezte Belányi Márta, Gáborján Alice közreműködésével. Bp. J959- 38-50.; OL. Nádasdy számadások. Fasc. B. 1556. 35 Szalay: 400 levél. 126. 36 OL. Nádasdy-féle iratok. A jelzetet és az idézetet közli Takáts: Századok 1907. 827. Az idézetet az alábbi jelzettel közli: Nádasdy-féle iratok. 1554. október 28. 37 Takáts: Századok 1907., 735. 38 Takáts: Rajzok II. 57. 39 MTK. II. 389. 40 Mo. tört. 3/1. 271-272. 41 Pataki 42 Pataki 14. 43 Banfi 1940. 147. 44 OL E 186., B 1549. 117. Közli Méri. 65., 56. sz. jegyzet, amelyben közli a jelzetet. 45 OL. Nádasdy It. Missiles., Közli Takáts: Századok 1907. 734. 46 Uo. és Takáts: Századok, 1908., 52. 47 OL. Nádasdy-féle iratok. Magyar Bálint levele. Közli Takáts. Századok 1907. 817. 48 OL. Nádasdy cs. It. Missiles. 1535. dec. 17. 49 OL. Nádasdy cs. It. Missiles. Zele Jakab levele Nádasdy Tamáshoz. 1556. jan. 2. 50 OL. Nádasdy cs. It. Missiles. Magyar Bálint Nádasdy Tamásnak. Kanizsa. 1556. jan. 18. 51 OL. Nádasdy cs. It. Missiles. Erdély Tamás levele Nádasdy Tamáshoz. 1556. máj. 10. 52 OL. Nádasdy cs. It. Missiles. Térjék Tamás, Erdély Tamás levelei Nádasdy Tamáshoz; Erdély Tamás levele Byk Ágostonhoz. 53 Takáts: Századok 1907. 821. 54 OL. Nádasdy It. Magyar Bálint Nádasdy Tamáshoz, 1556. máj. 16. 55 Takáts: Századok 1907. 736. 56 Takáts: Kapitányok 249. 57 Takáts: Századok 1908., 52. 58 Nádasdy T. cs. lev. 95. Kanizsai Orsolya Nádasdy Ferenchez 1556. jún. 13. 59 Szigetvári levelek 1982., 117. 60 Temesváry Ferenc: Díszfegyverek főúri kincstárakban. Tihany, 1969. 24. 61 MTK. II. 390.; MHT. I. 187-188. 62 Nádasdy T. cs. lev. 232-233. 1556. június 27. 63 Takáts: Kapitányok. 244. 64 MTK. II. 391. 65 Nádasdy T. cs. lev. 15-16. 66 Nádasdy T. cs. lev. 16. 67 C.J.H. II. 399. 1556. évi 6. cikkely. 68 Müller 22. 69 OL. Nádasdy cs. It. Missilis. Szele Jakab kanizsai várnagy levele Csányi Ákoshoz. 1559. január 27. Kanizsa. Kiadva: Barabás I. 501-502. 70 Takáts: Rajzok II. A magyar erősségek 21. 71 C.J.H. II. 461. 1559. évi 30. cikkely. 72 Az alaprajzot közli Pataki (Kriegsarchiv. Hofgeratli-che Aktén 1572. máj. 77-0065. jelzettel.) 73 Lásd. 35. sz. jegyzetet. 74 Mén 79.146. lbj.; OL. E 186., B 1549 117. Térjék Tamás levele Nádasdy Tamáshoz 1551. febr. 21. 75 Takáts: Rajzok II. A magyar erősségek 21-22.; Mako-viczky Gyula: A kanizsai vár története. Kézirat. T. Gy. M. Adattár, a. 1208-81. sz. 17-19.; Barabás 1.501-502. 89. 76 Magyar levelek a XVI. századból. Közli: Komáromy András, V. közi. Történelmi Tár 1908., 426. 77 Ua. I. közi. Történelmi Tár 1907., 134. 78 Veress D. 82. 79 Ua. 83. 80 Ua. 87-89. 81 Bilkei Irén: Csányi Ákos - egy zalai köznemes pályája a XVI. században. Zalai Gyűjtemény 33. (1993.) (Nyomdában); 88. lbj. 82 OL. Nádasdy cs. It. E 185. 17/187. Instructio vagy Tanulság Kanizsai várba Zele Jakab uramnak, ott való prefectusnak, 1564. esztendőben (magyar nyelven). Közzé teszi Szamota István. Magyar Gazdaságtörténeti Szemle, 1894.; 66-71. 83 Uo. és Müller 52-53. Müller Vera tévesen számolja a várban működők számát 68 főre, ugyanakkor az az értelmezése is téves, hogy ezek közül csak 32 végez katonai tevékenységet. Ez utóbbin nyilván a 22 kapunállót és a 10 drabantot érti. Ezzel szemben természetes, hogy a felsoroltak mindegyike adott esetben katona is, és fizetésükért a megadott számú lovast köteles tartani. 84 OL. Nádasdy cs. It. E 185. F. 17. 1566. jún. 9. Kanizsa várának inventariomja Zalay Benedeknek Bakonakynak kanizsai praefectusnak Szele Jakabnak Szentbalasynak adatott .. . (Csak a leltár hadi vonatkozású részleteit közöltük). 298 Dr. Vándot László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 85 Szigetvári levelek. 1982. 124-125. (Báró Palhiller Miklós Nádasdy Tamáshoz. 1566. VI. 20. Pápa. OL. E 185. B 1540.) 86 OL. E 158. Die. Zala, III. 527. (1566); Barabás II. 84. 87 MTK. II. 397.; Szántó 1980. 41. 88 Istvánjfy II. 550., 553-555.; Müller 24.; A Kanizsa körüli eseményekről török részről Pecsevi Ibrahim ír. (Török történetírók III. Ford. és jegyzetekkel ellátta: Karácson Imre, Budapest, 1916., 79.) 89 MHT. 203.; Takáts: Thengöldi 235. 90 Mo. tört. 3/1. 627.; Szerelmes Orsikám 364.; Istvánjfy II. 554-91 Müller 24. 92 Barabás II. 83-84.; Takáts: Thengöldi 234. 93 Staatsarchiv. Turcica. 22/72. 1567. január 20. Maxi-milianus secundus Archiduci Ferdinando; Uo. Fol. 282. Joannes Trautson supremus curiae magister. Staatsarchiv. Turcica. 22/338. Albertus de Wys: Sacratissime Imperator; Uo. Fol. 494. Articuli ex literis Francisci Tahy s. c. m. proponendi. 94 Müller 26.; Staatsarchiv. Turcica 23/138. Eckius Co-mes a Salm: Sacratissime Imperator. . . 1567. június 26. 95 Uo. 23/86. 1567. aug. 25. 96 Uo. 23/102. Budai pasához Maximilianus: Querelae contra Turcas. 1567. szept. I. 97 Uo. 23/106. Franciscus de Thachy: Sacra Romanorum Imperatoria. 1567. szept. I. 98 Uo. 23/m. 1567. szept. 8. Max. Secundus Passae Budensi. Fol. 118. Musztafa Basa Budae Locumtenens: Serenissime ac Inclitissime Imperatore. 99 A budai basák 37. 32. levél. 1567. szept. 9.; Staatsarchiv. Turcica 23/133. Joannes Trautson consil. magister Passae Budensi. 1567. szept. 10. 100 OL. E 21. KL. Ben. res. N. 13. 1567. jan. 20.; OL. E 554 VKI. Fol. Lat. 1333. 1567. 101 OL. E 21. KL. Ben res. N. 33. 1567. febr. 4. 102 OL. E 75. KL. Exp. cam. mutatók 1567. jan. 25. 103 OL. E 15. KL. Exp. cam. mutatók 1567. jan. 25.; 1567. febr. 28. 104 Müller 33. (1566. júl. 23. PálfFy Ambrus Nádasdy Tamásnénak) 105 Müller 53.; OL. Nádasdy es. lt. E 185. 17/231-233. 1568. 106 Müller 36., 53. 107 Müller 60.; Staatsarchiv. Turcica 23/111. 1567. szept. 9. 108 Istvánjfy II. 555.; Müller: Thury 34-35. 109 OL. Die. Zala m. I. 20. 1542. 110 OL. Die. Zala m. 2. k. Fol. 248/v. Kanysa, 1548. 111 Komoróczy 24. (OL. Die. Zala m. conscr. 52. k. 1548. alapján) 112 Kimutatás az OL. Zala megyei dicalis összírásaiból 1531-1622 között. Készítette Horváth László András. Göcseji Múzeum. Adattár. 1594-92. (Kanizsa Interior és Exteriőr 1531-1598 között szerepel.) 113 OL. Nádasdy es. It. Missiles Kanizsa város levele é. n. 1560 körül. 114 Lásd 24. és 36. sz. jegyzetet. 115 Karácsonyi 1922. I. 119. 116 OL. E 150. Acta Eccl. 19/41. 1550. Plébániák lajstroma. Zepethnek vicaria. 117 Pfeiffer 28.; OL. Nádasdy es. lt. Missiles. Szele Jakab levele Nádasdy Tamáshoz, 1557. „Veszprémi püspök uram szombaton ide Kanizsára az n. visitatora jött vala és vasárnapon ebéd után mene el." 118 Szakály: Kanizsa. 23. 119 Zoványi Jenő: A reformáció Magyarországon 1565-ig, Budapest, [1921.] 245-246.; Fónyad Pál: A nagykanizsai evangélikus gyülekezet története. Nagykanizsai Honismereti Füzetek 3. Nagykanizsa, 1991. 3-4.; Régi magyar költők tára II/i kötet. XVI. századbeli magyar költők művei 1527-1546. Közzé teszi Szilády Áron. Budapest, 1880., 461. 120 Csánki III. 20.; Szakály Kanizsa.; OL. U. et C. 27/59- (1567) 121 OL. Nádasdy cs. It. Missiles. Kiadva: Barabás I. 552-553-122 Szakály Ferenc: A Dél-Dunántúl külkereskedelmi útvonalai a XVI. század derekán. In: Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv 4. Szerk. Kanyar József. Kaposvár 1973., 55-112.; 55-62. 123 Ua. 89. 124 Ua. 101. 125 OL. Nádasdy cs. It. Missiles. Zele Jakab levele Nádasdy Tamáshoz. 1561. febr. 4. 126 OL. U. et C. 101/19. (1563), közli: Maksay 144. 127 OL. U. et C. 95/11. (1564) 128 OL. U. et C. 27/56. (1564) 129 MTK. II. 393. 130 OL. U. et C. 27/58. (1564) 131 OL. Dic. Zala. III. 327. (1564) és 82. sz. jegyzet. (Az Instructio 16. pontja alapján.) 132 Jobbágylevelek 34., 9. sz. Kanizsai polgárok Csányi Ákoshoz, 1565. 133 Lásd 94. sz. jegyzetet. 134 Barabás II. 84. Bakónoki Szalay Benedek özvegy Kanizsai Orsolyának 1566. szeptember 27. Kanizsa. 135 Takáts: Századok 1907. 824. Az általa közölt jelzet: OL. Nádasdy-féle iratok. Szentgyörgyi levele Nádasdyné-hoz, (ugyanezt a levelet Takáts: Thengöldi 234. mint Szalay kanizsai kapitánynak Nádasdynéhoz intézett levelét közli.) 136 OL. Dic. Zala III. 527. (1566.) 137 OL. U. et C. 27/59. „Oppidum. . . est desertum, quia milites germani autumno superiori combusterunt..." 138 Z. m. It. IV-i/a-i. Zala Vármegye Nemesi Közgyűlésének irata. Közgyűlési és részgyűlési jegyzőkönyvek (Pro-tocolla congregatiorium) Egerszeg, 1567. febr. 16. 139 OL. U. et C. 29/9. Közli Szakály: Kanizsa 23-24. 140 Lásd 34. sz. jegyzetet. 141 Jobbágylevelek 25. Keltezetlen, 1555 után. A kanizsai tartomány jobbágyai Nádasdy Tamásnéhoz. (A levélből kiderül, hogy tavasszal írták, azután, hogy „A német had is nagy pusztaságot tőn a jobbágyokon", ez pedig csak az 1556-os hadjárat lehetett. így a helyes keltezés 1557.) 142 OL. Nádasdy cs. It. Missiles. Szele Jakab levele Nádasdy Tamáshoz 1561. febr. 4. 143 Komoróczy 74. 144 Komoróczy 94-95. 145 Jobbágylevelek 25. 4. sz. irat. A kanizsai tartomány jobbágyai Nádasdy Tamásnéhoz. Keltezetlen, 1555 után (valószínű 1557-ben, lásd 98. lbj.) 146 Ua. 28. 5. sz. irat. Ugyanazok Nádasdy Tamáshoz. 147 Juhász Lajos: A porta története 1526-1648. Századok 1936., 497-578.; 532. 148 Maksay 143. 149 Nádasdy T. cs. lev. 37-38. Nádasdy Tamás Kanizsai Orsolyához, 1559. márc. 19. 150 Maksay 24., 144. 151 Komoróczy 61. 152 Lásd 88. lbj. 153 OL. Dic. Zala m. 1566., 1567. 154 HKA. Hoffin. Ung. F. 16. 1568. február 8.; Juhász Lajos 147. sz. jegyzetben i. m.-e 532. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 299 IV . KANIZSA KIRÁLYI KÉZEN (1568-1600) 1. A kanizsai főkapitányság története 1567 szeptemberétől az 1577. évi hadügyi reformig a) Kanizsa átadásának menete és Thury György kapitánysága (1567. szeptember-isy 1. április 2.) A király 1566. december 2-án foglalkozott először komolyan azzal, hogy Kanizsát, a Délnyugat-Dunántúl kulcserődjét saját kezébe vegye, és egyúttal megerősítse, miután Szigetvár elestét követően a Dunán inneni főkapitányságot átszervezték és kettéválasztották, a Duna és a Balaton közti főkapitányságra Győr, valamint a Balaton és a Dráva közti főkapitányságra Kanizsa székhellyel.1 Az ezzel kapcsolatos tárgyalások még érdemben meg sem kezdődtek, amikor 1567 augusztusában a király Mezőlaky Ferencet, Zsembery Boldizsárral vagy Söjtöry Balázzsal együtt akarta megbízni a vár átvételével, de Mezőlaky azt, mivel Csányi Ákossal haragban volt, nem vállalta.2 Mint láttuk, az újonnan kinevezett főkapitány székhelye egy magántulajdonban lévő várban volt, ahol ebből adódóan kettős hatalom állt fenn, ami állandó súrlódásnak volt a táptalaja. Az ötlettől a megvalósulásig azonban mintegy másfél esztendő telt el, amely időszak sem az országnak, sem a vár és az uradalom birtokosának nem használt. Miksa és az új szultán, II. Szelim között 1567 januárjától megindult béketárgyalások ellenére a hadiesemények folytatódtak, ugyanakkor a kanizsai várban a két urat szolgáló katonaság között mindennaposak voltak az ellentétek, amelyek a haderő ütőképességét nagymértékben csökkentették.3 Tahy főkapitány, aki másirányú elfoglaltságai miatt nem sok időt töltött a vár falai között, nem volt képes úrrá lenni a helyzeten.4 Szükségessé vált egy jó szervezőképességű, kiváló katonára, aki mind tekintélyében, mind képességeiben pótolni tudta a Szigetváron hősi halált halt Zrínyi Miklóst, és egyetlen feladatának főkapitánysága határainak védelmét tekinti. Ezt az embert sikerült megtalálni Thury György személyében. Pályájának kezdeteiről nem sokat tudunk. A 16. század negyvenes éveiben Ságon (Ipolyság) szolgált mint huszár főlegény, Várdai Pál esztergomi érsek katonájaként. 1552-ben, amikor a török elfoglalta Drégelyt és Ságot, Teuffel Rézmán táborába vezényelt volt, ahol részt vett a palásti csatában. 1556. március 7-én nevezik ki a lévai vár kapitányává, ahol !557- április 4-től 1558. február 14-ig nemcsak a kapitányi, hanem a provisorx (udvarbírói) beosztást is viselte, tehát jártasságot szerzett gazdálkodási ügyekben is. Mindkét állás után a természetbeni járandóságon kívül 100-100 forint havi fizetésben részesült. Kiemelkedő érdemeit bizonyítja, hogy kapitányi tiszte mellett 1558-ban Bars vármegye főispánja lett. Még ugyanebben az évben fordulat következik be életében. Podmaniczky Rafael és felesége kérésére elfogadja és szeptember 8-án átveszi a palotai vártartomány gazdasági irányítását. Rövidesen meghal a vár ura és özvegye, Lomniczai Johanna a várat és tartományát átadja a királynak. Ekkor már valószínűleg a vár kapitánya, és marad a király szolgálatában is. Palota kapitányaként egyre híresebb, eredményes portyákat vezető vitézként, kiváló bajvívóként ismerik meg. A zsákmány révén sikeresen pótolja az egyre szűkebben csordogáló zsoldot, sőt a javakból a királynak is juttat. Nem marad el a királyi elismerés sem, birtokadományokban részesül, sőt ilyeneket kijár leghűségesebb katonáinak, köztük íródeákjának Alis-tály Mártonnak is. Az állandó fizetetlenség miatt 1565-ben le kíván mondani, de maradásra bírják. 1566-ban jött el a kiváló kapitány dicsőségének csúcspontja. Arszlán budai pasa, a kor egyik legkiválóbb török hadvezére ostrom alá veszi Palota várát. Tíz napi heves ostrom után Győrből megérkezik a felmentő sereg, a sikertelen pasát a szultán kivégezteti. Thury a kapitányságot közvetlen ezután Benedek nevű öccsére bízza, maga pedig a Győrben állomásozó táborhoz csatlakozik. Mahmud, Székesfehérvár parancsnoka megtámadta a tábort, a csatában Thury vezetésével seregét szétverik, őt magát elfogják. Érdemeiért a császár aranysarkantyús lovaggá üti Thu-ryt. 1567 júliusában újra Palota élén találjuk.5 1567 szeptemberében előzetes alkudozások után a király felajánlja Thury Györgynek a kanizsai kapitányságot, és Török Ferenc mellett az országos főkapitány-helyettesi tisztséget.6 Egész szeptemberben ebben az ügyben leveleznek egymással.7 Mivel a levelek elvesztek, a tartalmi kivonatokból csak következtetni lehet, hogy Thury feltételekhez kötötte a kinevezés elfogadását. De szeptemberben már kanizsai kapitányként intézkedik, élelmet, fizetést kér Kanizsára. Szepterjiber és október folyamán már ilyen minőségében több utasítást (instrukciót) kap a Haditanácstól. Úgy tűnik tehát, hogy ha nem is szívesen, de vállalja a megbízatást.81567. október 21-én már ténylegesen ő a vár kapitánya, a Tolna mezőváros ajándékozásáról szóló reverzális levélben - ez a birtok is az alkudozások tárgya volt - már ezzel a címmel illeti magát.9 November 22-én megkapja főkapitányi utasítását is.10 Ténylegesen előbb lett Kanizsa főkapitánya, mint az a király kezébe került volna. Az átadás azonban ekkor már folyamatban volt. Az érdemi tárgyalások Kanizsai Orsolyával és fiával 1567. október 9-én indultak meg. Május i-ig szándé- 300 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig kozot t a király a várat átvenni, a vár értékeinek (gazdasági helyzetének és hadifelszerelésének) felbecsülésére királyi biztosok kiküldésében állapodtak meg, és kérték, hogy az özvegy a katonák eleséggel való ellátására adjon kölcsön a kamarának 16000 forintot.11 Hosszas alkudozások után végül is megállapodtak. Királyi biztosnak Vízkelety Györgyöt választották,12 a feltételeket 1568. január 24-én rögzítették. Nádas-dyné Kanizsai Orsolya és fia kárpótlásul a Nyitra vármegyei Csejte várát és a borsmonostori apátságot kapják, az özvegy Kanizsa átadása mellett 10 000 forintot ad kölcsön a királynak a katonák kifizetésére.13 Újólag rögzítik, hogy az átadást május i-ig kell végrehajtani}* Az ezt követő időszakban a királyi biztosok megkezdik a legfontosabb feladatok végrehajtását: leltárak elkészítését, a katonák eleséggel és zsolddal való ellátását és a szükséges építkezések megindítását.15 A munkák irányítói Nagy Benedek, a kinevezett udvarbíró és Szentábrány Jakab ellenőr (contrascriba). Ők kapják az utasításokat a kamarai tanácsosoktól - név szerint a kanizsai ügyek intézői Chuzy János és Szenthpétery Miklós - a vár jövedelmének felbecslésére vonatkozólag.16 Thury György kapitánynak pedig gondoskodnia kellett az udvarbíró és az ellenőr zavartalan tevékenységéről.17 Februárban elvégzik a felméréseket, elkészülnek a leltárak.18 Kanizsa 1568 márciusától gyakorlatilag a királyé, azaz teljesen Thury György irányítása alatt áll. " A vár az átadásakor abban az állapotban volt, ahogy azt Nádasdy Tamás 1555-1559/60 között átépítette. Ez sem nagyságában, sem szerkezetében nem felelt meg annak a feladatnak, amelyre az Udvari Haditanács Kanizsát szánta. Döntés született a főkapitányság székhelyének a legmodernebb elvek alapján nagyszámú katonaság befogadására alkalmas átépítésére. Szakértők vizsgálták meg az átépítés lehetőségét, különböző tervek születtek. A tulajdonképpeni munkák végül is 1568-ban Pietro Perabosco és Sallustio Perruzzi irányítása alatt kezdődtek meg.19 Kanizsa újabb átépítését külön fejezetben tárgyaljuk, itt csak annyit kívánunk megjegyezni, hogy ennek a nagyszabású tevékenységnek az előkészítése, s magának a munkának a megkezdése a katonai irányítás és az uradalom ügyei mellett természetesen nagy feladatot róttak az újonnan kinevezett főkapitányra is. Thury Györgynek ahhoz, hogy a kanizsai főkapitányság katonai erejét megfelelő állapotban tartsa, mindenekelőtt a katonák ellátásáról, zsoldjáról kellett gondoskodnia. Mint már korábban láttuk - és a későbbiekben a kanizsai uradalom gazdasági viszonyait az 1568-1600 közötti időszakban bemutatjuk, - Kanizsának az uradalomból származó bevételei ehhez korántsem voltak elegendőek. A vártartomány deficitjét az egyházi tizedekből próbálták fedezni. Kanizsának és a hozzá tartozó palánkoknak az ellátására a zalavári, kapornaki, pornói apátságok, és a győri püspök szepetneki uradalmának tizedei voltak rendelve.20 A kapornaki és a zalavári apátság tizedeit már 1567-ben Kanizsának adták bérbe.21 1569-ben a veszprémi püspök is bizonyos tizedeket Kanizsának enged át.22 A következő évből arra van utalás, hogy a zágrábi káptalannál feljegyzett tizedeket árendába adják a kanizsai várnak.23 Az árendát azonban a befolyó összegekből általában nem tudták kifizetni, pl. 1570-ben a veszprémi püspök sem kapta meg azt a 200 forintot, amellyel neki tartoztak a tizedek használata miatt.24 Másik fontos feladata, egyben jövedelme volt a kanizsai várnak, hogy annak a Szigetvárnak az örökébe lépett, amely hat vármegye királyi adóját szedte. Ezt a feladatot a török által meghódított területen ettől kezdve Kanizsa látta el.25 A vár irányítása két részből tevődik össze: a katonai feladatok ellátásából és a vár életének, gazdálkodásának biztosításából. A vár királyi kézbe kerülése után a gazdasági és katonai irányítás jobban elválik egymástól, mint korábban, és szakszerűbben is történik. A gazdasági irányítás és az ezzel szoros összefüggésben álló pénzkezelés kamarai irányítás alatt áll. A Kamara küldi szét a muníciót és ügyel az élelemkezelésre is.26 A gazdasági ügyek intézése továbbra is a provisor feladata, akinek tisztét Nádasdy emberétől, Nagy Benedektől egy bizonyos Wyda nevű veszi át. Ugyanakkor azonban, mivel a főtanácsos Hieronymus Beck nem tud Kanizsára menni, hogy a régi provisortól és az ellenőrtől átvegye a várban lévő gabonát, úgy tűnik, hogy Nagy Benedek marad a későbbiekben is a provisor.27 1569-ben tehát a vár gazdasági irányítását a következők látják el: provisor Nagy Benedek (ugyanakkor egy levél említi a német udvarbírót, mint Germanus provisort), az ellenőr Szentábrány Jakab literátus, a számtartó Mátyás deák. Feladata a jövedelem adminisztrációja. Kamarai tanácsosok: Szentpétery Miklós és Chuzy János. Kamarai főfelügyelő a tulajdonképpeni élelmezési felügyelő, Hieronymus Beck. Külön irányítója és főfelügyelője van az építkezéseknek Pöppendorf Ferenc személyében, akinek önálló fizetőmestere is van.28 Felmerül a kérdés, hogy milyen volt a viszony a kapitány és a pénzügyeket intéző provisor között. Végső soron mindenért, ami a várban történik, a kapitány a felelős. Ő a provisor felettese, és közvetlenül a komoly gazdasági ügyekbe is beleszólása van. A jövedelmek behajtásáról a vár mindenkori kapitánya köteles gondoskodni, aki e célból egyaránt igénybe vehette a vármegyei szolgabírákat, adószedőket, sőt a királyi harmincadosokat is. Az e tekintetben történő eljárást az instrukció szabta meg, amelyet a Királyi Kamarától a hadiadók, katonai és várbeli kiadások és jövedelmek tekintetében legfőbb hatóságától hivatal- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 301 b a lépésekor kapott.29 Thury Györgynek kellett ellátnia a jövedelmekkel kapcsolatos adminisztrációt is.30 Ha a provisor és a várnép között összeütközés támadt, a kapitánynak kellett igazságot tennie. Ezt Thury teszi meg mindig tárgyilagosan. A panaszokat a Kamara, a Haditanács, vagy maga a király felé is a kapitány továbbította, nyilván az ő szavának nagyobb súlya volt.31 Ilyen módon történt Kanizsán a vár és népének irányítása. A várszolgák, a falvak lakói dolgoztak otthon földjeiken, ellátták a várat, a katonák pedig védelmezték őket a támadások ellen. Döntően befolyásolta a vár védelmi képességét az ellátás másik fontos összetevője, a hadieszközök mennyisége és azok állapota. A vár felszereltsége a rendelkezésre álló adatok szerint Kanizsa átvételekor nagyjából Szigetváréval volt egyenlő. Az 1568. február 10-i leltár szerint Kanizsai Orsolya tulajdonából 7 ágyút, 952 golyót és 32 puskát vesznek át. Ezt összehasonlítva a már korábban említett 1566. évi leltárral, láthatjuk, hogy már a vár átvétele előtt is a felszereléseknek megközelítőleg a fele a király tulajdonában volt, és azok karbantartásáról is a királynak kellett gondoskodnia.32 Arra tekintettel, hogy Thury György kapitányságának ideje alatt hivatalosan béke volt, komoly török támadásra nem került sor, ostromot nem kellett kiállnia, a tárgyalt időszakban sokkal izgalmasabb vizsgálni a vár hadierejének szubjektív oldalát, a katonák létszámát. A kanizsai katonák eszmei létszámát kb. 1000-re lehetett becsülni ebben az időszakban. Ez a létszám valójában mindig csak papíron létezett, és általában tartalmazta a várban élő nem katonai szolgálatot teljesítők létszámát is. A katonák ellátására - a 16. század közepéről rendelkezésre álló adatok alapján - a következőket fordították. A gyalogos katona zsoldja havonta 2 magyar forint, a lovasé 3 forint 20 dénár volt. A katonáknak ruházatuk mellett a zsoldból kellett volna élelmet is venniök és a lovasoknak a lovaikat ellátniuk. Rendes körülmények között a zsold mellett a katona napi szükséglete 2 font kenyér, 1 font hús vagy sajt, vaj, szalonna. Ha nem volt zsold, egy ember kapott egy napra 2-4 font kenyeret, 1 font húst, fél vagy egész pint bort vagy sört; a lovakra pedig bizonyos mennyiségű szénát, zabot.33 Közismert, hogy a 16. század közepétől a zsoldfizetés egyre rendszertelenebbül történt. Emellett az élelemmel való megfelelő ellátás is akadozott. Adatok tömege bizonyítja ezt Kanizsára vonatkozóan is.34 Azért mert Thury György kapitányságának időszakáról vár lajstromunk sajnos nincs, a hadrendről és a katonai hierarchiáról viszonylag keveset tudunk. Neveket csak a Thury György halálát dicsőítő énekből és egy-két levélből ismerünk. Tudjuk, hogy Thury hadnagya volt Lengyel István, akit egy másik forrás lovaskapitányként említ. Fizetése évenként 500 forint, igaz, hogy a király 1566. május 10-től 1567. május 10-ig adósa volt 5000 forinttal.35 A következő nevek ismertek még: Balaskó Vince deák, Adoni Bálint, György deák, Újlaki Sebestyén, Thury György titkára (secretariusa), aki a levelezését intézte, Kereszthury Gáspár volt.36 A várban élő kb. 250-300 német katona37 külön kapitány alatt tevékenykedett. Egy 1569-ből való ext-ractus két kapitány nevét említi, Augustinus Rakke-lét és Ioannes Berlenét.38 Valószínűbb azonban, hogy az egyik volt a kapitány, a másik pedig a hadnagy. Tudnivaló, hogy az elnevezéseket nem határolták el szigorúan, a cím nem mindig fedte a tisztséget. A lényeg az, hogy bár a németek és a magyarok külön irányítás alatt álltak, mindnyájuk főnöke Thury György volt. Találkozunk olyan esettel is, hogy Thury német katonákkal indult portyára. A németek és a magyarok közötti viszály - amely gyakran előfordult - elsimítása is a főkapitány feladata volt.39 Már utaltunk rá, hogy Thury kapitányságának időszakában az 1567 januárjától 1568. február 17-ig tartó alkudozások utolsó napján Miksa király és II. Szelim szultán megkötötte a drinápolyi békét.40 A béke lényegében az 1547 óta kötött egyezmények alapján állt, és 8 évre fogadták el. Miksa vállalta évi 30000 forint fizetését a porta részére, tilalmazta a végvári őrségek közötti párviadalokat, rendezte a kétféle adózó „közös" jobbágyok helyzetét, a fennálló helyzetet fogadva el. A megállapodás értelmében a szerződő felek területeiken új erősségeket építhetnek és a fennállókat kijavíthatják.41 A béke megkötését a Habsburgok diplomáciai sikernek tekintették, hiszen megakadályozta, hogy a török újabb területekre terjessze ki uralmát. Ennek fejében eltűrték a török rablóvállalkozásait, és megtiltották a magyar végváriaknak, hogy megszegjék a békét. Thury kapitányságának időszakát e megállapodás ismeretében értékelhetjük csak. Béke volt, amely azonban nem jelentett nyugalmat. A főkapitány feladata Kanizsa és a hozzá tartozó kisebb várak, erődítmények és az azokat kiszolgáló falvak megvédése volt. 1567-68 tele viszonylag csendesen telik el, komolyabb összeütközésekre nem kerül sor, minek magyarázatát az adja, hogy a fegyverszüneti tárgyalások menetét egyik fél sem akarja megzavarni. Bár a drinápolyi béke a bajviadalt is tiltja, 1568 januárjában Thury nem tér ki egy ilyen kihívás elől egy őt kihívó béggel szemben.42 1568. február 11-én Thury György jelenti „fáért és szénáért kimenő katonák közül egyet a törökök elraboltak és a szigeti béghez hurcoltak". A bég Thury visszakövetelésére azt válaszolta, hogy a fegyverszünet idején mindenkinek legyen jó, gyors lova, és a katonát nem adta vissza. Április 24-én a törökök nagy számban Kanizsa mezővárosig törtek előre, és el akartak hurcolni egy magyart, de a mieink nyomon követték őket, győztek, és elfogtak egy agát, valamint zsákmányoltak egy zászlót.43 Thury sikerei miatt a törökök 302 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig egyr e mérgesebbek, állandóan panaszt tesznek rá, sőt a porta Ibrahim nevű követének útján elmozdítását is követelik. Ezt a követelést azonban a bécsi udvar elutasította.44 1568. június 19-én a budai pasa azt panaszolja, hogy Ibrahim portai követ szolgáját, Hisszein Bynck szpáhit elrabolták és Kanizsára vitték, jóllehet béke van. A budai pasa Tolnai Ádám diákot küldte egy levéllel Thuryhoz, aki állítólag a diákot méltatlanul fogadta, kigúnyolta, sőt letartóztatta. Érdekes, hogy a panasz elhangzása előtt jóval királyi utasításra már szabadlábra került.45 Júniusban ismét török portya indult Kanizsa körül.46 Az 1568-as év jelentősebb eseményei közé tartozik, hogy mindkét fél erődítményépítkezésekbe kezd. A törökök Marcalit kezdik megerősíteni, minek ellensúlyozásául Thury Komárt építteti.47 Ez a Hofkriegsrat tudomásával és beleegyezésével történik.48 Ugyanebben az évben a kanizsai építkezésekkel párhuzamosan magyar oldalon megkezdik (Mura-)Ke-resztúr kiépítését is.49 A kanizsai főkapitánynak voltak egyéb, mégpedig abból a hivatalából adódó kötelességgei is, hogy ő parancsnokolt a térség fegyveres ereje felett. Mikor Mezőlaky Ferenc zalavári apát halála után Csány Bernát, Csány Gergely, Hásságh Imre és mások Zalavárt elfoglalták és kifosztották, 1568. május 29-én a király tudtukra adta, hogy ellenszegülés esetén Thury György kapitány parancsot kapott Zalavár és Kapornak fegyveres elfoglalására. Mivel a hatalmaskodók ennek ellenére sem engedelmeskedtek, Thury megkapta a támadási parancsot, és hadaival megjelent Zalavár kapui előtt, így kényszerítette Hásságh Imrét a vár átadására.50 Az 1569-es évben megfigyelhetjük a magyar sikerek és győztes portyák számszerű gyarapodását. Történik ez olyan körülmények között, amikor Thury folyamatosan panaszkodik az emberei ellátatlanságára, és fokozódik a városban lévő magyar és német katonák közötti ellentét is.51 Az ellentét oka leginkább azzal magyarázható, hogy a Haditanács megkü-lönböztetően a németek zsoldkifizetéséről gondoskodik. Nem csoda, hogy ez kiváltotta a többiek méltatlankodását. A német provisor és a kanizsai jobbágyok között is súlyos konfliktus támad, a kanizsai jobbágyok és zsellérek panaszkodnak a katonákra, akik éjszakai nyugalmukat megzavarják, és tőlük akarják kikényszeríteni a zsoldfizetést.52 A parasztok el akarnak költözni, viszont az ellenséges viszonyok miatt feltétlenül nagy szükség van rájuk.53 A szinte reménytelen helyzet miatt Thury 1569. július 18-án elbocsátását kéri, amibe a király persze nem egyezik bele.54 A helyzet javítására tett intézkedések ellenére a főkapitány a sereget nem tudja eltartani, ellátásukért könyörög.55 1569 júniusában Mórichelynél kerül sor ütközetre, amelynek pontos eredményét nem ismerjük.56 Még ugyanebben a hónapban a kanizsai kapitány a Zalavárig előretört törököket állította meg.57 A portyázásokról megállapítható, hogy általában a török a kezdeményező és Thury a győztes. A következő évben az adatok és a levelek Thury főkapitány rohamosan növekvő sikereiről számolnak be. A török folyamatos betöréseit sorozatosan visszaveri, komoly veszteségeket okoz nekik. Sikereinek súlyát növeli, hogy mindezeket a hadisikereket olyan áldatlan körülmények között éri el, amikor katonái fizetetlenek, egyedül a főkapitányuk iránti szeretet tartja bennük a lelket. Thury szeptemberben kétszer kér zsoldot, novemberben már a katonák lázadását is kilátásba helyezi.58 A törököket Thury személye idegesíti, mert állandóan figyelniük kell Kanizsára, nemcsak a közelben tartózkodóknak, de a budai pasának, sőt a szultáni divánnak is. 1570. január 26-án írja Musztafa pasa, budai helytartó: „Továbbá, hogy az mi birtokunk alath valókra panaszkodik felséged: hogy untalan ingerkednek és veszteségben nem vannak, csak felséged birjon az ti alattatok valókkal, mi birunk az mieinkkel...". „Ez el múlt időkben az Komáromiak öszvéreinket vinek el az Szygetségből ym ez némely nap is még kertünkből ky. . . "59 Május i-én Carolus Rym konstantinápolyi követ értesíti a császárt, az a hír járja, hogy Thury György kanizsai kapitány a berzencei agát és több más törököt elfogott, ezeket vissza kell adni.60 Decemberben megint Carolus Rym követi beszámolójából értesülünk a Thury által elkövetett szörnyűségekről. Azt írja, hogy Mehemed pasától hallotta, hogy december 24-én bizonyos Arszlán aga kért tőle kihallgatást, az aga látványosan rázta bilincseit és mutatta a bilincsektől kisebesedett karjait. Története szerint három évvel ezelőtt Thury György német puskásokkal az agát két kísérőjével együtt elfogta, Kanizsára vitte, majd Ke-sző castellumba rejtette el őket, ahol kegyetlenül bánt velük. Három év múlva csak 4000 forint váltságdíj ellenében szabadult az aga, aki a bilincseket, mint tiltott büntetőeszközöket mutogatta.61 A valósághoz tartozik „Thury György ingóságainak jegyzéke" szerint, „maradoth az meg holth vitezleo Tury Gerorg-nek rabjai, kik valchsagra tartatnak 22. Ezeknek kezességen menth ell Orozlan aga, kiknek sarcholása volt h. fl. 3000."62 Mindebből nyilvánvaló, hogy az aga indulata hevében panaszában 1000 forinttal megtoldotta váltságdíját. Augusztus 13-án a törökök nem messze Kanizsától 28 nemest elfogtak, Thury a nemesek ellen erőszakot alkalmazó, s a vidéket feldúló törököket legyőzte.63 Szeptember 14-én egy jelentés szerint a törökök Se-gesdről ismét magyar területre törtek, Thury néhány törököt megöl, és foglyokat ejt. Majd a szomszéd castellumokból kitörő, nap mint nap portyázó török csapatokat is legyőzi.64 Ez év nyarán, őszén és telén a császár és a török szultán, ill. Miksa és a konstantinápolyi követ közötti levélváltás középpontjában az új erődök, castellumdk Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 303 építése i állnak. Eszerint a törökök újjáépítik Marcalit, Szenyért, Zákányt és Csurgót, valamint teljesen új castellumot építenek Segesden, ahonnan a zalavári apátság birtokait - amelynek népei sohasem voltak török adófizetők - dúlják.65 Augusztus 17-én Károly főherceg válaszol a budai pasának azon panaszára, miszerint Thury György török területen Csákány, Szécsény, Udvarhely és más meg nem nevezett várakat építtetett. Károly válasza szerint az említett várakat még a békekötés előtt Tahy Ferenc emeltette, Thury egyedül Isabort (Pacsa mellett) építtette, de ez messze van a török területtől, tehát az építkezés jogos.66 Október 9-én Musztafa pasa II. Miksa császárnak ekképpen indokolja Segesd felépítését: „Az mi kegyelmes fejedelmünknek panaszkodott volt mi felőlünk, mint mostan is az Segesd castel felől pa-naszkodoth felséged, kit mi nem az felséged határában földen, az okáért építettünk, hogy se onnan az felséged rendjéről se innét az mi rendünkről, az szegénységnek, az sok tolvaj latrok miatt romlások és hántások ne essék, mivel hogy az kastélyon belől meg nagy földön egy néhány faluk irattattanak az mi fejedelmünk könyvében. . .". Eszerint tehát az új vár a török területen fekszik, és feladata egyaránt óvni a területet a fizetetlen magyar katonáktól és sajátjaikétól is, különben is a magyarok csak hallgassanak az ügyben, mert „Turi György az kanisay kapitan, az mi kegyelmes fejedelmünk határában, Szécsény és Csákány nevü kastelt építtetett."67 Az igazsághoz tartozik, hogy Török Ferenc főkapitány és Thury állandó támadással igyekeztek megakadályozni, hogy a törökök,,.. .megerősítsék a Szent Ferenciek següs-di zárdáját, mit hajda a Marczel főurak építettek... de az éjjel nappal szakadó eső miatt, mi a lőfegyvert sem engedé használni, czélt nem értek, s az ellenség az építést bevégzé."68 Végeredményben megállapíthatjuk, hogy a tömeges levélváltás és vádaskodás ellenére mindkét oldalon folyik erődítmények építése, ill. újjáépítése, minek eredményeként a kanizsai főkapitány ság határvonala megszilárdult, és ellenőrizhetőbbé vált. A török négy olyan kastélyt építtetett, amelyeket a drinápolyi béke kifejezetten tiltott - köztük egy teljesen újat, Segesdet -, mindez a szomszédos törököknek Thury főkapitánytól való nem indokolatlan félelmét bizonyította. A törökök nem bírtak a Thury vezette kanizsai katonasággal, annak ellenére, hogy mint 1571. január 8-án a főkapitány maga írja, a nyomor és éhezés miatt, különösen a gyalogos katonák nyíltan szöknek a várakból.69 De nemcsak a magyarok, a német katonák zsoldja sem érkezik meg.70 A nagy leszámolás ekkor már előkészületben volt. Ami nem sikerült nyílt csatában, azt megpróbálták a korban szokásos cselvetéssel. Ali bég, Szigetvár parancsnoka volt a terv kiagyalója, aki „egy lovas vezérét Malchust, erős török csapatokkal Kapornak felé-küldte, hogy pusztítsanak, utasítva őt, hogy különböző alkalmas helyeken leseket állítson, s mindenképpen azon legyen, hogy az óvatlanul előnyomuló Thu-ri abba beleessék." A főkapitányt, aki a közeli rajki várban tartózkodott, nem érte váratlanul az esemény, azonnal elindult, amikor a fellobbanó falvak lángját meglátta „és az éjjel Iszebre (Isabor) nyomult, hol az ellenséges előcsapatot megverte, s benne sokat levágott, 48-at pedig foglyul ejtett." Ugyanakkor pedig elkövetett egy súlyos hibát. Nyilván úgy vélte, hogy egy szokásos rablóportyáról van szó, rendkívül óvatlan volt. „A futókat hevesen űzvén, nem jutott eszébe, hogy a netán vetett lest, s az ellenség számát a foglyoktól megtudja; a gyors üldözésben a gyalogság őt követni nem volt képes, sőt az egész nap kifáradt lovasság egy része is elmaradozott, így érkezvén Orosztóra (Orosztony)... s hol az ellenség az erdőben nagy számmal rejtőzött." Kemény csata fejlődött ki, amelyben már-már Thury felülkerekedett, amikor az eddig az eseményeket csak figyelő Malchus 600 lovasával beavatkozott a küzdelembe. „A csata színhelye egy szűk sáros völgy volt, mely kevéssel ezelőtt esett hótól egészen fellágyult. . . Túrinak. . . fáradt lova elesett, ő látva a veszélyt talpra állott... s magát hősiesen védelmezé... végre minden oldalról nyomatva... egy mély kardvágást kapván összeesett és meghalt." A katonái közül is sok elesett, a gyalogság pedig hallva vezérének elestét, visszavonult Kanizsára. Az események hírére Zrínyi György sietett csapatai élén a helyszínre, ahol már csak Thury fejetlen, kifosztott holttestét találta, melyet „Kanizsára vitt, s fölötte mint atyja s jótevője fölött igaz könnyeket hullatott... "71 Testét egy régi kápolnában tették örök nyugalomba. Hős ellenfelük emlékét a törökök annyira tisztelték, hogy még több mint száz esztendeig ehhez a kápolnához egy ujjal sem nyúltak, azt a török kiűzésekor a császári hadak pusztították el.72 Fejét a törökök Konstantinápolyba szállították, s az esetről a leghitelesebb szemtanúk, Carolus Rym és Gaspar Minquith követek 1571. június 19-én ekképpen számolnak be: „jelen hónap 10-én Őfensége boldog emlékezetű kanizsai kapitányának Thury György úrnak a fejét igen sok csapástól megcsonkítva és szétdarabolva, majd összevarrva a közös diván elé hozták kilenc más fejjel együtt, valamint 14 fogollyal, 3 zászlóval és két kézidobbal. A basa Thury fejét kézbe vette, gondosan megtekintette, szakállát megsimogatta, majd meghagyta, hogy Thury György fejét vigyék ki a bűnös foglyokkal együtt a háromevezős hajókhoz és tisztességgel temessék el." Nem sokkal ezután kiderült, hogy a fejet a szultán is személyesen megtekintette. A követek kérték, hogy a fejet adják ki nekik, hogy hazaszállíthassák, kérésükre azonban választ nem kaptak.73 Thury György halála óriási vihart kavart nemcsak a magyar végeken, de az udvarokban is. Gróf Salm 304 lh I ''undor 1 ászló- Kanizsa történele a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Ec k győri főkapitány személyesen utazott Kanizsára, hogy kivizsgálja az esetet. Jelentését eljuttatta a királyhoz és a budai pasához is.74 A kanizsai főkapitány „nagy" ember volt, akinek halálát békeidőben nem lehetett volna szó nélkül hagyni. A török is magyarázkodott, és a konstantinápolyi császári követeknek adott magyarázat szerint „...150 lovassal és 300 gyalogos kíséretében török vidékre indult portyára, azzal a szándékkal, hogy a falvakhoz adóbehajtásra érkező törököket ebben megakadályozza...".75 A valóságot azonban mindenki tudta, de még Thury György halála sem ért meg egy török háborút az udvar számára. A török óriási örömmel vette a nagy ellenfél halálának hírét, a budai pasa egyenesen így nyilatkozott: „Istennek dicsősége, hogy a tyrannus és a béke megsértője és megzavarója meghalt."76 Thury György elvesztését a magyar végeken és az általa védett zalai falvakban érzékelték csak igazán. Halálát és vele sok kanizsai vitéz katonáét históriás ének örökítette meg: „Körülvaló község is mind siratja, Valaki közülök szavokat hallatja; Minden ember Turi Györgyöt kiáltja, Kicsiny, öreg mind egy arán óhajtja. Kár lön vitéz most itt neked meghalnod, Mert Szalaság azt bizonnyal megbánod, Vagy az, hogy a földet te pusztán hagyod, Vagy az, hogy az adót nekik megadod."77 A főkapitány halála, ahogy a végváriak és a nép is érezte, súlyos következményekkel járt, több mint harminckét falu hódolt meg a töröknek.78 A török adójegyzékek 1571-ben mint a kaposvári nahijéhez tartozókat tüntetik fel Kanizsa szomszédságában többek közt Karos, Galambok, Sánd és Miháld falvakat.79 Míg a vitéz kapitány életében egyetlen esetről sem tudunk, hogy ellenséges katona lépte volna át a Kanizsa mocsaras völgyét, ettől kezdve a török rablás rendszeressé vált Nyugat-Zalában. b) Kanizsa várának újjáépíttetése az Udvari Haditanács által (1568-1587) A vár királyi kézre kerülése után döntés született a főkapitányság székhelyének a hely jelentőségéhez méltó, korszerű, nagylétszámú katonaság befogadására alkalmas átépítéséről. Az építkezés megkezdését - Thury György főkapitány ismételt sürgetésére - az 1567. évi országgyűlés döntése alapján rendelték el. A 17. cikkelyben utasítást adtak, hogy Zala vármegye legnagyobb része, a nádorné birtokaival együtt vegyen részt a munkálatokban.80 A bécsi levéltárakban fennmaradt anyag bizonyítja, hogy a tulajdonképpeni munkát megelőzően több építész is megbízást kapott a legmegfelelőbb forma, illetve hely kiválasztására, mai kifejezéssel élve tanulmánytervek készítésére. Közülük két, meg nem valósult terv maradt ránk. Az egyik Nicolo Angelininek tulajdonított terv, a régi vár helyére készült, amit a vár alapszerkezetének megtartása bizonyít. A régi erődnél kb. 2,5-szer nagyobb alapterületet tervezett, egy ötszög alakú várat, sarkain új-olasz stílusú, ún. fülesbástyákkal. A fülesbástyák közül az a kettő, amelyek a keleti part, tehát a város felé néztek, valamivel nagyobbak a többi háromnál, kissé szabálytalan alakúak, szárnyaiknak a part felé forduló oldala kissé hosszabb a másiknál. A terv megtartja a régi vár területét, azt egy vizesárokkal - a régi erőd nyugati árkával - elválasztja az építkezésbe újonnan bevont keleti, nagyobb területtől. A vár korábbi keletre néző kapuját megszüntetve az ÉK-i kötőgátban, az ÉK-i sarokbástya szárnyának takarásában nyit egy új kaput, amelytől egy éles töréssel a keleti partra vezető új hídutat tervez. Hasonló a megoldása a nyugati partra vezető kapunál, ahol az ötszög csúcsát képező nyugati bástyától induló ÉNy-DK-i kötőgátba tervezi a kaput, amelynek útja szintén töréssel vezet ki a partra. A vár belső épületeiből semmit nem tart meg, teljesen új épületeket tervez, a vár közepére, a várat megosztó csatorna nyugati partjára gondolt tér köré. Emellett a tervrajz hatalmas földmunkával a vár alakjához igazodó, a védelmét elősegítő vízrendezésre is gondol.81 A másik meg nem valósult tervvel, amelyet Fera-bosco első kanizsai erődítési terveként tartanak számon, már korábban, a benne ábrázolt templom azonosítása kapcsolatban foglalkoztunk. Ez a terv az új kanizsai várat egy teljesen más helyszínre, mégpedig a Kanizsa folyó mocsarainak keleti partjára képzeli el, alapjaként egy középkori templomot - amelyet korábban azonosítottunk a tőli kápolnával - és a körülötte már létező, de a terv szerint elbontásra ítélt cölöpfalú, téglalap alakú ó-olaszbástyás kis erődítményt képzelve el. Ennek a tervnek is a lényege az ötszögű alaprajz, amely talpával kelet felé a mocsárral támaszkodik. Alapvető eltérés a másik tervtől, hogy a bástyák ó-olasz rendszerűek, és a belső beépítettséget a meglévő templomon kívül, amelyet egy Landhaus-nak nevezett épülettömbbe foglal bele, csak még egy épületet ad meg konkrétan, ettől északra, az élelmezési raktárát (casa di munizione). Ezek az épületek a tervezett vár keleti felét foglalják el, a nyugati részre csak vázlatos épülettömbök kerültek. A várnak két tervezett kapuja volt, az egyik -DK-re néző, a mocsáron ívesen átvezető hídúthoz kapcsolódik, amely egy malomháznál éri el a partot. A másik kapu itt is a nyugati bástya mellett, de ezúttal attól északra, az ÉK-DNy irányú kötőgátból nyílik.82 Végül is Pietro Ferabosco és Sallustio Peruzzi kaptak megbízást, akiket már 1568-ban Kanizsára küldtek azzal a feladattal, hogy az új építkezések végett a mocsaras területeket lecsapolják, az új várat megtervezzék. A tervet Ferabosco készítette el, aki a helyi Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 305 14. kép. A kanizsai vár átépítési tervrajza. P i e t r o Ferabosco, 1572. (Bécs, Hadilevéltár) adottságoknak megfelelően modern bástyaövet tervezett a régi Nádasdy-vár köré, és nyilván a takarékosság elvét figyelembe véve, annak használható részeinek megtartásával. A terveket Ottavio Baldigara ellenőrzése alatt, az 1576-1590 között hosszan elhúzódó építkezés során is csak részben tudták megvalósítani.83 Tudjuk, hogy a tervvel kapcsolatban a Haditanács kikérte Carlo Theti véleményét is. Szerinte Kanizsa vára, mivel tóban épült, fekvésénél fogva nem alkalmas az ellenség feltartóztatására, mert az kényelmesen elhaladhat mellette. Az olyan várat, melynek nem a határ védelme, hanem urai kincseinek megvédelmezése a feladata, azt érdemes tóba építeni. A végvárnak azonban magaslatra kell épülnie, ahonnan az egész terepet, főleg az utakat ellenőrizheti. Úgy tehát az ellenség csak a vár megvívása árán haladhat tovább. A kanizsai várat helyzete nem teszi alkalmassá feladatának megoldására, mert nemcsak alkalmatlan, hanem egészségtelen helyen is fekszik, levegője ártalmas, iható vize nincs, s ezen még kúttal is alig lehet segíteni. Szerinte mindenképpen a tavon kívül kellene megerősíteni Kanizsát, e célra a tó mellett fekvő magaslatot ajánlja. Bár egy magaslatra épült vár nem lehet olyan erős és védett, mintha víz közepére építenék, de a kanizsai tó olyan kevés vizű, hogy könnyen feltölthető. Ha a tó melletti magaslat várépítésre nem volna különösképpen alkalmas, azt ajánlja, hogy inkább hagyják ott a vízivárat és a határon belül keressenek másutt alkalmas helyet az építésre.84 Nem tartjuk kizártnak, hogy az említett ún. Ferabosco-féle első változat ennek a szellemében fogant. Az új vár tervezője és kivitelezésének végig az irányítója Pietro Ferabosco olasz építész volt, aki 1512 körül született a lombardiai Como tartományban La-ino faluban, kőműves családból. Gróf Salm szolgálatában dolgozott mint festőművész, itt nyerte el Ferdinánd főherceg, a későbbi magyar király pártfogását. 1542-től állandóan Bécsben élt, sokoldalú művészemberként az építőművészet nem jelentéktelen szakértőjévé képezte ki magát. Kezdetben Bécs erődítésein dolgozott, majd a pozsonyi és győri építkezéseken is. 1564-től a győri vár építkezését vezette, mint építészeti felügyelő (Bau-Superintendent), amely a legmagasabb rang volt, melyet polgári építész elérhetett, de dolgozott Komárom erődítésén is. Dolgozott kifejezetten művészi feladatokon, a prágai és a pozsonyi királyi rezidenciák helyreállításán, és máshol is polgári építkezéseken. Kanizsára rendelése előtt 1568-ban Egerben kamatoztatta tehetségét, 3°6 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 75. kép. A kanizsai v á r meg n em valósult átépítési t e r v e . Nicolo Angelini (?) 1560-1570 körül (Bécs, Nemzeti K ö n y v t á r) ahov a terveinek szakértőjeként később is visszajárt. A kanizsai építkezések irányítása mellett folyamatosan dolgozott másutt is. Hosszú kort ért meg, 1588-ban ment csak nyugdíjba 76 éves korában, és még vagy tíz esztendőt élt.85 Az építkezéseknek az első szakaszában a közvetlen irányítója, főfelügyelője, az építőmunkások vezetője, a gazdasági ügyek intézője Franz Poppendorf (prae-fectus et superintendens) volt. A munkások fizetésének és ellátásának ügyeit alárendeltje, Johannes Babtista Ehn intézete.86 Fizetésüket a magyar Kamara biztosította. A kezdő építkezéseket megtekintette Schwendi Lázár generális kapitány is.87 Az 1569. XIX. törvénycikk Kanizsához irányította Zala és Somogy vármegye megmaradt részeit, a Ná-dasdy család javainak és Vas vármegye egy részének munkáit, kivéve belőle Zrínyi György birtokait. Ennek alapján 2022 embert és 160 szekeret biztosítottak 12 napra, összesen három hónapig. Az osztrák örökös tartományokból további 400 munkás érkezett. 1569-ben a mocsárutat 500 stájer munkás építette, a pénz elfogytával azonban a munka félbeszakadt.88 Ennek előzménye bizonyosan az volt, hogy ez év április 19-én II. Miksa császár, augusztus 27-én pedig Károly főherceg fordult a stájer rendekhez, hogy Kanizsa erődítésére újabb munkásokat küldjenek.89 A pénzzel folyamatosan probléma van, már a munkák kezdetétől. Az utasítások ellenére az általában késik, FeraboscoX. pedig, aki a kezdetektől legalább 1577-ig minden évben hosszabb-rövidebb ideig Kanizsán tartózkodik, részletes elszámoltatásokra utasítják.90 1568 júniusától 1571 augusztusáig tartózkodott Ferabosco mellett Sallustio Peruzzi is Kanizsán, aki a nagy sienai Baldasare Peruzzi építész fia volt. Nagyjából ez lehetett a mocsár lecsapolásának időtartama.91 A tulajdonképpeni várépítés valószínűleg csak 1570-ben kezdődik el. Wessenstein császári építőmester, aki ekkor érkezik ide, azt írja, hogy Kanizsának sövényépítéssel készült, földdel töltött öt bástyája van, palánkfalai is ilyen módon készültek.92 Ez még a régi állapotok leírása. Még ebben az évben azonban Zala vármegye 689 portája után 689 embert adott 12-12 napra, ezek hordták a palánkfát, a földet és a Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 307 vesszőt , építették a Schwendi bástyáját német építőmesterek irányítása alatt.93 Ugyanebben évben Otto Henrik von Puchaim haditanácsos jelentése szerint: „Kanizsai palánk nyitva van, s több helyen bedőlt, ha nem gondoskodnak az építésről, napról napra nagyobb lesz a kár... Pöppendorf sietve jöjjön le az építkezés folytatására. Pénz nélkül azonban ő is hiába jön."94 Az építkezések azonban a gyakori megakadások, pénzhiány ellenére is tovább folynak. 1571-ben Kanizsán dolgozott Martino Secco beosztott építőmester. A pallérok vezetője Giovanni Ciangmia volt.95 1572-ből ismerjük az egyik legjobban felhasználható dokumentumot az építkezések akkori állásáról. Ekkor készült az a bizonyos alaprajz, amelynek részletes leírását, mint a Nádasdy-féle építkezések végeredményét közöltük.96 Az alaprajz szerint a változatlan állapotban lévő régi vár keleti - város felőli -oldalán építés alatt áll két hatalmas méretű új-olasz bástya. Közülük a DK-i sarkon lévő van előrehaladottabb állapotban, ahol már a fülek mögötti ágyúkamrák építésén dolgoznak, és a felmenő falak építését is elkezdték. Az ÉK-i bástya az alapozásnál tart, ÉNy-i sarkánál még a cölöpöket sem verték le. Az alaprajzról, a tervezett vár építésmódjáról, sőt tervezett alakjáról is fontos következtetéseket vonhatunk le, hiszen mint láthattuk végül is pontosan Fe-rabosco tervének elfogadott változata nem maradt ránk. Ferabosco az épülő vár tervezésénél messzemenően figyelembe vette a Nicolo Angelininek tulajdonított alaprajz fő elemeit, ezt mutatja a korábbi várhoz csatlakozó épülőfélben lévő, két egymásnak megfelelő óriási méretű füles bástya is. Az építésnél a korábbi vár hosszúkás négyszög alakú - nyilván magasabban fekvő - területét vették figyelembe, most már déli irányba megnyújtva, belefoglalva az ott lévő kis szigetet is. A régi várból a két bástya között felhasználták a keleti kötőgátat, mint megmaradó elemet. Az ötszögű vár hárombástyás nyugati szakasza ezen az alaprajzon még nem szerepel, azonban a régi vár határain túl (a nádasnak, zsombékosnak jelzett, tehát nyilván alacsonyabb területen) a két épülőfélben lévő nagy bástyáról kiindulva nyugat felé, csupán a kötőgát tervezett külső vonala látható, a másik két bástyának a füléig. Már ez is sejteti a tervezett várnak a régihez viszonyítottan nagy méretét, az épülő bástyáktól széttartó két vonal pedig világosan elárulja, hogy ötszögűre tervezett építést kezdtek meg. A bejelölt két egyforma hosszú, de az épülő bástyák közöttinél rövidebb kötőgát szabályos, de nem egyenlő oldalú ötszögű várról árulkodik. A régi vár átalakításakor elsősorban a középső vár déli szakaszának falait, bástyáit szüntették meg, vizes- 16. kép. Ferabosco kanizsai erődítése első terveként ismert alaprajz. X V I . század közepe (Bécs, Hadilevéltár) 3o8 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig árká t töltötték fel, így a belső vár előtti térség várudvarrá válhatott. Az útnak a vár keleti részén betorkolló szakaszát is - úgy látszik - áthelyezték, így csaknem szembe került a nyugat felé kivezető szakasz irányával. Nem tudjuk pontosan, hogy mikor bontották le a régi út betorkollása melletti nagy, négyszögletes bástyát, de feltehetően egyidejűleg az út áthelyezésével. A bástyát Ferabosco még említi, de később már nem láthatjuk az alaprajzokon. Boltozott kaputornyokról hallunk, és az ábrázolások is ezt mutatják. A tornyok az erődítés falában helyezkednek el, az út pedig átvezetett rajtuk, valódi kaputornyokról van tehát szó.97 A belső vár szilárdan épített épülettömbjét ésszerű módon nem rombolták le, továbbra is megtartották belső várként, amint azt a 16. század végi ábrázolásokról ismerjük, és írott forrásokban is hallunk róla. Az ábrázolásokról leolvashatóan annyi változás történt, hogy a középső vár lebontása után a közvetlen védelem érdekében a vizesárkot az egész épület körül kialakították. Az építési alaprajzon a DK-i bástyát látjuk legjobban kiépítve, a jelentésben a Császár-bástya leg-előrehaladottabb építéséről értesülünk. A kettő egyezése nem csak bizonyos összevethető adatok (pl. a megépített magasság) alapján biztos, hanem azon egyszerű logikai tény alapján is, hogy a kincstár birtokába került épülő vár első bástyáját az uralkodóról nevezték el.98 A tervrajzon szereplő, másik épülőfélben lévő bástya (az ÉK-i) a jelentés Schwendi-bástyájával egyeztethető. Ezt nyilvánvalóan Schwendi Lázár generálisról nevezték el, aki -mint mondtuk - Kanizsát ebben az épülő szakaszban meglátogatta.99 A rajzon szereplő, még el sem kezdett két bástyáról Ferabosco későbbi jelentése alapján megállapítható, hogy a Császár-bástyától DNy-ra a Salm bástyát építették meg, nyilvánvalóan Salm Miklós tábornokról elnevezve, a Schwendi bástyától ÉNy-ra pedig a Khielmann-bástyát.100 Khielmann András a vár nagyobb ütemű építkezésétől kezdve volt Kanizsán várkapitány (1577-1581).101 Ezek az adatok egyben a vár kiépülésének időpontjait is behatárolják. Az ÉK-i bástyán a meginduló munka az olasz nyelvű feliratokat is figyelembe véve földfeltöltéssel kezdődik, majd láthatóan a cölöpsorok keverésével folytatódik. Ezt a bástyát a jelentés szerint 1,5 ölről 3,5 ölre magasították a víz szintje fölé. A DK-i bástyánál előrehaladottabb a munka. A jelentés szerint a bástya magasságát is 3,5 ölre emelték. A rajzon a függőleges cölöpsorok egymásra rétegződő, rácsszerű, vízszintes összekötésének módja is világosan felismerhető, és jól látszik a cölöpfalakból épített bástyatorkok kialakítása is. A bástyák külső szegélyét több sorban sűrűn egymás mellé levert cölöpök kísérik, a felirat tanúsága szerint ezen belül alakították ki az ágyúpadokat ( Bankhetta ). Egyértelmű tehát, hogy a bástyákat, kötőgátakat nem csak alapjaiban, hanem föld feletti szerkezeteiben is fából építették. Ehhez hatalmas tömegű fára volt szükség, melyet a Zalában rendelkezésre álló erdők biztosítottak. Ugyanakkor az ilyen építési mód ki volt téve a különböző pusztító erőknek, az időjárás viszontagságainak, természeti csapásoknak. A környező várárok vize kimoshatta és aládönthette a cölöpöket, a zajló víz megrongálhatta őket, villámcsapás vagy gyújtogatás következtében is a tűz martalékává válhattak. Nem említve a háborús cselekményeket, mindemellett a föld feletti faépítmények természetes korhadásával is számolni kellett. így egy ilyen várnál időről-időre szükséges volt a cölöpsorok kijavítása, kisebb-nagyobb falszakaszok újjáépítése. Mindez tehát gyakorlatilag azt jelentette, hogy egy ilyen hosz-szan elhúzódó építkezés esetén az új építkezések mellett az állandó és folyamatos karbantartás és újjáépítés is szükséges volt, hogy az erődítmény megfelelő állapotban legyen. Ennek az ábrázolásnak a készítőjéről a szakirodalomban többféle vélemény hangzott el. Pataki Vidor szerint Pollath (Polladt) Jeromos kanizsai építőmester készítette,102 Banfi és Maggiorotti egy közös munkájukban még szintén úgy vélik, hogy Girolamo Polladt, mint Ferabosco építőmestere kiegészítette a rajzot.103 Egy másik munkájukban viszont cáfolják Pataki állítását, arra hivatkozva, hogy a tervrajz olasz nyelvű feliratai is Feraboscora utalnak.104 Majd Banfi ugyanarra a leltári számra hivatkozva, mint Pataki, egy másik alaprajzot tesz meg Ferabosco első tervrajzának.105 Velük szemben Gerö László Giulio Turco hadmérnök munkájának tartja az alaprajzot. Állítását azzal támasztja alá, hogy Turco mérte fel a környék várait, és az alaprajzon lévő olasz nyelvű bejegyzések is szólhatnak Turco mellett. Ugyanakkor a rajz a Bécsi Hadilevéltárnak abból az anyagából származik, amelyet Giulio Turco anyagként tartanak nyilván. Mivel Turco a felméréseket 1569-ben végezte és 1571-ben már halott volt, Gerő a nyilvántartásban szereplő 1572-es év helyett a rajz készítésének idejét 1569-re teszi.106 Méri István Banfi véleményéhez csatlakozva a rajzot Ferabosco alaprajzának tartja, mivel annak készítési idejeként az 1572-es évet nem csak azért tartja elfogadhatónak, mert a Bécsi Hadilevéltárban ezzel az évszámmal jegyezték be, hanem azért is, mert Ferabosco 1568-ban megbízását még csak a vár melleti mocsár egy részének lecsapolására kapja, és azon kívül egy másik, kétségtelenül korábbi tervrajzáról is tudunk. A rajz Ferabosco kanizsai megjelenésénél későbbi, és a közeik írásos források alapján is az építés állása szerinti állapot az 1572. évinek felelhet meg.107 így csatlakozva Méri Istvánhoz, szintén elfogadhatónak tartjuk a rajz Feraboscotól való származását. 1572-ben Kanizsa főépítőmestere Pollath Jeromos volt.108 1574 és 1584 között Süess tanítványa, Gio- Dr. Vándor László Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 309 íj. kép. Schwendi Lázár császári fővezér, Thury György kapitány és Miksa király. Ismeretlen német mester fametszete. (Magyar Nemzeti Múzeum - Magyar Történelmi Képcsarnok). vanni Arconato volt kanizsai építőmestere. A kerületi fizetőmester Philiph Awer, majd Jacob Kuecher volt. Az építési munkálatokat támogatóan a magyar országgyűlés 1574. évi 13. cikkelye előírta Kanizsa környéki és Zala vármegyei kisebb várak katonai megerősítését.109 Az építési főfelügyelő továbbra is Pop-pendorf Ferenc, aki rendszeresen meglátogatja Kanizsát. Intézkedései közé tartozik, hogy Albertinus Antalt és később Salvino Józsefet - mindketten építőmesterek -, utóbbit három kőművessel küldeti Kanizsára.110 A lendületesen meginduló munkák azonban félbeszakadtak. Egy külső szemlélő véleményét ismerjük erről az állapotról 1575-ből: „És ugyanez határőrhely kiépítését megkezdték, de pénz hiányában"... „olyan rosszul és befejezetlenül hagyták félbe, hogy sokkal jobb lett volna, ha nem is építették volna tovább." Csupán két „földből hányt" bástya van, „de negyed részig nincsen befejezve" állapította meg a leírás készítője. „A többi bástyát, melyből mindenütt ötöt terveztek, még el sem kezdték. Az erődítményt több helyen favázakból és keretekből, oszlopokból készítették, tehát a legnagyobb veszélyben van."111 Az 1576-77-es években Kanizsa építésével - ami az akkori gyakori intézkedések szerint újra nagyon fontossá vált - kapcsolatban véleményüket nyilvánítják Théti, Süess Orbán, Ferabosco, Siebenbürger Tamás, Magnó Bernát.112 1577 márciusában villámcsapás következtében felrobban a puskaporos torony, miáltal „Canisa kettészakadt", de az építkezések nem maradtak abba.113 1577 júliusában Ferabosco azt jelentette, hogy három bástya teljesen elkészült, és mind az ötnél a kazamaták és az alkatrészek készen állnak. A bástyát a hosszú híd felé a legújabb javaslatok szerint készítette el. (Ez nyilván a nyugati bástya volt.) Ugyanakkor Bécsbe küldte a vár fából készült modelljét, a Haditanács azonban a vár térképét is felkéri.114 Ebben az évben a Haditanács rendkívüli ülésén szóba került Kanizsa. Elégtelennek minősítették a palánkok állapotát és az őrség ellátását. Határozatot hoztak az építkezésekről.115 3 i o Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 1578 . április 9-én kelt újabb Ferabosco-jelentés szerint a Császár- és a Schwendi-bástya fülei, továbbá a Salm(Sallman)- és a Khielmann-bástyához tartozó kötőgátak gerendázása az ágyúpadokkal (Bank-heta) szintén elkészült részben, vagy egészben. 1578 júliusának végén Ferabosco újabb jelentést küld a tavasz óta végzett munkáról. E szerint április óta a Schwendi-bástya déli oldalán befejezték a fület, a Khielmann-bástyától a Schwendi-bástyáig és ettől a Salm(Salben)-bástyáig a kötőgátat felemelték 25 claffter116 hosszúságban és 2,5 claffter magasságban, azonfelül a Khielmann- és a Schwendi-bástya, valamint a Császár- és Salm(Salben)-bástya közötti árkok is elkészültek. A kötőgátak befejezése, az árkok képzése a contrascarpával és a híd előtti védőmű felépítése maradt még vissza. A jelentés szerint egy új árkot ástak az erődön keresztül 22 claffter hosszúságban és 5 claffter szélességben.117 E jelentések alapján 1578-ra kiépült a palánk védő-öv, a kötőgátak, árkok és néhány más munka volt még hátra. Az ezévi országgyűlésen újból megerősítették korábbi határozatukat a Kanizsához rendelt munkákról, továbbá a 28. cikkelyben bizottság kiküldését javasolták.118 A jelentések alapján befejezéshez közeli munkát sejthetünk, ugyanakkor a 80-as években is folyamatos munkáról értesülünk. 1580 márciusában Ferabosco ismét Kanizsán tartózkodik, parancsot kap, hogy a várépítési munkákon 24 foglyot alkalmazzon.119 Az 1574 óta itt dolgozó Arconato építőmester (Bauoffizi-er) 1584-ben sikkasztásba bonyolódott, emiatt Zrínyi György feljelentése alapján bebörtönzik. Az ügy folytán ismerjük az 1583. évi építési költségeket, melyek 4671 forint 57 dénárra rúgtak. Arconato építési írnoka Hueber Perger Pál volt, a kőművesmesterek: Pollanio Barnabás, De Savalia János, Antonio Péter, Pammer Bertalan, Perradl János stb.120 1583-84-ben Baldigara Ottavio itt tartózkodásáról is értesülünk.121 1586 májusában elkészítik Kanizsa térképét. A rajz felbecsülhetetlen forrása lehetne Kanizsa kiépülésének, sajnos azonban mindmáig közö-letlen.122 Ferabosco utolsó kanizsai tartózkodásának dátuma 1587, valószínűleg ez az építkezések befejezésének időpontja is.123 Nagyon sok forrásunk szól a kanizsai építkezések finanszírozásáról, főleg a szükséges összegek utalására vonatkozóan. Sajnos ezek az adatok főleg az 1570-es évekből állnak rendelkezésünkre,124 Kanizsa építésének részletei az 1580-as évekből még eléggé feltáratlanok. Összegzés képpen megállapíthatjuk, hogy az 1568-ban megindult és az 1580-as évek végéig elhúzódó munkálatok során Ferabosco a kritikai ellenzék (Théti) leküzdése után a régi vár helyén terveinek megfelelően egy ötszög alakú, nagy kiterjedésű erődítményt épít, 18. kép. Thury G y ö r g y pallosa (Magyar Nemzeti Múzeum) amelyet nagyjából be is fejez. Az ötszögű vár két részből tevődik össze, amelynek kissé magasabb szintű és kisebb méretű K-i részét, a tulajdonképpeni régi várat É-D felé húzódó vizesárok választja el az erődítmény nagyobb méretű külső részétől. Az adatok azt bizonyítják, hogy ez a K-i rész teljesen kiépült, benne különböző épületeket emeltek, a régi várkastélyt élelmiszerraktárrá alakították.125 A vár Ny-i részén csak a bástyák és a kötőgátak, valamint a hosszú híd melletti kapu építéséről hallunk, ennek a területnek a belső beépítését valószínűleg el sem kezdték, az beépítetlen marad. Az ily módon elkészült várról pontos képet is nyerhetünk egy olyan alaprajz alapján, amelyet tévesen mint 1664-ből keltezettet ismertetnek.126 Már Méri István megállapította, hogy ez az alaprajz, amely együtt ábrázolja a várat és a várost, semmiképpen nem keletkezhetett 1664-ben. Az alaprajzon német nyelvű feliratok és elnevezések találhatók, az ábrázolt építmények között egyetlen török eredetű sincs. Meglepő rokonságot árul el viszont a Kanizsát ábrázoló legkorábbi metszetek egyik csoportjával, amelyek a várat és a mezővárost együtt tüntetik fel.127 Az alaprajz helyes tájolásban a vár és a város kapcsolatát rögzítve készült, nagy hiányossága azonban, Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 311 hog y lépték nem szerepel rajta. A várat szabályos ötszögűre szerkesztették, így olasz bástyái és a kötőgátak azonos méretűek. Ettől az ideális alaktól mint korábban említettük, a valóság biztos, hogy eltéréseket mutatott. A rajzoló az alaprajz készítésekor nyilván ezeket figyelmen kívül hagyva sematizált, egyszerűsített. Az ötszögű várat a már ismert É-D irányú keresztárok pontosan felezve a kötőgátakat, egy kisebb, beépített keleti és nagyobb, beépítetlen nyugati szakaszra bontja. A beépített résznek a két kapu közötti szakaszán szabad térség, a keresztárok felé eső szegélyén pedig szögletes kaputorony van. A vár beépített belsejében az átépítési terv egyetlen épülettömbjét, a belső várat is megtaláljuk, de bizonyára a nem pontos és részletes felmérés következtében a valóságosnál kisebb méretben, és belső beosztásában is egyszerűsítve. Az épülettömböt a jelmagyarázat élelmiszerraktárként (Profiandt) említi, ugyanúgy, mint a 16. század végi írott forrásaink. Ferabosco jelentésével hely, illetve név szerint is egyeztethető az építőudvar (Pauhof), a keleti, a mezőváros felé nyíló falazott kapu (Die gemaurt Portén), amely a jelentésben Huszár-kapuként (Hussaren Thor) szerepel. A beépített területen a kastélytól délre több kisebb-nagyobb épületet is feltüntet a rajz, amelyek közül a komiszárius lakása (Comissarij Haus), a sörház (Preu Hauss) és az új hadiszertár (Dass Neue Zeug-haus) található a már említett építőudvar mellett. A beépített várszakasz nyugati szegélyén a várat kettéosztó árok mentén sem a sarkokon, sem lentebb nincsenek bástyák, hanem a jelmagyarázat szerint a középső kaputól (Mitter Portén) északra és délre két-két kisméretű rondella van, a sarkokon pedig egy-egy valamivel nagyobb sarokrondella, egyik közülük az északi száraz malomnál (Rossmuhl). Az alaprajz megnevezi a vár bástyáit is, az ÉK-i sarkon a Schwendi-bástyát, a DK-i sarkon a Császár-bástyát találjuk. Megismertet bennünket a K-i beépítetlen terület három bástyájával, a már ismert Khielmann-bástyával északon, a Salm-bástyával délen, és a nyugatra néző Stájersarok (Steuer Eck) nevű bástyával is, amelyet névszerint egyedül ebből a forrásból ismerünk. A várnak ezen a beépítetlen részén átvezető út, a vár keleti feléből kilépve, enyhe ívben kanyarodik DNy-i irányba, majd a Stájersarok-bástya déli oldalán lévő kötőgátnál a bástya sarka melletti kapun lép r o . kép. Thury G y ö r g y karabélya (Magyar Nemzeti Múzeum) ki. Ezt a kaput a más forrásokban is szereplő hosszú hídról nevezték el (Portén auf der langen Pruggen). Az alaprajz összességében azt az állapotot tükrözi, amelyet már megismertünk. A keleti oldalon a belső rész kiépítetlenségen túl a bástyák sincsenek teljesen befejezve, hiányoznak a szárnyak mögötti ágyúkamrák, amelyeket csak a keleti oldal két bástyájánál építettek meg. A váralaprajz keltezésének kérdésére visszatérve, egyértelműen 16. századi állapotok ábrázolásáról van szó. Az írott forrásanyaggal összevetve, 1577-8i-nél korábbi nem lehet, mert a Khielmann-bástya szerepel az alaprajzon, és Khielmann a fenti időben volt Kanizsa főkapitánya. Bizonyítékként fogadhatjuk el további keltezésként a városalaprajzon szereplő „Brauneck" bástyanevet, amelyet nyilván Braun Rézmánról, Kanizsa Khielmann utáni kapitányáról (1581-82) neveztek el. Az alaprajz keltezésének kora tehát a jelzett időszaktól 1600-ig számításba vehető ugyan, de mégis szűkíteni lehet az 1594. év előtti időre, ugyanis a városban még ábrázolja a templomot - erről a későbbiekben még részletesen szólunk -, de az 1594 után ismert főkapitányi proto-collum-könyvekből már egyértelműen kiderül, hogy a városban a templom addigra már elpusztult.128 Ilyen beszűkítésben ezt az alaprajzot 1587-94 közötti időre tudjuk keltezni, készülésének körülményeire vonatkozóan pedig úgy véljük - Méri Istvánnal megegyezően -, hogy a 16. század végén rajzolták meg a katonai vezetés számára, hogy megkönnyítse a várral ül. a várossal kapcsolatos döntések előkészítését. Az 1594-95. évi protocollumoknak a várra vonatkozó megjegyzéseiből a rajzon ábrázolt állapot rajzolódik elénk, kiegészítve annyival, hogy a várat ért pusztítások, természeti csapások (pl. az 1590. évi és későbbi földrengések, amikor a bástyák és a falak is a víz alá süllyedtek, és rájuk már csak mint alapokra építkezhettek), valamint a karbantartások elmaradása, a várnak az ideálisnak tekintett képét alaposan megváltoztatták. Az ötszögű erőd nyugati részéből talán csak a többé-kevésbé megmaradt bástyák és a kötőgátak állhattak. Báró Haym Kristóf főkapitány többször is kiépítetlennek és elhanyagoltnak nevezi az erődítményt, az egyik bástya süllyedéséről, a falazott kapu leomlásáról, stb. is beszél. Mindent összevetve valószínű, hogy a vár a török kézre kerülésekor már sem abban az alakban, de főképpen nem abban az állapotban volt, ahogy azt Ferabosco megtervezte és kiépítette.129 Mindezt megerősítik a régészeti kutatások és a helyszíni megfigyelések eredményei is. Az ötszögű -nek ábrázolt vár alapja Nagykanizsa felé - a Nagykanizsa-Szombathely vasútvonal közelében -, csúcsa az üveggyár telkének Kiskanizsa felé eső széle táján, az elsőként emelt épületek és a vízelvezető csatorna környezetében volt. A vár korábbi és későbbi része közötti választóárok É-ról D felé a szeszgyár telkének nyugati kerítésén kívül a régi vásártéren, majd az 312 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig országúto n áthaladva a közraktárak telekhatára mentén húzódhatott. A K-ről Ny felé haladó út a vár régi szakaszán a mai Vár utcától kissé délre, azzal csaknem párhuzamosan a közraktárak telkén húzódott, majd az üveggyár 1953-ban még nagyrészt kiépítetlen telkén - egyik szélén fasorral felezve - ívelten haladt az üveggyár első épületéről délre, a vár külső szakaszának kikövetkeztetett területéről. Itt hirtelen megtörve kapcsolódott bele a Kiskanizsa felé vezető, a múlt század végi országút irányát jelző és a térképeken meglévő dűlőútba.130 c) Átmeneti időszak (1571. április-iS73 • november) A nagyhírű kapitány halála után hirtelen meg kellett oldani az utódlás problémáját. Ez a Haditanácsnak nyilván sok fejfájást okozott, hiszen nem lehetett akárkit erre a felelősségteljes helyre ültetni. Először ideiglenesen egy hónapra Majthényi László komári főkapitány veszi át a tisztséget.131 Április 18-án a fenyegető veszély miatt Salm gróf utasítására Nádas-dy II. Ferenc 100 gyalogost és 50 lovast küld Kanizsára.132 Áprilistól az előző időszak folytatásaként folyamatos a levelezés a katonák és a haditanács között a zsoldfizetés ügyében, melynek eredményességét a havonta ismételt kérelmek mutatják.133 Máig is tisztázatlan kérdés, hogy kik voltak Thury György közvetlen utódai a főkapitányi tisztségben. Takáts Sándor úgy véli, hogy Majthényi után Thal-lóczy Bánfi Bálint volt a következő főkapitány, akit Alapy Gáspár követett.134 Ugyanezt írja Istvánffy Miklós krónikájában, aki azt is tudja, hogy Bánfit Schwendi ajánlására nevezték ki, és Bánfi Bécsben bekövetkezett halála után kapja tisztségét Alapy Gáspár.135 Ugyanakkor Takáts 1572 elejétől Thengöldi Bornemissza János itteni kapitányságáról ír ugyanabban a tanulmányában.136 Az ellentmondásra Mül-ler Vera mutatott rá, és ő közli azt is, hogy már 1571 novemberében a Haditanács a kanizsai magyar hadinépnek és Bornemissza Jánosnak küldött utasítást.137 Nyilvánvaló, hogy pápai kapitányságából való áthelyezése ideiglenes, ebben Takáts és Müller Vera nézetei egybeesnek.138 Thengöldi Bornemissza János jól ismerte Kanizsát és a környék viszonyait. Katonai szolgálatát Magyar Bálinttal együtt Nádasdy Tamás hadában kezdte, Ná-dasdy Kristóf huszárai között szolgált.139 1556-ban Szigetvár első ostromakor részt vesz a Kanizsa környéki hadműveletekben. Ott van Babócsa ostrománál, majd a kanizsai táborban.140 Egyszerű katonából hadiérdemeivel küzdötte fel magát a pápai kapitányságba, egyben Salm országos főkapitány helyettese.141 Mikor 1571 augusztusában a pápai zsoldproblémák megoldatlansága miatt felmentését kérte, áthelyezték egy még nehezebb helyre, Kanizsára, ahol valamilyen okból üresedésben volt a főkapitányi szék.142 Az épülőfélben lévő erődítmény is elég gondot okozhatott, rossz volt az élelmezés, késett a fizetés, ugyanakkor a török állandóan a vár körül portyázott, hogy a munkálatokat megakadályozza. A folyamatos harcok során több jeles kanizsai vitéz fogságba eséséről is értesülünk.143 A török attól sem riadt vissza, hogy a Kanizsa előtti végvárvonalba új erődítés építésével megpróbáljon beékelődni. 1572 áprilisában Salm gróf főkapitánynak jelenti Bornemissza, hogy „Ezen órán jöve egy emberem ... hogy az töröknek gyülekezeti ... Ko-márhoz fél mérföldnyire egy szentegyházhoz, kit Simoninak (ma Somogysimonyi), hogy azt akarják kastélynak megcsinálni."144 A király a kapitány által tett válaszintézkedésekkel meg lehetett elégedve, mert 25 jobbágytelek adományozására tett neki kötelező ígéretet.145 1573-ban azonban változik a helyzet. Katonai zendülés tör ki Kanizsán, amelynek pontos okát nem ismerjük, legfeljebb sejthetjük, hogy az örök probléma, a fizetetlenség lehetett a fő ok. A lázadásban többen Bornemisszát is vétkesnek találták, de ő a vád ellen erőteljesen tiltakozott, és személyes kihallgatást kért. Kiállt mellette Salm gróf is, aki a királyhoz írt levelében ezt írja: „Bizonyos dolog, hogy fölséged összes végházaiban ném sok Bornemisszát, és nem sok hozzá hasonló vitézt lehet találni, aki a török ellen úgy megállná a sarat, mint ő."146 A lázadás azonban ideiglenes főkapitányi működésének véget vetett, mert rövidesen ismét a pápai kapitányságban találjuk. Egy olyan adatunk van, amelynek alapján úgy tűnik, hogy Istvánffy tudta jól, hogy Alapy Gáspár előtt thallóczy Bánfi Bálint viselte rövid ideig a főkapitányi tisztséget. 1573. október 20-án kelt az a levél, amely arról tudósít, hogy a zalavári és kapornaki apátságokat Bánfi Bálintnak adták bérbe. Mivel ez a jövedelem a későbbiekben is a kanizsai főkapitányokat illette, joggal gondoljuk, hogy Thallóczy Bánfi Bálint főkapitánysága 1573 áprilisától ennek az évnek késő őszéig tartott.147 d) Alapy Gáspár főkapitánysága (IS73- november-i574. augusztus 9.) Az új főkapitány kinevezése elég szerencsétlen lépésnek bizonyult. Alapy Gáspár működésének rövid ideje alatt száznál több falu hódolt a töröknek, veszett el végleg a magyar királyság számára. Alapyt Istvánffy gyámoltalan embernek nevezi („semmi egyéb tulajdonnal nem bírt, mint előkelő születéssel"), aki a vár védelmére nem fordított elég gondot. Még kevésbé volt alkalmas a mezei csatákra, pedig ebben az időben a vár sorsa nem annyira a falak között dőlt el, hanem térségének, az azt tápláló falvaknak a megőrzésénél.148 Alapy Gáspár előéletéhez tartozik, hogy 1566-ban Szigetváron Zrínyi egyik főembereként a Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 3 T 3 kirohanás alkalmával elbújt, és a törökök mikor később megtalálták „csúnya fekete arca, s alacsony termete miatt, hitvány fegyverhordozónak tartván, életben hagyatott." Legnagyobb hadiérdeme a horvátországi (Gubec Máté féle) felkelés leverése volt - amely kirobbantója egyértelműen Tahy Ferenc, Kanizsa egykori első főkapitánya, a birtokain támasztott elviselhetetlen terhek kirovásával - 1573. február 9-én Stubicánál (Zágráb vm.).149 Jellemét az a per is megvilágítja, amelyből megtudjuk, hogy 1573-ban mint főkapitány Nagy István nevű katonáját vasra verve tömlöcbe csukatta egészen 1574 aprószentek ünnepéig, közben házára tört, és két török foglyát is elrabolta.150 Istvánffy Miklós krónikájában egyértelműen Alapy Gáspár bűnéül rója fel azt a nagy port felvert Kanizsa elleni támadást, amelynek során az erődített várost a török elfoglalta és kirabolta. Ennek az eseménynek az időpontja Istvánffy krónikájában az 1573. esztendőnél szerepel, de a krónikás, ha az eseményekről jól is értesült, az évszámokat illetően gyakran téved. A támadás semmiképpen nem lehetett ebben az évben, hiszen ekkor még nem Alapy a főkapitány. A legújabb publikációk is 1573. február 3-ra teszik ezt a Kanizsa számára szomorú eseményt, pedig bizonyosan Ta-káts Sándornak van igaza: mindez 1574. február 20-án történt. Alapy 1573 februárjában horvát vicebáni minőségében a parasztfelkelés leverésével volt elfoglalva. A támadás 1574. február 20-ról 21-re virradó éjjelen történt, Alapy Gáspár kapitánysága idején.151 Ezen a farsang utolján az őrség és - Istvánffy szerint - maga a kapitány is ivással, mulatással töltötte a napot, az őrjáratokat is elhanyagolták, mikor a sötét éjjelen, egy áruló kalauzolásával, a szigeti és pécsi szandzsákbégek a befagyott árkokon keresztül meglepték a várost. A palánkfalat bezúzták, és a keletkezett résen az alvó városra törtek. Fölgyújtották a házakat és a polgárokon kívül 35 huszárt, 26 hajdút és 42 német gyalogot vágtak le. Az elesettek között volt számos jeles vitéz, köztük az éppen itt vendégeskedő Takaró Mihály kapitány is. Többeket fogságba hurcoltak, a felsoroltak közt van Aga Imre vajda, Pozs-gay Tamás, Kathona Máté, Bekovics András, stb. Elvittek 41 német asszonyt és 23 német gyereket. A 800 elhurcolt polgárt viszont csak úgy tudjuk elképzelni a gyér számú polgári lakosság mellett, hogy ez alatt a katonák családtagjait, gyermekeit is értették, de az sem kizárt, hogy a Bécsbe küldött híradás ebben az esetben kissé túlzott.152 Ez a támadás békeidőben történt, ami felbőszítette - joggal - a végek katonáit. Zrínyi György Batthyány Boldizsárhoz címzett levelében - amelynek dátuma 1574. március 2., és amely Takáts időpontját támasztja alá - írja az ügyről: „Adna őfelsége nékünk szabadságot reája, hogy ahol árthatunk nékik hadd árthatnánk mi is, bizodalmam vagyon Istenben, hogy az mostani kanizsai égetést megtorolhatnánk hamar idén."153 Az engedélyt azonban nem kapták meg, sőt ebben az időben több kapitány kap büntetést portyázásai miatt. A török a sikeren vérszemet kapott, és hiába folytak a diplomáciai manőverek, folyamatosan Kanizsa körül ólálkodott. A város elégetése ugyanakkor megfosztotta a várat fő erősségének, a huszárságnak a szállásától. A király Puchaimb haditanácsost küldte le, és Salm országos főkapitányt is megbízta, hogy intézkedjék a város dolgában. Nagy dilemmaként merült fel, hogy újjáépítsék-e az elpusztult várost, avagy másutt emeljenek új huszárvárat. Puchaimb a város új j építése mellett döntött, amihez a király Sopron és Zala vármegyét is kirendelte. Először a palánk fonásához kezdtek, amihez ezer munkásnak száz szekér hordta a vesszőt. A munkások őrzésére magyar katonaság volt kiküldve.154 Az építkezésen túl a kanizsai őrség megerősítése is sürgős feladat volt. Hosszabb huzavona után mindössze arról született döntés, hogy száz német puskást rendeltek Kanizsára. Ez azonban édes keveset sem segített a bajokon. Annál is inkább, mert az őrségnek nem volt élelme, és fizetést sem kapott. 1574-ben a kanizsai huszárok zsoldhátraléka 7225, a hajdúké pedig 9275 forintra ugrott. Ebben a reménytelen helyzetben az őrség megpróbálta fizetésének emelését kérni. Szerették volna, ha a huszárok havi zsoldját 5, a hajdúkét 3 forintra emelik. A zsold nem érkezett meg, s ezért megnőtt a szökések száma. A huszárok jórésze élelem után kóborolt. így alakulhatott ki az a lehetetlen helyzet, hogy amikor 1574. június 9-én a fizetőmesterek Kanizsára érkeztek, a lajstromban szereplő négyszáz huszárból mindössze tizenhatot találtak az erődítményben. így kénytelenek voltak azt jelenteni, hogy 8700 forintjuk megmaradt.155 Ugyanakkor Kanizsa őrsége papíron elég jelentős volt. A hivatalos kimutatás szerint 400 huszárnak, 400 hajdúnak és 300 német puskásnak kellett lennie. A Kanizsa közvetlen védelmét szolgáló kisebb erődítményekben, Szentjakabon, Andon, Csákányban, Mórichelyen, Szentgyörgyön, Kerecsényben, Sárkányszigeten, Isaboron és Rajkon még további 52 huszár és 238 hajdú őrködött. A kanizsai huszárság tisztikara: Istvánffy István, Kecze István, Ficsor Mihály, Tahy Gábor és kardjuk alatt 40 nemes főlegény. A gyalogság vajdái: Fejér Gáspár, Mohácsy László, Rácz János, Ifjú Benedek, Fügi György, Hetey György, Aga Imre és Kröpfel Fülöp.156 A kanizsai létszám amennyiben teljes lett volna, akkor bizonyosan a legerősebb magyar végvárnak tarthatnánk, azonban mindig sokan hiányoztak. A tényleg meglévő őrség is fizetetlen, rosszul felfegyverzett és rosszul ruházott volt. A kanizsai fizetésnek olyan rossz volt a híre, hogy senki sem sóvárgott az itteni szolgálat után. Pl. amikor Tahy Gábor huszárhadnagy helye megürült, az egész országból nem akadt, aki betöltésére jelentkezett volna.157 A rosszul felfegyverzett, elkeseredett kanizsai őrség még ki sem 314 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig hevert e a város elpusztításának következményeit, amikor 1574. augusztus havában Szent Bertalan napján a törökök átjöttek a berken, és rajtaütöttek Szépeinek, Sormás, Eszteregnye és más környékbeli falvakon. A hír hallatán a kanizsai huszárok kimentek, hogy a rablókat elűzzék, de a törökök lesre csalták őket. A kanizsai vitézeket részint levágták, részint rabul ejtették. A jelentés szerint a főnépek mind elestek, Ficsor Mihály csatavezető kapitány, Bögötei János, továbbá Keszi István a halottak között voltak. Rácz Iván vajda, Aga Imre vajda, Pozsgay Tamás, Kathona Imre, Rátky Boldizsár huszárfőlegények és Vetkovics András, Alapy Gáspár fegyverhordozója Konstantinápolyba, a héttoronyba kerültek. A hivatalos jelentés szerint a kanizsaiak 200 embert vesztettek.158 Alig egy hónappal ezután a véres vereség után újból szomorú nap virradt a kanizsai őrségre. Ez alkalommal Istvánffy István kapitányt, a híres történetíró fivérét csalták lesre és fogták el többedmagával együtt. A folyamatos támadások miatt a király panaszos levelet írt a budai pasának. Musztafa válaszában azt írta, hogy mindennek az oka Zrínyi György, aki folyton támadja a törököket.159 e) Zrínyi György első főkapitánysága (1574. augusztus 10-1575. december 4.) E szerencsétlen harcokban a kanizsai vitézek színejava elpusztult, az egész őrséget újra kellett szervezni. A Haditanács ezt már nem akarta a tehetetlen Alapy Gáspárra bízni, ezért új kapitány után nézett. Mivel Salm gróf halálával a dunántúli főkapitányság is üresedésben volt, a király és a Haditanács úgy döntött, hogy a dunántúli főkapitányság székhelye ezentúl Kanizsa lesz, főkapitánynak pedig Zrínyi Györgyöt nevezték ki, aki ezt a tisztet korábban már rövid ideig viselte. Az Udvari Haditanácsnak a főkapitányi székhely Pápáról Kanizsára történő áthelyezése ügyében hozott döntése jelentős szervezési változást hozott a dunántúli végek rendszerében. Ennek a lépésnek az oka a török támadásoknak egyre jobban kitett Stájerország védelme volt, amit Kanizsáról jobban lehetett irányítani. Az új főkapitány, Zrínyi György kiváló, tapasztalt hadvezér volt, aki a török elleni harcot ugyancsak komolyan vette, saját költségeit sem kímélve jelentős haderőt tartott állandóan fegyverben. Hibája volt, hogy hirtelen haragú, szeszélyes és ideges embernek bizonyult. A király már 1573-ban egyszer felajánlotta a horvát bánságot és a kanizsai főkapitányságot Zrínyinek, aki ezt nem fogadta el. Ezt hosszabb alkudozás követte, amelynek során 1573. július 26-án Zrínyi úgy nyilatkozott, hogy a bánságot nem, de a kanizsai főkapitányságot az általa szabott feltételekkel hajlandó lenne elfogadni. Ez az alku sem jött létre. Végül is 1574-ben megszületett a megegyezés, amelynek alapján augusztus hó 18-án tette le az esküt, mint dunántúli és egyben kanizsai főkapitány.160 Zrínyi György (1549?-!603. máj. 4. Vép), Kanizsa új főkapitánya Zrínyi Miklós fia, apja török elleni küzdelmeinek folytatója, hatalmas birtokok ura. 1573-tól tárnokmester, aki Kanizsa környékének védelmében saját birtokait is óvta a török ellen.161 Zrínyi most sem minden feltétel nélkül fogadta el ezt a beosztást, a katonák rendszeres fizetésén túl kikötötte, hogy tisztségét csak egy évig köteles viselni, s ha egy éven belül lemondana, régi magyar szokás szerint ezt csak előzetes három havi felmondással teszi. Miután az új országos főkapitány megvolt, helyetteséről is gondoskodni kellett. Mivel ezt a tisztet eddig közmegelégedésre Bornemissza János viselte, a király Bécsbe hívatta, hogy rábírja a további szolgálatra és az ezzel együtt járó kanizsai kapitányság elfogadására. Némi vonakodás után Bornemissza igent mondott, s mivel Zrínyi Györgyöt a kettős tisztségből adódó teendői gyakran szólították el Kanizsáról, a vár ügyeit a továbbiakban gyakorlatilag Bornemissza intézte.162 Zrínyi György a beiktató királyi biztosokkal és a magával hozott katonasággal vonult be Kanizsára - ugyanúgy, mint Bornemissza is, aki Pápáról magával hozta kedvelt embereit -, ahol a beiktatás a szokott szertartással esett meg. Csak egy dolog maradt el, a katonák fizetése. A végbeli szokástörvény szerint a kapitányok beiktatásakor az őrségnek legalább két havi zsoldot kellett volna kapnia. Zrínyinek ígértek is e célra 2000 forintot, de ezt az összeget még a következő év tavaszán sem kapták meg.163 Zrínyi nem akart a katonák előtt kellemetlen helyzetbe kerülni. Ezért kénytelen volt több birtokát zálogba vetni, hogy a kiadásokat fedezze.164 A főkapitányhelyettes sem járt jobban, nemhogy előleget nem kapott, még a Pápáról járó elmaradott zsoldját sem fizették ki neki. így érkezett Kanizsára, ahol kiégett puszta város, félig kész palánk és elkeseredett, éhező katonaság várt rá. Rengeteg kérvény után végül is december 31-én rendelte el a Kamara, hogy a hátralékos zsold fejében 1000 forintot fizessenek ki neki, dehát ez is csak rendelet maradt, mert március 22-én kelt a király újabb utasítása, hogy Bornemisszának és hajdúinak a már kiutalt 1000 forintot végre fizessék ki. Ezután sem történt semmi, mert július 5-ről ismerjük a király újabb sürgető levelét. A végeredményt is ismerjük, a főkapitány helyettes és hajdúi még két év múlva sem kapták meg zsoldjukat, végül is Bornemissza a magáéból fizette ki őket.165 Az anyagi bajon kívül még más is bőven akadt Kanizsán. A jól értesült környékbeli bégek ismervén a helyzetet, állandóan Kanizsa körül ólálkodtak, a környékbeli palánkokat és falvakat pusztították. A Kanizsához tartozó kisebb végvárakban is teljesen hasonló volt a helyzet. Kisserényi Gábor Komár kapitánya 1574-ben jelenti, „Rothadton rothad az vár. Az árok is oly igen mély telén... Komárra tizen- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 315 eg y végház néz! sok az ellenség körülöttünk és szüntelen rabol s felesen jár. Az élés dolgában sem az békességes földről, sem a török birtokából semminemű életet ide nem hoznak. Egyebet lábas marhánál ki nem ereszt az török. Az hodulatlan ember ide nem mer felénk jönni."166 Fonyód még rosszabbul járt, ahol az egész őrség hős kapitányával együtt a végsőkig ellenállt a támadóknak, a török csak a holttesteiken át juthatott be a várba.167 Még ilyen körülmények között is Zrínyi György és Bornemissza János mindent megtettek azért, hogy a törököt megfélemlítsék és Kanizsát biztosíthassák. Mint tapasztalt katonák, jól tudták, hogy a vár csak akkor tartható meg, ha tartományának falvait a behódolásról visszatartják, és minél több török kézen lévő falut kényszerítenek az adóztatásra. Kanizsai tevékenységük során e cél megvalósításán munkálkodtak. Zrínyi György, amikor Kanizsán tisztét elfoglalta, a kor szokásai szerinti udvariassági formulával minden szomszédos béggel tudatta ezt, és egyben megírta, hogy őfelsége parancsa szerint jó szomszédságban és békességben kíván velük élni. Október 9-én pl. a szigeti bégnek ezt írta: „Nagyságos énnékem tisztelendő szomszédos barátom! Köszönetem után minden szomszédi barátságomot ajánlom. Ez napokban jöttem ide Kanizsára; kívánom kegyelmed jó egészségét és a többi vitéznek egészségét hallom." Természetesen békességről szó sem volt, hiszen ugyanebben a levélben írja: „Nem tudom micsoda az oka, hogy kegyelmed alattvaló vitézeivel csatáztat. Ez elmúlt éjjel is az én kegyelmes uram jószágára: Sarmas-sy kastélyra rájöttek és erősen ostromolták, kiknek Isten kegyelmességéből semmit sem tehettek. Akarnám kegyelmedtől megérteni, ha kegyelmed akaratjával mívelik-e vagy sem? hogy én is tudnám magamat hozzátartonom."168 Nem tudjuk, mit válaszolt a levélre a szigeti bég, és Zrínyi György sem búsult bizonyára a török támadásai miatt, mert így oka volt rá, hogy megkezdhette azt, ami a célja volt, a török falvak behódoltatását. Alig pár napja volt még csak Kanizsán, máris sorozatban bocsájtotta ki a hódoltató leveleket tiszttartója, Kapitánffy István által a somogyi, tolnai és baranyai falvaknak, figyelmeztetvén őket „Inkább égjenek el mind, hogysem mint nekem ne szolgáljanak."169 Zrínyi mindezt nagyon komolyan gondolta és a szigeti bégnek is megírta, hogy a pécsi és a siklósi tartomány az ő édesatyjának a birtoka volt, az ottani népnek meg kell fizetnie az adót, úgy a király, az egyház, mint az ő részére. „Mert ha kegyelmed ellentart, nyilván az falukat és városokat megégettetöm, és gyermeköket, feleségöket, s űmagokat levágatom, hogysem tinéktek sem minékünk ne legyenek. Ezzel Isten legyen velünk."170 Leveleiért és tetteiért a török szokásos módon bepanaszolta, mire a király december 24-én ezen iratot leküldte neki és magyarázatot kért. Zrínyi csak az új évben, január 17-én válaszolt. Azt írja, hogy a porta azzal vádolja, hogy az egész szigeti tartományt magának követeli, nem tartja meg a békét és falvakat éget. Kapósnál katonáival lesre csalta a törököt, akiket részben levágott, részben elfogott. Zrínyi szerint a törökök az ő hódoltató leveleinek szövegét meghamisították. Annyi igaz, hogy Kapitánffy írt a falvaknak adóért és a szolgáltatás dolgában. Egyedül a Csurgó vidéki hódoltatás igaz, de Csurgó az övé. A kaposi támadás is igaz, erről jelentést is írt, de ennek oka az volt, hogy a törökök Szentbalázst elpusztították. Mióta itt van Kanizsán, a vitézeket csak az ellenség üldözésére bocsájtotta ki.171 A szokásos jelenséggel állunk szemben, a béke ellenére folyamatos az egymás elleni hadviselés, a török és magyar kapitányok egymást vádolják a béke megszegésével. De mivel sem Zrínyi, sem Bornemissza nem tartozott a békességet kedvelő kapitányok közé, ezek a dolgok mindennaposak voltak. Az 1575-ös esztendő is folyamatos hadakozással telt el. 1575 márciusának végén a szigetvári törökök átjöttek a kanizsai tavon, és az Egyeduta nevű falut elégették.172 Májusban újabb hatalmas török sereg jelent meg, elpusztította Letenyét, Szentgyörgyöt, Becsehelyt, stb. és környékét. Júniusban újabb hat falut raboltak ki. Augusztus 18-án a szigeti, mohácsi és koppányi törökök Kanizsa fölött négy mérföldre raboltak. Szeptember 24-én ugyancsak Kanizsa fölött 16 falut pusztítottak el, és 1000 embert hurcoltak el. November 10-én a szigeti és más törökök Szentbalázst, Kanizsa egyik vigyázó házát támadták meg, és 50 embert hurcoltak el. A kanizsaiak azonban lest vetettek a visszatérő török seregnek, és azt teljesen szétverték, a rabokat kiszabadították, és a zsákmányt elragadták. Valamivel később Mórichelyt, majd Szentgyörgyöt ostromolták meg, de sikertelenül. A kudarcot vallott segesdi törökök ezután Peleskét és Szentmihályt elpusztították, de a zsákmánnyal és 60 rabbal hazatérő törököket Zrínyi György szétverte. Ezekben a harcokban a kanizsai őrség ugyancsak kitett magáért. Cseltől sem riadtak vissza tehát, hogy minél nagyobb kárt tegyenek bennük. Március 28-án Zrínyi György azt jelentette, hogy 3000 török lovas Mindszent mellett lesben állt, majd furfangos levelet írt a kanizsai várba, melyben a lakosság nevében segítségül hívta őket a csekély számú rabló török ellen. A kanizsaiak átlátták a tervet, és nem mentek rá a lesre.173 A Kanizsa környéki háborúskodásnak a végeredménye az volt, hogy míg a törökök hódoltatással semmire sem mentek, a magyaroknak sikerült számos községet adófizetésre szorítaniuk. A budai pasa ez ellen panaszt is tesz Bécsben, amelyben azt írja, hogy nem tűri, hogy azokat a falukat, amelyeket 30-40 éve fegyverrel szereztek meg, „és mostan is bírnak, min-dön cseppkők és katonák azt ne mondhassák, hogy ez atyámtul maradott, vagy atyámfiától maradott örökségem, és ott adóztatná és szolgáltatná őket."174 316 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig A bécsi udvar és hivatalai természetesen nagyon jól tudták, mi folyik Kanizsa környékén. Hiszen a folyamatosan érkező jelentések mindkét oldalról tájékoztatták őket erről. Minden okuk megvolt tehát, hogy Kanizsa várának és őrségének a sorsát szívükön viseljék, de érdekükben nem tehettek, ill. nem tudtak tenni semmit. A katasztrofális pénzügyi helyzet miatt Bornemissza 1574 végén már elbocsájtását kérte. Zrínyi, hogy visszatartsa, két falut is adott neki, és az Udvari Kamara is parancsot kapott a neki járó összegek kifizetésére, ez azonban nem történt meg. 1575. július 5-én Bornemissza azt panaszkodja a királynak, hogy megszámlálhatatlan kérésével sem tudott saját és katonái nyomorúságos helyzetén könnyíteni.175 Zrínyi György dolga még rosszabbul állott, neki ugyanis mint országos főkapitánynak még több kiadása volt. A kincstár már beiktatása előtt 10 000 forinttal tartozott neki. S bár saját költségén is sok katonát tartott, a királyi zsoldot nem tudta kierőszakolni. Mint mondtuk, heves és hirtelen haragú ember lévén türelmét hamar elvesztette. Nem kért, hanem fenyegetőzött. Már június elején elhatározta, hogy otthagyja Kanizsát. Dolgát személyesen akarta a királynak elmondani, de az állandó török támadások miatt nem mehetett Bécsbe. Július 14-én a király már Károly főherceget is értesítette Zrínyi lemondásáról. Károly főherceg válaszában világosan látja a helyzetet. A török folyton támadja az erődítményt, a mostani viszonyok mellett lehetetlen Kanizsát megtartani. Akárki lesz is a főkapitány, fizetetlen katonasággal semmire sem mehet.176 A fizetés helyett azonban a király Zrínyit akarta marasztalni, legalább addig, míg az új főkapitányt kinevezi. A főkapitány azonban hajthatatlan, kijelenti, hogy kitelt az esztendeje, még egy hónapig hajlandó Kanizsán maradni. „Lehetetlenség Kanizsán továbbmaradnom, ha csak azt nem akarom, hogy fejemet koczkára vessem s hogy tisztes híremet és őseim erényével s apám dicsőségével szerzett jó nevemet tönkretegyem. Mit tehetek itt e teljesen puszta és erősség nélkül való helyen? Hogyan védekezzem a napról napra támadó hatalmas ellenség ellen? Mi módon szálljak szembe az ellenség ezreivel, mikor csak kiéhezett, elgyengült és fizetetlen katonáim vannak?"177 Zrínyi bátor hangú kijelentéséhez csatolja katonáinak nyilatkozatát is, az őrség már szeptemberben kijelentette, ha nem fizetik, otthagyja Kanizsát.178 Az őrség nyilatkozatát Zrínyi maga vitte Bécsbe, a felelet október i-jén érkezett, őfelsége nem teszi fel róluk, hogy megszegik esküjüket.179 A királyi nyilatkozat azonban olaj volt a tűzre, Bornemissza Bécsbe sietett, hogy mentse ami menthető. Mikor azonban üres kézzel érkezett vissza, Zrínyi türelme is elfogyott. Miután egy évig nem tudta elérni, hogy katonái bármi járandóságukat is megkapják, a nagyúr maga állt az elégedetlenkedők élére, így esett meg az a páratlan, szégyenletes eset, hogy a dunántúli főkapitány éhező vitézei élén a török szeme láttára kivonult Kanizsa várából.180 Zrínyi Bornemisszát is rá akarta venni, hogy tartson vele, helyettese azonban hajthatatlan maradt. A felbőszült Zrínyi még azt a falut is visszavette, amelyet Bornemissza családjának adott, így annak családja fedél nélkül maradt.181 f) Bornemissza János főkapitánysága (1575. dec. 5-1577. ápr. 19.) Már 1575 nyarán Bécsben világosan tudták, hogy Zrínyi távozási szándéka komoly, a kanizsai tiszteket próbálták madarasra bírni. Júliusban Károly főherceg Orsych István huszárkapitánynak ír ebben az ügyben, kéri, hogy legalább addig maradjanak, amíg az új főkapitány lejön és pénzt hoz. Szeptemberben a haditanács Bornemisszát győzködi, hogy minden követ mozgasson meg a magyar katonaság visszatartására, ha Zrínyi csakugyan távozna.182 Az udvar azonban pénzügyileg lehetetlen helyzetben van, még az építkezés is leáll olyan stádiumban, hogy igaza van Zrínyinek, amikor azt mondja, hogy Kanizsa „teljesen puszta és erősség nélküli hely."183 Az udvar pénzt nem tud küldeni, december 5-én ideiglenesen Bornemisszát bízzák meg a főkapitányság vezetésével,184 aki ugyan hű maradt esküjéhez, de lehetetlenre nem akar vállalkozni, és elbocsátását kéri. A haditanács december 8-án maradásra igyekszik bírni, sikerrel.185 Az ideiglenes főkapitány seregesen kapja az utasításokat, jótanácsokat, de pénzt nem. Pedig neki elsősorban huszárokra volna szüksége, akik a törököt meg tudják állítani. A német lovasságnak nem sok hasznát veszi, és már 1576 januárjában kéri a falvakat pusztító német lovasság elhelyezését.186 Sok huzavona után végre sikerült az udvarnak némi pénzt kerítenie, és Kanizsára küldeni Schrott Kálmánt három havi zsolddal. A katonák, mikor megtudták, hogy a teljes fizetés helyett mennyit kapnak, nem voltak hajlandók felvenni a pénzt. A főkapitány közbelépése sem segített, mint maga Schrott írta „csak egy dolog használ, a hiányzó 7301 frt leküldé-se!"187 A fizetőmester kimutatása szerint 1576 februárjában mindössze 150 huszár és 250 hajdú maradt Kanizsán, de a fizetetlenség miatt napról-napra szöknek. A Kamara jelentése szerint az egész dunántúli főkapitányság lovassága nem volt több 150 főnél. Kanizsára rendeltek 200 német gyalogost, de ezek mindjárt otthagyták a puszta várat és a falvakba húzódtak. Már a németek is szöknek, a hatszázas létszám helyett ötszázan sincsenek.188 Az alkudozások nem vezettek eredményre. Bornemissza két hónapot töltött Bécsben, ahol azt tanácsolták neki, eressze szélnek az elégedetlen katonákat és fogadjon fel helyettük 800 új huszárt és 800 hajdút. Bornemissza azonban kijelentette, hogy a hátralékos Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 317 zsoldo t ki kell fizetni. A katonák csak addig maradnak, amíg ő visszajön. Új katonaságot pedig csak úgy tudna verbuválni, ha három hónap előleget tud fizetni. Végül is eredmény nélkül távozott, azzal, hogy a régiek két, az újak egy havi zsoldot kapnak, ha lesz pénz!189 Az üres zsebbel visszaérkező Bornemisszát igen rossz hír várta. Távollétében megbízott helyettesét Lengyel Lőrinc kapitányt Komár és Kanizsa között a török lesre csalta, és három vajdájával, egy hadnagyával és 40 emberével fogságba esett.190 Bornemissza hosszadalmas bécsi tartózkodása egy „eredményt" hozott. Mint kinevezett főkapitány érkezett vissza Kanizsára. A főkapitány beiktatása pedig a hadiregula szerint zsoldfizetés nélkül nem történhetett meg. Május 7-én tehát elrendelte a Haditanács, hogy a fizetőmester menjen Kanizsára léhen-pénzzel, és azzal az ígérettel, hogy a többi pénzt a beiktatáskor fogják kifizetni.191 Bornemissza még júniusban sem volt emiatt beiktatva. Helyettese, Újlaky Sebestyén június 6-án jelentette: hírei szerint a török aratás előtt megtámadja Kanizsát, a budai pasa két béget küldött a szigeti bég támogatására, őt magát is várják. Erősítést kér. Az áradás sok kárt tett a várban. A várárokban 17 oszlopot kidöntött a palánkból s majd beszakította a bástyát. A város puszta, és messze esik a vártól. Kanizsához közel nincs végház. A vár árkai bedőltek. Az őrség napról-napra kevesedik.192 A pénz nem érkezett, július végén, augusztus elején 200 horvát küldéséről alkudoznak, mert magyar katonát már nem kapnak Kanizsára.193 Bornemissza ebben a helyzetben teljesen magára volt hagyva. Zrínyi távozásával a dunántúli főkapitányság is üres maradt. Az udvar Nádasdy Ferenccel alkudozott, aki feltétlenül kikötötte, hogy székhelye Kanizsa helyett Pápa legyen, ismerve az ottani szomorú állapotokat.194 Közben az udvar, hogy Bornemisszát kielégítse, 4000 Ft hátralékos zsoldja fejében a Duna menti Kemle falut adományozta neki. Mikor azonban birtokba akart lépni, kiderült, hogy az ottani földek jórészére Braun Rézmán óvári kapitány már rátette a kezét. Ebből csúnya villongás támadt, mire Bornemissza arra kérte az uralkodót, vegye inkább vissza adományát, és fizesse ki zsoldhátralékát, amiből természetesen nem lett semmi.195 A helyzet Kanizsán továbbra sem változott, némi toldozáson és foldozáson kívül a váron az intézkedések csak papíron maradtak. Mind a magyar, mind a német katonaság igen rossz helyzetben volt. Mivel a király a kanizsai katonák több panaszos levelére még választ sem adott, a magyarok és a németek közösen elhatározták, hogy egy-egy társukat küldik a királyhoz panaszuk előadására. Az éppen távol lévő főkapitányhoz intézett levelükben így írnak erről: „Kegyelmednek ellene ne legyen, mi embert választunk német közül egyet, magyar közül mást és felküldjük őfelségéhez, ezt megjelentsék őfelségének."196 A németek Wecker Mártont és Martin Jánost, a magyarok Silkó Menyhárt hadnagyot akarták az udvarba küldeni szerencsét próbálni. De még elutazásuk előtt ők is és a főkapitány is kemény hangú levelet írtak a Haditanácsnak és Ernő főhercegnek. A hosszú levélből idézve jól érzékelhetjük a katonák hangulatát. „Mind magunk s lovunk éhei halunk meg! Im az hideg tél is rajtunk vagyon. Ruhátlanok vagyunk. Az ki éhei meg nem hal, hideggel is meg kell halnia... Mert im mi minden szükségünket és nyavajánkat tudtára adtuk fölségednek. Éhség miatt megszakasz-kodtunk és - fölséged megbocsássa - meztelen, fegyvertelen házat nem őrizhetünk."197 Hiába volt minden könyörgés, fizetésről egyelőre szó sem lehetett, hiszen nem csak Kanizsa, hanem valamennyi magyar végház hasonló helyzetben volt. A magyar katonaság jelentéseit és leveleit nem vették készpénznek, de mivel épp ekkor Kanizsán járt a Haditanács embere, Sticzl József fizetőmester, aki a panaszokat mindenben megerősítette, jelentése alapján Ernő főherceg december 6-án a királyhoz fordult gyors fizetést sürgetve, - mondani sem kell, eredmény nélkül. Stilcz jelentéséből emellett kiderül, hogy a legutóbbi mustrakor Kanizsán nem volt több 50 huszárnál és ugyanannyi gyalognál. A tisztek kijelentették, hogy a mostani „fizetés" mellett Kanizsára katonát egyáltalán nem kapnak.198 Az ügy pedig hú-zódott-húzódott tovább. Közben a küldöttség megjárta Bécset, szintén eredmény nélkül. Pedig már a katonák a Zrínyiéhez hasonló kivonulással fenyegetőztek.199 Ebben a helyzetben a török teljesen elszemtelenedett. December 3-án a szigeti törökök lajtorjákkal és más hadifelszereléssel megjelentek a vár alatt, és az őrséget ki akarták csalni. Ernő főherceg jelentése szerint ha a kanizsai és a kiskomári hadinép teljes számban a várban lett volna, a törököket bizonyosan szétverték volna. De most minden akadály nélkül jöhetnek és mehetnek.200 Bornemissza december 20-án fordul újra Ernő főherceghez. Elmondja, hogy Kanizsa várának falai (különösen a nyugati részen, ahol a német katonák laknak) erősen düledeznek. A pusztulás oly mértékű, hogy azt saját erejéből nem tudja helyreállítani. Kéme jelentése szerint a mostani fagyos időben a török Kanizsa megtámadását tervezi, s azt is tudják, hogy a nyugati rész felől fognak támadni. Az a bizonyos Pribék Sándor nevű renegát, aki Alapy kapitánysága idején a Kanizsa elleni támadáskor is vezette a törököket, biztatja őket, és fejére esküszik, hogy Kanizsát megszerzi nekik. Már kért Halek Vitus szlavón főkapitánytól is segítséget, de nem tudja, hogy kap-e. Éjjel-nappal őrködnek, de mivel a város távol fekszik a vártól, ha az ellenség berontana a várba, azok nem tudnának segíteni.201 3 i8 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Decembe r 22-én a kanizsai vitézek levelükben értesítették Ernő főherceget, hogy a Bécsben hiába időző Silkó hadnagyot visszahívták, és újévkor mind otthagyják a várat: „Azt ne mondja fölségtek, hogy féltünkbe megyünk ki. Nem féltünkbe megyünk ki, hanem az éhenhalás viszen ki bennünket."202 1577. január i-vel Bornemissza szerződése lejárt, joga lett volna, hogy a katonaságával együtt távozzon. Ezt az időt azonban Ernő főherceg önhatalmúlag május i-ig kitolta. Most már azonban az udvar is megijedt, és Ernő főherceg sürgetésére 4 havi zsoldot leküldött Kanizsára, melynek kifizetésére 1576. december 31-én, vagy 1577. január i-én került sor. Ugyanakkor határozott ígéretet kaptak a katonák, hogy február végén teljes fizetésüket is megkapják. Erre a hírre aztán olyan katonák is visszajöttek Kanizsára, akik már régen más kenyér után néztek. A hadi fizetőmester ez alkalommal készített hivatalos lajstroma szerint Kanizsán (papíron!) 400 huszárnak és 400 magyar hajdúnak kellene lenni. Ezek zsoldhátraléka 14500 forint. Az 500 főnyi német gyalogságnak ugyanitt 13 120 forint volt a hátraléka. A Kanizsához tartozó kisebb várak közül Kéthelyen 20 gyalog, Rajkon 40 gyalog, Peleskén 35 gyalog, Csákányban 30 huszár és 70 hajdú, Szemenyén 25 lovas és 30 hajdú állomásozott. Ezek hátralékos zsoldja összesen 3814 forint. A Kanizsán székelő kerületi főkapitányságnak ezen kívül volt még külön 100 huszárja és 50 „janicsár lovasa", valamint 100 hajdúja, ezek zsoldhátraléka 5400 forint volt. A kanizsai főkapitánysághoz tartozó Légráddal, Zalavárral és Kapornakkai együtt az egész zsoldhátralék 39 915 forint volt.203 Ugyanekkor valamennyi magyar végháznak a fizetési hátraléka 253 T75 forintot tett ki. Ez akkora összeg volt, amelyet a kincstár képtelen volt előteremteni.204 A kanizsai őrség ebben a helyzetben is folyamatosan harcban állt. 1575 végén a törökök Kanizsa mellett súlyos vereséget szenvedtek. Az esetről Bécsből hivatalos jelentést kértek, a török rabok vallomásával együtt.205 A következő évben - 1576 - a törökök többször próbálkoztak Kanizsánál, minden eredmény nélkül. A Szent Jakab górét (őrházat), amelyben csak két strázsa volt, sikerült elégetniük.206 Július 18-án történt az a szomorú eset, hogy a szigeti bég hajnalban megrohanta az andi castellumot (az erődítmény a mai Nagyrécse határában volt), falait felrobbantotta, a bent lévő őrség hősi halált halt. Újlaky hadnagy jelentése szerint a törökök négy szekér halottat vittek magukkal, a kanizsaiak segítséget nem tudtak küldeni, mert „tizenhat lóval semmit sem csinálhatunk az ellenség ellen." Azt is megjegyzi: „nemsokára Kanizsa is így fog járni".207 A környező falvak is sokat szenvedtek. Július 12-én Kanizsa körül 15 falut rabolt ki a török. A törökök a parasztokat Szigetvár építésére hajtották, a kanizsaiak viszont az őket őrző törököket támadták meg.208 A folyamatos háborúskodás 1576-ban csak az ősz beálltakor szűnt meg. Ekkor ugyanis országszerte kitört a pestisjárvány, amely török és magyar közt egyformán aratott, s mindkét fél harci kedvét elvette. Amint azonban az idő hidegebbre fordult, és a járvány enyhült, a török újra mozgolódni kezdett.209 E folyamatos harcok közepette Kanizsa népe 1577 elején örömünnepre készült. Bornemissza János főkapitány egész családja is Kanizsára érkezett. A családapa ugyanis itt a várban, a katonái között akarta Anna nevű egyetlen lányának lakodalmát megtartani. A vőlegény, az ifjú Batthyány István jeles huszártiszt, a főkapitány tanítványa volt. Jó ideig Kanizsán szolgált mint huszár főlegény, majd a Kanizsához tartozó csákányi végvár kapitánya lett, ezt a tisztséget viselte vőlegénysége idején is.210 Bornemissza a kor szokása szerint a királyt és Ernő főherceget is meghívta lánya lakodalmára. A meghívólevél szerint az esküvő február 10-re volt kitűzve.211 Rudolf király január 31-én kelt átiratában Ernő főherceget bízta meg, hogy Bornemissza lányának a lakodalmán őt képviselje, valamint az ilyen alkalommal szokásos ajándék küldését elintézze. A főherceg aztán díszes ezüstserleget készíttetett, és két nemes emberrel képviseltette magát és őfelségét a lakodalmon.212 A lakodalom a szokásos szertartással és ünnepséggel kezdődött, és meglehetősen hosszadalmasan folytatódott. A lakodalomra jött vendégek egy része még március 24-én is a várban mulatott, amikor ezen nap éjjelén kitört zivatar során villám csapott a puskaporos toronyba. Az ott elhelyezett 80 mázsányi lőpor felrobbant. A robbanás ereje olyan rettenetes volt, hogy szétvetette a bástyafalakat és ledöntötte a palánkot.213 Emellett emberben, állatban is hatalmas kárt okozott. A romok alá temetett emberek között volt Bornemissza János is. Hű vitézei a robbanás után pár pillanattal már a romok között voltak, hogy főkapitányukat és annak családját kiássák. Nagy munka után még élve sikerült Bornemisszát a kőhalom alól kiásniuk, a reá hullott kövek azonban összevissza zúzták, csontjait is eltörték. Azután egymás után kerültek elő a romok alól Bornemisszáné és leánya, Batthyány István, a főkapitány egész háza népe, mindannyian holtan. Velük együtt 45 jó katonának is csak a holttestét találták meg. A sebesülteknek se szeri se száma nem volt. A kanizsai veszedelem hírét legelőször a törökök tudták meg. A számukra örvendetes hírt gyors futár vitte Konstantinápolyba. A török szerint Kanizsa vára mindenestől fölrobbant, 1000 ember pusztult el benne, Bornemissza Jánossal együtt.214 Bécsbe is túlzott hírek érkeztek, ami nem is volt baj, mert legalább gyors cselekvésre kényszerítették az udvart és a kamarát.215 A robbanás következtében súlyosan károsodott a vár, a zűrzavar, elégedetlenség és a gyász közepette egyedül a súlyosan beteg Bornemissza János nem Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 319 vesztett e el a fejét. Fő gondja az volt, hogy a várat addig is tarthassa, amíg segítség nem jön. Április 2-án kelt levelében Ernő főherceghez fordul, és a katonák gyors kifizetését sürgeti. Azt írja, hogy Stilcz József már bizonyosan előadta a kanizsai veszedelmet. „Azért fölséges uram, ezt ne gondolja fölséged, hogy én az magam hasznáért írok vagy törekedem. Nem! mert nincs nekem kit féltenem. Az kiket én féltettem az Isten elvévé én előlem! Hanem az fölséged javaiért irok: mert kegyelmes uram, itt nincsen embernek ellensége ellen mi erősség mellett megmaradni immár, az míg esmég megépítik. Addig ha reá jő az ellenség, az oda leszen. . . Tudom fölségednek tudtára vagyon az én nagy törődésem és nagy sebeim az pornak és kőfalnak romlási miatt. Im én sem élhetek, sem halhatok! Hanem im az én esztendőm eltelik. Aznap előttem, mely napot fölséged hagyott az én esztendőmnek, fölségednek könyörgök, mint kegyelmes uramnak, fölséged adna szabadságot, hogy mehetnék el valahová, hon magamnak orvost találnék, vagy hévizben, doktoroknál. Addig vicehadnagyomat itt hagyom, ki az fölséged hadnagyival úgy viseli gondját az fölséged házának, mintha én magam itt lennék. . . "216 A levél végéhez csatolt utóiratban még megemlíti, hogy helyettesének, Kapra Ferencnek adta át embereinek irányítását, és ugyanitt kéri, hogy a meghalt Batthyány István tisztét öccsének, Batthyány Farkasnak adják, aki Kanizsán szolgál, mint hadnagy.217 Bár Kanizsán nem volt orvos, Bornemissza állapota némi válságos időszak után jobbra fordult. Több levelet is ír, melyben pénzt és elbocsájtását kéri, hogy magát gyógyíttathassa. A beteg főkapitány azonban már az udvar számára nem annyira fontos, kérését ugyan méltányosnak találják, de nincs pénz.218 Annál fontosabb volt maga Kanizsa vára, amelynek megtartásától függött Stájerország és Ausztria sorsa. „Szinte csodaszámra megy - írja Takáts Sándor - minő gyorsan s minő buzgósággal intézkedtek a bécsi kormányszékek a robbanás után Kanizsa érdekében". Az egyik rendeletet a másik után bocsájtották ki, lóhalálában küldték a hadifelszerelést, az élelmet és a segélycsapatokat Kanizsára. Szép és okos javaslatokat dolgoztak ki Kanizsa rendszeres élelmezéséről is.219 A törökök sem tétlenkedtek. Három nappal a robbanás után, március 27-én már 1500 lovassal és 1000 gyalogossal Kanizsa előtt álltak. A katonák a várban még a holtak eltemetésével foglalkoztak, a bástyák és a falak egy része az árokban hevert. A kanizsaiak azonban ilyen körülmények között sem várták az ellenséget a vár maradványaiban. A lovasság kitört a városból és három ütközetből álló csata után elüldözte az ellenséget, amely 150 halottat hagyott Kanizsa falai előtt.220 A felmentő csapatok csak ezután érkeztek. Stájerországból nehézlovasságot és gyalogságot, Komáromból 100 német puskást, Ausztriából tüzérséget küldtek a várba. Zrínyi György magyar katonaságot küldött. A segélycsapatok április 3-án már Kanizsán voltak, a török felderítés hatékonyságát jelzi, hogy a budai pasa ezt már másnap tudta. A törökök a nagy kanizsai nyüzsgésből arra gondoltak, ellenük készül valami. Musztafa budai pasa Ernő főhercegtől rákérdezett az ügyre, aki megnyugtatta, hogy csak a robbanás miatt elpusztultak pótlásáról van szó, eszükben sincs Berzencét megtámadni, mint a törökök vélték.221 Azonnal megkezdődött a romok eltakarítása, az árkok kitisztítása. A környék jobbágyait ingyenmunkára Kanizsára rendelték. A nagy felbuzdulás aztán gyorsan lecsendesedett. A katonák zsoldját, amely február végére volt ígérve, még áprilisban sem fizették ki. A katonák sürgető levelére Ernő főherceg Rudolf császárhoz fordult, aki április 16-án azt felelte neki, nem tud küldeni, a birodalmi segélyből semmi sem folyt be. A kanizsai fizetőmesterek saját bőrüket féltve 2000 forint előleget fizettek ki, amelyet eredetileg a kiskomári őrség számára küldtek.222 Közben az udvarnak sikerült megtalálni az új főkapitányt, Khielmann András komáromi főkapitány személyében, akinek megérkezésekor Bornemissza elhagyta a várat. 2. A kanizsai főkapitányság története 1577-től 1600. október 22-ig a) Khielmann András főkapitánysága, az új védelmi rendszer kiépítése (1577. április 19.-1581.) Bornemissza János szerencsétlensége kapóra jött az udvar és a Haditanács számára. Miksa halála után ugyanis az új császár, Rudolf (magyar király I. Rudolf néven 1576. okt. 12.-1608. jún. 25., II. Rudolf néven német-római császár 1612-ig) 1577-ben tanácskozást hívott össze a hadüggyel kapcsolatos kérdésekről. A tanácskozás apropója a törökkel megújítandó béke kérdése volt. Az összegyűltek két egymásnak ellentmondó koncepciót vitattak meg. Az egyiket Rueber János felsőmagyarországi főkapitány készítette, aki a béke fenntartása ellen, támadó hadműveletek indítása, a török kiűzése mellett foglalt állást. Véleménye szerint csak egy ilyen háború utáni béke szilárdíthatja meg a Habsburgok nemzetközi helyzetét, és vethet véget a magyarok elszakadási törekvéseinek. A másik tervezetet Schwendi Lázár -Rueber elődje a főkapitányságban - készítette. Szerinte nem lehet Európa támogatására számítani, egyedül a németek nem bírhatnak a törökkel. Nem szabad tehát őket ingerelni, ugyanakkor, mivel - a tapasztalatok alapján - a török úgysem tartja meg a békét, fel kell készülni a védekezésre. A védelmi vonalat korszerűsíteni kell, a véghelyeket szét kell 320 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig osztan i a Habsburg országok között. Ausztria kapná az Észak-Dunántúlt (győri főkapitányság), Kanizsa környékét a német lovagrendre kell bízni, Belső-Ausztria a horvát-dalmát végeket. Cseh- és Morvaország Sziléziával pedig felső- és alsó-magyarországi várakról gondoskodna. A tanácskozás Ernő főherceg elnökletével az utóbbi álláspontot fogadta el. Ugyanakkor leszögezték, meg kell tiltani a magyar csapatok török területre való betörését, ellencsapásra csak török támadás esetén, főkapitányi engedéllyel lesz lehetőség. Hosszas vita folyt a magyarok szerepéről, végül is pozitívan értékelték szerepüket, megtartásuk és jóindulatuk elnyerése mellett foglaltak állást, leszögezve, hogy nem szabad felmorzsolódásukat a török területekre vezetett támadásaikkal megengedni. Végezetül pedig állást foglaltak a béke megújításáról.223 Ennek a tanácskozásnak a szellemében többé nem volt szükség a harcias, nehezen féken tartható magyar főkapitányokra. Kanizsára Khielmann András addigi komáromi főkapitányt nevezték ki. A vele kötött egyezség szerint ezentúl Kanizsán állandó zsoldon hatszáz huszárt, száz német nehéz lovast, száz német karabélyost és ötszáz landsknechtet (német zsoldos gyalogos katonát) fognak tartani. Az új főkapitány illetményét havi 400 forintban (az eddigi négyszeresében) határozták meg.224 Ezzel Kanizsa a legnagyobb helyőrséggel rendelkezett magyarországi végvár lett! Ugyanakkor Khielmannak tetszésére bízták, kit válasszon helyettesének (Obristlieutenant), csak annyit kötöttek ki, hogy az magyar legyen, aki ismeri az ottani viszonyokat. Az ilyen ember pedig, írják neki „Kapra Ferenc, az eddigi helyettes főkapitány, a ki derék és nagyhírű vitéz". A főkapitánynak megengedik, hogy két német prédikátort vigyen Kanizsára, mivel a magyar vitézlő rendnek is van ott prédikátora.225 Ez az első ismert hiteles híradás a magyar és a német helyőrség ezidejű vallási hovatartozásáról, egyértelműen mutatva, hogy mindkét nemzetiség többsége protestáns. Az udvar számítása Kanizsának a német lovagrendre bízása ügyében nem vált be. Az előzményekhez tartozik, hogy Schwendi javaslatára az 1576. évi regensburgi birodalmi gyűlésen Miksa császár már felszólította a rendet, hogy települjön be Magyarországra, Kanizsa várába és környékére, harcoljon a törökök ellen. A lovagrend azonban évekig tartó halogatás után sem vállalta a megbízást.226 Az új főkapitány hosszú ideig szolgált Komáromban, a végbeli viszonyokat jól ismerte. Megtanult magyarul is, és eléggé jól érezte magát közöttük. Csöndes ember, buzgó protestáns volt, a portyázásokat, a mezei hadakozást nemigen kedvelte, s mint Takáts Sándor írja: „A katonáit nem a harcra, hanem a prédikációra vezetgette". Tökéletesen megfelelt az udvar követelményeinek, és a törökök számára is, hiszen végre egy várban ülő kapitány került a kanizsai végek élére. Igaz, hogy a törököt nem ingerelte harcra, akit nem is nagyon kellett, anélkül is folyton Kanizsa körül kóborolt, de az őrség zúgolódását nem tudta lecsillapítani. Ennek tagjai zsoldjuk ügyében ezután is legalább annyit alkalmatlankodtak Bécsben, mint Bornemissza idején.227 Khielmann megérkezve Kanizsára felmérte az ottani valóságos állapotokat, hamar elvesztette kedvét az ottmaradásra. Megpróbálta Bécsben elérni, hogy elbocsássak, ez azonban nem sikerült. így kénytelen volt ő is a fizetések, a létszámbeli hiányok pótlásával foglalkozni. Lelkiállapotáról, gondolatairól jól tájékoztat bennünket az a levél, melyet Batthyány Boldizsárnak írt, alig pár hónappal kinevezése után: „Hiszem, hogy kegyelmednél nyilván vagyon, mivelhogy őfelségétől kényszerítettem az kanizsai tisztet felvenni, íme az elmúlt napokban látni mentem vala be. Látám az szolgáló népnek kevés voltát benne lenni. Igyekezvén azon, hogy mennél hamarabb lehetne, az vitézlő népet meggyüjteném, miérthogy hazánkat és az kereszténységnek oltalmára az szükség szorgalmatosképpen megkívánja... Kérem tehát kegyelmedet ..., hogyha mely vitéz embernek, az kegyelmed birodalma alatt valóban kedve lenne bejönni, kegyelmed ne lenne ellentálló benne."228 Látszik tehát, hogy Kanizsa az új főkapitány alatt sem lett népszerű hely a katonák számára, nagyon nehéz volt embert szerezni, annak ellenére, hogy a Haditanács a félbeszakadt építkezést, és a robbanás okozta károk kijavíttatását már 1577 nyarán nagy ütemben megindította.229 A lovagrendre nem lehetett számítani, ennél fogva Kanizsa környékének védelmi ügyei a legérintettebb, Stájerország hatáskörébe kerültek az 1577. évi bécsi határozatok és az 1578 elején kelt brucki végrehajtási utasítások értelmében.230 A stájer rendek már korábban is világosan felismerték Kanizsa jelentőségét hazájuk védelme szempontjából, és már az 1575. évben Bruckban tartott tanácskozásukon szóba került, hogy milyen könnyen meg tudják az erődöt a törökök északról kerülni, most pedig ugyanez a vártól délre aggasztotta őket.231 Nem kevésbé volt veszélyes számukra a török Barcson állomásoztatott drávai flottillája, amelynek féken tartására a Dráva parti erődök mellett a Mura mentiek, Légrád, Molnári és Szeme-nye is fontos volt.232 Ugyanakkor a stájerok pontosan tudták, hogy a Muraközt védő Zrínyiek támogatása is milyen előnyöket hoz nekik. így támogatásukról biztosították Zrínyi Györgyöt, aki Csáktornya és Légrád biztosítására további hat erődöt emelt, és részt vett az 1574-ben tűzvészben súlyosan megrongálódott Légrád újjáépítésében is.233 1578 februárjának közepén a törökök Kanizsától 6 mérföldnyire északra törtek be a mögöttes vidékre, elpusztították a Mura alsó folyásának vidékét egészen Letenyéig, február 19-én pedig Alsólendva környékét.234 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 321 Eze k voltak azok a körülmények, melyek a stájer rendeket Bruckban arra bírták, hogy a stajei natárok megvédése érdekében erőiket mozgósítsák a kanizsai végvidék bevágására, vagy másként gyepűsítésére (németül Passverhackung, latinul obstructio viarum et passuum, vagy resecatió) ami az utak és átjárók elzárását jelentette az erdők széles sávon történő kivágásával. Mielőtt a munkálatokat elkezdték volna, terveket dolgoztak ki az ezen dolgozók biztosítására. Ernő főhercegnek az volt az elképzelése, hogy a kanizsai főkapitány építsen egy-egy új erődöt Nagyrécsén és Galambokon a Kiskomárról jövő út biztosítására, míg a stájerok ehelyett egy Újudvaron létesítendő erődítményre voksoltak, és arra, hogy a kanizsai mocsárvidék mindkét partját védő nyolc erődbe további 420 gyalogost és 50 lovast kell telepíteni, név szerint Kacorlakra, Sárkányszigetre, Rajkra, Pölöskére, Isa-borra, Kapornakra, Zalavárra és Zalabérbe(P), mert ezeket néhány óra alatt össze lehet vonni, és bevetni a munkások védelmében.235 A környékbeli magyar főuraknak is megvolt a saját elképzelésük. Batthyány például kijelentette, hogy ő németeket - nyilván nem minden tapasztalat hiányában - nem enged a váraiba, és ez a véleménye a többi uraknak is. Zrínyi és Batthyány ugyanakkor Ernő főherceget egy Babócsa és Segesd elleni támadó hadműveletről igyekezett meggyőzni, míg a főherceg csupán tőlük és a megyei hadaktól a gyepűsítési munkák biztosítását várta el Kanizsától északra.236 Hosszadalmas tárgyalások után 1578 tavaszán 1000 favágót küldtek Stájerországból a munkálatok megkezdésére, akiknek eszközeit a Murán tutajosok szállították egészen (Mura)Keresztúrig. A favágók Alsólendván keresztül érkeztek, és dolgoztak őszig, amikoris a beköszönő ősszel közülük sokan, elsősorban a szakemberek megszöktek.237 Khielmann főkapitány azt szerette volna, ha a Mura és a Kanizsa közti bevágással együtt elkészül a Zala és a Rába gyepűje is. Erre a munkára Vas vármegyét, valamint Nádasdy Ferenc és Batthyány Boldizsár segítségét kívánták volna igénybe venni. Az urak azonban azt felelték, hogy ők nem favágók, seregük nemesekből áll. Inkább Segesd ostromára indulnának, ha ez nem lehetséges, akkor hazamennek. A kérést előadó Poppendorf ekkor az országgyűléssel és a királlyal példálódzott, mire Batthyány azzal felelt, ő szabad úr, neki Ernő főherceg nem parancsol, Nádasdy pedig az egész munkát haszontalannak ítélte.238 Közben folyt Kanizsától délre az egész gyepű biztosítására hivatott bajcsai erőd építése. A félig kész vár ideiglenes kapitánya félve a munka leállásától, a szökevények példás megbüntetését követelte.239 A török természetesen nem nézte tétlenül a határon folyó munkálatokat. Berzence, Babócsa és Barcs helyőrségét hatszáz fővel erősítették meg, sorozatosan támadták először a Dráván túli kisebb várakat, majd olyan jelentés érkezett, hogy a pozsegai bég átkelt a Dráván, hogy a szigetváriakkal közösen lépjen fel az erdőirtási munkák megakadályozására.240 Szeptember 6-án a kanizsai őrség csatába bocsájtko-zott a támadókkal, és mintegy 150 embert vesztett.241 A mind veszélyesebb helyzetben a munkák biztosítására jelentősebb haderőt vezényeltek, amelyek tagjai szeptember 11-én érkeztek meg, és szálltak táborba Bajcsa mellett. A haderő létszámát pontosan nem ismerjük, a jelentésekből ugyanis kiderül, hogy az 5000 emberbe a favágókat és az építőmunkásokat is beleszámolták. Mindenesetre 50 ágyú, 700 huszár, 1000 magyar gyalogos és az ún. 30. regiment jelenlétéről tudunk. A táborba érkezett Zrínyi György is embereivel.242 Hamarosan jelentik, hogy nekiálltak a munkának, néhány nap lefolyása alatt 100 hold „szélességben" és fél mérföld hosszan kivágták az erdőt, és hegyes karókat állítottak. Csak még egy további hetet akarnak a táborban tölteni, „mert a várat és az őrhelye-ket(!) kell felépíteni." Hamarosan azonban technikai problémák merülnek fel. Nincs elég szállítóeszköz, építőanyag.243 Közben szeptember 17-én a bajcsai tábor parancsnokai Újudvaron, ahol a közben megérkezett Batthyány és Nádasdy táborozott, sikertelenül egyezkedtek a magyar urakkal az ügyben, hogy azok az ottani erőd építésébe belefogjanak.244 Eközben a szigeti, koppányi, pécsi és simontornyai bégek összevonták hadaikat Babócsánál azzal a szándékkal, hogy a bajcsai építkezést lerohanják. Úgy döntöttek, hogy Kanizsát északról megkerülve Baj-csát hátba támadják. Az egyébként kitűnő török hírszerzés azonban ekkor csődöt mondott. Nem értesültek a magyar csapatok Újudvarra érkezéséről, és szeptember 18-án váratlanul a két főúr hadaiba botlottak. A lövöldözésre mind a kanizsai várból, mind a bajcsai táborból elindult a segítség, és a hadrendbe fejlődésüket látva, a török megfutamodott, száz halottat és mintegy 200 sebesültet hagyva a harcmezőn, miközben a mieink a sebesültek mellett mindössze három halottat vesztettek.245 A siker ellenére Khielmann felismerte, hogy az építkezés nagy veszélyben forog. Joggal tartott a török bosszújától, különösen miután értesült arról, hogy szeptember 19-én a fehérvári bég is megérkezett 900 lovassal és 1000 gyaloggal a török táborba. Erősítést kért, és nem is annyira Kanizsáért, vagy a bajcsai táborért, mint Kiskomár váráért aggódott. Közben a kanizsai katonák a törököket azzal bosszantották, hogy az elesettek fejét - köztük magyar parasztokét, akik között ismert törökvezető rablók voltak pl. Nagyrécséről - a vár falaira közszemlére kitűzték.246 Bajcsa vár erősítésére Khielmann főkapitány Poppendorf parancsára 100 németet vezényelt 1578. szeptember 30-án, és rendelte az ideiglenes kapitány Herkovitz parancsnoksága alá. Október 8-án Bajcsáról 322 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig az t jelentik, hogy fontos volna a hideg beállta előtt az építkezést befejezni, valamint a várat munícióval felszerelni, mielőtt a török újra támad.247 Szeptember végén Szemenyén az építkezés vezetői arra a megállapításra jutottak, hogy miután a magyar főurakkal nem jutottak dűlőre, a tervezett újudvari ( Vgitwar) erődöt az osztrákoknak kell felépíteni oly módon, mint ők Bajcsát, Keresztúrt, Molnárit és legalább 300 fős őrséget belehelyeznek, hogy az egész eddigi munkának értelme legyen.248 A kimutatott tételes építési költségek 9108 forint 48 krajcár és 2 dénár összeget tettek ki. Ennek ellenére a valóság igen keserves volt. A tél elején Bajcsa katasztrofális állapotban van, ugyanúgy mint a szintén építés alatt álló Keresztúr.249 Bajcsát stratégiailag igen jól kiválasztott helyen kezdték el építeni, csak azt nem mérték fel, hogy a mocsár partján emelkedő magaslat teljesen homokból van. Ennek következtében a várárkok beomlottak, a kút építésénél is súlyos problémák jelentkeztek.250 Megszületett a döntés arról is, hogy a Mura és Kanizsa közötti szakasz őrzésével Zrínyi Györgyöt bízták meg, akinek katonáit Stájerország fizette. Végeredményben az úgy ahogy elkészült erődítményben a stájerok részéről Servan von Teuffenbach és mások Khielmann kanizsai főkapitány jelenlétében 1578. november 9-én mustrát tartottak, ahol Zrínyi György kétszáz lovasa horvát nyelven letette az esküt. A mustra adatai szerint ezen kívül 202 német katona és Herkovitz 300 „haramiája" alkotta a bajosai helyőrséget. Huszonkét katonát egy hadnaggyal Keresztúrra helyeztek. November 11-én Herkovitz átadta a várat a bizottságnak, akik azonnal Zrínyi György gróf gondjaira bízták. Zrínyivel egyetértésben Malakóczy Miklóst kinevezték Bajcsa és Keresztúr várainak kapitányává.251 Zrínyi vállalta, hogy a vár építését befejezi. Ugyanakkor arra a megállapításra jutottak, hogy „Bajcsavár vára a hadinép szállásaival zsúfoltan épült be, az amit előbb nagynak és tágasnak szántunk most kicsi lesz."252 A stájerok által fizetett és védett, a Murától Kanizsáig tartó határszakasz ügyében még egy fontos döntés született. Zrínyi Györgynek kell Molnári várát saját költségén felépíteni, de fenntartásáról és legénységéről nem neki kell gondoskodnia.253 Zrínyi és Khielmann ugyanakkor szükségesnek tartotta, hogy Bajcsa és Keresztúr között további három őrházat felépítsenek, úgymint Fityeházát (Fitschehase), Ber-nátházát(?) (Bernasschhase) és Csákányt (Tschag-khan) .254 Közülük Bernátháza(?) teljesen azonosíthatatlan helység, Csákány pedig valószínűleg a mocsár keleti partjára lokalizált Csákány faluval azonos, melynek szerepe Bajcsával szemben mintegy jelző, élőerődként jöhetett szóba. Ezzel az aktussal a kanizsai és az eddig vele szomszédos varasdi főkapitányság között egy különleges helyzet jött létre, amelyet világosan megmagyaráz a Zrínyi Györgynek 1579. február 28-án adott utasítás. Eszerint feladata a baj-csavári csapatainak jó kiképzéséről gondoskodni, emellett a varasdi és a kanizsai főkapitánnyal „bizalmas jó levelezést" fenntartani, mert Veit von Hallegg és Andreas Kielman von Kielmansegg és Zrínyi György közösen tartoznak „a Mura és Canisa közötti tractus biztos és szorgalmas őrzéséről és védéséről hűen és lelkesen gondoskodni."255 Itt tehát a határ őrzésének gyakorlati követelménye átsiklott a hatáskörök felosztásán, az amúgy is a földrajzi viszonyok következtében nehezen áttekinthető kanizsai védelmi szakasz egy része külön parancsnokság alá került. Mindez hosszadalmas tárgyalások eredménye volt, melyek lényege, hogy eredetileg a stájerok azt szerették volna, ha Bajcsa és Keresztúr kiépítése után az Khielmann hatáskörébe kerül. A kanizsai főkapitány azonban kijelentette, hogy 2600 zsoldossal 26 vár (Kanizsán kívül) mellett nem képes még két vár gondjait átvenni, a stájerok viszont vállalták a két erődben ötszáz katona tartását, ha Khielmann a Kanizsa feletti utak, illetve a Zala folyó átkelőinek biztosítását garantálja.256 Az itt ismertetett események „békeidőben" zajlottak. A vázolt körülmények között, a kapkodva, rossz helyre épített bajcsai erőd nem volt képes arra a feladatra, amire szánták. Szerepét egyre inkább (Mu-ra)Keresztúr vára veszi át. Az 1580-as évek végén már szinte tarthatatlan állapotban volt, végül mégis csak az 1600. évi török támadáskor hagyták magára.257 Miközben a nagyszabású munkák folytak, a kanizsai őrség a szokásos gondokkal küzdött. A Kamara -egyebe nem lévén - október elején bort és élelmiszert küldött Kanizsára. Peleske kapitánya azonban nem adott katonai kíséretet a szállítmánynak, így aztán az a közelben a török zsákmánya lett. A kísérők közül 11-et levágtak, 9 foglyul esett, a kocsikat 66 lóval együtt elvitték, egyedül, hithű muzulmánokhoz méltóan a boroshordókat hagyták ott, amelyeket azután sikerült Kanizsára szállítani.258 Az ellátási problémák miatt Khielmann is eljutott arra a pontra, hogy bejelentette, otthagyja Kanizsát. Ernő főhercegnek azonban sikerült meggyőznie, hogy még egy évig maradjon, de feltételül szabta, hogy őt és katonáit rendesen fizetik. Ernő főhercegnek a királyhoz írt jelentéséből tudjuk a főkapitány elkeseredésének okait. A katonák fizetése tizenhárom hónapja késik. Kanizsán annyi pénz sincs, hogy a gabonát Szombathelyről Kanizsára lehetne szállítani. A lovaknak nincs télre szénájuk, így a huszárok nem maradhatnak a várban. Az építkezésekre is hiányzik a pénz. Hiába ajánlja a főherceg, hogy a birodalmi segélyből utaljanak Kanizsára, a Kamara kijelentette, hogy csak két év lefolyása alatt képes a kért 5-6000 forintot kifizetni.259 A főkapitány kanizsai katonai működésének utolsó általunk ismert emléke az a jelentése, amely 1579. december 18-án kelt. Ebben azt jelenti, hogy 2500 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 323 törö k Kolon alá száguldott. „Ez Komár mellett van - írja - ahol én egy templomból skartházat építettem." Ugyanezt az eseményt részletesebben ismerjük Vejsz pasának Ernő főherceghez 1580. január 6-án írt leveléből, aki a sikertelen támadás után azt bizonygatja, hogy Kolon az ő területükön van, és „Kolon megépítésének még alig vagyon egy hónapja".260 Kanizsai főkapitányságának ideje alatt Khielmann 1578-79-ben a zalavári és a kapornaki apátságoknak volt bérlője.261 1580. június 14-én az üresedésben lévő apátságokkal kapcsolatban hozott utasításban említik.262 1580. október 12-én a megyegyűlés jegyzőkönyvében szerepel, hogy Rudolf király újra kinevezte főkapitánynak, ami mint tudjuk, egyéves megbízást jelentett.263 A december 6-i közgyűlésen több vád is felmerül ellene: az egytelkes nemeseket paraszt módjára terheli; a megye alispánját, Eördögh Gergelyt több helyen megtámadta; Hetes falut elpusztította. Mindezért a megye eljárást kezdeményezett ellene. De panasz volt Khielmann ellen a peleskei katonák fizetsége ügyében is.264 Khielmann idejének kitelése után visszatért Komáromba, és ott várta a már 17356 forintra rúgó zsoldjának kifizetését.265 b) Braun Rézmán főkapitánysága (1581-1582) Khielmann távozása előtt 1580-ban gróf Salm Miklós volt a jelölt a főkapitányi tisztségre, legalábbis augusztus 12-én így emlegetik.266 Bornemissza János is szerette volna a tisztet újra megszerezni, az udvarnak azonban jobban megfelelt egy újabb német kapitány Braun Rézmán személyében. Az új főkapitány, mint korábban láttuk, az óvári kapitányi tisztből érkezett, amely vár távol esett a hadicselekményektől. Takáts Sándor egyszerűen „gyámoltalannak" nevezi, akinek fogalma sem volt a török harcmodoráról. Szerencsére kiváló helyettese akadt Tarnóczky Farkas személyében, aki még Khielmann idejében vette át ezt a tisztet. Tarnóczky ifjúkorától a végvárakban nőtt fel, ismerte a módját, hogy kell a portyázó törökkel elbánni. Ekkor történt, hogy a török, azért hogy Kanizsa és Kiskomár közé beékelődjön, Újudvaron és Galambokon a régi templomokból erődítményt akart csinálni. A 4-5000 emberrel felvonuló török orra előtt a főkapitányhelyettes a templomokat felrobbantana, így a török nem tudta tervét végrehajtani. Ő építette meg a tervezett kisebb erődöket a kanizsai mocsárban, így Szentmiklóst, és valószínűleg Újudvart (a mai Korpavárat) is.267 1581. január 12-én találkozunk először a szentmiklósi (miklósfai) erőddel abban a kezességlevélben, melyet Kemesmaly János ottani vajda és katonái adnak Nagy Ferenc érdekében, akit Tharnóczky Farkas kanizsai vicekapitány és Pray Bertalan a német katonaság kapitánya jelenlétében kiszabadítanak fogságából.268 A következő évben változás következik be a kanizsai vicekapitányságban. 1582 júniusában Újlaky Sebestyén kanizsai kapitány nevével találkozunk egy birtokügy kapcsán.269 Braun Rézmán itteni működésének nem sok emléke maradt. Bizonyosan az ő kapitánysága alatt építik újjá a város északnyugati sarokbástyáját, amely a „Braun-eck" nevet viseli. Méri István Braun Rézmán kanizsai működését 1581-1582. évekre teszi.270 c) Zrínyi György második kanizsai főkapitánysága (1583-1590) A kanizsai főkapitányság történetének legkevésbé feltárt korszaka az 1581-1594-ig terjedő időszak. Amilyen keveset tudunk Braun Rézmán kinevezési és távozási körülményeiről, ugyanúgy nem ismerjük utódjának, Zrínyi György újbóli e tisztre kerülésének sem pontos időpontját, sem részleteit. Csak sejthetjük, hogy a Kanizsa déli szárnyán parancsnokló főnemes, mint kézenfekvő megoldás jöhetett szóba, ha nem is felelt meg az udvar „békés" főkapitányokról vallott igényeinek. 1583. szeptember 11-én Zrínyi már mint Kanizsa parancsnoka ír levelet a vármegyéhez a megrongálódott kanizsai híd kijavítása ügyében. A megyegyűlés pedig ennek alapján elrendeli, hogy minden 50 jobbágyporta után egy szekeret küldjenek Kanizsára, ahol 12 napot kötelesek dolgozni a híd felépítésén.271 1584-ben a főkapitány leleplezi és feljelenti a vár sikkasztó építőmesterét, Arcona-tot.272 1585-ben ugyancsak a megyegyűlés elé terjeszti, hogy mivel a vár és a város szűkölködik munícióban, és a vár megerősítése is szükséges, az ingyenmunkát pénzben kéri megfizetni.273 A folyamatos építési munkákhoz 1586. június 31-én Zrínyi megkeresésére Zala vármegye minden összeírt portája után 6 nap ingyenmunkát, 25 portánként egy szekeret küldenek.274 A kanizsai vár építésére, majd karbantartására elrendelt ingyenmunkák, avagy ezek pénzbeli megváltásának ügyei a főkapitány egész működési idején nyomon kísérhetők.275 Zrínyi György katonai működését kapitányságának első éveiben a visszafogottság jellemzi, avagy a török is nyugton maradt, mert komolyabb hadieseményről nem értesülünk a kanizsai végekről. Az 1580-as évek második felében azonban élénkült az élet a végeken. A szigeti bég, akit „kis" Hasszánnak neveztek, először északi irányba egészen a Rábán tűiig dúlta végig a zalai és vasi falvakat, majd sikerén felbátorodva egy Ulasith Mátyás nevű áruló kalauzolása mellett - aki Csáktornyáról, ahol halálos ítéletére várt, megszökött - a Muraközre tört. A falvakat rabló török hírére Zrínyi György lóhalálában vágtatott a helyszínre, de a törököknek az utolsó pillanatban sikerült átkelnie a Murán, zsákmányukkal együtt.276 324 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig A z elszemtelenedett törökök a következő évben, 1587-ben méltó választ kaptak. Februárban Nádasdy Ferenc a győri főkapitányság hadaival megrohanta és elfoglalta Koppány (Törökkoppány, Somogy vm.) várát és hatalmas zsákmányt ejtett.277 Augusztusban Sasvár (Seszuvar) szigeti bég a környék helyőrségeiből összevont - a kortársak szerint 8000 főnyi - sereggel, amelyben négy szandzsákbég is jelen volt, bosszúhadjáratra indult. Bár tapasztalt tisztjei óvatos felvonulást tanácsoltak neki, elbizakodva haderejének létszámától. Palin mellett nyíltan kelt át a kanizsai mocsarakon. Zrínyi azonnal riadóztatta Batthyány Boldizsárt és Nádasdy Ferencet, sőt a varasdi főkapitányság erőit is. Zrínyi nem próbálta megakadályozni a törökök átkelését, amit ők az ellenség erejének alábecsülésével magyaráztak. A török had akadálytalanul nyomult a Kerkáig, majd azon átkelve Rédicsig, ahol Serényi István alsólendvai kapitány csekély haderejét szétverték, maga Serényi is holtan maradt a csatatéren. A falvakat kifosztó törökök nagy zsákmánnyal és rengeteg fogollyal indultak visszafelé. Közben Zrínyi György Sárkánysziget és Kacorlak között egyesült a segélyhadakkal, ahova Trautmannsdorf vezetésével német vértesek, sőt a pápai huszárság is megérkezett. Az összegyűlt haderő mintegy 3000 lovast és ugyanannyi gyalogost számlált. Sasvár hadai éjszaka értek a mocsaras völgy peremére, Szentbalázsra (Zalaszentbalázs), ahol észlelték, hogy az átkelőpontokat a magyarok elzárták. Kémlelőket bocsájtottak ki, hogy más lehetőséget találjanak, de az ellenfél jobban ismerte a terepet. így kénytelenek voltak hajnalban megkísérelni az áttörést Kacorlak irányába. A törököt a magyar sereg már átkelés közben lerohanta. A heves csatában a környéket jobban ismerő berzencei és segesdi törökök cserbenhagyva társaikat megfutottak és egérutat nyertek. A pécsi, mohácsi és pozsegai katonaság kétségbeesetten küzdött, de nem volt menekvés. A golyózáporban a mocsárba szorult fáradt törökök jórésze a megadást választotta. Sasvár bég, hála jó kalauzainak, elmenekült, de fogságba esett Mahmut pécsi és Hasszán az új koppá-nyi bég is, Szinán mohácsi bég pedig elesett. A foglyok között volt számos főtiszt is, az összes fogoly számát Istvánffy 1513-ra, Takáts Sándor 1300-ra teszi. A foglyok egy részét a környékbeli kisebb erődök katonái és a parasztok ejtették, akik a mocsárból és a környékbeli erdőkből szedték össze másod-harmadnap is a bújkálókat. A török halottak száma 2000 főre becsülhető. Istvánffy szerint 1100 ló és 19 zászló került a győztesek kezébe. Az egyesült hadak mindössze 11 embert vesztettek. A kanizsai végek legnagyobb és legdicsőbb mezei csatája után közakarattal szeptember 6-án Alsólend-ván rendezték meg a zsákmány árverezését, ahogy akkor mondták, a kótyavetyét. A két elfogott béget az udvar magának követelte, s bár a győztesek vitatták ezt az eljárást, végül engedniük kellett. Nem csekélységről volt szó, hiszen az udvar a két főtisztért 100 000 forintot követelt, míg végül többévi alkudozás után 60000-ért elengedte őket. Mivel a kótyave-tyén pompás lovak is árverésre kerültek, az udvar leküldte Braun Rézmán főkapitányt, a volt kanizsai parancsnokot vásárlási célból. Braun népszerűtlenségét mutatja a magyarok körében, hogy mint panaszából kiderült, még a lovakat sem mutatták meg neki, nem hogy vásárolni hagyták volna. Az ő jelentésében van az is, hogy a „kótyavetye (Kothiabethi) nagyon részrehajló leszen ez. Csak hatszáz török rabot bocsátanak kótyavetyére: pedig 1300 rabjuk van." Sasvár Konstantinápolyba ment, hogy magát kimentse, de mikor rájött, hogy erre nincs remény, méreggel vetett véget életének.278 Természetesen a török bosszú sem váratott sokáig magára. A következő évben az alaposan felkészült török csapatok megtámadták a Kanizsai főkapitányság kisebb végházait. Sajnos ennek a hadjáratnak a részleteit nem ismerjük, csak a végeredményét. Elpusztították Fityeháza, Hídvég, Kacorlak, Kehida, Kéthely és Rajk, stb. erődítményeit.279 1589 decemberében a töröknek egy korábbi, de ez évi támadásáról értesülünk Kanizsa környékén. Ferhát budai pasa Ernő főherceghez intézett leveléből tudjuk, hogy panasz érkezett a törökhöz „az mi alattunk való vitézek szintén az Canisa kapujáigh mentek vuolna akarván ezeket lesre venni", természetesen ahogy szokott, tagadva az esemény megtörténtét.280 A kanizsai vitézek ellátása ebben az időben sem volt jobb, s különösen az okozott problémát, mint 1590-ben is annyiadszor írják, hogy Kanizsán nincs bor, de ser sem, mert árpa hiányában nem tudnak főzni. A mocsaras helyen fekvő vár ivóvize alkalmatlan lévén az ivásra, a bor nemcsak a múlatás, hanem egyszerűen az egyetlen egészséges italhoz való jutás lehetősége volt ebben az időben.281 Zrínyi György 1590 tavaszán otthagyta a kanizsai főkapitányságot. Az esemény február 11. és május 23. között következett be. Az első időpontban Zrínyi még mint kanizsai kapitány intézkedik, májusban azonban már Geréczy (Gerecsy) Bertalan alkapitány fordul Zala megyéhez az az évi ingyenmunka pénzbeli megváltásának ügyében, mivel a főkapitányi szék üresedésben van.282 d) A kanizsai főkapitányság 7590. május 23-tól 1594 júniusáig A kanizsai főkapitányság történetében ezt az időszakot, mint már utaltunk rá, alig kutatták. Igazából arra sincs adatunk, hogy mi történt a kanizsai főkapitányság irányításában ebben a mintegy négy esztendőben. Csak közvetett adatok alapján sejtjük, hogy Zrínyi után Geréczy vagy ideiglenesen, vagy Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 325 pedi g esetleg kinevezéssel, mint kanizsai főkapitány működött.283 1591-ben nagyon hasonló esemény következett be, mint 1574-ben Kanizsán, de most a Kanizsához tartozó legjelentősebb végvárban, Kiskomárban. A kis-komári vár parancsnoka ebben az időben a volt kanizsai alkapitány, Kapra (Kecskés) Ferenc volt, aki már 1588-ban panaszkodik a zsold elmaradása miatt, írja, hogy a kőházakat zsindelyeztetni kellene, a gerendák teljesen elkorhadtak, és legalább 200 lovasa és gyalogosa hiányzik a végházban a környék védelméhez.284 1591-ben aztán egy éjszaka egy nagyobb mulatság után a török szinte teljesen ugyanúgy járt el, mint Kanizsa esetében. Lerohanta a kábult őrséget a rozzant falakon keresztül, s hiába volt a felébredt kapitány hősies ellenállása, szégyenszemre megesett, hogy a kiskomári vár a török kezére jutott. A törökök az egész őrséget lemészárolták a nők és a gyermekek kivételével, az egész hadifelszerelést Segesdre hurcolták. Zrínyi és a kanizsai őrség csak a néhány meg-menekülőtől és a vár lobogó lángjaiból értesült az eseményekről.285 Kiskomár nemcsak Kanizsa, hanem a Zala-völgy számára is igen veszélyes helyzetet teremtett, így nem csoda, hogy a megrémült vármegye sokat tett a feldúlt kiskomári vár újjáépítésének ügyében is. Már 1591 őszén Ernő főherceg parancsára, amellyel Kanizsához rendelte a vármegye igyenmun-káját, kérték, hogy inkább Kiskomár várához szolgáltatnák azt. 1592 februárjában aztán kérésükre őfelsége és Ernő főherceg elrendelte, hogy az ingyenmunkát a kiskomári vár felépítésére és megerősítésére kell fordítani.286 Közben, bár 1592-ben ismét megújították a békét, 1593 kora nyarán Hasszán boszniai pasa ostromolni kezdte Sziszek várát, ahol csúfos kudarcot vallott. Erre III. Murád szultán, bár a török volt a támadó, augusztusban hadüzenettel válaszolt, és kezdetét vette a 15 éves háború.287 A Délnyugat-Dunántúlon 1594 márciusában „csúf és hideg időben" kezdődtek meg a hadműveletek, minek során Zrínyi György dunántúli főkapitány, valamint Herberstein és Trautmannsdorf egyesült hadai, miután Kanizsánál táborba szálltak, majd egyesültek a kanizsai és a megyei hadakkal, 11 ágyúval először Berzence alá nyomultak, melynek őrsége jöttükre elmenekült s a várat felgyújtotta. Ezután Csurgót szállták meg. A segesdi vár őrzői be sem várták az ostromlókat, szintén elmenekültek. Zrínyi megkísérelte Babócsa elfoglalását is, de a török elpusztította a hidakat, és a hóolvadásban megduzzadt mocsarakon nem kísérelte meg az átkelést. Ezért elpusztította az elfoglalt várakat és az indulástól számított tizedik nap a sereg visszatért Kanizsára.288 A háborús időben tovább fokozódott a megyei nemesi hadak szerepe a török elleni védelemben, melyek részt vettek - mint láttuk - az 1594 márciusi hadműveletekben. A mind többszöri igénybevétel lehetett az oka, mint Zala vármegye közgyűlése 1594. május 27-én megállapította, „a megye nemes és nem nemes lakói között sokan vannak olyanok, akik megtagadják, hogy szükség esetén az alispánok szavára hadba vonuljanak." Ezért úgy határoztak, hogy ezeket 12 forint bírsággal sújtják. Ugyanakkor, mivel híre jár, hogy a szigeti várnál az ellenség cselre készül, határozat született, hogy a megye minden lakója köteles azonnal fegyveresen felkelni, és összegyűlni szükség szerint Sümeg, Kapornak és Rajk váraknál a fenti büntetés terhe alatt.289 Ezek az adatok világosan mutatják mind a területi, mind pedig stratégiai vonatkozásban, hogy adott esetben a megyei hadaknak mely útvonalakra kellett összpontosítani erejüket. e) Báró Haym Kristóf főkapitánysága (1594. június 1-1598. (?)) 1594. június i-jén rendelte magához Mátyás főherceg Haym Kristóf báró alsó-ausztriai kamarai tanácsost, hogy a kanizsai vár főparancsnoksága tárgyában vele személyes megbeszélést folytasson. Ennek a levélnek a kivonata és Haym Kristóf kanizsai főkapitányságának egész időszaka a legátfogóbban tárul elénk abból a nagykanizsai Thury György Múzeum gyűjteményéhez tartozó, három eredeti protocol-lum-könyvből, amelyekben az „összes, a kanizsai főkapitányi tisztre, egyéb ügyekre, továbbá e vár és a hozzá tartozó végvárak dolgában kiadott dekrétumok, parancsok és az udvarhoz intézett iratok foglaltatnak", mit ez az említett három könyv címeiből kiderül. Ez a hatalmas iratanyag számtalan apró részletet is elénk tár Kanizsa és a főkapitányság mindennapjaiból, amelyekbe eddig nem nyerhettünk bepillantást. A protocollum-könyvekből a 15 éves háború elindulásának pillanata, s ennek hatása a főkapitányi székhelyre, ugyanúgy érzékelhető, mint Kanizsának és végvárainak ügyes-bajos dolgai, s magának a főkapitány személyiségének kisebb-nagyobb problémái. Nem tudjuk, hogy Haym-ot milyen szempont alapján jelölték ki erre a felelősségteljes tisztségre. Az sem derül ki a beiktatása előtti hosszadalmas levelezésből, hogy ki volt az elődje, és mik voltak az előd távozásának körülményei. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy Haym nem igazán volt tájékozott felkérésének időszakában Kanizsa dolgaiban, de fokozatosan tárul elénk az a kép, hogy különböző információk megszerzése után mind részletesebb kérdéseket, problémákat vet fel jövendő tisztével kapcsolatban. Június 11-én Mátyás főherceg előterjeszti mindazt, amit a főkapitánynak ígér tisztsége elfoglalása esetén. Ebből megtudhatjuk, hogy milyen volt a kanizsai főkapitány személyes környezete, amellyel és amelynek segítségével hivatalát ellátta. A főkapitány juttatása: - havi 200 tallér = 250 rénes forint fizetés, 326 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig - 12 német lóra, mindegyikre 12, valamint 200 csekélyebb értékű huszárlóra tartás, - a szokványos asztaltartás, - az alezredesnek (a főkapitány helyettese) 40 ré-nes forint és 100 lóra a szokványos asztalpénz, - egy német és egy magyar titkárra mindegyiknek havi 6 forint, - három trombitásnak és egy lármadobosnak fejenként 12 forint, - egy tolmácsnak 8 forint, - négy drabantnak mindegyiknek 8-8 forint, ösz-szesen 32 forint, és végül - egy szakácsnak 6 forint. Haym Kristóf ugyanúgy, mint az eddigi főkapitányok, kérte beiktatásához a legénység fizetését, a munícióval és élelemmel való ellátását. Közel egy hónap telt el, s az egyre tájékozottabb Haym még mindig nem foglalta el hivatalát, de szorgalmasan levelez követeléseinek tárgyában. Június 26-án arról értekezik Mátyás főhercegnek, hogy Kanizsa „fővár, mely a valót megírva, az osztrák örökös tartományok legfontosabb kulcsa" rendkívül leromlott állapotban van, ezért ellenállásképes véd-művekkel és kellő felszereléssel ellátva lesz csak képes arra, hogy feladatát betöltse. Azt írja, hogy a várban lévő két rendes és egy rendkívüli német zászlóalj emberei közül annyi a gyenge és a beteg, hogy abból 100 ember sem igazán harcképes. 500 huszárnak kellene lennie a várban, de a mustramester jelentése szerint ezek csak mustra és fizetés alkalmával találhatók ott, egyébként legfeljebb csak 10-20 lézeng belőlük az erődben. 600 haramia (gyalogkatona) a papíron lévő létszám, a valóságban 200 van belőlük. Szavahihető jelentés szerint Kanizsa körül néhány mérföldre a török a falvakat és a mezővárosokat felégette, a lakosságot elkergette, gyakorlatilag a környéken semmiféle élelmiszer nem szerezhető be, azok legközelebbről és csak 6-8 mérföldről, nagy veszélyek közepette, háromszoros áron juthatnak be a várba. Ezért a katonákat és élelmiszert, és legalább további 200 főnyi archibusierx. (számszeríjjal vagy puskával felszerelt lovaskatona) erősítést is kér. Nagyon fontosnak tartja, hogy megfelelő kalauzok (kémek) álljanak rendelkezésére, akik közül kettő is van a várban, egy Wuin és egy Kuschi Wan (talán Kis Iván) nevű, akiket meg kellene tartani megfelelő fizetséggel, és kérik a kémkedési pénzt, ami békében legalább 200 tallér volt. Arról is tudósít, hogy van a várban egy gyógyszerész, akivel a katonák meg vannak elégedve. Ő látja el a betegeket, de zsoldhátraléka van, és nagyon rossz volna, ha elmenne Kanizsáról. Ugyanakkor rendkívül szükségesnek tartaná, hogy egy orvos is legyen a helyőrségben. A katonaság ellátásáról megtudta, hogy egy-egy katonának naponta csak két kenyeret adnak, semmi más ellátásuk nincs, s mivel a legtöbbnek családja is van, a zsoldfizetés pedig bizonytalan, éhséggel és gondokkal küzdenek. Tudja, hogy a Kanizsa mezővárosban lévő főkapitányi lakás le van rombolva, kéri ennek felépítését. A kanizsai tisztek és legénység részéről egyhangúan arról kapott tudósítást, hogy Kanizsa város támadás esetén annyira nyílt és védtelen, hogy azt az ott lakó katonák inkább felgyújtanák, s a várba menekülnének. Közben zajlik a 15 éves háború egyik legszomorúbb eseménye, Szinán nagyvezér az 1594. július 15-től szeptember 29-ig tartó ostrom után elfoglalja a Dunántúl legerősebb várát, Győrt, amely Bécs előterét védte. A főkapitányi székhely elestét követően októberben a rendkívül fontos pápai vár is a töröké lesz.291 Haym báró közben egyre jobban tisztába jön annak a helynek a „viszonyaival", ahova őt az udvar szánja, és nyilván az észak-dunántúli példák - Har-degg győri főkapitány kivégzése - sem ösztönzik, így egyre inkább vonakodik helyének elfoglalásától. Hosszú-hosszú alkudozások folynak, amelyekben komoly érv az őrség hathónapi zsoldjának kifizetése, amint ez a beiktatáskor szokásos, és erre a Kamarának most sincs pénze. Csak az év vége felé jutnak el oda, hogy Mátyás főherceg kiadja az instrukciókat a főkapitány részére, amely 13 pontban foglalja össze annak kötelességeit.292 Végül is az udvar elvesztette türelmét, és 1595. január 27-én, mivel kémjelentések szerint a szigeti törökök Kanizsa megrohanását tervezték, Haym parancsot kapott, hogy Püchler mustramester kíséretében azonnal induljon székhelyére, amely az őrszolgálatot ellátni nem hajlandó katonaság lázadása miatt végveszélyben van. Haym február 2-án már a Vas vármegyei Hídvégen útközben tartózkodik, amikor értesül arról, hogy Újudvar erődje leégett. 4-én érkezett Kanizsa várába, ahol 6-án az istrukció értelmében előadták a főherceg parancsát. Itt minden úgy zajlott, ahogy a korábbi főkapitányi beiktatásokból már tudjuk. A katonák amikor megtudták, hogy csak 5 hónapi zsoldjukat kapják meg, azt nem akarták elfogadni, végül még egy havi zsold ígéretével sikerült őket lecsillapítani. Haym szomorú állapotokat tapasztalt mind az élelmezésről, mind a szállásával kapcsolatban. Érdekes leírást kapunk a várkastély állapotáról, ahol ekkor a provián (élelmezési hivatal) működött, Haym a városbeli lakás hiányában ide akart beköltözni, de a hivatalvezető nem akarta a szükséges szobákat kiüríteni. A vár teteje bekorhadt, szükséges lenne annak teljes újjáépítése. Haym a maga részére egy szobát és egy kamrát, továbbá egy ebédlőt, titkárának egy szobát, káplánjának és személyzetének is egy-egy szobát kíván, az elhelyezkedéséhez szüksége lenne az intéző helyiségeire és pincéjére. Megszemlélte útközben Újudvart is, ahol a fél erőd leégett, vele a kapuk és egy rondella is. Az újjáépítést Kaufmann kapitány és az építési írnok már saját felelősségére elkezdte, a tett intézkedésekért már ő vállalja a felelősséget. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 327 Néhán y nappal megérkezése után Haym egy intézkedésével majdnem zendülést provokált a német katonák részéről. A katolikus Haym az udvartól engedélyt kapott, hogy káplánokat is tarthasson 16 forint zsold melett a várban. Mivel jól tudta, hogy Kanizsán katolikus istentisztelet már régen nem volt, s itt sem templom, sem oltár, sem felszerelés nincsen, ezért még Bécsben egy oltárt vásárolt, amelyet magával hozott. Amikor megérkezett, két káplánja már Kanizsán tartózkodott. Helyiséget keresett az oltár felállításához, s úgy találta, hogy a várban a német katonáknak van egy szobájuk, ahol prédikációjukat vasárnap (egyébként hétköznap pedig a városban Lippart kapitány lakásán) tartják, és egy kálvinista oltár áll, ami nem más, mint egy asztal török kendővel letakarva, és ennek a szobának a kulcsát a provi-ánt-intézőné\ a várban, mint fő egyházi férfiúnál őrzik. Miután tőle a kulcsot megpróbálta megszerezni, hogy a saját oltárát felállítva istentiszteletet tarthasson, ez csak erővel sikerült neki. Erre a három német zászlóalj legénysége fellázadt, és közölte, hogy ezt a helyiséget a felség és a főherceg adta nekik, és az oltárt a papokkal együtt az ablakon akarták kihajítani. Haym azt kérte a főhercegtől, hogy hadd tarthassa itt a saját oltárát, s hajlandó tiszteletben tartani a más vallásúakét is. Végül sikerült a katonákkal kiegyeznie mindebben. Haym e nem túl szerencsés bemutatkozása közepette értesült arról, hogy a szigeti török Babócsa és Kanizsa irányába kivonult, de szerencsére mindez csak rémhír volt, mint kémei utólag jelentették. Ennek ellenére a következő napokban kisebb-nagyobb csatározások folytak a határvidéken. Március 4-én érkezik a jelentés, hogy a szigeti bég megostromolja Rajk várát, Rajki Albert vajda azonban sikeresen ellenállt. A közben nem csituló vallási háborúskodás tárgyában Mátyás főherceg leiratot intézett Püchler Jakab mustramesterhez, amelyben megbékélésre és kiegyezésre inti. Püchler úgy tűnik mindent megtett a főkapitány lejáratására a katonák között, ami nem volt nehéz, hiszen az elmondottakon kívül úri allűrjei is nagy visszatetszést keltettek. Haym nem tudta kapitánysága alatt sem a magyar, sem a német katonákkal a kellő hangot megtalálni, és komoly ellentétei voltak az alárendelt várak egyes vezetőivel is, leginkább a nyakas Bakó Farkas kis-komári főkapitánnyal. Mindezen események közepette végül is március 10-én Haym jelentette, hogy 8-án mind a magyar, mind a német lovasságnál megtörtént a beiktatása, 9-én pedig végbement a mustrá-lás. A főherceg1 parancsára Uhrmüller Vilmost kapitánnyá, De Rosso őrmestert pedig fendrich-é beiktatta. Szinte ezzel egyidőben, 7-én, 300 török lerohanta Hahótot, ahonnan 120 embert és asszonyt a gyerekekkel együtt elhurcolt. 12-én egy másik, a vár számára rendkívül veszélyes esemény történt, egy Glob-lich János nevű német katona, aki a várat kiválóan ismerte, és korábban Kaufmann kapitány tolmácsa volt, átszökött a törökhöz. Szerencsére az utána küldött lovasok másnap utolérték, és 14-én vallatás után, melyben beismerte árulását, karóba húzták. A Haditanács még 1594 őszén sem tudta eldönteni, mit tegyen a két üresen álló lerombolt török erőddel, Segesddel és Berzencével. Novemberben Haym már levelez ez ügyben. Januárban arról ír, - úgy látszik akkor komolyan gondolták a két fontos vár újjáépítését, - hogy a nagy költség miatt ezzel fel kell hagyni. A levelekből bepillantást nyerhetünk a békeidőben is, de háborús helyzetben igen csak fontos kémszolgálat ügyeibe is. A kanizsai főkapitánynak a török várakban is voltak emberei, így Pécsett is. Nagyon fontos, de nem mindig megbízható hírforrást jelentettek a hódoltságbeli parasztok, akik rendszeresen hozták a híreket Kanizsára. A kanizsai kémszolgálat működése igen hatékony volt. Thuri Benedek kémjelentéséből értesült először az udvar III. Murát szultán haláláról és III. Mehmet trónra lépéséről is. Nagy szerepe volt a „nyelv fogásnak" is. Március 18-án Horváth Miklós huszárkapitányt küldte ki törököt fogni, aki egy foglyot hozott, aki részletesen vallott a török terveiről és gondjairól. Jelentős szerepet kaptak a felderítő portyák, Kis Iván kapitány megfigyelés céljából embereivel az eszéki hídig is elmerészkedett. A folyamatos kémjelentések érkezésének és továbbításának ügyei napi kérdések ebben a háborús időben. Ugyanakkor Haym nem tudta elérni, hogy a katonaság, különösen a huszárok ebben a háborús időben a várban maradjanak. Mint Mátyás főhercegnek a főkapitányhoz intézett leiratából tudjuk, a huszárok csak mustra alkalmával mentek be a várba, amikor 300-nál is többen voltak, de számuk mindjárt utána 50 alá apadt, ám az is előfordult, hogy csak 5 volt a várban. A magyar kapitányok, Horváth Miklós és Kis Iván szabadon járt portyázni, miközben Haym is távol volt, helyettese pedig nincsen, halljuk július 3-án. Közben érlelődött az újabb hadjárat terve. Június 28-án Zrínyi György Kanizsára érkezett 600 lovas és gyalog katonával, ezzel a hadrafogható létszám 1000 főre nőtt. Július 4-én az Újudvaron táborozó Zrínyitől tudta meg a kanizsai főkapitány, hogy Traut-mannsdorf, a Haditanács elnöke és Ferdinánd főherceg, aki a stájer hadinép felett parancsnokolt, megállapodtak a Babócsa elleni ostromban. Július 15-én kelt Mátyás főherceg, 16-án Ferdinánd főherceg leirata az ügyben. Haym azonban különböző kifogásokkal él, nem akar segítséget és ágyúkat adni a július 18-án Babócsa alá induló Zrínyinek. Az ügy sokáig húzódik, végül július 24-én kiadja a Zrínyi által kért 17 kis és nagy ágyút. Július 30-án Babócsán kelt a főkapitány levele, melyből megtudjuk, hogy Zrínyi 328 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Györg y táborába érkezett a stájerok mellett Török István, Battyhány Ferenc, Istvánffy István, Szécsi Tamás és a két Bánfi. A török azonban nem várta meg az ostromot, július 29-én a várat felgyújtotta. Azonnal megkezdték az erőd helyreállítását. Július 31-én a török otthagyta Barcsot is. Hosszas tanácskozás után a további támadás helyett Babócsa felépítésében egyeztek meg, Haym jelentős őrséget rendelt Babócsára, kapitánnyá a Kanizsáról átvezényelt Horváth Miklóst tette.293 Ugyanakkor Haym ismét felvetette a Kanizsa számára nagyon fontos, Segesd és Berzence felépítésének kérdését, természetesen eredménytelenül. Közben Babócsa újjáépítése a török állandó támadásai között nehézkesen, de folytatódott. 1595 tele nyomorúságos állapotban találta Kanizsát és a környező várakat. A fizetetlenség, éhezés következtében a katonák lázadoztak, a környező falvakat fosztogatták. Haym hiába kísérelte meg őket a szolgálat ellátására kényszeríteni. A teljesen kétségbeesett Haym személyesen indult az uralkodóhoz Prágába, de csak Bécsig jutott el. 1596. január 2-án egy 33 pontba foglalt jelentésben részletezi főkapitánysága kétségbeejtő állapotát. Több hónapos távollétét kanizsai ellenségei, Püchler és köre arra használták fel, hogy a feladatának ellátására alkalmatlan, önös érdekeit mindig előtérbe helyező óbester ellen koncentrált támadást indítsanak. Akciójuk sikerült is, perbefogták, parancsnokságába nem engedték vissza, felfüggesztették, egy időre áristomba csukták. (1596. június)294 De az ügy ezzel nem zárult le, hosz-szadalmas pereskedés kezdődött. Miksa főherceg a császár július 6-án kelt leiratára július 22-én hozott határozatából az derül ki, hogy az ügyben hadbírósági tárgyalás lesz. Kanizsán az ügyek intézésével Püchler mustramester kapott megbízást, s mellé hadi ügyekben járatos személyt rendeltek ki a parancsnokság betöltéséig. Közben a török sem tétlenkedett Kanizsa előterében. Az alatt az idő alatt, amikor a mezőkeresztesi csatára készültek, és a hadak mind a táborban voltak, Hasszán, a szigeti bég 4000 emberrel és ágyúkkal ostrom alá vette Babócsát. A vár parancsnoka, a még Haym által kinevezett Horváth Miklós volt (Istvánffy szerint „ez a nagyszájú de a veszélyben mint kisült, gyáva, gyalázatos rabló ember"), szándékosan eltávozott a várból, és így azt helyettesei, Vég György és Uhrmüller német kapitány védte meg Zrínyi György felmentő csapatainak érkezéséig.295 1597. április 29-én a per még mindig nincs lezárva, tárgyalás sem volt. Ez derül ki Mátyás főhercegnek a császárhoz írt jelentéséből, és hogy Haym - papíron - még mindig főkapitány. A császár szándéka pedig az, hogy három havi felmondással lemondassa, és helyére Paradeiser Györgyöt szánja. A főherceg azt a tisztességes megoldást javasolja, hogy Haymot jogilag is vissza kellene tisztségébe helyezni, akkor maga kérné a felmondását. Ebben az esetben úgy lehetne elbocsájtani, hogy becsületén nem esne csorba. Erre törekszik maga Haym is, de se rehabilitáció, se tárgyalás nem történik. A főkapitányi protocollum-könyvek 1597. október 26. után zárulnak, amikor Haymnak, még mindig mint kanizsai ,,óbester"-nek ír Mátyás főherceg. Az utolsó levelek bizonyos török foglyok ügyében keltek, amelyekre Haym válaszolt, valamint a kanizsai zászlóshoz intézett nagy számú kérdés felsorolásával, amelyekben a Haym-Püchler ügy részleteire kérdeznek rá. A bizonyosan 1598-ra áthúzódó, és rengeteg embert pro és contra állásfoglalásra késztető ügy lezárulásának körülményei még a levéltárak mélyén lapulnak. Megdöbbentő ez a rettenetesen elhúzódó jogi procedúra a háborús viszonyok között, annak ellenére, hogy a levelezésekben számtalanszor találkozunk azzal a megállapítással, hogy a rendkívül fontos kanizsai vár élére minél előbb rátermett főparancsnokot kellene kinevezni. Akkor, amikor a Dunántúlon komoly hadműveletek folynak, 1595. augusztus 20-án visszaveszik Pápát, szeptemberben kudarcot vall Győr visszavívásának kísérlete, majd három évig áll a török Bécs kapujában, mígnem a megismételt hadművelet sikerrel végződik (1598. márc. 29.), s közben Kanizsának nincs hivatalban lévő főparancsnoka.296 f) Paradeiser György főkapitánysága (1598. szeptember-1600. október 22.) 1. Kanizsa helyzete az 1600. évi ostrom előtt Haym utódjául az udvar egy hasonlóan kevéssé népszerű embert, Paradeiser Györgyöt szemelte ki. Paradeiser régi karinthiai protestáns katonacsalád sarja, nem tartozott az ismertebb, tapasztalt hadvezérek közé. 1596-ban Zengg parancsnokaként részt vett Kiissza sikertelen felmentési kísérletében, ahol egy időre török fogságba is esett. Klisszánál játszott szerepe miatt eleve gyanús volt a végvári katonaság szemében.297 Mint láttuk, neve már 1597 áprilisában mint egyetlen lehetséges jelölté bukkan fel, Paradeiser beiktatására mégis csak - nyilván a Haym-ügy lezárulása után - 1598 szeptembere táján került sor.298 Az új főkapitány ugyancsak nem sok ismerettel rendelkezett a várvédelem és a török harcmodorát illetően, és ugyanezt lehetett elmondani német tisztjeiről is, akikre elsősorban támaszkodott. Ugyanakkor Paradeiser ugyanazokat a gyarló állapotokat örökölte Kanizsán, amelyekről Haym főkapitányságával kapcsolatban részletesen szóltunk. így nem csoda, hogy tevékenysége is elsősorban abban merült ki, hogy folyton pénzt, katonát, lőszert kért és sürgetett. A magyar katonasággal, ahogy elődje, úgy ő sem tudott bánni, ezért elsősorban neki is német zsoldosok kellettek. Tisztikarát kinevezésekor úgy örökölte, egyik helyettese Lipparth Zsigmond, szintén német Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 329 ember , már 1595-ben itt szolgált, Hollósy János volt a magyar lovasok kapitánya, Kürtös János pedig a gyalogság fővajdája. A másik német kapitány Hayden Rudolf volt. 1599 szeptemberében már osztopáni Perneszy László (Zala megyei birtokos nemes) a kanizsai lovasság kapitánya, és 1600. májusában osztopáni Perneszy Ferenc a gyalogosok kapitánya. A német egységek kiegészítését csak 1599-ben sikerült elérnie, ekkor Kugler György 550 zsoldos verbuválására kapott megbízást.299 1599 telén, ha Segesd és Berzence nem is épült fel, komoly lépés történt a Balaton alatti vidék biztosítására. A Pálffy Miklós és Adolf Schwarzenberg vezette hadak elfoglalták a somogyi Lakot és Bolondvárt (Balatonszemes), és megkísérelték Kaposvár bevételét is, ez azonban a tél beköszönte miatt (november 23.) nem sikerült. A visszavonuló sereg az ágyúit, mivel azokat vontatni nem tudta, Kanizsán hagyta.300 T599- január 14-én már kémjelentések érkeztek arról, hogy a török Kanizsa ellen készül. Ekkor úgy szólt a híradás, hogy egy pasa több béggel Szigetvárra érkezett, és télen is marad seregével. Ha a víz befagy, Kanizsa városát és várát akarják megostromolni. Közben Kanizsán március 23-án tűz ütött ki a városban, amelynek során nemcsak a palánkok, de a város kapui is elégtek. 300 munkást és 800 forintot küldtek a helyreállítási munkákra.301 Április 10-én azt jelentették Kanizsáról, hogy nagy ott a veszedelem. Minden épület szalmával és náddal van fedve, tehát fecskendőt kérnek. Valamivel később Paradei-ser a már sokszor megsürgetett három havi zsoldot kérte, de hiába várt. A Kanizsát fenyegető veszéllyel példálózott, de még május 23-án, június 9-én, majd július 28-án is hiába várt a pénz megérkezésére. Augusztus 7-én már végső szükségről írt. Augusztus 17-én a három legveszélyeztetettebb helyre, Kanizsára, Babócsára és Kiskomárra pénzt, élelmet és muníciót követelt.302 A törökkel kapcsolatos hírek ebben az évben igaznak bizonyultak. Ibrahim nagyvezér hadai azzal a céllal indultak meg Magyarország felé, hogy Kanizsát és Esztergomot elfoglalják, de a Dunán küldött hadiszállítmányát Tolna mezőváros közelében elfogták a Pálffy által felfogadott hajdúk, akik dél felé portyázva felgyújtották az eszéki hidat is. A vállalkozásban részt vettek a kanizsai és a bajcsai hajdúk is. A késedelem miatt Ibrahim nem tudta tervét valóra váltani, és dolgavégezetlen vonult téli szállásra Belgrádba.303 1600. január 26-án Mátyás főherceg és az udvari kamara 60000 forintnyi kölcsön felvételét sürgette, hogy kanizsa és a horvát bán hadinépét fizetni lehessen.304 Február 23-án az élelmezési főnök írta, hogy a törökök Simontornya körül nagy tömegben gyülekeznek és támadásra készülnek. A várakban nagy a hiány az élelemben.305 Ha túl sokat nem is, azért valamit folyton küldtek Kanizsára. 1600. május 8-án Paradeiser 200 forintot kapott kémkedésre.306 Arról, hogy Paradeiser hogyan gazdálkodott Kanizsán, igen kevés adat maradt ránk. Annyi bizonyos, hogy semmiféle vitézi cselekedet nem fűződött kapitányságához. Közben az év a katonai események szempontjából a Dunántúlon nagyon szerencsétlenül kezdődött. Pápa fizetetten vallon és francia őrsége fellázadt. A vár visszavételét maga Schwarzenberg tábornagy, a magyarországi hadak főparancsnoka irányította, aki egy'' roham során elesett. A várat sikerült ugyan augusztus 9-én elfoglalni, de a vitéz fővezér elvesztése nagy csapás volt. Utóda Philip Emánuel von Lothringen, Mercoeur hercege lett, aki egyből nehéz feladatot kapott, rá várt Ibrahim nagyvezér megállítása.307 A nagyvezér ugyanis ekkor fogott előző évi tervének megvalósításához. Mintegy 48000 főre becsülhető török és tatár hadai élén a Dráva mentén nyomult előre, azzal a céllal, hogy Kanizsa várát megszerezze. Szeptember elsején értek seregei a Kanizsa előterét védő Babócsa alá, melyet viszonylag könnyen elfoglaltak.308 Babócsát Pető Gergely védte, aki a vár kapitánya lett, miután Horváth Miklós alkalmatlansága kiderült. A vár helyreállítása a korábbi ostromok után nem sikerült túlságosan jól, nemigen volt képes hosszabb ideig ellenállni. Három napi ágyúzás után így szabad elvonulás feltételével a védők Babócsát feladták és a kanizsai várba vonultak. Voltak, akik Petőt a korai feladásért hibáztatták, mert úgy vélték, ha még néhány napig kitart, Paradeisernek marad ideje a zsoldra pénzt kérni, és 500 hordó lőport beszállíttatni, amely úton Kanizsa felé, már Alsólend-ván volt.309 Közben a nagyvezér által Buda védelmére rendelt Lala Mohamed ruméliai beglerbég parancsot kapott, hogy seregével induljon Kanizsára. A pasa Székesfehérváron keresztül - ahol magához vette a Pápáról odamenekült és török zsoldba állt francia zsoldosokat - a koppányi úton indult el. Útközben az útjába eső Bolondvárt egynapi ostrommal elfoglalta, és megszállta az őrsége által otthagyott Lak várát is. Útirányába esett Kiskomár, amelyet szintén elfoglalt. Ez utóbbi mikéntjéről egyelőre nincs adatunk, csak a tényről értesülünk. Lala Mohamed már Kanizsa alatt csatlakozott a fősereghez.310 Paradeiser júniusban kapta az első megbízható híreket a várható támadásról. A helyzete elég kétségbeejtő volt. Helyettese, Haiden kapitány sikertelenül kilincselt Bécsben a zsoldhátralék ügyében. Június 30-án eredménytelenül kérte, hogy a várat lássák el élelmiszerrel, lőszerrel és erősítéssel. Geizkoffler élelmezési főbiztos és a szlovén határvidéki kollégája, Leopold Grafenegger hiába látták előre a fejleményeket, akaratukat nem tudták keresztülvinni. A Kanizsa irányába amúgy is mindig rugalmatlan bécsi adminisztráció tétlenkedése nagymértékben elősegítette az eseménvek későbbi alakulását.314 330 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Valószínűle g igaza van Istvánffynak, hogy Paradeiser mégis úgy vélt, hogy az ellenség talán nem nyomul tovább Babócsánál. Ezt a hírt maga a ravasz nagyvezér is terjesztette. így csak az utolsó pillanatban adott parancsot a Kanizsa körüli kisebb erődítményeknek, hogy azok a várakat felgyújtva, Kanizsára vonuljanak be. Balog János fő vaj da vezetésével Újudvarról 52 magyar és 32 német, Kacorlakról 20, Khielmannszigetről 20 és Peleskéről 13 magyar be is érkezett.312 2. Kanizsa ostroma és elfoglalása (1600. szeptember 8-október 22.) Kanizsa várának állapota 1600-ban meglehetősen távol volt az ideálistól. Az állandó pénzhiány miatt régóta csak a javításokra telt, ez meglátszott a bástyák és a falak állapotán, a belső épületek eleve korlátozott befogadó képességűek voltak, ugyanakkor megfelelő mennyiségű élelmiszer és lőporkészlet sem állt rendelkezésre. A várőrség létszáma Istvánffy Miklós szerint 800 németből és ugyanannyi magyarból állt, továbbá 400 huszár és egy század német puskás, de ez papíron lévő létszám volt. A zsoldfizetés és a katonák számára barátságtalan takarékos parancsnok viselkedése ezt még tovább apasztotta. Paradeiser későbbi vallomása alapján 460 főnyi összlétszámról tudunk, de ez az ostrom végi állapot. Takáts Sándor véleménye szerint Kanizsán a katonák száma jóval több volt 800-nál, és használható parasztok is voltak benn bőven. Az ostrom történetét az osztrák források alapján feldolgozó Günther Cerwinka is 800 körüli létszámról, valamint két hónapra való munícióról és élelmiszerről tud.313 A főkapitány tisztikara az ostrom idején a két főkapitányhelyettesből, Sigismund Lippart-ból és Rudolph Haidenből állt (a második főkapitány kinevezésére minden bizonnyal az ostrom miatt került sor), akiknek eleste után Péter Hesch foglalta el ezt a tisztséget. Az ostrom során kétes hírnevet szerez Georg Kugler és a patikárius, aki egyben vajdai tisztséget betöltve katonai parancsnok is volt. A magyar katonák vezetői között jelentősebb szerepet játszottak Szívós (Zivos) Mihály és Balogh János fővajdák. Az őrség harci szellemével nem volt kezdetben probléma, a katonák mindjárt a megszálláskor megesküdtek, hogy védelmezni fogják a várat. Horváth Péter későbbi vallomása szerint így vélekedtek: 8. térkép. Kanizsa 1600. évi elfoglalása Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 331 „é s ki legelőször valamit említeni mer a feladásról, ha szinte az főkapitány ő maga lenne is, koncra adják".314 A török seregek szeptember 8-án reggel Palinnál vertek tábort. Paradeiser, miután a hadianyagokat és a lőport a várba hordatta, a védhetetlennek ítélt mezővárost felgyújtatta. A vár alatt ekkor táborba szálló sereg még csak az elővéd volt, melynek parancsnoka Méhemet kihaja fogoly parasztokkal azonnal a túlpartra vezető utak járhatóvá tételéhez kezdett, hogy a seregét a Kanizsa nyugati partjára átjuttathassa. A munka elkészülte után mintegy 20000 emberével költözött át és a kiürített bajcsai vártól délre vert tábort. A másnap megérkező Ibrahim nagyvezér a palini táborhelyet foglalta el, ezzel megtörtént a kanizsai vár minden oldalról való körülzárása. Méhemet a vártól délnyugatra két sáncot építtetett, melybe felállíttatta lövegeit, és megkezdte az ágyúzást. Az egyik ütege az éléstár helyén állt, a másik pedig a nagy oszlopos híd feljárójánál. Ibrahim a leégett városban és a temető közelében állíttatta fel ütegeit és szeptember 11-én innen kezdett a tüzeléshez. A vár földből és fából épült vastag falakkal rendelkezett, ezért a tüzérségi tűz túl nagy kárt nem okozott. Mikor ez kiderült, a nagyvezér tanácskozást tartott a környékbeli török erődök parancsnokaival, akik a hely fekvését jól ismerték, és úgy döntött, hogy saját hadait is a nyugati partra viszi át és egyesíti Méhemet táborával. A keleti parton 3-4000 embert hagyott, akik a tábort őrizték, és a várbeliek mozdulatait szemmel tartották, elzárván előlük a közlekedést. Szeptember 10-én a sereget kísérő könnyűlovas tatárokat a környező vidék dúlására küldték, akik egészen Alsólendváig és Lentiig pusztítottak. A tatárokat Lentinél Zrínyi György, egy másik helyen pedig Sigismund Herberstein alaposan megverték, így azok visszahúzódtak a török táborba. Közben Paradeiser ágyúival folyamatosan nyugtalanította a törököt, és ellenállásra buzdított.315 Nem tűnik valószínűnek Takáts Sándornak Zrínyi György levele alapján tett az a megállapítása, hogy Paradeisert az ostrom kezdetétől katonái nem is látták, és hogy az ostrom végéig egy szilárdan épített boltban hevert, ahonnan elő sem jött.316 10 napi ostrom után a török bizonyossá vált, hogy ágyúzással semmire sem megy, ezért a környékről összehajtott parasztokat a nyugati part és a vár közötti mocsár feltöltésére irányította. A nagy mennyiségben összehordott hasábfákat a mocsárba zúdítva lépésről lépésre közelített a vár falai felé. Paradeiser a veszélyt látva, szeptember 18-án tanácskozást hívott össze. Az őrséget három részre osztotta. Egyik helyettese, Haiden 333 némettel, öt „vajdányi" hajdúval és 42 más katonával szállta meg a vár egyik felét, Lippart, a másik helyettese 257 némettel, 56 hajdúval és 97 más katonával a vár másik felét őrizte. Hatvan huszárt és néhány puskást tartalékba rendelt.317 Ugyanakkor azt próbálták kisütni, hogyan lehetne ezt a fahalmazt lőporral felgyújtani vagy szétrobbantani. Török András (Andre Trügg) tüzérparancsnok úgy vélte, hogy apró lőporzacskókkal a farakást meg tudja semmisíteni és erre a munkára ajánlkozott is. Közben szeptember 25-én a janicsárok először indítottak rohamot a falak ellen, de sikertelenül. Nagy veszteségeket szenvedtek. A közelharcban elesett Haiden kapitány is. Ugyanekkor éjszaka a vár sorsát megpecsételő esemény történt. Istvánffy szerint miközben Török tüzérparancsnok a lőporoszacskókat töltötte a lőporraktárnál, nem volt elég óvatos, és több katona, akinek tölténye kifogyott, ott lőporért tolakodott, véletlenül tűz támadt, és az egész épület a levegőbe repült. A robbanás sok katonát széttépett, a halottak között volt maga Török, Sigismund Lippart kapitány, a városban lakó német katonák hadnagya, és még 20 legény. Istvánffynak ezzel az előadásával szemben Takáts Sándor azt írja, hogy szeptember 25-én „a német tűzmester, nem tudni kinek a parancsára, meggyújtotta a puskaport." A későbbi vallomások szerint 25-én éjjel 10-11 óra tájban néhány katona Andre Trügg (Istvánffynál Török) vezetésével, miközben lőport töltött egy hordóba, robbanást okozott. Hetven mázsa lőpor és 80 katona esett áldozatul, és leomlott a várfal egy része is. A török történetírók szerint a puskaporos torony ajtaja nyitva volt, és egy török rab vetett üszköt bele, így történt a robbanás.318 A főkapitány ezek után nemcsak katonái balesetén aggódott, hanem leginkább azért, mert ami lőpor ezután maradt, az már rendkívül kevés volt. Aggodalmát növelte az is, hogy az ellenség, de kivált a janicsárok derékig a sáros mocsárban gázolva a falhoz oly közel férkőztek, hogy a védőkből naponta többet is lelőttek, köztük Perneszi László lovashadnagyot, akit szemén talált a golyó. Paradeiser aggasztó helyzetét felismerve Kováczi János nevű tolmácsát egy másik katonával levelével Zrínyi Györgyhöz küldte segélyt és lőport kérve. Megírta, hogy a várat, amíg él, védeni fogja, de fél, hogy ha a segély késik, az őrség esetleg mást gondol. Zrínyi válaszában megírta, hogy a felmentő sereg útban van, és a horvát hadak is már táborba gyűltek, így Kanizsát rövidesen fölmentik.319 Közben a 7-8000 főre becsülhető felmentő sereg Győr vára alatt szállt táborba és szeptember 18-án Mátyás főherceg parancsára útnak is indult. A hadak parancsnoka Mercoeur hercege volt. Serege Pápa felé vette az irányt, 22-én érkezett Kaidra, majd 23-án Zalavégre. Másnapa Zala folyó mentén Zalaszentivánra vonultak, ahol csatlakozott a sereghez Thurn gróf és Siegfried Kollonitsch ezredes 1000-1000 lovassal, valamint Nádasdy Ferenc dunántúli főkapitány és Batthyány Ferenc vezetésével magyar huszárok és gyalogság. A magyar sereg zömét az érsekújvári hajdúk és huszárok adták, számuk 1-2000 főre tehető. Ugyanide érkezett meg Andreas Hofkirchner 332 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 20. kép. Kanizsa feladása 1600-ban. ( G e o r g K e l l e r metszete) német gyalogezrede is. Szeptember 25-én vertek tábort Zalaegerszegen, amikor már Kanizsától csak mintegy 50 km-re voltak. Itt Mercoeur haditanácsot hívott össze, amelynek fő témája volt, hogy az ellátási gondokkal küzdő sereg melyik úton menjen Kanizsára. Batthyány és Hofkirchner javaslatára kerülő út mellett döntöttek, amely kétszer olyan hosszú vplt, és legalább 5 napos késést jelentett. Ettől a kerülőtől azt remélték, hogy az Ausztriából érkező élelmiszer szállítmányok biztonságosabban és gyorsabban érkeznek meg a sereghez. Ugyanakkor Zrínyinek és seregének nem kellett a portyázóktól veszélyeztetett Muraközt elhagynia, hanem a horvát és a stájer hadakkal együtt csatlakozhattak a felmentő sereghez. Innen a sereg a gyorsabb haladás érdekében három részre váltva haladt tovább. Szeptember 27-én indultak el és három nap múlva a gyülekezőhelyül kijelölt (Tor-nyi-) Szentmiklóson találkoztak. Október 2-án Sze-menyénél (Muraszemenye) megtörtént az egyesülés a horvát és a stájer hadakkal, ami mintegy 5000 újabb ember csatlakozását jelentette. Szemenyén újra haditanácsra ültek össze a parancsnokok, és eldöntötték, hogy a törökkel nyílt csatára fognak vállalkozni, mert a terepviszonyok miatt a mocsáron át jelentősebb segítséget e nélkül nem tudnának az ostromlott várba bejuttatni. Az itt végzett mustrálás során, a betegeket nem számítva, a felmentő sereg 13700 embert számlált. Október 3-án érkeztek Letenyére, ahol egy napot kellett várniuk az ágyúkra. 5-én átkeltek az utolsó nehéz útszakaszon és a sereget csatarendbe állították.320 Istvánffy Miklós szerint a szemenyei táborban lévő vezérekhez Ibrahim nagyvezér levelet intézett, amelyben felajánlotta a béke megkötését. A haditanácson részt vevők azt válaszolták, hogy ennek előfeltétele, hogy Kanizsa alól vonuljon el, és jelöljön ki egy helyet a további tanácskozásra. Erre azonban a nagyvezér nem adott választ, s ezért a békekezdeményezés terve lekerült a napirendről.321 A felmentő sereg hadrendje október 5-én Sormásnál fejlődött ki, ahol rövidesen a török csatára kényszerítette, de néhány órás küzdelem után, főleg a magyar gyalogság heves támadásának hatására a törököt sikerült táborába visszaszorítani. Ezután éjjel saját táborukat Kari Ludwig von Schulz által építtetett sánccal vették körül. A döntő csatára október 7-én került sor. Délután 2 óra körül a török támadást intézett a sereg jobb szárnya ellen, de ezeket sikerült heves tüzeléssel visszaszorítani. Ezután Mercoeur parancsot adott Her- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 333 bersteinne k és Kollonitschnak, hogy 3000 emberrel a vár felé vezető átjárónál lévő, janicsároktól védett sáncot rohamozzák meg. Az áttörés sikerült, és a török súlyos veszteségekkel a táborig futott. A jól sikerült támadás következtében a török táborban pánik tört ki, és már remény támadt, hogy a törököt sikerül a mocsár túloldalára szorítani. Közben azonban a tatárok két oldalról megtámadták a tábort, amely körül csata bontakozott ki, s késő éjjelig tartott. Istvánffy szerint ebben a harcban a török mintegy 2000 lovast és 1000 janicsárt vesztett, míg a felmentő sereg vesztesége minimális volt. Ugyanakkor ezt a csatát más források mint vereséget írják le.322 Ez utóbbi lehetett az igaz, mert ettől kezdve a török október 1 i-ig folyamatosan támadja a tábort, és átveszi a kezdeményezést. Október 12-én a sereg ellátásában problémák támadtak, mert a török és tatár lovasság a táborba igyekvő élelmiszer-szállítmányokat elfogta. Mercoeur hercege ekkor már a visszavonulás gondolatával foglalkozott, hiszen a katonaság már az ágyúgolyók által megölt lovakat ette. Közben azonban gróf Salm mintegy 200 kocsi élelemmel megérkezett, ezért a döntést másnapra halasztották. Felmérvén a készleteket rájöttek, hogy ez a sereg szükségletét egy, legfeljebb két napig tudja fedezni, a lovaknak pedig semmi ennivalójuk már nem volt, azok naponként döglöttek. Ezért az a döntés született, hogy megkezdik a visszavonulást a Muráig, ahol a hadat megpihentetik és nagyobb készletet felvéve újra támadni fognak. Egyedül Kollonitsch ellenezte a tervet, mert látta, hogy a visszavonulás a kanizsai védőket végső kétségbeesésbe hajthatja. Október 13-án megkezdődött a visszavonulás, amely kezdetben a nagy köd és a sötét éj miatt zavar nélkül folyt. A török azonban hamar reagált erre a hadmozdulatra és lovasságával sorozatosan intézte ellenük a rohamokat. A hadrend felborult, a sereg összezavarodott. A mocsarak átkelőinél különösen jelentős mennyiségű poggyászt vesztettek. Miután megvirradt, és a köd eloszlott, a török mintegy 20 000 emberrel koncentrált támadást intézett az utóvéd ellen. Állandó harc közepette vonult a sereg Letenyéig, a Murán épült hajóhídhoz, ahol három napig álltak. Mercoeur 16-án azt ajánlotta a haditanácson, hogy nyomuljanak ismét Kanizsa alá, de ezredesei jobban felmérve a helyzetet, az utánpótlás hiányát, a visszavonulás mellett voksoltak.323 Paradeiser és a kanizsaiak látva a sereg elvonulását, még mindig nem adták fel a reményt. Az október 15-i leltár szerint mindössze 28 mázsa lőporuk maradt. A törökök annyira kiépítették sáncaikat, hogy szinte lőni sem lehetett őket. Különösen jeleskedtek ebben a munkában a török zsoldba állt pápai francia zsoldosok. Sikertelenül próbálták a védők felgyújtani a sáncokban felhalmozott anyagokat is. Október 20-án az egyik bástya őrsége bejelentette, hogy nem tudja tar- 21. kép. Kanizsa feladása 1600-ban. ( W i l h e lm Peter Zimmermann metszete.) 334 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig tan i magát, a főkapitány parancsára azonban helyükön maradtak. A lőszerhiány akkora volt, hogy a oelőtt török ágyúgolyókat lövöldözték vissza.324 Paradeiser ekkor János diákot, az írnokát egy Her-bersteinhez címzett segélykérő levéllel megpróbálta kiküldeni a várból, azonban a törökök elfogták, és arra kényszerítették, hogy az ostromsáncból a feladásra beszélje rá az őrséget. A főkapitány beleegyezésével Szívós Mihály fővajda, Váradi János kacorla-ki vajda és Lippart kapitány szállásmestere a bástyából beszélt egy János és egy Benedek (Benedikt) nevű pribékkel, de csak abba egyeztek bele, hogy a feltételeket közlik a parancsnokkal.325 Október 21-én vasárnap délelőtt a lőszerhiány akkora volt, hogy Paradeiser parancsot adott a tüzelés abbahagyására, amit csak a legnagyobb veszély esetén lehet megszegni. Ekkor jutottak oda a tisztikar egyes tagjai, Hesch Péter főkapitányhelyettes, SZÍVÓS Mihály fővajda és Hieronimus Frank, hogy a feladás mellett kardoskodjanak. Emellett volt a közkatonák jórésze is. Frank vallomása alapján tudjuk, hogy Paradeiser még ekkor is tiltakozott, de a tiszti tanácskozáson egyedül Balogh volt az, aki vállalta volna végsőkig a harcot. A török ekkor már gyakorlatilag a falak aljáig jutott, bármikor megkezdhette a végső rohamot. A magyar és német katonák is követelték az átadást, és a még mindig lövöldöző Baloghot is rávették, hogy a védekezést hagyja abba. Az ostrom utáni 43., és a felmentő sereg visszavonulása utáni 8. napon egyezkedni kezdtek a törökökkel. Bár Paradeiser még most is vonakodott, de Hesch Péter és a patikus nyomására beleegyezett, hogy szabad elvonulás mellett a várat feladják. A valósághoz hozzátartozik, hogy a török a kor szokása szerint többször is adott be „szózat"-ot a várba, amelyben a vár feladását sürgette. Konkrétan Paradeiser helyettese, Hesch tárgyalt a törökkel. Ezt követően történt a döntés. Az átadás úgy folyt le, hogy három tiszt, Heibersperger hadnagy, Csécsi Máté és Gerzey György kiment a táborba, ahonnan Szinán csausz, Mehmet csausz és a hatvani bég pedig bement Kanizsára. A vár feladásakor Kanizsán volt ötven egynéhány ágyú, három hónapra elegendő búza, 30 hordó „piskóta" és négyszázhatvan katona.326 A török történetíró Kjátib Cselebi szerint is a lőszerhiány volt a megadás közvetlen oka, szerinte két-három küldött érkezett, akik elmondták, „lőporunk nem maradt, különben a várat vívással nem foglalhattátok volna el."327 Október 22-én, a vár átadása után 200 török katona kísérte el a kanizsai őrséget. Megeresztett zászlókkal, fegyveresen vonultak ki, és 100 társzekéren vitték magukkal holmijukat. A nagyvezér virágokkal hímzett pompás kaftánt küldött Paradeisernek, melyről ő azt állította, hogy nem fogadta el.328 22. kép. Paradeiser és társai kivégzését ábrázoló metszet, 1601. (Nagykanizsa. T h u r y G y ö r g y Múzeum.) Dr. Vándor László: Kanizsa története a hónfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 335 Októbe r 30-án a szentgotthárdi táborban vették vallatóra Paradeiser Györgyöt. Itt azt vallotta, hogy nem ő, hanem a lázadó közkatonák egyezkedtek a törökkel, és az ő akarata ellenére adták át a várat. A feladáskor az ingoványok már a sáncig''be voltak töltve, az ellenség már a bástyákban tartózkodott. Paradeisert perbe fogták, és a hóhér kezére került Pankraz Nuschal és Georg Kuglerrel együtt. 1601. október 19-én, ártatlanságát mindvégig hangsúlyozva, lépett a vérpadra. A kanizsai őrséget kötelezték háromévi zsold nélküli szolgálatra, a határvidék legveszélyesebb szakaszán. Pető Gergely és Balogh János börtönbüntetést kapott, majd később kegyelmet nyert. A felmentő sereg tábora feloszlott, a hadak téli szállásra vonultak.329 Ha kortársai szemében Paradeiser és társai árulóknak tűntek is, az utókor józan ítélete alapján megállapíthatjuk, hogy nem gyávaság okozta Kanizsa elvesztését. Még csak nem is Mercoeur vitézül harcoló seregének távozása, hanem az a hivatalszervezet, amely nem volt képes sem az ostromra készülő várat, sem a felmentő sereget megfelelően ellátni. Paradeiser katonáival addig a pillanatig kitartott, amíg az értelmetlen „hősi" halál és a feladás közötti válaszúiig el nem érkezett. Természetesen nem lehet mentegetni a parancsnok emberi és katonai gyengéit, amit a vád is bőven emlegetett: a kishitűséget, félénkségét és a döntésképtelenséget, de azt sem, hogy az elvonuláskor a sebesülteket szállító szekerek elől az ökröket kifogatta és sajátjai elé állíttatta, azokat cserbenhagyta. A halálos ítéletben már a kortársak és az utókor történészei is észrevették azt az indíttatást, amely a lutheránusok ellen a bécsi udvar részéről megnyilvánult. Maga a per is csak a bürokrácia miatt nyúlt el hosszú ideig, a döntést, hogy példát fognak statuálni, már az eljárás elején meghozták.330 Kanizsa eleste gyakorlatilag a környék kisebb várainak pusztulását is jelentette. A török csapatok egészen Kapornakig megszállták a vidéket, melynek őrsége nem állt ellen, és a törökök is békében hagyták. A török által elfoglalt, illetve a magyarok által kiürített várak között volt Kiskomár, Isabor, Rajk, Sárkánysziget, Kacorlak, Újudvar, Bajcsa, Szentmiklós, Keresztúr stb. vára. Gyakorlatilag az egész védelmi vonal megsemmisült, Zala délnyugati felében a török lett az úr.331 3. Kanizsa mezőváros története 1567-től az 1600. évi elpusztulásig. A mezőváros a német katonák által 1566-ban történt elpusztítását többé nem tudta kiheverni. A polgári lakosság jórésze nemhogy visszatért volna, még inkább elmenekült a török torkában fekvő településről, ahol ráadásul állandóan ki volt téve a mindig éhező katonaság zaklatásának. Az 1570. évi összeírás szerint Külső-Kanizsa teljesen elhagyott, az erődített Kanizsa Interior új mezőváros (nóvum oppidum), amelyben 9 új ház van, mind a királyé, semmi más.332 A polgári lakosság helyére a katonaság költözött, a város gyakorlatilag teljesen Kanizsa külső várává, huszárvárává vált. A nagy létszámú huszárság mellett, amely el sem fért volna a belső várban, az építkezés miatt a gyalogság jórésze is itt kapott helyet, az épülő házakban a katonák éltek családjukkal. Egy 1570. évi leírás szerint Kanizsa városa, ahol a huszárság tartózkodott, fonott és sározott palánkkal van körülvéve. A város jó távol van a vártól.333 1574 februárjában, amikor a szigeti török elfoglalta és feldúlta Kanizsa mezővárost, már döntően a katonák családtagjai közül kerültek ki az elhurcoltak. A támadás során a polgárokon kívül 35 huszárt, 26 hajdút és 42 gyalogot vágtak le. Az elhurcoltak számát 800 főben adták meg, akik között volt 41 német asszony és 23 német gyermek. Ez a szám lehetséges, hogy némileg túlzott, de bizonyosan csak a katonák családtagjaival együtt képzelhető el.334 Úgy tűnik, hogy a polgári élet utolsó maradványai is ekkor semmisültek meg Kanizsán. A Haditanácsot azonban jobban érdekelte az, hogy a számában és önbizalmában is megfogyatkozott huszárság ezzel elvesztette szállását, a vár legütőképesebb ereje bázis nélkül maradt. Puchaimb hadi tanácsost és Salm grófot küldték Kanizsára, hogy eldöntsék, vajon újjáépítsék-e a várost, vagy más helyen oldják meg a huszárság elhelyezését. Sok lehetőségük a kiküldötteknek nem volt. A vár építése kezdeti stádiumban volt, a huszárságnak a keleti, a támadásnak kitett oldalon volt a helye, s a város, amely a mocsár miatt így is az optimálisnál távolabb feküdt a vártól, még mindig a legközelebbi, gazdaságosan megerődíthető helyét jelentette. így Puchaim azonnal elrendelte a munka elkezdését. A király Zala és Vas vármegye ingyenmunkáját is ide rendelte. Zala vármegyéből 40 szekeret és 400 jobbágyot, Vas vármegyéből 60 szekeret és 600 jobbágyot parancsoltak ingyenmunkára a mezővárost kerítő falak újjáépítésére. A munkások élelmet kaptak, és kirendelt katonaság óvta őket egy esetleges török támadástól.335 A viszonylag gyors újjáépítés csak ugyanazon a helyen mehetett végbe, ahol eddig is az erődített város állt, az építkezéskor azonban már semmi polgári tulajdon nem gátolta a tervezőket a város - külső vár - belső szerkezetének kialakításában. Az ezévi összeírás rögzíti a török támadás utáni állapotokat. E szerint a város teljesen elégett, csak azok a házak állnak benne, amelyeket a katonák újonnan építettek. Külső Kanizsáról az összeírásban már szó sem esik. Ettől kezdve minden összeírás csak Belső (Interior) Kanizsával foglalkozik, ahol kizárólag katonák laknak. Néha, mint pl. 1578-ban, megemlítik a külvárost, mint teljesen elpusztult települést (totaliter deserta) 336 336 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig A szomszédos területek adatai alapján dolgozó kutató is ugyanerre az álláspontra jut, megemlítve, hogy a hajdan híres Kanizsa mezőváros, melynek vásárára valamikor Ljubljanából és Karintiából is jártak a kereskedők, már nem egyéb Kanizsa külső váránál.337 Már korábban foglalkoztunk azzal az alaprajzzal, amelyet tévesen kelteztek 1664-re, s a valóságban a kanizsai vár és a város állapotát rögzíti az 1587-1594 közötti időben. Ez az ábrázolás a város egyetlen hiteles alaprajza.338 Mint már mondottuk, a rajzon sajnos nincsen lépték, és a magyarázó felirata is közli, hogy a város és a vár közötti távolság nem pontos. A vár és a város között a várat övező széles árokból indulóan négy keskenyebb árok húzódik a kissé szabálytalan négyszöget mutató, a várnál sokkal gyengébben erődített város árkáig. A négy árok, amelyek közül a két középső keskenyebb, szabálytalan közű, más-más szélességű három sávra bontja a vár és a város közötti területet. A két belső közül a déliben a várkaput a város szemben lévő kapujával összekötő cölöpös hídút halad, a másik belső pedig a vár északkeleti bástyájának belső sarkától a város belsejébe is behatol, ahol két helyen az utcák vonalában híd vezet rajta keresztül. A város erődített falain, a jelmagyarázat szerint, s megnevezve, különböző méretű bástyák, ,rondellá"-k vannak. Ezek a négy sarkon ó-olasz jellegűek, és az északkeleti kivételével igen kicsinyek. Köztük a város falain - a vár felőli nyugati oldal kivételével - ugyancsak apró, négyszögű „ron-dellá"-kat jelöltek, mégpedig keletről hármat, délről és északról kettőt-kettőt. A város belsejét szabályos rendben sorakozó, váltakozóan kisebb és nagyobb méretű négyszögletes tömbök tagolják, amelyek a város keleti felének közepe táján négyszögletes térséget fognak közre, amelyen néhány kisebb tömb van. Ez a belső merev rend a városon keresztül haladó, egymást keresztező főutakhoz igazodik. Az utak közül az észak-déli irányú a város belsejét egy feltűnően nagyobb keleti, és kisebb nyugati részre, míg a keletnyugati irányú út kb. két egyforma részre osztja. Ezek az utak a városkapukhoz vezetnek, amelyek közül csak a vár felőli ugrik ki szögletesen a városfal síkjából, és a várost övező árkon keresztül híddal kapcsolódnak a külső területekhez. A város körülvevő árok szárazárok volt. Az alaprajz megnevezi a városfal rondelláit is. Az ó-olasz jellegű sarokbástyák neve északnyugatról északkelet felé haladva Alsó rondella (Unter Rundell), Braun-sarok (Praun-eckh), Felső sarokrondella „im Sauwünckhl (Oben Eckh Rundell), Alsó rondella „im Sauwünckhl" (Unter Rundell im Sauwünckhl). Az északi, ún. Német kaputól keletre lévő kis bástyát Új rondellának (Die Neie Rundell), a keleti oldalon a felső kaputól (Die ober Portten) északra a Braun-sarok melletti bástyának (Rundell bey dem Prauneckh), magát a kaput déli oldalról ellenőrző bástyát külön nem nevezik meg, míg az attól délebbre a kötőgát közepéből kiugró bástyát Radics rondellának (Radich Rundell) nevezik. A déli fal síkja elé két bástya ugrik ki, egy közvetlenül a Haramia kapu mellett (Haramie Porttel), és attól keletre a kötőgát közepén a Magas rondella (Dass hoch Rundell) található. A vár felé nyíló kapu, amely egyedül egy falsík elé kiugró kapubástyában foglal helyet, a Várkapu nevet viseli (Die Schloss Portten ). Sajnos a város belseje nem ilyen gazdag a megismertetést segítő elnevezésekben. A város tömbökkel közrefogott belső szögletes térségén, azaz a Piac téren (Der Marckt Canisa) két jelentősebb épületet jeleznek, az ezredes, vagyis a főkapitány szállását (Oberis-ten losamendt), továbbá a magyar templomot és a hadiszertárt (Die Hungarische Kirchen und Zeughau-se), melyek közül az utóbbit már azonosítottuk a szerzetesek által elhagyott ferences kolostorral. Ezeken kívül a városalaprajz a kerített terület északnyugati, a város többi részétől a falak mögé benyúló vizesárokkal elválasztott részét német szállás ( Teutch quartier), míg a nagyobb délnyugati részét magyar szállás (hungerisch quartier) névvel illeti, mutatva a különböző nemzetiségű katonák elkülönült lakókörzeteit. A város a valós alaprajzhoz hasonló alakban szerepel Georg Keller 1600-ban készült metszetén, még a rondellák elhelyezkedése is nagyjából pontos. Világosan kitűnik az is, hogy a várost szárazárok övezi. A belső ábrázolása azonban már erősen sematizált, mégis úgy tűnik, a mester több támpontot ismert rajza elkészítésekor. A várostól északra egy szegletes, magas kőtornyot ábrázol, amely körül szórtan sírhantokat jelez. Bizonyosan a Thury György testét őrző kápolnát örökítette meg, a mai Magyar utca vonalában. A későbbi metszeteken mindig téves pozícióban ábrázolt Szt. Miklós templomot (Miklósfa) is jó irányon, a várostól délre, de a valóságosnál sokkal közelebb ábrázolta.339 A másik, ugyanekkor keletkezett metszeten, melynek alkotója Wilhelm Péter Zimmer-mann, ábrázolása már sokkal sematizáltabb, csak a város négyzet alakja és a négy égtáj felé néző kapuk tekintetében elfogadható.340 Egyetlen olyan dolog tűnik fel mindkét metszeten a város vonatkozásában, amely a hiteles városalaprajzon nincs rajta, megléte azonban nagyon valószínű. A városfallal párhuzamosan futó, nagyobb területet övező árok nélküli cölöpkerítés - amelynek keleti oldalának közepén egy figyelőtorony is van -, az ún. latorkert, amely a magyar huszárvárak tipikus tartozéka, az a terület, ahol a huszárok lovaikat különösebb felügyelet nélkül kicsaphatták, futtathatták. A városnak - amely már valójában csak nevében őrizte egykori szerepét - ez a szerkezete, mint már a középkori városterület azonosításánál kiderült, semmiképpen nem azonos a középkorban kialakulttal. A szabályos utcahálózat, a mérnökien kirajzolt tömbök Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 337 egyértelműe n mutatják, hogy itt már egy hadmérnök által tervezett beépítésről van szó, amely minden bizonnyal az 1574. évi pusztulás után keletkezett. Ez már egy szabályos elővár, a katonák számára épített garnizon, amelyet a kényszer szült. Ha pénz és ember lett volna a vár nyugati felének befejezésére, a feltöltés elvégzésére, az épületek megépítésére, akkor bizonyosan már régen feladták volna területét, hiszen katonai szempontból való alkalmatlanságát, védhetetlenségét nem győz ték hangsúlyozni. A „város" erődítésrendszere teljesen alkalmatlan volt komoly erővel, tüzérséggel támadó ostromló megállapítására, feladatát csak „bé-keidő"-ben volt képes ellátni. Ennek ellenére az 1577. évi robbanás óta a főkapitányok kint laktak a városban, azelőtt csak a helyettesük. A város egyházi életéről nagyon kevés ismeretünk van. A katolikus plébánia, és nyilván a templom megszűnésével az 1570-es évek elején számolhatunk. Ahogy másutt is az országban, a század közepétől a reformáció, mégpedig a Dunántúlon annak lutheri változata veszi át az uralkodó szerepet. Az 1570-es évekre a zalai és somogyi falvak népének döntő többsége protestáns, ez még inkább így van a végvári katonák körében. A „Magyar templom", ahogy az egykori ferences templomot nevezik, a magyar katonák és családtagjaik lutheránus istentiszteletének színhelye. 1574-ben a boroszlói születésű Hosius Jakab, 1580-ban Hohenberg Farkas az itteni lelkész. Kanizsán született evangélikus szülőktől 1585 táján a dunántúli reformátusok hírneves püspöke, Kanizsai Pálfi János, aki 1634-ben tért visz-sza szülőföldjére, ahol a Kanizsához legközelebb eső magyar végház, Kiskomár lelkésze 1639-ig. Miután a templom megsemmisül, a magyar és a német katonák külön-külön házaknál, illetve az utóbbiak, mint láttuk, a várban is tartják az istentiszteleteket.341 1594-ben, nyilván egy nem sokkal korábbi tűzvész nyomán a főkapitányi lakás lerombolt és leégett állapotban van. Ezért Haym főkapitány amikor 1595 februárjában hivatalba lépett, kénytelen volt visszaköltözni a várba. A városban sok a sárból épült ház, de vannak erősebb anyagú épületek is. A templom már nincs meg. A város körül egy viszonylag magas palánk húzódik, de annyira roskatag, hogy át lehet rajta járni, nagy része már ledőlt. A rondellák ugyanúgy roskadoznak.342 A tűzvészek is gyakoriak voltak, az utolsóról 1599. március 23-án értesülünk, amikor a palánkok és a város kapui is leégtek. A helyreállításra kiutalt 800 forintból nem lehetett sokat javítani az állapotokon. Ha némi javítgatás történt is, a város erődítményei olyan állapotban voltak, hogy a város védelmét 1600-ban meg sem kísérelték. Paradeiser főkapitány felgyújtatta, helyén majd csak a 18. században emelnek újra épületeket.343 4. A kanizsai uradalom pusztulása, a vár ellátásának kérdései A Kanizsához tartozó váruradalom az 1566. évi török égetés után még magához tért, de az állandó török támadások,'' az ellátatlan végvári katonák zaklatásai egyre fogyasztották népességét, és mind kisebb szerepet játszott a megnövekedett létszámú katonaság ellátásában. Különösen a Kanizsa patak keleti partjának települései, ezen belül is a somogyi falvak, a közvetlen Kanizsa melletti falvak pusztulása volt látványos. A törökök ugyanis tudatosan törekedtek arra, hogy a vár környékének lakosságát megsemmisítve, elüldözve megnehezítsék a vár védőinek helyzetét. Természetesen ugyanezt tették a kanizsai katonák a török végvárak környékén is. A várhoz közeli Palin például 1567-re újratelepül, de mindössze 6 család lakja. 1568-ra az elmenekült lakosság visszaszivárog, már 16 családról tudunk. 1570-ben ismét elhagyott, majd néhányan visszatérnek és 1597-ben 7, 1598-ban pedig mindössze 6 család él itt.344 Az uradalom két legnépesebb Kanizsa közeli faluja, Újudvar és Gelse is hamar újjáéled. Az 1566-os égetést követően lakóik előmerészkednek, de 1570-re újból elpusztítják a falvakat a törökök. Újudvar bizonyul életképesebbnek, az 1568-ban 68 család által, majd 1573-ben mindössze 1 család által lakott faluban 1597-ben 21, egy év múlva is 18 házat írnak össze.345 Gelse 1568-ban az uradalom legnépesebb faluja 69 családdal. Többszöri elmenekülés után lakói újra és újra visszatérnek, 1597-ben a szegényekkel együtt 31 család lakik benne, 1598-ban 26 házat számolnak itt meg.346 A kisebb falvak kevésbé életképesek. Lakóik ha életben maradtak, a közeli nagyobb falvakba húzódtak, több védelmet remélve. A Sormástól északra fekvő Almaszeg az 1580-as évektől már teljesen elhagyott.347 1567-68-ban 1 negyed telek után 25-50 dénárt, hízott ökör megváltásáért 100-200 kr-t, hízott sertés megváltásáért falunként 1-2/0,5-1 Ft-ot adtak, de jelenleg természetben adják. A teleknagyság az uradalmon belül is igen változatos volt. Sormáson 1 fél telekhez 11 hold szántó és bőséges mennyiségű rét, ugyanakkor Becsehelyen 6 hold szántó és közepes mennyiségű rét, Eszteregnyén 1 negyed telekhez 12 hold szántó és közepes mennyiségű rét, Szepetneken az egész telekhez 16 hold szántó és elegendő mennyiségű rét járt. A különböző munkaszolgáltatásokon belül a szőlőhegyes falvaknál jelentős a kapálási munka. Nemcsak a helybeliek, de az uradalom távolabbi falvai is dolgoznak a várhoz tartozó szőlőkben. A szőlőnagyság mértéke a „kapás" (fossor), amely alatt az egy ember által egy nap alatt megkapálható területet értették. A kanizsai vár ellátása szempontjából legfontosabb jelentősége az újudvari és a gelsei szőlőhegynek volt. 338 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig A z újudvari hegyen 11 szőlő volt, ebből 8 a kanizsai várhoz, egy az újudvari plébániához, 2 Kanizsa mezővároshoz tartozott. Ezek: 1. 54 kapás, a pamléni (palini) lakosok művelik. 2. 140 kapás, Kanizsa mezőváros lakói művelik. 3. 80 kapás, az almaszegi lakosok művelik. 4. 128 kapás, a sormási lakosok művelik. 5. 128 kapás, Szepetnek mezőváros lakói művelik. 6. 100 kapás, a szentgyörgyi és mikefalvai lakosok művelik. 7. 48 kapás, a bánfalvai lakosok művelik. 8. 17 kapás, az eszteregnyei lakosok művelik. 9. 60 kapás, az újudvari és újnépi lakosok művelik. 10. 45 kapás, a csákányi lakosok művelik. 11. 45 kapás, a csákányi lakosok művelik. Gelse szőlőhegyén három nagy szőlő tartozott a várhoz: 1. 100 kapás, a gelsei lakosok művelik. 2. 180 kapás, az újudvari lakosok művelik. 3. 100 kapás, az újnépi lakosok művelik. A szőlőmunkákra tehát az 1560-as évek végén már 20-25 kilométer távolságból is rendeltek jobbágyokat a robotra (Szentgyörgy), de a falvak egy része (Mike-falva, Bánfalva, Szepetnek, Sormás) 10 kilométer körüli távolságban volt. Mindez mutatja a vár ellátásában megnövekedő igények és a rendelkezésre álló munkaerő közötti aránytalanságot.348 A török adóztatás 1571-ben már Kanizsa előteréig terjedt, az ekkor a pécsi szandzsákhoz tartozó kaposvári nahije adólajstromában Rada, Karos, Galambok, Sand és Miháld a legközelebbi falvak.349 1579-ben viszont már a kanizsai nahije is megjelenik, és hűbérbirtokként adták a messze Kanizsa mögötti falvakat is. Ekkor Zala vármegye a török közigazgatás alapján két részre volt osztva, a kanizsai és a zalai nahijéra, mindkettő a szigetvári szandzsákhoz tartozott. Ez a defter a kanizsai nahijében közel 500 helységet sorol fel, a benne szereplő összegek tanúsága szerint azonban nem tényleges adóztatást szolgált, hanem valójában a különböző tárgyalások alkalmával igazolni igyekezett a török adóztatási kísérletek, rablóportyák jogosságát. A tulajdonképpeni adóztatás még ekkor is csak részlegesen, az 1580-as évek második felétől kísérhető nyomon.350 A század végére a helyzet lényegesen tovább romlott. A kanizsai uradalom állapotát jól megvilágítja az a három összeírás, amely a Magyar (Pozsonyi) Kamara gyűjteményéből került elő. A három jegyzék ugyan nem tartalmaz datálást, de a bennük szereplő információk alapján az első kettő 1594 előtt-re, a legkésőbbi 1597-re keltezhető. Az a jegyzék, amely a török adóról készült, időben a két másik közé helyezhető.351 A legkorábbra datálható urbárium csonka, 35 falut tartalmaz a kanizsai uradalomból, amelyek közül 12 - Almaszeg, Bánfalva, Újnép, Szepetnek, Venéce, Keresztúr, Fityeháza, Miháld, Szentpéter, Páld, Szentpál és Csicsó - teljesen üres, de ilyennek vehető maga Kanizsa is, melynek nem volt polgári lakossága (egykori lakói a környező falvakba húzódtak), Dencs, melynek csak pár lakosa van és Berény, melynek megmaradt lakói új falut építettek maguknak a határ egy másik pontján. Más adatokkal is összevetve, az urbárium keletkezési idejét meghatározó kép az 1584. évi dicához áll legközelebb, Venéce nevének szereplése miatt azonban még korábbi időre is gondolhatunk.352 Az összeírás 311 jobbágyot, 43 zsellért, összesen 354 családot regisztrál, a legnépesebb közülük Gelse 53, Újudvar 39, Becsehely 37, Sormás 32 családdal, ebben a négy faluban él az uradalom népességének 45,4%-a. A többi 19 lakott faluban 2-21 közötti családszámot találunk, közülük 10 településen 10 alatt van az ott élő családok száma. A kanizsai uradalom 9 falujának volt a másik jegyzék szerint török földesura (szpáhija). Az összeírás alapján a somogyi Berény, Iharos, Dencs mellett Újudvar, Gelse, Sormás, Szepetnek és a viszonylag messze Kanizsa mögött fekvő Becsehely és Basfalva (Borsfa) is adózott pénzben, bárány tizedben, kaszapénzben, vajban, mézben és szövetben török földesuruknak. Eszerint a jobbágy saját személye után egy tallért fizetett, ez azonban két tallérra is felmehetett, felesége és a vele közös háztartásban élő 20 év feletti fia után egy-egy, 10 év körüli fiú és leánygyermeke, valamint ökre és lova után fél-fél tallért, minden hold bevetett földje után 20-20 dénárt. Tehene után járt a vajadó, ez pintben falvanként változó, 10 és 60 között. Mindez családonként nem számítva a robotot, átlagosan 15-18 tallérra becsülhető. A magyar végvárvonal mögött fekvő helységek meglepően nem szabott évi összeggel, hanem egyénenként adóztak, ami a családi és termelési viszonyok állandó ellenőrzését feltételezi. Még meglepőbb, hogy a törökök a feleséget, a leánygyereket, az igaerőt és vetésterületet is „adóalap"-nak minősítették, s a háztartásra kivetendő összeget ennek alapján kalkulálták ki. Emellett egyéb szolgáltatásaik is voltak a töröknek, ezek természetbeni szolgáltatások és készpénz formájában is megjelentek. Ehhez járult még a robot, Berény, Iharos, Dencs, Újudvar és Gelse oly közel esett a török várakhoz, hogy lakosaikat szinte naponként beszólították azokba. A török kincstárnak fizetendő adóról - a dzsizjéről vagy karácsról - az összeírás csupán Becsehelynél emlékezik meg, ez évi 39 tallér volt.353 A kanizsai várhoz teljesítendő „magyar robot"-ról az 1597. évi jegyzék ad felvilágosítást. Eszerint minden falu köteles volt igaerejével a szabott mennyiségű Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 339 szántó t két vagy három ökör által vontatott ekével megművelni. Az igényelt iga és a bevetett terület mennyisége így alakult: Alattvalók száma Ekék száma bevetett terület (hold) Sármás 25 8 16 Szepetnek 21 5 10 Újudvar 21 7 14 Gelse 30 8 16 Új nép (elpusztulása előtt 11 3-4 6-7 Iharos 22 Fazokas Dencs 12 10 20 Berény Becsehely* 30 + libertinus 8 16 Bósfalva 3 6 Pamlény** 7 2-3 6 Összesen 17+ 1 libertinus 61-69 IIO-III * a Kanizsán szolgáló királyi gyalogosok élelmezésére is szolgál ** újjáépülőben Az uradalom jobbágyai - akik már cenzust nem is fizettek - nem annyira a szabott terhek, hanem inkább amiatt panaszkodtak, hogy mindezen felül még sokféle munkát végeztetnek velük: szántatnak, szőlőt kapáitatnak, szénát kaszáitatnak és szállíttatnak, csépeltetnek, valamint fát vágatnak velük, mind a katonák számára való kenyérsütéshez, mind pedig az éjszakai őrhelyekhez. Nekik kellett két Kanizsa melletti malom és a kanizsai hidak karbantartásáról is gondoskodniuk. A legtöbb panasz a Babócsára irányuló prófuntszállítás miatt volt, melynek során a parasztoknak 50 ökre pusztult el. A jobbágyoknak választási lehetőségük volt abban, hogy vagy évi 250 szekér szénát kaszálnak a vár számára, vagy pedig megművelik azt a három kincstári szőlőt, amelyekről Sormásnál és Becsehelynél tesz említést az összeírás, Kocsmáitatásra az uradalomban nincs lehetőség a „garázda katonák miatt, akik a borért nem akarnak fizetni."354 A kanizsai vár ellátásában nagy szerepe volt a hódoltságba egészen a Dunáig benyúló tartománynak. Kanizsa más nagyobb várakhoz hasonlóan több száz török megszállás alatt álló települést kényszerített fennhatósága alá. A kanizsaiak Szigetvár eleste után gyorsan jelentkeztek a gazdátlanná vált Duna melléki mezőváros, Tolna adójáért. Miksa király 1567 őszén a kanizsai kapitányságra frissen kinevezett Thury Györgynek adományozta a mezőváros haszonélvezetét. 1568 májusától Thury hódoltató levelekkel árasztotta el Pécs és Szigetvár vidékét, fegyverrel fenyegetve az ottani lakosságot, ha nem akarnak Kanizsára adózni és szolgálni. Zrínyi György beiktatása után hódoltató levelek tömegét bocsátotta ki somogyi és baranyai falvaknak és nemcsak a földesúri, hanem az egyházi adót, a tizedet is beszedette Kanizsa számára, így volt ez a következő évtizedekben is, még az 1590-es évek elején a Dél-Dunántúl Kanizsához legtávolabb eső részén, Délnyugat-Tolnában is legalább 44 olyan helységről tudunk, amelyek rendszeresen ehhez a várhoz adóztak. Sajnos azok az urbáriumok, amelyekből ezek az adatok származnak, nem árulják el, hogy a szóban forgó helységeket maga a vár -vagyis az ott szolgáló katonák közössége, - vagy egyes katonák birtokolták-e. Ez utóbbi esetben hiába várjuk, hogy a - majdnem bizonnyal előkerülő - kanizsai várvizsgálatok jegyzőkönyveiből információkat meríthetünk Kanizsa hódoltsági tartományáról, hiszen a biztosok ezek adóztatására és sorsára már nem terjeszkedhettek ki.355 Kanizsa ellátásához, mint láttuk, az egyházi jövedelmeket is igénybe vették, és nemcsak a hódoltságban, hanem az uradalomból és a környező falvakból is. 1569-70-től a kanizsai várhoz tartoztak árendába (haszonbérletbe) a kapornaki, zalavári apátságok, a veszprémi püspökség környékbeli birtokainak és a zágrábi püspökségnek járó bizonyos tizedjövedelmek. 1597-ben a porvai pálos kolostor javait is Kanizsához árendálja a Kamara.356 A kanizsai vár katonáinak ellátása az országos rendelkezések értelmében elsősorban Zala vármegye feladata volt. A megyei rendeletekből tudjuk, hogy összeírt portánként limitált áron kellett adott meny-nyiségű élelmiszert beszállítani. 1580-ban egy mérő búzáért 1 forintot, a lisztért 80, a zabért 50, az árpáért 80 dénárt kellett a kanizsaiaknak fizetni. 1587-ben egy mérő lisztet egy forintos árért, egy mérő zabot 33 dénárért, aki nem teljesítene határidőre (Szent Lukács evangélista napjáig, okt. 18-áig), azt dupla teherrel sújtják. Ha valaki nem tud búzalisztet adni, jó a rozsliszt is, 80 dénárért. 1596-ban 2 zalai köböl zabot, köblönként 25 dénárért, valamint 50 kenyeret 2 dénár értékben vetettek ki. A 15 éves háború alatt már a nemesi kúriákra is kiróják a szállítási kötelezettséget. 1599-ben két egerszegi köböl zabot kellett köblönként 25 dénárért beszállítani. Ugyancsak a vármegye kötelezettsége lett erre az időre a tüzelő (vártafa) és a palánkfa beszállításának elvégzése portánként egy társzekérrel, amit a távolabbi falvak 32 dénáron megválthattak. A kanizsai huszárok lovainak legeltetése is a falvak rétjein történt, maximum azonban 15 napig tarthatott. 1600-ban a vármegye kéri, hogy ezt 4 napra engedjék csak. Természetesen mind a fizetést, mind a legeltetés rendelkezéseit a katonák nem vették szó szerint, az állandó visszaélések miatt tömeges volt a panaszkodás. A katonák a nemesek és jobbágyok marháit elhajtják, fizetés nélkül vagy a szabott ár alatt, és levágják. Már 1580-tól a kanizsai kapitány az egytelkes nemesektől ugyanazt a szolgáltatást megköveteli, 340 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig min t a parasztoktól. Mindennaposak voltak a rablások, erőszakosságok is.357 A vár építésének és karbantartásának munkái is, mint láttuk, döntően a megye lakosait terhelték. A fából épült falak és bástyák az építkezés folyamán és azután is állandó karbantartást igényeltek. 1580-ban összeírt portánként 6 napot kellett dolgozni és egy szekeret küldeni, ugyanakkor 1 forint 20 dénárt fizetni. 1583-ban a híd építéséhez 50 portánként egy szekeret és 12 napi munkát köteleztek a megyére. 1586-ban és 1589-ben is minden porta után 6 nap, de csak 20 portánként egy szekér kiküldése volt kötelező. Mint a híd esetében, voltak más rendkívüli munkák is. 1590-ben a mindszenti és a szentmiklósi castellumok közötti erdő kivágására 9 környékbeli falu lakóit kötelezték 6 napi munkára. 1600-ban a várat fenyegető veszély hírére június 5-től június 24-ig 12 forint büntetés terhe alatt 10 porta után egy négyökrös szekeret, és portánként egy embert kellett kiállítani, akik közül kettő a szekeret fogja be, 8 pedig dolgozni köteles.358 5. A kanizsai főkapitánysághoz tartozó végvárak A Balaton és a Dráva közti, avagy kanizsai főkapitányság az 1566-tól 1600-ig tartó története során, mint ahogy a neve is elárulja, egyfelől annak a területnek az oltalmazására jött létre a Dunántúl délnyugati térségében, amely a Balaton nyugati medencéje és a Dráva közti vonaltól nyugatra Magyarországból megmaradt, másfelől a mögötte elhelyezkedő osztrák örökös tartomány, Stájerország védelmére. Fennállásának nagy részében azonban inkább a Mura és a Balaton közötti területet tartotta birtokában. A végvárrendszer mélységben legtagoltabb része mindvégig a Nagyberek és a Zala torkolata közötti mocsárvidéken húzódott. Az 1566-1577 közötti időszakban a Kanizsa előtti térséget is védték, és a Kiskomár-And-Botszentgyörgy-Mórichely-Keresztúr vonal biztosította Kanizsa előterét a Lak-Segesd-Berzen-ce-Babócsa török végvárvonallal szemben. And eleste, Botszentgyörgy és Mórichely lerombolása az 1578-ban kigondolt új védelmi koncepció keretében a Mura és Kanizsa között a kanizsai mocsárig húzta vissza a védelmi vonalat, amelyet a keleti parton Keresztúr és Szentmiklós, a nyugati parton Bernátháza - Perneziháza(P), Fityeháza és Bajcsa biztosított, Kanizsa felett pedig az újudvari (korpavári) erőd próbálta elzárni az átkelés lehetőségét. Kanizsa előterében mindössze a mindszenti erőd állt, pár kilométerre a fővártól, ezzel gyakorlatilag a török szabadon elérhette Kanizsát, a Kiskomár felé vezető út amúgy is gyenge biztosítása pedig teljesen megszűnt. A hetvenes évek végétől a Kanizsa és a Mura közti széles, és nehezen járható terület, amelynek megerődítése elkészült, új irányt szabott a török hódoltatásnak. Rendszeresen Kanizsától északra, Újudvar és Sárkánysziget között keltek át, a Kanizsát környező dombokról pedig szinte beláthattak a városba, ahol az őrség főerejének, a lovasságnak a mozgását figyelemmel kísérhették. Ugyanakkor a kanizsai főkapitányság feladatkörében mind fontosabbá vált a tőle távol eső északi irány, a Zala folyó átkelőinek biztosítása. A Babócsa-Segesd-Berzence háromszöget uraló törökök ellenőrizték a területet Kanizsa kapujáig. Igaz, hogy a kanizsai lovasság a török várrendszer között, mint számtalan adat bizonyítja, szabadon mozoghatott, de bármilyen Kanizsa elleni akció gyakorlatilag török területen tette lehetővé a felvonulást Kanizsa ellen. A mindenáron fenntartandó béke érdekében ezt a három várat a tizenötéves háború kezdetéig meg sem kísérelték elfoglalni. A török erődítmények felszámolása pár évre Kanizsa előterében csak látszólag teremtett új helyzetet. A térség kulcsát, Babócsát nem sikerült annyira megerősíteni, hogy komolyabb támadás esetén legalább annyi ideig feltartóztassa a törököt, amíg a fővár felkészül az ostromra. Nem sikerült felépíteni a terület elzárásában rendkívül fontos segesdi és berzencei erődöket sem. A Kanizsa mögött, illetve az attól északra elhelyezkedő kisebb helyőrségek csak helyi jelentőségűek voltak, inkább jelző szerepük volt, hiszen létszámuknál fogva nem lehettek képesek nyílt ütközetben szembeszállni az átlagos létszámú török portyázókkal sem. Figyelemre méltó, hogy a Stájerországba vezető utat őrző, de mélyen Kanizsa mögött fekvő Szeme -nye milyen jelentős erővel bírt az észak-zalai, de akár a török torkában fekvő többi kisebb várhoz képest. A Kanizsához tartozó erődítmények viszonya a főkapitány sági székhelyhez - a források alapján egyértelműen - más és más volt. Ez leginkább a zsoldjegyzékekből tűnik ki. A kisebb erődítmények zöme közvetlenül kapcsolódott a kanizsai őrséghez, ott tartották nyilván őket, zsoldjukat is együtt fizették.359 Ez volt az az állomány, amelyről Ernő főherceg úgy nyilatkozott, hogy Kanizsa körül annyi kisebb vigyázóház van, hogy az őrség fele állandóan ezekben tartózkodott.360 Ezek közül csak a nagyobbak parancsnokát nevezték kapitánynak, a kisebbekét vajdának. A kapitánynak nevezettek a kanizsai zsoldjegyzékben hadnagyként szerepelnek.361 Ez tehát azt jelentette, hogy ezek a kanizsai sereg kihelyezett egységei voltak. A nagyobb váraknak, mint Kiskomár, Zalavár, Légrád, önálló kapitány alatt külön zsoldjegyzékük volt, ezek önálló katonai egységek voltak, a kanizsai főkapitány irányítása alatt.362 Tulajdon alapján is különbség volt e várak között. Voltak, amelyek a király tulajdonában, és amelyek magántulajdonban voltak. Ez utóbbiak kapitánya általában a tulajdonos volt, aki a várában magánkatonaságot is tartott, s ehhez kapott királyi zsoldosokat. Ezeknek a váraknak a valós létszámait nem ismerjük, hiszen csak a királyi zsoldon lévőkről vannak kimutatá- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 341 sok. 363 A Mura és Kanizsa között stájerországi pénzen kiépült erődvonal az 1570-80-as évek fordulóján egy ideig önálló, Kanizsától elkülönülő katonai körzetet alkotott. Természetesen harci cselekmények esetén a magánkatonaság is mozgósítható volt. Bizonyos, hogy ezek száma nem volt igazán nagy, sőt a vártartományok pusztulásával az eltartható katonák száma is csökkent, de a kanizsai főkapitányság valós hadra fogható erejénél számolni kellett velük. Az egyes várakra vonatkozó forrásanyag nagyon eltérő mennyiségű és jelentőségű. Van, amelyről önálló kismonográfiát lehetne írni, van olyan, amelyről csak említésünk van. A Kanizsához tartozó erődök pontos száma nehezen állapítható meg, többször változott. 1578-ban Khielmann főkapitány idején 26-ról tudunk, ebbe akkor nem tartozott bele Bajcsa, Keresztúr és Molnári.364 A főkapitányság várainak csak egy része működött a tárgyalt egész időszak alatt, jórészük csak hosszabb-rövidebb ideig állt fenn. Sajnos egyetlen olyan jegyzéket sem ismerünk mindeddig, amely pontosan meghatározta volna a kanizsai főkapitánysághoz tartozó várakat egy adott időpontban. Úgy tűnik azonban, hogy a főkapitányság első évtizedeiben a Kanizsához tartozó erődítmények észak felé a megye középvonaláig nyúltak, míg az utolsó évtizedben, a 15 éves háború kirobbanása után nemcsak a Zala völgyét védő erődöket, hanem a Zala és a Rába köztieket is a kanizsai főkapitány alá rendelték.365 Ebben a fejezetben ezeknek a váraknak csak rövid ismertetésére vállalkozhatunk, de enélkül a tárgyalt időszak Kanizsával kapcsolatos eseménytörténete nehezen lenne érthető. A várakat földrajzi egységenként, katonai feladataik szerinti csoportosításban ismertetjük. a) A Nagyberek és a Zala torkolat mocsarai között elhelyezkedő várak, amelyek a Balatont nyugatról megkerülő irány első vonalát védték 1. Kéthely vára (Somogy vm.) 1555-ben a somogyi vidékek török általi elfoglalása után épült. 1566-ban őrsége felgyújtotta és elmenekült. Tahy Ferenc és Thury György újjáépíttetik. 1576-ban őrsége 20 hajdú. 1588-ban a török elpusztította. A palánkfalú erődítmény négyszög alakú volt, sarkain egy-egy rondellával és földsánccal.366 2. Szöcsény vára: (Somogy vm. Somogyzsitvától délre Szőcsénypuszta) a középkorban önálló község gótikus plébániatemploma és környékének meg- 23- kép. Botszentgyörgy és M ó r i c h e l y alaprajza, G i u l i o T u r c o , 1569. (Bécs, Hadilevéltár). 342 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 24. kép. ( M u r a - ) K e r e s z t ú r és M o l n á r i alaprajza, G i u l i o T u r c o , 1569. (Bécs, Hadilevéltár). erődítés e révén jött létre. Az erődítmény még valószínűleg az 1550-es években épült, a török somogyi terjeszkedésének idején. 1566-ban őrsége Szigetvár eleste után felgyújtotta és elmenekült, 1567-ben Ta-hy Ferenc, aki a kanizsai főkapitányság keleti védővonalát létrehozta, építette ki és helyezett őrséget a várba. A török által újjáépített Marcaliból Kiskomár-Kanizsa irányába vezető utat zárta. Az 1569. évi alaprajzon mély és széles, száraz árokkal körülvett szabálytalan négyzet alakú palánkvár három, a palánkfalak síkja elé kilépő szögletes bástyával, délkeleti sarkán a gótikus templommal. Kapuja dél felé néz, belsejében a templom falai mellett és a vár északi felében különböző faépületekkel. A várat később jelentősen átalakították, északi, támadhatóbb oldala kivételével három párhuzamos árokkal vették körül. Az erőd az 1580-as évek közepén újra török kézre jut. A templom szentélyrésze Szt. Vendel kápolnává alakítva ma is áll.367 3. Csákány vára (Somogy vm.): közvetlenül Sző-csénytől nyugatra, mintegy ennek hátát biztosítva a középkori ferences kolostorból kialakított erődítmény állt. Még az 1500-as évek elején építette a kolostort az itt birtokos koroknai Allya család. A szerzetesektől elhagyott épületet 1543 után erődítették meg. Őrsége 1566-ban szintén elhagyta, de újjáépült, és 1569-ben már sikeres ostromot is kiállt. Kiskomár előtt a legnagyobb erődítmény. Őrsége 1576-ban 30 huszár és 70 hajdú. Az 1569-ből származó alaprajza gyakorlatilag a vizesárokkal körülvett kolostort ábrázolja, melynek kapuja nyugat felé néz. A vizesárkon kívül egyszerű palánksor kerítette. A vár árkaiból ma csak északon látható valamennyi, a többit betemették. Az erősen átalakított templom azonban a középkori maradványokat őrzi.368 4. Szenyér vára (Somogy vm.) 1464-ben már állt. 1556-ban a török nem tudta elfoglalni. 1566-ban Szigetvár elestének hírére őrsége felgyújtotta és elmenekült, de még ebben az évben újjáépítik. A mintegy 50 x 50 méter alapterületű várnak ma már csak sáncai láthatók.369 5. Kiskomár vára (ma Zalakomár) a kanizsai főkapitányság legfontosabb erődítménye. Bár már korábbi erődítményekről is tudunk a községben, azt az erődöt, amely végvárrá vált, az óbudai prépostság építette az 1540-es években és 1565-ben került királyi tulajdonba. 1566-ban mindössze 21 ember szolgál itt. 1568-ban Thury kezdi kiépíteni, őrségét is megnöveli. 1573-ban a török feldúlja és kirabolja, újjáépítése után a legjelentősebb Kanizsához tartozó vég- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 343 ház . 1577-ben jelentős költséggel építik, majd 1588-ban ismét. Ekkor kapitánya szerint 200 lovas és gyalog kellene ide. 1600-ban a török elfoglalja, de visszaveszik, és a török Kanizsa ellenében a legfontosabb magyar végvár lesz. A Kanizsa, és egyben a Zala völgye felé vezető út kulcsa volt. Ez a vár tudta megakadályozni a Balaton nyugati végének megkerülését. 1569. évi alaprajza szerint a mocsár peremére épült két részből álló vár.370 b) A Zala völgyét, illetve a Zala, Kanizsa és Pölöske (Széviz) patakok mocsaras völgyei között a Nyugat-Zala irányába vezető utakat záró várak 6. Zalavár vára a Szent István által alapított ősi benedekrendi monostor megerődítésével jött létre. A kolostor köré épített palánkövvel körülvett szigeterőd egyik legfontosabb védelmezője volt az Alsó-Zala-völgynek. Katonáinak feladata volt a Kiskomár felé összeköttetést biztosító hídvégi rév őrzése, ahol egy rövid ideig fennálló kisebb őrházzal is számolhatunk. Alaprajzát 1569-ből ismerjük. A kolostor körüli téglalap alakú erődítmény sarkain kerek rondellák álltak. A vizesárkon kívül egy palánköv vette körül egy újabb sánccal, melyen a kapuval együtt 10 kisebb bástya volt. Teljesen elpusztult, maradványainak nagy része is megsemmisült.371 7. Csány vára a Csányi család kőből épült udvarházának megerődítésével készült a 16. század közepén. Alaprajza szerint az udvarház köré vezették a Csányi patak vizét. Csak a század végén került a főkapitány jogkörébe, 1595-ben már bizonyosan ide tartozott. Valószínűleg Kanizsa elestével pusztul el. A 43 x 54 méter alapterületű vár maradványai ma is láthatók.372 8. Gétye vára írásos nyomára eddig nem bukkantunk, de 1569-ből ismert az alaprajza. Valószínűleg az 1570-80-as években elpusztulhatott. Helyét nem sikerült azonosítani.373 9. Isabor várát, amely Pacsától keletre egy azóta elpusztult faluban állt, Thury György építette. Egy kőépület köré emelt kisméretű palánkerőd, amely Kanizsa török kézre kerüléséig állt fenn. Pontos helyét nem sikerült azonosítani.374 10. Kapornak vára a benedekrendi apátság palánkfalakkal és bástyákkal történt megerődítése révén alakult ki. A falat alaprajza szerint öt bástya tagolta, amelyek közül négy ó-olasz, illetve az északnyugati sarkon ötszögű volt. Egy bástya az északi oldalon a falsík közepéből ugrott ki, ez négyzet alaprajzú. 1600-ig másodlagos szerepet játszik, utána a Kani- 25. kép. Kiskomár alaprajza, G i u l i o T u r c o , 1569. (Bécs, Hadilevéltár) 344 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig zsáva l szembeni végvárak fontos előretolt egysége. A részlegesen megmaradt kolostortemplom körül a vár maradványai ma már nem észlelhetők.375 11. Pölöske vára az Árpád-kor óta fennálló vár. A Pölöske (ma Szévíz) patak mocsaras völgyében egy szigeten állt, szabálytalan négyzet alakú téglavár volt, amelyet még egy palánkfal is kerített, sarkain kerek rondellákkal. A 16. században a pölöskei Ördög családé, amelynek tagjai 1569-ben kötelezik magukat, hogy saját költségükön 18 katonát tartanak benne. 1576-ban 35 királyi zsoldon lévő hajdú is őrizte. A Kanizsa mögötti várak egyik legfontosabbika. 1595-ben királyi őrsége igen jelentős, Haym főkapitány 50 embert rendel innen Babócsára. 1600-ban Paradeiser parancsára őrsége felgyújtja, de rövidesen újjáépítik és Kapornakkai együtt a Kanizsa elleni végvárak előretolt lépcsője.376 c) A Kanizsa és a Pölöske (Széviz) mocsarainak átkelőit védő várak Kanizsától északra 12. Szentbalázs vára is a Kanizsa és a Pölöske mocsarainak átkelőit ellenőrző erődök közé tartozott. Több adat szól róla, de helyét nem sikerült azonosítani; talán a mai templom környékén lehetett. 1570-ben már megvan, valószínűleg Thury György főkapitány építette. 1575-ben sikertelenül támadja a török. Az 1580-as évektől nem hallunk létezéséről.377 13. Kerecseny néven az erődítményről már az 1570-es években hallunk. A későbbiekben neve eltűnik, de megjelenik Khielmann sziget, amely a mai Kilimánnal, Kerecsennyel közvetlenül szomszédos faluval azonosítható. Nagyon valószínű, hogy Khielmann András főkapitány nevét őrizte meg így, aki az itteni erődöt átépíttette. Őrsége 1600-ban felgyújtotta, többet nem épült újjá. Helyét még nem sikerült azonosítani.378 14. Kacorlak vára valószínűleg az 1570-es években épült a Szentbalázs és Gelse közötti átkelő biztosítására. 1588-ban a törökök elpusztították, de újjáépült. 1600-ban őrsége felgyújtotta és elhagyta. Nem épült újjá. A falu északi végén, a Kanizsa és a Pölöske völgye közti hátat átmetsző vízfolyás nyugati peremén ma is láthatók maradványai.379 15. Sárkánysziget vára: Árpád-kori vármaradvány felhasználásával az ákosházi Sárkány család építette a 15. század közepe után. A kanizsai főkapitányság megalakulása után végvár, parancsnokai ennek a családnak a tagjai. Belső és külső várból álló palánkerőd, belsejében téglaépületekkel, a Pölöske patak mocsarának szigetén. 1600-ban parancsra felgyújtják, mielőtt királyi őrsége Kanizsára bevonult. Maradványai a Hahóthoz tartozó Sárkánysziget pusztán ma is láthatók.380 16. Rajk vára a 16. század közepe táján a Rajki család udvarházának megerődítésével épült ki, amely a Kanizsa mocsaraiban egy nagyobb szigeten, a mai Várhely-pusztán állt. 1569-es alaprajza szerint egy központi épület körüli négyzet alakú palánkerőd, sarkain ó-olasz bástyákkal. Őrsége 1576-ban 40 hajdú volt. Parancsnokai az itt birtokos Rajki család tagjai. 1588-ban a törökök elpusztítják, de újjáépül. 1595 márciusában a szigeti bég megostromolta, de Rajky Albert visszaverte a támadást. 1600-ban pusztult el. Maradványait a helyén épült kastély és major építésekor megsemmisítették.381 17. Újudvar vára a mai Korpavárral azonos, a mai falu nyugati peremén állt, a Kanizsáról Zalaegerszeg, Vasvár felé vezető út mocsári átkelőjét őrizte. Több más várhoz hasonlóan az 1570-es évek végén kialakított új védelmi koncepció jegyében fogant, valószínűleg 1581-82 körül. A források gyakran Újvárnak nevezik. Őrsége 1600-ban Paradeiser parancsára felgyújtotta. Alaprajza szerint négyzet alakú volt, sarkain kerek rondellákkal. Felszíni nyomai ma már alig észlelhetők.382 d) Kanizsa előterét keletről védő várak 18. And vára ma pontosan meg nem határozható helyen, Nagyrécse határának déli felében állt. And középkori község volt, templomos hely, nagyon valószínű, hogy mint annyi más helyen, a templomot vették körül palánkfalakkal. Az erődítmény 1570-ben már állt. 1576. július 18-án a szigetvári bég ostromolta, elfoglalta, majd felrobbantotta. Őrsége az utolsó szál emberig elesett. Később nem épült újjá.383 19. Botszentgyörgy vára építését, amelyet a nagykanizsaiak Romlott-vár néven ismernek, 1480-ban kezdték meg a bajnai Both család tagjai. 1566-ban őrsége Both Gáspár vezetése alatt sikeresen ellenállt az ostromló töröknek. Tahy Ferenc helyez bele királyi zsoldon lévő őrséget, ettől kezdve végvár. 1575-ben a török sikertelenül ostromolja. 1577 után feladják, helyette épül Szentmiklós vára. A téglából épült várkastélyt, amelynek alaprajzát 1569-ből ismerjük, felrobbantották. A régészeti kutatás során kiderült, hogy a mély szárazárokkal körülvett erődöt az 1570-es években délről, nyugatról és északról földsánccal is megerődítették.384 20. Mindszent vára, amely a Kanizsától keletre fekvő Bille(Mindszent) faluban állt, valószínűleg az 1570-es évek végén készült And pótlására. Úgy tűnik, itt is a templomot erődítik meg. Eddig egyetlen adatot találtunk róla, mely szerint 1590-ben Zala vármegye közgyűlésén elrendelik a mindszenti cas-tellum és Szentmiklós közötti erdő kivágását.385 21. Babócsa vára: középkori eredetű várát először 1555-ben foglalták el a törökök, de a következő évben sikerült visszafoglalni. 1566. évi török kézre kerülése után csak 1595-ben, a tizenöt éves háború alatt kerül újra Magyarországhoz, és egészen 1600-ig, amikor a Kanizsa ellen vonuló török fősereg elfoglalta, Kani- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 345 zs a legfontosabb elővára volt. A Rinya egykor mocsaras völgye fölé emelkedő erdős dombon ma is felismerhetők a vár sáncai. e) A Kanizsa-patak völgyét Kanizsától délre a Muráig védő várak 21. Szentmiklós vára a mai Miklósfán Botszentgyörgy pótlására épült 1580-81 körül. Az erőd egészen 1600-ig áll, amikor őrsége felgyújtja.387 22. Mórichely vára Miklósfától délre, a liszói útelágazás mellett állt, ahol a középkori Mórichely falu Árpád-korban épült kör alakú templomát (rotunda) és környékét veszik körül palánkfalakkal és árokkal. Alaprajzát 1569-ből ismerjük. 1575-ben sikertelenül ostromolja a török. Az 1570-es évek végén Botszentgyörggyel egy időben adják fel és pusztítják el.388 23. Keresztúr vára a mai Murakeresztúron, ma még bizonytalanul meghatározható helyen, a középkori benedekrendi kolostor megmaradt temploma környékének megerődítésével jött létre. A vár a végvárvonal déli, a Murára támaszkodó végét biztosította, ezért nagyon fontos volt. Kiépítésén Kanizsával egy időben olasz építőmesterek is dolgoztak. 1569. évi alaprajzán a templomot négyzet alakú sarkain ó-olaszbástyás palánkerőd övezi. 1578-ban újra átépítik, a század végén a déli szakasz kulcserődje. 1600-ban pusztul el.389 24. Bajcsa vára Kiskanizsától délre a Kanizsa mocsarainak peremén 1578-79-ben Stájerország által felépíttetett ötszög alakú, jelentős nagyságú palánkvár. A rossz helykiválasztás - homokos talaj - miatt fenntartása igen problematikus volt, ugyanakkor céljának, hogy a Kanizsától délre eső terület katonai központja legyen, egyre kevésbé tudott megfelelni. Ennek ellenére 1600-ig fennáll, amikor őrsége sorsára hagyja.390 25. Fityeháza vára erődítményének építését Bajosához hasonlóan 1578-79-ben határozták el. 1588-ban a török elpusztította, de újjáépült. 1600-ban ürítik ki.391 26. Bernátháza-Pernezyháza neveken szereplő erődítmény valószínűleg azonos. Helyének meghatározása teljesen bizonytalan, az adatok alapján úgy tűnik, hogy Bajcsa és Kanizsa között volt. Többször esik szó megépítéséről, de hogy valójában felépült-e, nem tudjuk.392 27. Légrád vára a Mura és a Dráva összefolyásának szögletében épült palánkerődítmény, amely nagyon fontos szerepet játszott mind a Muraköz védelme, mind a Dráva és Mura folyók vízi útjának ellenőrzésében. A Zrínyi család tulajdona, 1571-től újjáépítik. 26. kép. Bajcsa várának alaprajza, 18. század végi térképen. (OL. Battyhány lt. S-20. 79. sz.) 346 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig A kanizsai főkapitánysághoz tartozásáról először 1575-ben tudunk. Később sem kerül török kézbe, Kanizsa eleste után is magyar végvár marad.393 f) Kanizsa hátában lévő várak 28. Molnári vára a Kanizsát Stájerországgal összekötő út és a Mura átkelőjének biztosítására épült valószínűleg 1566 után. 1569. évi alaprajza szerint egy központi épület köré emelt négyzet alakú palánkerőd, sarkain körbástyákkal. 1578-ban jelentősége felértékelődött, 1579-ben Zrínyi György kapott utasítást újraépítésére, költségeit Stájerország viselte. Pusztulásával 1600-ban számolhatunk.394 29. Sormás vára mindössze egy adatban szerepel. 1574-ben a törökök sikertelenül ostromolták.395 30. Szemenye vára a Muraszemenyén, a Hahót nemzetségbeli alsólendvai Bánn(Bánffy) család által alapított ferencesrendi kolostorból épült ki, amelyet palánképítésű falakkal vettek körül. 1576-ban 25 lovas és 30 hajdú a királyi őrsége. Kanizsa ellátása szempontjából volt jelentős szerepe. Kanizsa eleste után is magyar kézen maradt, az 1610-es években azonban eddig ismeretlen okból feladják.396 g) Az 1500-as évek végén, a 15 éves háború alatt több, a Zalavölgy átkelőjét, illetve a Zala és Dráva között az Ausztria felé vezető utak biztosítását végző kisebb vár is a kanizsai főkapitány jogkörébe került. Ezeknek a váraknak mindegyikét nem ismerjük, forrásainkban az alábbiak szerepelnek: 31. Kemend (Kemendollár) 32. Lövő (Zalalövő) 33. Egervár (Vas vm.) 34. Mogyorósd (Vas vm.) 35. Nádasd (Vas vm.)397 Több, ezen a területen álló kisebb-nagyobb vár és a főkapitányság viszonya ma még nem tisztázott, pl. Szentgrót, Kehida, Egerszeg, Csatár, Tárnok, Szé-csisziget stb. Számtalan vigyázó ház, góré és egyéb őrhely is állt a Kanizsához tartozó különböző várak mellett, ame- 27. kép. Újudvar ( K o r p a v á r ) v á r a 19. század eleji térképen. (OL. Battyhány lt. S-20. 207. sz.). lyek között kisebb erőd nagyságúak, és egyszerű őrhelyek is voltak. Ezek az egyes várakhoz tartoztak, az onnan kihelyezett katonák őrizték azokat. Ilyenek voltak Kanizsa szomszédságában, köztük a tőli (Kis-kanizsa), amely a templom felhasználásával épült. Megtaláljuk őket a többi kisebb erődök között is, mint a Kiskomárhoz tartozó Szt. Jakab (ma Zalaszentjakab) góré, melynek 2 főnyi őrségét 1576-ban ölték meg a törökök,398 vagy a másik nagyságrendből - az ugyancsak Kiskomárhoz tartozó - Kolon, amely a falu templomának megerődítésével készült, és 1579-ben 2000 főnyi török ostromlónak is ellen tudott állni.399 Jegyzetek 1 OL. E 21. KL. Ben. res. N. 165. 1566. dec. 2. (Petitur opinio Qua rone arx Kanisa, a domina Palatinissa recipi, et quid Uli ad sua postulata responderi debeat): I. 203. 2 Füssy 159. (OL. E 21. Ben. res. fol. 127.; Ua. fol. 129.) 3 Müller 25. 4 Müller 25-33. 5 Müller 9-14. 6 Takáts: A nagy Thury György 116. 7 Uo. 8 Hofkriegsrat. Exp. 1567. szept.; Hofkriegsrat. Reg. 1567. szept., okt. 9 HKA. Hoffin., Ung. 15/68. 1567. okt. 21. 10 Hofkriegsrat. Reg. 1567. nov. 22. 11 OL. E 21. KL. Ben. res. N. 232. (De transactione inter Caesar em et relictam Thomae Nadasdi, super Kanysa inita.) 12 OL. E 15. KL. Exp. cam. Mutatok 1568. jan. 12. 13 HKA. Hoffin., Ung. 18/3. 1568. jan. 24.; OL. Liber Regius, III, 1190. (1568.) Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 347 14 OL. E 21. KL. Ben. res. N. 25. 1568. jan. 24. ls Hofkriegsrat. Exp. 1568. jan. 16 HKA. Hoffin. Ung. F. 16. 1568. febr. 8. 17 OL. E 21. KL. Ben. res. N. 94. 1568. márc. 2. 18 OL. Nádasdy es. It. 17/242. Regestrum; OL. E 211. Lymbus III. ser. Militaria. F. 8. 1568. febr. 10.; OL. Nádasdy es. lt. E 185. 17/227. 1568. febr. 18. 19 OL. E 21. KL. Ben. res. N. 117. 1568. jún. 21. 20 Demkó Kálmán: Magyarország hadi ereje III. 127. (Demkó a szepetneki uradalom tizedeit illetően téved, mert azok a veszprémi püspökséghez tartoztak.) 21 OL. E 75. KL. Exp. cam. Mutatók. 1567. jan. 25.; 1567. nov. 14. 22 OL. E 21. KL. Ben. res. N. 190. 1569. aug. 16. 23 Uo. N. 138. 1570. jún. 25. 24 OL. E 41. KL. Litt, ad Cameram exaratae. 1569.; E 21 KL. Ben. res. N. 149. 1569. aug. 8.; Uo. N. 140. 1570. júl. 18. 25 Szakály 1981 87., 102-103., 109., 121-122. 26 Müller 52.; Szegő Pál: Végváraink szervezete 75. 27 OL. E 21. KL. Ben. res. N. 24. 1568. jan. 22.; Uo. N. 283. 1569. júl. 20. 28 Müller 54. 29 Szendrei HTK. 1888. 99.; Müller 54-55. 30 OL. E 21. KL. Ben. Res. N. 94. 1568. márc. 2. 31 Hofkriegsrat. Reg. 1568. febr. 1569. márc. 17.; OL. E 75. KL. Exp. cam. 1569. máj. 16., máj. 25.; OL. E 75. KL. Exp. cam 1569. máj. 16. Ad Georgium Thury. 32 OL. E 211. Lymbus III. ser. Militaria F 8. 1568. febr. 70.; Müller 59. 33 Müller 60.; Demkó Kálmán: Magyarország hadi ereje III. 200. 34 OL. E 21. KL. Ben res. N. 52. 1568. márc. 31.; Uo. N. 33. 1567. febr. 4.; OL. E SS4- VKI. Fol. Lat. 1333. 1567.; HKA. Ung. Rechnungen. F.32. 1568. okt. 14. stb. 35 Müller 61.; Az vitéz Turi György haláláról. . . Demkó Kálmán: Magyarország hadi ereje III. 320., 322. 36 Az vitéz Thury György haláláról. Lásd 77. sz. jegyzetet.; HKA. Hoffin. Ung. 22/149. !57°- nov. 15. 37 Takáts: Bajvívó 232. 38 HKA. Hoffin., Ung. 19/1-61. 1569. máj. 21. Extractus et aestimatio. .. 39 Müller 62.; Hofkriegsrat. Reg. 1569. ápr. 2. 40 Müller 67.; MTK II. 398. 41 Mo. tört. 3/1. 277-279.; Müller, 67. 42 Szegő Pál: Végváraink szervezete 197.; Csányi Ákos levele özv. Nádasdy Tamásnéhoz. HTK. 1894., 391-393-43 Staatsarchiv. Turcica. 24/115. 1568. febr. 11. Annoni-tatio depredationum rapinarium, captivationum damnorum-que per Turcas ab initio huius anni sexagesimi octavci, et paulo ante undique in finibus Suae Caes. Maiestatis facto-rum.; Staatsarchiv. Turcica. 24/117. 1568. ápr. 25. Thury György. 44 Müller 72. 45 Staatsarchiv. Turcica. 24/193. 1568. jún. 19.; Hofkriegsrat. Reg. N. 142. 1568. ápr.; N. 91. 1568. máj; Hofkriegsrat. Exp. 1568. ápr. 46 Hofkriegsrat. Reg. N. 150. 1568. június. 47 Takáts: Rajzok II. 62. (így ír erről Thury Petheő Péter komári kapitánynak: „lm most juta hirem Romárból, hogy az török Marczalit csinálja...") 48 Hofkriegsrat. Reg. N. 103. 1568. febr. 49 Uo. N. 141. 1568. ápr. 50 Füssy 165-166. 51 Hofkriegsrat. Exp. 1569. jan. 26.; Hofkriegsrat. Reg. 1569. febr.; Hofkriegsrat. Exp. 1569. febr.; Uo. 1569. márc; Müller 74. 52 OL. E 75. KL. Exp. cam. 1569. máj. 16., máj. 25.; OL. E 21. KL. Ben. res. N.42. 1569. 53 OL. E 75. Exp. cam. Mutatók. 1569. máj. 16. Ad Georgium Thury. 54 Takáts: Bajvívó 262. 55 Müller 75.; OL. E 21. KL. Ben. res. N. 270. 1569. aug. 5.; N. 190. 1569. aug. 16. 56 Hofkriegsrat. Reg. 1569. jún. 57 Hofkriegsrat. Exp. 1569. jún. 58 Hofkriegsrat. Exp. 1569. szept.; Uo. 1569. nov. 59 Müller 77, 79.; A budai basák 40. 36. levél. Musztafa basa Miksának. 60 Staatsarchiv. Turcica. 26/67. T57°- máj. 1. 61 Staatsarchiv. Turcica. 27/232-241. 1570. dec. 24. (Ca-rolus Rym) 62 Eőr-Darmay: Törökverő Thury György ingóságai, 725-63 Staatsarchiv. Turcica. 26/144. 157°. Jún. 20-szept. 12. (Gravamina iniurae et damna enormia recens Sacrae Caes. Mtis ditioni et subditis contra expressa pacta conversa pacis et militibus in confiniis et limitibus illata.) 64 Staatsarchiv. Turcica. 26/144. J57°- Jún. 20-szept. 12. 65 Uo. 66 Wien. Haus-, Hof- und Staatsarchiv. Hungarica. Allgemeine Akten. 96/58—59. 1570. augusztus 17. Carolus Passae Budensi. 67 A budai basák 43-44. 39. levél. 1570. okt. 9. Musztafa basa Miksának. Ugyanebben a tárgyban: Staatsarchiv. Turcica. 27/96. 1570. okt. 29. 68 Istvánffy II. 575. 69 HKA. Hoffin. Ung. 22/54. 1571. jan. 8. Sacr. Caes. Mti Georgius Thury. 70 Uo. Fol. 72-73. 1571. márc. 15.; Hofkriegsrat. Exp. N. 45. 1571. febr.; Hofkriegsrat. Reg. N. 59. 1571. ápr. 71 Istvánffy II. 575-576.; Hasonlóan mondja el az eseményeket a Thury halálát megörökítő históriás ének is. Lásd 77. sz. jegyzetet. Ettől eltérő verziót örökít meg Forgách Ferenc: Magyar Históriája 1540-1572. Forgách Simon és Istvánffy Miklós jegyzéseikkel együtt. Közli: Majer Fidél, bevezette Toldy Ferenc. Pest 1866. 521. E változatról már az azt jegyzetekkel ellátó Forgách Simon is megjegyzi: „Ez az narratio nem igaz". Uo. 521.; MTK. II. 401. 72 Takáts: Régi idők 225. Katonatemetés a török világban.; Istvánffy 854. (Az 1601. évi ostrommal kapcsolatban.) Látható a kápolna ábrázolása Kanizsa 1664. évi ostromának térképén. Közli: Méri XXXVI. tábla. 73 Staatsarchiv. Turcica. 27/202. 1571. jún. 19. 74 Wien. Haus-, Hof- und Staatsarchiv. Hungarica. Allgemeine Akten. 97/71. 1571. ápr. 14. 75 Lásd 73. sz. jegyzetet. 76 Müller 87. 77 Magyar irodalmi szöveggyűjtemény. Szerk.: Waldapfel József. I. kötet. Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból I. rész. Szerk.: Barta János és Klaniczay Tibor, Budapest, 1951. 78 Takáts: Bajvívó 272. 79 Defterek I. 211. 80 Marosi HTK. 1974. 52. 81 Banfi 1940. 148-149. I. melléklet.; Méri 33-34., II. tábla. 82 Banfi 1940. 147-148. Szintén Ferabosco 1572. évi tervének tartja.; Méri 34-36., III. tábla. Tévesen a vasútállomással szembeni szigetre lokalizálja, a rajta szereplő templomot pedig Kanizsa plébániatemplomával azonosítja. 83 Banfi 1940. 147.; Marosi HTK. 1974. 52.; Müller 39.; OL. E 21. KL. Ben. res. N. 117. 1568. jún. 21.; Bánrévi 191. 348 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 84 Banfi, Florio: Charlo Theti és a magyar várépítészet. HTK. 1932. 18-19. 85 Maggiorotti-Banfi 1933. 156-165. 86 Müller 39.; OL. E S54- VKI. Fol. Lat. 1229. 1568. szept. 3.; OL. E 21. KI. Ben. res. N. 170. 1568. aug. 11. 87 Marosi HTK. 1974. 52.; Skublics Pál: Zala megye várairól. In: Adatok Zala megye történetéhez I-V. Szerk.: Bátorfi Lajos. Nagykanizsa, 1876-1878. II. 161. 88 Marosi HTK. 1974. 52-53. 89 Roth 155. 90 Bánrévi 190-197.; Pataki 114. 91 Maggiorotti-Banfi 1933. 169. 92 Takáts: Rajzok II. 73. 93 Takáts: Rajzok II. 73-74. (An den Schwendy und Solbin Pasteyen Stecken geschlagen, führen jetzt Erde heréin etc. Schütling Albert Buchschreiber jelentése Kanizsáról 1570.) 94 Müller 40.; Takáts: Bajvívó, 266. 95 Marosi HTK. 1974., 53. 96 Pataki (Kriegsarchiv, Hofgeratliche Aktén. 1572. máj. 77-0065. jelzettel.) 97 Méri 36-37. 98 Méri 37. 99 Méri 37. Lásd 84. sz. jegyzetet; Gerő 1955. 458/a jegyzet.; Takáts: Kapitányok 119. 100 Méri 37.; Maggiorotti-Banfi 1933. 170-171. 101 Méri 37.; Istvánffy, II. 855. 102 Pataki 17. 103 Banfi F[lorio J-Maggiorotti L[eone] A[ndrea]: La fortezza di Giavarino in Ungheria, ed i soni architetti militari italiani specialmente Pietro Ferabosco. Roma, 1932., 74, 76. 104 Maggiorotti-Banfi 1933. 170. 73. sz. jegyzet. 105 Banfi 1940. 147. 106 Gerő 1955. 374.; Cennerné ezzel a véleménnyel azonosul, (a II. rész 296. sz. jegyzetében i. m. 69-70.); Gerő véleménye Méri 66. 75. sz. jegyzet. 107 Méri 18. Véleményének részletes indokolása 66. 75. sz. jegyzet. 108 Pataki 25. (117. sz. jegyzet.) 1572 K.-155-66. H.-227-69.) 109 Marosi HTK. 1974. 53. Arconato kanizsai működését tévesen 1574-78-ban adja meg. Helyesen Pataki 25. 1574-1584. 110 Pataki 24-25. 111 Roth 155-156. Steiermárkisches Landesarchiv, Das landschaftliche Archiv. 2. A IV 1 - Beziehungen zum Reich, Reichshilfe 1497-1575.; Gesandteminstruktion für den Regensburger Wahltag, ddo. 1575, August 21, Bruck a. d. Mur. alapján. 112 Pataki 25. és uo. 119. sz. jegyzet. 113 Roth 156. 114 Maggiorotti-Banfi 1933. 171.; Pataki 25.; Marosi HTK. 1974. 53. 115 Marosi HTK. 1974. 53. 116 A jelentésben használt hosszmérték a „claffter", a német „Klafter" = a magyar öl, mely általában 6 lábnyi, illetve 1,6-2,1 méteres nagyságban dívott. Az osztrák királyi öl 1552-ben 1,746498 m nagyságú, a legjobban elterjedt bécsi öl, amely pedig szintén 6 láb (Fuss) osztással 1,896 méter. (Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek a XVI. század végéig, Budapest, 1978., 87.) 117 Maggiorotti-Banfi 1933. 171. (Mindhárom Ferabosco-jelentésből közölnek részleteket); Banfi 1940. 149. a jelentést Octavio Baldigarának tulajdonítja.; Pataki 25. 118. sz. jegyzet. Ferabosco terjedelmes jelentésére hivatkozik. Ugyanakkor Baldigara itt tartózkodásáról is ír ekkor. 118 Marosi HTK. 1974. 53. 119 Maggiorotti-Banfi 1933. 172. 120 Pataki 25-26., 123-124. sz. jegyzet. 121 Pataki25. 119. sz. jegyzetben hivatkozik 1583. júl. és 1584. febr. jelentéseire. 122 Pataki 26. 124. sz. jegyzet közli jelzetét KA. 1586. máj. Nr. 76. 123 Maggiorotti-Banfi 1933. 172. (Kriegsarchiv HKR 1587. Prot. Exp. 152. alapján); Marosi HTK. 1974. 53. 124 Bánrévi, 190-197., 318-330. 125 Lásd 114. és 117. sz. jegyzeteket; Méri 45. 126 Eperjessy Kálmán: A bécsi Hadilevéltár magyar vonatkozású térképeinek jegyzéke. Szeged, 1929. 152. 2515. Valószínű, a téves keltezés oka, hogy a korábban készült alaprajzot az 1664. évi ostrom tervezésekor felhasználták, és ekkor besorolták az ezévi anyagba. 127 Méri 41. 128 Méri 48. 129 Méri 50. 130 Méri 19. 131 Takáts: Thengöldi 236.; Müller, 91. 132 OL. Nádasdy es. It. Missiles. 1571. április 18. 133 Hofkriegsrat. Reg. N. 59. 1571. április.; Hofkriegsrat Exp. N. 19. 1571. aug. (német hadiemberek kérnek fizetést); Uo. N. 68. 1571. aug. (magyar hadiemberek kérnek fizetést); Müller 91. 134 Takáts: Thengöldi 236. 135 Istvánffy II. 594. 136 Takáts: Thengöldi 25. 137 Müller 91.; Hofkriegsrat. Reg. N. 29. 1571. november. Thengöldi 27.; Müller 92. Thengöldi 7. Thengöldi 9. Thengöldi 19. Thengöldi 23-25. Thengöldi 25. Thengöldi 25-26. Thengöldi 26. 138 Takáts: 139 Takáts: 140 Takáts: 141 Takáts: 142 Takáts: 143 Takáts: 144 Takáts: 145 Takáts: 146 Uo. 147 Füssy 192. (Miksa király 1573. okt. 20-án kelt levele. OL. Ben. res. in orig. alapján.) 148 Takáts: Thengöldi 236. 149 Istvánffy II. 547., 590.; Mo. tört. 3/1. 628.; MTK II. 402. 150 Vas m. It. Kápt. Connctationes variae, 1580. 24-29., 55-71. A. 1584. Egybehangzó tanúvallomásokkal. 151 Az 1573. február 3-i dátum Mo. tört. 3/1. 506.; MTK II. 402; Istvánffy, akinek testvére szolgált ekkor Kanizsán, szintén az 1573. év eseményei között mondja el. I. m. II. 595-596. Az 1574. február 20. mellett Takáts Thengöldi 236-238. levéltári adatokra hivatkozva. Uo. 241. 2. sz. jegyzet. Brevis Extractus etc. alapján ugyanezt állítja. Bár Takáts jegyzetelése nem mindig pontos, ebben az esetben a több összecsengő jegyzete alapján, és Zrínyi György Batthyány Boldizsárhoz írt levele szerint (153. sz. jegyzet) az ő adatai tűnnek elfogadhatóbbnak; Vas megyei It. Kápt. Connctationes variae, 1580. köt. 24-29. Egy Alapy ellen 1573-ban elkövetett hatalmaskodás tárgyában folytatott vizsgálat anyagában a Kanizsa elleni támadást 1574-re, circa dominicam Carnisprivii (febr. 21.) egy éjjel „magnus numerus turcarum superveniens idem oppidum Kanisien in-tercepisset et in cineram redegisset." (150. lbj.) 152 Az esemény részletes leírása magyar részről Istvánffy 594-595., török részről leírja Pecsevi Ibrahim (Török történetírók III. kötet. Fordította és jegyzetekkel kísérte: Karácson Imre. Sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta Szekfű Gyula. Budapest, 1916. 83.), aki a támadás vezetőjét, a szigetvári Szári Ali béget megnevezi. 153 Takáts: Thengöldi 237. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 349 154 Takáts: Thengöldi 239. 155 Takáts: Thengöldi 239-240. 156 Takáts: Thengöldi 240.; Ugyancsak Takáts idézi Ernő főherceg jelentése alapján: „Kanizsa körül 1574-ben annyi kisebb kastély vagy vigyázó ház volt, hogy a kanizsai őrségnek több mint a fele állandóan ezekben őrködött." Takáts: Rajzok 68. 157 Takáts: Thengöldi 240-241. 158 OL. Batthyány It. Missiles. 1574. aug. 28. Rohoncz. Batthyány Boldizsár jelentése a szerencsétlenségről.; Ta-káts: Thengöldi 241. Rácz Iván folyamodványa konstantinápolyi börtönéből Ungnádhoz.; Takáts: Rajzok III. 404-405. 159 Takáts: Thengöldi 241-242.; Istvánffy István később 5500 talléron váltotta ki magát. 160 Takáts: Thengöldi 242-243.; Veress D. III. 161 Magyar életrajzi lexikon I—III. Főszerk.: Kenyeres Ágnes, Budapest, 1967-1981.; II. 1086.; Csuday Jenő: Zrínyiek a magyar történelemben 1566-1704. Szombathely, S84. 1-37. 162 Takáts: Thengöldi 163 Takáts: Thengöldi 164 Takáts: Thengöldi 165 Takáts: Thengöldi 166 Takáts: Thengöldi Takáts: Kapitányok "243-244. "244. "244. "245. " 246-247. 167 Takáts: Thengöldi 246-247.. 257-168 Takáts: Thengöldi 247-248.; Takáts: Rajzok II. 242. Zrínyi levele Ali szigeti béghez 1574. okt. 9. A levél beköszöntőjében közli pontos titulusát: „Az nagyságos Zrínyi György az hatalmas római császárnak, németországi, csehországi és magyarországi királynak tárnokmestere, tanácsa és Dunán innét Magyarországnak és Kanizsa várának főkapitánya." 169 Takáts: Thengöldi 248-249. 170 Lásd 168. sz. jegyzetet. 171 Takáts: Thengöldi 249-250. 172 Takáts: Thengöldi 251. Károly főherceg levele a budai pasához, 1575. ápr. 15. 173 Takáts: Thengöldi 251-252. Az eseményekre vonatkozó levéltári jelzetekkel. 174 Takáts: Thengöldi 252. Musztafa budai pasa levele Miksa királyhoz, 1575. dec. 17. 175 Takáts: Thengöldi 252-253. 176 Takáts: Thengöldi 253-254. 177 Takáts: Thengöldi 254. 178 Takáts: Thengöldi 254-255., (Universitas militum Canisiensium utriusque ordinis.) 179 Uo. A katonák kijelentik, ha több évi hátralékukat nem kapják meg, még a kapitányukat sem várják meg, hanem mindnyájan eloszlanak. 180 Takáts: Thengöldi 181 Takáts: Thengöldi 182 Takáts: Thengöldi 1 8 3 Lásd: í n . és 177 184 Takáts: Thengöldi 185 Takáts: Thengöldi 186 Takáts: Thengöldi 255-255-254-255. sz. jegyzetet. 256. 256-257. 256-257., 1576. január 23-án írja Bornemissza János a királynak a német lovasokról: „tanta alimenta exposuerunt, quod quadringenti milites cum tanto victu potuissent pertinere". 187 Takáts: Thengöldi 257-258. 188 Takáts: Thengöldi 257. 189 Takáts: Thengöldi 258-259. 190 Takáts: Thengöldi 259-260. 191 Takáts: Thengöldi 260.; Ex consilio bellico, 1576. május 4. Ehhez van csatolva a hadi fizetőmester kimutatása. A fizetőmester már a tervezett létszámemelést vette figyelembe. Azaz 800 huszárt vett fel egy hóra 3700 frt és 600 hajdút egy hóra 1755 frt fizetéssel. E szerint egy hóra 5455 frt kellene a kanizsai magyar katonaság fizetésére, ha t. i. a létszám teljes volna.; május 7. A hadi tanács ugyanekkor a Győrre rendelt 178 német gyalogost Kanizsára küldte. 192 Takáts: Thengöldi 261. 193 Takáts: Thengöldi 261. 1576. júl. 30. Ex consilio bellico alapján. 194 Takáts: Thengöldi 261. 195 Takáts: Thengöldi 403-405. 196 Takáts: Thengöldi 406-407. 197 Takáts: Thengöldi 407-409. Az idézett levél 1576. nov. 14-én kelt, aláírói: „Az fölséges alázatos, hív szolgái Kanizsán az magyarok, lovag és gyalog mind fejenként kicsiny és nagy." 198 Takáts: Thengöldi 409-410. 199 Takáts: Thengöldi 410-412. 200 Takáts: Thengöldi 412-413. Ernő főherceg a királynak. Wien, 1576. dec. 17. 201 Takáts: Thengöldi 413. 202 Takáts: Thengöldi 414. 203 Takáts: Thengöldi 416-418. Január 4-én már a mustra és fizetési lajstromot kérik a Kanizsán minap megesett fizetésről. A lajstrom az eltávozott katonákat is a Kanizsán lévőkhöz számítja. A kanizsai főkapitányság teljes zsoldhátralékára idézi: Közös pü. lt. Hung. 14371. fasc. Extract, was die Kay. Maj. dem teutsch und hungr. kriegsvolk zu Kanizsa und derén zugethonen granitzen zu endts. febr. 1577. zu bezah schuldig sein.; 1574-ben egy másik jelentés szerint „legénysége 400 német katona a lövészekkel együtt, 400 magyar katona és 100 további katona „Obersten alda wegwn der Craishaubtmanschafft gehalten", valamint 550 lovas.; Roth 154. 204 Takáts: Thengöldi 418. 205 Hofkriegsrat. Reg. 1575. nov. 14. Bornemissza jelentése hiányzik. 206 Takáts: Thengöldi 420. 1576. júl. 7. Kisserényi Gábor jelentése Komárból. 207 Takáts: Thengöldi 420. 1576. júl. 18. Újlaki Sebestyén hadnagy jelentése. 208 Takáts: Thengöldi 420. 209 Takáts: Thengöldi 420-421.; MTK II. 404. 210 Takáts: Thengöldi 421.; Bornemissza kérésére nevezték ki a lemondott Thóti Lengyel István helyett Batthyányi. 211 Takáts: Thengöldi 421. A meghívólevelek Kanizsán 1577. január 10-én keltek. Bornemissza és Batthyány külön-külön hívták meg a királyt és Ernő főherceget. 212 Uo. Prága 1577. jan. 31. Takáts megjegyzi, hogy Rudolf tévesen írja a vőlegény nevét Bottyán Sebestyénnek. 213 Takáts: Thengöldi 421-422.; Joachim Rothuet jelentése Rudolfnak. 214 Takáts: Thengöldi 422. Dávid Ungnad jelentése a királyhoz 1577. május 16. és 17. 215 Takáts: Thengöldi 422.; Ugyanő említi a tragikus esemény nagy külföldi visszhangját, amely még a költőket is foglalkoztatta. 216 Takáts: Thengöldi 528-530. Közli Stitzl József jelentését és Bornemissza levelének teljes szövegét. 217 Kapra Ferenc Bornemissza helyettese, a kor jeles katonája. Bornemissza távozása után Kiskomár kapitánya lett, ő építette újjá a komári várat jórészt saját erőből, amit 1585. szeptember 13. levele tanúsít. OL. Nádasdy lt. Missiles. 218 Takáts: Thengöldi 530-531. 219 Takáts: Thengöldi 531-532. 350 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 220 Takáts: Thengöldi 535-536. A támadó törökök számát 3000-re teszi. 221 Takáts: Thengöldi 532-533. A budai pasának írott válasz. 222 Takáts: Thengöldi 533-535. Hivatkozik Stitzl fizetőmester jelentésére (1577. ápr. 9.), aki kéri, hogy betegsége miatt távozhasson Kanizsáról. 223 Mo. tört. 3/1. 607-610. Sinkovics: Sárvár. 224 Takáts: Thengöldi 532. „Mit der kays. maj. rath und obristen zu Komorn: Andre Khielmann von Kielmannsegg ist über annehmung des obristen bevelchs zu Kanischaa geschlossen worden wie volgt." 1577. ápr. 19-225 Uo. 2. sz. jegyzet. 226 MHT I. 199. 227 Takáts: Thengöldi 536. 228 OL. Batthyány It. Missiles. 1577. jún. 17. Khielmann Batthyány Boldizsárhoz. 229 Lásd IV. fej. 114-115. sz. jegyzetet. 230 Roth 155. 231 Roth 157. 232 Roth 158. 233 Roth 165. 234 Roth 171. 235 Roth 172-173.; Takáts: Thengöldi 538. 236 Roth 173-174. 237 Roth 180-181.; Takáts: Thengöldi 538. 238 Takáts: Thengöldi 538-539. Idézi Poppendorf jelentését Ernő főherceghez 1578. nov. 8., amely szinte teljesen egyezik Khielmann 1576. nov. 14-i jelentésével. 239 Roth 81. 240 Roth 184-185. 241 Stájer tartományi levéltár. Militaria a. a. O. ddo. 1578. szept. 10. 242 Roth 186-187. 243 Roth 187-189. 244 Roth 189. 245 Roth 189-190.; Istvánffy II. 616-617. Tévesen az évre teszi. Roth 190-192. 247 Roth 194-195. 248 Roth 194. 249 Roth 195. és 197-198. 250 Roth 198. 251 Roth 200-202.; Takáts: Emlékezzünk 254-255.; Takáts Sándor: A Zrínyiek magyarsága. In: Takáts Sándor: Magyar küzdelmek. Budapest é. n., 50. 252 Roth 203. 253 Roth 208. 254 Roth 204.; Takáts: Emlékezzünk 254. Szerinte Zrínyi a Károly főhercegnek írt levelében Fityeházán (Ficseháza), Pernezyházán (így is azonosíthatatlan), és Szentmiklóson (ami egyébként Csákány szomszédja), kéri őrházak felépítését. Szentmiklóson és Fityeházán épült is erőd. Lásd Takáts: Rajzok II. 68. 255 Roth 208. 256 Roth 209. 257 Roth 211-212. 112. lbj. 258 Takáts: Thengöldi 537-538. 259 Takáts: Thengöldi 540. (Khielmann még évekig nem kapta meg az ígért pénzt.) 260 Stájer tartományi levéltár. Kriegswesen 790. fasc. 1579. dec. 18. Kanizsa.; A budai pasák 208. 261 Füssy 192.; OL. Ben. res. fol. 28. Rudolf király 1583. jún. 18. levele 262 Uo.; OL. Ben. res. fol. 107. 1580. 263 Bilkei-Turbuly 28. 264 Ua. 29. 1579 246 265 Takáts: Thengöldi 543.; Khielmann távozásának pontos időpontja további kutatást igényel. 266 Füssy 192. Salm mint „jövendő kanizsai főkapitány" kéri bérbe a kapornaki és zalavári apátságokat. 267 Takáts: Thengöldi 543.; Tarnóczky Farkas Tarnócz-ky András komáromi naszádos főkapitány fia volt, valószínűleg így került Khielmann révén Kanizsára, amikor Kapra Ferenc Kiskomárba távozott. 268 jegyZet Kerecsényi Edit gyűjteményében (R 284. Véghelyi Dezső gyűjtemény m. 2. cs. 1581.1. 12. Kanizsa). 269 Füssy 193.; OL. Ben. Res. in orig. 1582. jún. 12. 270 Méri 48. 271 Bilkei-Turbuly 31. 272 Lásd 120. sz. jegyzetet. 273 Bilkei-Turbuly 33. 274 Bilkei-Turbuly 34-35. 275 Bilkei-Turbuly 39., 40., 42., 43., 44. 276 Istvánffy II. 628-629. 277 Mo. tört. 3/1. 612. Sinkovics Sárvár. 278 Istvánffy II. 642-646. Azt írja, hogy az általa adott 1513 rab csak az árverésre bocsátottak száma, „mert nem lehetett a nyervágyó katonákat megakadályozni, hogy sok foglyot elrejtve vissza ne tartsanak." Takáts: Rajzok 171-173. idézi Braun Rézmán két jelentését. Takáts ennek alapján adja a foglyok 1300 főnyi létszámát. Braun és a magyar főurak viszonyát ismerve bizonyosan nem tudhatta meg a foglyok valós számát. 279 Takáts: A török hódoltság korából 206-207. 1588. nov. 23. Nogarolla gróf, győri főkapitány válasza Szinán pasának, aki a béke megszegéséről, Koppány, Kékkő, Endréd, Gesztes és Vitány elpusztításáról panaszkodik. Sajnos Takáts a levélből a török által elpusztított Kanizsa környéki várak közül csak a felsoroltak nevét idézi. 280 Staatsarchiv. Turcica. 1589. dec. 2. Ferhát budai pasa Ernő főherceghez. 281 OL. E 21. KL Ben. res. m. 571. fol. 259. v. 282 Bilkei-Turbuly 45-46. 283 Takáts: Kanizsa 58-59. Kanizsa elfoglalása c. tanulmányában írja: „A XVI. század utolsó évtizedében megüresedett a főkapitányi állás, Ernő főherceg megírta Rudolf császárnak, hogy kiváló emberre kell bízni a kanizsai tisztet.. . továbbá Gerczy (a mostani főkapitány helyettes). .." A jelzet nélkül közölt idézetet Takáts tévesen a Paradeiser kinevezése előtti időre datálja, pedig ez bizonyosan 1590-re keltezhető. Ernő főherceg ekkor a Haditanács elnöke, Haym bárónak, aki Paradeiser elődje volt, nem Geréczy az alkapitánya.; OL. E. 21. Ben. res. m. 572. fol. 2496 v. 1591. Ernő főherceg a Kamarához, a vicekapitányhoz, Gereczy Bertalanhoz. 284 OL. Nádasdy It. Missiles. 1588. szept. 13. Kapra (Kecskés) Ferenc Kiskomárból Nádasdy II. Ferencnek.; Takáts: Emlékezzünk 152-153. 285 A Kiskomár elleni támadás időpontja tekintetében a szakirodalom eléggé bizonytalan. Istvánffy 662. 1591-re teszi. Füssy 194. Zala vármegye 1592. évi közgyűlési jegyzőkönyvének megjegyzése alapján „Kiskomár per hostes nuperrime diruta", 1592-t mond. Az ő nyomán Szántó Imre: A balatoni várak övezete a Dunántúl védelmi rendszerében (1541-1690). Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. 1986. 272. ezt elfogadja, ugyanígy Roth 192. A kiskomári ügyről Bayerle, Gustav: Ottoman Diploma-cy in Hungary. Letters from the Pashas of Buda 1590-1593, Bloomington [1972.] Indiana Univ. publication. (Uralic and Altaic Series 101.) közli a legfontosabb adatokat. Szinán pasa 1591. augusztus 13-án exkuzálja magát Kiskomárnak a koppányi és a szigetvári bégek általi elfoglalása miatt Ernő főhercegnél. Már elhagyták a várat, és a foglyokat is vissza fogják adni, amint az ajándék megérke- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 351 zik . Uo. 107. Szinán szeptember n-én már azt írja, hogy a kiskomári ügy miatt mazuRh tétette a bűnös koppányi béget. Uo. 114. Erre az ügyre vonatkozik egy szeptember 20-i levél is. Uo. 117. 286 Bilkei-Turbuly 46. 1591. október 22-én könyörögnek Ernő főhercegnek, hogy a vármegye ingyenmunkáját Kanizsa helyett inkább Kiskomár várának kijavítására rendeljék.; Uo. 47. Az 1592. február 19-i közgyűlésen elrendelik, hogy a Kanizsához rendelt ingyenmunkát a kiskomári vár felépítésére és megerősítésére kell fordítani. 287 Mo. tört. 3/i.j 653-654. 288 lstvánffy II. 697-698.; MTK II. 413. és Mo. tört. 3/1. 658. tévesen Babócsa elfoglalását is ehhez a hadjárathoz köti. 289 Bilkei-Turbuly 60. 290 j Qy M a Protocollum. A három kötet Iványi Béla által készített fordítása uo. Adattár A. 212-68., A. 213-68. és A. 214-68. sz. A munka részleges feldolgozása: Kerecsé-nyi Edit: A Kanizsa környéki végházak helyzete a vár 1594-96 közötti protocollumai tükrében. Zalai Múzeum 4. (1992), 29-34. 291 MHT. I. 214-215. 292 Mátyás főherceg instructiója báró Haym Kristóf Kanizsa vár és a hozzá bekebelezett véghelyek parancsnoka részére. Protocollum I. k. Dátum nélkül. (1594. vége felé). 293 Haym jelentései 1592. július 30-aug. 7. a Babócsa melletti táborból, és aug. 10-én Kanizsáról. A sereg 9-én jött el Babócsáról. Haym 175 huszárt Kanizsáról, 25-öt Pölöskéről, 200 németet, 280 haramiát a különböző kisebb erődökből, valamint Kiskomárból is rendelt ide embereket, összesen 720 főt. Amikor az idevezényeltek rájöttek, hogy Babócsán még élelmiszer sincs, megszöktek, Babócsán aug. 10-én mindössze 200 német és néhány huszár maradt.; lstvánffy II., 740-741. Mint szemtanú pontosan írja le az eseményeket. 294 Kerecsényi Editnek a 290. sz. jegyzetben idézett műve 34-295 lstvánffy II. 781-782. 296 MHT. I. 222. 297 MHT. I. 224.; Takáts: Kanizsa 59. 298 Protocollum III. kötet. 1597. ápr. 29.; Takáts: Kanizsa 59., 1598. szept. 18. Paradeiser beiktatására Kanizsa főkapitányságába kéthavi zsold kell, s 100 karabélyosra 1600 Ft. 299 Takáts: Kanizsa 59-60.; Bilkei-Turbuly 86., 100., no., 118., 120. Protocollum I. kötet 1595. ápr. 28. 300 lstvánffy II. 825. 301 Takáts: Kanizsa 60. 302 Takáts: Kanizsa 60-61. 303 MHT. I. 223.; MTK. II. 420. szerint az akció június 20-án volt.; lstvánffy II. 819-820. 304 Takáts: Kanizsa 61. 305 Takáts: Kanizsa 61. Ausburger Pál proviantverwalter 1600. febr. 13. jelentése. 306 Takáts: Kanizsa 61. 307 MHT. I. 224. 308 MTK. II. 421.; MHT. I. 224. 309 lstvánffy II. 843.; Cerwinka 417. Babócsa ostroma szeptember 1-4. között folyt, lstvánffy szerint utána négy nap múlva érkezett a török Kanizsa alá, így adatai egyeznek a levéltári forrásokkal. 310 Török történetírók HL (lásd: III. fejezet 152. sz. jegyzetét) 296.; MTK. II. 421.; Cerwinka 416. szerint a török előhad, amelyet a kihaja vezetett, foglalja el Lakot és Bolondvárt, ez azonban bizonyosan téves, és ellentétes az általa közölt térképpel is, ahol helyesen ábrázolja a Kanizsa alá felvonuló török seregek útját, így Lala Mehmedét is. 311 MHT. I. 224-225. 312 Takáts: Kanizsa 62.; lstvánffy II. 843. 313 MHT. 224.; Takáts: Kanizsa 62.; lstvánffy II. 843.; Cerwinka 421. 314 Takáts: Kanizsa 62. 315 Cerwinka 420-421.; lstvánffy II. 844.; MHT. I. 225. Letenyénél volt szeptember 18-án egy sikeres csata.; Török történetírók III. 296-297. 316 Takáts: Kanizsa 62-63. Takáts a korabeli vélemények alapján állva elfogultan ítéli meg Paradeiser tevékenységét. 317 Cerwinka 411.; MHT. I. 225. 318 lstvánffy II. 844.; Takáts: Kanizsa 63.; MHT. I. 225.; Cerwinka 428.; Török történetírók III. (lásd: 310. sz. jegyzetet) 297. 319 lstvánffy II. 845.; MHT. I. 225. 320 Ivanics Mária: A császári felmentő sereg útja Kanizsára egykorú ábrázolások tükrében (1600. szeptember 16-október 12.). Zalai Múzeum 4. (1992) 44-53., 47-48. 321 lstvánffy II. 846. 322 Ivanics Mária: 320. sz. jegyzetben idézett műve 48.; lstvánffy II. 846-847.; Török történetírók III. (lásd: 310. sz. jegyzetet) 298-299. 323 Ivanics Mária 320. sz. jegyzetben idézett műve 48.; lstvánffy 847-850.; Török történetírók III. (lásd: 310. sz. jegyzetet) 300. 324 Cerwinka 436.; MHT. I. 225. 325 Cerwinka 436. Balogh János vallomása alapján. Ugyanakkor Paradeiser vallomása szerint ez október 19-én történt és egy török kiabált be a várba, akit fegyverrel kergettek el. Ua. 437. 326 lstvánffy II. 850.; Takáts: Kanizsa 64.; MHT. I. 225.; Cerwinka 438. 327 MHT. I. 225-226.; Török történetírók III. (lásd: 310. sz. jegyzetet) 301. 328 Takáts: Kanizsa 64.; MHT. I. 226.; Török történetírók III. (lásd 310. sz. jegyzetet) 301. Kanizsa feladása 1600. október 22-én történt a források egybehangzó tanúsága szerint. Ugyanakkor Sinkovics I. Mo. tört. 3/1. 686. és MTK. II. 422. az esemény dátumát tévesen október 20-ra teszik. 329 Takáts: Kanizsa 65-66.; MHT. I. 226. 330 Cerwinka 440-442. 331 Török történetírók III. (lásd 310. sz. jegyzetet) 301-302.; Mo. tört. 3/1. 686. 332 OL. Dic. Zala. m. 1570. 3. köt. 704. 333 Takáts: Thengöldi 235. közli Wesentius építőmester jelentését. 1570. aug. 17. 334 Takáts: Thengöldi 237. 335 Takáts: Thengöldi 238-239.; Szántó 1980. 30.; HHSta U 1574. Fasc. 103. Fol. 156-168. 336 OL. Dic. Zala. m. 4. köt. 1574., 58V. lap Kanysa interior.; OL. Dic. Zala 4. köt. 1578. 246V. Kanisa exteriőr totaliter deserta. Kanizsa Interior milites, exercitique suse Mattis inhabiant.; OL. Dic. Zala. 4. köt. 1582. OL. Dic. Zala. 4. köt. 1588. 373. Kanisa interior stipendiani milites incolunt. 337 Roth 161. 338 Eperjessy Kálmán: A bécsi Hadilevéltár magyar vonatkozású térképeinek jegyzéke. Szeged, 1929. 152. 2515.; Méri 41-53., 5. ábra, XXX. tábla. 339 Méri 53-54. XXXI. tábla.; Cennerné 70-71. 2. kép. 340 Méri 53-54. XXXII. tábla. Cennerné 71. 341 Mo. tört. 3/1. 520. Fónyad Pál: A nagykanizsai evangélikus gyülekezet története. Nagykanizsai Honismereti füzetek 3. Nagykanizsa. 1991. 4.; Németh József: Adatok Zala megye kulturális emlékeiről II. A reformáció kora. Zalai Gyűjtemény 12. (1979.) 100.; Protocollum. I. kötet. Haym főkapitány levelei 1595. febr. i-től. 352 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 34 2 Protocollum, I. köt. 1594. jún. 26. Haym Mátyás főherceghez.; Uo. jan. 4. után.; Jan. 13. után; Febr. 9. „itten sem templom, sem oltár, sem ornátus, sem fölszerelés nincsen." márc. 10. 343 Takáts: Kanizsa 60., 62. 344 OL. U et C. 27/59 (1567.). Uo. 27/60, (1568.).; OL. Dic. Zala 3. köt. 1570. 704. v.; OL U. et C. 27/61 (1597.).; OL. Dic. Zala IV. 1598. 491. 345 OL. U. et C. 27/60 (1568); OL. Dic. Zala I. 306. !573-; OL. U. et C. 27/61. (1597); OL. Dic. Zala IV. 491. 1598. 346 OL. U. et C. 25/60 (1568); OL. U. et C. 27/61 (1597); OL. Dic. Zala IV. 491. 1598. 347 OL. Dic. Zala IV. 291. 1582.; Uo. 326. 1584.; Uo. 465. 1594. 348 OL. U. et C. 27/59. (1567), Uo. 27/60. (1568). 349 Defterek I. 211. 350 Dávid 1992. 57-58.; Defterek I. 356., 371. 351 Szakály: Kanizsa 24-25. (OL. U. et C. 84/44.; OL. U. et C. Irregestrata 7/102.; OL. U. et C. 27/61.) 352 Kimutatás az OL. Zala megyei dicális összeírásaiból 1531-1622 között. Készítette Horváth László András. Göcseji Múzeum, Adattár. 1594-92. 253 OL. U. et C. Irregestrata 7/102.; Szakály: Kanizsa. 27-28. 354 OL. U. et C. 27/61. 355 Szakály: Kanizsa 27.; Szakály 1981.: 102-104., 109. 121-122. 356 Demkó: Magyarország hadiereje III. 127.; OL. E 75. KL. Exp. cam. Mutatók. 1567. jan. 25., nov. 17.; OL. E 21. Ben. res. N. 190. 1569. aug. 16.; Uo. N. 138. 1570. jún. 25.; OL. E 41. KL. Litt. ad Cameram exaratate 1569.; OL. E 21. KL. Ben. res. N. 149. 1569. aug. 8.; Uo. N. 146. 1570. júl. 18.; OL. E 21. KL Ben. res. N. 577. köt. fol. 190/v. 357 Bilkei-Turbuly 28-123. 358 Uo. 359 Wien. Kriegsarchiv. Hofkriegsrat. Ung. Denkbuch. 14. 363. fasc. 1574. Verzeichniss etc; Protocollum I. köt. T595- Jún. 21. Haym főkapitány Mátyás főherceghez. Csányba 10 ember menjen,; Bilkei-Turbuly 111. 360 Takáts: Rajzok II. 68.; Szántó 1980. 39. 361 Szántó 1980. 62-63.; Bilkei-Turbuly 100. (Rajky Albert Rajk várának, Eördögh György Pölöskének a vajdája), 140. sz. jegyzet. 362 Takáts: Thengöldi 235., 418. 363 Sárkánysziget kapitánya a Sárkány, Rajké a Rajky, Lövőn a Perneszy stb. család tagjai voltak, akik kötelezettek bizonyos számú őrség tartására. A várak magánkatonaságára: Bilkey-Turbuly 19., 22., 36-37., 48., 64., 84., 93., 95-364 Roth 209. 365 A Haym féle Protocollum-kbnyvekben bukkannak fel a Zala menti, és a Zala és a Rába közti várak nevei. 1595. aug. 2-án Babócsára rendelt haramiákat Lövőről, Nádasd-ról, Mogyorósdról, Egervárról és Kemendről. 366 Koppány 1976. 170-171.; Takáts: Thengöldi 418.; Takáts: Rajzok III. 64. 367 Dornyay Béla: A somogy megyei Szőcsény és Csákány várairól. Vasi Szemle 1937. 203-220., 203-215.; Koppány 1976. 178-179.; HKA. 1572. máj. No. 77. 0074.; Müller 81.; Dávid 1992. 368 p)0rnyai Béla i. m. 203-215.; Karácsonyi 1922-1924. II. 24.; Koppány 1976. 148-150.; HKA. 1572. máj. No. 77. 0020.; Takáts: Thengöldi 418., 421., 530. 369 Koppány 1976. 176-177. 370 Csánki III. 667.; Z. m. lt. XII/i. Zalavári Konvent Hiteleshelyi Levéltára. I. 1966.; OL. Batthyány lt. Mis-siles. N. 36 324.; HKA. Hung. fasc. 13. fol. 85. 1566. márc; HKA. 1572. máj. No. 77. 0064.; Müller 73.; Marosi HTK. 1974. 53.; OL. E. 211. Limbus III. ser. Mili-taria F. 8. 1 568. febr. 10. 13. fasc; OL. Nádasdy lt. Mis-siles. Kapra Ferenc Nádasdy (II.) Ferenchez, 1588. szept. 13.; Takáts: Kanizsa 64.; MTK. II. 421.; Vándor László: Zala megye várai. Kiskomár vára. Zalai Hírlap, 1991. nov. 9. 371 Füssy 124-129., 158-159., 194-195.; Iványi Béla: Zalavár és a balatonhídvégi átkelő a török korban. In: A Göcseji Múzeum jubileumi évkönyve 1950-1960. Szerk.: Szentmihályi Imre: Zalaegerszeg, 1960., 161-180.; HKA. 1572. máj. No. 77. 0058.; Vándor László: Zala megye várai. Zalavár vára. Zalai Hírlap 1991. nov. 23. 372 HKA. 1572. máj. No. 77. 0072.; Bilkei-Turbuly 28., 37., 41.; Protocollum III. kötet. 1595. jún. 21.; Sági Károly: A zalacsányi török kori várak. In: A Göcseji Múzeum jubileumi évkönyve 1950-1960. Szerk.: Szentmihályi Imre: Zalaegerszeg, 1960., 131-134.; Vándor László: Zala megye várai. Kehida és Csány török kori várai. Zalai Hírlap 1991. szept. 28. 373 HKA. 1572. máj. No. 77. 0073. (Isaborral egy lapon). 374 Müller 81.; HKA. 1572. máj. No. 77. 0073. (Gétyével egy lapon.) 375 Csorba Csaba: Erődített és várrá alakított kolostorok a Dél-Dunántúl török kori végvári rendszerében. Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv 5. Szerk.: Kanyar József. Kaposvár, 1974., I3-47-Í i7-> I9> 21., 26., 30-31.; HKA. 1572. máj. No. 77. 0078.; OL. U et C. fasc. 77. n. 5; Vándor László: Zala megye várai. Várrá lett kolostorok. Zalai Hírlap 1991. júl. 20. 376 Holub III. (Peleske címszó); HKA. 1572. máj. No. 77. 0076.; Takáts: Thengöldi 418.; Protocollum I. kötet. 1595. aug. 2.; Takáts: Kanizsa 62.; Benda 1983. 52.; Koppány 1976. 328-330.; Vándor László: Zala megye várai. Pölöske vára. Zalai Hírlap 1991. aug. 3. 377 Szántó 1980. 39.; Takáts: Thengöldi 235., 251.; Vándor László: Zala megye várai. Törökkori várak Kanizsa környékén. Zalai Hírlap 1991. szept. 21. 378 Kerecseny: Szántó 1980. 39. (1570); Takáts: Thengöldi 235., 240. (1574); Khielmannsziget (Kilimán): Protocollum I. kötet 1595. ápr. 3., aug. 2.; Takáts: Kanizsa 62. 379 Feldakten 12. Nogarolla gróf jelentése, 1588. nov. 27.; Protocollum I. kötet. 1595. ápr. 3., jún. 6., júl. 30., aug. 15.; Takáts: Kanizsa 62., 64. 380 Holub III. (Buzádsziget címszó); Szántó 1980. 39.; 381 1567: XX. tc. 1 §.; HKA 1572. máj. No. 77. 0021.; Szántó 1980. 39., 62.; Feldakten. 12. Nogarolla gróf jelentése 1588. nov. 27.; Protocollum I. kötet. 1595. márc. 4.; ápr. 3., aug. 2. 382 Roth 173., 194. Az újudvari erőd felépítését a stájerok kezdeményezik 1578-ban; Protocollum I. kötet. 1595. jan. 4. után, febr. 4., ápr. 3., jún. 6.; Takáts: Kanizsa 62. 383 Szántó 1980. 39.; Takáts: Thengöldi 420. 384 Holub III. (Szentgyörgy címszó); Vándor László: A Zala megyei castellumok kutatásának eredményei. Cast-rum Bene 2. Szerk.: J. Cabello Budapest, 1992., 206-209. 385 Bilkei-Turbuly 45., 46.; Vándor László: Zala megye várai. Török kori várak Kanizsa környékén. Zalai Hírlap 1991. szept. 21. 386 protocollum I. köt. 1595. júl. 30-aug. 10.; Cerwinka 417-387 Takáts: Thengöldi 240.; Bilkei-Turbuly 45., 46.; Vándor László: Zala megye várai. Török kori várak Kanizsa környékén. Zalai Hírlap 1991. szept. 21. 388 HKA. 1572. máj. No. 77. 0066.; Takáts: Thengöldi 240., 251. 389 HKA. 1572. máj. No. 77. 0019. (Molnárival egy lapon); Wien. Kriegsarchiv. Hofkriegsrat. Protocolla. Re- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 353 gistratur . D, K, T, 1566-1572. N. 141. 1568. ápr.; Pataki 25.; Marosi 1974. 57.; Roth 202., 203., 211. 390 Roth 151-214.; Takáts Sándor: Stájerország magyar huszárjai. In: Takáts: Emlékezzünk I. 254-255. 3,1 Takáts: Rajzok a török világból II. 68.; Roth 204. 392 Roth 204. Zrínyi és Khielmann abban állapodott meg, hogy három őrházat kell építeni, egyet Bajcsa, Keresztúr és Fityeháza között, egyet „Bernassehase"-n, és egyet Csákányban.; Takáts: Emlékezzünk 254. (Stájer tartományi levéltár. Kriegswesen. 568. fasc. 1579. hivatkozással) Zrínyi György levelét idézi Károly főherceghez, melyben kéri, hogy Fityeházán, „Pernezy-házán" és Szentmiklóson őrházakat építsenek. A két kutató bizonyosan azonos eseménnyel foglalkozik, a három helységből azonban csak egy azonosat közölnek. Szentmiklós és Csákány szomszéd falvak, a két bizonytalan helység, különösen tekintetbe véve a középkori németben a „P" és „B" keverését, azonosnak vehető. 393 Marosi HTK. 1974. 56.; Roth 165.; Takáts: Thengöl-di 246., 418.; Benda 1983. 53. 394 HKA. 1572. má. No. 77. 0019. (Keresztúrral egy lapon); Roth 208., 209., 211. 395 Takáts: Thengöldi 248. 396 A szombathelyi egyházmegye schematizmusa. Szombathely, 1972. 135; Századok 1882. 476. 1. lbj.; HKA. 1572. máj. No. 77. 0075; Szántó 1980. 62., Takáts: Thengöldi 418.; Benda 1983. 53.; C.J. H. II. 1618. 49. cikkely 18. §. 397 Protocollum I. kötet. 1595. aug. 2. Haym főkapitány jelentése Mátyás főherceghez, melyben felsorolja, honnan rendelt haramiákat Babócsára. 398 Méri 87. III. tábla: Staatsarchiv. Turcica. 1576. júl. 7. Kisserényi Gábor jelentése Komárból. 399 Steirmarkisches Landesarchiv. Kriegswesen 790. fasc. 1579. dec. 18. Kanizsa., Budai pasák 208. V. KANIZSA TOROK URALOM ALATT (1600. OKTÓBER 22.-1690. ÁPRILIS 13.) 1. A török közigazgatás kiépülése. Kanizsa és a kanizsai vilajet Kanizsa várának elfoglalása után a törökök a vár körül egy újabb vilajetet (elajetet) szerveztek. Ez a tartomány a budai, a temesvári és az alig négy évvel korábban létrejött egri után a negyedik volt Magyarország területén. Az új közigazgatási egység megszervezése a terjeszkedésre épülő török birodalom önigazoló politikájának része volt, amennyiben már 1594 óta folyamatosan kísérleteztek egy dunántúli új vilajet megalakításával, amely a tizenötéves háború során elért - valójában kismértékű - térnyerésük alapján a hosszú háború eredményességét volt hivatva bizonyítani. Ilyen volt a szigetvári beglerbégség 1594 augusztusa és 1597 májusa között, valamint a győri 1594 szeptemberétől három és fél évig, és a pápai ugyanezen év októberétől 1597 augusztusáig. A kanizsai foglalás ugyanúgy nem járt számbavehető területgyarapodással, mint az előzőek, de 90 évre mégis lehetőséget adott az annyira óhajtott tartomány megszervezésére.1 A vilajetek kormányzása a közigazgatásban, pénzügyekben, külpolitikában, vallási és hadi dolgokban pontosan olyan egységes volt, mint a török birodalom egészének igazgatása. A vilajet élén a beglerbég állt, a bégek bégje, akinek tisztségével többnyire együttjárt a pasa cím is. Kinevezését a szultáni udvartól nyerte, amely úgy tartotta kézben e hivatal viselőit, hogy csak rövid ideig hagyta őket egy helyen. Sajnálatos, hogy az oszmán kancelláriai gyakorlatban éppen ezekben az években veszik ki az a jó szokás, hogy a fő tisztségviselők javadalmait, és velük együtt kinevezésük idejét a ruznámcsékba beikatják. így a kanizsai pasák kilétéről sokkal kevesebb a precíz információnk, mint a korábbi században akár az egyes szandzsákok alacsonyabbrendű hivatalnokairól. Még azt sem tudjuk egyértelműen, ki volt az első kanizsai pasa, csak annyit, hogy rövid időn belül két Hasszán nevű követte egymást. Az egyik forrás szerint Tirjáki Hasszán pasát nevezték azonnal ki, akit a magyar források Kücsük előnévvel illetnek. Egy másik forrás, amely Tirjáki Hasszán életútját kívánja megrajzolni, kegyes csúsztatásaival eziránt kétségeket kelt, így ez a kérdés egyelőre nyitva marad. Annyi bizonyos, hogy Tirjáki Hasszán a szigetvári beglerbégsé-get bírta 1595-ben, majd boszniai, budai (háromszor is) és kanizsai pasa is volt, sőt vezíri címmel is felruházták, ami ekkor még nem járt feltétlenül együtt ezekkel a méltóságokkal. Gévay Antal 1601 júliusától 1604 júliusáig teszi kanizsai működésének idejét. A különböző forrásokból 37 kanizsai pasa neve ismert eddig a 90 éves török uralom idejéből, de ez a szám sem nem teljes, sem nem pontos.2 A beglerbég hatásköre tartományában minden kérdésre kiterjedt, s ezért, hiszen mindenhez nem érthetett, vilajetjének székhelyén tanácsadó testülete működött, amelyet törökül dívánnak neveztek. Ennek tagjai voltak a katonai parancsnokok, a polgári főtisztviselők, a kádi, a mufti és a deftedár. A kádi elsősorban a bíráskodás, a mufti az egyházi ügyek, a deftedár pedig a pénzügyek intézője volt. Feladatkörük azonban sok mindenben átfedte egymást, és végeredményben függetlenségüket az is biztosította egymással szemben, hogy kinevezésük, ugyanúgy mint a beglerbégé, nem helyben, hanem a központi szervek részéről történt. Végezetül a díván tagjai voltak a pasa bizalmasai is. A díván szerepe tanácsadásra kor- 354 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig látozódott , nem volt a pasára nézve véleménye kötelező, bár általában elfogadásra talált. Hogy mikor és milyen ügyekben, és egyáltalán összehívásra került-e, az a tartomány urának döntésétől függött. A kisebb közigazgatási egységek, amelyeknek önálló katonai és polgári közigazgatásuk volt, a szandzsákok (vagy livák) voltak, amelyeknek az élén a bégek álltak, akiknek kinevezése ugyancsak központi hatáskörben történt. A szandzsákok kisebb közigazgatási egységei a nahijék, ezen belül voltak a kádik bírói körzetei, amit kazának neveztek. A szandzsákok és nahijék területe az adózó helyek összeírásai alapján eléggé mozgónak és bizonytalannak tűnik. A magyarországi török hódoltságban a vilajetek nem voltak egyenrangúak. A budai vilajet kiemelkedett ezek sorából. A budai pasa néha már a 16. században is, de 1623-tól rendszeresen vezíri ranggal volt felruházva. Ezt a címet, amely korábban egy főt, a birodalom katonai és közigazgatási vezetőjét jelentette, a 16 század közepe tájától a legfontosabb tartományok vezetői is viselték, s a legfőbb vezír nagyvezíri címe ezért alakult ki. A vezírség a budai pasának főhatóságot biztosított a magyarországi és a boszniai vilajetek felett.3 A kanizsai vilajet megalakításakor - mint már korábban jeleztük - a törökök csak igen kismértékben vehették figyelembe az újonnan meghódított területeket, hiszen Kanizsával csak egy nagyon keskeny sáv került a birodalomhoz. így a várat körülvevő néhány tucat falu mellett az új igazgatási egység más vilajetektől kapta területeit. A Dunántúl hódoltatott részei kezdettől a budai vilejethez tartoztak. A valóban meghódított falvakon kívül a mélyen a magyar végvárak mögött lévő települések egy része - később mind nagyobb hányada -is megfizette a török adót, megváltva ezzel magának a viszonylagos békességet, remélve, hogy ha török földesura is van, akkor elkerülik a dúló portyák. így a koppányi szandzsák adóztatása a somogyi várak mögött már 1563-ban elérte a zalai megyehatárt Ko-már táján, 1565-66-ban már a töröknek adózik egész Somogy és a Kanizsa környéki falvak is, a Kanizsa folyó vonaláig Gelsétől Zákányig.4 Szigetvár szandzsák megalakulása után ezek a falvak Kaposvár na-hijén belül ide tartoztak. 1580 körül történik az a szomorú változás, amikor a török adóztatás először mélyen benyúlik Kanizsa vára mögé. A zalavári nahi-je (koppányi szandzsák) falvai a Göcsej vidékig nyúlnak. 1579-ben értesülünk először a kanizsai nahife létéről, amely a szigetvári szandzsákhoz tartozott. 1600-ban Kanizsa vilajetje ezek felett a részek felett vette át a szerepet. Ez az átszervezési folyamat azonban nyilván nem egyik napról a másikra ment végbe. A kezdeti időkből vannak olyan - egyelőre nem eléggé alátámasztott - adatok, hogy Kanizsa először még szaljánés, azaz a tímárrendszert nem ismerő vilajet volt, ahol a beglerbég is - bevételek híján - évi fizetéssel látta el tisztét. Az új tartomány kialakításánál a budai vilajettől csatolták ide a pécsi és szigetvári, a boszniai vilajettől pedig a pozsegai szandzsákot. Szigetvárhoz Somogy déli részei és a fontos drávai átkelők tartoztak, Pécs Szekcső környékét kivéve Baranya nagy részét, és Tolnából Szászvár körül egy darabot tartott az uralma alatt.5 Az 1616-1630 között szinte folyamatosan vezetett bevételi és kiadási kimutatások későbbi feldolgozása vethet majd fényt a kanizsai vilajet határainak kialakulására, illetve stabilitására. Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy a dzsizje-adót eleinte a zvorniki és a pozsegai szandzsákból, a magyar végektől ugyancsak messze eső Srebrenicából és a „háború földjéről" gyűjtötték be, melyekhez igen hamar csatlakozott a szigetvári és a pécsi szandzsák. 1616. június 9.-1617. július 9. között a kanizsai kincstári napló együttesen 9299204. akcse bevételt tüntet fel dzsizjéből. A második bevételi csoport a mukátákból származott. Ez a speciális, a szultán számára lekötött adók, vámok és illetékek köréből állt, tartalmazta az eszéki hídátkelési díjat, a környék cigányainak adóit, a marhák és a rideg állatok utáni illetéket és egyebeket, amely ugyanerre az időre vetítve 1880375 akcsét tett ki. Mindebből az szűrhető le, hogy legkésőbb ettől az időtől kezdve a vilajetet a pécsi, a szigetvári és a pozsegai szandzsák alkotta. Ugyanakkor szokatlan a török közigazgatásban, hogy a beglerbégségtől távol eső vidékek adóit is Kanizsának juttatták, nyilván a katonailag fontos, ám önmagát fenntartani nem tudó vilajet jövedelmének kiegészítésére. Ha a kiadási rovatot tekintjük, akkor kiderül, hogy a kimenő pénzek zöme a várkatonák zsoldjára kellett. Babócsa, Barcs, Berzence, Kanizsa, Kaposvár, Nádasd, Pécs, Szászvár, Szigetvár őrségét fizették Kanizsáról, azaz csupa Drávától északra fekvő várat, a pozsegai szandzsák erődítményei teljességgel hiányoznak a felsorolásból. Ennek két oka lehetett: vagy nem a kincstár fizette az itt szolgálatot teljesítők zsoldját, vagy ami valószínűbb, más tartományhoz, konkrétan Boszniához tartoztak ebben a vonatkozásban. Maga a kanizsai beglerbég pedig jövedelemként folyamatosan hász birtokként bírta a szigetvári, és a gyakran a pécsi térséget.6 A vilajet egyre fogyatkozó és sokat sanyargatott népességének adójából az 1618-1619-es esztendőben a zsoldjegyzékek alapján a következő létszámot kellett eltartania: a kanizsai vár őrsége 1372 fő a segesdi vár őrsége 444 fő a berencei vár őrsége 349 fő a babócsai vár őrsége 359 fő a szigetvári vár őrsége 429 fő a barcsai vár őrsége 178 fő a pécsi vár őrsége 249 fő a kaposvári vár őrsége 309 fő a nádasdi vár őrsége 46 fő a sási vár őrsége 55 fő az eszek híd őrsége 3i fő Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 355 A z összesen 3821 főnyi létszám, amely a vilajet váraiban tartózkodott, döntően a katonaságot takarja, de itt szerepelnek mindazok, akik állami díjazást kaptak: a papok (egyházi alkalmazottak), tanítók, raktárosok, mesteremberek és csauszok, mintegy 45 ember. A vilajet számára szükséges napi zsold 38478 akcse volt, ami évi 14044470 akcsét tett ki. Mint korábban már említettük, 1616-17-ben a bevétel 11179579 akcse volt az adókból, így világosan látszik, hogy a kanizsai vár tartománya nem tudta önmagát fenntartani, központi támogatásra, más vilajetekből átadott bevételekre szorult.7 A bennünket közelebbről érdeklő kanizsai várban a zsoldjegyzék alapján megismerhetjük a katonaság összetételét. A janicsárok (müsztahfizok) 84-en voltak, élükön egy agával (aki egyben a vár katonai parancsnoka is volt) és két helyettesével. Az ő zsoldjegyzékükön szerepel egy pap (khátib) is. A legénység nyolc szakaszra (bölük) oszlott, a tizedessel (szerbölük) az élen. Az azábok (gyalogosok) 11 csapatot (dzseámet) alkottak, mindegyik élén egy agával, összesen 569-en voltak. E rendes, a janicsárokkal vetélkedő gyalogkatonaságot egészítették ki a marta-lócok, akiket zömükben a délszlávok közül toboroztak, Kanizsán 63-an voltak. Az ulufedzsinek nevezet lovasság 10 dzseámetben 584 főből állt. Az egyes csapatok mind a gyalogságnál, mind a lovasságnál eléggé eltérő létszámot mutatnak, az előbbieknél 129-25, az utóbbiaknál 100-41 fő között. A műszaki alakulatokhoz tartoztak a tüzérek (top-csik) 34 fővel, egy aga vezetésével, három szakaszra osztva. A csapatok készletei házilag készültek, a fegyvergyártók a dzsebedzsik voltak, akik egy bölüköt alkottak, az agával és helyettesével 12 főt tettek ki. Egyben a fegyvertár készleteit is ők tartották számon. A zenészek (mehterek) igen fontos részei voltak a török haderőnek, ők öntötték a lelkesedést a seregbe, 6-an szolgáltak Kanizsán. A futári, követi és sok egyéb fontos megbízást teljesítő csauszok létszáma 5 fő volt. A kincstári raktárak felügyeletét 8-an látták el egy aga vezetésével. Köztük egy ács (neddzsár), akinek zsoldja jóval magasabb volt, mint az őket irányító agáé. Ennek alapján joggal gyaníthatjuk, hogy ő volt a fából épült vár építészeti felügyelője. Két fő mellé a diák jelzőt írták, ezek voltak az írásbeli munka végzői. Leginkább államköltségen épültek a templomok és az iskolák, amelyeknek személyzete is a zsoldjegyzéken szerepel. A templomokat azon az alapon különböztették meg, hogy a közjogi jelentőségű nagy istentiszteletet, - melynek fő részét a császárért és a birodalomért mondott nagy imádság tette ki - a khutbét hol tartották. Ahol a khutbét imádkoztak, az a dzsámi, mindig nagyobb és jelentősebb épület, mint a kisebb szertartások számára készült meszdzsid. A dzsámi és a meszdzsid közti törvényesen megállapított különbség azonban a hódoltságban nem volt mindenütt tartható. A lakosság majdnem kizárólag a császár zsoldján lévő katona és tisztviselő volt, akik számára a khutbe imádkozást biztosítani kellett, ezért kisebb rangú papot is felruházhattak ezzel a joggal. Az egyházi személyzet rangfokozata a következőképpen alakult: 1. a khátib (aki az ünnepélyes pénteki istentiszteletet tartja, csak dzsámikban található), 2. az imám (aki a rendes lelkészi teendőket látja el), 3. a müezzin (aki a templomok tornyaiból énekli naponta ötször az előírt imákat). Ezenkívül a templomokban kisegítő és szolgaszemélyzet is volt. A kanizsai templom 1619-ben dzsámi volt, élén Edrisz nevű pappal, aki egy személyben három hivatalt is ellátott. Ő volt a khátib, az imám, és bizonyos zsoltárok énekese is, így összesen 38 akcse napi ellátmányt kapott. Mellette két müezzin, akik közül az egyiknek szintén három hivatala volt. Munkájukat a müezzinek közé sorolható kántorok segítették. Ezenkívül a templom személyzetéhez tartozott a csarnokfelügyelő (szermahfil), aki az épület belső rendjére és tisztaságára ügyelt, valamint a szolgaszemélyzetnek parancsolt, egy kájjim, aki a templom vagyonának és jövedelmének volt a gondozója, és két énekes. A vallási élettel keleten az oktatásügy máig hatóan a legszorosabb kapcsolatban van. így a kanizsai zsoldjegyzékben az egyházi személyek között találjuk meg a tanítókat és tanárokat is. Az állam gondoskodott a török birodalomban arról, hogy a lelki szükségletek mellett az igaz hívők a tudományok alapelemeit is elsajátítsák. Az iskoláknak két fokozata volt ismeretes, a népiskola, vagy mekteb, melyet minden helyen találunk, ahol nagyobb számú gyerek volt. Emellett a nagyobb városokban, köztük Kanizsán is létezett a felsőbb iskola, a medresze. Míg a népiskoláknál tanhelyiségül általában a templomok szolgáltak, addig a felsőbb iskolának már külön helyisége volt, és az oktatás kiterjedt a mennyiségtan, csillagászat, természettudományok, orvostan és a bölcsészet körére is. A tanárok iskolai fokozat alapján kapták a fizetésüket, a kanizsai népiskolában tanító moallim 8, a medreszében tanító tanár 30 akcse fizetést kapott. Remélhetőleg egyszer majd előkerülnek későbbi kanizsai zsoldjegyzékek is, amelyek lehetőséget adnak összehasonlításokra, ill. a 90 éves török uralom további elemzésére.8 A 17. század második felében a kanizsai vilajetet átszervezték, és nagymértékben kiterjesztették. Amennyiben a viszonyokat jól ismerő Evlia Cselebi-nek hitelt adhatunk, hét szandzsák tartozik ide, az említett Szigetvár és Pécs mellett önálló szandzsáknak mondja Kaposvárt, Siklóst, ide kapcsolja Kop-pányt és két szlavóniai szandzsákot, az addig a boszniai vilajet részét képező Jakovát (Diakovár - ma Djakovo) és a már említett Pozsegát (ma Slavonska Pozega [Horvátország]). A török történetíró szerint az „ellenség kezében van" Eger szeg és Kemenvár (ma Kemendollár) szandzsákja.9 356 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig A török adóztatás alapját az adóösszeírások képezték, amelyet az előretörő hadsereg nyomában járó adóösszeírók állítottak össze. Helységenként három év eredményei alapján számították ki a különféle adók és szolgáltatások összegét, és ezt török ezüstpénzben, akcséban fejezték ki. (A 16. század közepén 50 akcse egy magyar forintot ért.) Ez után jelölték ki a kincstár kezelésében lévő hász birtokokat, ill. a javadalmul átengedett hász-, ziamet- és timárbirto-kokat. Az ezer akcsénél kisebb javadalmú birtokokat a beglerbég adta, ennél nagyobb jövedelmű birtokra csak biztosító írást (tekére) adhatott, a végleges döntés, a „berát" kiadása a Porta joga volt. A források feltáratlansága, ill. hiánya miatt a kanizsai vilajet adóviszonyait, javadalmi birtokviszonyait ma még, mint láttuk, kevéssé ismerjük. Az eddig hozzáférhető források a későbbi vilajet területére csak az 1600-at megelőző időszakról vannak, amiket a lakosságszám, a pusztulás és a források hiányosságai miatt sem vehetünk figyelembe. 1619-ben pontosan a kanizsai környékről tudjuk, az egykori uradalom hatvanhét falujából és mezővárosából ötvennégy „deserta" vagy „nescitur", s csak tizenháromban van némi lakosság.10 A török birodalomban minden birtok után meg kellett fizetni az államnak a harácsot (haradzs, dzsiz-je), amennyiben a tulajdonosnak házán, földjén és szőlőjén kívül állatokban, borban és ingóságokban 300 akcse értékű vagyona volt. Ezen az alapon a 16. század közepéig szedték az adót, amikoris annak ösz-szege 50 akcse volt. A század 70-es éveitől azonban már szigorúbban jártak el, az adót az ingatlan vagyontól függetlenül mindenkitől beszedték. A kincstár ezen kívül magához vonta a borkimérést, a malomtartást, a halászati jogot, a vásárpénzeket, valamint a bírságokat, büntetéspénzeket. A harácson túl fizették a kapuadót a szpáhinak, vagy a föld birtokosának, amelynek összege 50 akcse volt, ezt két részletben, tavaszai és ősszel kellett befizetni. A termés és az állatok után tized járt, szedtek adót több állat után legelőhasználat fejében, s az adók a későbbiekben tovább szigorodtak és még rafináltabbak lettek. A török adóztatás sok hasonlóságot mutatott a magyarországival, ami nem tekinthető véletlennek. Ugyanakkor a korszak nagy részében a török fennhatóság alá került terület jobbágysága adóját a volt magyar földesúr is behajtotta. A legnagyobb hűbérbirtoka a pasának volt. A hász (khász) birtokokon a 100 000 akcse feletti jövedelmet adó szultáni vagy főtisztviselői javadalmakat értjük. Ziamet volt a neve a 20000 akcsénél többet jövedelmező, tímár pedig az ennél kisebb hozamú birtokoknak Evlia Cselebi szerint a kanizsai pasa jövedelme (1664 körül) 600 890 akcse volt. Tizenkét ziametet és ötszázharminchárom tímárbirtokost tartottak nyilván területén.11 A török uralom alá került dél-zalai területek a hódítás után betagozódtak ebbe a rendszerbe, és új földesurakat kaptak. Az itt kialakult viszonyok a források feltáratlansága miatt ma még részleteiben nem ismertek. A lakosság száma különösen az állandó hadiállapotban lévő Kanzsa környékén nagyon váltakozó volt. A parasztok, akiknek nem volt hova menniük, az egyes hadiesemények után visszaszivárogtak, és újjáépítették falvaikat. A 16. században elkezdődött folyamat nem állt meg, egyre újabb települések váltak elhagyatottá, de néhány, különösen a jobb adottságúak közül, minden pusztítás után megújult. Ilyen volt például Hahót, Újudvar, Gelse, Sormás és Bakónak. Gelsén 1639-ben protestáns prédikátor működéséről is tudunk, Csillag Dávid személyében.12 A török 1648-ban Hahót, Gelse, Szentbalázs és Kacorlak polgárait hajtotta vármunkára.13 Gelsén 1666-ban 8 házas jobbágycsalád élt, közülük 4-nek 2-2 marhája volt.14 Szepetnek 1670-ig tartotta magát, ekkor maradt pusztán és csak a visszafoglalás után települt újra.15 E falvak zöme szpáhi birtok volt. Török földesuruknak házanként vagy falvanként évi egy összegben adóztak. Hahóton házanként évi egy birodalmi tallérral, Újudvaron a falu évi 10 Ft-tal, természetbeni szolgáltatásokkal és robottal. A legjelentősebb Kanizsa környéki falu, Gelse birtokosa maga a kanizsai pasa volt, akinek együttesen évi 17 Ft-tal, 1 kas méhhel rótták le a járandóságot. Úgy tűnik, a szultánnak járó adót egységben 8 Ft-ban állapították meg évenként.16 Az elpusztult területek népességének némi gyarapodása ebben az időben csak egy forrásból táplálkozott, elsősorban Baranyába, Tolnába és Somogyba megindult a délszláv lakosság beáramlása. Az ún. rác falvak inkább a határtól távolabb alakultak ki, ilyenekről Kanizsa környékén nem tudunk.17 2. Az 1601. évi visszafoglalási kísérlet A vár török kézre kerülése igen érzékeny csapást mért a magyarországi végvárvonalra. A nagyvezír, Ibrahim, miután Kanizsát elfoglalta és téli szállásra vonult, megkísérelte újból felvenni a béketárgyalások fonalát, de mielőtt a megbízottak összeülhettek volna, meghalt, így a kezdeményezés abbamaradt. Utóda, az ostromban részt vevő Lala Mehmet nem folytatta elődje útját.18 160i-ben döntés született arról, hogy az előző évi kudarcok kiküszöbölésére két jelentős sereg indul a török ellen. A Kanizsa alatt kudarcot vallott Mer-coeur herceg most Fehérvár ostromára indult, míg Kanizsa alá Ferdinánd főherceg seregei érkeztek stájer és itáliai szövetséges hadakkal. A vár visszavételéért 1601. február 3-án Zala vármegye is könyörgött az országgyűlésen, és ezúttal nem talált süket fülekre. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 357 A z előkészületek már nyáron megindultak, amikor Mátyás főherceg parancsára megkezdték a sütőkemencék és istállók számbavételét Kőszeg, Körmend és Kanizsa környékén.19 Kanizsa sorsa ekkor már európai politikai üggyé vált, maga a pápa is felszólalt az érdekében. A Rudolf császárhoz írt levél szerint: „Kanizsa a gráci főhercegek tartózkodási helye, az Itáliába vezető út kapuja, új háborúk írmagja, amely a török birtokában maradva, éppen Itáliához való közelsége miatt, a kereszténységnek igen káros gyümölcsöket teremne; visszaszerzésére kell tehát törekedni az olasz fejedelmek segítségével, akik erre a célra felajánlják közreműködésüket.. . "20 Az ígért segítség nem maradt el. Ferdinánd főherceg seregéhez jelentős olasz egységek csatlakoztak. Augusztus 21-én Medici a toscanai segélycsapatokkal Grácból elindult Kanizsa felé. 22-én követte őt a császári hadsereg zöme Vicenzo Gonzaga mantovai fejedelem vezetése alatt; 23-án Ferdinánd és Miksa főherceg az Orfeo Galeani ezredes vezette tüzérséggel és végül Madruzzi a spanyol segédcsapatokkal. A nemzetközi haderő találkozási helye Ternitz volt, ahová 31-én megérkezett a Flamino Delfini vezette pápai hadsereg is. A pápai had parancsnoka a pápa unokaöccse, Aldobrandini lett volna, ő azonban megbetegedett és Varasdon szeptember 16-án meghalt. Ferdinánd főherceg itt szeptember 3-án szemlét tartott, majd másnap az egész tábor megindult Kanizsa felé. Az ostromló sereg mintegy 30 000 embert számlált, kb. 50-100 ágyúval, de ezekhez nem volt megfelelő számú vontató ló. 6000 lövedéket vittek magukkal, de ebből 1800 a mocsárba veszett. Az ágyúk kezeléséhez 1000 tüzér kellett volna, de csak 500 volt, ezekből is sokan megszöktek. Az ostromra induló sereghez csatlakozott a terepet jól ismerő Zrínyi György vezetésével egy kisebb magyar egység is. A kedvezőtlen előjelekkel induló hadjáratot a gyors sikerre alapozták, hiszen ősszel indult, de ez azt is jelentette, hogy a török nem tudott már felmentő sereget hadrendbe állítani. Az elővédet alkotó pápai hadosztály 9-én megközelítette Kanizsát, a vezérek Medici, Gonzaga és Galeani még aznap kikémleltették a vár környékét, majd 10-én reggel a vár alá nyomultak, ahová estére megérkezett maga a fősereg is. Másnap érkezett meg az utóvéd, a toscanaiak, akik még aznap átkeltek a Kanizsa folyón és 18-án befejezték a minden oldalról történő körülzárást.21 A várban tartózkodó török létszámát kb. 1000 főre lehetett becsülni. Bőven el voltak látva lőszerrel és élelemmel. Az ostromló sereg ugyanakkor a tüzérségi hiányok mellett élelmiszerellátási problémákkal küzdött, és nem volt elég anyaga a mocsár feltöltéséhez sem. Egy szemtanú szerint az utolsó pillanatban a sereg szeme láttára 300 szekér ment be élelmiszerrel a várba. A sereg csak ezután döntött úgy, hogy megkeresse az előző évben Ibrahim által használt átjárót, s nagy részük 3c ágyúval átmenjen a keleti partra, nyugaton főleg csak a pápai katonaságot hagyva. A pápaiak 25 napig vesztegeltek a nyugati parton anélkül, hogy bármi eredményt elértek volna, miközben a sereg jórésze keményen harcolt. Egyetlen hadműveletük, kísérlet a nyugati kapu hídjának elfoglalására, szeptember 29-én sikertelen maradt. Csak ezután hívták át őket, és kapcsolódtak az érdemi ostromba.22 Az ostromot Orfeo Galeani irányította. A tüzérparancsnok három ütege a keleti oldal két bástyáját és a kapu felett emelt tornyot szinte földig rombolta. Parancsára a mocsár betöltéséhez kezdtek, de az igavonó barmok a takarmányhiánytól és a hidegtől oly elgyengültek voltak, hogy a munkára a katonák lovait kellett befogni. Október 2-án azonban elesett Galeani ezredes, a tüzérség parancsnoka, és minden jel arra mutat, hogy az őt eltaláló puskalövés nem a törökök felől érkezett, hanem saját emberei közül ölte meg valaki, valószínűleg szándékosan. Helyét Chesi báró (a pápai sereg építésze) foglalta el. Az események különben nagyon lassan haladtak. A szövetséges sereg a mocsár feltöltésével kísérletezett, mindez azonban jelentős emberveszteséggel járt, és eredményre sem vezetett. Egyedül a tüzérség dolgozott eredményesen továbbra is, amely a főkapuhoz vezető híd körül a védműveket alaposan megrongálta. Ezért Ferdinánd úgy döntött, hogy 30 századot a pápai segély hadakból a főkapuval szemben helyez el. A törökök azonban vakmerően ellenálltak, sőt ellentámadásokat hajtottak végre, a sáncok felgyújtásával kísérleteztek. Az időjárás is az ellenség segítségére sietett, még ezen a napon nagy esőzések kezdődtek, s megjött a fagy is. Rossz időjárás közepette, nehéz körülmények között folytatták az ostromműveleteket. Több hét telt el, mikor rájöttek, hogy az eddigi módszerrel nem mennek semmire. Elhatározták, hogy fahidakat vernek az árokban lévő cölöpökre, így kísérlik meg a behatolást a falomladékon keresztül. Október 26-án megtették az előkészületeket a rohamra, átcsoportosították a tüzérséget. Magára a támadásra október 28-án került sor, az elkészített hidakon keresztül öt oszlopban. A műveletet nagy elszántsággal fedezet nélkül végezték. De amikor az árokhoz értek, nagy ágyútüzet kaptak. A támadó oszlopok élén azok a katonák haladtak, akik az előre elkészített hidat vitték, amivel a várárkon át akartak kelni. A török nagyfokú tüzelése miatt azonban ezt az alkotmányt cipelő katonák mind egy szálig elestek, a többiek pedig visszavonulót fújtak, de az átkelésre alkalmas szerkezetet a sűrű lövöldözés miatt otthagyták. Az ostromlók legnagyobb megszégyenítésére a törökök éjjel kilopóztak a várból és a hidat bevitték magukkal.23 Miközben Kanizsán az ostromlók kudarcot kudarcra halmoztak, Mercoeur herceg sokkal szerencsésebb volt, bevette Székesfehérvárt, és a felmentésre érkező nagyvezért is nyílt csatában legyőzte.24 Miután 25-én 358 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 28. kép. Kanizsa ostroma 1601-ben. (Dominicus Custos metszete.) a nagyvezér eltávozott Fehérvár alól, Mercoeur serege Pápára vonult vissza, ahol elhatározták, hogy Russworm gróf tábornagy 5000 gyalogossal és 2000 lovassal a nehéz helyzetben lévő Ferdinánd főherceg megsegítésére megy. A tábornagy november 14-én érkezett Kanizsa alá. A Kanizsa alatti táborban közben a betegség, a járvány is felütötte a fejét. Ugyanakkor az embertelen körülmények, a hideg, és az élelmezési problémák miatt rengetegen megszöktek. Hiába tették ki az akkor már teljesen rommá lőtt várral szemben a sáncokra először a Székesfehérvár bevételénél elesett török vezérek, majd a várat ostromlók nyugtalanítására kiküldött és a Herberstein által vezetett horvátok által szétvert tatárok fejeit, a kanizsai törököket nem tudták kétségbe ejteni. Ugyan több forrásból is tudjuk, hogy az élelmiszertartalékaiknak is a végén jártak, mégis kitartottak. Ha felmentő sereg nem is érkezett, az időjárás a törökök segítségére sietett. November 15-én Ferdinánd főherceg haditanácsot tartott, amelyen az ostrom folytatásáról vagy abbahagyásáról volt szó. Különösen az újonnan érkezett Russworm szorgalmazta a folytatást. Végül az olasz vezérek azon véleménye győzött, hogy várjanak néhány napig, hátha az egyre rosszabbodó időjárás szelídül egy kicsit, s akkor döntsenek véglegesen. Azonban ugyanezen az éjszakán, alighogy feloszlott a haditanács, viharos északi szél támadt, és hatalmas havazás kezdődött. Istvánffy azt írja „oly mély hó esett, minőre az emberek alig emlékeznek", s az éjjeli fagyban a különböző földbe ásott vermekbe húzódóttak közül 3000 ember lelte halálát. A sátrak nagy részének anyagát már korábban zsákok készítésére felhasználták, amelyekkel a földet hordták a mocsár betöltésére. A lovak és igavonó ökrök már korábban is a takarmányhiány miatt sorra hullottak, most a rendkívüli hidegben rakásra döglöttek. A viharos szél a következő napokban sem csökkent, s a hideg is csak erősödött. Ekkor a vezérek úgy határoztak, hogy abbahagyják az ostromot. Az elvonulás november 17-én kezdődött embertelen körülmények között. A teljesen szétzüllött sereg kénytelen volt otthagyni az ágyúkat és csaknem az összes málnájukat, amelyek elvontatásához sem ló, sem kötél nem volt. Még ha lett volna is vontató eszközük, a tengelyig sárba ült és aztán odafagyott lövegeket megmozdítani akkor sem tudták volna. Összesen 80 ágyú Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 359 marad t Kanizsa alatt - amelyeket a lehetőségekhez képest megpróbáltak tönkretenni -, és lett a törökök zsákmánya. A visszavonuló sereg egy része Ferdinánd és a mantuai herceg vezetésével Csáktornya irányába vonult, és a különben egy napos utat 3 nap alatt megtéve - a fagytól és a török folyamatos támadásaitól rengeteg embert, köztük a katonákhoz tartozó nőket és gyermekeket veszítve - érkezett meg Csáktornyára, ahonnan a különböző seregek másmás irányba távoztak. Russworm, Nádasdy és Medici észak felé Kapornakon és Szombathelyen át Bécsbe ment. Konkrét adataink a pápai sereg veszteségeiről vannak, amely december 3-án érkezett Marburg-ba, ahol Delfini megszemlélte őket. A 10 000 fővel elindult pápai hadosztályból mindössze 3500-an maradtak.25 A török történetíró, Kjátib Cselebi is, aki az ostromról részletesen, a szokásos török túlzásokkal, de sok adatában más forrásból is megerősíthetően tudósít az ostromlott törökök nehéz helyzetéről, hosszan ír azokról a cselekről, amelyekkel a törökök az ostromlókkal elhitették, hogy mind lőszerrel, mind élelmiszerrel jól állnak. Például a Szigetvárra küldött segítségkérő küldönc szándékosan elhagyott egy ilyen tartalmú levelet. E szerint negyvenöt ágyú lett a törökök zsákmánya, négyezer „talján" puska és számtalan egyéb holmi.26 1601 decemberében kelt Jemicsi Haszán pasa nagyvezír jelentése a szultánhoz a Kanizsa körüli eseményekről. Szerinte negyvenkét ágyút zsákmányoltak, és a tábor egyéb felszerelése mellett nagymennyiségű lőport, amelynek elhordatására a pozse-gai béget rendelte ki. A nagyvezír szerint 6-7000 ostromlót vágtak le, akiknek fejét végigrakták a várfalon.27 Kanizsa visszafoglalási kísérlete több okból vallott kudarcot. A támadó sereg nem volt kellőképpen felkészülve az ostromra, kevés eszközzel rendelkezett a mocsár feltöltéséhez. Az ostromot kelet felől a vár legerősebb oldaláról erőltették, és csak a november 15-i haditanácson jöttek rá részben az ott lévő magyarok tanácsára, hogy nyugat felől kellett volna támadni, ahogy a török azt az előző évben tette. Az elkövetett katonai hibák mellett nem számoltak azzal sem, hogy a török ilyen rövid idő alatt fel tudja készíteni az ostromra a várat, ríem mérték fel kellően a védők elszántságát, ugyanakkor elkövették azt a hibát is, hogy szinte az orruk előtt bejuthatott a várba az utánpótlás. Mindezeknek a katonai hibáknak ellenére a kanizsai török olyan helyzetben volt, hogy ha az időjárás nem siet segítségére, a vár néhány napon belül elesett volna. A kudarc végül is nem az elkövetett hibák, hanem a rendkívüli időjárás miatt következett be. Az ostromló császári sereg a nagy emberveszteség mellett a nehezen pótolható tüzérségét is zsákmányul hagyta a törököknek. Az anyagi és emberveszteségen túl a sikertelenség lelkileg is megviselte a császári hadvezetést, amely ezután hosszú időre lemondott Kanizsa ostrommal történő visszavételéről. 1602 tavaszán a vilajet területéről 2000 parasztot vezényeltek a vár újjáépítésére. Kijavították a palánkot, a dzsámihoz egy minaretet emeltek, felépítették a szerájt, a hadiszertárt, és „egy-két" fürdőt is építettek. A környék lakossága, Kjátib Cselebi szerint háromezer ember hódolt be ezen a tavaszon a kanizsai pasának.28 3. A Kanizsával szembevetett végvárvonal kiépülése és első korszaka (1601-1664) A hatalmas költségekkel erősített kanizsai vár eleste és a visszavételére történt próbálkozás kudarca alapjaiban változtatta meg a katonai és politikai helyzetet a Balaton és a Mura közti térségben. A Kanizsa patak völgyén észak-dél irányban húzódó, majd Kanizsától északkeletre forduló védelmi vonal szétpattant. A megye délnyugati része török uralom alá került. Kanizsa elvesztése egyben a hozzá tartozó kisebb erődítmények jórészének a megsemmisülését is jelentette (Bajcsa, Fityeháza, Keresztúr, Molnári, Csákány, Szőcsény, Csány, Újudvar [Korpavár], Rajk, Sárkánysziget, Kacorlak, Gétye, Isabor, Khielmannszi-get). Egyedül a török által elfoglalt Kiskomár visszavételére és újjáépítésére került sor 1601-ben.29 Az alapvető feladat az új védelmi vonal kiépítése, és szervezetének kialakítása volt. A török Zala területén tudomásunk szerint nem kísérletezett egyetlen feladott erődítmény újjáépítésével, vagy új vár létesítésével. A magyar végvárvonal kialakítását, Kanizsa szerepének kiváltását nagymértékben sürgették az 1600 utáni első évek eseményei. A török ugyanis jól kihasználta a hirtelen támadt űrt. Az országban telelő tatár hadak 1603. január 19-én kanizsai kalauzaik segítségével Alsólendva, Szombathely vonalig raboltak és január 25-én már hatalmas zsákmányukkal Szigetváron voltak.30 A hadjáratot áprilisban megismételték, lényegesen nagyobb erőkkel. Gázi Giráj kán tatárjaihoz csatlakozott Hasszán kanizsai pasa és a boszniai pasa serege is, Szlovéniára törtek és végigdúlták.31 Válaszul Kollonich hajdúival megtámadta és felgyújtotta Kanizsát, de elfoglalni nem tudta.32 1604. május derekán a török az Alsó-Kerka-völgyi erődöket támadta meg, és végigrabolta a Muraközt. Az árvizek miatt Szécsisziget és Szeme-nye várával nem bírt, de Dobri erődítményét bevette és elpusztította.33 Az 1601. évi országgyűlés határozataiból kitűnik a cél: „hogy a Rába folyón túl azt a hosszan elnyúló vidéket, amely egészen Kanizsáig őrség nélkül áll és a nyilvános elvesztésének s az ellenség rablásainak kitéve van, Kanizsától erre felé néhány mérföld tá- 360 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig volságba n őrségekkel megmentsék". A rendek szorgalmazzák, hogy a védelem súlyát, amely ekkor a Rába átkelőinek környékén összpontosult, helyezzék előbbre, és Pölöskét, Egerszeget, Kapornakot, Zalabért, Kemendet, Lentit (Nemphti), Szécsiszigetet, Szentgrótot, Szemenyét és Alsólendvát őrizzék és néhányat ezek közül „fővéghelyekül kiválasszanak". 1602-ben és 1604-ben az ingyenmunkákat már ezekhez a várakhoz rendelték.34 A védelem szervezését és a viszonyok rendezését a török támadásokon kívül az is bonyolította, hogy 1605 májusában Bocskai hadai Némethy Gergely vezetésével átkelnek a Dunántúlra. A végvárak őrsége Bocskai pártjára áll. A török csapatok támogatják a hajdúkat.35 1606-ban a zsitvatoroki béke zárja a tizenöt éves háború és a Bocskai felkelés hadműveleteit. A Kanizsa körül kialakult zavaros helyzetet azonban a békekötésben sem lehetett tisztázni. Ezért a béke 17. §-a úgy rendelkezett: „Kanizsa vára és vidékének felügyelete a budai vezérbasa és Batthyány Ferenc grófra bizatik kötelességükké tétetvén az azokhoz tartozó javadalmak, valamint ezek jogai fölötti szigorú őrködést, hogy mindenek a maguk valóságban csorbítás nélkül sértetlenül hagyassanak, a vár építhető és javítható, de más új nem építhető...". 1608 októberében Ahmed szultán a béke megerősítését kimondva úgy foglalt állást, hogy a vitás hovatartozású Kanizsa körüli falvakat az említett két személy közreműködésével pontosan jelöljék ki.36 A békekötést követően kerül sor a végvárvonal első megszervezésére. Ebből az időből ismerünk a Batthyány levéltárból egy iratot, amely „Az mely Vegek Canisa ellen szükségesek vonanak es mellik végben menny embert keolleön tartany" címet viseli. A tervezet 28 várnevet tartalmaz és a beléjük javasolt létszámot is.37 1607-ben készült egy, az előző iratot felhasználó felterjesztés a Kanizsával szembeni végvárvonalról. Ebből tudjuk, hogy az újonnan létrejött dél-dunántúli (Kanizsával szembeni) főkapitányság 24 várában 1060 huszár, 300 archibusier, 1632 hajdú és 700 német katona állomásozott, akiknek egy havi zsoldja 21966 forint volt. Ez a végvárvonal még több olyan erődítményt foglalt magába, amelynek fenntartása a későbbiekben nem volt indokolt, illetve gazdaságos (Szemenye, Szentmiklós, Dobri, Csesztreg, Tárnok, [Puszta-] Szentpéter).38 A végleges végvárvonal és a Kanizsával szembeni végek teljes szervezeti kiépülése csak Bethlen dunántúli hadjáratának eseményei után mehettek végbe. 1620-ban Haller György és Halasi Fekete Péter kapitányok sorra megszerzik a dunántúli várakat, köztük Sümeget, Egervárt, Egerszeget. A várak magyar őrségének átállása elejét vette a török „segélynyújtásnak". 1621-ben Mehmet aga Kanizsa várának parancsnoka közös akcióra hívja a komáriakat, akik Bethlen követét is Kanizsán találják, de nem kap határozott választ. A zalai végváriak csak Bethlent, de nem a törököt fogadják el partnerül.39 A Kanizsával szembeni főkapitányság székhelye Körmend lett. Itt székelt a mindenkori főkapitány, aki az egész században a Batthyány család tagja volt. Maga a végvárvonal mélységben tagolt, a korábbi időkhöz hasonlóan elsősorban a nehezen áthatolható mocsaras völgyekre, vagy az úttalan erdős dombvidékekre támaszkodott. Az erődítmények egy nyitott szájú zsákot alkottak Kanizsa körül. Ennek déli szája Légrád volt a Muraköz „spiccén", folytatása a Zrínyiek muraközi kapitánysága Csáktornyával, amelyhez a Mura vonalát őrző górék tartoztak. A Kerka völgyét Szécsisziget, Lenti, Kányavár őrizte. (A későbbiekben Alsólendva is csatlakozik ehhez a sorhoz.) A nehezen járható Göcsej vidéken ekkor már nem volt erődítmény. A főkapitányi székhely Körmend, a Rábán túl és annak előterében Mogyorós és Tótfalu, majd a Zala völgyében Lövő, Egerszeg, Egervár (oldalvölgyben), Kemend, Bér, Szentgrót, Szentgyörgy vár, Zalavár és a zsák északi szája, a török területbe beékelt Kiskomár állt. A belső zalai vidékekre, mint egy előretolt hídfőállás Pölöske és Kapornak várai vigyáztak.40 Közülük Csáktornya, Alsólendva, Lenti, Kányavár, Peleske, Kemend, Szentgrót, Szentgyörgyvár magja középkori vár, várkastély volt, amit palánkfalakkal, külsővárral erődítettek. Kapornak és Zalavár ugyanígy megerődített kolostor volt, míg a többi a 16. században a szükség létrehozta föld-fa építésű palánkerőd. A várak nagyságrendileg, az őrség tekintetében, de méginkább fontosságukban nem voltak egyformák. Egerszeg vára, mintegy a középtengelyben a vicegenerális, a főkapitány helyettesének székhelye, a Zala átkelőjében a drávai átkelők kapuja volt. A stájer határ felé vezető legrövidebb út kapuja Lenti vára, a Muraköz kapujában Somogyot, így Kanizsa mögöttes részét figyelő Légrád vára, Kanizsa hátában pedig a mocsarak közé szorított földnyelven egy keskeny fonallal az országhoz kapcsolva, a Kanizsa mögötti területeket lezárni, ellenőrizni képes erődítmény, Kiskomár volt. így Egerszegnek 1638-ban 350, Lentinek 200, Légrádnak 200, Kiskomárnak pedig 360 főnyi őrsége volt. Az alsó határt Lövő és Bér képviselte 26-26 katonával. A század első felének végén 722 lovas és 1297 gyalogos, összesen 2019 fő királyi zsoldban álló katona állt szemben a zalai végeken a kanizsai törökkel.41 Ez a széttagolt katonai erő csak úgy volt képes a portyázások megakadályozására, hogy bevezette az ún. hírlövő mozsarak alkalmazását. A végházak kihasználva azt, hogy a köztük lévő távolság csekély, kidolgozták az őrhelyekről meghatározott számú lövéssel történő riasztást. Ez a módszer nem volt új, de hatásos kidolgozására és részletes szabályozására csak Kanizsa eleste után került sor. Batthyány I. Ádám Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 3 6 l 9. térkép. A Kanizsával szembeni Főkapitányság 1600-1690 362 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástói a város török alóli felszabadulásáig 1664 . január 17-1 főkapitányi utasításából ismerhetjük meg a hírközlés rendjét és a haderő szükség szerinti átcsoportosításának módját. A főkapitány meghagyta a kapitányoknak, hogy ha a török Pölöskét délről megkerülve átjutna a végvárvonalon, akkor a pölöskeiek egy ágyúlövéssel figyelmeztessék Kemen-det, az pedig ugyancsak egy lövéssel Egerszeget és Szentgrótot. Ezt hallva a négy végvár katonái minél nagyobb számban a lukafalvi malomnál gyülekezzenek, hogy együtt mehessenek az ellenségre. Ha ellenben az ellenség észak felé kanyarodott, akkor a pölöskeiek kettőt lőttek, a kemendiek egyet. Abban az esetben, ha a török már a Zala folyón is átkelt, Egerszeg kétszer lőtt, ezzel hírül adva a kemendi kapitánynak, hogy a lukasfalvi malomnál várakozókat rendelje be Egerszegre. Az egerszegi két lövés a második vonalba tartozó Körmendet is riasztotta, amelynek őrsége Katafánál (Vas vm.) gyülekezett és várt a további parancsra.42 A várak nagyságrendüknél és kiépítettségüknél fogva csak a szembenálló török haderő akcióinak elhárítására voltak alkalmasak. 1618-19-ben az egész kanizsai vilajet zsoldos hadereje 3821 ember volt, 1664-ben Evlia Cselebi szerint a javadalombirtokosok katonáival együtt a kanizsai pasának 5000 ember volt. A zalai végvárvonalnak azonban nem kellett egyedül ennyi emberrel szembenéznie, hiszen leszámítva a várakban maradó őrséget, a vilajet katonáinak a győri főkapitányságnak a Balaton vonalát védő zalai váraival, Keszthellyel, Szigligettel, Csobánccal és a Dráván túli Vend főkapitányság haderejével is számolnia kellett. A királyi végvári katonaságon kívül a főúri magánkatonaságokkal is komoly erőt képviseltek. A Batthyány családnak (amelynek tagjai a főkapitányságot nemzedékeken keresztül viselték) háromféle fegyveres erő állt rendelkezésére: a) A királyi kamara által fizetett 150 lovas és 100 gyalogos katona (az ún. „ország lovasai" és „ország gyalogosai") b) A reájuk ruházott adóból fizetett katonaság FőkapiÉv tánysági Körmendi Csákányi és Év hadak (két vicekapiszentpéteri hadnagytányság lovasság ságban) 1630 436 lovas 126 lovas 31 lovas 1635 433 lovas --1637 436 lovas --1640 433 lovas 129 lovas -1658 849 lovas 137 lovas 160 lovas c) A Batthyány család által fizetett és tartott ún. continuus udvar népe: 254 lovas és 350 gyalogos.43 A fenti adatokból megállapítható, hogy ha a papíron lévő létszámadatokat tekintjük, akkor a kanizsai töröknek és a magyar végbelieknek a létszámviszonyai megfeleltek egymásnak. Azonban ezek az adatok a fizetetlenség, a háború és a járványok következtében szinte soha nem voltak a valódi helyzettel szinkronban. Gyakori helyzetet világít meg 1650-ben Pö-löske kapitánya, Eördögh István levelében, amelyek a főkapitányhoz írt: ,,.. .igen kevesen szorultam a végházban, az szegénylegények mind elszéledtek, ki az aratás kedvéért, ki éhség miatt, kérném Nagyságodat ... bárcsak két hétre adna valahonnan akár csak tíz hajdút... "44 Bár pénzügyi okokból nem került rá sor, mégis napirenden volt, hogy Kanizsa ellensúlyát egy megfelelő, avagy néhány jelentősebb erődítménnyel teremtsék meg. 1618-ban a rendek három „őrhelynek", Zalavárnak, Lentinek és Egervárnak a kiépítését szorgalmazták. Közülük az utóbbit úgy vélték Magyarországnak, Zalavárt a királynak, Lentit pedig Stájerországnak kell vállalnia. Lenti várának átépítésére a 17. század közepén tervrajzok is készültek. Az egyik nagyméretű elővár-ral akarta a régi várat kibővíteni, a másik egy hatalmas ötszögű erődítményt képzelt el a kor legmodernebb elvei szerint, amelynek méreteit jellemzi, hogy a régi belső vár egész területe az új vár egyik bástyájának alapját képezte.45 Kanizsa török helyőrsége, és a Kanizsával szembevetett végek között békeállapot ide vagy oda, ugyanúgy hadiállapot állt fenn a 17. században is, mint a korábbi időszakokban. A végváriak minden eszközt megragadtak, hogy a töröknek ártsanak, és a törökök sem maradtak adósaik. Soha nem mondtak le arról sem, hogy Kanizsát csellel, vagy bármilyen eszközzel visszaszerezzék. 1607-ben például a komári főkapitány arról érdeklődik Batthyány Ferenctől, hogy Kanizsát elfoglalhatja, vagy felégetheti-e. Azt írja, hogy van benn egy emberük, név szerint Kerecsényi Péter, aki, ha hitlevelet kap, kijön a dolgot megbeszélni. Érdeklődik, hogy áll a törökkel kapcsolatos béketárgyalások ügye, megcsinálható-e egyáltalán a dolog.46 Történt ez egy esztendővel a zsitvatoroki békekötés után, mutatva azt is, hogy mennyire voltak tájékoztatva az eseményekről a magyar főtisztek. Különösen a közeli kiskomáriak voltak nagyon aktívak. 1630-ban a törökök juhait hajtották el a vár alól, válaszul Arm-hat aga néhány komári polgárt tett vasba.471639-ben Batthyány I. Ádám is nyíltan céloz a kanizsaiakhoz írt levelében a vár elfoglalására.48 1641-ben a magyar végváriak megütötték az igali vásárt. A nagy vállalkozáson 2891 dunántúli vitéz vett részt. A zsákmányból tartott kótyavetyén Körmenden 8862 Ft jött össze, a kiskomári, zalavári stb. kótyavetyéken ez az összeg 14283 Ft-ra emelkedett, azaz minden résztvevő 4 Ft 60 krajcárt kapott. A rabokat, lányokat, asszonyokat külön árverezték, ami további 5727 Ft-ot eredményezett.49 A szinte mindennapos kisebb-nagyobb csatározások ellenére, a komolyabb próbálkozások, a várak Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 363 ellen i támadások általában csak a tervezgetés szintjén maradtak. A végvárak elleni támadás ugyanis háborús ok volt, ezt egyik fél sem merte felsőbb utasítás nélkül megpróbálni. Éppen ezért keltett általános megdöbbenést a kanizsai török nyílt békeszegése Kiskomárnál. 1651 augusztusában a kanizsai török a pasa vezetésével 6-7000 emberrel megtámadta az annyi bosszúságot okozó kiskomári végházat. Négy ágyúval reggel 4 órától délután 3-ig tartott augusztus 15-én az ostrom. Mind a végbeliek, mind a török jelentős veszteségeket szenvedett. A hat kiskomári pattantyúsból csak egy maradt életben. A török három kocsi halottat vitt be Kanizsára. A várat nem sikerült elfoglalni, de a várost és a majort elégették, a komáriaknak csak egy napi élelmük maradt. Batthyány I. Ádám hitetlenkedve írja a nádornak, hogy ez béke idején megtörténhetett. Az események majdnem háborúba torkolltak. A vármegye nemesi felkelést rendelt el. Batthyány I. Ádám és Zrínyi Miklós hadai Kiskomár alá vonultak. Nyílt háború kitörése fenyegetett. A Haditanács segítséget ígért, a segélycsapatokat maga Pu-chaim a Haditanács alelnöke vezette. A mintegy 7000 főre duzzadt sereg augusztus 31-én válaszul a segesdi várat támadta meg. Az alsóvárost felgyújtották, és megkezdték a vár ágyúzását. A bécsi udvar azonban a vállalkozást leállította. Kiderült, hogy a kanizsaiak jóváhagyás nélküli vállalkozásáról volt szó. Zrínyi katonái fogták el a szultán Kanizsára küldött dorgáló levelét, melyben ezt írja: „nem tudjátok-e, hogy bennünket új bajok fenyegetnek? Hogy Ázsiát a szpáhik és janicsárok viszálya fenyegeti. Más helyről sincsenek jó híreink, nincs ideje most az elbizakodottságnak." A békebontók tettükért fejükkel fizettek.50 Hasonló módon állították le Zrínyi vállalkozását 1660-ban, amikor az égő Kanizsát próbálta elfoglalni.51 A végváriak igyekeztek állandóan figyelemmel kísérni a kanizsai török minden lépését. Igen nagy figyelmet fordítottak a kémtevékenységre, amelynek központja a közeli Kiskomárban volt. A sokszáz jelentés, amelynek zömét a Batthyány levéltár őrizte meg számunkra, világosan mutatja a híreik forrásait. Mindig is volt fizetett emberük benne Kanizsán, a törökök között. 1643-ban Bessenyei főkapitány ezt írja: „Mind Kanizsán, mind Szigetben bizonyos embereim vannak vigyázásba."52 Voltak olyan kémek, akik török tudásuk és alkalmasságuk révén tudtak belopódzni az ellenség fészkeibe. 1607-ben Nádasdy II. Tamás kémje a góréban tartott dívánt hallgatta ki. 1612-ben Szabó Balázs volt Zrínyi György kiváló kémje, aki már Kanizsa ostroma alatt is leveleket vitt be a várba.53 Igen sok adatot szolgáltattak a Kanizsára áruikkal és adójukkal bejáró hódolt parasztok, ám az ő híreik nem voltak annyira megbízhatóak. A hódolt parasztok azonban nem csak a magyarok, hanem a törökök számára is kémkedtek, mint erről jelentések tanúskodnak. Bizonyosnak tűnik, hogy a törökök ugyanúgy kivallatták őket, mint a végbeliek, és a nekik dolgozók között még nemes ember is akadt.54 Rendszeresen kivallatták az elfogott török foglyokat is, akik vallomását a többi forrással egybevetették. Rendszeres volt a Kanizsa alá küldött portyázok ilyen célból történő kiküldése. A végváriak ily módon a török vállalkozásairól igen gyakran kaptak előzetes híreket, tudtak a csapatmozgásokról, a pasák és egyéb tisztségviselők gyakori váltakozásairól is. Természetesen a török kémszolgálat is aktívan működött. Erről csak közvetett adataink vannak. 1652-ben Pethő László jelenti Komárból: ő békével érkezett Komárba, de keszthelyi kísérői alig szaladhattak át Hídvégen, fél óra múlva a kanizsai törökök ott termettek utánuk. „Jó kémeik voltak az ebeknek."55 A jó értesülésekre igen csak szükségük volt a kis létszámú, elhanyagolt zalai végváriaknak, akik csak egymás támogatásában reménykedhettek. Bécsben nem sokat törődtek velük. A Kanizsával szembeni várak a 17. században legfeljebb felújításokon, kisebb átépítéseken estek át, egyáltalán nem feleltek meg a korszerű várépítés elveinek. Talán az egyetlen kivétel Kiskomár, amely modern föld előműveket kapott, bár maga a régi vár továbbra is jórészt változatlan maradt. Egyik zalai erődítmény sem volt képes egy ostromtüzérséggel felvonuló török seregnek ellenállni, de a hadjáratok fő vonalától távol eső vidéken erre sokáig nem is volt szükség. Amikor azonban 1664-ben a nagyvezírnek Kanizsa felmentése után indított hadművelete során először jelent meg komoly haderő falaik előtt, a zalai várak őrségének zöme meg sem kísérelte az ellenállást. Néhányan egy-két napig becsületből kitartottak, akik pedig vállalták a küzdést a kis Pölöske várában, mindnyájan hősi halált haltak.56 Feladatukat, a kanizsai török erőknek a királyi Magyarország területére történő becsapásai megakadályozását, a határvonal őrizetét és nem utolsó sorban az ellenség állandó nyugtalanítását becsülettel teljesítették. 4. Magyar adóztatás a török hódoltságban Már a 16. század eseményei során utaltunk rá, a magyar államhatalom, nemesség és egyház ugyan kiszorult a török területekről, de nem mondott le róla, a korábbi birtokviszonyokat érvényesnek tekintette. A várakba zárkózott török helyőrségek nem tudták megvédeni a területeket a behatolástól. A török területeken a 16. századi viszonyokhoz hasonlóan a magyar földesurak, de még inkább a végvári kapitányok és tisztek, akik a távolban lakó tulajdonostól megvásárolták vagy zálogba vették a 364 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig haszonvételeket , rendszeresen behajtották az adókat. Ezeknek a jövedelmeknek tagadhatatlanul igen jelentős szerepük volt a magyar végvárrendszer fennmaradásában is. Az adóztatás formája a már a 16. század második felében is meglévő, most azonban általánossá váló summás adóztatás lett. Ennek az egyetlen pénzsummával való adóztatásnak az adózó és az adóztató térbeli elkülönüléséből adódó problémák, a telekrendszer pusztulása stb. az oka. Ez természetesen csak ritka esetben jelentett tiszta formát, rendszerint egyéb szolgáltatásokkal, haszonvételváltságokkal egészül ki. A babócsai uradalomnál például 1651-ben a summa mellett ajándékként csizma, papucs és vad szerepel.57 Ahol erre szükség volt, ott ebben az időben is túlsúlyban volt a munkaszolgáltatás. A záká-nyiak és a gyékényesiek ugyanebben az évben azért fizettek csekély summát (együttesen 7 forintot), mert a „mándi malom gáttiátt töltik esztendőben kétszer; Szent Miháli napban, valameddigh végben nem viszik az malom körniöl való dolgot, Szent Giörgi napban is anny ideigh".58 A 17. században a Kamara sorban visszabocsátotta az egyházmegyék főpapjainak és az egyéb tizedszedé-si joggal felruházott egyházi testületeknek a korábban főleg a végvárak fenntartására fordított tizedjövedelmeket. A kanizsai vár tövéig nyúló Somogy tizedei Szent István király óta a magyarországi bencés rend központjába, a pannonhalmi apátságba folytak be. Az apát hol maga igyekezett behajtatni a dézsmát, hol pedig árendába adta ezeket a falvakat. Az apát dézsmaszedői nemigen boldogultak. Erről tanúskodik az az utasítás, amelyben II. Ferdinánd király 1632-ben megparancsolja Sárkány István kis-komári kapitánynak, hogy ha szükséges, katonáival segítse a dézsmaszedést. A kapott parancsot azonban nem vették komolyan a végek kapitányai. Ezt mutatja Pálffy Mátyás főapát levele, amelyben 1641-ben arra figyelmeztette a dézsmálást egyenesen akadályozó Bessenyei Ferenc kiskomári főkapitányt, hogy „császár és koronás király urunk parancsolta kegyelmednek, hogy minden segítséggel az ottvaló dézsmámnak percipiáltatásában."59 Nem is nagyon igyekeztek, hiszen a tizedek árendába vétele a kapitányok privilégiuma volt. Az apátok is jobbnak látták a királyi parancsokkal nem törődő, viszont a behajtást a tényleges katonai erő birtokában végrehajtani tudó végbeli tiszteknek a tizedszedési jogot bérbeadni. Természetes volt, hogy ebben a Kanizsa vára mögötti török területre legkönnyebben bejutni képes Kiskomár és Keszthely kapitányai jártak az élen. így 1622-ben Himmelreich György főapát 100 magyar forintért Bakách Sándor keszthelyi főkapitánynak, 1639-ben pedig 250 forintért Szántóházy Zsigmond kiskomári vicekapitánynak adta árendába a somogyi tizedeket. Ezek az összegek elég alacsonynak tűnnek, aminek az lehet az oka, hogy egyes megfelelő hatalommal rendelkező földesurak nem engedték meg az árenda beszedését, és Somogy nagy része az ő birtokukban volt. Különösen élen jártak ez ügyekben a Zrínyiek, akik mindent megtettek, hogy a főapát dézsmásait távol tartsák falvaiktól.60 A meghódolt területek jobbágysága továbbra sem tudott kibújni a gratuitus labor (a várakhoz adandó igyenmunka) alól, legfeljebb terheit fokozta, hogy a török várakhoz is igénybevették munkaerejét. Az 1618-as országgyűlés decretuma értelmében Somogy megye nagy része Kiskomárhoz tartozott ingyenmunkát végezni, kivéve a Zrínyi-birtokokat, amelyeket Légrádhoz, és a Lengyel család birtokait, melyeket a család szigligeti és szentgyörgyvári váraihoz osztották be.61 A kanizsai uradalom török fennhatóság alá került falvai, melyeknek adóját a vár közelsége miatt amúgy is rendkívül nehéz volt behajtani, 1620-ban az eladás sorsára jutottak. A király 1620-ban 6000 Ft-ért Rátki Miklósnak engedi át a valamikor Kanizsához tartozó, lakott Gelse és Eszteregnye, valamint a lakatlan Újudvar, Sormás, Szepetnek és Becsehely falvakat.62 Valószínűleg szinte az egész uradalom a Rátki család kezére került, mivel 1640-ben kelt okirat szerint Rátki Miklós özvegye, Szeczer Éva férje gyógyíttatása, majd temetése miatt súlyos költségekbe verte magát, ezért kénytelen volt Bessenyei István kiskomári főkapitánytól 1000 tallért kölcsönvenni, melynek fejében elzálogosította neki elhunyt férje egykori birtokait, amelyek a következők voltak: Újudvar, Sormás, Eszteregnye, Becsehely, Botfalva falvak, Szepetnek, Almaszeg, Újnép, Mórichely, Mindszent, Palin puszták Zala vármegyében, valamint több somogyi falu és puszta.63 Ezek a falvak azonban úgy tűnik, hogy csak részben voltak teljes tulajdonai a Rátkiaknak. 1690-ben pl. Sormásról, Szepetnekről, mint a Rátki család volt zálogbirtokáról írnak, Újudvar birtoklása megoszlik Rátki Menyhárt és Tar József egerszegi kapitány között, Gelse ekkorra már az utóbbi birtoka.64 A falvak magyar földesúr részére történő adózásának mértékéről csak a török uralom végéről vannak konkrét adataink. Hasonlóan a török adóhoz, voltak házanként, illetve egy összegben adózó falvak. Gelse házanként 2 Ft-al és 1 igás robottal, Újudvaron a falu évi 25 Ft-al adózott.65 Az 1664. évi vasvári béke után az engedményeken felbátorodott helyi török apparátus a korábbiaknál erőteljesebben törekedett a hódoltságban kialakult hatalmi és elosztási viszonyok felülvizsgálatára és megváltoztatására. Ugyanakkor azonban a „kétfelé adóztatás" százhúsz esztendő alatt kialakult gyakorlatát nem tudták és nem is akarták megváltoztatni. A török gyakorlat megváltozására ható többféle tényező közül kiemelkedő, hogy egyrészt a török földesurak közül sokan „eltanulták" a magyar kollégáiktól a majorkodás, az árutermelésbe való bekapcsolódás Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 365 módszereit , másrészt a magyar végvári haderő létszámcsökkentése (1672) és a bécsi kormányköröknek az a törekvése, hogy a béke megtartása végett igyekeztek rendet teremteni a végvári katonaság hódoltságba járása dolgában. A katonáknak igen nagy szerepe volt az adó behajtásában, de a nagyarányú létszámcsökkentés és a magyarok németekre cserélése erre a gyakorlatra nagyon kihatott. A német katonák ugyanis nemigen merészkedtek a számukra ismeretlen, félelmetes török területekre. Ugyanakkor az udvarnak az a törekvése is visszájára fordult, hogy a redukcióval csökkentse a békeszegések számát. Az elbocsátott katonák csapatokba verődve kóboroltak a hódoltságban, mérhetetlen szenvedést okozva a népnek, és rengeteg okot adva a töröknek, hogy „fegy-verszegést" emlegethessen.66 Az utolsó évtizedben igen nagy problémákat okozott a „német adónak" nevezett porciók beszedése Kanizsa környékén, ami ellen a török is erőteljesen tiltakozott, és az adószedők védelmére Nagy Ferenc vicegenerálisnak a szentgróti lovassereget kellett ki-küldenie.67 A felvonuló német katonák, akik elvitték a termést, az állatokat, erőszakoskodtak az asszonyokkal, további súlyos terheket jelentettek a felszabadító hadművelet előtti években.68 5. A török kori Kanizsa képe a) A vár török általi átépítése Kanizsa vára a török időkben nagymértékben átalakult. Kanizsa 1600 őszén történt elfoglalása és az 1601. évi visszafoglalási kísérlet között a vár új urainak nemigen lehetett másra ideje, mint az ostromban megsérült vár kijavítására. Ez eléggé jól sikerülhetett, amit mi sem bizonyít fényesebben, mint Ferdinánd főherceg ostromló csapatainak csúfos kudarca. A mindeddig csak kis mértékben feltárt török források a várban két nagyobb építkezésről tudósítanak bennünket. 1604 második felében (augusztus 5. után) Lala Mehmed pasa nagyvezér jelenti I. Ahmed szultánnak, hogy „amennyiben Kanizsa felől méltóztatna érdeklődni [a helyzet a következő]: a korábban beterjesztett jelentésnek megfelelően Kanizsát védelmező szolgája, Hasszán pasa vezir a magasságos Isten segedelmével a kanizsai várat oly rendkívüli alapossággal megépítette, hogy nem kétséges: a korábbinál sokszorosan erősebb és szilárdabb lett."69 A másik nagyszabású építkezésre az 1630-as években kerülhetett sor, elég nagy nehézségek közepette, így a beszámolóban külön kiemelték, hogy „sok ezer kocsi, kő és mész a messze távolban fekvő Pécs környékéről hozatott."70 Ehhez az építkezéshez kapcsolódik Bessenyei István komári főkapitány jelentése 1640-ből, amelyet Sibrik Pál vicegenerálisnak küldött: „Ma a kanizsai basa a fő agákkal a várat kerülték az Vezér emberével, közönséges hír, az köztük, hogy kőből raknának valami bástyát a vár körül."71 Bizonyos, hogy ezen a két építkezésen túl további folyamatos, a vár anyagból adódó kisebb-nagyobb munkák is folytak, mint ezt a korábbi időben is láttuk. A magyar végvárak jelentéseiből erre több adatunk is van. 1616. június 4-én kelt az a levél, mely szerint: „Mast Kanizsára igen gyülekeznek a törökök: kettő az oka: vagy az, hogy az kanizsai palánknak egy darabja ledőlt, avagy... az kanizsai várast akarnák megkéreteni."72 1648 februárjában azt jelentik Batthyány I. Ádámnak, hogy Kanizsa Sormás felőli kapuja leégett, a törökök a környékbeli falvak lakóit hajtják emiatt vármunkára.73 További súlyosabb rongálódásokkal és ezutáni építkezésekkel számolhatunk a tűzvészeket és földrengéseket követően is. 1624. augusztus 18-án nagy földrengés volt Kanizsán és Szentgróton.74 1660. június utolsó napjaiban hatalmas tűzvész pusztított, melynek során az egész város lángokban állt, a puskaporos torony is felrobbant. A lángok következtében a várfalak is súlyosan megrongálódtak. A tűzvész után Szihráb Mohammed pasa építette újjá Kanizsát, s „még erősebb várrá tette azt, mint azelőtt volt."75 Magáról a kanizsai építkezések menetéről az eddig felszínre került források nem is mondanak sokat, a török várépítkezések menetéről azért jóval többet tudunk. A török krónikások szinte sohasem mulasztják el elmondani azokat az intézkedéseket, amelyeket egy-egy vár elfoglalása után tettek. A várat csak erősebb rombolások árán tudták elfoglalni, többnyire gyors és elnagyolt helyreállítást végeztek annak érdekében, hogy az erősséget tényleg használatba tudják venni. Ezeknek az első építkezéseknek mindig kötelező velejárója volt, hogy egy-egy templomot vagy erre a célra megfelelő épületet dzsámivá alakítsanak át. Ezek után általában néhány év eltelt, amíg az elengedhetetlen nagyjavításra sor került.76 Pontosan ezért nem tartjuk igazán valószínűnek, hogy az 1604 ősze előtti építkezés a szükséges javításokon túl komolyabb átépítést is jelentett volna Kanizsa esetében. Az oszmán birodalomban a várak kijavítására kizárólag az arra vonatkozó szultáni rendeletek alapján kerülhetett sor. Kérvényezésére a helyi közigazgatás képviselői, elsősorban a végvidékek beglerbégjei voltak hivatottak, mivel forrásaink egybehangzó tanúsága szerint a török magyarországi tartományaiban várfelügyelőség, vagy akár külön várfelügyelői tisztség nem volt.77 Az egyes várak esetenkénti javításán túl arra is vannak adatok, hogy a török hatóságok néha egy-egy terület várrendszerének átfogó rekonstrukcióját is megvalósították. Ilyesmi történhetett Musza pasa budai beglerbégsége idején, amiről a pasának az alábbi hosszú címet viselő jelentése tanúskodik: „Elbeszéltetik, hol, mely várak, falak, dzsámik, karaván-szerájok és más fontos épületek azok, amelyeket a 366 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig buda i végvidékre való jövetelünk óta a magaságos Allah segítségével a szultáni várakban, bizonyos palánkokban és párkányokban, valamint Eger, Kanizsa, és Bosznia ejáletjeiben a magunk pénzén és jó intézkedéseink révén állíttattunk helyre."78 A török források szerint az ilyen rendeletek legfontosabb részét a pénzügyi kérdések képezték. Ezekben a rendeletekben a pénz kiutalása helyett többnyire a szükséges pénzösszeg előteremtésének a módját határozták meg. Ez a gyakorlatban általában azt jelentette, hogy a helyi vagy legközelebbi kincstári bevételek jövedelmét használták fel ilyen célra, vagy a területnek, amelyen a vár állt, valamelyik adóját fordították a költségek fedezésére. Ha a munkálatok tetemes költséget emésztettek fel, sürgős stratégiai szempontok indokolták, akkor az is előfordult, hogy a központi kincstár vállalta magára a költségeket. A pénzügyi fedezet megteremtésének egyik módja volt még a „rendkívüli adók" kivetése, aminek egyik formája volt Magyarország területén a „tamir akcseszi", a „javítási pénz" beszedése.79 Az építőanyagot három módon szerezték be: /. a kincstári bányák, erdők, stb. hozamából; 2. vásárlás útján; 3. a parasztoktól természetbeni adó formájában. Kanizsa esetében a faanyag beszerzése, ami a vár legfontosabb építőanyaga volt, nyilvánvalóan adó formájában történt. A Pécs környékéről szállított mész és kő beszerzési módját nem ismerjük.80 Az építkezéseken dolgozók közül a legfontosabb szerepe van az építésznek. A törököknél azonban építész jelenlétéről ritkán van tudomásunk. A várak javítása jórészt nélkülük ment végbe. Állandó építész létezéséről Magyarország területén biztosat nem tudunk. A 17. században már bizonyos, hogy ilyen nem volt, hiszen a pusztítóbb háborúk után többnyire a központból küldtek ki építészeket. Ilyen volt az a Mehmed csausz is, aki a 15 éves háború elmúltával 1609-ben érkezett Budára.81 Azonban a kanizsai vilajet szigetvári várának zsoldlajstromában ott találjuk Ali Mimár (építész) nevét. A török várszervezetben a mindennapi javítási munkák elvégzésére a várőrség katonai szervezetébe illesztve, meghatározott zsolddal kézműveseket is találunk. Ezek pontosan feladatuknál fogva ácsok és kőművesek, kovácsok, avagy kjárok. Ez utóbbi többféle mesterséghez értő univerzális kézművest takar. A kanizsai vár 1619-20. évi zsoldlajstromában is találkozunk B. Neddzsár (ács) nevével, aki 25 akcse fizetésével nagyobb jövedelemmel rendelkezett, mint a kincstári raktárak agája, aki alá a jegyzék szerint tartozott.82 Természetesen e szervezett tevékenységen túl létezett a kézművesek nagyobbik csoportja, akiket úgy vettek igénybe a várak javításához, hogy felmentették őket bizonyos adók (elsősorban a rendkívüliek) fizetése alól. A kézműveseket általában alkalmilag toborozták, illetve rendelték be különböző helyekről. A 17. században néhány helyen kezdett kialakulni ebben valami rend (talán a magyar ingyenmunka hatására), és egy-egy meghatározott vár javítására általában ugyanarról a vidékről hívták be a kézműveseket. Ezek az összegyűjtések természetesen nem nélkülözték a kényszermunka bizonyos elemeit, annak ellenére, hogy a kézműveseknek munkájukért meghatározott bért fizettek.83 A magyarországi török várak őrségében lévő kézművesek zsoldja a 16. században 5 és 13 akcse között váltakozott. A 17. század elején a legjobb mesterek megkeresték már a 25 akcsét, a gyengébbek 17-18 akcsét kerestek naponta. A segédmunkát a török fennhatóság alatt is a parasztság adta. Ha törvényileg nem is rögzítették, de a szokás alapján egy-egy vár javítására ugyanannak a területnek a „dzserehor"-jait rendelték ki. így nevezték őket, mivel ennek a szónak az eredeti jelentése „napi zsoldot húzó" (yevmye alan) volt, azaz a robot nem ingyen, hanem meghatározott bér fejében folyt. Adataink főleg a 16. századból vannak. 1551-ben a dunántúl szandzsákokban 4, 1572-ben Fehérvárnál 3 akcsét fizettek. Ezek a bérek meglehetősen alacsonynak tűnnek, de eltekintve attól, hogy maga a fizetés ténye is meglepő, párhuzamba állítva azzal, hogy a királyi Magyarországon pl. Egerben a legnehezebb napszámért járó bér 6-8 dénár, azaz 3-4 akcse volt, már nem tűnik olyan rossznak.84 A török kori Kanizsa kiépülésénél is ezek között a feltételek között kell számolnunk. A város (vár) átalakulása már az 1600-as ostrom, illetve az 1601-es visszafoglalási kísérlet után megindult. Ennek alapvető oka a városszerkezet alapvető megváltozásában rejlik. Paradeiser 1600-ban eltüntette a föld felszínéről Kanizsa városát (az akkori külvárost), amely a külső vár funkcióját töltötte be. Korábban az egyre csökkenő számú lakosság mellett itt lakott a katonaság zöme, sokuk családjával. A törökök az ostrom tanulsága alapján felismerték, hogy a várost lehetetlen megvédeni, s ezért meg sem kísérelték az újjáépítését. Ezen a területen gyümölcsöskerteket telepítettek, illetve itt létesítették temetőjüket is. A temető helye pontosan rögzíthető a Deák tér és a Kölcsey Ferenc utca átlal bezárt háromszög alakú területre. Temetőt ugyanis a mocsaras talajú várban nem alakíthattak ki, így nyilvánvalóan a hódoltság felé eső oldalt választották, ahol biztonságosabban mehetett végbe a temetés, mint ahogy 1600 előtt a német katonák temetője is a biztonságosabb nyugati (mai kiska-nizsai) oldalon volt. A várost úgy lehetett a várba telepíteni, hogy az ötszögű vár nagyobbik, nyugati, feltöltetlen térségét vették erre a célra birtokukba, ahol feltöltéssel, cölöpökre építéssel lehetőség volt lakóházak építésére. A török által elfoglalt Kanizsáról nagy mennyiségű metszetet ismerünk. Ha eltekintünk azoktól, amelyek egyértelműen a fantázia termékei, ¡11. az 1600-1601- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 367 e s év eseményeiről készült metszetekre mennek visz-sza, azt látjuk, hogy 1664-ben a visszavívási kísérlet metszetei és alaprajzai elsősorban a vár környezetét ábrázolják hitelesen, ahol a hadmérnökök is megfordultak, és az alaprajzokon megjelenik egy négyszögletű, - gyakran egészen négyzet alakú, - sarkain olaszbástyás vár, tőle nyugatra pedig vizesárokkal elválasztva egy háromszög alakú, gyengébben erődített sziget, melynek hegye a part felé mutat. Az 1664. évi ostromtérkép85 a keleti parton a régészetileg is bizonyított helyen ábrázolja a török temetőt, pontosan meghatározza az 1600-ban elpusztult erődített város helyét, és rögzíti a mai Ördög-árok vonalát is (tieffer Grund). A Kiskomár felé vezető út (Weg von Klein Komár) pontosan a mai Magyar utca vonalában halad. Jóval az Ördög-árkon túl észak felé, az úttól keletre egy kerek kápolna (Alte capelle) van, bizonyítva, hogy Thury György sírhelye ekkor még megvolt. Ettől még északabbra, kb. a Vágóhíd utca táján van az első átjáró a mocsárban a vár felett. A keleti parton a vártól délebbre terülnek el a bekerített gyümölcsöskertek (Türkische Baumgarten), amelyek alatt a parton az út Szentmiklóson át Zrínyi-Újvárba vezet. A kertek közepén egy kisebb kerek épületet jelez az ostromló tábort és várat ábrázoló alaprajz, minden megjegyzés nélkül. A nyugati parton egyetlen azonosítható ábrázolás van. A mai Kiskanizsa helyén egy elpusztult falut jeleznek, amely a középkori Tőllel vehető azonosnak. A mocsárban a vártól délre is vezet át egy út, amelyik egy töltésen halad. Jól érzékelhető, hogy ez a töltés a Kanizsa vizét és mocsarát van hivatva duzzasztani a vár alatt. A keleti part közepén folyik maga a patak, amelyet a töltés, ül. a ráépített malom tóvá duzzaszt. A töltés innen a mocsár közepén egy erdővel borított kis szigetre támaszkodik, amely a Szúnyog-domb nevű szigettel azonos. Ettől a part felé eső részen egy újabb malom ereszti át a töltés feletti vizet, melynek nevét ma is őrzi a Malom-kert, Malom-közép dűlőnév. Minden bizonnyal e felmérés alapján készült az az 1698. évi, a „Theatrum Europaeum"-banmegjelent, a felszabadító háborúkkal kapcsolatos ábrázolás, amelynek német nyelvű magyarázó feliratai is megegyezőek. Ha a teljesen elpusztult várost a keleti parton nem ábrázolná az ismeretlen német mester magasan álló falú romokkal, talán még a képzeletszülte többi részletábrázolás, esetleg a vár épületeinek a mibenlétén is elgondolkoznánk.86 Méri István a leghitelesebb alaprajznak azt az 1687-es keltezésűt tartja, amelyet kémjelentéshez mellékeltek. Az eredeti példányon horvát nyelvű szöveg van, míg ismeretes az erről készült másolat is, melyen a szöveget latinra fordították és csatolt kísérőlevéllel küldték tovább. Küldője, „a kanizsai keresztény jóbarát" leírja a védővonalakat, a vesszőfonadékból készült, tapasztott külső palánkot, a széles falat, amelyen két, néhol három kocsi is el tud menni egymás mellett. Leírja (rajzolja) az ágyúk helyzetét, hogy azok a bástyákban kazamatákban vannak, és meghatározza a legsebezhetőbb pontot, a Topráklik külvárost, melynek elfoglalása esetén „márcsak az isten irgalmazhat a várnak".87 A vár alakját és az erődítés módját illetően az 1687-es kémjelentés teljes egészében összecseng Evlia Cselebinek, a török világutazónak a Kanizsáról 1664-ben készült leírásával. „E vár ugyanis egy mocsártenger mély tavában van, minha egy béka négy lábát kiterjesztve a vízben feküdnék. Négy lába gyanánt a négy sarkán girbegörbe bástyák vannak.. ."8S Úgy tűnik a többi kútfő alapján is, hogy a török krónikás Kanizsa esetében meglepően hiteles és használható forrásnak bizonyul. Elbeszéléséből tudjuk, hogy a vár négyszög alakú, amelynek kerülete ezernyolcszáz derék lépés. Széles tömésfalak veszik körül, amelyeken kívül cementmésszel bevont egyszerű palánkfal van. A vízbe benyúló négy nagy bástyán két-két ágyúsor van. Az alsó a vízzel egy szinten, a másik a bástyán, amelyek felett deszkatető van. A várnak két kapuja van, ezek vasból készültek, itt téglaépítésű boltozat van. A keleti partra néz a Sziget kapu (Szigetvár felé), a nyugati part felé a Bécsi kapu. A kettő távolsága kétszáz erős lépés. A Sziget kapu előtt háromszáz lépés hosszú fahíd van, melyet felhúzható csapóhidak védenek. Erről az oldalról a vár tüzérséggel elérhető, de ezen az oldalon „tó van", azaz nyilván nyílt vizekkel vegyes mocsár. A Bécsi kapu felett, amely kétszeres kapu, egy minaret alakú óratorony állt. Innen 250 lépés hosszú, cölöpökre épített hídon keresztül lehet a Topráklik külvárosba jutni. A hídon három felvonóhíd van. A Topráklik külön sziget, alakja íjhoz hasonlít. A vár felőli oldalon nincsen várfala. Hossza ötszáz, szélessége ötven lépés. Az „íj" csúcsainál és markolatánál egy-egy bástya van, melyek közül a középső a legnagyobb és benyúlik a tóba. A falak és a bástyák földből és fából vannak. A külváros kapuja, amely szintén a Bécsi kapu nevet viseli, a középső bástya szegletében (délre) van. A külváros kialakítását Evlia Cselebi az 1601-es ostrom tapasztalatai alapján Köprülü-záde Fázil Ahmed pasa nevéhez kapcsolja. Ekkor történt az olyan típusú falépítés is, hogy a külváros falait annyival alacsonyabbra építették a belső vár falainál, hogy azok tüzérsége efölött nyugodtan működhessen. Az 1664. évi ostrom tapasztalatai alapján a külváros két sarkától száz lépésnyire a tóba a nagyvezér két új bástyát építtetett. Cselebi leírja az elpusztult Kanizsa mezővárost is. ő ezt Bágdál külvárosnak nevezi. Azt írja róla, hogy „mintegy 700 kerttel, szőlővel bíró külváros, árokkal ugyan körülvéve, de erődítés nélkül. Az ellenség nem égette el egészen, és néhány kertje megmaradt."89 Az alaprajzok s a török történetíró leírását egybevetve a 17. század második felében is a kettéválasztott 368 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig ötszög ű vár tűnik elénk. Az igazi vár ebben az időben is az erőteljesebben kiépített keleti oldalon maradt, keleti sarkain az ismert, nagy fülesbástyákkal. Szabálytalan négyszögű, inkább trapéz alakú testét a nyugati oldalon bástyákkal erősítették meg. Cselebi leírása bizonyítja, hogy a két kapu közötti távolság továbbra is a régi vár szélességének felelt meg. Az ötszögű vár nyugatra néző részéből lett a Topráklik külváros, amelyet a vártól a korábbinál sokkal szélesebbre tágított vizesárok választott el. A külváros jóval keskenyebbre zsugorodva és eltorzult alakban továbbra is őrizte az erődítmény nyugati oldalának hárombástyás alakját. Ennek a gyengébben erődített területnek északról délre elhúzódva torzuló alakja világosan mutatja a víz folyásának irányát, sodrásának a bástyák és kötőgátak megnyúlásában és alakjuk elváltozásában játszott szerepét. Ennek a jelenségnek az ábrázolása az 1687. évi alaprajz hitelét nagymértékben megnöveli. Ez a leírás feloldja a 17. századi vár ábrázolásában jelentkező látszólagos ellentmondásokat. A 90 éves török uralom a Ferabosco által kialakított ötszögű erődítmény formáját őrizte meg némi módosítással, annyit változtatott elsősorban a váron, hogy a tulajdonképpeni vár nyugati oldalán a gyengébb erődítés helyén komolyabb bástyákat épített ki. Még a hídutak helye sem változott lényegesen.90 b) Kanizsa belső beépítése a török alatt Kanizsának a falakon belüli képe a török időkben alaposan megváltozott. A teljes török helyőrség családjával együtt ideköltözött, és birtokába vette az erődítmény beépítetlen részeit. Az ostrom, a visszavívási kísérletek és a tűzvészek következménye volt, hogy a keresztény idők épületei fokozatosan eltűntek, és a század második felében már semmi sem utalt a vár korábbi lakóira. A várkastély épülete sem volt már meg ekkor, talán az 1601. évi ostrom során semmisült meg. Azt a képet, amelyet az odaérkezőnek a török kézre jutott Kanizsa nyújtott, két alapvető, egymást tökéletesen megerősítő forrás vetíti elénk. Az egyik Evlia Cselebi leírása,91 amely jellegéből adódóan vizuáli-sabb, a másik pedig az az 1690-es összeírás, amely a vár épületeiről közvetlenül a visszafoglalás után készült.92 Ha Cselebiéről levesszük a keleties túlzásokat, teljesen hiteles képet kaphatunk. Magában a várban is zömében faépületek álltak. Még a pasa palotája is fából készült. Három városrészi mecsetje van, köztük található III. Mohamed szultán téglaminárés dzsámija és itt áll Szihráb Mohamed pasa fürdője is. A téglaépületeket külön felsorolja, a három kupolás lőporraktárt, a Kiredskháne börtönt, a városi börtönt és a fürdőt. Megjegyzi azt is, hogy a fürdő kicsi, s mivel süppedékes helyen van, ezért nagy fürdő készítésére „nem alkalmas az alap". A fából készült házak teteje deszkából van, udvaruk nincs, a földszinten van az istálló, a felső rész a cselédlakás, e fölött van a szelámlik, a harmadik, sőt negyedik emeleten a hárem. A szűk várban a cölöpökön álló házak egymás hegyén-hátán torlódnak. Az utcák deszkával fedettek, az ágyúkat az utcákon deszkaállványokra vagy a falak tövébe helyezik a golyókkal együtt, mert különben az ingoványos talajban elsüllyednének. A városnak egy medreszé)t, négy elemi iskolája, két kolostora és két tanítói háza van. A külváros teljesen hasonló házakkal van tele, mint a vár, amelyek szintén cölöpökre épültek, az utcák itt is deszkával vannak lerakva, téglaépület egyáltalán nincs, a három mecset közül egyedül az Ájazba tekinthető nagyobbnak. Cselebi a várban ezer, a külvárosban ötszáz házról beszél, ami nyilván keleties túlzás, mert az 1690-es összeírás 187 házról és házhelyről tud. Bár a forrás közzétevője feltételezi, hogy a teljesen elpusztult házakat nem tüntették fel, illetve azt, hogy az összeírás csak magára az erődre vonatkozik, a külváros házai ebben nincsenek benne, egy másik forrásunk bizonyossá teszi, hogy a vár és a külváros teljes összeírásáról van szó.93 Ezt a számot azért is reálisnak fogadhatjuk el, hiszen a jóval nagyobb Pécsett is mindössze 363 házat írtak össze.94 c) Kanizsa török kori lakossága Ha meg akarjuk ismerni a város török kori etnikumát, megint csak Evlia Cselebihez kell fordulnunk. Leírásából megtudjuk, hogy különbség van a vár és a külváros lakossága között, amely különbség valószínűleg nem elsősorban etnikai, hanem társadalmi. Az összes tisztségviselő és fontosabb ember a várban lakik, míg a Topráklik lakosságáról egyértelműen kijelenti, hogy itt felszabadított és fegyverviselő ráják-nak a házai állnak. Az itt élőkről általában írja a következőket: „Lakossága bosnyák, s a bosnyák, bolgár, szerb és luszatin nyelvet tudják, de magyarul is oly jó és szépen tudnak, hogy talán még egy magyar sem tud annyira." Ez utóbbit a kanizsai törököknek szép számban fennmaradt, az ellenfélhez intézett levele is bizonyítja. Viseletükről a történetíró elmondja, hogy „kalpagot hordanak s a hitetlenek egyéb ruházata szerint készült bőrdolmányuk s ködmen nevű ruhájuk, birkabőrből és szattyánból készült nadrágjuk, sarkantyús lábbelijük és kurta ruházatuk van, s ezekről meg lehet ismerni a kanizsai embert, mert a többi határszéliek ilyen ruhát nem viselnek. Mikor a többi határszéliek ezeket ilyen ruhában látják, ellenségnek vélik, s harcra készülnek vagy pedig elfutnak".95 Az itt élő bosnyákok között keresztények is voltak, mégpedig a külvárosiak között, akiket 1657. június 11-én Benlich Máté püspök, bosnyák ferences szerzetes vizitációs körútja során felkeresett.96 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 369 A z 1618-19. évi zsoldlajstromban a mohamedán nevek döntő többségükben eltakarják viselőik származását. Néhány esetben azonban sejtetni engedik viselőjük délszláv eredetét. A martalócok között, ahol az iszlám felvétele már nem volt kötelező, olyan nevekkel is találkozunk a tisztségviselők között, mint Sztoján vagy Luka Dragotló.97 Természetesen az asszonyok sorában jelentős számban találunk keresztényeket, köztük magyarokat is. A valódi mohamedán asszonyok, akik sohasem lépnek a kapun kívül, ostrom idején csizmát húznak a lábukra, s betakarva fejüket, „nem tartják szégyennek a csatában segíteni".98 A város lakói zömében katonák voltak, de mint minden török településen, szép számmal voltak kereskedők és kézművesek is. Evlia Cselebi a várban a főút két oldalán ötven bolt létezéséről tudósít bennünket, a külvárosban pedig további nyolcvanról. Azt is leírja, hogy a mesteremberek mind a vár üzletsorán, a Bécsi kapu közelében, a csársiban laknak.99 Ugyanakkor az 1690. évi házösszeírás mindössze öt háznál említ boltot, ezek közül kettőben 2-2 bolt van, egyben pedig 7.100 A török történetíró ez esetben is nyilván keletiesen túlzott, de bizonyosnak vélhetjük, ismerve a keleti elárusítás jellegét, az utcán történő árusítást, hogy a kereskedelemből élők száma valahol a két adat között volt. Kanizsa törökkori lakosságának gyakori váltakozásával is számolnunk kell, aminek oka a katonaság mozgatásán túl a járványok okozta emberveszteségben kereshető. Nagy pestisjárvány volt 1643-ban és 1644 augusztusában. Az előbbiről azt írják, hogy leginkább csak az öregek és az asszonyok halnak, a következő évi jelentés szerint azonban sok fegyverviselő férfi is áldozatul esett.101 1656 nyarán újabb hatalmas járványról tudunk. Vitnyédy István levelében azt írja: „Kanizsán a törökök igen halnak, de ugyan nem fogynak az ebek." Kerpacsics István szerint: ,,. . .kétezerszáz halt meg mint beszélik. . ."102 A lakosság utánpótlása azonban mindig ugyanarról a területről, a Balkánról történt. 6. Zrínyi Miklós és Kanizsa. Az 1664. évi visszavivási kísérlet A Zrínyi család legkiemelkedőbb egyénisége 1637-ben vette át a család birtokait és egyben a Muraköz védelmét. A család törökellenes hagyományainak folytatója emellett a Muraköz és Légrád örökös főkapitányi tisztét is örökölte. A muraközi védelmi rendszer szervezetileg a Kanizsával szembeni főkapitánysághoz tartozott. Ennek feje ebben az időben Batthyány I. Ádám volt. Ez a függés, a főkapitányság szervezési viszonyai, figyelembe véve a Muraköz különleges helyzetét, nem volt teljes. Nem lehetett a 29. kép. Batthyány I. Ádám. (E. W i d e r m a n metszete.) mai értelemben vett katonai alá- és fölérendeltségi viszonyról beszélni, hiszen a Dunántúl két legtekintélyesebb birtokosa egymást egyenrangúnak tekintette, ugyanakkor Zrínyi mint horvát bán közjogilag magasabb méltóságot viselt. Ezt a hatásköri rendezetlenséget ellensúlyozta a török elleni szükségszerű együttműködés, melyet Zrínyi a birtokainak helyzete miatt hol Batthyánnyal, hol a varasdi, hol pedig a károlyvárosi főkapitánnyal kell, hogy végrehajtson.103 A Muraköz védelme szempontjából rendkívüli fontossága volt a mély és sebes folyású Murának, amely megnehezítette normális vízállás esetén a kanizsai török Muraköz elleni akcióit. A védelem céljából Zrínyi a muraközi három várában, Csáktornyán, Légrádon és Kotorban, valamint a Mura vonalában felállított őrházrendszerében királyi zsoldban álló lovasok és hajdúk mellett főúri magánkatonaságot is tartott, továbbá telepített és földhöz juttatott paraszti határőrökkel is kiegészítette haderejét. Az általa irányított fegyveres erő létszámát 1500-2000 főre lehetett becsülni.104 A Mura vonalán a hivatalosan érvényben lévő békeszerződések ellenére folyamatosan hadiállapot volt, egyik fél sem volt képes betartani a másikkal kötött szerződést. A 60-as évek nagy hadjáratáig Zrínyi leveleiből a török mintegy 15 muraközi betöréséről és 6 nagyobb, a riadókészültséget szükségessé tevő csapatösszevonásról tudunk.105 37Q Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 30 . £ép. Zrínyi Miklós költő és hadvezér Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 371 Zrínyine k a védelem szempontjából folyamatosan jól értesültnek kellett lennie a kanizsai török szándékairól, s ezért igen nagy gondot fordított a hírszerzésre. Kémszolgálata olyan jól ki volt építve, hogy még a törökök között is voltak emberei. Emellett fontos híreket kapott a parasztoktól is, akik készségesen jelentettek neki minden török megmozdulást. Ugyanakkor folyamatos összeköttetésben állt a környező várak parancsnokaival, híreiket egyeztették.106 Zrínyi számára egyértelműen a kanizsai török jelentette a legnagyobb veszedelmet. Törökellenes harcaiban elsősorban tehát Kanizsa semlegesítésére, végsősoron visszafoglalására helyezte a fő hangsúlyt. 1651-ben, amikor Hasszán kanizsai pasa elérkezettnek látta az időt, hogy Kiskomárt, Kanizsa hátsó öszeköttetéseit biztosító erődítményeit meglepetésszerűen elfoglalja, ha annyi ereje nem is volt, hogy a török ellen nyíltan felvonuljon, embereit Kanizsa alá küldte, hogy az ellenséget Kiskomár alól elvonja. Igen nevezetes volt az az 1660. évi vállalkozása, amikor a kigyulladt kanizsai várat zárta körül. Június utolsó napjaiban, nem tudni milyen okból - egyes források szerint villámcsapás következtében -, tűz ütött ki Kanizsán. A fából, földből épült erődítmény rövidesen lángokban állt, védművei erősen megrongálódtak, sok hadiszer és ágyú elpusztult, és a puskaporos torony is felrobbant. Zrínyi, amint hírt kapott az esetről, villámgyorsan a vár alá vonult és elvágta azt a külvilágtól. Hamarosan a környező végházak kapitányai is csatlakoztak hozzá, minden lehetőség megvolt arra, hogy a várat elfoglalják. Az eset országos feltűnést keltett, mert ebben az időben ostromolta a török Váradot, és mindenki azt hitte, hogy felhagyva a vár vívásával, Kanizsa felmentésére fognak sietni. A békét mindenáron fenntartani akaró császári udvar azonban Zrínyit visszarendelte. Az elkeseredett hadvezér dühében állítólag a kardját is földhöz vágta, amikor ezt a parancsot megkapta.107 1660 végén nagyot változott a politikai és katonai helyzet. Bécsben a háborús párt kerekedett felül, melynek sikerült rábírnia Lipót császárt, hogy akár katonai erővel is vessen gátat a török további terjeszkedésének. Nagy erővel megkezdődött a hadsereg mozgósítása és a háború előkészítése. A Montecucco-li által kidolgozott haditerv alapján a császári sereg Felső-Magyarország és Erdély irányába kezdte meg a hadműveleteit 1661-ben. Ez azonban nem sok eredményt hozott. Zrínyi a helyzetet kihasználva a régi tervének kivitelezéséhez fogott. Kanizsának a mögöttes területektől való elvágását csak úgy lehetett végrehajtani, hogy Kiskomárral szemben a Mura bal partján egy hídfőt, egy új várat felépítve ellenőrzés alá vonják az utánpótlási vonalakat. Bár a törökkel kötött békeszerződés szigorúan tiltotta új várak építését, s a várépítés különben is királyi engedélyhez volt kötve, Zrínyi mindezeket figyelmen kívül hagyva, hozzáfogott az építkezéshez. Mikor pedig az udvar felszólította, hogy hagyja abba az építkezést, udvarias levélben ugyan, de megtagadta a parancs teljesítését. Tettének okait indokló jelentésében írja: „Kegyelmes Uramra bízom, fontolják meg, mi ér többet, jól, vagy rosszul építeni meg ezt a várat, amely félig már készen van, s ezért már csak emiatt sem szabad abbahagyni, mivel a törökök a már kitűzött alapvonalak szerint két hét alatt teljesen felépítenék, és még ha akarnám sem tudnám magam lerombolni, mert a munkálatok már annyira előrehaladtak." Ezzel a tettével a bécsi vezetést is sikerült két pártra szakítania, Magyarországon pedig természetesen lelkesedést keltett, és azt is elérte, hogy az 1662. évi országgyűlésen a rendek a vár további erősítését és felszerelését kérték a királytól.108 Zrínyi-Újvár stratégiailag igen jól kiválasztott ponton, a Mura és a Dráva összefolyásának közelében, a ma Beleznához tartozó Kakonyapuszta (korábban Kakonya nevű falu) fölé magasodó, a Mura folyóval párhuzamos hegyhát végén épült fel. A vár védelmét természeti körülmények is segítették, itt torkollott a Murába a Kanizsa folyó, és a hegyhát védelmét erősítette az ún. Visszafolyó patak mocsaras völgye is. 1662-ben Zrínyi, hogy a vár védhetősé-gét észak felől megerősítse, összeköttette egy árokkal a Kanizsát a Murával. Ebben a munkában mintegy kétezer muraközi paraszt vett részt. A földből és fából emelt erődítményt hajóhíd kapcsolta össze Zrínyi muraközi birtokaival, s a Mura jobb partján létesített ellenerőd biztosította a visszavonulás lehetőségét. Felépülésével a kanizsai törökök rendkívül kellemetlen helyzetbe kerültek, mindent elkövettek, hogy elérjék annak lerombolását, törekvésük azonban nem vezetett eredményre.109 Az 1661. évi lelkesedés után a következő évben Bécs háborús hangulata a kudarcok következtében meglehetősen lelohadt. Szerették volna minél előbb lezárni a háborús állapotot, és a török is hajlott a békére. Ennek feltételeit a császári katonaságnak az erdélyi várakból való kivonulásában és Zrínyi-Újvár lerombolásában, csereként Szabolcs és Szatmár vármegyék átadásában szabták meg. A tárgyalások azonban elhúzódtak, és mire az udvarnak a portán lévő követsége megkapta a feltételek elfogadására az utasítást, a szultán már a háború folytatása mellett döntött. 1663. április 12-én kezdetét vette a háború újabb szakasza. A török haderő Budáról Esztergomnál átkelve Bécs irányába fordult, és elfoglalta a nemrég korszerűen kiépített érsekújvári várat. Ugyanakkor a török csapatainak egy részét Zrínyi-Újvár ellen küldte. A mintegy 6000 főnyi haderő augusztus 13-án meglepetésszerűen megtámadta a várat. A helyzetet csak Zrínyi személyes közbelépése mentette meg.110 A törökök azonban újra próbálkoztak. Nem sokkal azután, hogy Zrínyi seregével visszatért a Duna menti harcokból, a törökök nagy erőket vontak össze a 372 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 31. kép. Z r í n y i - Ú j v á r és C s á k t o r n ya fantáziaképe. (Lucas Schnitzer metszete.) Murakö z elleni támadáshoz. November 27-én Kotor fölött meglepetésszerűen megpróbáltak átkelni a Murán, kísérletük azonban kudarcot vallott. A mintegy 10 000 főnyi tatár-török sereg tüzérséggel megerősítve egy egész nap és éjszaka tartó ütközetben sem tudta Zrínyi sokkal kisebb erejével szemben megvetni a lábát a Mura jobb partján.111 Az 1663. esztendő kudarcai közepette Zrínyi sikerei rendkívül felértékelődtek. így, amikor 1663 folyamán, ha megkésve is, megérkezett az a jelentős katonai segítség, amely a német birodalomból és Franciaországból jött, a császári udvarnak nagy gondot okozott, hogy a hadijárat vége után mit kezdjen velük, így támadt az a mentőötletük, hogy elfogadják Zrínyinek azt a javaslatát, hogy a tél folyamán indítsanak háborút Eszék ellen. A vállalkozás célja az volt, hogy kedvező körülményeket teremtsen Kanizsa ostromához. A katonai cél az eszéki híd lerombolása, Baranya, Somogy felperzselése, valamint néhány, a határhoz közel eső vár elfoglalása ugyanis nyilvánvalóan késleltette a török felmentő sereg előrenyomulását. A katonailag jól kigondolt vállalkozás 1664. január 21-én kezdődött, amikor Zrínyi és a Július Hohenlohe vezette rajnai szövetségi hadsereg Berzence alatt egyesült Batthyány II. Kristóf és Eszterházy Pál seregével, valamint a Draskovics János által vezetett horvátországi hadakkal. Az egyesült seregek elfoglalták Berzencét, Babócsát és Barcsot, majd Szigetvárt elkerülve Pécset vették ostrom alá. Itt a várost sikerült bevenni, viszont a vár török kézen maradt. Ezután Zrínyi Eszék felé fordult és felgyújtotta a Dráva mocsarain átvezető hatalmas hidat. Február 3-án már vissza is indultak Eszék alól, miközben felégették Baranya várát, majd Pécset is felgyújtva február 12-én már Segesdet vették ostrom alá. Egy nap alatt ez a vár is a szövetségesek kezébe került, és február 15-én Zrínyi már ismét otthon volt a Muraközben. Babó-csára, Berzencére és Segesdre őrséget helyeztek. E katonai és technikai szempontból is figyelemre méltó hadjárat folyamán Zrínyi oda-vissza 460-490 km-t tett meg végig ellenséges területen, mindössze 26 nap alatt, miközben jelentős katonai sikereket ért el, és eredeti terveit teljes mértékben végrehajtotta.112 A téli hadjárat néven ismeretessé vált nagyszerű haditett után minden lehetőség adott volt Kanizsa Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 373 io. térkép. Az 1664. évi dunántúli hadjárat 374 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig visszafoglalásána k megkísérlésére. Zrínyi Miklós ennek érdekében mindent meg is tett, hiszen még be sem fejezve a hadjáratot, ebben az ügyben feliratot intézett a Haditanácshoz, és kérte, hogy az ostromhoz szükséges eszközöket minél előbb bocsássák rendelkezésére. Ezt a javaslatát február n-én írta meg Babócsán, és Wassenhofen mérnök vitte Bécsbe.113 Február 17-én egy Wesselényi Ferenc nádorhoz címzett levelében a vár elleni támadás sikerét a gyors lebonyolításban látta, és kifejezést adott aggodalmának is, hogy ha Bécsben megint nem tudnak idejében határozni, akkor az akció sikere ugyancsak kétségessé válhat.114 Aggodalmai valóban jogosnak bizonyultak, hiszen Lipót csak március 18-án döntött végre úgy, hogy szabad kezet ad az ostromhoz. Ez a döntés azonban még mindig nem volt végleges, és március 29-én már mintha érezték volna, hogy a döntéssel elkéstek, úgy határoztak, hogy nem formális ostrommal, hanem meglepetésszerű rohammal kell a várat bevenni. Még ekkor is folyt a huzakodás a parancs-noklás kérdésében, azaz arról, hogy milyen legyen Zrínyi és Hohenlohe viszonya. Végül is az udvar kompromisszumos megoldásra szánta el magát, egymás mellé rendelte őket, és hogy a teljes egyensúlyt biztosítsa, még Strozzi császári generálist is melléjük adta. Az így kialakult kollektív vezetés egy háborús helyzetben a lehető legszerencsétlenebb megoldás volt.115 Az ostromra felvonult csapatok felállása a következőképpen alakult: magyar és horvát csapatok 7400 fő császári (4 gyalogos-, 2 lovasezred) 7000 fő rajnai szövetség csapatai 5000 fő bajor csapatok 1200 fő 20 600 fő Az udvar még kilátásba helyezett 13000 katonát, de azok nem érkeztek meg. A fent felsorolt katonaság sem állt teljes számban rendelkezésre az ostrom kezdetekor, egyes csapatok csak jóval a vár körülzárása után érkeztek meg.116 Március 28-án, amikor Zrínyi megkapta az udvar végleges döntését, már tudta, hogy elkéstek az ostrommal. Visszalépni azonban már nem lehetett, hiszen a király akarata és a stájer rendek lelkesedése ezt nem tette lehetővé. Az ostrom kezdetét április 8-ban állapították meg. A grazi haditanács minden támogatást megígért, a magyar csapatok meg is kezdték a gyülekezést. A birodalmi csapatok azonban kijelentették, hogy április 12-e előtt nem tudnak megindulni. Március 30-án még azt hitte Zrínyi, hogy egy héten belül elkezdheti a vállalkozást. A csapatok azonban igen lassan gyűltek össze, s április n-én, tehát jó pár nappal a tervezett kezdés előtt, még így írt Zrínyi Eszterházynak Pálnak: „Lehetetlen megírjam Kegyelmednek minemű nagy confusióval (zavarral) vannak itt az német hadaknak dispositiói". A helyzetet látva, levelet írt Bécsbe, melyben a vállalkozás elhalasztását indítványozta. Április 15-én azonban megérkezett Pietro Strozzi generális a császári paranccsal, hogy Kanizsát feltétlenül meg kell szállni. Ezen a napon Eszterházy Pálhoz írt levelében a kezdés újabb időpontját április 27-ben állapította meg.117 Miközben a csapatok és az ostromfelszerelés összegyűjtése folyt, április 19-én Zrínyi Strozzival, Holst ezredessel és Wassenhoffal Kanizsa alá lovagolt, a vár és környékének felderítésére. Kanizsa ekkor a török átépítés után egy négyzet alakú négysarokbástyás vár volt, és a nyugati oldalon egy ék alakú elő várból (a hajdani vár beépítetlen részéből) állott. Fő erősségét, a várat körülvevő, a megközelítést nehezítő ingovány volt, a váron keresztül folyt a Kanizsa patak, melyet délen egy malomgát zárt el, így a víz a környéket folyamatosan elárasztotta. Az ingovány szélessége Kanizsánál 4-500 méter volt. A nyugati és a keleti oldalon lévő kapukhoz keskeny földtöltés vezetett, a kapukat tornyok védték. A vár átlós szélessége - a két szemben lévő bástya csúcsát összekötő egyenes - 225 méter hosszú volt, a várat körülvevő árok szélessége kb. 25 méter, mélysége 2,5 méter volt. A várat csak keletről és nyugatról lehetett ostrom alá venni. Nagymértékben megnehezítette az ostromlók helyzetét a két támadó rész közötti út hosszúsága.118 Április 21-én a grazi haditanácsban a felderítés eredményei alapján megbeszélték a támadás tervét. Abban állapodtak meg, hogy Hohenlohe nyugatról támad, míg Zrínyi és Strozzi keleti oldalról kezdi az ostromot. Április 27-én, amikor a csapatok Zrínyi-Újvárban gyülekezni kezdtek, kiderült, hogy az ostromfelszerelés nem érkezett meg. Azonban mivel az Udvari Kamara jelenlévő képviselője biztosan ígérte, hogy a szükséges anyag napokon belül megérkezik, 28-án végül is elindultak Kanizsa alá.119 A csapatok a megbeszélt haditerv alapján vonultak föl. Az ostrom április 30-án kezdődött, amikor az „első rohammal kiverték az elővárosokból az ellenséget, az odaszállított felszerelés és az ágyúütegek számára helyet jelöltek ki."120 Azonnal megkezdték az ütegállások és a megközelítő árkok kijelölését, és a tüzérségi támadásra először április 30-án került sor. Ennek hatékonysága azonban az ágyúk csekély száma miatt alacsony maradt. Május 6-án újabb lövegek érkeztek, amelyek a hatékonyságot növelték, de a kívánatos tűzerő csak később, az összes ágyú megérkezésekor állt rendelkezésre.121 Eszterházy Pál adatai szerint május 2-án a megközelítő árkok 800 méterre voltak a vár falától, 6-án 400, 8-án már csak 200 méterre. A hangulat még bizakodó volt, mind a tüzérségi, mind a műszaki előkészítés jó ütemben haladt előre.122 A május 7-i haditanácson úgy vélték, hogy a döntő rohamot 5-6 nap múlva végrehajthat- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 375 ják . Ez alkalommal határozták el azt is, hogy a keleti (török) oldalon Zrínyi és Strozzi tábora körül az esetleges felmentő erők elhárítására circumvallatióx (körsáncot) építenek ki. Hohenlohe nyugati parti tábora körül ezt nem látták szükségesnek. Erre a tanácskozásra a rajnai szövetségesek tábornokát nem hívták meg, és ez vezetett az első komolyabb összeütközéshez a parancsnokok között. Hohenlohe Bécsben is panaszt tett az ügyben, pedig mint Zrínyi és Strozzi jelentéséből kitűnik, egyedül a hosszú és nem is veszélytelen közlekedés volt a mellőzés oka. Hohenlohe azonban ragaszkodott hozzá, hogy aláírása ott legyen az összes iraton. A jelentést vivő futárt aztán egy török járőr el is fogta, így a keresztény sereg helyzete világossá vált a törökök előtt.123 A május 7-i haditanácson hozott határozatokat azonban nem tudták végrehajtani. A döntő rohamra nem kerülhetett sor. Ennek az volt a legfőbb oka, hogy a Grazból kapott löveganyag és a lőszer felmondta a szolgálatot. Az ágyúk kiégtek, megrepedtek, a gyújtógránátok és bombák nem robbantak fel, ugyanakkor a török védősereg egyre jobban aktivizálta magát, és merész kitöréseket hajtott végre. Különösen veszélyes volt a május 23-i akciójuk, amikor sikerült felgyújtani Hohenlohe táborát és szétrombolták a megközelítő műveket. Mindezek ellenére azonban az ostrom folytatódott, és napról napra közelebbinek látszott a siker. A megmaradt ütegek már belekezdtek a réslövésbe, és a megközelítő árkok már a vár faláig értek. Mikor úgy látszott, hogy minden akadály ellenére is közeledik a vár sorsát eldöntő végső támadás napja, az ostrom menetében döntő fordulat állt be.124 Amitől Zrínyi legjobban tartott, az ostrom eleji késlekedés most mutatta meg káros következményeit. A nagyvezír parancsnoksága alatt május 8-án elindult a felmentő sereg Belgrádból, és 12-én átkelt az újjáépített eszéki hídon. Május 22-én a törökök már Szigetvárnál táboroztak. Az ostromló sereg 23-án tartott haditanácsán a fő kérdés az volt, hogy az adott helyzetben mi legyen a teendő. Úgy döntöttek, hogy az ostromot folytatni 32. kép. Kanizsa ostroma, 1664. (OL. T . 2. X X X I I . téka, 1045.) 376 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig beszakítás a és a visszavonulás mellett döntött. Zrínyi ugyan kétségbe vonta, hogy a töröknek 60 000 embere lenne, és azt javasolta, hogy Hohenlohe egyesülve Strozzival, vegye fel a harcot a felmentő sereggel, a többség azonban ellene szavazott. A visszavonulás a legnagyobb rendetlenségben történt meg, a szövetséges csapatok sok hadifeleszerelésüket elhagyták. A fejetlenség okait ilyen tapasztalt parancsnokok esetében, mint akik Kanizsa ostromát vezették, nehéz megérteni. Vélhetően pánik tört ki a seregben. Erre utal Eszterházy Pál, mikor ezt írja: „. . .Zrínyi, aki mit sem ért el azzal, hogy kitartásra intette és buzdította a menni készülőket, végül csak azt kérte, küldjük előre málháinkat, s a jó rendet megtartva induljunk el innen. De ezzel sem ért el semmit, a rémület okozta zavarodottság mindenkit felkavart. A szívekbe lopódzott félelmet növelte az a látvány, hogy estefelé Babócsa égni kezdett, egy óra múlva követte Berzence, hajnalra pedig Segesd is elporladt. Mindez az ellenség ottlétére vallott. A tüzet látva sem a hadi- 33. kép. Az 1664. évi o s t r om térképe (Nagykanizsa, T h u r y G y ö r g y Múzeum) kell, ha a felmentő sereg létszáma nem haladja meg a 10 000 főt. Zrínyi javaslatára később ezt annyiban változtatták meg, hogy 15 000, sőt 20000 fő esetén is vállalják a harcot. Mindenesetre már ekkor intézkedtek, hogy túlerő esetén a visszavonulás útját biztosítsák.125 Május 26-án a Szigetvár alá küldött felderítő lovasság azt jelentette, hogy mintegy 40000 török táborozik a vár mellett. Ennek ellenére az ostrom folytatását határozták el. A következő lépés az lett volna, hogy rést lőjenek a vár falába, amelyen keresztül rohammal betörhetnének a falakon belülre. Ezt azonban nem lehetett végrehajtani, mert a lövegek 2/3-ad része felmondta a szolgálatot. Közben a felmentő sereg május 29-én Babócsát, majd 30-án már Berzen-cét is visszafoglalta. Erre az időre az ostromló seregben súlyos kenyérhiány jelentkezett. A június i-i felderítés adatai már kb. 60000 török közeledtét jelezték 20-25 km távolságból. A gyorsan összeült haditanács viharos körülmények között az ostrom fél- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 377 szekerek , sem az asszonyok közé vegyült közlegények nem vártak többé parancsra, hanem mint a menekülők, minden rend nélkül igyekeztek Zrínyi-Újvár felé."126 A pánik igen jelentős méretű lehetett. Az ostromló sereg még ágyúkat is elhagyott, amelyek a török zsákmányául estek.127 így ért véget Kanizsa ostroma, 1601 óta a legnagyobb jelentőségű vállalkozás a vár visszavételére. Zrínyi a császárnak írt levelében 4 fő okra vezette vissza a sikertelenséget: 1. az ostrom késői elkezdése, az idő elfecsérlése, 2. a rossz tüzérségi taktika, 3. a rossz tüzérségi anyag, 4. az ostromló sereg alacsony létszáma. A felsorolt okok közül a másodikhoz és a negyedikhez fűznénk csak kiegészítést, hiszen a többi magából az ostrom leírásából eléggé világos számunkra. A rossz tüzérségi taktikán Zrínyi azt értette, hogy ha a tüzérség időben rendelkezésre állt volna, akkor a fából épült erődítményt egyetlen tűzcsapással lángba lehetett volna borítani. A létszám kérdéséről pedig annyit, hogy Kanizsának kb. 1400 főre becsült őrségéhez ugyan a várostromokhoz megkívánt 10-15-szörös túlerő biztosítva volt, de a nehéz terep miatt igen sok munkaerőre és őrségre volt szükség. Ugyanakkor a rendelkezésre álló haderő a felmentő sereggel szembeni harcot nem tette lehetővé.128 A külföldi, elsősorban az osztrák történetírás Zrínyit teszi felelőssé a balsikerért. Mint azonban láttuk, ezt a vádat mindenképpen vissza kell utasítani. Minden felmerülő probléma mellett, amennyiben az ostromot a Zrínyi által megállapított időpontban, azaz március végén vagy április elején sikerül elkezdeni, Kanizsa várát vissza lehetett volna foglalni. A törökök a felmentő sereg megérkezésekor már kétségbeejtő helyzetben voltak. A parancsnoknak a Babócsa alatt álló nagyvezírhez írt levele szerint: „Az ellenség ágyúgolyóin kívül más ennivalónk nincs!" A vár elfoglalása az ostrom abbahagyásakor már csak napok kérdése volt.129 A Kanizsa körüli katonai események a várnak a török által történt felmentése után sem fejeződtek be. A visszavonuló csapatok, miután nagy üggyel-bajjal elérték Zrínyi-Újvárt, kisebb részükben magát a várat szállták meg, a csapatok nagyobb része pedig átkelt a Murán és a túlsó parton foglalt védőállást.130 Eközben Bécsben is tudomást szereztek az ostrom abbahagyásáról, s miután bíztak a sikerben, a kudarc láttán általános fejetlenség lett úrrá a hadvezetés felsőbb köreiben. Még június i-én intézkedtek a sereg megerősítéséről. Ide irányították az új főparancsnokot, Montecuccolit, aki június 15-én érkezett meg a Mura menti védővonalba. Közben Zrínyi elkeseredett védelmi harcot folytatott, s minden célja az volt, hogy Zrínyi-Újvárat megtartsa. Az udvar azonban a háború közben is fenntartott béketárgyalások közepette egészen más álláspontra jutott. A Montecuccoli által hozott parancs már úgy szólt, hogy Zrínyi-Újvárt csak addig kell tartani, amíg a hadsereg összegyűlik, azután pedig minden erővel Ausztriát és Stájerországot kell megvédeni az esetleges török támadással szemben. A Muraközben összegyűlt haderő mintegy 30 000 főből állt, a vele szemben felvonuló török sereg mindenképpen túlerőben volt. A török nagy erőkkel támadta a várat, sőt megpróbált a Murán is átkelni. Hiába volt a Zrínyi irányította elkeseredett védekezés, a török túlerő mellett a járvány is felütötte a fejét a táborban. A hadsereg szűkében volt az élelmiszernek és a lőszernek is, egyre nagyobb arányokat öltött a katonák szökése.131 A török támadása június 30-án annyira előrehaladt, hogy katonailag is indokolt volt a vár feladása. A nagyvezér az erődítményt leromboltatta, majd néhány napi ott-tartózkodás után elvonult Kanizsa alá. Zrínyi-Újvár védelme lehetővé tette a császári hadvezetésnek, hogy közben haderőit átcsoportosítsa az osztrák határokhoz, így mikor a török fősereg Zala vármegyén keresztül elindult Bécs irányába, a védelemhez szükséges valamennyi eszköz már rendelkezésre állt.132 Közben a török elfoglalta és lerombolta a Kanizsa veszélyeztetésében igen nagy szerepet játszó másik nagy erősséget, Kiskomárt is. A Rába felé előrenyomuló nagyvezér előtt az út nyitva állt. A várak őrségének többsége elmenekült, egyedül a kis Pölöske vára volt az, amelyik végrehajtotta azt a hősies tettet, hogy utolsó emberig ellenállt a töröknek. A Zala parti várak birtokbavétele után még Egervár próbálta meg az ellenállást, de két nap után ők is kaput nyitottak.133 A Szentgotthárd közelében végrehajtott átkelési kísérlet során Montecuccolinak sikerült súlyos csapást mérni az előrenyomuló török seregre, a sikeres hadműveletnek azonban nem volt folytatása, az ellátási problémákkal küzdő császári sereg és az udvar is a megegyezés felé hajlott. Augusztus 10-én aláírták Vasváron a békét, amely gyakorlatilag helyreállította a korábbi status quot. A vasvári békének Kanizsára nézve azonban súlyos következményei voltak. Egyértelműen megegyeztek Zrínyi-Újvár és Kiskomár újjáépítésének tilalmában, ezzel a kanizsai török helyzete stabilizálódott, és a visszafoglalás esélyei nagymértékben csökkentek. A vasvári béke megkötésével kapcsolatban az udvar elsősorban az örökös tartományok kimerültségére és a hadsereg állapotára hivatkozott, a fő ok azonban az volt, hogy lehetőséget kívántak kapni a franciákkal szembeni aktívabb politika folytatására, hiszen előtérbe került a spanyol örökösödés, a hatalmas és gazdag spanyol világbirodalom felosztásának kérdése. Ebben az összefüggésben pedig nyilvánvaló, hogy az udvar szemében két kis magyarországi vár és Kanizsa sorsa jelentéktelenné vált.134 378 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 34. kép. Zrínyi Miklós, Jeremiás Renner rézmetszete, Augsburg, 1663. (Magyar Nemzeti Múzeum. Magyar Történelmi Képcsarnok. 10 699.) Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 379 7 . A kanizsai török és a zalai végek utolsó korszaka (1665-1686) A vasvári béke újabb húsz évre biztosította a török uralmát. A Wesselényi-féle összeesküvés következtében az elégedetlen magyar főurakkal történt véres leszámolás nagy változásokat hozott a zalai végeken. A török elleni küzdelem legerősebb bázisát jelentő Zrínyi és Nádasdy családok várait császári katonaság szállja meg. Az elkobzott Nádasdy-várak, Pölöske, Szentgyörgyvár, Lenti, Alsólendva, Egervár királyi hatalom alá kerülése nagymértékben csökkentette a Kanizsával szembeni végek törökellenes aktivitását.135 A vasvári béke értelmében nemcsak Zrínyi-Újvár, hanem Kiskomár sem épülhetett újjá. Zalavár vára, melynek Komár szerepkörét kellett volna átvennie, erre semmilyen szempontból nem volt alkalmas. A kanizsai török helyőrség utánpótlási vonalait most már egyetlen magyar végvár sem veszélyeztette komolyan. Ugyanakkor nincs a továbbiakban végvári katonaság Kapornak, Kemend és a Vas vármegyei Mogyorósd és Tótfalu falai között. Ezeket a török által felgyújtott erődítményeket is a sorsukra hagyják. A császári udvar a fizetetlen magyar katonaság ügyét úgy vélte legegyszerűbben elrendezhetőnek, hogy a végvárak őrségének mind zsoldját, mind létszámát csökkentette. A laxenburgi tanácskozáson döntés született arról, hogy az addig mintegy 11000 főnyi végvári katonaság létszámát 3000 főre redukálják. A döntést Lipót császár 1671. december 11-én szentesítette.136 A Kanizsával szembeni végvárak létszáma ezután a következőképpen alakult: 1672 előtt 1672 után Körmend 150 huszár _ 100 hajdú -Egerszeg 300 huszár 150 huszár 150 hajdú 100 hajdú 4 tüzér -5 rendkívüli -Peleske 30 huszár -70 hajdú -1 tüzér -Egervár 25 huszár -50 hajdú -1 tüzér -Lövő 46 huszár 30 huszár 42 hajdú 15 hajdú Zalavár 15 huszár 25 huszár 100 hajdú 50 hajdú 1 rendkívüli -Szentgyörgy vár 25 huszár -40 hajdú 15 hajdú Szentgrót 25 huszár 15 huszár 50 hajdú 25 hajdú 1 tüzér -1 rendkívüli -1672 előtt 1672 után Bér 16 huszár _ 20 hajdú 15 hajdú Lenti 100 huszár 100 huszár 100 hajdú 50 hajdú 2 rendkívüli -Szécsisziget 50 huszár 30 huszár 100 hajdú 40 hajdú 1 tüzér -Alsólendva 50 huszár -50 hajdú 15 hajdú Kányavár 15 hajdú 15 hajdú Muraköz 100 huszár 50 huszár 250 hajdú 80 hajdú 1 rendkívüli -Légrád 50 huszár -200 hajdú -A bán népe -100 80 huszár hajdú A kifizetett zsold 7104 Ft 9 1/2 krajcárról 3.965 Ft 55 krajcárra csökkent.137 Természetesen ez nem jelentette a zsoldjegyzékekből eltűnő várak jórészének a megszűnését, hiszen a földesúri magánkatonaság a helyén maradt, a királyi zsoldon lévő katonaság kivonása azonban e várak katonai szerepét lényegesen csökkentette.138 A létszámcsökkentés hatalmas aránya azonban mindenesetre azt jelentette, hogy a zalai végek ettől kezdve alkalmatlanok voltak minden komolyabb akcióra, a mezei hadviselés, a portyázás ezzel a csekély erővel eleve esélytelenné vált a kanizsai török ellenében. Az udvar nem csak a zsoldfizetés összegét csökkentette, hanem a lázongó magyar katonaság egy jó részétől is szabadult ezzel az akciójával. A zsold jegyzékben feltüntetett adatok - hasonlóan a korábbi időkhöz - természetesen nem tükrözik sohasem a valós létszámot. Hivatalosan Zalaváron 75 katonának kellene lenni, ezzel szemben a zalavári sereg 1676. január 14-én kelt kérvényében kifejti, hogy „54 fizetett nép van itt."139 így nem csoda, hogy a kanizsai török aktivitása megnőtt a török uralom utolsó időszakában. 1684 szeptemberében a zalavári végvárat támadta meg.140 A kanizsai törökök a falvak adóját és szolgáltatásait továbbra is be tudták hajtani a magyar végházak által ellenőrzött területekről is, és a késlekedés miatti fenyegetésüknek is könnyedén érvényt tudtak szerezni. Jellemző erre az alábbi 1682-ben kelt levél: „Mi Kanisa és a hozzá tartozó végházaknak Nagyságos Musztafa Olajbégje hagyom és parancsolom nagyságos fő basának parancsolatjából. Tü nektek Lövői Egerszegi és Sz.Gróti tartományban lévő molnárok és Szála vizén és másutt lévő molnárok 4 nap alatt itt legyetek tizenöt napi kenyérrel fejszével furuval császár dolgára. Mert valami molnár el marad be nem jün az vitézek reájak mennek ottan nyársba húzzák szófogadatlanságáért. Ez páran- 35- kép. Esterházy Pál, ismeretlen mester rézmetszete és karca. (Magyar Nemzeti Múzeum. Magyar Történelmi Képcsarnok 65 1341.) Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig .jó" . &ép. Pietro Strozzi, Jacob Sandrart rézmetszete és -karca, Nürnberg, 1664. (Magyar Nemzeti Múzeum. Magyar Történelmi Képcsarnok. 10 699.) 382 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 3j. kép. Wolfgang Július Hohenlohe, ismeretlen nemet mester rézmetszete, Nürnberg, 1664. (Magyar Nemzeti Múzeum. Magyar Történelmi Képcsarnok. 3/1931. Gr.) Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 383 38. kép. Raimond Montecuccoli, Cornelius Nicolaus Schurtz rézmetszete, Nürnberg, 1660-as évek. (Magyar Nemzeti Múzeum. Magyar Történelmi Képcsarnok. MNM MTKcs 3192) 384 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig csol ó levelünk molnároktól molnárokhoz hordoztassák az Szála vizén és másutt hói molnár vagyon. Idem qui supra Dátum in Kanisa Anno Do 1682 die 11 juni"141 A molnárokra ebben az időben nagy szükség volt, hiszen a gabona őrlésén túl ők voltak a korszak ácsai, akik a fából épült várak javításánál nagy szolgálatot tettek. A malmokat pontosan emiatt mindkét fél kímélte, így mikor Batthyány II. Ádám panaszt tett Husszein kanizsai pasánál a szentgróti malom felverése miatt, a pasa elismeri „malmokat föl verni ne engednénk, mert egyik fél sem lehet anélkül." A békesség megtartására a csökkent erejű végváriak nagyon is törekedtek, Batthyány ennek kapcsán a kapornakiaknak megparancsolta, hogy a kanizsaiaktól elvett gabonát visszaadják.142 „.. .jobb inkább a régi bevett szokással meg elégednünk, hogy mind török magyar hagyja békét az malom fölverésé-nek.. ,"143 Az adóbeszedés mindkét részről a régi szokások szerint folytatódott. A török továbbra is ugyanúgy megengedte ezt a régi szokásrend alapján, azonban semmiféle újításhoz nem járult hozzá. 1674-ben még azt a gesztust is megengedték maguknak, hogy bár a török császár elrendelte a királyi adó szedését, de a Kanizsa berkétől Zaláig és Kerkáig terjedő területen a szegénység nyomorult helyzetét tekintve elengedte azt.144 1685-ben azonban a háborús időkben lényegesen megváltozott a helyzet. A kanizsai pasa már erőszakosan szedeti össze a gabonát és a szénát. Ha nem adják a „szegénység fülit orát metéli".145 A töröknek ekkor már igen nagy szüksége van az élelmiszerre, ezt ügyeskedők ki is használják. Utasításba kell adni, hogy tiltsák meg a muraközieknek, hogy a kanizsai törököknek élelmet adjanak el titokban.146 A zalai végek erejét a 80-as években tovább apasztotta, hogy katonái részt vettek a nagy hadivállalkozásokban is. 1684 júliusában Buda első ostromához küldtek innen először katonaságot. Ezután már rendszeres volt a táborba szállás, a zalaiak ott voltak Buda bevételénél is. 1687-ben Nagy Ferenc vicegenerális kapja a parancsot, hogy megakadályozza Kanizsára és Szigetvárra az élelmiszerszállítást.147 8. Kanizsa visszafoglalása a) A felszabadító háború eseményei, és a kanizsai vilajet elfoglalása A vasvári béke lejárta előtti években a törökök számára kedvezőnek tűnő külpolitikai események arra ösztönözték a portát, hogy az egyezményt ne hosszabbítsák meg. A lengyelekkel és az oroszokkal megkötött béke, valamint Thököly fellépése - úgy tűnt -, újra alkalmat teremtett a támadó fellépéshez. IV. Mohamed és a politikát irányító nagyvezére azonban téve- 39. kép. K ö p r ü l ü A h m e d nagyvezér dett. 1683. március 31-én létrejött a török elleni védés dacszövetség, a Szent Liga, így a meginduló török hadsereg eddig soha nem látott nagyságú ellenséggel találta magát szemben. Kara Musztafa Bécs alatt 1683. szeptember 12-én súlyos vereséget szenvedett. Ezzel megteremtődött a lehetőség a török kiűzésére Magyarországról. A kibontakozó háborúban a nemzetközi szövetség csapatai 1684. évi sikertelen kísérletük után 1686. június 18-tól szeptember 2-ig tartó ostrommal felszabadították Buda várát, és még ebben az évben a Duna menti és néhány belső-dunántúli (Simontornya, Pécs, Kaposvár, Barcs, Siklós) vár és Szlavónia jórészének elfoglalásával elvágták a nagy dunántúli török várak, Fehérvár, Szigetvár és Kanizsa összeköttetését a birodalommal.148 1687-ben a szultán megkísérli a visszavágást, de augusztus 12-én Nagyharsánynál (Baranya m.) a szultán által vezetett hadra mért vereség nyomán a török uralma a térségben megpecsételődött. Szeptember 29-én puskalövés nélkül a szövetséges hadak kezére került a török hadjáratok kiindulópontja, a dunántúli összeköttetést biztosító Eszék.149 A Szent Liga csapatai 1687 őszén elfoglalták a Fehérvár körüli kisebb török erődöket (Csókakő, Palota) és blokád alá vették Székesfehérvárt, amely 1688. május 19-én elesett. A legnagyobb sikert szeptember 6-án Belgrád elfoglalása jelentette. Mélyen a frontvonal mögött már csak Szigetvár és Kanizsa Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 385 reménytele n helyzetben lévő őrsége dacolt a túlerővel.150 A kanizsai vilajethez tartozó Szigetvárt Vecci alezredes 1688. április 14-én támadta meg először. A sikertelen ostrom után szoros gyűrűbe zárták az erődítményt, és megkezdődött a kiéheztetés. A kissé hosszadalmas, ám veszteség nélkül is eredményt hozó blokád 1689. március 13-án ért véget, amikor az őrség szabad elvonulás feltételével kapitulált.151 b) Kanizsa blokádja és a kapituláció Kanizsa vára, a török legnyugatibb támaszpontja a felszabadító háború szempontjából teljesen mellékes irányon feküdt. A Duna vonalon operáló hadsereg utánpótlási vonalait nem veszélyeztette, a Magyarországon mozgó nagylétszámú hadoszlopok szempontjából a kanizsai török helyőrség esetleges kitörései sem jelentettek komolyabb problémát. így alakult ki az a helyzet, hogy a Kanizsai vár a török utolsó bázisa maradhatott a Dunántúlon. Mindez nem jelentette azt, hogy a hadvezetés nem tett meg mindent a kanizsai törökök semlegesítéséért. Már 1686. január 23-án rendelet született, hogy tiltsák meg, hogy a muraköziek a kanizsai töröknek élelmet adjanak el titokban.152 A tiltás azonban a jó üzletet remélők számára csak írott malaszt maradt. Decembertől ismerjük a gráci Udvari Kamara ismételt panaszait, hogy a magyar katonaság élelmiszert adott el Kanizsa török helyőrségének.-153 Amikor megkezdődött a végvári haderő mozgósítása a Buda elleni hadművelethez, Gyöngyösy Nagy Ferenc jelenti Batthyány II. Ádámnak, hogy a törökök nagy vigyá-zásban vannak. A kanizsaiak várják, hogy Ádám gróf a hold világánál próbát tesz. Értesülve arról, hogy a gróf elindult, Kanizsán éjjel-nappal „zászlóstul strázsálnak ideki, janicsársággal a pajtákat megrakták a Kanizsaiak. . ,"154 Már 1686 májusának végén szóba került a Kanizsa elleni blokád elrendelése.155 Júniusban a török is felkészült erre, Radonay Mátyás zalavári kapitány írja: „A német és horvát ármádia Kanisa felé nyomakodik, imár az elöljárók közel vannak Kanisához, maga a török izent, hogy a szegénység fusson, az ki hova tud, ide Szalavári mezőre sokan takarodnak."156 hasonló értesülései vannak az egerszegi kapitánynak is, aki szerint a tótországiak el akarják pusztítani a Kanizsa körüli falvakat, a gabonát lekaszálni, vagy elégetni. Úgy véli, hogy ez nagy kárára volna a Kanizsa elleni végházaknak is, a szegénység pedig éhenhalna. Kéri, hogy ezt halasszák aratás utánra. Katonái jelen- 40. kép. Z r í n y i - Ú j v á r ostromának térképe Esterházy Pál M a r s Hungaricusa alapján 386 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 41. kép. A kanizsai pasa. J o h a n n Hoffmann metszete (Nagykanizsa, T h u r y G y ö r g y Múzeum) Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 387 42. kép. Kanizsa várának 1687. évi alaprajza. (Bécs, Hadilevéltár) ti k továbbá azt is, hogy a kanizsai marhákat messze kint őrzik, kérdezi Batthyányi, hogy megpróbálhatja-e ezeket elhajtani.157 Még ez év telén a zalaváriak összecsapnak a kanizsai törökökkel. A csata magyar részről veszteség nélkül zajlott. Egy törököt elfogtak, aki elmondta, hogy Kanizsán kevés az élelem, a búzát hajdinával őrlik kenyérnek. „A Kanisa köröli lévő árok épen sárig meg fagyott."158 Komolyabb támadásra mégsem került sor, pedig az alkalom rendkívüli. A törököt még sokkolta Buda eleste, nincs élelmiszer, a téli fagyban a falakig lehet hatolni, de a magasabb hadvezetés nagyobb tervekkel van elfoglalva. A kanizsai törökök újabb haladékot kaptak, sőt nagyon is otthon érzik magukat. Régi jogaikat ugyanúgy érvényesítik, mint azelőtt. Ki hinné, hogy 1688-ban kelt Kanizsán ez a levél Fületlen Gyurkó és Szabó György részére Pölöske várába: „Mi az ti uraitok, kanizsai vitézek azt akarjuk tudni mindkettőtöktől, hogy miért nem akartok Kanizsára bejönni, az ti fogadástok szerint sarcot hozni? Itten vannak az kezesek, jól tudjátok azokat kínozzák érettetek."159 Ugyanakkor erősítik a várat a végső küzdelemhez. Az alajbég február 24-én a környék lakossága számára elrendeli, hogy szállítsanak a várhoz olyan „palánkkarókat, melyeket a palánk mellé a vízbe sűrűn vernek, továbbá négy szegre faragott vastag palánkkarókat, amelyek hossza öt öl legyen, s végül falnak való karókat."160 Kanizsa körül a gyűrű azonban egyre szűkült. Batthyány II. Ádám dunántúli főkapitány, Székesfehérvár visszafoglalója, mint a Kanizsa elleni végek utolsó parancsnoka kapta a feladatot, hogy zárja el a Horvátország felé vezető utakat, akadályozza meg a kapcsolatot a török birodalom és Kanizsa között. Szeptemberben a környék még megmaradt falvaiból az ostromlók kitelepítik a lakosságot, nehogy a törökök élelmiszerhez jussanak.161 Ugyanakkor rendelet születik arról, minthogy a katonák a korábbi gyakorlat alapján továbbra is adtak el élelmiszert a törököknek, hogy élelmezésüket ezentúl nem természetben, hanem pénzben kapják.162 A veszélyes helyzet, az élelmiszerhiány a várban tartott rabokkal való bánásmódon is éreztette hatását. 1688. szeptember 27-én Batthyány II. Ádám egy török rabot küldött ezzel a levéllel a pasához: „Rabok felől irtam kegyelmednek, hogy oly istentelenül és keményen ne tartsa kegyelmed. Arra sem adott választót, holott más nagy derék 388 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 43. kép. Batthyány I I . Á d ám törö k urak megbecsülvén eddig mindenkor, levelemet válasz nélkül nem hagyták... Mik is megadjuk a kölcsönt kegyelmednek. Adott isten módot kezünkben, hogy sok fő török urakkal megsirattassuk ezen kegyelmed keménységét."163 A tulajdonképpeni körülzárásra, a szoros ostromzárra 1689 januárjában került sor. Batthyány II. Ádám és Zichy István komáromi vicegenerális seregei ekkor vették teljesen körül a török birodalom még mindig dacoló utolsó bástyáját. Ettől kezdve a kanizsai török teljesen reménytelen helyzetbe került. Élelmiszerhez most már nem juthatott hozzá, létszámuknál fogva a kitörés is reménytelen volt. Mégis kitartottak, a körülzárt magyarországi várak közül legtovább.164 Természetesen nem mindenki bírta egyformán ezt a kilátástalan helyzetet. 1689. május 9-én a török tömlöctartó szökött ki öccsével a várból és adta meg magát. Vallomásából tudták meg az ostromlók: „Egy köböl életért 25 Ft-ot is megadnának, ha volna. Eddig 80 rab éhenhalt. Lóbőrrel tartják őket. A basának 15 véka lisztje volt, de mindegyik aga adott neki 1-1 köböl életet."165 December 31-én 30 török - köztük 3 aga - szökött meg és adta meg magát Zichy altábornoknak az éhezés miatt.166 A hadiesemények nélküli blokád unalma és a nagy haszonnal járó üzlet reménye sok katonát arra csábított, hogy az ellenőrzést kijátszva a törökökkel üzletelésbe kezdjen. 1690. február 9-én az Udvari Haditanács szemrehányást tesz Batthyány tábornoknak amiatt, hogy a magyar katonaság a török helyőrségnek nagyobb mennyiségű élelmet adott el. Batthyány válaszában kijelenti, hogy ezek a dolgok az ő tudomása nélkül történtek. Az udvar azonban nem bízik az ostromló sereg katonáiban, és Erdődy Miklós grófot Kanizsához vezényelte február közepén. Az általa vezetett báni katonaság feladatát úgy szabták meg, hogy akadályozza meg, hogy a kanizsai erődítmény a továbbiakban bármilyen segítséget kapjon. Az események arra kényszerítik az ostromot vezető tábornokokat, hogy komolyabb lépéseket tegyenek. Február 22-én felszólítják Kanizsát a megadásra. A véd-őrség azonban lövésekkel utasítja vissza a parlamentereket.167 A helyzet egyre tovább romlott, a törökök a vár körüli mocsárban gyűjtöttek füveket és gyökereket, azt ették. A védők azonban még mindig mindent elkövetnek, hogy segítséget, vagy információt kapjanak. Egy alkalommal a magyar parasztnak öltözött futárukat, egy előkelő törököt, akit a pasa a negyve-zírhez küldött segítségért, a magyar katonák felismerték és foglyul ejtették. Zichy István generális kihallgatás után lefejeztette a törököt, holttestét a kanizsai vár sorompója elé állíttatta, egy levéllel a kezében, amely így szólt: „Te kanizsai aga kiküldtél engem, hogy a szorongatott várnak segítséget hozzak. Miután ezt a földön találni nem lehet, elmentem a túlvilágra azt megkeresni." Az esetnek nagy visszhangja támadt a várban, a törökök reményei nagymértékben csökkentek, ha egyáltalán még voltak. Ez után az eset után döntött a pasa úgy, hogy valameny-nyi keresztény rabot szabadon bocsátja, köztük saját szolgáit is, akik azt vallották, hogy ha az erőd még egy felszólítást kap, bizonyosan megadja magát.168 Újabb szökevények vallották 28-án, hogy az őrség komolyan gondolkodik a vár feladásáról. Mégis csak március 16-án küldtek ki két túszt, a tárgyalások felvétele céljából az ostromlók táborába. A következő napokban a török megbízottak kemény tárgyalásokat folytattak Batthyány és Zichy tábornokkal. A pasa azt szerette volna, hogy saját embereit Boszniába küld-hesse, hogy meggyőződjenek róla, a császári erők már valóban a Moraván túl járnak, ahogy erről a tárgyaló felek tájékoztatták. Miután elutasításra talált, beleegyezett, egy heti tárgyalás után, március 23-án, hogy Kanizsát ugyanazokkal a feltételekkel feladják, mint azt Székesfehérvár őrsége tette. Batthyánynak ehhez nem lévén teljhatalma, úgy döntött, követet küldenek az udvarba, és vele ment Musztafa pasa is, hogy a beleegyezést megkaphassák. A törökökkel együtt Andrássy Péter és Festetich Pál utazott el az udvarhoz.169 A pasa Sopronnál találkozott Kollonics kardinálissal, majd Bécsben Stahrenberg gróf a Haditanács alelnöke (Vice-Kriegs-President) fogadta, ahol megtörtént a császár által ratifikált megállapodás aláírása. A tárgyalások során a pasa azt állította, hogy a várban még négy hónapi élelmiszertartalék van. Az egyezmény főbb pontjairól több titkos konferenciát tartottak, amelynek megszövegezett változatát maga a császár írta alá, aki egy szép órával is megajándékozta a pasát. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 389 Az átadási egyezmény így szólt: „Mi Leopold Isten kegyelméből választott római császár stb. . . . adjuk mindenkinek tudtára, hogy a mi Kanizsa vidékén parancsnokló gróf Batthyány generális, úgymint viceparancsnok stb. gróf Zichy István között egyrészt, másrészt a mostani kanizsai parancsnok Musztafa Bassa, Bassa Aga stb. ... között a királyi hadseregtől körülzárt Kanizsa erőd átadásáról a következő megbeszélés és latin nyelven megszövegezett, az előbb említett török főem-berektől aláírt megállapodás történt. I. Semmiféle hadianyagot nem szállíthatnak el, hanem át kell adniuk a császári komisszáriusnak. Elrejtett, vagy a föld alá rejtett hadianyagokat a törököknek minden félelem nélkül fel kell fedni és veszély nélkül átadni és Mahomet hitükre a legkisebb csalást sem szabad elkövetni, és a kivonuláskor tartoznak minden tüzet kioltani. II. Minden foglyot azonnal, a megtörtént kapituláció után szabadon kell engedni. III. Minden az erődben tartózkodó úgy lakos, vagy idegen, tartozik fegyverrel, ruháikkal, vagyonukkal, lovaikkal és más állatokkal kivonulni és őket a török területig biztonságban elkísérni; azonban lobogó zászlók és trombita hang nélkül. Kölcsön, vagy tartozás miatt nem kell őket molesztálni. IV. A kereszténységtől eltávolodottaknak meg van engedve a csatlakozás, mindenesetre el van tiltva, hogy keresztény gyermekeiket, fiút vagy lányt eltitkoljanak, vagy elvigyenek. V. Elegendő fuvart bocsássanak rendelkezésre, míg a Dráva folyót elérik, itt hajót és hajósokat, amelyek a török területre szállítják. Amennyiben ilyen hajók a Dunán nem volnának, más hajókról kell gondoskodni. VI. Ha az átadás következik, császári katonák a kapu legkülső palánkjára, melyet Baschlar Kapuzi-nak hívnak, vonulnak, és itt azok a törökök, akik valamely tárgyat nem akarnak magukkal vinni, mindent eladhassanak. VII. Mihelyt a császári ratifikáció Bécsből megérkezik, a készenlétben álló kocsikon, hajókon kötelesek a törökök kivonulni és útnak indulni. VIII. A foglalók mindem vám és adókönyvet Kanizsa városából, a zsold könyveket is, amelyeket Bosznia és más a vidékhez tartozó városokból vannak, vagy a meghódolt falvakból szereztek be contribuálás végett kiadhatók. IX. A törökök részéről néhány tiszt, mint túsz egyelőre a legtávolabb lévő keresztény erődökben maradjanak s odautazásukig a megfelelő kíséretet kell adni. Ott ki kell cserélni őket. Hét személynek van megengedve, hogy az országot Nándorfehérvárnál (Griechisch Weissenburg) hagyja el és lépjen török területre. A kiséret addig nem jöhet vissza, amíg a törököktől bizonyítványt nem kapnak, hogy ezek biztosan és sértetlenül át lettek víve. X. A foglalók az úton pénzükért olcsó árban élelmet és italt kötelesek nekik adni. XI. Mivel mindkét részről foglyok vannak, a polgárság között ezekből fennálló követelések megszüntetendők. Nincs megengedve, hogy a törökök a városban közlekedjenek, hanem a megjelölt kapun át az oda készített kocsin mielőbb eltávozzanak. Az eltávozásban, illetve a pontok végrehajtásában a törökök sem akadályoskodhatnak, hanem a legnagyobb készséggel a foglalók segítségére kell lenniök. A törököktől a legcsekélyebb ajándékot sem szabad követelni, ellenben a mieinknek férfiasan kell őket segíteni és védelmezni, stb... "170 Közben a környező vármegyék utasítást kaptak, hogy a török őrség elszállítására 1700 szekeret állítsanak ki. A Légrádtól Eszékig a Dráván vízi úton történő szállítás lebonyolítására április i-jén, amikor Lipót megerősítette a várfeladási szerződést, a gráci Udvari Kamara kapott megbízást. Ugyanezen a napon kelt az az utasítás is Frankenburg báró részére, hogy a herceg Anhalti ezredből egy századot gyorsan küldjön Budáról Kanizsára.171 Április elején az Udvari Haditanács megparancsolta, hogy a Kanizsa sikeres ostromában részt vett hadinép, Battyány katonái, a győri katonák és a többi magyar katonaság elismeréseként egy havi külön zsoldot kapjanak. Parancsot küdtek a magyar vármegyékhez arra vonatkozólag is, hogy adjanak élelmiszert a Kanizsát feladó török helyőrségnek.172 c) A vár átadása Miután a pasa ismét visszaérkezett Kanizsára, április 12-én délután 3 órakor családjával együtt kivonult az erődből. A török csapatok április 13-án kezdték meg 390 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig a kivonulást, s délre a vár már csaknem ki volt ürítve. A hivatalos átadást a janicsári aga hajtotta végre a vár kapujánál, ahol a császári katonaság őrködött. Batthyány gróf és vele gróf Zichy kíséretével ugyanekkor lovagolt be a várba, a janicsár aga, aki öreg és beteges ember volt, eléjük jött, s megkérdezte, hogy a gróf hogy érzi magát, és a gróf nem óhajt-e leszállni a lóról. Batthyány azt felelte, ami az első kérdést illeti, nagyon jól érzi magát, ami pedig a másodikat illeti, nem óhajt leszállni, mert a legyőzhetetlen császár őfelsége autoritása ezt nem engedi meg. Ezután az aga minden ellenvetés nélkül az erőd kulcsaiért nyúlt, melyek egy aranyláncon függtek, kijelentette, hogy a szultán akaratából átadja a várat. Majd egy rögtönzött kis beszédet mondott arról, hogy ő most egy olyan erődöt adott át, illetve vált meg tőle, amelyhez hasonló többé nincs a török szultán birtokában. A gróf válaszában arról beszélt, hogy a törökök nagyon jól és bölcsen cselekedtek, hogy őfelségének még idejében alávetették magukat. Őfelsége nagyon könnyen megtette volna, hogy a hódolásra hatalommal kényszerítse őket, annál is inkább, mert másutt egész tartományokat és királyságokat győzött le. A cseremónia után a két gróf a kíséretükben lévő tisztekkel együtt megtekintette az egész erődítményt. Ezt addigra a török már teljesen kiürítették. A várfalakon ekkor már magyar katonaság volt, s a németek is ugyanoda vonultak. A palánkon kívüli gyönyörű gyümölcsös kertekben felveretett sátrában Batthyány ezután ebédet adott a pasa és a legelőkelőbb törökök tiszteletére. Az elfogyasztott ebéd után, amelynél a törökök szokásuk szerint csupán sörbetet, kávét és limonádét fogyasztottak, eltávoztak a városból.173 A törökök létszáma az ostrom kezdetekor mintegy 4000 emberre volt becsülhető, azonban az éhínség, a szökések miatt a kivonulás idejére lényegesen leapadt. A különböző források a törökök számát 600-1600/1700-ra becsülik. Az eltávozók csomagjaikkal Légrád felé indultak, ahol a Murán behajózták őket. Innen április 20-án indultak el, Eszékig 82 dereglyén szállították el őket, melyek közül 20-at az előkelő és beteg törökök számára fedéllel láttak el. A dereglyék és a szállítások költségei összesen 5901 forintot tettek ki.174 A várban bevonult a katonaság parancsnokságát Batthyány ideiglenesen Biszterszki főstrázsamesterre bízta.175 A következő vasárnap a veszprémi püspök ennek a nagy fontosságú erődítménynek a visszafoglalása tiszteletére Te Deumot énekelt, ezek után az erődítményt birtokába vette két jezsuita páter, akiknek szerepkörét később a ferencesek vették át.176 Amint Bécsben a hivatalos értesítést megkapták az erőd birtokbavételéről, az udvar gróf Kérit küldte ki, hogy a tüzérséget, a muníciót és minden más eszközt leltározzon fel. Az erődítményben élelmiszert nem találtak, ló is csupán 7 maradt, az összes többit az ostrom alatt feléltek. A Kéri által készített leltár a következő volt: „Fémágyúkat, úgy, ahogy német ágyútalpakon körben az erődítmény körül találtak, melyeknek a kerekei nem voltak megvasalva, hanem nagyrészt sérültek. 1. Egy egész tábori csatakígyó, 16 fontos golyót lő ki, I. Ferdinánd császártól, 1538-ban megsérült. 2. Egy tábori csatakígyó 4 fontos, I. Ferdinándtól 1553. 3. Egy fél csatakígyó 8 fontos, I. Ferdinándtól 1558. 4. Egy négyfontos csatakígyó, nagyon sérült, Gróf Zrínyitől, felirattal: Boma sors, nihil aliud. An. 1646. 5. Egy csatakígyó, négy fontos, gróf Zrínyitől, 1657. 6. Egy fél csatakígyó, 8 fontos, II. Rudolftól 7. Egy tábori csatakígyócska 3 fontos, sérült és használhatatlan. 8. Egy 10 fontos csatakígyó I. Ferdinándtól 1545-ből. 9. Egy tábori csatakígyócska, három fontos II. Miksától, 1571-ből. 10. Egy török falkonett 2 fontos, sérült és ágyútalp nélkül. 11-14. Négy fél kígyó nyolcfont/db, I. Ferdinándtól, 1547, 1548, 1549. Ebből három a száján le van vágva. 15. Egy egész kartány, 40 fontos, Károly osztrák főhercegtől, 1580-ból, sérült és lavotte nélkül. 16. Egy kicsi ágyúcska, egy fél fontos. 17-18. Két tábori kígyó, három fontos, az első gróf Zrínyitől, 1646-ból. 19-20. Két mozsár, 60 fontos, Károly főhercegtől és II. Miksától, 1556. 21. Mozsár, 8 fontos, I. Ferdinándtól. Más fémágyúdarabok török ágyútalpakon nagyrészt tönkremenve az erődítmény lábánál a hídra rakva: 22. Egy fél kartány, 20 fontos, lövő, II. Miksától 1570-ből. 23. Egy fél kígyó, nyolcfontos, levágott. 24. Egy fél kartány, huszonkettő fontos, levágott. 25. Egy egész kartány 40 fontos, Károly főhercegtől 1578-ból, rajta egy zerge és két német sor névre utaló. 26. Egy egész kartány 48 fontos Károly főhercegtől, egy medvével és a következő 2 soros verssel: Én öreg medve nagyon brummogok. Csövemmel én mindent felforgatok. 27. Egy 10 fontos csatakígyó, 1536-ból. 28. Egy fél csatakígyó, öt fontos, I. Ferdinánd császártól, 1540. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 391 29-30 . Két csatakígyó, négyfontosak, Gróf Zrínyitől 1646-ból, a másik sérült és használhatalan. 31. Egy egész kartány, 40 fontos, Károly főhercegtől, 1579-ből, levágott és sérült. 32. Egy másik, 48 fontos, I. Ferdinándtól, 1545-ből, levágott. 33. Egy másik, 48 fontos, II. Miksától. 1569-ből. Bivallyal, ökörrel és két német sorral. 34. Egy 44 fontos, I. Ferdinándtól, 1549-ből. 35. Egy másik 44 fontos, II. Miksától, 1569-ből, kakassal és a következő sorokkal: Egy kakas vagyok Egy beszélő férfi vagyok Aki kukorékolni tud A toronyt, a falakat a földre döntöm. 36-37. Két másik 42 fontos, I. Ferdinándtól 1548-ból. Az egyiken egy sün a következő sorokkal: Nekem sünnek tüskés hajam van És nekimegyek a falnak toronynak és kapunak. A másik le van vágva. 38. Egy másik 44 fontos I. Ferdinándtól, 1548-ból. Ezen őz van a következő sorokkal: Beugrom a zöld erdőn át Magam előtt néhány falat ledöntök. 39. Egy úgynevezett tarack, 10 fontos. Más fémdarabok a küső városban, annak sáncain és lefelé: 40. Egy török falkonett, 8 fontos, lövő. 41. Egy egész csatakígyó, 14 fontos, levágott. 42. Egy fél kartány, 14 fontos, I. Ferdinándtól, 1536-ból. 43. Egy török falkonett, kétfontos, levágott. 44. Egy csatakígyócska, 3 fontos, II. Rudolftól, 1593-45. Egy dupla falkonett, 2 fontos, Károly főhercegtől, 1568. 46. Egy másik török, ugyanolyan, 2 fontos. 47. Egy ,,schecht"(rossz?) falkonett 1 fontos, Károly főhercegtől, 1558-ból. 48. Egy kartány 32 fontos, Károly főhercegtől. 1580. Egy madárral és a következő sorokkal: Világos hangból van a dalom Ami az ellenségeimet megfélemlíti. 49. Egy félfontos ágyúcska, II. Rudolf császártól, 1591. 50. Egy csatakígyó, 10 fontos, Ferdinánd főhercegtől, 1590. 51. Tábori csatakígyócska, 3 fontos. 52-54. Három ezred ágyúcska 55-56. Két rossz falkonett, 1 fontos, ágyútalp nélkül. 57. Egy rövid ágyúcska ágyútalp nélkül, négy nagy darab szétrobbant ágyúkból és egy fémüst, 11 vaságyú, egy kétfontos, hét háromfontos, egy négyfontos, egy hatfontos, és egy mozsár 40 fontos. A fegyvertárban, a volt basa háza alatt a következő fegyvereket találták: 540 dupla horog, 170 muskéta, Két emelő (Hebel) az egyik bronzból, a másik nagyobb vasból, több mint 2000 dupla horog, és muskéta cső, 6 láda vas „Klöppelen" (bunkó?) összesen 30, több mint száz mázsa ólom nagy darabokban, öt nagy réz fiaska és négy kicsi „Stein = Del", összesen öt mázsa, több mint 100 mázsa muskéta és dupla horog, golyók egy nagy vas üstben, és egy fa ládában, két láda teli vasbomba csövecskékkel, 2 hordó és 2 láda teli kénnel, három láda és 3 hordó teli szurokkal és gyantával, 40 kicsi láncgolyó, egy nagy láda teli mindenféle karddal, hüvely nélkül, egy láda teli fúróval, egy láda 100 töltött kézigránáttal, egy másik láda teli „tűzzárakkal" muskétára és janicsár csővel (Röre), 6 láda egy zsák teli tisztítatlan? salétrommal, 8 hordó teli ólomhulladékkal, egy láda vaskampó, 17 láda kovács szerszámokkal, sok szerszám aknásításhoz, nagyszámú facsövecske a gránátokhoz, több mint 30 mázsa más ólom (v. golyó), nagy mennyiségű hosszú vas kötegelve, háromszázkettő háromfontos ágyúgolyó, egy láda töltővesszővel és mással és néhány fogó, 700 mázsa terpentin, 2 ládában, két nagy zsák fekete szurokkal, több mint 3000 fél, háromnegyed és egész kartány golyó, egy másik helyen a lőportoronynál: néhányszáz falkonett, egy, kettő és félfontos golyók, ötven szerszám földmozgatáshoz, kéziemelővel, négy köteg nagy és erős zsinór, egy réz sereg üstdob, több mint 100 mázsa mindenféle régi vas, köztük néhányszáz gránát, két erős és szerfelett hosszú lánc, százötven alkalmatlan muskéta, 48 alkalmatlan muskéta és dupla horog, két jó fűrész deszkavágásra, ötvennégy rohamfedezék fogantyú nélkül. 392 Dr. Vándor László: Kanizsa töru e a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig A puskapor általában nedves és vizes volt és mindkét toronyban nagy mennyiségben, de a mérlegek hiánya miatt nem tudták rövid idő alatt megmérni."177 Az 57 ágyú, amelyeket a várban találtak, közülük 33 jó, és 24 használhatatlan, gyakorlatilag tükrözi a vár 16—17. századi történetét. Rendkívül érdekes, hogy mindössze négy olyan tüzérségi eszköz van a listán, amelyeket az összeíró határozottan török gyártmányúnak nevez. Ugyanakkor 39 a bizonyosan zsákmányolt ágyúk száma, és bátran idesorolhatjuk még a két évszámos darabot, melyek készítőjét nem határozza meg, ez 41 darab, a tüzérség 71,9%-a. Mivel a'' 12 jeltelen ágyú között is sejthetünk zsákmányolt darabokat, bizonyos, hogy 90 év alatt a törökök nemigen foglalkoztak a kanizsai vár tüzérségével, amelyhez 31 darab (54,3%) 100 évnél régebbi, szinte muzeális példány tartozott. Ezek között bizonyosan ott találjuk a Nádasdy korszak ágyúit (15 az 1550-ig készültek száma), a királyi birtoklás és az 1601. évi ostromnál zsákmányolta-kat, és 5 vagy 6 darabot az 1664-es ostrom idejéből. A legnagyobb számmal a Ferdinánd főherceg által elhagyott tüzérségi anyag tehette ki a zsákmányolt ágyúk nagyrészét, ezek azonban nehezen határozhatók meg. A főherceg nevével ugyanis mindössze 1 ágyú jelzett, de nagy valószínűséggel ide sorolhatjuk a II. Rudolf és a Károly főherceg által készíttetett ágyúk jórészét is, de lehettek az 1601-es ostromnál I. Miksa, sőt I. Ferdinánd korában készült lövegek is. A visszafoglalt vár épületállományáról Batthyány Ádám által készíttetett összeírás tájékoztat. A 187 fából épült ház zömében új lakót kapott, de mint ez az összeírás is tanúsítja, a törökök közül nem mindenki távozott. Néhányan megkeresztelkedtek, és Kanizsán maradtak az újonnan betelepített, zömében német telepes között. A városnak rövidesen már bírója is volt Georgius Fischer személyében.178 7690. április 13-án több mint 750 évi csatazaj után új korszak kezdődött Kanizsa történetében. A sok vihart megélt erődítmény ugyan még 12 esztendőn át fennállt, de hadi szerepe már nem volt. A város újra kezdhette békés fejlődését. 44- kép. Kanizsa vára 1690-ben, a töröktől v a l ó visszafoglalás után. (Nagykanizsa. T h u r y G y ö r g y Múzeum.) Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 393 Jegyzetek 1 Dávid 1992. 58-59. 2 Dávid 1992. 60-61. Munkájában V. Molnár listájából 8-at említ, a mű szövegéből további kettőt, 16 nevet korábban kiadott egyéb forrásokból közöl, török iratokból pedig további 11 beglerbéget. Gévay Antal: A budai pasák. Bécs, 1841. 20. No. 32. 3 Mo. tört. 3/1. 113-114. Uo. 458-461. Dávid 1992. 62. 4 Defterek. 188-189. 5 Dávid 1992. 59-60.; Moacanin, Nenad: Verwal-tungsgeschichte Mittelslawoniens als Bestandteil des eyalets Kanizsa. Zalai Múzeum 4., Zalaegerszeg, 1992., 73-75-6 Dávid 1992. 60. 7 Defterek 401-412. Az idézett forrás számolási adatai igen pontatlanok. Mind a létszám, mind a zsoldadatok összesítésénél több hibát találtunk. Azonban, mert a forrásközlés nem minden esetben tételes (Pl. 21 ember 8-10 akcséval), és nem lehet azt sem bizonyosan megállapítani, hogy korabeli hiba, avagy a forrásközlés hibája áll fenn, elfogadtuk a 412. oldalon közölt összesítés adatait a napi zsoldról (38 478 akcse naponta), de a szövegben korrigáltuk a létszámadatot, mivel a forrásban az összeadott létszám 3815 ember a helyes, 3921 helyett. 8 A kanizsai vár visszavételekor létrejött átadási egyezmény szerinti feltételek között (Egyezmény VIII. pont) szerepelt a törökök teljes irattárának átadása: „A foglalók minden vám és adókönyvet Kanizsa városából, a zsold könyveket is, amelyeket Bosznia és más a vidékhez tartozó városokból vannak, vagy a meghódolt falvakból szereztek be contribuálás végett kiadhatók." További adatok kerülhetnek elő a törökországi levéltárakból is. 9 Cselebi 562. 10 Baráth Tibor: A magyar állam adóügye 1605-1648. Századok. 1930., 607-655., 697-737; 713-11 Cselebi 562. 12 OL. Batthyány It. Missiles 11 268. 13 OL. Batthyány It. Missiles 25 737. 14 Z. m. It. XIII/10. boldogfai Farkas család iratai. 4. cs. Bagód és Teskánd, összeírás, Gelse. 15 OL. U et C. 29/1. 16 OL. U et C. 29/1. (Gelse, Újudvar, Hahót). 17 Szakály 1981. 157-158. 18 MHT. I. 226.; Istvánffy II. 852. 19 Uo.; Bilkey-Turbuly 124.; LL. 76. Güns, 1601. jún. 21. A: 40. 20 Banfi 1940. 145. 21 MHT. I. 226: Benda HK. 1983. 673-674.; Banfi 1940. 146., 151. 22 Banfi 1940. 151-155.; Benda HK. 1983. 674. 23 Uo.; Istvánffy II. 854-856. 24 MHT. I. 226. 25 Banfi 1940. 151-155.; Benda HK. 1983. 674-675.; Istvánffy II. 856-857., 860-863. 26 Török történetírók III. (lásd III. fejezet 152. jegyzetét) 306-334. 27 Dávid Géza-Fodor Pál: Magyar vonatkozású török államiratok a tizenötéves háború korából I—II. HTK. 1983, 284-286. 28 Török történetírók III. (lásd III. fejezet 152. jegyzetét) 334-29 Szántó Imre: A balatoni várak övezete a Dunántúl védelmi rendszerében (1541-1690). Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. 1986., 273. 30 Dávid Géza és Fodor Pál 27. sz. jegyzetben idézett műve. 31 Istvánffy II. 875. 32 Cennerné Wilhelmb Gizella: Wilhelm Péter Zimmer-mann magyar vonatkozású rézkarcsorozatai. Fólia Archae-ologica 9. (1957.) 187-204.; 194., 200. (Katalógus II. 2.) 33 Szepesy F. HK. 1896. 351-352. 34 C. J. H. I. 1601. évi 29. cikk.; 1602. évi 14. cikk.; 1604. évi 8. cikk. 35 MHT. I. 249.; MTK II. 429. 36 Török magyar oklevéltár 1533-1789. Gyűjtötte és fordította: Karácson Imre. Szerk.: Thallóczy Lajos-Krcsmárik János-Szekfű Gyula. Budapest, 1914. 188-189. 37 OL. Batthyány cs. It. P. 1322. Körm. Közp. Ig. ir. Rn. 46. No. 140. A végek szervezése szempontjából rendkívül fontos irat Kiskomár, Egervár, Egerszeg, Kapornak, Pö-löske, Tárnok (Ugyanaz a kéz áthúzta, a margón: „Ezt uyonnak kel chinany"), Szentgrót, Szentgyörgyvár, Ke-mend, Bér, Zalavár, Hídvég (A margón „Ezt is most kellene chynalny"), Lenti, Szemenye, Szent-Miklós (azonos kéz áthúzta és odajegyezte „Kaniafölde"), Szécsisziget, Alsólendva, Csesztreg, Lövő, Puszta (lehúzva és melléírva) Szentpéter, Magyarosd, Szentpéter, Nádasd (zárójelben létszám nélkül), Kányafölde, Csákány (zárójelben létszám nélkül), Boncodfölde és Körmend, valamint a Muraköz összevont adatait tartalmazza. 38 Benda 1983. 39 MHT. I. 258.; OL. Batthyány It. P 1314, N.30868. 40 Varga J. János: A dunántúli törökellenes harcok történetéből (Főúri magánkatonaság és a királyi vitézek közös vállalkozásai) In: Budapest Főváros Levéltára közleményei ''78. Szerk.: Gáspár Ferenc. Budapest, 1979., 79-98.; 84.; OL. Batthyány cs. It. P. 1313. 252. cs. sz. n., P. 1315. 2. cs. Batthyány I. Ádám iratai 1631-1639. 59-60. f. 41 Müller Veronika: A zalai végek mindennapi problémái a XVII. század első felében, Zalai Gyűjtemény 8. (1978) 81-93.; 83-86. 42 Varga J. János 40. jegyzetben idézett műve 86.; OL. Batthyány cs. It. P. 1313. 252. cs. sz. n. 43 Varga J.János: A XVI-XVII. századi végvári katonaság szervezetének kérdései (különös tekintettel a főúri parancsnokság alatt álló dunántúli katonaságra) In: Studia Agriensia3. Szerk.: Bodó Sándor-Szabó Jolán. Eger, 1983. 119-131.; 123-126. 44 OL. Batthyány It. Missiles N. 11358. 45 C. J. H. II. 1618. évi 35 cikk.; Glaser 43. 184-185. 46 OL. Batthyány It. P. 1314. N. 1810. 47 OL. Batthyány It. P. 1314. N. 6264. 48 Takáts: A török hódoltság korából 53. 49 Takáts: Rajzok I. 175-176. 50 Mo. tört. 3/2. 1044.; Perjés 1965. 120-122. 51 Perjés 1965., 109-110. 52 Szigetvári levelek 1982. Besenyei I. Batthyány Á.-nak 1643. júl. 2.; OL. Batthyány It. P. 1314. N. 6549. 53 Takáts: Rajzok II. 202. 54 OL. Batthyány It. Missiles. Keglevits Péter vicegenerális Batthyány Ádámhoz 1655. május 8. Uo. Dobos György levelei i645(?) 10412. és 1646. márc. 20. 10422. 55 OL. Batthyány It. P. 1314. N. 6573. 56 Esterházy 168-169. 57 Szakály 1981. 191-192. 58 Szakály 1981. 199. 59 Molnár Szulpicz 256. és 794-795. 60 Szakály 1981. 213-214. 61 C. J. H. II. 1618. évi 49. cikk. 7. §. 62 OL. Liber Regius VII. nr. 27. 63 Vasm. It. Vasvári Káptalani jkv. XXXI. 158. lap. 129. 394 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 64 OL. U. et C. 29/1. 65 Uo. 66 Szakály 1981. 251-258. 67 Iványi Emma: Gyöngyösi Nagy Ferenc vicegenerális. Zalai Gyűjtemény 18. (1983.) 115-130.; 125. 68 OL. Batthyány It. Missiles. 33422. 69 Dávid Géza-Fodor Pál: Magyar vonatkozású török államiratok a tizenöt éves háború korából I—II. HTK. 1983., 275-295., 451-467., 459. 70 Fodor HTK 1979., 382-383. 71 OL. Batthyány It. Missiles. Bessenyei István Sibrik Pálhoz. Kontár, 1640. máj. 18. 72 OL. Turzó iratok. Batthyány II. Ferenc levele Turzó Györgyhöz. 1616. június 4. Szalónak. 73 OL. Batthyány It. Missiles. 25 737. 74 Dr. Marczali Henrik: Újabb regeszták a külföldi levéltárakból. Történelmi Tár 1879. 352., 529., 788. Zeidler jelentése. 537. old. 75 Perjés 1965. 109-110.; Cselebi 563. 76 Fodor HTK. 1979. 375-376. 77 Fodor HTK. 1979. 377. 78 Istanbul. Topkapi Sarayi Arsivi. E 895. Közli: Fodor HTK. 1979., 377. 79 Fodor HTK. 1979., 380-382. 80 Fodor HTK. 1979., 382-383. 81 Fodor HTK. 1979., 383-385. 82 Defterek 402. 83 Fodor HTK. 1979., 385-387. 84 Fodor HTK. 1979., 387-389. 85 Méri 57. és XXXVI. tábla. 86 Cennerné 1972. 79. (A metszet a várban és a nyugati külvárosban is három-három mecsetet ábrázol, valamint a várban hat, a külvárosban öt elkülönülő házcsoportot, ami megegyezik Evlia Cselebi leírásával, amely szerint ugyanennyi mecset és városrész van Kanizsán.) 87 Méri 58-59. XXXVII. tábla 1. 88 Cselebi 564. 89 Cselebi 563-569. 90 Méri 68-59. 91 Cselebi 562-571. 92 Tóth István György: A magyarországi török építkezés forrásaihoz: a kanizsai vár házainak összeírása (1690). Zalai Múzeum 2. 1990. 221-230. 93 Tóth István György i. m. 221. 224.; OL. Batthyány It. Misselis. 15 687. Gazdag Ferenc levele Kanizsáról Batthyány Ádámhoz, 1690. május 10. Eszerint: Batthyány számára csak a külső hostatban sikerült a sándorházi iszpáhi házát megvennie. A belső várban a basa házát szerette volna, de ezt őfelsége számára foglalták le. Az 1690. évi összeírás szerint pedig ez a ház a jegyzékben szereplő 126. számú emeletes ház. 94 Tóth István György 92. sz. jegyzetben idézett műve. 222. és 224. 95 Cselebi 569-570. 96 Tóth István György 92. sz. jegyzetben idézett műve. 225. 6. sz. jegyzet. 97 Defterek 401-405. 98 Cselebi 570-571. 99 Cselebi 566 és 568. 100 Tóth István György 92. sz. jegyzetben idézett műve. 224-225. 101 OL. Batthyány cs. It. Missiles. 11 310. Uo. 27 411. 102 Magyar Történelmi Tár XV. vagy második folyam harmadik kötete. Pest 1871., 31-32. Vitnyédy István levele Thököly Istvánhoz.; OL. Batthyány It. Missiles. 26 144. 103 Perjés 1965. 33., 88-89. 104 perjés 7965. 91-92. 105 perjés 1965. 93-103. 106 perjés 1965. 107-109. 107 perjés 1965. 109-110.; Horváth Jenő, rónai: Zrínyi Miklós a költő, mint hadvezér. HTK. 1891., 81-115.; 96.; Kriegs-Helm V. 219. 108 perjés 1965. 309-314.; Dr. Marczali Henrik: Regeszták a külföldi levéltárakból a török-magyar viszonyok történetéhez. 1660-1664. Történelmi Tár 1880. 741-759.; 754. 109 Új-Zrínyivárnak mind helyes elnevezéséről, mind elhelyezkedéséről mind a mai napig nagy bizonytalanság uralkodik a szakirodalomban. Pedig már Klaniczay Tibor 1964-ben (Zrínyi Miklós. 2. átdolg. kiad. Budapest, 1964.) megállapította, hogy a Zrínyi-Újvár elnevezés a helyes, az Újzerinvár, Új-Zrínyivár változatok a németből való tökéletlen visszafordítások. Számos szerző, így legutóbb a MHT I. 283. Nagy László is a Mura déli partjára helyezi. Pedig már Perjés 1965. 309-310. helyesen az északi, a bal parti részen határozta meg helyét, ám lokalizációja téves, mert a Mura közvetlen közelébe a síkságra helyezi. A valóságban az erődítmény a Légrádi szőlőhegy szélső magaslatán volt, mint a szerző 1972-ben a „Mura völgy magyarországi szakaszának településtörténete" című szakdolgozatában. (Eötvös Loránd Tudomány Egyetem Bölcsészettudományi Kar. Régészeti tanszék), majd Hrenkó Pál: Zrínyi-Újvár (Újzerinvár) helyszínrajzai nyomában című tanulmányában (Geodézia és kartográfia 1979. évi 2. szám. 119-134.) meghatározta. 110 perjés 1965. 338-339. 111 perjés 1965. 341-342. 112 perjés 1965. 345-354.; Esterházy 137-149.; Perjés 1989. 57-75-113 Perjés 1965. 354.; Perjés 1989. 75.; Csapody-Klani-czay 306. és 294. sz. 114 HTK. 1893. 135. Illésy János közli a levelet az OL. Wesselényi cs. iratai alapján. 115 Perjés 1965. 355-356. 116 perjés 1965. 356. A Kanizsát ostromló sereg létszámáról meglehetősen eltérő adatokat találunk. Széchy V. 1902. 95. 17000, illetve 24000 fő, Rónai Horváth 1888., 635. szerint a sereg 11 400 gyalogos és 1040 lovas, amelyhez még csatlakoznia kell Zrínyi, Batthyány, Eszterházy és Draskovics hadainak. 117 Perjés 1965. 356-358. 118 perjés 1965. 358. 119 perjés 1965. 358-360.; Kriegs-Helm V. 220. 120 Esterházy 150-151. Kérdéses, hogy mit ért a szemtanú az „elővárosok" megnevezésen. Minden más forrásunk arról tudósít, hogy a törökök nem laktak kinn a váron kívül, de kertjeik, gyümölcsöseik voltak a nyugati parton, a mai Kiskanizsa helyén esetleg ehhez tartozó kisebb építményeik. Cselebi 569. Bagdal nevű elpusztított külvárosról beszél, ahol kertek és szőlők vannak, és ami „árokkal ugyan körülvéve, de erődítés nélkül". Ugyanakkor Esterházy az általa írt munkához csatolt ostromtérképen sem ábrázol külvárost, csak a keleti és a nyugati kapu előtt egy-egy ék alakú védművet a szárazulaton. Esetleg ezek elfoglalásáról lehetett szó. 121 perjés 1965. 360. szerint: „. . .kezdetét vehette volna a tüzérségi támadás, - ha lettek volna ostromlövegek. Ezek azonban csak 3-án érkeztek meg, és a tüzérségi támadás csak május 4-én kezdődhetett meg. Ekkor mindössze 8 ostromágyúja volt a seregnek, és csak a későbbiekben emelkedett fel számuk harmincra." Ugyanő „Zrínyi és az 1663-64-es nagy török háború" c. tanulmányában (Perjés 1989. 80.) a tüzérségi támadás április 30-i kezdését, és a lövegek 6-i érkezését közli, ami megegyezik Rónai Horváth Jenő 1888 adatával. Ugyanakkor Esterházy 151. a tüzérségi tűz elkezdését május i-re teszi. 122 Perjés 1989. 80-81. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 395 123 perjgs 7965. 124 Perjés 196$. 125 36O-36I . 361. Uo. 126 perjés 7965. 361-362.; Csapodi-Klaniczay 306. sz.; Wagner, Georg: Das Türkenjahr 1664. Eine europäische Bewahrung. Eisenstadt. 1984. in.; Perjés 1989. 83-85. 127 Kriegs-Helm V. 228-231. A visszafoglaláskor felvett leltárban 5 db Zrínyitől származó ágyút találunk. 128 perjés 1965. 362-363. 129 Perjés 1963. 363-364. 130 perjés 7965. 364. 131 perjés 1965. 366-369. 132 perjés 7965. 369. 133 Esterházy 168-169. 134 perjés 1965. 370-371. 135 Mo. tört. 3\z. 1177. 136 Takáts Sándor: Kísérletek a magyar haderő feloszlatására 1671-1672. In: Takáts Sándor: Magyar küzdelmek [Budapest), é. n. 218-219. 137 Takáts Sándor: Magyar küzdelmek [Budapest], é. n. 222. és 225. 138 A zsoldjegyzékből eltűnő kapornaki végház továbbra is fennáll. OL. Batthyány lt. Missiles. 48493. 1683. júl. 9. 139 Iványi Béla: Zalavár és a balatonhídvégi átkelő. A Göcseji Múzeum jubileumi évkönyve. 1950-1960. Szerk.: Szentmihályi Imre. Zalaegerszeg, i960., 161-180.; 177. 140 Uo. 178. 141 OL. Batthyány lt. Missiles. 31 750. 1682. júl. 11. 142 OL. Batthyány lt. Missiles. 20614. 1681. dec. 11. 143 OL. ''Batthyány lt. Missiles. 20615. 1682. jan. 2. 144 OL. Batthyány lt. Missiles. P. 1313. Memorabilia. 11. Nr. 1193- Kanizsai Muszta bég basa aga levele Batthyány Kristófhoz. 145 OL. Batthyány lt. Missiles. 39 018. 146 OL. Magyar Kancelláriai lt. A. 14. Insinuata Consilii Bellici. 2. csomó 1618-1670. No. 423. 1686. jan. 23. 147 Iványi Emma 67. sz. jegyzetben i. m. 123-125. 148 MHT. I. 317.; Sugár István: Lehanyatlik a török félhold. Budapest, 1983., 165-173. 149 MHT. I. 318.; Sugár István: 148. sz. jegyzetben i. m. 184-192. 150 Sugár István: 148. sz. jegyzetben i. m. 194., 203-207. lsl Sugár István: 148. sz. jegyzetben i. m. 220-222. 152 OL. Magyar Kancelláriai lt. A. 14. Insinuata Consilii Bellici 2. csomó 1618-1670. No. 423. 1686. jan. 23. Kanizsa. 153 Pickl 88. 154 OL. Batthyány lt. Missiles. Gyöngyösy Nagy Ferenc levele Batthyány I. Ádámhoz. 1686. május 6. Egerszeg. 155 OL. Magyar Kancelláriai lt. A. 14. Insinuata Consilii Bellici. 2. csomó 1618-1670. No. 433. 1686. máj. 22. 156 OL. Batthyány cs. lt. Missiles. Radonay Mátyás zalavári apát és kapitány levele Batthyány II. Ádámhoz. 1686. jún. 11. Zalavár. 157 OL. Batthyány lt. Missiles. 33081. 158 OL. Batthyány lt. Missiles. 39035. Radonay levele Batthyány II. Ádámhoz. 1686. dec. 27. 159 Takáts: Rajzok III. 255. 160 Takáts: Rajzok III. 22. 161 OL. Magyar Kancelláriai lt. A. 14. Insinuata Consilii Bellici 2. csomó 1618-1670. No. 443. 1688. szept. 1. 162 Pickl 88. 163 Takáts: Rajzok III. 255-256. 164 Sugár István: 148. sz. jegyzetben i. m. 258.; Sugár István: Heves megye és Eger visszafoglalása a töröktől. Studia Agriensia 8. Szerk.: Bodó Sándor-Havassy Tibor. Eger, 1987. 282. A szerző kiszámította az ostromlott török várak kitartásának napjait. A feladás szándékának bejelentéséig Kanizsa kb. 420 napig, a vár átadásáig 461 napig tartotta magát. Gyulánál ugyanaz 380, ¡11. 403 nap, Szigetvár esetében 210, ül. 277, a többi várnál lényegesen kevesebb ideig tartották magukat. 165 OL. Batthyány lt. Missiles. 33 195. 166 Pickl 88. 167 Uo. 88-89. 168 Pickl 88. szerint a keresztény foglyok szabadonbocsátása januárban történt.; MHT. I. 328. Ugyanezt az eseményt némileg más szöveggel idézi Takáts: Rajzok II. 212.; Első varációja Kriegs—Helm V. 209. A futár azt az üzenetet vitte, hogy a várat lehetetlen húsvét után is tartani, ha nem kapnak utánpótlást. A követ neve Crampo Husszein Basa volt. 169 Pickl 89.; Kriegs-Helm V. 209. 170 Kriegs-Helm. V. 223-225.; OL. Batthyány lt. Memorabilia. 1341/b és c. Swegler Henrik Kristóf császári írnok leírja a vár ostromát, az elfogott török levelek latin nyelvű másolatait, és a kapitulációs okmány másolatát. 171 Pickl 89-90. 172 Pickl 90. 173 Kriegs-Helm V. 228.; Pickl 90-91. 174 Pickl 91. A törökök létszámát 1600-1700-ra becsüli a szállítókapacitás alapján; Kriegs-Helm V. 228. 600 elvonuló törökről szól. Lehetséges az ellentmondás feloldása oly módon, hogy az utóbbi forrás a katonákat számolja, a családtagokat nem. 175 Pickl 91. 176 Kriegs-Helm V. 228. 177 Kriegs-Helm V. 228-232.; A kanizsai várban felvett leltárról a szakirodalom mindeddig Szepessy Ferenc: Kanizsa hadi fölszerelése a töröktől való visszavétele után. (HTK. 1891. 422.) közleményét vette alapul (lásd. Tóth István György 92. sz. jegyzetben idézett műve. 221.; V. Molnár 147. Mindkét műben téves a HTK. 1892. évi évfolyama 422. oldalára hivatkozás.), amit a közzétevő a Teleki-levéltár 3168. sz. alapján közöl. Az idézett forrásban szereplő adatokat nem tartjuk elfogadhatónak. Pl. „279 ágyúszerszám, azok között egynehány Falconetea. 356 török ágyú, azok között sok egyéb mindenféle laveta, azok között sok vasból. 33 tűzhányó mozsár, azok közül egy 300 fontot lő." Ezek az adatok lehetetlenek, mint ahogy az is, hogy 58656 ágyúgolyót találtak a várban, s 3486 janicsárpuskát stb. A Kriegs-Helm V. alapján közölt lista pontosságát erősíti Pickl 93. 178 Tóth István György 92. jegyzetben i. m. 221.; OL. Batthyány lt. 1475. Andreas Georgius Fischer kanizsai bíró Batthyány Ádámhoz. 1690. aug. 24. A térképeket Dr. Vándor László tervei alapján Frankovics Tibor rajzolta, a fényképeket Mazur Ildikó készítette. 396 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Forráso k és irodalom A Blagay család oklevéltára. Szerk.: Thallóczy Lajos és Barabás Samu. Budapest, 1897. A budai basák = A budai basák magyar nyelvű levelezése I. 1553-1589. Szerk.: Takáts Sándor, Eckhart Ferenc, Szekfű Gyula. Budapest, 1915. Adatok Zala megye történetéhez. I-V. Szerk.: Bátorfi Lajos. Nagykanizsa, 1876-1878. A nagykárolyi gróf Károlyi család oklevéltára. Codex dip-lomaticus comitum Károlyi de Nagy-Károly. Sajtó alá rendezte G ér esi Kálmán. I-V. Budapest, 1882-1897. A. O. = Anjoukori Okmánytár I-VII. Szerk.: I-VI.: Nagy Imre, VII.: Tasnádi Nagy Gyula. Budapest, 1878-1920. A. U. O. = Árpádkori Új Okmánytár. Közzéteszi: Wen-czel Gusztáv. I-XII. Pest, Budapest, 1860-1874. Balogh J. 1897. = Balogh János: Nagy-Kanizsa város és vidékének hadtörténelmi múltja. Nagy-Kanizsa, 1897. Balogh Jolán: A magyar renaissance építészet. Budapest, 1953-Banfi, F[lorioJ-Maggiorotti, Lfeone] Afndrea]: La for-tezza di Giavarino in Ungheria ed i soui architetti mi-litari italiani, specialmente Pietro Ferabosco. Roma, 1932. Banfi 1940: = Banfi, Florio dr.: Gianfrancesco Aldobran-dini magyarországi hadivállalatai, I—III. közlemény. HTK. 1939. 1-33., 213-228., 1940. 143-156.; III. közlemény. Barabás = Barabás Samu: Zrínyi Miklós a szigetvári hős életére vonatkozó levelek és okiratok. I—II. Budapest, 1898. Barbarits Lajos: Nagykanizsa. Budapest, 1929. Bánrévi = Művészettörténeti regeszták a királyi határozatokból és rendeletekből. I—III. rész. XVI. század. Kapos-sy János gyűjtését közzéteszi: Bánrévi György. Művészettörténeti Értesítő 1956., 47-53., 190-197.,. 318-330. Bártfai Szabó László: Pest megye történetének okleveles emlékei 1002-1599-ig. Budapest, 1938. Bayerle, Gustav: (Ed. and introd.) The Hungárián letters of Ali Pasha of Buda 1604-1616, Budapest, 1991. (Bib-liotheca Orientális Hungarica XXXVI.) Bayerle, Gustav: Ottoman Diplomacy in Hungary. Letters from the Pashas of Buda 1590-1593. Bloomington, [1972.] Indiana Univ. publications. (Uralic and Altaic Series 101.) Benda Kálmán: Zrínyi Miklós a szigetvári hős. In: Szigetvári emlékkönyv. Szerk.: Ruzsás Lajos. Budapest, 1966., 15-51. Benda 1983. = Benda Kálmán: A magyar végvári vonal fenntartásának költségei a XVII. század elején. In: Stu-dia Agriensia 3. Szerk.: Bodó Sándor és Szabó Jolán. Eger, 1983., 49-59-Benda HK. 1983. = Benda Kálmán: Giovanni Marco Isolano gróf ezredes feljegyzései a magyarországi török háborúról. (1594-1602). HTK. 1983., 651-652. Bilkei Irén: Csányi Ákos - egy zalai köznemes pályája a XVI. században. Zalai Gyűjtemény 33. (1993.) (Nyomdában) Bilkei—Turbuly — Bilkei Irén— Turbuly Éva: Zala vármegye közgyűlési jegyzőkönyveinek regesztái. 1555-1711. I. kötet 1555-1609. Zalai Gyűjtemény 29. Zalaegerszeg, 1989. Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek a XVI. század végéig. Budapest, 1978. Bugár-Mészáros Károly: Szentpéterfa középkori r. k. temploma. BME. TDK. 9. 1975. Búzás Gergely: A visegrádi királyi palota. Valóság 1990. 91-101. C. D. = Codex diplomaticus Hungáriáé ecclesiasticus ac civilis. Studio et opera Georgii Fejér. I-XI. Buda, 1829-1844. Cennerné Wilhelmb Gizella: A kanizsai vár metszetábrázolásainak típusai. In: A nagykanizsai Thury György Múzeum jubileumi emlékkönyve 1919-1969. Szerk.: H. Ke-recsényi Edit: Nagykanizsa, 1972., 69-83. Cennerné Wilhelmb Gizella: Wilhelm Péter Zimmermann magyar vonatkozású rézkarc sorozatai. Fólia Archae-ologica 9. (1957.) 187-204.; 194., 200. (Katalógus II. 2.) Cerwinka = Cerwinka, Günther: Die Eroberung der Festung Kanizsa durch die Türkén im Jahre 1600. (Publikationen des Steiermarkischen Landesmuseums und der Staiermárkischen Landesbibliothek. Graz, é. n.) C.J. H. II. = Corpus Juris Hungarici. Magyar törvénytár 1000-1895. Szerk.: Dr. Márkus Dezső. II. kötet. 1526-1608. évi törvénycikkek. Budapest, 1899. C. J. H. III. = Corpus Juris Hungarici. Magyar törvénytár 1000-1895. Szerk.: Dr. Márkus Dezső. III. kötet 1608-1657. évi törvénycikkek. Budapest, 1900. Csánki = Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. I-XII. Pest, Budapest, 1852-1941.; II—III. kötet. Csapody-Klaniczay = Zrínyi Miklós összes művei. I—II. Sajtó alá rendezte Klaniczay Tibor. Közreműködött Csapody Csaba. Budapest, 1958.; II. kötet. Levelek. Cselebi = Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai 1660-1664. Fordította: Karácson Imre. 2. kiadás. Az előszót és a szómagyarázatokat írta, a jegyzeteket átdolgozta Fodor Pál. Budapest, 1985. Csorba Csaba: Erődített és várrá alakított kolostorok a Dél-Dunántúl török kori végvári rendszerében. Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv 5. Szerk.: Kanyar József. Kaposvár, 1974., 13-47. Csuday Jenő: Zrínyiek a magyar történelemben 1566-1704. Szombathely, 1884. Dávid Géza-Fodor Pál: Magyar vonatkozású török államiratok a tizenötéves háború korából I—II. HTK. 1983. 278-295., 451-467.; 284-286. Dávid 1992. = Dávid Géza: A Dél-Dunántúl közigazgatása a török korban. Zalai Múzeum 4. Zalaegerszeg, 1992., 55-64-Defterek = Magyarországi török kincstári defterek. Ford.: Dr. Lászlófalvi Velics Antal: Bevezetéssel ellátta és sajtó alá rendezte: Kammerrer Ernő. I—II. Budapest, 1886-1890.; I. kötet. Demkó Kálmán: Magyarország hadi ereje III. = Demkó Kálmán: Magyarország hadi ereje a XVI. században. I-IV. közlemény. HTK. 1916., 1-36., 313-348., 1917., 35-70., 186-218. III. közlemény. Dienes István: X. századi magyar temető Zalaszentgróton. In: A Göcseji Múzeum jubileumi emlékkönyve 1950-1960. Szerk.: Szentmihályi Imre. Zalaegerszeg, 1960., 107-126.; 119. Dornyay Béla: A Somogy megyei Szőcsény és Csákány várairól. Vasi Szemle 1937., 203-220. Dümmerling Ödön: A kismartoni középkori vár. Soproni Szemle 1960., 80-86. Endlicher, Stephanus Ladislaus: Rerum Hungaricarum monumenta Arpadiana. Edidit -. Sangalli (= Sankt-Gallen), 1849. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 397 Engel Pál: Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigmond-korban (1387-1437). Budapest, 1977. Engel Pál-Lövei Pál-Varga Livia: Főnemesi sírkövek a Zsigmond-kori Magyarországon. In: Művelődéstörténeti tanulmányok a magyar középkorból. Szerk. és az előszót írta: Fügedi Erik. A bevezetést írta Köpeczy Béla. Budapest, 1986., 203-233. Eőr-Darmay: Törökverő Thury György ingóságai = Eör-Darmay Zsolt: Törökverő Thury György ingóságai. 1571. Századok 1870., 721-727. Eperjessy Kálmán: A bécsi Hadilevéltár magyar vonatkozású térképeinek jegyzéke. Szeged, 1929. Esterházy = Esterházy Pál: Mars Hungaricus, avagy értekezés a török háborúról s annak kezdetéről és végéről. In: Esterházy Pál: Mars Hungaricus. Sajtó alá rendezte és a Mars Hungaricus latin szövegét magyarra fordította, a visszaemlékezés, valamint a levelek jegyzeteit és az Esterházy Pál című kísérőtanulmányt írta Iványi Emma. Budapest, 1989., 101-202. Érszegi = Érszegi Géza: Középkor. In: Sárvár monográfiája. Szerk.: Horváth Ferenc. Szombathely, 1978., 77-239. Feldakten = Wien. Kriegsarchiv. Feldakten 1568-1573. Fasciculus. . . Numerus. . . Feld István: Későközépkori várkutatásunk újabb eredményei. In: Középkori régészetünk újabb eredményei és időszerű feladatai. Szerk.: Fodor István és Selmeczi László. Budapest, 1985., 175-201. F. O. = A Frangepán család oklevéltára. Codex diplomati-cus comitum de Frangepanibus. I—II. Kiadják: Barabás Samu és Thallóczy Lajos. Budapest, 1910-1913. Fodor HTK 1979. = Fodor Pál: Török várerődítési munkák Magyarországon a XVI-XVII. században. HTK. 1979. évi 3. sz. 375-398. Fónyad Pál: A nagykanizsai evangélikus gyülekezet története. Nagykanizsai Honismereti Füzetek 3. Nagykanizsa, 1991. Forgách Ferenc, ghymesi, Magyar históriája 1540-1572. Forgách Simon és Istvánffy Miklós jegyzéseikkel együtt. Közli: Majer Fidél. Bevezette: Toldy Ferenc. Pest, 1866. Fügedi 1977. = Fügedi Erik: Vár és társadalom a 13-14. századi Magyarországon. Budapest, 1977. Fügedi 1986. = Fügedi Erik: Ispánok, bárók, kiskirályok. A középkori magyar arisztokrácia fejlődése. Budapest, 1986. Füssy = Füssy Tamás: A zalavári apátság története. A Pannonhalmi Szent-Benedek-Rend története VII. Budapest, 1902. Gedai I. Acta Arch. XXI. — Gedai, Ifstván]: Fremde Münzen im Karpatenbecken aus den 11-13. Jahrhun-derten. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae. Tom. XXI., 1969., 105-148. Gerevich Tibor: Magyarország románkori emlékei. Budapest, 1938. Gerö 1955. = Gerő László: Magyarországi várépítészet. (Vázlat a magyar várépítés fejezeteiről.) Budapest, 1955. Gervers-Molnár Vera: A középkori Magyarország rotun-dái. Művészettörténeti Füzetek 4. Budapest, 1972. Glaser Lajos: Dunántúl középkori úthálózata. Századok 1929., 139-167. és 257-285. Glaser = Glaser Lajos (összeáll.): A karlsruhei gyűjtemények magyar vonatkozású térképanyaga. Ungarn betref-fende Karten und Pláne in den Karlsruher Sammlun-gen. Budapest, 1933. Gömöry G.: Jegyzetek Sutorits János naplójából a XVII. század végéről. HTK. 1896., 352-359. Gyöngyösi Gergely: Arcok a magyar középkorból. A szöveget gondozta, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta V. Kovács Sándor. [Budapest], 1983. Győrjfy Századok, 1958. = Györffy György: A magyar nemzetségtől a vármegyéig, a törzstől az országig. I—II. rész. Századok 1958., 12-87., 565-615. Györffy György: Tanulmányok a magyar állam eredetéről. A nemzetségtől a vármegyéig, a törzstől az országig. -Kurszán és Kurszán vára. Budapest, 1959. Györffy György: Az Árpád-kori szolgálónépek kérdéséhez. Történelmi Szemle 1972., 261-320. Györffy 1983. = Györffy György: István király és műve. 2. kiad. Budapest, 1983. Győrjfy 1984. = Györffy György: Magyarország története a honfoglalástól a tatárjárásig. In: Magyarország története tíz kötetben. 1/1 és 1/2 kötet. Magyarország története. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Főszerk.: Székely György. Szerk.: Bartha Antal. Budapest, 1984.; 1/1 kötet 575-888., 1/2 kötet 893-1006. Halis István: Zalai krónika. Első kötet. Ötödik füzet. Nagykanizsa, [1917]. Hampel József: Újabb tanulmányok a honfoglalási kor emlékeiről. Budapest, 1907. Házi = Sopron szabad királyi város története. I. rész 1-7. kötet. Közli Házi Jenő. Sopron, 1921-1929. Heckenast Gusztáv: Fejedelmi (királyi) szolgálónépek a korai Árpád-korban. Budapest, 1970. Hervay Ferenc: A pálos rend elterjedése a középkori Magyarországon. In: Mályusz Elemér emlékkönyv. Szerk.: H. Balázs Éva, Fügedi Erik, Maksay Ferenc. Budapest, 1984., I59-I7I-HHSta = Wien. Haus-, Hof- und Staatsarchiv HKA. Hoffin., Ung. 15I68. 1567. okt. 21. = Wien, Hofkam-merarchiv. Hoffinanz, Ungarn, 1566-1573. Fasciculus-.. . Folio... HKA. Ung. Rechnungen = Wien, Hofkammerarchiv. Ungarische Rechnungen. 1545-1638. Fasciculus... Folio H. O. = Hazai Okmánytár. Kiad.: Nagy Imre, Paur Iván, Ráth Károly, Ipolyi Arnold, Véghely Dezső, I-VIII. Pest, Budapest, 1865-1891. Hofkriegsrat. Exp. = Wien. Kriegsarchiv. Hofkriegsrat. Protocolla, Expedit D. K. T. 1566-1572. Hofkriegsrat. Reg. = Wien. Kriegsarchiv. Hofkriegsrat, Protocolla, Registratur D. K. T. 1566-1572. Holl Imre: Négysaroktornyos szabályos várak a középkorban. Archaeológiai Értesítő 1984. 194-217. Holub I. = Holub József: Zala megye története a középkorban. I. kötet: A megyei és egyházi közigazgatás története. [Pécs], 1929. Holub III. = Holub József: Zala megye története a középkorban. III. kötet: A községek története. Pécs, 1933. Kézirat. Göcseji Múzeum Adattára. Zalaegerszeg, 83/1-4-Holub József: Zala vármegye vámhelyei és úthálózata a középkorban. Századok 1917., 45-60. Horányi, Alexius: Memória Hungarorum et provincialium scriptis editis notorum. Pars I—III. Viennae, 1775-1777.; Pars II. Horváth István: Magyarország gyökeres régi nemzetségei. Pest, 1820. Horváth Mihály: Gróf Nádasdy Tamás élete némi tekintettel korára. Buda, 1838. Höfken: Num. Zeitschrift 1887. Band. 19. Hrankó Pál: Zrínyi-Újvár (Újzerinvár) helyszínrajzai nyomában. Geodéziai és Kartográfia 1979. évi 2. szám, 119-134-HTK. = Hadtörténeti Közlemények. Istvánffy = Istvánffy Miklós: Magyarország története 1490-1606. I—II. Ford.: Vidovich György. Debrecen, 1867. 398 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Ivanics Mária: A császári felmentő sereg útja Kanizsára egykorú ábrázolások tükrében (1600. szeptember 16.-október 13.)- Zalai Múzeum 4. Zalaegerszeg, 1992., 44-53-Iványi Béla: A római szent birodalmi széki gróf Teleki család gyömrői levéltára. (Archívum gyömröense gentis comitum Teleki de Szék.) Szeged, 1931. Iványi Béla: Zalavár és a balatonhídvégi átkelő a török korban. In: A Göcseji Múzeum jubileumi évkönyve 1950—1960. Szerk.: Szentmihályi Imre. Zalaegerszeg, 1960., 161-180. Iványi Emma: Gyöngyösi Nagy Ferenc vicegenerális. Zalai Gyűjtemény 18. (1983.) 115-130. Jobbágylevelek = Jobbágylevelek. Összeáll, és az előszót írta: H. Balázs Éva. Budapest, 1951. Juhász Lajos: A porta története 1526-1648. Századok 1936., 497-578. Karácsonyi 1900-1901. = Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. I—III. Budapest, 1900-1901. Karácsonyi 1922. = Karácsonyi János: Szt. Ferenc rendjének története Magyarországon 1711-ig. I—II. Budapest, 1922-1924.; I. kötet. Károly Róbert emlékezete. A szöveganyagot válogatta, szerkesztette, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Kristó Gyula és Makk Ferenc. Budapest, 1988. Kázmér Miklós: A „falu" a magyar helynevekben (XIII-XIX. század). Budapest, 1970. Kerecsényi Edit: A Kanizsa környéki végházak helyzete a vár 1594-96 közötti protocollumai tükrében. Zalai Múzeum 4. Zalaegerszeg, 1992., 29-34. Képes Krónika. Fordította és a szövegmagyarázatokat ösz-szeállította Geréb László. Budapest, 1978. Kiss = Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára, I—II. Negyedik, bővített és javított kiadás. Budapest, 1988. Kniezsa István: Magyarország népei a XI. században. In: Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulójára. I—III. Szerk.: Serédi Jusztinián. Budapest, 1938.; II. 365-472. Komoróczy = Komoröczy György: Nádasdy Tamás és a XVI. századi magyar nagybirtok gazdálkodása. Budapest, 1932. Koppány 1976. = Koppány Tibor: Vártúrák kalauza. Budapest, 1976. Körmendy Kinga: Literátusok, magiszterek, doktorok az esztergomi káptalanban. In: Művelődéstörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. és az előszót írta: Fügedi Erik. A bevezetést írta: Köpeczy Béla. Budapest, 1986., 176-202. Kriegs-Helm V. = Boethio, Cristophoro: Kriegs-Helm de-ro Röm[ischen] Kayserlfichen] auch zu Hungarn und Böhmen Königl[ichen] Majest[át] ... wider den ... Türkischen Tulband. .. . Historischer Grund-Bericht ... derer ... Kriegs-Actionen, welche wider .. . fortge-führt worden. I-V. Nürnberg, 1688-1692.; Tom. V. Kristó 1975. = Kristó Gyula: A Kőszegiek kiskirálysága. In: Kristó Gyula: Tanulmányok az Árpád-korról. Budapest, 1983., 260-269. (Első közlés: Vasi Szemle 1975., 251-268. Kristó Gyula: A feudális széttagolódás Magyarországon. Budapest, 1979. Kristó Gyula: Az Anjou-kor háborúi. Budapest, 1988. Kristó 1988. = Kristó Gyula: A vármegyék kialakulása Magyarországon. Budapest, 1988. Kubinyi András: Mezővárosok egy városmentes tájon. A középkori Délnyugat-Magyarország. A Tapolcai Városi Múzeum Közleményei I. 1989. Tapolca, 1990., 319-335. Kultúrtörténeti szemelvények a Nádasdyak 1540-1550-es számadásaiból. Fasc. II. Az anyagot közli Kumorovitz L. Bernát és M. Kállai Erzsébet. Sajtó alá rendezte Belányi Márta, Gáborján Alice közreműködésével. Budapest, 1959-LL. 76. Levéltári leltárak 76. Birodalmi levéltárak magyar vonatkozású iratai. Birodalmi Udvari Tanács és Kancellária levéltárai. Luschin von Ebengeuth, Arnold: Steirische Münzfunde. Klny. Jahrbuch für Altertumskunde. 1907. I. kötetéből. Maggiorotti-Banfi 1933. — Maggiorotti, Leone Andrea és Banfi, Florio: Pietro Ferabosco. HTK. 1933., 156-173. Magyar diplomáciai emlékek az Anjou-korból I—III. Szerk.: Wenzel Gusztáv. Budapest, 1874-76. II. kötet. Magyar életrajzi lexikon. I—III. Főszerk.: Kenyeres Ágnes. Budapest, 1967-1981. Magyar irodalmi szöveggyűjtemény. Szerk.: Waldapfel József. I. kötet. Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból I. rész. Szerk.: Barta János és Klaniczay Tibor. Budapest, 1951. Magyar levelek a XVI. századból. Közli: Dr. Komáromy András. V. közlemény. Történeti Tár 1908., 431-459. Magyar oklevél szótár. Régi oklevelekben és egyéb iratokban előforduló magyar szók gyűjteménye. Legnagyobb részüket gyűjtötte: Szamota István .. . szótárrá szerkesztette Zolnai Gyula. Budapest, 1902-1906. Magyarország és Szerbia közti összeköttetések oklevéltára. Szerk.: Thallóczy Lajos és Áldássy Antal. Budapest, 1907. MHT = Magyarország hadtörténete két kötetben. Főszerk.: Liptai Ervin. [Budapest], 1984-1985., I. kötet. Mo. tört. = Magyarország története tíz kötetben. 1/1 és 1/2 kötet. Főszerk.: Székely György. Szerk.: Bartha Antal. Budapest, 1984.; U. a. 3/1 és 3/2 kötet. Főszerk.: Pach Zsigmond Pál. Szerk.: R. Várkonyi Ágnes. Budapest, 1985. MTK = Magyarország történeti kronológiája. I-IV. Főszerkesztő: Benda Kálmán. Budapest, 1981-1982. Makoviczky Gyula: A kanizsai vár története. Kézirat. T. Gy. M. Adattár. A. 1208-81. sz. Maksay = Urbáriumok. XVI-XVII. század. Szerk. és a bevezető tanulmányt írta Maksay Ferenc. Budapest, 1959-Mályusz Elemér: Az Országos Levéltár Nádasdy levéltárának magyar levelei. Levéltári Közlemények 1923., 126-149., 287-309. Mályusz 1984. = Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon, 1387-1437. [Budapest], 1984. Markó Imre Lehel: Zalai helynév fejtési problémák (Kanizsa, Tűrje, Egerszeg). Zalai Gyűjtemény 2., Zalaegerszeg, 1974., 3-16. Marosi HTK 1974. = Marosi Endre: Itáliai hadiépítészek részvétele a magyar végvárrendszer kiépítésében 1541-1592 között. HTK. 1974. 28-75. Marosi Endre: XVI. századi váraink (1521-1606). Miskolc, 1991. Melich = Melich János: A honfoglaláskori Magyarország. Budapest, 1925. Memória Rerum 1504-1566. Sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta Bessenyei József. [Budapest], 1981. Méri = Méri István: A kanizsai várásatás. Vázlat a kanizsai vár és város történetének kutatásához. Kiadásra előkészítette Kovalovszky Júlia. Budapest, 1988. Moacanin, Nenad: Verwaltungsgeschichte Mittelslawo-niens als Bestandteil des eyálets Kanizsa. Zalai Múzeum 4. Zalaegerszeg, 1992., 73-75. Molnár Szulpicz = Molnár Szulpicz dr: A Pannonhalmi Főapátság története. Negyedik korszak. Nagy háborúk Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 399 kora , a magyar Szent-Benedek-Rend föloszlása és föléledése 1535-1708. A Pannonhalmi Szent-Benedek-Rend története. IV. Budapest, 1906. Mo. művészet = Magyarországi művészet 1300-1470 körül. Szerk.: Marosi Ernő. I—II. Budapest, 1987. Mon. Vespr. = A veszprémi püspökség római oklevéltára. Monumenta Romána episcopatus Veszpremiensis. I-IV. Szerk.: Fraknói Vilmos, Lukcsics József. Budapest, 1896-1907. Mon. Strig. = Monumenta ecclesiae Strigoniensis. Tom. I—III. Tom. I. et II. Ordine chron. disposuit, sertationi-bus et notis illustravit Dr. Ferdinandus Knauz. Tom. III. Collegit et edidit Ludovicus Crescens Dedek. Strigo-nii, 1874-1924. Müller = Müller Veronika: Thury György kanizsai kapitánysága. [Nagykanizsa], 1972. Müller Veronika: A zalai végek mindennapi problémái a XVII. század első felében. Zalai Gyűjtemény 8. (1978), 81-93.; 83-86. Nádasdy T. cs. lev. — Nádasdy Tamás nádor családi levelezése. Szerk.: Dr. Károlyi Árpád és Dr. Szalay József. Budapest, 1882. Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal. I-XII. és Pótlék kötet. Pest, 1857-1868. Németh József: Adatok Zala megye kulturális emlékeiről. I. Zalai Gyűjtemény 8. (1978), 47-60. Nováki, Gy.: Zur Frage der sogenannten „Brandvalle" in Ungarn. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae. Tom. XVI. 1964., 99-149. OL. Batthyány It. Missiles. = Országos Levéltár. Batthyány család levéltára. P 1314. Missiles. Fasciculus . . . Numerus . . . OL. Dic. = Országos Levéltár, Dicalis összeírások. OL. Dl. = Országos Levéltár. Középkori oklevelek gyűjteménye. OL. E 21. KL. Ben. res. = Országos Levéltár. Magyar Kamarai Levéltár. E 21. Benignae resolutiones. 1531-1772. N... OL. E. 15 KL. Exp. cam. = Országos Levéltár. Magyar Kamarai Levéltár. E 15. Expeditiones camerales. 1566-1572. N... OL. E 41. KL. Litt. ad Cameram exaratae. = Országos Levéltár. Magyar Kamarai Levéltár. E 41. Litterae ad Cameram exaratae. 1567-1571. OL. E 211. Lymbus III. ser. Militaria F 8. ¡¡68. febr. 10. = Országos Levéltár. A Magyar (Pozsonyi) Kamara Archívuma. E 211. Lymbus III. series XVI. sz. Benignae resolutiones ad Cameram Militaria. OL. E S54- VKI. Fol. Lat. = Országos Levéltár. Városi és kamarai iratok gyűjteménye. E 554. OL. Nádasdy cs. It. Missiles. = Országos Levéltár. Nádasdy család levéltára. Missiles. OL. U. et C. — Országos Levéltár. Urbaria és Conscriptio-nes. E. 156. Olvasókönyv Zala megye történetéhez. Összeállította Deg-ré Alajos. Zalaegerszeg, 1961. Ortvay Tivadar: Magyarország régi vízrajza a XIII. század végéig. I—II. Budapest, 1882. Parádi Nándor: A nagykanizsai vár középkori kályhacsempéi. Fólia Archeologica 1961., 183-186. Parádi Nándor: A Letenye-szentkeresztdombi kerek templom feltárása. In: A nagykanizsai Thury György Múzeum jubileumi emlékkönyve 1919-1969. Szerk.: H. Kerecsényi Edit. Nagykanizsa, 1972., 239-264. Pataki = Pataki Vidor: A XVI. századi várépítés Magyarországon. In: A Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyve. Első évfolyam. Szerk.: Angyal Dávid Károlyi Árpád közreműködésével. Jahrbuch des Wiener Ungarischen Historischen Instituts. Erster Jahrgang. Redigiert von David Angyal unter Mitwirkung Arpad v. Karolyis. Budapest, 1931.; 98-132. Perjés 1965. = Perjés Géza: Zrínyi Miklós és kora. Budapest, 1965. Perjés 1989. = Perjés Géza: Zrínyi és az 1663-64-es nagy török háború. In: Esterházy. 25-99. Pfeiffer = Pfeiffer János: A veszprémi egyházmegye legrégibb egyházlátogatásai (1554-1760.) Veszprém, 1947. Pickl = Pickl, Othmar: Die Kapitulation der Festung (Nagy)Kanizsa der „Hauptfestung des Ottomanischen Reiches" am 13. April 1690. (Zum 300. Jubileum der Kapitulation der letzten türkischen Garnison Transda-nubiens), Zalai Múzeum 4. Zalagerszeg, 1992., 85-94. Pór 1890. = Pór Antal: Az Osl-nemzetség története a XIII. és XIV. században. Turul 1890., 153-200. Pór A.: Adatok a bolognai és pádovai jog-egyetemen a XIV. században tanult magyarokról. Századok 1897., 769-795-Protocollum = I. kötet: Das Erste Protocol-Buech aller Decret, Beuelch vnnd Schreiben was wegen des Obrist Ambt Canischen, wie auch anderer Notwendigkaiten derselben Vestung, vnnd aller darzue Incorporierten Grännits Heuser halber von und geen Hoff geschrieben und gehandlet worden. Vom ersten Juny Anno 1594 bis Letzten Augusti Anno 1595. T. Gy. M. Okmánytár 72.1.2. lt. sz. - II. kötet: Das Ander Protocol-Buech aller Decret . .. vom Ersten September Anno 1595. T. Gy. M. Okmánytár 72.1.2. lt. sz. - III. kötet: Das Dritte Prothocoll Buech aller Decret .. . vom sechsten Juny Anno 1596. T. Gy. M. Okmánytár 72.1.3. Rabok, követek, kalmárok az oszmán birodalomról. Közreadja Tardy Lajos. Budapest, 1977. Reiszig 1941. = Reiszig Ede: A Kanizsaiak a XV. században. Turul 1941., 22-31., 71-81. Régészeti kutatások a Kis-Balaton térségében. 1. Az Alsó-Zalavölgy régészeti emlékei. Tájékoztató az 1980-85. évi kutatások eredményeiről. Szerk.: Vándor László. Zalaegerszeg, 1986. Rónai Horváth 1888. = Rónay Horváth Jenő: Zrínyi Miklós Kanizsa előtt 1664-ben. HTK. 1888., 632-645. Roth = Roth, Franz Otto: Wihitsch und Weitschawar. Zeitschrift des Historischen Vereines für Steiermark. Bd. LXI. Graz 1970. Sági Károly: A zalacsányi törökkori várak. In: A Göcseji Múzeum jubileumi emlékkönyve 1950-1960. Szerk.: Szentmihályi Imre. Zalaegerszeg, i960. 131-135. Silberschmidt, Max: Das orientalische Problem zur Zeit der Entstehung des Türkischen Reiches nach venezianischen Quellen. Leipzig-Berlin, 1923. Sinkovics: Sárvár = Sinkovics István: Sárvár társadalmi, politikai és hadtörténete 1530-1849. In: Sárvár monográfiája. Szerk.: Horváth Ferenc. Szombathely, 1978., 341-417. Skublics Pál: Zala megye várairól. In: Adatok Zala megye történetéhez. I-V. Szerk.: Bátorfi Lajos. Nagykanizsa, 1876-1878.; II. 153-173. 5. O. = Sopron vármegye története. Oklevéltár I—II. Szerk.: Nagy Imre. Sopron, 1889-1891. Sörös Pongrácz: Elenyészett bencés apátságok. A Pannonhalmi Szent-Benedek.Rend története XII/B. Budapest, 1912. Staatsarchiv. Turcica = Wien. Haus-, Hof- und Staatsarchiv. Turcica. Stauffer, Albrecht: Die Belagerung von Kanizsa durch die christlichen Truppen im Jahre 1601. Mitteilungen des Instituts für österreichische Geschichtsforschung VII. 1886. 4-00 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig di e Steiermark. Brücke und Bollwerk. Katalog der Landesaustellung, Graz, 1986. Sugár István: Lehanyatlik a török félhold. Budapest, 1983. Sugár István: Heves megye és Eger visszafoglalása a töröktől. Studia Agriensia 8. Szerk.: Bodó Sándor-Havassy Péter. Eger, 1987. Szabó 1971. = Szabó István: A falurendszer kialakulása Magyarországon (X-XV. század). Második kiadás. Budapest, 1971. Szakály: Kanizsa. = Szakoly Ferenc: Kanizsa és uradalma a vár török kézre jutása előtt. Zalai Múzeum 4. Zalaegerszeg, 1992., 21-28. Szakály Ferenc (ifj.): Tolna megye negyven esztendeje a mohácsi csata után (1526-1566). In: Tanulmányok Tolna megye történetéből. II. Szerk.: Dr. Puskás Attila. Szekszárd, 1969., 7-85. Szakály Ferenc: A Dél-Dunántúl külkereskedelmi útvonalai a XV. század derekán. In: Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv 4. Szerk.: Kanyar József. Kaposvár, 1973-, 55-H2. Szakály 1981. = Szakály Ferenc: Magyar adóztatás a török hódoltságban. Budapest, 1981. Szántó 1980. = Szántó Imre: A végvárrendszer kiépítése és fénykora Magyarországon 1541-1593. Budapest, 1980. Szántó Imre: A balatoni várak övezete a Dunántúl védelmi rendszerében (1541-1690). Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 18. Veszprém, 1987., 261-302. Szalay: 400 levél = Négyszáz magyar levél a XVI. századból 1504-1560. Közli Szalay Ágoston. Pest, 1861. Századok 1872. = B. Nyáry Albert: A modenai Hyppolit-codexek. Századok 1872., 287-305. Századok 1882. — Kossuthány Ignác: A Kányaföldi Kere-csényiek a XVI. században. Századok 1882., 457-478.; 476., 1. lbj. Széchy V. 1902. = Széchy Károly: Gr. Zrínyi Miklós 1620-1664. I-V. Budapest, 1896-1902.; V. kötet. Szegő Pál: Végváraink szervezete - Szegő Pál: Végváraink szervezete a török betelepedésétől a tizenötéves háború kezdetéig. (1541-1593). Budapest, 1911. Szendrei HTK 1888. = Szendrei János dr.: Váraink rendszere és fölszerelése a XVI. és XVII. században. HTK. 1888., 86-103., 416-430., 617-631. Szentpétery = Szentpétery Imre: Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. Regesta regum stirpis Ar-padianae critico-diplomatica. I—II. Budapest, 1923-1943-Szentpétery Imre: Középkori oklevélszövegek. Budapest, 1927. Szepesy F. HK. 1896. = Szepesy F. (közli): Zrínyi Miklós gróf jelentése Kanizsa élelmezéséről és Dobri erődnek a törökök által történt bevételéről 1604-ben. HTK. 1896., 351-352. Szerelmes Orsikám = „Szerelmes Orsikám". A Nádasdyak és Szegedi Kőrös Gáspár levelezése. Válogatta, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta: Vida Tivadar. Budapest, 1988. Szigetvári levelek 1982. = Szigetvári levelek a török hódoltság korából. A leveleket válogatta Pataki János. A latin nyelvű leveleket fordította és a régieket a mai helyesírással átírta Molnár Imre. [Szigetvár], 1982. Szöveggyűjtemény Magyarország történetének tanulmányozásához. I. rész 1000-től 1526-ig. Szerk.: Léderer Emma. Budapest, [1964.] Szőke-Vándor 1987. = Szőke Béla Miklós-Vándor László: Pusztaszentlászló Árpád-kori temetője. Budapest, 1987. Szűcs Jenő: Az 1267. évi dekrétum és háttere. Szempontok a köznemesség kialakulásához. In: Mályusz Elemér emlékkönyv. Szerk.: H. Balázs Éva, Fügedi Erik, Maksay Ferenc. Budapest, 1984., 341-394. Tagányi Károly: Gyepű és gyepűelve. Magyar Nyelv !9!3- 97-104., 145-152., 201-206., 254-266. Takáts: A nagy Thury György = Takáts Sándor: A nagy Thury György. In: Takáts Sándor: Régi magyar kapitányok és generálisok. I—II. Második, bővített kiadás. [Budapest], é. n.; I. 57-152. Takáts: Kanizsa = Takáts Sándor: Kanizsa elfoglalása. In: Takáts Sándor: Magyar küzdelmek. I—II. [Budapest], é. n.; I. 55-66. Takáts: Rajzok = Takáts Sándor: Rajzok a török világból. I—III. kötet. Budapest. 1915-1917. Tom. IV. Budapest, [1928.] Takáts: Kapitányok = Takáts Sándor: Régi magyar kapitányok és generálisok. I—II. Második, bővített kiadás. [Budapest], é. n. Takáts: Thengöldi = Takáts Sándor: Thengöldi Bornemissza János. I-IV. közlemény. HTK. 1914., 1-33., 234-261., 403-422., 528-555.; II. közlemény. Takáts Sándor: Kielmann András kapitány. Budapesti Hírlap, 1907., 61. sz. Takáts: Századok 1907. = Takáts Sándor: A magyar vár. Századok 1907., 726-741. és 815-837. Takáts: Századok 1908. = Takáts Sándor: Magyar tüzes-és lövőszerszámok. Századok 1908., 49-62., 130-145. Takáts: Régi idők = Takáts Sándor: Régi idők, régi emberek. Második kiadás. Budapest, [1930.] Takáts: A török hódoltság korából = Takáts Sándor: A török hódoltság korából. (Rajzok a török világból IV., befejező kötet[e]. [Budapest], [1928.] Takáts: Emlékezzünk = Takáts Sándor: Emlékezzünk eleinkről. I—II. [Budapest], [1929.] Takáts: Bajvívó = Takáts Sándor: Bajvívó magyarok. Képek a török világból. Válogatta és bev. Réz Pál. Harmadik kiadás. Budapest, 1980. Temesváry Ferenc: Díszfegyverek főúri kincstárakból. Tihany, 1969. Thallóczy: Századok 1877. = Thallóczy Lajos: A magyar hadi költségek 1549-ben. Századok 1877., 169-173. Thallóczy 1915. = Thallóczy Lajos: Jajcza (bánság, vár és város) története 1450-1527. Az oklevéltárat szerk. Horváth Sándor. Budapest, 1915. T. Gy. M. = nagykanizsai Thury György Múzeum. Tóth Endre-Kiss Gábor: A vasvári „Római sánc" és a „Katonák útja" időrendje és értelmezése. (Adatok a korai magyar gyepűrendszer topográfiájához. 1.) Com-municationes Archaeologicae Hungáriáé 1987., 101-137-Tóth István György: A magyarországi török építkezés forrásaihoz: a kanizsai vár házainak összeírása (1690). Zalai Múzeum 2. Zalaegerszeg, 1990., 221-230. Török hadak Magyarországon 1526-1566. Kortárs török történetírók naplórészletei. Thury József fordítását válogatta, jegyzeteit bővítette Kiss Gábor. [Budapest], [I985-] Török-magyar oklevéltár. 1533-1789. Gyűjtötte és fordította: Karácson Imre. Szerk.: Thallóczy Lajos-Krcsmárik János-Szekfű Gyula. Budapest, 1914. Török történetírók. III. kötet. Fordította és jegyzetekkel kísérte Karácson Imre. Sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta Szekfű Gyula. Budapest, 1916. Turul 1900. = Dr. ifj. Reiszig Ede: A Geregye nemzetség. Turul 1900., 52-65., 117-135. Türkenkriege und Kleinlandschaft. I. Das südliche Burgenland zur Zeit der Bedrohung durch die Türkén ím 16. und 17. Jahrhundert. Symposium in Rahmen der „Schlaininger Gespráche" von 22-25. September 1983. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 4 0 I au f Burg Schlaining. Vorträge. Leitung: Rudolf Kropf, Wolfgang Meyer. Eisenstadt, 1983. Burgenländisches Landesmuseum. Wissenschaftliche Arbeiten aus dem Burgenland. Haft 68. Türkenkriege und Kleinlandschaft. II. Sozialer und Kultureller Wandel einer Region zur Zeit der Türkenkriege. Symposium in Rahmen der „Schlaininger Gespräche" vom 26-30. September 1984. auf Burg Schlaining. Eisenstadt. Burgenländisches Landesmuseum. Vorträge. Leitung: Rudolf Kropf. Eisenstadt, 1986. Wissenschaftliche Arbeiten aus dem Burgenland. Heft 73. Valter Ilona: Árpád-kori kovácsműhely Csatáron. Zalai Gyűjtemény 12. (1979). 43-74. Varga J. János: A dunántúli török ellenes harcok történetéből. (Főúri magánkatonaság és a királyi vitézek közös vállalkozásai) In: Budapest Főváros Levéltára közleményei ''78. Szerk.: Gáspár Ferenc. Budapest, 1979., 79-98. Varga J. János: A XVI-XVII. századi végvári katonaság szervezetének kérdései (Különös tekintettel a főúri parancsnokság alatt álló dunántúli katonaságra). In: Studia Agriensia 3. Szerk.: Bodó Sándor-Szabó Jolán. Eger, 1983., 119-131.; 123-126 Vas m. It. Kápt. Connctationes variae, 1580. Vass Előd: Törökkoppány 1556. évi adóösszeírása. Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv 3. Szerk.: Kanyar József. Kaposvár, 1972., 57-73. Vándor László: „A Mura-völgy magyarországi szakaszánaktelepüléstörténete". (Egyetemi szakdolgozat. Eötvös Loránd Tudományegyetem. Budapest. Bölcsészettudományi Kar. Régészeti Tanszék. 1972.) Vándor László: A ferencesek középkori építészeti emlékei Zala megyében. Zalai Gyűjtemény 25. (1986) 49-75. Vándor 1988. = Vándor László: Nagykanizsa története a honfoglalástól 1690-ig. [Nagykanizsa], [1988.] Vándor László: A kanizsai vár építési idejének és topográfiájának kérdései. Castrum Bene 2. Szerk.: Juan Cabello. Budapest, 1992. Vándor László: Zalai castellumok kutatásának eredményei. Castrum Bene 2. Szerk.: Juan Cabello. Budapest. 1992. V. Molnár László: A kanizsai vár. Honismeret 1986. évi 5. sz. 42-46. V. Molnár — V. Molnár László: Kanizsa vára. Budapest, 1987. Veress D. = Veress D. Csaba: Várak a Bakonyban. A veszprémi, pápai és palotai vár hadtörténete. Budapest, I983-Wagner, Georg: Das Türkenjahr 1664. Eine europäische Bewahrung. Eisenstadt, 1984. Wertner Mór: A Buzád-Hahót nemzetség. Turul 1898., i9-33-> 59-65-Zala megye várai. Vándor László cikksorozata a Zalai Hírlap 1991. július 6., 13., 20., 27., augusztus 3., 10., 18., 24., 31., szeptember 7., 17., 21., 28., október 5., 12., 19., 26., november 2., 9., 16., 23., 30., december 7. és 14. napi számaiban. Zalavármegyei Újság, 1927. Zaljko Demo: Bjelobrdski privjesci u Jugoslaviji. Podravski Zbornik, 83. Koprivnica, 1983. 271-301. ZMFN = Zala megye földrajzi nevei. Szerk.: Papp László és Végh József. Zalaegerszeg. 1964. Z. m. It. = Zala Megyei Levéltár. Zalaegerszeg. Z. O. = Zala vármegye története. Oklevéltár I—II. Szerk.: Nagy Imre, Véghely Dezső és Nagy Gyula. Budapest, 1886-1890. Zi. O. IV. = A Zichi és vásonkői gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára I-XII. Szerk.: I-IV. kötet Nagy Imre, Nagy Iván, Véghely Dezső, V-VI. kötetet Nagy Imre. VII-X. kötetet Kammerrer Ernő, XI-XII. kötetet Lukcsics Pál. Pest, Budapest, 1872-1931. Zoványi Jenő: A reformáció Magyarországon 1565-ig. [Budapest], [1921.] Zs. O. = Zsigmondkori oklevéltár L, II/i., II/2. Összeállította: Mályusz Elemér. Budapest, 1951-1958. 402 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Dr. László Vándor Geschichte der Stadt Nagykanizsa von der Landnahme bis .zur Befreiung der Stadt von den Türken I. DIE ENTSTEHUNG DER SIEDLUNG (900-1245) Gelegentlich der Landnahme besetzten die Ungarn den südwestlichen Teil des Landes verhältnismässig spät, ihr Fundmaterial ist nur vom letzten Drittel des 10. Jahrhunderts an bekannt. Das Gebiet des heutigen Komitats Zala befand sich im Besitz des Stammes Harka Bulcsú, im Jahr 955, in der Schlacht am Lechfeld einverleibte der Grossfürst das Gebiet. Nach der Niederlage am Lechfeld befand sich das ungarische Grenzschutzsystem (gyepű) westlich vom Tal des Kerka-Flusses. In dem Durchgang des das Gebiet durchquerenden Murtals wurde ein gegliedertes Wehrsystem ausgebaut, dessen östlichste Schutzanlagen sich hinter den Sümpfen des Kani-zsa-Flusses befanden. In der zweiten Hälfte des 10. Jahrhunderts begann eine grossangelegte Besiedelung, es erscheinen die für das 10-11. Jahrhundert kennzeichnenden Reihenfriedhöfe, von denen der westlichste in Letenye bekannt ist. Die politische Lage wurde durch die im Komitat Somogy erfolgte Aussiedlung Koppány''s, der an den heidnischen Traditionen festhielt, grundlegend geändert. Nach Vernichtung der Macht Koppány''s organisiert König Stephan mit dem Zentrum Kolon, das Komitat Zala, dessen sog. Burgfelder östlich und nördlich von Kanizsa liegen. Im Süden und Südwesten von Kanizsa siedelte sich das Geschlecht Bikács an. Die ethnischen Verhältnisse des Raumes waren aufgrund der Ortsnamen im Beginn überwiegend slawisch, doch kommen auch Bezeichnungen ungarischer und türkischer Herkunft vor. Auch der Name Kanizsa, den sowohl als Bezeichnung eines Flusses, wie auch als der sich der hier entwickelten Siedlung erscheint, ist slawischen Ursprungs, seine Grundlage ist das südslawische Wort „knez", dem sich das Suffix „ja" angliedert. Die Bedeutung des Wortes ist „des Fürsten" (kenéz). Das durch Stephan organisierte Komitat Zala erstreckte sich auf die östliche Hälfte des historischen Komitats, vom Oberlauf der Kerka diagonal bis zum Gebiet das etwas westlich von Kanizsa liegt. Kirchlich gehörte dieser Teil zum Episkopat Veszprém. Nachdem Ladislaus I. Kroatien dem Königreich Ungarn angliederte, unterstellte er das Grenzgebiet der Verwaltung des von ihm organisierten Episkopats Zagrab (Agram). Durch Einverleibung der Kerka- und der Murgegend gestaltete sich das endgültige Gebiet des Komitats Zala. Nördlich von Kanizsa entstand ein königliches Gutszentrum um Újudvar (Nova Curia), während westlich von Kanizsa der Bischof von Veszprém ansehnliche Besitzungen erhielt. II. KANIZSA VOM ENTSTEHEN BIS ZUR BLÜTEZEIT DES MARKTFLECKENS (1245-1532). Die in der früheren Fachliteratur erstmals 1231 erwähnte Heiligenkreuz-Kirche von Kanizsa bezog sich gewiss nicht auf das heutige Nagykanizsa, sondern auf die Benediktiner Abtei von Murakeresztúr. Authentisch wird die Bezeichnung der Siedlung ertsmals 1245 erwähnt, als der damalige Besitzer von Kanizsa Princ comes, ein hervorragender Repräsentant der Komitatsverwaltung, angrenzend eine Be-sitzdonation erhielt. Die aus 1257 bekannte Grenzbegehung stellt einen zum Kanizsa-Fluss parallelen, an dessen östlichen Ufer gelegenen Grundstückkörper dar, auf dem sich bereits eine der Heiigen Margarete geweihte Kirche befand. Princ weitete die Grenzen seines Besitzes hier allmählich aus, bis sich diesen am Ende des 13. Jahrhunderts das Geschlecht Kőszegi aus dem Stamme Héder, mit Gewalt zu eigen machte. Zu Beginn des 14. Jahrhunderts finden wir auf diesem Gebiet schon eine Burg namens Kanizsaszeg. Dessen Burgvogt war Lőrinc aus dem Stamme Osl, der sich an die Seite der sich kräftigenden königlichen Macht Karl Roberts stellte, die Burg besetzte und diese 1323 als königliche Donation erhielt. Die Nachkommen Lőrinc''s nahmen den Namen Kanizsai an und diese Familie war bis zu ihrem Aussterben Besitzer des Gebietes. Die Stammgüter des Geschlechtes Osl, das seine Herkunft bis zur Landnahme zurückführte, befanden sich im Komitat Sopron. Lőrinc gehörte diesem Geschlecht an und war genötigt sich in den Dienst der Familie Kőszegi zu verdingen, die um die Wende des 13-14. Jahrhunderts den westlichen Teil Transdanu-biens beherrscht hat. Indem er sich an die Seite des Königs Karl Robert stellte, durch königliche Gunst Obergespann des Komitates Zala wurde, begründete er mit seinen Gütern in der Umgebung von Kanizsa den Zweig seines Geschlechtes im Komitat Zala. Aufgrund ihres Namens ist es anzunehmen, dass die Erbauer der als Donation erhaltenen Burg Kanizsaszeg, die Familie Kanizsaszegi war, die am Ende des 13. Jahrhunderts hier erschien. Vermutlich ging sie von ihr in den Besitz der Familie Kőszegi, Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 403 sodan n in den des Königs über, um ab 1323 Eigentum des Lőrinc Kanizsai zu werden. Es ist sehr wahrscheinlich, dass diese Burg mit der vom 15. Jahrhundert an erwähnten Burg örtlich nicht identisch ist, welche Annahme vom Historiker Erik Fügedi stammt und welche die von István Méri durchgeführten Grabungen zu bestätigen scheinen. Aufgrund ihres Namens, der auf das Eck des Kanizsa-Besitzes hinweist, sowie der archäologischen Typographie, nehmen wir an, dass sich die Stelle der ersten Burg von Kanizsa auf der sumpfigen Insel südlich von der späteren Burg, ostwärts vom Bahnhof Nagykanizsa befunden hat. Nach dem Tod von Lőrinc Kanizsai erbten den Besitz seine Söhne János und István. Dank der kirchlichen Karriere des letzteren (Bischof von Agram) und seiner am königlichen Hof eingenommenen Stellung, vermehrte sich die Domäne von Kanizsa um beträchtliche Donationen. János gebrauchte erstmals den Zunamen Kanizsai. Auf die Epoche seiner Söhne fällt die Glanzzeit der Familie. Der mittlere Sohn János wurde Erzbi-schof von Esztergom und Kanzler des Königs, der älteste Sohn Miklós Schatzmeister und der jüngste namens István Szeklergespann, Obertürhüter und Hofmeister; namentlich der Erzbischof János ist jener, wer durch die königliche Gunst Sigmunds mächtige Besitzungen erhielt, wodurch sich die Familie Kanizsai unter den Magnaten des Landes in die Reihe der reichsten erhob. Dieser Prozess dauerte bis 1401, als die Familie gegen den König auftrat. Kanizsa wurde das gemeinschaftliche Erbe der Abkömmlinge von Miklós und István, aber Sitz der Nachkommen des Miklós. Zur Zeit der inneren Streitigkeiten 1443 stellten sie sich an die Seite der Witwe des Königs Albert, demzufolge sie mehrere Burgen verloren und auch Kanizsa nur mit Mühe und Not retten konnten. Nach dem Tod des Königs Viadislaus I. wird László Kanizsai II, Mitglied der Partei des Reichsverwesers János Hunyadi, und so geriet die Familie abermals unter die höchsten Würdenträger des Landes. Zu Beginn des 16. Jahrhunderts vermehrten György Kanizsai, sodann dessen Sohn László IV. die Besitzungen weiter, die Nachkommen des letzteren starben aber mit Ausnahme von Orsolya früh aus. Durch die Heirat der Orsolya Kanizsai gerieten die Familienbesitze in die Hände des Geschlechtes Nádasdy. Die rasche Entwicklung der Siedlung und Domäne Kanizsa begann zur Zeit des Miklós Kanizsai. Im Jahre 1371 verschafft er für Kanizsa das Mautrecht. Vom Jahre 1387 an vergrössert sich das Gebiet der Domäne dank der Donationen des Königs Sigismund rasch mit Dörfern des Komitates Zala und Somogy. Die Zunahme des Besitzes ist namentlich dem Erzbischof János Kanizsai zu verdanken, der es auch auf seine Geschwister ausdehnt. Um die Wende des 14-15. Jahrhunderts umfasst die Domäne Kanizsa über 40 Dörfer. Über die Burg Kanizsa sind von Mitte des 14. Jahrhunderts bis 1406 keine Quellen vorhanden. Im Jahre 1443 versuchen sie die Rozgonyis erfolglos einzunehmen. 1469 war sie vorübergehend im Besitze des Königs Matthias. Uber die innere Struktur der Burg selbst ist in den schriftlichen Quellen kaum etwas zu finden. Die Grundmauern des von der Familie Kanizsai erbauten Schlosses wurden 1954-57 anlässlich der von István Méri durchgeführten Grabungen in der heutigen Vár út (= Schloss Strasse) unter der einstigen Brennerei freigelegt. Das auf der Sandinsel des Sumpfes erbaute unregelmässig quadratische Gebäude mit einem mächtigen Torturm an seiner südlichen Seite, nahm eine Fläche von etwa 36 x 38 m ein. Seine Mauern waren rundum mit Stützpfeilern befestigt. Das Fundament des Schlosses war aus Stein, in den Mauern dürfte hingegen das Ziegelmaterial dominiert haben. Vom Bau sind aus dem 16-17. Jahrhundert, als der Torturm nicht mehr bestand, mehrere Abbildungen und Grundrisse bekannt. Das Gebäude hatte sicherlich ein Stockwerk, was auch die schriftlichen Quellen aus dem 16. Jahrhundert bestätigen. Da über die Durchführung des Baues keine schriftlichen Angaben vorhanden sind, kann deren Zeitpunkt nur aufgrund indirekter Daten und Formanalogien bestimmt werden. Der auf dem Grun-driss von Kanizsa vertretene Bautyp war Mitte des 14. und in den ersten Jahrzehnten des 15. Jahrhunderts üblich und ist zuerst an den königlichen Bauten ersichtlich. Die bedeutenderen Analogien sind: Diósgyőr, Zólyom (Altsohl), Végles und Tata. Seine früheste nicht königlich erbaute, auch urkundlich nachweisbare Analogie ist die von István Kanizsai erbaute Burg in Kismarton (Eisentadt). Es scheint gewiss zu sein, dass sein älterer Bruder Miklós, - der eine höhere Würde bekleidete und einer der hervorragendsten Persönlichkeiten der Familie war, - seine Residenz, das Schloss von Kanizsa, früher als sein Bruder oder gleichzeitig mit ihm ausgebaut hat. Am 1. Januar 1393 war König Sigismund in der Burg von Kanizsa sein Gast als sie sicherlich schon fertig war. Auch das ist gewiss, dass Kanizsa zur Zeit Miklós'' vom Dorf zum Marktflecken erhoben wurde, denn wenige Jahre nach seinem Tode in 1409 wird die Siedlung in einer Urkunde als Oppidum bezeichnet. Die Entwicklung wurde dadurch im hohen Masse gefördert, dass die Siedlung an der Kreuzung wichtiger Handelsstrassen gelegen war, wie z. B. an der sog. königlichen Strasse, welche von Buda an die Küste führte. Kanizsa war auch ein bedeutender Markt, wo 404 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Diensta g und Samstag Wochenmärkte und am St. Georgstag ein Jahrmarkt stattgefunden hat. Der Marktbereich der Stadt erstreckte sich auch aufgrund der spärlichen Angaben auf einem Umkreis mit einem Radius von mindestens 40 km. Für seine Kirchen erwirkte Miklós Kanizsai beim Papst Ablassbewilligungen. Im Jahre 1493 lebten hier etwa 42 Lehnbauernfamilien, das gesamte Frongut bestand aus 19-19,5 ganzen Grundstücken, die in Form von Viertelgründen an die Lehnbauern aufgeteilt wurden. Die Stadt verfügte auch über eine Schule, ein Bad und ein Spital. Ihre Pfarrkirche war die seit dem 13. Jahrhundert bekannte St. Margaretenkirche, die sich vermutlich an der Stelle der heutigen Tungsramfabrik befunden hat. Im Jahre 1374 wird eine Liebfrauenkirche, in 1402 eine St. Nikolaus-Kapelle erwähnt. Der heute Kiskanizsa genannte Stadtteil war einst ein selbständiges Dorf, Tői genannt und hatte eine eigene Kapelle. Der Sohn János des Schatzmeisters Miklós Kanizsai gründete zwischen 1418-23 das der Heiligen Mutter Gottes geweihte Kloster des Franziskanerordens, das sich am heutigen Marktplatz erhob. Die letzte Angabe über seine Funktion stammt aus dem Jahre 1533. Die Domäne der Burg erreichte ihre grösste Ausdehnung zu Beginn des 15. Jahrhunderts, nachher verminderte sich ihr Gebiet infolge von Donationen und Verpfandungen einigermassen. Ihre wirtschaftlichen Daten blieben seit 1493 erhalten. Aus diesem geht hervor, dass das Verschwinden einiger Dörfer der Verödung zuzuschreiben ist. Die Auswertung des umfangreichen Schriftmaterials ist noch Aufgabe der Zukunft. Der Domäne Kanizsa gehörten 1530 im Komitat Zala 29, im Komitat Somogy 11 Siedlungen an. Damals wurden 1805 steuerzahlende Familienoberhäupter konskribiert. Die Urbarien führen ihre Dienstleistungen genau an, diese bestanden aus Arbeitsleistungen, Geld und Produkten, von denen zu Beginn des 16. Jahrhunderts die Form von finanziellen Ablösen immer häufiger werden. Diese Tatsache weist auf eine dynamische Zunahme des Handelsverkehrs hin. Die Arbeitsrenten sind besonders auf den vom Gutsherrn bewirtschafteten Feldern den sog. Allodien und in den Weinbergen von Bedeutung. Die besondere Arbeitspflicht bestand aus den der Burg geleisteten Diensten einzelner Siedlungen, die im allgemeinen als Instandhaltungsarbeiten der Burg erscheinen, während sie sich im Falle des nächst Kanizsa gelegenen Dorfes Tői auf Bedienungsaufgaben in der Burg konzentrierten. Am Gebiet der Domäne befanden sich ausser Kanizsa noch vier weitere Marktflecken. Vom Feldzug der Türken im Jahre 1532 bis zu der in 1566 erfolgten Übernahme in königlichen Besitz, ist fortlaufend ein Verfall der Domäne zu verzeichnen. Die Zahl der konskribierten Familienoberhäupter verminderte sich innerhalb von 30 Jahren von 1805 auf 697 Personen, und gleichzeitig traten an Stelle der finanziellen immer mehr die Leistungen durch Naturalien. Die Darstellung der Topographie der Stadt im Mittelalter gestaltet sich infolge der vollständigen Verwüstung zur Türkenzeit und mangels archäologischer Forschungen äusserst schwierig. István Méri versuchte als erster den im 16. Jahrhundert befestigten Teil der Stadt zu lokalisieren, was mit einiger Korrektion - etwas westlicher von seiner Feststellung - als annehmbar erscheint. Dieses unterhalb der heutigen Innenstadt gelegene Gebiet entstand anhand der Entwicklung zum Marktfelcken, an dessen Südseite das Franziskanerkloster erbaut wurde. Der Kern der Siedlung Kanizsa im 13-14. Jahrhundert dürfte nördlich, nordöstlich von diesem auf dem Sumpfgebiet zwischen dem Tungsramwerk und dem kleinen Kanizsa-Fluss gelegen sein. Die hier zum Vorschein gekommenen zwei Kirchenüberreste können mit der Pfarrkirche (auf dem Gebiet des Tungsramwerkes) und der St. Nikolaus-Kapelle (in der Magyar Gasse) identizifiert werden. Im späteren wird dieses Gebiet als Szombathely oder Külső Kanizsa bezeichnet. Die heutige Stadt und ihr Verwaltungsbereich haben sich in der Neuzeit bedeutend ausgedehnt. In diesem Raum befanden sich mindestens 15 meist selbständige Siedlungen (die nicht alle zur Domäne Kanizsa gehörten), von diesen ist die Lokalisierung eines Teiles eine ausserordentlich schwierige Aufgabe. III. GESCHICHTE VON KANIZSA UNTER DER HERRSCHAFT DER FAMILIE NÁDASDY (1532-1567) Nach dem Aussterben der männlichen Linie der Família Kanizsai, gerieten die Stadt und die Domäne in den Besitz von Tamás Nádasdy. Der hochgebildete Magnat spielte in der Verbreitung der ungarischen Renaissance-Kultur und des Protestantismus eine hervorragende Rolle. Im Jahre 1532 nahm Sultan Sulejman die Burg für kurze Zeit in Besitz. Die Türkengefahr ist aber in dieser Gegend erst von den 1540-er Jahren an fühlbar. Die erste konkrete Verwüstung in der Umgebung von Kanizsa seitens der Türken ist aus dem Jahr 1546 bekannt. Mitte der 1550er Jahre besetzten die Türken - um die wichtigste Festung des südlichen Transdanubiens Szigetvár zu isolieren - die meisten Burgen im Komitat Somogy. Dieser Umstand erforderte die Befestigung von Kanizsa. Das Bestreben der Türken die Hauptfestung Transdanubiens Szigetvár zu erobern, kann auf Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 405 1555-155 6 datiert werden. Tamäs Nadasdy begann im Zusammenhang damit die Burg Kanizsa zu modernisieren. Der Umbau der Burg der modernen und den Erfordernissen der Zeit entsprechend, begann mit der Errichtung von Bollwerken aus Holz und Erde im Jahre 1555. Die Bauarbeiten wurden anlässlich der türkischen Bestürmung von Szigetvar im 1556 unterbrochen und schliesslich um die Wende der Jahre 1559-60 beendigt. Ausser eingehenden Berichten über die Bauarbeiten steht uns auch ein Grundriss aus dem Jahre 1572 zur Verfügung, der diesen Umstand darstellt. Die Burg Kanizsa war zur jener Zeit eine dreiteilige Festung, die aus der inneren, mittleren und äusseren Burg bestand, an den Ecken mit Bastionen im italienischen Stil. Von den 1560er Jahren an gestaltet sich die Festung Kanizsa vom militärischen Standpunkt aus für immer wichtiger. Die Verteidigung der Burg leiteten die Servitoren von Tamäs Nädasdy und Orsolya Kanizsai. Aufgrund der Instruktionen aus dem Jahre 1564 sind uns die Aufgaben und der Personalstand der Burg aus dem Inventar des Jahres 1566, sowie die zur Vefügung stehenden Waffen, detailliert bekannt. Nachdem Szigetvar 1566 gefallen war, zerstörten die Türken auch die Umgebung von Kanizsa. Infolge dieses Geschehens fiel der Festung Kanizsa eine gänzlich neue Aufgabe zu, indem sie die Rolle von Szigetvar übernahm. Abgetrennt von der bis dahin einheitlichen Oberhauptmannschaft Transdanubi-ens, kam zwischen dem Balaton und der Drau eine neue Oberhauptmannschaft zustande, zu deren Leiter Ferenc Tahy bestellt wurde, der dieses Amt bis September 1567 bekleidete. Um den Gegensatz zwischen der im Privatbesitz befindlichen Burg sowie deren Besatzung und der vom Hofkriegsrat geleiteten Oberhauptmannschaft zu beseitigen, ergab sich die Frage einer Übernahme von Kanizsa in königliche Verwaltung. Die Stadt Kanizsa musste infolge der ständigen Angriffe der Türken viel leiden. Bis zu den 40er Jahren wurde ein Teil der Stadt mit einem Plankenzaun umgeben und von dieser Zeit an erwähnen die Quellen ein internes (interior) und ein äusseres (exte-rior) Kanizsa. Der befestigte Teil befand sich auf dem sich unmittelbar der Burg anschliessenden höheren Teil. Ausser den türkischen Verwüstungen verringerten auch die Pestseuchen die Einwohnerzahl der Stadt. Das Franziskanerkloster wurde aufgelöst und 1554 bietet auch die nummehr freistehende Pfarrkirche einen traurigen Anblick. Von den 1540er Jahren an verbreitet sich auch in der Stadt die Reformation. In den 60er Jahren vermindetre sich die Zahl der Einwohner den 30er Jahren gegenüber um 56% und lebte überwiegend im befestigten Stadtteil. Nach 1566 verringerte sich die Einwohnerzahl neuerdings und in der sich zur äusseren Burg gestaltenden Stadt gewinnt gegenüber der Zivilbevölkerung das Militär das Übergewicht. Nicht nur in der Stadt sondern auch in der Domäne verringerte sich die Einwohnerzahl infolge der Türkenangriffe und der Epidemien zusehends. Um die Versorgung des zunehmenden Militärstandes zu sichern, rückten die Arbeitsleistungen und die Naturalienabgaben in den Vordergrund. Trotz der verschiedenen Massnahmen gelang es nicht die Verminderung der Produktionsfähigkeit der Gegend Herr zu werden. IV. KANIZSA IN KÖNIGLICHEM BESITZ (1568-1600) Im Herbst 1567 wird György Thury, einer der gebildetesten Soldaten seiner Zeit, zum Oberhauptmann von Kanizsa ernannt. Im Frühjahr 1568 gerieten die Burg und die Domäne im Tauschweg in königlichen Besitz. Noch im gleichen Jahr wurden die Pläne angefertigt sowie der grossangelegte Umbau und die Modernisierung der Burg unter der Leitung von Pietro Ferabosco in Angriff genommen. Zwecks Versorgung des erhöhten Militärstandes der königlichen Burg wurden anstatt der Domäne immer mehr öffentliche Gelder und verschiedene andere Einkommen in Anspruch genommen. Die Anzahl des Militärs der Burg betrug offiziell 1000 Mann, zum Grossteil Ungarn, doch waren hier auch 250-300 Deutsche. Ungeachtet des Friedens von Adrianopel gingen die Kampfhandlungen fortlaufend weiter und gleichzeitig wurde das System der türkischen und ungarischen Grenzfestungslinie ausgebaut. György Thury, der die türkischen Angriffe ausserordentlich erfolgreich abwies, wurde am 2. April 1571 von den Türken in die Falle gelockt und ermordet. Zu den im Gange befindlichen Ausbauarbeiten der Burg von Kanizsa entstanden mehrere Entwürfe, darunter ein solcher der die Verlegung der Festung auf einen ganz anderen Ort, beispielsweise an die Stelle des am Westrand des Sumpfes gelegenen Dorfes Töl vorsah. Schliesslich entstand im Laufe der sich bis 1590 hinziehenden Umbauarbeiten aufgrund der Pläne von Ferabosco, unter Aufsicht von Ottavio Baldigare, aus Erde und Holz, eine umfangreiche, pentagonale Burg, mit neuitalinischen Basteien, doch vermochten sie nur deren östlichen Teil fertigzustellen. Vom Jahre 1572 ist von den Bauarbeiten ein Grundriss bekannt. Im März 1577 wurde die in Bau befindliche Burg durch Blitzschlag und Explosion arg beschädigt. Ein Grundriss der fertiggestellten Burg und der befestigten Stadt liegt vom Beginn des 406 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Jahre s 1590 vor. Diesen Grundriss publizierte zuerst Günther Cerwinka mit irrtümlicher Datierung (1664), den genauen Zeitpunkt setzte István Méri fest. Nach dem Tod von György Thury wechselten die Hauptleute der Burg mehrfach, dann folgte Gáspár Alapy (November 1573-9. August 1574), dessen Zeit nicht als glücklich bezeichnet werden kann. Unter dem schwachen und unfähigen Oberhauptmann eroberten die Türken am 20. Februar 1574 die Stadt Kanizsa und steckten sie in Brand. Nach dem Angriff wurde die Stadt wieder aufgebaut. Die schlechte Besoldung und mangelhafte Versorgung der Burgwache sind von dieser Zeit an ununterbrochen dokumentarisch nachweisbar. Offiziell befanden sich 1574 in der Stadt Kanizsa 400 Husaren, 400 Heiducken, 300 deutsche Schützen, in den anschliessenden Grenzbauten 52 Husaren und 238 Heiducken, in Wirklichkeit waren es aber nur ein Bruchteil dessen. Zwischen dem 10. August 1574 und 4. Dezember 1575 ist György Zrínyi Burghauptmann von Kanizsa und gleichzeitig Oberhauptmann Transdanubiens. Auch als solcher war sein Sitz Kanizsa. Unter ihm verschlechterte sich die Versorgung der Burgwache weiter, was Zrínyi durch eine gesteigerte Besteuerung der unter türkische Herrschaft geratenen Dörfer auszugleichen versuchte. Die Burgwache belastete ein arger militärischer Druck, im November 1575 griffen die Türken in der Umgebung von Kanizsa drei Grenzbauten an. Die Versprechungen einer besseren Versorgung der Burgwache bewahrheiteten sich nicht, im Gegenteil, die Lage verschlechterte sich in einem Ausmass, dass - als beispielloser Fall -der Oberhauptmann die ihm anvertraute Festung samt seinen Leuten verliess. Die Situation wurde durch den Umstand gerettet, dass sein Stellvertreter János Bornemissza, der zuerst vorübergehender sodann ernannter Oberhauptmann von Kanizsa wurde (5. Dezember 1575-19. April 1577), an Ort und Stelle blieb. Die auch weiterhin unbesoldete Burgwache vermochte wohl, trotz ihrer geringen Anzahl, Kanizsa zu halten, konnte aber nicht verhindern, dass die Türken 1576 das zur Verteidigung des Vorraumes der Burg bestimmte Bollwerk And zerstöre. Als man im Frühjahr 1572 in der Burg Kanizsa die Hochzeit der Tochter des Oberhauptmannes feierte, schlug der Blitz in den Pulverturm der Burg ein, was zahllose Opfer forderte und die Burg arg beschädigte; trotzdem gelang es dem verwundeten Oberhauptmann die Festung zu verteidigen. Das Unglück von Kanizsa fiel zeitlich mit der Umgestaltung der ungarischen Militärpolitik seitens des Wiener Hofkriegsrates zusammen. Die Entscheidung stand im Zeichen einer Erhaltung des Friedens um jeden Preis. So geriet als Nachfolger der kämpferischen ungarischen Oberhauptleute, in der Person von Andreas Khielmann, ein Mann deutscher Abstammung, der die Vorschriften befolgte (19. April 1581). Nachdem es nicht gelungen war die Burg Kanizsa dem Deutschen Ritterorden anzuvertrauen, wurden auf die Initiative der Steiermark im Frühjahr 1578 mit dem Ausbau eines neuen Verteidigungssystems von Kanizsa bis an die Mur begonnen. Im Rahmen dessen wurde die Burg Bajcsa südlich von Kanizsa errichtet und auch der Bau und die Modernisierung sonstiger kleineren Befestigungen in Angriff genommen. Die Verteidigunskosten dieses Gebietes trugen die steirischen Stände, die mit dem Kommando György Zrínyi betrauten. Zur Zeit der Oberhauptmannschaft Khielmanns waren in 27 Burgen 2600 Soldaten stationiert und unabhängig von diesen in den beiden Burgen Zrínyis weitere 500 Soldaten. Nach Khielmann folgte abermals ein deutscher Oberhauptmann Erasmus Braun (1581-1582), statt dem die militärischen Aufgaben der Vizehauptmann Farkas Tharnóczky versah und er leitete auch den Bau der neuen Befestigungen in der Umgebung der Stadt. Die schriftlichen Quellen der weniger Jahre nach 1581 sind noch unerschlossen. Soviel ist gewiss, dass 1583 wieder György Zrínyi der Oberhauptmann von Kanizsa war, der dieses Amt bis 1590 bekleidete. Zu seiner Zeit wurden die Bauarbeiten in der Burg Kanizsa beendet. Der erste Teil seiner Oberhauptmannschaft ist durch ruhigere Verhältnisse gekennzeichnet. Im Februar 1587 ziehen die Türken, als Antwort auf die Eroberung der Burg Koppány, zwecks Ausraub des Komitates Zala, los. Die mit der Beute zurückkehrende Armee wurde nördlich von Kanizsa, im Raum zwischen Kacorlak und Sárkánysziget von Zrínyi und der von ihm mobilisierten Kräfte besiegt. Das war der grösste Triumph der Grenzfestungskräfte im Komitat Zala. Als Gegenschlag steckten die Türken 1588 mehrere kleine Grenzburge in Brand. Nach Zrínyis Abgang ist uns bis 1594 die Tätigkeit des Vizehauptmanns Bertalan Geréczy bekannt, von einem ernannten Oberhauptmann haben wir keine Kenntnis. Zu dieser Zeit eroberten die Türken im Jahre 1591 Kiskomar, das wichtigste Bollwerk von Kanizsa. Im Frühling 1593 brach der 15-jährige Krieg aus, zu dessen Beginn im März 1594 ein Grossteil der Burgen im Komitat Somogy, welche Kanizsa bedrohten, den Türken entrissen wurde. Die erhalten gebliebene Korrespondenz des Oberhauptmanns von Kanizsa Baron Christoph Haym (1. Juni 1594-1598?), bietet uns das reichhaltigste Quellenmaterial. Haym ünernahm nur unwillig mit vielen Vorbehalten die Oberhaupt- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 407 mannschaf t der in schwieriger Lage befindlichen Burg und seine Tätigkeit war nur von spärlichem Erfolg begleitet. Aus seiner Korrespondenz gewinnen wir aber einen genauen Einblick in die Lage und Verhältnisse der Burg und der Stadt am Ende des 16. Jahrhunderts. Der Zwist zwischen dem katholischen Oberhauptmann und dem überwiegend protestantischen Militär führte zu einem skandalösen Ende seiner hiesigen Tätigkeit, infolge dessen Kanizsa unter Kriegsverhältnissen lange Zeit ohne Kommandant blieb. Der Prozess um den suspendierten Oberhauptmann Haym zog sich nämlich, ohne Ernennung eines neuen Oberhauptmannes, Jahre lang hinaus. Das einzige Positivum seiner militärischen Laufbahn ist seine Teilnahme an der Rückeroberung von Baböcsa und Bares. Im September 1598 wird Georg Paradeiser zum Oberhauptmann von Kanizsa ernannt; 1599, als sich die Türken schon offensichtlich zur Bestürmung von Kanizsa vorbereiteten, wird die Stadt Opfer der Flammen. Im Spätsommer 1600 setzt der Grossvesir seine Truppen zur Eroberung von Kanizsa in Bewegung. Paradeiser evakuiert die kleineren Festungen in der Umgebung von Kanizsa sowie die für unschütz-bar gehaltene Stadt, und verteidigt die Festung vom 8. September bis 22. Oktober. Der Misserfolg des Entsatzversuches der Truppen des Fürsten Mercoeur, der Mangel an Schiesspulver, dessen Hauptursache die am 25. September erfolgten Explosion des Pulverturmes war, und die schweren Verluste zwangen ihn zur Aufgabe der Burg. Wegen der Aufgabe der Festung wurde Paradeiser vor Gericht gestellt und hingerichtet. Die frühere Literatur bezichtigte ihn einmütig seines Handelns, die neueren Forschungen hingegen erklärten ihn in den meisten Fällen für unschuldig und weisen auf die Umstände seiner Verurteilung hin, wobei der protestantische Glaube des Oberhauptmannes eine grosse Rolle spielte. Aus der Zeit der Belagerung der Burg sind die ersten Stiche von Kanizsa bekannt, die nur zum Teil authentisch sind, und unter den im Laufe der Befreiungskämpfe angefertigten Zeichnungen befindet sich das erste authentische Panorama der Burg Kanizsa. Nachdem die Burg in königlichen Besitz gelangte verlor die Stadt selbst praktisch fast jeden zivilen Charakter, sie funktionierte als äussere Festung, in der das berittene Militär untergebracht war. Die Reste des bürgerlichen Lebens verschwanden nach der türkischen Verwüstung vom Jahre 1574. Der aus der ersten Hälfte der 1590er Jahre stammende Grun-driss der Stadt weist schon völlig diesen militärischen Charakter auf. Gelegentlich des Wiederaufbaues nach 1574 erhielt sie ein regelmässig angeordnetes Strassennetz. Hier stand auch das Haus des Oberhauptmannes, da das herabgekommene und zu einem Lebensmittellager umgestaltete Schloss für Wohnzwecke schon ungeeignet war. Zu jener Zeit befand sich in der besfestigten Stadt nur ein einziges Gebäude aus dem Mittelalter: das gewesene Franziskanerkloster, das als ungarische Kirche und Kriegsdepot bezeichnet ist. Das katholische Glaubensleben hörte nach den Geschehnissen des Jahres 1574 auf, der überwiegende Teil des Militärs war protestantisch. Gelegentlich der Feuerbrunst des Jahres 1594 wurden auch das Kloster und das Haus des Oberhauptmannes zunichte. Der Oberhauptmann Paradeiser liess die Stadt vor der türkischen Belagerung 1600 in Brand stekken, ihre Stelle war während der 90-jährigen Türkenherr schaft unbewohnt. In der Zeit zwischen 1566-1600 gingen die zur Domäne Kanizsa gehörenden Dörfer, namentlich die östlich gelegenen, nach und nach zugrunde. Die verbliebenen Bewohner entrichteten ihre Steuer schon im allgemeinen in Produkten, wovon die Weinlieferung an das Militär hervorzuheben ist. Von 1571 an zahlen die Dörfer auch den Türken regelmässig Tribut, seit 1579 sind uns auch schon türkische Steuerbezirke bekannt. Über den Zustand der Domäne berichten aus dem letzten Jahrzehnt des 16. Jahrhunderts mehrere Konskriptionen. Aus diesen und anderen Angaben ist es klar ersichtlich, dass die Rolle der Domäne in der Versorgung der Festung rapid abnimmt. Das Gebiet der Oberhauptmannschaft selbst beschränkte sich anfangs vor allem auf die östlich von der Burg gelegenen Grenzbefestigungen. Später gerieten immer mehr Burgen vom Komitat Zala unter die Oberhoheit der Oberhauptmannschaft von Kanizsa. In den Jahren 1566-1577 war die Verteidigungskonzeption auf die Erhaltung des östlichen Vorraumes von Kanizsa aufgebaut, deren wichtigstes Bollwerk Kiskomär (das heutige Zalakomär) war. Nachher zog sich die Verteidigungslinie auf das Sumpfgebiet des Kleinen-Balaton und auf die Sümpfe des Kanizsa-Flusses zurück. Bis zum 15-jährigen Krieg gerieten praktisch alle Burgen des Komitats Zala in den Wirkungskreis des Oberhauptmannes von Kanizsa. Da eine genaue Liste der zu den unterschiedlichen Zeiten Kanizsa angegliederten Burgen nicht bekannt ist, beschränkt sich unsere Erörterung auf jene Burgen, die aufgrund verschiedener Quellen gewiss der Oberhauptmannschaft zugeteilt waren. Natürlich kann diese Aufzählung nicht vollständig sein. Unsere Liste umfasst 36 Burgen. Ausser den Burgen waren zahlreiche kleinere und grössere befestigte Warten, die in der Mehrzahl nur kurze Zeit bestanden, den einzelnen angeführten Burgen zugeteilt. 408 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig V . KANIZSA UNTER DER TÜRKENHERRSCHAFT (22. OKTOBER 1600-13. APRIL 1690.) Nach der Eroberung von Kanizsa errichteten die Türken um die Burg ein neues Wilajet (eyälet). Diese Provinz war nach Buda, Temesvár und der kaum 4 Jahre früher in Eger errichteten, die vierte in Ungarn. Die Eroberung von Kanizsa ging nur mit einer geringfügigen Gebietszunahme einher, daher erhielt das neue Wilajet Gebiete von anderen Wilajets, so wurden vom Budaer Wilajet der Sandschak Pécs und Szigetvár, vom bosnischen Wilajet der Sandschak Pozsega einverleibt. Das neue Wilajet vermochte sich von eigenen Kräften nicht versorgen, deshalb flössen auch von anderen Gebieten Steuern hier ein. Einen Grossteil der Steuern erforderte die Besoldung der Festungsmannschaften. Die Burgwachen von Babócsa, Barcs, Berzence, Kanizsa, Kaposvár, Nádasd, Pécs, Szászvár, Szigetvár, d. h. von lauter nördlich der Drau gelegenen Festungen, wurden aus Kanizsa besoldet, die Festungen der Sandschak Pozsega fehlen in der Aufzählung gänzlich. Das kann zwei Ursachen haben, entweder wurde der Sold nicht vom Ärar bezahlt, oder was wahrscheinlicher ist, gehörten sie in dieser Beziehung zu einer anderen Provinz, konkret zu Bosnien. Laut der uns aus dem Jahr 1618-19 bekannten Besoldungsliste von Kanizsa wurden hier 3821 Soldaten und andere Staatsangestellten bezahlt, zu den letzteren zählten die Pfarrer, Lehrer usw., insgesamt 45 Personen. Der tägliche Soldbedarf des Wilajets betrug 38.478, d. h. im Jahr 14.044.470 Aktschen. Da die im Jahr 1616-17 bekannten Einnahmen 11.179.579 betrugen, erhielt Kanizsa die Differenz aus den Steuern anderer Gebiete. In der zweiten Hälfte des 17. Jahrhunderts wurde das Wilajet Kanizsa neu organisiert und sein Gebiet erweitert. Ihm gehörten sieben Sandschaks an, neben den schon erwähnten Szigetvár und Pécs werden als selbständige Sandschak Kaposvár und Siklós sowie Koppány, ferner zwei slavonische Sandschaks genannt, das bis dahin zum bosnischen Wilajet gehörende Jakova (Diakovár - jetzt Djakovo) und das bereits erwähnte Pozsega (jetzt Slavonska Pozega /Kroatien/). Hierher zählten auch zwei, im feindlichen Besitz befindliche Sandschaks: Egerszeg und Kernend. Das Ausmass der türkischen Besteuerung im Wilajet Kanizsa, namentlich in der Umgebung von Kanizsa, ist uns nach 1600 wenig bekannt. Von den letzteren sind uns aus dem Jahr 1690 die Be-steuerungsumstände einiger Dörfer bekannt. Um die Misserfolge der Vorjahre gut zu machen, wurde 1601 beschlossen, zwei bedeutende Heere gegen die Türken in Bewegung zu setzten. Der in Kanizsa erfolglose Fürst Mercoeur zog jetzt gegen Fehérvár, während gegen Kanizsa das Kriegsvolk des Erzherzogs Ferdinand mit steirischen und italienischen verbündeten Truppen vorrückten. Das Schicksal von Kanizsa gestaltete sich bis dahin schon zu einer europäischen politischen Angelegenheit, der Papst selbst setzte sich für sie ein. Zwischen dem 21-23. August zog das angreifende Heer - etwa 30.000 Mann - aus Graz los, mit ungefähr 50-100 Kanonen, doch fehlte es zu diesen an genügend Zugpferden. Sie führten 6000 Geschosse mit sich, doch versanken von diesen 1600 im Sumpf. Zur Bedienung der Kanonen wären 1000 Mann Artillerie nötig gewesen, es standen aber nur 500 zur Verfügung, und auch von diesen desertierten viele. Dem Belagerungsheer schloss sich unter der Anführung von György Zrínyi, dem das Gelände wohl bekannt war, auch eine kleinere ungarische Einheit an. Der unter ungünstigen Vorzeichen beginnende Feldzug rechnete mit einem raschen Erfolg, begann er doch im Herbst, um den Türken keine Zeit zum Aufmarsch zu lassen. Das Besatzungsheer nahm am 10-11. September Stellung um Kanizsa ein. Der Grossteil des Heeres begann den Ansturm vom östlichen Flussufer aus, auf der westlichen Seite blieb nur das päpstliche Militär. Der Ansturm zog sich sehr hinaus und auch die Witterung begünstigte den Feind. Arge Regengüsse begannen und bald setzte auch der Frost ein. Zur Bestürmung der Burg kam es erst am 28. Oktober, ohne Erfolg. Inzwischen nahm Fürst Mercoeur Székesfehérvár ein, und sandte von hier unter Führung des Grafen Russworm 7000 Mann zur Unterstützung der Angreifer von Kanizsa. Ihre Ankunft änderte aber nicht mehr viel an der Situation. Die im Lager ausgebrochene Epidemie, der Lebensmittelmangel, sodann der mächtige Schneefall zwangen Erzherzog Ferdinand zur Aufgabe des Ansturmes. Der Rückzug begann unter unmenschlichen Umständen am 17. November. Das völlig desorganisierte Heer musste die Geschütze und fast sämtliches Gepäck zurücklassen. Im Frühjahr 1602 begannen die Türken den Wiederaufbau der völlig zerstörten Festung und richteten sich dauernd in der Burg Kanizsa ein. Der Fall der Burg Kanizsa zwang den Hofkriegsrat zur Errichtung einer neuen Verteidigungslinie. Deren praktische Verwirklichung konnte aber infolge des Kriegsgeschehens und der Folgen des Bocskai Aufstandes in Transdanubien nicht realisiert werden. Der Frieden von Zsitvatorok schloss den 15-jährigen Krieg und den Bocskai-Aufstand ab. Nach dem Friedensschluss kam es zur ersten Organisierung der Grenzbefestigungslinie. Nach der Ermes-sung 1607 waren in den 24 Burgen der Oberhauptmannschaft gegenüber Kanizsa 1060 Husaren, 300 Archibusiers, 1632 Heiducken und 700 deutsche Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 409 Soldate n stationiert, deren Besoldung monatlich 21.966 Gulden betrug. Diese Grenzbefestigungslinie umfasste mehrere Burgen, deren Erhaltung im weiteren nicht begründet bezw. wirtschaflich war. Der organisatorische Ausbau der endgültigen Grenzbefestigungslinie und der Grenzburgen gegenüber Kanizsa konnte erst nach den transdanubischen Geschehnissen des Bethlenschen Feldzuges erfolgen. Der Sitz der Oberhauptmannschaft gegenüber Kanizsa wurde Körmend. Hier residierte der jeweilige Oberhauptmann, der während des ganzen Jahrhunderts ein Mitglied der Familie Batthyány war. Die Grenzbefestigungslinie war in der Tiefe gegliedert und stützte sich - ähnlich wie in früheren Zeiten - hauptsächlich auf die schwer durchdringbaren sumpfigen Täler, oder auf die pfadlose bewaldete Hügellandschaft. Die Befestigungen bildeten einen offenen Sack um Kanizsa. Dessen südliche Öffnung war Légrád, an der Spitze zwischen Mur und Drau und setzte sich in der Hauptmannschaft der Zrínyis mit Csáktornya fort. Das Kerkatal war von drei Burgen bewacht. In der schwer zugänglichen Göcsej-Gegend befand sich damals keine Befestigung mehr. Die Reihe der das Zalatal, bzw. das Gebiet zwischen Zala und Raab beherrschenden Burgen, wandte sich bei Zalabér dem Tal entlang nach Süden bis Kisko-már, das an der nördlichen Öffnung des Sackes in türkisches Gebiet eingekeilt lag. Die Burgen der Grenzbefestigungslinie repräsentierten verschiedene Kräfte mit einer Besatzung von 26 bis 350 Mann. Die wichtigsten Befestigungen waren Egerszeg, Lenti, Légrád, Kiskomár. Diese zergliederte militärische Macht konnte mit Hilfe der Benachrichtigungsmörser verbunden und somit zur Verhinderung der türkischen Streifzüge geeignet gemacht werden. Die Wache der Grenzbefestigungen und die sich dieser anschliessenden sonstigen Streitkräfte (Fussvolk, Battyhányisches Privatmilitär und die Komitatsheiducken) waren zahlenmässig praktisch mit dem Personalstand des Wilajets von Kanizsa identisch. Für die Grenzbefestigungslinie gegenüber Kanizsa stellte die Erhaltung eines ständigen und gut funktionierenden Spionagedienstes eine Daseinsfrage dar, über deren Tätigkeit wir zahlreiche Daten haben. Gleich wohl funktionierte aber auch der türkische Nachrichtendienst. Die Wache der Grenzbefestigungslinie vermochte ihrer Aufgabe trotz der mangelhaften Besoldung und des Zustandes der vernachlässigten Befestigungen zufriedenstellend nachzukommen. Wie wir bei der Geschichte des 16. Jahrhunderts bereits darauf hingewiesen haben, wurden die ungarische Staatsgewalt, der Adel und die Kirche aus den türkischen Gebieten zwar verdrängt, sie verzichteten aber auf diese nicht und betrachteten die früheren Besitzverhältnisse für gültig. Die in den Burgen verschlossenen türkischen Garnisonen konnten das Gebiet vor ihrem Eindringen nicht schützen. Die ungarischen Gutsherren, und noch mehr die Hauptleute und Offiziere der Grenzfestungen, die das Nutzniessungsrecht von den entfernt wohnenden Besitzern erworben oder in Pfand genommen haben, trieben die Steuern in den türkischen Gebieten, ebenso wie im 16. Jahrhundert, ein. Diese Einkommen spielten in der Erhaltung des ungarischen Grenzbefestigungssystems zweifellos eine bedeutende Rolle. Die Leibeigenschaft der unterworfenen Gebiete konnte sich den gratuitus labor (der den Burgen gebührenden Gratisarbeit) nach wie vor nicht entziehen, ihr Schicksal wurde vielmehr dadurch erschwert, dass auch die türkischen Burgen ihre Arbeitskraft in Anspruch nahmen. Ein Grossteil der unter türkische Herrschaft geratenen Dörfer der Domäne von Kanizsa, wurde im Jahre 1620 dem Miklós Rátki überlassen. Im Besitz seiner Nachkommen und Erben befanden sich diese auch am Ende der Türkenherrschaft. Das Aussehen der Burg Kanizsa veränderte sich unter der Türkenherrschaft im grossen Ausmass. Nach der Belagerung von 1601 wurde der Wiederaufbau von Kanizsa, laut Bericht des Grossvezirs Lala Mehmed, in der zweiten Hälfte des Jahres 1604 beendet. Aus den 1630er Jahren sind uns abermals grossangelegte Bauarbeiten bekannt. In der türkischen Burgorganisation waren zwecks Verrichtung der täglichen Reparaturarbeiten, in die militärische Organisation der Burgwache, auch Handwerker eingebaut, die einen festgesetzten Sold erhielten. Bei den vom Sultan angeordneten grösseren Bauarbeiten wurden neben den besoldeten Handwerkern auch die Arbeitsleistung der Bauern in Anspruch genommen. Letzeren wurde ein bestimmter Taglohn ausgezahlt. Die Struktur der Stadt veränderte sich grundlegend. Die im Jahre 1600 verwüstete Vorstadt wurde nicht wieder aufgebaut. Die Stadt wurde in die Burg verlegt, wozu man den grösseren westlichen Teil der pentagonalen Burg in Besitz nahm, hier war es durch Aufschüttung möglich auf Pfahler gebaute Wohnhäuser unterzubringen. Diesen Zustand wiederspiegeln auch die aus dem 17. Jahrhundert erhalten gebliebenen authentischen Darstellungen, wie die Belagerungskarte vom Jahre 1664, die Darstellung von 1698, sowie jener Grundriss der einem Spionagebericht aus 1687 beigelegt war. Diesen Darstellungen entspricht auch die gut brauchbare Beschreibung der Burg und Stadt von Evlia Tschelebi aus dem Jahre 1664. Die Türken behielten die früher bebaute Fläche, den rechteckigen Block der eigentlichen Burg bei und befestigten diese westlichen Ecken mit Bastio- Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig nen . In der westlichen keilförmigen Hälfte der pen-tagonalen Burg wurde die Vorstadt Topráklik erbaut; an deren östlichen, der Burg zugewandten Seite war keine Festungsmauer errichtet. Auch das innere Aussehen der mit einer Plankenmauer umgebenen Burg, veränderte sich gründlich. Die Folgen der Belagerung, der Rückeroberungsversuche und Feuersbrünste waren, dass die Bauten der Christenzeit allmählich verschwanden und in der zweiten Hälfte des Jahrhunderts nichts mehr an die früheren Bewohner der Burg erinnerte. Auch der Burgpalast stand damals nicht mehr, vermutlich wurde er im Laufe des Angriffs vom Jahre 1601 vernichtet. Über die Bebauung der Burg zur Türkenzeit berichten zwei grundlegende Quellen, erstens die Beschreibung des Evlia Tschelebi und zweitens die Konskription vom Jahre 1690, die über die Bauten der Burg unmittelbar nach der Rückeroberung angefertigt wurde. Die Häuser der Burg waren zum Grossteil Holzbauten, selbst der Palast des Paschas war aus Holz. In drei Stadtteilen befanden sich Mo-schees, darunter die Dschami des Sultans Mohamed III. mit einem Ziegelminarett und hier stand auch das Bad des Paschas Sihrab Mohamed. Ziegelbauten waren das Pulverdepot mit drei Kuppeln, das Ki-redskhane-Gefängnis, der städtische Kerker und das Bad. Die Holzbauten wurden mit Brettern gedeckt, hatten mehrere Stockwerke und keinen Hof. Die Häuser der Vorstadt waren ähnlich jener der Burg aus Holz gebaut, die Strassen waren auch hier mit Brettern belegt. Ziegelbauten gab es überhaupt keine, von den drei Moschees kann nur eine als grösser bezeichnet werden. Die Konskription des Jahres 1690 berichtet über 187 Häuser und Hausgründe. Über das Ethnikum der Stadt zur Türkenzeit erfahren wir das meiste von Evlia Tschelebi. Zwischen den Bewohnern der Burg und der Vorstadt besteht ein Unterschied, der vermultich kein ethnischer sondern ein gesellschaftlicher war. Sämtliche Würdenträger und bedeutendere Persönlichkeiten wohnten in der Burg, während die Bewohner von Topráklik befreite und waffentragende „rajas" waren. Über die hier lebenden schreibt er im allgemeinen folgendes: „Die Bewohner sind Bosniaken, die bosnisch, bulgarisch, serbisch und lusatinisch sprechen, aber auch das Ungarische besser beherrschen, als die Ungarn selbst." Auch sonstige Quellen bestätigen die Schilderung des türkischen Geschichtschreibers über die bosnischen Einwohner der Stadt, unter denen sich auch Christen befanden. Miklós Zrínyi, die bedeutendste Persönlichkeit seines Geschlechtes, übernahm die Familienbesitze und zugleich die Verteidigung des Gebietes zwischen Mur und Drau im Jahre 1637. Hinsichtlich der Verteidigung dieser Gegend spielten die Tiefe der Mur und deren rasche Strömung eine hervorragende Rolle. Zwecks Grenzschutzes stationierte Zrínyi in seinen drei hiesigen Burgen Csáktornya, Légrád und Kotor sowie in seinem Wachpostensystem entlang der Mur, neben vom König besoldeten Reitern auch Privatsoldaten der Magnaten, ferner ergänzte er seine Streitmacht auch durch eine Grenzwache, die aus angesiedelten und zu Grundbesitz gelangten Bauern bestand. Die Türken benutzten jede Möglichkeit eines Angriffs gegen die Murgegend und Zrínyi zögerte niemals mit der Antwort. Als die Türken 1651 die Festung Kiskomár angegriffen haben, versuchte Zrínyi zwecks deren Entlastung seine Truppen nach Kanizsa zu führen. Gelegentlich der 1660 durch Blitzschlag verursachten Feuersbrunst versuchte Zrínyi die Burg Kanizsa zu erobern, auf könglichem Befehl war er jedoch genötigt sich zurückzuziehen. Ein Hauptlebenszweck Zrínyis war, die Türken in Kanizsa zu vernichten. Dazu bot sich Gelegenheit im Jahre 1661, als der Krieg wieder ausbrach. Um die Festung Kanizsa vom türkischen Hinterland zu isolieren, erbaute er gegenüber des Zusammenflusses der Mur und Drau, auf türkischer Seite, trotz jedes türkischen Widerstandes die Burg Zrínyi-Újvár, die auch gelegentlich jedes Unternehmens gegen Kanizsa, als vorzüglicher Brückenkopf galt. Die neue Festung befand sich an einem strategisch vorteilhaft gelegenen Punkt, der wie dies die späteren Kriegsgeschehen bestätigten, - im Gegensatz zur Meinung seiner Gegner - verteidigt werden konnte. Im Jahre 1663 kam es zum berühmten Winterfeldzug Zrínyis, den auch aus dem Deutschen Reich und aus Frankreich eingetroffene Truppen unterstützten. In dessen Verlauf rückte Zrínyi bis zur Brücke von Eszék vor, die er in Brand steckte und die Grenzbefestigungen einnahm, welche die Verbindung zwischen dem osmanischen Reich und Kanizsa sicherten. Hernach konnte er den Angriff von Kanizsa unternehmen, infolge Zögerns des königlichen Hofes jedoch begann die Kampftätigkeit ziemlich spät. Die drei Heere (20600 Mann) zogen unter der Leitung von Zrínyi, Hohenlohe und Strozzi am 30. April über Zrínyi-Újvár zum Angriff los. Die entsprechende Artillerie traf aber verspätet ein. Am 7. Mai meinten sie noch, dass der entscheidende Ansturm in 6-7 Tagen erfolgen kann, die schlechte Qualität des Ar-tielleriematerials verhinderte hingegen dies. Trotz der Schwierigkeiten verlief der Ansturm befriedigend, inzwischen setzte sich aber das Einsatzheer des Grossvesirs in Bewegung. Zrínyi hielt an der Absicht den Ansturm fortzusetzen fest, doch näherten sich die türkischen Truppen am 1. Juni Zrínyis Lager, in dem eine Panik ausbrach und es begann der Rückzug in Richtung Zrínyi-Újvár. Die türkische Streitmacht zog nach dem Entsatz von Kanizsa gegen Zrínyi-Újvár und belagerte die Festung. Am 30. Juni befahl General Montecuccoli Zrínyi-Újvár aufzugeben, da Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 411 e r diese Festung nur solange verteidigte bis er die kaiserlichen Truppen in Richtung Wien umgruppieren konnte. Nachdem die Türken die Grenzbefestigungen des Komitates Zala erobert hatten, versuchten sie Wien anzugreifen. Ihr Angriff scheiterte jedoch am Flusse Raab. Der Friede von Vasvár stellte den früheren status quo wieder her und bestimmte ein Verbot des Wiederaufbaus von Zrínyi-Újvár und Kiskomár. Dadurch wurden beide Festungen, die den Nachschub der Burg Kanizsa gefährdeten, beseitigt und auch die Grenzbefestigunslinie gegenüber Kanizsa wesentlich geschwächt. Ende 1672 versuchte der kaiserliche Hof die Probleme der unbesoldeten Grenzfestungswache in der Form zu lösen, dass er ihren Personalstand kräftig verminderte. Laut den detaillierten Daten der beiliegenden Tabelle wurde der Bestand des Militärs von 2327 auf 1000 Mann herabgesetzt. Die Türken vermochten von dieser Zeit an auch die Steuern der hinter den ungarischen Burgen befindlichen Dörfern leichter einzutreiben und das mit Gewalt durchzusetzen. Gleichzeitig hob das ungarische Militär in den unter türkischer Herrschaft gelegenen Dörfern die Steuer dem alten Brauch gemäss auch weiterhin ein, so verhielt sich die Lage bis zum Befreiungskrieg. Von da an wird die gewaltsame Steuereintreibung von beiden Seiten zum dauernden Übel. Die Besatzung der Grenzfestungen im Komitat Zala wurde zum aktiven Teilnehmer des Befreiungskrieges, die sich auch an der Befreiung von Buda beteiligte. Nach der Befreiung von Buda 1686 verlieren die Türken noch im gleichen Jahr einen Grossteil des Gebietes vom Wilajet Kanizsa in den Komitaten Tolna, Baranya und Somogy sowie in Slawonien. In Transdanubien verblieben nur die Burgen Szigetvár und Kanizsa in türkischem Besitz. Da Kanizsa nicht an der militärischen Hauptlinie lag, versuchte man sie ohne Gewalt zu erobern. Schon seit 1686 wurde die Versorgung der Verteidiger mit Lebensmitteln verhindert. Die Türken bereiteten sich zur Verteidigung der Festung vor. Zur Anordnung der Blokade, zur Entsendung des Heeres unter der Führung von András Batthyány IL, kam es im Januar 1689, als der Lebensmittelmangel schon sehr gross war und mehrere Türken aus der Burg flohen. Am 22. Februar wird Kanizsa erstmals aufgefordert sich zu ergeben, was jedoch damals noch zurückgewiesen wurde. Die Situation gestaltete sich aber für die Belagerten immer hoffnungsloser und am 16. März bahnten schon sie die Verhandlungen an. Am 23. März vereinbarten sie die Burg im Sinne der Bedingungen von Székesfehérvár zu übergeben. Zwecks Ratifizierung der Vereinbarung begab sich eine Deputation nach Wien, wo Kaiser Leopold das Übergebungsabkommen, dessen Wortlaut wir auszugsweise wiedergeben, unterzeichnete. Im Sinne der aus 11 Hauptartikeln bestehenden Urkunde, durften die Türken unangefochten Kanizsa verlassen und sie wurden auf dem Wasserwege auf türkisches Gebiet befördert. Die Übergabe erfolgte mit der üblichen Zeremonie am 13. April. Über das in der Burg befindliche Kriegsmaterial wurde ein Inventar aufgenommen. Die frühere Fachliteratur berief sich öfters auf das in den Kriegsgeschichtlichen Mitteilungen 1891 veröffentlichte Inventar, dessen Angaben jedoch irreal sind. Beiliegend publizieren wir das authentische Inventar der Festung. In der Burg wurden 57 Kanonen vorgefunden von denen 33 gut und 24 unbrauchbar waren, und überwiegend aus der Beute früherer Angriffe oder aus der Zeit vor den Türkenkriegen stammten. Vom Baubestand der zurückeroberten Burg fertigte Ádám Batthyány eine Konskription an, aus der hervorgeht, dass sich in der Festung 187 aus Holz gebaute Häuser befanden. In diesen siedelten sich nach der Rücknahme neue Einwohner an, einige türkische Familien verblieben aber and Ort und Stelle. Verzeichnis der Landkarten Landkarte 1 Erinnerungen der „gyepü"-Gegend vom io-11-Jh. Landkarte 2 Die Besitzgrenzen der Familie Kanizsai. Landkarte 3 Umriss der mittelalterlichen Topographie von Kanizsa. Landkarte 4 Die wichtigsten Domänen des Geschlechtes Kanizsai, 1321-1566. Landkarte 5 Die Dörfer der Domäne Kanizsai. Landkarte 6 Mittelalterliches Strassennetz von Kanizsa und Umgebung. Landkarte 7 Oberhauptmannschaft von Kanizsa, 1566-1600. Landkarte 8 Eroberung von Kanizsa im Jahre 1600. Landkarte 9 Oberhauptmannschaft gegenüber Kanizsa, 1600-1690. Landkarte 10 Transdanubischer Feldzug im Jahre 1664. 412 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Bilderverzeichnis Abb. i. Wappen der Familie Kanizsai. - Wappenverleihung seitens Ludwig II. 1519 (Ungarisches Staatsarchiv Dl. 24 772) Abb. 2. Urkunde von Lőrinc des Geschlechtes Osl, Burgvogt von Kanizsaszeg, Vizegespan des Komitates Zala, ausgefertigt um 1314-15. Abb. 3. Siegel des Bischofs István Kanizsai slawo-nischer Offizial. Abb. 4JA. Unterschrift des Obergespans László Kanizsai 1458. (Sopron, Städtisches Archiv Dl. 1660). Abb. 4JB. Unterschrift von Imre Kanizsai Hauptmann der Komitate Zala, Vas, Sopron und Veszprém 1458. (Sopron Städtisches Archiv Dl. 1695). Abb. 5. Brief des Vizegespans György Hosszútóti an die Witwe des György Kanizsai bezüglich ihres Steuerrückstandes 1516. (Ungarisches Staatsarchiv Dl. 25 577). Abb. 6. Ausgrabungsgrundriss des Burgschlosses Kanizsa aufgrund der Grabungen von István Méri 1954-58. Abb. 7. Steinskulpturen aus dem Schloss und der Burg von Kanizsa, nach István Méri. Abb. 8. Steinskulpturen aus dem Schloss und der Burg von Kanizsa, nach István Méri. Abb. 9. Steinskulpturen aus dem Schloss und der Burg von Kanizsa, nach István Méri. Abb. 10. Teil der Brückenstrasse aus der Burg von Kanizsa gesehen, laut István Méri. Abb. 11. Grundriss vom 16. Jahrhundert der Burg und Stadt Kanizsa (Wien, Kriegsarchiv). Abb. i2Ja Grundriss der Burg des Geschlechts Kanizsa in Kismarton (Eisenstadt), nach Endre Marosi. Abb. i2Jb Grundriss der Burg der Familie Kanizsai und der Stadt Kismarton (Eisenstadt), nach Endre Marosi. Abb. 13. Grundriss der Burg und Stadt Kanizsa vom 16. Jh. auf den derzeitigen Stadtplan projiziert und aufgrund der Ergebnisse der Grabungen und Fundrettungen korrigiert. Abb. 14. Umbauplan der Burg von Kanizsa, Pietro Ferabosco 1572 (Wien, Kriegsarchiv). Abb. 15. Der nicht realisierte Umbauplan der Burg von Kanizsa, Nicolo Angelini (?) um 1560-1570. (Wien, Nationalbibliothek). Abb. 16. Des als erster Umbauplan Feraboscos bekannte Grundriss Mitte des 16. Jhs (Wien, Kriegsarchiv). Abb. 17. Kaiserlicher Oberbefehlshaber Lazarus Schwendt Burghauptmann György Thury und König Maximilian. Holzschnitt eines unbekannten deutschen Meisters. (Ungarisches Nationalmuseum - Ungarische Historische Bildergalerie) Abb. 18. Schild des György Thury (Ungarisches Nationalmuseum) Abb. 19. Schwert des György Thury (Ungarisches Nationalmuseum) Abb. 20. Kapitulation von Kanizsa 1600 (Stich von Georg Keller) Abb. 21. Kapitulation von Kanizsa in 1600. (Stich von Wilhelm Peter Zimmermann) Abb. 22. Die Hinrichtung von Paradeiser und seiner Gefährten darstellender Stich, 1601. (Nagykanizsa, Thury György Museum) Abb. 23. Grundriss von Botszentgyörgy und Mórichely, Giulio Turco, 1569. (Wien, Kriegsarchiv). Abb. 24. Grundriss von (Mura)-Keresztür und Molnári, Giulio Turco, 1569. (Wien, Kriegsarchiv). Abb. 25. Grundriss von Kiskomár, Giulio Turco, 1569. (Wien, Kriegsarchiv). Abb. 26. Grundriss der Burg Bajcsa. Eine Landkarte vom Ende des 18. Jhs. (Ungarisches Staatsarchiv. Batthyány Archiv. S-20. Nr. 79.). Abb. 27. Die Burg Újudvar (Korpavár) auf einer Landkarte vom Beginn des 19. Jhs. (Ungarisches Staatsarchiv. Batthyány Archiv. S-20 Nr. 207). Abb. 28. Belagerung von Kanizsa in 1601. (Stich von Dominicus Custos.) Abb. 29. Adam Batthyány I. (Stich von E. Wide-mann.) Abb. 30. Miklós Zrínyi Poet und Heerführer. Abb. 31. Phantasiebild von Zrínyi-Újvár und Csáktornya, (Schnitt Lucas Schnitzer.) Abb. 32. Belagerung von Kanizsa, 1664. (Ungarisches Staatsarchiv. T.2. XXXII. Theke, 1045). Abb. 33. Landkarte der Belagerung von 1664. (Nagykanizsa, Thury György Museum). Abb. 34. Miklós Zrínyi, Kupferstich von Jeremias Renner. Augsburg, 1663. (Ungarisches Nationalmuseum - Ungarische Historische Bildergalerie. 10699.) Abb. 55. Pál Esterházy, Kupferstich und Stich eines unbekannten Meisters (Ungarisches Nationalmuseum - Ungarische Historische Bildergalerie. 65 1341.) Abb. 36. Pietro Strozzi. Kupferstich und Stich von Jakob Standrart, Nürnberg, 1664, (Ungarisches Nationalmuseum - Ungarische Historische Bildergalerie. 10 699). Abb. 37. Wolfgang Julius Hohenlohe, Kupferstich eines unbekannten deutschen Meisters, Nürnberg, 1664. (Ungarisches Nationalmuseum -Ungarische Historische Bildergalerie 3/1931. Gr.). Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 413 Abb. 38. Raimond Montecuccoli, Kupferstich von Cornelius Nicolaus Schurtz, Nürnberg, in den Jahren 1660. (Ungarisches Nationalmuseum - Ungarische Historische Bildergalerie 3192). Abb. 39. Ahmed Köprülü Grosswesir. Abb. 40. Landkarte der Belagerung von Zrínyi-Újvár, aufgrund des Mars Hungaricus von Pál Esterházy. Abb. 41. Pascha von Kanizsa. Stich von Johann Hoffmann (Nagykanizsa, Thury György Museum). Abb. 42. Grundriss der Burg Kanizsa vom Jahre 1687. (Wien, Kriegsarchiv). Abb. 43. Adam Batthyány II. Abb. 44. Die Burg von Kanizsa in 1690 nach der Rückeroberung von den Türken (Nagykanizsa, Thury György Museum). 414 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Dr. László Vándor The history of Kanizsa from the Magyar Conquest till the town''s liberation from Turkish occupation I. THE BIRTH OF THE SETTLEMENT (900-1245) The Conquering Magyar tribes occupied the southwestern parts of Hungary rather belatedly. The earliest finds associable with them date from the last third of the 10th century. Originally, the area of today''s Zala County was owned by the tribe of the harka. After the death in 955 of Bulcsú harka in the Lech fields, the territory became annexed to the possession of the grand duke. In the wake of the defeat at the Lech fields, the gyepű, i.e. the borderland of Hungary, stretched to the west of the valley of the river Kerka. An articulated system of defences was established in the Mura valley that crossed the area, with the easternmost outposts situated behind the marshy valley of the river Kanizsa. The second half of the 10th century witnessed a major influx of settlers in the area. The westernmost linear cemetery, which is considered typical of these ioth-nth century settlements, is known to have been uncovered at Letenye. A marked change in the political situation was prompted by the settlement in Somogy of the pagan chief Koppány. Having defeated Koppány, King István (Stephen) founded Zala County. The settlement of Kolon became the centre of the county, with its so-called „castle lands" situated to the east and north of Kanizsa. The territories to the south and south-west of Kanizsa were owned by the Bikács clan. The early period toponyms in the area indicate the predominance of Slavic people, with scattered examples of place-names of Hungarian or Turkish origin. The toponym Kanizsa (which belonged to both a river and a town on it) is also of Slavic origin. It stems from the southern Slavic word knez, with the suffix ja added to it. The meaning of the word is „property of the princeIkenéz." King István''s Zala County extended diagonally over the eastern part of what is known as Zala County today. Its boundaries were marked out by the upper reaches of the river Kerka and the lands to the west of Kanizsa. Ecclesiastical control over the area was exercised by the Veszprém Bishopric. Having annexed Croatia to the Hungarian Monarchy, King László (Ladislaus) I. brought the borderland area under the jurisdiction of the Zagreb Bishopric, which he himself had set up. Ultimately, Zala County entailed the Kerka region as well as the Muraköz area. The settlement of Újudvar (Nova Curia) became the centre of the crown lands to the north of Kanizsa, while to the west of Kanizsa the bishop of Veszprém acquired sizeable estates. II. FROM THE EARLY YEARS OF KANIZSA TILL THE HEYDAY OF THE RURAL TOWN (1245-1532) Earlier researchers had mistakenly located the Holy Cross church of Kanizsa, which was established in 1231, to Nagykanizsa. Recent research proves that this church can be identified with the Benedictine Abbey at Murakeresztúr. The first authoritative reference to the settlement dates from 1245, when the then owner of Kanizsa, the noted public figure Comes Princ, took over possession of in the neighbouring areas. The field survey of 1257 reveals that the estate along the eastern bank of the river Kanizsa also had a church on it, dedicated to Saint Margit (Margaret). Princ had gradually expanded his estate until the late 13th century, when the settlement was seized by the Köszegis of the Héder clan. A castle called Kanizsaszeg was erected on the estate sometime at the beginning of the 14th century. The commander of the castle was Lőrinc of the Osl clan, who subsequently sided with the emerging power of King Károly Róbert (Charles Robert) and captured the castle. In 1323, the castle was turned over to him as a royal fief. The descendants of Lőrinc adopted the name Kanizsai, and remained masters of the castle until the extinction of their clan. The ancestral estates of the Osl clan, which originated from the conquering Magyar tribes, were situated in Sopron County. Lőrinc, who was a member of this clan, was forced to take service with the Kőszegi clan, which ruled western Transdanubia at the turn of the I3th-i4th centuries. Having sided with King Károly Róbert, Lőrinc was named lord lieutenant of Zala County. His title, and also his estates near Kanizsa, finally enabled him to establish the Zala County branch of his clan. The name of the Kanizsaszeg castle suggests that its builder must have belonged to the family of the same name which appeared in the area sometime at the end of the 13th century. The Köszegis are believed to have seized the castle from the Kanizsaszegi family. Later in time, the castle fell into the hands of the king, who in 1323 donated it to Lőrinc Kanizsai. There is every reason to believe that the location of this castle was different from that of another castle, Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 415 whic h was mentioned first in the annals only in the 15th century. This assumption was first raised by historian Erik Fügedi, and it appears to be substantiated by István Méri''s archaeological researches. The name of the castle (Kanizsaszeg means ,,corner" of the Kanizsa estate), as well as the findings of archaeological topography lead us to believe that the original Kanizsaszeg castle was situated to the south of the later castle, somewhere on the marshy island to the east of Nagykanizsa train station. After the death of Lőrinc Kanizsai, the estate was inherited by his sons, János and István. Through the latter''s career in the church (he became bishop of Zagreb) and also in the royal court, the Kanizsa estate grew significantly during that period. János was the first to use the family name Kanizsai. The heyday of the Kanizsai family occurred during the lives of János''s sons. The middle son, János Jr., became archbishop of Esztergom and royal chancellor. The eldest son, Miklós, was lord chief treasurer, and the youngest, István, became Székely bailiff, chief door-keeper and steward of the royal household. First among them was archbishop János, who received vast estates from King Zsigmond (Sig-ismund), and who thereby made the Kanizsai family one of the wealthiest noble clans in Hungary. This status lasted until the year 1401, when the family stood up against the king. The estate of Kanizsa was inherited jointly by the descendants of Miklós and István, but it was used as a seat by Miklós''s scions only. During the internal war in 1443, they sided with the widow of King Albert, and as a result they lost some of their castles and had difficulty securing Kanizsa for themselves. After the death of King Ulászló I., László Kanizsai II. joined the governing party of János Hunyadi, and it was through his activity that the family regained its noble status again. In the early 16th century, György Kanizsai, and his son, László IV., brought further prosperity to the Kanizsais'' estates. László IV.''s offspring died early, with the exception of Orsolya. Through her marriage, the estates of the Kanizsai family fell into the hands of the Nádasdy family. The reign of Miklós Kanizsai was marked by the rapid growth of the settlement and estate of Kanizsa. In 1347, he obtained the right for Kanizsa to exact tolls. After 1387, King Zsigmond donated further villages in Zala and Somogy to the Kanizsais'' estates. These donations were made primarily to archbishop János Kanizsai, who extended the right of common over his brothers. By the turn of the I4th-i5th centuries, the Kanizsais'' estates included more than 40 villages. The castle at Kanizsa, which is known to have existed in the first half of the 14th century, was not mentioned in the annals before 1406. In 1443, the Rozgonyi family laid an unsuccessful siege to the castle. In 1469, King Mátyás (Matthias) was named as its temporary owner. The written sources do not reveal much about the structure of the castle at the time. The ground walls of the castle were uncovered in 1954-57 by archaeologist István Méri. The site is situated in Vár street, on a plot where the Distillery used to stand. The castle, built on a sand-bank in the marsh, had an irregular quadratic ground-plan. It occupied a 36 metre by 38 metre area, and had a fortified gatehouse in its southern wall. The buttressed walls of the castle were erected mostly of brick, and rested on stone foundations. The castle is depicted in a number of drawings dating form the 16th and 17th centuries, and ground-plans have also survived. However, the gatehouse had already disappeared by then. The original building had two storeys, as is indicated by 16th century written sources. In absence of written accounts of the period of the castle''s construction, we cannot but employ indirect data and formal analogies in dating the castle. The type represented by ground-plan of the Kanizsa castle was typical of royal castles dating from the years between the middle of the 14th century and the early part of the 15th century. Similar castles were erected in Diósgyőr, Zólyom, Végles and Tata. The earliest representative of this type which was not erected under royal decree and which was documented in contemporary charters was the Kanizsais'' castle at Kismarton. Its constructor was István Kanizsai. It appears certain that the castle at Kanizsa was built by Miklós Kanizsai, the highest-ranked and most respected member of the family. Miklós had his castle erected almost simultaneously with István''s at Kismarton. On January 1, 1393, Miklós entertained King Zsigmond in his Kanizsa castle, and so we have every reason to believe that construction had been completed by then. It also seems certain that Kanizsa evolved from a village into a rural town under Miklós. The first written reference to Kanizsa as an oppidum dates from 1409, and Miklós died only a few years earlier. Promoting the development of the town greatly was the fact that it lay at the intersection of major commercial routes, one of which was the so-called „royal route" connecting Buda with the sea. Kanizsa was a venue for major weekly markets on Tuesdays and Saturdays, and the Saint George Day national market also took place there. Judging by the stray data at our disposal, we can establish that the Kanizsa market affected settlements in a 40-kilometre area. For the churches in Kanizsa, Miklós Kanizsai obtained licences to hold parish feasts from the Pope. In 1493, some 42 villein families lived in Kanizsa. The town had 19-19.5 full plots, which were divided into quarters. Kanizsa also had a school, a bath and a hospital. 4 i 6 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig Th e town''s Saint Margit (Margaret) parish church is known from 13th century sources. Most probably it was situated on the plot of today''s Tungsram factory. A written source dating from 1347 makes mention of a chapel dedicated to the Virgin Mary, while another source, from 1402, refers to a Saint Miklós (Nicholas) chapel. The Kiskanizsa district of today''s Nagykanizsa used to be an independent village at the time. Its name was Töl, and it had its own chapel. The Franciscan monastery dedicated to the Blessed Virgin was founded by János Kanizsai, the son of lord chief treasurer Miklós Kanizsai, between 1418 and 1423. The monastery stood in the area of today''s market place. The last written reference to it dates from 1533. The domain belonging to the castle was the largest at the beginning of the 15th century. After that period, it shrunk due to donations and mortgages. Figures on the estate''s economic activity have come down to us since 1493. These data reveal that the disappearance of some villages could be accounted for by the draining of the land. The processing and evaluation of the copious data is yet to be concluded. In 1530, the Kanizsa estate included 29 settlements in Zala County, and 11 in Somogy County. There were altogether 1,805 families on the tax roll. Their services are discussed in detail in the royal charters. Taxes were serviced in cash, in kind and in labour, with the first form becoming the most common in the early 16th century. This fact is indicative of the dynamic growth of trade in the period. Labour rent was typical primarily in the landlord''s own allodia and vineyards. A peculiar form of labour rent was the maintenance of the castles. In the village of Töl, the residents were obliged to perform services in the castle. Besides Kanizsa, the domain included four other country towns. The period between 1532 (the raid of the Turks) and 1566 (the takeover of the area by the king) was marked by steady decline. Over thirty years, the number of registered breadwinners dropped from 1,805 t0 697, and the cash payment of taxes was gradually replaced by taxation in kind. The lack of appropriate archaeological research, and also the ravages of the Turkish occupation, prevent us from drawing a reliable mediaeval topography of the town. István Méri made the first attempt to localize the 16th century fortified structures of the town. His conclusions are acceptable, notwithstanding that the actual site was slightly further to the west. This area coincides with today''s inner city. It was settled during the period when Kanizsa evolved into a rural town. The Franciscan monastery was situated on its southern edge. The centre of the I3th-i4th century town must have been situated to the north or north-west of this site, somewhere in the area between the Tungsram factory and the marshes of the river Kanizsa. The remnants of the two churches unearthed there can be identified with the parish church (in the plot of the Tungsram factory) and the Saint Miklós chapel (in Magyar street), respectively. In later times, this area became known as Szombathely or Külső Kanizsa. In modern times, the town and its administrative area have grown considerably. Originally, the area included some 15 independent settlements (not all of them subjected to the Kanizsa estate), some of which are extremely difficult to localize. III. THE HISTORY OF KANIZSA UNDER THE NÁDASDY FAMILY (1532-1567) Following the extinction in the male line of the Kanizsai family, the town and the estate fell into the hands of Tamás Nádasdy. This erudite nobleman played a key role in spreading Renaissance culture and Protestant values in Hungary. In 1532, Sultan Suleiman occupied the castle for a brief while, but it was not until the 1540s that the Turks posed a real threat to the region. They launched their first known attack on Kanizsa in 1546. In the middle of the 1550s, in order to isolate the main southern Trans-danubian stronghold of Szigetvár, the Turks captured the majority of the castles and fortifications in Somogy County. In response, the holders of Kanizsa fortified their castle. The Turks launched their campaign against Szigetvár in 1555-56, and in the same years Tamás Nádasdy started the modernization of Kanizsa castle. As part of the reconstruction, the builders erected modern wooden defenses and earthworks. Work on the castle was suspended during the Turks'' 1556 attack on Szigetvár, and the modernization of Kanizsa was only concluded at the turn of 1559-1560. Copious documents have survived on the details of the reconstruction, including a ground-plan dated 1572. At that time, Kanizsa castle was a tripartite fortification with an internal, a central and an external part. The corners of the castle were marked by old-Italian-style bastions. The military significance of Kanizsa castle began to increase after the 1560s. The castle''s defenders were the servants of Tamás Nádasdy and Orsolya Kanizsai. The surviving instructions of 1564 reveal all the details about the tasks and strength of the defenders, and the inventory of 1566 describes the armaments as well. Having captured Szigetvár in 1566, the Turks launched attacks on the area of Kanizsa. This development placed Kanizsa castle in a new role, in that it became the strongest fortification in the region. A separate chief military command was established for the region between lake Balaton and the river Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 417 Drava . Ferenc Tahy was appointed its head, and he held that post until September 1567. To eliminate the tensions that resulted from the fact that while the castle and its personnel were privately owned, the military command was under the control of the Royal War Council, the idea was raised that Kanizsa should be taken under the king''s control. The inhabitants of Kanizsa suffered a lot under the recurrent Turkish raids. The palisading of part of the town was completed by the forties, and after that the sources differentiated the Interior and the Exterior parts of Kanizsa. The newly fortified parts were situated on the elevation adjoining the castle. Besides the Turks, the repeated epidemics of plague also decimated the local population. The Franciscan monastery was ultimately closed down, and by 1554 the parish church, which had stood in a vast open plot, also deteriorated. After the 1540s, Reformation started to spread among the inhabitants. A census dating from the 1560s shows that by then the population had decreased by 56% over the 1530 figure, and that most of the inhabitants moved into the fortified areas. A further decrease in the number of the town''s inhabitants occurred after 1566. By then, the soldiers outnumbered the civilians in the Exterior parts of Kanizsa. The recurrent Turkish raids and the epidemics reduced the population in the estates as well. To ensure supply for the military, labour rents and taxes in kind were introduced. However, despite all these efforts, the decline in the area''s productivity could not be reversed. IV. KANIZSA: A ROYAL ESTATE (1568-1600) In the autumn of 1567, György Thury, one of the most talented soldiers of the day, was appointed captain-general of Kanizsa. By way of barter, the castle and the estate became crown property in the spring of 1568. Still in that year, major reconstruction and modernization works were launched in the castle under architect Pietro Ferabosco. To supply the large number of troops in the castle, there was a need to rely on central and other external financial resources. According to the contemporary documents, there were some 1,000 troops stationed in the castle. The majority of them were Hungarian, and there were some 250-300 Germans as well. Meanwhile, wars in the region continued unabated despite the truce of Adrianople, and so both the Hungarians and the Turks were busy erecting fortifications in the borderlands. On April 2, 1571, the Turks ambushed and killed György Thury, the captain who gained distinction in his life as a successful defender of Kanizsa. Several designs were made for the reconstruction and expansion of Kanizsa castle. Some of these proposed to move the fortification to a completely different site - for example to the area of the village of Töl on the western side of the marshland. Finally Ferabosco''s plans were approved, and work started on a spacious, pentagonal castle complex of wooden structures and earthworks, complete with neo-Italian type bastions. The constructions, under chief architect Ottavio Baldigara, were wound up in 1590, but only the eastern wing of the original project was completed. A ground-plan dating from 1572 shows the stage at which construction stood at the time. In March 1577, a thunderstroke and an explosion caused serious damage to the castle. The final ground-plan of the castle has come down to us from the early 1590s. This document was first published with a mistaken date (1664) by Günther Cerwinka. The dating was later recitified by István Méri. Succeeding György Thúry in the post of captain were a number of qualified military figures before Gáspár Alapy took over (from November 1573 until August 9,1574). Under the softhanded and ill-qualified Alapy, the Turks captured and burned down Kanizsa castle. A few years later, the town was rebuilt. From that period on, the castle garrison was constantly unremunerated and had to suffer poor provisions. According to official records dating from 1574, there were 400 hussars, 400 foot-soldiers and 300 German gunmen stationed in the castle, with an additional 52 hussars and 238 foot-soldiers staying in the borderline fortifications. However, the real numbers were but fractions of these. Between August 10, 1574, and December 4, 1575, the post of captain was filled by György Zrínyi, who also acted as chief commander of Transdanubia. Consequently, Kanizsa became the military headquarters of Transdanubia as well. Under Zrínyi, the garrison''s financial situation was steadily deteriorating, and so the commander levied higher taxes on the Turkish-occupied villages. In addition, the garrison troops had to face serious military pressure. In November 1575, the Turks attacked three border outposts near Kanizsa. Meanwhile, dissatisfaction climaxed among the troops, and at one point the chief commander and his soldiers simply deserted their fortification in protest against the poor conditions. The crisis was ultimately solved by János Bornemissza, who was Zrinyi''s deputy before he took over the post of chief commander (December 5, 1575-April 19, 1577). Although the fatigued and still unpaid garrison troops managed to defend the castle from the raiding Turks, they could not prevent the invaders from demolishing the outpost at And in 1576. Lightning struck the gunpowder tower of the castle during the marriage ceremony there of the 4i8 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig chie f commander''s daugther in the spring of 1577. The explosion took a heavy toll on both the troops and the building, but the injured chief commander still proved able to keep the invaders away. The accident coincided with the drafting by the Royal War Council in Vienna of a new military policy in Hungary. The backbone of the new policy was the effort to maintain peace at any price. This is why the belligerent Hungarian captains of Kanizsa were succeeded by András Khielmann, who was German by origin and who was ready to adhere to the rules and instructions (April 19, 1577-1581). Since the attempt to entrust the castle to the Teutonic Knights was a fiasco, Styria initiated the construction of a network of new defences for the area between Kanizsa and the river Mura in the spring of 1578. The castle at Bajcsa to the south of Kanizsa was erected under this project, and a series of other smaller fortifications were also built or renewed. The costs of the construction were covered by the Styrian orders, who appointed György Zrínyi to be the local commander. Under chief commander Khielmann, there were 2,600 troops stationed in 27 castles in the area. György Zrinyi''s two castles and 500 soldiers were independent of Khielmann''s command. Khielmann was succeeded in the post by another German, Rézmán Braun (1581-1582), notwithstanding that the actual military tasks were fulfilled by his deputy, Farkas Tharnóczky, who was also in charge of the constructions near Kanizsa. Although written sources from the years after 1581 are yet to be researched, it remains certain that the post of chief commander of Kanizsa was assumed by György Zrínyi again in 1583. Constructions in Kanizsa castle were completed before his departure in 1590. The first half of Zrinyi''s tenure was relatively peaceful. In response to their loss of the castle at Koppány in February 1587, the Turks launched a plunder raid on Kanizsa. Upon their return from the onslaught, the Turkish troops were defeated by Zrinyi''s forces in the area between Kacorlak and Sárkánysziget to the north of Kanizsa. This was the biggest victory the border garrisons could ever achieve in Zala County. The Turks retaliated by setting on fire a number of smaller Hungarian outposts in 1588. Zrinyi''s successor was known to be deputy captain Bertalan Geréczy, who functioned until 1594. The name of a designated captain has not been established yet. It was under Geréczy that the Turks captured in 1591 the castle at Kiskomár, which was the most important outpost of Kanizsa. The 15-year war broke out in the spring of 1593, and a year later, in March 1594, the Hungarians recaptured from the Turks the majority of the castles in Somogy County. The period in which Baron Kristóf Haym held the post of chief commander of Kanizsa (June 1, 1594-1598 (?)) is by far the best documented. Haym was hard put to take over the command of the castle, which at the time lived in miserable conditions. And indeed, his work was not crowned with success. His surviving correspondence describes in detail the situation that prevailed in the castle and the town at the end of the 16th century. The running conflict between the Catholic chief commander and his mostly Protestant soldiers led to a scandalous conclusion of Haym''s tenure. His departure left the besieged Kanizsa without a captain for a long while, since no successor was named pending a conclusion to the prolonged legal dispute. Perhaps the only achievement Haym could boast of was his participation in the recapture of the castles of Babócsa and Bares in 1595. György Paradeiser was appointed to the post of chief commander in September 1598. In the following year the town was gutted by fire. By that time the Turks'' preparations for a siege on Kanizsa had been sufficiently verified. In late summer, 1600, the Turkish troops launched their attack. Having evacuated the practically indefensible town and also the smaller castles around Kanizsa, Paradeiser successfully drove back the Turks from September 8 until October 22. However, the fiasco of Prince Mercoeur''s relief attempt and the shortage of gunpowder (the result of the explosion in the gunpowder tower on September 25) forced Paradeiser to ultimately relinquish the castle to the invaders. He was subsequently tried and executed for having done that. Earlier researchers unequivocally blamed him for giving up the castle, but recently he was acquitted on most of the charges. The latest findings also highlight the conditions of his conviction, in which a major consideration appeared to be his Protestant faith. The first (not fully authentic) engravings of Kanizsa castle depict scenes from its siege. The first authentic depiction of the castle shows Kanizsa during the arrival of the relief troops. Having fallen under the king''s control, the town of Kanizsa lost all its civic character and functioned as an outpost to the castle. The garrison of the cavalry was also situated there. The last remnants of civic life in the town disappeared during the 1574 raid by the Turks. The ground-plan of the town which dates from the first half of the 1590s already shows a military settlement. The streets were rebuilt in regular grids after the 1574 attack. The home of the chief commander was also situated in this part of the settlement, as the run-down castle could be used as a supply depot at best. By that time, only one mediaeval building had remained in the town: it was the Franciscan monastery, which was used as a Hungarian church and an arsenal. Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 419 Th e 1574 siege put an end to Catholic religious life in Kanizsa, since most of the soldiers were Protestants. The fire of 1594 destroyed the monastery and the chief commander''s home as well. Prior to the siege of 1600, chief commander Paradeiser set the town on fire, and the site remained uninhabited during the 80 years of Turkish occupation. The years between 1566 and 1600 witnessed the steady deterioration of the villages in the Kanizsa estate, and especially of those situated to the east of the town. The inhabitants had to pay all their taxes in kind. Outstanding among the produce they had to turn in was their wine supply to the soldiers. After 1571, the Turks also levied regular taxes on the villages, and in 1579 they established their own tax districts as well. The state of the estate is known to us from a series of documents dating from the last decades of the 16th century. These and other sources clearly prove that the share of the estate in the supply of the castle was rapidly decreasing. Initially, the chief commander''s headquarters oversaw only the borderline fortifications to the east of the castle. Later in time, several other castles in Zala County came under the authority of Kanizsa. Between 1566 and 1577, the gist of the chief commander''s defence concept was to defend and maintain the eastern foregrounds of Kanizsa, notably the castle at Kiskomar (today Zalakomar). After 1577, the defence line was shifted to the marshes of the Little Balaton area and of the river Kanizsa. By the time of the 15-year war, practically all the castles in Zala had come under the authority of the Kanizsa chief command. Since we have no accurate list of the annexed castles at our disposal, we touch upon those 36 castles which definitely belonged solely under the authority of Kanizsa. This, of course, means that our list is far from complete. There were also numerous smaller and larger fortified outposts which existed only temporarily and which belonged to one or other of the castles listed here. V. KANIZSA UNDER TURKISH RULE (OCTOBER 22, 1660-APRIL 13, 1690) Having captured the castle at Kanizsa, the Turks organized a new vilayet (elayet) around it. This was the fourth such administrative unit they established here after Buda, Temesvár and Eger. Since Kanizsa represented only a relatively small area, the new vilayet inherited territories from other nearby vilayets. Annexed to it were the Pécs and Szigetvár sanjaks from the Buda vilayet, and the Pozhega sanjak from the Bosnian vilayet. The new vilayet was unable to live on revenues from its own territories, and so certain outside settlements also paid their taxes to Kanizsa. The bulk of the tax revenues was spent on paying the soldiers. The garrisons of Babócsa, Barcs, Berzence, Kanizsa, Kaposvár, Nádasd, Pécs, Szászvár and Szigetvár -i.e. only those situated to the north of the river Drava - received their pay from Kanizsa. The castles of the Pozhega sanjak were all missing from the Kanizsa payroll. There are two possible explanations for this: either their money came from another source independent of the treasury, or (and this is more likely) they belonged to another vilayet (for example Bosnia) in this respect. The 1618-19 payroll of the Kanizsa vilayet lists the names of 3,821 soldiers and officials. The latter group included 45 people, mostly clergymen and teachers. The vilayet paid out 38,478 akces a day to the soldiers, which amounted to 14,044,470 akces a year. Since the revenues for the years 1616-17 amounted to 11,179,579 akces, the difference had to be paid for by the taxpayers in the neighbouring territories. The Kanizsa vilayet was reorganized in the second half of the 17th century, and its area was expanded to include seven sanjaks. Four of these were independent (Szigetvár, Pécs, Kaposvár and Siklós), and the other three were Koppány and two sanjaks in Slavo-nia. Also associated with Kanizsa were the sanjaks of Jakova (Diakovár - today Djakovo in Bosnia) in the Bosnian vilayet; Pozhega (today Slavonska Pozege in Croatia); and also the enemy-held sanjaks of Eger-szeg and Kemend. Little is known about the amount of taxes the Turks levied on the Kanizsa vilayet in general, and the town of Kanizsa in particular, after 1600. The tax records of a few villages have survived from the year 1690. In 1601, it was decided that two large battalions be launched against the Turks to make good of the previous years'' fiascos. Prince Mercoeur, who was earlier defeated at Kanizsa, this time set out to capture Fehérvár. Kanizsa was besieged by the troops of archduke Ferdinánd, and also by his Styrian and Italian allies. By that time, the fate of Kanizsa had already evolved into a political issue for the whole of Europe. Even the Pope raised his voice for the town. The besieging troops started out from Graz on August 21-23. The 30,000-strong army disposed of some 50-100 guns, but did not have enough horses to pull them. Of their 6,000 ammunition, they lost 1,800 in the marshes. The guns would have required 1,000 artillerymen, but there were only 500, of whom several deserted. Joining this battalion was a smaller Hungarian unit under the leadership of György Zrínyi, who was very familiar with the region. The campaign was expected to be brief. The Hungarians'' strategy rested on the conviction that the autumn 420 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig onslaugh t would lei ve no time for the Turks to call up relief troops before the winter. The Hungarians took up their positions around Kanizsa on September 10 and n. The bulk of the troops launched their attack from the east, leaving only the Pope''s forces to defend the western areas. The siege proved to be extremely protracted, and even the weather turned against the Hungarians. First a heavy rainfall came, which was followed by hard frost. The first attack took place on October 28 only, and it was a huge fiasco. Meanwhile, Prince Mercoeur captured Székesfehérvár, and from there he dispatched Count Russworm at the head of 7,000 soldiers to help the besiegers of Kanizsa. However, they could not bring relief there. The Hungarian troops had to ultimately suspend their siege due to the epidemics, the lack of food and the heavy snowfall. The Hungarian troops began to withdraw on November 17, amidst inhuman conditions. The completely disorganized troops left all their guns and equipment behind. The Turks rec istructed the ruined castle in the spring of 1602, ; id made preparations for a prolonged stay there. The fall of Kanizsa forced the Royal War Council to establish a new defence line. However, the plans could not be realized for a few years due to the war developments and also to Bocskai''s uprising in Transdanubia. In 1606, the Zsitvatorok peace treaty concluded the 15-year war and the Bocskai uprising. The signing of the truce was followed by the establishment of the first new borderline defence system. According to a survey concluded in 1607, there were 1,060 hussars, 300 archibusiers, 1,632 foot soldiers and 700 German soldiers stationed in the 24 castles of the military headquarters opposed to Kanizsa. The monthly payments of the soldiers totalled 21,966 forints. This original borderline defence network included a number of fortifications which were subsequently found unnecessary or uneconomical to maintain. The final establishment of the borderline defences took place only in the wake of Bethlen''s campaigns in Transdanubia. The headquarters of the chief commander who controlled the area adjoining Kanizsa was established in Körmend. During the 17th century, the chief commanders all came from the Batthyány family. The borderline defences were built to defend primarily the hardly accessible marshy valleys and the untrodden wooded hills. The fortifications formed a bottle-shaped defence line around Kanizsa. The mouth of the ,,bottle" was situated at Légrád at the „tip" of the Muraköz area. Three fortifications were erected to defend the Kerka valley. By that time, no fortification had remained in the virtually impassable Göcsej area. The defence line which protected the Zala valley and the area between the rivers Zala and Rába turned towards the south at Zalabér, and ended at Kiskomár, already deep into Turkish-held lands. The fortifications along the defence line differed in strength. Some had 26 soldiers, while others had 350-member garrisons. Most important among them were the fortifications at Egerszeg, Lenti, Légrád and Kiskomár. The geographically distant fortifications were linked by the „news mortars," which enabled them to block the Turks'' forays. The strength of the borderline garrisons and the related forces (field troops, the Batthyány''s own army and the county troops) was practically identical with that of the army of the Kanizsa vilayet. It was vital for the borderline defences opposed to Kanizsa to maintain a permanent and operable intelligence service. Detailed data have survived on these services. The intelligence service of the Turks was likewise reliable. In spite of the bad payments conditions and the run-down fortifications, the garrison troops managed to fulfill their tasks. In connection with the 16th century events, we have already referred to the inclination of the Hungarian state power, nobility and church to consider the earlier status quo still valid, despite the fact that they had been driven out from the Turkish-held territories. The Turkish garrison troops withdrew to their castles and thus proved unable to prevent the Hungarian intrusions. Taxes were regularly collected in the Turkish-occupied territories by the Hungarian landlords, and even more so by the captains and officers of the border fortifications, who purchased or leased the right of usufruct from landowners living remote from the area. These revenues had a key role to play in the survival of the border fortifications in Hungary. Meanwhile, the serfs in the surrendered territories remained obliged to perform gratuitus labor at the Hungarian castles, and they were also summoned to perform similar services by the Turks. In 1620, the majority of the Turkish-occupied villages in the Kanizsa estate were handed over to Miklós Rátki, whose descendants had remained the landlords there until the end of the Turkish domination. The castle at Kanizsa underwent major alterations during the Turkish period. The reconstructions started in the wake of the 1601 siege were concluded in the second half of 1604, as was revealed in Pasha Lala Mehmed''s report. Further large-scale constructions were started in the 1630s. The Turkish garrison troops included not only military personnel but also hired craftsmen whose Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 421 jo b was to perform daily maintenance work. In addition, peasants were also taken on as day labourers for major constructions which were commissioned by the Sultan. The structure of the town was also altered significantly. The outskirts of Kanizsa, which were destroyed in 1600, were never rebuilt again. The town''s inhabitants were moved into the spacious western part of the pentagonal castle, where pile dwellings were erected in the filled areas. There are authentic 17th century depictions to show us the way the castle looked at the time. Among the surviving documents, there is a map of the siege of 1664; a depiction of the castle from 1698; and a ground-plan which was attached to a 1687 intelligence report. These depictions, together with Evlia Celebi''s 1664 description of the town and the castle, offer valuable information on life in the area in the late 17th century. The Turks preserved the built-in areas within the rectangular block of the castle, and added bastions to the western corners of the walls. The newly established suburb called Topraklik was situated in the western wedge-shaped part of the pentagonal castle/ There was no wall dividing the eastern side of the new suburb from the castle. The palisaded castle underwent major alterations inside as well. The repeated sieges and conflagrations took their toll on the buildings erected during the Christian period, and by the second half of the century all of them had disappeared. The fortified castle also perished, most probably during the siege of 1601. We know of two sources that reveal details about the castle during the Turkish period. One of them is the above-mentioned account by Evlia Celebi, and the other is a register of buildings compiled in 1690, in the wake of the castle''s recapturing. The majority of the buildings in the castle were wooden structures - even the palace of the Turkish pasha was built of wood. There were three mosques inside the castle walls: one of these was Sultan Moh-amed III.''s jami with brickwork minaret, while another used to serve as the bath of Pasha Sihrab Mohamed. The few brick buildings included the gunpowder depot with three domes, the prison called Kiredskhane, the municipal prison and the bath. The multi-storey wooden houses had plank roofs but none of them had courtyards. The exclusively wooden houses in the suburban settlement were similar to those in the castle in that they were also erected on stakes. The streets in the suburbs were covered with planks. Only one of the three mosques qualified as ,,large." The 1690 register lists a total of 187 houses and plots in the castle. Evlia Celebi''s work offers by far the most detailed account of the town''s ethnic composition under the Turks. There was a clear difference between the inhabitants of the castle and the suburb, but it was primarily social rather than ethnic. All the officials and important people resided in the castle, whereas the inhabitants of the Topráklik were mostly the liberated and armed ,,rajas." Celebi described these latter people as follows: „These people are Bosnians, who speak the Bosnian, Bulgarian, Serbian and Lusatin languages, but whose command of the Hungarian language also surpasses that of the ethnic Hungarians." Other sources confirm the Turkish historian''s account of the town''s Bosnian population, adding that there were a few Christian inhabitants as well. Miklós Zrínyi, the most outstanding member of the Zrínyi family, took over the family estates in 1637, and in the same year he also assumed responsibility for defending the Muraköz region. From a defense point of view, the deep and rapid river Mura was of outstanding significance. To ensure appropriate defense, Zrínyi stationed in his three castles in the Muraköz region (Csáktornya, Légrád and Kotor) not only royal cavalry troops and foot soldiers but also his own private army as well as new-landholder peasant border guards. While the Turks missed no opportunity to occupy the Muraköz region, Zrínyi was never slow in responding. In 1651, during the Turks'' attack on Kiskomár, he led his relief troops to Kanizsa. In 1660, when Kanizsa went up in flames as a result of a thunderbolt, Zrínyi made an attempt to capture the castle. However, the king ultimately ordered him to retreat. Zrínyi considered the drawing out of the Turks from Kanizsa one of the main objects of his life. The opportunity occurred in 1661, when the war broke out anew. In order to cut Kanizsa away from the Turks'' hinterland, he had Zrínyi-Újvár erected in the Turkish-held territory at the confluence of the rivers Mura and Dráva. Zrínyi-Újvár turned out to be an excellent beachhead for any kind of campaign against Kanizsa. The new fortification had a perfect strategic position, as was proved by the subsequent war developments. Zrinyi''s famous winter campaign took place in 1663. Supporting him were troops dispatched to the region from the German empire and France. Zrinyi''s troops advanced as far as the bridge at Eszék, which they ultimately set on fire. Finally, he captured those borderline fortifications which maintained contact between Kanizsa and the Turkish empire. The attack on Kanizsa started rather belatedly, due primarily to the royal court''s footdragging. The 20,600-strong battalion headed by Zrínyi, Hohen-lohe and Strozzi launched the siege on April 30. The artillery, however, arrived late for the campaign. On May 7, the commanders still expected the final as- 422 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig saul t to take place within five or six days, but soon they were forced to drop that plan in view of their poor quality gunpowder. For all the hitches and difficulties, the siege had seemed promising until the moment when the Turkish relief troops set out from their camps. Although Zrínyi insisted on continuing with the siege, the Turks drew near to his camp on June i, and the eventual panic there forced him to withdraw towards Zrínyi-Újvár. Having relieved Kanizsa, the Turks launched a siege against Zrínyi-Újvár. On June 30, General Montecuccoli ordered the defenders to surrender the castle, which lost its strategic significance with his successful redeployment of the imperial troops towards Vienna. In the wake of their military successes in Zala, the Turks turned against Vienna. However, their campaign failed at the banks of the river Rába. The peace treaty of Vasvár restored the earlier status quo, and placed a ban on the re-erection of the Zrínyi-Újvár and Kiskomár castles. This treaty eliminated both fortifications which posed a threat to the Kanizsa castle, and the borderline defences opposed to Kanizsa were also considerably weakened. After 1672, the emperor made attempts to address the plight of the unpaid soldiers by introducing radical cuts in the garrison troops. The appended table shows that the number of soldiers stationed in the fortifications opposed to Kanizsa was reduced from 2,327 to 1,000. From that time on, the Turks found it easier to collect taxes in the villages around the Hungarian castles. Meanwhile, the Hungarian soldiers also continued to collect taxes in the villages under Turkish occupation. This practice had remained until the start of the liberating wars. After that, both sides resorted to violence in tax collection. The soldiers of the Zala fortifications played an active role in the liberating wars, and they also participated in the liberation of Buda. In the wake of the liberation of Buda in 1686, the Turks lost the bulk of their territories in the Kanizsa " vilayet (in the counties of Tolna, Baranya and Somogy, as well as in Slavonia). In Transdanubia, only Szigetvár and Kanizsa castles remained in Turkish hands. Szigetvár surrendered on March 13, 1689, leaving Kanizsa the only fortification still under Turkish rule. Since Kanizsa was situated remote from the main strategic routes, the besiegers attempted to capture the castle without employing violence. Access by the castle''s defenders to food supplies had already been checked since 1686. The Turks were prepared for the siege. The blockade was ordered in January 1690, and in the same month the besieging troops under Ádám Batthyány II arrived at the castle. By that time, the shortage of food in the castle had already forced several Turkish defenders to make their escape. The first call for surrender came on February 22. It was rejected by the Turks. By March, the defenders'' situation deteriorated to the extent that they themselves requested talks on March 16. The agreement on the castle''s surrender was reached on March 23. It was ratified by a delegation in Vienna. The agreement, which rested on the conditions established in Székesfehérvár, was signed there by Emperor Lipót. Excerpts from the document are published in the present volume. Under the 11-point agreement, the Turks could leave the castle scot-free, and were taken to their camps by boats. The castle''s ceremonial delivery occurred on April 13. An inventory was made of the military equipment found on the premises. Earlier literature often cited figures from the inventory published in the Hadtörténeti Közlemények (War History Proceedings) in 1891. However, those data were completely unrealistic. The accurate and reliable inventory figures are published herewith. There were 57 guns found in the castle, of which 24 were unserviceable. The majority of these latter guns were either siege booties or pre-Turkish equipment. According to a survey of the buildings compiled by Ádám Batthyány, there were 187 wooden structures in the castle area. The majority of these were occupied by new settlers after the retaking of the castle, with a few Turkish families also remaining there as residents. List of maps Map i. Monuments from the 10-iith century „gyepű" border area Map 2. Borders of the Kanizsa estate in 1257 Map 3. The topographic plan of Medieval Nagykanizsa Map 4. The most important estates of the Kanizsai family 1321-1566 Map 5. Villages of the Kanizsai estate Map 6. The Medieval road network of Kanizsa and its surroundings Map 7. The Kanizsa chief military command 1566-1600 Map 8. The 1600 occupation of Kanizsa Map 9. The chief military command facing Kanizsa 1600-1690 Map 10. The 1664 military campaign in Transdanubia Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig 423 List of figures Figure i. The coat of arms of the Kanizsai family from 1519 granted by King Lajos the Second (National Archives of Hungary Dl. 24 772) Figure 2. Document issued by Lőrinc of the Osl clan, chief commander of Kanizsaszeg, the vice bailiff of Zala county around 1314-1315 (Archives of the Veszprém Chapter) Figure 3. The seal of bishop István Kanizsai, regent of Zala county Figure 4\A. The 1458 signature of László Kanizsai, chief bailiff (Sopron Municipal Archives Dl. 1660) Figure 4JB. The 1458 signature of Imre Kanizsai, commander of Zala, Vas and Sopron counties (Sopron Municipal Archives Dl. 1695) Figure 5. Letter from 1516 written by vice bailiff György Hosszútóti to the widow of György Kanizsai regarding her tax debts (National Archives of Hungary. Dl. 25 577) Figure 6. Excavation plan of the Kanizsa castle (after István Méri 1954-1958) Figure 7. Stone carvings found in the Kanizsa castle and fortification (after István Méri) Figure 8. Stone carvings found in the Kanizsa castle and fortification (after István Méri) Figure 9. Stone carvings found in the Kanizsa castle and fortification (after István Méri) Figure 10. Detail of bridgeway from the Kanizsa castle (ater István Méri) Figure 11. The plan of the castle and town of Kanizsa (Military Archives, Vienna) Figure I2JA. Plan of Kismarton castle owned by the Kanizsai family after Endre Marosi Figure I2JB. Plan of Kismarton town and the castle owned by the Kanizsai after Endre Marosi Figure 13. The 16th century plans of Kanizsa castle and town projected on a modern map by István Méri showing corrections introduced on the basis of archaeological evidence Figure 14. Reconstruction plans of Kanizsa castle by Pietro Ferabosco, 1572 (Military Archives, Vienna) Figure 15. Unrealized reconstruction plans of Kanizsa castle by Nicolo Angelini (?) from around 15 60-15 70 (National Library, Vienna) Figure 16. Sketch considered the first fortification plan of Kanizsa by Ferabosco. Middle of the 16th century (Military Archives, Vienna) Figure íj. Lázár Schwendi Imperial chief commander, captain György Thúry and King Maximilian. Woodcut by an unknown master (Hungarian National Museum, Collection of Hungarian Historical Portraits) Figure 18. The broadsword of György Thúry (Hungarian National Museum) Figure 19. The carbine of György Thúry (Hungarian National Museum) Figure 20. The surrender of Kanizsa in 1600. Etching by Georg Keller Figure 21. The surrender of Kanizsa in 1600. Etching by Wilhelm Peter Zimmermann Figure 22. Etching showing the execution of Paradeiser and his accomplices, 1601 (György Thúry Museum, Nagykanizsa) Figure 23. Plans of Botszentgyörgy and Mórichely by Giulio Turco, 1569 (Military Archives, Vienna) Figure 24. Plans of (Mura-)Keresztúr and Molnári by Giulio Turco, 1569 (Military Archives, Vienna) Figure 25. Plan of Kiskomár by Giulio Turco, 1569 (Military Archives, Vienna) Figure 26. The plan of Bajcsa castle on a late 18th century map (National Archives of Hungary Batthyány Archives S-20. No 79) Figure 27. The castle of Újudvar (Korpavár) on an early 19th century map (National Archives of Hungary. Batthyány Archives S-20. No 207) Figure 28. The 1601 siege of Kanizsa. (Etching by Dominicus Custos) Figure 29. Ádám Batthyány I. (Etching by E. Widerman) Figure 30. Miklós Zrínyi, poet and military commander Figure 31. Phantasy pictures of Zrínyi-Újvár and Csáktornya. (Etching by Lucas Schnitzer) Figure 32. The 1664 siege of Kanizsa (National Archives of Hungary. T. 2. XXXII. Theca, 1045) Figure 33. Map of the 1664 siege (György Thúry Museum, Nagykanizsa) Figure 34. Miklós Zrínyi. Copper etching by Jeremias Renner, Augsburg 1663 (Hungarian National Museum, Collection of Hungarian Historical Portraits 10 699) Figure 35. Pál Esterházy. Copper etching and cut by an unknown master (Hungarian National Museum, Collection of Hungarian Historical Portraits 65 1341) Figure 36. Pietro Strozzi. Copper etching and cut by Jacob Standart, Nürnberg 1664 (Hungarian National Museum, Collection of Hungarian Historical Portraits 10 699) Figure 37. Wolfgang Julius Hohenlohe. Copper etching by an unknown master, Nürnberg 1664 (Hungarian National Museum, Collection of Hungarian Historical Portraits 3/1931 Gr.) Figure 38. Raymond Montecucolly. Copper etching by Cornelius Nicolaus Schurtz, Nürnberg, 424 Dr. Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig th e 1660''s (Hungarian National Museum, Collection of Hungarian Historical Portraits 3192) Figure 39. Köprülü Ahmed, Turkish chief commander Figure 40. Map showing the siege of Zrínyi-Újvár on the basis of „Mars Hungaricus" by Pál Esterházy Figure 41. The pasha of Kanizsa. (Etching by Johann Hoffmann (György Thúry Museum, Nagykanizsa) Figure 42. The 1687 plan of Kanizsa castle (Military Archives, Vienna) Fig''.e 43. Ádám Batthyányi, II. • Figure 44. Kanizsa castle in 1690 following recapture from the Turks (György Thúry Museum, Nagykanizsa) MUTATÓK MUTATÓK Személynév-mutató A, Á Adalram, salzburgi érsek 184 Adalwin, salzburgi érsek 184, 185 Adoni Bálint 301 Adorján vértanú 188 II. Adorján pápa 185 Aga Imre vajda 313, 314 Agilulf longobard király 155 I. Ahmed szultán 360, 365 Alapi Gáspár 288 — Gáspár főkapitány 312, 313, 317 — János 288 Alarich, nyugati gót vezér 146 Alatheus dux, (keleti) gót vezér 145, 146 Albert király 241 özvegye, Erzsébet 241, 248 Albertinus Antal, építőmester 309 Alboin langobard király 151, 153 Alciocus, bolgár vezér 156 Aldobrandini, a pápai had parancsnoka (1601.) 357 Alexander Severus római császár 120 Ali bég, Szigetvár parancsnoka 303 Ali, budai pasa 283 Ali Mimár, építész 366 Alistály Márton íródeák 299 alsólendvai Bánfi Dorottya 248 Erzsébet 243 István 248 Miklós 249 Pál 243 Alsólendvai Miklós főlovászmester, zalai főispán 237, 244 Altfrid, magister artis 184 Amadé fia Miklós soproni ispán, későbbi sziavon bán 231, 232 Ambrus András 70 Annia Digna 119 Andi Ferenc 267 II. András király 226, 230 III. András király 229 Andrássy Péter (1690.) 388 Angelini, Nicolo 304, 307 Anonymus 219 Antal nevű német pattantyús 282 Antonio Péter, kőműves mester 310 Apsich, avar vezér 154, 162 Arany Mihály szolgabíró (1373.) 244 Arconato, Giovanni 308 Arconato, építőmester 310, 323 Ardagastos, szklavén fejedelem 154 Ardarik, gepida király 149 Armhat aga 362 Arno, salzburgi püspök 169 Arnold, ujudvari keresztes lovag 269 Arnulf király, német-római császár 186, 187, 192, 217 Arszlán aga 302 Arszlán, budai pasa 299 Athaulf, nyugati gót vezér 146 Attila, hun király 148 Audoin, longobard király 151 Augustus, római császár 114 Avitus, nyugat-római császár 149 Awer, Philipp, kerületi fizetőmester 309 Ábrahám, avar kagán 169 Ákos nembeli István főispán 237 Mikes szlavón bán 232 Árpád fejedelem 217, 218 B B. Neddzsár, kanizsai török ács 366 bagolyai Besenyő Miklós 267 — Körtvélyesd fia Leusták 268 Baján, avar kagán 153, 154, 163 bajnai Both András 269 Ferenc 269 János 269 Bakách Sándor, keszthelyi főkapitány (1622.) 364 Bakics (Bakyth) Pál 278 Bakonoki Márk comes 230 Bakó Farkas, kiskomári főkapitány 327 Bakócz Tamás 243 Bakónaki Miklós fia Mihály 246 — Péter 246 bakónaki Török László, kanizsai várnagy (I433-) 248, 261 — Török Lénárt 270 Baksa 268 Balaskó Vince deák 301 Baldigara, Ottavio 305, 310 Baldrich, gróf 170, 186 Balogh János, kanizsai fővajda (1600.) 330, 333, 334> 335 — Jolán 250 — Márton 45 Banfi, Florio 308 Banner János 93 Barbarits Lajos 222 Barthos Gyula 71 Basarab havasalföldi vajda 233 Batthyány I. Ádám főkapitány 360, 362, 363, 365, 369, 369- old. 29. kép. Batthyány II. Ádám 384, 385, 387, 388, 388. old. 42. kép., 390, 392 — Boldizsár (1574.) 313 — Boldizsár 320, 321, 324 — Farkas hadnagy 319 — Ferenc 328, 331, 332 — Ferenc gróf (1606.) 360, 362 — István csákányi kapitány (1577.) 318 — István huszár-főlegény 318 — Kristóf 243 — II. Kristóf 372 — Mihály 292 Baumkirchner Vilmos 242 Bandi Gábor 97 Bánfi Bálint, thallóczy 312 — Dorottya 243 — Dorottya, alsólendvai 248 — Erzsébet, alsólendvai 243 — István, alsólendvai 248 — Miklós, alsólendvai 249 Bánffy Pál, alsólendvai 243 — István gróf 293 — László gróf 293 — László, lendvai 279 Báthory András 243 — István erdélyi vajda 243 Bátor Boleszlo lengyel király 187 Beatrix királyné 243 Bebek Detre, nádor 239, 240 — Imre, auraniai perjel 240 Beck, Hieronymus kamarai főtanácsos és főfelügyelő 300 Bekovics András 313 Beled főpincemester 230 Bencs (Bench) nevű várjobbágy 227 Benedek, kanizsai plébános (1443.) 248 —, Szepetnek papja (1332.) 244 —, váradi, majd győri püspök 230 — (Benedikt) pribék (1600.) 334 Benlich Máté püspök 368 Berengár, itáliai király 187 Bérben, Joannes kapitány (vagy hadnagy) 301 Bernhardi Ferenc, budai polgár (1392.) 255 Bertrich, gróf 170 IJesenyő Miklós, bagolyai 267 Bessenyei főkapitány (1643.) 363 — Ferenc, kiskomári főkapitány (1641.) 364 Bethlen Gábor 360 Bezprim herceg 187 III. Béla király 223, 269 IV. Béla király 226, 227, 229, 230, 267, 269 428 Mutatók bélteki Drágffy Anna 243 János 243 Bikács nembeli Egyed 233 Egyed fia 232 Egyed fia András comes fiai 270 Gyo(v)adi Miklós özvegye 237 Szentgyörgyi Péter 237 Bilkei Irén 117 Biliéi Bálint 237 — Domokos 227, 268 — Gubás 235 — György, kanizsai várnagy (1455.) 261 — János 237 Biszterszki főstrázsamester (1690.) 390 Bíborbanszületett Konstantin, keletrómai császár 186, 218 Bleda, hun társuralkodó 148 Bocskai István 360 Bogdán 286 Bo(go)ris bolgár kán 185 Bondár Mária 95 IX. Bonifác pápa 239, 255, 259 Borbás Vince 45, 46 Borhidi Attila 48, 51 Borna 186 Bornemissza Anna 318 — János, kanizsai kapitány, főkapitányhelyettes 314, 315, 316 — János főkapitány (1576-1577) 316, 318, 319, 320, 323 Boros Ádám 45, 46 Boruth dux 166 Both András, bajnai 269 — Ferenc, bajnai 269 — Gáspár 344 — János, bajnai 269 — Jánosné 270 Bottyán Sebestyén 349. old. 212. jegyzet Bóna István 95 Bögötei János 314 Braslav dux 186 Braun Rézmán kanizsai kapitány 311 — Rézmán, kanizsai főkapitány (1581-82) 323, 324 — Rézmán óvári kapitány 317 — Rézmán 350. old. 278. jegyzet. Breuer György 71 Brunichild királynő 155 Bucsai Benedek, kanizsai várnagy (1406 táján) 248 Bulcsú (Kál fia) 217, 218, 221, 223, 230 Burdeznek nevezett Pál 232 C C. Július Ursinus 119 Cadalah gróf 170, 186 Cadaloc praefectus 169 Cajetan bíboros 277 Cellinicus, bizánci vezér 155 Cania Ursula 119 Cervinka, Günther 330 Chernél (1231.) 226 — felesége, Dominika 226 Chesi báró, a pápai sereg építésze 357 Childe, V. G. 86 Chosroés perzsa király 154, 155 Choz(i)vin comes 186 Chuzy János kamarai tanácsos 300 Ciangnia, Giovanní, a pallérok vezetője 307 Ciliéi Hermann 240 Clusius, Carolus 45 II. Constantinus római császár 119 Corvin János 242, 243 Crampo Husszein Basa 395. old. 168. jegyzet. Cyrill, térítő főpap 164, 185 CS Csapi András 248, 261, 267, 269, 270 — András leánya, Both Jánosné 270 — András leánya, Lónyai Albertné 270 — László 267 — Lénárt 267 Csák (Chak) fia Gug 227 Csány Bernát 302 Csányi Ákos 283, 285, 286, 293, 299 Cselebi, Evlia, török utazó 355, 356, 367, 368, 369 —, Kjátib történetíró 334, 358 Csécsi Máté 334 Csillag Dávid prédikátor 356 Csornai István 242 Csuka János 237 D I. Dagobert, frank király 155, 156, 166 De Rosso őrmester 327 De Savalla János, kőműves mester 310 Debreczy Zsolt 46 Delfini, Flamino, a pápai had parancsnoka (1601.) 357 Demeter, esztergomi érsek 239 —, kanizsai plébános (1554.) 291 —, veszprémi püspök (1388.) 246 Dengizik, Attila fiának testvére 149 Desiderius, longobard király 168 Dénes fia Dezső 233 Dévai Biró Mátyás 291 Diocletianus császár 115 Diotmar, salzburgi érsek 186 Dominicus, Pribina udvari papja 184 Dominika, Chernél felesége 226 Domokos, a zalai vár hadnagya (1263.) 268 Draskovics János 372 Drágffy Anna, bélteki 243 — János, bélteki 243 Dselálzáda Musztafa, török történetíró 278 E, É Eberhard, zágrábi püspök 240 Ecsedy István 95 Edrisz, kanizsai török pap 355 Egervári István 243 — László, horvát dalmát bán 243 Egyed, Jüan bán fivére 227 — fia Egyed ld. Kanizsai Egyed fiai Péter ld. Kanizsai Egyed fiai Tibor ld. Kanizsai Egyed fiai egyházasbillei Kónya Pál 236, 246, 269 Ehn, Johannes Baptista 306 Elek nevű mórichelyi nemes 269 Ellák, Attila fia 149 Ellerbach Bertold 242, 249 Engilsalk gróf 203. old. 225. jegyz., 205. old. 283. jegyz. enyingi Török Ferenc 283 Eördögh Gergely alispán 223 — György 352. old. 361. jegyzet. — István, pölöskei kapitány 362 Erdély Tamás 283, 286 Erdődy Miklós gróf (1690.) 388 — Péter 249 Erik, friauli herceg 169 Ermpreht, pap Pribina korában 184,185 Ernő főherceg 317, 318, 319, 321, 322, 323, 324, 325, 340, 349. old. 211. jegyzet, 350. old. 283. jegyzet. Erzsébet királyné, Albert király özvegye 241, 248 Eszterházy Pál 372, 374, 376, 380. old. 34. kép. Eufrozina királyné, II. Géza felesége 223 Evlia Cselebi, ld. Cselebi F Fájsz nagyfejedelem 218 Farkas Péter, mórichelyi; kanizsai várnagy (1488.) 249 Faustina 119 Fejér Gáspár vajda 313 Felsőlendvai Tamás 243 Ferabosco, Pietro 250, 265, 268, 284, 300, 304, 305, 306, 307, 308, 309, 310, 311, 368 Ferdinánd főherceg 305, 327, 356, 357, 358, 359, 365> 392 I. Ferdinánd király 277, 278, 279, 282, 283, 392 II. Ferdinánd király 364 Ferenc, szentgyörgyi és bazini gróf 242 Ferhát budai pasa 324, 350. old. 280. jegyzet. Festetich Pál (1690.) 388 Ficsor Mihály kapitány 313 — Mihály csatavezető kapitány 314 Fischer, Georgius, kanizsai városi tanácsi bíró (1690.) 392 Fortunatus, gradói patriarcha 170 Frank, Hieronimus (1600.) 334 Frankenburg báró 389 II. Frigyes német-római császár 242 Fropreht, birtokos 192 Fulcus, Jüan bán fivére 227 — fia: Egyed 227 :Fulcus 227 Fügedi Erik 235 Fügi György vajda 313 Fületlen Gyurkó (1688.) 387 Mutatók 429 Fülöp , a Szent János (johannita) lovagrend nagymestere 232 Fynther nevű német hadnagy (1566.) 288 G Gabler Dénes 119 Galeani, Orfeo ezredes, tüzérségi parancsnok (1601.) 357 Garai Dorottya 241 — László 242 — Miklós 240 — Miklós nádor 241 Gálos fia Demeter 236 Garibald, bajor herceg 155 Gayer Gyula 45, 46 Gázi Giráj, tatár kán 359 GeizkofFer, élelmezési biztos (1600.) 329 Geréczy (Gereczy) Bertalan alkapi-tány (1590.) 324, 350. old. 283. jegyzet. Gergely mester 268 XI. Gergely pápa 255, 259 Gergely porkoláb 285 Gerold, bajor praefectus 169 Gerő László 308 Gerzey György 334 Geszti Ferenc 288 Gévay Antal 353 II. Géza király 223 Géza nagyfejedelem 220, 221, 223 Gisoulf, friauli fejdelem 155 Giulio Turco, olasz hadmérnök 188 Globlich János, áruló német katona 327 Gonzaga, Vicenzo, mantovai fejedelem 357 Gorazd, morva főpap 186 Goteram praefectus 169 Grafenegger, Leopold élelmezési biztos (1600.) 329 Gratianus, római császár 145 Gritti 278 Gubás nevű várjobbágy 227 Gubec Máté 313 Gug, Csák (chak) fia 227 Gundbato diaconus 186, 192 GY Gyalogság vajdáinak név szerinti felsorolása 313 Gyovad nembeli Kemény fia Péter 268 Gyo(v)adi Miklós, Bikács nembeli 237 Gyöngyösi Nagy Ferenc 385 György, deák 301 —, kanizsai plébános 237, 244 — mester, nyirő 279 Győrffy György 221 H Hadim Ali budai pasa 280 Hadrianus római császár 115 Hahót nembeli Arnold 229 Hahót nemzetségbeli Ponich comes 226 Hahóti Miklós 236 Haiden, Rudolph kanizsai főkapitányhelyettes (1600.) 329, 330, 331 Halasi Fekete Péter kapitány 360 Halek Vitus, szlovén főkapitány 317 Halis István 235 Hallegg, Veit, von 322 Haller György kapitány 360 Hampel József 217 Hardegg, győri főkapitány 326 Hasszán, boszniai pasa 325 —, kanizsai pasa (1600.) 353, 359, 371, 384 —, koppányi bég 324 —, pasa, vezír 365 —, szigeti bég 223, 328 Hayden Rudolf, kanizsai német kapitány (1598.) 329 Haym Kristóf báró, kanizsai főkapitány (1594-1598 ?) 311, 325, 328, 337> 344> 350. old. 283. jegyzet. Hadim Ali, budai pasa 280 Hásságh Imre 302 Hássághi Dénes 261 — Dénes, kanizsai tiszttartó 291 — Ferenc 291 Henrik, kapornaki apát 231 — püspök (1325.) 244 Herakleios, kelet-római császár 155, 156, 163 Herberstein, Sigismund 325, 331, 358 Herch fia Here 268 —, Péter fia 227 Heristali Pipin, Austrasia maiordomu-sa 168 Herkovitz, ideiglenes Bajcsa vári kapitány 321 Hersch, Péter kanizsai főkapitányhelyettes (1600.) 330, 334 Hetey György vajda 313 Héder nemzetségbeli András főispán 230 Miklós főispán 230 Hédervári Ferenc 258 Héjjas Imre 45 Héttoronyba került foglyok név szerinti felsorolása 314 Hiebersperger hadnagy 334 Himmelreich György, pannonhalmi főapát 364 Hippolit, egri püspök 243 Hofkirchner, Andreas 331, 332 Hohenberg Farkas, lelkész (1580.) 337 Hohenlohe, Július 372, 374, 375, 376, 382. old. 36. kép. Holst ezredes 374 Holub József 219, 224. old. 21. sz. jegyzet, 230, 248 Hollósy János lovas kapitány (1598.) 329 Homokkomári István, földesúr 246 — István fiai 246 homokkomári Vörös Bánd fia István 235 Horányi Elek 278 Horváth László 85, 105,107, 277. old. 515, 535 és 538. jegyzet. Horváth László András 352. old. 352. jegyzet. — Miklós huszárkapitány 327 — Miklós babocsai várkapitány 328, 329 — Péter (1600.) 330 — János 246 Hosius Jakab, lelkész (1574.) 337 Hueber Perger Pál, építési írnok 310 Hunvulf, Odoaker bátyja 150 Hunyadi János 241, 248 — László 242 Huszárság tisztikarának név szerinti felsorolása 313 Husszein Bynck, szpáhi 302 Huszti György, járfalui harmincadhivatali tisztviselő 278 I Ibrahim nagyvezér 329, 331, 332, 356, 357 —, szultáni követ 302 Ifjú Benedek vajda 313 Ilsvai Leusták, nádor 240 Inakodi János 248 — Kálmán 248 — László 248 — Szemere 248 VI. Ince pápa 235 írnek, Attila fiának testvére 149 István deák, csurgói provisor (1554.) 280 I. (Szent) István király 187, 220, 221, 223, 268, 343, 364 III. István király 223 V. István király 268 István, moldvai vajda 239 Istvánffy István kapitány 313, 328 — Miklós 278, 312, 313, 324, 328, 330, 33i5 332, 333, 358 Iván unokái 267 Ivánka mester (1294.) 268 J Jámbor Lajos frank király, németrómai császár 170, 171 János diák, Paradeiser főkapitány írnoka (1600.) 334 — palini plébános (1332.) 244 VIII. János pápa 186 János, veszprémi püspök 224 Jávorka Sándor 45 Jeanplong József 46 Jemicsi Hasszán, nagyvezír 358 Johanna, nápolyi királynő 236 József, érsek 185 Juan bán atyafiai 227 fivére, Egyed 227 , Fulcus 227 Juhász Lajos 295 Julius Ursinus, C. 119 I. Justinianus kelet római császár 153 II. Justinus kelet római császár 154 43Q Mutatók K Kaba Demeter, Szalók nembeli 229 Kaczor András, laki 261 — Dávid, laki 261 — János, laki 261 — Miklós, laki 261 Kalicz Nándor 85, 86, 87, 90, 91, 97, 100 Kanizsa 1568. II. 18-i lakosainak név szerinti felsorolása 293-294 Kanizsai Benedek 235, 237 — Dorottya 242, 243, 244 — Dorottya első férje, Vingárti Geréb Péter 242 — Dorottya második férje, Perényi Imre nádor 243 — Egyed 227 — Egyed fiai: Egyed, Péter és Tibor 227 — Eynard fia Máté 230 — Ferenc 243, 244 kanizsai gyalogság vajdáinak név szerinti felsorolása 313 Kanizsai György 242, 243, 258, 261, 266, 269 — György fia, IV. László 243 — György özvegye, Rozgonyi Klára 243 kanizsai huszárság tisztikarának név szerinti felsorolása 313 Kanizsai Imre 241, 242 — Imre felesége, alsólendvai Bánfi Dorottya 242 — Imre fia, IV. Miklós 242 — Imre leánya, Margit 242 — Imre özvegye, alsólendvai Bánffy Dorottya 242 — I. István 235, 236, 237, 246, 258, 259 — II. István 237, 239, 240, 241, 243, 244, 254, 255, 259, 260, 261, 268 — II. István fia, I. László 240, 241, 268 — III. István 240 — III. István leánya, Anna 240 — IV. István 242, 243, 261 — IV. István, V. János testvére 242 — I. János 235, 236, 237, 244, 246, 269, 270 — I. János első felesége, Pozsegai Gélét fia Miklós leánya 237 — I. János fia, II. István 237, 239 — I. János fia, II. János 237, 239, 240 — I. János fia, III. Lőrinc 237 — I. János második felesége 237 — I. János második házasságából fia, II. Miklós 237, 239, 240, 241 — II. János 239, 240, 244, 246, 254, 255, 259, 260 — III. János 240, 259, 260 — III. János fia, Imre 241, 242 — IV. János 241 — V. János 242, 261 — V. János testvére, IV. István 242 — Katalin 242 — I. László 240, 241 — I. László fia, IV. János 241 Kanizsai I. László fia, II. László 241, 242 — I. László fia, IV. Lőrinc 241 — I. László fia, III. Miklós 241, 242 — II. László 241, 242, 261 — II. László felesége, Magdolna 242 — II. László fia, IV. István 242, 243 — II. László fia, V. János 242, 243 — II. László fia, III. László 242, 261 — III. László 242, 261 — IV. László 243, 261, 269 — IV. László fia, Ferenc 243, 244 — IV. László leánya, Magdolna 243 — IV. László leánya, Orsolya 243, 244, 277, 278, 293, 296. old. 5. jegyzet. — IV. László özvegye, Drágffy Anna, bélteki 243 — I. Lőrinc 235, 259, 266 — I. Lőrinc fia, Benedek 235, 237 — I. Lőrinc fia, I. István 235, 236, 237 — I. Lőrinc fia, I. János 235, 244 — I. Lőrinc fia, Levkóv (II. Lőrinc) 235 — I. Lőrinc fia, I. Miklós 237 — II. Lőrinc (második nevén: Levko) 235 — III. Lőrinc 237 — IV. Lőrinc 241 — Magdolna 243, 244 — Margit, férjezett: Baumkirchner Vilmosné 242 — II. Miklós 239, 240, 241, 244, 246, 254, 255, 256, 258, 259, 261 — II. Miklós felesége, Katalin 239 — II. Miklós 2. felesége, egyben özvegye 239 — II. Miklós fia, III. István 240 — II. Miklós fia, III. János 240, 241 — III. Miklós 241, 242, 261 — III. Miklós fia, György 242, 243,261 — III. Miklós leánya, Dorottya 242, 243 — III. Miklós leánya, Katalin 242 — IV. Miklós 242, 260, 261 — IV. Miklós özvegye 242, 261 — Orsolya 243, 244, 277, 278, 293, 296. old. 5. jegyzet. Kanizsai Pálfi János, református püspök 357 Kanizsaszegi Eynard (Aynard) comes 229, 233 — Eynard fia Máté 233 Kapitányffy István, tiszttartó 315 Kapra (Kecskés) Ferenc kanizsai alka-pitány, majd kiskomári várparancsnok 325 Kara Musztafa 384 Karács fia Miklós 237 Karlmann, frank király 217 Karmacsi János 237 Kathona Imre huszár főlegény 314 Kathona Máté 313 Kaufmann kapitány 326, 327 Kál (Bulcsú apja) 217 Kapra Ferenc helyettes főkapitány (1577 ) 3i9> 320, 349. old. 217. jegyzet, 350. old. 267. jegyzet. Karlmann praefectus 186, 217 Karloman 168, 185 Károly főherceg 303, 306, 316, 392 V. Károly francia király 259 VI. Károly francia király 239 Károly Róbert király 224, 229, 232, 233, 237, 240, 244, 246 Károlyi Árpád 45, 46, 47, 52, 67, 68 Kárpáti Zoltán 46 Kászin bég 294 Kászon, temesvári basa 283 Kecze István 313 Keglevich Máté 288 — Péter hadnagy 288 Keller, Georg 336 Kemesmaly János, szentmiklósi vajda 323 Kerecsényi Edit 276. old. 407. jegyzet, 350. old. 268. jegyzet. — Péter 362 Kereszthury Gáspár secretarius 301 Kerpacsics István (1656.) 369 Kásás Pál 279 Keszi István 314 Kevadi Jakab 279 Kéri gróf (1690.) 390 Kielman, Andreas von Kielmansegg, kanizsai főkapitány 321, 322 Khielmann András, kanizsai várkapitány, főkapitány 308, 319, 341, 342, 350. old. 238., 265., 267. jegyzet. Kis Iván kapitány 327 — Lajos 224. old. 21. jegyzet. Kisserényi Gábor, komári kapitány 314 Kitaibel Pál 45 Kjátib Cselebi, történetíró 334, 358 Kobrát bolgár fejedelem 156, 162 Kocel, Pribina fia 163, 164, 184, 185, 186, 187, 188, 189, 191, 192, 193, 223 Kollonich (1603.) 359 — kardinális 388 — Siegfried ezredes (1600.) 333 Komári Szemere 268 Konstantin, Bíborbanszületett, keletrómai császár 186 Konstantin (Cyrill), térítő főpap 164, 185 Kont Miklós, nádor 236 Koppány 221, 225. old. 26. jegyzet. Korek József 93 Korpádi János 246 — László 246 Koskoczy Vitális, kanizsai porkoláb (1568.) 286 Kovács Demeter, andi nemes (1522.) 268 Kováczi János tolmács (1600.) 331 Kónya Pál, egyházasbillei 236, 246 Kozma fia György 246 Köbének nevezett Tamás jobbágy 236 Köcski Jakab 237 — Sándor 231, 233 Könyves Kálmán király 223 Köprülü Ahmed nagyvezér 384. old. 38. kép. Köprülü-záde Tázil Ahmed pasa 367 Mutatók 431 Körtvélyesd , bagolyai, fia: Leustak 268 Kőszegi Frigyes 98, 100, 101 — Henrik 229 — János 240 — János, megyei ispán 229 — Kakas Miklós 229, 231, 232, 233 — Miklós, megyei ispán 229 — Miklós, nádor 231 Kővágóőrsi György, esztergomi várnagy (I397-) 248 Kröpfel Fülöp vajda 313 Krum, bolgár kán 169 Kuber, Kuvrat fia 156 Kubinyi András 271. old. 17. és 35. jegyzet. Kuecher, Jacob kerületi fizetőmester 309 Kugler, Georg (1600.) 329, 330, 335 Kunimund, gepida király 151 Kuschi Wan nevű kém 326 Kuvrát bolgár fejedelem 156, 162 Kún László király 229 Kücsök Hasszán pasa (1600.) 353 — Tirjáki Hasszán, kanizsai pasa (1600.) 353 Kürtös János fővajda (1598.) 329 Kürtösi János, zalavári várnagy (1532.) 278, 279 L Lackfi István, nádor 239 Lajos, Jámbor, frank király, németrómai császár 170, 171 I. (Nagy) Lajos király 235, 236, 246, 254, 259, 260 II. Lajos király 243, 277 Lajos orleans-i herceg 259 Lakatgyártó Lőrinc 294 laki Kaczor András 261 Dávid 261 János 261 Miklós 261 Laki László 248 Lakosok, az 1568. II. 18-i kanizsaiak, név szerinti felsorolása 293-294 Lala Mehmet 356, 365 Lals Mohamed, reuméliai beglerbég 329 I. (Szent) László király 219, 223 IV. László király 224. old. 21. jegyzet. V. László király 241, 242 László, veszprémi püspök (1373.) 244 lendvai Bánffy László 279 Lengyel István hadnagy 301 — Lőrinc kapitány 317 I. Leo kelet-római császár 149 Léi 218, 230 Lipót császár 371, 374, 379, 388, 389 Lippart kapitány (1600.) 327, 334 — Sigismund kanizsai főkapitányhelyettes (1600.) 330, 331 — Zsigmond 328 Liudemuhsl (Ljudemysl), dalmát fejedelem 170 Liupram, salzburgi érsek 184 Ljudevit fejedelem 170, 182, 184, 186, 187 Lommiczai Johanna, Podmaniczky Rafael özvegye 299 Lotharingiai Fülöp Emánuel, Mer-coeur hercege 329, 331, 332, 333, 335, 356, 357, 358 Lónyai Albertné 270 Ludbergi Kakas János 241 Luitberga, bajor hercegné 168 Luka Dragotto 369 M Madruzzi, a spanyol segédcsapatok parancsnoka 357 Magiorotti 308 Magnó Bernát 309 Magyar Balázs, kanizsai alvárnagy (1469.) 248 — Bálint, kanizsai várkapitány (1555.) 282, 283, 312 Mahmud, Székesfehérvár parancsnoka 299 Mahmut, pécsi bég 324 Majer Antal 47 Majthényi László, ideiglenes főkapitány 312 Maksai Ferenc 295 Malakóczy Miklós, Bajcsa és Keresztúr várának kapitánya 322 Malamir, bolgár kán 171 Malchus, török lovas vezér 303 Marcianus, kelet-római császár 149 Marko nevű pallér 282 Markó Imre Lehel 223 Martell (Kalapács) Károly, maiordo-mus 168 Martin János 317 Maurikios, kelet-római császár 154, 155, 160 Maximianus római császár 115 Maximinus Thrax római császár 125 Mária királynő 329 V. Márton pápa 260 Máté deák, számtartó (1564.) 286, 300 Mátéssy (Matyssy) György, kanizsai várnagy (1536-1537) 279 Mátyás főherceg 325, 326, 327, 328 — király 242, 248, 249, 270 Medici 357 Meggyesi Domokos 249 Mehmed pasa 303 Mehmed csausz, építész 366 Mehmet aga, kanizsai várparancsnok (1621.) 360 — csausz 334 — kihaja, elővéd parancsnok (1600.) 331 III. Mehmet szultán 327 Melich János 164, 165, 192, 222, 223 Mercoeur, Philip Emánuel herceg, fővezér 329, 331, 332, 333, 335, 356, 357, 358 Method, térítő pap, Sirmium érseke 164, 165, 185, 186, 189 Mezőlaky Ferenc zalavári apát 299, 302 Méri István 85, 235, 250, 254, 265, 284, 308, 310, 311 Mika nevű várjobbágy 227 Mike, atyi plébános (1332.) 244 —, biliéi plébános (1332.) 244 Miklós apát (1522.) 268 — deák, kanizsai udvarbíró (1539.) 279 I. Miklós pápa 184, 185, 186 Mikó bán (1294.) 268 Miksa főherceg 328, 357 — magyar király 290, 299, 301, 302, 339 — római király 242, 261 II. Miksa német-római császár 303, 306, 319, 320 Mindszentbillei János 268 Minquith, Gaspar, császári követ Konstantinnápolyban 303 Modruzzi, spanyol parancsnok 357 III. Mohamed szultán 368 IV. Mohamed szultán 384 Mohácsy László vajda 313 Mojmir, morva fejedelem 184, 187 Molnár László 224. old. 18. jegyzet Montecuccoli 371, 377, 383. old. 3j. kép. Mócsi András 117 Mórichelyi Basó, mórichelyi birtokos 244 mórichelyi Farkas Péter, kanizsai várnagy (1488.) 249, 269 Mórichelyi Miklós fia Farkas, mórichelyi birtokos 244 III. Murád szultán 325, 327 Musokios, szklavén fejedelem 154 Musza pasa, budai beglerbég 365 Musztafa, budai pasa 290, 314, 319 — olajbég 379 — pasa (1690.) 388 — pasa, budai helytartó 302 Müller Vera 312 Mystikos, Nikolaos konstantinápolyi pátriárka 164 N Nagy András, atyi jobbágy 267 — András csapi jobbágy özvegye 267 — Benedek, kanizsai provisor (1568.) 290 — Benedek udvarbíró (provisor) (1568.) 286, 296, 300 — Ferenc 323 — Ferenc vicegenerális 364, 384 — István, vasra vert katona 313 — László 394. old. 109. jegyezet. Nagy Károly frank király, németrómai császár 166, 168, 169, 170 I. (Nagy) Lajos király 235, 236, 246, 254, 259, 260 I. (Nagy) Lajos király Katalin nevű leánya 236, 259 Nagy Theodorik, keleti gót király 149, 150 Nádasdy András, zala vármegyei alispán (1402.) 277 432 Mutatók Nádasdy Ferenc, Tamás fia 283 — Ferenc, kanizsai várnagy 277 — Ferenc (1555-1604) 317, 321, 324 — Ferenc, dunántúli főkapitány 331 — II. Ferenc 312 — Kristóf 283, 312 — Oszvald, kanizsai várnagy (1443.) 248, 277 — Tamás 243, 277, 278, 279, 282, 283, 284, 286, 288, 292, 295, 300, 312 — II. Tamás 363 Nápolyi László (Kis Károly fia) 240 Medzsár ld. B. Nedzsár Német Lajos kelet frank király, németrómai császár 163, 171, 184, 185, 186, 217 Németh Gergely, Bocskai István hadvezére 360 — Gyula 224. old. 21. sz. jegyzet. Név szerinti felsorolása Héttoronyba került foglyoknak 314 Név szerinti felsorolása Kanizsa 1568. II. 18-i lakosainak 293-294 Név szerinti felsorolása kanizsai gyalogság vajdáinak 313 Név szerinti felsorolása kanizsai huszárság tisztikarának 313 Nikephoros patriarcha krónikája 164 Nikolaos Mystikos konstantinápolyi pátriárka 164 Nogarolla gróf, győri főkapitány 350. old. 279. jegyzet. Nováki Gyula 224. old. 18. jegyzet. Nuschal, Pankraz 335 O Octavianus római császár 114 Odilo, bajor herceg 166 Odoaker, Itália királya 150 Omurtag, bolgár kán 170 V. Orbán pápa 236 Ormándhidai Waryo János 247 Ormány Józsa, sümegi kapitány (1561.) 285, 286 Orsych István huszárkapitány (1575.) 316 Ortvay Tivadar 223 Osbaldus, chorepiscopus (térítő püspök) 184, 185 Osl ispán (XII. sz. második fele) 230 fia, Beled, föpincemester 230 fia, Benedek, váradi, majd győri püspök 230 fia, Móric 230 fia, II. Osl, szörényi bán 230 fia, Sur 230 Osl nemzetségbeli Gergely fia András 230, 232 I. Herbold 230 II. Herbold 230 II. Herbold fia István 230 I. Imre 230 Imre comes 230 Imre fia, Lőrinc mester 229, 230, 231 Lőrinc, hegyközi ispán 230 Osl nemzetségbeli Lőrinc kanizsaszegi vár várnagya 229, 233, 235, 267, 268 Lőrinc Zala vármegyei főispán 230, 231 Lőrinc testvérei 230 Lőrinc testvére, Dénes 230 Lőrinc testvére, Gergely 230 Lőrinc testvére, II. Imre 230 Lőrinc testvére, László 230 Lőrinc testvére, Mihály 230 Tamás (1228-1248) 230 Tamás fia Tamás (1264.) 230 Tamás fia I. Imre 230 Tamás fia I. Imre fia, Dénes 230 Tamás fia I. Imre fia, Gergely 230 Tamás fia I. Imre fia, II. Imre 230 Tamás fia I. Imre fia, László 230 Tamás fia I. Imre fia, Lőrinc, a Kanizsai család őse 230 Tamás fia I. Imre fia, Mihály, a csornai család őse 230 II. Osl fia, Tamás (XIII. század első fele) 230 fia, Tamás fia Imre (1264.) 230 fia Tamás fia Tamás (1264.) 230 fia Tamás fia Imre fia Dénes 230 fia Tamás fia Imre fia Gergely 230 fia Tamás fia Imre fia II. Imre 230 fia Tamás fia Imre fia László 230 fia Tamás fia Imre fia Lőrinc (Kanizsai család őse) = Kanizsai I. Lőrinc fia Tamás fia Imre fia Mihály (Csornaiak őse) 230 Osl nembeli Lőrinc kanizsaszegi várnagy 229 II. Osl, szörényi bán 230 szörényi bán fia Tamás (1229-1248) 230 osztopáni Perneszy Ferenc, kanizsai gyalogosok kapitánya (1600.) 329 László, kanizsai lovasság kapitánya (I599-) 329 Otgar, nieder-altaichi apát 185 Ottományi Katalin 119 Ozorai Pipo 240, 254 P Pacsevi Ibrahim 298. old. 88. jegyzet. Pajzsgyártó Antal 294 Palaticz György 288 Palhiller Miklós báró 288 Palinai János, vrániai perjel 246 Palkó Sándor 71 Pallavicini, Sforza 280 Pammer Bertalan, kőművesmester 310 Panyt comes 269 Paradeiser György, kanizsai főkapitány (1598-1600) 265, 328, 344, 366 Pataki Vidor 250, 280, 308 Patek Erzsébet 100 pati Török László, kanizsai várnagy 248, 261, 270 Paulinus, aquileiai patriarcha 169 Paulus Diaconus, langobard krónika író 155 Pál, récsei plébános (1332.) 244 Pálfi János református püspök 357 Pálffy Ambrus 286 — Miklós 329 — Mátyás, pannonhalmi főapát 364 Páll Miklós 52 Pálóczi Antal 249 — Mihály 249 Pázmány Péter 259 Pecsevi Ibrahim 298. old. 88. jegyzet, 348. old. 152. jegyzet. Perényi Imre nádor 243 — Imréné szül.: Kanizsai Dorottya 243 Perneszy Ferenc, osztopáni; kanizsai gyalogosok kapitánya (1600.) 329 — István, babócsai parancsnok 288 — László, osztopáni; kanizsai lovasság kapitánya (1599.) 329 — László lovashadnagy (1600.) 331 Perradl János, kőművesmester 310 Peruzzi, Baldazara építész 306 —, Salustio 300, 304, 306 Pethő László (1652.) 363 Petkei Mátyás, kanizsai várnagy (1416.) 248 Pető Gergely, Babócsa várának kapitánya (1600.) 329, 335 Petres Éva 100 Petros, bizánci hadvezér 155 Péter fia Harch 227 Phokas, bizánci százados, később kelet-római császár 155 Pintér László 68 Pippin, frank király, Nagy Károly apja 166, 169 Pitzia, keleti gót vezér 150 Podmaniczky Rafael 299 — Rafael özvegye, Lomniczai Johanna 299 Pollanio Barnabás, kőművesmester 310 Pollath (Polladt) Jeromos, kanizsai építőmester 308 Polyáhi Mihály 269 Pompeius Trogus 105 Ponich comes 226, 227 Poppendorf Ferenc, kamarai főfelügyelő 300, 306, 307, 309, 321 Potulen Cordun 227 Pozsegai Gelet fia Miklós mester leánya 237 Pozsgay Tamás 313 Pócs Tamás 46, 48, 50 Póka fia Adorján 232 — fia Luka 232 Pór Antal 230 Pray Bertalan, a német katonaság kapitánya (1581.) 323 Pribék Gáspár renegát, törököket vezető 317 Pribina, Nyitra, majd Mosaburg/Z ''la-vár fejedelme 184, 185, 187, 38, 189, 191, 193, 223 Mutatók 433 Prin c (Prinz) comes 226, 232, 233, 244, 267 Princ fiai: Imre és Balázs 232, 233 Priskos, bizánci hadvezér 154, 155 —, rétor 200-201. old. 162. jegyzet Puchaim, Ottó Henrik, haditanácsos (1570.) 307, 313, 335 —, a Haditanács elnöke 363 Püchler Jakab mustramester 326, 327, 328 R Raczky Pál 90 Radagaisus, keleti gót vezér 146 Radonay Mátyás, zalavári kapitány 385 Rajki Albert 344., 352. old. 361. jegyzet — Albert, rajk vári vajda 327 Rakkel, Augustinus kapitány (vagy hadnagy) 301 Rasztiszláv, morva fejedelem 184, 185, 186, 187 Ratbod comes 184 Ratimar, Siscia fejedelme 171, 184, 187 Ratimir Id. Ratimar Ratiszlav, morva fejedelem 164 Rácz István vajda 314 — János vajda 313 Rátky Boldizsár huszárfölegény 314 — Menyhért 364 — Miklós (1620.) 364 — Miklós özvegye, Szeczer Éva 364 Renold comes 226 Richnovszky Andor 68 Richpald esperes, főpap Pribina udvarában 185, 186 Romiida, Friaul fejedelmének felesége 155 Romulus Augustulus római császár 150 Rosso ld. De Rosso Rozgonyi István 243 — János 241, 243 — Klára 243 — Klára, férjezett Kanizsai Györgyné 243 — László özvegye 243 — Osvát (Oszvald) 241, 248 — Rajmund 241, 248 — Sebestyén 242 Rudolf császár 354 — király 318, 319, 323 II. Rudolf német-római császár 392 Rueber János, felsőmagyarországi főkapitány 319 Ruga, hun nagyfejedelem 146 Russwurm gróf, tábornagy 358 Rym, Carolus, császári követ Konstantinápolyban 302, 303 S Salacho, krajnai gróf 184 Salm, Eck gróf, győri főkapitány 290, 303 Salm gróf 305, 312, 313, 314, 333, 335 Salm Miklós, tábornok 308, 323 Salvino József építőmester 309 Samo, frank fegyverkereskedő 155, 156, 166 Sandrat, pap Pribina korában 184 Saphrax, alán fejedelem 145, 146 Savalla ld. De Savalla Sárkány István, kiskomári kapitány (1632.) 364 Schreiber Rózsa 95 Schrott Kálmán fizetőmester 316 Schulz, Kari Ludwig (1600.) 332 Schütling, Albert Buchschreiber 348. old. 93. jegyzet. Schwartzenberg, Adolf tábornagy 329 Schwendi Lázár, felsőmagyarországi főkapitány 319, 320 Scolai Fülöp ld. Ozorai Pipo Secco, Martino építőmester 307 Sennyei uram 285 Septimus Severus római császár 115 Serényi István, alsólendvai kapitány 324 Sibrik Pál, vicegenerális 365 Siebenbürger Tamás 309 Sigibert, Austrásia királya 153 Silkó Menyhárt, hadnagy 317, 318 Simeon, bulgár cár 164 Somogyi Benedek 286 Soó Rezső 46, 50 Söjtöry Balázs 299 Speciecasa, Giovanni Maria hadiépítész 282 Stadeuker báró 232 Stahrenberg gróf, a Haditanács alelnöke 388 Stibor 239, 240 Sticzl József, fizetőmester 317, 319, 349. old. 216. jegyzet., 350. old. 222. jegyzet. Stilicho, római hadseregparancsnok 146 Strozzi, Pietro, generális 374, 375, 376, 381. old. 35. kép. Sur vezér 218, 229 Süess Orbán 309 Swarnagel doctor, főpap Pribina udvarában 184 Swagler Henrik Kristóf, császári irnok 345. old. 170. jegyzet. Swendi Lázár, generális kapitány 306, 308, 312 Syei Lóránd, kanizsai várnagy (1478.) 249 Sylvester János 291 Sz Szabó Balázs, Irinyi György kémje (1612.) 363 — György (Pölöske várában) (1688.) 387 — Miklós 105 Szalay Ágoston, kanizsai várkapitány 288 — Benedek, kanizsai várnagy 288, 293 — Kelemen 288 Szalók nembeli Kaba Demeter 229 Szapolyai János király 243, 277, 278 Szaka (Zaka) 227 Szántóházy Zsigmond, kiskomári vicekapitány (1639.) 364 Szári Ali szigetvári bég 348. old. 152. jegyzet Szeczer Éva, férj. Rátki Miklósné 364 Szegedi Máté, kálmácsai lelkész 291 Szeglaki Egyed özvegye és leányai 270 Szele Ferenc, kanizsai praefektus 288 — Jakab 286 — Jakab, kanizsai praefektus (1554.) 280, 282, 283, 292, 295 — Jakab udvarbíró 280, 283 II. Szelim szultán 299, 301 Szemere nevű várjobbágy 227 Szent Adorján vértanú 184 Szent István király 187, 220, 221, 223, 268, 343, 364 Szent László király 219, 223 Szentábrány Jakab, literátus, ellenőr 300 Szentbalázsi János özvegye 232, 269 — János özvegyének, Veny asszonynak fiai: Bodev, Ilemér és Benedek 232 Szentgyörgyi János 242 — János fia Miklós 246 — Miklós deák 237 — Péter, Bikács nembeli 237 — Tamás 240 Szentmiklósi Jakab fia János 270 Szentpéthery Miklós, kamarai tanácsos 300 Szeremlyéni Mihály, kanizsai lutera-nus lelkész (1544.) 291 Szerencsei János 247 Széchy Margit 283 Szécsi Tamás 328 Szihráb Mohamed, kanizsai pasa 365 Szinan csausz 334 —, mohácsi bég 324 — nagyvezír 326 — pasa 350. old. 279. és 285. jegyzet. Szíjgyártó nevű kanizsai lakosok (1493.) 258 Szívós Mihály, kanizsai fővajda (1600.) 330, 334 Sztoján 369 I. Szulejmán szultán 279 Szvatopluk, morva fejedelem 185, 186, 192 T Tahy Ferenc főkapitány 288, 290, 293, 299, 303> 313, 34i, 342, 344 — Ferencné, szül.: Zrínyi Ilona 288 — Gábor 313 Takaró Mihály kapitány 313 Takáts Sándor 312, 313, 320, 323, 324, 330, 331 Taksony fejedelem 218, 221, 223 Tamás, apát 226 — jobbágy, Köbének nevezett 236 Tar József, egerszegi kapitány 364 434 Mutatók Tarnóczky Farkas, főkapitányhelyettes (1581.) 323 I. Tassiló bajor herceg 155 III. Tassiló bajor herceg 168 Terebezdi János, kanizsai ferencesrendi guardian (1533.) 291 Térjék Tamás, kanizsavári prefektus (1550.) 279, 280, 282, 283, 291 Teuffel Rézmán 299 Teuffenbach, Servan, von 322 thallóczy Bánfi Bálint, főkapitány 312 Tharnóczky András 350. old. 267. jegyzet. — Farkas, kanizsai vicekapitány 323, 350. old. 267. jegyzet. thengöldi Bornemissza János kapitány (1572-től) 312 Theodosius római császár 146 Theotmar ld. Diotmar Theti, Carlo 305 Thiudimer, Valamer keleti gót főki-rály testvére 149, 150 Thóti Lengyel István 349. old. 210. jegyzet. Thőke Benedek, kanizsai porkoláb (1568.) 286 Thököly Imre 384 Thurn Mátyás gróf (1580-1640) 331 Thury Benedek 299, 327 Thury György, a kanizsai vár kapitánya (1567. X. 21-től) 265, 299, 300, 301, 302, 303, 304, 336, 339, 341, 342, 343 Thury György főkapitány (1567. XI. 22-től) 299 Thurzó Erzsébet 293 Tiberius római császár 115 — bizánci fővezér 154, 162 Tiborc nevű orvos 232 Tirjáki Hasszán pasa (1600.) 353 Tiroli Ferdinánd 283 Tojgun, budai pasa 280, 282 Tolnai Ádám, diák 302 Tomaji László leánya, Venys asszony 232 Torma István 93 Tormás, árpádházi herceg 218 Tóth József 67 — András, kanizsai tüzér parancsnok 331 — Ferenc 288, 299, 303 — Ferenc, enyingi 283 — István 328 — László, bakónaki; kanizsai várnagy (1443.) 248, 261 — László, pati; kanizsai várnagy 248, 261, 270 — Lénárd, bakónaki 270 Trautmannsdorf 324, 325 Trautmannsdorf, a Haditanács elnöke 327 Trautson János, királyi tanácsos 290 Treutul Miklós, pozsegai főispán (1388.) 246 Trügg, Andrea ld. Török András Turco, Giulio, olasz hadmérnök 188, 308 U Ugnád 349. old. 158. jegyzet. Uhrmüller Vilmos német kapitány, babócsai várparancsnokhelyettes 327, 328 Újlaki hadnagy 318 Újlaki Lőrinc 242 — Sebestyén 301 — Sebestyén, helyettes főkapitány 317, 323 Ujudvari István mester 230 Ulasits Mátyás, áruló törökvezető 323 I. Ulászló király 241, 248 II. Ulászló király 242, 243, 249, 261 Uldin hun király 146 Ulema, boszniai pasa 279 Uliman bég 279 Ungnad, Dávid 349. old. 214. jegyzet. Unzat (Kocel testvére) 184, 185 Úrban, O. H. 122 Usdibad nevű gepida 154 V Valamer, keleti gót főkirály 149 Valois Lajos, a francia király fia 236 Valter Ilona 276. old. 431. jegyzet. Varga nevű kanizsai lakosok (1493.) 258 Váczy Péter 164 Váradi János, kacorlaki vajda (1600.) 334 Várdai Pál 279 — Pál, esztergomi érsek 299 Vecci alezredes (1688.) 385 Vejsz, pasa 323 Vencel, cseh király 229 Venya asszony, Szentbalázsi János özvegye 232 Verebélyi Mihály, babócsai parancsnok 288 Vetkovics András 313 Vég György, babócsi várparancsnokhelyettes 328 Vidi Kis Mihály, várnagy 277. old. 504. jegyzet. Vidimer, keleti gót fejedelem 149, 150 Vingárti Geréb Péter 242 Vitnyédi István (1656.) 369 Vizkelety György, királyi biztos 300 Vörös Bánd, homokkomári 235 W Waryo János, ormándhidai 247 Wassenhofen, mérnök 374 Wecker Márton 317 Wasentius, építőmester 351. old. 333. jegyzet. Wesselényi Ferenc nádor 374 Wessenstein, császári építőmester (1570.) 306 Wiching, nyitrai püspök 186 Widukind, szász fejedelem 168 Wilhelm gróf 203. old. 225. jegyz., 205. old. 283. jegyz. Wittimer, nemes Pribina udvarában 185 Wolfarti Eglolf 254 Wonimir, Száva-Kulpa-Mura menti szláv fejedelem 169 Wuin nevű kém 326 Wyda, kanizsai provisor 300 Wyda, porkoláb 287 Z Zalay Benedek 286 Zápolyai János ld. Szapolyai János Zeno kelet-római császár 150 Zichy István 280, 285 — István komáromi vicegenerális 388 — Margit 293 Zimmermann, Wilhelm Péter 336 Zodan (= tudun ?) princeps Avarorum 169 Zoll-Adamikova, Heléna 173 Zrínyi György (1549-1603) 293, 303, 308, 310, 313, 314, 316, 317, 319, 321, 322, 324, 325, 327, 328, 331, 332, 339> 346, 349- old. 168. jegyzet. — György dunántúli és kanizsai főkapitány 314 — Ilona, férj. Tahy Ferencné 288 — Miklós (1508 körül-1566) főkapitány 279, 283, 288, 299, 312 — Miklós főkapitány huga, Ilona, Tahy Ferencné 288 — Miklós (1620-1664) 363, 570. old. 29. kép, 371, 372, 374, 375, 376, 377 ZS Zsembery Boldizsár 299 Zsigmond király 239, 240, 246, 254, 255 Helynevek és egyéb földrajzi nevek mutatója A, Á Aachen 168 Ablanza 185. Adria 45, 145, 193 Ady Endre út 265, 266 Afganisztán 153 Aguntum (Lienz) 155 Albánia 198. old. 82. jegyz. Alföld 86, 87, 95, 101, 102, 104, 146, 280 Al-Duna 145, 146, 151, 153, 154, 162 Almaszeg 261, 262, 263, 275. old. 379. jegyzet, 294, 337, 338, 364 Alpok 45, 47, 100, 102, 104, 155, 156, 163, 165, 166, 220 Mutatók 435 Alpokalj a 67 Alsó-Ausztria 93, 187, 243 Alsófakos 267 Alsó-Kerka völgyi erődök 359 Alsólendva 117, 257, 320, 321, 324, 329, 33i> 359, 360, 379 Alsólendva vára 360, 379 Alsópáhok 166 Alsópáhok-Határi tábla 189 Alsórajk-Kastélydomb 191 Alsó-Zalavölgy 97, 153, 217, 343 Anatolia 104 And 222, 268, 340, 344 And vára 344 Andi erődítmény 313, 318 Andráshida 105 Anyádvalaga (1493. évi helységnév) 270 Aqua nigra (folyó) 149 Aquileia 114, 115, 117, 149, 169 Aquincum 117, 120 Asfeld 151 Atlanti-óceán 47 Aty 222, 244, 267, 268 Austrasia 153, 168 Ausztria 98, 101, 243, 278, 319, 320, 332, 377 Avaria 170 Aversa vára 235 Avignon 235 Ázsia 278, 363 B Babócsa 278, 280, 282, 283, 284, 288, 290, 292, 312, 321, 322, 327, 328, 329, 339, 340, 344, 372, 374, 375, 376 Babócsa vára 288, 344 Bacónak 270 Bacónak puszta 261 Bagdal 394. old. 120. jegyzet. Bagola 222, 223, 267, 268 Bagolasunc-Nagyfákos 125 Bagolya 268 Bagota 222, 249 Bajcsa 73, 75, 267, 270, 329, 340, 341, 345, 359 Bajcsa vára 321, 322, 335, 345 Bajor hercegség 168 Bajorország 169, 170, 187 Bajót 236 Bak 220 Bakolnok (Bakónaki patak) 267 Bakony 47 Bakónak 222, 356 Bakónak (patak) 222, 267 Bakónaki-patak 26, 220, 222, 225. old. 23. jegyzet, 235, 268 Balaton 45, 46, 50, 67, 69, 70,102,105, 117, 145, 149, 150, 151, 154, 169, 185, 192, 217, 221, 257, 258, 279, 281, 299, 329, 340, 341, 343, 359, 362 Balaton-felvidék 117 Balaton-felvidéki várak 285 Balatonhidvég 257 Balatonmagyaród 145, 221 Balatonmagyaród-Bruner-sziget 171 Balatonmagyaród-Fekete sziget 171, 191 Balatonmagyaród-hidvégi átkelő 149 Balatonmagyaród-Hidvégpuszta 97, 100, 191, 192, 193 Balatonmagyaród-Hidvégpuszta déli rév 160, 192 Balatonmagyaród-Homoki dülő 171 Balatonmagyaród-Kányavári sziget 146, 191 Balatonmagyaród-Kiskányavár 146, 191 Balatonmagyaród-Kiskányavári dülő 156 Balatonmagyaród-Koloni dülő 171 Balatonmagyaród-Kolonpusztai temető 221 Balatonmagyaród-Szarkavári dülő 171 Balatonszentgyörgy-Vasútállomás 188 Baláta-tó 71 Balkán-félsziget 86, 87, 105, 114, 148, 154, 155, 239, 369 Baranya vára 372 Baranya vármegye 231, 261, 315, 339, 354, 356, 372, 384 Barcs 320, 321, 328, 354, 384 Barnák 220 Bars vármegye 240, 299 Basfalva 247, 338 Bassiana (Petrovci) 149 Bácska 170 Bágdál nevű külváros 367 Bánát 170 Bánfalva 275. old. 379. jegyzet, 295, 338 Bánkfalva 246, 261, 262 Bánokszentgyörgy 73, 76 Báránd 278 Báthory utca 266 Becsehely 73, 85, 90, 115, 119, 129, 223, 247, 257, 261, 262, 263, 275. old. 379. jegyzet, 279, 294, 315, 337, 338, 339, 364 Becsehely I = Bükkalja dülő 87 Becsehely II = Homokos dülő 87 Becsehely-Pola 120 Bekcsény 220 Beled 230 Belezna 73, 222, 223, 371 Belgrád (Sindigunum) 150, 154, 329, 375, 384 Belső-Ausztria 320 Belső-Ázsia 153 Belső (Interior) Kanizsa 259,265, 266, 293, 335 Belső-Pannonia 117 Beneventum hercegség 156 Bennek 242, 248, 261 Berény 222, 236, 246, 275. old. 379. jegyzet, 294, 338, 339 Bernátháza 322, 340 Bernátháza-Perneziháza 345 Berzence 220, 223, 278, 288, 302, 319, 321, 324, 325, 327, 328, 329, 340, 354, 372, 375, 376 Besenyő falu 220, 222, 225. old. 23. jegyzet, 268 Bécs 149, 242, 243, 257, 278, 283, 304, 305, 309, 312, 313, 314, 315, 3i6, 317, 320, 326, 327, 328, 329, 358, 363, 371, 374, 375, 377, 384, 388 Bécsi erdő 218 Bécsi-medence 173 Bélavár 278 Bér 360, 379 Bicske 90 Bikalja 247, 275. old. 379. jegyzet. Bille 222, 227, 229, 230, 233, 235, 236, 237, 244, 246, 267, 268, 270 Bille-Mindszent 259, 344 Bille nevű birtok 237 Bille nevű föld 226 Biliéi dülő 268 Bizánc 153, 155, 218 Bocska 220 Bolia ( = Ipoly?) 149 Bolondvár (Balatonszemes) 329 Boncfölde 393. old. 37. jegyzet. Borostyán vára 240 Borsfa 247, 263, 275. old. 379. jegyzet, 338 Borsfalva 263 Borsfai-patak 87 Bosznia 354, 388, 389 Botszentgyörgy (Romlottvár) 85, 288, 340 Botszentgyörgy vára 344, 345 Bósfalva 339, 364 Börzönce 222 Börzönce-Temetői dülő 95 Brenta 187 Britannia 146 Buda 242, 243, 255, 257, 278, 279, 280, 329, 366, 371, 384, 385, 387, 389 Budapest 145 Budafa-puszta 72 Bug 163, 164, 165 Bulgária 164, 226 Buzádsziget 229 Buzádsziget vára 229 C Canisa (Canischa, Canissa) 222 Carnuntum (Petronell) 115, 169, 170, 173, 192 Carthago 119 Celje (Celle, Cilii) 292 Cibale (Vinkovci) 151 Cilii (Celje, Celle) 185, 292 Cinegédfölde 247, 275. old. 379. jegyzet. Cirkovljan 171 Cividale 155 Colon civitas 187 CS Csarnahát 247 Csatár 220 Csatár vára 346 Csács 220, 278 436 Mutatók Csákány 222, 232, 233, 259, 267, 268, 269, 270, 275. old. 379. jegyzet, 293, 294, 296, 303, 318, 322, 338, 359 Csákány erőd 290, 313 Csákány vára 288, 318, 342 Csákánysziget 235, 267 Csáktornya 45, 279, 320, 321, 358, 372. old. 30. kép. Csáktornyai vár 279, 361, 369 Csánok 236 Csány 279, 343, 359 Csány vára 343 Csányi patak 343 Cseh- és Morvaország 320 Csehi 268 Cseh-medence 150, 165, 188 Csejte vára 300 Csengery út 265 Csenke 236 Csepreg 240, 243, 255 Cserfő 270 Cserszegtomaj 105 Cserta 117 Csesztreg 220 Csesztreg erőditménye 360 Csetaj 236 „Csicsova" 278 Csicsó 275. old. 379. jegyzet, 294, 338 Csobánc 362 Csorna 230, 275. old. 379. jegyzet. Csornoha 275. old. 379. jegyzet. Csókakő 384 Csókakő vára 243 Csónakázó-tó 26, 225. old. 23. jegyzet, 171, 268 Csót nevű föld 226 Csömödér 47 Csörnyeberke 52 Csörnyei-berek 73 Csurgó 52, 227, 239, 278, 279, 283, 288, 308, 315, 325 D Dabronc-Ötvöspuszta 150 Dacia 170 Dacia Ripensis 146, 170 Dalmácia 150, 154, 155, 163, 165, 170, 188, 226, 229 Dávodi erdő 71 Deák-tér 366 Debrő vár és uradalom 243 Delphoi 105 Dencs 236, 246, 262, 275. old. 379. jegyzet, 294, 338 Dél-Csehország 164 Dél-Dunántúl 87, 339 Dél-Oroszország 145, 162 Dél-Pannonia 151 Dél-Zala 47, 48, 50, 51, 52, 67, 68, 69, 70, 71, 72, 73, 74, 85, 90, 91, 93, 100, 104, 105, 107, 115, 117, 129, t45, t53, 221, 226 Délnyugat-Dunántúl 47, 218, 325 Diakovár (Djakovo, Jakova) 355 Dicske 232 Diósgyőr 254 Djakovo (Diakovar, Jakova) 355 Dnyeper 164, 165 Dnyeszter 145, 164 Dobolnak 222 Dobri erődítmény 359, 360 Dobronak 257 Dobrudzsa 153, 156 Dombó 231 Don 145, 153 Döbrököz 231 Dráva 45, 52, 68, 69, 70, 74, 90, 115, 145, 149, 169, 170, 171, 191, 218, 219, 220, 221, 223, 231, 257, 278, 299, 320, 321, 329, 340, 345, 346, 354, 360, 362, 371, 389 Drégely 299 Dubleby nevű vár 164 Dudleipa 163, 192 Dudleipin 163, 164 Dulieb 164 Duna 70, 93, 115, 117, 145, 146, 148, 150, 153, 154, 155, 162, 168, 169, 170, 171, 184, 185, 187, 217, 218, 278, 279, 299, 317, 329, 339, 371, 384, 385 Dunapentele 196. old. 11. jegyzet. Duna-Tisza köze 97, 101, 170, 187, 292 Dunaújváros 98 Dunántúl 86, 87, 90, 91, 93, 95, 97, 98, 100, 101, 102, 104, 105, 108, 114, 115, 129, 148, 150, 162, 163, 164, 165, 170, 218, 219, 222, 278, 279, 280, 282, 291, 292, 299, 314, 326, 328, 329, 340, 354, 360, 369, 384 Durdevac 131 (...) dusfalva nevű birtokrész 248 F. Egerszeg 229, 246, 258 Egerszeg vára 346, 360, 361, 379 Egeracsa 47 Egervár 220, 243, 266, 278, 293, 346, 360, 362, 377, 379 Egyeduta 315 Egyházasbakonak 246 Eisenstadt 240, 257, 260 Elba 150, 156, 165 Emona 115 Endréd vára 350. old. 279. sz. jegyzet. Enns 156, 160, 168, 170, 173 Erdély 45, 164, 218, 371 Erzsébet tér 265 Eszék (Osijek, Mursa) 145, 278, 372, 384, 389, 390 eszéki híd 327, 329, 372 Eszteregnye 85, 156, 191, 222, 246, 247, 261, 275. old. 379. jegyzet, 294, 314, 337, 338, 364 Esztergályhorváti-Alsóbárándpuszta 98, 188, 204. old. 256. jegyz. Esztergályhorváti-Huszárvár 191 Esztergom 226, 240, 279, 329, 371 Esztergom vármegye 236, 246 Etelköz 217 érsekújvári vár 371 Észak-Gallia 146 Észak-Kína 153 Észak-Olaszország 69, 146, 166 Észak-Pannonia 146 Észak-Szerbia 150 Észak-Zala 47, 261, 285, 340 Északi-Középhegység 74 F Fakos 223, 267, 269 Falkos 236, 246, 269 Fancsika 229 Fancsikai erősség 241 (Fazekas-) Dencs 263 Fazekasdencs puszta 275. old. 379. jegyzet Fazokas Dencs 339 Fehérvár 366, 384 Fekete-tenger 149, 156 Felföld 263 Felsőfakos 267 Felső-Pannonia 145 Felsőrajk 105, 108, 257 Fenékpusztai erőd 149, 150, 151, 166 Felső-Tisza vidék 217 Fertő tó 230, 243 Fertő tó vidéke 97 Fischa 169 Fityeháza 47, 275. old. 344. jegyzet, 291, 322, 338, 340, 359 Fityeháza vára 324, 345 Fityeházi erőd 250. old. 254. jegyzet. Fizkere 185 Flavia Solva (Leibniz) 117, 200. old. 132. jegyzet. Fonyód 282, 315 Forum Iulii 155 Fő út 265 Főnyed-Szegerdő 191 Franciaország 372 Freising 185 Friaul 155, 156, 165, 240 Frigidus 146 Füles 236, 246 Fűzvölgy 117 G Galambok 45, 73, 156, 226, 257, 290, 304, 321, 323 Galambok-Öreghegy 97 Gallia 148 Garablyán 232 Garabonc-Ófalu 191 Garabonc-Ófalu I. és II. temetők 188, 189 Garam 90 Gárdos nevű birtok 248, 261 Gellénháza 87 Gelse 71, 73, 115, 220, 246, 248, 257, 262, 263, 264, 275. old. 379. jegyzet, 294, 296, 337, 338, 339, 344, 354, 356, 364 Gelsesziget 85, 98, 122, 246 Mutatók 437 Gelsesziget-Vasút i őrház 171 Gencs 261 Gerecse 263, 275. old. 379. jegyzet. Geréce 247 Geszt vára 288 Gesztes vára 350. old. 279. jegyzet. Gétye vára 343 Gétyei erődítmény 359 Gnas patak 163, 192 Göcsej 47, 70, 354, 360 Gönyü 168 Görögország 105 Görz 292, 374, 385, 389 Grado 170 Graz 357 Gug nevű föld 227 Gugmindszente 267, 269 Gurda 224 Gutorfölde 47 GY Gyalóka 232 Gyanóc 275. old. 379. jegyzet. Gyenesdiás 171 Gyenesdiás-Algyenes 171 Gyékényes 364 Gyóta-puszta 74 Győr 51, 168, 299, 305, 328 Győr vára 236, 331 Győrvár 220, 282, 283 Győr vármegye 247 Gyula vára 395. old. 164. jegyzet. Gyura-Keszi 225. old. 225. jegyzet. H Hahót 47, 85,95, 223,229, 327, 344, 356 Hahót-Alsófakospuszta 265 Hahót-Sárkánysziget 156 Hahót-Tsz major 107 Hahóti-medence 153 Halászi sziget 230 Halicanum 115, 117 Harsány 278 Hatvan 243 Havasalföld 239 Hedrehely 279 Hegyesd vára 285, 286 Hegyfold 263, 294 Hegykő 198. old. 56. jegyz., 271. old. 35. jegyzet. Henye 257 Henyz nevű birtok 246 Heristall 170 Hernyék 220 Hetes (falu) 323 Hévíz 166 Hidvég (Vas vm) 326 Hidvég (Zala vm) 324, 363 Hidvégi rév 343 Homoki-patak 25-26 Homokkomárom 47, 51, 72, 74, 97, 107, 270 Horvátország 48, 50, 223, 231, 257, 280, 313, 387 Horvát-Szlavonország 278, 279 Hosszúvölgy 115, 117 Hrussó vára 240 I Igrice 232 Iharos 222, 247, 275. old. 379. jegyzet, 294, 338, 339 Iharosberény 74, 220 Ikervár 220 Ili folyó 145, 153 Illó 264 Illyrikum 146, 162 India 278 Inke 375. old. 379. jegyzet. Inkey-kápolna 85, 90, 93, 95,100,107, 115, 117, 118, 119, 122, 125, 146, 156 Inn 243 Innsbruck 243 Intercisa (Dunapentele) 196. old. 11. jegyz. lova (Ludberg) 145 Ipoly 149 Irán 145 Isabor (Iszeb) 271. old. 34. jegyzet, 303, 359 Isabor vára 313, 321, 335 Isauria 163 Istria 155, 156, 165, 169 Istvánd 257 Iszeb (Isabor) 303 Itália 104,105,115, 117,119,120, 146, 149, 150, 151, 155, 165, 168, 169, 170, 187, 217, 254, 257, 258 Ithmes nevű birtok 248 Ivanec 165 J Jakova (Diakovár Djakovo) 355 Janoc 247 Ják 288 Járfalu 278 Júliai Alpok 146, 149, 168 K Kacorlak 246, 324, 330, 356, 359 Kacorlak vára 321, 324, 335, 344 Kakonya 371 Kakonypuszta 371 Kanesa, Kaneza 222 Kangkü 145, 153 Kaniafölde 393. old. 37. jegyzet. Kanisa, Kanissa 222 Kanizsa Exteriőr 265, 266, 291, 335, 366 Kanizsa falu 232, 233, 244, 259 Kanizsa folyó (ma Principális) 153, 220, 221, 222, 223, 226, 227, 232, 233> 235, 246, 249, 263, 267, 269, 278, 337, 343, 344, 345, 354, 371, 384 Kanizsa Interior 259, 265, 266, 291, 293, 335 Kanizsa melletti Szombathely 258 Kanizsa patak 267, 359 Kanizsa vára 229, 231, 233, 235, 236, 240, 242, 243, 267, 269, 278, 282 Kanizsaszeg 232-233, 235, 236, 244, 266 kanizsaszegi vár és uradalma 231, 232, 233, 235, 244 Kanysa 222, 226, 275. old. 379. jegyzet. Kapornak 257, 278, 288, 302, 303, 318, 335, 358, 360, 384 Kapornak vára 321, 325, 343, 344, 360, 379 Kapós 315 Kaposújvár 280 Kaposvár 329, 354, 355 Kaposújvár 280 Kaproncs 232 Kapu vára 243 Kapuvár 220, 242, 248, 261, 278 Kapuvár vára 242, 278 Karacsfólde, más néven Kiskallos 237, 246 Karantánia 170 Karantán őrgrófság 219 Karavankák 156 Karintia 164, 186, 336 Karos 304, 355 Kasic 173 Katafa 362 Kaukázus 153 Kaukázus-vidék 104 Káld 331 Kálmáncsehi 292 Kámáncsi-patak 25 Kányafölde 393. old. 37. jegyzet. Kányavár vára 360, 379 Kárpátok 153, 156, 217, 219 Kebele 257 Kehida 160, 162, 171, 173, 229, 231, 241, 248, 255, 261, 262 Kehida vára 324, 346 Kehida-Központi Tsz major 160, 171 Kelet-Noricum 151 Kelet-Pannonia 120 Kelet-Zala 52 Keleti-tenger 115, 154 Kemend 241, 278, 360 Kemend vára 346, 360, 361, 379 Kemendollár 346, 356 Kemenvár (ma Kemendollár) 355 Kemle 317 Kenése 222 Kerecseny 222 Kerecsenyi erőd 344 Kerecseny 313 Kerektó 222, 227, 232, 233, 267, 269 Keresztúr (ma Murakeresztur) 302, 338, 340, 341 Keresztúr vára 335, 345 Kerka 68, 69, 220, 223, 324, 384 Kerka és Cserta összefolyása 117 Kerka vidéke 219 Kerkavidék 223 Kerka völgye 223, 360 438 Mutatók Keszi (Pozsony vármegye) 236 Keszi (Zala vármegye) 220 Kesző 236 Kesző erőd 302 Keszthely 45, 97, 104, 105, 265, 362, 363, 364 Keszthely-Árpád utca 104 Keszthely-Dobogó 151, 166 Keszthely-Dobogói temető 171 Keszthely-Fenéki út 151 Keszthely-Fenékpuszta 104, 165, 166, 189 Keszthely-Fenékpusztai horreumnál levő temető 151, 165 Keszthely-Halászcsárda 191 Keszthely-Téglagyár 149 Keszthely-Vadaskert 104 Keszthely-Városi temető 171 Keszthelyi járás 90 Kékkő vára 350. old. 279. jegyzet. Kéménd 231 Kéthely 166, 318 Kéthely erődítménye 324 Kéthely vára 341 Khielmann-sziget 330, 344 Khielmannszigeti erődítmény 359 Kijev 145, 156, 164 Kilimán 51, 148, 344 Kilimán-Felső major 146 Király utca 265 Kisalföld 145, 184 Kisasszond 232, 248, 261 Kis-Ázsia 86 Kis-Balaton 67, 72,97,98,117,156,192 Kis-Balaton tájvédelmi körzete 72 Kis-Balaton térsége 153, 171 Kiscsehi 69, 70 Kisfalud 222, 269 Kisfaludy utca 266 Kiskallos, más néven Karacsfölde 237, 246 Kiskanizsa 107, 222, 263, 267, 270, 311, 312, 366 Kiskanizsa-Dávid dülő 105 kiskanizsai Felsőnyiresi dülő 101 Kiskomár 317, 321, 322, 323, 329, 337, 340, 342, 343, 346, 359, 367 Kiskomár vára 321, 325, 327, 335, 360, 362, 363, 367, 371, 379 Kiskomárom 45, 228 Kislagd 247, 275. old. 379. jegyzet. Kisleányvári sziget 235 Kismarton 240, 254, 257, 259, 260 Kismartoni vár 254 Kisvajda 270 Kína 153 Kiissza 328 Knesaha (Gnas patak?) 163 Knysa terra 226, 227 Knyza 222 Kolon 221, 229, 258, 323 Kolon erőd 346 Kolon praedium 45 Kolon-puszta 221, 222 Kolon vár 221 Kolon vármegye 221 Komár 222, 226, 227, 244, 257, 290, 302, 312, 314, 317, 323, 354 Komári vár 286, 349. old. 217. jegyzet. Komárom 281, 282, 283, 305, 319, 320, 323 Komárom vármegye 236, 246 Konstanjevica 292 Konstantinápoly 149, 153, 154, 155, 164, 185, 304, 314, 318, 324 Koppány 280, 290, 324, 355 Koppány vára 280 Korea 153 Korokna 280 Korotna vára 283 Korpavár 68, 270, 323, 340, 359, 384 Korpád nevű birtok 246 Kostolac 154 Kotor vára 371, 372 Kozár 220, 222 Kozma nevű birtok 248 Kölcsey Ferenc utca 366 Körmend 241, 357, 360, 362, 379 Környe 198. old. 56. jegyzet. Közel-Kelet 86 Kőrös (Szlavónia, Kőrös vármegye) 239 Kőrös vármegye 247, 278 Kőszeg 184, 232, 234, 278, 357 Krajna 184 Kulpa 169 kunok földje 219 Külső (Exteriőr) Kanizsa 265, 266, 291, 335, 366 Kürtös 222 Kürtösi-patak 107 L Laino, lombardiai, Camo tartomány-beli falu 305 Laibach, Ljubljana 292, 336 Lak (Kacorlak) 246, 261, 340 Lak (Somogy vm) 329 Lasztonya 222 Lauriacum (Lorch) 156 Lazsnak 227, 231, 267, 291 Lazsnaki-patak 26 Lazsnakpuszta 267 Leány (falu) 235 Leányfalu 232, 235, 261, 269, 270 Leányvári-rét 74 Leány vári sziget 235 Lebenbrunn 184 Lebringen 200. old. 132. jegyzet. Lech folyó 166 Leibnitz 117, 200. old. 132. jegyzet, 219 Lendva 229, 257 Lendva-vidék 220 Lenti 47, 74, 75, 241, 257, 331, 360, 362 Lenti járás 85 Lenti (Nemphti) vára 360, 379 Letenye 50, 73, 91, 117, 119, 220, 222, 257, 315, 320, 332, 333 Letenyei járás 85 Letenye-Béci patak kanyarulata 191 Letenye-Kossuth utca 191 Légrád 292, 318, 320, 340, 360, 364, 369,3":, 390 Légrád vára 345, 360, 369, 379 Légrádi szőlőhegy 394. old. 109. jegyzet. Léka vára 240, 242, 243, 249, 255, 261, 278 Lévai vár 299 Libolca 222, 235, 246, 261 Liburnia 169 Lienz 155 Ligetváros 267 Lippering 168 Lispeszentadorján 45, 48, 52 Lissus 198. old. 82. jegyz. Liszó 47, 73, 220, 269, 345 Ljubljana (Laibach) 292, 336 Loire 148 Lombardia 305 Lorch (Lauriacum) 156, 166 Lovászi 47 Loz 292 Lövő 352. old. 363. jegyzet, 360, 379 Lövő vára 346 Ludberg (lova) 145 Lucafalu nevű birtok 248 Lusuk (Lazsnak) 227 M Magyar utca (mai) 266, 336, 367 Magyar utca térségében fekvő középkori lelőhely 266 Magyarod 223 Magyaróvár 239, 282 Magyarszentmiklós 246 Magyarszentmiklós-Ujréti dülő 100, 107, 114, 118 Magyarszerdahely 85, 105, 108, 115, 117, 119, 120, 220, 223 Magyarszerdahely-Homoki dülő 91 magyarszerdahelyi kelta temető 105, 108 Majna 168 Majolás patak 268 Malom kert 367 Malom közép dülő 367 Maragya nevű birtok 248 Marburg 358 Marcal 47 Marcali 302, 303, 342 Márga nevű birtok 246 Mariamagdalena nevű birtok 268 Maros 101 Mauriacum 148 Máhomfa 75 Mánta 247 Mántai-patak 26 Márki-hegyi földvár 220 Mártonfalva 247, 262, 264, 275. old. 379. jegyzet. Mecsek 149 Medvedicka (Medvegy) 171 Miháld 156, 275. old. 379. jegyzet, 294, 304, 338 Miháld-Malom-dülő 191 Mikefalva 275. old. 379. jegyzet, 338 Miklósfa 74, 85, 108, 223, 246, 267, 269, 323, 336, 345 Mutatók 439 miklósfa i Halastavak I. és II. (régészeti lelőhelyek) 171 Miklósfa-Mórichelyi halastavak 98, 112 Mikulcice 188, 191 Mindszent 267, 269, 315, 364 Mindszent vára 344 Mindszentbille 268 Mindszent(-i erőd) 340 Modrus 292 Moesia 163 Moesia Prima/Superior 150 Mogyorós 360 Mogyorósd 379, 393. old. 37. jegyzet. Mogyorósd vára 346, 352. old. 365. jegyzet. Mohács 324 Moldva 239 Molnári 257, 275. old. 379. jegyzet, 320, 322, 341, 359 Molnári vára 322, 346 Mongólia 145, 153 Morava 165, 388 Moroc 230 Moroc nevű birtok 248 Morva-medence 150, 165, 173, 184 Morvaország 87, 93, 164, 186 Mosaburg (Zalavár) 163, 164, 185, 186, 187, 188, 189, 191, 217, 221, 340 Mosón 219 Mosonmagyaróvár 220 Mosón vármegye 278 Mórichely 223, 246, 267, 269, 270, 315, 340, 345, 364 Mórichely vára 313, 345 Mórichely-Cigánykut 171 Mórichelyi halastavak 72, 74, 171 Mórichelyi vám 244 Mosonmagyaróvár 220 Mosón vármegye 278 Mura 45, 48, 52, 68, 69, 70, 72, 105, 117, 145, 162, 163, 164, 165, 166, 169, 170, 171, 217, 218, 219, 220, 221, 290, 359, 360, 369, 371, 372, 377> 390 Murakeresztur 47, 52, 71, 275. old. 379. jegyzet. (Mura)keresztur 226, 302, 321, 322, 345 Muraköz 165, 166, 171, 191, 219, 220, 223, 229, 257, 279, 283, 292, 320, 323> 332, 345, 359, 360, 369, 372, 377, 379, 385 Murarátka 73, 220 Muraszemenye 257, 265, 346 Mura-vidék 104 Mura-völgy 45 Muravölgyi-sík 71 Mursa (Eszék, Osijek) 145 Muzzilicheschirichun 185 N Nagács 230 Nagyalföld 170, 223, 226, 258, 263, 296, 320, 321, 322, 323, 332, 333, 340, 345, 346 Nagyandrásháza 267 Nagyandrásnéháza 267 Nagybak 257 (Nagy)Bakónak 222 Nagybakónak 220, 225. old. 26. jegyz. Nagy bakónak-Antalhegy 91 Nagybakónak-Ugora dülő 171 Nagyberek 340, 341 Nagyfakos 125 Nagy harsány 384 Nagykanizsa 220 Nagykanizsa-Alsóerdő 101, 114, 120 Nagykanizsa-Bilkei dülő 100 Nagykanizsa-Botanikus kert 191 Nagykanizsa-Büdösárok 68 Nagykanizsa-Csónakázó tó 171 Nagykanizsa-Felsőerdő 122 Nagykanizsa-Gyótapuszta 72 Nagykanizsa-Hosszúvölgy 191 Nagykanizsa-Inkey kápolna 146 Nagykanizsa-Katonatemető dülő 107, 120, 122 Nagykanizsa-Leányvár 191 Nagykanizsa-Magyar utca 156 Nagykanizsa-Miklósfa 171 Nagykanizsa-Palin 91 Nagykanizsa-palini halastó 74 Nagykanizsa-Práter-domb 191 Nagykanizsa Sánc nevű városrésze 222, 266 Nagykanizsa-Sánc (régészeti lelőhely) 85, 9i, 97, 100 Nagykanizsa-Teleki utca 114 Nagykanizsa-Zsidótemető 171 Nagykanizsai járás 85, 146 Nagylengyel 74 Nagypáli 173 Nagypáli-Petőfi utca 171 Nagyrada 188 Nagyrécse 85, 93, 115, 122, 156, 191, 318, 321, 344 (Nagy)Récse 222, 268, 321 Nagyvajda 270 Naissus (Nis) 155 Nádasd 277, 354 Nádasd vára 346 Nándorfehérvár 241, 243, 389 Nedao folyó 149 Nedölce 292 Nemphti (= Lenti) vára 360, 379 Nemti (= Lenti) 229 Neuburg vára 243 Németi 248 Németország 226 Németujvár 232 Nimig 232 Nis (Naissus) 155 Noricum 115, 120, 122, 150, 151 Noszvaj-tó 69 Ny Nyárasd 236 (Nyerges-)Ujfalu 236 Nyék (Tolna vm) 231 Nyitra 187 Nyitra vármegye 300 Nyugat-Pannónia 120, 122 Nyugat-Zala 304, 343 O, Ó Óbornak 48 Oltárc 48, 220, 222, 223 Oltárc-Márkihegy 97 Orbász 236 Oriens 171, 184, 186, 187 Ormándhida 247 Ormándhida nevű birtok 248 Ormándpuszta 71, 73, 74 Ormoz 200. old. 132. jegyz. Oroszország 226 Orosztony 70, 303 Orosztó 303 Ortahu 185 Osijek (Eszék, Mursa) 145, 278, 372, 384, 389, 390 Ozora vára 279 Ozorai várkastély 254, 255 Ónod 281 Ö, Ő Ördög-árok 291, 367 Ötvös 261, 278 Őrség 45, 47, 70 Őrtilos 45, 51, 52, 68, 69, 220, 222 Őrtilos melletti Szent Mihály kápolna 45 P Pacsa 222, 303, 343 Paderborn 168 Pakod 217 Palin 90, 91, 222, 227, 229, 244, 257, 262, 264, 267, 269, 275. old. 379. jegyzet, 296, 324, 331, 337, 338, 364 Palini-halastó 26 Palini-patak 25 Palota 281, 299, 384 Palotai vártartomány 299 Pamlén, Pamlény (= Palin) 223, 232, 269, 294, 338, 339 Pannónia 115, 117, 118, 119, 122, 125, 145, 146, 149, 151, 155, 156, 163, 164, 169, 170, 171, 184, 186, 187, 192, 217, 218 Pannónia Inferior 170, 171 Pannónia Prima 115, 145, 146, 150 Pannónia Secunda 148, 149, 150, 151, 153 Pannónia Sirmiensis 151 Pannónia-Superior 115, 170, 171 (Pa)polcha nevű birtok 248 Pat 73, 226, 246, 248, 261 Pat (Poch) nevű birtok 246 Pál (Esztergom vármegye) 236 Páld 236, 246, 261, 264, 275. old. 379. jegyzet, 296, 338 Páldpuszta 275. old. 279. jegyzet. Pápa 279, 282, 314, 317, 326, 328, 329, 331, 358 440 Mutatók Pátró 222 Peleske 288, 315, 318, 322, 323, 330 Peleske vára 360, 379 Peloponnesosi-félsziget 154 Pemlén (= Palin) 269 Perenye 247, 275. old. 379. jegyzet. Pereszteg 232 Perlak 257 Perneziháza ld. Bernátháza Petowa (Pettau, Ptuj) 186, 292 Petrivente 87, 270 Petronell (Carnuntum) 169 Petrovci (Bassiana) 149 Pettau (Ptuj, Petowa) 186, 292 Pécs 198. old. 56. jegyz., 279,280, 324, 327,339, 354, 365, 366, 368, 372, 384 Pécs-Kertváros 200. old. 144. jegyz. Péterfalva 227, 268 Pink 232, 269 Pivári malom 227 Pivári utca 268 Poch (birtok) 236, 246 Poetovio (Petowa, Pettau, Ptuj) 115, 117, 120, 186, 292 Pogányszentpéter 47, 260 Pogányszentpéteri halastavak 68 Pohorja (Bacher) hegység 119 Posada 233 Postojna 292 Potyli-patak 227, 229, 267, 268 Pozsega (Slavonska Pozega) 324, 355 Pozsega vármegye 288 Pozsony 278, 305 Pozsony vármegye 236 Pó völgye 187 Pókaszepetk 160, 162, 171, 173 Pózva 229 Pölöske 229, 231, 257, 278, 362 Pölöske-patak 146, 153, 189, 344 Pölöske vára 278, 321, 344, 360, 361, 363, 377, 379, 387 Pölöskefő 220 Pölöskeszeg 229 Prága 305, 328 Prelog 165, 171 Preslav 164 Principális-csatorna 26, 68, 69, 98, 117, 119, 153, 156 Principális-csatorna völgye 51 Principális-völgy 16, 18, 21, 23, 220 Ptuj (Pettau, Petowa, Poetovio) 115, 117, 120, 186, 292 Puszta 393. old. 37. jegyzet. Pusztaederics 47 Pusztamogyoród 223 (Puszta-)Szentpéter erődítménye 360 Q Quartinaha 185, 186, 192 R Rada 338 Radgona (Radkersburg) 163 Radkersburg (Radgona) 163 Rajk 222, 228, 359 Rajk vára 303, 313, 318, 321, 327, 335 Rajna 100, 105, 148, 163 Rakica 226 Ramocsa 220 Raszina 236, 278 Raszinya 278 Ravenna 150, 155 Rába 45, 105, 168, 169, 171, 186, 192, 280, 288, 321, 323, 341, 359, 360, 377 Rádó 222 Regensburg 168, 169, 170, 184, 185, 186 Reginumartesdorf (Reginwartesdorf) 185 Reginwartesdorf (Reginumartersdorf) 185 Remete-Szent-Péter 260 Remeteszentpéter 236, 246 Résznek 229 Reszneki erősség 241 Rezi 105, 108 Récéskút-sziget, Zalavár 188 Récse 222, 227, 232, 237, 244, 261, 267, 270, 288 Récse-Szentkereszt 237 Rédics 47, 324 régi vásártér 311 Rigyác 87, 129 Rijeka 169, 292 Rinya 288, 345 Rinya-lapály 45 Romlott-vár 85, 344 Romlottvár 73 Rosdorf 185 Rov vára 240 Rozgonyi utca 265 Róma 104, 185, 187, 260 S Saale 165 Sabaria (Szombathely) 192 Sabarium (Szombathely) 169 Salapiugin 192 Salla (Zalalövő) 115 Salzburg 163, 184, 186 St. Margarethen 200. old. 132. jegyzet Sand 156, 304 Sarmassy kastély 315 Savaria (Szombathely) 115, 168, 173 Savia 145, 148, 150 Ság (Ipolyság) 299 Ság (Liszó határában) 220, 222, 275. old. 379. jegyzet. Ság (Somogy vármegye) 236, 246, 262, 294 Ság (Ujudvar-Gelse térségben) 220 Sánc 222, 267 Sárfő 236 Sárkánysziget 271. old. 20. jegyzet, 324, 340 Sárkánysziget puszta 344 Sárkánysziget vára 313, 321, 335, 344 Sárkányszigeti erődítmény 359 Sármás (ma Sormás) 339 Sárvár 220, 232, 241, 242, 243, 248, 254, 259, 261, 262, 277, 278, 279, 291, 293 Sárvár vára 240, 278, 279 Scarbantia (Sopron) 198. old. 82. jegyzet Scarniunga 149 Sclavinia 170 Segesd 239, 290, 302, 303, 321, 324, 325, 327, 328, 329, 340 segesdi vár 363, 372, 376 Semjénháza 91 Semptér vár 243 Serdica (Szófia) 155 Setétkerék-puszta 71 Siena 240 Siklós 278, 355, 384 Simon nevű birtok 246 Simoni (ma Somogysimonyi) 312 Simontornya 240, 255, 279, 329, 384 Simontornya vára 279 Singidunum (Belgrád) 150, 154 Sirmium (Srmska Mitrovica) 149, 151, 154, 163, 171, 184, 187, 192 Sisak (Siscia, Sziszek) 114, 170, 171, 184 Siscia (Sisak, Sziszek) 114, 170, 171, 184 Skythia Minor 153, 156 Slavonska Pozega (Pozsega) 355 Sobur nevű rábaközi birtok 230 Somló 52 Somogy vár 221 Somogy vármegye 46, 71,226, 230, 232, 236, 244, 246, 247, 248, 262, 269, 282, 288, 290, 292, 315, 337, 339, 341, 342, 354, 356, 360, 364, 372 Somogycsicsó 275. old. 379. jegyzet, 278 Somogysimonyi 312 (Somogy) Szentpál 268 Somogyzsitva 341 Sopron (Scarbantia) 104, 198. old. 82. jegyzet, 291, 388 Sopron vármegye 229, 232, 235, 236, 239, 240, 242, 243, 246, 313 Sorgues 259 Sormás 51, 52,115,117,222, 247, 262, 275. old. 379. jegyzet, 295-337, 338, 339, 356 Sormás vára 346 Sormás-Hidegkúti forrás 171 Sormás-Hidegkúti forrás dűlő 118 Sormás-Hosszudűlő 107 Söjtör 47, 117, 173, 182 Söjtör-Petőfi utca 171 Spittal 164 Spizzun 185 Srebrenica 354 Srmska Mitrovica (Sirmium) 149 Stájerország 219 270, 279, 314, 319, 322, 340, 345, 346, 362, 377 Staré Mésto 188, 191 Stinisnyák vára 243 Stridon 145 Strogomin 185 Stubica 313 Sugár út 265 Mutatók 441 Sur d 222 Süly 222 Sümeg 279 Sümeg vára 325, 360 Syman nevű birtok 248 Sz Szabadhegy 229 Szabar 223 Szabolcs vármegye 371 Szakadat 288 Szalafő 231, 235 Szalónak 232, 242 Szarvkő vára 235, 240, 254 Szatmár vármegye 371 Szászvár 354 Száva 115, 146, 154, 169, 184, 278 Szegede 247, 264, 275. old. 379. jegyzet. Szeglaki-Szentmiklós (birtok) 237, 246 Szeglaki-Szentmiklós (falu) 246 Szeglakszentmiklós 270 Szekcső 354 Szemenye 223, 257, 318, 320, 322, 332 Szemenye vára 346, 359, 360 Szemere 276. old. 454. jegyzet. Szemet 236 Szentbalázs 315, 325, 344, 350 Szentbalázs vára 344 Szentgotthárd 377 Szentgrót 279, 286, 360, 364, 365, 379, 393. old. 37. jegyzet. Szentgrót vára 346, 360, 361 Szentgyörgy 223, 268, 269, 275. old. 379. jegyzet, 294, 296, 315, 338 Szentgyörgy (Mura mellett) 263 Szentgyörgy nevű birtok (ma Szentgyörgyvári szőlőhegy) 237, 244, 269 Szentgyörgy vára 277. old. 505. jegyzet, 286, 313 Szentgyörgyvár 279, 360, 379, 393. old. 37. jegyzet. Szentgyörgyvári hegy 222, 269 Szentjakab erődítmény 313 Szent Jakab góré (őrház) 318, 346 Szent Margit föld 227 Szent Mihály kápolna Őrtilos mellett 45 Szentmihály 315 Szentmihályi rév 257 Szent-Miklós 393. old. 37. jegyzet. Szentmiklós (későbbi nevén Somogy-szentmiklós, majd Miklósfa) 223, 267, 270, 367 Szentmiklós vára 340, 345 Szentmiklósi erőd 223, 235, 250. old. 254. jegyzet, 270, 323, 344, 345, 360 Szentpál 236, 246, 264, 275. old. 379. jegyzet, 294, 296 Szentpéter 260, 261, 262, 264, 268, 275. old. 379. jegyzet, 292, 294, 296, 338 Szentpéter erődítménye 360 Szentpéterfa 249 Szentpéterfölde 76, 220 Szentpéterur 222 Szennyesi dűlő 171 Szenyér 304 Szepetnek 87, 222, 224, 244, 257, 263, 275. old. 379. jegyzet, 294, 295, 300, 314, 337, 338, 339, 356, 364 Szepetnek-Bánfapuszta 156 Szerémség 105, 151 Szécsény 290, 303 Szécsisziget 360, 393. old. 37. jegyzet. Szécsisziget vára 346, 359, 360, 379 Székesfehérvár 240, 257, 279, 299, 329> 356, 357, 358, 384, 387, 388 Széplak 230 Szévíz 220 Szévíz-patak 146, 153, 189, 220, 343, 344 Sziget 248, 292 Sziget (Gelsesziget) 246 Sziget (Sárvár) 240 Szigetvár 279, 282, 283, 284, 288, 290, 293> 296, 300, 301, 303, 312, 315, 318, 321, 326, 327, 329, 339, 354, 358, 359, 363, 372, 375, 376, 384 Szigetvár vára 366, 395. old. 164. jegyzet. Szigliget 229, 362 Szilézia 320 Szir-Darja 145 Sziszek (Sisak, Siscia) 114, 170, 171, 184 Sziszek vára 325 Szlavónia 87, 232, 257, 279, 280, 384 Szlovákia 90, 93, 98, 101, 173 Szlovénia 359 Szobor 230 Szogdia 153 Szombathely (Savaria) 169, 170, 288, 322, 358, 359 Szombathely (Kanizsa mellett) 258, 263, 264, 265, 275. old. 379. jegyzet, 291 Szombathely utca 266, 291 Szovát 235 Szófia (Serdica) 155 Szőcsény vára 341, 342 Szőcsény-puszta 341 Szőcsényi erődítmény 359 Sztenyisznák vára 278 Sztrigó vára 229 Szucsava 239 Szúnyog domb 367 T Tamási vára 279 Tanais ld. Don Tapolcai járás 90 Tarnak 393. old. 37. jegyzet. Tarsatica (Trést) 169 Tata 279, 281 Taugast 153 Tárnok erődítménye 360 Tárnok vár 34 Tátika 229, 279 Temesköz 170 Termperch 185 Ternitz 357 Thessalonike 154, 155, 156 Thrákia 154, 155 Thüringia 153, 155 Tilmitsch 219 Timok 170 Tisza 74, 155, 156, 169, 170, 217 Tiszántúl 187 Toharisztán 153 Tokaj 281 Tolmács 220, 222 Tolna (mezőváros) 299, 329, 339 Tolna vármegye 229, 231, 242, 243, 279, 315, 354, 356 Tolna vármegyei várak 279 Tomea (Tomi) 154 Tomi (Tomea) 154 Topráklik (külváros) 367, 368 Topusko 292 Tormafölde 48, 68, 69, 73 Tormafölde-Vétyem-puszta 73 Tornyiszentmiklós 47 (Tornyi)szentmiklós 332 Tótfalu 360 Tótfalu (Vas vm) 379 Tótfalu nevű birtok 246 Tótszentmárton 223, 246 Tótszerdahely 223 Tótszerdahely-Szentmihályi dűlő 191 Törökkoppány 324 Tői 248, 259, 263, 264, 267, 268, 270, 275. old. 379. jegyzet, 361 Tőli erőd 346 Traismauer 184 Treisma 184 Trést (Tarsatica) 169 Triest 292 Tudleipin 163 U, Ú Udvarhely 303 Ukrajna 156 Újnép 262, 264, 275. old. 379. jegyzet, 294, 338, 339, 364 Újudvar 115, 117, 222, 223, 227, 232, 246, 249, 259, 262, 263, 269, 270, 271, 275. old. 379. jegyzet, 294, 295, 296, 321, 322, 323, 327, 330, 337, 338, 339, 356, 359, 364 Újudvar vára (a mai Korpavár) 344 Újudvari erőd 323, 326, 335, 340 Újudvar-Zsidóföldek dűlő 119 Újvár 344 Új-Zrínyivár, Újzerinvár 394. old. 109. jegyzet. Ü Üllő 222, 275. old. 379. jegyzet. V Vajda 222, 223, 270 Valchau folyó 184 Vakum 146 442 Mutatók Valéria tartomány 148 Várasd (Varazdin) 165, 236, 280, 357 Varazdin (Várasd) 165, 236, 280, 357 Varászló 236, 246, 248, 261 Varjas nevű birtok 47 Vas vármegye 45, 217, 229, 232, 236, 239, 240, 241, 242, 243, 249, 255, 261, 277, 288, 306, 321, 323, 326, 335, 346, 362 Vasi-hegyhát 67 Vasmegyericse vára 243 Vasvár 220, 257, 344 Vág 165 Vágóhíd utca 367 Válicka 220 Vár utca 312 Várad 371 Várhely puszta 344 Váró 222 Váró föld nevű birtok 237, 246, 268 Váró nevű föld 227 Várpalota 198. old. 56. jegyz. Vásártér, régi 311 Velence 239, 292 Velih (Válicka?) 192 Velike 279 Velike vára 243, 278, 279 Vend-vidék 47 Venéce 232, 267, 268, 270, 275. old. 379- jegyzet, 294, 338 Vente (ma Petrivente) 270 Vereckei-hágó 162 Veszprém 221, 246, 280, 281, 285 Veszprém vára 280 Veszprém vármegye 90, 241, 242 Végles vára 254, 255 Viminacium (Kostolac) 154, 155 Vindija 165 Vindobonum 149 Vindomina 149 Vinkó vei (Cibale) 151 Visegrád 221 Visszafolyó patak 371 Visztula 145 Vitány vára 243 Vízvár vára 288 VI tava völgye 164 Volga 153 Volhynia 164, 165 Vörrü 222 Vörs 151, 173, 182, 188 Vörs-Papkert 17T W Weride 185 Weritae 185 Wien 149 Wogastisburg vára 156 Wyuoda (Vajda) 270 Y Ybbs168 Ysabor falu 230 Ysobur rábaközi birtok 230 Z Zadar 173 Zagoria 236 Zala (folyó) 45, 50, 117, 119, 164, 165, 166, 170, 171, 184, 187, 192, 217, 219, 220, 223, 255, 257, 269, 321, 340, 341, 343, 346, 360, 361, 377, 384 Zala vármegye 45, 46, 52, 57, 97, 160, 217, 221, 223, 226, 229, 231, 239, 241, 242, 243, 246, 262, 264, 277, 282, 283, 285, 288, 293, 304, 308, 311, 313, 323, 324, 325, 335, 337, 339, 344, 354, 359, 364, 377 Zala-völgy 325, 346, 360 Zalaapáti 45, 117 Zalabaksa 220 Zalabér 321, 360 Zalaegerszeg 332, 344 Zalaegerszeg Új kaszárnyánál (Petőfi laktanya) feltárt temető 171 Zalai-dombság 67, 220 Zalai-dombvidék 47 Zalakaros 47, 156, 74 Zalakomár 47, 71, 73, 75, 160, 162, 173, 189, 217, 226, 227, 342 Zalakomár-Kápolna-puszta 191 Zalakomár-Lesvári dűlő 160 Zalakomár-Ormánd-puszta 247 Zalakomári Természetvédelmi Terület 52, 73 Zalalövő 47, 115, 346 Zalamerenye 51 Zalamerenye-Gyöp 191 Zalaszabar 47 Zalaszabar-Borjúállás-sziget 188, 191 Zalaszabar-Dezső-sziget 188, 189 Zalaszabar-Kisesztergály 188 Zalaszentbalázs 324 Zalaszentbalázs a'' Tót Mihálok rétje 156 Zalaszentbalázs-Tsz istálló 156 Zalaszentgrót 105, 148, 265 Zalaszentgrót-Szabadság utca 146 Zalaszentgróti téglagyár 217 Zalaszentiván 331 Zalaszentiván-Kisfaludi-hegy 220 Zalaszentjakab 47, 74, 191, 223, 346 Zalaszentjakab-Rózsavízi dűlő 156 Zalaszentmihály 105 Zalavár 163, 164, 187, 189, 217, 221, 278, 302, 318, 321, 343, 360, 362, 379, 384 Zalavár-Balatonmagyaródi hát 221 Zalavár-Kövecses-sziget 188 Zalavár-Rezes-sziget 188 Zalavár-Vár-sziget 184, 188, 189 Zalavég 331 Zaszlop vára 240 Zágráb 223, 236, 292 Zágráb vármegye 313 Zákány 45, 46, 52, 68, 69, 73, 222, 244, 255, 257, 278, 292, 303, 354, 364 Zákány vára 278 Zápolya-patak (ma Potyli-patak) 222, 227, 229, 267, 268 Zára 236 Zengg 292 Zengg vára 243, 328 Zimány 222, 264, 275. old. 379. jegyzet. Zólyom 254 Zöbernbach 184 Zrínyi Miklós utca 265, 266 Zrínyi-Újvár 367, 371, 372. old. 30. kép. 374, 377, 379, 394- old. 109. jegyzet. Ztradach 185 Zs Zsigárt (ma Zsigárd-puszta) 260, 270, 275. old. 379. jegyzet. Növénynevek mutatója A, Á acsalapu 50 aegopodium podograria-bükkös 49 aremonia 47 asperula odorata-bükkös 49 B babér boroszlán 50 bangó 51 békaliliom 51 békaliliomos-égerláperdők 51 bíboribolya 47 bókoló fogasír 48 bókoló gyöngyperje 49 borostyán 47, 49 borostás sás 47 boroszlán 45 borzas len 47 buglyos szappangyökér 51 bükk 47, 48, 49, 50 bükkös 47, 48, 49, 50, 52 bükksás 49 C carex pilosa-bükkös 49 ciklámen 48, 49 CS csalánlevelű harangvirág 49 cseplesz lucerna 47 cseres tölgyes 51 csertölgy 48, 49, 50, 51 csigolya fűz 50 csipkeharaszt 52 D délvidéki méhfű 49 délvidéki perjeszittyó 48, 50 Mutatók 443 E , É egybibés galagonya 50 egy virágú gyöngyper je 49 enyves éger 51 erdei angyalgyökér 51 erdei fenyő 47 erdei fenyves 47, 51 erdei ibolya 48 erdei iszalag 49 erdei liliom 48 erdei madársóska 50 erdei nenyúljhozzám 50 erdei pajzsika 50 erdei sás 50 erdei sédbúza 47 erdei szálkaper je 49 erdei szellőrózsa 47 erdei szélfű 50 erdei tisztesfű 50 erdei varázslófű 50 erdei viola 50 ezüstperje 48, 51 édeslevelű csüdfű 49 éger-ligeterdő 48 égeres 47 égeres láperdő 50 égerláperdők 51-52, 73 égerláperdők Nagykanizsa környékén 47 égerligetek 50 F farkasölő sisakvirág 48 fehér fűz 50 fehér pimpó 51 fekete zászpa 47 fényperje 51 fonalas csenkesz 47 füstiké 47 fürtös gyűrűvirág 52 G genyőte 47 gombernyő 49 GY gyertyán 47, 48, 49, 50 gyertyános tölgyes 47, 73 H hagymás fogasir 48, 49 hamvas szeder 50 havasalj i aggófű 47, 50, 51 hármaslevelű szellőrózsa 47 hárs-kőris szurdokerdők 50 hegyi árvalányhaj 51 hegyi juhar 48, 49 hegyi szil 48, 49 hegyi zergevirág 50, 52 hínárfajok 52 holarktikus flóra birodalom 46 homoki csenkesz 51 homoki csenkesz társulás 51 homoki zöldhúr 51 homoki zsellérke 51 homokpusztai gyeptársulások 51 hólyagfa 49 hóvirág 48 hölgypáfrány 50 I indás ínfű 50 J jerikói lonc 47, 50 K kakasmándikó 45, 46. old. 1. kép, 52 kamlógyertyán 52 kanrépa 49 kapotnyak 49, 50 kecskeruta 45 keleti szarkaláb 47 kereklevelű körtike 47 keserű vagy acsalapu 50 keserűlapus társulások 50 késői pitypang 47 kígyógyökerű keserűfű 52 királyné gyertyája 47, 51 kislevelű hárs 50 kisvirágú hunyor 47, 48 kocsányos tölgy 49, 50 kocsánytalan tölgy 47, 48, 49, 50, 51 kalokán 52 kövi pimpó 45 közönséges gyertyánfa 49 kunkorgó árvalányhaj 51 L lápi pitypang 52 leánykökörcsin 47 ligeti perje 49 lónyelvű csodabogyó 47 M madárcseresznye 48, 49, 50 magas kőris 50 magyar csenkesz 51 magyar kőris 75 magyar szappangyökér 51 magyar varfű 49, 50 medvehagyma 50 mezei juhar 49, 50 mézgás éger 50 molyhos szeder 47 N nagyvirágú lednek 47 naprózsa 51 NY nyári füzértekercs 51 O, Ó olocsány csillaghúr 49 orchideafélék 51 óriás rozsnok 51 P pamatos ökörfarkkóró 51 pézsmaboglár 49 pici bükköny 47 pillás perjeszittyó 47 pirítógyökér 48, 50, 52 piros pozdor 51 pitypanglevelű zörgőfű 52 podografű 50 pofok árvacsalán 47, 50, 52 pokbangó 47 R rekettyefüzesek 52 rejtőké 51 rezgő sás 50 rigószegfű 52 ritkás sás 50 S salátaboglárka 48 saspáfrány 51 sárga árvacsalán 50 sárgaliliom 45 sátoros margitvirág 49 selymes sás 50 sűrű csetkáka 47 SZ szagos müge 49, 50 szakállas orbánfű 47 szakállas szegfű 47 szálkás zöldhúr 51 szártalan kankalin 48, 49. old. 3. kép. szeder 50 szelídgesztenye 47, 48, 50, 57. oi.d. 4. kép. szellőrózsa 45 széles pajzsika 51 szép zörgőfű 47 szibériai nőszirom 45 szőrös rekettye 47 szőrös sás 49 szúrós csodabogyó 50 T tarka lednek 50, 51 tavaszi lednek 49 444 télizöl d meténg 49 tőzegeper 52 turbánliliom 48 U ujjas keltike 48 V vackor 49 vadkörte 49 vesszős fagyai 50 vidrafű 52 virágos kőris 51 virágos kőrisfa 47, 49 vizilófark 52 vörösgyűrűs som 50 Z zalai bükköny 45, 47, 48. old. 2. kép. zergeboglár 52 ZS zsombék sás 51 Állatnevek mutatója A, Á acsa 69 amőba 68 angolna 71 aranyos bábrabló 70 ágascsápú rákok 67 árvaszúnyog 68, 69, 70 ászkarákok 69 B bagócsok 70 balkáni fakopáncs 73 balkáni gerle 73 barna kánya 73 barna varangy 71 berki csiga 68 bíborbagoly lepke 70 borz 74 boszniai keresztes vipera 71 bögölyök 70 bölömbika 73. old. 2. kép. busa 71 búbos cinege 71 búvárbogár 69 búvárpoloska 69 bütykös ásólúd 72 bütykös hattyú 74 C cankófajok 72 cinegék 73 CS cserjés lágybogár 70 csiborfélék 69 csipkés sarlószövő lepke 70 csipkésszárnyú bíborbagoly lepke 70 csípőszúnyogok 69, 70 csővájó féreg 68 csuka 71 csuszka 73 D daru 74 dámvad 76 dülledtszemű pattanó bogár 70 E, É egerészőölyv 73 egyenesszárnyúak 69 egysejtűek 67 erdei béka 71 erdei fülesbagoly 73 erdei giliszta 68 erdei sikló 71 erdei szalonka 74 evezőlábú rák 67 ezerlábú 69 édesvízi medúza 68 énekes madarak 71 éti csiga 68 F fakókeselyű 73 fácán 76 fehér fűzbagoly lepke 70 fehérhátú fakopács 73 fehérüröm-csuklyásbagoly lepke 70 fekete gólya 71, 73 fekete harkály 73 fekete réce 74 festőkagyló 69 fogas jegyű liliombagoly lepke 70 fogoly 76 foltos aranybagoly lepke 70 foltosszúnyog 70 folyamicsiga 68 folyamkagyló 68 fonálférgek 68 földigiliszta 68 füleskuvik 73 fürge gyík 71 füstös púposszövő lepke 70 G gém 72 gímszarvas 74 gömbkagyló 69 görény 74 Mutatók GY gyapjasbogár 70 gyászcincér 70 gyöngybagoly 73 gyöngycsiga 68 gyötrő szúnyog 70 gyurgyalag 72 H harcsa 71 harkály 73 havasi cincér 70 hármasfoltú bagoly lepke 70 hártyásszárnyúak 69 hegyi unka 71 helicigonia illyrica 68 helicigonia setosa 68 hering 295 hermelin 74 héja 73 holdszarvú ganéjtúró 69 holló 74 homlokfogú csiga 68 homoki kis cserebogár 70 hosszúlábú mocsári béka 71 hőscincér 70 I ikerszelvényesek 69 ízeltlábúak 69 K kabasólyom 73 kandicsrák 67 karcsú lebegőkandics 67 karcsú mocsári csiga 68 karimás tányércsiga 68 kavics-csiga 68 kárász 71 kárókatona 72 kecskebéka 71 kerekesférgek 67 keresztes vipera, ld. boszniai kerti csiga 68 keszeg 71 kék galamb 73 kérészek 69 kétszárnyúak 70 kisasszony szitakötő 69 kis héja 74 kis hőscincér 70 kis légykapó 73 kis nádibagoly lepke 70 kis őrgébics 73 kis sólyom 73 kis vizibolha 67 kisrákok 68 kockás sikló 71 kontyos réce 72 kormorán 72 kormos varjú 72 Mutatók 445 korongo s keresztszájú csiga 68 kócsag 74. old. 3. kép. kövi csiga 68 közönséges acsa 69 közönséges fialócsiga 68 közönséges óriáscsibor 69 közönséges varangy 71 közönséges vizicsiga 68 L lapos tavikagyló 69 lábatlan gyík 71 lápi póc 71 legyek 70 lepkék 70 levélbogarak 69 légivadász 69 légy 70 lótetű 69 lótücsök 69 lúd 72 lúdfajok 72 M macskabagoly 73 májmétejcsiga 68 menyét 74, 75. old. 4. kép. mezei nyúl 76 mezei tücsök 69 mocsári giliszta 68 mocsári szúnyog 70 mocsári teknős 71 molnárpoloska 69 mórpoloska 69 N nadályok 68 nagy borsókagyló 69 nagy gömbkagyló 69 nagy halfarkas 72 nagy kócsag 74. old. 3. kép. nagy tányéroscsiga 68 nagyfokú aranybagoly lepke 70 napállatka 67 nádi poszáták 73 NY nyest 74 nyurga ponty 71 nyuszt 74 O orvosi pióca 68 óriás acsa 69 óriás amőba 68 Ö, Ő örvös légykapó 73 őz 75 P pajzscsiga 68 papucsállatka 68 parti fecske 73 pettyes gőte 71 pisidium nitidum 69 poloskák 69 pontozott százlábú 69 poszáták 73 R ragadozó madarak 73 rajzos csiga 68 rágcsálók 71 rák 67 rákok 67 repce fénybogár 70 rezes futrinka 70 réti csík 71 rétisas 71, 73 rézsikló 71 róka 74 rövidcsőrű lúd 74 S sarki búvár 72 sarlós fecske 72 sárga hölgybagoly lepke 70 sárga szúnyog 70 sárgahasú unka 71 sárganyakú karimás ezerlábú 69 sáskafélék 69 sirály 72 sirályfajok 72 sisegő füzike 73 sólyom 73 SZ szalakóta 73 szarkalábbagoly lepke 70 szarvasbogár 70 szárcsa 72 szegélyes csíkbogár 69 szegélyes pattanó bogár 70 szitakötők 69 szívókás véglény 67 szürke égeraraszoló lepke 70 szürkésszélű apróaraszoló lepke 70 T tarajos gőte 71 tarka levélszövő 70 tavaszi zöldbagoly lepke 70 tavi kagyló 69 tavi kagyló (lapos) 69 tányércsiga 68 teknősalakú kerekesféreg 68 tengelic 72. old. 1. kép. T-betűs pávaszem 70 tompa folyami kagyló 68 tompavégű csiga 68 törékeny gyík 71 törékeny kagyló 69 tőkés réce 72 túzok 74 tükörponty 71 tüzeshasú unka 71 U ugartyúk 72 uhu 73 V vaddisznó 74, 76 vadkacsa 76 vadmacska 74 varangy 71 vaspondró 69 változékony tarkaaraszoló lepke 70 verőköltő bodobács 69 vidra 74 vipera 71 vízi botpoloska 69 vízicsiga 68 vízipoloska 69 vízisikló 71 víziskorpió 69 vöcsök 72 vörös trágyagiliszta 68 vörösfejű gébics 74 vöröshasú unka 71 vöröslő giliszta 68 Z zöld gyík 71 zöld levelibéka 71 zöld varangy 71 Tárgymutató A, Á Aba nemzetség 229 abodriták 170 adó, cigányoké 354 adó, királyi 300 adó, német 365 adószedő, vármegyei 280 adózása fazekasoknak 263 adóztatás, magyar, a török hódoltságban 363-365 adóztatás, török 338, 356 Adria-Kijev útvonal 156, 187, 193 Agyagosi család 230 akácos 48 akcse 356 alacsonyabb rendű gerinctelen állatok 67 446 Mutatók alajbég 387 alaprajz a kanizsai várról (1569 tájáról) 250 kanizsai várról (1572.) 251 kanizsai várról (1664??) 310, 336 kanizsai várról (1687.) 387. old. 41. kép. alaprajza Kanizsa mezővárosnak (1582-1594 közötti időből) 265 Alapy Gáspár főkapitánysága (1573. XI.-1574. VIII. 9.) 312-314 alánok 145 alemannok 155, 156, 168, 169 allodium 223 Allya család, koroknai 342 Alsó-Ausztria marsallja 243 Alsó-Kerka-völgyi erődök 359 alsólendvai Bánfi (Bánffy) család 248, 346 birtokok 257 család 248 Andi család 268 Anhalti ezred 389 anta nevű politikai szervezet 162 anták 162, 164 anták országa 153 apátság Borsmonostoron 300 — Kapornakon 231, 300 — Keresztúron 226 — Pornón 300 — Zalaváron 225. old. 23. jegyzet, aquileiai patriarchátus 169 aranyműves 257 archibusier 326, 369 Arnulf nevére hamisított oklevél 163 Asszonyfalvi Ostfi család 230 asszonyok árverezése 362 augsburgi vereség 218, 230 Ausztriával folytatott kereskedelem 262 avar kor lelőhelyei Nagykanizsán és környékén (7. század) 167. old. 2. térkép. vége és korai Karoling időszak lelőhelyei Nagykanizsán és környékén (8. század vége-840 körüf 183. old. 3. kép. avarok 151, 153, 154, 155, 156, 162, 163, 164, 165, 166, 168, 169, 170, 184, 191, 217, 218 avarok és szlávok 153-166 avaroknak az egész Kárpát-medencében egyeduralkodóvá válása (568-ban) 153 avar-szláv települések Nagykanizsa környékén 156, 162 Avignoni egyházmegye 259 ács 257, 366, 384 ágyúról a legrégebbi kanizsai adat 248 Ajazba mecset 368 ákosházi Sárkány család 271. old. 20. jegyzet, 344 Államszervezés kora. Az egyházi és világi közigazgatás kialakulása 220-222 állatvilág, természetes vegetációé 67 árverezése asszonyoknak 362 — lánvoknak 362 árverezése raboknak 362 átadása Kanizsa várának 1600-ban 334 — Kanizsa várának 1690-ben 389 B Babócsa újjáépítése 328 — várának felgyújtása 328 babócsai uradalom 364 badeni kultúra 91, 93 bagolyai Besenyő család 268 bagolyai Csontos család 268 bagolyai Kemény család 268 Bajcsa várának alaprajza (18. sz. vége) 34$. old. 25. kép. bajnai Both család 268, 269, 270, 344 bajor csapatok 374 Bajor hercegség 168 bajorok 154, 156, 166, 168, 169 Balaton és Dráva közötti főkapitányság létrehozása 288 Balaton-felvidéki várak 285 Balaton-Lasinja (I) 90, 91 Balaton Múzeum 191 barszéltek 153 basa háza Kanizsán 394. old. 93. jegyzet. Batthyány család 360 fegyveres ereje 362 — István csákányi kapitány lakodalma (1577) 318 Bánfi (Bánffy) család, alsólendvai 248, 346 Bánfi-család, alsólendvai 248 Bánffy család 295 becsehelyi uradalom 247 beglerbég 353, 354, 356, 365 bekcsehelyi (becsehelyi) vámszedés 296 Bekcsényi főesperesség 223 belső vár, a Kanizsai várban 280, 284, 286, 308, 311 Bencés rend 187 Benedek-rendi apátság Kapornakon 343 apátság Zalaváron 220 kolostor Keresztúron (mai Murakeresztúron) 345 Beneventum hercegség 156 berény (török eredetű segédnép) 225. old. 25. jegyzet. „berki" majorság 296 berzencei aga 302 besenyő (török eredetű segédnép) 217, 219, 225. old. 22. jegyzet. — beáramlás 219 Besenyő család, bagolyai 268 Besenyő előnevű családok 268 besenyő támadás (895.) 217 bécsi dénár 264 bécsi Naturhistorisches Museum 193 bég 354 Bikács nemzetség 222, 227, 229, 233, 246, 267, 269, 270 Biliéi család 237 biritualis temetkezés 160, 173, 189 — temetők 165, 173, 189 birtokviszonyok, török 356 biturigok törzse 104 blokád 385 Bocskai felkelés 360 bogárfajok 69 Boldogságos Szűz tiszteletére szentelt várkápolna 248 bolerázi csoport 93 bolgárok 156, 169, 170, 171, 182, 184, 185, 186, 187 bolognai egyetem 277 — lépés (hosszmérték) 251 borárusitás 296 Bornemissza János főkapitánysága (1575. XII. 5 - 1577. IV. 19.) 316-319 borostyánút 115, 117, 149, 193 borsmonostori apátság 300 bortermelő falvak 262 bosnyák lakosság 368 boszniai pasa 353, 359 Boszniai vilajet 354, 355, 366 Both család, bajnai 268, 269, 270, 344 — Ferenc 268 Botszentgyörgy alaprajza (1569.) 341. old. 23. kép. Braun Rézmán főkapitánysága (1581-1582) 233 Bresztóci család 230 bronzkori lelőhelyek 103. old. 11. kép. brucki tanácskozás 320, 321 budai királyi építkezések 254 — pasa 290, 302, 303, 304, 314, 324, 353, 354 — vezérpasa 360 Budai vilajet 353, 354 Bulcsú nemzetség 218 bulgárok ld. bolgárok Búzád nemzetség 223 búcsúengedélyek (1374, 1402) 258 bükkösök 47-50, 73 C Canius kereskedőcsalád 117 canonica visitatio (1554.) 259, 265 castellum 280 catalaunumi csata 148 cenzus 258 — fizetés napjai 262 cigányok adója 354 cirill írású irodalom 164 clafter 348. old. 116. jegyzet. Colon civitas 187 comes cím 271. old. 8. jegyzet. contrascriba 290 Conversio Bagoariorum et Corantano-rum 163, 164, 166, 184, 188, 192 cortina 282 CS csapadék 21-23, 52 Csapi család 270 csausz 355 Mutatók 447 Csá k nemzetség 229 Csányi család 343 csont-mezei ütközet 242, 243 Csontos család, bagolyai 268 csontvázas temetkezés 107, 108, 114, 119, 122, 173, 189 római kori 122 a 7. században 160 — temetkezési mód 107 Csornai család 230 Csornai jelző az Osl nemzetségnél 232 csornai konvent 237 csurgói Keresztesek 227 D dákok 105 deftedar 354 De Rossó őrmester beiktatása „fend-rich"-ché 327 Délnyugat-Dunántúl növényföldraj zi beosztása 54. old. 2. ábra. Délnyugat-Dunántúl őskori kultúráiról időrendi táblázat 86 Délnyugat-Dunántúl természetes növénytakarója 55. old. 3. ábra. Délnyugat-Dunántúlon Zalai bükköny elterjedése 56. old. 4. ábra. délszláv lakosság beáramlása 356 Dél-Zala a 11-13. század közepéig 223-224 állatföldrajzi jellemzése 67 állatvilága 65-81 földtani fejlődése 13 legfontosabb növénytársulásai 47-52 madárfaunája 71 növényföldrajzi viszonyai 45-47 növényvilága 43-63 Dél-Zalai bükkösök bogárfaunája 67 erdőket fenyegető veszélyek 52 illyricum 52 térség a korai népvándorlás időszakában 153 diagonális út 115, 117 dicalis összeírás 264, 266, 291, 293 dicator 290 díván 353, 354 drabant 292, 297. old. 83. jegyzet. Dráva-Muraközi főesperesség 223 Dráva-Szávaközi szláv fejedelemség 170 drávai török flottilla 320 drinápolyi béke 301, 303 dudleb 164 du(d)lebek 162, 163, 164, 165, 166, 169, 191 du(d)leb-szlávok 162, 163 Dunántúl újkőkora 86 Dunántúli főkapitányság ketté választása (1566.) 288 dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrája 87 (. .. )dúsfalva nevű birtokrész 248 dzsizje-adó 338, 354 E, É Egerszeg szandzsákja 355 Egervári család 242 Egri vilajet 353, 366 Egyesült Izzó 266 egyezmény Kanizsa 1690. évi átadásáról 389 egyházi élet 1567 és 1600 között 337 — intézményei a kanizsai végvárvonalnak 259-260 — közigazgatás kialakulása 220, 221, 223 — személyzet, török 355 — tized 247 egyházlátogatás (1554.) 259, 265 elfóldelése halottnak 107 elnéptelenedés 264 emlősök 74-76 erdőgazdálkodás 52 erdőket fenyegető veszélyek 52, 57 erdőpusztulás 57 eszéki híd felgyújtása 327, 372 újjáépítése 375 etnikai összetétele a népességnek 222 égeresek 50, 52 égerláperdők 51-52 éghajlat 17-23 élelmiszeradó 262 életkörülményei Kanizsa lakóinak 258 építési ideje a kanizsai várkastélynak 254 építészek, törökök 365-366 éremlelet Kanizsáról, XIV. századi 231 F falukép a középkori Kanizsa térségében 224 fazekaskemence 117, 118 fazekaskorong 107 fazekasok adózása termékeikkel 263 fegyvercsiszár 257 fehérvári bég 321 Fehérvári káptalan 227 Felföld nevű gazdálkodási egység 263 felhőzet 17-18 felszabadító háború eseményei, és a kanizsai vilajet elfoglalása 384-392 felszín alatti vizek 26-30, 57 — kialakulása 15-17 felszíni vizek 23-26 „Fendrich"-ché beiktatása De Rosso őrmesternek 327 Ferabosco első terveként ismert alaprajz 307. old. 16. kép. — nevével jelzett alaprajz (1568. után) 284 Ferences kolostor Kismartonban 257 — kolostor Kanizsán (1418, 1423.) 259, 266, 336 — kolostor, kanizsai, megszűnése (1533?) 291 — templom (az újkori kanizsai) 267 Ferencrendi kolostor (középkori) 265 — kolostor Szemenyén ''mai Muiasze-menyén) 346 Ferencrendiek segesdi zárdája 303 félkultúr területek növényvilága 52 flottilla, török 320 forcheimi béke 186, 203. old. 225. jegyz. fortalicium 280 földfelszín kialakulása 15-17 földjáradék 262 — munkában 262 — pénzben 262 — terményben 262 földrengés Kanizsán (1403.) 365 — Kanizsán (1590.) 365 földtani felépítés 13-15 — felépítés és a felszín kialakulása 13-17 főesperesség 221, 223 főispán 230, 231, 236 főkapitány, második dunántúli 279 főkapitányi lakás, szállás 326, 336, 337 — protocollum 311, 328 francia zsoldosok török zsoldban 329, 333 Franciaország 259 Franciaországból jött katonai segítség (1663.) 372 Frank királyság 168 frank uralom 217 frankfurti birodalmi gyűlés 170, 184 frankok 151, 153, 154, 155, 156, 168, 169, 186, 187 Friauli őrgrófság 170 Furchenstich 91 füles bástya 304, 307 fürdő Kanizsán (1423.) 259 római kori 118 törökök által építettek 359, 368 füstgázok 52 G galamboki jobbágyok 258 Gáta-Wieselburg kultúra 97 Gávai kultúra 101 gelsei majorság 296 gepidák 149, 150, 151, 153, 155 Gergely mester 268 gerinces állatok 70-76 gerinctelen állatok 67-70 gerinctelen állatok, alacsonyabb rendűek 67 germán népek 155 gersei Pethő család 258 gesztenyések, ld. szelídgesztenyések Globlich János áruló német katona karóba húzása 327 góré (őrhelyül szolgáló kis építmény) 360 gótok 145, 146 göcseji bükktáj 47 göcseji flórajárás 47 gradoi zsinat 198 old 82 legyz grazi egyetem 277 Gubec Máté féle felkelés ji3 Gutkelcd nemzetség 229 448 Mutatók GY gyepű 218-220 gyepüelve 218, 220 gyepüőr 218 gyepiividék, 10-11. századi, emlékei 219. old. 1. térkép. gyepüvonal, Nagykanizsa környéki 220 —, zalai 219 gyertyános tölgyesek 50-51, 52 Gyovad nemzetség 267 gyógyszerész a kanizsai várban 326, 330, 334 Győr nemzetség 229 Győri beglerbégség 353 Győri főkapitányság 362 győri püspök 300 gyula (méltóság) 218 gyümölcsös kertek, törökök által létesítettek 366, 390 gyűrűsférgek 68 H „Hadinagyút" 257, 258 hadiszertár 265 hadnagy (tisztség) 222 Hahót nemzetség 219, 223, 226, 229, 269, 346 Hahót-Buzád nemzetség 286 hajdina 387 hajdú 360 halak 70-71 hallal adózás 263 halmazfalvak 191 halott elfóldelése 107 halomsír 117, 120, 122 halomsíros kultúra 98, 100, 104, 108 — temetkezés 104 Halstatt kultúra 104 hamvasztásos sír, középső rézkori 91 — temetkezés 108, 118, 119, 120, 122, 173, 189 — temetkezés a 7. században 160, 165 haramia (gyalogkatona) 326 harács 338, 356 harka (méltóság) 217 harmincados 300 határispánság 218 Határvédelem rendszere, a „gyepű" 218-220 hatvani bég 334 — országgyűlés 1525-ben 243 Haym Kristóf báró főkapitánysága (11594. VI. 1 - 1598. (?) :) 325-328 Hássági család 261 hász-birtok 354, 356 hedrehelyi kolostor 279 Heftalita birodalom 153 Hegyföld nevű gazdálkodási egység 263 helynevek, magyar eredetűek 222 —, szláv eredetűek 222 —, török eredetűek 222 Henyz nevű birtok 246 Herbotyai család 230 Hercuniates törzs, ld. kelta hercunia-tes törzs herulok 150 hetivásár Kanizsán 244, 258, 266 Héder nemzetség 229 hídvégi rév 343 Hídút részlete a kanizsai várból 255. old. 10. kép. hírlövő ágyú 279 — mozsár 360-362 hiteleshelyi tevékenység 223 Hiungnu birodalom 145, 153 homoki vegetáció 47, 51 honfoglalás 217-218 Honfoglalás és megtelepedés. A kalandozások kora 217-218 horvát bán hadi népe 329 — katonák 332, 358 Horváti család 239 horvátok 186 horvátországi hadak 372, 374 hospes 227 hospesek Komárban 226 Hosszútóti György alispán levele özv. Kanizsai Györgynéhez adóhátraléka tárgyában. (1516.) 247. old. 5. kép. hőmérséklet 18-19 hulladékgödör 90, 91, 95, 100, 102 hunok 145, 146, 148, 149, 153 hunok, gótok, longobárdok 145-153 huszárvár 281 hüllők 71 I időrendi táblázat Dél-Dunántúl őskori kultúráiról 86 igali vásár 362 illyr flóratartomány 46 illyrek 105 Illyricum 45 indiai fűszer 154 ingyenmunka a váraknak 364 Inkey-kápolna 95, 100, 107, 115, 117, 146 melletti villagazdaság 115, 118, 122 iparosok 258, 292, 294 ispotály Kanizsán (1481.) 259, 292 Ispotályos lovagrend, ld. Johannita lovagrend itáliai hadak 356 — import 115 Ithmees nevű birtok Itinerarium Antonini 117 J javítási pénz 366 járvány 262, 269, 279, 291, 292, 294, 358, 369, 377 jégtörés 263, 293 Johannita lovagrend 223, 246 jeruzsálemi rendháza 223 Johanniták monostora Újudvaron 223 jugurrus (avar főméltóság) 168 K kagán (avar főméltóság) 168 kalandozások kora 217-218 Kalauz 359 Kamara, ld. Magyar Kamara Kanizsa belső beépítése a török alatt 368 — blokádja és a kapituláció 385-393 — egyházi élete 1567 és 1600 között 337 — első említésétől a Kőszegiekig (1245-14. sz. elejéig) 226-229 — 1600. évi elfoglalása 330. old. 8. térkép. — 1690. évi átadásáról szóló egyezmény 389 — és a Kanizsai család a 14. század közepén (1330-1375) 235-237 — és az uradalom kiépülése (1323-1400) 244-248 — és környékének középkori úthálózata 263. old. 6. térkép — és vára története 1532-1554-ig 277-280 — és Zrínyi Miklós 369-379 — feladása 1600-ban. (Georg Keller metszete) 332. old. 20. kép. — feladása 1600-ban. (Wilhelm Peter Zimmermann metszete.) 333. old. 21. kép. — folyócskán átvezető híd (1493.) 249 — főkapitánya (1578.) 270 — főkapitányi székhely lesz (1566.) 288 — határában fekvő középkori települések 268-271 — helyzete az 1600. évi ostrom előtt 328-330 — iparosai 258, 292, 294 — kereskedelmi központtá válása 257 — képe a török korban 365-369 — kialakulásától a mezőváros virágzásáig (1245-15. század közepéig) 226-277 — király részére átadásának menete, és Thury György kapitánysága (1567. IX.-1571. IV. 2.) 299-304 — királyi kézen (1568-1600) 299-353 — környéki első török rablóportya (1546.) 279 — középkori topográfiájának vázlata 234. old. 3. térkép. vára az írott emlékekben (1323-1532) 248-250 — lakóinak életkörülményei 258 Kanizsa mezőváros 257-259 (1532-1567) 290-294 alaprajza (1582-1594 közötti időből) 265 egyházi intézményei 259-260 elpusztulása 335 feldúlása 1574-ben 335 —— felgyújtása 1600-ban 331 története 1567-től az 1600. évi elpusztulásig 335 — mezővárost a német katonaság felgyújtja 288 Mutatók 449 Kanizsa , mint név 222 —, mint víznév 222 Kanizsa neve 222-223, 226 latin nyelvű forrásokban 222 — nevének 9. századi előzményei 192 — oppidumnak először nevezése (1409.) 258 Kanizsa ostroma és elfoglalása (1600. IX. 8.-X. 22.) 330-335 1601-ben 358. old. 27. kép. 1664-ben 375. old. 31. kép, 376. old. 32. kép. — örökös grófja 243 — piackörzete 258 — plébánia-temploma 259, 347. old. 82. jegyzet. — település kialakulása (900-1245) 217-225 középkori, elhelyezkedésének kérdései 265-267 — térségbeli középkori falukép 224 Kanizsa török katonasága 355 kori lakossága 368-369 uralom alatt (1600. X. 22.-1690. IV. 13.) 353-396 — és vára története 1532-1554-ig 277-280 — története a Nádasdyak uralma alatt (1532-1567) 277-298 Kanizsa vára átépíttetése Nádasdy Tamás által (1554-1559) 280-285 1690-ben 392. old. 43. kép. és környéke hadieseményei (1560-1567) 285-290 Mátyás király kezében 242 Nádasdy Tamás és özvegye kezén (1560-1566 nyara) 285-288 Kanizsa várának ostroma 1443-ban 248 török általi átépítése 365-368 újjáépíttetése az Udvari Haditanács által (1568-1587) 304-312 — visszafoglalása 384-393 — visszafoglalásának 1601. évi kísérlete 356-359 — visszavívásának 1664. évi kísérlete 369-379 kanizsai beglerbég 354 Kanizsai-birtok határai 1257-ben 228. old. 2. térkép. Kanizsai család címere 230. old. 1. kép, 243 eredete (Az Osl(i) nemzetségtől Kanizsai Lőrincig) 229-233 fénykora (1375-1428) 237-241 leszármazási táblája 238 őse 230 történetének vázlata 1532-ig 235-244 — diákok a padovai egyetemen (1444.) 258 Kanizsai főkapitányság 1566-1600. 289. old. 7. térkép. 1590. V. 23-tól 1594. Vl-ig 324-325 létrehozása (Tahy Ferenc főkapitánysága), a vár kettős uralom alatt (1566-1567) 288-290 Kanizsai főkapitányság története 1567 szeptemberétől az 1577. évi hadügyi reformig 299-319 története 1577-től 1600. október 22-ig 319-346 története Thury György halála után (1571. IV.-1573. XI.) 312 — főkapitánysághoz tartozó végvárak 340-346 — fürdő (1423.) 259 — hetivásár 244, 258, 266 Kanizsai Imre Zala, Vas, Sopron és Veszprém megyék kapitányának aláírása 1458-ban 241. old. 4Jb. kép. kanizsai ispotály (1481.) 259 Kanizsai István püspök, szlavón helytartó pecsétje 236. old. 3. kép. — László főispán aláírása 1458-ban 241. old. 4Ja. kép. kanizsai majorság 296 — marhakereskedelem 292 — mecsetek 394. old. 86. jegyzet. — (murakeresztúri) apátság 227 Kanizsai nahije 354 kanizsai pasa 353, 356 — pasák száma 353 kanizsai plébános (1333.) 259 (I554-) 259, 266, 291 — török és a zalai végek utolsó korszaka (1665-1686) 379-384 Kanizsai uradalom 240, 244-248, 260-264, 294-296 (1400-1550) 260-264 1550-1567-ben 294-296 falvai 260. old. 5. térkép pusztulása, a vár ellátásának kérdései 337-340 urbáriumai 249, 258, 259, 260, 261, 262, 266, 269, 270, 271, 292, 293, 338 kanizsai vámszedés 296 kanizsai vár alaprajza (1569. tájáról) 250 (1572.) 251 (1664??) 310, 336 az írott emlékekben (1323-1532) 248 átépítési tervrajza (1572.) 305. old. 14. kép. első részletes leírása 280 építésének ideje 233 építési idejének és topográfiájának kérdései 233-235, 254 és város 16. századi alaprajza 256. old. 11. kép és város 16. századi alaprajzának mai térképre vetítése 281. old. 13. kép. helyiségei és berendezési tárgyai (1549.) 280 katonaságának ellátatlansága 288, 290 katonáinak vallási megoszlása 320 szerkezete és hadfelszereltsége 1566-ban 286-288 meg nem valósult átépítési terve (1560-1570 körül) 306. old. 15. kép. kanizsai várban német zsoldosok (1566.) 288 — várban vallási háborúskodás 327 — várkastély ásatási alaprajza (1954-58) 249. old. 6. kép. — építési idejének kérdése 254-257 — várkastélyból és várból előkerült kőfaragványok 257. old. 7. kép, 252. old. 8. kép, 253. old. 9. kép. Kanizsai várról alaprajz (1569. tájáról) 250 alaprajz (1572.) 251 (1664??) 310, 336 metszetek 250 rajz (1600.) 251 — vásárok 292 Kanizsai vilajet 353-356, 362, 366 átszervezése 355 elfoglalása 384 Kanizsaiak kismartoni várának alaprajza 256. old. 12la kép. — kismartoni várának és a városnak alaprajza 256. old. i2Jb. kép. — középkori vára 248-257 — utolsó évszázada (1429-1532) 241-244 — vámszedése Szentpálon 292 — várkastélyának régészeti maradványai 250-254 Kanizsához tartozó erődök 1578-ban 341 Kanizsán Ferences kolostor (1418, 1423) 259 — földrengések, ld. földrengés — katonai zendülés 244 lázadás 312 — keresztül Komár irányából a zákányi révhez vezető út 244 Kanizsán lutheránus lelkész (1544.) 291, 337 — minaret 359 — tűzvész (1660.) 365, 371 Kanizsával szembeni főkapitányság 360, 361. old. 9. térkép. — szembevetett végvárvonal kiépülése és első korszaka (1601-1664) 359-363 kapitány 340 kapituláció 385 kapornaki apátság 231, 250. old. 266. jegyzet, 300, 312, 323, 339, 343 — benedekrendi apátság 231, 343 — monostor 229 Kaposvári nahije 304, 338, 354 — szandzsák 355 kapuadó 356 kapui báró 243 kapunálló 287, 297. old. 83. jegyzet kapuvári uradalom 240 karóba húzása Globlich János áruló német katonának 327 Karantán-szlávok 166, 170 Karoling birodalom 168, 187 — időszak, kései, lelőhelyei Nagykanizsán és környékén 194. old. 4. kép. korai, lelőhelyei Nagykanizsán és környékén 183. old. 3. térkép. — kor 168-193 450 Mutatók Karoling kor korai időszaka 168-182 karosi jobbágyok 258 kaszálórétek 52 katafa 362 katonai zendülés Kanizsán 244 — lázadás Kanizsán 312 kaza 354 Kazár kaganátus 170 kazárok 156 kádi 354 kánoni látogatás 291 káptalan, fehérvári 227 károlyvárosi főkapitány 322, 369 kegyúri jog 246 kehidai megyegyűlés 1343-ban 237 keleti gótok 145, 149, 150 zalai területeken 145 Keller, Georg 1600. évi metszete 336 kelta hercuniates törzs 105 — település 107 — temető 105 kelták Dél-Zalában 104-107 Kemény család, bagolyai 268 kereskedelem Ausztriával 262 kereskedő 257 Keresztelő Szent János templom 163, 184, 192 keresztelőegyház 221 Keresztesek Csurgón 227 — Székesfehérváron 223 keresztény lakók sírjai Mosaburg/ Zalaváron 188 kereszténység előre törése 122 Keresztúri apátság 226 keresztúri benedekrendi kolostor 345 Keszi (magyar törzsnév) 225. old. 22. jegyzet. Keszthely-kultúra 165, 166 kettős sír 160 kémek a kanizsai várban 326 kémszolgálat 327, 363, 371 Képes Krónika 233 Kéri gróf által készített leltár (1690.) 390 Kései Karoling időszak (Pribina és Kocel kora) lelőhelyei Nagykanizsán és környékén (9. század második fele) 194. old. 4. kép. késői bronzkor 98-104 — bronzkori lelőhelyek jegyzéke 102-104 település 98 későhalomsíros-korai urnamezős korszak 98 későmagyarádi kultúra 98 késő neolitikum 87 — rézkor (: Péceli (Badeni) kultúra :) 91-93 késő rézkori kemence 93 telep 93 — újkőkor (Sopot és lengyeli kultúra) 87, 90 — vaskor 104-114 — vaskori lelőhelyek 113. old. 18. kép. késővaskori lelőhelyek jegyzéke 114 késő vaskori kelta település 105 települések 107 temetkezések 107 kétéltűek 71 kézművesek 366 Khielmann András főkapitánysága, az új védelmi rendszer kiépítése (1577. ív. 19.-1581.) 319-323 kihaja 351. old. 310. jegyzet. Kijevi Évkönyvek 163, 164, 169 kimberek támadása 105 királyi adó 300, 384 — kápolna 223 — kúria 223 — udvarházak rendszere 223 Királyút 257 Kiredskháne börtön 368 kisapostagi kultúra 97, 98 Kis-Balaton tájvédelmi körzete 72 Kis-balatoni ásatások 85 kisberényi (iharosberényi) vámszedés 296 kiscsehi nagylepke faunája 67 Kis-Heflani család 230 kismartoni Ferences kolostor 257 kínai források 153 Kjár 366 Klafter 348. old. 116. jegyzet. Knysa terra 226, 227 Kocel korának lelőhelyei Nagykanizsán és környékén 194. old. 4. kép. — templomépítő tevékenysége 185 kocsmáitatás 339 kocsmáros 292 kolostor Hedrehelyen 279 — Kismartonban 257 — Porván 339 — Szemenyén 346 komári hospesek 226 — jobbágyok 258 — várjobbágyok 237 konstantinápolyi patriarcha 185 konstanzi zsinat 240 koppányi bég 321 Koppányi család 231, 233 Koppányi nemzetség 229 — szandzsák 280, 354 koraárpádkori soros temetők 217 korai bronzkor 95-97 korai bronzkori település 97 temető 97 — halomsíros kultúra 98 — Karoling időszak lelőhelyei Nagykanizsán és környékén 183. old. 3. kép. — kelta leletek Zalában 105 — mészbetétes edények népének kultúrája 97 — neolitikum (Starcevo kultúra) 86, 87 — népvándorlás a Dél-Zalai térségben 153 — rézkor (Lengyeli kultúra III.) 90 — vaskor 104 korai vaskori település 104 temető 104 korhasztásos temetkezés 173, 189 — temetkezés a 7. században 160 koroknai Allya család 342 kostolác típus 93 koszideri horizont 98 kovács 222, 257, 366 kótyavetye 324, 362 „Kölpény" törzsbeliek 219 körmendi ütközet 241, 242 környezetkárosítás 57 környezetszennyezés 69 Középkori Kanizsa település elhelyezkedésének kérdései 265-267 — települések Kanizsa határában 268-271 középkori topográfia 264-271 középső bronzkor 97 — neolitikum 86 — rézkor (Balaton-Lasinja (I) kultú-ra-Furchenstich kerámia időszaka 90 — rézkori temetkezés 91 — újkőkor 87 — vár, a Kanizsai várban 280, 284, 286, 308 közös hamvasztóhely (ustrinum publicum) 120 közigazgatás egyházi kialakulása 220, 223 — török 353-356 — török, kiépülése 353 — világi, kialakulása 220, 223 kőépítményes sír 120 kőépülettel is rendelkező település 117 kőműves 366 Kőrös-Starcevo-Cris néven összefoglalt műveltség 87 Kőszegi család 229, 233, 235 krainai szlávok 170 kultúrakácosok 51 kultúrterületek faunája 67 — növényvilága 52 kurdi horizont 101 kutrigurok 153 külső hostat 394. old. 93. jegyzet — vár, a Kanizsai várban 284 1. Lackfi család 255 Langobard királyság 151 langobardok 150, 151, 153, 155, 165, 168 lakatgyártó 292 lakatos 292, 293 lakosság a török kori Kanizsán 356 lakógödör 90, 93, 95 lakók életkörülményei 258 Landsknecht 320 La Téne kultúra 104 latin nyelvű forrásokban Kanizsa neve 222 latorkert 336 laxenburgi tanácskozás 379 lányok árverezése 362 leltár, amely a vár 1690. évi átadása után készült 390 Lengyel család 364 lengyeli kultúra 87 — kultúra I. 90 — kultúra II. 90 Mutatók 451 lengyel i kultúra III. 90 levélbarnulása bükkösöknek 56-57 levegő nedvessége 19-20 légnyomás, szél 20-21 lékai báró 243 liva 354 lovastemetkezés 160, 163, 173, 217 Lózsi-család 230 Lucafalu nevű birtok lukafalvi malom 361 lutheránus hit terjedése 270 M madarak 71-74 madárvédelem 71 magánkatonaság 341, 362, 369, 379 magyar adóztatás a török hódoltságban 363-365 — eredetű helynevek 222 — és német katonák közötti ellentét 301, 302 — honfoglalás 192, 193 Magyar Kamara 306, 338 — Madártani Egyesület Zalai Helyi Csoportja 71 — Nemzeti Galéria 224 — Nemzeti Múzeum 101, 119, 150 „magyar robot" 338 „magyar templom" Kanizsán (1587-1594) 336, 337 magyar templom és hadiszertár 265 magyarok 187 — megszállják Pannoniát 187 Magyarország flórájának beosztása 53. old. 1. ábra. majorság 295, 296 Makó-Kosihy-Caka csoport 95 malmok 266, 269, 296, 339, 367, 384 Marcali család 258 marhahajtó utak 292 marhakereskedelem 45 markomman-szarmata betörés 115 martalóc 355, 369 májmétely 68 Mária Magdolna templom 246 mártonfai majorság 296 mecsetek Kanizsán 368, 394. old. 86. jegyzet. Mediterraneum 45, 105 megyei ispán 222 Mennybevitetett Boldogságos Szűznek szentelt kanizsai ferencrendi templom 259 Merowing királyság 168 metszetek a kanizsai várról 250 mezőcsáti kultúra 104 mezőgazdálkodás 52 mezőkeresztesi csata 328 MEZŐGÉP-székháznak is nevezett, Király utca 14. s^. alatti épület 265 Méri István ásatásai 235 mészáros 251, 293 mészkedvelő tölgyesek 51 minaret Kanizsán 359 mindszenti plébánia 267, 269 Mindszentnek tiszteletére emelt templom 268 mohácsi török katonaság 324 — vész 277, 280 molnár 292, 384 Molnári alaprajza (1569.) 342. old. 24. kép. morva szláv fejedelemség 170 morvák 165, 184, 186, 187, 217 Mosaburg/Zalavár magyar fennhatóság alatt 187 Mosaburg/Zalaváron lévő Keresztelő Szent János templom 163 mosaburgi keresztény sírok 188 Mórichely alaprajza (1569.) 341. old. 23. kép. Mórichely temploma 269 Mórichelyi család 258, 269 mórichelyi ütközet 302 — vám 244 mufti 354 mukata 354 mukrik 153 munkakötelezettség 262 (Mura)keresztúr alaprajza (1569.) 342. old. 24. kép. (Mura)keresztúri apátság 226 muromák 199. old. 113. jegyz. műtrágyák ártalmai 57 N Nagykanizsa alatti talajvíz 26-27 termálvizek 29-30 — állóvizei 25. old. 9. ábra. — éghajlata 17-23 — és környéke a hun uralom időszakában 149 a keleti gót uralom és Odoa-ker alatt 150 a longobard időszakban 151 a 8. század végén, 9. század elején 171 Nagykanizsa és környékének avar kor végi és korai Karoling időszaki lelőhelyei 183. old. 3. térkép. kései Karoling időszaki lelőhelyei 194. old. 4. térkép. Kocel kori lelőhelyei 194. old. 4. térkép. korai avar-kori lelőhelyei 167. old. 2. térkép. középkori topográfiája 264-271 népvándorláskori és kora középkori történetének összefoglaló ismertetése 193 népvándorláskori lelőhelyei 152. old. 1 térkép. Pribina kori lelőhelyei 194. old. 4. térkép. római kori úthálózata 115 természeti viszonyai 11-41 története az újkőkortól a római kor végéig 83-141 Nagykanizsa folyó- és állóvizei 25. old. 9. ábra. Nagykanizsa határában fekvő középkori települések 268-271 — hőmérsékleti adatai 18-19 — környékén kevert avar-szláv népesség települései 156 — környékének növénytakarója 45 — környékéről botanikai adatok 45 Nagykanizsa környéki avar-szláv népesség 162 égerláperdők 47 gyepűvonal 220 homoki vegetáció 47, 51 homokvidék 51 települések a 9. században és a 10. században 171 Nagykanizsa levegő-nedvességi adatai 19-20 — rétegvizei 28-29 Nagykanizsa-Szombathely vasútvonal 311 Nagykanizsa tavai 26 — területe, és környékének politikai helyzete a 10. és 11. század fordulóján 221 — területébe és határába beolvadt középkori települések 267-271 — város területén fekvő egykori falvak 267-268 — vízföldrajza 23-30 nagykanizsai csapadékértékek 21 — légnyomás-adatok 20 — lószerszámlelet 217 — szélirányok 20 — talajtípusok 31-32 — talajviszonyok 30 Nagymartoni család 236 — nemzetség 229 nagyrévi kultúra 95, 97 szigetszentmiklós-kisapostagi csoportja 97 nagyszombati országgyűlés (1547.) 279 nagyvezír 354, 363 nahije 304, 354 napsugárzás 17-18 — és felhőzet 17-18 napsütéses órák száma 17 Naturhistorisches Museum, Bécsben 193 Nádasdy család 379 Nádasdyak uralma Kanizsán 277-298 nedao-i csata 149 nedvessége a levegőnek 19-20 német adó 365 — és magyar katonák közötti ellentét 301, 302 — katonák által végzett pusztítások 293, 298. old. 141. jegyzet fellázadása 327 a Kanizsával szembeni főkapitányság váraiban 360 temetője 366 Német lovagrend 320 német lovasság pusztítja a falvakat (1575) 3i6 — udvarbíró (1569.) 300 — zsoldosok Kanizsán (1566.) 288 népvándorlás kor lelőhelyei Nagykanizsán és környékén (378-380-568) 752. old. 1. térkép. 452 Mutatók nieder-altaichi kolostor 185 nikápolyi vereség 239 Nikephoros patriarcha krónikája 164 nini püspökség 186 növényfóldrajzi beosztása Dél-Dunántúlnak 34. old. 2. ábra. — viszonyok 45-47 növénytakarója (természetes növénytakarója) Délnyugat-Dunántúlnak 55. old. 3. ábra. növényvilág 43-63 Ny „nyelv fogás" 327 Nyitra környéki dukátus 221 nyitrai szláv fejedelemség 170 nyílkészítő 257 nyugatbalkáni flóratartomány 52 — flóraterület 46 nyugati gótok 145, 146 O, Ó officialisok 263 ogurok 153 oktatásügy, török 355 onogur 153 onogur-bolgár birodalom 156 oppidurrmzk nevezése Kanizsának először (1409.) 258 Orbán földje 227 Orosztony nagylepke faunája 67 országgyűlés, hatvani (1525. évi) 243 —, nagyszombati (1547.) 279 —, — 1618. évi 364 —, — 1662. évi 371 országos vásár 258 orvos hiánya a kanizsai helyőrségből 326 Osl nemzetség 229, 230 — nemzetség ágai 230 — nemzetségbeli Lőrinc kanizsai várnagyi és zalai alispáni tisztsége 236 — nemzetségbeli Lőrinc Zala vármegye alispánja által kiadott oklevél 1314-15. tájáról 231. old. 2. kép. Osl© nemzetség 230 Ostfi-család, asszonyfalvi 230 Óbudai prépostság 342 ó-olasz rendszerű építkezés 282 Ö, Ő örményesi hegyen pálosrendi remeték 255 — pálos kolostor 255 Ördög család, pölöskei 344 özvegyáldozat 160 P padovai egyetem 237, 258 pajzsgyártó 292, 293 pakodi sírlelet 217 palásti csata 299 pamléni (palini) plébános 269 Pannonhalmi apátság 364 pannóniai flóratartomány 45, 46 Pannoniát megszállják a magyarok 187 Paradeiser és társai kivégzését ábrázoló metszet. 334. old. 22. kép. — György főkapitánysága (1598. IX.-1600. X. 22.) 328-335 pasa (cím) 353 Passaui püspökség 169, 203. old. 225. jegyz. pati Török család 261 Pat (Poch) nevű birtok 246 pattanóbogár fajok 70 Pálos kolostor az örményesi hegyen 255 Porván 339 Pálosok Szentpéteren 248, 260 Pálosrendi remeték az örményesi hegyen 255 Pápai beglerbégség 353 pápai hadsereg 357 — tized 244, 259 pecér 257 pemléni (palini) templom 269 Pen''kovka kultúra 164 Perneszy család 352. old. 363. jegyzet, perzsák 148, 154, 164 pestisjárvány (1509.) 262 — (1510.) 258 — (1542.) 279 — (I553-) 279> 294 — (1561.) 291, 294 — (1576.) 318 — (1643.) 369 — (1644.) 369 — (1656.) 369 Pethő család, gersei 258 Péc nemzetség 229 péceli (badeni) kultúra 91, 93 pécsi káptalani iskola 278 Pécsi szandzsák 338, 354 pécsi szandzsákbég 313 piackörzete Kanizsának 258 Pivári malom 227 plébánia, kanizsai 259 —, mindszenti 267 —, újudvari 338 plébánia-templom Kanizsán 259, 266, 337 plébános Kanizsán (1333.) 259, 286 (I554-) 259, 269, 286, 291 Póch (lat) nevű birtok 236 Pornói apátság 300 porció 365 porkoláb 285, 286, 287 porvai pálos kolostor 339 possessio 244 pozsegai bég 321 Pozsegai szandzsák 354 pozsonyi Kamara 338 — szeminárium 45 pölöskei Ördög család 344 praedium 223, 244 praefectus 286, 296 Praeillyrico-Praenoricum 46 Praeillyricum 46 Praeillyricum faunajárás 67 Praenoricum 45, 46 Prága-Korcak kultúra 164, 165 prágai típusú kerámia 156 Pfeclav-Pohansk 191 prefectus 286 prédikátor 320 Pribina és Kocel kora 182-193 — korának lelőhelyei Nagykanizsán és környékén 194. old. 4. térkép. — megkeresztelése 184 — templomépítő tevékenysége 184 protocollum, főkapitányi 311 proviant-intéző 327 provisor 286, 290, 299 puhatestűek 68 puskapor (1457.) 248 puskaporos torony felrobbanása (1577. március) 309 R rabok árverezése 362 Rajki család 344, 352. old. 363. jegyzet, rajz a kanizsai várról (1600.) 251 Rajnai szövetség csapatai 375 rajnai szövetségi hadsereg 372, 374, 375 raszinyai ütközet 278 rác falvak 356 rája 368 Rátki család 364 reformáció terjedése 291, 337 regensburgi birodalmi gyűlés (1576. évi) 320 — érsek 184 Reinecke-féle kronológia 48 récefajok 72 régészeti maradványai a Kanizsaiak várkastélyának 256 rétegvizek 28-29 rézkor 90-95 rézkori hulladékgödör 90 — lakógödör 90 — lelőhelyek 94. old. 7. kép. — lelőhelyek jegyzéke 93-95 robot 262 rovargyűjtés 69 rovarok 69-70 Rozgonyi-család 242, 277 római egyetem 277 — kor 114-128 — kor rövid története Dél-Zalában 114-115 — kori csontvázas temetkezés 122 halomsír (tumulus) 120 koporsós temetkezés 122 kőépítményes sír 120 lelőhelyek 127. old. 26. kép. jegyzéke 128 sírkő 119 települések 117-119 temetkezések 119-125 úthálózat 115-117 — sánc 220 ruznamcse 353 rugiak 150 Mutatók 453 s sagad(ar) 149 salzburgi érsek, érsekség 184, 185, 186 Salzburgi püspökség 169 sanjü (északi hiungnu vezér) 145 Sasvár (Seszuvar) szigeti bég 324 ság (török eredetű segédnép) 225. old. 22. jegyzet, sánci gödrök 91 sándorházi iszpahi háza 394. old. 93. jegyzet. Sárkány-család, ákosházi 271. old. 20. jegyzet, 344 Sárkány család 352. old. 363. jegyzet sárvári uradalom 286 seborvos 257 sedria 249 segesdi ferencrendi zárda 303 Segesdi főesperesség 223 Schwendi Lázár császári fővezér, Thury György kapitány és Miksa király 309. old. iy. kép. Seszuvar, ld. Sasvár Siklósi szandzsák 355 simontornyai bég 321 sírkő, római kori 119 Somogyvár csoport 95 Somogyvár-Vinkovci kultúra 95 kultúra lelőhelyei 97 Sopot kultúra 87 Soproni Állatvédő Egyesület 71 soproni polgárok 248 sorabok 170 spanyol örökösödés 377 — segédcsapatok 357 speyeri birodalmi gyűlés 277 stájer hadak 332, 356 — határ 360 — munkások 306 ''— rendek 306, 374 Starcevo kultúra 87 Subic nemzetség 279 Suda-lexikon 169 summás adóztatás 364 Sylvester János Újszövetség-fordítása 291 Syman nevű birtok 248 Sz szabó 257 szakács 257 Szalók nemzetség 229, 247 szandzsák 354 szaracénok 164, 168 szarkofág 125 szarmaták 149, 150 szavirok 153 számtartó 290 Szántai család 230 szászok 151, 168 száznagyi tisztség 222 Szeglak birtok 270 szelídgesztenyések (1519, 1563) 263 — pusztulása 52 Szemenyeí család 230 szemenyei Ferencrendi kolostor 346 Szent Adorján templom (Mosaburg-ban) 187, 218 — Bertalan kápolna 248 — Bertalan templom 268 — Emmeramus templom 184, 186, 192 Szentföld felszabadítása 244 szentgotthárdi tábor 335 Szent György napi országos vásár 258 szentgyörgyi majorság 296 Szent Hrodbert (-Ruppert) templom Salapingin-nál 184 — István egyház Székesfehérváron 269 — István templom Ztradach-ban 185 — István vértanú temploma 185 — János evangélista temploma Quar-tinaha-ban 185 — János (johannita) lovagrend 232 — János kápolna az újudvari birtokon 259 — Kelemen templom Rómában 185 — Kereszt templom 226 — Kozma és Dómján tiszteletére emelt egyház 268 — Liga 384 — Lőrinc templom Termpech-ben 185 — Margaréta Szűz temploma Spiz-zun-ban 185 — Margit egyház 227, 232, 235 — Margit templom 259, 266 Szent Márton napi cenzus-fizetés 258 — Márton templom Treisma-ban (Traismauer-ben) 184 — Márton tiszteletére szentelt templom Pemlénben (Palinban) 269. Szentmártoni család 230 Szent Mihály napi cenzusfizetés 262 — Mihály templom Ortahun-ban 185 — Miklós kápolna 259, 266 — Miklós templom 246, 336 Szentmiklós középkori templomának helye 246 — Pál apostol temploma Wride-ben 185 — Péter templom Weritae-ben 185 szentpéterfai templom 249 szentpéteri pálosok 248, 261 Szent Vendel kápolna 342 szeráj 359 Szeremle kultúra 98 szeszgyár telke 311 Székesfehérvári káptalan 230 székesfehérvári Keresztesek 223 — Szent István egyház 269 szélirányok 20 Szienpi birodalom 153 szigeti bég 301, 315, 323, 344 — szandzsákbég 313 Szigetvár eleste 292, 339, 342 — ostroma 283 Szigetvári berberbégség 353 — szandzsák 338, 354 szkirek 149, 150 szklavének 154 Szkülitzész krónikája 218 szlavóniai szlávok 186 szláv eredetű helységnevek és víznevek 222 — fejedelemségek 170 szlávok 153-166, 169, 170, 171, 222, 223 szlovének 163 szolgabíró 226, 300 Szombathely temploma 265-266 szórthamvas sír 118, 119, 122 — temetkezés 108, 112 szőlőhegyek 262, 337, 338 szőlőkultúra 51 szpáhi 338, 356 szpáhi-birtok 356 Szűz Mária templom, Pribina székhelyén 184, 188 templom Kanizsán (1374.) 259 templom búcsúengedélye (1384.) 255 szvébek 149 szvéb-szarmata betörés 146 T takács 257 talaj elsavanyodása 52 talajok 30-34 — termékenysége 30, 32 talajpusztulás tényezői 34 talajtípusok Nagykanizsa területén 31-32 talajvíz 26-27 tamir akcseszi 365 Tardi család 230 tatár hadak rablásai (1603.) 359 — könnyű lovasság dúlása (1600.) tatárjárás 226 tavak Nagykanizsa területén 26 település, kelta 107 —, késő vaskori 107 —, korai bronzkori 93 települések, római koriak 117-119 Temesvári vilajet 353 temetkezés, halomsíros kultúra idejéből 98, 104 —, késő vaskori 107-114 —, korai bronzkori 95 —, középső rézkori 91 temetkezések, római koriak 119-125 temető, német katonáké 366 —, törököké 366 templomok, melyeket Pribina építtetett 184 —, törökök 355 termálvizek 29-30 termények utáni adó 262 terményekben fizetés 262 terménytároló verem 95 természetes vegetáció állatvilága 67 természeti viszonyok 11-41 terra 226 téglasír 122 Theatrum Europaeum 367 Thury György kapitánysága (1567. szeptember-1571. április 2.) 299-304 454 Mutatók Thury György Múzeum 46, 67, 325 Thury György karabélya 311. old. 19. kép. pallosa 310. old. 18. kép. Thury Györgyről históriás ének 304 thüringek 151, 168 tielő törzsek 162 timár-birtok 356 timocanok 170 tivercek 164 tized 30, 339, 364 tizedjövedelmek 364 tizenötéves háború 366 kezdete 325 vége 360 tiznagyi tisztség 222 „Tolmács" törzsbeliek 219 topográfiája Nagykanizsának és környékének a középkorban 264-271 toscanai katonák 357 — segélycsapatok 357 Tóthfalu nevű birtok 246 tölgyesek, mészkedvelők 51 török adóztatás 338, 356 — alatti belső beépítése Kanizsának 368 — birtokviszonyok 356 Török család, pati 261 török egyházi személyzet 355 — eredetű helységnevek 222 — építészek 365-366 — iskolák 355, 368 — javadalmi birtokviszony 356 — katonaság Kanizsán 355 — közigazgatás kiépülése. Kanizsa és a kanizsai vilajet 353-356 — oktatásügy 355 — temető 366 — templomok 355 — uralom Kanizsán 353-396 törökkori Kanizsa képe 365-369 — lakosság Kanizsán 368-369 — temető (Újudvarnál) 224 törökök által épített fürdők 359 — által létesített gyümölcsös kertek 366 — első rablóportyája Kanizsa környékén (1546.) 279 — első támadása Kanizsa ellen (1530.) 258 törökvezető magyar parasztok 321 tőli kápolna 304. old. 417. jegyzet, trák-kimmér művelődési kör 102 tudun (avar főméltóság) 168, 164 türk nyelv 145 türkök 153, 154, 162 tűzdelt barázda díszítés („Furchenstich") 91 tűzvész, 1599. évi 337 —, (1660. évi) 365, 371 U, Ú uar-hun törzsszövetség 145 udvarbíró 222 —, német (1569.) 300 udvarházak, királyiak 223 Udvari Haditanács 282, 300, 301, 302, 309, 312, 319, 320, 327, 335, 363, 374, 388, 389 Udvari Kamara 316 Ulicek 164 urnamezős kultúra 98, 100 fiatalabb szakasza (HA 2 -HB) 101-102 urnás temetkezés 119, 120 a 7. században 160 utigur 153 újkőkor 86-90 újkőkori lelőhelyek 89. old. 4. kép. jegyzéke 90 új-olasz stílusú bástya, ld. füles bástya Újszövetség-fordítás, Sylvester Jánosé 291 Újudvar erődjének leégése (1595.) 326 — vára 19. sz. eleji térképen 346. old. 26. kép. újudvari ásatások 224 — johannita monostor 223, 246 — majorság 296 — perceptor 227 — plébánia 338 — római kori település 115 Újudvarnál török kori temető 224 útelágazások 257 úthálózat, római kori 115-117 Ü üveggyár telke 312 V vadállomány 76. oldalon lévő táblázat. vadászat 76 vadgazdálkodás 74 vajda 340 Vajdai család 270 vajdai nemesek 232 vallási háborúskodás a kanizsai várban 327 — megoszlása a kanizsai vár katonáinak 320 vandálok 146, 148 Varasdi főkapitányság 322, 324, 369 varchoniták 154 varga 257 Vasemberház 265 vasútállomás 266, 267, 269, 347. old. 82. jegyzet. vasútvonal, (Nagykanizsa-Szombathely) 311 vasvári béke 364, 377, 379, 384 Vatikáni könyvtár 278 Vatyai kultúra 97 vámszedés Becsehelyen 296 — Kanizsán 296 — Kisberényben (Iharosberényben) 296 vámszedés Szentpálon 292 vámszedési jog 257, 258, 269, 293 vár átadása 1690-ben 389-392 várárok jegének feltörése 263, 293 várföld 222 várhoz teljesített szolgáltatások 263 várjobbágyok 222 várkastély, a kanizsai várban 280, 284 várkápolna 248, 259, 280, 286 vármegyei adószedő 280 — törvényszék 249 vármegyerendszer 218 város fogalom 188 városalaprajz 267 Városháza, a mai 265 Városok és vármegyék c. monográfia sorozat 45 várszolgák 222 vártafa (tüzelő) 339 vásárok Kanizsán 292 Vásáros-Falvi család 230 Velencébe irányuló marhakereskedelem 292 velencei kereskedők 292 Vend főkapitányság 362 Veszprémi egyházmegye 259 — káptalan 246 veszprémi püspök 300, 390 Veszprémi püspökség 219, 221, 224, 246, 339 vezír 353, 354 végvárak, kanizsai főkapitánysághoz tartozók 340-346 végvárrendszer 281, 282, 314, 340, 360, 364 Vérbulcsú nemzetség 218 viceporkoláb 286 vicus 117 Vinczei-család 230 vidinek 165 vilajet 353 villa 244 villa rustica II7, 119 villagazdaság 115, 118, 125, 165 vinedi (vend) szlávok 155 vinidek 200. old. 149. jegyz. visegrádi királyi építkezések 254 visszafoglalási kísérlet 1601-ben 356-359 vizek lebegő élőlényei 67 vízföldrajzi adottságok 23-30 vízi madarak 67 — bolhák 67 vízipoloskák 69 vízmérleg 42 volynjanok 163 vonaldíszes kerámia kultúrája 86, 87 vöcsökfajok 72 Vucedol-zóki kultúra 95 W Wampaldi villa 185 Wesselényi-féle összeesküvés 379 Wilhelm grófi család 184 wittenbergi egyetem 291 Z zalaapáti bencés kolostor 188 Zala megyei Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság 48, 75, 76 Mutatók 455 zala i bükköny 47, 48, 48. old. 2. kép. elterjedése Délnyugat-Dunántúlon 56. old. 4. ábra. — flórajárás 46 Zalai főesperesség 221 — főesperesség 1554. évi kánoni látogatása 291 zalai gyepűvonal 219, 223 Zalai konvent 232 — nehije 338 Zalakomári Természetvédelmi Terület zalaszentgróti téglagyár területén feltárt sírok 217 Zalavári apátság 225. old. 23. jegyzet, 250. old. 266. jegyzet, 290, 300, 303, 312, 323, 339 Zalavári apátság megalapítása 187 — Benedekrendi apátság 220, 268, 343 — konvent 229 — nahije 354 Zágrábi káptalan 223 — püspökség 219, 223, 235, 236, 339 zákányi rév 255 ZEFAG 48, 75, 76 ziamet-birtok 356 Zimmermann, Wilhelm Péter metszete 336 zóki kultúra 95 Zrínyi család 345, 369, 379 — György első főkapitánysága (1574. VIII. 10-1575. XII. 4.) 314-316 Zrínyi György második kanizsai főkapitánysága (1583-1590) 323-324 — Miklós és Kanizsa 369-374 Zrínyi-Újvár ostromának térképe 385. old. 39. kép. Zvorniki szandzsák 354 Zs Zsámbéki család 271. old. 17. jegyzet. zselizi kultúra 90 zsidók telepítése 257 zsinagóga 265 zsitvatoroki béke 360, 362 A mutatókat készítette: Dr. Rózsa Miklós 456 Részletes tartalomjegyzék Részlete s tartalomjegyzék Dr. Kereskai István: Nagykanizsa Megyei Jogú Város polgármestere ELŐSZÓ 9 Dr. Cseke Ferenc: NAGYKANIZSA ÉS KÖRNYÉKÉNEK TERMÉSZETI VISZONYAI 11 I. FÖLDTANI FELÉPÍTÉS ÉS A FELSZÍN KIALAKULÁSA 13 /. Földtani felépítés 13 2. A mai felszín kialakulása 15 II. ÉGHAJLAT 17 1. Napsugárzás és felhőzet 17 2. Hőmérséklet 18 3. A levegő nedvessége 19 4. Légnyomás, szél 20 5. Csapadék 21 III. VÍZFÖLDRAJZI ADOTTSÁGOK .... 23 j. Felszíni vizek 23 a) Folyóvizek 23 b) Tavak 26 2. Felszín alatti vizek 26 a) Talajvíz 26 b) Vízmérleg 27 c) Rétegvizek 28 d) Termálvizek 29 IV. TALAJOK 30 Irodalom 35 Gyulai Ferenc: DÉL-ZALA NÖVÉNYVILÁGA 43 I. DÉL-ZALA NÖVÉNYFÖLDRAJZI VISZONYAI 45 II. DÉL-ZALA LEGFONTOSABB NÖVÉNYTÁRSULÁSAI 47 1. Bükkösök 47 2. Égeresek 50 3. Gyertyános tölgyesek 50 4. Homoki vegetáció 51 5. Égerláperdők 51 III. A DÉL-ZALAI ILLYRICUM 52 IV. A DÉL-ZALAI ERDŐKET FENYEGETŐ VESZÉLYEK 52 Irodalom 57 Gyulai Ferenc: DÉL-ZALA ÁLLATVILÁGA 65 I. A TERÜLET ÁLLATFÖLDRAJZI JELLEMZÉSE 67 II. GERINCTELEN ÁLLATOK 67 1. Alacsonyabbrendű gerinctelenek 67 2. Gyűrűsférgek (Annelida) 68 3. Puhatestűek (Mollusca) 68 4. ízeltlábúak (Arthropoda) 69 4.1. Rovarok (Insecta) 69 III. GERINCESEK (Vertebrata) 70 1. Halak (Pisces) 70 2. Kétéltűek (Amphibia) 71 3. Hüllők (Reptilia) 71 4. Madarak (Aves) 71 5. Emlősök (Mammalia) 74 Irodalom 77 Dr. Horváth László: NAGYKANIZSA ÉS KÖRNYÉKÉNEK TÖRTÉNETE AZ ÚJKŐKORTÓL A RÓMAI KOR VÉGÉIG 83 BEVEZETÉS 85 I. ÚJKŐKOR (i. e. kb. 5000-2500) 86 1. Korai újkőkor (Starcevo kultúra) .... 87 2. Középső új kőkor (DVK) 87 3. Késő újkőkor (Sopot és lengyeli kultúra) 87 Újkökori lelőhelyek jegyzéke 90 II. RÉZKOR (i. e. 2500-1900) 90 1. Korai rézkor (Lengyeli kultúra III.) ... 90 2. Középső rézkor (Balaton-Lasinja (I) kultúra Furchenstich kerámia időszaka ... 90 3. Késő rézkor (Péceli [Badenij kultúra) . . 91 Rézkori lelőhelyek jegyzéke 93 III. KORAI BRONZKOR (i. e. 1900-1700/ 1650) 95 A Somogyvár- Vinkovci kultúra lelőhelyei . . 97 IV. KÖZÉPSŐ BRONZKOR (i. e. 1700-1650-1500) 97 V. KÉSŐ BRONZKOR (i. e. XIV-IX. század) 98 1. Korai halomsíros kultúra (BB2-BC) ... 98 2. Késő-halomsiros-korai urnamezős korszak (BD-HAi) 98 3. Urnamezős kultúra fiatalabb szakasza (HA2-HB) 101 Késő bronzkori lelőhelyek jegyzéke 102 Részletes tartalomjegyzék 457 VI . KORAI VASKOR (i. e. VIII-V. század) . 104 VII. KÉSŐ VASKOR (i. e. IV-I. század) ... 104 1. A kelták Dél-Zalában 104 2. Települések 107 3. Temetkezések 107 Késő vaskori lelőhelyek jegyzéke 114 VIII. RÓMAI KOR (I-IV. század) 114 /. A római kor rövid története Dél-Zalában 114 2. Úthálózat 115 3. Települések 117 4. Temetkezések 119 Római kori lelőhelyek jegyzéke 128 ÖSSZEFOGLALÁS 128 Jegyzetek 129 Irodalom 132 Dr. Szőke Béla Miklós: A NÉPVÁNDORLÁS KOR ÉS A KORAI KÖZÉPKOR TÖRTÉNETE NAGYKANIZSÁN ÉS KÖRNYÉKÉN 143 BEVEZETÉS 145 I. HUNOK, GÓTOK, LONGOBÁRDOK . . 145 II. AVAROK ÉS SZLÁVOK 153 III. KAROLING KOR 168 /. Korai időszak 168 2. Pribina és Kocel kora 182 ÖSSZEFOGLALÁS 193 Jegyzetek 195 Dr. Vándor László: KANIZSA TÖRTÉNETE A HONFOGLALÁSTÓL A VÁROS TÖRÖK ALÓLI FELSZABADULÁSÁIG 215 I. A TELEPÜLÉS KIALAKULÁSA (900-. 1245) • • • 217 1. Honfoglalás és megtelepedés. A kalandozások sora 217 2. A határvédelem rendszere, a ,gyepű" ... 218 3. Az államszervezés kora. Az egyházi és világi közigazgatás kialakulása 220 4. Kanizsa neve 222 5. Dél-Zala a XI-XIII. század közepéig . . . 223 Jegyzetek 224 II. KANIZSA KIALAKULÁSÁTÓL A MEZŐVÁROS VIRÁGZÁSÁIG (1245-1532) . . 226 1. Kanizsa első említésétől a Kőszegiekig (1245-XIV. sz. elejéig) 226 2. A Kanizsai-család eredete (az Osl[i] nemzetségtől [Kanizsai] Lörincig) 229 3. A kanizsai vár építési idejének és topográfiájának kérdései 233 4. A Kanizsai család történetének vázlata iS32-ig • • 235 a) Kanizsa és a Kanizsai család a 14. század közepén (1330-1375) 235 b) A Kanizsai család fénykora (1375-1428) 237 c) A Kanizsaiak utolsó évszázada (1429-1532) 241 5. Kanizsa és az uradalom kiépülése (1323-1400) 244 6. A Kanizsaiak középkori vára 248 a) A vár az írott emlékekben (1323-1532) 248 b) A Kanizsaiak várkastélyának régészeti maradványai 250 c) A kanizsai várkastély építési idejének kérdése 254 7. Kanizsa mezőváros 257 8. A mezőváros egyházi intézményei 259 9. A kanizsai uradalom (1400-1550) .... 260 10. Nagykanizsa és környékének középkori topográfiája (A mai közigazgatási határok közé eső terület) 264 a) A középkori Kanizsa település elhelyezkedésének kérdései 265 b) A mai Nagykanizsa területébe és határába beolvadt középkori települések . . . 267 Jegyzetek 271 III. KANIZSA TÖRTÉNETE A NÁDASDYAK URALMA ALATT (1532-1567) 277 1. Kanizsa és vára története (1532-1554) . . 2.7''] 2. Kanizsa várának átépittetése Nádasdy Tamás által (1554-1559) 280 3. Kanizsa vára és környéke hadieseményei (1560-1567) 285 a) A vár Nádasdy Tamás és özvegye kezén (1560-1566 nyara) 285 b) A kanizsai főkapitányság létrehozása (Tahy Ferenc főkapitánysága), a vár kettős uralom alatt (1566-1567) 288 4. Kanizsa mezőváros (1532-1567) 290 5. Az uradalom (1550-1567) 294 Jegyzetek 296 IV. KANIZSA KIRÁLYI KÉZEN (1568-1600) 299 1. A kanizsai főkapitányság története 1567 szeptemberétől az 1577. évi hadügyi reformig 299 a) Kanizsa átadásának menete és Thury György kapitánysága (1567. szeptember-1571. április 2.) 299 b) Kanizsa várának újjáépíttetése az Udvari Haditanács által (1568-15 87) 304 c) Átmeneti időszak (1571. április-1573. november) 312 d) Alapy Gáspár főkapitánysága (1573. no-vember-1574. augusztus 9.) 312 e) Zrínyi György első főkapitánysága (1574- aug. 10.-1575. dec. 4.) 314 f) Bornemissza János főkapitánysága (1575. dec. 5.-1577. ápr. 19.) 316 2. A kanizsai főkapitányság története 1577-től 1600. október 22-ig 319 a) Khielmann András főkapitánysága, az új védelmi rendszer kiépítése (1577. április 19.-1581.) 319 458 Részletes tartalomjegyzék b ) Braun Rézmán főkapitánysága (1581-1582) 323 c) Zrínyi György második kanizsai főkapitánysága (1583-1594) _ 323 d) A kanizsai főkapitányság 1590. május 23-tól 1594 júniusáig 324 e) Báró Haym Kristóf főkapitánysága (1594. június 1.-1598. [?])_. 325 f) Paradeiser György főkapitánysága (1598. szeptember-1600. október 22.) 328 1. Kanizsa helyzete az ostrom előtt . . . 328 2. Kanizsa ostroma és elfoglalása (1600. szeptember 8.-október 22.) 330 3. Kanizsa mezőváros története ijój-töl az 1600. évi elpusztulásig 335 4. A kanizsai uradalom pusztulása, a vár ellátásának kérdései 337 5. A kanizsai főkapitánysághoz tartozó végvárak 340 Jegyzetek 346 V. KANIZSA TÖRÖK URALOM ALATT (1600. okt. 22.-1690. ápr. 13.) 353 1. A török közigazgatás kiépülése. Kanizsa és a kanizsai vilajet 353 2. Az 1601. évi visszafoglalási kísérlet .... 356 3. A Kanizsával szembevetett végvárvonal kiépülése és első korszaka (1601-1664) .... 359 4. Magyar adóztatás a török hódoltságban . . 363 5. A törökkori Kanizsa képe 365 a) A vár török általi átépítése 365 b) Kanizsa belső beépítése a török alatt . . 368 c) Kanizsa török kori lakossága 368 6. Zrínyi Miklós és Kanizsa 369 Az 1664. évi visszavívási kísérlet 369 7. A kanizsai török és a zalai végek utolsó korszaka (166 5-1686 ) 379 8. Kanizsa visszafoglalása 384 a) A felszabadító háború eseményei és a kanizsai vilajet elfoglalása 384 b) Kanizsa blokádja és a kapituláció .... 385 c) A vár átadása 389 Jegyzetek 393 Források és irodalom 396 MUTATÓK 425 Személynévmutató 427 Helynevek és egyéb földrajzi nevek mutatója . . . 434 Növénynevek mutatója 442 Állatnevek mutatója 444 Tárgymutató 445 Részletes tartalomjegyzék 459 Ausführliche s Inhaltsverzeichnis Dr. István Kereskai: Bürgermeister der Stadt Nagykanizsa mit Komitatsbefugnis VORWORT 9 Dr. Ferenc Cseke: DIE PHYSISCH-GEOGRAPHISCHEN VERHÄLTNISSE VON NAGYKANIZSA UND UMGEBUNG n I. GEOLOGISCHE SITUATION UND BESCHAFFENHEIT DER ERDOBERFLÄCHE 13 1. Geologische Struktur 13 2. Ausgestaltung der heutigen Oberfläche ... 15 II. KLIMA 17 1. Sonnenbestrahlung und Bewölkung 17 2. Temperatur 18 3. Luftfeuchtigkeit 19 4. Luftdruck, Wind 20 5. Niederschlag 21 III. HYDROGEOGRAPHISCHER ZUSTAND 23 /. Oberflächenwasser 23 a) Fliessende Gewässer 23 b) Stehende Binnengewässer 26 2. Wasser unter der Oberfläche 26 a) Grundwasser 26 b) Wasserhaushaltsbilanz 27 c) Schichtwasser 28 d) Thermalwasser 29 IV. BÖDEN 30 Literatur 35 Verzeichnis der Abbildungen 38 Verzeichnis der Tabellen 38 Ferenc Gyulai: DIE VEGETATION VON SÜD-ZALA . . 43 I. DIE VEGETATIONSVERHÄLTNISSE VON SÜD-ZALA 45 II. DIE WICHTIGSTEN PFLANZENGESELLSCHAFTEN VON SÜD-ZALA ... 47 1. Buchenwälder 47 2. Erlen 50 3. Eichen-Hainbuchen-Wälder 50 4. Sandvegetation 51 5. Erlenwälder 51 III. DAS ILLYRICUM IN SÜD-ZALA .... 52 IV. GEFAHREN FÜR DIE WÄLDER IN SÜD-ZALA 52 Literatur 57 Verzeichnis der Abbildungen auf den Textseiten 60 Verzeichnis der Tafeln 60 Ferenc Gyulai: DIE TIERWELT VON SÜD-ZALA .... 65 I. DIE FAUNENVERHÄLTNISSE DES GEBIETES 67 II. WIRBELLOSE TIERE 67 1. Niedere wirbellosen Tiere 67 2. Ringelwürmer (Annelida) 68 3. Weichtiere (Mollusca) 68 4. GUederfüsser (Arthropoda) 69 4.1. Insecten (Insecta) 69 III. WIRBELTIERE 70 1. Fische (Pisces) 70 2. Amphibien (Amphibia) 71 3. Reptilien (Reptilia) 71 4. Die Vogelwelt (Aves) 71 5. Säugetiere (Mammalia) 74 Literatur 77 Verzeichnis der Tafeln 79 Dr. László Horváth: GESCHICHTE VON NAGYKANIZSA UND UMGEBUNG VOM NEOLITHIKUM BIS ZUM ENDE DER RÖMERZEIT 83 EINLEITUNG 85 I. DAS NEOLITHIKUM (ca. 5000-2500 v. u. Z.) 86 1. Das frühe Neolithikum (Starcevo-Kultur) 87 2. Das mittlere Neolithikum (DVK) .... 87 3. Das späte Neolithikum ( Sopot- und Len-gyeli-Kultur ) 87 Verzeichnis der Fundorte des Neolithikums 90 II. DIE KUPFERZEIT 90 1. Die frühe Kupferzeit (Lengyeli-Kultur III.) 90 2. Periode der mittleren Kupferzeit (Balaton-Lasinja I. - Kultur (Furchenstich Keramik ) 90 3. Die späte Kupferzeit (Pécel [Baden] -Kultur) 91 Verzeichnis der Fundorte der Kupferzeit . . 93 46o Részletes tartalomjegyzék III . DIE FRÜHE BRONZEZEIT (1900-1700/ 1650) 95 Fundorte der Somogyvär-Vinkovci-Kultur . . 97 IV. DIE MITTLERE BRONZEZEIT (1700/ 1650-1500) 97 V. DIE SPÄTE BRONZEZEIT (14-9. Jh. v. u. Z.) 98 1. Frühe Hügelgrabkultur (BB2-BC) .... 98 2. Späte Hügelgrab- frühe Urnenfeldkultur (BD-HAi) 98 3. Jüngere Periode der Urnenfeldkultur (HA2-HB) 101 Verzeichnis der Fundorte der späten Bronzezeit 102 VI. DIE FRÜHE EISENZEIT (8-5. Jh. v. u. Z.) 104 VII. DIE SPÄTE EISENZEIT (4-1. Jh. v. u. Z.) 104 1. Die Kelten in Süd-Zala 104 2. Siedlungen 107 3. Bestattungen 107 Verzeichnis der Fundorte der späten Eisenzeit 114 VIII. RÖMERZEIT (1-4. Jh.) 114 1. Kurze Geschichte der Römerzeit in Süd-Zala 114 2. Strassennetz 115 3. Siedlungen 117 4. Bestattungen 119 Verzeichnis der Fundorte der Römerzeit . . 128 ZUSAMMENFASSUNG 128 Anmerkungen 129 Literatur 132 Verzeichnis der Abbildungen 136 Dr. Miklós Béla Szőke: GESCHICHTE DER VÖLKERWANDERUNGSZEIT UND DES FRÜHEN MITTELALTERS IN NAGYKANIZSA UND UMGEBUNG 143 EINLEITUNG 145 I. HUNNEN, GOTEN, LANGOBARDEN . . 145 II. AWAREN UND SLAWEN 153 III. ZEIT DER KAROLINGEN 168 /. Frühe Periode 168 2. Zeit des Pribina und Kocel 182 ZUSAMMENFASSUNG 193 Anmerkungen 195 Verzeichnis der Landkarten 209 Verzeichnis der Tabellen 209 Dr. László Vándor: GESCHICHTE DER STADT NAGYKANIZSA VON DER LANDNAHME BIS ZUR BEFREIUNG VON DEN TÜRKEN 215 I. AUSGESTALTUNG DER SIEDLUNG (900-1245) 217 1. Landnahme und Ansiedlung. Zeit der Streif-züge 217 2. System des Grenzschutzes. Die ,gyepü" . . 218 3. Zeit der Staatsorganisation. Gestaltung der kirchlichen und weltlichen Verwaltung . . . 220 4. Name von Kanizsa 222 5. Süd-Zala vom 11. bis zur Mitte des 13. Jahrhunderts 223 Anmerkungen 224 II. VON DER ENTSTEHUNG KANIZSAS BIS ZUR BLÜTEZEIT DES MARKTFLECKENS (1245-1532) 226 1. Kanizsa von der erstmaligen Bezeichnung bis zu den Köszegis (von 1245 bis zum Beginn des 14. Jhs) 226 2. Ursprung der Familie Kanizsai (vom Geschlecht Oslf i] bis Lörincz [Kanizsai]) . . 229 3. Fragen der Bauzeit der Festung Kanizsa und ihrer Topographie 233 4. Umriss der Geschichte des Geschlechtes Kanizsai 235 a) Kanizsa und die Familie Kanizsai um die Mitte des 14. Jhs (1330-1375) . . . 235 b) Glanzzeit der Familie Kanizsai (1375-1428) 237 c) Das letzte Jahrhundert der Familie Kanizsai (1429-1562) 241 5. Ausbau von Kanizsa und der Domäne (1323-1400) 244 6. Die mittelalterliche Burg der Familie Kanizsai 248 a) Die Burg in den schriftlichen Aufzeichnungen 248 b) Archäologische Überreste des Kanizsai Schlosses 250 c) Frage der Bauzeit des Schlosses von Kanizsa 254 7. Der Marktflecken Kanizsa 257 8. Die kirchlichen Einrichtungen des Marktflek-kens 259 9. Die Domäne von Kanizsa (1400—1550) . . 260 10. Topographie von Nagykanizsa und Umgebung (Das Gebiet innerhalb der heutigen Verwaltungsgrenzen) 264 a) Situationsfragen der Siedlung Kanizsa des Mittelalters 265 b) Die in das Gebiet in die Grenzen des heutigen Nagykanizsa einverleibten mittelalterlichen Siedlungen 267 Anmerkungen 271 III. GESCHICHTE VON KANIZSA UNTER DER HERRSCHAFT DES GESCHLECHTES NÄDASDY (1554-1559) 277 1. Geschichte der Stadt Kanizsa und ihrer Burg (IS32-ISS4) 277 2. Umbau der Festung Kanizsa durch Tomas Nädasdy (1554-1559) 280 3. Kriegsgeschehen der Festung Kanizsa und Umgebung (1560-1567) 285 a) Die Burg im Besitze von Tamäs Nädasdy und seiner Witwe (1560 bis Sommer 1566) 285 b) Zustandekommen der Oberhauptmannschaft von Kanizsa. Oberhauptmannschaft des Ferenc Tahy. Die Burg unter Doppelherrschaft (1566-1567) 288 Részletes tartalomjegyzék 4. Der Marktflecken Kanizsa (1532-1567) . . 290 5. Die Domäne (1550-1567) 294 Anmerkungen 296 IV. KANIZSA IN KÖNIGLICHEM BESITZ (1568-1600) 299 1. Geschichte der Oberhauptmannschaft Kanizsa von September 1567 bis zur Reform des Kriegswesens 1577) 299 a) Vorgang der Übergabe von Kanizsa und der Hauptmann György Thury (September 1567 - 2. April 1571) 299 b) Neubau der Festung Kanizsa durch den Hofkriegsrat (1568-1587) 304 c) Übergangsepoche (April 1571-Novem-ber 1573) 312 d) Oberhauptmannschaft des Gáspár Alapy (November 1573 - 9. August 1574) . . . 312 e) Erste Oberhauptmannschaft des György Zrínyi (August 1574 - 4. Dezember 1575) 314 f) Oberhauptmannschaft des János Bornemissza (5. Dezember 1575 - 19. April 1577) 316 2. Geschichte der Oberhauptmannschaft Kanizsa von 1577 bis 22. Oktober 1600) .... 319 a) Oberhauptmannschaft des Andreas Khielmann. Ausbau des neuen Verteidigungssystems (19. April 1577-1581) . . 319 b) Oberhauptmannschaft des Erasmus Braun (1581-1582) 323 c) Zweite Oberhauptmannschaft des György Zrínyi (1583-1594) 323 d) Die Oberhauptmannschaft Kanizsa vom 23. Mai 1590 bis Juni 1594) 324 e) Oberhauptmannschaft des Barons Christoph Haym (1. Juni 1594 - 1598 [?]) . . 325 f) Oberhauptmannschaft des Georg Paradeiser (September 1598-22. Oktober 1600) 328 1. Die Lage von Kanizsa während der Belagerung 328 2. Belagerung und Besetzung von Kanizsa (8. September - 22. Oktober 1600) 330 3. Geschichte des Marktfleckens Kanizsa von 1567 bis zu seiner Vernichtung in 1600 . . . 335 4. Die Zerstörung der Domäne Kanizsa. Fragen der Versorgung der Festung ........ 337 5. Die zur Oberhauptmannschaft Kanizsa gehörenden Bollwerke 340 Anmerkungen 346 V. KANIZSA UNTER DER TÜRKENHERRSCHAFT (22. Oktober 1600-13. April 1690) 353 1. Ausbau der türkischen Verwaltung, Kanizsa und das Wilajet von Kanizsa 353 2. Der Rückeroberungsversuch vom Jahre 1601 356 3. Ausbau und erste Epoche der Grenzbefestigungslinie gegenüber Kanizsa (1601-1664) 359 4. Ungarische Besteuerung während der Türkenherrschaft 363 5. Aussehen von Kanizsa in der Türkenzeit . . 365 a) Umbau der Burg durch die Türken . . 365 b) Innerer Ausbau von Kanizsa seitens der Türken 368 c) Bevölkerung von Kanizsa zur Türkenzeit 368 6. Miklós Zrínyi und Kanizsa. Rückeroberungsversuch vom Jahre 1664 . . . 369 7. Letzte Epoche der türkischen Grenzfestung von Kanizsa und jener von Zala (1665—1686) 379 8. Rückeroberung von Kanizsa 384 a) Geschehen des Befreiungskrieges und die Eroberung des Wilajets Kanizsa . . 384 b) Blockade von Kanizsa und die Kapitulation 385 c) Übergabe der Festung 389 Anmerkungen 393 Quellen und Literatur 396 Verzeichnis der Landkarten 411 Bilderverzeichnis 412 REGISTER 425 Namensverzeichnis 427 Verzeichnis Orts- und sonstiger geographischen Namen 434 Verzeichnis der Pflanzennamen 442 Verzeichnis der Tiernamen 444 Sachverzeichnis 445 462 Részletes tartalomjegyzék Detaile d table of contents Dr. István Kereskai: Nagykanizsa Principal County City Major PREFACE 9 Dr. Ferenc Cseke: NATURAL CONDITIONS OF NAGYKANIZSA AND ITS ENVIRONS .... 11 I. GEOLOGICAL FEATURES AND FORMATION OF THE SURFACE 13 1. Geological features 13 2. The formation of the present-day surface . . 15 II. CLIMATE 17 1. Sunshine and clouds 17 2. Temperature 18 3. Humidity 19 4. Atmospheric pressure, wind 20 5. Precipitation 21 III. FUNDAMENTALS OF HYDROLOGY . . 23 1. Surface water 23 a) Rivers 23 b) Lakes 26 2. Subsurface waters 26 a) Ground-water 26 b) Water-balance 27 c) Artesian water 28 d) Thermal waters 29 IV. SOILS 30 Literature 35 List of illustrations 40 List of tables 41 Ferenc Gyulai: FLORA OF SOUTH-ZALA 43 I. GEOBOTANICAL SETTING OF SOUTH-ZALA 45 II. THE IMPORTANT PLANT ASSOCIATIONS OF SOUTH-ZALA 47 1. Beeches 47 2. Alder 50 3. Oak-Hornbeam forests 50 4. Sand vegetation 51 5. Alder-swampy forest 51 III. ILLYRICUM OF SOUTH-ZALA 52 IV. DANGERS ATTACKING THE FORESTS OF SOUTH-ZALA 52 Bibliography 57 List of figures 63 List of tables 63 Ferenc Gyulai: FAUNA OF SOUTH-ZALA 65 I. ZOOGEOGRAPHICAL CHARACTERISTICS OF THE AREA 67 II. INVERTEBRATE FAUNA 67 1. Lower invertebrates 67 2. Ringworms (Annelida) 68 3. Molluscs (Mollusca) 68 4. Arthropodes (Arthropoda) 69 4.1 Insects (Insecta) 69 III. VERTEBRATES 70 1. Fish (Pisces) 70 2. Amphibians (Amphibia) 71 3. Reptiles (Reptilia) 71 4. Birds (Aves) 71 5. Mammals (Mammalia) 74 Bibliography 77 List of tables 81 Dr. László Horváth: THE HISTORY OF NAGYKANIZSA AND ITS SURROUNDINGS BETWEEN THE NEOLITHIC AND THE ROMAN PERIOD 83 INTRODUCTION 85 I. NEOLITHIC (approximately 5000 to 2500 B. C.) 86 /. Early Neolithic (Starcevo culture) .... 87 2. Middle Neolithic (Transdanubian Linear-band Ceramic culture) 87 3. Late Neolithic (Sopot and Lengyel cultures) 87 List of Neolithic sites 90 II. COPPER AGE (2500-1900 B. C.) 90 1. Early Copper Age (Phase III of the Lengyel culture) 90 2. Middle Copper Age (Balaton-Lasinja I. culture — the period of Furchenstich ceramics) 90 3. Late Copper Age (PéceljBaden culture) . 91 List of Copper Age sites 93 Részletes tartalomjegyzék 463 III . EARLY BRONZE AGE (1900-1700/1650 B. C.) 95 Sites of the Somogyvár-Vinkovci culture . . 97 IV. MIDDLE BRONZE AGE (1700/1650-1500 B. C.) 97 V. LATE BRONZE AGE (i4th-9th centuries B. C.) 98 /. Early Kurgan culture (R BB2-BC) ... 98 2. Late Kurgan-Early Urnfield Period (R BD-HAi) . 98 3. Later period of the Urnfield culture (R HA2-HB) 101 List of Late Bronze Age sites 102 VI. EARLY IRON AGE (8th-5th centuries B. C.) 104 VII. LATE IRON AGE (4th-ist centuries B. C.) 104 1. Celts in the south of Zala county (4th-ist centuries B. C.) 104 2. Settlements 107 3. Cemeteries 108 List of Late Iron Age sites 114 VIII. ROMAN PERIOD (ist-4th centuries) . . . 114 1. The short history of Roman Periods in South Zala 114 2. Road network 115 3. Settlements 117 4. Cemeteries 119 List of Roman Period sites 128 SUMMARY 128 Notes 129 Literature 132 List of figures 140 Dr. Béla Miklós Szőke: HISTORY OF THE MIGRATION PERIOD AND THE EARLY MIDDLE AGES IN NAGYKANIZSA AND ITS SURROUNDINGS 143 INTRODUCTION 145 I. HUNS, GOTHS AND LANGOBARDS . . 145 II. AVARS AND SLAVS 153 III. CAROLINGI AN PERIOD 168 j. Early phase 168 2. The Period of Pribina and Kocel 182 SUMMARY 193 Notes 195 List of maps 214 List of tables 214 Dr. László Vándor: THE HISTORY OF KANIZSA FROM THE MAGYAR CONQUEST TILL THE TOWN''S LIBERATION FROM TURKISH OCCUPATION 215 I. THE BIRTH OF THE SETTLEMENT (900-1245) 217 j. The Magyar Conquest and settlement. The Period of Raids 217 2. The ,gyepű": a border defense system ... 218 3. The period of state organization 220 4. The name of Kanizsa 222 5. Southern Zala county until the middle of the nth-i3th centuries 223 Notes 224 II. FROM THE EARLY YEARS OF KANIZSA TILL THE HEYDAY OF THE RURAL TOWN (1245-1532) 226 j. From the first mention of Kanizsa till the Kőszegi clan ( 1245 to early 14th century) . 226 2. The origin of the Kanizsai family (from the Osl clan to Lőrinc Kanizsai) 229 3. Problems of dating and topography of the Kanizsa castle 233 4. The outline of the Kanizsai family history . 235 a) Kanizsa and the Kanizsai family in the middle of the 14th century (1130-1375) 235 b) The heyday of the Kanizsai family (1375-1428) 237 c) The last century of the Kanizsai family (1429-1532) 241 5. The formation of Kanizsa and the estate (1320-1400) 244 6. The Medieval castle of the Kanizsai family 248 a) The castle in written sources (1323-1532) 248 b) Archaeological remains of the castle owned by the Kanizsai family 250 c) Problems regarding the date of construction of the Kanizsai castle 254 7. Kanizsa rural town 257 8. Clerical institutions in the rural town .... 259 9. The Kanizsai estate (1400-1550) 260 70. The topography of Nagykanizsa and its surroundings (area within the modern administrative borders) 264 a) Questions concerning the location of the Medieval settlement of Kanizsa .... 265 b) Medieval settlements incorporated in the periphery of modern Nagykanizsa . . . 267 Notes 271 III. THE HISTORY OF KANIZSA UNDER THE NADASDY FAMILY (1554-1559) • • 277 1. The history of Kanizsa and its castle .... 277 2. The rebuilding of Kanizsa castle by Tamás Nádasdy (1554-1559) 280 3. Military events affecting Kanizsa castle and its surroundings (1560—156j) 285 a) The castle under the rule of Tamás Nádasdy and his widow (1560-the summer of 1566) 285 b) The organization of the Kanizsa chief military command. The castle under dual rule (1566-1567) 288 4. Kanizsa rural town ( 1532—1567 ) 290 5. The estate (1550-1567) 294 Notes 296 IV. KANIZSA: A ROYAL ESTATE (1568-1600) 299 j. The history of the Kanizsa chief military command between September 1567 and the 1577 military reform 299 464 Részletes tartalomjegyzék a ) The transfer of Kanizsa and the command of György Thury (September 1567-April 2, 1571) 299 b) The reconstruction of Kanizsa castle by the Royal War Council (1568-1587) . . 304 c) Transitional Period (April 1571-Novem-ber 1573) 312 d) The command of Gáspár Alapy (November 1573-August 9, 1574) . . . 312 e) The first command of György Zrínyi (August 1574-December 4, 1575) . . . 314 f) The command of János Bornemissza (December 5, 1575-April 19, 1577) . . . 316 2. The history of the chief military command in Kanizsa between 1377-October 22, 1600) . 319 a) The command of András Khielmann and the construction of the new defense system (April 19, 1577-1581) 319 b) The command of Rézmán Braun (1581-1582) 323 c) The second command of György Zrínyi (1583-1594) 323 d) The Kanizsa chief military command between May 23, 1590-June 1594 . . . 324 e) The command of Baron Kristóf Haym (June 1, 1594-1598?) 325 f) The command of György Paradeiser (September 1598-October 22, 1600) . . 328 1. The situation in Kanizsa under siege 329 2. The siege and occupation of Kanizsa (September 8, 1600-October 22, 1600) 330 3. The history of Kanizsa rural town until its destruction in 1567 to 1600 335 4. The destruction of the Kanizsa estate and questions concerning the provisioning of the castle 337 5. Forts under the Kanizsa military command 340 Notes 346 V. KANIZSA UNDER TURKISH RULE (October 22, 1600-April 13, 1690) 353 /. The development of Turkish administration. Kanizsa and the Kanizsa vilayet 353 2. The 1601 attempt at recapture 356 3. Establishment and early period of the fortification line facing Kanizsa ( 1601-1664) 359 4. Hungarian taxing under Turkish rule . . . 363 5. The picture of Turkish Period Kanizsa . . . 365 a) The Turkish reconstruction of the castle 365 b) The internal development of Kanizsa under Turkish rule 368 c) The Turkish Period population of Kanizsa 368 6. Miklós Zrínyi and Kanizsa. The 1664 attempt at recapture 369 7. The last phase of Turkish Kanizsa and the Zala county forts ( 1663-1686) 379 8. The recapture of Kanizsa 384 a) Events in the war of liberation and the occupation of Kanizsa vilayet 384 b) The blockade and capitulation of Kanizsa 385 c) The surrender of the castle 389 Notes 393 Sources and literature 396 List of maps 422 List of figures 423 INDEXES 425 Index of personal names 427 Index of locations and other geographical names 434 Index of plant names 442 Index of animal names 444 Subject index 445 NAGYKANIZSA Városi monográfia II. kötet ISBN szám: 963 219 647 3 Nagykanizsa Monográfia II. kötet Kiadja: Nagykanizsa Megyei Jogú Város Önkormányzata Felelős kiadó: Litter Nándor 2006 Kanizsai Nyomda Kft., Nagykanizsa — Felelős vezető: Brenner Árpád NAGYKANIZSA Városi monográfia Második kötet Nagykanizsa 2006 írták: Lektorálták: Szerkesztették. Czupi Gyula Gőcze Rezső Halász Imre Hermann Róbert Kaposi Zoltán Kardos Ferenc Kéringer Mária Kostyál László Kotnyek István Lendvai Anna Rábavölgyi Attila Borsody Csaba Győriványi Sándor Kaposi Zoltán Kelényi György Kunics Zsuzsa Magyar Eszter Simonffy Emil Szulovszky János T. Mérey Klára Urbán Aladár Lendvai Anna és t Rózsa Miklós TARTALOMJEGYZÉK* Litter Nándor Nagykanizsa megyei jogú város polgármestere: ELŐSZÓ 11 Kaposi Zoltán: KANIZSA ÖNKORMÁNYZATÁNAK MŰKÖDÉSE A 18. SZÁZADBAN 13 Kaposi Zoltán: KANIZSA TÖRTÉNETI HELYRAJZA (1690—1849) 57 Rábavölgyi Attila: KIS- ÉS NAGYKANIZSA DEMOGRÁFIAI VÁLTOZÁSAI (1690—1849) 113 Kaposi Zoltán: KANIZSA MEZŐGAZDASÁGA A FEUDALIZMUS UTOLSÓ IDŐSZAKÁBAN (1690—1849) 151 Lendvai Anna: KÉZMŰVESSÉG ÉS A CÉHEK TÖRTÉNETE NAGYKANIZSÁN 1690-TŐL 1849-IG 197 Kaposi Zoltán: KANIZSA KERESKEDELMÉNEK TÖRTÉNETE (1690—1849) . . . 241 KéNriAngGerY KAMNáIrZiaS: A EGYHÁZAI ( 1 6 9 0—1 8 4 8 ) 2 4 1 Kostyál László: NAGYKANIZSA MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETE (1690—1849) . . . . 293 KoNtnAyeGkY KAIsNtvIáZnS: AI ISKOLÁK ( 1 6 9 0—1 8 4 9 ) 3 7 1 Halász Imre: NAGYKANIZSA ÖNKORMÁNYZATA A 19. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN 397 Hermann Róbert: NAGYKANIZSA TÖRTÉNETE 1848—49-BEN 455 A NAGYKANIZSÁHOZ CSATOLT KÖZSÉGEK TÖRTÉNETE 527 Gőcze Rezső PALIN ÉS KORPAVÁR TÖRTÉNETE (1690—1849) 529 Czupi Gyula—Kardos Ferenc MIKLÓSFA TÖRTÉNETE (1690—1848) 565 Kardos Ferenc BAGOLA, SÁNC ÉS FAKOS TÖRTÉNETE 1690 ÉS 1848 KÖZÖTT 587 Kardos Ferenc BAJCSA TÖRTÉNETE 1690 ÉS 1848 KÖZÖTT 601 FORRÁSOK ÉS IRODALOM 613 MUTATÓK 629 * A részletes tartalomjegyzéket lásd a könyv végén INHALTSVERZEICHNIS* Nándor Litter Bürgermeister der Komitatsstadt Nagykanizsa: VORWORT 11 Zoltán Kaposi: DIE KOMMUNALVERWALTUNG VON KANIZSA IM 18. JAHRHUNDERT 13 Zoltán Kaposi: HISTORISCHE TOPOGRAPHIE VON KANIZSA (1690—1849) 57 Attila Rábavölgyi: DEMOGRAPHISCHE VERÄNDERUNGEN IN KIS- UND NAGYKANIZSA (1690—1849) 113 Zoltán Kaposi: KANIZSAS LANDWIRTSCHAFT IN DER LETZTEN PERIODE DES FEUDALISMUS (1690—1849) 151 Anna Lendvai: DIE GESCHICHTE DES HANDWERKS UND DER ZÜNFTE IN NAGYKANIZSA VON 1690 BIS 1849 197 Zoltán Kaposi: GESCHICHTE DES HANDELS IN KANIZSA ZWISCHEN 1690 UND 1849 241 Mária Kéringer: DIE KIRCHEN VON NAGYKANIZSA ZWISCHEN 1690 UND1848 . . . . 293 László Kostyál: DIE KULTURGESCHICHTE VON NAGYKANIZSA ZWISCHEN 1690 UND 1849 341 István Kotnyek: DIE SCHULEN VON NAGYKANIZSA (1690—1849) 371 Imre Halász: DIE VERWALTUNG VON NAGYKANIZSA AM ANFANG DES 19. JAHRHUNDERTS 397 Róbert Hermann: NAGYKANIZSA 1848—1849 455 DIE GESCHICHTE DER AN NAGYKANIZSA ANGESCHLOSSENEN GEMEINDEN 527 Rezső Gőcze: DIE GESCHICHTE VON PALIN UND KORPAVÁR ZWISCHEN 1690 UND 1849 529 Gyula Czupi—Ferenc Kardos: DIE GESCHICHTE VON MIKLÓSFA ZWISCHEN 1690 UND 1848 . . . 565 Ferenc Kardos: DIE GESCHICHTE VON BAGOLA, SÁNC UND FAKOS ZWISCHEN 1690 UND 1848 587 Ferenc Kardos: DIE GESCHICHTE VON BAJCSA ZWISCHEN 1690 UND 1848 601 INHALTS- UND QUELLENVERZEICHNIS 613 KENNZIFFERN 629 * Siehe den detaillierten Inhalt am Ende des Buchs TABLE OF CONTENTS* Nándor Litter Mayor Municipality of Nagykanizsa: PREFACE 11 Zoltán Kaposi: THE OPERATION OF THE SELF-GOVERNMENT OF KANIZSA IN THE 18TH CENTURY 13 Zoltán Kaposi: THE HISTORIC TOPOGRAPHY OF KANIZSA (1690-1849) 57 Attila Rábavölgyi: THE DEMOGRAPHIC CHANGES OF KIS- AND NAGYKANIZSA (1690-1849) 113 Zoltán Kaposi: THE AGRICULTURE OF KANIZSA IN THE LAST PERIOD OF FEUDALISM (1690-1849) 151 Anna Lendvai: THE HANDICRAFT INDUSTRY AND THE HISTORY OF GUILDS IN NAGYKANIZSA 1690-1849 197 Zoltán Kaposi: THE HISTORY OF TRADE IN KANIZSA (1690-1849) 241 Mária Kéringer: THE CHURCHES OF NAGYKANIZSA 1690-1848 293 László Kostyál: THE CULTURAL HISTORY OF NAGYKANIZSA (1690-1849) 341 István Kotnyek: SCHOOLS OF NAGYKANIZSA (1690-1849) 371 Imre Halász: THE SELF-GOVERNMENT OF NAGYKANIZSA IN THE FIRST PART OF THE 19TH CENTURY 397 Róbert Hermann: THE HISTORY OF NAGYKANIZSA IN 1848-49 455 THE HISTORY OF THE VILLAGES ANNEXED TO NAGYKANIZSA 527 Rezső Gőcze: THE HISTORY OF PALIN AND KORPAVÁR (1690-1849) 529 Gyula Czupi—Ferenc Kardos: THE HISTORY OF MIKLÓSFA 1690-1848 565 Ferenc Kardos: THE HISTORY OF BAGOLA, SÁNC AND FAKOS BETWEEN 1690 AND 1848 587 Ferenc Kardos: THE HISTORY OF BAJCSA BETWEEN 1690 AND 1848 601 SOURCES AND LITERATURE 613 INDEX 629 * See detailed table of contents at the end of the book ELŐSZÓ Örömmel és szeretettel nyújtjuk át minden olvasónak a Nagykanizsa város történetétfeltáró, háromkötetesre tervezett monográfia második kötetét. Az első kötet 1994. évi megjelenése után tizenkét évvel vehetjük kézbe a várostörténet folytatását, ismerhetjük meg 1690-től, a török uralom megszűnésétől városunk múltját 1849-ig, a szabadságharc bukásáig. A könyv megszületésének közreműködői, kiadója, szerzői és szerkesztői azt tervezték már 1994-ben, hogy az első kötet folytatásaként bemutassák a 300 évvel ezelőtti várost. Azt a folyamatot, ahogyan az elnéptelenedett, háborúk pusztította, sáros, vizes, mocsaras kistelepülés benépesül, megelevenedik, lakói munkájának, tanácsa sokirányú tevékenységének köszönhetően fejlődik, mindenkori földesurának esetenként támogató, esetenként akadályozó magatartása következtében ragaszkodik jogaihoz, ennek érdekében elfogad, vitatkozik vagy perlekedik. A szerzők és szerkesztők legfőbb törekvése az volt az elmúlt tizenkét évben, hogy a kötet fejezetei a város történetének teljességét fogják át: mutassák be mezőgazdaságát, iparát, kereskedelmét, az uradalom gazdálkodását, a város társadalmát, igazgatását, sajátos jogi helyzetét, egyházait, kultúráját, valamint nem utolsósorban a Nagykanizsához csatolt községeket. Meg kell emlékeznünk a mű tartalmának megtervezőjéről, Rózsa Miklósról, aki az első kötet szerkesztése után már 1994-ben — vállalva a második kötet szerkesztését is — azt a célt tűzte ki, hogy a tanulmányok a történettudomány legújabb kutatási eredményei és a szerzők saját kutatásai alapján készüljenek, vagyis a kötet a tudományos igények kielégítését szolgálja. Rózsa Miklós e célkitűzéshez mindvégig, 2003-ban bekövetkezett haláláig hű maradt, s a munkafolyamat minden fázisában — a megtorpanások időszakában is — saját eredményeivel, forrásfeltárásaival segítette a szerzőket. Szomorú, hogy példamutató szerkesztői munkáját nem tudta befejezni, s a kötet megjelenését már nem érhette meg. A munka az általa kijelölt úton özvegye, szerkesztőtársa, Lendvai Anna révén folytatódott. A tanulmányok mellett elkészültek a kötet segédletei: a forrásjegyzék, amely egyszersmind rövidítésjegyzék is, s amely a kötetben előforduló valamennyi könyvtári és leggyakoribb levéltári forrást tartalmazza, továbbá a személy- és földraj zinév-mutató, valamint a tárgymutató. Mindezek az olvasók és kutatók számára egyaránt segítséget jelentenek. Mindegyik tanulmány végén német és angol nyelvű összefoglaló olvasható a külföldi kutatók és érdeklődők tájékoztatására. Meg kell emlékeznünk arról is, hogy a tizenkét év alatt hiábavaló lett volna minden szerkesztői, szerzői erőfeszítés, ha a mindenkori városi önkormányzat nem tanúsított volna megkülönböztetett figyelmet, hogy a monográfia első két kötete elkészüljön. Köszönet illeti az újat alkotás örömét mindvégig átérző szerzőket, Czupi Gyulát, Gőcze Rezsőt, Halász Imrét, Hermann Róbertet, Kaposi Zoltánt, Kardos Ferencet, Kéringer Máriát, Kostyál Lászlót, Kotnyek Istvánt, Lendvai Annát, Rábavölgyi Attilát, akiknek munkája a mű megszületését lehetővé tette. Köszönet jár továbbá mindazoknak a múzeológusoknak, könyvtárosoknak, levéltárosoknak, lektoroknak, fordítóknak és informatikusoknak, valamint a nyomdászoknak, akik a kutatók munkáját, a könyv megjelenését elősegítették. Bízunk benne, hogy a harmadik évezred hajnalán, 2006-ban megjelent szép kötet méltó főhajtás városunk múltja előtt, másfelől olyan ajándék, amely a felfedezés, a megismerés és az elmélyülés örömét jelenti valamennyi olvasójának. Nagykanizsa, 2005. november Nagykanizsa megyei jogú város polgármestere Kaposi Zoltán KANIZSA ÖNKORMÁNYZATÁNAK MŰKÖDÉSE A 18. SZÁZADBAN I. A VAROS JOGALLASA Kanizsa várának 1690. évi visszafoglalása után a város kamarai irányítás alá került.1 A visszafoglalt várban és városban katonaság gyakorolta a hatalmat, ám az osztrák politika nagyon hamar a szász városokra jellemző irányítási rendszert alakított ki. A katonai parancsnok lényegében teljhatalmú ura volt a várnak és városnak, de emellett létrejöhettek a német városokra jellemző intézményi egységek is (szenátus, bíró, jegyző, pénztáros stb.).2 Pontosan meghatározták a hivatalnokok munkáját, az általuk felügyelt területeket. Ez a modell a belső ügyek szempontjából önállóságot jelentett a városnak, s a magyarországi civitásokhoz hasonlító jogrendszer alakult ki. Volt már új pecsétje is városnak, amelynek használatát 1695-ben nyerte el, s ezen is szerepelt a civitas, vagyis a szabad királyi város elnevezés. 3 Nyilvánvaló, hogy a város német polgársága szerette volna, ha Kanizsa valóban szabad királyi várossá válik, hiszen az országban a legtöbb németlakta város rendelkezett ezzel a kiváltsággal, s a civitas-rang Kanizsa számára előnyös pozíciót biztosíthatott volna a városhiányos délnyugat-dunántúli térségben. Lipót császár és magyar király már 1688-ban létrehozta az Újszerzeményi Bizottságot (Neoacquistica Commissiot), amelynek feladata a birtokjogok rendezése volt. Mivel a fegyverváltság megfizetése a magyarországi birtokosok számára a földek 10%- os forgalmi becsértékének alkalmazásával teljesíthetetlen volt, így pénzhez sem igen jutott a fiskus, ezért aztán 1702 után méltányosabb eljárásra tértek át: a vármegyéknek átalányösszeget kellett fizetni a területükön lévő földek után.4 Zala vármegyében a folyamat még így is elhúzódott, s majd csak 1738-ban oldódott meg véglegesen 18 000 forint lefizetésével.5 Azokat a földeket viszont, amelyekre szinte egyáltalán nem találtak régi tulajdonost, az udvar potom áron elvesztegette, olyanok kapták meg, akik relatíve a legtöbbet fizették érte. Az udvar a háború után hatalmas összegekkel tartozott hitelezőinek, így nem véletlen, hogy szinte mindent igyekezett — legalább ideiglenes hatállyal — eladományozni. Ennek megfelelően a kanizsai uradalom is hamar földesúrra talált. 1693. július 10-én kelt az a szerződés, amely a Kamara, illetve gyöngyösi Nagy Ferenc és fia, Zsigmond között jött létre a kanizsai javakat illetően, s amelyben eladták az uradalmat 6000 rénes forintért.6 A számos Nagy nevű nemesi família közül ez volt az a család, amelyet „1 .Lipót a török elleni harcokban kimutatott vitézségéért a Dunán inneni részek aIkapitányává tett".7 A vicegenerális különben birtokai nagy részét a korábban elkobzott Nádasdy-földekből szerezte." A szerződés pontosan felsorolta, hogy mi tartozott a kanizsai uradalomhoz. Része volt a domíniumnak ekkor Segedő, Geredze, Kislagd, Mantha-Manza, Almaszeg, Mikefalva, Baufalva, Erdősfalva, Geresfalva, Oyenfalva, Bayesia, Csákány, Sigard, Viched, Gyanot, Also- Kerchen, Felső-Bagota, Ballin, Csicsó, Ilhó, Iklód, Saagh, Magasd, Mindszent, Egervölgy-Egresd, s még vagy 20 kisebb-nagyobb praedium. Ezek a települések a későbbiekben vagy felszámolásra kerültek, vagy egybeolvadtak, ebből következően a 18. század vége felé már csak alig 10 puszta ismert közülük. Nagy Ferenc Zsigmond nevű fia időközben meghalt, s vele a család is kihalt. Forrásainkból azt lehet sejteni, hogy Nagy Ferenc tulajdonként kapta a kanizsai uradalmat, de mivel nem volt örököse, illetve azok valószínűleg egyelőre nem éltek az örökséggel (talán éppen pénzügyi nehézségeik voltak), az továbbra is a Kamara alá tartozott. Kanizsa város jogállásának kérdése azonban nem a polgárság akaratától függött, azt sokkal jobban befolyásolta a nagypolitika és az udvar pénzéhsége. 1702-ben lerombolták a kanizsai várat, s ezzel Kanizsa elveszítette addigi katonai központi szerepét.'' A török elleni harcokban csaknem csődbe jutott kincstárnak pénzre volt szüksége, így felgyorsult a volt hódoltsági területek birtokainak, városainak eladományozási üteme. Ebből következett, hogy most már nemcsak az uradalom, hanem a város is magántulajdonba került, s a város a 13-14 évnyi relatív szabadság után gyakorlatilag mezővárossá vált.10 Abban az időben a mezővárosi lét a korábbi belső autonómia csökkenését, s egyben a földesúrnak való kiszolgáltatottságot jelentette. Hangsúlyozzuk azonban, hogy ez a folyamat nemcsak Kanizsán következett be, a 18. század első évtizedében a Bizottság kezelésébe került uradalmak és városok esetében hasonló példákat láthatunk. Emeljük ki ezek közül a méreténél és gazdasági jelentőségénél 16 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században fogva Kanizsához hasonlítható Pápa városát, ahol az 1730-as években gróf Esterházy erősen korlátozta az ott élők szabadságjogait." Mutatja a kanizsai változásokat, hogy a város új pecsétje már nem tartalmazta a civitas kifejezést. A város által megvésetett pecsét körirata „SIGILLUM PRIVILEGIAT! OPPIDI CANISAE 1695", vagyis „Kanizsa kiváltságos mezőváros pecsétje 1695" volt. A város ezt a pecsétet használta egészen 1903-ig.12 Az új pecsét szövegében a szabadalmas mezőváros kifejezésre érdemes felhívni a figyelmet, hiszen a dunántúli városok esetében jónéhány használhatta ezt a megnevezést (Kaposvár, Pápa, Szekszárd stb.).13 A város 1704-ben báró Gracich (Grassics Jakab) személyében új földesurat kapott.14 Gracich korábban udvari hadiszállító volt. A földesurasággal kapta meg értelemszerűen a lerombolt várat is azzal a feltétellel, hogy az óriási mennyiségű falmaradványt, törmeléket el kell takarítania.15 Mindenesetre Gracich számára Kanizsa városa nem lehetett valami nagy juttatás. A vár körüli települések számos darabja mind a somogyi, mind a zalai oldalon elpusztult. Már az 1695. évi kamarai conscriptio is világosan tanúsította, hogy a Zala és Somogy vármegye határán lévő város alig rendelkezik beszállító falvakkal, piacközpontként gyengén működik, ráadásul a vár és a város területe elmocsarasodott, egyszóval korlátozottá vált a terület eltartóképessége. 16 Ráadásul a Rákóczi-szabadságharc katonai tevékenysége kiterjedt Kanizsára is. 1704 januárjában Rákóczi seregének ezereskapitánya, Szarka Zsigmond foglalta el Kanizsát.17 A kuruc hadsereg a korban szokásos módon, azaz rekvirálásokkal tartotta fenn magát, tudjuk például, hogy 1705-ben mintegy 1000 köböl gabonát gyűjtöttek be a városiaktól. 18 Ismert az is, hogy a török időkből a kiszolgáló, s a városban lévő martalóc népesség egy része a városban maradt, s annak nyugati oldalán telepedett le.19 Csak miután a császáriak kiszorították a kurucokat, vehette birtokba Gracich báró ténylegesen is a várost. Gracich báróval sok baja volt a városi népességnek, így például 1717-ben a királyhoz intéztek panaszlevelet, amelyben védelmet kértek a város urával szemben.20 Végül is a bárótól hamar megszabadult a város, mivel 1717-ben meghalt, s így újra a Kamara kezébe került a város és uradalma, amelyet értékesítenie kellett ahhoz, hogy pénzt lásson. Kanizsa esetében a jogállásban bekövetkező változás azt jelentette, hogy Gracich báró, aki megkapta a várost, pénzt akart látni a településből, s ez a terhek növekedését hozta magával. Gracich már 10 éve a város földesura volt, amikor a Rákóczi-szabadságharc után két évvel szerződésben rögzítették a város és a földesúr közti jogállást. Ez voltaképpen úrbéri szerződés volt, amelynek jelentősége az, hogy a későbbiekben minden földesúrváltásnál ehhez a contractushoz lehetett visszanyúlni, vagyis ez lett a későbbiek számára a viszonyítási alap. Nézzük, hogyan szabályozta a városi társadalom életét az 1713. évi conventionalis contractus!21 1. A városlakóknak egy egész telek után, amelyhez 24 hold szántó, 1 hold kert, illetve nem meghatározott nagyságú erdő (fa) és rét tartozik, a birtoklás megkezdése után 3 év elteltével évi 4 forintot kell fizetniük. A városlakóktól megkülönböztetett zselléreknek nem kellett pénzt fizetniük, csak évi két munkanapot teljesíteni. Ez a korábbi kamarai állapotnak további elismerését jelenti, hiszen már 1690-ben is beiktatták a három éves türelmi időt. Ugyanakkor ez egybeesett a korabeli telepítési láz alkalmával megszokott általános kivárási idővel (3-4 év adómentesség), amiből az is következtethető, hogy Kanizsa városában is jelentősebb betelepedési folyamat indulhatott meg. 2. A kertek után, amelyek kívül estek a házak kertjén (itt minden bizonnyal a későbbi, századközepi forrásokban már külső kertnek nevezett területekről van szó) minden hold után 9 krajcárt kellett fizetniük a birtoklóknak. 3. Miután eltelt az adómentes időszak, a bevetett földek után minden polgár búzából, rozsból, árpából a tizedik keresztet kilenced fejében köteles beadni. 4. A kanizsaiaknak gondoskodni kellett a plébános eltartásáról. Az ún. országos stólán felül egész telkenként 20 dénárt kellett fizetni, továbbá akiknek állataik voltak, azoknak évente egyszer egy szekér fát kellett a plébánosnak vinniük. A contractus értelmében a földesúr kötelessége volt horvát és német lelkészek vasárnapi és ünnepnapi prédikációjának megszervezése, valamint az ifjúságnak szóló hittantanítás biztosítása. 5. 1713. január l-jétől a város számára öt hónapon keresztül fogyasztási adó nélkül szabad bormérést biztosítanak. 6. A befolyó bírságok fele részben az uradalmat, fele részben a várost illetik. 7. A telek és földbirtoklóknak negyedévente kell fizetniük a rájuk eső összeget. 8. Ha a városiak a házukat vagy telküket eladják, akkor az uraság számára semmit nem kell fizetni, ellenben a kancellária számára 2 forint 50 krajcárt kötelesek befizetni. 9. A szerződés a jelenleg a városban élő polgárokkal jött létre, akik ezt megelőzően komoly károkat szenvedtek. Kikötötték, hogy ha újabb polgárok érkeznek a városba, akkor a földesúrnak lehetősége lesz hasonló megegyezésre velük. 10. A városbíró, a jegyző, valamint a szegények ispotálya szántót, réteket és tűzifát saját használatra tízed vagy más fizetési kötelezettség nélkül kap. 17 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században 11. A földesúr szavatosságot vállalt a királynak járó tized és fogyasztási adó vonatkozásában. 12. Ha a földesúr eladja a várost, akkor az új tulajdonosnak is kötelessége lesz megtartani a mostani szabályozást. Ezt a szerződést pedig a földesúr és a város 1000 forint büntetés terhe mellett köteles betartani. Egy 1717. október 14-ről fennmaradt birtokmegosztási irat szerint Gracich báró után két új família került földbirtokosként Kanizsára. A két új földesúr báró Szapáry (II.) Miklós és Inkey János volt. A kanizsai uradalom kettejük tulajdonába került, s a területet mindjárt meg is osztották egymás között, ami annak megfelezését jelentette.22 Szapáry kezébe került ekkor Kanizsa város, rajta kívül Sormás, Szepetnek, Bajcsa, Bánfa, Borstfa, Mikefa, Almaszeg, Manta, Sigárd, Rattka, Peregnye, Szerdahely, Csorkut település is. Ez a terület egyrészt a város közvetlen környezetében, másrészt attól nyugatra, délnyugatra helyezkedett el. A volt váruradalom északi és keleti földjeit az Inkeyek szerezték meg, akik aztán a Kanizsa mocsaraitól északkeletre lévő Pallin faluban építették ki egyik dél-dunántúli központjukat, s a későbbiekben tartósan ott is maradtak, 1724-ben Pallin helységről kapták a pallini nemesi előnevet. A másik, idővel még jelentősebbé váló Inkey-uradalmi centrummá a Kanizsától mintegy 2,5 órányi járásra lévő, de már Somogyban lévő Iharosberény vált, ahol a 18. század közepén a család felépítette barokk stílusú kastélyát.23 A Szapáryaknak Kanizsán kívül a Nyugat-Dunántúlon (Vas, Veszprém megyékben), s Zala vármegyében számos egyéb birtoka is volt (Bécz, Letenye, Egyeduta stb.), ez volt a família felemelkedésének kora. A bárói rangot 1690-ben Szapáry Péter nyerte el, a grófi címet pedig két fia 1722-ben érdemelte ki.24 Letenye később is megmaradt a család birtokában, itt építették a későbbiekben a ma is meglévő klasszicista kastélyt. Egy későbbi eladásbéli iratnál fennmaradt egy utalás, miszerint a Kamara 36 500 forintra értékelte fel a kanizsai birtokot Gracich Jakab halála után.25 Úgy tűnik a forrásokból, hogy ugyanakkor Szapáry István tartósan kívánt ezen a dél-zalai vidéken berendezkedni, amit az is mutat, hogy 1715—20 között a Sennyey családtól több olyan falut is megvett (így például Esztregnyét, Becsehelyet stb.), amelyekkel a Kanizsa mezőváros körüli földjeit növelte meg, s amivel lassan formálódott a későbbi „kanizsai uradalom". 26 Szapáry a városban is végzett némi átalakítást, tudjuk róla például, hogy a lerombolt „...vár tégláiból házat építtetett" magának Kanizsán.27 Mindenesetre tény, hogy Kanizsa egyre inkább mezővárosként funkcionált; 1721-ben például Szapáry elérte azt, hogy a város népessége az általuk használt földek után 700 forint árendát fizessen.28 Szakirodalmi adatok szerint a földesúrral szemben való védekezés gyanánt a város 1739-ben és 1742-ben is megpróbálkozott a szabad királyi városi rang elnyerésével, ám a deputációk nem jártak sikerrel, a földesurak érdekérvényesítő lehetőségei jobbak voltak a városénál.29 A Szapáry família földesurasága 1743-ig tartott, mikor is Szapáry István báró utódok nélkül meghalt, s a vagyon újra visszaszállt a fiskusra.30 Szapáry ugyan végrendeletében megnevezte az örökösöket, így például Szepetneket, Eszteregnye felét, Mantát, Sigárdot és egyéb más pusztákat Bajaky Mihályra hagyta, míg Kanizsa várost Fityeháza, Bilke, Péterfa, Kerekes pusztával együtt (vagyis a szűkebben vett várost és területét) Petrikovits Magdolnára testálta.31 Terhelte a potenciális új tulajdonosokat az a 6303 forint adósság, amivel Szapáry tartozott a kanizsai ferenceseknek. Végül is 1743- ban a tulajdonlás hosszú távra megoldódott: november 29-én Petrikovits Magdolna (ekkor Bessenyei Ignácné) kanizsai örökségéről lemondott, s ezért az újdonsült tulajdonostól, gróf Batthyány Lajostól 15 000 forintot kapott.32 1743. december 30- áról maradt fenn az az irat, amelyben a Kamara elismerte, hogy Batthyány Lajos gróf 110.000 forintot fizetett Kanizsáért, ebből 21 500 forintot (lehet, hogy időközben felment a birtok ára) Petrikovits Magdolnának, 6303 forintot a ferences barátoknak, míg a fennmaradó 82 196 forintot a Kamarának.33 Nem egészen egy évvel később, 1744. szeptember 30-án a vasvári káptalan előtt (mint hiteles helyen) bejegyezték Mária Terézia Batthyány Lajosnak tett adományát.34 Batthyány gróf a következőket kapta: Kanizsa városát, Szepetnek és Sormás falut, Eszteregnye possessio felét, illetve Mikefa, Bánfa, Péterfa, Bilke, Bajcsa, Mánta, Almásszeg és Sigárd praediumot. A Batthyány família tagjai már eddig is jelentős birtokokat halmoztak fel a Nyugat-Dunántúl területén.35 Kanizsa a később hercegi címet szerző ághoz került. Vélhetően gróf Batthyány Lajos nádor következetesen törekedett ekkoriban földbirtokszerzésre, amit az is jól mutat, hogy két évvel a kanizsai földek megszerzése után Eck bárótól megvette a szomszédos Homokkomáromot és annak uradalmát, így a kanizsai domíniummal, illetve annak tartozékaival Zala vármegye keleti területein lényegében egy könnyen kezelhető és irányítható, egységes földbirtokkomplexumot hozott létre. Igen jelentős területű birtokról van szó, egészen pontos korabeli kimutatásról nincs tudomásunk, ám későbbi források alapján hozzávetőlegesen a két uradalom — tehát a kanizsai és a homokkomáromi — mintegy 30 000 hold lehetett. Nem volt ez különösebben furcsa ebben a korban, hiszen jól tudjuk, hogy Zala vármegyében milyen irdatlan nagy területű domíniumok alakultak ki ekkoriban; hadd legyen elég itt az Es18 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században terházyak alsólendvai, az Althann család csáktornyai, avagy éppen a Batthyányak szentgróti uradalmára utalni. Azt viszont mindenképpen hangsúlyoznunk kell, hogy a két uradalom megvásárlásával olyan terület került a többszázezer holdas Batthyány- uradalmi rendszerhez, amelynek nem volt túlzottan nagy népessége, és a domínium nagyobb része allodiális terület volt. A Batthyány család birtoklása az 1744. évi vásárlástól az első világháború idejéig meghatározta Kanizsa város gazdálkodását, a mezőgazdasági, az ipari és a kereskedő népesség életét. Az első Batthyány tulajdonos, a már említett nádorispán bécsi kastélya mellett főleg Körmenden élt, s ott épült ki az 1750-es évek végére az uradalmak gazdasági központja is, amely alá besorolták a család kiterjedt nagybirtokait. Batthyány Lajos gróf jelentős pozíciókat töltött be a 18. század közepén Magyarországon, így például volt kamarás, valóságos belső titkos tanácsos, főpohárnokmester, 1744-től az Aranygyapjas- Rend vitéze, a Szent István Rend nagykeresztese, Zala vármegye főispáni helyettese 10 évig, 13 esztendőn keresztül pedig a Hétszemélyes Tábla rendkívüli vizsgálója címet viselhette, de ezenkívül volt kancellár, 1751-től egészen 1765-ös haláláig pedig az ország nádora. Már a gróf halála előtt, 1760-ban Batthyány (III.) Ádám Vencel gróf vette át a kanizsai domínium irányítását, egészen 1787. évi haláláig. Vas vármegye főispánja, báni helytartó és egy magyar ezred tábornoka volt. Fia, Batthyány II. Lajos (1753—1806) már apja életében is intézte az uradalom dolgait. Őt követte a sorban az 1781-ben született Batthyány Fülöp herceg, aki 25 évesen, 1806-ban vette át és haláláig igazgatta a tulajdonába került domíniumot. A szakirodalmi források kiemelik annak jelentőségét, hogy 1765-ig a mezőváros élvezte a Batthyány-uradalmakba tartozás előnyeit, ám azt követően egészen a Fülöp herceg-féle birtoklás bekövetkeztéig (1806), vagyis mintegy fél évszázadon keresztül elég elkeseredett csatározásokat kellett vívnia a Batthyány család földesúri hatalmával. Még el kell mondanunk, hogy a Batthyány-birtokkomplexum a 17—18. század fordulója táján két részre szakadt, létrejött a famílián belül egy hercegi és egy (németújvári) grófi ág. A számunkra érdekes hercegi ág birtokai a 18. század során folyamatosan szaporodtak. Az egyik legnagyobb birtokszerző maga Strattmann Eleonóra volt, aki férje halála után 1726-ban donációként kapta Siklós és uradalma felét, 1736-ban pedig megvette a másik felét, s emellett a Pécs mellett található Üszögpusztát is megvásárolta 1741-ben. Folytatta a sort fia, Lajos is, aki 1736-ban a Vas megyei Inta uradalmát, 1743-ban Kanizsát és uradalmát, 1744-ben a tőle északkeletre lévő Homokkomárom-központú nagybirtokot, 1747-ben a Siklóstól nyugatra lévő sellyei uradalmat, 1749-ben Zalaszentgyörgyöt, 1757—59-ben pedig a kisbéri uradalmat vásárolta meg. Batthyány Lajos gróf 1747-ben a körmendi, a kanizsai, a homokkomáromi, az intai, valamint a horvátországi ludbregi uradalmakat elsőszülöttségi hitbizománnyá alakította, így a Batthyány-Strattmann nevet viselők az Ausztriában lévő trauttmansdorfi uradalom mellett az új majorátusi birtokok mindenkori haszonélvezőivé váltak. Egyidejű pontos adatok természetesen nem állnak rendelkezésünkre a megszerzett uradalmak méretéről, ám hozzávetőlegesen 90-100 000 holdra becsülhetjük azok együttes méretét. A hercegi rangot Batthyány Lajos gróf öccse, Károly kapta, de háromszori házasságából sem maradt örököse, így a címet 1764- ben kiterjesztették bátyja leszármazottaira. Megemlítjük még, hogy a Batthyányak a grófi ágon is tekintélyes földbirtokokat halmoztak fel, Németújvár, Rohonc, Szalónak, Borostyánkő, Bóly, Bicske, Körmend voltak a grófi ág legjelentősebb uradalmi központjai. 1742 után a Batthyány-korszak alaposan kikezdte a város addigi autonómiáját. Szinte állandóvá vált a súrlódás az uraság és a városvezetés között, s a város folyamatosan védekező szerepbe kényszerült. A relatíve hatékony Batthyány-adminisztráció megpróbálta beolvasztani a várost a több százezer holdas igazgatási komplexumba, s nem nagyon válogatott az eszközökben. Ugyanakkor a földesúr jövedelmet akart látni a városból és a kanizsai-homokkomáromi uradalmából. Ezek a szándékok a városlakók jogainak csorbításában, az úrbéri szerződések újraformálásában, valamint a földhasználat megszorításában jelentkeztek.36 (Mivel a szerződések döntően a földhasználat és az adózás oldaláról hoztak újat, így ezeket a contractusokat a mezőgazdasági fejezetben tekintjük át részletesen, itt csak arra van módunk, hogy a főbb állomásokat jelezzük.) 1753-ban új szerződés született a város és a földesúr között, amelyet egészen az úrbérrendezésig használtak. Mária Terézia úrbéri rendelete megteremtette a lehetőségét, hogy a mezővárosokat is regulázzák, ám a városok jelentős része ellenállt, s ragaszkodott korábbi privilégiumaihoz. 1768—70 között a földesúr új szerződéseket akart ráerőltetni a városra, jelentősebb terhekkel és földhasználati megszorításokkal, s ez perek sorozatához vezetett. Végül is az 1773. évi új szerződés elfogadható kompromisszumot hozott a városnak.37 Nemcsak a contractusok okoztak azonban problémát a két félnek. A dinamikusan növekedő városi népesség földigénye, valamint az árutermelési lehetőségeket egyre jobban kihasználó majorság területéhsége újabb konfliktust eredményezett: a két város közti hatalmas méretű berek lecsapolása és a földek hovatartozása lett a századforduló időszakának nagy kérdése. Újabb végeláthatatlan perek kez19 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században dődtek 1791 után, s már királyi ítélet is született az uraság javára, ám a konjunktúra alatt gazdagodó, s egyre inkább a kereskedelem felé forduló város mégsem adta meg magát: elérte az új földesúrnál, herceg Batthyány Fülöpnél, hogy 1811-ben új szerződést kössenek, amelyben a berek egy része a városhoz került.38 Kérdés persze, hogy miben is volt szabad egy „szabadalmas mezőváros" a 18. század során a földesúri korszakban, mire terjedt ki relatív autonómiája. Leszámítva az erőszakos urasági törekvéseket, úgy látjuk, hogy a város a belső közigazgatását illetően önálló volt, életét maga szervezhette, irányíthatta, viszont tevékenységével el kellett számolnia a földesúrnak. Ha nem keletkezett konfliktus a városbíró megválasztásából, s ha a város teljesítette adóbefizetéseit, akkor a földesúri intézők általában nem szóltak bele a belső igazgatási ügyekbe. Ez persze kényszer is volt, hiszen az uradalmi irányításnak a kis létszámú falvak feletti állandó ellenőrzés sokkal jobban megfelelt, mint egy több ezres város kezelése, ahol már jogszabályokon és intézményeken keresztül kellett befolyást gyakorolni. Az önállóság a szerződésekben meghagyott gazdasági ügyekre is kiterjedt, hiszen a város működését finanszírozni kellett, bár hozzá kell tennünk, hogy az uradalmi intézők mindig szigorúan ellenőrizték a városi költségvetési beszámolót, minden egyes tételt átvizsgáltak és kommentáltak. S végül meg kell említenünk, hogy a városi önállóság Kanizsa esetében egyre szélesebb méretekben kiterjedt a jogszolgáltatásra is, a földesúri időszakban Kanizsa városa a főbenjáró ítéletektől és az urasági telkeken lakó zsidóság ügyeitől eltekintve mindenben gyakorolhatta bírói joghatóságát. Az adatainkból elemzett folyamatok azt mutatják, hogy a városi autonómia a felsorolt területeken az 1760-as évektől folyamatosan növekedett, a városi önkormányzat egyre kiterjedtebb tevékenységet folytathatott. II. A VÁROSIRÁNYÍTÁS 1. A Városi Tanács, hivatalok és tisztségviselők A polgárság és a polgárjog. Izgalmas társadalomtörténeti kérdés meghatározni azt, hogy egy 18. századi mezővárosban milyen társadalmi csoportok élnek egymás mellett, s mi különbözteti meg ezeket a rétegeket egymástól. Nincs lehetőségünk a kérdés igazi mélységeibe hatolni, hiszen feladatunk csak az önkormányzati rendszer bemutatása, de azt mindenképpen jeleznünk kell, hogy a tradicionális jogi sajátosságok szerinti osztályozás csak egyik lehetséges módja a bemutatásnak, önmagában viszont egyoldalú, hiszen a jövedelmi szint, a közösségi kapcsolatok, a foglalkozás stb. mind, mind rétegzettség- előidéző és eltérő közösségképző elvek és tényezők lehetnek. Ha a társadalmi jogállás szempontjából vizsgáljuk a kanizsai népességet, akkor kétségtelenül nagy változásokat láthatunk a 18. században, a század eleji városi társadalom alig hasonlít a 18. század végihez. A különbségek több mindenből fakadnak. A vár visszavétele után a város társadalmában a megmaradt népesség mellett jelentőssé vált az itt maradt katonaság, valamint a katonaságot kiszolgáló rétegek szerepe. A hadsereg nagy része német nyelvű volt, a katonákból sokan maradtak itt a városban. Az 1702. évi várlerombolás után kiköltöztek a nagykanizsai területre, telket és házlevelet kaptak, s ezzel létrejött a városi lakosságnak a továbbiakban meghatározó szerepet játszó német polgári csoportja.3'' A 18. század első évtizedében mintegy 2000 fős népességet feltételezhetünk Kanizsa városában, ami figyelembe véve a korabeli házasodási és születési arányszámokat, mintegy 450-500 családot jelenthetett.40 Minden valószínűség szerint ez a német polgári csoport erőteljes katonai támogatást élvezett, lényegében magához ragadta a városirányítást, jogilag legitimálta önmagát, s kisebbségi irányítással a 19. század közepéig vezette a város életét. A városi polgárjog kialakítása antik és középkori német mintát követett. Az ókori görögöktől kezdve megfigyelhető az európai társadalmak történetében, hogy igazi városi polgárrá az válhatott, akinek volt a városban telke, azonkívül valamilyen városon kívüli ingatlana. A megszerzett házlevelekkel és tulajdonnal létrejött polgári réteg még nyelvével is elkülönült a városi társadalom többi csoportjától. Ugyanakkor a polgárság részarányát a városi társadalmon belül folyamatosan csökkenő tendenciának érezzük, bár kétségtelenül igaz, hogy a 18. század második felében egyre szaporodott a purgeresküt tett emberek száma. Az 1760—1800 közötti időben a polgárrá felvettek felét sem tette ki a kanizsai születésűek száma, a döntő többséget az örökös tartományokból és egyéb német nyelvi területekről érkezettek adták. 1745—1800 között 531 embert vettek fel a polgárok közé, legtöbbjük iparos mesterember volt, de voltak köztük gazdák és kereskedők is.41 A polgári névjegyzékek, valamint az 1784. évi népszámlálás adatait figyelembe véve a városi társadalmon belül a polgárság részarányát 25-30 %- nál nem becsülhetjük többre. 20 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században A polgári lét jogokat és kötelességeket együtt jelentett. A katonai-kamarai igazgatás kezdetén, az 1690-es években az első három tagú városi vezetést még egyszerűen kinevezte a főparancsnok, ám a 18. század eleji, szabadságharc utáni időkben már a választási rendszerre tértek át a legfontosabb tisztségek betöltésekor.42 Választásra jogosult pedig mindig a polgárság volt, amelyet különbözőképpen neveznek meg gyér forrásaink, de egyértelműen mindig egy kiváltságos kisebbséget értettek rajta. Azért is érdemes volt polgárrá válni, mert iparos céhbe csak a polgároknak volt joguk bekerülni. 1753-ból ránk maradt a polgáreskü szövege, amely világossá teszi a szerepkör funkcióját. A szöveg így szól: „Én N.N. esküszöm a Szent Háromságra, Atya, Fiu és Szent Lélek Istenre, Boldogságos Szűz Máriára és Istennek minden Szenteire, hogy én ezen böcsületes Városbéli Purgerekkel edgyet értvén mindennémű város terheit, Fő képpen tűznek lételében minden vissza vonyás nélkül híven, jámborul és igasságosan viselnyi és Segítségül Lennyi kivánok és akarok és az Előttem járó Tiszteimnek illendő böcsületet adok, Fejet hajtok, egy Szóval edgyütt élni és halni a több böcsületes Purgerekkel akarok Isten engem ugy Segéllen és istennek Szent Evangéliuma"." A szövegben megjelenik a polgárok közösségi tudata, a feljebbvalók, a tisztségviselők iránti alázatosság, valamint a közös teherviselés is, ami az adófizetés szempontjából volt lényeges, illetve kiemelt jelentőségűnek gondolhatták a tűzvédelemben játszott szerepet is. Világosan tükröződik a nyugati keresztény erkölcs és gondolatvilág néhány eleme, s ez arra is utal, hogy ebben az időben a polgárok között még nem voltak más vallásúak. Ez azonban a 19. század során változott, később a görögkeleti vallásúak közül is bekerülhetett néhány kereskedő família feje.44 A polgárságon kívül a lakosság többségét a forrásokban gazdának, lakónak és idegeneknek mondott népelemek adták. Gazdának — bár definíciójára nem találtunk forrást — azokat nevezhették, akiknek volt földjük a városban vagy a város határában, házzal és belső telekkel rendelkeztek, adóztak, ám nem emelkedtek a polgárok közé, nem tették le a purgeresküt.45 Viszonylag tekintélyes létszámú emberről van szó, számuk, arányuk jóval meghaladhatta a polgárokét, különböző adó- és teleköszszeírások alapján mintegy 35-40 %-ra becsülhetjük ezt a folyamatosan és gyorsan növekedő társadalmi csoportot.46 A gazda szó világosan utal a telektulajdonos foglalkozására: számukra a mezőgazdasági tevékenység adhatta a jövedelem fő forrását. Ezzel természetesen véletlenül sem azt mondjuk, hogy a polgár esetében nem volt szerepe az agrártevékenységnek, ám ott az iparos és mezőgazdasági tevékenység vélhetően kiegészítette egymást, a gazdák esetében pedig a mezőgazdasági jelleg dominált. A gazdától és a polgártól is elkülönültek a zsellérek, akik közé besorolták a tekintélyes létszámú zsidóságot (1770-es években mintegy 70 családfő), akik főleg urasági fundusokon éltek a városban, valamint a hagyományos házas és házatlan zselléreket is. Utóbbiak létszáma is gyorsan növekedett, 1768- ban már több mint 100 zsellér élt Kanizsán, s köztük mintegy 30 nő.47 Ezek feltehetően alkalmi munkából éltek, amely a kereskedelmi asszisztenciától kezdve a fonónői tevékenységig igen széles skálán mozog. A zsellérekkel nincs azonban vége a városi társadalom rétegeinek. Az elitbe tartoztak a ferencesek vezetői, a piarista gimnázium vezetői, a városban élő nemesek, a postamester, az itt élő uradalmi alkalmazottak közül a tisztek, ügyvédek stb.48 Az elitből a 18. században néhányan polgárjogot szereztek, de ez inkább a 19. század első felében vált gyakorlattá. Áttekintésünkből világosan látszik, hogy a kanizsai társadalom tagozódása igazából elüt a tradicionális magyarországi kisvárosi társadalomtól, helyette inkább a szabad királyi városokéhoz hasonlítható, németes, kisebbségi kormányzásra lehetőséget adó struktúra. Felerősítette ezt a tendenciát az is, hogy 1702 után a város olyan földesurak kezébe került, akiknek osztrák- barátsága közismert volt, s akik tevékenységükkel még elő is segítették a polgárjog mint kiváltság létét. Báró Gracich az udvar hadiszállítója volt, a Szapáryak ekkor szereztek bárói és grófi rangot, míg 1744 után gróf Batthyány Lajos nádor kezébe került a kanizsai uradalom és város. A Batthyány-birtokok hivatali nyelve a német volt, természetes lehetett számukra a német típusú irányítás.49 Ugyanakkor a 18. század során egészen biztos, hogy a nagyfokú népességbeáramlás egyre anakronisztikusabbá tette a kisebbségi német vezetést, hiszen a jövevények döntő többsége gazda és zsellér volt. Ráadásul a század végi nagy beköltözési hullám esetében nagy tőkeerővel rendelkező kereskedő réteg jelent meg a városban, köztük több zsidó nagykereskedő is, akik a város közepén ingatlant vásároltak maguknak (sokszor elszegényedő polgároktól), s ezzel átformálták a város képét. A városi polgárság ugyanakkor még tartotta állásait, jogaiba kapaszkodó, de egyre merevebben viselkedő elitté vált.50 A városbírók. A városbírói tisztség komoly lehetőségekkel és felelősséggel járó funkció volt a 18. században. 1690-ben katonai kinevezéssel, de az azt követő 13 éves kamarai irányítás alatt is vélhetően hasonló módon történhetett a bírói tisztség betöltése.51 Az 1702. évi városi jogszabályok között már az szerepel, hogy a bírót választják. A későbbi gyakorlatból tudjuk, hogy a földesúr jelöltjét választották meg, az 1730-as évektől a kandidálásban amúgy hárman szerepeltek.52 Ahogyan a város egyre inkább mezővárossá süllyedt, úgy veszített jelentőségéből a bírói tisztség a földesúr szemében, így a század második felében már nincs nyoma annak, hogy a földesúr jelöltjét kötelezően meg kellett volna választa21 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században ni, bár kétségtelen, hogy a tisztújításkor a földesúr mindig képviseltette magát a tiszttartójával vagy ügyvédjével. A bíróválasztás rituáléja is változott, mondhatnánk egyszerűsödött a század során. Kezdetben még a tisztújítás első napján megválasztották a bírót, „akit ősi szokás szerint az eredmény kihirdetése után vállára kapott a tömeg és háromszor körülhordozta a teremben, majd beültette a ...bírói székébe, majd elkísérte a templomba eskütételre".53 A bírói mandátum általában három évre szólt. A bírónál volt a város pénztára, a kifizetéseket ő engedélyezte. A bírói funkciók között a legfontosabb a városi pénzügyekért való felelősségvállalás volt. A városbírónak állandó kapcsolatban kellett lennie az uradalmi irányítással, a vármegyei szervezet működésével, s ő felelt azért is, hogy az alispáni vagy helytartótanácsi parancsokat, dokumentumokat a városi népesség megismerje. II. József alatt rendelet írta elő, hogy olyan városvezetőt (és magisztrátust) kell megválasztani, aki (és amely) már ismeri a jogszabályokat, s azoknak érvényt is tud szerezni.54 A század végén már ügyeltek arra is, hogy a bíró nagy műveltségű ember legyen, s értse és beszélje a városban használatos nyelvek közül a magyar, a német, a horvát és a latin nyelvet.55 Fontos volt a rátermettség, amit jól bizonyít Szakály István századvégi esete. Amikor 1800- ban restaurációt tartottak Kanizsa mezővárosban, azt jegyezték meg a városbíróról, hogy a korábbi, négy esztendőig viselt hivatala idején „...nem csak a Városnak terhes számos passiva adósságát ki fizette, sőtt még activa szép számú Capitálist is gazdálkodott", vagyis sikerült a város deficites gazdálkodását szufficitessé tenni, s megszabadulni a régi adósságoktól.56 A városbírók névsorát vizsgálva változások láthatók. Kezdetben még a nevek is németek, a század közepe felé már magyar nevű bírókat választottak. A század első felében vélhetően német—osztrák purgerek, iparosok kerültek bírói pozícióba, viszont a század közepe felé már ebben is változás történt, hiszen Schrem János már kereskedőként töltötte be a bírói széket. Schrem Jánost a topográfiai fejezetben mutatjuk be, itt csak azt jegyezzük meg, hogy a neves személyiségé volt a városháza melletti épület, s kétszer is elnyerte a bírói címet. Már nem szerepel a táblázatban, de az 1800-ban bíróvá választott Pichler Aloysius is kereskedő családot képviselt, többek között apja, Pichler Henrik volt Schrem vagyonának örököse. A kanizsai városbírói tisztség nem volt örökölhető, ugyanakkor nem feltétlenül járt együtt anyagi előnyökkel. Kétségtelen tény, hogy a bíró fizetést kapott tevékenységéért, viszont a század vége felé már csaknem 6000 fős város irányítása oly sok időbe került, s oly mértékben felduzzadtak a tennivalók, hogy az sokszor az egyéni gazdaság romlásával járt együtt. így j á r t például László Ferenc, aki jelentős áldozatok révén elérte az 1779. évi tűzben leégett városháza újjáépítését, ám 1788-ban már azért nem vállalta el újra a tisztséget, mert lassan csődbe ment volna otthoni gazdasága. Lemondásakor megjegyezte a jegyzőkönyv, hogy „ez idő alatt az Köz jónak elöl mozdítása Fáradozásaival nem hogy Kárai lettek maga Gazdaságában" ráadásul „beteges állapotban lévén" kell megválnia a tisztségtől.58 A városi tanács. Az önkormányzat irányításában a bíró mellett a választott tanácsnak volt a legnagyobb szerepe. Ez a szervezet is sokat változott az idők folyamán. A kamarai időszakban (1690-ben) egyszerűen kineveztek egy három fős testületet, a földesúri függés idején viszont már választottak.59 A tanács volt az a szervezet, amelyen keresztül a német kisebbség kezében tarthatta a város vezetését. A tanács létszáma a 18. század során általában növekedő tendenciát mutatott. 1716-ban már elkülönült egymástól a magisztrátus és az ún. külső tanács. Degré Alajos hívta fel a figyelmet arra a kanizsai sajátosságra, hogy a tanácstagok hivatalának meghosszabbítása szinte automatikusnak tekinthető, a század első felében leginkább akkor változott a testület, ha valaki meghalt vagy elköltözött, s mindenképpen új embert kellett választani. 1737 után szabályosan, évenként újraválasztották a testületet, a tanácsot gyakorlatilag újramarasztották.60 A tanács tagjait a 18. század második felében leginkább esküdteknek nevezték, bár a megnevezés változott. A teljes jogú polgárság megőrizte a század során befolyását, a tanács tagjainak megválasztása e csoport kezében maradt. A század végére j u t o t t el odáig a szaporodó lélekszámú város, hogy meg kellett növelni a népességet képviselők létszámát. 1757-ben már 22 tagú testületet (külső tanácsot) választottak, 13 főt Nagykanizsáról, kilencet pedig Kiskanizsáról; 1798-tól az esküdtek mellé Az ismert kanizsai városbírók névsora57 Andreas Georg Fischer 1690 Leopold Joseph Ullrich 1729 Wagner György 1753, 1761 Martin Winkler 1703 Paulus Feitsch 1 738 Aszleitner Ádám 1772 Andreas Männer 1714 Michael Tax 1741 Góri László 1789, 1791 Johann Bernhardt 1716, 1726 Joannes Suttor 1742 László Ferenc 1786, 1789 Johann Michael Knädl 1718 Gábriel Szentgotthárdi 1745 Hegedűs Antal 1791, 1796 Johann Georg Schäffer 1719 Johann Schrem 1747, 1756 Szakály István 1797 Sebastian Pusch 1720 Németh János 1752, 1759 22 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században már 60 fős testületet hoztak létre, amelyből 41 fő Nagykanizsáról, míg 19 fő Kiskanizsáról került ki.61 Ez nem volt ugyan létszámarányos, de jól tükrözte a két városrész közti gazdasági és társadalmi különbségeket. A városi tanács a 18. század során általában hetente ülésezett. Jogköre szinte mindenre kiterjedt, ami a város életét befolyásolhatta. A tanács tárgyalta meg a lakosok egymás közti panaszait, a vagyoni jellegű instanciákat, büntetéseket szabott ki, s azokat végrehajtatta, ellenőrizte a városi tisztségviselők mindennapi tevékenységét, utasított és követelt, s ha kellett, büntetett is.62 Foglalkozott a tanács a tisztségviselők személyével is, új emberek kinevezésével. Nagyon fontos kérdés volt a földesúrral (vagyis az uradalmi irányítással) való kapcsolat is. A tanács és a városbíró kapcsolatára vet fényt az az 1795-ből való bejegyzés, amely szerint „A Bíró függjön a Magistratustul, nem pedig a Magistratus a Bírótul, következve semmim ollyast, ami a köz jót illetné, a Magistratus hire nélkül a Bíró maga hatalmával végbe ne vigyen".63 1789-ben II. József rendelettel szabályozta a városi magisztrátusok tevékenységét. A rendelet szerint a „Magistratus ennek utána nem restauraltatik, hanem állandóan megmarad, kivévén, ha valaki önként resignálna, vagy Törvényes Úttal megpróbált rossaságáért magát érdemtelenné tenne, ekkor az olyas helyet más fog a Magistratusba által választani". A város mindenképpen be akarta tartani a rendeletet, s ezt a vármegye is szorgalmazta. Azt is előírta a rendelkezés, hogy a törvényi dolgokban a „Fölséges Királyi Tábláiul mint Szabad Mezző Városi Magistrátus fog függni", vagyis a Királyi Tábla lesz a városnak a fellebbviteli fóruma. A kötelességeket a következőképpen írták elő.64 1. „Minden néven nevezendő panaszokat el végezni tudni illik a midőn a lakos ide való lakos ellen vagy pedig idegen ezek ellen Törvénkedik". 2. „Az árvák állapotját, mivel ez eránt Ugy is a protocollumokat a Fölséges Királyi Táblának eő küldi egyedül". 3. A magisztrátus feladata az inventáriumok kezelése, a licitációk elvégzése, valamint becsük és szerződések kezelése. 4. A város terméséről számot kell adni, az építéseket és javításokat irányítani és végezni kell. A Magisztrátus feladata a városbírótól számon kérni a rendeletek betartását, valamint a jelentések megküldését felsőbb helyekre. 5. Az elfogott idegenek ügyét a Magisztrátusnak meg kell vizsgálni, esetükben büntetéseket kell hozni, avagy vissza kell küldeni őket, esetleg a vármegye fogságába kell vitetni őket. 6. „Koldusokat és Ispotálybélieket regulálni a felséges parancsolatok szerint egyedül a Magistrátus kötelessége". 7. A hajdúk öltözékéről a Magisztrátusnak kell gondoskodni. 8. A városbírónak kötelessége a szolgák ügyében is eljárni. A városnak megvoltak „az állandó Organisatioi", így konkrét feladatokat is előírtak a magisztrátusnak, amelyeket a tisztségviselőkön be kellett hajtani. 1. Az uraságnak járó árendát be kell szedni, és azt tovább kell a földesúrnak adni. 2. A forsponttal kapcsolatos kötelezettségeket teljesíteni. 3. A katonasággal kapcsolatos intenciókat kezelni. 4. „A város földjeit szántatni, vettetni, termendő jószágot annak idejében be takaréttatni". 5. A pékekre, mészárosokra és sütőasszonyokra az instrukció szerint vigyázni. 6. A hidak és utak karbantartására a szükséges munkákat elvégeztetni, a robotosakat biztosítani. 7. A téglaégetést elvégeztetni, arról számot adni. 8. A kvártélyozással kapcsolatos kérdéseket kezelni. 9. A kutak esetében vigyázni kell, nehogy idő előtt bedőljenek., 10. Minden héten sessiót (tanácsülést) kell tartani, az ott tárgyalt ügyekről a nótáriusnak jegyzőkönyvet kell vezetni. Érdemes egy pillantást vetni arra, hogy kikből is állt a magisztrátus. A bemutatáshoz az 1799. évi választás névsorát választottuk, főleg azért, mert 1800-ból és 1803-ból is fennmaradt egy rovatos összeírás, amelyben feltüntették az adózók nevét és foglalkozását.65 A monográfia topográfiai fejezetében próbálkozunk majd az egyes utcák lakosainak elkülönítésével, most lássuk, mit tudunk a tanácstagokról! 1799-ben 9 nagykanizsai és 3 kiskanizsai egyént választottak tanácstagnak. Nagykanizsáról Benczik György, Geber György, Góry László, Simoncsics Mátyás, Pichler Aloysius, Stranner János, Kern Péter, Magyar József és Messics György; Kiskanizsáról Plander József, Benczik István és Bolff János került be a tanácstagok közé. A nagykanizsai névsort vizsgálva ki kell emelnünk a három kereskedőt, Gebert, Pichlert és Góryt. Geber György reprezentatív háza a Fő út közepén helyezkedett el, pár háznyira a Városházától, 15 000 forintos értékével messze kiemelkedett környezetéből. Ez volt az a ház, amelyet Geber kereskedő 1803-ban eladott gróf Széchenyi Ferencnek. Pichler épülete a már említett Városháza melletti nyugati épületrész volt, szemben a földesúri kastéllyal, déli része a Légrádi út oldalára nézett. Góry László épülete a Geber-féle épülettel szemben 23 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században volt a Fő út északi oldalán. Mindhárom kereskedő a kanizsai gazdag lakosságot képviselte. Ugyanakkor a többiek (sajnos Simoncsicsnak nem találtuk nyomát) iparosok voltak, vagyis a régi polgárságot képviselték. Két csizmadia található a tanácstagok között, Benczik György és Magyar József, az előbb említettek közelében helyezkedett el házuk és műhelyük, a városközpontban lévő Kisnémet utcában (a mai Zrínyi utca nyugati részén, a Zárdától északra). Egy tíz évvel korábbi perirat töredékéből kiderül, hogy rokon családokról van szó. Kern Péter tabakos volt, háza a Fő út elején, a mai Deák téren volt; nagy méretű ház lehetett, hiszen az épületben egy szabó is lakott családjával. Mecsics György takács volt, háza a Fő út és a Récsei út találkozása környékén lehetett. Látható tehát, hogy a tanács nagykanizsai tagjai szempontjából már változott a világ: magyar nevű egyének kerültek be az esküdtek közé, s köztük már egyharmados arányt képviseltek a kereskedők. Az esküdtek azon túl, hogy részt vettek és döntöttek a tanácsüléseken, a városigazgatás különböző területeit is felügyelték. Ezeket általában úgy osztották szét, hogy az esküdtek speciális képzettsége érvényesülhessen. Kern Péter már régóta ellátta a Szent János templom templomatyai funkcióját, 1799-ben is meg marasztatott, mellette azonban az országos vásárok alkalmával a vásári jövedelemszedői tevékenységet is ellátta.66 Kasszierként, vagyis a városi kassza kezelőjeként Góry Lászlónak voltak régi tapasztalatai. Az esküdtek mellett természetesen másokat is meg kellett bízni felelősségteljes feladatokkal. Néha szükség volt arra is, hogy az esküdteknél nagyobb létszámú testületet is létrehozzanak, amelynek tagjai méltón képviselhetik a várost. így például az 1773. évi úrbéri szerződés megkötésekor 24 tagú testületet kért a földesúr tiszttartója, hogy azzal tárgyalhasson. Az esküdtek kötelezettsége lett a közterhek igazságos elosztása fölötti őrködés is. 1798-ban például kötelezték őket arra, hogy „...minden Esküdt Úr ... házrul házra eljárja, a vonyós marhákat számban vegye, a ki nem tart, okát attul tudja meg, nevezetessen pedig az ollyan gazdákat tanulla ki, akik nyáron által számosabb marhákat tartván, télre marhájokat együtt el adni szokták". 67 Fontos volt, hogy a tanács tagjait elfogadja a polgári közösség. 1788-ban az egyik kiskanizsai esküdttel (Imrei György) kapcsolatban merült fel, hogy az illető a horvát és a német nyelvet nem beszéli, így a helyiekkel vélhetően nehezen érti meg magát. A választó közönség végül is abban maradt, hogy Imrei továbbra is betöltheti hivatalát, „...hanem segítségül Liplin György külső eskütt rendeltetik", aki viszont járatos volt mindenben, s Imrei esetében hiányként jelentkezett.68 Ha tovább vizsgáljuk a városi irányítás jellegzetes képviselőit, akkor ki kell emelnünk a gazdasági szerepkört betöltőket. Élükön a perceptor (főadószedő, a század végétől pedig egyre inkább kamarásnak hívták) található.69 A város növekedésével egyre szélesedtek a gazdasági funkciók is. A perceptor kezelte a város által fizetendő országos adót, a földesúrnak szóló árendát és egyéb járandóságokat, s ugyanakkor a város bevételeit is kezelte. Minden bizonnyal alá voltak rendelve a gazdasági szakfeladatokat ellátó személyek. Az árvavagyont kezelő beosztás volt a árvák-Attya, aki általában egy megnevezhető személy volt, ám 1799-ben az állandó nehézségek és visszaélések miatt egy deputációra bízták ezt a funkciót.70 Mindig bajok voltak a kvártélyozási pénzekkel, ennek megoldása a palétás feladata volt. A problémák abból fakadtak, hogy mivel Kanizsa Pécs után a Dél-Dunántúl második legnagyobb városa volt, állandóan állomásozott kisebb-nagyobb katonai kontingens a városban, s a katonákat hagyományos módon beszállásolták az egyes házakba. A tiszteket a jómódúaknái, az egyszerű katonákat pedig a lakók és polgárok házaiban helyezték el. A szállásadónak kötelező jelleggel el kellett látnia a tiszteket, szolgáikat, állataikat, fuvart kellett teljesítenie, takarmányt kellett biztosítania stb., amiért „kvártélypénzként" az állam (a vármegyén keresztül) kiutalta az ellenértéket, amit a városban a palétás osztott el az egyes portákra.71 A városi bevételek szempontjából igen fontos beosztás volt a vásári jövedelemkezelő megbízatása. Kanizsa négy országos vásárt tarthatott, majd pedig a 18. század végétől a hetivásárokra is engedélyt kapott. A vásárra érkezetteknek helypénzt kellett fizetniük, amelyet a város tanácsának előírása pontosan rögzített. Mivel a mezőváros kiemelkedően nagy piackörzettel rendelkezett, így nem véletlen, hogy a vásári bevételek is növekedő tendenciát mutattak, s ez a város anyagi mozgásterét is megnövelte. 1799- ben a különböző vásártípusok és helyszínek ellenőrzésére 2-2 felügyelőt neveztek ki: külön kezelték az országos vásárt, a heti vásárt és a sertésvásárt.72 Az Ispital vezetője és a Templom gondnoka is a perceptornak tartozott elszámolással. Ellenőrizte a perceptor az erdőmestert is, hiszen az erdők jövedelme is (gubacsszedés, makkoltatás, favágás stb.) komoly bevételi forrás volt. Az 1799. évi restaurációnál az addigi öt erdő- és mezőpásztorhoz még egyet felvett a város.73 Ugyanakkor a perceptornak „felfelé" is jelentenie kellett, a vármegyénél és a Helytartótanácsnál is képviselnie kellett a várost. Kezelnie kellett az adományokat, a zsidók befizetéseit, ajándékait, felajánlásait stb. Felügyelte a perceptor a tűzkassza állását, a büntetéspénzeket, a hagyatékok sorsát. A tanács nemcsak gazdasági feladatok ellátására választott embereket, hanem olyanokat is válasz24 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században tott, akik a városi élet mindennapjaiban töltöttek be — általában valamilyen ellenőrzési — szerepet. 1799-ben a keleti városrész hat utcájában 16, míg a nyugati városrészben 6 konyhavizsgálót választottak, akiknek kötelessége volt a kémények és konyhák állandó ellenőrzése.74 A nagykanizsai oldalon a házak és lakók számának növekedését mutatja, hogy az egyre népesebb és hosszabb, észak felé terjeszkedő Magyar utcában és a kelet-nyugati tengelyt adó Piarci utcában 4-4 konyhavizsgálót választottak. A vásárok felügyeletéhez tartozott a mértékek állandó megvizsgálása, erre mind a két városrészben 2-2 embert választottak. Szükség volt hajdúkra, hiszen a lélekszám növekedésével a vétkek száma is szaporodott, ugyanakkor a hatóság reprezentációjához is szükség volt rájuk. A hajdúkból 1799-ben három volt, akiknek nagyjából felosztották a várost, külön megnevezve a Récsei, a Soproni és a Magyar utcákat. Egy 6000 fős városban a három hajdú nagyon kevés, ám mindjárt hozzá kell tennünk, hogy egyelőre nem is kellett több, mert a város oppidum lévén mindig számíthatott a földesúri végrehajtó szervezet embereire is. Volt Kanizsának strázsamestere is, aki a közrend fenntartására, a tisztségviselők feladatkiosztására ügyelt, s mellette a városi magtárak, pajták, a szénaállomány ellenőrzését is elvégezte, vagyis egyfajta vagyonmegőrzést is végzett. Szükség volt a város földjeinek ellenőrzése és vagyonmegóvása miatt mezőpásztorokra és erdőpásztorokra; Nagykanizsán 3, Kiskanizsán 2 ember látta el a funkciót. A város lakosságának éjszakai nyugalmára ún. „éjjeli Vigyázók" ügyeltek, Nagykanizsán 2, Kiskanizsán 1 embert fizetett a város. A város irattárát is kezelni kellett, az irattár is állandó rendezésre szorult; ez minden bizonnyal a forrásokban többször felbukkanó nótárius feladata lehetett, akárcsak a jegyzőkönyvek írása és kezelése. 1779-ben a városháza leégett, így az addigi irattár nagy része is elhamvadt. Mindjárt hozzá kell tenni, hogy a század első felének protocollumkötete azt sejteti, hogy a jegyzőkönyvek vezetése és kezelése meglehetősen esetleges volt, a rendszeres jegyzőkönyvkészítés minden bizonnyal a század második felében alakult ki, már a Batthyány-korszakban. Az árvaügy intézése is elég kezdetlegesen ment, majd csak 1802-ben készült el a város gyámügyi szabályrendelete.75 A tisztségviselők fizetést kaptak, bár erre elég kevés adatunk maradt. A 18. század első felében városi statútumokba foglalták ennek mértékét. Az 1729. évi protocollum bejegyzése szerint Ullrich Lipót József bíró 50 forintos juttatásban részesült. A 7 esküdt (köztük a nótárius Mosier Gáspár, valamint Pajer Antal esküdt, ülnök és adószedő) 40-40 forintot, a városi őrmester 20 forintot kapott fizetésképpen. Az esküdteknek pénz járt a tanácsüléseken való megjelenésért, s azért is járt valamennyi, ha kiküldetésben voltak.76 Az 1739. évi szabályváltozás eredményeképpen emelték a fizetéseket, de 1741- ben visszatértek a régi állapotokhoz.77 A városbíró jelentős összeghez juthatott a kisösszegű bírságokból, amelyeket személy szerint neki fizettek. Az infláció és a felelősség növekedésével a század második felében emelkedtek a fizetések. Ennek persze az is oka volt, hogy a város és a bíró jól gazdálkodott a konjunkturális évek alatt, egyre több pénze volt a polgári közösségnek. Szakály István városbíró gazdasági sikereinek következménye volt az, hogy az 1800. évi restauráció alkalmával a magisztrátus az addigi 60 forintos bírói fizetést 120 forintra emelte. Ezzel párhuzamosan az esküdtek fizetése is megduplázódott, a kamarásé 10 forinttal, a strázsamesteré, az erdőpásztoré 20 forinttal növekedett, a hajdúnak pedig egy pár bocskort biztosított a város, ez korábban nem volt szokás.78 A nótárius Pajnády József megválasztásakor rögzítették a 200 forintos fizetését, valamint megengedték neki, hogy a Városháza hátsó traktusában egy 3 szoba, konyha, kamra, pince és padlásrésszel rendelkező lakást kapjon, mellette járt még neki 12 öl fa és 6 köböl rozs is fizetségül. Vélhetően azért volt nagyobb a nótárius fizetése a bíróénál, mert neki semmi más jövedelme (föld, birtok, ipar, kereskedelem) nem volt, ezzel szemben az esküdtek és a bírók elsődlegesen magángazdaságukból éltek.79 Mivel a városbírónak olyan kiadásai is voltak, amelyeket ma talán reprezentációs kiadásnak nevezhetünk, néha különleges lehetőségekhez is juthatott. Ez egyrészt a város szénájának a bíró házánál való tárolásából fakadt, másrészt pedig tudunk olyanról is, amikor meg is szavaztak a bíró kiadásaira pár száz forintot. Biztos, hogy sok visszaélésnek adhatott ez táptalajt, így nem lehet véletlen, hogy az efféle szabályozatlan juttatást 1791-ban megszüntették.80 2. Tanítás és iskolák 1690 után a városban rendszeresen működtetett elemi iskolának nem találtuk nyomát. A városi protocollumkötetbe bejegyezték, hogy 1703-ban olyan triviális iskolája van Kanizsának, amelyben latinul, horvátul és németül tanítottak, ám erről Barbarits Lajos azt írja, hogy minden bizonnyal csak egy későbbi hamisításról van szó.81 Mindamellett természetesen feltételezhetjük, hogy az 1710-es évekre mintegy 2000 lakosú város esetében — hasonlóan más magyarországi városokhoz — legalább 150- 200 10 éven aluli gyermek élt, akiknek valamilyen oktatási tevékenységet szervezhettek. Szintén korabeli gyakorlat volt, hogy a kisebb városokban sokáig nem is volt önálló iskolaépület, hanem az oskolamester a saját házában tanított, esetleg a plébániához kapcsolódó helyiséget vehette igénybe. Kanizsán volt ugyan a ferenceseknek plébániája és ko25 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században lostora, ám a franciskánus rend tanítással nem foglalkozott, leszámítva a hittan tanítását. (A jezsuiták, akik az ostrom utáni korszakban jelen voltak a városban, s véglegesen valamikor 1702 táján távoztak, ez ügyben nem jöhetnek számításba.) Mindenesetre az 1703. évi bejegyzés azt mondja, hogy „van elemi iskola háza..." a városnak. Fel kell hívni a figyelmet ugyanakkor arra, hogy logikailag egyáltalán nem biztos, hogy (a hamisítás ellenére) valótlanságot állít a bejegyzés, hiszen az idézett 8. pontban arról is beszél a jogszabály, hogy „van a városnak szegény háza", amiről pontosan tudjuk, hogy volt, tehát nem egyértelműen következik a bejegyzésből, hogy az hazugság."2 Mindenesetre az 1731. május 7. dátummal a jegyzőkönyv már arról tudósít egy büntetés megfizetésével kapcsolatban, hogy „...ezen összeg egy iskola ház építésére fordíttassék", vagyis a város már tervbe vette egy iskola létrehozását." 3 A szaporodó gyerekszám, valamint a felvilágosult gondolkodás 18. századi térhódítása egyre fontosabbá tette az iskolaügyet a városban. A század közepén „a városba vetődött, itt letelepedett írástudó emberek" végezték az oktatást, de ebben az időben nem volt törvényi kényszer a gyerekek iskolába járatása. Különböző mesterek váltották egymást.84 Az 1778. évi Canonica Visitatio adatai szerint „az iskolamester a 26 éves Fekete György, aki katolikus és végzett rhetor", ő egyszerre látott el iskolamesteri és harangozói feladatot. Ismert az is, hogy a városi szegényházhoz ragasztott épületrészben folyt az oktatás. Az 1770-es években az oskolamesternek meghatározott jövedelme volt a várostól, 30 forintot kapott készpénzben, azon felül a harangozásért még 6 forintot, emellett még némi deputátumot, s kapott egy pozsonyi mérőnyi szántót is (vagyis kb. fél holdat).85 Az ispitabéli oktatás azonban nem felelt meg a céloknak, hiszen a szegényektől vette el a házat, így a század vége felé egyre sürgetőbbé vált egy önálló nemzeti iskola létrehozása. Egyre másra születtek olyan törvények és rendelkezések az 1770—80-as években, amelyek már megparancsolták az iskola létrehozását. Az oktatási rendelkezések szerint Kanizsa oktatásügye a pécsi kerületi inspektorság alá tartozott.86 1788-ban az inspektor levelében foglaltak tárgyalása során született az az irat, amelyből megtudjuk: alapvetően az akasztotta meg az iskola felépítését, hogy az uraság nem adott hozzá megfelelő telket, holott a jogszabályok őt erre kötelezték.87 A földesúri álláspont persze védhető volt, hiszen 1764—65-ben, midőn a piaristák kanizsai gimnáziuma létrejött, az uraság már adott iskolára egy telket, így joggal említik, hogy „tőle már többet kívánni nem lehet"; ugyanakkor azt javasolta, hogy a gimnázium telkén nemzeti oskolát hozzanak létre. Erre azért is lett volna lehetőség, mert 1788-ban a II. József-féle — a szerzetesrendek elleni — intézkedés hatására a gimnáziumban mindössze 30 diák volt. Az ügy folyamatosan húzódott, s a tanítás lehetőségei a csaknem 6000 lakosú városban egyre nehezebbé váltak. A magyar oktatás 1788-ig az Ispita-házban folyt."" A városi német purgerek gyerekeinek viszont német nyelvű oktatásra volt szüksége, így a város „...németh mestert fogadott, kinek a Purgerek jó akarattyából Szállást fogattak, s élelmérül gondoskodtak". Rövid idő alatt a német iskolamesternek már 80 tanítványa lett, akik szintén az ispitaházban voltak elhelyezve; ám mind a magyar, mind a német oktatást meg kellett szüntetni a városi szegényházban, mert 1788-ban „azon házat a katonaság el foglalta, a magyar mestert is az Ispitálból kiverte" (a németet is). A magisztrátus azt javasolta, hogy „a Gymnázium helyett ... normális iskola rendeltessék". Ez nyilvánvalóan nem szűklátókörűség, hanem a helyzethez igazodó kényszerjavaslat volt.89 II. Józsefnek a szerzetesrendek ellen szóló intézkedései persze más problémákat is okoztak a városnak. Mint már említettük, a tanítómester eddig a tanításért és a harangozásért járó díjból élt. Az uralkodói rendelkezések szerint viszont a felső templomban a harangozást megtiltották, így az érte járó pénzt nem kapta meg a mester, ez viszont megélhetési nehézségeket okozott neki, s reálisan felmerült a veszélye annak, hogy Horváth József iskolamester „kénteleníttetik máshol szolgálatot keresni és a szolgálatját föl mondani".90 Mivel a városnak feltétlenül szüksége volt a mesterre, átalakította a fizetését. Az eddigi juttatások helyett azt írta elő a város, hogy a mester fizetése ezután házanként történjen, és „...minden gazda esztendőnként hat krajcárt, a zsöllérek pedig három krajczárt fizessenek". Ennek a végösszege 70 forint lehet, s amit ezen felül beszedtek, az a város pénztárába került. Ezen kívül még a temetési díjnak 7-ről 10 krajcárra való emelésétől is reméltek bevételt, ehhez jött még az a díj, amit eddig is a gyermekek taníttatására fizettek a polgárok.91 Ha továbblépünk az időben, s az 1816. évi kánoni vizsgálat jegyzőkönyvének adatait tanulmányozzuk, kiderül, hogy a mesternek továbbra is megvolt a szántója, amelynek nagysága időközben 1 holdra emelkedett. Ha összeadjuk a különböző juttatásokat, megállapíthatjuk, hogy az iskolamesternek mintegy 344 forintos jövedelme lehetett a különböző tevékenységekből.92 A század vége felé már konkrét lépések történtek a nemzeti iskola létrehozására. 1793-ban a város megvette azt a telket, amely hagyományosan csak Gligor-telekként vonult be a köztudatba. Ez a Légrádi út és a mai Zrínyi utca sarkán álló jelentős méretű fundus volt; urasági fundus lévén korábban Brebrovics kovácsmester használta.93 Brebrovicstól mostohafia, Gligor József Piacidus, korábbi pálos ba26 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században rát örökölte, aki egy darabig itt lakott, majd pedig Szatmár megyébe költözött, ahol plébános lett.94 Az iskola építése 1793 után azonban továbbra is húzódott, mert az uraság meggondolta magát, s azt ajánlotta a városnak, hogy a telek felét tartsa meg, a másik fele viszont urasági kézben maradna, s helyette kétszer akkora szántót adna a földesúr a városnak. Ezt a város nem fogadta el, ugyanakkor építési engedély hiányában az építkezést nem kezdhette el. 1798-ban aztán a városi magisztrátus olyan határozatot hozott, hogy az egész telket átengedi Batthyány hercegnek, s annak áráért a Felsőtemplom mellett (saját telkén), a „Sz. János Temploma mellett, a melly ugy is a városé", építi fel a nemzeti oskolát. A kialakult botrányból sejthető, hogy ezt biztosan az uradalompárti tanács gondolta ki, mert a népharag elsöpörte a tervet. Az ügyből újabb per keletkezett (ezzel párhuzamosan is folyt néhány pör a város és az uradalom között), míg végül 1801-ben a pécsi iskolainspektor kanizsai látogatása utáni tanácsokat megfogadva 1802 tavaszán a Gligor-telken megkezdték az építkezést, az ott lévő rozzant házat lebontatták, s a város által felvett 3000 forintos kölcsönből elindult a munka. Különböző nehézségek és békétlenségek után végül is 1806-ban átadták a nemzeti oskola épületét, amely egy 20 öl hosszúságú emeletes épület volt, alul tanítói lakások, felül pedig 100 gyermek részére tantermek helyezkedtek el.95 Az iskolaépület mögött egy kert volt, amely azonban a „zöldségszükségletet teljesen ki nem elégíti". Az 1816. évi Canónica Visitatio szövege szerint az iskolaépület bármilyen javítása és fenntartása a város közönségének feladata.96 Már többször emlegettük a gimnáziumot, azonban ennek bemutatására jelen fejezetben nem kerül sor, mert csak részlegesen tartozott a városi önkormányzathoz (bemutatása a monográfia iskolatörténetei és művelődéstörténeti fejezetének tárgya). Ebben az időben a Dunántúlon több gimnázium is létrejött: 1724-ben a pécsi, 1765-ben a kanizsai, 1771-ben a keszthelyi és 1794-ben a csurgói gimnázium. 97 Annyit azonban kétségtelenül meg kell jegyeznünk, hogy a kanizsai gimnázium a város frekventált helyén jött létre, az 1705-ben a vármegye által építtetett kaszárnyában, a három gimnáziumi tanár pedig a mellette lévő szerény kivitelű tiszti házakban élt. A gimnázium 1765. évi létrehozásában nem annyira a városnak, mint inkább Batthyány József kalocsai érseknek, Batthyány Lajos földesúrnak, valamint a Piarista Rendnek volt szerepe. 98 Kanizsa városa az ugyanekkor épült Szent János templomot engedte át a piaristáknak.99 A városnak és környékének nagyon fontos tanintézménye lett a gimnázium, amely egészen az 1787—88. évi hadimozgósításig normálisan működött, ám a katonaság ekkor megszállta, hadi raktár és fogolyház lett belőle, s majd csak II. József halála után rendeződött a gimnázium élete. A gimnázium örökösen anyagi gondokkal küszködött, amiből a város főleg azt érezte meg, hogy 1770-ben pénzhiány miatt a piaristák kénytelenek voltak megszüntetni azt a felkészítő osztályt, amely a nemzeti elemi oskola hiánya miatt a gimnáziumi áttérésre adott lehetőséget.100 3. Az „Ispitál": a város szegényháza A 18. században a felvilágosodás hatására egész Európában megváltozott az emberről való gondolkodás. A kontinensen gyorsan terjedtek azok a nézetek, amelyek a racionalitás értelmében már értékessé tették az embert, a munkaerőt, s ugyanakkor a gyors gazdasági felemelkedés révén a leszakadó társadalmi csoportok számára a szociális gondoskodás gyakorlata is kialakult. Ennek legjellegzetesebb nyugati példája a Speenhamland-system volt, ahol már a minimálbért is garantálták a dolgozónak.101 Természetesen ezt megelőzően már a középkorban is voltak menhelyek, szegényházak, de a 18. században az állami politika szintjére emelkedett a szegénypolitika. 102 Kanizsa városában a szegényekről való gondoskodás és a korabeli szinten értelmezett kórházi ellátás gyakorlata egybekapcsolódott, és sokáig az egyházi karitatív tevékenység keretén belül működött. A ferencesek már a l ó . században is fenntartottak egy Xenodochiumot, amely az ínségre jutottak menhelye volt. Ebből fejlődött ki a Xenodochium Civile, a szegényház. Az első ispotály építését 1698-ban, Mindszent havának 24. napján engedélyezték.103 Helye az akkori kis méretű város déli szélén, a Légrádi úton volt. Később azonban a város tovább terjeszkedett dél felé, így az ispotály gyakorlatilag bekerült a város közepébe, gazdag iparosok és kereskedők házai és csarnokai közé. Pontos helye az 1780-es években felépült Városházától délre, a 4. számú telek volt.104 Az épület homlokzata a Légrádi út felé nézett, az utca másik oldalán maga a ferencesek zárdája feküdt, míg az épület déli oldalán lévő kelet-nyugati tájolású kápolnával a Zrínyi utca felé helyezkedett el. Az ispotály 1750-ben a város kezelésébe került, s ekkortól a város gondoskodott róla.105 1766-ban a rossz állapotban lévő épületet átalakították. Egy későbbi kánoni jelentés adataiból tudjuk, hogy az átépítés a korábban Zala vármegyében, de később Somogyban is jelentős birtokokkal rendelkező, s alispáni és királyi személynöki pozícióig eljutó sárdi Somssich Antal kegyes adományából mehetett végbe. Tegyük hozzá mindjárt, hogy Somssich Antalnak nem ez volt az egyetlen jótéteménye, hiszen a jeles katolikus férfiú több ferences épület számára is tett adományokat, így például a környéken Segesden, Nagyatádon, s otthon, 27 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században sárdi kastélyában is ferences házi káplánt és tanítót tartott. Egyházi forrásunk megjegyzi, hogy az ispotály épülete „1766-ban tartós (solidus) anyagból, cseréppel fedett, falai erősek ... alacsony és vizes (humidus) helyen fekszik, áradástól ugyan teljesen biztos, de tűzveszélytől nem mindenfelől biztos..." volt. Az épület alakját is ismerjük. Az emeletes épületben összesen 6 szoba volt, a földszinti három szobához, akárcsak az emeleti szobákhoz is, hozzátartozott egy-egy konyha. Maguk a szobák nyilvánvalóan nem lehettek nagyok, hiszen a latin szövegben cubicella inferius, vagyis inkább „szobácska" szerepel.106 Ugyanakkor az épület nem lehetett kicsi sem, hiszen ismert, hogy a Városháza leégése miatt 1779—1787 között az Ispitál épületében tartották nyolc éven keresztül a városi tanács üléseit.107 Az épülethez hozzátartozott egy kápolna, amelyet szintén Somssich Antal 1769. évi adományából építettek, s 1771-ben Szent Márton tiszteletére ajánlottak fel. Az 1778. évi kánoni vizsgálat adatai szerint ebben a kápolnában vasárnaponként a szomszédos Ferenc-rendi atyák német hitoktatást tartottak. 108 A város név szerint ismert első Spitalsvatter-ja 1749—50-ben Dominus Paulus Teitscher városatya (esküdt) volt.109 A szegényházról pontos elszámolást kellett vezetni, forrásaink szerint egyértelmű, hogy mind a városi magisztrátus, mind a vármegye, mind a Helytartótanács számára is pontos elszámolást kellett küldeni (az utóbbi 6 évente kérte), amely tartalmazta a szegények számát, a befolyt összegeket, a felhasználás módját stb.110 A 18. század második felében évente választották a tisztségviselőket, így az Ispitál felügyelőjének személye is gyakran változott. Kétségtelen azonban, hogy majdnem mindig köztiszteletben álló polgárt neveztek ki az intézmény élére, hiszen felelős volt a számadások benyújtásáért, a vezetéshez több nyelv ismerete kellett, főleg a felettes szerveknek benyújtottjelentések miatt. Ugyanakkor egy-egy személy több éven keresztül is betölthette a funkciót, így például 1798—1800 között „László Imre Urat" (László Imre korábbi városbíró fia lehetett) többször megválasztották Ispitál-Atyának.,u Az ispotálynak vagyona is volt, amely azonban a földesúr és a város között sokszor vita tárgyát képezte. Somssich Antal jóvoltából a Hospitale pauperum 10 hold földet kapott, amelyet a város megtoldott 61 holddal. A komoly vita tárgya112 egy 1768. évi forrás szerint az volt, hogy a város szerint az ispotályhoz 80 hold föld tartozott, ám a földesúr számítása (az akkori funduális könyv) szerint csak 61 hold.113 Ezt erősíti meg az 1773. évi telekkönyv adata is, amely szerint „63. Domus Hospitalis domus 11/64, terra arabile 60", vagyis belső telekből 11/64 teleknyi, míg szántóból 60 hold földje volt az ispotálynak.114 Egy korábbi városi panaszlevélből ismert, hogy 60 hold erdőt mértek ki az ispotálynak, nem véletlenül kérte a Tanács, hogy a földesúr engedje meg a terület kiirtását.113 Az ispotály vagyona nemcsak földből és épületből, hanem készpénzből is állt. Az adományként befolyt összeg 1816-ban 2339 forintot tett ki; a legnagyobb befizető még a 18. századból Inkey Boldizsár, a vad pallini földesúr volt, aki egymaga 1000 forintot adott az intézménynek. 116 A befolyt adományokat kikölcsönözték, s a kamatból próbálták meg eltartani a szegényeket és a betegeket. A pénzt kölcsönvevők között maga a város is szerepelt, így például a Szent János templom felépítésére 1000 forintot kölcsönzött az ispotálytól, amit aztán a későbbiekben áthárított a lakosságra házankénti adó formájában.117 A kölcsönök kamatai azonban nem tudták fedezni az ispotály kiadásait, s ez főleg a kezdeti időben jelentett komoly fenntartási problémákat. Nem lehet véletlen, hogy 1752- ben a város megengedte azt, hogy az ispotályban élők (ekkor kb. 12-en lehettek) hetente kétszer könyöradományokat gyűjtsenek.118 Az így összegyűjtött pénzt természetesen nem tarthatták meg, azt be kellett szolgáltatni a Spitalsvatternak. A kolduláson kívül a város maga is szervezett gyűjtést a szegények javára, ily módon 1757-ben is tudtak adományokat szerezni az ispotály karbantartására és a kórház fenntartására.119 Előfordult ugyanakkor az is, hogy az így megszerzett adományokat a gyűjtők elrejtették a hatóság elől. 1799-ben a város érzékelvén mindezt, úgy határozott, hogy „...ezután ezen koldulás meg szűnjön", s ugyanakkor a purgerség kötelezettségévé tette, hogy önkéntes felajánlásokkal segítse az Ispitál működését: "...melyre minden Purger subscribálja, mennyi önként való jó szántábul ajánl esztendőként, hogy pedig az Ispotálybéli Szegények becsületes ruházattya és tartéisa eránt rendelés tétethessen..." .120 Az Ispitál vagyonát az is növelte, hogy az oda beköltözők vagyonukból valamennyit az intézményre hagytak. Adataink szerint az 1780-as években mindez úgy történt, hogy az oda beköltöző öregek, elesettek korábbi ingatlanjaikat eladták, s abból a gyakorlat szerint 40 forintot felajánlottak az Ispitál kasszájába, vagy pedig a már benn élők halála után a vagyon utólagos értékesítéséből fizették be a 40 forintot. Az első megoldásra említünk két esetet. 1789-ben Török András és felesége, Horváth Julinka kívánt az Ispitálba bejutni. Török András korábban hosszú időn keresztül a város szolgálatában állt mint hajdú, viszont megöregedett, s mivel „a magok táplálására elégtelen", így felvételét kérte. Volt még a kérelmezőnek a Förhénczi hegyen egy szőlője, amelyet szüret után akart eladni, s a remélt pénzből kívánta az Ispitálba befizetni a 40 forintot.121 1798-ban Kovács Mátyás, akinél figyelembe vették „...öregségét és minden munkára való tehetetlenségét", 28 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században felvételt nyert az intézménybe azzal a kitétellel, hogy az eladott házáért kapott 130 forintból fizeti be a 40 forintos hozzájárulását.122 Voltak azonban olyan szegény jelentkezők is, akiknek az esetében a város a szociális szempontokat vette figyelembe, s nem kötötte befizetéshez az ispotályba való bejutást. Kiss József német varga esetében például figyelembe vették, hogy megöregedett, vagyona az öt fiú felnevelése és a vagyon felosztása révén elfogyott, „...szegénységre jutott", így ingyen felvették123 Gyakran előfordult, hogy a kanizsai polgárok végrendeletük megfogalmazásakor gondoltak a városi szegényházra és kórházra is, így kisebb-nagyobb adományok állandóan érkeztek a kasszába: például 1798-ban Pajer János polgár 100 forintot ajánlott fel az intézménynek.124 Előfordult, hogy zsidó vallásúak is adományoztak pénzt az Ispitálra, ismereteink szerint a legnagyobb adomány 1810-ban Lachenbacher Moyses nagykereskedőtől érkezett, amikor is a hadiszállító 5000 forintot adományozott a város intézményeire, s az összeg kamataiból (6%- kal számítva) a nemzeti iskolák és a város ispotálya részesült.125 Az Ispitál nemcsak szegényház, hanem egyben kórház is volt. Szó sincs azonban krónikus betegellátásról vagy gyógyításról, mai fogalmaink szerint inkább a renitens viselkedésűek kényszerlakhelye lehetett az ispotály. Ezt több forrás is bizonyítja. Az 1748. évi városi tisztségviselői választás során Kyráli Jánosra bízatott a „kórház kormányzata és az aberránsokra való felügyelet",126 De van későbbi adatunk is: 1799-ben Stötzl István kiskanizsai lakos panaszkodott a városi magisztrátusnak, hogy anyósa, Kiss Istvánné részeges és állandó perpatvarokat idéz elő, s vejével „...békességes életet nem visel, s őtet szidalmazni avagy háborgatni merészli". A város vezetése úgy határozott, hogy a részeges nő „...az Ispitalban életének jobbétására adassék",127 Az ispotálynak ezen funkcióját egy későbbi forrás is megerősíti, amely szerint „...a Városi ispotály némelly Jótevők által ... csupán csak a kebelbeli Ügyefogyott Szegények számára felállíttatott".118 Azt gondolhatnánk, hogy a város szegényháza a növekedő számú népesség miatt mindig telített volt. Erről azonban szó sincs. Egyrészt az eddig idézett kérelmek, amelyek a bejutáshoz készült instanciák voltak, mindig elfogadásra kerültek a város vezetésénél. Másrészt kevesen kívántak bejutni a szegényházba, valószínűleg csak azok, akik már ténylegesen magatehetetlenek voltak. Ezt bizonyíthatja az az 1800-ban készült kérelem, amely szerint Anik Éva bejutását a város támogatta, mivel a kérelmező „beteges állapotja és meg aggott vénsége" miatt rászorulttá vált, ugyanakkor azt írja a Protocollumban a nótárius, hogy „...annál is (támogatandó), mivel tsak ketten vágynák benne (mármint az Ispitálban) és ezekre éppen ugy tetetik a költség mintha többen volnának...".129 1788 után igen jelentős változások következtek be az Ispitál életében. A viszonylag jelentős méretű épületet uralkodói rendelet alapján katonaság szállta meg, s ez azt jelentette, hogy egyrészt az épület jelentős részét, a hozzá ragasztott kápolna helyiségeit is élelemraktár céljaira lefoglalták, másrészt pedig a szegények egy részét ki kellett telepíteni a gazdagabb polgárok házaiba, vagy legalábbis olyanokhoz, akik vállalták azok eltartását. 1787-ben a nótárius a következőket írta a városi jegyzőkönyvbe: „A Kanizsai Purger Ispitál Templommal, hat szobákkal, pallással, egy Pintzével, két konyhával együtt tellyességgel elfoglaltatott, és az szegény Ispitabéliek ebbül ki verettek...".130 Az intézmény természetesen tovább működött, fenntartási és működési rendszere is tovább élt, viszont a kényszer miatt a városnak engedelmeskednie kellett. A napóleoni háborúk során a katonaság a ferencesek zárdáját és templomát is elfoglalta, s az Ispitállal együtt katonai élelemraktárnak, többnyire gabonaraktárnak használták az épületeket, óriási károkat okozva Kanizsa városának.131 Később pedig a nem messze lévő kiskomáromi katonakórházat helyezték a kanizsai Ispita-házba.132 Az Ispitál hosszú időn keresztül betöltötte funkcióját, azonban a 19. század második felében a rohamosan növekedő városi népesség számára már szűk volt. A nagykanizsai képviselőtestület 1868-ban határozta el egy új kórház létrehozását, ugyanakkor az Ispitált lebontották, s helyére 1886-ban a kaszinó ma is meglévő épületét emelték.133 4. A város temploma, temetői A városnak voltak kötelességei az egyházi szolgáltatásokkal kapcsolatban is. Kanizsa mezőváros volt, így a város csak azzal a területtel rendelkezett, amely az idők folyamán valahogyan hozzá került. A város régi temploma, plébániája a ferenceseké volt, akik annak területét és építőanyagát a várparancsnoktól kapták, míg a mellette lévő kertet Zala vármegye ajándékozta a szerzetesrendnek.134 Ez a plébánia egészen az 1760-as évekig egyedül látta el a városi népesség lélekápolását. A plébánia a veszprémi püspökséghez tartozott, afölött a városnak semmifajta joghatósága nem volt.135 Voltak viszont kötelességei, amelyek főleg anyagi természetűek voltak. A város sokszor hozzájárult a templom fenntartásához különböző juttatásokkal, bár kétségtelen, hogy a városi társadalom adományai ennél sokkal jelentősebbek voltak.136 A városi magisztrátus költséges feladata volt a plébániának járó kötelező adók és díjak beszedése, nyilvántartása és átadása, ugyanakkor az irányítására templomgondnokot kellett kinevezni.137 (A földesúr a kegyúri kötelezettségeiről általában megfeledkezett, így az adminisztráció a városra hárult.) Az 1778. évi Cano29 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században nica Visitatio szerint a plébánia 44 forintot, 30 pozsonyi mérőnyi búzát és ugyanennyi búzalisztet kapott, valamint az egyedi szolgáltatásokért (temetés, temetőbe való szállítás, házasulandók összeadása stb.) is járt juttatás.138 1734. június 15-én megegyezés jött létre a város és Acsády püspök között a stólára nézve. Ennek értelmében keresztelésért 25 dénár, avatásért 5 dénár, házasságkötésért 1 forint, temetésért 56 dénár, a harangok meghúzásáért 1,50 forint, minden más harangozásért 28— 50 dénár járt. A város ugyanakkor kérte a ferenceseket, hogy egyes vasárnapokon hitoktatást vállaljanak. 13'' A század vége felé az uralkodó is adományozott egy harangot a templomnak, s így együttesen hat harangja volt.140 A katolikus egyházi szolgáltatások szélesítése alapvető és megoldandó probléma volt a 18. század közepe táján. A népesség a század közepére megkétszereződött, ugyanakkor a nem katolikus népesség aránya a század közepén az 1 %-ot sem érhette el.141 Új templomokat, kápolnákat kellett építeni. A kiskanizsai városrészben a városi lakosság pénzéből 1761-ben templomot építettek „minden adomány nélkül", s a templom ebben a formájában az 1798. évi tűzvészig fennállt142 (Kiskanizsán ekkor kb. 1400-1500-an élhettek, az 1748. évi egyházi lélekösszeírás szerint a gyónóképesek száma mintegy 900 fő volt).143 A templom a városrész közepén helyezkedett el, körülette alakult ki a későbbiekben a centrum. A kiskanizsaiaknak korábban is volt egy fából készült kis kápolnájuk, az 1761-ben épített templom már téglából készült, tartós szerkezet volt.144 A század végi gyújtogatás miatti pusztulás után egyben meg is nagyobbították a templomot, teteje cseréppel fedett, tornya tartós, a kúpfödél fehér bádogból készült, négy harangja volt. A fenntartásra kapott a várostól 3 hold szántót, valamint egyéb egyházi tevékenységekért is szedhettek díjat, földjei egy részét bérbe adták. A kiskanizsai templomnak is volt egy gondnoka, aki a templom jövedelmeit kezelte, számadását a városi bírónak adta át, aki azt ellenőriztette.145 A nagyobb városrészben is felépült a város temploma, ezt a későbbiekben is hosszú időn keresztül így emlegette a kanizsai népesség. Azért érezte a város ezt a templomot magáénak, mert egyrészt helyileg a város közepére — a mai Deák térre — került (csak megjegyezzük, hogy a ferences plébánia a városrész délnyugati szélén helyezkedett el a magaslaton, vagyis egy nagykanizsai polgárnak, aki a város északkeleti végében lakott 1,5-2 km-t kellett gyalogolnia a templomig), másrészt pedig a városiak pénzén építették fel. A templomra már az 1750- es években gyűjtötte a város a pénzt, amelyet polgári hagyatékok tudtak jelentősen növelni.146 A Nepomuki Szent János tiszteletére emelt kápolnát arra a telekre építették, amely — a mai Eötvös-téren — már az 1730-as években temető volt, közepén kis fakápolnával.147 Az új kápolnának haranglába és három harangja volt, itt miséztek a piaristák, akik a nem messze lévő gimnáziumot vezették. Az 1764-ben felépített kápolna erős anyagokból, cseréptetővel épült, s mivel viszonylag önálló épület volt, tűzveszélytől nem kellett tartani.148 A templom fenntartására a különböző felajánlásokból és a város támogatásából volt pénz, s a befolyt összegek kezelése a magisztrátus által választott templomgondnok feladata volt. A befolyt tőkét kamatra adták kölcsön, ám az alacsony kamatok miatt az nem volt elég a fenntartásra, így szükséges volt a városi lakosok körében adományok gyűjtése.14'' A város templomában a város fizetett mindent, így neki kellett a tevékenységet ellátókat is eltartani. 1788-ban például a meghalt harangozó utódjáról kellett gondoskodni, akinek egyébként feladata volt még „a Templomban szolgálatot tenni, misét mondó Pátereket öltöztetni, és Gyertyákat gyújtogatni". Természetesen a meghalt özvegye nem végezhette el ezt a feladatot, bár valószínűleg jelentkezett rá, de a város ezt nem tartotta célszerűnek. A meghirdetett állásra két pályázó is volt, közülük az első, Rajter György már korábban is ellátta ezt a feladatot, ám „rossz viselése miatt elvesztette" állását, s így most sem ő kapta meg. Helyette Kovacsics Józsefnek adták, aki közel lakott a templomhoz, de az uralkodói rendelkezések révén a Felsőtemplomban megtiltott harangozás miatt a korábbi járandóságából törölték a kéveszedést, hiszen az most nem járt.150 A 18. század során temető több helyen is volt a városban. A kiskanizsai városrészben a Bajcsa felé vezető országúton volt temető,151 Nagykanizsán pedig a kezdeti időben a ferences kolostor helyén, majd a plébánia létrejötte után a kriptában temettek nevesebb egyháziakat és laikusokat.152 A nagyobb méretű temető a későbbi Szent János templom telkén helyezkedett el, ám a Helytartótanács rendelkezése értelmében a temetőket a belterületekről a városon kívülre kellett áthelyezni.153 Szakirodalmi források szerint a város véglegesen 1784-ben szüntette meg a régi temetőt, de az is kétségtelen, hogy az 1780-as évek közepén létrejött II. József- féle térképen már egyáltalán nincs jelölve a temető, csak a templom.154 Azok a korábbi telektulajdonosok, akiknek a régi temető miatt elvették korábban fundusuk egy részét, most visszakövetelték, s ebből hosszú perek születtek, amelyek a 19. század első évtizedeire is áthúzódtak.155 A város 1769- ben megvette a földesúrtól a Tizenhárom-város végén (a mai Kossuth tér déli részén) lévő szántóföldet, ahol 1770-ben történt meg az első temetkezés, amikor is Francsics János polgárt búcsúztatták.156 A temetés egyben jövedelmet is jelentett a városnak, hiszen az elhunytak hozzátartozói a halottszállításért a városnak fizettek. Sírásók nem voltak Ka30 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században nizsán, a problémát a rokonok oldották meg. Az új temető eleinte közös temető volt, vagyis oda protestánsok is temetkezhettek, de 1786 után ezt megtiltották, s számukra új helyet kellett kijelölni.157 5. Az építkezések szabályozása A 18. századi népességnövekedéssel együtt járt a város területi terjeszkedése, s ez az önkormányzat számára az építésügy szabályozásának kötelezettségét is magával hozta. Már az 1690. évi ostrom után megszületett városi szabályzat is megemlít egy építészeti hivatalt, amelyet Liebrich János úr vezetett.158 A helyszínrajzról szóló fejezetben az építkezések és az utcahálózat változásainak részletes bemutatását adjuk, itt most a város szempontjából értelmezzük a változásokat. A 18. század első felében Kanizsa városa nem volt teljesen beépített, a házak között rengeteg foghíjtelek volt, ám ezek a század vége felé lassan-lassan megteltek.159 Nem véletlen, hogy szabályozni kellett a városnak a házak elhelyezkedését, s a tűzvédelem céljából a házak közti távolságot. Valószínűleg a legfontosabb szempont a tűzveszedelem elkerülése volt, hiszen láthatjuk majd a későbbi fejezetben, hogy a tűz igen gyakori volt a városban. Erre jó példa az az 1800. évi eset, amikor Tomasits János gombkötő mester korábban leégett házát újra akarta építeni, de csak úgy engedélyezték, hogy „...nem hosszúra, hanem homlokát kifordítván építse a házát, minthogy különben is szűk és keskeny az utca a tűz veszedelem elmellékesítésére", vagyis a hosszúkás, több osztatú házat az utcára merőlegesen kellett elhelyezni.160 A lakók is figyeltek az építkezésekre, s ha valaki a tűzveszélyre nem volt figyelemmel háza építésekor, akkor a panaszokkal megakadályozhatták. 1800 áprilisában Kozarits Mátyás felesége adott be instanciát a szomszédban lakó zsidó sakter ellen, miszerint túl közel akarja építeni házát, ám végül kiderült, hogy csak egy kamrát épít, amely nem lesz veszélyes, így engedélyezték számára a műveletet.161 Ennél rosszabbul járt Török Mihályné, aki visszaváltotta zálogban lévő fundusát, de az annyira szűk volt, hogy arra már nem kapott építési engedélyt a várostól.162 1799-ben Tislér János szűcsmester próbálta meg elérni, hogy szomszédja, Godfried Nits asztalos mester távolabb építse házát övétől, „...nehogy valamely fergeteg alkalmatosságával le düllyön".U3 Az építkezések alkalmával — főleg mások területének jogtalan igénybevétele miatt — felmerült tulajdonjogi panaszok is mindennaposak voltak.164 A tűzveszély elkerülése mellett a rossz házépítés is megkeseríthette a lakók életét, s ennek következménye általában instanciák és perek sorozata volt. Főleg a leghamarabb beépülő és egymáshoz érő Fő utcai házak esetében fordultak elő ilyen problémák. A 18. század végéről maradt fenn az az irat, amelyben Vörös János szűcsmester, aki a Városháza mellett lakott az utca déli oldalán, panaszkodott a szomszéd Dobrovits Ignátz kalmár ellen, miszerint „...szomszédja falai mellé hányván a Ganéjt s a víz csurgását is reá eresztvén s falait ezáltal nagyon nedvesítené és épületinek tetemes károkat okozna". A város vezetése, miután megszemlélte a házat, kötelezte Dobrovitsot a károkozás megszüntetésére.165 Hasonló esetek gyakran előfordultak a városban. 1798-ban Brenner ácsmester jelentette fel a városnál szomszédját, Pfortner Károlyt azért, mert túl közel építette a disznóólat házához, amint az instancia említi, „...a Disznó ólbul való párolgás által alkalmatlanságot ne szenvedjen", s végül elérte, hogy Pfortnernek beljebb kellett építenie az ólat.166 Örökösen megoldatlan probléma volt a szabad telkek öncélú hasznosítása, vagyis az, hogy a lakók azokat a fundusokat, ahol nem állt ház, szemétlerakónak használták. 1798-ból tudunk arról az esetről, hogy Szláby Ferenc vármegyei chyrurgus arra panaszkodott, hogy háza és Muczhard György bognár háza között álló telek, amely „a köz jóra nézve semmi haszonra nem szolgálna", a környék lakossága által minden rosszaság elkövetésére alkalmas, hiszen „...minden giz, gazt döglött macskákat és kutyákat oda hordani az emberek szoktanak", ezért kérte a várost, hogy adják el neki a telket, s akkor megszűnne a jelenlegi állapot.167 A város felügyelte a közkutakat is. Az természetes, hogy a korabeli városban a telkeken belül voltak kutak, általában az udvaron, közel a házhoz. A kúttal nem rendelkező telkeken lakók ellátására, valamint a tűzbiztonság miatt a nagyobb utcákon közkutakat építettek, s ezeknek felügyelete és karbantartása a várost terhelte. Ezt bizonyítandó egy 1745. évi forrás azt mondja, hogy a Császár utcában (később Soproninak nevezett utcában) a kút karbantartására „a város pénztárából segélyképpen 10 forint kész pénzben legyen kifizetve".ua Ezeket a kutakat szabadon használhatták az utazók, ezek vizéből történt a katonaság és a lovak ellátása is, a biztonság kedvéért lánccal zárták le őket. A hadsereg jelentős károkat okozott a kutakban. 1787—88- ban panaszok és perek sorozata származott abból, hogy a Kanizsán tartózkodó hadsereg bedöntötte a Soproni utca közkútját, s a beomlott kútnál nem tudtak sem a lakók, sem a katonák itatni, s a város egy regimentbéli kapitányt próbált kényszeríteni a kút azonnali megjavítására. A város persze védtelen volt, s pénze sem volt, a lakókra pedig nem akarták házanként kivetni a költséget pótadó formájában; ez minden bizonnyal azzal a nagy 1787. évi tűzzel volt kapcsolatban, amikor igen sok ház (köztük a városháza is) elpusztult.169 A város vezetése megpróbált jogszerű megoldást találni, s a vármegyén keresztül elérni azt, hogy a hadseregre terheljék rá 31 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században a kút javításának költségeit, mondván, a városnak nincsen rá pénze.170 Szakszerűtlen kútásás is többször előfordult a városban, s ezt a városhoz beadott panaszok igazolják. Erre jó példa nemes Bekk József instanciája, amely szerint Simon Hefert kőművesmester elvállalta kútjának kiásását, legényei ki is ástak 10 ölnyit, de mivel a mester nem volt ott, rosszul végezték a munkát, s a kút bedőlt. A város természetesen kötelezte a kőművest a kár megtérítésére, a munka folytatására.171 6. Tűzvédelem és szabályozása A korabeli magyarországi városok életének, mindennapjainak irányításában és szabályozásában jelentős helyet foglalt el a tűzvédelmi szabályozás. A hagyományos fallal körbevett városok esetében a népesség növekedése miatti zsúfoltság, az egymáshoz érő és felfelé növekedő házak, valamint a régi építkezési módszerek (fa, vályog, deszka, zsúp stb.) miatt a tűzesetek állandó, ismétlődően jelentkező s nehezen megoldható problémát jelentettek. Kanizsa ugyan „nyílt város" volt, az utcák beépítettsége a 18. században korántsem volt teljes, az egyes lakóterületek tele voltak foghíjtelkekkel, de még így is óriási pusztítást tudott végezni az esetenkénti tűz.172 Nem véletlen tehát, hogy korszakunkban mind a helyi, mind az állami szintű szabályozás szigorú előírásokkal járt. Kanizsa várost 1690— 1702 között még alapvetően a vár, a vár népessége jelentette, bár már elkezdődött a váron kívüli mezőváros újraéledése. A váron belüli házak a korabeli leírás szerint fából voltak, egymáshoz értek az épületek, ami különösen veszélyes volt.173 A megmaradt városi tanácsi jegyzőkönyvekből kiderül, hogy a vár visszafoglalása után három hónappal már rendelkeztek arról, hogy a Grazból jelentkező Alberti Antal kéményseprőként dolgozhasson, amihez a mesternek be kellett szereznie a szükséges eszközöket, s ugyanakkor végig kellett vizsgálnia az összes kéményt, s ahol szükséges volt, ott tisztítást kellett végeznie.174 (Bár forrásunk nincs rá, de elég logikusnak tűnik, hogy nem ekkortól volt a tűzszabályozás, valószínűleg sokkal régebben kezdődött.) A vár 1702. évi lerombolása után hamar megszületett az előbb kamarai kezelésű, majd földesúri tulajdonba kerülő város belső életének jogszabályi rendezése, a statútumok között a tűzvédelmi kérdések is szerepelnek. Ez a szabályozás már nem a váron belüli állapotra, hanem a vártól keletre lévő nagykanizsai és a nyugatra lévő kiskanizsai városrészekre vonatkozott. E forrásban találkozunk először a más városokban is ismert konyhavizsgálókkal, akiknek kötelessége volt „télvíz idején tizenöt naponként, tavasszal és nyáron pedig havonként a házakat végigjárni, s ott a konyhai tűzhelyeket és kályhákat megvizsgálni". Hogy mennyire komolyan vették a tevékenységet a városi magisztrátusban, az mutatja, hogy nem kis pénzbüntetéseket helyeztek kilátásba a szabályok ellen vétők esetében. Azt is előírták az 1722. évi szabályozásban, hogy minden háznál lennie kell víznek. De nemcsak a magánszemélyek, hanem a város kötelezettségeiről is szól a regulatio, hiszen a Tanácsnak kellett gondoskodnia két helyen tárolt létrákról s egyéb tűzoltó szerszámokról.175 Érdekes vonása a szabálynak, hogy jutalmazta azokat, akik először értek a tűzoltó szerszámokhoz: az első ilyen 20, a második 10, míg a többi 5 dénárt kapott. A szabályozás szép példája a közösségi szerveződésnek, a közösségi tudatnak és a szolidaritásnak: tűz esetén minden ember, részint saját biztonsága érdekében is, ment oltani.176 Már a század eleji statútumokból látható, hogy a város vezetése feladatának tekintette egyrészt a tűzvédelem megelőző szabályainak biztosítását, az erre való felügyeletet, másrészt magának az oltásnak a megszervezését is. A korabeli magyarországi városok esetében megfigyelhető, hogy a 18. század első felében egyre-másra születnek olyan tűzvédelmi rendszabályok, amelyek már ennél is szélesebben értelmezik a városi kötelezettségeket. A hazai városok döntő mértékben németlakta települések voltak, így szabályozásaik is alapvetően osztrákszász minták alapján készültek. A jelentősebb dunántúli városokat vizsgálva kiderül, hogy Sopronban 1700-ban, Pécsett 1723-ban, Kőszegen 1738- ban, Győrben 1749-ben vezették be az általános tűzvédelmi rendszabályokat.177 Kanizsa városban 1755-ben jött létre a „Feuer Ordnungs Instruction Kanisaner Stadt", amelynek deklarált célja: „Kiki mint alkalmaztassa magát, annak rendi, és minémű eszközök szereztessenek, és holy tartassanak, ekképen Specificáltatik". Lendvai Anna egy tanulmányában részletesen elemezte ezt a dokumentumot, amely minden gazdának kötelességévé tette az oltás feladatát, a szükséges eszközök biztosítását. Az oltási munkálatokat az esküdteknek és a céheknek kellett irányítani. A városnak kötelessége volt vízi fecskendőt csináltatni, amelyet a „mészárosok és sövegjártók" kezelnek, az egyszerű köznép sajtárokkal és vödrökkel volt köteles megjelenni. Bőven tartalmaz preventív intsrukciókat is a regula. Minden közkútnál el kellett helyezni víztartó berendezéseket (sajtár, hordó, kád stb.), amelyeknek mindig tele kellett lennie. Igen érdekes az a rendelkezése a szabályzatnak, hogy a háztulajdonosoknak alkalmassá kell tenni a házukat a biztonságra, s ha ezt nem teszik meg egy éven belül, akkor a ház tőlük elbecsültethető, licitre bocsátható, s olyan tulajdonosnak adható, aki alkalmassá teszi azt tűzbiztonságra.178 (Kanizsa városa szegény volt, nem tudunk arról, hogy ilyen egyetlenegy esetben is történt volna a 18. század második felében.) Aki pedig a füstös konyhákra, kemencékre vonatkozó rendeletet nem 32 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században tartja be, pénzbüntetésre, pálcaütésre ítéltetik. A szabályozás szigorú, ugyanakkor a tűzesetek állandóan ismétlődő katasztrófái voltak a városi életnek. Egy későbbi, 1789-ből való forrás úgy fogalmaz, hogy a város a tüzeket „...meg nem előzhette, hogy minden Esztendőben többször azon káros gyulladások ne történhettet volna".179 II. József uralkodói rendeletben szabályozta a városok tűzvédelmi kérdéseit, bár hozzá kell tenni, hogy a század közepi kanizsai szabályokhoz képest csak részlegesen hozott újat az instrukció. 1789- ben hirdették ki a kanizsai polgároknak a dekrétumot, a szokásoknak megfelelően szóról szóra felolvasva azt, majd pedig a város is meghozta a maga új rendelkezéseit.180 Az új szabályzat rögzítette, hogy minden utcában három konyhavizsgálót kell alkalmazni. A lakosoknak pajtát, istállót (gyúlékonysága miatt) csak akkor lehetett építeni, ha arra a város engedélyt adott, ha anélkül hozták létre, a város intézkedett annak ledöntéséről. Éjszaka csak zárt lámpával lehetett épületen kívül tartózkodni, tilos volt gyertyával menni bárhova is. Udvarban, pajtában tilos volt dohányozni, még akkor is, ha az illető fedeles pipát használt. Hamut épületben nem lehetett tartani, a kormot kéthetente le kellett tisztítani, s egy hordó vagy kád vizet, lajtorját, csáklyát minden gazdának kellett tartania otthon. Mivel a tüzeket jelentős mértékben cselédek vagy pedig a városba érkező idegenek okozták, ezért a lakosoknak bejelentési kötelezettsége volt a három napnál tovább ott tartózkodó idegenekről ("...ollyas hányódó idegen embereket, asszonyokat, leányokat, gyermekeket, kurvákat és koldusokat" kellett bejelenteni). Mivel a városban a földesúrnak is volt mintegy 20 épülete, azokra a város szabályai természetesen nem vonatkoztak, viszont az uralkodói rendelet igen, s többször előfordult, hogy a kémény- és konyhavizsgálók ellenőrizni akarták a kocsmárosokat és vendégfogadósokat, s a „...kocsmárosok őket ki igazítják avval, hogy ő nekik a Mgos Uraság Vendégfogadóiban semmi keresetek nem volna". A város 1786-ban megegyezett az uraság tisztjével, hogy a továbbiakban ők végzik az ellenőrzést, s az idegenekkel kapcsolatban is felléphetnek. 181 Kérdés persze, mit sikerült betartani a szabályozásból. Az 1 780-as és 1790-es évek tanácsi Protocollumaiból az derül ki, hogy a város a maga kötelezettségeit teljesítette: ellenőrzött, büntetett vagy bírságolt. Szinte nem volt olyan pontja a városi tűzvédelmi szabályoknak, amelynek megszegése miatt ne kellett volna szankciókat alkalmazni. 1788-ban a Soproni utcában lakó Franczia Józsefet 50 pálcára ítélték, ezt azonban öregsége miatt ugyanannyi forinttal megválthatta. Oka a következő volt: a Tanács határozatai között szerepelt, hogy olyan embernek, akinek nincs kéménye, s ráadásul háza zsúppal van fedve, a padlásán nem lehet tartani szénát és szalmát, s konyhájában nem lehet kendert szárítani. Ezzel szemben Franczia József padlásán szalmát tartott, konyhájában kendert szárított, s ráadásul részeg állapotában tüzet okozott: meggyulladt a hátsó szobájában a szárított termék, s ezzel másokat is veszélyeztetett. A tűzeseteknél sokszor nem sikerült az okot kideríteni, ez esetben viszont a gazda szerencsétlenségére a hozzá bekvártélyozott katonák a városházánál bejelentették azt, amit láttak. A Tanács ítélete hangsúlyozta a példás büntetést, amiből mások is tanulhatnak.182 1798- ban a Sárecz Mártonnénál támadt tűzesetben a Tanács azt állapíthatta meg, hogy az Instructiójával ellentétben sem az ács-, sem a kőművescéh legényei nem voltak a helyükön, így nem tudták oltási kötelezettségüket teljesíteni, ezért a két céhet nyilvánosan 6 forint büntetésre ítélték, ugyanakkor Dobrovics kereskedő kocsisát, aki oda vitte a fecskendőt, ebből a pénzből megjutalmazták.183 1800-ban Grűnwald Józsefet kötelezték arra, hogy azt a kemencét, amelynek fűtése kívülről történt, s amelyből a gazda zsellérje gondatlansága miatt kicsapott láng csaknem szerencsétlenséget okozott, „azon kemencét minden hozzá tartozandóval döntse ie".184 A Soproni utcában élő jámbor életű és addig büntetlen Kolongya Istvánnéná 1 a kemencéből kiégett száraz fa miatt támadt tűz, s a konyhavizsgálók jelentése szerint csak a gyorsan érkezett segítség révén sikerült elfojtani, ezért 2 forintra büntették a tulajdonost. 185 A Tanács behajtotta az utcán való dohányzásért is a büntetést. Dohányzás főleg vásárok idején az idegeneknél szokott előfordulni. 1799-ben egy Szöllősgyörökön élő, éppen a kanizsai vásárra igyekvő zsidót büntettek meg 2 forintra ez ügyben. 186 Ezek a példák világosan mutatják, hogy a városvezetés nagyon komolyan vette a tűzvédelmi szabályok betartását. A büntetéseket az ún. Tűz Cassába kellett befizetni. Ez egy olyan alap volt, amelyből egyrészt a konyha- és koromvizsgálók fizetését fedezték, másrészt tűzesetekben a nyomorúságra jutottakat segélyezhették. Sorozatosan visszatérő témája volt a tanácsüléseknek egy állandó kéményseprő alkalmazásának szükségessége a városban.187 Korábban a zalaegerszegi mester végezte a munkát Kanizsán, ám a távolság miatt nehézkes volt a működése. A század végére eljutott a város odáig, hogy a korábbi füstfaragó mester egy legényének sikerült állandó szerződést kötni a várossal, működéséhez meghatározták a városi lakosok által fizetendő díjat, s a kéményseprő nemcsak a mezővárosban, hanem az uradalom falvaiban is ellátta ezt a tevékenységet.188 Az is pénzébe került a városnak, hogy időnként fel 33 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században kellett újítani a tűzoltásra használt eszközöket, amelyek lassan, de folyamatosan szaporodtak: 1792-ben már négy fecskendő, 9 bőrheveder, 13 csáklya és 2 vízhordó szekér állt rendelkezésre.189 Az amortizáció megtette a hatását, amit jól példáz egy 1799. évi eset. A tűzi gépekhez értő bécsi harangöntő mesterre bízták a fecskendők ellenőrzését, már csak azért is, mert nagy valószínűséggel korábban ő hozta azokat a városba. A mester a sörház udvarán tanúk előtt kipróbálta a mechanikát, s megállapította, hogy a nagy fecskendő már csak az épület fedelének magasságáig viszi fel a vizet, vagyis a tető oltására nem alkalmas. Ez azt jelentette, hogy kb. 5 öl magasságig lehetett vele vizet fellőni, amitől az épület nyugodtan leéghetett volna. A kisebb fecskendő jó állapotban volt még, nagyobb teljesítményre volt képes, ezzel a Sörház kéményét is el tudták érni. A város nem fogadta el a mester véleményét. Azért is kellemetlen volt a városnak ez az esemény, mert a gépeket két évvel korábban vették. Ismert az az 1798. évi tanácsi határozat, amely szerint a bécsi fiókkal és ismeretséggel rendelkező Lachenbacher Moyses nagykereskedőt bízták meg a fecskendők beszerzésével, így kerülhetett Kanizsára a bécsi harangöntő.190 A város lakossága védtelen volt az elemi csapásokkal és a szándékos gyújtogatásokkal szemben. Amíg a tűzeset csak egy-egy portára, gazdaságra, műhelyre terjedt ki, addig az kezelhető és szabályozható volt. 1779-ben leégett a városháza régi épülete is.191 A szándékos gyújtogatások viszont minden bizonnyal kapcsolatba hozhatók a 18. század végétől egyre nagyobb számban betelepedő zsidóság térfoglalásával. A forrásokból ismert legnagyobb tűzeset a Piac tér keleti oldalán lakó, gazdag házat fenntartó zsidó sakter, Israel Josz portáján történt 1798-ban, amikor is „háza üstökében valamelly gonosztevő gyújtogató Tüzes taplót tett volna". Ezt még szerencsésen eloltották, ám két nappal később a ház hátulját már sikerült felgyújtani, s „...lángot vetvén egy szempillanatban az egész házat a Tűz el borította". A tűz azonban átterjedt a szomszédos épületre, amelynek során leégett sok ember háza, a görög templom és iskola stb. A hatalmas városi tűz súlyos következménye 27 porta megsemmisülése volt (köztük 11 zsidó zselléré), a bevallott kár nagysága 16 098 forintot tett ki. Különösen kellemetlen volt, hogy a város legszebb területének egy része égett le.192 A hatóságok valószínűsítették, hogy ugyanez a gyújtogató okozta a két nappal későbbi kiskanizsai tüzet is; ez 47 ház megsemmisülését hozta magával, itt 18 456 forintos kárral számoltak. Ez utóbbi tűzesetben leégett a kiskanizsai templom tornya is, a három harang lehullott, a sekrestye és az ablakok is hamuvá lettek. 193 A 18—19. század fordulója különösen szerencsétlen volt tűzesetekben: 1801 tavaszán 51 700 forint értékben adott be kárvallást 88 kanizsai lakos, s köztük igen sok módosabb kereskedő 1000- 2500 forintos háza is szerepelt; pár héttel később 16 ház égett el, azt követően pedig 37 ház pusztult el.194 Rögzítsük azért, hogy a város mindig megpróbálta segélyezni a bajba jutottakat, tudunk a létfenntartást szolgáló pénzügyi segélyekről, az újraépítéshez a város erdejéből ingyen fa biztosításáról, téglajuttatásról, adóelengedésről stb. A szerencsétlenül jártak elsősorban önmagukra számíthattak, a város és a városi polgárok adományai elenyészőek voltak a károkhoz képest. Erre példa, hogy 1798- ban a nagy tűzvész után a céhek 120 forintot, a kereskedők 118, a purgerek pedig 32 forintot ajánlottak fel, s ehhez kell még hozzáadnunk az esküdtek által összeszedegetett 290 forintot, így az összes kárnak mintegy 1,5%-át sikerült előteremteni.195 Az égettek nemcsak pénzadományokra számíthattak, a kanizsai lakosok élelmiszert is gyakran felajánlottak a károsultaknak. így például Lachenbacher Moyses zsidó nagykereskedő 20 köböl rozsot, Geber György kereskedő úr pedig 50 köböl rozsot és 30 köböl csutás kukoricát adott az 1798. évi tűzvész áldozatainak. De megdöbbentette a tűzeset a környékbeli vállalkozókat is, nyilván azért, mert a kanizsai piacon értékesítettek; Horváth József beleznai árendátor 50 köböl rozsot adományozott a bajbajutottaknak 1798-ban.196 Az alacsony jövedelemfelhalmozásra képes területeken sokáig eltartott a nagy tüzek utáni regeneráció. Szükség is volt a támogatásra, hiszen a tűzkasszában igen kevés pénz volt: 1787-ben például, amikor megrótták a kassza perceptorát gondatlansága és hanyagsága miatt, mindössze 34 forint volt a pénztárban.197 7. Az árvaügy kezelése A18. századi Magyarországon a tradicionális demográfiai modellnek megfelelően magas volt a halandóság, így az elhunytak után maradott árvák felnevelése igen komoly problémákat okozott. Az uradalmak esetében az Urbárium kiadásáig a jogforrások nem foglalkoztak a gyámüggyel.198 Kanizsa városában az árvaügy a szabadalmas mezőváros tanácsának kötelezettségei közé tartozott, már a város 1702. évi statútumai között ott szerepel az a kitétel, miszerint „a tanács kebelében van egy árva gondnok".199 A város a tisztújítások alkalmával nevezte ki az árvák gondnokát, avagy árvák tutorját, aki felügyelte a városi árvaügyet, erről a század folyamán több forrás is tanúskodik. 200 Hosszú időn keresztül a korabeli uradalmi és városi szokásjog szabályozta az árvaellátás kérdését, a városnak csak korszakunk végén, 1802-ben született meg a gyámügyi szabályzata.201 Az általános gyakorlat szerint, ha egy meghalt felnőtt után árvák maradnak, akkor a tanács kiküldöttei inventáriumot készítettek az árvák vagyonáról, s miután el34 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században helyezték az árvákat valamelyik rokonnál vagy annál a személynél, aki hajlandó volt őket felnevelni, akkor a vagyont elárverezték, s a befolyt összeget kiadták kölcsönként az igénylőknek, és az így befolyt kamatokból vagy a vagyont növelték, vagy pedig a nevelést finanszírozták. A tanács mindig mérlegelte, hogy az egész vagyont (házat, földeket, szőlőt stb.) el kelle adni, vagy pedig csak a részeit. A források tanulmányozásából úgy tűnik, hogy abban az esetben, ha már nem volt sok idő vissza az árva nagykorúságáig, akkor a házat árendába adták, de a földeket licitre vitték; ha viszonylag kicsik voltak az árvák, akkor legtöbbször mindent eladtak. Egy 1742. évi adat arra utal, hogy abban az esetben, ha nem volt rokon, a lelencet egy városi lakos is magához vehette, ebben az esetben a város 9 forintot és ezenkívül naturáliákat fizetett. Érdekes kitétele forrásunknak, hogy mindez az uraság parancsára történt.202 Minden árva tutorjának, nevelőjének évente egyszer számadásokat kellett készítenie. Több esetben találkoztunk azzal a jegyzőkönyvi megjegyzéssel, hogy a „be adott számadás se formájára se más tökéletlenségére nézve még tsak számadásnak se lehetett mondani".103 Az árvák gondnoka évente beszámolót készített, amelyben számot adott a növekményről, s a pénzek állapotáról. Az árvagondnok elszámolását a főadószedő után az uradalmi tiszttartó is ellenőrizte, majd pedig minden hatodik évben az öszszesítéseket a Helytartótanácshoz is be kellett küldeni. 204 Kissé bürokratikusnak tűnik a rendszer, ám hozzá kell tennünk, hogy az eljárás lényegében megegyezik a városi vagyonkezelés más területeinek a gyakorlatával. Még azt is világosan kell látnunk, hogy az árvaügy a város egyik legnagyobb aktatermelője volt. A problémák több oldalról jelentek meg. Kiskorú örökösök esetében minden divisio (vagyon feletti osztozkodás) egyben árvakérdés is volt. Minden felnőtté vált árva örökségének kiadása a testvérek és rokonok ügye is volt egyben. A városi tanácsi jegyzőkönyvek hat évnyi anyagában mintegy 230 olyan esettel találkozhattunk, ahol árvák vagyonáról kellett a tanácsnak döntenie; lényegében nem volt olyan tanácsülés, amikor ne kellett volna árvaügyben állást foglalnia a hivatalnak.205 Az esetek többségében a tanácsnak könnyű volt döntenie, hiszen a kialakult szokások alapján ítélhetett. Viszonylagos rugalmasság volt azokban az esetekben, amikor az árva felnőtté vált, esetlegesen férjhez ment, így kezdeményezhette successiojának kiadását. 206 A tutortól jelentős anyagi beruházást nyilván senki sem várt el, éppen ezért különleges az az eset, amely egy szűcsmesterséget tanuló legényhez, név szerint Hergovics Györgyhöz kapcsolódik. A legény letöltötte tanonci-iparosi vándoréveit, hazatért Kanizsára, s beállt a szűcscéhbe, s kérte örökségének kiadását.207 Az örökrészek kiadását leginkább az anya újbóli házasságkötése, illetve az eltérő korú árvatestvérek vagyonának megőrzése zavarta. A legnagyobb problémát egyértelműen a kamatra kiadott tőke behajtása jelentette. Forrásaink szerint az árvagondnok az esetek döntő többségében körültekintéssel járt el. Akárcsak más területeken, itt is az történik, hogy a készpénzvagyon legnagyobb részét a városi lakók kaphatták meg kölcsönbe, ám a kisösszegű kölcsönökkel bürokratikus nehézségek voltak, főleg a behajtásnál. Kétségtelen azonban, hogy az árvavagyonokból mások is részesültek. Tudunk olyan esetről például, amikor a városban tartózkodó katonaság egyik vezetője kapott 1000 forint kölcsönt, de a hadsereg elvezénylése után éveken keresztül kereshette pénzét a város.20" Előfordult, hogy jó nevű nemesnek és földbirtokosnak is kölcsönöztek jelentősebb összegeket, amelyeknek visszakövetelése jogi nehézségekbe ütközött. Az árvagondnok esetenként tehetetlen volt, így például akkor is, amikor egy korábban csődbe jutott mészáros után az árvának maradt házat elfoglalta a katonaság, s az érte fizetett kvártélypénz (60 forint) lényegesen kevesebb volt, mintha ugyanezen időszakban árendába (370 forint értékben) adták volna ki az épületet.209 A nagyobb összegű kölcsönöket különleges figyelem kísérte, így például 1789-ben a Férst György által felvett 1800 forintos obligátiót (kötelezvényt) külön intabulálták (betáblázták).210 Ha árendába adtak egy ingatlant, akkor szerették a hosszú távú, biztosan fialó megoldást, így például 1799-ben Smeiszer József árváját illető kertet hat évre adták évi 26 forintért.2" A városban a lakosság létszámának emelkedése és a lassan növekedő árszínvonal miatt folyamatosan nőhetett a felhalmozott árvavagyon összege, 1818- ra 311 árva esetében már 92 716 forintot tett ki.212 Az 1802. évi szabályrendelet szerint az árvák pénze és értéklevelei a városi levéltárban kerültek elhelyezésre, ennek kulcsa a tutornál volt. „Az árvák atyjátul olyant kell választani, aki igazszivű, számadó, hivatalyában szorgalmatos és vagyonos is légyen"."3 A 18. század vége felé Geber György kereskedő, a város egyik leggazdagabb embere, hosszú éveken keresztül ellátta a tutori feladatot, esetében nem tudunk pénzügyi visszaélésről, de a tutorokkal ezt megelőzően sem volt baj.214 A vagyon feletti felelősségből következően az árvák atyja természetesen fizetést kapott munkájáért, a jobban fizetett köztisztviselők közé tartozott, Összevetésképpen csak arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a fentebb említett 92 716 forintos árvavagyon kezelése idejében a város egy éves összbevétele 15 000 forintot sem tett ki.215 8. A céhek és az önkormányzat kapcsolata Említettük már, hogy a városi tanácsba s az egyéb hivatalokba a 18. század során alapvetően azok a városlakók kerülhettek, akik polgárjoggal rendelkeztek. Ennek a rétegnek a nagyobb része iparos és 35 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században kereskedő volt, sokan közülük nem is tudtak magyarul, s céhes szerveződésük is jelzi származásukat, mint például a német vargacéh esetében is láthatjuk. A köztisztviselők a céhek vezetői és az iparosok közül kerültek ki, s ennek alapján szinte azt is hihetnénk, hogy felhőtlen volt a viszony a város vezetése és a céhek között. A források azonban egyáltalán nem ezt mutatják. A 18. század során a város népességének dinamikus növekedése, valamint a városi népesség felhígulása, a sok idegen, „lakó" és egyéb népességelem olyan új viszonyrendszert teremtett, amilyent a régi céhek már nem tudtak tolerálni, s a városvezetésen kértek számon mindent. Nézzük, melyek voltak a céhek legfontosabb érdeksérelmei! A városi tanács elé került ügyek egy része a céhtagok piaci monopóliumának fenntartásával függött össze. Ha a források számát nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy a legnagyobb igyekezettel az asztalosok védték piacukat, ha más foglalkozást űzők is megjelentek az ő területükön. 1800-ból származik az az instancia, amelyben a kanizsai asztalos céhbeliek kérték, hogy a tanács tütsa el a Szélmalmi kocsma vezetőjét attól, hogy „tislér mesterségbéli eszközökkel és munkákkal kereskedvén azokk árulásától le tiltassék". 216 A probléma ilyen esetekben mindig az volt, hogy Kanizsa csak mezőváros volt, s így az önkormányzatnak azok felett az emberek felett sem volt bírói joghatósága, akik az uradalom szolgálatában álltak. Említett esetünkben is az volt a baj, hogy „a vádolt fél Uraság Embere lévén", legfeljebb az uradalomnál tehetett panaszt a város. Bár a népesség a 18. században háromszorosára nőtt, s a házak száma is dinamikusan szaporodott a mezővárosban, a panaszokból mégis úgy tűnik, hogy bizonyos foglalkozások szempontjából a helyi piacon a megrendelések csökkenhettek. Persze az instanciából még nem feltétlenül következik a helyzet valódisága, de mivel egyre több hasonló panasz érkezett a tanácshoz, úgy tűnik, joggal feltételezhetjük a helyzet romlását. Legpregnánsabban talán az asztalosok fogalmazták meg egyik 1788. évi beadványukban a nehézséget. A levél azt emlegeti, hogy „a Városban az Asztalos Mester Emberek máris megszaporodván", a jövőben azok fiaival is számolni kell, akik apjuk mellett belépnek majd az iparosok közé. Az különösen kellemetlen volt a céhek számára, hogy egy olyan asztaloslegény, aki remekjét még nem készítette el, már munkákat vállalt, s ezzel az asztalosok céhét megkárosította. Kérték, hogy a tanács tiltsa el az ilyen tevékenységtől a legényt, amivel nyilvánvalóan a piacot akarták továbbra is biztosítani a céhtagok.217 A népességnövekedésből következhetett az is, hogy egyes céhek megpróbáltak a többiektől elkülönülni, s ezt szimbolikus formában is jelezték. Egy ilyen balul sikerült kísérlet 1799-ben történt, amikor is úgy hírlett, hogy Batthyány herceg a születésnapját a városban kívánja ünnepelni. A német purgerség ebből az alkalomból a német vargacéh által készített egységes saját öltözékében jelent meg, ráadásul még társaságban is. Az eset megértéséhez annyit hozzá kell tennünk, hogy a forrásokból úgy érezzük, a 18. század végén az uradalom főtisztviselői kifejezetten nem szerették, ha a városlakók valamilyen egységes közösségbe szerveződnek, továbbá veszélyesnek is tartották az ilyen eseményt. Legjobban Soós Pál uradalmi fiskális volt felháborodva, aki hangot is adott véleményének, holott a panaszlevél szerint a német purgerek kizárólagosan az uraságot akarták kellő tisztelettel fogadni. A német purgerek komoly identitástudattal rendelkeztek, nem győzték úton-útfélen hangoztatni, hogy ők a legnagyobb adófizetők, ők járulnak leginkább hozzá a város működéséhez, s úgy vélték, ez már elegendő ok akár a földesúr embereivel is szembeszállni. Adataink szerint elszámították magukat. Az uradalmi tiszttartó arra hivatkozva, hogy bármilyen társaságnak felállítása „felsőbb engedélyekhez köttetik", megfenyítette a nótáriust, amiért az hajlandó volt a német purgerek kívánságát írásban rögzíteni, s 24 órányi áristommal büntette, amit a kastély mögötti áristomban kellett letöltenie. A német purgerektől büntetésből begyűjtötték a puskákat, amiket csak azért tarthattak, mert a szokott kereskedelmi tevékenység során az utakon azzal védekezhettek. A város vezetése ki nem állhatta Soós fiskálist, aki már két éve állt hivatalában, de már számos összeütközése volt a városiakkal. A város azt a következtetést vonta le az esetből, hogy a fiskális túlbuzgósága miatt történt a skandalum, aminek során a „...Soós Pál Fiscalis Úr üldöző célban veszi, ezen nótáriusában pedig egy hív Emberét veszti". A város nem hagyta magát, küldöttséget kívánt meneszteni az uralkodóhoz, s bepanaszolta a fiskálist a vármegyénél is.218 A céheket a városnak néha már büntetni is kellett. 1800-ban a német vargacéh mesterét el kellett mozdítani, a céhládát a városnak le kellett foglalnia, s 10 forint büntetésre ítélték a szervezetet.2''9 A fizetési kötelezettség nem volt új, hiszen a város el is várta, hogy a szükséges felajánlások esetében a céhek járjanak elöl jó példával, akár a szegénység támogatásáról, akár háborús felajánlásokról volt szó.220 A kanizsai céhek sajátos problémája volt a zsidóság szaporodásából következő piaci verseny. A 18. század második felében betelepülő zsidóság döntő többsége iparos volt, így a céhek hamar szembekerültek a zsidó iparosok versenyével. A céhek a tanácsnál megpróbálták elérni, hogy a zsidók a házról házra való termékárulást ne folytathassák.221 1800-ból származik az a fazekascéh által beadott instancia, amelyben a város fazekasai azt panaszolják, hogy egy bizonyos zsidó összevásárolgatott mindenféle rossz edényeket, s azokkal kereskedik, holott 36 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században szakmájára nézve nem is fazekas, s az egészet tiszta nyereségvágyból teszi. A város vezetése ezúttal nem osztotta a fazekasok aggodalmát, azt írta, hogy ezzel a tevékenységgel „nem nagy kárt okozhat, mivel pedig a vásár mindenkinek szabad, azért heti vásár napokon kívül egyedül az eladás tiltatik meg néki".111 Viszonylag sok hasonló panasz keletkezett a századfordulón, s érdekes módon a városnak néha védelmébe is kellett vennie a területén élő izraelitákat; előfordult például, hogy megélhetési gondok miatt kellett engedélyezni bizonyos ipariszolgáltatási tevékenységet.223 A hagyományos keresztény vallású iparosok egyoldalúan szabályozták az alkalmazottakkal való bánásmódot, a keresztények tarthattak zsidó segédeket, ám fordítva már nem kívánták ugyanezt. Az uraság a legtöbb esetben megvédte a fennhatósága alá tartozó izraelitákat, így a város nagyon kevés alkalommal tudott a céhek panaszainak érvényt szerezni; a vármegye határozatai ugyan a városnak segítséget nyújthattak, ám a földesúr ellenállása miatt azok végrehajtása nem mindig sikerült.224 Örök nagy bánata volt a keresztény lakosoknak, hogy a zsidók a forspontozás és a közmunka alól mentességet élveztek, hiszen uradalmi fundusokon éltek.225 A vásárról a zsidó árusokat nem lehetett kitiltani, ugyanakkor áraik általában alacsonyabbak, míg termékkészletük szélesebb volt, mint a keresztény céheknek, így a céhtagoknak csak az adminisztratív jogokba való belekapaszkodás lehetősége maradt. 9. Piacellenőrzés és áriimitáció Kanizsa városa fontos kereskedelmi utak csomópontjában feküdt, így nem véletlen, hogy már a 18. században meghatározó fontosságú kérdés volt a városi tanács számára a piac ellenőrzése, s az abból nyerhető jövedelem nagysága. A kamarai igazgatási korszakból, 1690-ből származik az az uralkodói rendelkezés, amely szerint a malom, a serház, a borárulás, a mészárszék, a vám, az erdő hasznosíthatósága a városhoz tartozik.226 A vásártartás joga mindig is privilégiuma volt a városnak, a 17. század végétől kezdve 25 évenként mindig sikerült a városnak megújítani jogosultságát.227 Eleinte négy országos vásár megtartására nyert jogot Kanizsa, a 18. század végétől pedig már a hetipiacok tartása is privilégiummá vált.228 A piacok és a forgalmazás technikájáról a kereskedelmi fejezetben emlékezünk meg, most csak annyiban érintjük a piac kérdését, amennyiben az önkormányzat tevékenységéhez tartozott. A kanizsai vásártartás a helyieken kívül nagyszámú idegen érkezését jelentette minden alkalommal, ezért a városnak törekednie kellett a piaci forgalom egységes szabályozására. Fontos volt ez a városnak, hiszen bevételei 25-30%-a a vásártartásból származott. Az 1753. évi úrbéri szerződés alkalmával a nagy capitális vásárokból 800 forintos bevételt prognosztizált az urasági tiszttartó.229 A vásárokon a helypénzek beszedését a város hivatali tisztségviselői végezték, ők állapították meg az elfoglalható standok nagyságát, ellenőrizték az üzletmenetet, figyeltek a vásárosok árulásának technológiájára, nehogy illetlen magatartással másokat háttérbe szorítsanak.230 Az 1740-es évek gyakorlata szerint két embert küldtek a sátrakhoz, kettőt az állatvásárhoz a helypénzek biztos beszedésére, 1802-ben pedig két embert rendeltek a sertéspiacra is.23'' Az 1702. évi városi jogszabályrendelet kimondta, hogy „ha a városba halakat vagy más ennivaló és közélelmezésre szükséges dolgokat hoznak, akkor azok a bíró által megállapított áron nyilvánosan eladathatnak". A jogszabály azt is rögzítette, hogy tilos a vásárt megelőző 24 óra alatt összevásárolni másoktól a termékeket, hogy aztán másnap magasabb áron adhassák el azokat.232 Nyilván a keresztények szokásos böjtje miatt volt fontos, hogy a halkereskedők tevékenységét mindig külön rögzítették. 1746- ban rendeletet hozott a város arról, hogy a vásárra érkezett halkereskedők 3 napon át mérhették terméküket, ám a vásár után a polgárok a megmaradt halat mázsánként felvásárolhatták.233 A nagy vásár a Piac téren volt, a kisebb vásárok pedig a mai Eötvös tér területén zajlottak. A vásári standokért eltérő díjat kellett fizetni a kereskedő-vásározó zsidóknak és a keresztényeknek, ugyanakkor a helyi lakosoknak semmit nem kellett fizetni a területfoglalásért. 234 A piacfelügyelőknek szigorúan el kellett számolniuk a bevétellel, amely a városi főadószedő elé került, majd pedig a Helytartótanács is bekérette az adatokat; általában 6 éves ciklusokban ellenőrizte a könyvelés tisztaságát. A felsőbb hatóságokat a legfontosabb termékek ára is érdekelte, ezért egy 1788. évi határozat szerint a búza, árpa, zab árának alakulását kellett bejelenteni.235 A folyamat eredményeképpen Kanizsa város egyike lett azoknak a jelentős gazdasági emporiumoknak, amelyek az 1790-es évektől folyamatosan, hetente voltak kötelesek jelenteni a piaci árakat.236 A piacellenőrzés szorosan összekapcsolódott a mindenkor használt mértékek állandó betartásával. A mértékek ellenőrzését a vásári jövedelemszedőktől elkülönülve a mértékvizsgálók végezték; e célból Nagykanizsán és Kiskanizsán is két-két embert alkalmazott a város.237 Már az 1702. évi városi statútum 8. pontjába belefoglalták, hogy „Az ország normája szerint ugy a szilárd, mint cseppfolyós anyagokhoz való mértékeket tartja és ezeket negyed évenként a kirendelt commisáriusok által revideáltatja és hitelesítteti". 238 Joggal említi a város monográfusa, hogy ha az ellenőrzők rájöttek, hogy valaki nem tartja be a kötelező mértékeket, így például kevesebb húst mér, nyomban, az utcán felállított deresen leverték rajta a 12 pálcát.239 Mivel a 18. század37 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században ban a város lélekszáma, a kereslet, valamint a piackörzet is növekedett, a vásároknak egyre nagyobb lett a forgalma, ez felvetette a vásári infrastruktúra javításának kérdését. A kanizsai vásárok legnagyobb ellensége a rossz úthálózat és rossz idő esetén a piactéri sártenger volt. Nem véletlen, hogy már az 1780-as évek vége felé felmerült — s a vármegye elé is került — a kanizsai piactér kikövezésének ügye, de ennek anyagi terheit ekkor még sem Zala megye, sem a város nem tudta vállalni.240 III. A VÁROS GAZDÁLKODÁSA A mezővárosi lét korlátozott gazdasági autonómia lehetőségével járt együtt. A 18. századi magyarországi városok nem rendelkeztek központi (kormányzati) anyagi forrásokkal, működésüket, igazgatási és igazságszolgáltatási tevékenységüket alapvetően saját forrásaikból kellett biztosítaniuk. A saját források mellett bizonyos esetekben számíthattak a földesurak segítségére és a vármegye juttatásaira. Abban az esetben, ha egy település az államnak stratégiai szempontból is fontos volt, akkor ott az állam fejlesztéseket hajthatott végre. Utóbbira Kanizsa esetében nincs példánk, legfeljebb a városon kívüli úthálózat kövezése jelenthetett előnyöket a városi népességnek. A korabeli mezővárosok önállóságát és lehetséges fejlődését nagyban meghatározta, hogy az uraság milyen mértékű jövedelmet vont el a város lakosságától, s mennyi maradt a város működtetésére. Számos olyan mezővárosi példával találkozhatunk a Dél-Dunántúlon, hogy a földesúr kiharcolta uradalmi központjának a vásártartásijogot, s a település mezővárossá vált, ám ezzel véget is ért az önállóság lehetősége, az uraság rátelepedett a városra, s gyakorlatilag magának monopolizálta a vásártartási jogból származó hasznot. Erre a folyamatra főleg a kisebb létszámú vásártartó helyeken láthatunk példákat.241 Kanizsa város esetében is bőven találunk példákat a földesúri mohóságra. Gracich bárónak az 1710-es években több olyan törekvése is volt, hogy minél nagyobb jövedelmet vonjon ki a városból. Az 1750- es években a kanizsai lakosság meglepődve tapasztalta azokat a Batthyány Lajos-féle erőszakos földesúri lépéseket, amelyek egyértelműen az addigi jogok megszorítására, valamint a nagyobb adóbefizetés kikényszerítésére irányultak.242 Az 1770-es évek elején még egyszer lezajlott ez az ütközet a földesúr és a város között, a 18—19. század fordulóján pedig a berek területi és ezzel jövedelmi szétosztásának kérdése állította szembe a két felet. Mindazonáltal világosan kell látnunk, hogy a feudális gazdasági és társadalmi rendszer működése egy népes település esetében a jövedelmek és feladatok megosztása révén mehetett csak végbe. A privilegizált mezőváros és az uraság közti úrbéri egyezségek arról is szóltak, hogy a földesúr meghatározott stabil bevételeket monopolizál magának, ugyanakkor átenged a városnak bizonyos jövedelmeket, amelyekből az elvégez olyan feladatokat, amelyek amúgy földesúri erőforrásokat igényeltek volna.243 Hosszú távon valószínűleg mindkét fél jól járt: az egyik oldalon a város önállósága erősödhetett, kialakulhatott a kanizsai identitás, a város és a lakossága közötti kapcsolat szorosabbá válhatott, míg a másik oldalon a földesúr megszabadult egy sor apró, nehézkesen kezelhető ügytől, s ugyanakkor pénzjövedelemhez is jutott. 1. A város bevételeinek struktúrája A 18. századi úrbéri szerződések (az 1731, az 1753. és az 1773. évben) elemzése azt mutatja, hogy a földesurak az állandó, kiszámítható jövedelmeket részesítették előnyben, ami tökéletesen megfelelt az uradalmi officiolátus elképzelésnek is, hiszen ezt lehetett könnyen beszedni.244 Az 1731. évi szerződés a városlakóktól 700, az 1753. évi 780, míg az 1773. évi kontraktus már 1600 forintot követelt a városlakóktól. Ez volt az az árenda, amelyet a lakók a mezőváros területén lévő fundusuk után fizettek az uraságnak. Az összeg növekedését két tényező magyarázza. Egyrészt a városlakók száma a 18. században dinamikusan növekedett (1746-ban még csak 461 gazdát írtak össze Kanizsán, ezzel szemben 1773-ban már 780 házzal bíró ember volt a városban),245 másrészt pedig a lassú infláció és a jövedelmek emelkedése az életszínvonalat növelte és a teherviselő képességet javította. Emellett árendát kellett fizetni a földesúrnak a szántók, kertek és rétek után is. Ezt 1753-ban 3017 hold szántó, 468 hold rét után járó 12 197 robotnap megváltása címén 2032 forintban állapították meg. A földesúrnak járt még kilencedbeli jövedelemként 700 forint, az úrbéri reguláció szerint a robotmegváltásból 2250 forint, s mindez kiegészülve néhány kisebb összeggel együttesen 6202 forintot tett ki a század közepén. Ezt a kötelezettséget a városlakók pénzben fizették, vagyis senkinek sem kellett robotolnia vagy egyéb fizikai munkát teljesítenie.246 A földesúri jövedelemmel szemben a város bevételei sokkal bizonytalanabbak voltak. A városi jövedelmek jelentős része a kanizsai vásárokhoz kapcsolódott. Néhány forrásunk szerint a vásáros he38 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században lyek bérléséből, a standok után fizetendő összegekből s a nagy látogatottságból sejthető, hogy már a század első felében is jelentős lehetett a vásári jövedelem, ám az 1753. évre vonatkozóan már pontosan tudjuk a nagyságát is. A század közepén 800 forintra becsülték azt az összeget, amely a nagy Capitális Vásárbul származhat. Ehhez a vásári jövedelemhez hozzá kell vennünk a forgalomból fakadó 200 forintnyi hídpénzt; a „vásárok alkalmatosságával a Vásárosok Marháinak legelőitül" való 100 forintnyi bérleti díjat, illetve a vásárok alkalmával a városba érkező kereskedők és marháik fogadásából származó hasznot, amely 300 forintra becsültetett. Ezek együttesen 1400 forintos bevételt biztosítottak a városnak, s ez a 2794 forintos összbevétel mintegy 50%-át tette ki.247 Emeljük ki mindjárt ennek az összegnek és aránynak a nagyságát, hiszen az általunk ismert nyugat-magyarországi mezővárosok (Szombathely, Zalaegerszeg stb.) egyikében sem találkoztunk azzal, hogy a vásártartásból származott volna a város bevételeinek a fele, ami világosan bizonyítja a kanizsai vásár adatokkal is illusztrálható fontosságát ebben a térségben.248 A 2800 forintos bevétel ugyanakkor némileg visszalépés a két évvel korábbi állapothoz képest, hiszen egy jegyzőkönyv adatai szerint 1751-ben 3031 forintos bevétele volt a városnak.24'' Mindenesetre az valószínű, hogy a 18. század vége felé, a piaci konjunkturális folyamatok erősödése idején a vásári bevételek jelentősen növekedhettek, amit az is mutat, hogy az 1810-es évekre a város már 15 000 forintos összbevétellel számolhatott. Még annyit hozzá kell tennünk, hogy a városnak nagyon fontos volt a vásári jövedelmek pontos beszedése. Erre jó példa, hogy 1742-ben megvádolták Tax Mihály városbírót azzal, hogy 5 évvel korábban a beszedett vásári pénzekből 6 forintot ellopott. Az ügyet kivizsgálták, s megállapították, hogy a vád alaptalan, s a vádlónak nyilvánosan meg kellett követnie a bírót.250 A város bevételei között persze más tételek is szerepeltek. Az 1753. évi szerződés szerint a városi réteken termelt széna és sarjú a településnek évi 158 forint bevételt biztosíthat. A földesúr által a városnak átengedett három bolt kiárendálásából 180 forint bevétel származott. A földesúrral kiegyezve a kerekesi, bilkei és péterfai puszták legeltetéséből 400 forint árenda szedhető be. A város erdeiben a makktermés kiárendálása 100 forintot eredményezhetett. A városnak a számítások szerint 456 forintos kalkulált bevétele lehetett abból, hogy a „Kereskedő zsidók, kik a Városiaknak házaikban laknak jórészt szerént portékáikkal helyet árendálnak",251 A téglavetőtől 100 forintot várhatott Kanizsa. Mindehhez hozzá kell vennünk még azt az 1773. évi úrbéri szerződésben rögzített, kétségtelenül legérdekesebb tételt, ami a földesúri tiszttartó által becsülve 3000 forintot tett ki. Ez a városban élő oskolabéli Iffiuság potenciális pénzköltése, amit a 300 diák után legalább fejenkénti 10 forintra becsülve számoltak 3000 forintnak mint városi bevételt.252 Természetesen ez erős túlzás, hiszen ebből esetleg részesedhettek azok a városiak, akiknél diák lakott, részesedhettek belőle a vendéglősök, a piaci kereskedők, de maga a város csak nagyon áttételesen, az adóztatás révén juthatott bevételhez a diákok után. (Ne felejtsük el, hogy 1765-ben megnyílt a gimnázium, ahol egészen II. József uralkodásáig viszonylag nagy létszámú, 300-400 diákot oktattak.)253 Mindenesetre az 1773. évi tervezet ezzel a 3000 forinttal együtt már úgy számolt, hogy a város bevételei 5800 forintot tesznek ki.254 Ebben a korszakban a környező térség városaiban az árenda- és a kisebb királyi haszonvételek komoly bevételi forrást jelentettek.255 Kanizsán folyamatosan erősödő szerepe volt a boltok s a hozzá tartozó lakások árendálásának. Már a 18. század közepi forrásunk is megjegyzi a három bolt létét,256 de igazából az új városháza 1787. évi felépítése után nőtt meg ennek jelentősége.257 Az új városházát úgy építették, hogy abban középen az emeleten volt a szessziós szoba, ahol a tanácsüléseket tarthatták, míg az épület két oldalán alul bolt, felül pedig lakás volt kialakítva. Ezeket az ingatlanokat igyekeztek liciten minél magasabb áron árendába bocsátani, s ez igen jó bevételi forrásnak bizonyult, hiszen a városháza épülete a Fő utcán állt, lényegében a piacra nézett, vagyis jelentős üzleti előnyöket rejtett a bérlet megszerzése. A városnak az volt az előnyös, ha hosszú távra tudja stabilizálni a bevételeket. Mindjárt a felépülés után az egyik neves görög vallású kereskedő, Axenti János 10 évre kibérelte az épület jobb oldali részét,258 míg a másik oldal szintén egy görög vallású kereskedő famíliának, a Dobrovicsoknak jutott.25'' Axentié volt a kisebb lakás és üzlet, évente 135 forintot fizetett érte, és ennek fejében a piacra néző szobát és boltot, valamint az épület belső oldalán az udvarra néző szobát, konyhát, kamrát, illetve fél pincét használhatta. Óvatosságból kikötötte a város, ha a kereskedő fel akarná mondani a szerződést, akkor egy évvel korábban azt jeleznie kell. A másik oldalon lévő bolt árendája jóval nagyobb volt, s ezért néha már gazdálkodási nehézségeket is okozhatott. Erre utal, hogy Dobrovics Miklós 1798- ban jelezte, hogy az eddig fizetett 400 forintos árendát a továbbiakban nem tudja fizetni, de ha a város engedne az árból, akkor továbbra is bérlő maradna. 260 A város előbb még próbálkozott a licitálással, hátha ad érte valaki 400 forintot, ám pár hónappal később évi 300 forintért kiadta azt a volt bérlőnek. Ezért Dobrovics használhatta az alul lévő boltot és szobát, valamint az emeleten található három szobát, amelyből kettő a Fő utcára, egy pedig 39 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században az udvarra nézett. Az ingatlanhoz még konyha, kamra, depositorium, padlás és pince tartozott. Pontosan kikötötték, hogy a tűzveszélyre figyelemmel viszonylag kevés fát és szénát tarthat egy időben az udvaron.261 A város biztosította önmagát azzal is, hogyha a bérlők tüzet okoznának tevékenységükkel, s kára lenne a városházának, akkor a bérlők vagyonukkal felelnek. A város a nagy boltokon és lakásokon kívül is, amit csak lehetett, bérbe adott. Ehhez mindjárt hozzá kell tennünk, hogy emögött nemcsak a város kiadásainak fedezésére szolgáló pénzgyűjtés áll, hanem az is, hogy abban a korban a város vezetői erkölcsi felelősséget éreztek a város vagyona iránt: úgy fogták fel a városi ingatlanok létét, hogyha abból nem sikerül a legnagyobb jövedelmet kicsikarni, akkor megkárosítják a várost. A kettős indíttatásból következett, hogy a bíró és az esküdtek folyamatosan figyelték az ingatlangazdálkodást. A városnak több olyan épülete volt még, amelyeket kiárendált, bár ezek a tételek korántsem voltak már olyan jelentősek, mint a két nagykereskedő esetében. A városháza épületében az Axenti-rész fölött lévő egy szoba-konyha-kamrás lakrészt Muntner József iparos bérelte ki évi 60 forintért.262 A város bérbe adta gazdasági épületeinek egy részét is. 1800-ban Czellinger Fülöp pintérmester évi 20 forint árendát fizetett a városi majorban lévő, a pajta melletti magazinért.263 Ezt a területet (majort) a város pár hónappal korábban vette 1000 forintért szomszédsági elővásárlási jogán Mak regementbéli kapitánytól. Az volt az előnye, hogy közvetlenül a város pajtája mellett feküdt, így az ottani termést könnyű volt elhelyezni. A Czellinger-féle pajtavásárlási contractus üde színfoltja ínséges forrásbázisunknak, mivel a városi bérbeadási szerződésben szereplő indoklás nagy vonalakban leírja a városi fundusok állapotát. Eszerint a városnak két fundusa volt eddig, amelyből az egyiken a vármegye ispotályt hozott létre, míg a másikon kvártélyház volt, ám mostanra (vagyis 1800-ra) annyira elpusztultak, hogy túl sokba kerülne a felújításuk. Ugyanakkor a város vezetése azt tapasztalta, hogy a századforduló idején a nagy kereslet miatt a fundusok ára gyorsan növekedett, ezért mindenképpen meggondolandónak tartották a kapitány ajánlatát, vagyis felbecsültetés után meg akarták venni a pajtát s a hozzá tartozó két fundust, mivel „...ha most nem is, de valaha nagy hasznot hajthatna a Városnak".26* Itt már egy tudatosan előre tervező és spekuláló városvezetés sejlik fel, bár hozzá kell tenni, hogy mindez korántsem volt egyedi ebben az időszakban (főleg majd a reformkori magyar városokban virágzott igazából az ingatlanspekuláció). Örökös problémája volt a városnak az erdők gazdasági hasznosítása. Véletlenül se gondoljuk, hogy a 18. században minden városi alkalmazott becsületes ember volt, igen gyakran kellett visszaélések ellen fellépnie a tanácsnak. Az erdőgazdálkodás is ilyen terület volt. A szabad erdőélésnek ősi hagyományai voltak Magyarországon. Kanizsán, amelynek környékén széles nagy erdőségek terültek el, illetve a berekben a városi társadalom relatíve szabadon tevékenykedhetett, s ennek egyfajta demokratikus látszata is volt. Az úrbéri szerződések, valamint a város tulajdonának kérdése azonban felvetette az erdőkezelés szakszerűségének problémáját is. 1788- ban kiderült az erdőpásztorról, hogy zsebre dolgozik, az erdőből a fákat azoknak juttatta, akiket az egyáltalán nem illetett meg, ugyanakkor ő maga városi alkalmazottként a város kukoricaföldjét fosztogatta.265 A városnak is szembe kellett azzal néznie, hogy egy ember kevés a földek megóvásához, ezért emelni kellett a felvigyázók számát. A század végén a városnak rendeletet kellett hoznia arról, hogy az erdőket ki és hogyan használhatja. Világossá vált egy felmérésből, hogy az erdőkben egyesek területet kerítettek el méheseknek, az erdők belsejében irtásokat alakítottak ki stb., s ez mind sértette a város tulajdonjogát, s ugyanakkor bevételeit is csökkentette.266 A városnak vigyáznia kellett a tölgyeseire és bükkös erdeire, hiszen a makkoltatás és a gubacsszedés, esetlegesen az erdei legeltetés sikeres bérbeadásához szüksége volt ezekre a területekre. 267 2. A kiadások szerkezete A város bevételei mindig kevésnek tűntek a kiadásokhoz képest, ezért a vezetésnek az egyik legfontosabb tevékenysége mindig a bevételek és a kiadások közötti egyensúlyozás volt. Arra mindig ügyeltek, hogy az év végi elszámolások idején az év közben felgyülemlett hiányokat eltüntessék, hiszen az elszámolást be kellett nyújtani az uradalmi vezetőnek, aki mindig kíméletlenül felhívta a figyelmet a hiányosságokra, a rossz könyvelésre.268 Bár pontos, tételes kiadási bizonylat nem áll rendelkezésünkre, azok csak a 19. század első felére vonatkozóan maradtak fenn, mégis azt sejtjük hiányos forrásainkból, hogy addig nem is volt probléma a kiadásokkal, amíg valami váratlan, előre nem látható dolog miatt nem kényszerült a város jelentős költekezésre. Milyenek lehettek ezek a váratlan kiadások? Bőven van rá példa. Az állandóan jelentkező tűzesetek, amelyek nemcsak a lakosság, hanem a város épületeit is pusztíthatták, óriási megterhelést jelentettek. A hadsereg állandó beszállásolása szintén komoly összeggel terhelte meg a város kasszáját. Az esetleges építkezések, természeti katasztrófák következményei (például az 1757. évi földrengés, amely nagyon sok épületet elpusztított), a templom felépítése stb. folyó költségvetésből nehezen lettek volna fi40 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században nanszírozhatók. Biztosan nem lehet véletlen, hogy az említett természeti katasztrófa után egy évvel több kanizsai lakos kérte a földesurát, hogy a szegénység és nyomorúság miatt engedje el a házukra kivetett adókat.269 A váratlanul jött kiadásokat kétféleképpen tudták kezelni. Egyrészt maradt a régi megoldás: a város polgáraira tételesen adó formájában áthárítani a terheket, ám ennek rendszerint békétlenség és belső politikai csatározás lett a következménye. A másik lehetőség a kölcsönfelvétel volt, amelynek eredményeképpen a 18. század második felében a város egyre jelentősebb adósságot halmozott fel. Mindennek következménye az lett, hogy az 1780-as évek végére az addig felhalmozott adósságok után fizetendő kamatok nagysága már meghaladta a folyó költségvetés 10%-át.270 Az adósság miatt komolyabb beruházásokra már nem gondolhatott a város, így például 1788-ban hosszas töprengés után kénytelenek voltak elutasítani a vármegye ajánlatát egy, a városháza mögötti területen (ahol az áristom is volt) létrehozandó rabház megépítésére. A városvezetés mérlegelte az előnyöket, így az útépítéshez szükséges foglyok munkaerejében, avagy az őrző személyzet foglalkoztatásában rejlő hasznot, de nem rendelkeztek szabad forrásokkal, s magát a beruházási összeget csak úgy tudták volna előteremteni, ha újabb kölcsönöket vesznek fel.271 1787-ben a Helytartótanács kötelezte a magyar mezővárosokat arra, hogy vallják be, milyen összegeket halmoztak fel, avagy mekkora adósságuk van. Kanizsa város válasza alapján pontosan tudjuk, miből származott a városnak a 8760 forint adóssága.272 1. A városnak 1753 óta pere volt a földesúrral, ami sokba került. 2. A földesúri magatartás miatt a Szent János templomot a városnak kellett megépítenie. 3. A városháza 1779-ben „egészlen el égett s porrá lett, egyedül a puszta fundusunk maradt meg". 4. Az itt állomásozó katonaság miatt kiadásokra kényszerült a város, például új kutakat kellett ásatni, ezért „interesre pénzt fól venni kényszeríttettünk" — írja a város nótáriusa a jelentésében. Ha a kölcsönforrásokat vizsgáljuk, akkor azt láthatjuk, hogy többféleképpen juthatott a város a szükséges pénzhez. Egyrészt a városnak magának is voltak olyan intézményei, amelyek jelentősebb összegeket halmoztak fel, közülük kiemelkedik az Ispitál és az árvapénztár. Több elszámolási igazolás is fennmaradt arról, hogy a város az 1760-as években 1000 forintot vett fel a szegényház kasszájából, s ebből részben kifizethette a templom felépítésének költségeit.273 Az árvapénztárból a városháza újjáépítéséhez használtak fel pénzt, de tudunk arról is, hogy nemes magánszemélyektől kölcsönzött pénzt Kanizsa városa.274 Ezeket a kölcsönöket a város folyamatosan görgette maga előtt, s majd csak az 1780-as években meginduló mezőgazdasági konjunktúra és piacosodás adta meg a tőketörlesztés lehetőségét. 1800-ra a város megszabadult minden adósságától, sőt már bevételi többletei is voltak.275 Addig is, amíg ez sikerült, Kanizsa város elöljárósága folyamatosan próbálta csökkenteni az adósságállományt; ehhez a régi magas kamatozású kölcsönöket sikerült is alacsonyabb kamatú kölcsönökké formálni úgy, hogy másik hitelezőt kerestek, olyat, aki olcsóbban adta a pénzt.276 A város folyó kiadásai között a korabeli mezővárosokban megszokott tételek figyelhetők meg. Eseti, szórt adataink azt mutatják, hogy az épületek állandó javítására végzett munkák (ács-, kőművesmunkák stb.) kifizetése viszonylag sokba került. Nehezítette a helyzetet, hogy szinte mindig kellett költeni a gyorsan amortizálódó építményekre. A városi tisztviselők fizetése is emelkedett az idők folyamán, de olyan esetről, mint Szombathelyen — ahol a megszokott díjazásért már nem találtak embert, aki a bíróságot elvállalta volna — nincs tudomásunk.277 3. A katonai szükségletek kezelése Kanizsát a lakosság erőteljes szaporodása, valamint a város nagysága alkalmassá tette arra, hogy az állam a katonai kiadásainak egy részét a településre hárítsa. A várost ez két módon érintette: egyrészt szükség volt a katonai porciók lehetséges és igazságos kivetésére és elosztására, valamint a pénzek begyűjtésére, másrészt pedig a kiszolgált kvártély után a városnak kellett elvégeznie a pénz igénylését és kiosztását. Kanizsa Batthyány-uradalmi központ is volt, s a magyarországi nagybirtokok működését elemezve Kállay István is rámutatott, hogy a nagybirtokok vezetése, kormányzata s maga a földesúr is ellenérdekelt volt az állami adók begyűjtését illetően, de azt mégis elvégezte. Esetünkben ez azt jelentette, hogy a kanizsai uradalom falvainak (Bajcsa, Homokkomárom stb.) hadiadóját az uradalom gyűjtötte be, ám Kanizsa mezőváros ezt a városon belül önmaga teljesítette.278 A város és a földesúr érdekei néha találkozhattak. Erre jó példa az az 1748- ban történt eset, amikor Zala vármegye Kanizsára is ki akarta vetni a hadiadót (dicát), amit a város nehezményezett, s földesurához, a nádor gróf Batthyány Lajoshoz fordult „az egész polgárság belegyezésével az ilyen dica elhárítása" végett.279 A terhek elosztásához és a járandóságok kiosztásához persze emberek, tisztségviselők kellettek, s mivel nagy összegekről volt szó, az esküdtek (tanácsosok) közül választottak palétást. A palétást az évi tisztújítás (restauráció) alkalmával a tanácsosok közül nevezték ki. Feladata a városra kivetett katonai szükségletek (élelem, fuvar és takarmány) arányos elosztása és a porciók behajtása volt, emellett 41 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században intézte és nyilvántartotta az ügyeket, valamint kiosztotta a kincstári megtérítés összegét.280 Mivel a birodalom a 18. században igen sok háborút viselt, a katonai igények egyre nagyobb terhelést jelentettek a város lakosságára. Lényegében arról van szó, hogy minden ilyen jellegű kiadás a városiak jövedelmét, vagyis a lakossági pénzalapok fejlesztésre fordítható arányát csökkentette. Ugyanakkor a szegényebb lakosokat igen megterhelte az állami adónak ez a formája, s nem véletlen, hogy viszonylag sok panaszt kellett a városi tanácsnak tárgyalnia a paléta kérdésében. A palétapénz valójában egy megelőlegezett összeg volt, amelyet az állam később térített. Ezt a pénzt a lakosoknak a város kaszszájába kellett minden hónapban fizetniük, de sokszor baj volt az elszámolásokkal, a lakossági befizetések és a palétás kimutatásai eltértek egymástól.281 Az ellentétek persze kölcsönösek voltak, s ezért is kívánt e jelentős összeg beszedése felelősségteljes tevékenységet. Valószínűleg nem véletlen az az 1799- ben kelt kérés, amelyben Vizinger János azért esdekelt, hogy „a Paléták szedésére nékie hív szolgálattyáért bizonyos Jutalom resolváltasék",282 A nagy- és kiskanizsai oldalon egyaránt szaporodó házak adták a katonai beszállásolásnak és beköltözött katonák eltartásának (kvártélyozás) az alapját. A vármegyének már régóta volt egy kvártélyháza Nagykanizsán, ám a központban lévő épület nem oldotta meg a sok katona eltartását.283 Főleg a II. József uralkodása, valamint a francia koalíciós háború időszaka alatti csapatmozgások terhelték meg a várost, valamint az, hogy egyre több katonatiszt lakott tartósan a városban lévő díszesebb házakban. A városhoz sok lakossági panasz érkezett az ügyben, hogy a katonatisztek egész egyszerűen beköltöznek a házakba, ott eltartatják magukat, s ez a tulajdonosoknak igen sokba kerül.284 A kvártélyozást az állam utólag megtérítette, de a deperditáról mindenki tudta, hogy a később kifizetett összeget olyan áron számolták el, amely messze nem fedezte a valóságos költségeket. Egy előnye mégis volt a kvártélypénznek, mégpedig az, hogy olyan szolgáltatásért kapott a gazda pénzt, amelyet természetben tudott teljesíteni, vagyis abban az időben nagy kincsnek számító készpénzhez jutott hozzá, s nem kellett kényszerkereskedelmet folytatnia a pénz megszerzéséhez. A költségek visszatérítése néha évekig is elhúzódott, s akkor is csak csepegtetve jutott el Kanizsára: arra is volt példa, hogy csak egy utca lakóinak küldte meg a kincstár a szükséges pénzt.285 Az ezzel kapcsolatos hivatali teendők persze a várost terhelték, az egyik tanácsosnak és a nótáriusnak kellett Zalaegerszegre utaznia, ahol a vármegye kiszolgáltatta a megfelelő összeget, s ezt otthon Kanizsán szétoszthatták a lakosok között a teherviselés arányában.286 Előfordult olyan eset is, például 1798-ban, amikor a vármegye egész egyszerűen megtagadta a kvártélypénz kifizetését, 287 s a város nem tehetett egyebet, mint tovább követelte és sürgette a pénzt. Az elmaradt kifizetések komoly bonyodalmakat okoztak az örökségek szétosztásánál, hiszen papíron ugyan az örökösök feloszthatták a pénzértéket, ám annak megszerzése már nehézkes volt.288 Instancialevelek sokasága keletkezett amiatt is, hogy a kvártélypénzt szétosztó hivatalnokok nem fizették ki rögtön a megfelelő összegeket, hiszen az ipar és kereskedés felé forduló városban igen gyakran előfordult, hogy a családfő akár több hónapra is eltávozott otthonról (anyagbeszerzés, a külföldi piacok tanulmányozása stb. miatt), s így nem is találhatták meg.289 Érdekes könyveléstechnikaijelenség, hogy a vizsgált korszak utáni időről fennmaradt költségvetési kimutatás ezeket az állami pénzeket a város bevételei között szerepeltette (végül is a város vette fel a vármegyétől). Az átutalt összegek nagyságára jellemző, hogy az összes városi bevételnek mintegy 10%-át tette ki.290 IV. A VÁROS ÉS A JOGSZOLGÁLTATÁS 1. A város jogszolgáltatási lehetőségei A vizsgált időszak alatt a város jogszolgáltatási rendszere sokat változott. Mint arra már írásunk elején utaltunk, a felszabadulás utáni kamarai időszakban a városnak szinte minden téren szélesebb lehetőségei voltak, így például az igazságügy terén is. A város — bár mindig jelentős katonaság állomásozott területén — ebben az időben csaknem úgy élt, mint egy szabad királyi város, ebből következően ítélkezési gyakorlata is széles körű volt.291 Ez az állapot lényegében a Gracich-féle korszak végéig tartott, ezután jogszolgáltatási lehetőségei is szűkültek. A városnak pallosjoga is volt, ezt már az 1695. évi városi rendszabályok is tartalmazták.292 Mutatja az idők változását, hogy az 1722. évi városi statútum már úgy fogalmaz, hogy „Minden ügyben, kivéve a főben járó büntetéseket, a bíró a tanáccsal jár el...".293 A hajdani ítélkezési szabadság szimbólumának tekinthetjük az 1787-ben felépített városháza erkélye fölötti vasból készült, kardot tartó kart, amely fontos identitási motívuma lehetett a városi létnek.294 Nem véletlen tehát, hogy az 1720-as évek előtt a város még főbenjáró ítéleteket is hozott. Halálos ítélet meghozásának oka általában gyilkosság vagy 42 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században bizonyítottnak vélt boszorkányság volt. A városi jegyzőkönyv 1716. évi bejegyzése tartalmazza a Majorics András napszámos által elkövetett gyilkosság leírását. Majorics ekkor 28 éves volt, napszámosként tengette életét, lólopásért már Légrádon elítélték, tömlöcbe vetették, de onnan megszökött. Kanizsán Szillaika Pál házába tört be, az esti harangszó után a marhát az udvarból elhajtotta, majd amikor a házigazda ezt észrevette, s a marhát tőle vissza akarta venni, akkor néhány botütéssel agyonütötte a tulajdonost. Majoricsról a tárgyalás közben kiderült, hogy máshol is lopott már. A bíróság bizonyítottnak vélte az emberölés vádját, s úgy ítélkezett, hogy „mások elrettentő példájára pallossal kivégeztessék és teste az akasztófa alá temettessék".295 Az ítéletet jóváhagyás végett felterjesztették az Udvari Kamarához. 1714-ben és 1716-ban boszorkányok ügyében hoztak halálos ítéletet Kanizsán. Az ítélet mindkét esetben fővesztés és máglyán elégetés volt.296 Mindegyik esetben szerepelt a vízpróba, ezt a Sárecz-tóban vagy a Ciglenice-tóban végeztek el, s ha a vádlott nem merült el, akkor megerősítést nyert boszorkány mivolta.297 A boszorkányok kivégzése látványosságszámba menő esemény volt, s az ekkor már lerombolt vár udvarán szokták megtartani. 298 1744 után a Batthyány-korszakban főbenjáró ítéletet csakis az úriszékkel és vérhatalommal rendelkező földesurak hozhattak. A város kötelességei a bűnügyek tanácsi megtárgyalásáig terjedtek, ezt követően a vádlottat át kellett adni a földesúri igazságszolgáltatásnak. A városi jogszolgáltatás speciális esete volt a zsidó népesség feletti jogszolgáltatás kérdése. Sajátos jelenség volt ez a 18. században. A zsidóság létszámaránya főleg az 1770-es évek után nőtt meg, amikor már elérte a városi lakosság 15%-át.299 A zsidók jelentős része a városban földesúri funduson lakott, vagyis jogilag a város nem rendelkezett felettük. Ügyeiket a város legfeljebb tolmácsolhatta a földesúri intézőnek, akinek természetesen az volt az érdeke, hogy a zsidóság adót fizessen, következésképpen a zsidóság az ilyen ügyeket enyhe büntetéssel úszhatta meg. Más volt azonban a helyzet akkor, amikor a gazdagabb zsidók a városlakók fundusait vették meg, hiszen ez esetben már részlegesen a városi jogszolgáltatás alá kerültek, vagyis a szokásjog és írott rendelkezések rájuk is kiterjedtek. Kisebb-nagyobb büntetést is kiszabhattak az ilyen beköltözött gazdag zsidókkal szemben, ám kétségtelen, hogy sokat a város nem tudott tenni ellenük. Jó példa erre a leggazdagabb kereskedő, Lachenbacher Moyses esete. Őt a város előbb megfeddte azért, mert vasárnap is gazdasági tevékenységet végzett, megbüntették, de a kereskedő azt üzente vissza, hogy a „bíró úr ha nem tetszik néki, hozzája menne".300 Ilyen esetekben a város nem nagyon tudott mit kezdeni, felterjeszthették ugyan a vármegyéhez a zsidó ügyét nyakassága miatt, bepanaszolhatták a földesúrnál, de messzebb általában nem jutottak. A zsidóknak az 1780-as évektől már belső jogszolgáltatási lehetőségei voltak. A földesúr 1786-ban rendeletet bocsátott ki „Előírás a zsidó hitközségben való jó rend fenntartásáról" címmel, amely szerint a helybeli zsidóbírót és esküdtjeit az uradalom iktatja be és hagyja jóvá.301 Szigorúan előírták azt is, hogy a zsidók panasszal a zsidóbíróhoz forduljanak, ami pedig nem tartozott a zsidóbíróhoz, az az uradalomhoz került. A II. József-féle 1787. évi rendelkezés ezen az állapoton alapvetően nem változtatott. 2. Testi sértés és gyalázkodás A büntetőügyek jelentős részének a kanizsai lakosság egymás közti verekedése volt a tárgya. Mindjárt hozzá kell tennünk, hogy ebben két dolog biztosan közrejátszott. Az egyik a városi lakosságnak még a néprajzi irodalomból is ismert nyakassága és csökönyössége,302 a másik ok pedig a városi népesség soknemzetiségű származása, az eltérő kulturális szokásrendszerből fakadó ellentétek gyakori felmerülése volt. A városi tanácsi jegyzőkönyvekben viszonylag sok adat maradt fenn arra, hogy a városi népesség vitái gyakran a tettlegességig fajultak. Ha azt vizsgáljuk, milyen társadalmi csoportból való személyek verekedtek össze, igen színes képet kapunk. Típuseset volt a gazda és a legény konfliktusa. Köztudott, hogy a gazdák, polgárok igen kíméletlenül bántak a legényeikkel, szolgáikkal, s ennek persze a szolgák látták kárát. Egy 1798. évi esetre utalunk, amikor is egy könyvkötő legény, Benjámin Trangotlanguini panaszkodott, hogy gazdája, lllovai János őt véresre verte. A tanács kiküldte az esküdteket, hogy az előző nap történteket vizsgálják meg, s azt tapasztalták, hogy a legénynek súlyos, verésből származó sérülései vannak, vagyis a tettlegesség bizonyítottá vált. A gazda úgy védekezett, hogy azért következett be a verés, mert a legény megverte a gazda lányát, az asszonyt pedig illetlen szavakkal szidta, s ez felbosszantotta őt. A tanács a gazdát a legény sebeinek gyógyítását szolgáló anyagiak biztosítására, valamint 12 forint büntetésre ítélte. A gazda ugyan fellebbezett, ám a tanács helyben hagyta korábbi ítéletét, hangsúlyozva, hogy a kegyetlenkedéshez képest mértékletes ítélettel zárult a per.303 Egy század eleji eset szerint a Kanizsán lakó nőtlen Horváth Matók az egyik polgár fiát minden ok nélkül, az utcán keservesen megverte, amiért 6 forintra büntették.304 Van példánk arra is, hogy a gazdák más szolgálóját is néha egész egyszerűen véresre verték az utcán. Rottman György instanciája 1799-ben arról szólt, hogy szolgáló lányát, Györffy Julit Ernszt Mátyás kanizsai bádogos igen megverte légyen, s a verés közben a lánynál lévő két lepedőt, 43 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században amelyeket éppen gazdájához vitt, még el is vette. A bádogos úgy védekezett, hogy „...ő azon említett személyt tsak azon okbul verte meg, minthogy már estve lévén, őtet gyanús személynek állította". A tanács természetesen nem méltányolta a bádogos védekezését, az ellopott tárgyakat vissza kellett adni, s pénzbüntetésre ítélték a mestert.305 Néha azonban a hatalom is visszaélt helyzetével; volt rá példa, hogy a város hajdúját, Mandl Jánost kellett megbüntetni azért, mert Drinóczy Rosalia szolgáló fejét „minden ok nélkül bétörte", így a szolgáló „mind szenvedéseiben, mind feje gyógyításért elégtételt kívánt". 301'' A kocsmai verekedések is állandóan napirenden voltak. 1799-ben Svinderman német szabómester legénye a Bárány vendégfogadóban Nadrabély legényével verekedésbe keveredett, s ebbe az ott lévő katonák is beavatkoztak a sértett oldalán, így a szabóinast „szörnyű mód meg verték légyen". A tanács a verekedőket viaszgyertya árának letételére kötelezte; amúgy az ítélet indoklása igen tanulságos, miszerint a szabólegény „amit keresett maga meg is nyerte".307 A családon belül okozott testi sértésekkel is többször kellett foglalkoznia a tanácsnak. Az áttanulmányozott források alapján úgy tűnik, hogy a család bármelyik tagja áldozattá válhatott. Egy 1798. évi esetből kiderül, hogy egy feleség az anyósát kékfoltosra verte, s ezt a férje (akinek értelemszerűen az anyját verték) minden további nélkül végignézte, ahogy a jegyzőkönyv szól: „...az Anyját a felesége kegyetlensége ellen nem védelmezett". A harcias arát hat korbácsütésre ítélték, de megbüntették a férjet is, akit két napra áristomba zártak, s felhívták a figyelmét az anyja tiszteletére.30" Fordított szituációra is van példánk. Magyar Ferenc kanizsai lakatosmester azért panaszkodott, mert miután elverte a feleségét, az após a lányát védelmébe vette, s az erőszakos vőt kizárta a házból. Ezt a vő még elviselte volna, s követelte, hogy a házra tett költségeket fizesse ki az após, aki viszont elzárkózott ettől. Salamoni ítélet született: a lakatos visszaköltözhetett a házba, feleségével együtt élhetett, de külön konyhát kellett tartania, s külön konyhája volt az apósnak is, akinek felhívták a figyelmét arra, hogy „az IJfjak dolgába magát ne avassa".309 A legkiszolgáltatottabbak a gyermekek lehettek, valószínűleg a gyermekek ellen elkövetett szülői és gazdai atrocitások nagy többsége nem került a tanács elé, s nem volt semmi jogkövetkezménye. Forrás többnyire a mostohagyermekek ellen elkövetett eseményekről maradt, ugyanis ott a rokonsági szálak más családokhoz is kapcsolódtak. 1800-ban történt, hogy Fehér Jakab úgy elverte mostohagyermekét, hogy kérdéses volt, egyáltalán túléli-e a gyermek a bántalmazást. Végül is szerencsére a gyerek gyógyult, így nem halálokozás miatt kellett ítélkezni, s a vádlott megúszta 24 nap áristommal.310 A tanácsnak sokat kellett foglalkoznia a nehezen kibogozható, sok tanú előállítását igénylő gyalázkodás, sértés, szidás eseteivel. Megszokott jelenség volt a városi kocsmákban előforduló, az elfogyasztott alkoholmennyiség hatására növekedő szidalmazás kezelése. Mivel ilyen esetekben általában kölcsönösen szidták egymást az emberek, sokszor a tanács megelégedett a kibékítéssel, esetleg mindkét felet megbüntették némi pénzre, s felhívták a figyelmüket a következő eset súlyosabb büntetésére. Az esetek többsége azonban nem a kocsmában történt. Sokszor előfordult, hogy az elhunyt férje után a gazdaságot, a házat vezető nők ellen gyalázkodtak mind a polgártársak, mind a szolgák. Se szeri, se száma az olyan eseteknek, amelyben a nőket szajhának nevezték, lekurvázták, egyéb gyalázatos kifejezéssel illették. A tanács az ítélkezései során általában a védtelen egyedülállókat támogatta, ám többször el kellett ismernie azt, hogy ha valakit lekurvázták, az az illető esetében nem sértés, hanem egyfajta valóságos tényközlés, így ezeket nem mindig büntették. A városvezetés a purgerektől elvárta a példamutató magatartást, ugyanakkor a büntetések viszonylag kicsik. Kikker András is megúszta egy dorgálással azt, hogy a piacon ok nélkül leszajházta Maglát Krisztián feleségét; a vádlott azzal védekezett, hogy éppen nagyon dühös volt, ám megkövette az asszonyt.311 A városvezetésnek kellemetlen volt, ha a polgárok vétkei kitudódnak, ahogyan erre világosan utal egy 1742. évi eset. Takács János jelentette a tanácsnak, hogy felesége megcsalja Péter Istók urasági hajdúval, s ennek megtörténtét többen bizonyították. A tanács megbüntette az asszonyt, ám a férjet is, mert „ezen ügyet csendben is el lehetett volna intézni, de az emberek között proklamálta".3''2 Meglehetősen gyakori panasz volt az ok nélküli gyalázkodás és sértegetés. Előfordult, hogy feleség vádolta meg a férjet tolvajsággal, rossz hírét keltette, nevében meggyalázta, és nyilvánosság előtt illetlenségeket kiabált rá. Egy ilyen esetben a férjet ártatlannak találták, az asszonyt 4 forintra büntették. 313 Olcsóbban megúszta a magyar iskola tanítója a szakácsnő szidalmazását, hiszen bizonyítani tudta a kölcsönösséget, így kibékítették őket.314 A tanács szigorúan felügyelt a választott tisztségviselők erkölcsi tisztaságának megőrzésére. Egy 1799. évi eset arról tudósít, hogy Princz Sebestyénné a sessio üléséről távozván az ajtóban hangosan megjegyezte, hogy „Gorinak igen nagy a szája", és ez persze Gori László esküdtet sértette. Mivel Gori „az illetlen szavakért satisfactiot kért", a tanács az aszszonyt 6 korbácsütésre ítélte.315 Ám nemcsak az esküdteket, hanem néha a városbírót is meg kellett védeni, hiszen többször előfordult, hogy köznevetség tárgyává vált a város első embere. 1748-ban például a tanács a feleségét ütlegelő Belhardt Andrást megintette, de a vétkes azt mondta az ítéletre, 44 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században hogy a „város bíró egy huncfut", és ezt nagy nyilvánosság mellett többször meg is ismételte. (Az állítás mai értelemben vélhetően azt jelenti, hogy a bírói ítélet nevetséges.) A péket a városbíró megkövetésére és a becsületének helyreállítására kötelezték, ellenkező esetben 25 bot vagy 6 forint bírság várt rá.316 A nevetség tárgyává tevést más városokban is büntették, hiszen a keresztény közerkölcsöt alapjaiban sértette.317 Egy másik eset 1725-ből származik, amikor is a Katalin-napi vásárban egy kanizsai polgár „a városi tanácsot és az egész polgárságot igen szidta és gyalázta"; az ítélet szerint Sailer polgárnak a tanácsot meg kellett követni és magát háromszor szájon ütnie, továbbá felhívták a figyelmét, hogy a következő esetnél kiűzetésre vagy polgári mivoltától való megfosztásra ítélhetik.318 3. Közerkölcs és paráznaság Állandóan visszatérő problémát jelentett a tanács számára a közerkölcsök feletti gyámkodás, s az ehhez tartozó büntetőügyek tárgyalása. Mivel a városi lakosság gazdálkodása a 18. század második felében egyre inkább a kereskedelem felé tolódott el, így a nagyszámú idegen beköltözése, valamint a század világiasabb gondolkodása miatt alig-alig telt el úgy tanácsülés, hogy ne kellett volna valakit megbüntetni erkölcstelen életmódja miatt. Érdekes módon az erkölccsel összefüggő ügyek jelentős része a házasságok megromlásával, a házastársak kilengésével kapcsolatos. A tanács elé sok olyan ügy került, amelyben a házasságok megromlásának egyértelműen a házastársi hűség megszegése volt az oka. Néha ezek az ügyek súlyos kimenetelűek is lehettek. 1800-ban például Fehér Jakab feleségét összeverte, „majdnem minden tagjait megcsonkította légyen", s csak a szomszédok akadályozták meg abban, hogy meg ne ölje kurválkodása miatt. A tanács a Szentszék elé akarta vinni az ügyet, de végül is annyi lett belőle, hogy a gazdát kitiltották a városból, s vagyona fölött az áldozat rendelkezhetett. 319 A hivatal számára egyszerűbbek voltak azok az esetek, amelyek során csupán annyi történt, hogy valamelyik fél bűnbe esett. Egy 1716. évi eset arról tanúskodik, hogy egy Babics Mátyás nevű ember elcsábította Cserencsics Márton feleségét, ám a tanács előtti szembesítés során a férj és az asszony kibékült, a csábítót pedig 24 forintra büntették. 320 1798-ból származik az az ítélet, amely szerint Csiszta Istók kiskanizsai kanász Dani János feleségével „buja és botránkoztató feslett éltek", amiért is a kapcsolat felszámolására kötelezték őket, a férfit 15 pálcára, a nőt 12 korbácsütésre ítélték.321 Ilyen esetekben a pálcázás megszokott jelenség volt a férfiaknál, amint ezt számos egyéb példa is bizonyítja. 1800-ban Milley Jánost 12 pálcára ítélték azért, mert „paráználkodva találtattak" Bedenek Annával; az ügy alapvető problémája Milley amúgy házas léte volt.322 Ugyanebben az évben kellett foglalkozni Kretzing János órásmester botrányos életével, aki „tulajdon feleségét el küldötte, maga pedig egy bizonyos kicsapó személyt magához vévén, evvel feslett életet viselni szándékozna." Az órást, aki már addig is botrányt botrányra halmozott, kitiltották a városból. 323 Sokszor volt baj az idegenekkel, erre csak egy esetet hozunk példaként A Mainzból Kanizsára költözött Hercher Valentin német vargát szülővárosából keresték, mert úgy hagyta el Németországot, hogy károkat okozott, ráadásul hátrahagyta a feleségét.324 A 18. század során az erkölcsöket érintő legpikánsabb eset minden bizonnyal egy 1800- ban tárgyalt ügy volt. Az történt, hogy Papp János felesége egyedül volt otthon, férje még nem érkezett haza, s az asszony nyugovóra tért. A házi zajokból arra következtetett, hogy férje megérkezett, s a sötétben bebújt mellé az ágyba, s a feleség úgy találta, hogy „paráznaságra ingerlő jeleket adott volna". Aki viszont így mellé került, az Davidovits Antal ifjú legény volt, amire is a férj váratlan hazaérkezése derített fényt. Az irat szerint végül is a „házassági ágyat megfertőzni" nem sikerült a legénynek, de azért álnokságáért a 12 pálcát megkapta.325 Sok munkát jelentett a tanácsnak a házasságon kívüli erkölcstelen életmód elleni fellépés. Erre a 18. század bármelyik időszakából bőven vannak forrásaink. Gyakran derült fény a házasság előtti együttélésre, avagy özvegyek megkörnyékezésére. Tudunk olyan esetről, amikor egyik gazda lányát egy ifjú vargasegéd elcsábította, s a súlyos büntetés elől még úgy sem menekült meg, hogy szívesen vette volna feleségül a lányt.326 1798-ban a keresztény ifjút, Hegedűs Jánost és egy cigánylányt, Kovács Julit büntették meg azért, mert a tanács korábbi intését figyelmen kívül hagyták, s tovább folytatták „feslett és botránkoztató" kapcsolatukat. A férfiú 15 pálca, míg a cigánylány 12 korbácsütést kapott, s ugyanakkor a lányt kitiltották a városból, azaz, hogy 24 óra alatt el kellett hagynia a települést. 327 A fajtalankodással inkább csak mint váddal találkoztunk kutatásaink során, mert a megvádoltnak sikerült ártatlanságát bizonyítania.328 Szintén általánosnak tekinthető probléma volt az olyan gyalázkodás, amelyiknek a lényege általában a megvádolt szexuális szokásrendszere volt, ám ezeket sem sikerült bizonyítani, így ilyenkor a tanács a gyalázkodót volt kénytelen megfenyíteni. A házasságon kívüli kapcsolat egyik speciális esete volt, amikor a város papját kellett büntetni. Történt ugyanis, hogy Tapolczai Ferenc páter „botránkoztató életet viselt", mivel Poklin József hitvesével összeköltözött, s az asszony az urát elhagyta. A város úgy rendelkezett, hogy az asszony költözzön vissza urához, a földesúrnál pedig kezdeményezték, hogy a papot valahogy távolítsák el a városból.329 A min45 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században dig jelen lévő és meggátolhatatlanul terjedő prostitúciót a tanács nem nézhette jó szemmel, bár kétségtelen, hogy akit lefüleltek, mindjárt meg is büntették. A 18. század során ebben elég következetes volt a német szellemiségű tanács. Kezdetben az erkölcstelen életmód miatt kitiltott nőszemélyeket pálcával verték ki a város határáig.330 Bizonyára nem véletlen, hogy az egyre nagyobb népességű városban az 1816. évi kánoni összeírás már azt jegyezhette fel, hogy „...ágyasságban élő, házasságtörő, istenkáromló meglehetősen nagy számban van feljegyezve a plébánia vezetőjénél".331 4. Lopás, rablás, gazdasági ügyek A gazdaságilag erősödő városban igen sok munkát adott a tanácsnak és a bírónak a kisebb-nagyobb értékű lopások kiderítése és az elkövetők megbüntetése. Érdekes azonban, hogy 18. századi forrásainkban a mai korban gyakran előforduló nagyértékű rablásoknak alig találtuk nyomát. Leggyakoribb bűncselekmény a kifejezetten kis értéket képviselő vagyontárgyak erőszakos megszerzésére irányuló kísérlet volt. Ezek között is kiemelkedett az állatlopás, amely a legapróbb szárnyasoktól a szarvasmarhák eltulajdonításáig szinte mindenre kiterjedt. A városi jegyzőkönyvek szerint minden évben többször előfordult a liba-, kacsa- és tyúklopás, néha már mosolyogtató körülményeket teremtve. 1799-ben például Imrei Ferenc polgártól két héten keresztül folyamatosan lopták a csirkéket, mindennap eltűnt egy darab, mígnem rájött a tulajdonos, hogy Strausz nevű szolgálója egy kutyát idomított be a csirkelopásra, s azzal tüntette el a jószágot. Végül is lebukott a szolgáló, mert a gazda az egyik ellopott csirkét a szolgáló „köténye alatt meg találta", s így büntetését nem kerülhette el, a tanács „illetlen cselekedete miatt" nyolc korbácsütésre ítélte.332 Viszonylag gyakran előfordult, hogy valamelyik portáról kiszabadult egy állat, s ha valaki észrevette, akkor elvitte, s a nyomokat gyorsan eltüntetendő mindjárt el is fogyasztotta. így történt ez Berghwirth kocsmáros sertése esetében is, amikor is délután 2 óra tájban egyik sertése elcsatangolt, amit aztán Magyar László agyonütött, ám végül is kiderült, hogy az egy másik ember disznaja volt, s nem a kocsmárosé.333 1703-ban történt, hogy Khayr Mihály postamester disznóját Koch Mihály és szolgái ellopták, agyonütötték, s Koch házánál megették, amiért a tolvajoknak meg kellett téríteniük a kárt a panaszosnak.334 Egy 1716. évi esetből az derül ki, hogy Sárváriné bikáját többen elrabolták és megették, ám a tolvajok főnökét nem találták meg, csak a rablótársakat, így az ítélet is enyhe volt: az asszonyt ki kellett békíteni, s egy másik bikát kellett adni neki, vagy pedig 12 forintot fizetni az állatért.335 Érdekes módon az állatlopások között nem találkoztunk lótolvajlással, pedig a szakirodalom adatai szerint ez más városokban viszonylag gyakran előfordult, s igen szigorúan (hallállal) büntették.336 A lopások más területen is jelentkeztek. Gyakori volt a mezőgazdasági termékek eltulajdonítása, bár mindjárt hozzá kell tennünk, hogy ezek az esetek is leginkább a tyúklopáshoz hasonlítanak, különösebben nagy értéket nem képviseltek, így a büntetés is enyhe volt, vagy el is maradt, s helyette csak feddést kaptak az elkövetők. Az is elég gyakori volt, hogy a lopás összekapcsolódott a szomszédsági ellenséges viszonyokkal, s az a sejtésünk, hogy több esetben inkább ez motiválta a lopásokat, semmint az anyagi haszonszerzés. Egy 1798-ból való esetet említünk meg példaként, amikor is tanúk bizonyították, hogy Kéz Jánosné átment Kamperné kertjébe, s ott salátát lopott. Ráadásul a panaszost „mocskosan le gyalázta s meg kurvázta", amiért is 4 óra áristomot kapott.337 Gyakoriak voltak a vásári lopások, amelyek sorában az apróságoktól a pénzlopásig mindenre van példa. Egy 1749. évi esetből az derül ki, hogy a pünkösdi vásáron egy helybéli lakos, Tálos András éjszaka egy veszprémi fuvarostól három lóra való csengőt eltulajdonított, amiért 24 óra kalodában töltendő áristomra vagy 12 forint pénzbüntetésre ítélték.338 Már ebből az ítéletből is látszik, hogy a vásár idején szigorúan vettek mindenfajta bűncselekményt. Előfordult a zsebtolvajlás is, 1800-ban például Czigány Pál csapi ispántól loptak el 140 forintot. Az ispán sejtette, hogy kik voltak, a nyomozása után egy német varga kertjében megtalálták a pénztárcát, de a bankók már nem voltak benne, s a tolvajokat sem találták meg.33'' Mivel a kanizsai vásárban sok idegen is megfordult, gyakran előfordult, hogy őket érte valamilyen erőszakos támadás. 1759-ben Szemellyek János légrádi szűrszabótól loptak el a kanizsai postamesteri ház előtt sótartó vásárlása közben egy tarisznyát, amelyben 55 forint volt. Az ügy az úriszék elé került, végkifejlete sajnos nem ismert.340 Pénzlopás nemcsak a vásárban történt. 1798-ban egy német vargalegény esetével kellett a tanácsnak foglalkoznia, aki legény társától 8 forintot ellopott, s azt a földbe elásta. Mivel már korábban is „apróbb lopásokban tapasztaltatván", a vargacéh megbüntette, ám most 15 pálcacsapásra ítélték azzal a meghagyással, hogy vándorolni menjen, vagyis a város megpróbált időlegesen megszabadulni a legénytől.341 Foglalkoznia kellett a városi testületeknek azokkal a gazdasági ügyekkel, amelyek az országos és helyi kereskedelmi és ipari szokások megsértését jelentették, valamint kárt okoztak valakinek. Az egyik ilyen gyakran előforduló jelenség az alku be nem tartása volt. Egy 1800. évi eset szerint nemes Bekk József 5 szekér kukoricát vett a vásárban, haza hajtatta az eladóval, s otthon kívánta kifizetni. Mivel 46 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században azonban udvarába egyszerre csak három szekérrel tudott beállni, kettőnek kint kellett maradnia az utcán, s míg bent a kukoricát lerakták, addig az utcán szomszédja, Hollósy Ferenc kereskedő többet ígért a már kialkudott árnál, s az illető kereskedő annak adta el a két szekér tengerit.342 Gyakran keletkeztek problémák a kialkudott ár és a szállítás idejének eltéréséből, amikor is a vásárló már nem akarta kifizetni a teljes összeget a termékért.343 A városnak kellett ítélkeznie azokban az esetekben is, amikor károkat kellett megtéríttetni valakivel.344 Előfordultak csalások is, akárcsak erőszakos gazdasági hatalmaskodások. Utóbbira jó példa az az 1798-ban történt eset, amikor is a Proszenyákok marháikat tudatosan ráhajtották a szomszéd rétjére, s ott lelegeltették a sarjút, amit persze meg kellett téríteniük.345 Egy évvel később Hajdú Józsefet 12 pálcára büntették azért, mert Török József hitvese által használt réten erőszakosan kaszáltatott.346 Állandó téma volt a 18. század vége felé Franz patikárius gazdasági tevékenysége, mert a panasztömeget a városnak kellett kivizsgálnia. 1800-ban például 19-en adtak be panaszt a gyógyszerész ellen. A panaszok tárgya igen változatos volt: a patikus lassú volt, amely miatt a beteg meg is halhatott volna; nem adta ki a gyógyszert; többet kért a termékért, mint amennyi annak valóságos ára volt. Előfordult, hogy egyszerűen elkergette azt, akit a gyógyszerért küldtek, de megtörtént az is, hogy egy kisgyereknek olyan rossz gyógyszert adott, hogy attól az még betegebb lett stb.347 Óriási munkát jelentett a tanácsnak két nevezetes polgár, egy kereskedő és egy iparos csődpere. Az 1780-as években ment csődbe Gefatter Mátyás mészáros vállalkozó és Pék József kereskedő, nagy adósságot és lezáratlan ügyeket hagyva maguk után. A jegyzőkönyvi bejegyzések szerint mintegy 120 esetben kellett foglalkoznia a tanácsnak a csődper lebonyolításával, a hitelezők felkutatásával, a crida (árverés) meghirdetésével és lefolytatásával, az árvák anyagi biztonságával, a feleség vagyonával stb.348 JEGYZETEK 1 Rózsa 1999, 5. 2 Barbarits, 66. 3 Halász, 103. 4 Marczali, 1—25. 5 Z. m. tör. olv. 120, Szabó B. 99—111. 6 MOL P 1322. 100. cs. N. 2. 1693. 7 Nagy I. 1861, 8. k. 76. 8 Bél 1989, 224. ül. Iványi, 115—129, Mocsáry, 177—183. 9 Molnár, V. 151—152. 10 Rózsa 2000, 14. " Hudi, 28. 12 Halász, 103—104. 13 A szabadalmas városokhoz lásd Pálmány 1995, 28. 14 Jkv. 1896, 11. 15 Barbarits, 25. 16 SML 1695. évi kamarai összeírás. Kézirat. 17 Esze, 349. 18 Arch. R. 94. 19 Makoviczky, 17. 20 Barbarits, 25. 21 A latin nyelvű szerződés pontos szövege magyarul is megjelent, l. Rózsa 2000, 17—18. 22 MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. N. 1. 1717. 23 Kaposi 1997/a, 264. 24 Nagy 1. 10. k. 484. 25 MOL P 1322. 181. cs. 101. tétel. Kanizsa. 26 Acsády 1896, 394. 27 Jkv. 1896, 11. 28 Barbarits, 25. 29 Uo. 30 Jkv. 1896, 11. 31 MOL P 1313. 30. cs. Lad. 13. N. 6. 1743. 32 Uo. N. 2. 1743. 33 Uo. N. 18. 1743. 34 Uo. N. 23. 1744. 35 A Batthyány-család földbirtok-felhalmozásához és genealógiai vázlatának bemutatásához a következő fontosabb munkákat használtuk fel: Zimányi 1962, Nagyi. 1861. 1. k. Barbarits 1929, Tárnok 1875, Kempelen 1931/a, 1931/b. 36 MOL P 1313. 38. cs. 80F.6. 1753. 37 Uo. 80F.5. 1773. 38 MOL P 1313. 207. cs. 1811. évi örökszerződés. 27. 39 Degré 1972, 103. 40 Becslésünket a korabeli adóösszeírások családfőire, az itt állomásozó katonaságra, s a magyarországi városok lakosságának összetételére vonatkozó információinkra alapozzuk. 41 Degré 1972, 104. 42 Tjkv. 1.(1.) 43 Tjkv. 1. 252. 1753. Nyomtatásban is megjelent, lásd Halis 1915—1917, 1916, 7. 44 Kerecsényi 1978/a, 120, Füzes 1972 45 Degré 1972, 104. 46 Caus. sedr. rev. F. 32. N. 288. C. 47 MOL P 1313. 38. cs. 80. R13. 1768. 48 Erről tanúskodnak az 1787—89, illetve az 1798—1800 közötti restauráció névsorai (Tjkv 1, Tjkv 2.) valamint a korabeli összeírások névjegyzékei. 49 MOL P 1330. Fasc. 1—6. Kanizsai Tiszttartósági iratok. 47 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században 50 A levelet közli Barbarits, 73—74, az eredeti dokumentum a Thúry György Múzeumban (Tört. dok. tár). 51 Rózsa 1999, 5. 52 Tjkv. 1. 1730-as évek; valamint Degré 1972, 108. 53 Barbarits, 66—67. 54 Tjkv. 2. 1790. 388. 738. szám. 55 Uo. 56 Tjkv. 3. 1800. 165. 2. szám. 57 Barbarits, 66—67, illetve Tjkv 2, Tjkv. 3. adatai. 58 Tjkv. 2. 1788. 121. 59 Tjkv. 1. 1690. 1. 60 Degré 1972, 108. " Tjkv. 3. 1798. 1. 1. szám. 62 Tjkv. 2, Tjkv. 3. adatai. 63 Barbarits, 70. 64 Tjkv. 2. 1790. 389—390. 738. szám. 65 Rov. össz. Nagykanizsa, 1800, 1803. 66 Tjkv. 3. 1798. 1. 1. szám. 67 Uo. 1798. 23. 65. szám. 68 Tjkv. 2. 1788. 123. 241. szám. 69 Degré 1972, 111. 70 Tjkv. 3. 1799. 86. 2. szám. 71 Barbarits, 71. 72 Tjkv. 3. 1800. 165. 73 Uo. 1799. 86. 2. szám. 74 Uo. 75 Barbarits, 71. 76 Tjkv. 1. 138. 1729. április 24. 77 Degré 1972, 113. 78 Tjkv. 3. 1800. 165—166. 2. szám. 79 Uo. 1800. 161. 1. szám. 80 Barbarits, 70. 81 Barbarits, 263. 82 Tjkv. 1. 1702. 8. pont. 83 Uo. 1731. május 7. 84 Barbarits, 263. 85 Can. Vis. 1778. Fordította Rózsa Miklós. (Köszönöm Rózsa Miklósnak, hogy rendelkezésemre bocsátotta az összeírás fordítását, akárcsak az 1816. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvét.) Kézirat. 6. 86 Barbarits, 263, Tjkv. 2. 1788. 148, 284. szám 87 Uo. 88 Uo. 89 Tjkv. 2. 1788. 149. 284. szám 90 Uo. 126. 246. szám 91 Uo. 92 Can. vis. 1816. 35—36. 93 Caus. sedr. rev. F. 32 N. 288. C 94 Barbarits, 264. (lábjegyzetben) 95 Barbarits, 266. 96 Can. vis. 1816. 34. 97 Kaposi 2003/a 45—75, Kapiller 1983, 145. 98 Kalcsok, 10. 99 Barbarits, 273. 100 Kalcsok, 16. 101 Polányi, 99—109. 102 Cipolla, 47. 103 Szabó Zs. 317. 104 Lásd a 93. sz. jegyzetet 105 Szabó Zs. 317. 106 Can. vis. 1816. 13. 107 Halis 1915—17, 1916, 306. 108 Can. vis. 1778. 3. 109 Tjkv. 1. 1749. 235. 1.0 Tjkv. 2. 1789. 296. 540. szám. 1.1 Uo. 1787—89. illetve: Tjkv. 3. 1798—1800. L. a január első napjainak üléseiről feljegyzetteket. 112 MOL P 1313. Fasc. 38. Lad. 15. N. 80/B, C. 1,3 Barbarits, 240. 114 Korabeli jegyzőkönyv alapján idézi Barbarits, 318. 1.5 MOL P 1313. Fasc. 38. Lad. 15. N. 80/B, C. 1.6 Can. vis. 1816. 13. 1.7 Tjkv. 2. 1789. 375. 709. szám. 1.8 Szabó Zs. 318. 1.9 Uo. 120 Tjkv. 3. 1799. 117. 94. szám. 121 Uo. 1800. 242. 256. szám. 122 Uo. 1798. 56. 186. szám. 123 Uo. 1799. 151. 208. szám. 124 Uo. 1798. 18. 54. szám. 125 Fer. ir. Fer. rend lev. Ms 1052. 1810. év. 126 Tjkv. 1. 1749. 222. 127 Tjkv. 3. 1799. 127. 134. szám. 128 Barbarits, 123. 129 Tjkv. 3. 1800. 181. 61. szám. 130 Idézi Barbarits, 123. 131 Fer. ir. Fer. rend lev. Ms 827. 1808, l. még Takács— Pfeiffer, 118. 132 Barbarits, 124. 133 Uo. 375. 134 Uo. 236—237. 135 Halis 1899, 31. 136 Takács—Pfeiffer, 761—762. 137 Tjkv. 2, 3. Restauratio. 138 Can. vis. 1778. 6—7. 139 Takács—Pfeiffer, 760. 140 Tjkv. 2. 1788. 135. 260. szám. 141 Ördög, 1748. Kiskanizsa 142 Tjkv. 3. 1798. 45. 128. szám. 143 Ördög II. kötet. (1993) Nagykanizsa és Kiskanizsa. 144 Barbarits, 240. 145 Can. vis. 1816, 17—19. 146 Takács—Pfeiffer, 123. ,47 Uo. 148 Can. vis. 1816, 14—16. 149 Uo. 150 Tjkv. 2. 1788. 125. 245. szám. 151 A térképet közli Makoviczky. Mellékletek, III. Megtalálható a Hadtörténelmi Levéltárban is. 48 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században 152 Halis 1899, 45—46. 153 Tjkv. 3. 1798. 33. 92. szám. 154 Lásd a 151. sz. jegyzetet. 155 Barbarits, 241. 156 Uo. 157 Uo. 158 Tjkv. 1. 1690. 4. 159 Makoviczky, 21—22. 160 Tjkv. 3. 1800. 84. szám. Uo. 215. 150. szám. 162 Uo. 215. 148. szám. 163 Tjkv. 3. 1799. 141. 194. szám. 164 Uo. 1800. 295. 382. szám. 165 Uo. 1798. 65. 213. szám. 166 Uo. 3. 1800. 188. 87. szám. 167 Uo. 3. 1798. 223. 226. szám. 168 Tjkv. 1. 1745. 205. 1745. december 12. ,69 Tjkv. 2. 1787. 99. 217. szám. 170 Uo. 2. 1788. 97. 215. szám; illetve uo. 174. 583. szám. 171 Tjkv. 3. 1800. 187. 83. szám. 172 Mumford 1975 173 Tóth I. Gy. 1990, 223. 174 Tjkv. 1. 19. 1690. augusztus 3. ,75 Tjkv. 1. 49. 1722. február 13. 176 Uo. 177 Szüágyi 1960 178 Lendvai 1983, 165. 179 Tjkv. 2. 1789. 287. 530. szám. 180 Uo. 287—291. 530. szám. 181 Uo. 291. Utalás a korábbi egyezségre. 182 Uo. 1788. 124. 244. szám. 183 Tjkv. 3. 1798. 60. 199. szám. 184 Uo. 1800. 170—171. 14. szám. 185 Uo. 191. 93. szám. 186 Uo. 1799. 95. 38. szám. 187 Uo. 1798. 43—44. 129. szám. 188 Uo. 189 Lendvai 1983, 17. 190 Tjkv. 3. 1799. 90. 15. szám. 191 Halis 1915—1917, 1916, 306. 192 Tjkv. 3. 1798. 41. 127. szám. 193 Uo. 45. 128. szám. 194 Barbarits, 188. ,95 A számítás a kárlisták és a felajánlott összegek alapján történt. Forrása: Tjkv. 3. 1798. 45, 77. 196 Uo. 44. 133. szám. 197 Tjkv. 2. 1787. 52. 103. szám. 198 Kállay, 217. A szomszédos vrászlói uradalmi gyakorlatra részletesen: Kaposi 2000, 219—227. 199 Tjkv. 1. 1702. 49. 200 Tjkv. 2. és Tjkv 3, továbbá Tjkv. 1. 1740. 177. 201 Barbarits, 71. 202 Tjkv. 1. 1742. 173. 203 Tjkv. 3. 1798. 61. 203. szám. 204 Tjkv. 2. 1789. 317. 560. szám. 205 Tjkv. 2, 3. jegyzőkönyveit. 206 Tjkv. 2. 1788. 193. 351. szám. 207 Tjkv. 3. 1799. 91. 21. szám. 208 Tjkv. 2. 1787. 10. 22. szám. 209 Uo. 1788. 220. 403. szám. 2.0 Uo. 1789. 359. 653. szám. 2.1 Tjkv. 3. 1799. 92. 25. szám. 2.2 Barbarits, 71. 2.3 Uo. 2.4 Tjkv. 2, 3. 215 Nk. lt. Fasc. 2. 1814. 216 Tjkv. 3. 1800. 203. 118. szám. 217 Tjkv. 2. 1788. 147. 283. szám. 2,8 Tjkv. 3. 1799. 109. 77. szám. 219 Uo. 1800. 236. 236. szám. 220 Uo. 226. 201. szám. 221 Nk. lt. Fasc. 1. 1796. 222 Tjkv. 3. 1800. 173. 26. szám. 223 Uo. 237. 244. szám. 224 Tjkv. 2. 1789. 369. 686. szám. 225 Barbarits, 73. 226 Uo. 65. 227 MOL C 35. 106. cs. Lad. A Fasc. 33. No. 36. 1741. július 18. Pozsony. 228 Uo. Hetivásár iránti kérelem az uralkodónak, 1766. január. 229 MOL P 1313 Fasc. 38. 80 F4. 230 Ez gyakorlatilag hasonló volt, mint más magyarországi városokban, l. Kállay, 178—190. 231 Barbarits, 71. 232 Tjkv. 1. 1702. 49. 233 Uo. 1746. február 17. 209. 234 Uo. 1743. 194. 235 Tjkv. 2. 1788. 145. 278. szám. 236 Sas fi, 166. 237 Barbarits, 69. 238 Tjkv. 1. 1702. 49. 239 Barbarits, 69. 240 Tjkv. 2. 1787. 82. 183. 241 Kaposi 2003/b 242 Barbarits, 26—27. 243 A földesúri kötelezettségekre: Kállay 1980 244 Úrbéri szerződések: 1731: MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. N.27/1—2. 1753: MOL P 1313. 38. cs. 80F. 6. 1773: MOL P 1313. 38. cs. 80F. 5. 245 Úrbéri szerződések: 1746: MOL P 1313. 38. cs. 74/3. 1773: Lásd 244. sz. jegyzet. 246 MOL P 1313. 38. cs. 80F. 6. 247 Uo. 248 Lásd a kereskedelemtörténeti fejezetet, ill. egy korai, 1715. évi leírást: Kropf, 129. 249 Tjkv. 1. 1753. 247. Az 1753. februári tanácsülésen hagyták jóvá az 1751. évi költségvetést. 250 Tjkv. 1. 1742. április 15. 171. 251 MOL P 1313. 38. cs. 80F. 6. 1753. 252 Uo. 38. cs. 80F. 5. 1773. 49 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században 253 Kapiller 1983, Táblázatok 254 MOL P 1313 38. cs. 80F. 5. 1773. 255 KissM. 135. 256 Caus. sedr. rev. F 32. N.288.C. 257 Halis 1915-1917, 1916 II. k. 306. és Tjkv. 2. 1787. 51. 258 Tjkv. 2. 1787. 93. 212. sz. 259 Uo. 1788. 285. 527. sz. 260 Tjkv. 3. 1798. 59. 198. sz. 261 Uo. 65. 220. sz. 262 Uo. 1799. 100. 60. sz. 263 Uo. 1800. 309. 433. sz. 264 Uo. 294. 379. sz. 265 Tjkv. 2. 1788. 128. 247. sz. 266 Tjkv. 3. 1798. 8. 19. sz. és 1799. 113. 86. sz. 267 MOL P 1313. 38. cs. 80F. 5. 1773. évi jövedelem- megosztási tervezet 268 Degré 1972, 110—111. 269 MOL P 1313. 38. cs. Lad. 15. N. 76/20. 270 Uo. 80F. 5. és Tjkv. 2. 1787. 98. 216. sz. 271 Tjkv. 2. 1788. 211. 384. sz. 272 Uo. 1787. 98. 216. sz. 273 Uo. 1788. 280. 514. sz. 274 Uo. 1789. 322. 577. sz. 275 Tjkv. 3. 1800. 165. 2. sz. 276 Uo. 1798. 17. 52. sz. és 1800. 298. 392. sz. 277 KissM. 121. 278 Kállay, 192. 279 Tjkv. 1748. február 2. 225. 280 Barbarits, 71. 281 Tjkv. 2. 1788. 123. 243. sz. 282 Tjkv. 3. 1799. 141. 197. sz. 283 A kvártélyház a Piac tér északi részén állt. A folyamatosan romló épületet 1835-ben újították fel, ebből lett a Zöldfa vendéglő és később a törvényszék háza. 284 Lásd a kereskedelemtörténeti fejezetet, Gottlieb Mayer esetét. 285 Tjkv. 2. 1787. 107. 227. sz. 286 Tjkv. 3. 1800. 173. 23. sz. 2.7 Uo. 1798. 10. 29. sz. 288 Tjkv. 2. 1788. 144. 277. sz. 289 Nagy A. G. 32. 290 Nk. lt. 1828. 291 Rózsa 2000, 39—66. 292 Halis 1915—1917, IV. 296. 293 Tjkv. 1722. február 13. 46. 294 Halis 1915—1917, 1916, II. 296—299. 2,5 Tjkv. 1716. május 11. 71—73. 296 Uo. 1714. október 19. 63. és 1716. november 20. 90—92. 297 Barbarits, 163. 2.8 Barbarits, 67. 299 Lásd pl. ZML IV 1/cs. 1778. N 23/47. ZML IV 1/bl782. február 25. N 46/98. 300 Tjkv. 3. 1799. 148. 200. sz. 301 Villányi 1929, 252. 302 Szabó Gy. N. 335—359. 303 Tjkv. 3. 1798. 51. 167. sz. 304 Tjkv. 1. 1716. augusztus 26. 86. 305 Tjkv. 3. 1799. 131. 147. sz. 306 Uo. 1798. 37. 112. sz. 307 Uo. 1799. 129. 140. sz. 308 Uo. 1798. 39. 118. sz. 309 Uo. 1799. 139. 175. sz. 3.0 Uo. 1800. 225. 194. sz. 3.1 Uo. 176. 38. sz. 3.2 Tjkv. 1. 1742. július 20. 174. 3.3 Tjkv. 2. 1787. 29. 59. sz. 3.4 Tjkv. 3. 1800. 221. 173. sz. 3.5 Uo. 1799. 129. 139. sz. 3.6 Tjkv. 1. 1748. november 3. 230. T. Mérey Klára hívta fel lektori jelentésében figyelmemet arra, hogy a huncfut kifejezés Somogyban a rabló betyár megnevezése volt. 3.7 Kállay, 320. 3.8 Tjkv. 1. 1725. december 4. 127. 3.9 Tjkv. 3. 1800. 250. 281. sz. 320 Tjkv. 1. 1716. november 20. 90. 321 Tjkv. 3. 1798. 63. 209. sz. 322 Uo. 1800. 271. 345. sz. 323 Uo. 178. 51. sz. 324 Tjkv. 2. 1789. 34. 615. sz. 325 Tjkv. 3. 1800. 219. 164. sz. 326 Uo. 1799. 125. 126. sz. 327 Uo. 1798. 15. 42. sz. 328 Uo. 27. 75. sz. 329 Tjkv. 2. 1787. 6. 13. sz. 330 Barbarits, 68. 331 Can. vis. 1816. 26. 332 Tjkv. 3. 1799. 135. 157. sz. 333 Uo. 140. 179. sz. 334 Tjkv. 1703. június 5. 52. 335 Uo. 1716. november 20. 92. 336 Kállay, 246. 337 Tjkv. 3. 1798. 49. 154. sz. 338 Tjkv. 1. 1749. augusztus 22. 237. 339 Tjkv. 3. 1800. 258. 309. sz. 340 MOL P 1313. 39. cs. N 1 ^ 1 . 1759. 341 Tjkv. 3. 1798. 50. 162. sz. 342 Uo. 1800. 297. 389. sz. 343 Uo. 314. 447. sz. 344 Uo. 262. 320. sz. 345 Uo. 62. 208. sz. 346 Uo. 132. 148. sz. 347 Uo. 204. 124. sz. 348 Tjkv. 2, 3. bejegyzései. 50 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században Zoltán Kaposi: Die Kommunalverwaltung von Kanizsa im 18. Jahrhundert Das Kapitel I. der Studie zeigt einen Überblick über die rechtsstaatlichen Veränderungen in der Stadt. Kanizsa wurde im Jahre 1690 von der türkischen Besatzung befreit und die Burg und die Stadt wurden von den österreichischen Truppen besetzt. In der Stadt herrschte uneingeschränkt der militärische Oberbefehlshaber, ihm wurde von der Budaer Kammer ein Eintreiber der Dreißigsten Steuer beigestellt. Der Hof arbeitete zielgerichtet darauf hin, dass in den zurück eroberten Gebieten und Städten der Wille Wiens durchgesetzt wurde. Die Macht der Kammer dauerte von 1690 bis 1704. In dieser Zeit entstanden die wichtigsten Institutionen der Stadt und Kanizsa erlangte eine bedeutende interne Autonomie. Die Stadt konnte sich eines relativ freien Rechtsstatus erfreuen, sie verfügte über die Verwaltungsmittel der sächsischen Städte. Die Verwaltungsinstitutionen unterschieden sich nicht wesentlich von denen anderer ungarischer reichsfreier Städte (Richter, Räte, Stadtkämmerer usw.). Die Stadt verfügte über eine bedeutende Macht in der Rechtssprechung, so war sie unter anderem auch zur Blutgerichtsbarkeit berechtigt. Der Hof wollte Geld aus den zurück eroberten Gebieten erhalten, um die Kredite, die während des Krieges aufgenommen werden mussten, zurückzahlen zu können. So vergab der Hof die wieder eroberten Großgrundbesitze an seine früheren Kreditgeber. Im Verlauf dieses Prozesses gerieten Kanizsa und seine Ländereien unter die Herrschaft des Hofmilitärlieferanten Baron Jakab Grassics, der seinen Besitz zunächst nicht antreten konnte, da er durch den Freiheitskampf von Rákóczi daran gehindert wurde. Doch nach Beendigung der Kämpfe konnte er die Möglichkeiten nutzen, um aus der Stadt Gewinn für sich zu schlagen. Dadurch, dass die Stadt in die Hände eines weltlichen Herrschers geraten war wurde ihre frühere Autonomie geschwächt und der Grundherr nahm die Stadt immer mehr in Besitz. Kanizsa verlor damit seine frühere Bedeutung und wurde zu einem privilegierten Marktflecken. Die Stadt konnte zwar ihre früheren städtischen Institutionen behalten, doch ihre Selbständigkeit wurde geringer und auch die finanziellen Möglichkeiten waren durch die Aneignungen des Grundherrn geringer. Das Leben der Stadt und das Verhältnis zwischen Stadt und Grundherr wurden im Jahre 1713 durch einen Urbarialvertrag geregelt, in dem die Pflichten der Stadt festgelegt wurden, darunter z. B. die Verpflichtung, die Steuern jährlich in einer Summe zu bezahlen. Dieser Vertrag bildete die Grundlage für die später im 18. Jahrhundert mit anderen Grundherren abgeschlossenen Verträge. Im Jahre 1717 starb Baron Grassics, der Besitz ging zurück an den Hof und wurde erneut vergeüben, aber diesmal so, dass die Stadt und ihre Ländereien weiträumig aufgeteilt wurden. Die Stadt Kanizsa selbst und die Ländereien westlich der Stadt kamen in den Besitz des Baron Szapáry und seiner Familie, während die Ländereien im Norden und Osten in den Besitz der Familie Inkey übergingen. Die Eigentümerschaft der Familie Szapáry trug zum Entstehen des heutigen Gesichts der Stadt bei. Selbstverständlich versuchten auch sie, so viel Geld wie möglich aus der Stadt heraus zu pressen, weshalb sich die Bevölkerung der Stadt mehrfach an den Herrscher wandte, um ihm um Schutz zu bitten — allerdings mit nur wenig Erfolg. Die Beziehung zwischen Stadt und Grundherr wurde auch weiterhin durch einen Kontrakt geregelt, der 1731 erneuert und um zahlreiche Elemente erweitert wurde. Nach dem Tod von Miklós Szapáry kaufte 1743 Graf Lajos Batthyány dem Hof die Stadt Kanizsa und deren Ländereien ab und erwarb ein Jahr später auch die an der nördlichen Stadtgrenze gelegenen Ländereien von Homokkomárom. Durch das Zusammenlegen der beiden Besitztümer erhielt er einen Großgrundbesitz von 30.000 Joch Land, und damit wurden Kanizsa und seine Domäne in einen Grundstückskomplex von mehreren hunderttausend Joch aufgenommen, dessen Wirtschafts- und Regierungszentrum Körmend wurde. Die Verwaltung der Batthyány-Güter wurde vereinheitlicht, was in den 50-er Jahren des 18. Jahrhunderts zu erheblichen Reibereien zwischen dem Grundherrn und der Stadt führte. Als Ergebnis dieser Schwierigkeiten wurde 1753 ein neuerlicher Vertrag abgeschlossen, der zu erheblichen Einschränkungen und großer materieller Belastung der sich schnell entwickelnden und erstarkenden Stadt führte. Auch später kam es zwischen der Familie Batthyány und der Stadt Kanizsa ständig zu Streitigkeiten um die Finanzquellen, die sich vor allem auf zwei Bereiche erstreckten. Zum einen gelang es der Stadt in den Jahren 1760—70 sich gegen die urbariale Regulierung zu verteidigen, zum anderen konnte sich die Stadt um die Jahrhundertwende einen großen Teil des Sumpfgebiets, das die beiden Stadteile von einander trennte, gegen die Macht des Grundherren sichern. Im Kapitel II. werden die Verwaltungssysteme der Stadt vorgestellt. In den frühen ungarischen Städten verfügte bei weitem nicht jeder Bürger der Stadt über die gleichen Rechte. Auch in Kanizsa unterschied man die Bürger von den Bauern und 51 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században Häuslern und anderen Fremden. Die städtischen Ämter standen in erster Linie denjenigen zur Verfügung, die über Bürgerrechte verfügten. Die Bürgerschaft war zunächst deutschsprachig, aber durch den Bevölkerungszuwachs wurde in der zweiten Hälfte des Jahrhunderts die Orientierung zum Ungarischen immer stärker. Die Stadtrichter und Stadträte waren zunächst ebenfalls vor allem Deutsche, aber in der zweiten Hälfte des Jahrhunderts finden sich auch hier ungarischsprachige Richter und Räte in großer Zahl. Die Arbeit der Richter und Räte wurde analysiert, und die wichtigsten Funktionsmöglichkeiten des Rates untersucht. Die Analyse wurde auch auf die vom Rat gewählten Beamten ausgeweitet, sowie auf die Personen, die im Revisionsapparat der Stadt tätig waren. Es wird ein Überblick über die Gebiete gegeben, die im 18. Jahrhundert unter der Verwaltung durch die Stadt standen. Dabei wurde auch der Zustand der städtischen Schulen untersucht und darauf hingewiesen, dass die Ideen der Rationalität und Humanität auch die Denkweise der Bevölkerung von Kanizsa bereits wesentlich beeinflussten. Gegen Ende des Jahrhunderts wurde die Forderung nach der Gründung einer Nationalschule laut, die schließlich gleich zu Beginn des 19. Jahrhunderts aus städtischen Mitteln geschaffen wurde. Eine wichtige Einrichtung der Stadt war das Krankenhaus/ Ispital, das zunächst von der Kirche getragen wurde und nach 1750 von der Stadt betrieben wurde. Das Ispital spielte zum einen eine große Rolle bei der Versorgung der Armen der Stadt, zum anderen konnte das große Gebäude wenn es notwendig wurde auch die Schule aufnehmen, und auch nachdem das Rathaus abgebrannt war, hielt der Stadtrat dort seine Sitzungen ab. Im Ispital wurden die Menschen untergebracht, die nicht mehr in der Lage waren, für sich selbst zu sorgen. Die Einrichtung verfügte auch über Vermögen: Von einem Grundbesitzer der Gegend, Antal Somssich, erhielt das Ispital Land und auch die Stadt stelle 60 Joch zur Verfügung, mit dessen Gewinn die Einrichtung aufrechterhalten werden konnte, ebenso wie aus den Geldspenden, die in dieser Zeit von der Stadt gesammelt wurden. Aus der Kasse des Ispitals erhielten viele Menschen kurzfristige Kredite, selbst die Stadt lieh sich immer wieder Geld. Für die Stadt außerordentlich wichtig war es, eine eigene Kirche zu haben. Auf dem Gebiet von Kanizsa gab es zwar schon lange ein Ordenshaus der Franziskaner und ein Pfarrhaus, aber die Stadt betrachtete sie nicht wirklich als ihre eigenen Gotteshäuser. In der ersten Hälfte des 18. Jahrhunderts wurden im Stadtgebiet mehrere Kapellen errichtet. 1761 wurde in Kiskanizsa und 1765 in Nagykanizsa, auf dem heutigen Deák-Platz/Deák tér, eine Kirche gebaut. Der Bau dieser Kirche und die dortige Seelsorge mussten von der Stadt finanziert werden. Daher war es nötig, beträchtliche Kredite aufzunehmen. Zu den Aufgaben, die von der Kirche erfüllt werden mussten gehörte auch die Organisation von Beerdigungen, auch hier waren bedeutende Zuschüsse durch die Stadt notwendig. Schließlich wurde der Friedhof entsprechend der kaiserlichen Verordnung vom Deák-Platz/Deák tér an das Ende der Tizenháromváros Straße, dem Südteil des heutigen Kossuth-Platzes/Kossuth tér, verlegt. Ein Grundinteresse aller ungarischen Städte war es, das Bauwesen zu regulieren. Wegen der frühen unentwickelten Technologien waren die Häuser praktisch allen möglichen Gefahren ausgesetzt. Der Magistrat der Stadt musste immer wieder in Fällen Lösungen finden, in denen Nachbarn gegen unerlaubtes Bauen protestierten. Damit im Zusammenhang stehen auch die Fragen des Brandschutzes. Eine der wichtigsten Aufgaben der ungarischen Städte im 18. Jahrhundert war es, für den Brandschutz zu sorgen, und es wurden zahlreiche Instruktionen verfügt, in denen die genauen Pflichten der Stadt und ihrer Bürger festgelegt wurden. Ein Teil der Maßnahmen waren Präventivmaßnahmen. Dabei wurde z. B. vorgeschrieben, dass immer Löschmaterial vorhanden sein müsse. Stadt und Bürger waren verpflichtet, die notwendigen Mittel zu besorgen usw. Andererseits wurden auch wegen der häufig auftretenden Feuer die Verhaltensweisen während eines Brandes und die Löscharbeiten geregelt. 1755 verfügte die Stadt eine Verordnung, in der die genauen Verpflichtungen der Zünfte beim Feuerlöschen festgelegt wurden. Diejenigen, die als erste an der Brandstelle ankamen, wurden von der Stadt prämiert. Der Stadtrat musste häufig Strafen wegen unsachgemäßer Nutzung von Feuer verhängen, die meisten dieser Strafen waren Geldbußen. Die eingezahlten Bußgelder flössen im Allgemeinen in die Brandkasse, aus der einerseits die Feuerwehr finanziert wurde, andererseits half man damit denjenigen, die durch ein Feuer in Not geraten waren. In Kanizsa brannte es häufig und um die Jahrhundertwende kam es auch leider oft zu Brandstiftungen, die sich zum Teil gegen die Juden, die sich in der Stadt niedergelassen hatten, gerichtet waren. Aus solchen Straftaten entwickelten sich häufig Großfeuer, die die ganze Stadt erfassten, und für Jahre zur finanziellen Armut der Stadt und ihrer Bevölkerung führten. Wir beschäftigten uns auch mit den übrigen Gebieten der städtischen Verwaltungsaufgaben. Kanizsa spielte eine große Rolle bei der Kontrolle der Landes- und Wochenmärkte, bei der Regelung der dortigen Tätigkeiten. Die rechtliche Macht der Stadt war auf diesem Gebiet sehr groß. So wurde die Größe der Marktstände, die Gebühren, die für die 52 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században Stände zu zahlen waren, die auf dem Gewohnheitsrecht der Händler beruhenden Tätigkeiten und die Möglichkeiten zum Feilschen festgelegt. Das Marktgericht musste auf Grund der zahlreichen Diebstähle auf dem Markt häufig Urteile fällen. Die Aufgaben der Stadtverwaltung wurden grundsätzlich auch von den Zünften beeinflusst. Der Kontakt zwischen der Stadtverwaltung und den Zünften war sehr eng, kamen doch viele der Stadträte oder der städtischen Beamten aus dem Kreis der Zunftmeister. Trotzdem kam es häufig vor, dass die Zunftorganisationen auf Grund ihrer Machtüberschreitungen und der Ausnutzung ihrer wirtschaftlichen Übermacht in ihre Schranken gewiesen werden mussten. Die letzte detailliert untersuchte Aufgabe der Stadtverwaltung war die Waisenfrage. Da die Sterblichkeitsrate der Stadtbevölkerung in dieser Zeit sehr hoch war, stand die Stadt Kanizsa in der Frage der Waisen vor vielen Aufgaben, die gelöst werden mussten, es verging praktisch keine Wochensitzung des Stadtrates, ohne dass nicht mindestens eine Angelegenheit in Sachen Waisen zur Sprache gekommen wäre. Es war üblich, die unmündigen Kinder nach dem Tod der Eltern bei irgendwelchen Verwandten unterzubringen, das Vermögen wurde versteigert und von den Zinsen wurde der Tutor finanziert, der selbstverständlich die Kosten, die er für die Waisen aufwendete, abrechnen musste. Die Probleme ergaben sich oft aus der Aufteilung des Vermögens bei mehreren Waisen, da die Verteilung des Vermögens häufig von den gerade volljährig gewordenen Nachkommen angefochten und damit die vorherige Aufteilung völlig auf den Kopf gestellt wurde. Dabei darf auch nicht vergessen werden, dass die Verwaltung des Vermögens der Waisen sehr wichtig für die Stadt war, denn es kamen hier häufig große Summen zusammen, die eine wichtige Kreditquelle bedeuteten. Auf Grund des Missbrauchs schuf die Stadt im Jahre 1802 eine detaillierte Vormundschaftsordnung. In Kapitel III. geben wir einen Überblick über die Wirtschaft der Stadt. Während der Periode der Herrschaft der Grundherren teilten sich in der Regel die Stadt und der Grundherr das erwirtschaftete Einkommen auf Grund der abgeschlossenen Verträge. Die Stadt behielt die Einkünfte, die aus den Märkten einflössen (Standmieten, Straßenzölle, Brückenzölle, Übernachtung der Händler und die von ihnen gezahlten Mieten usw.) sowie die Gelder, die aus der Verpachtung der Grundstücke stammten, die der Grundherr der Stadt überlassen hatte. Da sich die Handelsposition der Stadt im 18. Jahrhundert kontinuierlich verstärkte, ist es kein Wunder, dass die Einkünfte kräftig stiegen, wenn auch nie in ausreichendem Maße. Um die Jahrhundertwende ließen sich in den Protokollen der Stadtratssitzungen bereits die grundlegenden Charakteristika der Immobilienwirtschaft finden. Ein schönes Beispiel dafür ist, dass das Rathaus —nachdem das alte Gebäude 1779 abgebrannt war — so wieder aufgebaut wurde, dass auf beiden Seiten neben dem Rathaus Wohnungen und Geschäfte errichtet wurden, die — da sie sich in zentraler Lage befanden — für gutes Geld vermietet werden konnten. Es ist kein Zufall, dass die reichsten Händler der Stadt sich in diesen Wohn- und Geschäftsräumen einmieteten. Aber auch sonstige Pachteinahmen spielten eine große Rolle, so beschäftigte man sich mit der Verpachtung der Ziegelbrennerei, des Waldes, der städtischen Speicher usw., erhielt doch die Stadt auch dafür reichlich Einnahmen. Ein Überblick über die Ausgaben der Stadt lässt feststellen, dass auch diese ständig stiegen. Das Anwachsen der Stadtbevölkerung machte die Einstellung immer neuer Beamter notwendig, deren Bezahlung nicht gerade gering war. Die Sozialausgaben (Waisen, Armenhaus, Schulen usw.) stiegen ebenfalls unaufhörlich. Eine wirklich große Belastung aber bedeuteten immer wieder besondere Ausgaben, so waren in der zweiten Hälfte des Jahrhunderts die Kosten für den Urbaritätsprozess, der seit 1753 geführt wurde, außerordentlich hoch und belasteten die Stadtkasse erheblich. Auch die Ausgaben für den Bau der Kirche, die Gründung der Schule und den Neubau des Rathauses waren hoch und so ist es kein Zufall, dass die Stadt in der Mitte der 80-er Jahre des 18. Jahrhunderts einen Schuldenberg von 8.700 Forint aufgehäuft hatte. Es mussten ernsthafte Anstrengungen unternommen werden, um diesen Schuldenberg wieder abzubauen. Schließlich gelang es, durch das Erstarken des Marktes und eine Steigerung der Warenproduktion eine Einnahmeüberschuss zu erzielen und die Schulden bis zur Jahrhundertwende abzubauen, mehr noch, die Stadt verfügte inzwischen wieder über Einnahmeüberschüsse. Kapitel IV. beschäftigt sich mit den Fragen der Rechtssprechung, die die frühere Selbständigkeit der Stadt symbolisieren. In der Periode der Kammer erstreckten sich die Möglichkeiten der Stadt zur Rechtssprechung auf praktisch alle Gebiete, während sie in der Zeit der Grundherrenherrschaft eingeschränkt wurde. Das Recht auf jus gladii wurde der Stadt aberkannt und danach durfte die Stadt keine Urteile über Kapitalverbrechen fällen; die Straftäter, die für ihre Taten mit dem Tode bestraft werden sollten, mussten dem Grundherrn übergeben werden. Im 18. Jahrhundert wuchs die Bevölkerung der Stadt von 2.000 Personen auf fast 6.000 Personen und so ist es kein Zufall, dass der Grundherr langsam in den Hintergrund trat und die Erledigung der internen Angelegenheiten, vor allem der unbedeutenden Fälle unter den Bürgern, der 53 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században Stadt übergab. Im letzten Drittel des 18. Jahrhunderts fällte die Stadt — abgesehen von den Kapitalverbrechen — Urteile in allen sonstigen Angelegenheiten. Unsere Übersicht über die Rechtsleistungen konzentriert sich auf drei Hauptgebiete: zum einen untersuchten wir die Anstrengungen der Stadt zur Verteidigung der allgemeinen Moral und zur Abschaffung der Unkeuschheit, zum anderen geben wir einen Überblick über den Katalog der schwereren Körperverletzungen und Beleidigungen und die Urteile der Stadt, die in solchen Fällen gefällt wurden, zum dritten analysieren wir die Wirtschaftsverbrechen und darunter vor allem Diebstähle, Betrügereien usw. Durch unsere Untersuchungen sehen wir es als erwiesen an, dass die Selbstständigkeit der Stadt in der Rechtssprechung im 18. Jahrhundert kontinuierlich wuchs und damit die Identität der Kanizsaer Bürger wesentlich stärkte. 54 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században Kaposi Zoltán: The Local Government of Kanizsa in the 18 th century The first chapter of this study will survey the changes in the legal standing of the town of Kanizsa. Kanizsa was liberated from the Turks in 1690, and the town and castle were occupied by Austrian soldiers. In the town the military commander had absolute rule, beside whom the Buda chamberlain appointed a minor bureaucrat. The imperial court consistently attempted to impose Viennese will on the reconquered areas and towns. Cameral direction lasted from 1690 to 1704. During this time the most important institutions of the town were established, and Kanizsa obtained considerable internal autonomy. The town enjoyed a relatively free legal status and possessed the administrative devices of German towns. The institutions were not very different from those of other free royal cities in Hungary (magistrate, council, treasurer, etc.). The justice system of the town had great power: the powers invested in it included the power of life and death. The imperial court wanted money from the reconquered areas in order to pay back the loans it had taken out during the war. Accordingly, it ceded the reconquered estates and towns to its previous creditors. In this manner Kanizsa and its feudal lands became the property of Baron Jakab Grassics, imperial quartermaster, whose ownership was initially impeded by the Rákóczi uprising, but when the fighting ended he had the opportunity to make the town profitable for him. This meant that the town came into the hands of an unenlightened solitary baron, its former autonomy decreased, and the baron increasingly imposed his will on the town. Kanizsa''s status thus sank to a preferred market town, and although it was allowed to keep its former urban institutions, its independence was diminished and its financial opportunities also decreased due to baronial takeovers. The life of the town was determined by the fiefal contract of 1713 between the baron and the town specifying the obligations of the townsfolk, including among others the payment of an annual single-sum tax. This contract was to form the basis for later fiefal contracts negotiated in the 18 th century. Baron Grassics died in 1717 and the estate reverted to the imperial court, where a new donation essentially divided the town and the baronial estates. The town of Kanizsa and the lands to its west were ceded to the family of Baron Szapáry, while the feudal lands to the north and east went to the Inkey family. Ownership of the Szapáry family in Kanizsa contributed to the creation of the town''s profile today. Of course, they also tried to get as much money as possible from the town, for which reason the population frequently had to turn to the monarch for protection - without much success. The relationship between town and lord continued to be defined by a contract, which was renewed in 1731 and expanded by numerous clauses. In 1743, following the death of Miklós Szapáry, Count Lajos Batthyány purchased Kanizsa and the feudal lands from the imperial court, and a year later also purchased the Homokkomárom lands on the northern border of the town. The two were merged to form an estate of 30,000 acres, whereby Kanizsa and its lands became part of an estate complex of several hundred thousand acres, the financial and administrative center of which, for the most part, was Körmend. Administration was uniform for all the Batthyány estates, which in the 1750''s led to considerable friction between the town and feudal lord. This resulted in a new contract in 1753, containing significant restrictions and material encumbrances on the growing and thriving town. Disputes over financial resources were later to become constant between Kanizsa and the Batthyány family, with two issues of particular importance. First, in the late 1760''s and early 1770''s the town succeeded in defending itself from fiefal regulation; second, around the turn of the century it managed to wrest a significant portion of the marshlands separating the two sections of the town from feudal rule. Chapter II will survey the system of urban administration. Not every inhabitant of contemporary Hungarian towns had the same rights at all. In Kanizsa, like elsewhere, a distinction was made between the civilian class (or burgers) and smallholders, tenants, and other unfranchised classes. Town offices were accessible primarily by those possessing civilian rights. The civilian class was initially German-speaking, but population growth in the latter half of the century led to an increasingly strong Hungarian orientation. Magistrates and assemblymen were similarly Germans in the beginning, but by the end of the century a large number were Hungarian speakers. The workings of the magistrate and council were analyzed, and the main opportunities for the functioning of the council were examined. This analysis also extended to the officials chosen by the council as well as those who participated in the town''s administrative apparatus. A survey was made of the areas under town guidance in the 18th century. In the course of that survey the condition of town schools was examined, 55 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században with the observation that the ideals of Reason and humanism had already begun to have a great influence on the mentality of the people of Kanizsa. Toward the end of the century a demand arose for a national school, which ultimately was founded in the early 19th century from town funds. An important institute in the town was the Ispital, which originally was maintained by the Church, but after 1750 was run by the town. The Ispital on the one hand was the town''s main institution for providing for the poor, while on the other hand its expansive building could be used if needed to house the school; indeed, after the town hall burned down the town council also held its sessions here. The Ispital provided a home for those who were no longer able to provide for themselves. The institute had its own source of funds: a local aristocrat, Antal Somssich, donated land to it, and the town itself also provided it with 60 acres, the profit from which was used for the upkeep of the institute, along with cash donations collected by the town during this period. The Ispital''s funds provided temporary loans to a number of people, and even the town government borrowed from it occasionally. It was very important for the town to have its own church. Although there had long been a Franciscan monastery and parish church in Kanizsa, the town did not consider this truly its own. In the early 18th century numerous chapels were built in the town, and in 1761 a church was built in Kiskanizsa, followed by another in Nagykanizsa in 1765, on what today is Deák Square. The construction of this church and organization of its offices was a burden of the town, for which reason it had to borrow considerable amounts of money. The organization of burials was an important church function, to which end the town had to make major contributions; ultimately, in accordance with an imperial decree the cemetery next to Deák Square was placed at the end of Tizenháromváros Street, on the southern side of what today is Kossuth Square. Construction zoning was a fundamental interest for every town in Hungary. Because of primitive contemporary building techniques, the buildings were vulnerable to many different dangers. The town magistrate frequently heard litigation where neighbors'' complaints of illegal building had to be adjudged. A related issue was the question of fire protection. One of the most important functions of Hungarian towns in the 18th century was the provision of fire protection, and a whole battery of town instructions were published specifying the exact obligations of the town and the inhabitants. Some of these measures were preventative: They specified the provision of materials to extinguish fires, the acquisition of equipment, and so on. Others regulated behavior in the not infrequent event of a fire and in putting it out. In 1755 a city statute was passed specifying the exact fire prevention obligations of the guilds. Those who arrived first at the scene of a fire received an award from the town. The town council often had to levy punishment for improper conduct during a fire, the majority of these punishments being monetary fines. These fines usually went to the fire prevention fund which financed the upkeep of fire prevention devices as well as providing aid for fire victims. Fires were very common in Kanizsa, and at the turn of the century, regrettably, arson was also on the rise, some of which was directed against the Jews who settled in the town. These crimes often led to widespread fires throughout the town, which for many years was a major source of loss for the town and its inhabitants. Other areas of town administration were also examined. For Kanizsa the control and regulation of national and weekly markets was an extremely important function. The town''s jurisdiction was quite extensive in this regard. It defined the sizes of market booths, the prices to be paid for the booths, customary behavior of the vendors, and the opportunity for haggling. The market court often had to judge cases of theft at the market. The functions of the town administration also had a fundamental influence on the guilds. The relationship between the town leadership and the guild masters was very close, as it was frequently the guild masters who became leaders or officials in the town. Nevertheless, it often occurred that the guilds had to be regulated for overstepping their bounds or abusing their economic advantages. The last function to be examined was the question of orphans. Inasmuch as the town''s mortality rate during this period was extremely high, there was a large number of orphan cases in Kanizsa; hardly a week went by where the council did not have to decide at least one orphan case. The custom when parents died was for the surviving minors to be placed with some relative, the estate was auctioned off, and the proceeds were used to finance a tutor, who of course had to keep an account of the expenditures made on each orphan. Problems very often arose from the distribution of an estate of more than one orphan; these divisions were frequently challenged by a survivor who had just reached the age of majority, upsetting all the measures which had been taken thus far. Nor should it be forgotten that the handling of orphan estates was also important to the town because the considerable amount accumulated in the orphan fund represented a tempting source of credit. Abuses in this area caused the town to frame precise regulations on foster care in 1802. 56 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században Chapter III surveys land management in the town. During the period of feudal rule the revenues produced by the town were divided by contract between the town and its feudal lord. The town retained its markets-related income (booth rentals, road and bridge tolls, merchant lodgings and rentals, and so on), as well as the profits from leases of lands ceded by the baron to the town. Inasmuch as the town''s commercial position became increasingly stronger in the 18th century, it is no accident that its revenues also increased, though never as much as needed. As early as the turn of the century the basic features of property management can be found from the minutes of town council sessions. A fine example of this is the fact that when the town hall burned down in 1779, the new town hall was built in such a way that there were shops and residential quarters on both sides of the building, which - as property of the town -could be leased for handsome sums. Not surprisingly, these residences and shops were leased to the town''s richest merchants. Other leasing profits were also important to the town, of course, for which reason great attention was paid to the leasing of brick furnaces, forests, stables and so on, as these were fine sources of revenues. With regard to expenditures a continuous rise can be observed. There were many reasons for this. Population growth demanded a continuously larger number of officials, the wages for whom were not insubstantial. Social expenditures (foster care, the poorhouse, schools, etc.) also rose constantly. The greatest burden, however, was always the various one-time expenditures. The most notable of these was the litigation of the fiefal dispute beginning in 1753, the expense of which was a major burden on the budget. The construction of the city church, the founding of the school and the reconstruction of the town hall were also significant expenses, so it is hardly surprising that by the mid- 1780''s the town had accumulated a debt of 8700 forints. Considerable effort was required to pay off this debt. Ultimately a strengthening of the markets and increased goods production allowed the town to achieve a positive ledger, so that by the turn of the century the debt was paid off, and in fact the town enjoyed a surplus of revenues. Chapter IV deals with jurisprudence issues, a symbol of contemporary town independence. In the cameral period the town enjoyed rather extensive powers of jurisdiction; in the baronial period these powers were more restricted. Jus gladii, the power of life and death, was terminated, such that the city could no longer pass judgment on capital crimes; those accused of a capital crime had to be handed over to the baron. At the same time, interesting changes took place in the town''s legal system. In the 18th century to population grew from 2000 to approximately 6000, thus it is no accident that the barony faded to the background, and the town was increasingly permitted to judge litigation between inhabitants, especially in more trivial matters. By the end of the 18th century the town judged on practically all matters except capital crimes. Our survey of the legal system concentrates on three main areas: the city''s efforts to protect public morality and put a halt to lechery, the system of physical punishment and humiliation and sentences levied by the town in this regard, and finally an analysis of economic crimes, especially theft, fraud, and so on. The study appears to prove that the town''s jurisprudent autonomy grew steadily in the 18th century, which served to reinforce the identity of the Kanizsa population to a great extent. Kaposi Zoltán KANIZSA TÖRTÉNETI HELYRAJZA (1690-1849) I. KANIZSA TOPOGRÁFIÁI HELYZETE 1690—1753 KOZOTT 1. A vár és a korábbi mezőváros az 1690-es években A török hódoltsági időkben a hatalmas váruradalommal rendelkező Kanizsa szerepe a korábbiakhoz képest lényegesen megváltozott. A 16. században az addigi uradalmi funkciókból egyre inkább hadi és politikai szerepkör lett, s a nyugati országrészek védelmében egyre inkább meghatározó szerep jutott Kanizsának. 1600-ban a vár és a város a török kezére került, s a korábbi váruradalom területén lévő falvak rohamosan elnéptelenedtek. A törökök Kanizsa központtal vilajetet szerveztek, jelentős katonaság költözött a várba, amely a későbbi nyugatmagyarországi török hadmozdulatok egyik bázisává vált. A várat megszálló török katonaság átformálta a környék életét. A 17. század második felében megszűnt a korábbi „nyugodt" hódoltsági élet, hiszen előbb Zrínyi hadserege, később az 1664. évi, valamint az 1683. évi Bécs ellen vonuló török sereg jelent meg a Dunántúlon. 1660-ban a vár leégett, s újra kellett építeni, s ennek eredményeképpen Kanizsa várában egyre inkább török épületek emelkedtek. 1 Ezek vélhetően fából készült házak voltak. A későbbi ábrázolások szerint legalább hat, jelentősebb toronnyal rendelkező mecset jelent meg a belső várban.2 Nehéz kérdés, hogy mi lett a korábbi mezőváros sorsa. A középkori Kanizsa város pontosan ott helyezkedett el, ahol a mai nagykanizsai belváros található, ám azt is tudni kell, hogy a várostromok alkalmával a várnak támadási lehetősége csak keleti és nyugati irányokból volt, s ezért valószínűsíthetjük, hogy a középkori mezővárosból a különböző 17. századi katonai események következtében nem sok maradhatott meg a század utolsó évtizedeire. 3 Ha a korabeli ábrázolásokból próbálunk következtetni a város létére, akkor érdemes kiemelni azt a metszetet, amely az ostrom után készült, s amelyen a vártól keleti irányban — ha elmosódottan is —, de egyértelműen házak látszanak, köztük egy toronnyal rendelkező épület is. Ez annak a jele lehet, hogy a váron kívül is megmaradt az élet, ám a rajz mutathatja a régmúlt hagyatékát is.4 Már a Zrínyi-féle 1664. évi ostrom is komoly megpróbáltatásokat hozott, majd az 1689—90. évi felszabadító tevékenység járt meglehetősen nagy pusztítással, s ezzel, ha nem is a várban magában, de a kultúrtáj állapotában jelentős romlás következett be. A várat többek között elmocsarasítással védték a törökök, ebből következően a vár északi és déli oldalán egy körülbelül 1—1,5 km szélességű mocsár alakult ki, amelyet alapvetően az északról befolyó Kanizsa patak táplált. A kanizsai vár mintegy szigetként emelkedett ki a víz alá került területből. A keleti oldal magasabban helyezkedett el, a nyugati lapályosabb volt, a kettő között mintegy 14-15 méter a szintkülönbség. 5 A vár nyugati oldalán építették fel azt az elővárat, amely — korabeli leírások szerint — kifeszített íjhoz volt hasonló, s e falakon belül terült el az ún. Rácváros, ahol minden bizonnyal a polgári népesség egy része is élhetett. Ám az 1690-ből és az 1698-ból való metszet is világosan mutatja, hogy a vár visszafoglalása alatt az erőteljes ágyúzás hatására ez az előváros teljesen elpusztult, így 1690 áprilisa után már nem volt alkalmas jelentősebb polgári népesség befogadására.6 Kérdés persze, hogy egyáltalán hogyan értelmezhetjük Kanizsa város fogalmát, hiszen a mai városfogalmunk nem teljesen ugyanaz, mint amit az 1690 körüli időben e szó jelentett.7 E néven értenünk kell egy török által megszállt várat, a várban élő — nem pontosan ismert — népességet, de értenünk kell a várhoz tartozó külső területeket is, amelyek vélhetően a várban élő különböző etnikumú és nemzetiségű lakosok birtokában és használatában voltak. Sajnos, a szakirodalom és a források sem egyértelműek abban, hogy amikor várost mondanak, akkor mit is értenek rajta. Mi azonban úgy gondoljuk, hogy a város életéhez szervesen kapcsolódott a külső területek léte, hiszen megélhetést a vár területe nem tudott nyújtani. Mindebből az is következik, hogy a széles értelemben vett városról, vagyis a vár és külső területeinek együtteséről kell beszélnünk a város elnevezés alatt, s nemcsak a várban lévő városiak által bírt területről. Ebből a szempontból különösen fontos azt megjegyezni, hogy a két részből álló várhoz a várfalon s a mocsáron túli ingatlanok és házak is kapcsolódtak, ahol egyre tekintélyesebb népesség élhetett. Mindez azt jelenti, hogy a 17. század második felében már létezett Kanizsának az a négy elemből álló térszer60 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) kezeti rendszere, amely főleg a német nyelvű elnevezésekben maradt meg. Már Gábriel Bodenehr mester 1664-ben készült rézmetszete is feltünteti a nagyobb várat, amelyet „Altér Stadt Camsa"-nak (Óváros) nevez, s a kisebbik várrészt, amelyet pedig „Neuere Stadt"-nak (Újvárosnak) hívtak. Ezekhez kapcsolódott az Előváros és Rácváros kettőse, amely a falakon kívül, s megjegyzendő, hogy a mocsáron kívül helyezkedett el. Nem véletlen, hogy mindenki „sziget"-nek nevezi Kanizsát, hiszen a mocsár teljesen körbefogta a két várost, így a „Vorstadt" (Előváros) és a „Ratzstadt" (Rácváros) már a magasabban fekvő részekre települt." Itt voltak a kertek, a gyümölcsösök, a szántók stb., ebből élhetett a szigeten élő népesség. A vár ugyanakkor védelmet is nyújthatott az ott és a környékén élő népességnek, továbbá anyagilag is fontos lehetett, ha valakinek a várban háza volt, ezért nem véletlen, hogy a vár a korabeli leírás szerint „megtelt".9 Evlia Cselebi 1664. évi ittjártakor azt állítja, hogy a várban lévő házak oly sűrűn épültek, hogy a tetőzetük szinte összeér. Az itt lakó népesség vegyes, kevert népesség volt, ahol szép számmal fordultak elő keresztények, bosnyákok, törökök, rácok stb. A vár bevétele után a török lakosság nagy része biztosan elmenekült, elvonult, viszont későbbi leírások is kiemelik, hogy a korábban itt lévő idegen népességből mintegy 200-an itt maradtak, nevet és vallást változtattak, s a város békés polgárai lettek.10 A vár nyugati, ún. Bécsi kapujánál lévő boltok egyértelműen azt bizonyítják, hogy a várban élők kiszolgálásához szükséges kereskedelmi háttér is megszerveződött az idők során, ez viszont háttérként külső kapcsolatokat feltételez. A külső vár pusztulása nem biztos, hogy egybeesett a váron kívüli városrészek és területek teljes pusztulásával. Erre utal, hogy a vár átadási szertartására a Rácváros egyik gyümölcsösében terített fényes ebéd mellett került sor.11 Miután Batthyány Adám átvette a várat, összeíratta a várban található ott hagyott hadianyagot, s készült egy összeírás a várban lévő házakról is. A fennmaradt dokumentumok és a későbbi elemzések szerint a várban a felszabadítás után 187 házat vagy házhelyet találtak. A házak általában fából készültek, vélhetően cölöpökre építették őket, s ugyanakkor zsúptetősek voltak. Volt köztük 38 emeletes építmény is, s ez a vár korábban említett telítettségére utal. Ugyanakkor a házak döntő többsége egyszobás és kétszobás volt (65-65 darab), de előfordult 14 háromszobás és 11 négyszobás épület is. Az egyes házakhoz kamrák, konyhák és egyéb kiszolgáló helyiségek is tartoztak. Udvart csak egy esetben, a parancsnoki épületnél jeleznek, istállók azonban tartoztak a házakhoz, amit az itt élő katonai és polgári lakosság léte is magyaráz. A házakról annyit tudnak, hogy azok 83,4%-a 50 forint alatti értékű volt, s csak egy volt, amelyet 150 forintnál többre értékeltek. Tóth István György egy tanulmányában összehasonlítást végzett a pécsi értékekkel, s úgy találta, hogy a kanizsai házak értékben elmaradtak a pécsitől, amit persze részben a fából való török építkezési mód is magyaráz. A várban talált, a törökök által elhagyott házakat aztán eladták, s viszonylag olcsón vehettek a felszabadító hadsereg katonái és egyéb polgári népességből származók is. A megszálló katonaság néhány főtisztje ingyen jutott házhoz, míg a többi katonának fizetnie kellett az ingatlanért, s egyben vállalniuk azt, hogy polgári tulajdonnal rendelkezve annak közterheit is viselik. Rózsa Miklós egyértelműen bizonyította egyik tanulmányában, hogy a házlevelek kiosztása kizárólag e szabályok alapján mehetett végbe.12 Az viszont tény, hogy a várat egyelőre a katonaság szállta meg, mintegy 1200 fős helyőrség került ide gróf Batthyány Ádám, majd más várparancsnokok vezetésével. Azt mindjárt meg kell jegyeznünk, hogy elemezve létező gyér adatainkat, a helyőrség számát 1690 táján valamivel nagyobbra becsülhetjük, mint a polgári népességét. Ez egyben lehetőséget adott arra is, hogy az elmenekült polgári népesség visszaköltözzön, illetve hogy az itteni keresztény polgárság szerepe erősödjön. Ne felejtsük el, hogy a török időkben jelentősen korlátozták a keresztények tevékenységét, most viszont a császári hadsereg oltalma alatt a város a német városokhoz hasonló jogokat szerezhetett. Ezt erősíti, hogy a magyar katonaságot hamar elvezényelték, s helyükre németeket hoztak.13 A németek fölényére utal az is, hogy Nagykanizsa város egyik központi — a várhoz vezető nem túl hosszú — utcáját hagyományosan csak Német utcának nevezték. Ennek oka minden bizonnyal a német katonák és a német származású polgári személyek ideköltözése volt, a későbbi időkben is az átlagosnál több német nevű lakott ebben az utcában (főleg német iparosok), vagyis biztosnak tűnik, hogy a várban lévő német katonaságnak köze volt e folyamathoz. 1690-ben Kanizsa vára és városa a bécsi Udvari Kamarának alárendelt Budai Kamarai Felügyelőség hatáskörébe került, vagyis a központi császári és királyi adminisztráció határozta meg a város életét.14 A lakosságcsere után nagyon hamar újjászerveződött a városi élet. 1690 júniusában, tehát alig 3 hónappal a vár visszavétele után már össze is ült Kanizsa város tanácsa (tagjait a vár urai nevezték ki), s alapvető kérdésekről tárgyalt. A városi tanács önállósága nyilvánvalóan erősen korlátozott lehetett, hiszen a várban lévő hadsereg, s később az igazgatási távolságok miatt 1695-ben kinevezett császári provizor, Paul Wibmer jelenléte és tevékenysége alárendelt pozíciókat eredményezett.15 A várparancsnokok személye is változott. Batthyány Ádám hamar lemondott tisztéről. 1691-ben Chris61 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) toph Georg von Berge lett a város parancsnoka.16 Ennek háttere az volt, hogy az Udvar nem tudott mit kezdeni a sok megszerzett birtokkal, így 1690. november 23-án elrendelték, hogy a visszafoglalt területeken a várakat, területeket — hacsak nem feltétlenül szükséges azokat megtartani — el kell adni, mert azok fenntartására nincs pénze a kincstárnak. Ez kiváló lehetőség volt a befolyásos katonatiszteknek arra, hogy földet, várat szerezzenek, az ezredparancsnokság meg kifejezetten jó üzletnek minősült. így nem véletlen, hogy Georg von Berge ezredes 1691. január 2-án egy beadványban azt kérte, hogy ha neki adják a kanizsai parancsnokságot, akkor ő a kincstárral szemben fennálló 17 933 forintnyi követelésétől eltekint. Az 1691. április 15-i irat szerint kérését teljesítették, így Berge kapta meg Kanizsa várparancsnoki tisztét, amelyben egészen 1697-ig meg is maradt, amikor is Christoph Schenkendorf gróf vette át a parancsnokságot (más adatok szerint csak a századfordulón történt meg a személyváltás).17 Kezdetben a városi tanács épülete a várban volt, ugyanott működött a testület is; továbbá itt voltak a törökök által átépített templomok és boltok is, vagyis úgy gondoljuk, hogy az 1690-es években Kanizsán még a vár maradt a központi területi egység. Egy 1695. évi adat szerint a kamarai adminisztráció elrendelte, hogy rendbe kell hozni a városházát. Megosztották a bíráskodási hatásköröket is: egy 1695. évi központi rendelkezés értelmében a polgári ügyekben a városi tanács, míg a katonák felett a várparancsnok joghatósága ítélkezhetett.18 A két joghatósági szint persze a valóságban nem volt egyenrangú, amit az is mutat, hogy a polgári ügyekben a fellebbezési fórum a várparancsnok volt. (Mindez a későbbi városi és uradalmi joghatósági rendszerhez hasonlít.) Tegyük még hozzá, hogy az 1690-es években a helyzetet akár tartós berendezkedésnek is tekinthették, hiszen a nagypolitika sem döntött még a várakról, amit az is igazol, hogy 1700-ban elkészült egy tervezet a kanizsai vár átépítéséről, kijavításáról.1" Alapvető kérdés volt az 1690-es években az évszázados kereskedelmi szokásokból fakadó problémák rendezése. Kanizsa vidékén vezetett át a régi marhahajtó útvonal, amelyen a 16—17. században — főleg a Frangepánok és a Zrínyiek által irányítva — nagy tömegű szarvasmarhát hajtottak ki délnyugati irányban az országból.20 Valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha azt feltételezzük, hogy a 17. század vége felé ebben némi törés keletkezhetett, hiszen a hadi események nem kedveztek a külkereskedelemnek. Lényeges kérdés volt, hogy a város viszszaszerezze régi kereskedelemből fakadó előnyeit, megerősítse vásártartási jogát. 1697-ben a város évi négy országos vásár megtartására szerzett engedélyt (lásd részletesebben a kereskedelmi fejezetet), amivel kiemelkedett a környék szintén nagy pusztulást szenvedett városai közül.11 Ahhoz viszont, hogy a kereskedelem működjön, s hogy egyáltalán a lakosság ellátása, a várban lévő hadsereg szükségleteinek kielégítése megoldódjon, szükség volt a kanizsai mocsáron átvezető útvonal és a hidak kijavítására. Ha korlátok között is, de megindult a váron kívüli városi élet újraszerveződése. A városi tanács működésén, a kereskedelmi és vásári tevékenységen kívül ezt bizonyítja az egyházi szolgáltatások újraszervezésének előtérbe kerülése is. 1690-ből több adat is van arra, hogy a várban maradt török népességből a jezsuiták több embert megtérítettek és megkereszteltek.22 A ferencesek 1694 táján jöttek vissza a városba, azonban nem a várban, hanem a vár melletti nagykanizsai oldalon, a dombon kaptak maguknak tartózkodási helyet, ott, ahol korábban a jezsuiták állatainak istállója volt. (Időközben a jezsuiták elvonultak Kanizsáról.) Itt építettek maguknak egy bolthajtásos kis épületet, s ugyanakkor hozzáláttak egy szentély megépítéséhez is, amelyet 1696. szeptember l-jén szenteltek fel.23 Ez az első olyan épület Kanizsa városában, amely az ostrom utáni időkben a mai város helyén épült, s hosszú időn keresztül megmaradt. A ferencesek megtelepedése viszont világosan jelezte, hogy a város fejlődése nagyon hamar kilép a vár kereteiből. Berge várparancsnok 1695-ben a ferenceseknek adományozta az általa nem sokkal korábban a Budai Adminisztrációtól vásárolt „sövénnyel bekerített területet", amelyet a ferencesek „az építendő zárda és templom helyéül" kaptak, s Berge az adományozó levélben kikötötte, hogy amennyiben ő azt kívánja, a templom alatt építendő kriptában temessék el. A ferencesek a kincstártól megkapták azt a telket is, amely a Légrádi országút mellett feküdt, 1714-ben pedig Zala vármegye adományozta nekik az a rétet, amelyet korábban a jezsuiták használtak. Halis István 1896. évi tanulmányából ismertek az adakozók is, akik között leggyakrabban katonatisztekkel találkozhatunk. Ez arra utal, hogy a várban és városban ez idő tájt különösebben tehetős polgári lakosok vélhetően nem voltak, a vagyonosabb társadalmi réteget a hadsereg tisztjei jelentették.24 Arról is tudunk, hogy a ferencesek templomától nem meszsze, a Légrádi országút keleti oldalán létrejött az Ispita-ház (Ispotályos-ház), vagyis az a szegényház, amely története során nagyon sok funkciót betöltött (volt a későbbiekben klasszikus szegényház, városháza stb.). Az említett tény viszont két dologra is utal. Egyrészt 1690 után Magyarország területéről gyakorlatilag kiszorult a török, s ugyan még messze volt a karlócai békekötés éve, ám a háború egyenlőtlen katonai körülményeiből világosan következett, hogy a török léte már nem jelent valóságos ve62 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) szélyt, vagyis tartós berendezkedésre van lehetőség. Másrészt ha egy katonai parancsnok az általa irányított területen földet szerez magának, azt nagy valószínűséggel stratégiai és anyagi szempontokból teszi. Berge földjei a Német utca elején voltak, ennek a déli részét adta a franciskánusoknak, s így egyáltalán nem véletlen, hogy a Német utcának a Bécsi országúttal találkozó pontján, vagyis potenciálisan a legfontosabb várostopográfiai helyen épült fel a „városparancsnok háza", amely a Berge Kristóf (von Berge) várparancsnok által épített ház volt. Ezt a későbbi források is Berge-háznak nevezik, s a népnyelv minden bizonnyal jól őrizte meg az elnevezést. Építésének időpontját későbbi, egymást ismételgető szakirodalmi források 1702 körüli időre teszik. Akkor azonban Schenkendorf-háznak kellene nevezni, ez a név viszont nem ismert az irodalomban, így az ellentmondás egyetlen logikai feloldása, hogy Berge ezt a házat 1695—97 között építtette, hiszen 1697-től már nem volt várparancsnok. Hogy a tulajdonos katonatiszt volt, azt az is mutatja, hogy a néhány évtizede lebontott épületben volt egy igen jelentős méretű, mesterségesen beépített török ágyúgolyó is. Ugyanakkor felépítését az is magyarázhatja, hogy ismereteink szerint von Berge parancsnoknak családja is itt élt. Erre utal az, hogy a ferences templom javára rendezett gyűjtésen az adományozók között feltűnik Berge parancsnok felesége, Langen Janka Katalin Jozefa is, aki a katonatisztek között tudott viszonylag jelentősebb összeget összeszedni." 2. A vár lerombolásának következményei, az új város létrehozása A 18. század elejére kiderült, hogy Bécsnek a magyarországi területek beolvasztására tett politikai stabilizációs lépései nem voltak eredményesek. A Neoacquistica Commissio tevékenysége nem sok pénzt hozott az Udvarnak, ugyanakkor a fellángoló helyi kuruc mozgalmak állandó veszélyforrást jelentettek. Az Udvar ráadásul örökös háborúkba bonyolódott, egyre több pénzre volt szüksége, így nem tudott mit kezdeni a magyarországi várakkal és helyőrségekkel, s megpróbálta minimálisra szorítani ezirányú költségeit. így aztán nem véletlen, hogy Lipót király 1702 februárjában kiadta a magyarországi várak lerombolására vonatkozó rendeletét, amelyben természetesen a nyugat-magyarországi területek várai is szerepeltek." Kanizsa esetében a rendelkezés előírta, hogy a muníciót, élelmiszert stb. át kell szállítani a mocsár melletti „szilárd talajra", ugyanis ott, ahol a vár áll, az használhatatlan lenne. Ebből következik, hogy 1702—1703 során, amikor is a vár végleges felrobbantása és lerombolása (demolíció) bekövetkezett, az addig a várban, avagy közvetlenül mellette lévő területeken élőket el kellett költöztetni. Nem véletlenül írja 1702. február 4-én Schenkendorf a Haditanácshoz azt, hogy Kanizsa megsemmisítése azért is nehéz ügy, mert az oda újonnan telepített lakosságot nemigen lehet megint elköltöztetni. Mindez természetesen kedvezett az új város kialakulásának, amelynek keleti területe pontosan oda esett, ahol az a középkorban korábban is volt. Érdemes megjegyezni, hogy a várat korábban átszelte az a kelet-nyugati út, amely Várasd irányába igen fontos közlekedési útvonal volt, így ezt fenn kellett tartani. A vár lerombolása után meg kellett építeni azt a töltést, amely továbbra is biztosította a szállítást és a személyforgalmat. A várbéli lakosság elhagyott házaiért kárpótlásul új birtokleveleket kapott, telkeket mértek ki nekik, ahova ingóságaikat hordhatták. Mindjárt hozzátehetjük, hogy abban a korban költözni és új házat építeni korántsem jelentett olyan megrázkódtatást, mint a mai időkben, a házak felépítése nagyrészt pénz nélkül is lehetséges volt, s néhány hónap alatt elkészülhetett.27 Ezzel szemben egy nagy kiterjedésű várat eltüntetni nem könnyű, s ráadásul időrabló folyamat. Sok mindenről kellett gondoskodni ahhoz, hogy a vár lerombolása végbemehessen, a végrehajtás hatalmas áldozatokat követelt. Batthyány II. Ádám gróf 1702-ben levelében azt kérte az Udvari kancelláriától, hogy a szomszédos vármegyék is vegyék ki részüket a munkálatokból. Úgy becsülte, hogy 1500 emberre és 1500 szállító szekérre lesz majd szükség. A nehéz katonai muníció, az ágyúk, tarackok elvontatásához vasalt szekerekre volt szükség; a száz mázsa szurok, gyanta, salétrom szállításhoz csak olyan szekerek voltak megfelelők, amelyeket négy marhával vontathattak stb. „Item Commendánt uram kíván ezer szekeret, a föld és kü ki hordására, úgy hogy minden szekér mellett két ember lévén, négy-négy marhával, az oldalak vesszüvel fontak legyenek, és minden tizennégy napig száz szekér itt szolgálván azokat másik száz válthassa meg",28 A kőhidat is meg kellett építeni a mocsáron átvezető úton, hiszen másképpen a hadianyag elszállítása nehézségekbe ütközött volna. Simon Clement 1715-ben azt jegyezte fel a volt várról, hogy „...a bástyák és a falak itt olyan hatalmasak voltak, hogy - amint azt nekem elmondták - több mint két éven át 1000 embert alkalmaztak a lebontásukra".2" Mindenesetre egy 1703 májusában készült jelentés már arról számol be, hogy Kanizsa vára földig leromboltatott, s ezenközben megszűnt a templom, a városháza, amelyek helyett újakat kell építeni. A vár végleges lerombolása Rózsa Miklós szerint 1704 elejére fejeződhetett be.30 Ez azt jelenti, hogy 1703-ra kialakultak a városi lakosság új megélhetési keretei, az addigi katonai potenciál megszűnt, a hadsereg elvonult, a város pedig az addigi kamarai irányítási pozícióból új földesúr kezébe került, egyre inkább mezővárossá vált. 63 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) A földesúri politika mindig rányomja bélyegét a város területi rendszerének változásaira. A kincstár és a Kamara után az új földesúr báró Gracich Jakab volt, aki 1703 második felében jutott kanizsai birtokához. A birtokátadás következtében összeírták a kanizsai birtokot, így ebből az 1703. évi dokumentumból, valamint egy három évvel korábbi összeírásból némi képet kaphatunk Kanizsa területi rendszeréről.31 Kanizsa központi eleme mindenképpen a két városrészt elválasztó patak s a hatalmas mocsár volt, a város területét 1 óra járásra becsülte mindkét irányban az összeírást végző. Öt malom működött a város területén, volt itt vámhivatal és harmincad-hivatal is. Tudjuk azt is, hogy egyre több iparos élhetett Kanizsán, hiszen a századforduló környékén már több céh is megalakult. Az 1700. és az 1703. évi összeírás alapján a Kanizsán 159 háztulajdonos és ezenkívül 44 polgári lakos élhetett. A nevek szerint a lakosok között 61% magyar, 25% pedig német anyanyelvű lehetett, döntő többségük katolikus volt, de voltak közöttük görögkeleti vallású szerbek is. A magyar nevek többsége arra utal, hogy az 1690-es években jelentősebb magyar népesség költözhetett be a városba. Az új Kanizsa két várost jelentett, hiszen a korábbi Rácvárosból kialakult az agráriusabb jellegű Kiskanizsa (Canisa Minor), míg a nyugati területen létrejött új városrész Nagykanizsa (Canisa Maior) néven jelenik meg a forrásokban. Megfelelő források hiányában örök kérdés marad, hogy a durván 200 háztulajdonos valójában mekkora népességet jelent, hiszen nem ismerjük az egy háztartásban élő népesség pontos nagyságát. Azt feltételezve azonban, hogy a korabeli demográfiai vizsgálatok általában népes háztartásokat jeleznek, úgy gondoljuk, hogy a háztartásokat átlag legalább 7-8 fővel kell számolni, s ha ezzel a minimális létszámmal szorozzuk a 200 családfőt, akkor hozzávetőlegesen mintegy 1500-1600-as lélekszámot kapunk.32 Lényeges viszont a hosszú távú városi fejlődést illetően az, hogy 1702—1703. év során minden bizonynyal azok jutottak központi birtoktestekhez (telkekhez) a polgárság tagjai közül, akik a várból kényszerűen kiköltöztek. A nagykanizsai és kiskanizsai város a vár (mocsár) közvetlen szomszédságában jött létre, az enyhén emelkedő terület alján, oldalában, a töltés melletti területeken. Egészen bizonyosak vagyunk abban, hogy a Német utca két oldalán lévő, s vélhetően a katonák által megvett telkeken jelentek meg az első polgári háztartások. A vár lerombolása után 1703-ban Gracich Jakab korábbi hadiszállító állítólag azzal a feltétellel kapta meg a kincstártól Kanizsa városát, hogy el kell takarítania a vár maradványait.33 Az természetes, hogy a vár lerombolása után hatalmas mennyiségű építőanyag maradt, s ez lehetőséget teremtett arra, hogy jónéhány földesúri épület jöhessen létre. Építeni persze csak ott lehet, ahol nincs épület; ebből az következik, hogy a mai Fő úton létrehozott legfontosabb földesúri épület — a „hercegi vár"-nak nevezett központi urasági kastély — a korábbi városparancsnoki háztól mintegy 200 méterre keletre épült fel. Építési idejére egyéb források híján elfogadhatjuk az 1705—1712 közti, a szakirodalomból ismert intervallumot. Az épület L alakú volt, nem tudjuk pontosan, hogy már a kezdeti időkben is volt-e rajta emelet, mindenesetre tény, hogy nem igazán kastélyszerű, hanem inkább egy elnyújtott hosszú kúriaszerű épület volt. Ki kell emelnünk ugyanakkor azt, hogy a kastély méreteivel 150 éven keresztül a legnagyobb épületnek számított Kanizsa városában. Lehet, hogy igaza van Barbarits Lajosnak, amikor azt állítja, hogy Gracich a központi épületét már eleve úgy építtette, hogy az vendégfogadó is legyen,34 bár mi ezt nem tartjuk valószínűnek; a korabeli földesúri szemlélet és ennek megfelelő gyakorlat a társadalom tömegétől való elkülönülést hangsúlyozta. (Egy későbbi, 1831. évi forrás azt írja, hogy „...ékesíti ezen Mezző Várost Eő Herczegségének Palotája, melynek egyik részét az Urodalmi Tisztség lakja, — hozzáragasztott egyenlően épült vendég fogadóval, — az Udvarban hozzá tartozandó épületekkel"). Minden bizonnyal létezett már a század elején a Fő utca és a Bécsi út keleti sarkán álló postamesteri állomás is. Graéich báró földesurasága idején épülhetett meg az új városháza is, amely éppen az út túlsó oldalán, szemben a földesúri házzal, a Légrádi országút és a Fő utca találkozásának keleti oldalán állt. 1713-ban megszületett a város és a földesúr közötti úrbéri szerződés is, amelyben pontosan szabályozták a városiak által nyújtandó szolgáltatásokat. 35 Nagyon valószínű, hogy a korabeli gyakorlat szerint a kanizsai népesség kezdeti letelepedése még nem volt teljesen szabályozott jellegű, így a várból kiköltöző és máshonnan a városba beköltöző népesség a főbb kereskedelmi útvonalnak megfelelően telepedett le. Semmi nem utal arra ebben az időben, hogy a magyarországi földesurak korlátozták volna a népesség letelepedését, inkább örültek, ha adózó munkáskezet láttak. Mivel funduális felmérések ebben a korszakban nem jöttek létre, a lakosság meglehetősen szabadon jutott telekhez. Ebből viszont az is következik, hogy a nagy- és kiskanizsai lakosság elsődlegesen a város négy tengelye mentén, vagyis a légrádi, a bécsi, a pécsi és a varasdi utak mentén találhatott magának földet. Azok persze, akik előbb telepedtek a városba, előnybe kerülhettek, hiszen az előbb elfoglalt földekből alakult ki a későbbi városközpont. Idézzük a valamivel később, 1715-ben Kanizsán járó Clement Simon angol utazót, aki szerint igencsak kicsinyke volt a város, „...ámbár a világ e sarkában városnak nevezik ehelyett, valóban nem sokkal jobb egy falunál, valami 64 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) 100 szétszórva épített és szalmával födött házzal. Egymás mellé sorakozó ház nincs." S bár utólag tudjuk, hogy nem igaz, mégis rögzítjük az angol utazó észrevételét, miszerint „Tégla- vagy kőépület az nincs, egy kis kápolnának és a császár sóházának kivételével, mert a só az ő monopóliuma. "3t Ez a sóház a Berge-házzal szemben, a Piac tér délnyugati szögletében lévő saroképület volt. A kezdetben csak földszintes épület ezt megelőzően harmincados ház volt (lehet, hogy ebben lakott a harmincados tiszt is), később lett csak sóház belőle. A mellette lévő Piac téren (Piarcztér) épített házak egyikében lakott a „Soó tiszt". A só nagyon fontos kincstári bevételi forrás volt, nem véletlen, hogy alig egy-két nappal a sikeres visszahódítás után az egyik udvari számvevő már kérte az uralkodót, hogy „...Kanizsa várában és az ide hódoltságban volt helységekben és vármegyékben, hanem Muraköz szigetén és a vend határvidéken ... csak Aussee-i só legyen szállítható és felhasználható" .37 3. Kanizsa térszerkezete a 18. század középső harmadában A korábbi irdatlan kiterjedésű kanizsai uradalom falvai óriási pusztulást szenvedtek a török hódoltság utolsó 30 évében, így nem véletlen, hogy a két Kanizsa — még szerény 1500-1600 fő körüli népességével is — igen komoly településnek számított messze vidéken. Arról nincsenek információink, hogy Gracich valaha is Kanizsára költözött volna, ám azt tudjuk, hogy 1717-ben újabb tulajdonosváltozás történt, hiszen a város és uradalma a Szapáry és az Inkey családok birtokába került.3" Túl vagyunk már a Rákóczi-szabadságharc idején, a város megsarcolásának korszakán, vége a pestises éveknek, s ezzel az építés időszaka köszöntött rá a magyarországi településekre és Kanizsára is. A két család megosztotta a 80 000 holdas uradalmat: Szapáry lett a város és a korábbi kanizsai uradalom délnyugati részeinek földesura, míg az Inkeyek a várostól északra lévő Pallin központtal rendezkedtek be a hajdani kanizsai uradalom északkeleti-keleti részeit birtokolva. A békekorszak már más követelményeket támasztott a várossal szemben, Szapáry nyilván jövedelmet akart látni a várostól, s erre több lehetősége is volt, s szinte mindegyiknek hatása volt a településszerkezetre. Az egyik lényeges változás, hogy a négy kereskedelmi út találkozásánál egyre karakterisztikusabbá formálódott a Piac tér. Az északról érkező út az említett Fő úti szakasz közepén torkollt bele a Fő utcába, így itt jöhetett létre az az árucserére alkalmas terület, amely korábban valószínűleg egyáltalán nem volt beépítve. Elképzelhetetlennek tartjuk, hogy ebben az időben az említett négy utcánál — amenynyiben ezek a letelepedési helyek egyáltalán utcának nevezhetők — több lett volna a városban, hiszen a körülbelüli 200 családfő léte nem is igényel többet. Az északi és a nyugat-keleti utak találkozásánál kiszélesedő tér sarkán állt a sóház, vele szemben a vámház. A vámház minden bizonnyal a korábbi Berge-ház volt, az előtte álló sorompónál szedték a vámot a Kanizsáról a határon túlra szállítandó áruk után. A vám a régi időkben az áruk 1/30- át, később már csak 1/20-át jelentette, mígnem a közismert 1754. évi vámszabályozás újra módosított a nagyságrenden. (A különböző szakirodalmi munkák a sóházat és a vámházat gyakran egynek szokták tekinteni, pedig az 1822-ből való térképen külön épületként, az utca két ellentétes oldalán egymással szemben állóként látszanak.) A háromszög alakú tér keleti oldalán állt a postamesteri ház, s attól keletre lévő épület volt a tiszttartó által lakott kastély. Ez a terület képezte a későbbiekben a város centrumát. Ehhez annyit hozzá kell még tenni, hogy mivel ez a mag nyugat felé a Német utcán át a mocsár miatt nem volt növelhető, a város csak a másik három irányba terjeszkedhetett. A Piac téren tartott országos vásárok, a jelentős létszámú kereskedő, akik a vásári szokásoknak megfelelően több napig a városban laktak, egyre nagyobb regionális központtá tették Kanizsa városát. Ki kellett építeni a kiszolgáló infrastruktúrát: vendégfogadók kellettek. Szapáry, akinek híres ménese és nagy könyvtára volt, kastélyát vendégfogadónak adta ki,39 ugyanakkor a Piac téren valamikor az 1730-as évek vége felé megkezdődött a másik vendégfogadó felépítése. Ezt az épületet is a vár maradványanyagának felhasználásával, barokk stílusban emelték. Szapáry Krisztina gróf asszony birtokának 1733. évi uradalmi összeírása már megemlíti az ekkor épített serházat, amely a Légrádi utcában helyezkedett el, vélhetően a jelentős számú nyugatról jött kereskedő igényeinek kielégítését szolgálta. A sörfőző ház téglából és sövényből épült. 1733. évi forrásunk azt írja, hogy „Kanizsán vagyon két görögh egy Balis és egy Sidó bolt, kitűl mindenektül a Sidón kívül árenda jár", s ebből az is következik, hogy a jelentősebb népesség eltartásán túl már egyes házakban a boltok is megjelentek. Említett forrásunkból azt is tudjuk, hogy az 1730-as évek elején „egy újonnan építendő rezidenciája" is emeltetett az uraságnak, amelyet vagy vendégfogadónak, vagy valamilyen tiszt által használt lakásnak gondolhatunk, hiszen 4 szobából, ebédlőből, s alatta egy bolthajtásos pincéből állt.40 Arról sem szabad elfeledkezni, hogy Szapáry 1742-ig tartó földesurasági időszaka alatt a mezőgazdasági árak emelkedő tendenciát mutattak, így megindulhatott a kanizsai uradalom majorsági termelése, ennek megfelelően gyarapodott is a majorsági eszközkészlet. A birtok termékeinek eladása pedig értelemszerűen a piaci központtá vált kani65 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) zsai vásáron történhetett. Mivel a terület egy része alapvetően lápos vidék volt, a nagyállattartásnak különösen kedvezett, s nem véletlen, hogy a kanizsai vásár elsődlegesen marhavásárairól vált híressé. Egyre nagyobb részt töltöttek fel a mocsárból, amely magától is száradt, így egyre több legelőhöz jutottak hozzá. Barbarits Lajos 1929-ben megjelent könyvéből tudjuk, hogy ezzel kapcsolatosan veszítette el a város területének egy részét. Az történt ugyanis, hogy Szapárynak a városbíró megengedte, hogy az uradalmi csikókat a város földjén, a Leányvári réten legeltesse, ám amikor 1742-ben meghalt az uraság, a kincstár rátette kezét a rétre is, hiába tiltakozott a város.41 Mindebből azonban a következtetés a fontosabb: a város és a földesúr között megtörtént a város határának valamiféle felosztása, szétosztása. Kanizsa város gazdasági és társadalmi viszonyai a 18. század közepe felé megszilárdultak. Batthyány Lajos gróf 1742-ben megvette a homokkomáromi, s 1744-ben a kanizsai uradalmat és vele együtt Kanizsa mezővárost, a kettőt szervezetileg összekapcsolták, s Kanizsáról igazgatták.42 Ez egyben azt is magával hozta, hogy „Batthyány-mintára" megszervezték a terület igazgatását, működtetését, s az uradalom egészét bekapcsolták a viszonylag jó kormányzati rendszerrel működő mechanizmusba, amelynek az elszámoló hivatala Körmenden működött. Az uradalom adminisztratív vezetése beköltözött a városba, elfoglalta a város közepén lévő legfontosabb urasági telkeket, s ott jelentős építkezéseket folytatott. Az uradalmi irányítás kiépítése viszont azt is magával hozta, hogy szaporodtak a vásárlás utáni időkre vonatkozó érdemi írásbeli források, hiszen a kezdeti összeírások után az 1750-es évekre — főleg a megkötendő úrbéri szerződéssel kapcsolatban — a földesúri irányítás vagy a város révén egyre több és több bürokratikus irat termelődött. A Batthyány-igazgatásnak világos elképzelései voltak a város és az uradalom átszervezéséről és jövedelemtermelő képességének fokozásáról. A konjunkturális viszonyok eredménye lett, hogy a mezőgazdasági termelés fejlesztése érdekében növelni kellett az uradalom irányító személyzetét, s ez a városban és a városon kívül is új épületek létrehozását követelte meg. A tiszttartó foglalta el a város közepén lévő kastélyt s a mellette lévő telkeket. Igen hosszú azoknak a listája, akik gazdatisztként szolgáltak (erdőkerülő, termelésirányítók, pénzügyi alkalmazottak, hajdúk stb.), s az ő elhelyezésükről is gondoskodni kellett. Erős a gyanúnk, hogy a 18. század közepén folyó földesúri építkezések során a kastélyra emelet került, míg a földszinti részen vendégfogadót alakítottak ki, s ez szolgálhatott néhány gazdatiszt lakásául. Szaporodtak a kiszolgáló jellegű intézmények is. Egy 1753. évi irat szerint nemrég javították ki az uraság rezidenciájának konyháját, felújították a kanizsai téglaházat, amelyet a téglaégető használt, de hasonló változtatásokat végeztek az egész kanizsai és homokkomáromi uradalom területén is. Átalakították a szeszfőzdét, s továbbra is bérlőknek adták ki az urasági kézben lévő két serházat. 1754. április 25-én elrendelte az uraság, hogy a vendégházhoz építsenek istállót. 1754. szeptember 25-én a gazdatiszti jelentés szerint az akkor épülő kanizsai urasági ház tetejét kell befejezni, egy másik épületet renoválni kell. Ugyanez a jelentés említi meg, hogy amíg a vendégházhoz készített istálló nem készül el, addig a városbírónál szállásolják el a lovakat. Szintén a század közepén épülhetett a Légrádi út nyugati oldala és a Fő utca sarkán álló, homlokzatával a Piac térre néző L alakú, eredetileg barokk stílusban emelt gazdasági épület, amelyet a később abban lévő boltról a kanizsai népesség csak röviden Vasemberháznak nevezett. Nem tudjuk, hogy mi volt az eredeti célja az épületnek, de kétségtelen, hogy a korabeli fundusösszeírások szerint boltosok és kereskedők éltek benne. Valószínűnek tartjuk, hogy az emeletet csak később építették rá, hiszen eleinte csak néhány család lakott benne, igazi komoly gazdasági szerepet a 19. század fordulóján a klasszicista átépítés (emeletráépítés) során kapott, a reformkorra már 17 bolt volt a földszinten. Szintén a Batthyány-átvétel utáni években épülhetett fel a Zöldfa vendégfogadó. Kiskanizsán is terveztek egy kocsmaépítést az urasági ház mellett lévő telken, amely az elképzelések szerint olyan urasági háznak készülne, amelyben a magyar és a soproni vendégek szállnának meg. Hasonló építkezések folytak a gazdasági épületeknél, több irat tanúskodik a kismalom felújításáról. A földesuraság ingatlanjain lakókat 1744-től, vagyis az uradalom Batthyány-kézre kerülésétől kezdve árenda fizetésére kötelezték, még akkor is, ha azok az előző uraság idejében kedvezményeket kaptak. így például Mikulics Sándor exactor előírta Lengyel András kanizsai számtartónak, hogy Tatai János úrnak a földesúrtól bérelt egyszoba-konyhás épületért való árendáját be kell hajtani; a földesúri rezidencia melletti funduson élő Bíró István gombkötőtől behajtandó a bérelt bolt után az árenda öszszege stb. A város középületei és közintézményei is szaporodtak. 1764-ben a városiak „minden adomány nélkül emelve" hozták létre a mai Deák téren álló Felsővárosi templomot, amelyet a későbbiekben piarista templomnak is hívtak. Kiskanizsán is építettek egy templomot 1761-ben, ennek létrejöttéről csak annyit tudunk, hogy a „városiak által építtetett". Volt elemi iskolája a városnak, s volt egy ispotálya is, amelyhez Somogy vármegye korábbi alispánja, a zalai földekkel (Csehovec, Dekanovec stb.) is rendelkező sárdi Somssich Antal biztosított adományt, később pedig Inkey Boldizsár hozzájárulásá66 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) val sikerült azt bővíteni.43 Földesúri segítséggel 1765-ben alakult meg a piarista gimnázium, amelynek L alakú épülete a mai Eötvös téren, a korabeli térképek szerint közvetlenül a Sárecz-tengertől keletre helyezkedett el. A téren már régóta állt a Zala vármegye birtokában lévő, katonatiszteknek lakásául szolgáló épület, s ezt a katonai épületet alakították át iskolává.44 II. A VÁROS TERÜLETI RENDSZERE A 18. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN 1. Kanizsa utcái a 18. században A század közepe felé egyre másra jöttek létre olyan összeírások, amelyek valamilyen okból vagy célból a városi lakosságot vették számba. Örök probléma volt a városban lakó emberek száma s az általuk fizetett adó nagyságának eltérése. 1752-ben azt állapította meg az uradalom vezetése, hogy a jegyzékbe foglalt 561 nagy- és kiskanizsai emberből 239 jogtalanul lakik a városban, úgy vásárolt házat vagy földet, hogy azt az uradalom nem engedélyezte, s ezzel 1666 forintos veszteség érte a földesurat, amelyet ki is vetettek rájuk földmegváltás formájában. 45 A városi funduslakók első részletes öszszeírása 1752-ben keletkezett, ez a forrás fundusonként felsorolja a városban lakó embereket, s megnevezi az egy-egy ember birtokában lévő földek nagyságát. Ez az összeírás már használt utcaneveket, ám meglehetősen hevenyészett módon, vélhetően a lakók által bevett szokás szerint nevezték meg az utcákat46 Ezt az is mutatja, hogy az egy évvel később létrejött „Belsőségek birtokíve" elnevezésű, 47 a két világháború között Barbarits Lajos által még látott, ám mára sajnos megsemmisült felmérés részletes utcajegyzékével szemben itt még olyan neveket találunk, mint például Horváth, Vadász, Tiszai, Kovács, Szűcs utca. Ennek köszönhetően tudjuk, hogy ilyen nevű emberek tucatjával éltek a városban, sőt egy későbbi felmérésből azt is ismerjük, hogy Horváth, Tiszai, Szűcs és Kovács nevű emberek olyan utcákban laktak, amelyeknek az első házában éltek ilyen nevű lakosok. Feltételezhetjük tehát, hogy a népesség róluk nevezte el ezeket az utcákat. Az 1752. évi utcajegyzékben feltüntetett 8 utcanévből mindössze kettő, nevezetesen a Piac tér és a Szentgyörgyvári út neve maradt meg hosszú időre. Mindjárt hozzá kell tennünk, hogy az 1752. évi forrásunk szerint biztosan több utca volt, ám egy idő után az összeíró már nem tüntette fel az utcaneveket. (Örök kérdés marad számunkra, hogy azért maradt el egy idő után az utcanév-feltüntetés, mert az összeíró lusta volt, vagy pedig azért, mert megszűnt a lakóknak az utcajellegű letelepedési formája.) S bár tudjuk, hogy az említett Belsőségek birtokíve 14 utcát említ, ám később, az 1770-es években is találkoztunk olyan fundus-összeírással, amely a népesség felénél egyszer csak abbahagyta az utcanevek felsorolását. Hogy 1752-ben még nem voltak állandóak az utcamegnevezések, azt az is mutatja, hogy egy másik iratban — amely a „Kanizsának és környékének táblázatba foglalt felmérése" címet viseli —, leírt utca és útnevek egyértelműen földrajzi megnevezéseket használnak, így többek között Nagykanizsán beszélnek Bakónaki, Miháldi, Récsei útról, a szöveg egy másik részében az északdéli átszelő utat „Császári iít"-nak nevezi, a keleti utat Bagolai gyalogúinak, míg a dél felé kivezető utat „Légrádi Posta üt"-nak. Kiskanizsán a forrás Bajcsai útról, Szepetneki és Pivári útról beszél.48 Az említett 1753. évi irat Nagykanizsán 14, Kiskanizsán 2 utcát sorol fel, vagyis a két városrész összesen 16 utcával rendelkezett. Érdemes felsorolni a korabeli utcaneveket. Nagykanizsán Szigeti, Szentgyörgyvári, Piarczi, Német, Légrádi, Récsei, Miháldi, Cigány, Új, Szeglet, Soproni, Külsőtelki, Szombathelyi és Várhelyi nevű utcák voltak, míg a Kiskanizsán lévő két utcát Felső és Alsó utcának nevezték. Az utcák mai azonosítása két kivétellel minden további nélkül lehetséges, hiszen a város alaputca- szerkezete teljes egészében megmaradt, a meghatározó, a régi és a mai központból kiinduló alaputcák a későbbi korokban is fontosak maradtak. A 14 nagykanizsai utcához 1753-ban 374 ház tartozott. A városlakók a 3 74 házzal kapcsolatban 316 hold fundusokhoz tartozó kertet, 242 hold külsőkertet, 1551 hold szántót és 241 holdnyi rétet birtokoltak. Kiskanizsán 194 ház, 235 hold kert, 218 hold külsőkert, 1418 hold szántó és 239 hold rét volt a lakók kezében.49 Van kontrollforrásunk is, amely egy évvel korábbról 73 holdat kitevő 361 fundust, 333 hold kertet s 1019 hold szántót sorol fel a nagykanizsai oldalon,50 amiből látszik, hogy csak a szántónál érzékelünkjelentősebb eltérést, ám ennek is van — itt most nem részletezendő — magyarázata (lásd az általunk írt mezőgazdasági fejezetet). A l ó utcában összesen 568 ház volt, a város népessége kb. 4000 fő lehetett a század közepén. Vélhetően igaza van Makoviczkynek, amikor arról ír, hogy a 18. században a kanizsai utcák rendezetlenek, hiszen nem volt szabályozva az építés rendje. 51 Saját telkükön belül a lakók oda és azt építet67 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) tek, amit akartak. Mindenesetre az tény, hogy az ötágú útrendszer kialakította a belső utcarendet, s ehhez az ötágú rendszerhez csatlakoztak hozzá a kiegészítő utcák a későbbiekben. 168-cal növekedett. Korántsem volt azonban minden lakos háztulajdonos! Egy 1772-ből való, a házatlanokat felsoroló lajstrom szerint Nagykanizsán 94, míg Kiskanizsán 11, vagyis összesen 105 subin- Az 1753. évi úrbéri szerződés52 viszonylag pontosan szabályozta az uraság és a városi lakosok közötti jogviszonyokat, birtokhasználati és jövedelemszerzési lehetőségeket. A két Kanizsa népessége ebből következően az úrbéres jellegű mezővárosban földtulajdonnal nem rendelkezett, birtokolt és használt földjét csak árendálta, amiért éves díjat fizetett. Házát eladhatta, azonban minden adásvétel után az eladási ár 10%-a a földesurat gazdagította. Mivel azonban a mezőváros a 18. század közepén egyre inkább vonzó hellyé vált a külső népesség számára, s egyre többen költöztek be a városba, következésképpen a városi fundusok nem maradtak üresen, minden telket és házat el lehetett adni. A városi házak száma folyamatosan szaporodott. Egy 1768-ban keletkezett forrás53 név szerint felsorolja a két Kanizsa háztulajdonosait. Ebből kiderül, hogy Nagykanizsán 421, Kiskanizsán pedig 200 ház volt már a lakók kezén, vagyis az 1753. évi állapothoz képest Nagykanizsán 47, Kiskanizsán pedig 6 házzal volt több. A népesség beköltözése az 1750-es és 1760-as években folyamatosnak tekinthető, s így újabb és újabb házakra volt szükség. Egy 1772. évi összeírás pontosan számbavette az 1753—72 közötti területi változásokat; nézzük meg, hogyan változott a házak és a családfők száma!54 quilinus, azaz házatlan zsellér élt a két városrészben. E csoport tagjai közül foglalkozásukat tekintve a férfiak általában napszámosok voltak, míg a nők között a leggyakoribb a fonyó asszony megjelölés. 55 Az 1771—73 közötti időszakból több olyan összeírás is megmaradt, amely valamilyen szempontból hasznosítható a városi utcaszerkezet és a lakosok területi elhelyezkedésének vizsgálatában. Van olyan adóösszeírás, amely név szerint felsorolva a lakókat az egyes háztartások gazdasági életébe, felszereltségébe engedi bepillantani a kutatót,56 de van egyszerű háztulajdonosi felsorolás is, amely az utcákban lakókat veszi száma.57 Megmaradt a vármegyei törvényszéki anyagban egy 1773. évi fundusösszeírás, amely Kanizsa város új felmérését tartalmazza. Ez minden bizonnyal az a felmérés, amelyet Kovács János authenticált földmérővel készíttettek.58 S van egy 1771. évi egyházi lélekösszeírásunk is, amely a családtagokat és a háztartáshoz tartozó személyeket is részletezi.59 A probléma ezekkel a forrásokkal csupán az, hogy azt nem közlik pontosan, hogy honnan kezdték összeírni a lakosokat, hogy pontosan hol van az a fundus avagy ház, amelyet éppen öszszeírtak, vagyis a források alapján nem tudjuk elhelyezni a tulajdonosok fundusát. Nagykanizsa 1753 1772 Kiskanizsa 1 753 1 772 Változás nagysága Összesen 1753 1772 h á z a k száma .374 468 194 268 Nk: 94 Kk: 74 568 736 ho spites 192 189 381 opifices 138 7 145 quaestores 7 - 7 zsellér 111 59 170 h á z a t l a n zsellér 4 3 7 Látható a táblázatból, hogy a két Kanizsán 1753 Mivel a problémát mindenképpen meg akartuk és 1772 között eltelt két évtizedben a házak száma oldani, megpróbáltuk a forrásokat egymásra vo68 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) natkoztatni. Arra gondoltunk, hogy az 1771—73 között különböző céllal felvett névsorok minden bizonnyal mutatnak valamilyen belső logikát, amelyet vélhetően a meglévő utcákat végigjáró hivatalnok opportunity cost-ja határoz meg Feltételeztük, hogy az összeíró a legkisebb fáradsággal végezte munkáját, úgy közlekedett, hogy az egymást követő utcák népességét leggyorsabban összeírja, s az így keletkezett névsorokból összeállítható az utcák lakóházainak tulajdonosi listája is. Szerencsére sok helyen voltak „bázispontjaink", vagyis olyan fundusok, ahol megjelölték a városházát, esetleg egykét nevezetesebb helyet, mint pl. a vendégfogadókat, tárházat stb., így ezek a pontok segítettek elindulni az elemzésben. Az összeírások névsorait számítógépre vittük, s egyszerű keresőprogrammal megnéztük, hogy a névsorok mutatnak e hasonló szakaszokat. Ehhez persze az kellett, hogy az igen nagy eltéréssel írt vezetékneveknél több változós rendszert vegyünk alapul. Kiderült, hogy az összeírásokból kirajzolódik az egyes utcák népessége, kirajzolódik az egyes házhelyek tulajdonosi rendszere, s nem utolsósorban a város legfontosabb utcáiban pontosan meghatározhatjuk, hogy melyik fundó gazdaság méretét. A kutatás igen aprólékos folyamattá vált, hiszen több száz nevet kellett egymással azonosítani, s az eredmény nem is lehetett tökéletes, főleg az ismétlődő, igen gyakori Kovács, Poszavecz, Vadász, Szűcs, Németh stb. nevek miatt. (Ezzel szemben, mivel alig pár év különbségről van szó az összeírásoknál, a keresztnevek sokat segítettek, ha egyáltalán feltüntették.) Jelen keretek között nem vállalhatjuk az egész városra kiterjedő komparatív elemzést, hiszen az egy nagyobb szaktudományos dolgozat terét igényelné, ám néhány reprezentatívnak ítélt mintával mindenképpen igyekszünk néhány jellegzetességre felhívni a figyelmet. Mielőtt azonban belemerülnénk az elemzésbe, feltétlenül szólnunk kell arról, hogy a kanizsai utcarendszer az 1770-es évek elejére az 1750-es évekhez képest lényegét tekintve semmit sem változott. Ha a II. József-korabeli 1786. évi térképre60 nézünk, akkor azt láthatjuk, hogy a városmag ötirányú utcaképe megmaradt, s abból nyúlnak ki mintegy polipszerűen az egyre népesebb utcák. A csápok között üres területek voltak, ezeknek a beépítése majd csak a 19. század második felében teljesedik ki. dúson ki lakott; a lélekösszeírás adataiból feltérképezhetjük családok összetételét, háztartások tagjait, s az adóösszeírásokból a háztartáshoz kapcsoló- Látható a képről, hogy az észak—déli út mellett lévő fundusok már teljesen összeépültek; a keletnyugati út merőlegesen zárta be délről a Piac teret, 69 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) ahol már teljesen beépült a terület, s a Piac tér a korábbi szögletességével szemben inkább egy háromszöghöz hasonlító alakzatot vett fel. A Fő út keleti területei, a mai Deák és Eötvös tér környéke még nincs teljesen beépítve, viszont látszik már a Szeglet utca 45 fokos szögben álló vonala, valamint vele szemben nyílik délkelet felé a Szentgyörgyvári út is. Akár külön egységet is képezhetne a mai Eötvös tértől keletre és északra lévő néhány utca, nevezetesen a Szigeti (ma Teleki), a Récsei (ma Petőfi déli része), a Miháldi (ma Attila) és a Cigány utca (ma a Petőfi északi része). Gyönyörűen rajzolódik ki a Német (ma Király) utca és az alatta lévő Légrádi (ma Ady) utca környéke, a ferences rendi kolostor és templom, amelynek telke egészen a Légrádi út déli részéig nyúlik. Ott van már a Zárda utca, amely valószínűleg még csak az egyik oldalról volt ekkor beépítve. Látszik már a térképen a Magyar utcából jobbra északkeletre nyíló, később Sikátor, illetve Árpád utcának nevezett szűk utca kezdete. Van azonban a térkép, a korabeli utcarendszer és az utcanevek leírásával kapcsolatosan két alapvető probléma, amelyeket nem is tudunk teljes egészében megoldani. Az egyik kérdést a Magyar utca jelenti. Az világos, s a térkép is egyértelműen jelzi, hogy a Magyar utca a város egyik legfontosabb utcája, hiszen a Sopron-Bécs irányába menő kereskedelem és szállítás, valamint a hadsereg számára is meghatározóan fontos postaút volt. Az 1753. évi összeírás alig 3 fundust rendelt ehhez az utcához, az 1772. és az 1773. évi felmérésben utcanévszerűen nem említik, 1786-ban mégis az egyik legsűrűbben beépült környéknek látjuk. A megoldást Makoviczky Gyulának az a megjegyzése jelentheti, amely szerint „...ott főleg zsidók laktak"." Ez arra utalhat, hogy az 1770-es évek nagykanizsai rovatos összeírásaiban felbukkant 50 zsidó család, vélhetően ide telepedett le, később pedig a keresztény jövevények, betelepedők révén növekedett az utca. Másik alapvető értelmezési problémánk a Szigeti (ma Teleki) utcával kapcsolatos. Az összes 1770-es évek elejéről létező összeírásunk a Szigeti (Szigethy) utcával kezdődik, amelynek egyik oldalán 35, a másik oldalán pedig 21 fundus volt, összesen tehát tekintélyes számú, 56 telek helyezkedett el az utca két oldalán, s ez az öszszes kanizsai fundus 14%-át jelenti. Makoviczky szerint a Szigeti utcá a mai Zrínyi utcának az Ady utcától keletre eső része, vagyis egy nyugat- kelet irányú egyenes utca volt, amelyet a 18. század végén már meglévő Fülöp utcával azonosított.62 Ez nyilvánvalóan tévedés, mert a későbbi telekkimutatások szerint ennyi telek ekkora utcára nem férne be: az említett utcaszakaszon a későbbiekben is csak 16-20 telek volt, s nem 56. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy a Szigeti utca 56 telkével a város második legnagyobb utcája a Soproni utca után. A Fülöp utca nem volt még meg 1772-ben, amit az is igazol, hogy az 1786. évi térkép sem ábrázolja ezt utcaként. A Fülöp utca kétirányú társadalmi mozgás eredményeképpen jött létre: egyrészt a Fő úton lévő, arra merőleges irányú hosszúkás telkek alsó határa kínálta az utcakialakítást, másrészt pedig az 1835 utáni földkimérések eredményeképpen alakítottak ott ki telkeket. A kérdés ettől persze továbbra is fennáll: melyik a Szigeti út? A kérdés megválaszolásához néhány, más tudományterületre jellemző logikai kapcsolatot próbáltunk felhasználni. A földrajzi nevek gyűjteménye szerint Szigeti ú t n a k a későbbi Polai János utcát nevezték, amely viszont Kiskanizsán van, s nem a város keleti oldalán. Logikusnak azt tartottuk volna, hogyha a Soproni utca valójában az északi, Sopron (Szombathely, Bécs) felé menő utca, míg a Szigeti út a Szigetvár felé irányuló utca lenne. (Ennek ugyan ellentmond az 1822. évi térkép egyértelmű utcajelzése,63 amely az említett utcát Sopronyi utcaként jelöli meg, ám ez már 50 évvel későbbi állapot, s Kanizsán elég gyakran változtak az utcanevek). Nem segítettek azok a logikai konstrukciók sem, amelyek alapján azt vélelmeztük, hogy egy külső település iránya miatt nevezték el az utcát Szigetinek, hiszen Kanizsáról mind a négy irányba kivezető utak mellett voltak olyan területek, amelyeket a köznyelv „sziget"- nek nevezett. Ha dél felé indulunk el, akkor Murakeresztúrnál elérjük a Muraközt, amelyet egész Zalában Szigetnek hívtak. Ha nyugat felé megyünk, akkor a vár területére érünk, s ezt is „sziget"- nek nevezték. Észak felé indulva Pallin után a Kámáncsi fogadónál elkanyarodó út „Sziget"-re, vagyis Gelseszigetre vezetett,64 míg kelet felé a régi út Sziget, azaz Szigetvár felé ment, vagyis ez sem sokat segít a probléma megoldásában. Végül is egy szerencsés névazonosítási lehetőség alkalmazása oldotta meg a problémát: az 1864. évi kataszteri felméréshez illeszthető 1854-ben készült házösszeírási névsor alapján tudtunk azonosítani egy meglehetősen egyedi családnevet, s azt a korábbi tucatnyi összeírásunkban visszakeresve végig követhettük egészen a 18. század közepéig, ellenőrizve az előtte és utána található 10-10 személynevet, vagyis fundustulajdonost. Ezek alapján egyértelmű, hogy Szigeti útnak 1773-ban a Pécs és Szigetvár felé vezető utat nevezték, azt, amelyik 50 évvel később Sopronyi, azt követően Pécsi, Teleki, Néphadsereg, ma pedig újra Teleki út néven szerepel. 70 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) A Sopronyi elnevezés magyarázataként — a későbbiekre nézve -— az az adat lehet fontos, amely szerint az utcát azért nevezték Sopronyinak, mert ott soproni kereskedők jelentek meg, illetve találtunk egy olyan utalást is, hogy a kiskanizsai vendégházat azért kell bővíteni, hogy a soproni vendégeknek legyen hol megszállniuk. Kutatásaink során nem találkoztunk olyan soproni kereskedő csoporttal, amelyről tudnánk, hogy ebben az utcában lakott, ám ettől még elképzelhetőnek tarthatjuk az esetet, annál is inkább, mert közismert, hogy soproni sertéskereskedők az egész Dél-Dunántúlt bejárták. Makoviczky a két világháború közötti kutatásai során talált egy olyan funduslistát az akkori városi levéltárban, amelyben az egyes utcákhoz tartozó fundusok száma is leolvasható volt. Sajnos ez mára nem maradt fenn, azonban nincs semmi okunk feltételezni azt, hogy ez a lista hibás lenne, főleg azért nem, mert a mi kiegészítő adataink is 10 utcát világosan bemutatnak. 1773-ban a forrásaink tanúsága szerint a következő utcák voltak Nagykanizsán: Bár Makoviczky könyvében 14 nagykanizsai utcáról ír, a felsorolásban csak 13-at szerepeltet, a Légrádi út kimaradt a listájából. S ugyancsak félrevezető az is, hogy a fundust következetesen a ház szinonimájának tekinti, holott a változások pontosan a két fogalom különbözőségével jellemezhetők az 1753 és 1772 közötti időszakban. Az 1773. évi városi földfelmérés listája ugyanis alig néhány telekkel említ többet, mint a hajdani 1753. évi forrásunk, a különbség mindössze 8 fundus. Am azt is világosan kell látnunk, hogy közben a város népessége kb. 1500 fővel nőtt, ugyanakkor az utcák száma nem változott, vagyis a fundusokon belül kell keresnünk a népességnövekményt. (Említettük korábban, hogy 1768-ban már 421 nagykanizsai háztulajdonost írtak össze.) Az 1773. évi felmérés aztán lehetőséget ad a magyarázatra, hiszen itt már azt látjuk, hogy megjelentek a töredéktelkek, vagyis az egyes fundusokon belül fél, harmad-, negyed- vagy hatodrészek tűnnek elő. Ez azt jelenti, hogy az egy fundus = egy ház hajdani rendszer átalakult, az egyes városi telkeken belül új házak jelentek meg. A kanizsai fundusok ebben az időben elnyújtott téglalap alakúak voltak, s erre az elnyújtott városi telekre építettek új házakat. Bár a 18. század végéről természetesen részletes telekkönyvi rajzaink nincsenek, azt a későbbi felmérésekből is láthatjuk, hogy több formája volt az új házak kialakításának. 65 Előfordult, hogy a keskeny telek szemközti oldalára építettek új házat, ezt a későbbiekben az utcai oldalon egy homlokzati résszel egybeépítették, s ezzel egy U alakú házat hoztak létre, ahol általában a homlokzati rész közepén volt egy igen nagy méretű kocsibejáró. De láthatunk olyan megoldást is, hogy a téglalap alakú ház végét toldották meg egy új lakással. Volt, hogy a telek hátsó részeibe építkeztek, s ekkor az alatta lévő utcához illeszkedett már az új ház. Mindenesetre a szabályozatlanság fennmaradt, s ez igen színessé tehette a korabeli házrendet a városban. Az 1773. évi összeírás alapján láthattuk, hogy 94 házzal volt több Nagykanizsán, ebből a 8 új fundust leszámítva világos, hogy ennyi töredéktelki ház épült meg az eltelt két évtized alatt.66 1 772-ben az Az utca mai Fundusok száma Más források utca megnevezése Makoviczky szerinti megnevezése forrása szerint fundusszám Piarczi Erzsébet tér, Fő út 97 73 Német Király utca 13 15 Szigeti Teleki 24 56 Récsei Petőfi utca 33 14 Miháldi Attila utca 29 30 Cigány Petőfi utca északi része 19 12 Uj Honvéd utca 16 28 Szeglet Kölcsey Ferenc 10 8 Külsőkerti Rákóczi u. keleti része 4 2 Várhely Báthory 2 - Soproni Magyar 107 kb. 100 Szentgyörg yvári Katona 9 12 Légrádi Ady Endre nincs adat 12 Szombathelyi nem értelmezhető 71 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) A házhelyek és a házi kertek nagysága és árendája 1773-ban Telek formája Nagysága Az érte Teljes telek Az érte fizetett (holdban) fizetett teriilet összes árenda árenda (holdban) (forintban) forintban Házhely: l . o s z t . 27 87 2.oszt. 66 170 101 2 73 3. oszt. 9 16 Házi kertek 4 00 3 85 891 700 A táblázatból világosan látszik, hogy 1773-ban a két Kanizsán városi belterületi telek, vagyis a házhely, a mögötte lévő udvar és a ház mögött lévő kert összesen 101 holdat tett ki. A lakosság kezén lévő belterületből a minőségi besorolás szerint annak 65%-a minősült másodosztályúnak, mintegy 27%-a első osztályúnak, s kb. 8%-a tartozott a leggyengébb minőségű harmadik classisba. Azt vártuk volna, hogy a minden szakirodalmi szerző szerinti, lényegesen gyengébb minőségű kiskanizsai házhelyek tartoztak volna a harmadik osztályba sorolt fundusok közé, érdekes módon ezzel szemben azt látjuk, hogy főleg a Szentgyörgyvári utca déli részén, valamint a Cigány, a Récsei és a Miháldi utca, vagyis a város északkeleti részein fordulnak elő nagyobb számmal a gyengébb telkek. A töredékfundusok vizsgálata során kézenfekvő az a feltevés, hogy azok elsődlegesen a családok szaporodása révén jöttek létre. Valóban jócskán, mintegy az esetek felében találunk arra példát, hogy családtagok, testvérek vagy fiak kapnak résztelket. Egy jellegzetes esetet hadd említsünk meg. A Szigeti úton lakott a Koíonyai-família (máshol Kolongya, Kolongyai, Kolongja névváltozatban fordul elő), ahol a 118. számon felvett fundust birtokolta Kolonyai Márton, András és György. A funduslista adatai szerint három részre volt szétosztva a telek, két 6/64 és egy 8/64-nyi nagyságúra, ugyanakkor a két kisebb telekrészhez 30/64- nyi házikert tartozott, míg a nagyobb házhelyrészhez csak 25/64-nyi rendeltetett. Az 1771. évi lélekösszeírásból az is kiderül, hogy vélhetően három testvérről van szó: Márton 35, András 37 éves, míg György 39 éves volt, s mindegyik férfinek volt már önálló családja, felesége és gyerekei. Már csak az „ős" hiányzott, ezért megnéztük az 1753. évi név szerinti összeírás listáját, s ott a 358. szám alatt megtaláltuk Kolonyia Gyura nevű egyént (az azonosítás nem nehéz, hiszen a telekszomszédok neve is megegyezik), aki a század közepén még 6/8 telekkel rendelkezett;67 a pár évvel később felvett 1757. évi egyházi lélekösszeírásban pedig már három Kolongja is szerepel."8 Bár a gyermekek megadott életkora nem egyezik a későbbi forrásokban közölttel, abban azonban semmi szokatlant nem kell látnunk, hogy a bevallásoknál egy átlagos mezővárosi szegény ember nem tudja pontosan, hogy hány éves (kutatásaink során szinte mindenhol ezt tapasztalhattuk). Egészen biztosak lehetünk abban, hogy töredéktelkek nemcsak rokonsági alapon keletkeztek, számos egyéb oka is lehetett annak, hogy a fundusokon új házak vagy lakók jelentek meg. Kutatásaink során többször találkoztunk azzal a jelenséggel, miszerint az idősödő, örökösöket nélkülöző férfiak vagy nők eladják házukat avagy telkük egy részét, s olyan szerződést kötnek az új tulajdonossal, hogy életük végéig a házban maradhatnak, ott önálló lakásuk lesz, ugyanakkor az új tulajdonos beköltözik a házba, esetleg átépíti azt. A nagyobb méretű telkek esetében ez nyilván könnyen is ment, ha kisebb volt a telek, akkor zsúfoltságot okozhatott. Ez a tulajdonos-lakó kapcsolat a 19. század közepéig fennmaradt gyakorlatnak minősíthető Kanizsán. Az 1773. évi funduslista alapján a legkisebb részekre szétdarabolt telek a 157. számon felvett fundus volt. A Miháldi utca vége felé található 2. osztályú telek első tulajdonosa minden bizonnyal Reither Tamás ácsmester volt, ám ezen a telken a következő kanizsai lakók jelentek meg tulajdonrésszel: Kollarics József gazda, Pavics Ferenc, Szabó Ferenc, Vajda György, Szabó Mihály és Gáspár Pál. Az egy kézben lévő telekrészek mérete 3/64 és 9/64 között szóródott. Természetesen itt is elvégeztük az előbbi vizsgálatot: megnéztük a rokonsági kapcsolatok lehetőségét, ám az 1771. évi lélekösszeírás családtagjainak vizsgálata semmiféle pozitív eredményt nem hozott, nem találtunk rokonsági kapcsolatokat a telektulajdonosok között, a feleségek nem ebből a közösségből kerültek ki, pedig a felsorolásokban csupa felnőtt, családos férfi szerepel. 2. A Piaci utca lakói Az 1771—73 közötti felvételek alapján összeállítottuk a Piaci utca lakóinak névsorát. A Piaci utcát négy szakaszban vették fel. 1. Az első szakasz a Szentgyörgyvári úttól indult, s vélhetően az akkor már nyomaiban meglévő Zárda utcáig tartott. 72 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) 2. A második szakasz a mai Eötvös tértől az északi oldalon a Szeglet utcáig tartott. 3. A harmadik szakasz a Szeglet utcától indult, s kanyarodott a Piac térnél a Chinorány-háznál északra, s tartott a tér északi részéig, a Magyar utcáig. 4. A negyedik szakasz a Piac tér nyugati oldala. Óriási szerencséje a kutatónak, hogy egy másik 1773. évi funduslista másolata esetében a 19. század negyvenes éveiben az uradalmi vezetők közül valaki néhány helyre beírta az akkori háztulajdonosok nevét. Ez az öt név azért fontos, mert ezzel az egyes házak helyileg is azonosíthatóvá váltak, vagyis pontosan tudjuk az egyes fundusok korábbi helyét.69 (így rákerült a funduslistára a Benzián, a Rosenfeld, a Scherzl és a Novakovics név, valamint a görög templom neve). Nézzük meg a továbbiakban a fent jelzett négy szakasz háztulajdonosainak nevét! A Piaci utca első szakasza 1773. évi funduslista 52. Polák Jakab szabó 53. Hariacs Márton gazda 54. Zsul Mihályné takács 55. Török Márton 55 Vi Karner János mészáros 56. Millner János kalmár 5 7. Fürst György szűcs 58. Vallerián József gombkötő 59. Ejzenpart Ferenc fésőcsináló 60. VÁROSHÁZA 61. VÁROSHÁZA 62. VÁROSHÁZA 63. Pichler Ferenc kalmár 64. URASÁG mészárszéke 65. Sprinsics Vitus gazda 65 V2 Hegedős Ignácz gombkötő 66. Gefatter Ferenc mészáros 67. Gaszner János muzsikus 68. Ix János pintér 69. Pajer József kovács 70. Mager Ferenc gazda 71. Fürst Ferenc esztergályos 72. Slovak János szűcs 73. Miller Ádám bognár 74. Simon János csizmazia 1772. évi telektulajdonosok listája 52. Polák Jakab 53. Hariacs Márton 54. Zsul Mihályné 55. Török Márton 56. Karner Mihályné 57. Erinteri Péter 58. Vallerian József 59. Horvatics Tamás 60. VÁROSHÁZA, Pásztor háza 61. VÁROS BOLTJA 62. VÁROS BOLTJA 63. Schrem János 64. URASÁG ÉP. MÉSZÁRSZÉKE 65. Firling Jánosné HegedűsIgnácné 66. Gefatter Mátyásné 67. Német Pál 68. Ix János 69. Zelenkai Károly 70. Mager Ferenc 71. Goldschmitt János 72. Slovak János Pomperger Péter 73. Miller Ádám 74. Simon János A Piaci utca második része 219. Fürst György szűcs 220. Kiss Mihály gazda 221. Siminkovics Ádám 222. Kovács Imre szabó 223. Kovács Imre szabó 222 V2 Jezovics Mátyás 224. Kersner József varga 224 V2 Sárecz Márton 225. Harsai Márton és Pécz Pál csizmazia 225 Vi Reinbold 226. Knédl János gazda 227. Hopfer János és Maczler János ácsok 228. Pircharin Mihály 219. Fürst György 220. Kiss Mihály 221. Siminkovics János 222. Kovács Imre 223. Sohár János 224. Kersner József Sárecz Márton 225. Lengyel Andrásné 226. Knédl János 227. Kiss Tamásné 228. Klein Jánosné 73 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) 229. Tiker András festő 230. Moglát Károly 230 V2 Premer Mátyás pintér 231. Grossman János tislér 232—232 Vi Jakopanecz József és Rabin Ferenc 233. Pollai Péterné szabó 234. Csernyek Márton kalapos 229. Tiger András 230. Moglat Károly Zadravecz József 231. Grossman János 232. Jakopanecz József 233. Pollai Péter 234. Csernyek Márton A Piaci utca harmadik része 235. FORINTOS ISPÁN 236. FORINTOS ISPÁN 237. FORINTOS ISPÁN 238. FORINTOS ISPÁN 239. Plánder György gazda 240. Horváth György mészáros 241. Mecz Ferenc kőműves 242. Goda János órás 242 Vi 243. Gori László 243 V2 Kovacsovics József gombkötő 244. Jakab Ábrahám esztergályos 245. Szaverlics Mátyás borbély 245 Vi Auer Ferenc varga 246. Malics István lakatos 246 Vi Szlovák János szűcs 247. URASÁG Fundusa: Szakáll János 248. URASÁG VENDÉGFOGADÓJA 249. URASÁG KASTÉLYA 250. Chinorany postamester 251. LancsákÁdám URASÁG házában 252. Hegedűs Antal gazda 253. Dömötör Popovics 254. Knezekovits János gazda 255. Metvevics Mátyás borbély 256. Harman Klara gazda 256 V2 Soodi István 257 és 257 V2 Magyar József és László csizmazia 257 Vi Kopics Ferenc kőműves 258. Szűcs Miklós gazda 259. Szűcs Miklós gazda 235. ISPÁNY ÚR 236. ISPÁNY ÚR 237. ISPÁNY ÚR 238. ISPÁNY ÚR 239. Plánder György 240. Stefanies Miklós 241. Mecz Ferenc 242. Török Ferenc Králics Mátyás 243. Hovay Ferenc 244. Hándli Joseph 245. Stefanits Miklós 246. Fiser József Malics István Horváth Mihály 247. Szajvat János URASÁG fundusán 248. URASÁG VENDÉGFOGADÓJA 249. URASÁG KASTÉLYA 250. Chinorany Leopold 251. INSPEKTOR ÚR LAKÁSA 252. Straméz Joseph 253. Imrén Pál 254. Knezekovits János 255. Metvevics Mátyás 256. Kongó Ferencné Teszics István 25 7. Gall Mihály Magyar József 258. Szűcs György 259. Szűcs György A Piaci utca negyedik része 367. Takács Mátyásné 368. Zadravecz Gáspár csizmazia 369. Kinternyák György szabó 370. Erdőly László urasági funduson 371. Gaspar József urasági funduson 372. URASÁG VENDÉGFOGADÓJA 373. Klein József kolompár 374. Nitrainé 375. Koszarics Mátyás szűrszabó 376. Aszleitner Ádám szabó Takács Mátyás Zadravecz Gáspár Varga Mátyás Kinternyák György ua. ua. ua. ua. ua. ua. ua. 74 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) 376 Vi Madronics János 377. Mager József pintér 377 V2 Hajdú Mihály csizmazia 378. Knausz Mátyás kötélgyártó 379. Leithgéb Andrásné gazda 380. Tanczenberger Jakab ács 381. Mezgár József szűrszabó 382. Kostyák Jakab gazda 382 1/2 Fürst József ua. ua. Hajdú Mihály Leithgéb Andrásné Tanczenberger Jakab Mezhard József Kostyák Jakab Fürst József Lancsák Farkas A névsorok alapján néhány azonnal szembetűnő sajátosságra hívjuk fel a figyelmet. 1. A Piaci utcában összesen 96 fundus található, ugyanakkor ezen a területen is már régen megindulhatott a telekosztódás, hiszen egyre gyakrabban bukkan fel a részletes földmérői felmérésben is egy telken több tulajdonos, akik valamilyen módon megosztoztak a funduson. Ezt mutatják az azonos szám után található fél vagy háromnegyed telkek, amelyeknek méretét is pontosan rögzítették. Ismerve a kanizsai telkeken a valamivel későbbre datálható építkezési szokást, minden bizonnyal az utcára merőleges fundusrész volt az eredeti lakóé, és a beköltöző, esetleg új lakást építő rokoné vagy egyszerű vásárlóé maradt a telek oldalsó része, avagy a telek hátulján létrehozott házhely. 2. Mivel a fundusösszeírás a házhelyek esetében az 1—3 osztályba sorolt minőséget is feltünteti, így pontosan megállapítható, hogy a város legjobb telkeit egyértelműen a mai Fő útnak a korabeli Városháza körüli telkei jelentették, azokon belül is főleg azok, amelyek a Városháza és a Légrádi út, valamint a Légrádi út és a Zárda utca között feküdtek, s mindjárt tegyük hozzá, hogy ezek a telkek már a Piac tér déli részét adták, hiszen a piacra érkezőnek kényszerszerűen el kellett mennie e telkek, boltok mellett. Emeljük ki ezek közül a Városháza melletti két boltot. Az 1770-es években leégett, majd újjáépített városháza alapvetően három telekre épült.70 Maga a Városháza volt középen, míg a két oldalán lévő lakásokat és boltokat gazdagabb városiak bérelték ki. A z 1786-ban újjáépített városházi épületet úgy alakították ki, hogy annak aljában boltok és lakások helyezkedtek el, míg maga a városi önkormányzat, a Tanács az emeleten működött. A két bolt és a hozzá tartozó lakás közül a nyugati az érdekesebb, hiszen ez volt az ún. Skrem- (más forrásokban gazdag varianciával Schrem, Skram stb. névalakban is előfordul) ház. A ház tulajdonosa 1771-ben Joannes Skrem, 56 éves katolikus vallású ember volt. Egy Zala megyei kereskedőket számbavevő, 1771. évi conscriptio szerint is a két latin kereskedő közül az egyik Skrem János volt.71 Személyével egy - az útvámokról szóló - tanúvallomás esetében is találkoztunk, így az általa tett vallomás alapján tudjuk, hogy az 1720-as években került Kanizsára, akkor kalmár legényként és segédként foglalkoztatták.72 Ebből nyilvánvalóan következik, hogy boltot bérelve a továbbiakban is kalmársággal foglalkozott. Skrem János felesége is 56 éves volt 1771-ben. Skrem a város fontos, gazdag személye lehetett, hiszen népes szolgálóhad vette körül. Befolyása nyilván azzal is összefügghetett, hogy korábban két alkalommal is, így 1747-ben és 1756-ban városbíró volt Kanizsán, 75 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) purgerré még 1745 előtt válhatott, hiszen az ekkortól fennmaradt listában nem szerepel a neve. 1771-ben az alább felsoroltak éltek a Skrem-háztartásban: Skrem Joannes, 56 éves, házas, gyónóképes, megbérmált. Felesége: Fürst Christina, férjes, 56 éves, gyónóképes, megbérmált. Simonovics Joannes, unoka, 10 éves, pubertáskorú, gyónóképes. Victoria, unoka, 5 éves, pubertáskorú. Horváth Martinus, szolga, 20 éves, gyónóképes, pubertáskorú. Lázár Michael, szolga, 22 éves pubertáskorú. Májer Josephus, 24 éves, pubertáskorú, gyónóképes, megbérmált iparossegéd. Frassaltl Franciscus, 26 éves, nőtlen, gyónóképes, megbérmált, iparossegéd. Biricsics Paulus, ipari inas, 19 éves, pubertáskorú, gyónóképes, megbérmált. Scmitt Josephus, 13 éves, ipari inas, gyónóképes. Horváth Klára, szolgáló, 16 éves, pubertáskorú, gyónóképes. Szabó Krisztina, szolgáló, 17 éves, pubertáskorú, gyónóképes. Helena, (olvashatatlan családnév) 18 éves szolgáló, pubertáskorú, gyónóképes. A Skrem-háztartáshoz hozzátartozott 2 unoka, s ez világosan mutatja, hogy a családnak volt leszármazottja, ám vélhetően meghaltak. Élt itt 5 szolgáló, 2 iparossegéd és 2 ipari inas, összesen tehát 13 fő tartozott a háztartáshoz. Skrem felesége is jónevű kanizsai családból származhatott, hiszen a Fürst (Férst, First stb.) család is jeles telekbirtokló volt, többek között az egyik Fürst éppen a Fő utcán rendelkezett fundussal. Ám azt is tudjuk, hogy az 1773. évi összeírás szerint a telek és ház már nem Skremé, hanem Pichler Ferenc kalmáré volt. A család egészen az 1840-es évek közepéig, a nevezetes csődbejutásig megőrizte a telket, sőt mellette még két másikat is szerzett. Pichler Ferenc kereskedő leginkább a Csokonai Vitéz Mihály által írt „Özvegy Karnyóné..." című vígjátékból lehet az olvasónak ismerős, hiszen a korabeli kanizsai valóság irodalmi megjelenítésében „Pikker vásáros" a valóságban Pichler kalmár.73 Pichler Ferenc telkéért csaknem 6 forint árendát fizetett, s ezzel a korabeli kanizsai adófizetők között kétségtelenül a legtöbb adót fizetők közé tartozott. Fia Aloysius, aki kanizsai születésű volt már, 1798-ban nyerte el a polgárjogot, s ugyanebben az évben lett városbíró, míg leszármazottja, Henrik 1837-ben jutott ebbe a tisztségbe. A Városháza keleti oldalán lévő másik bolt az 1773. évi összeírás szerint Ej zenpart Ferenc fésűcsináló boltja volt. Ejzenpart Ferenc fésűs Veszprém városából költözött be Kanizsára, polgárjogát 1767-ben szerezte meg, míg vélhetően fia, Antal 1790-ben j u t o t t ehhez a megtisztelő címhez. Ég és föld a különbség a Skrem-Pichler ház és az Ejzenpart-ház között, hiszen utóbbi adója csak egyhatoda volt az előbbinek. Ha szakmai fantáziánkat kicsit elengedjük, s a fésűcsináló szakmát kibővítjük minden olyan fodrászkellék-előállítással, amelyet a korban gyorsan terjedő francia divattal kapcsolatban el tudunk képzelni, illetve hozzávesszük a j u h t e - nyésztés terjedése következtében előállítható gyapjútisztító eszközök iránti kereslet növekedését, még akkor is nyilvánvalóan kicsiny jövedelmet tudunk csak feltételezni. A későbbiekben azonban nem találkozunk a család nevével, így joggal gondolhatjuk, hogy két generáció u t á n elköltözhettek a városból, hiszen 19. századi összeírásokban már nem szerepelnek. Érdemes kiemelnünk, hogy a Fő utca déli részén a magánkézben lévő telkek és házak alapvetően kézműves iparosok kezén voltak. Az itteni népesség tevékenysége a klasszikus iparos és kereskedő, valamint a szolgáltató foglalkozás rendszerét mutatja, vagyis megtalálhatók itt a tradicionális takács, szűcs, mészáros, esztergályos mellett a muzsikus, gombkötő, pék stb. is. Emeljük ki azt is, hogy ezen az utcaszakaszon viszonylag kevés gazda, illetve nem ipari és kereskedelmi foglalkozást űző ember élt. Ha hozzávesszük az utca másik részét is, akkor azt láthatjuk, hogy a kanizsai ipari foglalkozásúaknak szinte teljes skálája megtalálható itt: éltek itt ácsok, festők, szabók, pintérek stb. Ha a Fő út északi részét vizsgáljuk, akkor érdemes kiemelni, hogy az összeírás szerint már itt élt a Szeglet utca és a Fő utca találkozásánál a Csernyek, későbbi források szerint többféleképpen írt, de talán a Czenek névváltozatról elhíresült iparos, aki szinte az utolsó mohikánként maradt meg a régi mesterek közül. E család Márton nevű tagja volt az a tiszteletre méltó kalaposmester, aki 1840-ben eladta telkét és házát a Bürger Vérein-nek.74 Az ős, Csernek Mártony kalapos Csehországból, Kőnigsböhm városból költözött Kanizsára, polgárjogát 1767- ben szerezte meg.75 Czenek kalapos mester mellett persze más iparosok is éltek a mai Eötvös tér és a Szeglet utca közötti részen, ám az összeírásban szereplő nevek közül a későbbi időkre már csak a Maglát és a Pollai név maradt meg. Az összeírásban szereplő többi iparos ingatlanja más kezekbe került. 76 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) A Szeglet utca és a Piac tér közti szakaszt az urasági fundusok uralták. A Szeglet utca sarka és az urasági Korona vendégfogadó és kastély között - úgy képzeljük, kicsit egymás hegyén-hátán - négy olyan telek is volt, amelyet 1773-ban Forintos ispán bírt, majd néhány iparos telke és háza után következtek a nagy urasági épületek. Sajátos kontrasztját adta ez a városnak, hiszen a városházával — vagyis a polgári önkormányzatiság alapját képező intézménnyel — szemben helyezkedett el az urasági hatalmat megtestesítő kastély, amelyben a tiszttartó, néha az ügyész és egyéb gazdatisztek is laktak. A Korona vendégfogadó és a kastély után következett nyugatra a mindenkori postamester háza. mányozhatott." A kanizsai Chinorány-háztartásban az 1770-es évek elején a következő személyek éltek: Chinorány Leopoldus, 56 éves, házas, gyónóképes, megbérmált. Felesége: Maria, 54 éves, férjes, gyónóképes, megbérmált. Barbara, szolgáló, 17 éves, serdülő, gyónóképes. Catharina, szolgáló, 14 éves, serdülő, gyónóképes. Stephanus, 20 éves, szolga, serdülő, gyónóképes. Paulus, 16 éves, szolga, gyónóképes. Josephus, 14 éves, szolga, gyónóképes. A városban, a közlekedés központi helyzetéből és a város nagyságából is következően posta és postaváltó- állomás is működött. A kanizsai posta működtetése a Chinorány-família kétszáz éves monopóliuma volt a 18—19. században.76 Maga a postaépület a felszereléssel, váltólovakkal stb. a Piac tér és a Fő út sarkán álló hosszú földszintes házban volt, amelynek az udvarán őrizték a működéshez szükséges állatokat, felszereléseket. A Chinorányfamília régi nemesi család volt Zalában, egy tagja harcolt a visszafoglaló háborúban, s majdnem megvette a Kanizsától délre lévő szentmiklósi uradalmat de Prie márkitól. Az 1773. évi összeírás szerint Chinorány Leopoldé volt a saroktelek, amiért évente 16 forint árendát fizetett az uraságnak. Ő nyerte el 1755-ben a nemesi címet, amit aztán fiaira, Antal Ferencre, Boldizsárra és lányára, Terézre hagyo- Akárcsak korábban, most sem látunk fiúkat és lányokat a családban, ám tudjuk, hogy mindig voltak örökösök a családon belül. Mindenesetre az 5 szolga világos bizonyíték arra, hogy a família a módosabbak közül való volt már ebben az időben is. A család növekedése az idők során folytatódott, a Chinorányak nemcsak Kanizsán, hanem más zalai helységekben is éltek, így például az egyik Boldizsár nevű leszármazottból a reformkori időszakra Zala megyei főszolgabíró lett. Elvégeztünk egy olyan, véletlenszerű kiválasztáson alapuló összehasonlító vizsgálatot is, amelyben a város közepén élő családok háztartásaiban előforduló népességet összevetettük a lényegesen kisebb méretű, s vélhetően szerényebb életszínvonalat megtestesítő Miháldi utcai lakosok háznépével.78 A vizsgálatba mindegyik utcából 10-10 nevet von77 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) tunk be, olyan családokat keresve, amelyek azonosítása funduális lajstromok és a lélekösszeírások alapján lehetséges volt. szolgálókkal. Az egy háztartásra jutó szolgálók száma átlagban 4,5 fő. Azt mindjárt hozzá kell tennünk, hogy az így összeírt szolgálók elsődlegesen Háztartások tagjai a Piaci utcában 1771—73 között név életkor felesége életkora gyermekek száma szolgálók ( f ő ) egyéb ott (élők fő) Nyitray Elisabcth 58 - 4 4 - Forintos Gábor 48 3.3 6 10 - Lengyel András 59 50 - 4 - Herczer József 39 48 4 3 - Skrem János 56 56 - 11 - Valérián József 30 22 1 4 3 Török Márton 30 21 2 7 - Zsull Mihálync 45 - 2 - 7 Hariacs Márton 45 - - 2 - Polák Jakab 35 28 4 1 - Háztartások tagjai a Miháldi utcában 1771—73 között név életkor felesége életkora gyermekek száma szolgálók ( f ő ) egyéb ott (élők fő) Huszkó József 45 36 3 - 3 Vadász János 30 25 2 - - Vadász il látyás 80 - - - 2 Tráknyíík János 50 39 1 - 5 SzuhanekJános 40 29 3 - 4 Hajdú Ferenc 45 45 3 - - Martinecz János 49 30 2 - - Kollarics István 45 50 3 - 5 A íajninger András 40 20 1 - - Vucskoi''ics József 35 28 3 - - A véletlenszerű kiválasztás eredményeképpen jónéhány foglalkozási csoport megfigyelhető az említett 20 esetben. A Piaci utcában a kiválasztottak között iparosok fordulnak elő legnagyobb számban; így például ott volt az 1766-ban polgárjogot nyert Valérián József gombkötő; a Muraközből bevándorolt és 1759-ben polgárjogot szerzett Zsull Mihály takács özvegye; az 1762-ben polgárjogot szerzett kanizsai származású Polák Jakab szabó." Rákerült a listára a kereskedő Skrem János is. De voltak itt nemes emberek is, így Forintos Gábor urasági ispán, akinek felesége a többek között Somogy vármegyében is birtokos Skerlecz famíliából való.80 Ezzel szemben a Miháldi utcai lakosok között csak egy varga és egy kőműves volt, a többiek ún. lakók voltak, s nem tudunk arról, hogy közülük az 1760—80-as évek között polgárjogot szerzett volna bárki is. A táblázat adatai magukért beszélnek. Látható, hogy a Piaci utcai lakosok esetében Zsull Mihályné kivételével mindenhol rendelkeztek a családfők fiatalkorúak voltak, ám a Herczer-, a Forintos- és a Skrem-házban nagykorúak is voltak szép számmal. A kiválasztott 10 háztartás átlagos létszáma 9,4 fő, ugyanakkor azt hangsúlyoznunk kell, hogy nem a gyermekek miatt duzzadt fel a háztartások létszáma, hiszen a jelzett családfők életkora viszonylag magas volt, így több esetben (Skrem, Lengyel, Zsull, Hariacs) láthattuk, hogy már nem élnek ott a gyerekek, vélhetően felnőtté váltak, elköltöztek. Ez egyben azt is jelenti, hogy ebben az utcában a háztartások létszáma a szolgálók száma miatt volt magas. Teljesen más tendenciát tapasztalunk a Miháldi utcai lakók esetében. A családfők nagyjából hasonló átlagéletkornak a Piaci utcaiakhoz képest, ám valamivel több a gyermek. A legnagyobb különbség azonban az, hogy nincs olyan háztartás, ahol szolgák lennének. A szolgahiányt, s vélhetően az alacsonyabb jövedelmeket pótolhatta az, hogy itt lényegesen magasabb az egyéb kategória: ez azt je78 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) lentette, hogy az egyes fundusokon az ott lakásért valószínűleg fizető családok jelentek meg. Hangsúlyozzuk, hogy itt általában családokról van szó, hiszen sok esetben találunk példákat arra, hogy az ott lakóknak már gyerekeik is vannak (Huszkó-, Tráknyák- és Kollarics-háztartás). Szemben a központi területek 9,4 fős átlagával, itt egy háztartásra mindössze 5,2 fő jut, ami világosan mutatja a gazdasági, vagyoni és jövedelmi különbségeket, s akkor még nem is említettük, hogy a Piaci utcai telkek első osztályúak, míg a Miháldi utcaiak pedig másodosztályúak voltak.81 Ha visszalépünk a Piaci utcai nyilvántartáshoz, akkor azt láthatjuk, hogy a funduális könyvben jelzett 250. számú telektől északra fordult az útirány, hiszen elértük a Piac teret. A Chinorány-ház után a Piac tér első háza még mindig az uraság telkén volt, ahol maga az Inspektor lakott, de az is lehet, hogy az inspektor házát bérbe adták Lancsák Ádámnak, akiről tudjuk, hogy korábban Légrádon szűcs volt, s 1746-ban avatták polgárrá.82 Mellette északi irányban következett Hegedűs Antal gazda, Popovics Dömötör kereskedő és Metvevics Mátyás borbély telke és háza. Az 1745-től 1826-ig regisztrált, s viszonylag teljesnek tekinthető Polgárok lajstroma adatait összevethetjük az 1771—73 közötti időre kialakított Piaci utcai névsorunkkal. Az adatok alapján megállapíthatjuk, hogy a Fő utcában lakó és fundussal rendelkező iparosok és gazdák több mint a fele polgárnak (purgernek) minősült, s ez a 15-20%-ot kitevő purgeri össznépesség-aránynál lényegesen magasabb. Ez is egyértelműen mutatja, hogy az 1770-es évek elején a városközpontot a tradicionális iparos réteg uralta, amit az is bizonyít, hogy a mezővárosi önkormányzat irányítása is az ő kezükben volt, közülük kerültek ki a város vezetői. Szinte teljesen purgerek által lakott volt a Fő útnak a Városházától a mai Deák térig lakott déli oldala, s hasonlóan nagy számban fordulnak elő a bal oldalon is, akárcsak a Városházával szembeni északi oldalon. Nagykanizsán 1773-ban a meglévő 382 fundusból mindössze 28 volt urasági jellegű, vagyis a telkek 94%-a a városlakók birtokában volt. (Kiskanizsán még egyszerűbb a helyzet, mert ott az összesen 200 telekből csak kettő volt a földesúré.) A nagykanizsai urasági fundusok között ott volt a négy vendégfogadó, a kastély, az ispán által használt négy Fő utcai házhely, a mészárszék, a svájcéria, a kukoricáskert, a csordás ház, míg a többit különböző személyeknek bérbe adták. Erős a gyanúnk, hogy nem szerepel minden a felsorolásban, mert valószínűleg a két sörházat a bérlő neve alatt vették fel, de érdemben a két sörfőzdéi épület és telek nem változtatja meg az arányokat. Mindezek alapján kijelenthetjük, hogy Nagykanizsán a telkek alapvetően a városiak kezében voltak, viszont minden új telek kialakítása csakis földesúri földből történhetett. Látnunk kell azonban, hogy a városközpontot sohasem sikerült teljesen a purgereknek megszerezni. Egyrészt a hagyományosan jelentős földesúri fundusok tulajdonjoga és árendálási gyakorlata miatt, másrészt pedig azért, mert a nagyszámú urasági kiszolgáló- és irányítósereg meghatározó fontosságú volt már az 1770-es években is. Az északi oldalon lévő földesúri kastély, a Korona vendégfogadó, a Chinorány-ház, s fölötte az Inspektor háza erős ellensúlyt képezett a városi polgárok befolyásával szemben, hiszen a tulajdonosok és használók (inspektor, jószágkormányzó, ispán stb.) általában nemesi származásúak voltak, s máshol tekintélyes földbirtokkal is rendelkeztek. Ugyanakkor az urasági fundusokra egyre több olyan népelem költözött be contractussal, amely elütött a városlakó katolikus többségtől. A kereskedelmi fejezetekben részletesen bemutatjuk ezeket a csoportokat, most csak annyit említünk meg róluk, hogy megjelentek a város közepén a görögkeleti vallású kereskedők, többek között az 1773. évi összeírás szerint a Chinorány-háztól északra, a Piac tér keleti oldalának közepén ott állt már a régi Popovics-ház, amely ugyan 1798-ban leégett, ám hamar újjáépítették. Ez az épület Popovics Dömötör kereskedő famíliájáé, s az volt egészen a 19. század közepéig a Piac térnek ez a fontos épülete, amelyben több boltot alakítottak ki.83 A ház mögött, az utcával párhuzamosan ott állt 1960-ban történt lebontásáig a kanizsai görögkeleti vallásúak imaháza. Popovicsék mellett egyéb kereskedők is megjelentek Kanizsán, így például itt élt már Millner János kalmár, és a jelentős kereskedelmi központnak számító Sümeg városából Kanizsára költözött Góry László kereskedő is;84 a Szigeti úton lakott a polgárjogot szerzett Kelle János kereskedő; a Fő utca északi részén volt háza Fischer Józsefnek, aki vélhetően a Bajorországból beköltözött Fischer Ignác kereskedő leszármazottja lehetett stb. Mindez már mutatta az idők változását: a városközpontban a hagyományos polgárság és az urasági árendások mellett megjelentek a kereskedők is. Ok azonban még mindig keresztény kereskedők voltak, a város központjában ekkor még zsidó kereskedők nem telepedhettek le. Úgy tűnik, hogy az 1770-es évek elejére kialakult a város közepének térszerkezete. A városi földfelmérés alapvetően rögzítette a telkek formáját, méretét, meghatározta birtoklóikat. Az úrbéri szerződések révén a városi lakosok joga volt a birtokcsere, s ezt az 1773. évi szerződés, valamit a jóval később létrejött 1811. évi úrbéri contractus is világosan rögzítette. Meghatározták a telkek után fizetendő terhek nagyságát.85 Bár képek természetesen nem maradtak fenn a hetvenes évek épülete79 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) iről, ám azt gondoljuk, hogy a fundusok kimérésével valószínűleg egyszerűsödött a házépítés lehetősége. Ebben az időben még országosan szinte mindenhol alapvetően vert falú avagy gerendatalpakra épített lakóházakat építettek, amelyek általában kicsik és gyúlékonyak voltak, de az újraépítésük viszonylag olcsó és gyors lehetett. Szólnunk kell még a zsidóság beköltözéséről is (erről is a kereskedelemtörténeti fejezetben találhat az olvasó részletes elemzést), főleg azért, mert az 1778. évi vármegyei zsidóösszeírás 46, míg az 1782. évi már 48 nevet sorol fel Kanizsán.86 A zsidók közül fundusok szerint csak néhányat tudunk elhelyezni: tudjuk például, hogy a Légrádi úton — ahol jelentős mennyiségű földesúri telek volt — többen éltek, így például Leblies József, Sapfl Izrael stb. A zsidók telekkel és kertekkel nem rendelkezhettek, így ők csak a földesúri szerződésekben pontosan meghatározott házhasználók lehettek. A beköltöző zsidóság elsődlegesen bérlő volt, a különböző urasági regálejogon létező objektumokat, a mészárszéket, a sörházat s egyéb boltokat árendálták ki, s a korabeli városi rendszernek megfelelően elkülönült társadalmi csoportot alkottak, megtartva közösségi-felekezeti szokásaikat. Érdekes azonban, hogy a központi urasági házban lévő vendégfogadót nem adták ki zsidó bérlőnek, hiszen a „kastély" egybe volt építve a Korona vendégfogadóval, amelyet a 18. század közepe felé alakítottak ki, s mivel ez a gróf háza volt, így ott nem tűrtek meg izraelitákat. Bár az 1753. évi és az 1773. évi úrbéri szerződések szövege szerint a városban az uraságnak csak egy vendégfogadója volt, az 1773. évi funduális könyv tanúsága szerint ez nem igaz, hiszen a telekkönyv pontosan megjelölte a vendégfogadók helyét s két esetben a nevét is. így tudjuk, hogy a Szigeti utcában a 29. szám alatt említenek egy fogadót, a 98. szám alatt nevezték meg a Bárány vendégfogadót, a 248—249. számú telken volt a Korona vendégfogadó, míg a 372. szám alatt is állt egy urasági vendégfogadó. (Azt már itt hangsúlyoznunk kell, hogy a későbbi, a Német utca elejére épített Bárány vendégfogadó nem volt azonos az 1773-ban a Szigeti utcában lévő intézménynyel.) 87 Az évszámok miatt szinte bizonyosak lehetünk abban, hogy ezek az 1760-as évek végén és az 1770-es évek elején épülhettek. Létrejöttüket a kereskedelem élénkülése és az egyre jelentősebb átmenő forgalom kiszolgálásának szükségessége motiválhatta. Talán úgy érezhető, hogy érdemtelenül keveset foglalkoztunk a kiskanizsai városrész utcarendszerével s térszerkezeti viszonyaival. Ez igaz is, ám két fontos tényezőre mindenképpen fel kell hívnunk a figyelmet. Az egyik az, hogy a gazdaságés társadalomtörténetileg is hasznosítható források döntő többsége a jelentősebb méretű nagykanizsai városrészre vonatkozóan maradt fenn, a másik tényező pedig az, hogy a hosszú távú fejlődésben egyértelműen a nagykanizsai városrész volt a motor, s annak belső átalakulása döntötte el az egész együttes város jövőjét. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a város a vizsgált korszakban egységes város volt, még akkor is, ha teljesen ellentétes irányú fejlődési folyamatok figyelhetők meg a két városrészben. Ám a különböző irányú gazdasági folyamatok egymást kiegészítették, vagyis komplementer hatást eredményeztek. Barbarits Lajos a Belsőségek birtokíve alapján azt írja, hogy a kiskanizsai városrésznek két utcája volt, az Alsó és a Felső utca. Az 1786-ból való térkép alapján azonban legalább 10 utcát tudunk elkülöníteni, de sajnos utcanévjegyzék nem maradt fenn. A kiskanizsai utcák legfontosabbja kétségtelenül a Varasdi út volt, amely nyugat-keleti irányban átszelte a várost, s amelynek két oldalán jöttek létre leágaztatott utcák. A városrész laposabb volt, mint a folyamatos emelkedőre épült nyugati, nagykanizsai oldal. A korabeli térképen az is világosan látszik, hogy a Varasdi útról a környék települései felé nyíltak utcák. Ezek között azonosítható a dél felé nyíló Bajcsai út, valamint a délnyugat felé kiágazó Szepetneki út, s mindjárt tegyük hozzá, hogy ez a két út a kanizsai uradalom részét képezte, ahol minden bizonnyal jelentős áruforgalom zajlott Kanizsa város irányába. Mindegyik út fontos lehetett a városnak is, hiszen Bajcsán keresztül elérhető volt a szintén az uradalomhoz tartozó Fityeháza, s az úton továbbhaladva az a Murakeresztúr, ahol réven át lehetett kelni a folyón. A szepetneki út kapcsolta be Tótszerdahelyt a kanizsai piac körzetébe. A néprajzi szakirodalomból ismert, hogy a tótszerdahelyi kereskedők mindig jelen voltak a forgalmas kanizsai vásárokon. 88 Az 1753. évi dűlőfelsorolás is beszél már egy Pivári útról, amely a Pivári malom felé vezetett; Kiskanizsa keleti részéről indult s a mocsár mellett déli irányba ment. A Pivári malommal kapcsolatban pedig létezett egy sziget is, amely a berek részét képezte, s ezért örök vita tárgya volt a kanizsai népesség és a földesúr között.89 A kiskanizsai városrész közepéből északi irányba olyan út vezetett ki, amelynek első pontja Homokkomárom lehetett, ugyanakkor erről az útról ágazott le az a dűlő, amely a berket északról átvágta, s bevezetett a nagykanizsai Magyar utca északi pontjába. Még megjegyezzük, hogy a 10 utca közül a Varasdi út végig telkesített utca volt, nincsenek törések, hiátusok a térképen. E Fő ú t mellett vastagabban húzták a telkek vonalát, amely vélhetően a téglából való épületeket jelzi, s ugyancsak vastagabbak a térképen a bajcsai és a szepetneki, valamint a Pivári út melletti házak jelei is. A kiskanizsai te80 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) mető a bajcsai út déli részén helyezkedett el. Az 1786. évi látkép szerint a kiskanizsai városrész legnagyobb temploma a Fő út elején található, közvetlenül a bajcsai út elágazásánál, az út északi oldalán. A két városrész központja között kb. 1 km távolság volt, ezt a korabeli szekerező, állathajtó technikával fél óra alatt járhatták végig, ugyanakkor a vár mellett lévő állatvásárok alkalmával már nem voltak hátrányban a kiskanizsaiak. Az 1773. évi funduális könyv részletesen tartalmazza a kiskanizsai városrész telkeit és a lakosok által használt földek méretét is. Forrásunk 200 városi telket sorol fel, amelyeknek döntő többségét a 2. osztályba sorolták. Meg kell jegyeznünk viszont, hogy volt a városnak néhány olyan része, ahol — akárcsak Nagykanizsán — sorban megjemélyneveknél, akárcsak korábban Nagykanizsán, a minden városban nagy tömegben jelenlévő családneveket kihagytuk a vizsgálatból, helyettük inkább a tipikus kanizsai neveket választottuk ki. Ilyennek tekintettük a Plánder, a Poszavecz, a Pavics, az Auer, a Szerecz, a Sárecz, a Polay, az Eötvös, a Davidovics stb. neveket, hiszen a különböző névlistákat tanulmányozva azt láttuk, hogy viszonylag nagy számban fordulnak elő. Az eltérő írásmódból származó különbségek miatt a névváltozatokat természetesen egységesíteni kellett, hiszen a néha jelentős különbségek a számítógép számára nehézséget jelentettek volna. Vizsgálatunk kimutatta, hogy a tipikus helyi családnevek az 1770-es évek elején általában mindkét városrészben előfordulnak. Tipikus kanizsai családnevek előfordulási száma a két városrészben családnevek Nagykanizsán Kiskanizsán Plander 1 7 Davidovics 1 3 Poszovecz 6 1 Sárecz 2 - Szerecz 1 2 Karlovics 2 3 Pavics 2 2 Polay 1 7 Eötvös (Ötvös) 2 4 Peicsics 3 1 Ientek az 1. osztályú telkek, s ez itt is arra utal, hogy ezek a telkek jelentették a városrész közepét. Ezek a középponti telkek az uraság kiskanizsai háza melletti, valamint a templom melletti területen helyezkedtek el. Szintén jellemzője az 1. osztályú telkeknek, hogy bár Kiskanizsa alapvetően agrárvidék volt, a jobb fundusokat mégis a városban lakó nagyon csekély számú iparos tudta elfoglalni. Az alig több mint egy tucatnyi iparos főleg takács, pintér és bognár volt.90 Kutatásunk során nagy figyelmet fordítottunk arra az alapvető kérdésre, hogy a két városrész családjai, telektulajdonosai között van-e azonosság. Elképzelhetőnek tartottuk ugyanis azt, hogy a kisebb földekkel rendelkező nagykanizsai városrész tulajdonosai a relatíve tágasabb Kiskanizsán szereznek birtokot. Úgy véltük, hogy mivel ennek jogi akadálya nem volt, a személy- és családnevek keresése során erre is tudunk válaszolni. A sze- A táblázat adatai alapján világos tendencia, hogy az egyes kanizsai családok vélhetően az egyik városrészben telepedtek le, ott terebélyesedett a család, de egy idő után egy-egy családtag megjelent a másik városrészben is. így például a Poszovecz család alapvetően nagykanizsai volt, ahol a famíliának 6 felnőtt tagja is élt, ám Poszovecz János kiskanizsai volt már. Azt hangsúlyozzuk, hogy a kiválasztott és megvizsgált 10 családnév 51 esetében mindössze 11 teljes névazonosságot fedeztünk fel, azonban a lélekösszeírás nem túl megbízható életkor- megjelölése miatt a 11-ből mindösszesen 8 esetében feltételezhetünk teljes személyazonosságot. Mindebből úgy tűnik, hogy a két városrészben élők között voltak ugyan familiáris kapcsolatok, ám az egymástól való távolság és az eltérő gazdasági rendszer, a fundussal való rendelkezés egyre inkább megkülönböztette a két kanizsai városrész lakóit és polgárait. Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) 81 III. A VÁROS TERÜLETI SZERKEZETÉNEK VÁLTOZÁSAI A 18—19. SZÁZAD FORDULÓJÁN A város az 1770-es évek elején még mindig csak szendergett. A funduslistákat és a társadalmi tagozódásra utaló forrásainkat vizsgálva azt látjuk, hogy a népesség az igen tekintélyes nagyságrendű beáramlás révén folyamatosan növekedett, a város átalakulása szempontjából jelentős elmozdulást mégsem érzünk. A város ingatlanszerkezete még mindig a hagyományos polipszerű formát mutatta, bár kétségtelenül növekedett a házak száma, a telekosztódás révén erősödött a beépítettség az egyes utcákon belül. 1753 után 1773-ban újra megkötötték a tartós úrbéri szerződést, amelynek alapelvei — a berki területet leszámítva — 1811-ig megmaradtak. A város vezetése a tradicionális német iparos polgárság kezében volt, a céhszervezetek erősödtek, a város belső jogi lehetőségei adottak voltak stb., de emögött nem nagyon látjuk a továbblépés lehetőségét. A változás lehetőségét a 18. század utolsó harmadában meginduló gazdasági pezsgés teremtette meg, amikor is a folyamatosan erősödő állami és magánkereslet új kihívásokat hozott a nyugat-dunántúli társadalom számára. Eddig a városi lakosság megélt a tradicionális ipari és mezőgazdasági termeléséből, a vásárokon eladott késztermékéből, most viszont hirtelen kinyílt a világ, újabb és újabb gazdasági impulzusok érték a várost. A város népességét tekintve a növekedés folyamatos. 1784-ben mintegy 5100-an, ezzel szemben az 1820-as évek vége felé már mintegy 7000-en éltek a két Kanizsán.91 A városi népesség számbeli növekedése mögött továbbra is az állandó jellegű bevándorlás állt: folyamatosan érkeztek olyan bel- és külföldiek, akik a legkülönfélébb foglalkozásokat űzték. Egyre több városi lakos került be a polgárok közé. A purgerek elitrétegében az iparosok mellett erősödő arányt képviseltek a kereskedők, akik között a háborús évek alatt hamar megindult a szakosodás, a távolsági nagykereskedelmet folytató kalmárok mellett a helyi kiskereskedők és boltosok, a hagyományos szatócsok és házalók száma is növekedett. A tömeget persze nem az elit adta: a létszámemelkedés mögött főleg a szegényebb társadalmi rétegek számának dinamikus emelkedése áll. A város területi terjeszkedése alapvetően két tényezőben, az utcák és a házak számának szaporodásában is látszik. Egy 1799. évi forrástöredék szerint az 1772-ben meglévő 14 nagykanizsai utca a keleti városrészben 23-ra szaporodott.92 A 18. század végén a következő utcákat írták össze: Pécsi, Főpiaci, Fő utca, Miháldi, Pesti, Bécsi, Warasdi, Német, Kapronczai, Szentgyörgyvári, Szeglet, Csordás, Mezei, Vízi, Kispiarczi, Zárda, Zöldfa, Rózsa, Tanodalmi, Fülöp, Kereszt, Öröm utca, Új Világ, továbbá két tér is volt már: a Sétatér és a Tanodalmi tér. Felsorolásunk elejére a régi utcaneveket helyeztük, ahol néhány névváltozás történt ugyan, ám még így is világosan látszik, hogy a korábbi, az 1773. évi állapothoz képest 11 új utcával és két térrel gazdagodott a város. Nézzük, melyek voltak a jelentősebb változások! Az első szembetűnő átalakulás a Piac tér környékén ment végbe, hiszen először is elkülönült egymástól a Főpiaci és a Kispiaci terület, másrészt pedig megjelent mellettük a Zöldfa utca. Ez azt jelenti, hogy a hagyományos Nagypiac a mai Erzsébet térnek a közepén, az ún. csoportházak alatti területre szorítkozott, ugyanakkor a Piac északkeleti részén, a Zöldfa vendéglő előtt és tőle nyugati irányban kezdett kialakulni a Kispiac, amely főleg boltjaival és a napi vásáraival volt fontos a város számára. Későbbi, az 1850-es évekből származó források is megerősítik a Nagy- és a Kispiac területi különbségét. Ez egyben azt is magával hozta, hogy a Zöldfa vendéglőtől nyugati irányban kialakult egy néhány fundust tömörítő kis utca, amelyből északra nyílott a Várhely utca. Ez visszacsatolódott a Bécsi útra, s ennek eredményeképpen a századforduló körül a tér északi részén elnyújtott háromszög alakú kis épületsziget alakult ki (máig őrzi akkori jellegét). Mindez azt jelenti, hogy a századforduló környékén Nagykanizsa városrész központi területe jelentősen átépült. Egyre másra jelentek meg olyan épületek, amelyek főleg nagykereskedők és helyi boltosok tevékenységeképpen épülhettek. Ehhez persze hozzátartozott, hogy az itt lakó iparosok eladták 82 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) telkeiket, s a fundusokon új épületek jöhettek létre. Jó példa erre a háromszög alakú, a fenti rajzon általunk csak önkényesen Zöldfa-szigetnek nevezett hatalmas tömb, ahová később nagy nevet szerző családok építettek a régi földszintes, zsúpos házak helyére emeletes, cseréppel fedett kastélyszerű épületet. Kiemelkedik ezek közül a Strasser család által 1820 körül építtetett, a későbbi tulajdonosról csak Gutmann-palotának nevezett épület, amely a Zöldfa- tömb keleti oldalán, tehát abszolút központi helyen áll." A tér északkeleti oldalán 1800 körül épült fel el az a gabonaraktár, amelynek ma is megvan az eredeti homlokzata, ezt az épületet a későbbiekben a Danneberg J.— Weiss gabona— és terménykereskedő cég használta magtárként. A Piac tér északnyugati részén, szemközt a Zöldfa vendégfogadóval helyezkedtek el azok az ún. csoportházak, amelyek a 18. század vége felé épülhettek. E hosszúkás, földszintes épületek korábban a Német utca és a Piac tér sarkán lévő királyi sóhivatal tisztjei számára épültek, amit az is mutat, hogy az 1822. évi térkép is úgy említi őket, mint Soó Tiszti Lakás.94 A csoportházak mellett volt egy — a későbbiekben bizonyosan — emeletes épület, amit Kolompár Háza-ként jelöl a térkép. Azt viszont az összeírásokból, helyrajzi és házszámokból valószínűsíthetjük, hogy ezek az épületek, de legalábbis a „sós lakások" a reformkor idejére már egyszerű raktárak és boltok lehettek. A Piactér és a Német utca sarkán még mindig ott állt a sóház és a vámház. 95 Az 1750-es években a sóházból Királyi Só Hivatal lett, s itt működött Zala és Somogy megye elosztó szerve, a Sójövedéki Hivatal és raktár egészen 1870-ig.96 A hatalmas térséget délről részben a barokk stílusban emelt urasági épület, a későbbiekben Vasemberház-nak nevezett épület zárta le. Az épületben több vaskereskedés is működött a későbbiekben (így pl. a Tripammer-, a Hauser-, a Weiser-boltról tudunk), s valamelyik kereskedő cégére alapján nevezte el a köznyelv. A Vasemberházban boltok voltak, az épület térre néző északi és keleti oldala mellett, esetleg vele egybeépítve volt a már emlegetett Serház (ez volt a nagy serház, míg az Ispita utcában volt a kisserház). A Fő utca és a Piactér körüli épületek építkezési sajátossága volt, hogy általában L alakú, ritkábban li alakú építmények voltak, hozzájuk értelemszerűen egy belső udvar is tartozott. A Piac tér keleti oldalán eleinte inkább iparosok, később pedig egyre inkább kereskedő famíliák épületei helyezkedtek el, alul általában boltok, fölötte vagy hátul az udvarban vagy az épületszárnyban maga a lakás. A Piac tér déli részén egy ráccsal körbevett Szentháromság-szobor állt, amit még 1758-ban Inkey Boldizsár készíttetett.97 De nemcsak a Piac tér környéke alakult át, az utcabővülés egész Nagykanizsán jellemző volt. Mondottuk már korábban, hogy a város terjeszkedése a 18. században alapvetően az öt főirány mentén kifelé történt. Nos, úgy tűnik, hogy az egyes utcák kifelé tovább nőttek a 18—19. század fordulója táján is, ám kétségtelenül megindult egy összekötő utcahálózat kiépítése is. A korábban szinte önálló egységként létező Miháldi—Czigány—Új utca környéke tovább bővült, és egyre szervesebben kapcsolódott a többi utcához, hiszen megépítették a Kereszt utcát, amely nevéből következően is a nyugati utcák felé való összekötés lehetőségét adta. A Sopronyi utca—Eötvös tér—Récsei utca—Miháldi utca— Rózsa utca egy szabályos négyszöget alkotva zárta a keleti területek jelentős részét, javítva ezzel az utcában lakók mobilitását. A déli városrészben is változások figyelhetők meg, hiszen a kelet-nyugat tengelyt képező Varasdi út — Fő utca alatt párhuzamosan megjelent a Fülöp utca, amelynek a déli oldalán telkek jöttek létre (az északi oldalon nem, hiszen ott a Fő út telkeinek udvari végződése volt). A Légrádi út egyre karakterisztikusabb formát öltött, s ugyanakkor a Tizenhárom városi tér, vagyis a Szentgyörgyvári utca és a Fő út találkozásánál kinyíló hatalmas háromszög is kezdte elnyerni mai formáját (Deák tér). Helyileg a Sétatér a Szentgyörgyvári utca déli végén jött létre, ahol hosszú időn keresztül volt egy hatalmas kert. Az Eötvös tér északi oldalán is kialakult egy Sétatér, s jelezzük, hogy a Piactér nyugati oldalán, a Zöldfa vendéglő alatti részen is létrehoztak egy fás-kertes parkot. Az utcarendszerrel kapcsolatos alapkérdés az utcák szaporodása és a minőségjavítása volt. A kanizsai utak ugyanolyan gyenge minőségűek voltak, mint bárhol máshol az országban, a különbség csak annyi volt, hogy itt az utak terhelése sokszorosan meghaladta egy átlagos város utcarendszerének terhelését. Az utca legnagyobb ellensége a víz volt, mert egyrészt hiányoztak a városban a vízelvezető csatornák, másrészt pedig a nagykanizsai városrész gödrös jellegű volt. Egy-egy kiadósabb eső vagy hóolvadás után szinte mozdulni sem lehetett az utakon, nemhogy szállítani. Barbarits Lajos munkájában a városkép kialakulásánál megemlíti a „Sárecztengert", amely a mai Eötvös tér környékén jött létre. A „Sárecz" név a mezőváros egy régi családjának nevét jelenti, az ő fundusuk környékén alakult ki a sártenger. Ezt az is bizonyítja, hogy a már emlegetett funduskimutatásban a tér mellett az egyik névtelen utca elején valóban élt egy Sárecz Ferenc nevű gazda és csizmadia, de még a reformkorban is találunk ott egy Sárecz nevű csizmadiát. Az említett helyen nagyobb esők után annyi víz gyűlt össze, hogy abban lovakat lehetett úsztatni, s a hatalmas pocsolyában gyerekek és felnőttek fürdőzhettek. Az 1830-as évek elején létrejött megyei útleírás is egyértelműen úgy fogalmaz, hogy „A Piaristák Collégiuma előtt lévő Sárecz-Tenger", vagyis az elnevezés elfogadott lehetett abban az időben. Büntetésből en83 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) nek a mély gödörnek a vízébe mártották vaspántokból összeállított ketrecekben azokat a szappanosokat és pékeket, akik a termékek előállításakor csaltak.™ Valójában a hatalmas gödör a téglavetők anyagfelhasználása miatt alakult ki, így minden bizonnyal van alapja a Vladimír Bronyevszkíj által 1810-ben leírtak egy részének: „Képzeljenek olvasóim két meredek között egy gödröt, melyben egyetlen egyenes utca látszik, mintegy azért, hogy ide folyjon le, és itt gyűljön össze minden szenny és mocsok".99 Ilyen értelemben a berekcsatornák megásása a belvárosnak semmit sem segített. Volt még a város északi részén egy kelet—nyugat irányú patak is, mégpedig az Ördögárok, amelynek szabályozásával a későbbi Rákóczi út környékét tudták árvízmentesíteni. Ha az Ördögárok kiöntött, az északi rétek is víz alá kerülhettek, s a 19. század első felében a Cigány, az Új és a Récsei utcák vidéke is veszélyeztetetté vált.100 A Sárecz-tengeren kívül a városban még máshol is voltak nagyobb belvizek. Egy ilyen hely volt a Ciglenice, amely a Szentgyörgyvári út—Eötvöstér— Sopronyi utcák villájában, annak déli részén jött létre, valahol a mai Kossuth tér alsó részén. Itt az volt a baj, hogy a dél felé folydogáló esővizekből gyűlt patakok folyamatosan mosták az utcák partjait, a hordalékot lerakták, s nagy esők után itt is egy valóságos tó jött létre. Egy későbbi visszaemlékezésből tudjuk, hogy a Ciglenice tóban nyáron ruhát mostak, télen pedig korcsályozó és csúszkáló hely volt, amely a mélysége miatt komolyabb tragédiákat is okozhatott. A tavat, amelyet az 1857. évi színes haditérkép is világosan jelöl, a városban németül Ziegel-see-nek nevezték, innen származik a Ciglenice elnevezés.101 A temető környékén a belvizek miatt örökösen megoldatlan közlekedési problémák keletkeztek. A vizes, sáros helyekről tudjuk azt is, hogy volt olyan téli eső, amely után a szekér bglefagyott a sárba.102 A lakosok persze találékonyak voltak: esetenként gerendákat fektettek keresztbe az úton, azokon lehetett átkelni a másik oldalra, máskor rőzsekötegeket és kavicsot szórtak le, néha gólyalábakat használtak.103 Maguk az utcák is katasztrofális állapotban voltak. Ha a T. Mérey Klára és Bencze Géza által közölt forrásadatok alapján szemléljük a város utcáit, akkor azt látjuk, hogy a nagy országos utakat még csak-csak javítgatták, ám a kisebbekkel semmi sem történt.104 A Bécs felé vezető Magyar utcáról például azt írták, hogy „...még jobban meg kivánnya a kövecsezést... Földje a meg nevezett távolyságra a Patika Házig agyagos — onnénd pedig Magyar utzán keresztül folyó patakig porhanyó — a Magyar utza vége felé egészlen a lasnaki vendégfogadóig — homokos..." Ha esett, akkor Nagykanizsán belül még a lejtőkkel is meg kellett küzdenie a közlekedőnek; a Sopronyi utcáról avagy Pestről érkezett utas számára egészen a berekig lejtett az út, s ha a Piacnál északra fordult a Magyar utca irányába, csak akkorjutott egyenes útra. Az utcák szélességével nem volt baj, hiszen mind a Fő út, mind a Bécsi út mintegy 6 öl széles volt, vagyis azon kényelmesen kerülhették egymást a szállító járművek. Az 1820-as évek vége felé a Német utca folytatását jelentő „vám utat csináltatja a Nagy M. Batthyány Fülöp 0 Herczegsége." A kiskanizsai utak még rosszabbak voltak, a talaj süppedősebb, homokosabb volt, s ráadásul keskenyebb is: „Kis Kanisai útszán a piatzig az út nagyon keskeny, és süppedős — a piatzon keresztül a város végéig homokos...".105 A város népességének úrbéres település lakosaként közmunkát kellett teljesítenie, ami az utcák javításának legalább a lehetőségét megadta. Mindez azonban világosan jelezte a városnak, hogy a kereskedelmi forgalom növekedése s a napóleoni háborús időszak emelkedő tendenciát mutató igényei miatt szilárd burkolatú utakat kell létrehoznia. Magyarországon azonban ebben az időben technológiailag még csak igen gyenge kivitelezési módszereket ismertek.106 Mivel Kanizsa környékén kőbánya nem volt, szilárd burkolóanyag gyanánt maradt a Mura folyó kavicsa, amelynek a városba szekerezése, lassú és költséges volt.107 Másik, helybeli megoldásként a téglával kirakott utcaburkolat kínálkozott, amelyhez a gyalogjárókat és az egyes portákról kivezető hidakat is javítani kellett. Téglaégetője a városnak is és az uraságnak is volt, utóbbinak több is. Az első téglázott út kialakítása 1810- ben kezdődött meg, a tégla alá kavics került. A vármegye 30 000 darab téglával támogatta az útjavítást, a város téglaégetőjének felállítására pedig Mlinarics Gergelyt szerződtették Negovicból, akivel 320 000 tégla elkészítésére szerződtek.10" A város 1812-ben kiadta azt a rendeletét, miszerint minden házigazdának a háza előtt ki kell tégláznia az árkot, és arra rendes téglázott hidat kell építenie. A piros színű kitéglázott utcák (az első az Ispita utca volt) folyamatosan szaporodtak, a közlekedés ugyan hangosabb lett, ám lényegesen javult az áteresztő kapacitás.109 Az utak karbantartása s további javítása azonban elkerülhetetlen feladat volt. 1844-ben 20 000 mérő kavics terítésére vállalt kötelezettséget a város, s ebből a zsidó hitközség kereskedelmileg legjobban érdekelt 70 háztulajdonosa 10 000 mérő költségét magára vállalta.110 Tervek születtek a Piac tér kavicsozására is, hiszen nagyobb esők után az is sártengerré vált. A másik nagy feladat az éjszakai világítás kiépítése volt. Az természetes volt abban az időben is, hogy a kereskedelemmel együtt járó gyorsabb ütemű gazdagodás közbiztonsági kérdések tucatját veti fel. A vásárok alkalmával, de azon kívül is napirenden voltak a kisebb-nagyobb rablások, betörések, s a városi elöljáróságnak állandóan gondot 84 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) okozott ezeknek a kezelése. Elsősorban a kereskedők, vásárosok, valamint a forrásokban terminológiailag megkülönböztetett boltosok szenvedtek sokat. A város megmaradt Protocolluma szerint például 1798-ban Moyses Salamon szentpéteri zsidó ember a vásáron Leopold Jangl és Pintér Tamás kereskedő sátorától egy vég fehér cérna pántlikát ellopott, ezt a tolvaj tangájában meg is találták, s 12 pálca botütésre ítélték érte.''11 1799-ben Hirsch Varner nemesdédi zsidó embert vádolták meg azzal, hogy az előző napon a piacon Held János kereskedő zsebéből annak írókönyvét, a benne lévő 45 forint bankócédulával ellopta, azzal elszaladt, ám a tolvaj pechjére a könyvecske kiesett a zsebéből akkor, amikor Popovics Sándor boltjába akart beszaladni.111 Sorolhatnánk még a példákat, amelyekből látszik, igen nagyszámú tolvajlási esetet kellett a városnak kivizsgálnia, s azokban ítélkeznie. Feltehetően az éjszakai tolvajlások elszaporodásából is következett, hogy egyre fontosabb kérdéssé vált a közvilágítás megoldása. 1821-ben a piac körül lakó 34 kereskedő engedélyt kapott arra, hogy saját költségükön lámpákkal ellátott két éjjeliőrt fogadhassanak, akik a Piactér boltjaira vigyáznak. Később több állólámpát állítottak fel a kereskedők a téren, s kérésükre a város elrendelte, hogy a Piactér összes boltosa köteles a közös világításhoz hozzájárulni, s ezzel párhuzamosan a város is felállított a városháza elé egy lámpát.1" Az 1840-es években már a házzal bírókat, a ház nélkülieket és a kereskedőket egyaránt bevonták a lámpafölszerelésbe; a három osztályba sorolt lakosok járultak hozzá a kivilágítással együtt járó költségekhez.114 1837-ben a város konvenciós szerződést kötött az éjjeliőrökkel. Több szerződés is megmaradt, amelyekből tudjuk, hogy például Jakobits József „Piartzi Utzai éjeli Őrnek" felfogadván, kötelessége volt „a szokott éjjeli órákat pontosan megkiáltani, az éjeli csavargókat bekísérni, és az Elöljáróságnak engedelmeskedni" ,115 Hasonló feltételekkel fogadták fel Zsilip Józsefet, ugyanakkor Szalai Györgyöt Német utcai, Lancsák Györgyöt Magyar utcai, Benedek Pált Cigány utcai, míg Nagy Ferencet és Deák Györgyöt kiskanizsai éjjeliőrnek szerződtették. Az éjjeliőrök évi 25 forint fizetést, 2 csizmát és egy hoszszú szűrt kaptak fizetségképpen. (A fizetésekhez csak annyit teszünk hozzá, hogy ugyanekkor az urasági erdőkerülő, erdőpásztor stb. 50 forintnyi összeget kapott.) Nem volt azonban problémamentes a lámpák működése, ugyanis az 1840-es években a város egyre rosszabbul állt anyagilag, így nem lehet véletlen az Életképek folyóiratban talált néhány szellemes sor, amelyeket egy korabeli tudósító jegyzett le, komor képet festve a jövőről: ,/l jövő év — mint halljuk — sötétséggel fog beköszönteni Nagykanizsa városába, azaz: utcai lámpák, néhány évi szolgálatuk hálás elismerésül, nyugalomba fognak helyeztetni, ami arra mutat, hogy városunk halad — visszafelé."6 Meg kell még jegyeznünk, hogy a Piactér és a város egyéb központi területei csak kevéssé hasonlítottak a mai, nagy épületekkel övezett jellegre; abban az időben a szegélyező házak általában laposak voltak, jó esetben emeletesek, s még a 19—20. század fordulóján is gyakoriak voltak a foghíjak, az üres telkek. Ezek a házak és fundusok közötti foghíjak nagyon lényegesek voltak biztonsági okokból, hiszen csak így számíthatott a lakosság arra, hogy a vissza-visszatérő tüzek a jelentősebb távolságok miatt lokalizálhatok. Tűz pedig igen gyakran keletkezett, néha csak magától, de gyakran erőszakos események hatására is. Egy példát ragadjunk ki, amikor a kereskedők elleni erőszak hatására támadt tűz. 1798 tavaszán többször is megpróbálták felgyújtani a Magyar utcában Israel Josz házát, a második kísérlet aztán sikerrel járt: „...a Kert felől lévő Házafarozatja lángot vetvén egy szempillanatban az egész Házat a Tűz elborította...", a ház leégett, s mellette 27 másik épület is megsemmisült.117 Csak ennek az egy tűzesetnek az összkára meghaladta a 16 000 forintot. A legnagyobb kár a görög iskolát és templomot érte, amelyben 2135 forintnyi veszteség keletkezett. A kárértékek persze viszonylagosak, valószínűleg joggal jegyzi meg a jegyzőkönyv vezetője, hogy „Zsidó Zsellérek, amint a Zsidóság Summariter bé adta, de a mint hihető, a Kár vallottak sokkal fóllebb adták bé Kárukat, hogy sem szenvedtek"." 8 Tudjuk egy forrásból, hogy 1835-ben is volt egy nagy tűz Kanizsán. A tűzesetek kezelésében nagy szerepe volt annak, hogy 1834-ben 10 darab kézi fecskendőt szereztek be lajtoskocsival együtt, illetve hogy 1839-ben a város megtiltotta a zsúpos, szalmás házak építését.119 Ez is a korabeli fejlődés sajátos tünete, a környező Batthyány-uradalmakban is jószágkormányzói rendeletben határoztak a cseréptetős épületek szükségességéről.120 A Piatérhez hasonlóan a századforduló körüli években a Fő utca is átformálódott. A volt Ejzenpart- házat most már a Csokonai Karnyónéjából is ismert Gottlieb Mayer nagykereskedő foglalta el, s családja a forradalom idejéig bizonyíthatóan ott is lakott (Gottlieb May erről a kereskedelmi fejezetben adunk részletes ismertetést). A városháza másik oldalán semmi nem változott, az a házrész továbbra is az 1773-ból már ismert Pichler famíliáé volt. A Vasemberház viszont minden bizonnyal átépült, klasszicista formát vett fel, az alsó részében boltok voltak, az emeleten pedig lakások. A Fő út keleti részén újabb épületek tűntek fel: főleg a kereskedőházak száma szaporodott. A mai Deák tér felé eső területen az egyik kiemelkedő épület az emeletes Axenti-ház volt, amely a kapu fölötti zárókőbe vésés szerint 1817-ben épült, ám mellette is számos gazdag izraelita kereskedő família háza található egészen a városházáig.121 Olyan tekintélyes családok építkeztek a Fő út déli részén, mint például a LachenKaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) 85 bacher, a Horschetzky, a Dobrin család stb.122 Tévedés lenne persze azt hinni, hogy a Fő út környéke nem változott. Erre jó példa a Felsőtemplom építése, amely alapvetően átalakította a Fő utca—Szentgyörgyvári út—Eötvös tér térségét. (Érdekes, hogy az 1822-ből való térképen még úgy jelölték a templomot, mintha az a Fő utca déli oldalán egy telek alsó végében lenne.) Ezek között az épületek között helyezkedett el a gróf Széchenyi-féle ház is, amelyet az 1822. évi térkép is világosan jelöl. A fundus az 1803. évi összeírás szerint Geber György kalmár tulajdona volt, s maga a telek a korábban emlegetett Zsul Mátyás és Dobrovits Ignátz telke között feküdt a Fő utca déli oldalának közepén. A fundust 1805. március 24-én vásárolta meg gróf Széchényi Ferenc a kanizsai Geber polgártól 22 500 forintért. Széchényi gróf ekkor Somogy vármegye főispánja volt, akinek mind Zalában, mind Somogyban kiterjedt nagybirtoka volt. A Széchényi-féle kanizsai ház az 1814. évi végrendelet szerint a pölöskei majorátushoz tartozott, tehát ahhoz a birtokrészhez, amelyet Széchenyi István örökölt. Közismert ugyanakkor, hogy Széchenyi István gróf az 1830-as évek közepén somogyi birtokait eladta testvéreinek, mivel érdeklődése egyre inkább Pesthez kötötte, s ennek esett „áldozatául" kanizsai háza is. 1839-ben a városi földkönyvből készült mérnöki kivonat már felmérte a telek és a rajta lévő ház állapotát, amelyet aztán a gróf 1840-ben eladott sóskúti Tárnok Alajosnak, a Batthyány Nepomuk János-féle uradalmak exactorának, aki emellett zalai nemes volt. A szerződésben Tárnok Alajos Lackenbacher Heinrich és Schey Fülöp kereskedők engedményeseként szerepel. Tárnok Alajos 1842-től a Kanizsával határos, gróf Zichy Károly tulajdonában lévő vrászlói uradalomjószágkormányzója lett. Tárnok a volt Széchenyi- féle házát 1843-ban Zichy Károly grófnak eladta, ugyanakkor továbbra is abban lakott bérlőként, míg a ház másik részét boltként bérbe adta. A házhoz tartozott egy nagy gabonaraktár is, valamint a fundus része volt még 10 23/32 hold szántó és 4 3/64 hold rétterület, maga a városi telek pedig 37/64 katasztrális holdat tett ki. 1848- ban egy becslés szerint a kanizsai birtok és épület értéke 20 688 forint volt ezüstben, ezen belül az épület értéke 13 469 forintot tett ki. Ez volt az a ház, amelyet a későbbiekben Tárnok-háznak neveztek a városban. Az épület 1857-ig maradt Zichy gróf birtokában, ekkor Tárnok kiköltözött, Batthyány utcai házába ment át, az épület pedig a Zichy testvérek osztozkodása következtében báró Walterskirchen Lajosné született gróf Zichy Mária tulajdonába ment át.123 írásunkban lassan átcsúsztunk az utcák szintjéről a házak ismertetésébe, amit persze a logikai menetünk is magyaráz. Nézzük meg először, mit mutatnak a házak számáról informáló levéltári források adatai!124 A diagram a rovatos összeírások adatai alapján készült, ebből következően azt a mintegy 25 épületet, amely földesúri, vármegyei vagy állami tulajdonban volt, értelemszerűen nem tartalmazza. Mindazonáltal világosan látszik, hogy 1776—1822 között a nagykanizsai városrészben a lakók házainak száma 450-ről 552-re növekedett. Ha szétbontjuk az aggregált adatokat, akkor azt látjuk, hogy leggyorsabban a 3. osztályba sorolt, vagyis a leggyengébb minőségű házak szaporodtak. Ám mutatja az elmozdulást az is, hogy a téglából épített, jelentős alapterülettel bíró házak száma 1800— 1806 közötti években 31-ről 49-re emelkedett. Ez szorosan összefügg az említett központi területeken végbemenő építkezésekkel, a nagy kereskedő családok ingatlanszerzésével. Ha ez utóbbi folyamatot elemezzük, valóságos földindulást érzékelhetünk. Emlékezhetünk még arra, hogy az 1770-es évek elején a város közepét, a Fő utcát, a Piac teret iparosok, polgárok vagy egyszerű gazdák népesítették be, kereskedőt csak elvétve lehetett ott találni. A napóleoni konjunktúra idején meggazdagodott s nagy számban betelepülő görög (ortodox vallású) és zsidó kereskedők viszont egy-két évtized alatt gyakorlatilag felvásárolták a városközpontban lévő házakat, s földesúri engedéllyel ott élhettek. A gazdag kereskedőréteg városközpontban való megjelenése témánk szempontjából kettős hatású volt. Egyrészt kiváltotta az iparos réteg ellenállását, megpróbáltak tradicionális jogaikba belekapaszkodni, s ehhez a vármegyénél avagy a földesúrnál kerestek támogatást. A Thúry György Múzeumban fennmaradt annak az 1929-ben publikált, amúgy 1810-ben a városi iparosok által aláírt beadványnak egy példánya, amelyben a városiak panaszkodnak a zsidóság nagyfokú térhódítására. így írtak: „Falu helyen a zsidók uraság házaikban lakván, tsak Zsellérek és extraserialisták közé 86 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) számláltatnak, kiket minden időben Forspont alá kívánni nem lehet, ellenben Kanisán, ámbár a Zsidók kedves hazánkban polgári jussal még nem ditsekedhetnek, még is örökös Jussal bírnak Házokat, és pedig a legg szebb, legg jobb fekvésű és legg téresebb Házok keken, mint a városiak. Maradt azért hírmondó, mint például a Fő út déli oldalán Németh szűcsmester, avagy vele szemben Czenek Márton kalapos háza, ám a kereskedői térnyerés mindenképpen szembetűnő. A legjelentősebb kereskedők házai az 1810-es években közül mostanságik már 39-et bírnak".125 A félelemérzet is ott bujkált bennük, amikor a levél vége felé úgy fogalmaztak, hogy „...méltán félhetünk, hogy a keresztény vagyonosabb Lakosokat ki szorítani és Kanisát, amint már jövendöltetik is, valóságos Zsidó Várossá tenni fogják". Ez a levél világosan mutatja, hogy a zsidó kereskedők egyre nagyobb számban jelentek meg a városban, s a legjobb házakat vásárolták meg. A másik következmény azonban a város átépülése volt. Kétségkívül a 18—19. század fordulójára tehetjük az építkezési hullám elindulását, amely után majd csak az 1860—70-es évek fordulójától figyelhető meg újabb építkezési ciklus. Ez a századfordulós időszak teremtette meg a jellegzetes kanizsai városképet, amelyet a téglából épített, földszintes, valamint egyemeletes, esetleg tetőteres, manzárdos jellegű házak jellemeztek. Ezek az új házak elsősorban a Fő utcában, a Piac téren, a mai Deák tér környékén jöttek létre. Tipikusnak tekinthetjük például a görögkeleti vallású Theodorovics-ház formáját, amely az utcai homlokzatára nézve hosszan elnyúló, nagy kiterjedésű épület volt, közepén boltíves nagy kocsibejáróval.126 Az emeletráépítés gyakorlattá kezdett válni, több példánk is van erre; így tudjuk, hogy a Vasemberházban alul 17 bolt volt, míg az emeleten laktak a kereskedők, boltosok. Tudjuk azt is, hogy a Chinorány-ház is emeletes épület volt, ismerjük a 18. század végi piactéri nagy gabonakereskedő épületét, a Popovics-házról is tudjuk, hogy emeletes volt stb.127 Ha rátekintünk a századforduló környéki adóösszeírások névlistájára, akkor azt láthatjuk, hogy a kereskedők központi területi térnyerése állandó folyamat, s az 1820-as évek végére már jóval többen voltak a centrális tel- Az 1811. évi úrbéri szerződés nem gördített akadályt a városiak fundusainak adásvétele elé, sőt egyértelmű, hogy a földesúr minden egyes esetben jól járt. A szerződés kimondta, hogy „Minden közönséges Census alatt a Városiak birtoka alatt lévő s leendő Fundusoknak szabad eladása, és meg vétele, ennek utána is azoknak meg engedtetik".''2* Ugyanakkor a földesúr nehezményezte, hogy az 1773. évi funduális könyvhöz képest igen sok változás ment már végbe a házak birtoklását illetően, ezért a két fél megállapodott az új funduális könyv elkészítésében. Azt is rögzítették, hogy fundus eladása vagy vétele csakis az uradalom tájékoztatásával, s a „Városi Tanácsnak hitével és tudtával legyenek", vagyis a városnak kellett nyilvántartania a változásokat, s arról az uradalmi tiszttartót és a földmérőt tájékoztatni kellett. Továbbra is érvényben maradt az a régi szabály — ne feledjük, Kanizsa mezőváros volt — miszerint „A Fő Mgú Uraság házaiban, vagy különös Urodalmi Census alatt lévő Fundusokon lakozókra a Városi Bírónak és Magistrátusnak hatalma sémiképpen ki nem terjed, és ezek valamint eddig, ugy ezekutánis egyedül a Fő Mgú Urasaágnak Jurisdictiója alatt maradnak" .129 A napóleoni konjunktúra éveiben, s azután is Nagykanizsán szinte mindig állomásozott jelentősebb nagyságú katonai kontingens. Mivel Kanizsa mezőváros volt, forspont is terhelte a várost. A szokásoknak megfelelően a katonatisztek a jobb házakba költözhettek be, a katonákat azonban szerteszét szállásolták be. Mivel háború volt, a kényszerbeszállásolás ellen sokat tenni nem lehetett, ám a társadalmi súrlódások is napirenden voltak. A kapitányok, őrnagyok, ezredesek értelemszerűen az éppen házat vásárolt avagy épített gazdag 87 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) kereskedőkhöz kerültek. Nem véletlenül panaszkodott a vármegyének az egyik legjobb házat birtokló Gottlieb Mayer nagykereskedő, hogy az a katonatiszt, aki nála lakik, hosszú ideje elfoglalja házát, s esze ágában sincs kiköltözni, s bár azt ígérte a katonaság, hogy csak két hétig maradnak, ugyanakkor a tiszt már egy éve ott van, s emiatt a kereskedő családjának egy szobába kellett összehúzódnia. Mayer azt akarta elérni, hogy a katonatisztet Hirschler Moyses nagykereskedő tágas házába költöztessék át.130 A forspont örök viták tárgyát képezte, a zsidó nagykereskedők igyekeztek különböző eszközökkel megszabadulni ettől a tehertől. Az említett Hirschler Moyses, de mások is, így például Lichtenstein Móric is szerződést kötött a várossal, amelyben pénzadományt ajánlottak fel a megszorult önkormányzatnak, kölcsönt folyósítottak vagy éppen egy felszerelt katona költségeit állták, s ennek megfelelően mentesítették házukat a forspontkivetés alól.131 Az adóbevételeket illetően a város általában mohó volt. Jellemző eset erre az, amikor Hirschler Moyses még egy házat szerzett, Nagykanizsa város mindjárt forspontozta az ingatlant, mondván, hogy amikor szerződést megkötötték, még csak egy épülete volt, s a szerződés csak arra vonatkozott, az új épülettel azonban már együttjár a tehertétel.132 Az ilyen esetekből aztán általában instanciák tömkelege született. Világosan látszik azonban az a sajátosság, amely a zsidóság kettős hovatartozásából következik: kezdetben a zsidóság az urasági fundusokra telepedett le, s így csak a földesúrnak tartozott elszámolással, a századforduló körül azonban megindult a városi telkek megvásárlása, így a városbíró joghatósága is kiterjedt rájuk. A katonaság léte, az egyre nagyobb létszámú átmenő, nem tipikus városlakó elem sok újdonságot hozott a város életébe. Az említett katonaság ellátási és szállítási kötelezettsége élénkítette a település életét, hiszen meg kellett felelni a feladatoknak, ám az is tény, hogy a sereg beköltözése a városba néha hosszú időre lekötötte a lakosság fuvarozási-szállítási kapacitásait, és ez zavarokat is okozott. A hadsereg megszállta például a ferences kolostort, s évtizedes bentlakásával legalább 20 000 forintos kárt okozott a később visszatért barátoknak.133 Ugyanakkor egyre fontosabbá váltak a vendégfogadók, a szálláshelyek, s e téren sokáig nem volt előrelépés. Korabeli átutazók leírásait, említéseit kutatva érdekes például, hogy Széchenyi István naplójában szerepel az a félmondat Kanizsán való egy napos tartózkodásáról, hogy „Mengennél ebédeltünk",134 Azt tudjuk, hogy az illető Mengen Wilhelm katonatisztről volt szó, ám házát nem tudjuk azonosítani. Ebből viszont az is következik, hogy voltak a városnak olyan gazdagabb lakói, akik szállást tudtak nyújtani egy arisztokratának is. A városnak azért is fontos a beszállásolás, mert pénzbevételei között 30-40%-ot tett ki a katonai ellátásért kapott összeg. A háborús időszakban a városban kórházat is berendeztek, ehhez orvosokra volt szükség, s ezért nem véletlen, hogy forrásainkban folyamatosan szaporodik a diplomás társadalmi réteg aránya. Néha olyan mennyiségű élelmiszert és szénamennyiséget kellett előteremteni a hadsereg ellátására, hogy az már a lakosság ellátását is veszélyeztette, ezért megpróbáltak minden területet igénybe venni a kaszálórét bővítésére. Erre tipikus lehetőség a berek kihasználása. 1807-ben a város előírta a berekben lévő rekettyés és bozót kiirtását s legelőnek feltörését. A Magyar utcai gazdák vállalkoztak a terület irtására, amiért hat évre széna-, kilenc évre sarjúkaszálásra kaptak engedélyt.135 A vendégfogadók száma a 19. század közepéig nem változott Nagykanizsán, a kiskanizsai városrészben viszont létrejött az első vendégfogadó. A város nyugati részén, a Varasdi út legelején az első telek volt a Bárány vendégfogadó; a nyugati irányból, a tenger felől érkező kereskedő, vásáros ember ezzel találkozott először. A keletről, vagyis a somogyi területekről érkezve az utazó a Sopronyi utca közepén lévő Ökör fogadó mellett haladt el, de érintette a Fő tér irányába haladva a Tanodalmi tér mellett lévő Sas vendégfogadót is. Ha még beljebb megyünk a városba, akkor a két legjelentősebb vendégfogadó a Zöldfa régi épülete és a Korona vendégfogadó volt.136 Igazi, üldögélős kulturális helyek azonban még nem voltak a városban, azok majd csak a reformkor időszakában jönnek létre. Megfigyelhetjük a jelentős létszámnövekedésen átesett zsidóság önszerveződésének jeleit, így a rabbinus ház, a zsinagóga, a zsidó kórház és a zsidó iskola létrehozását. Mellette a katolikus, evangélikus és református vallásúak számára is bővült az egyházi szolgáltatások köre: új templomokra, imaházakra, temetőkre stb. volt szükség. Javult a gyógyszertári ellátás is, több kereskedő is megjelent a városban. A századforduló időszakának a kanizsai térszerkezetre vonatkozó egyik legnagyobb változása az évszázados problémának tekinthető, a két városrészt egymástól elválasztó berek kérdésköre volt. A mezőgazdasági fejezetben részletes áttekintést adunk arról, hogy a 18. század második felétől milyen alapvető lépesek történtek ez ügyben. A térszerkezet felől közelítve a berek ügyét, jeleznünk kell, hogy más kérdéseket is felvetett. Azt mindenki tudta abban a korban, hogy a két városrész egymáshoz való közelebb kerülése, esetleges egységesedése alapvetően a városrészek közötti irdatlan mocsár megszüntetése révén mehet végbe. A mocsárból nyerhető földterületre természetesen két igénylő is volt, hiszen a földesúr is és a város is remélte korábbi területének kiterjesztését. A város számára a berek alapvetően a rétterületek miatt volt fontos, mivel az állandóan javuló kereskedelmi-szállítási 88 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) kapacitások fenntartása és működtetése egyre több szénát és sarjút igényelt. (A korabeli kereskedelem nagymennyiségű hámos lovat feltételezett, s ahogyan növekedett a szállítási kapacitás, úgy kellett biztosítani az egyre nagyobb rétterületet is.) A mocsárnak volt egy olyan része, amely a berek közepén viszonylag magasabban feküdt (ezt hívták Polai-szigetnek), ezt Szapáry földesúr óta a városiak használták, s a városiak a nagy pörben maguknak is igényelték. Ugyanakkor a mocsár lecsapolása, kiszárítása, irtása igen jelentős munkaalkalmat biztosított a városi lakosság egy részének, főleg a kisebb jövedelemmel rendelkezők számára jelenthetett ez sokat. S arról sem szabad megfeledkezni, hogy volt a mocsárnak valamilyen kénes jellegű kigőzölgése, amely esetenként fullasztó és mérgező is lehetett. Ezt jól bizonyítja az is, hogy az 1770-es években azért vezényelték el a katonaságot Kanizsáról, mert azt gondolták, hogy a kigőzölgés hatására haltak meg az itt állomásozó katonák.137 Erről egy későbbi forrás tájékoztat, amikor is a környék nemes földbirtokosai kérelmezték a vármegyénél, hogy járuljon hozzá a mocsár lecsapolásához. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a nádas-zsombékos vidék a vadállatok számára menedéket jelentett, a lakosok számára pedig komoly veszélyforrást, hiszen még szép számban farkascsordák is előfordultak ott.138 A berek használatából mind a városnak, mind a földesúrnak volt jövedelme. A városiak számára az életlehetőségek növelése és a további fejlődés lehetett a legfontosabb, a földesúr számára pedig a berekben lévő malmok után járó árenda, az ott kivágható fa eladása avagy deputátumként való felhasználása, a halászat bérbeadásából származó haszon, a rétek árendába bocsátása, malmok működtetése stb. szerepelhetett a bevételi listán. Ugyanakkor tény, hogy a berekről szóló 1810. évi szerződés normalizálta a város és a földesúr kapcsolatát, s lehetőséget adott az 1811. évi úrbéri szerződés megkötésére. 139 A város 230 holdat nyert a berek területén, elsődlegesen azokon a helyeken, amelyek a kiskanizsai határ mentén feküdtek. Ezek a területek alapvetően rétek voltak. Ez egyben azt is jelentette, hogy a kiskanizsai lakosoknak lehetőségük volt keleti irányban némileg bővíteni városrészüket, s ezzel közelebb kerülni a gyorsan fejlődő nagykanizsai városrészhez. Ha a későbbi, 1857. évi császári abszolutizmus korabeli térképre tekintünk, akkor azt láthatjuk, hogy a kiskanizsai keleti oldalt is az erőteljes „besűrűsödés", azaz odaköltözés jellemzi, nyilván nem kis részben a berek lecsapolásának hatására. Az 1802-ben megindult lecsapolás során a kiskanizsai oldalon a Bajcsai út mellett, míg a nagykanizsai oldalon a Magyar utcai kertek tövében ástak árkot, később a két csatornát egy keresztirányú kanálissal összekötötték. A munka során minden kanizsai házra 5 öl árokásást osztottak ki - kuriális funduson lakókra értelemszerűen ez nem vonatkozott.140 A berket a későbbiekben is állandóan tisztogatni kellett, ez a tevékenység általában közmunkaerővel történhetett, mert pénz erre a célra nem volt. A berek lecsapolása után nekiláttak a parcellázásnak is. A földek kimérése a vámháznál kezdődött. A nagykanizsai határhoz legközelebb eső telkeket a városrész legtávolabb lakói, így a Sopronyi utca lakosai kapták, azután következhettek a közelebb lakók. A nagykanizsai városrész nyugati határához legközelebb eső csatornát (gyakorlatilag a kertek alatt futott) a későbbiekben Dencsár-ároknak hívták, vélhetően arról a személyről elnevezve, aki a 18. században városbíró volt.141 IV A VÁROSI INGATLANRENDSZER A REFORMKOR IDEJÉN 1. Új utcák és területi bővülés Nagykanizsa népessége — akárcsak korábban — a 19. század első felében is folyamatosan növekedett. Ha hihetünk a korabeli történeti statisztikai forrásoknak, akkor azt látjuk, hogy az 1820-as évek végi mintegy 7000 fős lakosság az 1840-es évek elejére kb. 9600 főre emelkedett. Ezek a számok azonban vélhetően csak az állandó lakosokra vonatkoznak, s úgy gondoljuk, hogy alábecsülik a város népességének nagyságát.142 A városban mindig élt néhány száz olyan ember, akik csak átmenetileg jelentek ott meg, tehát joggal becsülhetjük a város lélekszámát 1848- ra 11—12 000 közé.143 (Biztosra vesszük, hogy nem véletlenül teszi egy — a polgári forradalom időszakában készült — irat a város népességét 13 000 főre.) Mindenesetre úgy tűnik, hogy a városi lakosság létszámának növekedése a reformkorban gyorsult, s e gyorsulás forrása — akárcsak korábban — inkább a külső elemek betelepedése, mintsem a belső népesség szaporodása volt. A növekedő népesség letelepedése és elhelyezése jelentős problémákat okozott: a várost hozzá kellett igazítani az emelkedő létszámhoz. A gyors népességnövekedésből fakadó gondok viszont már nem voltak megoldhatók a lakók spontán jellegű letelepedésével, most már megtervezett lépésekre volt szükség. Ehhez pedig terület kellett, így nem véletlen, hogy az egyre nagyobb bevételben reménykedő uraság elősegítette új utcák létrehozását, s ehhez biztosította a területek eladását. Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) 89 Melyek voltak az utcarendszer terjeszkedésében a fő irányok? Az 1857-ből való abszolutizmus-korabeli városi térkép már világos utcarendszert rajzol ki.144 Látható a térképen, hogy a város területi terjeszkedése során alapvetően megnyúlt az észak felé vivő Magyar utca, amely egyértelműen a város legnagyobb utcájává vált, kb. kétszer akkora volt már, mint a Soproni (Pécsi) utca. A későbbi, 1864-ből való első kataszteri felvétel, valamint az 1847/48. évi rovatos összeírás névsorainak összevetéséből kiderül, hogy a Magyar utcában az utca egy-egy oldalán kb. 100-100 fundus jött létre a forradalom időszakáig.145 Érdekes kérdés ugyanakkor, hogy miért a városból kifelé menő Magyar utca nyúlt meg, s miért nem a városon belül sűrűsödtek a telkek. Természetföldrajzi tényezők nem magyarázzák mindezt, bár igaz, hogy az utca keleti oldala kicsit emelkedő domboldal volt, de ez gyenge érvnek tűnik. Sokkal fontosabb lehetett, hogy a korábbi berek lecsapolása után a nagykanizsai városrész nyugati oldalán lehetőség nyílt új parcellák kialakítására, s ehhez igazodott az utca keleti fele. A Magyar utcából a korábban is létező, északkeletre nyíló Sikátor utca nem nőtt tovább, egyéb keresztutcák pedig még nem jelentek meg. Még megemlítjük, hogy fent északon, az utca vége felé, a kiskanizsai területtel összekötő út melletti telekkezdemények látszanak. Ez volt az az út, amelyet korábban már emlegettünk a kiskanizsai visszacsatlakozással kapcsolatban. Ezen az úton a mocsáron át több hidat is jeleznek, vélhetően a lecsapolt berekben a közlekedést elősegítendő építmények lehettek. A Magyar utcában igen sok izraelita telepedett le; erős a gyanúnk, hogy a 19. század első felében Kanizsára betelepedett zsidóság jelentős része tudott itt magának telket szerezni. A korábbiakhoz képest újdonságot jelentett a Piac térből északkeletre nyíló Óriás (Riesen Gasse), később is, ma is Kinizsinek nevezett utca. Az Óriás utcát már 1799. évi forrásunk is említi;146 a 19. század közepére már egy határozott méretű, jó 200 méter hosszú utcává vált. Az utca déli része háromszög alakban, ékszerűen nyúlt a Piac tér irányába, s a háromszög dél felé néző csúcsa körül a város legjelentősebb kereskedő famíliái voltak a tulajdonosok. A kereskedelmi fejezetben rámutattunk, hogy ezek a kereskedők és boltosok a város legelőkelőbb s egyben a legtöbb adót fizető polgárai voltak. Az ő esetükben is látszik, hogy a nagy házak úgy épültek, hogy azokban boltok és lakások is elhelyezhetők legyenek, amelyeket bérbe lehet adni, s abból jelentős jövedelme lehet a tulajdonosnak. így például tudjuk, hogy 1847—48-ban Lőwenstein Miksa kereskedő és boltos fizette a legtöbb adót, 65 forintot, tiszta jövedelmének körülbelül 5%-át.147 Lőwenstein sarki házában bérelt lakást Machalup József, Lachenbacher Károly épületében pedig Récser Májernak és Wágner Alajosnak volt még helyisége. A későbbi fundusrajzok alapján biztos, hogy az említett telkeken több belső gazdasági épület is volt, minden bizonnyal a kereskedelemhez szükséges istállók, tárolók stb. Ha tovább vizsgáljuk az 1857. évi térképet, akkor a házrendet tekintve a Piac téren már kevesebb változást láthatunk, a tér alapvető formája a századelőhöz képest nem változott. Változás inkább a házak for90 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) májában lehetett, hiszen az építkezések szinte folyamatosnak tekinthetők (erről majd később). Ha tovább megyünk dél felé, akkor azt látjuk, hogy egy érdekes elnyújtott ovális jellegű térség alakult ki azáltal, hogy a Fő úttól délre teljesen kiépült a Fülöp és a Kisnémet utca. Utóbbi a ferencesek klastromának északi oldalától indult nyugati irányba, s a Bárány vendégfogadónál kapcsolódott a nyugat felé tartó Varasdi útba. A mérnöki tervezést mutatja a Fülöp utca alatti, a Fülöp utcára merőleges észak-déli irányú két utca, a Gábor és az Iván utca létrehozása. Emellett adtak el földeket a Ciglenica területén is. A folyamatot forrásszerűen is nyomon tudjuk követni, hiszen ismert az az csoportokból való személyek, így például iparosok, értelmiségiek, boltosok, kereskedők, ügyvédek, nemesek, földbirtokosok, vagy egyszerűen csak tradicionálisan lakóknak nevezett elemek vásárolták meg. Amikor a földesúri határozat született, még nem volt érvényben az ingatlanszerzés szabadságát megadó 1840. évi törvény, amely már megengedte a zsidóság földvásárlását is; így nem véletlen, hogy a törvény eredményeként az 1840-es években már izraelita családok is vásároltak telkeket ezen a déli területen. Mivel más utcákból nem maradt fenn az ingatlanforgalomra vonatkozó részletes adattömeg, mindenképpen érdemes bemutatnunk a változásokat.149 A déli utcákban kimért telkek vásárlói Nagykanizsán 1842—48 között Vásárlás Vásárló neve Foglalkozása Vásárlás ideje összege 1842 Vajdits János, fel. Trebitscher Anna könyvárus 539 p.forint 1842 Vajdits György, fel. Trebitscher Terézia szabó mester 404 p.forint 1843 Szentgyörgyi Horváth Imre táblabíró n. a. 1843 Hauser János, fel. Zökrer Kunigunda vasárus 535 p.forint 1843 Nemes Mihály számtartó n. a. 1843 Ejjuri János, fel. Rupp Erzsébet kőműves 106 p.forint 1843 Vener Ferenc, fel. Márkus Anna 120 p.forint 1843 Brunner József, fel. Maltsits Anna ács n. a. 1843 Zob Ferenc, fel. Karányi Rozália szűcs n. a. 1843 Horváth Antal, fel. Moyses Rozália csizmadia n. a. 1843 Lichtenstein Béni, fel. Polák Regina kereskedő 106 p.forint 1843 Bója Gergely, fel. Szíjjártó Etelka néptanító 403 p.forint 1844 chernelházi Chernel Ignátz, fel. uradalmi szentgyörgyi Horváth Cecília főügyész 245 p.forint 1844 Haragos Mihály, fel. Selle Katalin sebész 387 p.forint 1844 Mersits Ferenc, fel. Berczek Anna lakatos 387 p.forint 1845 Blau Pál kereskedő 774 p.forint 1845 Szandveber József, fel. Ackermann Anna asztalos 420 p.forint 1846 Kaan Ferenc, fel. Stemberger Julianna kereskedő 376 p.forint 1847 Koronczi László, fel. Hédii Mária 95 p.forint 1847 Birkheim Alajos, fel. Szlikovszky Erzsébet 225 p.forint 1847 Hartman Ferdinánd, fel. Braun Jozefa 322 p.forint 1847 Pávits János, fel. Dervalics Kati 172 p.forint 1847 Gyuri János, fel. Rupp Lizi 172 p.forint 1847 Schaurek József, fel. Baán Karolina kanizsai lakos 215 p.forint 1847 Kaán Károly 90 p.forint 1847 Kaan Károly (a szomszédos telket) 90 p.forint 1847 Horváth János, fel. Vidákovits Franciska kanizsai lakos 100 p.forint 1848 Jack Frigyes, fel. Metz Anna kanizsai lakos 244 p.forint 1E&8 Svastics János, fel. Csertán Krisztina (3 egymás mellett lévő telket vettek) táblabíró 476 p.forint 1848 Horváth Zsigmond, fel. Gyumela Rozi gerencser 224 p.forint (Rövidítések feloldása: fel. = felesége; p. = urasági irat, amely 1835. szeptember 24-ki keltezéssel engedélyezte, hogy a növekedő kanizsai népesség számára a „zsidó templom mögötti" 14 651 négyszögölnyi földet házhelynek kiosszák, kivéve azokat a telkeket, amelyek a zsidó közösség kórházául szolgáltak. 148 Az így kimért telkeket különböző társadalmi pengő; n. a. = nincs adat) A táblázat adataiból világosan látszik, hogy relatíve nagy kereslet volt az 1840-es években az újonnan kimért telkekre. Sajnos a legtöbb esetben nem áll rendelkezésünkre pontos kimutatás a telkek nagyságáról, így azt nem tudjuk megítélni, hogy a különböző méretű telkek eladása és a vevők társadalmi és anyagi 91 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) helyzete között milyen kapcsolat létezik. Néhány esetből az látszik, hogy a városban élő nemesek, uradalmi alkalmazottak viszonylag alacsony összegért jutottak jelentős méretű telkekhez. Kiemelkedik a sorból Svastics János táblabíró (régi zalai és somogyi nemesi család tagja), aki a földmérői besorolás szerint a 15., 16. és a 17. számú szomszédos telkeket vásárolta meg viszonylag alacsony áron. Az 1854-ből való városi házszámlista és az 1864. évi kataszteri térkép alapján azt is tudjuk, hogy a Gábor utca északi részén ekkor szerezte meg a két egymás mellett lévő telket a két Vajdits, a szabó és a könyvárus. Természetesen Vajdits György szabónak a Fő utcán volt a boltja és a műhelye, így minden bizonnyal a Gábor utcában a lakását építette fel az egyre terebélyesedő kisüzemet működtető szabómester, aki 1847-ben már 6 szolgával dolgozott. Vele szomszédos a vasárus Hauser-telek, amely a Fülöp és a Gábor utca sarkán helyezkedett el. Érdekességképpen emeljük ki, hogy a zsinagóga mögötti területen Kaan Károly ügyvéd is vásárolt két kisebb telket. A térképet nézegetve feltűnő, hogy a városrészek a belső utcák létrehozása révén egyre inkább négyszögesedtek. Egy ilyen sajátos négyszöget alkotott a Piac tér—Fő út északi oldala—Kereszt utca—Külsőtelki utca. Ennek az egységnek már mind a négy oldala teljesen beépült, s ezzel lehetőség nyílott arra is, hogy a továbbiakban a négyzet belső részét is telkesítsék. Egy másik négyszöget jelentett a Récsei utca—Külsőtelki utca—Hunyadi út—Eötvös tér, amely ekkorra szintén teljesen beépült. S akkor még azt is hozzá kell tennünk, hogy a városban több téijellegű hely is formálódott. Ilyen volt az Eötvös tér, ahol az 1840-es években több épület is megjelent. Ehhez mindjárt hozzá kell tennünk, hogy Kanizsán az országutak találkozása általában öblösödő, háromszög alakú tereket eredményezett, ahol előbb-utóbb elszórt épületek jelentek meg; az Eötvös tér körül is ezt látjuk. A délről bejövő Szentgyörgyvári út szélesedését nevezték Tizenhárom- városnak, ennek a déli részén már voltak épületek. A mai Eötvös tér északi részén is épületek jelentek meg, egészen a Pécsi és Pesti út találkozásáig, de a tér uralkodó épülete egyértelműen a régi piarista kollégium épülete maradt. A tértől nyugatra egyre fontosabbá vált a Felsővárosi templom melletti Deák tér környéke, amely már piaci helyet is jelentett. Az Eötvös tér déli részén a földesúrnak gabonatárháza volt, ott volt a Sas vendégfogadó is stb.150 Mindez azt jelenti, hogy a korábban foghíjas telkekkel rendelkező város lassan megtelt, a belül való telkesítés már komoly nehézségekbe ütközött, helyette inkább kifelé kellett növelni a város területét. A kiskanizsai városrészben is jelentős változásokat regisztrálhatunk a 19. század közepére. Az egyik szembetűnő vonás, hogy szaporodtak az utcák, a térképről mintegy 15-16 önálló utca vonala olvasható le. A másik változás a besűrűsödés; egyre tömöttebbé vált a városrésznek az északi és a déli egysége, egyre kevesebb szabad tér maradt meg a telkek között. Harmadrészt kell kiemelnünk, hogy egy-két irányban itt is megnyúltak az utcák, így például a dél felé vivő Bajcsai út, valamint a nyugat felé haladó Varasdi út egyértelműen növekszik a korábbi állapotokhoz képest. S végül arra is utalni kell, hogy a fundusok száma is jócskán megszaporodott a kisebbik városrészben: az 1773. évi 200 fundussal szemben 1837-ben már 440 telket írhattak össze a városi adószedők; Nagykanizsán ugyanebben az intervallumban 382- ről 653-ra emelkedett a telkek száma, vagyis a kiskanizsai részen a telkek szaporodása gyorsabb volt, mint a nagykanizsai oldalon. Kiskanizsát még a 19. század közepén is csak egy „köldökzsinór" fűzte a nagyobb városrészhez, a kövezett Varasdi út kivételével más útvonala nem volt a piac felé. A berek lecsapolása ugyan közelebb vitte a településrészt Nagykanizsához, ám a távolság nagy része még megmaradt. A távolság, az eltérő agráriusabb gazdasági szerkezet, valamint a nyugati irányban való területi terjeszkedés világosan megkülönböztette Kiskanizsát a keleti városrésztől. Kiskanizsának nem voltak jelentősebb intézményei, a lakosság döntő része továbbra is mezőgazdasággal foglalkozott. 2. Az uraság városi ingatlanjai a 19. század közepén Batthyány Fülöp herceg kanizsai uradalmában a reformkortól kezdve a korábbiaktól eltérő birtokpolitika bontakozott ki. Az uradalom irányítói valószínűleg felismerték, hogy a berekből sokat nem lehet nyerni, s a városiakkal való állandó jogi csatározások sem hoznak sokat a konyhára, ezért megváltozott az urasági politika. Ennek oka lehetett az is, hogy a magyarországi földesurak már érezhették, hogy a nyugat- európai polgárosodási folyamatok előbb-utóbb megállíthatatlanul országunkban is megjelennek. Nem véletlen ezen a vidéken a földesuraknak az a törekvése, hogy egyre inkább a termelékenység emelése és a jövedelemtermelés irányába próbálták fordítani gazdálkodásukat. A mezővárosokkal való rendelkezés ugyanakkor különleges lehetőségeket rejtett, hiszen földjük továbbra is urasági jellegű föld volt, ugyanakkor a városi népesség gazdagodása, jövedelemtermelő képességének javulása a földesuraság számára is hosszú távú előnyöket adhatott. Kanizsa esetében ez azt jelentette egyrészt, hogy a herceg igyekezett minél több megadóztatható embert letelepíteni városi földjein, sok földet méretett ki és adott el, másrészt pedig — felismerve a föld értékének növekedését — megpróbált a városiaktól jó helyen lévő, értékes ingatlanokat megvásárolni, s ezzel a városban továbbra is vezető helyet biztosítani magának. Mindez persze kényszer is volt, nem csak felismerés, hiszen a szaporodó városiak már az 1788—1810 között zajló berekvitában megmutatták erejüket, azóta pedig csaknem 92 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) megduplázódott a város lélekszáma, s egy 9-10 000 fős városi népességgel szemben egyre nehezebb lett volna erőszakos földesúri érdekérvényesítést elérnie. Milyen épületek voltak a földesúr birtokában? A kérdés megválaszolásához két forráscsoportot tudunk megjelölni. Egyrészt a herceg Batthyány-csaláévekből is maradtak meg a földesúri épületekről olyan kimutatások (árendaszerződések), amelyek formájuknál és tartalmuknál fogva a negyvenes éveket mintázták, s amelyekből a korábbi épületeket is könnyűszerrel azonosítani tudtuk.152 Nézzük először a kiárendált épületeket! 1849. évi bérleti szerződések Kanizsán Az épületneve A bérlő neve Bérleti összeg A bérlet tárgya. ( ezüstforint/év) Chinorány Boldizsár- — Chinorány Boldizsár 500 postaház + lakás féle ház — Halfen Lázár 80 bolt — Rotschild Eszter 52 bolt Chinorány József-féle — Mayer Kirschner 60 bolt ház — Weiss Henrik 192 bolt — Ellenberger Vilmos 136 bolt — Haragos Mihály 84 bolt Szukits Salamon 12 istálló — Mülhoffer Sándor 2 jégverem Then-féle ház — Kohn Henrik 340 lakás + egyebek — Pichler Móritz 120 lakás + egyebek — Hofman Samu 86 lakás + egyebek Spánier-féle ház — Stern Henrik 191 lakás + egyebek Mázsáló ház — Schlesinger Hermán 200 mázsaház + raktárak Tárház — Kaán Károly 51 gabonaraktár Zöldfa épületben — Nagy Ferenc 40 b o r t ö l t ő szoba — Pankovics János 20 pince fele Vendégfogadók: 1. Zöldfa — Blümlein Fridrik 1400 vendégfogadó 2. Sas — Czelczer János 300 vendégfogadó 3. Korona — Özv. Göhra Jánosné 1000 vendégfogadó 4. Ökör — Gáspár Ferenc 140 vendégfogadó 5. Kiskanizsai — Nagy Ferenc 740 vendégfogadó Kiskanizsai volt mérnöki lakás — Thausz Izrael 82 lakás Piaci n a g y épület — volt kávéház — Neuman Anna 121 bolt — 5. sz. lakás — Lőwinger Amália 275 lakás — 11. sz. bolt — Neiszer Károly 180 bolt — 1. sz. lakás + — Ebenspanger Emánuel 200 lakás + istálló istálló — Veiser János vasárus 200 lakás + istálló — 2. sz. lakás — Vesier János 80 r a k t ár — u o t t : pince, padlás — Özv. Lőwinger Amália 80 r a k t ár — ú j pince + padlás — Schertz Leopold 80 r a k t ár — ú j pince + padlás — Schertz Leopold 82 bolt + raktár — bolt + t á r h áz — Schertz Lepold 90 bolt + raktár — bolt + t á r h áz — Ebenspanger Emánuel 150 bolt + raktár — 13. sz. bolt — Velich János 140 bolt + raktár — 12. sz. bolt — Schlesinger Hermán 130 bolt — 14. sz. bolt — Rott Antal órás 45 bolt — bolt Weiss Salamon 76 bolt — 10. sz. bolt Zsidó Közösség 172 lakás + mészárszék, — lakás + ólakkal, tárolóval mészárszék — Kitzelberger Ferenc 500 vendégfogadó di levéltár iratai között az 1846—49 közötti korszakra vonatkozóan megmaradt egy csomó bérleti szerződés, amelyek világosan bizonyítják, hogy urasági épületeket adtak bérbe;151 másrészt pedig az 1850-es Mivel Batthyány herceg soha nem lakott Kanizsán, az ún. „hercegi vár", vagyis a kastély valójában tiszttartói lakásként szolgált. Ez abban a korban — ismerve különböző arisztokraták szokásait, Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) 93 tevékenységét — azt jelentette, hogy évről évre kisebb- nagyobb összegeket fordítottak ugyan az épületre, az amortizációs problémákat megoldották, de nagyobb kiadásokba nem verték magukat a jószágkormányzók. A 19. század közepén a kastély formáját tekintve ugyanolyan, mint a korábbi időszakban. L alakú épület volt, utcafrontján 22, az udvar felé pedig 23 öl hosszúságú, mindkét oldala 7 öl szélességű. A földszinten 17 szoba volt, 2 kamra, 3 konyha, az udvaron egy kút, 1 pince, valamint volt benne 5 bolt, amelyet árendába adtak. Maga az épület „téglából, cseréppel födve" épült. A források s az 1860-as évekből megmaradt, Fő utat ábrázoló képek szerint is emeletes épület volt a kastély: ezen az emeleten adataink szerint 8 ölnyi hosszúságban és 6 öl szélességben 11 szoba és 1 konyha helyezkedett el. Hogy mégiscsak hercegi épületről van szó, azt az is mutatja, hogy az udvaron volt egy igen nagy méretű, 23 öl hosszúságú istálló, amelyet közvetlenül az udvari szárnyhoz ragasztottak hozzá, valamint volt még az udvaron 2 szín, ahol a kocsikat, eszközöket tarthatták, ezenkívül még 2 pincét is említ forrásunk. A kastély berendezéséről forrásaink nem tudósítanak. A földesúrnak a saját kastélyától való tartós távolmaradását mutatja az épületben lévő 5 bolt, hiszen aligha gondolhatjuk, hogy a herceg olyan házban szeretett volna lakni, amelyben állandó vásárlóforgalom zajlott. A kastélyhoz hozzáragasztva (valójában egy épület lehetett) a 2. házszám alatt helyezkedett el a Korona vendégfogadó. A negyvenes évek végén a vendégfogadót a korábbi bérlő, Gobra János özvegye vette ki, amiért évi 1000 ezüstforintot fizetett a földesúrnak. Ennek az épületnek szintén több szárnya volt, közülük az utcai részen 21 ölnyi hosszúságú, míg az udvari részeken egy 12 és egy 3 öl hosszú résszel rendelkezett (érdekes, hogy az 1864. évi térképen ezek a szárnyak már nem látszanak). Az emeletet is vendégfogadóként hasznosították; a leírások szerint az emelet 20 öl hosszúságú volt. Egy 1846-ból származó iratból tudjuk, hogy a Korona vendégfogadó „mely földszinti, s az emeletben 12 szobábul, kávéházzá fordított terembül, konyhábul, kamrábul, pinczébül, Koesiállásbul, 3 nagy lóistállóboul és Konyha kertbül áll". A Zöldfa szálló felújítása előtt a Korona volt a város legelőkelőbb fogadója, itt voltak a nagyobb termek, egyes adatok szerint 50 szoba volt összesen benne. Az 1850-es évekből származó adatok szerint a Korona udvarán volt még fészer, magtár és műhely, nem is beszélve az udvari kútról és a pincéről. A vendégfogadók sorát folytatva ki kell emelnünk, hogy az 1840-es évekre a Piac tér és a Bécsi utca találkozásánál lévő Zöldfa vendégfogadót (más megnevezések szerint szálloda) jelentős költségráfordítással átalakították, s ezzel a század közepére a város és a régió legelegánsabb s legnagyobb befogadóképességű épületévé vált. 1846-ban Blümlein Fridrik évi 1400 forintért bérelte ki, a legnagyobb bérleti díjat fizetve ekkor a városban. A rajzon is látható, hogy az átépítés során a Piac térre nyíló homlokzati oldalt ferdén levágták, s ezzel nyerte el máig meglévő formáját az épület. A Zöldfa az átépítés során emeletet kapott, s ezen az emeleten kapott helyet az a nagyterem, ahol a reformkor nevezetes báljait és társadalmi összejöveteleit tartották. Itt rendezték a Védegylet 700 fős bálját''53 is (lásd a kereskedelmi fejezetet). A Zöldfában nevezetes emberek is laktak, említsük meg közülük Csány Lászlót. Az épület déli része 20 öl, a homlokzati része 10 öl, míg a keleti része 19 öl hosszúságú volt. A szállóban 37 szoba volt, 1 nagy kamra, 3 konyha, az udvaron pedig 1 kút, 1 pince és 1 verem helyezkedett el. Az épület korábbi források szerint, de az 1850-es évek forrásai szerint is téglából épült, ugyanakkor cseréppel volt fedve. A helyiségek között volt 3 terem is, amelyeket — vélhetően a kor divatjának megfelelően — egybe lehetett nyitni. Hátul az udvarban volt egy 22 öl hoszszúságú és 4 öl szélességű istálló is, valamint 1 kocsiszín, 1 fészer és 1 magtár. Kapcsolódott a vendéglőhöz néhány bérbeadható helyiség is, így például a nyugati oldalon egy olyan „helyiség, amit a fogadósnak a borok kitöltésére" engedtek át, s ahol 800 akó bort lehetett tárolni, s volt ott egy pince is, amit 40 forintért adtak bérbe a kiskanizsai vendégfogadót árendáló Nagy Ferencnek. Volt még egy kisebb pince is a Zöldfa épületének nyugati oldalában, amely 20 forint éves bérleti díjat hozott a földesúrnak. Az uraságnak a 18. században épült kisebb vendégfogadói is voltak még, sőt még szaporodtak is. A keletről érkező idegen a Pécsi út északi oldalán a 355. házszámmal jelölt Ökör vendégfogadót találta meg először, hiszen jóval a Sas fogadó előtt helyezkedett el. Az Ökör fogadó négyszög formájú épület lehetett, amelynek az utcai homlokzata 6, a három udvari oldala pedig 10, 10 és 26 ölnyi hosszúságú volt. Nem volt nagy fogadó, 4 szoba, 1 konyha, 1 pince, két istálló, ólak, egy fészer és egy magtár 94 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) kapcsolódott hozzá. Épülete téglából készült, a teteje azonban a régies modell szerint zsúppal volt fedve. Az Ökör volt a legkisebb kanizsai fogadó, elhelyezkedése a legkevésbé előnyös, hiszen csupán a somogyi vidékek felől érkezőket fogadhatta. Bérlője az 1840-es években Gáspár Ferenc volt, aki bérleti díjként 140 forintot fizetett a földesúrnak. A Pécsi úton beljebb, a város irányában, a Szentgyörgyvári és a Pécsi utca találkozásánál a 400. házszámot viselő Sas vendégfogadót találjuk a 19. század közepén. Ez már központibb helyen volt, hiszen három irányból érkező utazók kaphattak itt szállást. Bérlője a régi kanizsai családból származó Czelczer János volt, aki évi 300 forintot fizetett a vendégfogadó használatáért. Az Ökörnél jobb karban lévő, téglából épített és már cseréppel fedett épület volt. A földszintes épület 13 öl hosszúságú utcafronti részszel rendelkezett, udvari szárnyai 10 és 7 öl hosszúságúak voltak; 5 szoba, 1 kamra, 2 konyha volt benne, továbbá tartozott hozzá 1 kút, 1 pince és 4 istálló. A város nyugati bejáratánál, a déli oldalon, a Varasdi út mentén, a Kisnémet utcai elágazásnál találjuk a Bárány vendégfogadót. Téglából készült, cseréppel fedett épület volt. A Bárány fogadó az utca felől 13 öl hosszúságú és 5 öl szélességű, 6 szobás, 2 kamrás, 2 konyhás épület volt, amelyhez 2 istálló, 1 pince és 1 akol tartozott. Mivel a fogadó neve egyértelműen a juhtartásra utal, s az udvaron egy birkaaklot is találunk, azt feltételezhetjük, hogy speciálisan az ezzel kapcsolatos ételfajták elkészítésére vállalkozhatott a fogadós (a többi vendégfogadónál csak istállóval, avagy sertésóllal találkozhattunk). Volt még az udvaron fészer és egy magtár is. Annyit még meg kell jegyeznünk, hogy a 3 utóbb említett vendégfogadó jó 150 évig látta el feladatát; a város a 20. század elején megvette ezeket. Ha a vendégfogadókról szóló adatainkat összesítjük, s a szobák számából próbálunk következtetni a városban való megszállás lehetőségéről, akkor azt gondolhatjuk, hogy a nagykanizsai földesúri vendégfogadókban, 3-4 ágyas szobákat feltételezve (a néprajzi irodalom ezt megerősíti), összesen mintegy 300-350 embert tudtak elhelyezni. Ehhez még hozzá kell vennünk az 1840-es évek második felében a Nagy Ferenc által évi 740 forintért bérelt kiskanizsai vendégfogadót, amellyel együtt mintegy 400- ra növekedhetett a szálláslehetőség Kanizsa városában. A vendégfogadókon kívül még más kiárendálható épülete is volt a földesúrnak. A jövedelmeket illetően ezek közül kiemelkedett a Piac teret délről lezáró monumentális épület, a Piarczi nagy épület, közismert nevén a Vasemberház. A telek, amelyre a Vasemberház épült, négyszög alakú volt, így az L alakú épület mögötti területen is különböző kisebb épületek jöttek még létre. A Fő utcai oldala 41 öl hosszúságú volt, míg a dél felé forduló része 31 ölnyi. Összesen 42 szoba, 7 kamra, 9 konyha volt benne, s tartozott még hozzá 2 kút, 1 pince, 17 bolt, 2 műhely, 1 raktárépület, amely 3 szobából állott, valamint 4 egyéb kiszolgáló helyiség s egy jégverem. Az épület anyaga tégla volt, cseréppel volt fedve. A század elején átépített emeletes épület alsó szintjén szinte kivétel nélkül boltok helyezkedtek el; forrásaink mindegyike 17 boltot említ. Az egyik szerződésből az is kiderül, hogy a két kanizsai kávéházból az egyik ebben az épületben működött, de az 1840-es években elköltözött innen. A legkülönfélébb boltok működtek a Vasemberházban. Kiemelhetjük ezek közül — a későbbi elnevezés miatt is fontos — Veiser János vasárus boltját; Veiser két helyiségért összesen évi 280 forintot fizetett a földesúrnak. Schertz Leopold három helyiséget is bérelt az uraságtól. Érdekességképpen említjük meg, hogy itt volt Brandmayer Antal órásmesternek is a boltja, amely táblázatunk adatai szerint vélhetően már Rott Antal órás kezébe mehetett át. A bérlők szinte mind izraeliták voltak, ugyanakkor a Zsidó Közösség még külön is kibérelte az egyik lakást, amelyhez egy kis mészárszék is hozzátartozott (ez utóbbi valószínűleg nem itt volt). Csupa neves kereskedő tűnik fel, hiszen volt itt boltja a Velisch, a Lőwinger, az Ebenspanger, a Veiser, a Weiss családnak is. S végül említsük meg, hogy volt a házon belül egy vendégfogadó is, amely valószínűleg inkább egy korcsma avagy étterem jellegű hely lehetett, ezért Kitzelberger Ferenc bérlő évi 500 forintot fizetett. A bérleti díjak együttesen már tekintélyes összeget tettek ki: a Piarczi nagy ház-ból az uraságnak az 1840-es évek második felében évente 2600 pengőforintjövedelme volt. Herceg Batthyány Fülöp földesúr tudatosan cselekedve nemcsak telket adott el, hanem vett és cserélt is épületeket. Hadd tegyük mindjárt hozzá, hogy a reformkort jellemző erőteljes gazdasági fejlődés a magyar társadalom egy szűk szeletén belül kiváltotta a telekspekulációs hajlamot. Az egész országban, de különösen a jelentősebb piacközpontokban érezni lehetett, hogy felmegy a föld ára, a városi telek egyre értékesebbé vált, vagyis aki ingatlannal rendelkezik, hosszú távú, jó befektetést hajt végre. Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) 95 Arisztokratától városi polgárig mindenki szeretett volna olcsón, jó fekvésű városi ingatlant szerezni. (Példának elég Széchényi István pesti telekvásárlásaira és spekulációjára, avagy a kortárs Jókai Mór regényében szereplő Kőcserepi tevékenységére gondolni.) A jobbágyfelszabadítás kérdése a levegőben volt, az országgyűléseken állandó téma volt az úrbériség problémája, így nem véletlen, hogy egy mezővárosban a negyvenes évek második felében a földesúr egyre több tiszta tulajdonú épületet akart szerezni. Ennek megfelelően Batthyány herceg néhány év alatt négy jelentősebb házat is megvásárolt korábbi tulajdonosától. Az egyik legjelentősebb urasági vásárlás a Spánier- féle ház megszerzése volt.154 Spánier szivargyárosnak és kereskedőnek több épülete volt, és vélhetően hosszú távú gazdasági tervei is voltak az 1840-es években, bár nem volt már fiatal ember. Az övé volt az a ház, amely — több más hasonlóval együtt — a Piac téren, a régi földszintes csoportházaktól keletre helyezkedett el. Mielőtt belemerülnénk az adásvétel tárgyába, hadd szóljunk ezekről a házakról néhány szót, ugyanis a szakirodalomban is számos ellentmondásra bukkantunk. Ha az 1864. évi kataszteri térképre pillantunk, akkor a térnek ezen a részén három épületet láthatunk. Van itt két hosszúkás alakú ház, amelyek nagyjából északnyugati tájolással épültek, s minden bizonynyal ezek voltak a korábbi sótiszti lakások, amelyeknek pontos funkcióját nem tudjuk. Mindenesetre tény, hogy olyan lakói, akik az uradalmi összeírásokba, névsorokba bekerülhettek volna, nem voltak. Valamikor a reformkorban a sóhivataltól ezek a házak a földesúrhoz kerültek, aki aztán eladta őket, most azonban érdemes volt visszaszereznie. A nyugati oldalon lévő csoportház déli csücskével egy vonalban helyezkedett el egy másik épület, amely a századforduló fotói szerint egy kelet—nyugat irányú emeletes épület volt. Korábban írtuk már, hogy ez annak az épületnek az utóda, amelyet az 1822. évi térkép még a kolompár házaként jelöl. Az 1857. évi katonai térképfelvétel vonalai nagyjából megegyeznek az 1864-ből való kataszteri térkép vonalaival. Maga a házhelyterület, ahová a csoportházak felépültek, egy koporsóhoz hasonlít. E területen öt telket alakítottak ki, ahol a telek szélén, vagyis az utcák felőli oldalon voltak a házak, míg a házakon belül szűk udvarok helyezkedtek el. Látható az ábránkból, hogy a Spánier-féle ház egy több részből összeálló, alapvetően sokoldalú, de mindkét piaccal érintkező épületegyüttes volt, vagyis gazdasági előnyei óriásiak voltak, hiszen jól látható és megközelíthető boltokat lehetett benne létesíteni. A szerződés is kiemeli ezt a tényt, amikor azt írja, hogy figyelembe vették az ár megállapításánál „...ezen ház két oldalának, a nagy piarczon, a harmadiknak pedig az oda vezető fő utczán való jó fekvését és ebből keletkező, ezen kereskedővárosban várható még kedvezőbb jövendőjét, úgy az épületnek jó Karban létét, és uradalmi házzal való tőszomszédságát..., vagyis a potenciális jövő szempontjából mindenképpen csábító voltát. Tudjuk, hogy a herceg által megvett ház emeletes épület volt, déli részén 7, nyugati részén 13 öl hosszúságú. Különböző darabokból épült össze, s ezt jelzi, hogy volt benne egy 3 szobás, udvar felől épített rész is. Az alapépületben, vagyis a keleti oldalon volt egy 5 szobás, 1 kamrás, 2 konyhás, és az ehhez tartozó 1 istállós rész, az előbb említett 3 szobás egységhez pedig 1 kamra, 2 pince és 1 ól tartozott. A 19. század közepén keletkezett leírásunk kiemeli az épület téglából épített voltát, valamint cseréppel fedett tetejét. Ezt az épületegyüttest szerezte meg a herceg 1847-ben, mégpedig oly formán, hogy cserébe felajánlott egy ingatlant a Fülöp és az Iván utca sarkán, amelyen leromlott állapotú épület állt, de ez Spániert nem zavarta, mivel számára az új telek „nagyobb szerű szivar gyár felállítására és dohányraktárok elhelyeztetésére, nagyobb területénél fogva igen kényelmes" lesz. Persze Spánier számára ösztönző lehetett, hogy felülfizetésként kapott még 14 000 forintot is a hercegtől, amelyből ipari beruházását elindíthatta. Batthyány herceg a vásárlás után mindjárt bérbe adta három évre a piactéri házat, amelyet természetesen Spánier Ferdinánd bérelt ki, évi 800 ezüst forintot fizetve érte. Ebből nyilván az is következik, hogy a földesúr vett magának egy piactéri, nagyon jó helyen lévő házat, a bérleti díjból s a kamatos kamatból befektetése 13-14 év alatt megtérült, sőt a kereskedelem fellendüléséből következően az első három év után lehetősége volt magasabb bérleti díjat is kérni. Ugyanakkor Spánier is nagyon jól járt, hiszen leendő beruházásához szerzett egy városi telket, ott maradhatott volt épületében, s tőkéhez 96 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) jutott, ugyanakkor bérbe adhatta a hercegtől bérelt házban lévő kisebb lakásokat és boltokat, így aztán joggal gyaníthatjuk, hogy az általa beszedett bérleti díjakból nagyjából ki is tudta fizetni a hercegnek járó árendát. Hogy több bolt és lakás is volt az épületben, azt az 1841. évi rovatos összeírás felsorolása is világosan mutatja: az 1. osztályúnak minősített házban két bolt is működött, ezeket pedig Wüsztner András bérelte. A herceg megvette a régi kanizsai családból származó, kovács foglalkozású Then Györgytől és feleségétől, Kipflig Amáliától is a Piac téri házát.155 A későbbi telekkönyvezési számozás szerint ez a térképen 588. számú ház lenne, ha jelölték volna, ugyanis az elhelyezkedéséből következően csakis az 587. telek kettéosztásából keletkező, az előbbi rajzon fent, az északi területen létező házat jelentheti, amelynek a szerződés szerint is nyugati szomszédja a Zöldfa vendéglő, míg délről a Spánier-féle ház határolta. A fundus összesen 3406 négyszögölnyi, vagyis mai fogalmainkkal egy 110 méteres oldalakkal rendelkező négyzetet jelentett. A Then-féle ház két lakásból tevődött össze, mindegyik 15 öl hosszú volt, ám az egyik 4, míg a másik 5 öl széles. A keskenyebb épületben 5, míg a szélesebb házban 6 szoba volt, s mindegyikben megvoltak a kiszolgáló helyiségek, kamrák, konyhák stb. Volt az udvaron kút, verem, pince stb. A Then-féle házak is téglából épültek, s cseréppel fedettek voltak. A szerződés szerint a vevő 4000 forintot fizetett a házakért. Ez egyben rávilágít a már megöregedett tulajdonosok házhoz való viszonyára, ugyanis azt írják, hogy a fundus és a ház „...mely nékünk elgyermekesedett", s ráadásul némi adósságuk is volt. A Then-féle házakban is boltokat lehetett nyitni: az 1853. évi öszszeírás szerint az akkorra uradalminak számító házakban 3 kereskedő bérelt boltot. Mindez azt jelenti, hogy a negyvenes évek vége felé az épületcsoportban már csak a Nőthig-féle nyugati oldalon lévő fundus és ház nem volt még az uraság kezén, ám valószínűleg azt is hamarosan megszerezte. (Nöthig az 1840-es évek közepén tanácsos volt a városban.) Erre utal az, hogy az 1853. évi háztulajdonosi névsor szerint Nöthig házában már egy Pfaff nevű ember lakott, vagyis a tulajdonos itt is megváltozott. A Piac tér közepe mellett a tér sarka is fontos volt a hercegnek. Említettük már, hogy a kastélytól a Piac térig húzódó 100 méteren a földesúr építményei voltak túlnyomó többségben, s a sarkon állt ferdén a már korábban bemutatott Chinorányi-féle ház. A negyvenes években a Chinorányak adóssága megszaporodott, ellenük csődeljárás indult (ennek a gazdasági és kereskedelmi vonatkozásait a forgalmazásról szóló részben tekintjük át). A Chinorányak fundusa és épülete két házból tevődött össze, amelyek korábban minden bizonnyal egyet jelentettek, viszont az idők során azt megosztották. Az épületen sokat javítottak, ezt Nagykanizsa város 1844. augusztus 24-én kiadott testimoniálisa is bizonyít: „...ezen város kebelében Popovics Sándor és Chinorány Antal között helyezkedett néhai Chinorány József Tábla Bíró Úr 1839. és 1840-es években részint varasdi, részint kanizsai Mester emberek által építtette" ,1S6 Egy másik irat szerint a vagyonbukás egyik oka az lehetett, hogy Chinorány Boldizsártól örökölték a házat, ám sok volt az osztályos örökös, vagyis a ház megvásárlásához sok pénzt kellett felvenni kölcsönként, így még mezei földjeiket is el kellett adniuk Horváth Eduárdnak és feleségének, a Kanizsa melletti területen birtokos Inkey Karolinának. A pénz a ház kiváltásához kellett, ugyanakkor azért tették mindezt, mert „...tapasztalván ott a kereskedés virágzása mellett épületeinknek időre időre emelkedő jövedelmét".157 Ennek pedig az a magyarázata, hogy az épület alsó részén boltok működtek (mind a nyugati, mind a keleti oldalon), míg fent lakásokat alakítottak ki. A két ház közül a Piac térre ferdén nyíló volt a nagyobb. Ez 15 öl hosszú és 7 öl széles volt, benne összesen 12 szoba, 2 kamra volt, az udvaron 1 kút, míg az épület alsó szintjén sok bolt volt (ne felejtsük el, hogy emeletes épületről van szó). Az 1845. évi csődeljárás során felvett lista szerint ebben a házban 8 kereskedő bérelt boltot, köztük a város gazdasági elitjébe tartozó Kirschner, Blau és a Theodorovics família tagjai is ott voltak. A boltok mellett ott volt még maga a 8 szobás Chinorányféle lakás 2 árnyékszékkel, továbbá 1 kemencével is rendelkező konyhával. Ez volt az az épületrész, amelyet a postamester házának neveztek. A kisebbik házat 1845-ben már Chinorány Antal neve alatt írták össze, itt öten béreltek boltot, köztük a Kirschner, a Weiss és az Ellenberger család tagjai is, míg az udvaron álló istállót Szukits Salamon árendálta ki. Az Antal-féle ház 11 öl hosszú és 3 öl széles, vagyis egy keskenyebb formájú ház volt 5 szobával, s tartozott hozzá egy istálló is. A negyvenes évek közepén a család elveszítette a Fő utcában lévő épületének nagy részét, legalábbis kettéosztották, így az már három részre tagolódott. 1845-ből származik az a bevallás, amelyben Chinorány Boldizsár és felesége, Nikolári Anna a Városi Tanács előtt megjelenvén bevallotta, hogy 28 000 pengőforintért eladta a kastély és az Antal-féle ház közti funduson lévő épületét herceg Batthyány Fülöpnek.158 A másik házrész is elkerült a családtól, amit egy másik, 1845-ből való bevallás bizonyít. E szerint azt a lakrészt, amely keletről Chinorány Boldizsár háza, nyugatról pedig a hajdan „néhai Chinorány Josef Csőd tömegéhez tartozott; és árverés útján özvegy Domanitzky Therezia asszonyságnak eladott" épület között volt, 10 000 ezüstforintért eladták Batthyány Fülöp hercegnek.159 Azt azonban még ki kell 97 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) emelnünk, hogy a Chinorány család tagjainak maradt még földje, hiszen ez csak a Fő utcában lévő ingatlant érintette, ugyanakkor tudjuk azt, hogy más telke is volt a családnak, így például ismerjük azt az 1835. évi szerződést, amelyben Boldizsár 244 négyszögöl földet vett a földesúrtól,160 s a későbbi, 1864. évi kataszteri felmérés térképein is találtunk olyan külső mezőt, amelyet a család neve alatt írtak öszsze. Végére érve a földesúri tulajdonú változásoknak, említsük még meg, hogy az urasági monopóliumként működő mészárszékben is történt változás az 1840-es évek közepén. A Fő utca déli oldalán, a Vasember- ház melletti és mögötti területen már vagy 100 éve egy mészárszék helyezkedett el.161 Ezzel a vágóhíddal örökösen probléma volt, főleg az, hogy elviselhetetlen bűzt árasztott. Nem véletlen, hogy a városiak az 1840-es évek elején többször kérték Batthyány Fülöp herceget, hogy telepítse ki a mészárszéket a Fő téren kívülre.162 Az egész országban problémát jelentett a vágások és a belsőségek eltüntetése, s a helyi céhek és a városok vezetői örökösen háborúban álltak egymással. A megyei közgyűlési jegyzőkönyvek szerint 1842-re megtörtént a kitelepítés, s így megszűnt a bűz és zajforrás, a mészárszék kikerült az ún. Berek-rétre, a Principális-csatorna kiskanizsai hídjától pár száz lépésnyire.163 Tegyük még hozzá, hogy Kanizsán a majorság és a város után a mészárszék volt a legtöbb embert foglalkoztató munkahely, a források a 8 fős üzemet csak Mészáros Compagnie név alatt, vagyis társaságnak jelölik.164 3. Változások a városi lakosság ingatlanjaiban Az 1830—40-es évek adóösszeírásai alapján lehetőségünk van arra, hogy megvizsgáljuk a város házainak nem nemes tulajdonosai és használói társadalmi összetételét. A nem-nemesi társadalom igen rétegezett, nagyon sok foglalkozást űző heterogén tömeg volt a 19. század közepén. Az 1841/42. évre vonatkozóan maradt meg az utolsó olyan rovatos összeírás, amelyben mind a két városrész adatait felvették.165 Ezek szerint a két Kanizsán összesen 1493 adózó élt, 1146 házban, vagyis az adózók 25 %-a nem rendelkezett házzal. Főleg a nagykanizsai viszonyok miatt érdekes, hogy a 353 diplomás, kézműves és kereskedő közül csak 229 volt háztulajdonos, vagyis e foglalkozási csoport tagjainak 35%-a bérlakásban lakott. Ez a csoport kisebb földekkel rendelkezett, mint a hagyományos társadalmi rétegek, viszont a Kanizsán élő 390 szolgából és szolgálóból 298 a kereskedők, kézművesek és diplomások szolgálatában állt. A forradalom évéből csak a nagyobbik városrész adatai maradtak fenn. Az 1847—48. évre felvett adatok szerint Nagykanizsán 736 fundus volt, s ez az 1841. évi 549 fundushoz képest 24%-os gyarapodást jelent, tehát továbbra is dinamikus növekedést figyelhetünk meg ezen a téren is.166 A rovatos összeírás sajátosságaiból is következik, hogy — mint azt már korábban is láthattuk — az egy sorszámmal jelölt funduson akár több ház is lehetett. A sorszámok mögött a fundusszám természetesen egy házat mindig jelent, így azt mondhatjuk, hogy a 736 házból 47 volt az 1. osztályú, 68 a 2. osztályú, míg 621 ház volt a leggyengébb állapotú, 3. osztályba sorolt épület. (Mindjárt jegyezzük meg, hogy a forradalom évének összeírásában a 18 extraserialista, valamint a 40 nemes ember esetében nem jelölték meg a házakat, ugyanígy nem tüntették fel azt a tucatnyi urasági épületet sem, amelyeket már bemutattunk korábban. Az 1. osztályú házak döntően a város közepén helyezkedtek el, néhány a helyrajzi számok alapján azonosítható. Nagykanizsa város 1844-ben rendeletet hozott a házak átszámozásáról, illetve inkább a megszámozásáról, s ez a számozási gyakorlat képezte egészen 1873-ig a nyilvántartások alapját is. A városi határozat szerint minden házra ki kellett írni a házszámot. A leírások és a névsorok vizsgálatából kiderül, hogy kiindulópontnak a kastély épületét vették, az kapta az 1. számot, majd balra, a Fő utcán haladtak tovább, így az összes kis helyiértékű házszám a város keleti felét jelentette. A házszámozás a 454-es számnál, a Fő utca és a Szentgyörgyvári utca torkolatától kanyarodott vissza, végighaladt a Fő utcán, a déli részeken, majd pedig északra fordult, s a Piac tér keleti felén ért vissza a kastélyhoz. Ezt a sorrendet ugyanúgy, ahogyan korábban az 1773. évi felmérések esetében, itt is bázispontok és későbbi kataszteri iratok alapján állapítottuk meg, de itt már nem volt szükségünk számítógépes támogatásra, hiszen a névsorok végignézése már eleve biztos támpontokat adott. Ha az 1. osztályúnak minősített házakat vizsgáljuk, akkor néhány nagyobb tömb rajzolódik ki. A 3., 5., 6. és 7. számú házak a Fő utca északi részén, a mai Deák téren helyezkedtek el. Köztük volt Balogh János tiszttartó gyermekeire maradt háza; Lovák Ferdinánd gyógyszerész háza, amelynek formáját az 1860—70-es évek fényképei is megőrizték; 6. számmal jelölték a Polgári Egylet által megvett Czenek-féle házat. A Deák-tér keleti oldalán a 402—403, 406. számú házak Ollop Lajos kereskedő, Kaan Ferenc ügyvéd és Kaiser Béni kereskedő kezében voltak. A 442. számmal indul egy hosszú házsor, amely az Axenti-háztól folyamatosan nyugatra haladva a Deák tér és a Fő út déli oldalát jelenti. Axenti bőrkereskedő háza után a 443. szám alatt a híres sebészorvos és orvostudós, Horschetzky Mór háza található, a 445-ös számtól pedig a híres kereskedő La98 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) chenbacher József és Schlesinger Hermán háza következik. A 447. szám alatt még jó 30 évig megőrizte helyét a Németh-féle ház, igaz, jónéhányan béreltek benne boltot. 452—453. szám alatt sorolták be a Zsidó Közösség házait, így a zsinagógát és a rabbinus házat. A 454—455. szám alatt írták össze a Városháza épületét, amelynek keleti részében továbbra is ott élt Gottlieb Mayer családja, bár a híres kereskedő valamikor ez idő tájt halhatott meg. Ha átlépünk a Légrádi úton, s megyünk tovább nyugatra a Fő utcán, újabb jó minőségű s gazdag kereskedők által birtokolt épületek következnek. Emeljük ki ezek közül a Rózenberg, a Danneberg, a Dobrin, a Leszner, a Lőwinger, a Mayerhoffer stb. kereskedést, s ezzel már a Zárda utcai kereszteződésnél vagyunk, a kanizsai köznyelv által csak régiposta néven nevezett épülettel szemben. Ezzel egyben el is hagytuk a Piac teret, nem véletlen, hogy hirtelen elfogytak az 1. osztályú épületek, s a Varasdi (Német) úton már csak egy jellegzetesen nagy ingatlanra bukkanunk, mégpedig a város egyik leggazdagabb és legtöbb adót fizető kereskedőjének, Tachauer Salamonnak az épületeire. Neki az 509—510. szám alatt volt egy első és egy másodosztályú minőségű háza is. A felsoroltak után 1. osztályú házak már csak a Piac tér északi és keleti részein találhatók. A térbe benyúló Magyar utcából érkező nyúlványon található a már korábban emlegetett Strasser-ház, amelyet a forradalom utáni időktől kezdve Strasser veje, 5. H. Gutmann birtokolt. Déli szomszédjaként az 574. szám alatt volt a Lőwy-ház,167 amely a 19. század elején épült, s belül nagy raktárhelyiségei már akkor is bérraktárként szolgáltak. Tulajdonosa egyébként az a Lőwy József, aki az 1830-as évek végén az Adria Biztosító Társaság kanizsai ügynöke volt (lásd a kereskedelmi fejezetet). Az 1. osztályú házak között az Óriás utca kezdeténél állt a Lőwenstein és a Lachenbacher család egy-egy tagjának épülete, lejjebb, a Piactér keleti oldalán pedig Benzián Izrael 2 első osztályú háza, valamint még egy Lőwenstein-, egy Kaiser és egy Popovics-féle ház ékeskedett, azt követően már az itt fel nem tüntetett Chinorány-házak után visszaértünk a kastélyhoz. A Popovics-házban az 1847/48. adóévben már 12 boltot rendezhettek be. 1848-ban a 47 1. osztályú házból 30 egészen bizonyosan kereskedők kezében volt. Az is elég egyértelmű az előbbi felsorolásból, hogy a legértékesebb házak a gazdag zsidó kereskedőké voltak; közülük kiemelkedik Tachauer Salamon és Benzián Izrael, Benziánnak és Rózenberg Sándornak, 1. osztályú háza mellett volt egy 2. osztályú is. Az 1. osztályú háztulajdonos kereskedők mellett van két ügyvéd, Kaán Ferenc (a családnak több tagja is Kanizsán élt, ebből a családból származott a később híressé vált Kaán Károly) és Lovák Ferdinánd gyógyszerész, de a Zsidó Közösség és a Városi Közösség is, az 1835- ben alakult Polgári Egylet is. Ha az intézményi tulajdonosokat nem számítjuk, akkor az 1. osztályú háztulajdonosok között mintegy 80%-ban kereskedőket találunk, tehát a századfordulón megindult tendencia a század közepére kiteljesedett. A folyamat azt jelentette, hogy az 1830—40-es években továbbra is élénk maradt a városlakók közötti ingatlanforgalom. A forgalom növekedését táplálta a továbbra is jelentős beköltözés, hiszen ezekben az évtizedekben is szinte minden foglalkozási csoportban betelepülőket figyelhetünk meg. A természetes tulajdonosváltozások (kihalás, öröklés stb.) mellett jelentős volt a gazdasági csődök következtében kialakult forgalom is, amelyet a kereskedelmi fejezetekben bemutatandó esetek szépen igazolnak (lásd a Molenda-, a Horváth- és a Pichlercsőd esetét stb.). Ezekbe a folyamatokba néha már a városnak is be kellett avatkoznia. így például a városbíró Pichler Henrik 1843—44. évi csődje után valamit kezdeni kellett Pichler volt házával, amelyet ő a várostól bérelt, s őseié volt már 1773 óta. A csődtömegből a város megvette a Pichler-féle házat, s azt a továbbiakban bérbe adta. így például tudunk arról, hogy 1850-ben a „Pichler Henrik Csőd tömegéből megvásárlott házban lévő lakásokat, boltokat, raktárakat, istállót ... hátul az udvarban ...soó raktárt, és pajtát" évi 970 pengőforintért Dobrovits Mihálynak adta bérbe három évre.168 De tudunk arról is, hogy a földesúr által a Ciglenice, illetve a Fülöp utca környékén kimért és eladott telkeket egyes városiak megvásárolták, s egy-két év múlva továbbadták. Találkoztunk ilyen gyakorlattal a Koch familia ügyvédi diplomával rendelkező tagjai esetében, de említhetjük azt is, amikor 1843-ban szentgyörgyi Horváth Imre adta el Lachenbacher Henrik özvegyének, született Wolf Rozáliának azt a telket, amelyet 1842-ben vett meg a hercegtől.16'' Megvizsgáltuk azt is, hogy a Fő utca házai esetében az egyes telkeken megfigyelhető-e valamilyen lakás- avagy házszaporodás. Az 1847—48. évi rovatos összeírás adatait az 1821. évi felméréssel öszszevetve megállapíthatjuk, hogy érdemi növekedés figyelhető meg. Az Axenti-háztól a Vasemberházig tartó fundusokon szinte alig van olyan telek, ahol ne lenne a tulajdonoson kívül még egy bérlő. A tendencia a későbbiekben is folytatódik, vagyis a jó piaci helyzetben lévő házak esetében szinte általánosnak mondható, hogy a házban vagy a telken lakásokat és boltokat adhatnak bérbe. Ugyanakkor az is tény, hogy sűrűn változtak a bérlők a nagyobb házakban, szinte nincs olyan két egymást követő öszszeírás, amely az egyes házak esetében ugyanazokat a személyeket sorolná fel, s ez arra utal, hogy a lakók és kereskedők kiválasztásánál vélhetően piaci szempontok döntöttek. A házak szaporodásában nagy szerepe lehetett annak, hogy 1837-től megnőtt a városi téglagyártás 99 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) kapacitása. 1837-ben a város szembeszállva a földesúrral, önkényesen — felrúgva az 1811. évi örökszerződés s a hagyományos regálejog szabályait — létrehozott egy téglavetőt, s ezzel megindult a szokásos s hosszú pereskedés az uraság és a város között.170 A perben a város arra hivatkozott, hogy a régi téglavető teljesítménye alacsony, s a város nem tudja a közcélokat építőanyaggal kielégíteni, a földesúri téglaégetőből kikerülő tégla viszont drága. Konkrétan az iskolaépítésre hivatkoztak, de közismert volt, hogy jelentősebb magánépítkezések is igényelték az építőanyagot, nem is beszélve az 1835. évi tűzvész okozta károkról és az emiatti újjáépítésről. Az 1837. évi adóösszeírás a nagykanizsai oldalon 899 főből 90-et égett megjelölésű tulajdonosként vagy lakóként említ; Kiskanizsán viszont ugyanebben az időben semmi nem mutatja, hogy tűzvész lett volna.171 Az úriszék természetesen az uradalomnak adott igazat, s a várost eltiltották a sánci téglavető üzemeltetésétől. Az erejét fitogtató mezőváros mégis elérte, hogy az uradalom kiegyezett Kanizsával úgy, hogy két, illetve ideiglenesen három téglaégetője is legyen a városnak, amiért cserébe megszünteti a sánci téglavetőt. Azt is rögzítették, hogy ha nagyobb lenne a kereslet, mint amekkora a téglaégetők kapacitása, avagy elfogyna a téglaégető környékén a nyersanyag, akkor a város majd újabb üzemet nyithat máshol, de egyszerre csak két téglaégetője lehet Kanizsa városnak. Témánk szempontjából fontos eleme volt a szerződésnek, hogy a városnak egyéb kötelezettségei keletkeztek, csinosbítás tekintetéből a házakat rendes szabályozási vonalak mentén kellett a jövőben felépíteni, vagyis vélhetően akkortól kezdtek a kanizsai girbe-gurba utcák szabályosabb alakzatot felvenni.172 ÖSSZEGZÉS Ha röviden értékeljük a bemutatott fejlődési folyamatot, akkor Kanizsa város települési rendszerét illetően igen érdekes tendenciákat láthatunk. A 160 éves változásokat szemlélve a legszembetűnőbb az, hogy a vár lerombolása után az 1200-1500 fős, várban élő népességből egy több mint 10 000 fős mezőváros lett. A vár lerombolása után a mocsár két oldalán kialakultak az új város keretei, s viszonylag egyenletes, gyors ütemű népességnövekedés eredményeképpen folyamatosan szaporodott a városban lévő utcák és házak száma is. A 18—19. század fordulójától Kanizsa városa egyre inkább a kereskedelmi tevékenység révén nyerhetett sokat, a lakosság egyre nagyobb része foglalkozott áruforgalmazással, s ennek megfelelően megindult az infrastrukturális feltételek javítása. A jövedelem-felhalmozás hatására a kereskedők a városközpontban egyre fontosabb pozíciókhoz jutottak, ők laktak a város legelőkelőbb házaiban, befolyásuk erősödése szinte minden téren megfigyelhető. A két városrészt elválasztó mocsár lecsapolása, illetve egyéb vízfolyások szabályozása révén Nagy- és Kiskanizsa közelebb kerülhetett egymáshoz, nőttek a városiak által használható területek, szélesedhettek a megélhetést biztosító gazdasági alapok. A földesúri politika is élvezte a kereskedelemorientált átalakulás előnyeit, hiszen a bérletek révén az uraság igen jelentős bevételekhez juthatott. Batthyány Fülöp herceg újabb és újabb területeket engedett át a városiaknak, így az 1830-as évektől már nem volt akadálya a város területi terjeszkedésének, újabb és újabb utcákat nyitottak, s a korábbi ötirányú, polipszerű terület egyre inkább négyszögesedett, beépültek a „csápok" közötti területek. A növekedés és a pénzkeresetre való lehetőség is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az országban szinte példa nélküli társadalmi tolerancia jött létre Kanizsán, tudvalevőleg a lakosság 20%-a a zsidóságból került ki. Kanizsa regionális gazdasági központtá vált a forradalom idejére, gazdasági hatóköre kiterjedt Nyugat-Magyarországra, s érvényesült egészen a karsztokig és a tengerig. A gyors fejlődés és belső átalakulás ellenére voltak hátráltató tényezők is. A 18. században Kanizsa városa Délnyugat-Dunántúl legnagyobb városa volt, s egész Nyugat-Magyarországon csak Sopron és Győr volt jelentősebb nála. A 19. században Kanizsa kétszer akkora város volt, mint a vármegye székhelyeként működő Zalaegerszeg, ugyanakkor a reformkor során megfigyelhető intézményesedő bürokratizmus pozitív vonásait Kanizsa nem érezhette, mert Kanizsán nem jöttek létre nagy vármegyei épületek, nem alakult ki honorácior-értelmiségi réteg, nem növelte a város szellemi potenciálját a megyeközpontokra jellemző kulturális fellendülés (márpedig sok helyütt tapasztaltuk ezek pozitív hatását a magyarországi városképződésben), hiszen az említett folyamatok inkább Zalaegerszeget gazdagították. Alig volt néhány olyan hivatal és épület Kanizsán, amely vármegyei vagy állami hatáskörben működött volna; ilyen volt például a Comitatshaus, a sóhivatal, a kvártélyház, a postaállomás, illetve részben idetartozik a piarista gimnázium, avagy 1845 után a tanítóképző, ám ezek az intézmények nem voltak alkalmasak jelentős belső keresletet generálni. 100 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) Mivel Kanizsa város oppidum volt, városi önállósága is korlátozott maradt; lakossága adóköteles volt, így a városnak jelentős jövedelemfelhalmozásra nem volt lehetősége. Ebből következett, hogy elmaradtak a városfejlődést kísérő nagy központi fejlesztési programok, nem épültek jelentős városi tulajdonban lévő házak, közösségi kulturális épületek. Tervek mindig voltak színház- és könyvtáralapításhoz stb., de ezek valami miatt mindig megbuktak. A térszerkezet átalakítása döntően magántevékenység eredménye volt. A városvezetés érzékelte, hogy a város jövője a kereskedelmi funkció erősítése és a térbeliség kitágítása lehet, ennek érdekében jelentős erőfeszítéseket tett az utcák állapotának javítására, a vásári tevékenység kiszélesítésére, biztonsági intézkedésekre, a lakosság komfortérzetének növelésére, a berek és a vizek lecsapolásával a terület és az eltartókapacitás növelésére; ellátta az egyre nagyobb lakossággal kapcsolatos igazságszolgáltatási tevékenységet, működtette a városi közigazgatást, azonban a mezővárosi jelleg minden további bővülést korlátozott. A korlátok a rendszerből következtek: a földesuraság létéből, a hitelhiányos állapotból, a központi (állami) források hiányából stb. A városi beruházásokat pótolhatta volna a földesúr tőkeereje, hiszen potenciális forrása lett volna hozzá, ám az uraság egyre inkább háttérbe vonult: területet engedett át a lakosságnak, s közben élvezte a városi közönségtől nyert s folyamatosan növekedő bevételeit, épületeket vásárolt, de hatékonyan nem járult hozzá a város infrastrukturális fejlesztéséhez, s nem tudta pótolni a külső források hiányát. így is nagy utat tett meg Kanizsa a vizsgált 160 év alatt, lehetőségeit kihasználva Délnyugat-Magyarország legnagyobb városává, s a társadalom jelentős tömegei számára mintaértékű településsé vált. Emeljük ki azt is, hogy ennek a térségnek legfontosabb értelmiségi központjává vált, hiszen jelentős magánerőfeszítések révén szaporodtak az iskolák, egyre több tudós orvos és sebész dolgozott a kanizsai kórházakban, mind több egyházi és néptanító jelent meg a városban, könyveket lehetett már nyomtatni és terjeszteni, az egyesületekben könyvtár működött s újságolvasásra volt lehetőség, két kávéház működött a reformkorban, vagyis a központi bürokrácia jótékony hatása nélkül is nagy előrelépés történt. JEGYZETEK 1 Vándor, 368. 2 Az ábrázolás sok szakirodalmi és ismeretterjesztő munkában látható; lásd Molnár; V. 144. (képek első darabja). 3 Vándor, 368—369. 4 Lásd a 2. sz. jegyzetben írt munka ábrázolásait. 5 Makoviczky 1934 6 Rózsa 1996, 3. 7 A városfogalom értelmezéséhez lásd: Corfield, 3. 8 Jkv. 1896, 10. 9 Cselebi 1985 10 Halis 1899 11 Molnár, V. 145. 12 Rózsa 1995, 7. és Tóth 1. Gy. 13 Degré 1972, 103. 14 Rózsa 1999, 12. 15 Uo. 19. 16 Berge György Kristóf gróf: (1647—1709) 1694- ben emeltetett birodalmi grófi rangra, császári királyi kamarás volt, vezérőrnagyi és udvari haditanácsosi címig vitte. 17 Ágoston, 256—257. 1,1 Rózsa 1999, 19—20. 19 A tervezetet említi: Makoviczky, 17. 20 Ehhez lásd: Szakály, 55—112. 21 MOL C 35. 106. cs. Lad. A. Fasc. 33. No. 36. 22 Takács—Pfeiffer, 110—111. 23 Halis 1899, 31. 24 Uo. 36—37. 25 Takács—Pfeiffer, 760. 26 Várkonyi, R. 96. 27 Schenkendorf levele: Rózsa 1995, 20. és Rózsa 1999, 29. 28 Molnár, V. 151—152. 29 Kropf, 129. 30 MOLB.K.A. E282. C. No. 84. és Rózsa 1995, 21. 31 MOL Magyar Kamara Levéltára. E 156. U et C. Fasc. 29. No. 4.; illetve MOL E. 156. U. et C. Fasc. 29. No. 2. 32 Lásd például: Kováts 1976 33 Barbarits, 25. 34 Uo. 35 MOL P 1313. 206. es. II. N. 19. 1713. évi szerződés. 36 Kropf, 128—129. 37 Rózsa 1995, 3. 38 MOLE 156. Fasc. 87. No. 66. 1719. évi összeírás. 39 Barbarits, 25. 40 Caus. sedr. rev. 1733. 41 Barbarits, 26. 42 MOL P 1313. 36 es. Lad. 13. No. 23. 1744. szeptember 30. 101 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) 43 A kanizsai templom és plébánia kánoni vizsgálata 1778. A forrás magyar nyelvű szövegét annak fordítója, Rózsa Miklós bocsátotta rendelkezésemre, ezúton is köszönetet mondok érte. A forrás megítéléséhez lásd: Rózsa 1996/a, 50—53. 44 Kalcsok; In: Pachinger, 10. 45 MOL P 1313 Maj. Lad. 13. No 32/2. 1752. ill. MOL P 1313. Maj. Lad. 13. No. 321/1. 1753. Az esetet más összefüggésben említi: Kerecsényi 1978/a, 116. 46 MOL P 1313. 37. csomó. 1752. évi funduális könyv. 47 Barbarits, 110. Lásd még: Szűcs L. Kézirat (sok esetben pontatlan) 48 MOL P 1313 38. cs. 80 Q5. 1752. 49 Uo. 1753. A kanizsai úrbéres földek felmérése. 50 Uo. 80 05. 1752. 51 Makoviczky, 21. 52 MOL P 1313. 206. cs. III. 1753, ill. MOL. P 1313. 38. cs. 80 F4. Az 1753. évi úrbéri szerződéssel kapcsolatban felmért városi jövedelmek listája. 53 MOL P 1313. 38. cs. 80 R12. Az 1768. évi nagy- és kiskanizsai háztulajdonosok név szerinti összeírása. 54 Uo. Lad. 15. No. 80 Rl. 55 Uo. Lad. 15 80 R13. 56 ZML Általános adóösszeírások. IV-9. A/Fasc. 4. 1771/72. 57 MOL P 1322. 100. cs. Lakóösszeírás, 1772. 58 Caus. sedr. rev. 1773. évi funduális könyv. 59 A lélekösszeírást közli: Ördög, II. k. 850—868. 60 A térképet közli: Makoviczky. Mellékletek, III. 61 Makoviczky, 22. 62 Uo. 63 Situations... 64 Lásd például: Mérey, T. 1999, 127. 65 TGyM. Okm. 83. 79. 3. Az 1864. évi kataszteri felmérés másolatai 66 Lásd: 58. sz. jegyzetet. 67 MOL P 1313. Maj. Lad. 13. No. 321/1. 1753. 68 Ördög, 836. 1757. évi összeírás. Martinus Kolongja. 69 MOL 1322. 100. cs. Funduális könyvek regisztrálatlan darabjai. 70 Halis 1915—17, 298—299. 71 Füves 1972, 293. 72 MOL 1322. 100. cs. 1774. 49. 73 Csokonai művén kívül l. Nagy A. G. 32. 74 Bentzik 1886/a, 12. 75 Polg. lajstr. 1767. 76 Barbarits, 204. 77 Illésy—Pattkó, 42. 78 Ehhez az 1773. évi funduális listát és az 1771. évi lélekösszeírás adatait vettük alapul. L. 58. és 59. sz. jegyzetet. 79 Polg. lajstr. 1762. 80 MOL P 1322. 100. cs. 1772. évi név szerinti összeírás. 81 Tört. dok. tár. 72. 432. 1. 82 Polg. lajstr. 83 Tjkv. 3. 44—45. 1798. április 17. Popovics Sándornak 870 forint kára volt a tűz következtében. A görögkeletiek imaházára: Bogdanovic, 43. 84 Polg. lajstr. Góry László. 85 1773-ra: MOL. P 1313. 38. cs. 80 F3. 1811- re: Uo. 1811. 03. 27. Örökszerződés. 86 ZML IV/l/cs. 1778. No. 23/47. és ZML IV. 1/b. 1782. febr. 25. No. 46/98. 87 L. az 58. számú jegyzetet. 88 Kézműv. 684—686. 89 MOL P 1313. 38. cs. 80 Q5. 1752. 90 L. az 58. sz. jegyzetet. 91 Danyi—Dávid, Nagykanizsa, Kis-kanizsa. 92 Nk. lt. 1. cs. 1735—1799. 1799/c 93 Kerecsényi 1979, 149. 94 Situations... 95 KE, 114. 96 Uo. 97 Halis 1899, 54. 98 Barbarits, 110, Benczel986, 61, illetve egy későbbi visszaemlékezés: Erdősi, 7—8. 99 Bronyevszkíj é. n. 100 Makoviczky, 34—35. 101 Uo. ill. Erdősi, 7. A térkép: HL Katonai felmérések. Nagykanizsa. Colomne XXIII. Sect. 60. Colomne XXIV Sect. 60. (1856—60). 102 Barbarits, 110. 103 Uo. 111. 104 Bencze 1986, 138. L. még: Mérey, T. 1999 105 Bencze 1986, 146. 106 A korabeli technológiára: Kaposi 1998, 190—199. 107 Barbarits, 110. 108 Uo. Említi a Mura kavicsát az 1830-as évek elején készült útleírás is. L. Bencze 1986, 67. 109 Uo. 110—111. 1.0 Uo. 1.1 Tjkv. 3, 14. 1798. január 26. ''-12 Uo. 1799. november 28. 1.3 Barbarits, 111—112. 1.4 Uo. 115 Nk. lt. 3. cs. 1837. január 18. 116 Életképek 1846. március 7. 10. szám 117 Tjkv. 3, 44—45. 1798. április 17. illetve Lendvai 1984, 157—168. 1.8 Uo. 1.9 Barbarits, 189. 120 Kaposi 2000, 143, 243. 121 Kunics 1992, 206. 122 Rov. össz. 1776, 1803, 1806, 1882. 123 A Széchenyi-féle házhoz: Situations. A főispán 1803. évi vásárlásához: Szabó L. 2. k. 549. A majorátushoz: Széchenyi V. 98, Fraknói, 282. Tárnok vásárlásához: SML VUL Elenchus. Zichy vásár102 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) lásához: uo. 1840. Az értékhez: SML VUL Fasc. 33. 1848. évi uradalmi becslés. 124 Az adatok forrásai: rovatos könyvek. 125 TGyM O. 1810. évi városi beadvány a vármegyéhez. Másolat, az eredetit Barbarits Lajos közölte már könyvében (73—74). 126 A TGyM birtokában lévő fénykép a Theodorovics- ház 1864. évi formájáról. Megjelent Kunics Zsuzsa tanulmányában (Kunics 1992, 218.) 127 Protocollatio, 240—241. Popovics-testvérek szerződése. 128 MOL P 1313. 38. cs. 1811. 03. 27. Örökszerződés. 129 Uo. 130 Közgy. jkv. 1812. május 21. 214. No. 8/5. 131 ZML IV 1/b. 1813. augusztus 4. No. 100/7. 132 Németh L. 2002, 58—59. 133 Takács—Pfeiffer, 118. 134 Széchenyi I. 1982, 293. 135 Barbarits, 38. 136 A felsorolt vendégfogadók neve a rovatos öszszeírásokból világosan kiderül, akárcsak a már korábban emlegetett 1822. évi térkép is jelzi helyüket. Délen a Légrádi úton is volt egy ún. Rongyos Lámpás vendégfogadó, ez azonban a reformkorban már nem volt meg. 137 MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. No. 36 E. 138 Uo. 207. cs. A Berek-per iratai. 139 Uo. 38. cs. 1811. 03. 27. Örökszerződés, és a kiegészítő mellékletek. 140 Barbarits, 37. 141 Uo. 121. 142 Fényes 1841, 1. k. 475—476. Az adatok értékeléséhez: Kovacsics 1997, 249—271. 143 Az 1848. évi levelet idézi: Barbarits, 47. 144 A térképet közli: Makoviczky. Mellékletek, 1857. 145 Rov. össz. 1847/48. 146 Nk. lt. 1. cs. 1735—1799. 1799/c. 147 Lásd a 145. sz. jegyzetet 148 MOL P 1330. 1. cs. No. 78. 1835. szeptember 24. 149 Az adatok forrásai: MOL P 1313. 37. cs. Eladási szerződések, illetve Protocollatio (könyvszerű gyűjtemény, különösen a reformkori időszakra tűnik teljesnek). 150 L. TGyM O. 83. 79. 3. Az 1864. évi kataszteri felmérés másolatai. 151 Nk. lt. 3. cs. Árendaszerződések, 1846—49. 152 MOL P 1322. 100. cs. Az 50-es évekről megmaradt év nélküli épületleltár adatai alapján mutatjuk be a földesúri házakat. 153 PH 1845. február 27. 154 Nk. lt. 3. csomó. Árendaszerződések, 1846—49. Spánier-féle contractus. 155 MOL P 1322. 37. cs. Eladási szerződés. Then György-féle contractus 1843. 10. 1. 156 ZML Csődületi perek. F 2. No. 35. 157 Uo. 158 ZML Nk. lt. 3. cs. Árendaszerződések, 1846—49. A Chinorány-féle házakkal kapcsolatos contractusok. 159 Uo. 160 Protocollatio. Chinorány Boldizsár 244 négyszögöl földet vett 40 forintért. 161 Caus. sedr. rev. 1773. évi funduális könyv. 162 Közgy. jkv. 1842. 2672. sz. 163 Uo. 2672. sz. 164 Rov. össz. 1847/48. 165 Rov. össz. 1841/42. Nagykanizsa, Kiskanizsa. 166 Lásd a 164. sz. jegyzetet 167 KE, 200. 168 Nk. lt. 3. cs. 1850. évi szerződés. 169 Protocollatio 201. 1843. A terület 580 négyszögölnyi volt. 170 MOL P 1313. Kanizsa úrbéri pere. A per 18 3 7. november 6-án kezdődött. ,71 Nk. lt. 3. cs. „Kanisa Városának adói Lajstroma, 1837." 172 Simonffy 1972, 132. 103 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) Zoltán Kaposi: Historische Topographie von Kanizsa (1690-1849) Die von den Türken 1600 eingenommene Burg von Kanizsa wurde im Verlauf des 17. Jahrhunderts in bedeutendem Maße verändert. Die umliegenden Siedlungen waren entvölkert, aber im Innern der Burg wurden nach 1660 Bürgerhäuser nach türkischem Muster errichtet. Als 1690 das von Ádám Batthyány geführte Heer die Burg befreite, fanden sie dort mehr als 180 intakte Häuser vor, während die Siedlungen in der Umgebung der Burg und die Vörburg völlig zerstört waren. Nicht lange nach der Befreiung der Burg zogen deutsche Soldaten in die Festung ein und die Kanizsaer Burg selbst gelangte in die Hände der Schatzkammer. Nach Batthyánys Rücktritt übernahm ein deutscher Kommandant die Leitung. Langsam begannen die Bürger, sich wieder in der Stadt anzusiedeln und die verwüsteten Außenbezirke in Ordnung zu bringen. Mitte der 90-er Jahre kam es schon zu den Ansiedlungen, aus denen sich später die Stadtkerne entwickelten. Neben der Verwüstung der früheren Vorstädte war der riesige bewaldete Sumpf, der zunächst zum Schutz der Burg künstlich angelegt worden war, ein anderes Hindernis für die Entwicklung. Seine Länge betrug von Westen nach Osten fast anderthalb Kilometer. In der Mitte dieses riesigen Sumpfes befand sich die Burg, auf der höher gelegenen östlichen Seite entstand der Stadtteil Nagykanizsa, während auf der tiefer gelegenen, sandigeren und flacheren Seite der Stadtteil Kiskanizsa entstand. So lange die Burgsoldaten hier lebten, waren sie wahrscheinlich mit ihrer Zahl und ihrem Einkommen das bestimmende Element der Stadt. Der Burgkommandant und der nach Kanizsa entsandte Steuereintreiber entschieden in praktisch allen Fragen, aber darüber hinaus begann sich auch die Verwaltung der Stadt langsam wieder zu organisieren. Die beiden Kanizsas galten als eine Stadt. Als Ergebnis der Verfügung des Landesherren aus dem Jahre 1702 wurde die Burg innerhalb von anderthalb Jahren abgerissen und gesprengt und die Steine später für andere Bauwerke verwendet. Die Bevölkerung, die bis dahin in der Burg gelebt hatte, zog in das trockenere Gelände beiderseits des großen Sumpfes, wo die Einwohner Gärten und Ackerland besaßen, dort siedelten sie sich an, erhielten Land und bauten ihre Häuser. Nach früheren Aufzeichnungen war Kanizsa eine ziemlich kleine Siedlung. Die Anzahl der Bewohner beider Stadtteile um die Jahrhundertwende kann auf nicht mehr als 1500-1600 geschätzt werden. Nach dem Abzug der Armee spielte die Festung keine militärische Rolle mehr und die Stadt gelangte von der Schatzkammer als Oppidium zunächst an Jakab Grassics und ging 1717 an Miklós II von Szapáry. Die Vorteile, die eine Existenz als Marktflecken mit sich brachte, blieben den Bewohnern erhalten. Die Leitung der Stadt und der Grundherr legten im Jahre 1713 in einem Urbarialvertrag die Möglichkeiten fest, die sich neben der Zahlung der jährlichen Pacht auch auf die Freiheitsrechte bezogen. Die geographische Lage Kanizsas war ausgesprochen günstig, und sorgte auch in späterer Zeit für eine schnelle Entwicklung. So war die Stadt schon seit langem Zentrum des Rinderhandels, der im 16. — 17. Jahrhundert mit dem Ausland betrieben wurde und dessen Gebiet sich von Südtransdanubien bis zur Adria hinzog. Die größeren Weiden in der Nähe der Stadt und die etwas höher gelegenen Wälder sicherten die Möglichkeiten zur Haltung und zum Zusammentreiben größerer Viehbestände für die einheimischen oder auswärtigen Händler. Gleichzeitig verlief die von Norden nach Süden führende kaiserlich-königliche Poststrasse durch den Stadtteil Nagykanizsa, die bei Légrád die Drau und die Mur kreuzte, und dadurch war auch die größte Stadt des Reiches für die Einheimischen erreichbar geworden. Wir müssen auch die fünfte Abzweigung erwähnen, und zwar die Route, die von Kanizsa, am Balaton vorbei in Richtung Buda und Pest führte und deren Transportkapazität später stieg. Die Einwohner des Stadtteils Nagykanizsa hatten sich also entlang eines fünfsternigen Straßensystems niedergelassen und konnten damit die Segnungen des Handels und des Stadtlebens genießen. Es ist kein Zufall, dass die Stadt schon 1667 die Berechtigung durch den Monarchen erhielt, hier die vier Landesmärkte zu veranstalten. Diese Märkte zogen die Menschen aus der Umgebung an und die Zahl der 1.500 Einwohner der Stadt wuchs zu diesen Anlässen immer enorm. Ein englischer Reisender wiederum erzählt in seiner Reisebeschreibung, dass sich hier etwa 100 ärmliche Häuser befinden, dass es keine Strassen gäbe, dass aber auf den Märkten immer ein großes Gewühl und Getümmel sei. Der Piarcz-Platz/Piarcztér selbst sei durch das Zusammentreffen der Nord-Süd und der Ost-West Strasse entstanden. Die bis heute erhaltenen alten Bauwerke stammen in erster Linie aus der Zeit des anfangenden 18. Jahrhunderts, in der das Bauwesen einen Aufschwung nahm. In der Mitte der 90-er Jahre des 17. Jahrhunderts hatten die Franziskaner mit dem Bau ihrer Kirche begonnen, und nur kurze Zeit später fingen sie auf einem Grundstück, dass sie vom Burgkommandanten erhalten hatten, auch mit dem Bau ihres Klosters an. Wahrscheinlich wurde auch 104 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) das Haus des Kommandanten von Berge in dieser Zeit erbaut, dass noch bis zum Jahre 1970 an der Ecke Piarcz-Platz/Piarcztér und Zárda utca/Zárda Strasse zu finden war. An der südöstlichen Ecke des Piarcz-Platzes/Piarcztér wurde auch die Poststation errichtet, und gegenüber, an der südwestlichen Ecke wurde das Haus des Steuereintreibers des Dreißigsten erbaut, das später als Salzhaus genutzt wurde. Entlang der Ost-West-Tagente entstand die Hauptstrasse, die bis zur Abzweigung in Richtung Szigetvár (Pécs) und Buda — Pest führte. Östlich hinter der Poststation hatte man aus den Steinen der abgerissenen Burg das Schloss des Grundherren — „die herzogliche Burg" — errichtet, an deren Ostseite ein Gasthaus eröffnet wurde, in dem vor allem die durchreisenden Kaufleute und Marktbesucher eine Unterkunft fanden. Wir wissen nichts darüber, ob einer der Grundherren sich über einen längeren Zeitraum in Kanizsa aufgehalten hat (möglicherweise könnte man das von Graf Szapáry annehmen) so wurde das Haus im Allgemeinen als Amtshaus genutzt. In den 30-er Jahren wurde unter der Grundherrschaft von Katalin Szapáry das kleinere Brauhaus errichtet, und es wurden auch immer mehr Gebäude auf dem Majorat gebaut, man kann auch sagen, dass von Seiten der Herrschaft der Stadt das institutionelle System geschaffen wurde, dass der Produktion auf dem Majorat dienen sollte. Zwischen 1742—44 kamen Kanizsa und das nördlich davon gelegene Homokkomárom in den Besitz des Paladin Graf Lajos Batthyány und wurde damit Teil des mehrere hunderttausend Joch großen Besitzkomplexes, der von Körmend aus regiert wurde. Die Batthyány-Administration wurde ausgebaut, und immer mehr herrschaftliche Beamte kamen in das Zentrum des 30.000 Joch großen Kanizsaer Herrschaftsbereiches. Gegen Mitte des 18. Jahrhunderts wurde auch mit den ersten herrschaftlichen Aufzeichnungen begonnen, mit denen man versuchte, die inzwischen auf 3.500 Personen angewachsene Stadtbevölkerung zu zählen. In der Mitte des 18. Jahrhunderts befanden sich im Stadtteil Nagykanizsa bereits 14 und in Kiskanizsa mindestens 2 Strassen. Der Bevölkerungszuwachs war auch später bei den zahlreichen Veränderungen immer ein konstanter Faktor, zu Beginn der 70-er Jahre konnten in Kanizsa bereits 4.000 und Mitte der 80-er Jahre schon 5.100 Einwohner registriert werden. Damit hatte Kanizsa sich zur größten Stadt im Komitat entwickelt. In der Mitte des Jahrhunderts hatten sich durch die Ansiedlung der Bewohner zunächst nur gewisse Straßenformen gebildet, ordentlich ausgemessene Strassen gab es zu dieser Zeit natürlich noch nicht in der Stadt. Gleichzeitig hatte jedoch die Tatsache, dass die Grafen Batthyány in ihrer Politik als Grundherren als relativ offen für das damalige Ungarn angesehen werden können, eine große Bedeutung unter dem Aspekt der Stadtstruktur, und so ist es kein Zufall, dass neben der sich traditionell am Deutschen orientierenden deutschen Bürgerschaft und der immer weiter wachsenden Stadtbevölkerung auch Nationalitäten in die Stadt kamen, die sich als privilegierte Auswärtige auf dem Fundus des Grundherren ansiedeln durften. Das bedeutet, dass es in der Stadt schon seit langem einige jüdische Familien gab, sowie immer mehr südslawische und griechische Handelsfamilien. Kanizsa hatte sich bis zur Mitte des 18. Jahrhunderts zu einem Oppidium mit einer Einwohnerschaft der verschiedensten Nationalitäten und Religionen entwickelt. 1773 entstand das erste — von einem Vermesser erstellte — Grundbuch, in dem für jedes einzelne Grundstück ganz genau aufgeführt wurde, welche Größe die zu dem jeweiligen Fundus gehörenden inneren Hausgründe, Gärten, Acker und Wiesen hatten, und es wurde die für die einzelnen Gründe zu zahlenden Pachten festgelegt. Durch den Vergleich der Daten dieses Grundbuches mit anderen, aus dieser Zeit erhaltenen Steuerkons-kriptionen, Aufzeichnungen der Kirchen über die Zahl der Gläubigen, sowie Einwohnerregistern konnten wir die wichtigsten Strassen der Stadt erfassen und die wichtigsten Gebäude und Haushalte identifizieren. Als Ergebnis unserer computergestützten Arbeit können wir einige Hauhalte vorstellen, die als zentral zu bezeichnen sind. Unsere Untersuchung ergab, dass es in der ersten Hälfte der 70-er Jahre vor allem aus dem Ausland kommende Handwerker waren, die sich im Stadtzentrum ansiedelten. Diese gesellschaftlichen Elemente waren in den 50-er und 60-er Jahren in die Stadt gekommen und sie repräsentierten die unterschiedlichsten Berufsgruppen. Auf ihren Grund-stücken und in ihren Häusern erschienen schnell Pächter und Mieter und das führte auch dazu, dass in den Straßenfronten der Häuser im Stadtzentrum Geschäfte entstanden. Allerdings hatten die Bürger in Kanizsa nie wirklich die Obermacht, zum einen zeigte das Schloss des Grundherrn direkt gegenüber dem Rathaus — schon alleine durch seine Größe — deutlich die Macht des Grundherrn, zum anderen siedelten sich zu dieser Zeit immer mehr Auswärtige auf dem Boden des Grundherrn an. Dem entsprechend nahmen die zugezogenen jüdischen Familien, die entweder Kaufleute oder Mieter waren, große Grundstücke ein. Zu dieser Zeit wohnte die jüdische Bevölkerung, deren Zahl nicht besonders hoch war, vor allem in der Gegend um die Legräder Strasse. Zum dritten schließlich konnten die Bürger auch deshalb nicht vollständig die Macht übernehmen, weil immer mehr Kaufleute Grund-stücke und Häuser erwarben, und das waren außerdem meist 105 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) ausgesprochen reiche Leute. Wir haben zufällig ausgewählte Daten der als reicher zu bezeichnenden Bewohner des Stadtzentrums mit den vermutlich ärmeren der Mihäldi Strasse verglichen und dabei eindeutig festgestellt, das bei denen, die im Zentrum wohnen, etwa doppelt so große Haushalte registriert werden können, wobei die große Zahl der Angehörigen der Haushalte durch die Anzahl der in einigen Hauhalten zu findenden Bediensteten entstand. Schließlich muss auch noch betont werden, dass in den einzelnen Stadtteilen die Nachfahren der einstigen Siedler lebten, und so bestätigte sich unsere Vermutung nicht, dass man auf der Seite von Nagykanizsa und Kiskanizsa dieselben Fundus-Eigentümer finden kann. In den meisten Fällen kam es beim Zuwachs der Familie in Kiskanizsa auch auf der Kiskanizsaer Seite zum Erwerb eines Hauses oder Grundstücks, und genau das gleiche kann auch für den Nagykanizsaer Stadtteil festgestellt werden. Die Konjunktur des Koalitionskrieges und der napoleonischen Kriege um die Jahrhundertwende hatte auch Auswirkungen auf Kanizsa und somit veränderte sich auch die Infrastruktur der Stadt erheblich. Die Bevölkerung der Stadt wuchs auch in dieser Zeit schnell und gegen Ende der 20-er Jahre des 19. Jahrhunderts erreichte die Zahl der Bewohner schon 8.000. Neben dem internen Zuwachs der Bevölkerung waren es um die Jahrhundertwende vor allem die zahlreichen Juden, die sich in der Stadt ansiedelten, in dieser Zeit kann regelmäßig die Existenz von 60 — 70 Familien registriert werden. Die Ansiedelung der Juden in der Stadt führte dazu, dass die über wesentlich mehr Kapital verfügenden reichen Kaufleute im Stadtzentrum immer mehr Häuser und Grundstücke aufkauften und damit eine bedeutende Position einnahmen, ohne dass die Gerichtsbarkeit der Stadt sich auf sie erstreckte. Familien, wie z. B. die Lachenbacher, die über großen Einfluß im Reich verfügte, kamen so zu bedeutenden städtischen Immobilien, aber auch der Aufstieg von Gottlieb Mayer, der zu einem bedeutenden Armeelieferanten wurde, fällt in diese Zeit. Die Bürgerschaft der Handwerker, die sich zu ihrem alten, traditionellen Gedankengut bekannten, beäugten diesen Prozess mit berechtigtem Argwohn, fürchteten sie doch einen Rückgang ihres Einflusses und sie befürchteten auch, aus dem Zentrum der Stadt herausgedrängt zu werden. Sie versuchten in ihrem eigenen Interesse administrative Regelungen aufzustellen — allerdings mit nur wenig Erfolg, scheiterte doch alles am Widerstand des Grundherrn. In den 20-er Jahren des 19. Jahrhunderts besaßen die Familien Löwenstein, Hirschli, Baruch, Blau, Tachauer und Benzián immer mehr Immobilien, es gab sogar solche unter ihnen, die schon zwei Häuser in der Stadt ihr Eigen nannten. In dieser Zeit veränderte sich der Anteil der traditionellen Bevölkerung Kanizsas erheblich: In Folge der Kriege waren in Kanizsa regelmäßig mehrere hundert Soldaten stationiert, gleichzeitig zogen immer mehr Adlige in die Stadt und kauften sich Häuser, zu ihnen gehörte z. B. auch Graf Ferenc Széchenyi, der sein Haus in der Hauptstrasse/Fő utca von dem Kaufmann János Geber erwarb. (Dieses Haus erbte später sein Sohn István.) Auch das Franziskanerkloster wurde von der Armee besetzt. Das Straßensystem wurde ständig erweitert, 1799 hatte der Stadtteil Nagykanizsa bereits 23 Strassen und auch in Kiskanizsa fanden sich bereits mindesten 10 Strassen. Die Möglichkeit für eine Erweiterung der Raumstruktur der Stadt in der Zeit um die Jahrhundertwende bildete der Sumpf. Der potentielle Boden der mehrere Quadratkilometer großen Fläche des Sumpfes, der sich zwischen den beiden Stadtteilen dahin zog, wurde sowohl vom Grundherrn, als auch von den Stadtbewohnern benötigt. Dahinter stand zum einen die für die Versorgung der Stadtbevölkerung und den Transport wichtige Frage des Futters, konnte man doch in trockenen Zeiten im Sumpf viel Gras mähen, zum anderen war sich aber auch der Grundherr im Klaren darüber, dass er den Sumpf, sollte er ihm gehören, verpachten und damit Gewinn machen kann (Mühlen, Pachtland usw.). Damit begann ein jahrzehntelanger Rechtsstreit mit schwierigen Prozessen, der schließlich 1810 mit einem Vergleich endete. Als Ergebnis des Vergleichs wurde das Sumpfgebiet aufgeteilt, und ein Jahr später wurde der neue Urbarialvertrag abgeschlossen. Dadurch erhielten die Bewohner von Kanizsa neue Grundstücke und in der Zwischenzeit hatte man bereits mit dem Ausheben der wichtigsten Kanäle, dem Ableiten des Wassers und der Trockenlegung des Sumpfes begonnen. Selbstverständlich erhielt der Sumpf auch aus Fragen der allgemeinen Gesundheit eine immer größere Bedeutung, die Grundbesitzer entlang des Sumpflandes wollten, dass mit dem Boden, aus dem immer wieder giftige Dämpfe aufstiegen, endlich etwas passiert. Mindestens ebenso wichtig die Tatsache, dass mit der immer größer werdenden Bedeutung des Handels das Straßennetz der Stadt dringend modernisiert werden musste. Lediglich die Postrassen des jahrhundertealten Straßennetzes waren zumindest zum Teil gekiest, aber nach jedem größeren Regen im Frühjahr oder Herbst verwandelten sich die Strassen der Stadt in regelrechte Schlammbäder. In der Umgebung des heutigen Eötvös-Platzes entstand das sog. Sáreczer Meer. Das war eine Grube, so groß, dass selbst Pferde darin baden konnten. In Kanizsa gab es mehrere so tief gelegene Gebiete, so z. B. in der "Dreizehnerstadt"/„Tizenháromváros" (auf der Südseite des heutigen Kossuth-Platzes) die 106 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) sich nach starkem Regen ebenfalls in Seen verwandelten. Mit den Strassen musste endlich etwas geschehen, konnten doch das Legen von Reisig oder die Benutzung von Stelzen nur eine vorübergehende Lösung sein. In den Jahren um 1810 entstanden die ersten Strassen, die mit roten Ziegeln gepflastert waren; logischerweise wurden zunächst die wichtigsten Handelsstrassen mit Ziegeln befestigt, aber auch zahlreiche andere Strassen wurden inzwischen gekiest. Später erließ die Stadt Verordnungen über das Pflastern der Straßengräben, der Wasserableitung, der Brücken, die über die Straßengräben führten usw. Es wurde die Nummerierung der Häuser angeordnet, Brandschutzmaßnahmen ergriffen, und auch für die Sicherheit des Handels wurde gesorgt, indem mehr Tag- und Nachtwächter angestellt wurden. Die wirtschaftliche Konjunktur der Reformzeit führte zu einen starken Wachstum. Auch die bis dahin stabilen Faktoren dieses Prozesses begannen sich zu verändern. Die Bevölkerung wuchs in den 30-er und 40-er Jahren des 19. Jahrhunderts enorm. Neben einem ständigen Zuzug Auswärtiger wuchs auch die Bevölkerung der Stadt selbst. Der Marktflecken wurde langsam urbanisiert und es entstanden immer mehr Institutionen der Gemeinschaft. In der Reformzeit verfügte die Stadt bereits über ein Krankenhaus, ein Gymnasium, ein Lehrerbildungsinstitut, andere Schulen, Bürger-vereine, ein Casino, immer mehr Kirchen, eine Synagoge usw. Dieses Wachstum war nicht zuletzt auch der Tatsache zu verdanken, dass Kanizsa sich immer mehr zu einer Handelsstadt entwickelte und somit die Infrastruktur der Stadt auch zur Infrastruktur des Handels wurde. Im Zentrum der Stadt wurden neben dem Getreidemarkt große Handelshallen und Kornspeicher errichtet. An Stelle der einstöckigen Häuser wurden im Zentrum mehrstöckige Gebäude, in denen sich unten die Geschäfte und in den Stockwerken darüber die Wohnungen der Geschäftsinhaber befanden, charakteristisch für den damaligen Baustil. Kennzeichnend für die neu gebauten Handelshäuser waren auch eine breite Straßenfront und ein U-förmiger Hinterbau. Es gab aber auch einige Handelspaläste, die als Prestigebauten errichtet wurden, wie z. B. das Strasser-Haus auf dem Hauptplatz/Fő tér, oder das Axenti-Haus auf dem heutigen Deák Platz/Deák tér. Immer mehr Kaufleute ließen sich im Stadtzentrum nieder und schließlich gab es gegen Ende der Reformzeit mehr Handelshäuser auf dem Piarcz-Platz/Piarcztér und der Hauptstrasse/Fő üt, als alt eingesessene Handwerker. Diese Veränderung wurde durch zwei Faktoren unterstützt. Zum einen war es die Politik des Grundherrn, deren Wesen darin bestand, neue Grundstücke zu vermessen, neue Strassen zu eröffnen und an die Stadtbevölkerung zu übergeben und damit für lange Zeit die Pachteinnahmen zu sichern und die Einnahmen ständig zu steigern. Teil dieser Politik war es auch, dass der Grundherr Häuser von den Städtebürgern erwarb, die besonders günstig gelegen waren und deren Vermietung ihm dann gegen Ende der Reformzeit außerordentlich beträchtliche Mieteinahmen verschaffte. Immer mehr dieser Häuser konzentrierten sich bereits in den Händen von Herzog Fülöp Batthyány, besonders hervorzuheben sind dabei der Kauf des Spánier- und des Then-Hauses. Eng verbunden damit ist auch die Tatsache, dass der Herzog die im 18. Jahrhundert erbauten Herrenhäuser erweitern lies, so erhielt z. B. das Vasember-Haus ein weiteres Stockwerk, das Gasthaus „Zöldfa" wurde umgebaut und auch damit konnten die Mieteinahmen erheblich gesteigert werden. Der Südteil der Stadt wurde den Neuansiedlern zugänglich gemacht, durch die Schaffung der Fülöp-, der Iván- und der Gábor-Strasse und den Verkauf der dort befindlichen Grundstücke konnte der Grundherr eine nicht gerade geringe Geldsumme sein Eigen nennen, gleichzeitig eröffneten sich dadurch Möglichkeiten zur Ansiedlung der gewachsenen Bevölkerung und nicht zuletzt der jüdischen Zuwanderer. Den Durchgangsverkehr konnten die immer häufiger entstehenden Gasthäuser des Grundherrn auffangen: vor 1848 gab es bereits fünf solcher Gasthäuser in den beiden Stadtteilen, in denen ungefähr 400 Menschen untergebracht werden konnten. Der zweite Faktor dieser Veränderung ist in der wirtschaftlichen und gesellschaftlichen Aktivität der Stadt zu finden. Während der Reformzeit entwickelte sich ein ausgesprochen starker interner Immobilienumsatz und dabei spielten einige sehr spektakuläre wirtschaftliche Pleiten eine sehr wichtige Rolle. Für die Struktur der Stadt war es von entscheidender Bedeutung, dass die Adelsfamilie Chinorány im Zentrum der Stadt ihre beiden Häuser verlor (das war das Haus des Postmeisters und gleichzeitig auch die Poststation), die vom Grundherrn aufgekauft wurden. Auch die beiden Wohnungen neben dem Rathaus wechselten ihren Besitzer und der früher linke Teil des Hauses geriet nach dem Sturz des ehemaligen Stadtrichters Henrik Pichler wieder in den Besitz der Stadt, während der rechte Teil des Gebäudes, der sich über 40 Jahre im Besitz von Gottlieb Mayer befand, nach dem Tod des Kaufmanns aus dem Besitz seiner Söhne an die Kaufmannsfamilie Dobrovics überging. Auf dem Piarcz-Platz/Piarcztér wurden die wenigen Geschäfte und Wohnungen gebaut, die sich neben dem Gruppenhaus befanden und dem Platz einen besonderen Charakter geben. Neben dem Großmarkt entstand auch nach und nach der Kleinmarkt, ganz zu schweigen von den Möglichkeiten, die sich im 107 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) östlichen Teil der Hauptstrasse/Fő út für den Markt eröffneten (Holzmarkt, Tagesmarkt). In praktisch jedem Bereich kam es zu Veränderungen in der Eigentümerstruktur. Die Vertreter der großen Herrscher zogen aus der Umgebung in die Stadt, so kaufte z. B. der Eigentümer der Domäne Vrászló, Graf Károly Zieh, das Haus von István Széchenyi und lies seinen Gutsverwalter Alajos Tárnok das Haus beziehen, gleichzeitig wurde auch ein Kornspeicher gebaut und an der Straßenfront wurden selbstverständlich Geschäfte eingerichtet. Die alt eingesessenen Bürgerfamilien verschwanden aus dem Stadtzentrum, so erwarb zum Beispiel der Bürgerverein das Haus des Kapellmeisters Márton Czenek und nutzte es als Vereinssitz. Während der Konjunktur der Reformzeit stieg die Zahl der Strassen und Häuser in Nagy- und Kiskanizsa ständig. Nach der letzten Beschreibung der beiden Stadtteile aus dem Jahr 1841 gab es bereits 1.146 Häuser in der Stadt, in denen 1.493 Steuerzahler lebten, d. h., dass zu Beginn der 40-er Jahre 25% der Steuerzahler nicht in ihrem eigenen Haus lebten. In der Stadt lebten immer mehr nicht feudale Elemente. Die Zahl der Akademiker stieg beträchtlich. Neben den traditionellen Angestellten der Kirche und der Majorate und den Beamten der Grundherrschaft lebten immer mehr Lehrer, Chirurgen und Ärzte, Apotheker, Buchbinder und Buchdrucker in der Stadt. Auch unter den Kaufleuten hatte sich eine wichtige Spezialisierung vollzogen, ganz zu schweigen von dem immer größer werdenden Heer der Handwerker. Der Anstieg der Zahl der jüdischen Bevölkerung muss besonders hervorgehoben werden, betrug ihr Anteil an der Gesamtbevölkerung um 1848 doch bereits 20%, und damit wurde die Stadt zum größten jüdischen Emporium in Südwest-Transdanubien. Bei diesem enormen Bevölkerungszuwachs waren natürlich immer neue Häuser und Strassen notwendig und so können wir feststellen, dass es 1848 in Kanizsa bereits 52 Strassen gab, 16 davon in Kiskanizsa und 36 in Nagykanizsa. Die Ausweitung der Stadt erfolgte zum einen stadtauswärts in Richtung der ehemaligen Strasse, die in fünf Richtungen führte, aber in der Reformzeit kam es auch schon zum Ausbau eines internen Verbindungsnetzes. Die in den 30-er und 40-er Jahren angelegten Strassen zeigen eine bereits geplante, rechtwinklige Form. Auch auf dem Gebiet der Wasserableitung wurden große Fortschritte gemacht; der Bau von Deichen um den Teufelsgraben/Ördögárok und das Ausheben des Dencsár-Grabens/Dencsár-árok waren große Aufgaben. Gegen Ende der Reformzeit war Kanizsa also ein Marktflecken mit etwa 11-12.000 Einwohnern, aber die Schritte zu einer weiteren Entwicklung des Ortes lagen nicht mehr in den Händen der Stadt. Es gab zahlreiche Faktoren, die diese Entwicklung behinderten. Darunter möchten wir besonders hervorheben, dass die größte Stadt der Region auf Grund der Bürokratisierung in dieser Periode nicht die Vorteile einer Komitatshauptstadt genießen konnte, d. h., sie verfügte nicht über die notwendigen Honoratioren und konnte daher nicht die nötigen äußeren Impulse erhalten, die grundsätzlich vom Komitat hätten kommen müssen. In der Stadt gab es kaum Amtsgebäude, es gab keine zentralen Institutionen usw., denn diese kamen alle nach Zalaegerszeg, das damals kaum halb so groß war wie Kanizsa. Alles, was die Stadt erreicht hatte, hatte sie aus eigener Kraft erreicht, die Entwicklung, die geographische Ausbreitung, die gesellschaftlichen und wirtschaftlichen Ergebnisse waren den Anstrengungen der Kanizsaer Gesellschaft zu verdanken. Die Kapitalkraft des Grundherrn konnte nicht die fehlenden zentralen Entwicklungs-programme erüsetzen, war der doch grundsätzlich nur an einer maximalen Steigerung seines Einkommens interessiert, da er die Kraft und die Folgen Aufhebung der Leibeigenschaft erkannt hatte. Die große Veränderung betraf aber natürlich nur den Stadtteil Nagykanizsa: Die Bewohner von Kiskanizsa blieben Stadtbewohner, die sich auch weiterhin mit Landwirtschaft beschäftigten, und die von der Entwicklung und Veränderung Nagykanizsas vor allem die Erweiterung eines sicheren Absatzmarktes und bessere Transportbedingungen zu spüren bekamen. Gegen Ende der Reformzeit waren also die beiden Seiten der Stadt raumstrukturell, wirtschaftlich und gesellschaftlich durch Welten von einander getrennt, allerdings ergänzten sich die Spezifika der beiden Statteile hervorragend und trugen damit die Möglichkeiten zu einer weiteren Entwicklung in sich. 108 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) Kaposi Zoltán: Historical Site Plan of Kanizsa (1690-1849) The castle of Kanizsa, seized by the Turks in 1600, was significantly transformed in the 17th century. The settlements around it were depopulated, while at the same time, with the castle, Turkish-style civilian houses were built after the 1660''s. When the liberating army led by Ádám Batthyány retook the castle in 1690, approximately 180 houses were found intact inside, while the settlements external to the castle as well as the fortification in front of the castle were all destroyed. Not long after the retreat of the Turks, German soldiers moved into the castle, and the imperial treasury took ownership of the castle itself. After Batthyány''s resignation German commanders took over leadership. Urban citizenry gradually began to move in, and the destroyed external settlements started to regenerate. Around the middle of the 1690''s the initial settlements which later were to form the core of the town had taken place. In addition to the destruction of the old external communities, a second factor inhibiting growth was the enormous swamp which had originally been created artificially for the defense of the castle, and whose width from east to west was as much as a kilometer and a half. The castle was situated in the middle of this huge swamp, and the town section of Nagykanizsa was established on the higher eastern side, while Kiskanizsa was established on the sandier, marshier western side. As long as there was a garrison there, the army with its numbers and needs was the defining element in the town. The captain and the quartermaster stationed here decided on practically everything, but at the same time the autonomous town government soon began to reorganize itself. The two Kanizsa''s were a single town. An imperial decree in 1702 ordered the castle to be torn did, which was accomplished within a year and a half, and its stones were later used for other construction. The population inhabiting the castle thus far moved to the drier areas outside the swamp, where there were plowlands and gardens and they could settle, receive lands and build houses. According to early tax records Kanizsa must have been a rather small settlement, and even by the turn of the 17th and 18th centuries it is unlikely to have had a combined population of more than 1500 or 1600. With the withdrawal of the soldiers Kanizsa''s function as a military outpost ceased, and the city was ceded to Jakab Grassics, then in 1717 to Miklós Szapáry II. The town''s inhabitants continued to enjoy the benefits of status as a market town. In 1713 a fiefal contract between the town and the feudal lord set down the opportunities where free rights could be practiced in exchange for payment of an annual fee. The geographic placement of privileged Kanizsa was extremely serendipitous, and would later provide the potential for rapid growth. First, the town had long been a center for 16th- and 17th-century cattle trade abroad, going from South Transdanubia to the Adriatic Sea. The large pastures outside the town and the higher areas of the swamp provided places to feed the herds and collect them for local merchants or traders arriving from elsewhere. At the same time, the royal imperial north-to-south postal road also passed through Nagykanizsa before crossing the Drava and Mura at Legrad, thus giving the town access to the capital of the empire. Mention should also be made of a fifth road leading from Kanizsa along Lake Balaton to Buda and Pest, whose delivery capacity was later to grow significantly. Thus, the inhabitants of Nagykanizsa had settled at the nexus of a five-pronged crossroad, to enjoy the blessings of commerce and trade. Not surprisingly, the town was awarded an imperial permit to hold four national markets as early as 1697. These markets consistently attracted large crowds, and the town''s nominal population of 1500 swelled considerably at market time. At the same time, an English traveler in a 1715 travel report describes the town as being the site of 100 seedy houses, with no streets, yet there are great throngs at the markets. Market Square itself was located at the meetingpoint of the north-south and east-west roads. The old properties still surviving today basically originate from the construction boom of the early 18th century. In the middle of the 1690''s the Franciscans began construction of a church, soon to be followed by a cloister on a lot donated by the captain of the garrison. The home of Commander von Berge was probably built at approximately the same time, and stood until the 1970''s at the corner of Market Square and Zarda Street. The postal station was built on the southeast corner of Market Square, opposite which on the southwest corner was built the quartermaster''s home, later converted to a salt depot. To the east behind the postal station the manor ("ducal castle") was constructed from the stones of the castle, on the eastern side of which an inn was opened, primarily to receive merchants and market-goers passing through Kanizsa. It is not known whether any of the feudal lords resided in Kanizsa for very long (it is possible that Count Szapary did), thus the castle usually was the residence of the bailiff. In the 1730''s a beerhouse was built below the manor of Lady Katalin 109 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) Szapáry, and an increasing number of manorial buildings were constructed to form the institutional complex supporting manorial production in the manorial areas of the town. Between 1742 and 1744 Kanizsa and the feudal lands of Homokkomárom to the north became the property of Count Lajos Batthyány, Palatine of Hungary, thereby becoming part of an estate complex of several hundred thousand acres governed from Körmend. Batthyány''s administration took shape, with an increasing number of manorial officers arriving at the 30,000-acre manorial center at Kanizsa. Around the middle of the 18th century the first major manorial tax records were prepared in an attempt to take count of the town''s population, which by that time had grown to approximately 3500. In the mid-18th century the Nagykanizsa section of town had some 14 streets, while the Kiskanizsa side had at least two. Population growth would later continue to be a constant factor in all forms of change; in the early 1770''s the population had reached 4000, and by the mid-1780''s a population of 5100 was registered at Kanizsa, making it the largest settlement in Zala County. In the middle of the century the settling of the population served merely to outline certain rudimentary street forms, the town obviously having no clearly measured streets as yet. At the same time, a defining factor in the structure of the town was the fact that the Batthyány counts practiced a relatively open manorial policy for that era in Hungary, such that in addition to the traditional German-oriented citizenry in the town other ethnic groups were able to settle on the manorial tenant lands. A few Jewish families had long been living in the town, and increasing numbers of Southern Slavic and Greek merchant families also arrived. By the middle of the 18th century Kanizsa had become a multi-ethnic community of several different religious faiths. The turn-of-the-century economic boom of the Napoleonic Wars had an impact on the town, resulting in a significant transformation of its infrastructure. Population growth remained high, numbering as much as 8000 by the 1820''s. In addition to steady internal growth the Jewish population settling here at the turn of the century was also of great significance, the presence of 60 to 70 families consistently being registered here during this period. The Jewish settlement in the town led to the wealthy arriving merchants purchasing a number of houses and appurtenances in the town center, raising them to prestigious standing despite the fact that the town government continued to exclude them. Families obtaining significant town properties included the Lachenbachers, who were very influential in the empire, as well as Gottlieb Mayer, a major military vendor. The industrial citizenry of the town, with its old, traditional principles, understandably viewed this process with suspicion, as it feared a diminuation of its influence. To protect their own interests a number of restrictive administrative regulations were attempted — without much success, as each attempt fell to manorial resistance. In the 1820''s the Lőwensteins, Hirschls, Baruchs, Blaus, a Tachauers and Benziáns owned increasing numbers of properties, and there were some who had two different houses in the town. During this period the ratio of non-traditional ethnic groups in the population grew steadily: because of the war several hundred soldiers were regularly quartered at Kanizsa, at the same time that increasing numbers of noblemen moved into the town and bought houses here, including Count Ferenc Széchenyi, who purchased a house on Main Street from merchant János Geber. (This later was inherited by his famous son, István.) The army also occupied the Franciscan cloister. The street network continued to expand, now with 23 streets in Nagykanizsa in 1799 and at least ten in Kiskanizsa. The main opportunity for town expansion at the turn of the century was the swamp. This massive potential land between the two town sections was needed by both the count and the inhabitants. The inhabitants wanted it for its importance in feeding their animals, inasmuch as in the dry seasons the swamp was an excellent source of hay, while the count was aware that if he owned the swamp, he could lease it and collect profit from the lands (mills, tenancies, etc.). A lengthy legal dispute was begun with severe litigation until finally a compromise was reached in 1810. As a result, the swamp was divided, and a year later a new fiefal contract was negotiated in which the inhabitants received new property lots, and in the meantime they began digging the main canals to drain the swamp. Obviously, public health considerations also explained the increasing importance of the swamp, as even the landowners there wanted something to be done about the toxic mists it emitted. The town''s surplus population gained new space, and tenancies increase. At least as important as the swamp was the need to modernize the town''s street network to promote trade. Of the traditional roads only the post roads had gravel in places, and in the spring and autumn after a heavy rain the town practically bathed in mud. In the area around what today is Eötvös Square the „Sárecz Sea" arose, a pit so big that horses could swim in it. There were several such low-lying areas in Kanizsa, another such example being a depression in „Tizenháromváros" (now the southern end of Kossuth Square) which was practically a pond at times. Something had to be done about the roads, as the laying of bundles and use of 110 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) stilts was a temporary solution at best. In the 1810''s the first streets paved with red brick appeared, the main commercial streets obviously being paved soonest, while other streets were graveled. Later municipal ordinances were passed to brick the ditches, provide drainage, build bridges over the ditches, and so on. The houses were given street numbers and fire protection measures were passed, while commercial security was promoted by employing increasing numbers of day- and night watchmen. The economic boom in the Reform Era resulted in rapid growth. Even the constants in the process exhibited change. The population grew extremely rapidly in the 1830''s and 1840''s. In addition to the customary immigration pattern, internal growth was also observable now. The market town was gradually becoming urbanized, and an increasing number of institutions were established to provide a venue for community activity. In the Reform Era there was already a hospital, lyceum, teacher training school, a second school, a civil union, a casino, several churches, a synagogue, and so on. Growth was attributable in no small part to the fact that Kanizsa was increasingly become a merchant town, and its infrastructure was a commercial infrastructure. Alongside the grain market in the center of town large commercial canals and granaries were built. The typical construction model in the town center became the replacement of the traditional one-story houses with two-story houses such that the shops were downstairs and the shopkeepers'' homes upstairs. Merchant homes with a wide street façade and a U shape inside were became the norm, in addition to a few ostentatious merchant palaces, such as the Strasser House on Main Street or the Axenti House on what is now Deák Square. Increasing numbers of merchants appeared in the town center; for all intents and purposes by the end of the Reform Era there were houses of merchants on Market Square and Main Street than there were of traditional craftsmen. This transformation was aided by two factors. The first was the policies of the feudal lord, the essence of which was for the manor to survey lots, open new streets and give them to the town inhabitants, thereby providing himself with long-term leases and growing profits. Also part of this policy was the count''s practice of buying houses from town citizens which were in excellent locations and could be leased for handsome sums. Duke Fülöp Batthyány obtained a large number of houses in this manner, notable examples being the purchase of the Spánier and Then Houses. Closely related to this was the expansion of the manorial buildings constructed in the 18th century; for example, an upstairs was added to the Ironman House, and the Zöldfa restaurant was converted into a hotel, resulting in a substantial increase in his lease income. He opened the southern areas of the town to settlers by creating Fülöp, Iván and Gábor Streets, and the sale of the lots their meant a sizable profit for the count while at the same time providing the growing population, especially the town''s crowded Jewish community, places to make a home. Increasing numbers of manorial inns were at the service of transit traffic: by 1848 there were five inns in the two town sections, enough to lodge approximately 400 persons. The second factor in the transformation derived from the economic and social activity of the townspeople. By the Reform Era an extremely important internal real estate market had taken shape, in which a few spectacular bankruptcies and collapses occasionally played a major role. A major impact on the internal structure of the town came when the Chinorány family of nobility lost both its houses (which had been the postmaster''s home and the postal station) and the count purchased them. The two residences adjoining the town hall also changed owners: the one on the left reverted to the town following the bankruptcy of former town magistrate Henrik Pichler, while the one on the right, which had been owned Gottlieb Mayer for 40 years, after his death was sold by his sons to the Dobrovics family. The handful of shops and homes which were built on Market Square and situated beside the building complexes gave special color to the square. Eventually a minor market was built next to the major market, as well as other market facilities (lumber market, day market) taking shape on the eastern side of Main Street. Major changes of ownership took place practically everywhere. A number of ranking aristocrats moved into the town; for example, Count Károly Zichy, the owner of the Vrászló manor, bought the house of Count István Széchenyi and sent his livestock director, Alajos Tárnok, to live there, while at the same time a new granary was established and shops were set up on the side facing the street. Old burger families disappeared from the town center; for example, the home of master hatter Márton Czenek was purchased by the Civil Union to be its main office. In the Reform Era boom the number of houses and streets continued to increase in Nagykanizsa and Kiskanizsa. According to the 1841 tax record, the last surviving document for both town sections, the were 1146 houses in the city inhabited by 1493 taxpayers; that is, in the early 1840''s nearly 25% of the taxpayers did not own their own home. An increasing number of non-feudal elements resided in the town. The number of intellectuals with diplomas swelled significantly. In addition to traditional church and manorial employees and overseers an 111 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849) increasing number of teachers, surgeons and physicians, chemists, bookbinders and publishers were now living here. Those in the trade professions were also undergoing major specialization, to say nothing of the increase of large-scale manufacturers. Special mention should be made of the growth in the Jewish population, as by 1848 they had come to represent nearly 20% of the total population, whereby the town became the largest Jewish community in southwest Transdanubia. Naturally, this required houses and streets, so it is no surprise that by 1848 there were some 52 streets in the two Kanizsa''s, 16 in Kiskanizsa and 36 in Nagykanizsa. Town expansion was partly outward along the old five-pronged trade roads, but in the Reform Era there was also some construction of the internal linking network. The streets surveyed in the 1830''s and 1840''s now took planned, angular shapes. A further advance was in the matter of drainage: the placement of locks on the Devil''s Ditch and the digging of the Dencsar Ditch were the largest project. Thus, by the end of the Reform Era Kanizsa had become a market town with a population of between 11-12,000, but the potential for further progress was not its own hands. A number of factors remained to inhibit growth. The most important of these include the fact that, although the largest town in the region, it did not enjoy the privileges of being the county seat during the growth of its contemporary bureaucracy and thus did not receive the external impulses that would have come from the county. There were very few administrative buildings in the town, nor were there any central institutions or the like in Kanizsa, as these opportunities were taken away by Zalaegerszeg, which was scarcely half the size of Kanizsa. What the city achieved, it achieved on its own: its growth, geographical expansion, and social and economic accomplishments were the works of its society. The assets of the feudal lord could not compensate the absence of central development programs, inasmuch as he was basically interested only in maximizing his profits, while recognizing the potential force and consequences of the liberation of the serfs. Of course, only Nagykanizsa was affected by the great transformation: the society remained basically an agricultural urban population for whom the growth of Nagykanizsa mainly meant a reliable market and increased delivery opportunities. Thus, by the end of the Reform Era the two sides of the town were virtually a world apart in structural, economic and social terms, yet the specifics of the two town sections complemented each other extremely well, leading to further growth. Rábavölgyi Attila KIS- ÉS NAGYKANIZSA DEMOGRÁFIAI VÁLTOZÁSAI (1690—1849) BEVEZETÉS A népességszám alakulásának vizsgálata örökzöld kutatási témának tekinthető. A modernkori, zömében 20. századi összeírások lehetővé is teszik a széles spektrumú kutatásokat. A történészek egy csoportjának véleménye szerint ez már jóval nehezebb az ún. „demográfiai átmenet" (kb. 1750—1950) korszakában, hiszen a különböző összeírások nem elsődlegesen a demográfusok számára készültek, s a felvételek célja, jellege sem mutat egységet. Hiánypótló feladatra vállalkozunk akkor, amikor a délnyugat-magyarországi régió egyik meghatározó településének (az 1820-as évekig település-párjának) demográfiai vizsgálatát igyekszünk elkészíteni. Munkánk az 1690 és 1849 közötti időszakot vázolja fel Kis- és Nagykanizsára vonatkozóan az adó-, lélek- és népesség-összeírások, egyházlátogatási jegyzőkönyvek adatai és szempontjai figyelembevételével. Ekkor, több mint másfélszáz év alatt Magyarország történetében igen fontos periódus bontakozik ki: a tradicionális agrárrendszer folyamatosan veszíti el archaikus jegyeit, és lassan megteremtődnek a tőkés termelés gazdasági, társadalmi és kulturális feltételei. Bármely emberi közösség vagy település számára meghatározó a saját múltjához, jelenéhez, jövőjéhez fűződő kapcsolatrendszere. Fontos, hogy az ott élők tudomást szerezzenek mindarról a széles körű információbázisról, annak használhatóságáról, hozzáférhetőségéről, amely segítséget nyújthat a kapcsolatrendszer kialakításához. A Nagykanizsa városi monográfia1 is részét képezi a kapcsolatteremtésnek. Igyekszünk az általunk önkényesen megrostált források feldolgozását közreadni, és szándékunkban áll az olvasónak felvillantani a leghasznosíthatóbb összeírásokat, összefüggéseket, történelmi tényeket, amelyek hatással lehetnek akár a mostani történések értelmezésére, akár bizonyos problémák feltérképezésére. A források döntő többsége lélek-, népesség-, katonai és adóösszeírás, s ez a tény már önmagában is sugallja a feladat összetettségét. Megállapítható továbbá, hogy az összeírások jellegéből adódóan nem egyszerű bennük közös nevezőt/nevezőket találni, mert egyik sem igazán „tökéletes" forrása egy demográfiai vizsgálódásnak. A Magyar Országos Levéltár őrzi az 1703, 1728, 1743, 1770. évi, a Zala Megyei Levéltár az 1715, 1720, 1735—1799, 1773—1779, 1837. évi, a nagykanizsai Thúry György Múzeum az 1745—1826. évi és a Városi Könyvtár az 1828. évi conscriptiókat, valamint az 1748 és 1750 közötti egyházlátogatási jegyzőkönyveket. Ezek bepillantást engednek a 17. század végétől a 19. század közepéig városunk múltjának egy részébe. Az 1728, 1784—1787, 1828. évi országos és a megyei összeírások, a helyi lajstromok tükrében kínálkozik lehetőség összehasonlítást végezni más települések egyidejű mutatóival. Forrásaink között szerepel Ludovicus Nagy1 és Fényes Elek3 leíró jellegű műve. A forrásfeldolgozások és a szakirodalmi munkák (leginkább a helytörténetiek) is nagy segítséget nyújtottak a téma kibontásában. A 160 évet magába foglaló korszakot két egységre különítettük: az egyik az 1690—1784/1787-ig, a másik az 1784/1787—1849-ig tartó időszak. Az első egység a felvilágosult abszolutizmus képviselője által elrendelt első hivatalos népszámlálásig terjed, s ez Kanizsán a népességszám jelentős növekedését mutatja. A majdnem egy évszázadnyi periódusban zömében lélekösszeírások (Conscriptio animarum) szerepelnek. Leginkább a 18. század közepétől — 1748/1750-ból, 1757-ből, 1771-ből, 1773—1779-ből — állnak rendelkezésünkre demográfiai szempontból is jobban hasznosítható források. A korszak második egységében további népességnövekedés tapasztalható, de az előzőhöz viszonyítva kisebb arányban, amelyet igazolnak a zömében katonai és adóösszeírások, az 1784/1787. és 1828. évi országos összeírások, a nem nemesi conscriptiók is. A két periódusban azonos szempontokat szem előtt tartva (a népességszám változása; az egyes társadalmi rétegek foglalkozás szerinti megoszlása; vallási és etnikai megoszlás; a zsidó népesség aránya) követjük nyomon városunk4 és a környező néhány település demográfiai változásait. A következő eredményeket vetíthetjük előre: — a népességszám növekedési üteme az országos mutatóknak megfelelően nagyobb az első periódusban, mint a II. József-i számlálást követően; a lakosság száma korszakunkban más hasonló funkciójú városhoz viszonyítva alacsonyabb; 116 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) •—az 1748—1771 közötti évekről készített korpiramisok a mai fejlődő országokéhoz hasonlítanak (a 0—20 éves korig terjedő korcsoportok a népesség közel 60%-át adják); — az átlagéletkor alacsonyabb, mint a nyugat-európai átlag ( 25 év ); — az egyes családok átlagos létszáma kb. 4 fő, míg a háztartásokban kb. hatan élnek; — a privilegizált mezőváros (oppidum privilegiatum/ privilegierte Stadt) — elsősorban ipari nyersanyag hiánya miatt — megélhetését mezőgazdasági és kereskedelmi (helyi, regionális, országos, birodalmi) tevékenységből biztosítja; az iparosok (legtöbbször kereskedők is) munkája uradalmi és/vagy kanizsai érdekeket szolgál, s nem válnak lélekszámban meghatározó szegmenssé; — a társadalom képe azt mutatja, hogy a társadalmi feltételek nem teremtődtek meg az 1848/1849. évi politikai átalakuláshoz (kevés jel utal a modernizáció folyamatában fellelhető jelenségekre pl. manufaktúrák alapítása, a polgárság körének jelentősebb bővülése, az uradalom átalakítása a napóleoni háborúkban és azt követően); — a nem állandó népességre (katonaság, diákság, hadifoglyok, napszámosok, vándorlegények, cselédek, külterületi népesség) vonatkozó információk szűkösek; annyit tudunk, hogy létszámuk igen csekély; a katonaság kb. 1200 főt tett ki a 18. század elejéig; — a felekezeti megoszlás sokszínűséget mutat: településünk lakosai (németek, magyarok, horvátok) többségében katolikusok, így az ortodoxok, protestánsok, izraeliták aránya 10-20% körüli; — az etnikai összetétel, a nemzetiségi megoszlás sajátossága, hogy a betelepítések és bevándorlások 18. századi következményeként nő a németek, horvátok száma; a 19. század első felében a magyarság kerül többségbe; — a zsidóság a Batthyányak betelepítése révén került a dél-zalai mezővárosba; meghatározó szerepet csak 1840 után játszhattak a politikai életben. Kis- és Nagykanizsa vizsgált korszakunkban fejlődésre képes, stratégiai helyzetét jól kihasználó, heterogén etnikai és vallási csoportok lakóhelye, mely küzd a földesúri függőség ellen sajátos jogállásának megőrzéséért, a végvárrendszer felszámolását követő új lehetőségek felkutatásáért, saját rendszerének kialakításáért, hagyományainak megőrzéséért és újabbak megteremtéséért, a túlélésért a történelmi idő olykor rendkívüli forgatagaiban. A modernizáció csírái megjelennek, de a település és az itt élők számára továbbra is a primer szektor (elsősorban az állattenyésztés), valamint az uradalom szerepe, szükséglete lesz meghatározó. Pozitívum, hogy Kanizsa igyekszik szinte valamennyi lehetőségét kihasználni, így pozíciója tovább erősödik. A 19. század közepére a magyarországi települések között rendkívül előkelő helyet foglal el a piacközpontok sorában és a délnyugatmagyarországi régióban. Ezzel megnyílik az út a 19. század második felében bekövetkező gazdasági és társadalmi formációváltás többszintű és összetett folyamata felé. Fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a török félhold leáldozása teljesen új helyzetet teremtett. A vár és a hozzá kapcsolódó funkciórendszer megszűnik, majd rövid idő alatt teljesen eltűnik. A két településrész között húzódó mocsaras terület hasznosíthatóságának előtérbe kerülése szimbolizálja — az egyébként nagyon eltérő struktúrájú — Kisés Nagykanizsa egymás felé közeledését gazdasági érdekek figyelembe vételével, vagy olykor politikai, hatalmi kényszer alkalmazásával. A védelmi szerepkör helyébe alternatívát kellett állítani. A kereskedelmi kapcsolatok előtérbe helyeződése következtében — lassan haladva — kibontakozik egy lehetőség. A betelepítések, a belső migráció és a bevándorlások hozzájárulnak a megváltozott viszonyokhoz való alkalmazkodáshoz, és biztosítják a társadalmi hátteret. Az oppidum és szűkebb környezete funkcióváltásának kibontakozása párhuzamosan halad a feudális jegyek fokozatos háttérbe szorításának kísérletével. E kettős folyamat együttes jelenléte sok-sok nehézséget jelent mind a mezőváros vezetősége, mind a hétköznapi emberek számára. 117 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) I. A LÉLEKÖSSZEÍRÁSOK IDŐSZAKA (1690—1784) Ma Kanizsát legtöbbször a „régiók kapuja"-ként említik, ugyanis — az itthoni viszonyokat szem előtt tartva — jó a földrajzi elhelyezkedése. Nem volt ez másként kb. kétszáz évvel ezelőtt sem. Ma összekötő elem a mediterrán térség és Közép-Kelet- Európa irányába, akkor fontos posta-, majd később kereskedelmi útvonalak találkozásánál kialakult helység. Ez a tényező biztosította a piackörzet (itt nem a tőkés gazdasági-társadalmi formáció fogalmát használjuk) kialakulását, valamint a mezőgazdasági áruforgalom fokozatos bővülését. A térség rurálisnak tekinthető. Szabad királyi város (civitas) kb. 100 km-es sugarú körben nincs, a környék mezővárosai inkább falusi jellegűek, így Kanizsa a környezetéből nagyobb eséllyel képes kiemelkedni. A népesség összetétele időszakunk elejétől heterogén: németek, horvátok, magyarok; katonák, papok, polgárok, földművesek, iparosok, iparos- kereskedők, kereskedők. Az együttélés tekintetében évszázadokon át kialakulhatott a másság, a másik kultúra, a másik vallás elfogadása, és a sajátos jogi helyzet által eredményezett realitások átlagon felüli toleranciához vezettek. E nagyon fontos tulajdonság több alkalommal segített a problematikus időszakok átvészelésében, túlélésében. A növénytermesztés tekintetében a szőlőművelés biztosíthatott volna igazán előnyöket, de ekkor még nem számított a maihoz hasonló önálló borvidéknek. A város gazdálkodásában csak kis szerepet játszott. A homokos, illetve az agyagbemosódásos barna erdőtalaj-típusok csökkentik a gabonatermesztés esélyét, melyet a csapadékmennyiség (700-800 mm) és a talajviszonyok is befolyásolnak.5 Az állattenyésztésnek mind településünk (szarvasmarhaés sertéstartás), mind az uradalom (juh- és szarvasmarhatartás) szemszögéből nézve kedvező feltételei voltak, melynek igazolására most csak a híres és nagy forgalmú állatvásárokat hozzuk fel példaként. A népesség számának meghatározása látszólag nem tűnik túlságosan bonyolult feladatnak. Meghatározott időpontban a természetes szaporodás6 és a vándorlási különbözet7 biztosítja az adott településen élők összességét. Korszakunkban azonban ez a művelet igen hosszadalmas és összetett, hiszen az egyházak által vezetett születési és halálozási anyakönyveket, valamint a be- és kivándorlók listáit — ha vannak egyáltalán — kellene összhangba hozni. Ugyanakkor a népesség számát több tényező befolyásolhatja külön-külön és egyszerre is: az időszak nagy epidémiái, az éhínségek, a kül- és belháborúk, s mindezen tényezők együttes vizsgálata segít a meghatározásban. Jelen munka idő- és terjedelemkorlátai miatt nem vállalkozhat a majd 160 évre vonatkozó összes forrás feldolgozására. Wellmann Imre8 összefoglaló és irányadó munkájából emelünk ki néhány, fejezetünk szempontjából fontosabb részletet. A török kiűzése Magyarországról rendkívül hosszú periódust ölel fel. A 18. század elején a gazdaságot, a társadalmat, a kulturális életet és a hétköznapi életet egyaránt érintő pusztulás („totál Ruin") jellemezte. A népességszám (a Bánság nélkül) 3,9 millió, így a népsűrűség 12,1 fő/km2-re tehető. A szabadságharc katonai eseményei, az etnikai villongások, a pestis hatására a lakosság jelentős veszteségeket szenvedett, sokan hagyták el otthonukat. Kevés katonai esemény (1717, 1737— 1739, 1788—1790) zajlott, így ezek csak kis mértékben csökkentették a népességet, mint ahogyan jelentősebb kivándorlás sem akadályozta a népesség növekedését. Az első megbízható összeírás 1728-ból maradt fenn. 43 vármegyében és két kerületben készítették el, ma azonban csak 13 vármegye lajstromait olvashatjuk, tanulmányozhatjuk. Végeredményként megállapítható, hogy 1720-ban az ország összeírt népessége kb. 4,3 millió főre becsülhető. A népsűrűség értéke 13,34 fő/km2. Zala megyében 5197 adózó főt vettek számba. Ez négyzetkilométerenként 1,06 családfőt jelent. A szomszédos Somogyban 2882 fő; 0,44 fő/km2, míg Vas megyében 12 956 fő; 2,57 fő/km2 a mutatók számadata. Jól érzékelhető az egykori török hódoltsági terület határa. A természetes szaporodás 6—14%o-et mutat. A nagy vérveszteségeket fokozott ütemű regenerálódás követi. Az eddig elvégzett részletkutatások az élve születések nagy számáról, ugyanakkor je118 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) lentős csecsemő- és gyermekkori halálozási arányról tudósítanak. A családonkénti gyermekszám 5—8 között mozgott. A migráció népességszámot is befolyásoló tényezői közül időszakunkban a bevándorlás és a betelepítés játszott meghatározó szerepet. Előbbi a németek városokba történő áramlását, a kárpátukránok, rácok, bunyevácok, sokácok, bolgárok, görögök és cigányok bevándorlását foglalja magába. Utóbbi folyamat a Felső-Rajna vidéki katolikus németek Pest, Tolna, Baranya, Fejér, Komárom, Győr, Veszprém, Zala, Somogy, Békés, Heves, Zemplén, Szabolcs, Szatmár és Bereg megyékbe történő megtelepedését jelenti. II. József uralkodása alatt, politikájának szerves részeként újabb nagyarányú betelepítés következett be (kb. 85-90 000 fő). Kaposi Zoltán9 szintén érinti a témát, többek között a népességszám meghatározásának kérdésében. A hagyományos állásponttal szemben egy másik elméletet említ, mely szerint a II. József-féle öszszeírásból kiindulva — regresszív számítási módszert alkalmazva — mindent egybevetve a 18. század eleji népességet nem lehet 5,3 milliónál kisebbre becsülni. így viszont még a 18. században is tradicionális vonásokat mutat a népesség, hiszen rendkívül lassú gyarapodásról van szó. S ez a demográfiai tényezőkben is megmutatkozik. A lakosságot magas termékenységi és halandósági arányok jellemezték. Előbbi 4 0 % o , míg utóbbi átlagosan 3 5 - 3 7 %o körüli értéket érhetett el. A népességszámot csökkentő tényezők között a pestis visszaszorulása mellett megemlíti a kiütéses tífusz, a skarlát (vörheny), a sokféle nemi betegség, illetve tüdővész pusztításait is. Az epidémiákhoz több esetben kapcsolódtak éhínségek, időszakunkban pl. 1718-ban. 1784/87-ig általános, fennmaradt országos népességösszeírások nem állnak rendelkezésre. A levéltári és múzeumi „forrásrengetegből" néhányat választottunk ki az 1703, 1711, 1715, 1720, 1728, 1743, 1748/1750, 1757, 1771. esztendőkből és az 1773—1779 közötti időszakból. Ha ezek viszonylag pontosak is, mégsem elegendőek ahhoz, hogy a privilegizált mezőváros teljes lakosságát meghatározhassuk. így becslésekbe kell bocsátkozni, hiszen mégsem mondhatjuk azt felelősségteljesen, hogy pl. 1711-ben a népesség csak 84 gazdából „állott".10 Az idevonatkozó szakirodalom és a források névanyaga egyértelműen olyan településről árulkodik, amely 1690 után nem a katonai akciók hatásaként kiüresedett, hanem önálló élettel átitatott, tevékeny közösség. A kamarai fennhatóság idején a népesség nem homogén, s ennek a betelepítés és bevándorlás az oka. 1743-ig az összeírások jellegükből adódóan kevesebb információval szolgálnak demográfiai tényezőkről, inkább a gazdasági élet szerteágazó elemeit vizsgálják (megművelhető területek megoszlása, aránya, eszköz- és állatállomány, művelési módszerek stb.). Kezdjük az időszak elején, 1690-ben. A vár és a hozzátartozó település a Budai Kamarai Adminisztráció tulajdonába került, s 1703-ig ott is maradt. A török április eleji kivonulása után a városban és a várban ismeretlen a népesség száma. A katonaság létszáma 1200-ra tehető, míg 241 török és 364 rác lakosról tudunk.11 így becsült értékként kb. 2000 fő számítható a településen. Az 1703. évi összeírás12 német nyelven íródott. A forrást Rózsa Miklós13 is említi. A 10 pontból álló dokumentum már tartalmaz olyan információkat, amelyek segítségével megbecsülhetjük Kanizsa népességét. Az első oldalon feltüntették többek között a háztulajdonosok számát és a polgári lakosokat. A lélekszámot ismét csak becsülni kényszerülünk. A 159 háztulajdonos és 44 polgári lakos családostul (tételezzük fel, hogy 4 fő alkot egy családot) 812 főt eredményez, s ha ehhez hozzászámítjuk a katonaságot, akkor gyarapodást nem rögzíthetünk a 13 évvel korábbiakhoz képest. A törököt kiűző háború, a megtelepedés nehézségei és a bizonytalanság a népesség számának stagnálásához vezetett. A Rákóczi-szabadságharcot követő összeírások (1711, 1715, 1720, 1728 és 1743. évi) a településen élők számáról nem nyújtanak egyértelműen megbízható számadatokat. A függetlenségi mozgalom, a katonaság kivonása és az 1708—1710 között pusztító pestis csökkentette a népességszámot. Az 1711. évi conscriptio14 mindösszesen 84 gazdát említ, közülük 20 mesterember és egy kereskedő. Ha a családtagokat hozzászámítjuk, akkor 336 főt kapunk. A népességhez viszont hozzátartozik még a német betelepítettek csoportja („Weniger Teutschen Mitbürger"), akiknek a létszámára Kerecsényi Edit15 egyik munkájában is találunk utalást. E szerint 1714-ben kelt az a levél, amelyben 113 német férfit említenek.16 így az uradalom „posztosaival" kiegészítve kb. 800 fő lehetett a lakosság. 1703 és 1711 között tehát a népesség több mint felére apadt. Viszont ha az előbb idevezényelt, majd később elvezényelt hadosztályt leszámítjuk, a nem katonai csökkenés 1,5%-ot tesz ki. A körülményeket szem előtt tartva ez az arány indokoltnak tűnik. Az 1715. évi17 összeírás 9 oldalon keresztül sorolja fel Kanizsa oppidum 263 libertinusát. Az itt élők száma a németekkel együtt 1504 főt eredményez. Alig öt esztendő leforgása alatt az immáron katonaság nélküli népesség majdnem megduplázódott. Az 1720. évi conscriptio regnicolaris1" már gr. Szapáry (II.) István földesurasága idején keletkezett. A lajstrom 138 libertinust közöl. Ha az 1718-ban pusztító országos éhínség térségünket is érintette, elképzelhető, hogy a libertinusok és németség száma kb. a felére csökkent (263-ról 138-ra), akkor a népességszám ezer fő alá zuhanhatott (kb. 830), alig meghaladva az 171 l-es szintet. 119 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) 1728-ra a népességszám (1612) újra elérte az 1715. évi értéket, sőt meg is haladta azt 108 fővel." Az 1728. évi összeírás 225 gazdát, valamint 176 házas és házatlan zsellért sorol fel. A gazdák közül 19 özvegy nő, míg a zsellérek között 12 férj nélküli található. 1720-hoz viszonyítva csekély számú lemorzsolódás tapasztalható. 1743-ból való a következő aestimatio,20 amely Szapáry (II.) István nagy- és kiskanizsai, valamint szepetneki jószágait veszi számba. A lakosság száma 436, melyből 67 zsellér, természetesen a számok adózó főket jelentenek. Számításaink szerint 1744 főre tehető az össznépesség minimuma, azaz a két földesúr hatalma idején 1703 és 1743 között a lakosság több mint kétszeresére emelkedett (812 főről 1744 főre). Felvetődik a kérdés, mi az oka ennek. A privilegizált mezőváros a körülmények ellenére gyors növekedést mutat. Ajelentős számú libertinus (szabad jogállású) jelenléte a településen vonzóvá tehette a beköltözést. Ugyanakkor a földesurak, amennyire csak módjukban állt, csorbították a városban otthonra találók jogait; erről bővebben Barbarits Lajos21 művéből szerezhetünk információkat. Városunkjogi helyzete csak részben biztosította az önállóságot. Úgy tűnik azonban, a szabadságharc elhúzódása, a fent említett éhinség, az epidémiák, a valóságos, helyi megszorító intézkedések sem jelentettek akadályt a negyven év alatti kétszeres növekedésnek. A település gr. Batthyány Lajos nádor birtokába került. A földesúrváltással időszakunk olyan összeírásaihoz érkeztünk, melyek demográfiai szempontból a lélekösszeírások közé tartoznak, s az egyik, a legkorábbi, 1748—1750-ből való egyházlátogatási jegyzőkönyv, melyet a Veszprémi Püspöki Levéltárban őriznek. A „Visitatio Canonica Districtus Szala-Egerszegiensis 1748/1750" anyagát Ördög Ferenc22 tette közzé, többek között Kis- és Nagykanizsára vonatkozóan. Néhány gondolatot előre kell bocsátanunk elemzésünk rendszeréről és a „Visitatio" adatairól. Először a kiskanizsai, majd a nagykanizsai viszonyokat elemezzük a népességszám, a családok száma, illetve családokban élők létszáma és a korpiramisok tekintetében. Mindez vonatkozik az 1757. évi és 1771. évi összeírásra is. Legvégül a majd negyed évszázadnyi intervallum változásait értékeljük. Helyzetünk speciális, hiszen hasonló elemzéssel, vizsgálódással tudományos munka eddig nem foglalkozott. Eredményeinket a Mellékletben található 1. táblázat (Összesítés az 1748—50. 1757. és 1771. évi összeírásokról) és az I—VI. korpiramisok tükrözik. [Korpiramisainkat nem állt módunkban teljesen a demográfia szabályaihoz igazítani, ugyanis az egyes korcsoportok (leginkább a fiataloké) létszámát a rendelkezésre álló oldalméretek miatt nem tudtuk ábrázolni, így a korcsoportok létszámát számokkal jeleztük. Az özvegyek jelölése is eltér a szabályostól; aláhúzással és csillaggal tüntettük fel őket.J Nézzük legelőször a Status Animarum Filialis Kiskanisaiensis vizsgált szempontjait. Első adatként a háztartás számát (Numerus Hospitum) vették fel. Ezután a háztartásfő kereszt- és vezetéknevét (Nomina et Cognomina Hospitum totiusque Familiae Domesticae) és életkorát (eorum aetas Annorum) rögzítették, majd feltüntették az összeírok a római katolikusok esetében a gyónóképességet (Confessi et Confessionis Capaces), majd pedig a megbérmálkozás tényét (Confirmati). A legvégére az özvegy férfiak és nők, továbbá a gyermekek, a nőtlenek, hajadonok (Vidui et Viduae item Pubertes et Coelibes) és a vegyes házasságban élők (Disparis Religionis Homines) kerültek életkoruk megjelölésével. Az 1. táblázat (l. 1. táblázat Kiskanizsa 1748/1750) tartalmazza összesítésünket a század közepéről. E szerint Kiskanizsán 914 lelket vettek számba, akik 158 háztartásban éltek. Egy háztartáshoz kb. 6 fő (5,76) tartozott. A korabeli viszonyokat figyelembe véve ez azt jelentette, hogy féltucatnyian étkeztek „közös tűzhelyről". A legtöbben 13-an, míg a legkevesebben 3-an éltek egy háztartásban. Összesen 214 családot számláltunk. Ebből következik, hogy egy családban kerekítve négyen éltek, s az egy családra jutó gyermekek száma kettőt eredményez. A férfiak száma 159, míg a nőké 186 (a népesség 17,39%-a, ill. 20,35%-a). Nemcsak a férfiak és nők alkotják az itt élők 40,72%-át, hiszen a szolgák és szolgálók között akadnak felnőtt- és gyermekkorúak egyaránt. Sőt a zsellérként (házatlan) összeírt, háztartáshoz tartozókat (legtöbbször vérrokonság nem áll fenn a háztartásfővel) is figyelembe kell venni. Ők általában özvegyek. A zsellérek és zsellérnők száma 15 és 27 (4,6%), összesen 13 fiú- és 12 leánygyermekkel. A férfiak és nők aránya módosítva tehát éppen 50-50%, amely ideálisnak nevezhető. Ilyen aránnyal viszont nem találkoztunk egyik összeírás alkalmával sem! A jelenség a mai statisztikai mutatókhoz hasonlít, hiszen több fiúgyermek születik, mint leány, viszont a felnőttek között már nőtöbblet mutatható ki. A nemek aránya az adatok tekintetében „helyreállt". A korpiramis vizsgálatánál még visszatérünk a nemi arányokra. Átlagban családonként 4 fő él együtt, tehát két gyermek, az özvegy háztartásfőket is ideértve. Ez az érték alatta marad az országos átlagnak, mely szerint 5-8 gyermek tartozik egy családhoz. A népességnek csupán 6,67%-a a szolga és szolgáló (28 és 33 fő). A népesség korcsoportonkénti áttekintéséhez korpiramist (Z. I. korpiramis, Kiskanizsa 1748—1750) készítettünk. Az egyes korcsoportok öt esztendőt foglalnak magukba: 1—5, 6—10, 11—15 stb., melyekben feltüntettük az özvegyek számát is. Az egyes korcsoportok korhatárainak eltérése a mai hagyományostól azzal magyarázható, hogy a számítógé120 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) pes feldolgozás nem tette lehetővé az egy évnél fiatalabb gyermekek korának pontos feltüntetését, ill. későbbi összegezését. Sajátos módon a gyermekek közé soroltuk a 16—20 év közöttieket, mivel a szüleikkel még együtt élő fiatalok száma viszonylag magas. A célszerűség kedvéért azonban úgy is megvizsgáltuk a korösszetételt, mintha az ifjak már a felnőtt társadalomba tartoznának. A korpiramis leginkább a mai fejlődő országok korszerkezetére emlékeztet, ahol a fiatalok aránya 50— 60% közötti, a felnőttek a társadalom kb. 35-40%-át adják, míg az idősek csak néhány %-ot tesznek ki. A húsz év alattiak a népesség 5 7,2%-át jelentik, a felnőttek részaránya 41,6%, míg az idősek csupán az összeírtak 0,9%-át adják (a korpiramis 912 lelket összegez azért, mert nem tüntették fel egy férfi és egy kálvinista nő életkorát). Ha a 16—20 év közöttieket a felnőttek közé számítjuk, a százalékok a következőképpen változnak: 37,4%, 61,4%, 0,95%. A nagyságrendnyi változás annak tulajdonítható, hogy éppen az iménti korcsoport létszáma a legnagyobb, összesen 181 fő (101 fiú és 80 leány), a társadalom 19,8%-a. Az 1730 és 1734 közötti évek békés, nyugodt periódust jelentettek, az 1730-as évek második felétől azonban lényegesen kevesebb gyermek látta meg a napvilágot, mint annak előtte. Az 1-5 évesek összesen 81-en, a 6—10 évesek 144-en és a 11—15 évesek 117-en voltak. Az 1738—1742 közötti pestisjárvány vethette vissza a születéseket. A Batthyányak földesurasága sem eredményezett jelentős népszaporulatot, mivel a legfiatalabbak el sem érték a 9%-ot. Figyelemreméltó a 21—35 év közötti korcsoportok létszáma (16%), hiszen az átlagéletkorhoz közel álló férfiak és nők száma feltűnően alacsony. Feltehető, hogy a már többször említett 1718. évi éhínség nyomta rá bélyegét ilyen módon a társadalomra. A nők között 46, míg a férfiak között csak 5 az özvegy. A nőtöbblet könnyebbséget jelent a társukat vesztett férfiak újabb párválasztásához, az özvegy nők viszont nem találhatnak egykönnyen párt maguknak. Az özvegy nők 47%-a a 36—40 év közötti korcsoportban van. Valószínűsíthető, hogy a háborúskodások (1740—1748), a járványok inkább a férfiakat tizedelték, bár az erősebb nem képviselői magasabb átlagéletkornak (22,8 év), mint a gyengébbik nem (22,3 év). A 60. életévüket betöltöttek csupán kilencen vannak (5 férfi, 4 nő), és a férfiak valamennyien házasságban éltek, legtöbbször fiatalabb feleségükkel. S láttunk példát arra is, hogy valaki 60 éves kora után vált apává. Következzen az 1757. évi Conscriptio Animarum Districtus Kanizsa[iensis] — In Possessione Filiali Kiss-Kanisa23 áttekintése, mely a 1. táblázatban (l. 1. táblázat Kiskanizsa 175 7) került összegezésre. Az 1748/1750. évi összeíráshoz képest a felvétel szempontjai valamelyest módosultak. A háztartásfő mellett feltüntették már a házastárs teljes nevét, jelölték a családi állapotukat is, a gyermekeknél viszont csak a keresztneveket olvashatjuk. A többi adat megegyezik a Visitatio-éval. Kiskanizsa népessége 1757-ben 1236 fő. A 18. század közepéhez hasonlítva 35%-os növekedés mutatható ki. A háztartások száma 207, ez 31%-kal több, mint hét évvel korábban. A családok száma 301-re gyarapodott, 40,6%-os az emelkedés. Az egy háztartásban élők száma — két tizedes növekedés mellett — 6 fő, míg egy családban továbbra is négyen (4,02) éltek. A legkevesebben ketten, a legtöbben pedig 13-an „voltak egykenyéren". A kiskanizsai népességet tekintve a nők aránya magasabb, mint a férfiaké (611 fő és 625 fő). A zsellérek aránya a Visitatio-hoz viszonyítva kétszeresére emelkedett (10,8%), azaz megduplázódott azoknak a száma, akik nem rendelkeztek saját telekkel, házzal. A legtöbb esetben erre nem is volt szükség, hiszen ún. fölfelé kiterjesztett családi háztartásról24 beszélhetünk, melyben a férj vagy a feleség özvegy édesanyja, illetve édesapja élt együtt zsellérként gyermekével és annak családjával (természetesen a telkek hiánya és az öröklési rend — mint népesség-alakító tényező — sem kerülheti el figyelmünket). A szolgák és szolgálók aránya két százalékra csökkent (17 fő és 8 fő). A harmadára fogyatkozott szolgáló személyzet jelzi a gyermekszámból következő munkaerő szaporodását. Nézzük meg, mennyiben változott a korpiramis (l. II. korpiramis, Kiskanizsa 1757). A 1236 fő közül egy nőnek nem tüntették fel a korát. A fiatalok az össznépesség 58%-át, a felnőttek 38,9%-át, az idősek pedig 2,7%-át jelentik; abban az esetben, ha a 16—20 évesek korcsoportját a fiatalokhoz soroljuk. Ha a felnőttekhez számítjuk ezt a 137 főt (össznépesség 11%-a), akkor a fiatalok és a felnőttek aránya majdnem megegyezik. Már az első korcsoport esetében jelentős eltérés tapasztalható. Míg 1748/1750-ben összesen 81 fő 5 éven alulit írtak össze, addig 1757-ben 276-ot, tehát 3,5-szer több kisgyermek élt, mint hét évvel korábban. Ez a jelenség teljesen összhangban van Kováts Zoltán kutatásaival. 25 Ő kimutatta, hogy Magyarországon a születési és halálozási arányszámok éppen ebben az időszakban mutatnak olyan változásokat, melyek a 18. századi „baby-boom" kezdetére utalnak. A születési arányszám meghaladta a 40%o-et, a halálozási ráta pedig 25%o körül stagnált. Hiány csak a 11-15 évesek korcsoportjában mutatkozik a leányoknál. A felnőttek korcsoportjai az előző, 1748/1750. évi adatokból sejthetően egyre jobban növekedtek, például a férfiak száma a 26—30-as korcsoporton belül jelentősen nőtt, ugyanis a Visitatio idején 36 férfit tüntettek fel, 175 7-re ez a korcsoport közel 70%- kal nagyobb létszámú. A felnőttek közül egyre többen élték meg az 55—60 éves kort, több mint há121 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) romszor többen a hét évvel korábbinál. A 18. század elején születettek (ők most 51—55 évesek) közül viszont látványosan kevesebben élték meg e tisztes kort. Az idősek száma négyszer több az előző felvételnél (23 férfi; 19 nő). Az özvegyek száma szinte alig változott (7 férfi; 45 nő). A férfiak között nem találtunk 56 év alatti özvegyet, míg a nőknél már huszonévesen akadt olyan, aki társát elvesztette. Az idős nők közül három kivételével mindegyik özvegy, ellentétben a férfiakkal, akik négy kivételével házasságban éltek. Mindezek ellenére az átlagéletkor mind a férfiaknál (22,2 év), mind a nőknél (20,4 év) csökkent az előző felvételhez képest. Következzen ezek után az 1771. évi Conscriptio Animarum Districtus Kanizsa[iensis] In parva Canisa! u Az összeírás felvételi szempontjai demográfiai értelemben nem változtak. Kiskanizsa népessége 1351 fő (l. 1. táblázat Kiskanizsa 1771). A növekedés 1757-hez képest csak 9%-os, de 1748/1750-hez viszonyítva 47,8%-os, rendkívül nagy előrelépés, hiszen kb. húsz esztendő alatt zajlott le a folyamat. A népesség-növekedés éves üteme — feltéve az évenkénti azonos gyarapodást —1,87%. 1748/1750 és 1757 között ugyanez az érték 4,4%! A háztartások száma 247 (19%-os emelkedés), így a korábbiakhoz hasonlóan egy háztartásra kerekítve 6 fő jut ezúttal is, legtöbben 12-en, a legkevesebben viszont ketten vannak. Az egy háztartásban élők száma 1748/1750-től 1771-re 6%-kal kisebb értéket mutat (5,78-ról 5,46-ra), tehát nem beszélhetünk nagyságrendnyi módosulásról. Jelzés azonban arra vonatkozóan, hogy a 18. század közepi demográfiai változások nem formálták át a háztartások szerkezetét. A családok száma 308-ra emelkedett (2,3%-os növekmény), ami azt jelenti, hogy a családok átlaglétszáma kerekített értékként ismét 4 fő (4,39 fő). A zsellérek száma (15 férfi; 33 nő) visszaesett a század közepi mérés értékére, 3,5%-ra, gyermekeik nemek szerinti megoszlása 18 fiú és 10 leány. A szolgák és a szolgálók száma (16; 11), nem vált meghatározóbbá az előző felvételhez képest, alig 2 %. Vajon mit mutat a korpiramis? (l. III. korpiramis, Kiskanizsa 1771.) Egy-egy férfi, leány és fiú életkorát nem tartalmazza az összeírás, s így 1348 személy adatait foglalja össze. A női többlet, mely 1757-ben még megmutatkozott, mostanra eltűnt, s ha csak négy fővel is, de több férfit és fiút regisztrálhattunk. A gyermekek a népesség 56,7%-át, a felnőttek 40,8%-át, míg az idősek 2%-át alkották. Ha a 16—20 évesek korcsoportját a felnőttekhez számítjuk, akkor a megoszlás a következő: 47,3%; 50,2%; 2%. A gyermekek között továbbra is meghatározó korcsoport az 1—5 éveseké (19,9%), valamint a 6—10 éveseké (16,1%). Az 1—5 éveseknél leánytöbblet (145 leány; 124 fiú), míg a 6—10 esztendőseknél a fiúk jelentős többlete látszik (121 fiú; 97 leány). Ez utóbbi korcsoportnál 1748—1750-hez viszonyítva majdnem megkétszereződött a gyermekek száma, a csecsemőhalandóság valamelyest csökkent. A felnőtteket tekintve a 21—25 éves korcsoport férfiakat, nőket egyaránt figyelembe véve hiányt tükröz. Érdekes, hogy a „baby-boom" idején születettek kevesebben érték el az átlagéletkort (21—22 év), mint például az egy korcsoporttal idősebbek. Ugyanez a korcsoport egyben a felnőttek legnépesebb csoportja, kiemelkedő nőtöbblettel (61 férfi; 91 nő —, a népesség 11,25%-a). Tudvalevő, hogy ők viszont egy háborús periódus gyermekei. A felnőttek között nőtöbblet rajzolódik ki (273 férfi; 279 nő), míg az időseknél az ellenkező neműek túlsúlya látható (20 férfi; 8 nő). Az özvegy nők (54 fő) a népesség 4%- át, ugyanakkor az özvegy férfiak csak kb. 1%-át adják. Az idős nők közül 5 özvegy, míg az idős férfiak közül 7 él házastárs nélkül. A népesség életmódját a mezőgazdaság két ága, a növénytermesztés és az állattenyésztés határozta meg, az utóbbi dominanciájával, amelyet az éghajlati és talajtani adottságok is alátámasztanak. A korpiramis formája is ezt a tényt mutatja. A gyermekek létszáma ugyanis a legnagyobb. így a felnőtt társadalomra nagy terhek hárulnak, mert az akkori gazdasági körülmények nem tették lehetővé az egyén számára nagyobb mértékű vagyon felhalmozását. Következzen a Nagykanizsára is vonatkozó táblázat (1. táblázat) és korpiramisok (IV V és VI. korpiramis)! Az 1748/1750-ben készített Visitatio27 szerint a mezővárosban 330 háztartásban 1898 fő élt (/. 1. táblázat Nagykanizsa 1748/1750). A Conscriptio animarum elkülönítve vette fel a nem katolikusokat, akiket ebből adódóan külön táblázatban tüntettünk fel (l. Melléklet l /A táblázat Acatholici in Nagykanizsa 1748/1750). Nagykanizsán több mint kétszer annyian éltek, mint Kiskanizsán. Az egy háztartásban (Nagykanizsa 330 ht.) és az egy családban (Nagykanizsa 434 cs.) élők száma a kiskanizsaihoz képest eltérést mutat (Nagykanizsa 5,75, 3,8), vagyis 6, ill. 4 fő. A magasabb népességszám ellenére a családok és a háztartások nagysága azonos. Egy háztartásban a legtöbben 13-an, míg legkevesebben ketten éltek. A zsellérek összesen 140-en (58 férfi; 82 nő) voltak, s a népesség 7,4%-át adták. Ez az arányokat figyelembe véve 60%-kal több, mint a kiskanizsai érték. A gyermekeik nemek szerinti megoszlása 20 fiú és 40 leány. A szolgák és szolgálók (164 és 95 fő) aránya az egész népességen belül 13,6%. Kétszer nagyobb ez az érték, mint a másik településrészen, vagyis a tehetősebb háztartások nagyobb arányban a keleti városrészben helyezkedtek el. A városias jelleg meghatározóbb, jobb anyagi háttér mellett a mindennapi házi tevékenységek elvégzésére már nem a családtagok kényszerülnek, hiszen van elég 122 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) anyagi ellenszolgáltatásért felfogadható személy A férfiak és nők aránya a gyengébbik nem javára billen (317 férfi: 369 nő). A fiúk (393 fő) viszont — hasonlóan a kiskanizsai felvételhez — többen kerültek az összeírásba, mint a leányok (360 fő). A nemkatolikusok száma az összeírás szerint 62 fő (3,2%). A vallási hovatartozás alapján 11 kálvinista, 9 lutheránus és egy anabaptista háztartás volt, a reformátusok 31-en, az evangélikusok 30-an voltak. Összesen egy anabaptista nőt jegyeztek fel. Háztartásonként 3,1 főt, míg családonként kb. 5 főt (4,76) regisztráltak, s ez utóbbi érték jóval felülmúlja a kis- és nagykanizsait egyaránt. A nemkatolikusok valós száma valószínűleg ezeknél az értékeknél magasabb. Lássuk, miről árulkodik az összeírás adatait magába foglaló korpiramis28 (Z. IV korpiramis, Nagykanizsa 1748—1750). Nem jegyezték fel a nemkatolikusok, egy házaspár, két özvegy nő és egy leány korát. A gyermekkornak aránya 52,7%, a felnőtteké 43,1% és az időseké 0,6%, ha viszont — a korábban alkalmazottakat felelevenítve — a 16—20 éveseket a felnőttekhez számítjuk, egészen más a helyzet. A korcsoport ugyanis a népesség 24,2%-át teszi ki. Ebben a szituációban az arányok: 28,5%; 67,3%; 0,6%. Az utóbbi arányok már egészen más társadalmi szerkezetet sejtetnek. A felnőttek közül a 21—40 év közöttiek a népesség harmadát adják, és így a munkafolyamatokban részt vállalni képesek biztosíthatják az eltartottak létszükségleteit. Ennek ellenére találkoztunk olyan esetekkel is, hogy gyermekkornak, 7—10 évesek szolgálószemélyzetként kerültek az összeírásba. A 21—25 éves korcsoportnál alacsony létszámot (3,6%) és feltűnő nőhiányt érzékelhetünk. Az 1725—1730-as esztendőkben születettek halálozási aránya magas. A 36—40 éves korcsoport létszámát tekintve az egyik legnagyobb létszámú (112 férfi; 164 nő). Ez azért is érdekes, mert az tehető fel, hogy a Rákóczi-szabadságharc végén pusztító pestis nem fejtette ki oly erősen a hatását Kanizsán, mint más dunántúli területeken, továbbá inkább csak a férfiak között szedte áldozatait. Az esetleges katonai veszteségek a tradicionális hadviselés következtében szintén az erősebbik nemnéljelentkezhettek. Az idősek aránya kisebb (0,6%), mint a kiskanizsaiak esetében, közéjük tartozik 8 férfi és 3 nő. Az özvegyek száma 84 (5 férfi, 79 nő), s ez a népesség 4,2%-a. A nők közül magukra maradottak különösen a 36—40 éveseknél magas létszámúak (33 fő). Az okokról fentebb már beszéltünk. Lássuk ezúttal az 1757. évi Conscriptio Animarum- ot29 (Z. 1. táblázat Nagykanizsa 1757)! A népesség nagysága 2336 fő, 23%-kal magasabb, mint a korábbi felvételben szereplő népesség. Összehasonlítva Kiskanizsa hasonló értékével, több, mint 10%-kal kisebb a növekedés mértéke, amely 3,01%- os éves pozitív emelkedést foglal magába. A háztartások száma is kisebb mértékkel nőtt Kiskanizsához viszonyítva (330 háztartásról 395 háztartásra; 19,7%). Az egykenyéren élők száma minimális növekedést jelent (5,75 főről 5,91 főre). Egy háztartásban legtöbben 17-en éltek. Ezzel szemben a családok száma jelentősen, 434-ről 618-ra emelkedett (42,2%), de az egy családban élők száma 3,8-ról 3,53-ra esett vissza. Ugyanakkor, a Principálison túl növekedést észleltünk (5,78-ról 5,97-ra). A népességszám és a családok számának nem arányos növekedése azt is jelezheti, hogy a családszerkezet nem módosult, hanem a betelepülők vagy betelepítettek érkezhettek a korábbinál nagyobb számban, illetve a házatlan zsellérek száma növekedett. Kiskanizsa esetében nem tapasztaltunk ilyen éles különbséget az arányokban. A férfiak és nők aránya a gyengébbik nem javára billen (389 férfi; 426 nő), valamint a fiúk és leányok esetén is „nőtöbblet" körvonalazódik (427 fiú; 434 leány). A szolgák és szolgálók száma és aránya egyaránt visszaesett: az 1748/1750-ben mért 13,6% 1757-re felére (6,5%) csökkent. A szolgák 97-en, míg a szolgálók 55-en álltak alkalmazásban. Ezen a településrészen erőteljesebb a háttérbe szorulásuk, mint Kiskanizsán. A zsellérek a társadalom 15%-át adták (147 férfi; 202 nő), és ez kétszeres növekedést jelent a megelőző összeírás eredményeihez képest. Gyermekeik nemi megoszlása a fiúk felé billen 88:71 arányban. A conscriptióban még 19 idegen (csavargó) szerepel, 14 „vagus" és 5 „vaga". Kíséreljük meg most szóra bírni a korpiramist30 (Z. V korpiramis, Nagykanizsa 1757)! A gyermekkornak (52,5%) aránya szinte azonos az 1748—1750. évi számláláséval, a felnőttek 47%-át, az idősek pedig 2,5%-át jelentették a népességnek. A 21 és 60 év közöttiek aránya 4%-kal emelkedett, ugyanakkor az idősek száma megnégyszereződött. A 61 év felettieknél a nők száma 27 (1748—1750 között 3), akik közül 21 özvegy. Az idős férfiak száma 31, és közülük csak 5-en özvegyek. Ha a 16—20 éves korcsoportot a felnőttek közé számítjuk, az arányok így módosulnak: 40%; 59%; 2,5%. Felfigyelhetünk a gyermekkornak értelmezése során egy érdekességre. A népességszám rendkívüli mértékű növekedése nemcsak a gyermekáldás számszerű emelkedésének köszönhető, hanem a bevándorlásnak, betelepítésnek is. Az egyházi összeírásban az 1—5 év közöttiek mindösszesen 86 főt tettek ki, viszont majd tíz évvel később a 11—15 éves korcsoportban már 236 fiú és leány került a „conscriptio animarum"-ba. Az is kiderül az adatokból, hogy a kisgyermekek (1—5 év) száma 1757-re 5,35-szorosára változott a korábbi felvételhez viszonyítva. Más korpiramisoktól eltérően a fiatalabb korcsoportok sokkal egyenletesebben oszlanak meg, nagyobb számszerű eltérés a fiúk és leányok között a 11 éves kornál idősebbek 123 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) esetében mutatkozik meg, s ez leánytöbbletet jelent. A felnőtt korcsoportok már nagyobb szóródást tükröznek. A 26—30 és 36—40 évesek adják a népesség 21,6%-át, s ebben a csoportban minimális férfitöbblet van. Hiányos azonban a 21—25, 31—35, 41—45 és az 51—55 évesek csoportja. Az időseknél tapasztalható, hogy a nők is egyre tovább élnek, s erre jellemző példa, hogy a településrész legidősebb embere egy özvegyasszony (93 éves). Az özvegy nők 134-en, az özvegy férfiak 25-en kerültek az összeírásba. A 46—50 és 56—60 éves nők kb. fele élt házastárs nélkül. A férfiak átlagéletkora 24, ugyanakkor a nőké csak 22,8 életév, tehát a férfiak korábbi átlagukhoz képest alacsonyabb, nők azonban magasabb életkorúak voltak. A kiskanizsai adatokhoz mérve így is kb. két évvel magasabbak ezek a számok. Az 1770. esztendőre is található hasznosítható forrás,31 amely összeírás 927 családot rögzített. Az átlagos családlétszámot figyelembe véve a népesség becsült értéke 3700 fő. Az adat Kis- és Nagykanizsára összesítve értelmezendő. Nézzük a lélekösszeírások közül az utolsót, az 1771. évi conscriptiót32 (l. 1. táblázat Nagykanizsa 1771)! A népesség (2402 fő) 453 háztartásban élt, s ez azt jelenti, hogy a korábbi majdnem 6 fő/háztartás értékről kb. 5 fő/háztartás értékre csökkent, egy családot pedig 3-4 fő alkotott. Mindkét településrészen hasonló trend látható az egy háztartásra és egy családra jutó értékek terén, 6,8% (Kiskanizsa), ill. 8,9% (Nagykanizsa) a csökkenés. A növekedési ütem (2,8%) is elmarad az ezt megelőző két időponthoz viszonyítva, amely l,8%o-es évenkénti növekményt foglal magába. Egy háztartásban legtöbben 18-an (!), legkevesebben pedig ketten éltek. 1748—1750-hez viszonyítva a népesség 26,5%-kal, a háztartások száma 37,3%-kal, a családok száma pedig 45,6%-kal emelkedett. E mutatók a családok számának kivételével alatta maradnak a kiskanizsai arányoknak. A nemek aránya a felnőtteknél 462:522 a nők, míg a gyermekkorúaknái 439:424 a férfiak javára billen. A zsellérek száma erősen csökkent (104 férfi; 114 nő), a népesség 9%-át alkották. Gyermekeik nemi megoszlása a leányok többségét jelzi 66:62 arányban. A háztartásokban alkalmazott szolgák és szolgálók száma ismét gyarapodott, az előbbiek 115-en, az utóbbiak 94-en voltak (8,7%). Már találkozhatunk szakáccsal, szakácsnővel, inasokkal, segédekkel, sőt írnokkal is. Ez kétségtelen jele a gazdasági fejlődésnek, társadalmi átalakulásnak. Következhet az utolsó korpiramis33 (l. VI. korpiramis, Nagykanizsa 1771). A gyermekkornak aránya a társadalomban 51,74%, a felnőtteké 46,12% és az időseké 1,95%, tehát mindhárom csoport aránya visszaesett valamelyest. A legnépesebb korcsoport továbbra is az 1—5 év közöttieké (17,44%). Bár 175 7-hez viszonyítva fiútöbblet mellett némi viszszaesés tapasztalható, az előző összeírás 1—5 éves korcsoportja 1771-re megfogyatkozott mind a fiúkat (229-ról 213-ra), mind a leányokat (231-ről 206-ra) tekintve, vagyis a 16—20 esztendős életkort elérni nem tartozott az egyszerű „dolgok" kategóriájába. Az 1748—1750. évi felvétel legmeghatározóbb korcsoportjának (16—20 év) a tagjai 1771-re csak feleannyian éltek (242-ről 140-re a férfiak; 217-ről 153-ra a nők száma csökkent). A 26—30, a 36—40 és a 46—50 éves felnőttek száma magasabb, mint a többi korcsoporté. A 21—25 évesek között feltűnő a férfihiány, a nők kb. kétszer annyian voltak. A 46 év felettiek korcsoportjai kiegyenlítettebbek a megelőző összeírásokhoz viszonyítva, vagyis egyre nagyobb számban értek meg tisztesebb kort a nagykanizsai népességen belül. Az özvegy férfiak 28-an, míg a nők 126-an voltak. A férfiak idősebb korban — a mostani felvétel szerint — jóval nagyobb arányban éltek házastárs nélkül, mint korábban (24-ről 11 főre csökken). Az özvegy nők leginkább a 36—40 (20 fő) és a 46—50 (27 fő) éves korcsoportokból kerültek ki. Az idősek körében szinte kiegyenlítődött a nemek aránya (24 férfi; 23 nő). Ellentétben a népesség egészével, amely továbbra is nőtöbbletet mutat (1178 férfi; 1219 nő). A férfiak átlagéletkora 23,5 évre csökkent — 1757- hez képest —, a nőké azonban 23,l-re emelkedett. A 1. táblázatban található összesített adatok csupán tájékoztató jellegűek. A korpiramisok segítségével egy olyan átmeneti időszak folyamatait figyelhetjük, melyben a születések aránya magas. A halálozási arány visszaszorulását nem tekinthetjük az egyedüli népességnövelő tényezőnek, mert a migráció (betelepedés, betelepítés) szintén ennek a korszaknak a jellemzője. A „boom" időszaka a század közepére tehető, mikor a népesség növekedése évente 3-4%-ra becsülhető. A népességben a felnőtt korcsoportok aránya különbséget mutat: Nagykanizsán több a felnőtt korú, mint a Principális-csatornán túl, és ez magába foglalja a vagyonosodásból származó életmódbeli eltéréseket [i. 1. táblázat, szolgák (V) és szolgálók (VI.) arányát]. A nők többsége az összeírások adataival bizonyítható (csupán két kivétel van), s ma is jellemzője társadalmunknak. A források jellegbeli különbözősége kételyeket is ébreszthet, hiszen egy 1750-ből való összeírás34 465 gazdát és 53 zsellért említ. Az adatok adóöszszeírásból származnak. Ha ezeknek megfelelően vesszük figyelembe a családnagyságot, és a számítást elvégezzük, 2072 fő (ha egy családra négy főt számítunk) az eredmény. Ez az érték 740-nel kevesebb az 1748—1750. évi „Visitatio"-ban közöltekhez viszonyítva. Természetesen a nem személyenkénti adatfelvételek hiányosabbak. Csak az egyes családok adóköteles tagjai kerültek az összeírok lis124 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) táira. Ennek ismeretében talán az egyházi felvétel közelebb áll az akkori tényleges értékhez. Időszakunk további forrásai az adóösszeírások közé sorolhatók. Az 1773 és 1779 közötti esztendők népességét a községenkénti adóösszeírások35 segítségével ismerhetjük meg, ahogyan azt a 2. táblázat mutatja. A táblázat egyik része az adózó családfők számának alakulását közli, a másik része viszont különböző jogi kategóriákhoz tartozókat veszi sorra. Az adózó családfők tekintetében mindkét településen kb. 5%-os növekedés mutatkozik 1773 és 1779 között (441-ről 464-re; 250-ről 261-re). A zsidók adatai ingadozást tükröznek, hasonlóan a külterületen élőkhöz. A lehetséges népességszámra csak következtethetünk. A Batthyányak birtokában levő településeken az adott intervallumban jelentősebb népességmozgásról nem beszélhetünk. Nincsenek olyan adataink, melyekkel magyarázhatnánk a szám szerinti csökkenést, csupán feltesszük, hogy az eddig használt családlétszámokkal való számolás továbbra is helyénvaló. Felfigyelhetünk arra is, hogy az ezt megelőző conscriptiók információi teljesebb körűek. A 2. táblázat második része egy kicsit több segítséget nyújthat. Itt fel tudtuk tüntetni a parasztok (Coloni), fiúgyermekek (Filii), leánygyermekek (Filiaé), zsellér (Inquilinus), házatlan zsellér (Subinquilinus), barátok (Fratres), segédek (Famuli) és szolgálóleányok (Ancillae) kategóriáit. 1775-től csak a Nagykanizsára vonatkozó adatok állnak rendelkezésre. Rövid számolás után bebizonyosodik előző feltevésünk: ha a fel nem tüntetett családtagokat is beszámítjuk, Nagykanizsán 1773-ban 2445 fő, ugyanakkor Kiskanizsán 1131 fő élt. Nagykanizsán 1775-ben 3412, 1776-ban 3446, 1777-ben 3521, 1778-ban 3588 és 1779-ben 3534 fő élt a statisztika szerint. 1771-ben viszont e két településen együttesen 3753 főt írtak össze! 1775 és 1779 között a lakosság 3,6%-kal nőtt, bár a legmagasabb értéket 1778-ban érte el 3588 fővel. Az egész telkes jobbágyok száma 1773—1779 között kb. 6%-kal csökkent, a zselléreké 8,5%-kal, a házatlan zselléreké azonban 22,6%-kal növekedett. A 16 éven aluli fiúk száma 1777-ig emelkedett (127 fő), majd 1779-re 98-ra csökkent, míg a leányok esetében — 1775 kivételével — folyamatos fogyás tapasztalható (39-ről 11-re). Természetesen a születések számának visszaesése is előidézhette ezt a helyzetet. Ezek a számok nem tartalmazzák a katonák, diákok (1777—78-ban 243 fő)36 létszámát. A két táblázatrész alapján a népesség számát 3500-4000 főre becsülhetjük. 1779 és az első magyarországi hivatalos, II. József korabeli összeírás között eltelt esztendők újabb jelentős népességszám-emelkedést mutatnak.37 A 3. táblázat tartalmazza összehasonlításként Zalaegerszeg, Keszthely, Kaposvár, valamint Bajcsa, Eszteregnye, Fityeháza, Sormás, Szepetnek adatait. Az összeírás és ebből adódóan a táblázat is elsősorban a férfinépesség szerkezetével foglalkozik, a nőket csak egyszerűen számmal jelzi, így az erősebbik nemről kaphatunk bővebb információt. Jól érzékelhető a táblázatból „Nagy Kanizsa" népességfölénye Zala Egerszeggel, illetve más megyék fontosabb településeivel szemben: Kaposvárnál 1,78-szor, Szombathelynél 1,56-szor, Zalaegerszegnél 1,53-szor több a tényleges népessége. Ebből következtethetünk arra, hogy a térségben a 18. század utolsó harmadára Kanizsa nemcsak fekvését, kereskedelmi szerepét, hanem népességét tekintve is a legmeghatározóbb település a Délnyugat-Dunántúlon. A Nagykanizsán élők 1771-hez képest kb. 1400 fővel voltak többen (60,5%-os többlet), míg Kiskanizsán ugyanez az érték 19,8%. Az évenkénti növekedési arány 28%o, illetve 10,6%o. Véget ért Kiskanizsa növekedés terén szerzett előnye. A mezőváros funkciójából eredhet az idegenek magas, 9,5%-os aránya. A férfiak közül minden harmadik él házasságban, bár ez a többi oppidumról is elmondható, a falvakban viszont a férfiaknak csak 37—45%-a. A családok szerkezetét a termelési körülmények, feltételek határozzák meg. Az úrbérrendezést követő időszakban a parasztok lassan elveszítik bázisukat, s „paraszt és polgár örököse", vagy zsellér kategóriába kerülnek. A fiatalok 1—12 és 12—17 éves csoportjai a fiúkat tekintve viszonylag nagy létszámúak. A nőtöbblet nem vált általánossá az összeírás idején, hiszen csak Szombathelyen élt több nő, mint férfi. II. József uralkodásának idejére a tradicionális társadalmi szerkezet némi módosulást tükröz. A polgárok a férfiak 25%-át teszik ki, számuk Nagykanizsán 393. Ha a sarjadék fiúkat nem számítjuk bele, akkor majdnem minden harmadik férfi (35%) megélhetését nem a mezőgazdasági termelés jelenti. Kiskanizsán 863 férfiből (és sarjadékból) 234 a polgár. Ha a gyermekeket itt sem számoljuk, akkor 37%-ot kapunk eredményül! Érdekes, hiszen az eddigi ismeretek Nagykanizsán „városiasodottabb" állapotokat mutattak. Természetesen e meglepő eredmény Kiskanizsa népesség-összetételének fejlődését bizonyítja. A családok átlagos létszáma valamelyest emelkedést mutat, hiszen Nagykanizsán 5,26, míg Kiskanizsán 5,00 volt ez az érték. Összehasonlításként álljon itt, hogy a vasi megyeszékhelyen ugyanekkor a férfiak 31%-a, Kaposváron a 32%-a, Zalaegerszegen pedig csak a 24,3%-a polgár. További érdekesség lehet, hogy a 13—17 év közötti sarjadékok közül Kanizsán sokkal kevesebben élnek szüleik háztartásában. Ők válnak, válhatnak inassá, segéddé, szolgává. A szabad földterületek fogyása és az egyes szakmák alapismereteinek minél korábbi elsajátítása együttesen indukálhatja ezt a jelenséget, s ez szinte kivétel nélkül minden mezővárosban jellemző a fiatal fiúkra. 125 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) A 18. századra vonatkozó összeírások adatsorai ezzel zárulnak. A település népessége 1711 és 1784- 1787 között kb. 800 főről (a katonasággal együtt kb. 2000 fő) 5475 főre emelkedett, amely 1,33%-os évenkénti növekedési ráta mellett 2,74-szoros növekedéstjelez. A természetes szaporodást kiegészítő bevándorlást kell megemlíteni, mint népességnövelő tényezőt. A népesség nemzetiségi, vallási, foglalkozási arányára, sajnos, csak közvetett információk állnak rendelkezésre. 1690 óta heterogén nemzetiségi közösségről beszélhetünk, hiszen horvátok, németek, magyarok élnek együtt. Miután a születési anyakönyvek nemzetiség szerinti feldolgozására eddig nem került sor, csupán a nevek adhatnak valamelyest támogatást. Az általunk áttekintett névsorok a németek és a magyarok túlsúlyát tükrözik, az előbbiek javára. A magyar nevek inkább az 1771. évi összeírásban fordulnak elő nagyobb arányban. A római katolikusok az itt élők több mint 90%-át adják, a protestánsok, a zsidók és az ortodoxok létszámukat tekintve nem meghatározók (lásd pl. l /A és 11. táblázat). II. A KATONAI ÉS ADÓÖSSZEÍRÁSOK IDŐSZAKA (1784/87—1849) A népességszám alakulásának vizsgálata előtt Benda Kálmán38 munkája segítségével tekintsük át időszakunk legfontosabb jellemzőit. A megyék 1786—1787-ben eleget tettek II. József 1784—1785. évi népszámlálási utasításának, utána azonban szabotálták ennek végrehajtását. Az 1802: II. tc. újra rögzítette a népszámlálást, de ez csak a nem nemesekre vonatkozott. Az összeírások fontos jellemzői, hogy nem terjedtek ki az egész Magyar Királyság területére. 1787 és 1804 között a népesség mérsékelt, kb. 12%-os növekedést mutat, a Dunántúlon viszont csak 10%. A lakosság száma az 1790-es években stagnált, helyenként csökkent, s csak az 1797. esztendő után kezdett emelkedni. A stagnálás oka a rossz termésben és az ebből következő ínségekben, epidémiákban keresendő, de 1800 után a gabonafelesleg megjelenésével megindulhatott a regenerálódási folyamat. A természetes szaporodás nem túl nagy, hiszen az egészségtelen életviszonyok, a csecsemőhalandóság és a háborúk hatása nem kedvez jelentősen a gyarapodásnak. A népesség kor szerinti összetétele a 19. század elején a 17 éven aluliak többségét (46%) mutatja, míg a munkabíró korosztály 33%-ot képvisel. A felső-magyarországi városokat kivéve férfitöbblet mutatkozik. Zala megyét a népsűrűség tekintetében kétarcúság jellemzi, ugyanis északi területe a legsűrűbben, míg a déli, délkeleti térsége a közepesen vagy gyérebben lakott vidékek közé tartozik. A belső népességmozgás (migráció) sem hagyta érintetlenül megyénk területét. A sűrűbben lakott térségek felől nagy a fluktuáció az Alföld ritkábban lakott települései felé. Egészítsük ki a fenti információkat Kaposi Zoltán39 említett munkájának eredményeivel. A 19. század első felében a városok, ezen belül is az oppidumok száma gyarapodott jelentős mértékben, leginkább a civitas-hiányos térségekben, bár ezek valódi funkciói (piacközponti szerep, a polgárság létszáma és kultúrahordozó szerepe) a gyakorlatban háttérben maradtak. (Szerencsére Kis- és Nagykanizsa nem tartozott a funkció nélküli mezővárosok amúgy széles táborába). 1787 és 1840 között az ország népessége kb. 40%-kal növekedett. Kaposi Zoltán véleménye szerint a városok relatíve lassú növekedése és a parasztság befelé fordulása szorosan egymáshoz kapcsolódó folyamat, s alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy a magyar társadalom fejlődése továbbra is falusias jellegű maradt. Bár az 1700—1848 közötti időben a társadalom alapvetően még mindig a tradicionális társadalomjellegzetességeit mutatja, a 19. század első harmadában mélyreható változások indultak el. A városlakó népesség növekedése bővítette az iparral foglalkozók arányát, s ez a belső piac bővüléséhez vezetett. A betelepedő idegenek, a városok környékén megtelepedő jövevények egyaránt növelték a keresletet mind az agrár-, mind az iparcikkek iránt. Kutatási eredményei40 alapján a szakirodalom azt állapította meg, hogy a 18—19. század fordulóján a természetes szaporodás 10%o körüli átlagos értékre becsülhető. A napóleoni háborúkat követő években a halandósági viszonyokat több tényező befolyásolta negatív irányban, így például a szárazságok, árvizek, dögvészek, fertőző betegségek; utóbbiak közül Mádai Lajos41 a kolerajárványokkal és hatásukkal foglalkozott részletesen. Időszakunkban háromszor érte el pandémia Magyarországot, 1831—32-ben, 1835—36-ban és 1848—49-ben. Míg az 1831-ben Oroszország felől érkező „cholera asiatica" a legkevesebb áldozatot Zalában követelte (1000 főre 14 halálozás jutott), a harmadik reformországgyűlés idején (1835—1836) kibontakozó járvány Somogy megyéhez hasonlóan már Zalában is nagyobb mértékben szedte áldozatait (1000 főre 11,7 halálozás). A forradalom és szabadságharc éveiben pusztító járvány volt a legsúlyosabb, ugyanis 1000 főre 16,8 halálozás jutott. B. Lukács Ágnes"2 további né126 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) pességcsökkentő tényezőket is feltár: az 1805—1812 közötti kiütéses tífuszt, az 1816—1817. évi éhínséget, az 1822. évi és 1831—1833. évi influenzajárványt, valamint az 1824-ben és 1833—1834-ben pusztító himlőjárványt. Olyan időszakhoz érkeztünk, amikor Magyarországon gazdasági és társadalmi struktúraváltási periódus kezdődik, s ennek településünkre vonatkozó népességváltozásait igyekszünk nyomon követni az 1805 és 1848 közötti nem nemes népesség összeírásaiból. Ehhez az 1828. évi Conscriptio regnicolaris43 és az 1837. évi „adói lajstrom"44 állt rendelkezésünkre, továbbá felhasználjuk Fényes Elek 1836—40-ben megjelent munkáját. A nem nemesi összeírások közül az 1805, 1820, 1821, 1823, 1824, 1835, 1839 és 1848—45 évben készülteket választottuk ki. Valamennyi összeírás adatait feltüntettük a 4—13. táblázatban Kis- és Nagykanizsára, valamint a Kapornaki járásra vonatkozóan. Jellegüknél fogva a legsokoldalúbb összeírások közé tartoznak, ugyanis az adatok segítségével képet lehet rajzolni a társadalmi rétegekről, a vallás szerinti megoszlásról, a távollevőkről, a kiszolgált katonákról, a vidékiekről, az ideiglenesen itt tartózkodókról, a gyarapodásról, fogyásról, a születésekről, halálozásokról, a be- és kiköltözőkről. Kezdjük a 4. táblázat adataival (l. Melléklet A nem nemes népesség összeírása Kis- és Nagykanizsán 1805)! A 4—10. táblázat jelmagyarázatát az ismétlések elkerülése végett a 10. táblázat végén tüntettük fel. Emlékeztetőül idézzük, hogy 1787-ben a népesség száma Kiskanizsán 1618, Nagykanizsán 3857 fő. 1805-ben az összeírás 3959 (növekedés 2,6%), ill. 1812 (növekedés 12%) főt említ. Ebből látható, hogy a nyugati oppidum népességnövekedése intenzívebb. A családok száma (Numerus Familiarum) 825. Az egy családban élők száma 4,68, Kiskanizsán viszont némi növekedés regisztrálható (5,04 fő élt egy családban). Az értékek magasabbak, mint a járás területén (ott 4,85 az egy családban élők száma). Az oppidum keleti felében nő-, a nyugatiban viszont férfitöbblet adódott. A polgárok és iparosok (Cives et Opifices) tekintetében előbbinél 15 fő, ugyanakkor utóbbinál 229 fő az átalakulás jelzőjeként meghatározható jogi kategória képviselőinek száma. A háborús helyzet nyersanyag- és üzemformahiány miatt nem indukálta a kézművesség előtérbe kerülését. A nemesek szolgálatában megélhetést keresők (Servi Nobilium) alacsony száma (34 fő Nagykanizsa; 1 fő Kiskanizsa) az uradalom gazdálkodási rendszerének megmaradását erősíti meg, ugyanis a munkafeladatok elvégzése továbbra is jobbágyokra, s nem fizetett alkalmazottakra hárult. A teljes telki állománnyal rendelkezők (Rustici) száma a két mezővárosban összesen 20. A „minden rendű zsellérek, lakók és kertészek" (In et Subinquilini, hortulani, promisquae Conditionis) mindkét oppidumban a népesség meghatározó szegmensévé váltak (807 fő, az összeírtak 20,3%-a; 309 fő, az összeírtak 17%-a). (Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a megnevezés „minden rendű zselérek, lakók és kertészek" gyűjtőfogalom, amely a valóságban sok mindent jelenthet. A folyamat mögött a telekaprózódás, a fuvarvállalási lehetőségek kibővülése egyaránt meghúzódhat. A vallási megoszlás katolikus többséget jelez (Nagykanizsán 1601 fő, 40%; Kiskanizsán 934 fő, 51,5%), mellettük az izraelitáké a legjelentősebb felekezet (307 fő; 7,76%), de ők 1805-ben csak Nagykanizsán éltek. Az evangélikusok 12-en, a reformátusok hárman, míg a görögkeletiek 45-en voltak az összeírás szerint. Felettébb elgondolkodtató, hogy a „gyarapodás" (Accerescentes) és a „kevesedés" (Descrescentes) értékei egyaránt nullát jeleznek. Nehezen képzelhető el, hogy senki sem születik és nem hal meg a majdnem 6000 fős lakosságból. A be- és kiköltözők száma szintén változatlanságot feltételez. A „távol levők" (Absentes), a „kiszolgált katonák" (Capitulantes emeriti) és a „vidékiek" (Extranei) aránya nagyon alacsony, alig éri el az össznépesség 2%-át. A 5. táblázat adatai (í. A nem nemes népesség összeírása Kis- és Nagykanizsán 1820) az 1820. év állapotáról tudósítanak. A háborús korszak, amely a népesség növekedésére pozitív hatással volt, lezárult. Ennek jeleit mindkét mezőváros esetében igazolni tudjuk. Kiskanizsán a növekedés 14,3% (2072 fő), míg Nagykanizsán 10,83% (4387 fő). A családok száma 896 (6%), illetve 405 (12,8%), egy famíliában tehát 4,89, illetve 5,11 fő az eredmény. 15 év alatt minimális értékemelkedést érzékelhetünk. A „Tisztviselők és Előbbkelők" (Officiales, et Honorationes) 1820-ban 19-en tevékenykedtek. Ez jelentős, 50%-os növekedést jelent. A polgárok és kézművesek számának változása Kiskanizsán érződött jobban, hiszen kétszer annyian kerültek a „lajstromozott"- ak körébe, mint Nagykanizsán (6,5%, ill. 13%). A „Servi Nobilium" rétege még most is nagyon szűkös, ugyanis a két település népességének csak mintegy 0,5%-át sorolhatjuk az uradalmi tevékenységet bérért végzők kategóriájába. A szabad paraszti elemek eltűnnek. A „Minden rendű zselérek, lakók és kertészek" száma viszont 24,2%- kal, ill. 17,4%-kal emelkedett az 1805-ben feltüntetett érték fölé, számuk 384 és 948, a népesség 18,5%, valamint 21,6%-át képezték. Nagykanizsán árnyalatnyi növekedés, Kiskanizsán csökkenés rögzíthető a népességi arány vonatkozásában. A nemek arányáról megállapítható, hogy mindkét oppidumban nőtöbblet tapasztalható. A vallás szerinti megoszlás a római katolikusok meghatározó többségét (39,6%) mutatja. Az evangélikusok csoportja 25%-os növekedést, a reformátusoké „megszűnt", az ortodoxoké pedig 15,4%-os fogyást jelez. 127 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) Az izraeliták részaránya a népességnagyság tekintetében 6,1%-ra nőtt. A távollevők — itthon és külföldön, de nem Kanizsán tartózkodók — az összeírás szerint az 1%-ot sem tették ki. A „gyarapodás" és „kevesedés" ugyanazt a képet mutatja, mint 15 évvel korábban. A 6. táblázat (í. A nem nemes népesség összeírása Canisa-n 1823) már Kiskanizsa önálló adatainak megszüntetését jelzi, ugyanis a korszak végéig a források az adatokat nem közlik a két településrészre lebontva. A népesség növekedése kisebb mértékű, mint az 1805 és 1820 között, 5,1%-ban határozhatjuk meg, azonban még ez is meghaladja a Kapornaki járási adatot. Az előző összeíráshoz viszonyítva a 7, 8, 9. kategóriában semmi változás nem látható. Egy családban továbbra is kb. 5 fő él (5,21 fő). A „nemesek szolgái"-nak és a „minden rendű zselérek, lakók és kertészek"-nek a száma sem változott. A nők száma 100-zal emelkedett 1820-hoz képest, de a férfiak is 107 fős többlettel rendelkeztek! A vallás szerinti összetétel a római katolikusok számának további emelkedését (43,82%) regisztrálta. A 17 évesnél fiatalabb izraelita gyermekek 21 fős növekménye mellett más felekezetek számaránya nem változott. A külföldön távollevők (.Absentes Extra Regnum) kategóriájában a Kapornaki járásban megkétszereződés (20 főről 43 főre), míg Kanizsán négyszeres növekedés (4 főről 16 főre) adódott, ők külföldön tanuló diákok, „üzleti úton" levő kereskedők lehettek. A táblázat végén első alkalommal számíthatjuk ki a természetes szaporodás értékét. Eszerint 1820-ban 280 csecsemő (Nati) látta meg a napvilágot, és 250-en hunytak el (.Mortui). A születési ráta 41 %o, míg a halálozási ráta 36,8%o, tehát a természetes szaporodás értéke 4,2%o. Ajárási adatokhoz hasonlítva az említett értékek alacsonyabbak: születési ráta 79%o, halálozási ráta 63%o, természetes szaporodás 14%o. Látható, hogy a környező települések mezővárosunknál jóval nagyobb népességszám-emelkedést mutatnak. Kanizsára 28 a „beköltözködött"-ek (Imigranent) száma, ül. senki sem költözött el, tehát a vándorlási különbözet 28 fő, így a népesség növekedése 58 fő. A 7. táblázat (i. A nem nemes népesség összeírása Canisan 1828) az 1828. évi összeírásból meríti adatait. Nagykanizsa ekkorra piacközpontként46 meghatározó szerepet töltött be. A kutatási eredmények a mezővárost az „erős piacközponti funkciót betöltők" közé sorolják, olyan településekkel egyenrangúként, mint pl. Kassa, Debrecen, Kecskemét, Gyöngyös, Szombathely stb. Az oppidumnak ugyan alacsony a népessége, de körzetében 122 581 fő élt az összeírás idején, s így megelőzte Veszprémet, Szegedet, Pozsonyt, Újvidéket. Természetesen a térség szerkezete is nagyban hozzájárult a mezőváros jelentőségének ilyen mértékű megnövekedéséhez. A 17—18. század fordulója óta nem fordult elő, hogy vizsgált településünk népessége fogyott volna. 1823 és 1828 között 3,6%-os fogyás tapasztalható, ugyanakkor a járás területén 5,9%-os növekedést láthatunk. Az egy családban élők átlagosan 5 fős közösséget alkottak. A jelentős különbség a fiúgyermekek (1800 főről 1674 főre) és a nők számának (3341 főről 3243 főre) csökkenéséből adódik, s még így is megmarad a férfitöbblet. A 6—9. kategóriákban nincs jelentősebb változás, csupán a „Servi Nobilium"-hoz tartozók száma csökkent 5 fővel. A népesség vallási megoszlása érdekes képet mutat: 1823-hoz viszonyítva a római katolikusok (33%) 804 fővel kevesebben kerültek összeírásra, az izraelitáknál viszont valamennyi korcsoportban jelentékeny növekményt regisztráltak. Öt évvel korábban 420 fővel a népesség 6,1%-át alkották, 1828-ra 1025 fővel 15,6%-s értéket kapunk. Miután a korcsoportok létszámai között hasonló növekedési adatokkal találkoztunk, feltesszük, hogy betelepítésről volt szó, s nem „baby-boom"ról. Evangélikusokat már nem találtunk, a reformátusok száma 25 fő, míg az ortodoxok majdnem kétszer annyian voltak az 1823-as évhez képest. 1828-ban a vándorlási különbözetet nem, viszont a természetes szaporodás értékét meg lehet határozni. A Kapornaki járásban születettek száma 2131 fő, mely 43%o-nek felel meg, a halálozási ráta viszont 44%o. A járásban tehát természetes fogyásról beszélhetünk. A születések az öt évvel korábbi értéket figyelembe véve majdnem felére estek vissza, a halálozások száma is 35%-kal kevesebb. Kanizsán a születési ráta „csak" 17%o, míg a halálozási arányszám 12%o, azaz a természetes szaporodás értéke hasonló mértékű, mint fél évtizeddel korábban. Mielőtt meghatároznánk a népességszámot, meg kell említenünk Bácskai Vera47 és Bencze Géza48 véleményét. Az előbbi szerző 1828-ra vonatkozóan a mezőváros népességét 5897 főben49 határozza meg. A Bencze Géza által hivatkozott, az 1820-as években készült leírás tanúsága szerint — felhasználva a vallási megoszlást is közlő forrást — 9344 fő élt Nagy Kanizsán. Azonos időszak három különböző forrásából három, egymástól eltérő eredményt kaptunk. A fentebb már említett Regnicolaris conscriptio adatai csak az adózók számáról (2029 fő) nyújt felvilágosítást, s erről már készítettünk egy dolgozatot. 50 Ha figyelembe vesszük az egy családra számítható létszámot, akkor a leírás adatai közelebb állhatnak a valós értékhez. Még a forráskritika igénybe vételével is nehéz bármelyik alternatíva mellett állást foglalni. Mindezek figyelembe vételével azt állapíthatjuk meg, hogy a mezőváros lélekszáma kb. 7-8000 főre becsülhető. A 8. táblázat (í. A nem nemes népesség összeírása Canisa-n 1835) különlegessége abban rejlik, hogy két kolerajárvány hatását lehet az adatokból figye128 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) lemmel kísérni. Kiindulópontunk az, hogy az epidémiák csekély mértékben befolyásolták a népesség számát, ugyanis Mádai Lajos a mortalitási tényezőt vizsgálva megállapítja, hogy az érték az 1831—32. évi járvány idején Zalában 14%o mutatott.51 Ez az érték településünkre vonatkoztatva maximum 120-130 áldozatot jelenthet (a népesség 1-2%-a). 1823 óta a családok száma, rövid ideig tartó csökkenés után 1304-re emelkedett. Továbbra is öten éltek egy családban. A népesség 4,1%-kal magasabb 1835-ben. A 7—12. kategóriában nem történt érdemleges változás. A fiúgyermekeknél azonban 7,6%-os emelkedés látható. A nemek aránya továbbra is férfitöbbletet jelez. A vallási összetétel a római katolikusok további térvesztését mutatja (33,5%). A protestánsok közül Kálvin követőinek száma 28 fő. A görögkeletiek csekély növekedés mellett 80 főt regisztráltattak. Az izraeliták aránya számszerű gyarapodásuk ellenére visszaesett (15,4%). A 24—29. sz. kategóriák szinte változatlanok, kivételt a külföldön tartózkodók létszámának csökkenése jelenthet (20 főről 7 főre). Figyelemre méltó továbbá a születések megháromszorozódása és a halálozások számának 4,6-szeres növekedése. A születési ráta 54%o, a mortalitási index viszont 52%o, tehát a természetes szaporodás értéke pozitív. A népesség növekedése rendkívül lassú ütemű. Be- és elköltözőkről nem tudósít az összeírás. 1837-ből rendelkezünk „Kanizsa várossának adói lajstromá"-val52 Eszerint az adófizetésre kötelezettek száma a mezőváros keleti részén 905 fő, a nyugati részén 490 fő, ha a családtagokat hozzászámítjuk kb. 6975 főt kapunk eredményül, ha átlagosan egy családban hat fő élt. A nemeseket is feljegyezték, mindössze 30 családfőt, s ez családtagokkal együtt kb. 200 fő körüli létszámot jelent. A lajstromban szerepelnek olyan családok, amelyek tagjai a mezőváros későbbi történetében is jelentős szerepet játszottak. Ilyen família pl. a Lackenbachertagjai közül Rudolf, József, Bernhard és Heinrich árvái szerepelnek. Heinrich építtette a 19. század közepén azt a romantikus stílusú épületet, amely ma a Római Katolikus Jézus Szíve Plébániának ad otthont (ún. Grünhut-ház, ma Deák tér 4.).54 Megemlíthetjük a Pichler55 családot is. Pichler Leopold, Móric és Henrik neve olvasható az összeírásban. Pichler Henrik 1841—1843 között a város bírájaként tevékenykedett.56 A Blau57 család két tagjának neve (Henrik, Mózes) is olvasható a felsoroltak között. A család később elszármazott tagja, Mór 1873-ban 50 000 forint kamatmentes kölcsönt nyújtott a városháza megkezdett építésének folytatásához. 58 Miután a kolerajárványok jelentősen nem befolyásolták a népesség számának alakulását, 1839-re (í. 9. táblázat A nem nemes népesség összeírása Canisan 1839) — 1835-höz viszonyítva — alig változott a mezőváros lakosainak száma (7096 fő). Figyelemre méltó az az építkezési hullám, amely 1835—39 között bontakozott ki: a házak száma 926-ról 1062-re emelkedett. A háztartások gyarapodása (1340 família élt a mezővárosban) növelte a földesúr bevételeit. Az átlagos családlétszám 5,29 fő. Az egyes jogi kategóriák közül a „Tisztviselők és Előbbkelők" jelentősége növekedett számottevően (20%). A fiúgyermekek száma több mint 100-zal haladta meg az öt évvel korábbit. A nők száma nőtt ugyan, mégis a férfitöbblet maradt a jellemző. A vallási megoszlás 1835 óta nem változott az arányokat tekintve. Örvendetes, hogy a 24—30. sz. kategóriák változatlansága mellett (távollevők számának csökkenése kivételével) újra van adatunk a vándorlási különbözet és a természetes szaporodás rátáinak meghatározásához. Az Absentes Extra Regnum kategóriája Kanizsán — alig tíz év alatt — 75%-kal csökkent. A születettek száma 580 fő (81%o), a h a l á l o z á s o k é pedig 316 f ő (44%o), a természetes szaporodás 37%o. A 18. század közepi népességnövekedési arányok szinte megelevenednek előttünk. A járási rátákat tekintélyesen felülmúlják mért adataink. A vándorlási különbözet pozitív, hiszen nyolcan költöztek Kanizsára, s csak heten hagyták el. A járás területén a migráció ebben az évben sem jellemző. 1839-ből rendelkezünk más forrással is.59 Fényes Elek a népesség számáról és vallási hovatartozásáról megállapítja, hogy „Kis Kanisá"-n 1339 fő, „Nagy Kanisa" területén pedig 5485 fő élt. A két szám összege — az idevezényelt lovasezred katonáival és „ordinált magistratusá"-val együttesen — 7824 fő. A vallási megoszlást — a Fényes Elek által közreadott adatokat felhasználva — százalékban adhatjuk meg: katolikus 5747 fő; 84%, református 9 fő; 0,14%, „óhitű" 68 fő; 0,9% és zsidó 1000 fő; 14,6%. A katonák felekezeti összetételéről pontos adatokkal nem rendelkezünk, feltehetjük azonban a római katolikusok meghatározó többségét. A 1848—1849. évi forradalom és szabadságharc időszakának számadataival fejezzük be a 17. század végén elkezdett népesség-vizsgálatunkat. Először a 10. táblázat (i. A nem nemes népesség összeírása Canisan 1848) rovatait, majd ennek alapján időszakunk változásait követjük nyomon, s összehasonlítjuk az 1690—1784/87 közötti évekkel. A népesség rendkívüli mértékben, 39,4%-kal nőtt (9891 fő) az előző felvételhez viszonyítva, a járás ellenben csak 11,5%-os növekedést mutat. 1839 és 1848 között a „házépítési láz" a korábbiakhoz képest lelassult. A forradalom és szabadságharc idején a családok száma: 1750. Az egy családban élők száma megközelíti a 6 főt (5,652 fő), amely minden eddiginél magasabb érték. A Servi Nobilium csoportja 2,8-szeresére nőtt, mert az uradalom egyre több 129 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) „béres" munkaerőt alkalmazott, s ez markánsan jelzi a gazdasági-társadalmi változásokat. A polgárok és kézművesek aránya tovább emelkedett (2,8%), a szabad paraszti elemek (243 fő; 2,46%) megjelenése és a zsellérek számának háttérbe szorulása (1614 fő; 16,3%) szintén fenti állításunkat támasztja alá. Látnunk kell azonban, hogy településünk társadalmi összetétele nem ideális a modernizáció folyamatának véghezviteléhez. Az előrehaladás kétségtelen jeleit az imént érintettük, mégis nagyon nehéz elképzelni, hogy a népesség kb. 9%-a képes lenne az áttörésre, tartós megújulásra. A fiúgyermekek számának visszaesése ellenére jelentős maradt a férfitöbblet. Az adóköteles nem nemes népesség körében a római katolikusok meghatározó helyet töltöttek be ( 3 8 , 8 % ) , mellettük az izraeliták részaránya kisebbé vált ( 1 1 , 2 % ) . Evangélikusokat továbbra sem írtak össze, a reformátusok száma pedig stagnál, mint ahogy a görögkeletieké is. A 2 4 — 3 0 . számú kategóriákban látványos eltérések nem adódtak. Táblázatunk segítségével ismét lehetőségünk nyílik két, a demográfia tudománya számára leginkább hasznosítható adat kiszámítására. A születési ráta ( 7 2 , 6 % o ) és a halálozási ráta is (43%o) csökkent, így a természetes szaporodás értéke is csökkent ( 2 9 , 6 % o ) . A vándorlási különbözet ezúttal is pozitív. A l i . táblázat [Catholici — Ex praedicto Masaelis sunt (Juxta Aetatem) 1805—1848] az imént bemutatott felekezeti szerkezet kiegészítéséül szolgálhat. Az adatok az 1805 és 1848 közötti férfi katolikus népességet mutatják. Az 1—17 év közöttiek száma több mint negyven év alatt kb. 86%-kal emelkedett, míg a 17—40 év közötti házasoké, nőtleneké, valamint özvegyeké 84%-kal csökkent. A 40 év feletti férfiak száma 65%-os többletet mutat 1805-höz viszonyítva. Ha a népességszámhoz viszonyítjuk az adott korhatárok képviselőit, akkor a legfiatalabbak részaránya 2,55%-kal emelkedett, a 17—40 év közöttieké 5,7%-kal csökkent, a 40 év felettieké pedig 0,3%-kal lett kevesebb az 1805-ben összeírtakhoz képest. A nemek szerinti megoszlás eddigi tapasztalataira alapozva feltesszük, hogy a férfiak és nők száma közel azonos. így a katolikus lakosság aránya az össznépességnek 52—70%-át jelentette. A 19. század közepére Délnyugat-Dunántúlon létrejött és virágzott egy központ, amely kereskedelmi útvonalak találkozásánál,60 eltérő térségek érintkezési pontjánál, az egykori végvárrendszer egyik erődítményének romjaiból nőtte ki magát, s mindig alkalmazkodott környezetének minden változásához. Ha kísérletet teszünk arra, hogy az első hivatalos népszámlálás és 1848 között megvizsgáljuk a népesség növekedési ütemét, a fent már közreadott statisztikai adatok segítségével a következő megállapításokat tehetjük. Az időszakot két periódusra bonthatjuk, mert az összeírások 1820-ig külön közölnek információkat Kis- és Nagykanizsára vonatkozóan. Az 1784—87 és 1820 között eltelt 33 év alatt a kisebb település népessége 28%-kal, míg nagyobb társa 13,74%-kal nőtt. Előbbi esetében 0,75%-os, ugyanakkor utóbbinál 0,39%-os évi növekedési rátát jelentenek a számadatok. Az előző időszak hasonló mutatóival egybevetve igazolódni látszik egyik feltevésünk, melynek értelmében az 1787 utáni években a népességnövekedés mértéke és üteme gyengül. Figyelembe véve az 1820 és 1848 közötti periódust is, a népesség 45,7%-kal nőtt, amely — ha minden év növekményét azonos értékűnek kezeljük — 1,51%-os rátát jelent. Az időszakon belüli ráták átlagos értékét számítva (Kis- és Nagykanizsa rátáját 1823 előtt átlagoltuk) 1,04%- ot kapunk eredményül, s ez jóval alatta marad az 1711—1787 közötti időszaknak (1,33%). A napóleoni háborúkat követő évtizedek elején a fiúgyermekek aránya 14,6%-kal lett magasabb, azaz a születések számának emelkedése húzódik meg az okok között a gazdaságtörténeti szempontból is prosperáló korszakban. Készítettünk még további két táblázatot. Kísérletet teszünk, hogy a 12. táblázat (Néhány Kanizsa környéki település népessége 1784/87—1805—1848) adataiból választ kapjunk arra a kérdésre, hogy a 19. század első felében miből ered a mezőváros népességnövekedése. Származhat-e a környékbeli települések népességfeleslegéből, avagy csupán a település „belső" gyarapodásából. A táblázatban az első hivatalos magyarországi népszámlálás adatait csak tájékoztató jelleggel tüntettük fel. Az 1821, 1824, 1828, 1835, 1839 és 1848. évre rendelkezünk a „születtek" (Nati) és „meghaltak" (Mortui) számadataival, hiányoznak azonban a beés kivándorlók adatai, tehát pontos választ sajnos nem kaphatunk kérdésünkre. A települések birtokosai a Batthyányak, valamint az Inkeyek (Bocska, Palin, Újudvar birtokosai). Kiegészítésként feltüntettük a Kapornaki járás és Zala megye megfelelő, rendelkezésünkre álló adatait. A születési és halálozási számok arra engednek következtetni, hogy a környékbeli települések nem rendelkeztek olyan népességfelesleggel, amely mezővárosunkban telepedett volna meg. A számok szélsőséges értékeket vesznek fel, így nehéz tendenciákat kimutatni. A természetes szaporodási értékek azt mutatják, hogy a növekedés belső feltételekből adódott. 1805 és 1839 között a növekedés nem igényel külső segítséget. 1839-től az évenkénti kb. 200 fős többletet feltéve jöhet létre a jelentős növekedés (7069 főről 9891 főre). További érdekes probléma, hogy több jegyzőkönyv61 az 1848 márciusi eseményekkel kapcsolatban 13 000 kanizsai polgárt említ. Nem találtunk magyarázatot a 3100 fővel magasabb népességre. Ha ez az adat alátámasztható, akkor nehéz megállapítani a valóságos értéket. 130 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) Ennek ellenére is azt kell mondanunk, hogy a 13 000 főnek is lehet alapja. Tudjuk, hogy a népesség-öszszeírások nem teljesek. A feudális rendszeren kívüli társadalmi elemeket rendszerint nem, vagy csak hiányosan tüntették fel a conscriptiókban: az uradalomnál alkalmazott béresek, pásztorok, vincellérek, kertészek, erdészek, csőszök, vadászok és hozzátartozóik nem szerepelnek az összeírtak között. Becsléseink szerint kb. 150-200-an lehettek. Az értelmiségi rétegről (honorácior) sem feledkezhetünk meg: közéjük az orvosok, felcserek, sebészek, gyógyszerészek, bábák, tanítók és tanárok, mérnökök (földmérők, vízszabályozók, lecsapolok, építők), lelkészek, a ferences kolostor barátai, jegyzők, írnokok; valamint a hivatali és hatósági kezelőszemélyzet tartozott, s ide sorolhatjuk még a kulturális igényeket szolgáló területek közül az irodalom, a képzőművészet, a zene és a sajtó képviselőit is. A Ratio Educationis óta ebbe a társadalmi csoportba egyre több nem nemesi származású kerülhetett tanulmányai befejezésével. A felsoroláshoz feltétlenül hozzátartoznak a kaszárnyák vezetői, tisztjei és családtagjaik. Ha kb. 250-300 főre becsüljük a családfők számát, akkor 1000-1200 a felsorolt tevékenységekből élők összessége a családtagokkal együtt. Ha figyelembe vesszük, hogy az 1851. évi népszámlálás pontosabb értéket közöl, mint az 1846. évi (ahol az eredmény kb. 8%-kal kevesebb), akkor megközelítőleg megtaláltuk az előbb említett „népességhiányt". így Barbarits Lajos feltehetően pontos adatot közölt a forradalmi eseményekkel kapcsolatban. Természetesen nem zárhatjuk ki azt sem, hogy a mezőváros a március 15-i események hatására a környék lakói sorából egyszerre sok, akár több száz érdeklődőt is vonzott, amely növelhette a jelenlevők létszámát. A 13. táblázatban megkíséreltük (Kis- és Nagykanizsa népességszámának változása 1690—1848 között) az 1690 és 1848 közötti időszak népességszámainak összefoglalását. Az adatokat kivetítettük egy grafikonra (Kis- és Nagykanizsa népességszám változása 1690—1848 között). Ennek segítségével könnyebben érzékelhetők a dolgozatunk két fejezetében már meghatározott változások. Két intervallum emelhető ki, melyekben a növekedés mértéke (a grafikon meredeksége) jóval felülmúlja a többi időszakaszét: az egyik az 1770 és 1780 közötti, míg a másik az 1830 és 1840 közötti évekre esik. Feltehetően a növekedés számadataiban két viszonylagos békekorszak és ezek következményei tükröződhetnek. 131 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) ÖSSZEFOGLALÁS Célunk az volt, hogy a török kiűzése és az 1848. évi forradalom közötti időre vonatkozóan megvizsgáljuk Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásait, amelyhez önkényesen kiválasztott források (adó-, lélek- és népesség-összeírások, egyházlátogatási jegyzőkönyvek) adatait használtuk fel. 1690-től 1748/50-ig forrásaink egy privilegizált mezővárosra vonatkoznak, viszont a 18. század közepétől 1820-ig két önálló településként kezelik Kis- és Nagykanizsát, majd a reformkori felvételek újból egy oppidumról tudósítanak, s számításainkat ennek megfelelően végeztük. A két városrész közötti különbséget demográfiai szempontból mindenképpen igazolhatónak, alátámaszthatónak véljük, sőt az adatok birtokában kimondhatjuk, hogy a különbözőség nem csupán a népesség nagyságában mutatkozott meg. A két településen vizsgált tényezők (népességszám, egy családban és háztartásban élők száma, évenkénti növekedési ütem) a legtöbb esetben eltérő eredményt mutatnak, s a társadalmi szerkezetre utaló jelek sem azonosak. Tekintsük át vizsgálati szempontjainkhoz igazodva munkánk eredményeit! A szakirodalom Magyarország népességét a 18. század elejére 4-5,5 millióra becsüli. 1784/87-re Horvátországgal és Erdéllyel a népesség (kiegészítve az összeírásból kimaradtak tömegével) kb. 9,5 millióra tehető (0,84%-os növekedési ütem az 5,5 millióhoz viszonyítva). Településünk lakossága 1711-ben a megtelepedett katonákkal együtt kb. 1800-2000 főre becsülhető. A józsefi népszámlálás idején Kis- és Nagykanizsa (1618 fő; 3857 fő;) együttesen 5475 főt számlált, vagyis a népesség száma két és félszeresére duzzadt, mely 1,33%-os növekedési ütemet jelent. Relatíve a mezőváros népességnövekedési üteme több mint 60%-kal múlta felül az országos átlagot. Előfeltevéseink szerint a folyamat oka a születések számának növekedése, valamint a betelepedők száma. A korpiramisok (1748/50—1771) a két tényező azonos jelentőségét igazolják, és ez a felnőtt korcsoportok megoszlásából és nagyságából is kiderül. Az átlag életkor 1,5-3 évvel elmarad a nyugat-európaitól, és ezt az eltérést ma is tapasztalhatjuk. A családok összetétele alaposan eltér az országos átlagtól: 6-8 gyermek helyett Kanizsán mindössze átlagosan két gyermeket találunk családonként, s a háztartásokban élők száma nem haladja meg a 6- 7 főt. Az általunk mért értékek beleillenek a 18— 19. század fordulójával kapcsolatos kutatások" eredményeibe. Ezeket figyelembe véve mondhatjuk, hogy a társadalom önmagában nem képes belülről „gyarapodni", ezért a 18. század közepétől a „kívülről" érkező segítség (betelepedés) biztosítja a növekményt. A 19. század első felében jelentősen visszaesik a növekedés üteme. Emelkedik ugyan az egy családban élők száma 5-re, a bevándorlás, betelepítés (í. zsidók) folyamata sem szorul háttérbe, a növekedési ütem mégsem oly nagyarányú, mint a 18. század közepén vagy a reformkor végén. A természeti viszonyok és a település elhelyezkedése idézte elő az oppidum kereskedelmi funkciójának megerősödését. A kereskedők részaránya nem, de jelentőségük annál inkább figyelemre érdemes. A 19. századi leírások, statisztikák a „heti piárczok" és vásárok forgatagáról „beszélnek", egyértelműen virágzó kereskedelmi életet tükröznek. A társadalom tradicionális jellege azonban továbbra is megmaradt. A nem állandó népesség alakulását a katonaság és a diákság csoportján keresztül tudtuk vizsgálni. Az előbbivel a 18. század elejéig, majd a 19. század elejétől számolhattunk, míg az utóbbival a 18. század végéig, s közöttük jelentős számú vidéki tanulóval. Hangsúlyoznunk kell, hogy az összeírások tanulmányozása idején kialakult az a véleményünk, hogy a 18—19. század fordulója után az adatok által jelzett százalékértékekhez 5-10%-ot még hozzá kell adni. Nemzetiségi és vallási szempontból Kiskanizsa homogénebb (magyar lakosság; katolikus vallás), Nagykanizsa heterogénebb képet tükröz (német, horvát lakosság; protestáns, ortodox, izraelita vallás). Utóbbiak nemcsak számbelileg (14-15%), hanem kereskedelmi tevékenységük folytán formálták az oppidum arculatát. Az említett két időszak (1690—1784/87; 1784/87—1848) két ellentétes periódust jelöl, melyek során fokozatosan áll helyre a föld ember egyensúly, azaz a népességszám azt a nagyságot éri el, amelyet a művelés alatt álló területek képesek eltartani. Nem jelenti ugyan a demográfiai átmenet kezdetét, viszont a házas termékenység csökkenése már 18—19. század fordulójától63 — ha sporadikusan is — de nyomon követhető, s ez a jelenség a gazdasági és ökológiai viszonyok alakulásának következménye. A fenti összehasonlító adatok bizonyítják az állítást. A település funkciója jelentősen megváltozott a 17. század vége óta: a Délnyugat- Dunántúl kereskedelmi életének meghatározó központjává vált, s hírneve legalább olyan messzire eljutott, mint végváráé a l ó . században, a török ellenes küzdelmek idején. 132 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) TÁBLÁZATOK, KORPIRAMISOK, GRAFIKON 1. táblázat Összesítés az 1748—50., 1757. és 1771. évi összeírásokról HÁZTARTÁS Sorszám Családok tagjai Zsellér Családok száma A háztartásokban élők száma 1748-1750 Kk. Nk. I II III IV V VI I II III IV 159 186 242 199 28 33 15 27 13 12 214 914 317 369 393 360 164 95 58 82 20 40 434 1898 Ö.: 476 555 635 559 192 128 73 109 33 52 648 2812 Kk.17" Nk. 214 223 1 7" 288 268 17 8 53 81 39 45 301 1236 389 426 427 434 97 55 147 202 88 71 618 2336* Ö.: 603 649 715 702 114 63 200 283 127 116 919 3572 Kk. 1771 Nk. 257 276 372 343 16 11 15 33 18 10 308 1351 462 522 439 424 115 94 104 114 62 66 632 2402** Ö.: 719 798 811 767 131 105 119 147 80 76 940 3753 Jelmagyarázat: Kk. — Kiskanizsa Nk. — Nagykanizsa * 18 idegen beleszámításával ** 4 segéd, 40 inas, 2 írnok, 2 szakács, 2 szakácsnő beleszámításával A római számok jelentése az 1A táblázat alján olvasható. 133 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) l.A táblázat A nem katolikusok Nagykanizsán 1748—1750 Sorszám Háztartás Családok száma A háztartásokban élők száma Családok tagjai Zsellér I II III IV V VI I II III IV 310.1 1 1 2 2 0 0 0 0 0 0 1 6 311. 1 1 1 1 1 0 0 0 0 0 0 1 4 312. 1 1 1 2 3 0 0 0 0 0 0 1 7 313. c 1 1 2 1 0 0 0 0 0 0 1 5 314. c 1 1 2 0 0 0 0 0 0 0 1 4 315. c 1 1 2 0 0 0 0 0 0 0 1 4 316. 1 1 1 2 1 0 0 0 0 0 0 1 5 317. c 1 1 0 0 0 0 0 0 0 0 1 2 318. 1 1 1 2 0 0 0 0 0 0 0 1 4 319. c 1 1 2 0 0 0 0 0 0 0 1 4 320. c 1 1 2 0 0 0 0 0 0 0 1 4 321. c 1 1 1 0 0 0 0 0 0 0 1 3 322. c 1 1 0 0 0 0 0 0 0 0 1 2 323. c 0 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 1 324. 1 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 1 325. c 0 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 1 326. 1 0 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 1 327. an 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 1 328. c 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 1 329.1 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 1 330.1 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 1 Össz. 18 16 20 8 0 0 0 0 0 0 13 62 Jelmagyarázat: c — református 1 — evangélikus an — anabaptista I — férfi, II — nő, III — fiú, IV — leány, V — szolga, VI — szolgáló 2. táblázat Községenkénti adóösszeírások (Conscriptionae dicales) 1773—1779 Kis- és Nagykanizsa Adózó családfők 1773 1775 1776 1777 1778 1779 Kiskanizsa 250 251 254 254 260 261 Nagykanizsa 441 442 452 458 461 464 Izraeliták 34 29 30 30 34 31 Külterület 15 18 16 23 19 17 Összesen 740 740 752 765 774 773 Kis- és Nagykanizsa népessége a községenkénti adóösszeírások alapján 1773—1779 Coloni Filii Filiae Fratres Inquilinus Subinquilinus Famuli Ancillae Össz. Kiskanizsa 1773 215 82 39 9 176 16 158 97 792 Nagykanizsa 1773 157 72 23 12 76 124 20 8 492 Nagykanizsa 1775 362 125 33 16 234 152 188 58 1168 Nagykanizsa 1776 350 122 20 15 262 153 179 50 1151 Nagykanizsa 1777 353 127 18 13 262 161 201 58 1193 Nagykanizsa 1778 347 114 16 14 283 160 223 61 1218 Nagykanizsa 1779 351 98 11 11 297 152 162 52 1134 Jelmagyarázat: Coloni — parasztok Inquilinus — zsellér Filii — fiúgyermekek Subinquilinus — házatlan zsellér Filiae — leánygyermekek Famuli — segédek Fratres — barátok Ancillae — szolgálóleányok Forrás: Zala Megyei Levéltár Conscriptionae dicales 307. doboz (IV—9b) Fasc. III. Nr. 8. 1773—1779 10. táblázat Kis- és Nagykanizsa, valamint néhány település népessége 1784—1787-ben Férfiak Férfiak a b c d e f g h i j k 1 m n o P r s t u V z Kiskanizsa 279 323 1634 37 21 1618 318 545 863 771 0 0 0 234 0 231 106 56 3 172 61 863 Nagykanizsa 529 732 3561 58 354 3857 657 1128 1785 1776 35 20 3 393 0 307 255 103 2 334 106 1558 Zala Egerszeg 693 593 2714 50 217 2881 495 823 1318 1396 3 52 1 224 139 286 159 53 5 283 61 1266 Keszthely mv. 783 788 3468 88 206 3586 649 1040 1689 1779 27 132 7 428 0 330 188 155 0 247 109 1623 Keszthely k. 65 88 381 12 15 384 77 113 190 191 0 0 0 34 21 41 23 16 0 33 22 190 Kaposvár 385 478 2126 31 71 2166 385 684 1069 1057 2 26 3 251 8 219 155 106 3 230 58 1061 Bajcsa 34 40 204 2 3 205 42 65 107 97 0 0 0 2 31 26 12 2 0 27 7 107 Eszteregnye 102 122 671 7 5 669 148 176 324 347 0 0 0 1 90 86 32 8 1 82 21 321 Fityeháza 59 69 396 2 7 401 79 129 208 188 0 0 0 0 41 49 35 9 0 56 18 208 Sormás 80 93 576 4 5 577 126 182 308 268 0 0 0 0 60 61 63 11 0 85 28 308 Szepetnek 151 204 1076 9 10 1077 204 336 540 536 2 2 0 5 89 95 124 30 0 145 48 540 Jelmagyarázat: a házak 1 nemes b családok m tisztviselő c jogi népesség n polgár d távollevők o paraszt e idegenek P polgár és paraszt örököse f tényleges népesség r zsellér g házas s egyéb h nőtlen t szabadságolt katona i összesen u sarjadék/I—12 éves/ j nők összesen V sarjadék /13—17 éves/ k pap z összesen Forrás: Az első magyarországi népszámlálás (1784—1787) KSH Könyvtára Budapest, 1960 140—141, 254—255, 258—259, 260—261, 262—263, 264—265, 266—267. 4. táblázat A nem nemes népesség összeírása Kis- és Nagykanizsán 1805 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 Canisa Minor - 1 - - 331 359 1 15 1 0 309 608 878 1812 934 0 Canisa Major - 1 - - 509 845 12 229 34 20 807 866 1991 3959 1601 12 Ö.: - 2 - - 840 1204 13 244 35 20 1116 1474 2869 5771 2535 12 Kapornakijárás - 2 101 13 6394 8980 46 570 1186 2295 6570 11146 21765 43578 20726 422 1 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 Canisa Minor 0 0 0 0 0 0 20 0 0 0 0 0 1 0 0 0 0 Canisa Major 3 45 159 76 42 30 48 5 6 2 2 1 37 0 0 0 0 Ö.: 3 45 159 76 42 30 68 5 6 2 2 1 38 0 0 0 0 Kapornaki járás 18 46 296 157 76 72 716 11 59 19 21 2 55 0 0 0 0 5. táblázat A nem nemes népesség összeírása Kis- és Nagykanizsán 1820 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 Kiskanizsa - 1 - - 368 405 1 17 3 0 384 625 1042 2072 1028 0 Nagykanizsa - 1 - - 558 896 18 244 33 0 948 945 2199 4387 1738 15 Ö.: - 2 - - 926 1301 19 261 36 0 1332 1570 3241 6459 2766 15 Kapornaki járás - 2 102 27 6121 8990 73 632 1389 3111 6206 10963 22498 44877 21224 179 1 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 Kiskanizsa 0 0 1 0 1 0 15 0 2 2 0 0 0 0 0 0 0 Nagykanizsa 0 38 198 81 64 54 23 4 0 1 0 3 16 0 0 0 0 Ö.: 0 38 199 81 65 54 38 4 2 3 0 3 16 0 0 0 0 Kapornakijárás 239 39 338 155 102 103 725 20 158 123 27 7 43 2131 0 1450 0 10. táblázat A nem nemes népesség összeírása Canisa-n 1823 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 Canisa - 3 - - 926 1301 19 261 36 0 1332 1800 3341 6789 2975 15 Kapornaki járás - 3 102 27 6166 9006 72 634 1409 3158 6212 11812 23355 46652 22127 173 1 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 Canisa 0 38 220 81 65 54 35 16 5 3 0 0 0 280 28 250 0 Kapornaki járás 241 38 362 160 100 96 656 43 151 119 25 0 0 3704 32 2930 0 7. táblázat A nem nemes népesség összeírása Canisa-n 1828 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 Canisa - 2 - - 926 1298 20 259 31 0 1312 1674 3243 6539 2171 - Kapornakijárás - 3 103 27 6168 8995 83 630 1403 3065 6085 13514 24658 49438 22885 421 1 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 Canisa 25 75 451 210 160 204 46 20 16 7 2 5 20 116 0 76 0 Kapornaki járás 32 75 655 295 177 240 672 31 160 134 29 5 20 2131 0 2171 0 8. táblázat A nem nemes népesség összeírása Canisa-n 1835 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 Canisa - 2 - - 926 1304 20 259 31 0 1322 1801 3576 6809 2276 - Kapornaki járás - 3 99 27 6158 8776 82 623 1348 2883 5754 14509 25141 50340 23269 422 1 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 Canisa 28 80 467 212 160 210 46 7 16 7 2 5 20 374 0 353 0 Kapornaki járás 32 80 666 295 181 254 671 9 207 119 32 5 20 2347 0 2291 0 9. táblázat A nem nemes népesség összeírása Canisa-n 1839 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 Canisa - 2 - - 1062 1340 24 265 30 0 1330 1910 3510 7096 2361 - Kapornaki járás - 2 102 22 6098 8990 99 538 1361 3227 5787 15720 25735 52641 24652 543 1 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 Canisa 26 77 489 217 172 217 35 4 10 7 2 6 20 580 8 316 7 Kapornaki járás 26 77 714 295 184 267 588 6 233 79 36 6 20 2859 8 2387 7 138 Rábavölgyi Attila: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) 10. táblázat A nem nemes népesség összeírása Canisa-n 1848 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 Canisa - 2 - - 1062 1750 30 277 84 243 1614 2808 4835 9891 3835 - Kapornaki járás - 4 102 18 5692 8921 83 421 1063 4090 6377 17799 28865 58698 27825 531 1 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 Canisa 26 77 494 221 174 219 45 4 19 10 4 6 20 719 8 426 7 Kapornaki járás 26 77 560 245 183 245 401 11 297 76 26 6 20 2994 8 2233 7 Jelmagyarázat: A 4—10. táblázatokhoz 1 A helység neve 18 Reformátusok 2 A szabad királyi városok száma 19 Görög-keletiek 3 A mezővárosok száma 20 Zsidó népesség 1—17 éves korig 4 A tanyák száma 21 Zsidó népesség 17—40 éves korig 5 A puszták száma 22 Nőtlenek és özvegyek 6 A házak száma 23 A 40 év felettiek 7 A családok száma 24 Távollevők a királyságban 8 Hivatalnokok, értelmiségiek 25 Távollevők a királyságon kívül 9 Polgárok, iparosok 26 Távollevők ismeretlen helyen 10 A nemesek szolgái 27 Kiszolgált katonák — nős 11 Parasztok 28 Kiszolgált katonák — nőtlen 12 Zsellérek 29 Idegenek — letelepedettek 13 Fiúgyermekek 30 Idegenek — ideiglenes időre 14 Nők összesen 31 Gyarapodás — Születések 15 Össznépesség 32 Gyarapodás — Bevándorlások 16 Katolikusok 33 Csökkenés — Halálozások 17 Evangélikusok 34 Csökkenés — Elvándorlások 140 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) 11.táblázat A férfi katolikus népesség korcsoport szerint 1805—1848 A B C D 1805 Canisa Minor 464 31 54 151 1805 Canisa Major 686 135 260 283 Ö.: 1150 166 314 434 1805 Kapor naki járás 10146 1535 1535 4231 1820—1821 Canisa Minor 581 21 26 161 1820—1821 Canisa Major 862 139 184 311 Ö.: 1443 160 210 472 1820—1821 Kapornaki járás 10319 746 1142 4313 1823 Canisa 1673 100 147 469 1823 Kapornaki járás 11154 686 904 4502 1828 Canisa 976 75 115 503 1828 Kapornaki járás 11894 509 811 4552 1835 Canisa 1093 72 115 509 1835 Kapornaki járás 12559 409 811 4231 1839 Canisa 1219 85 142 520 1839 Kapornaki járás 13078 236 481 4238 1848 Canisa 2135 98 163 716 1848 Kapornaki járás 16324 373 560 3699 Jelmagyarázat: A 1—17 évesek B 17—40 évesek (nős) C 17—40 évesek (nőtlen és özvegy) D 40 év felettiek 12. táblázat Néhány Kanizsa környéki település népessége 1784/87—1805—1848 Zala megye Kapornaki járás Kiskanizsa Nagykanizsa Újudvar Szepetnek Szentmiklós Sormás Palin Homokkomárom Fityeháza Eszteregnye Bocska Bajcsa 1784—87 229607 0 1618 3857 385 1077 257 577 183 137 669 404 339 205 1805 211759 43578 1812 3959 174 1073 259 593 113 176 488 636 0 199 1820 216169 44877 2072 4387 0 1157 0 686 182 1132 537 663 304 237 1821 0 0 2152 4467 332 1179 0 699 0 1212 574 680 315 243 * * 0 0 150,70 230; 150 29; 25 81;51 0 35;22 0 2 50; 70 4,3 26,9 32;21 20; 14 1823 221671 45652 0 6789 342 1157 0 685 0 1138 5 73 669 306 239 1824 221671 45652 0 6884 346 1277 341 755 0 1382 608 773 359 259 * * 0 2812; 1824 0 710,615 24;29 76;28 1 7,9 44;28 0 43;18 40; 13 48; 12 14; 7 2 7; 7 1828 229914 49438 0 6539 357 1407 378 833 186 1493 649 825 382 286 * * 9709,8867 2131;21 71 0 116;76 21;15 66;45 11; 11 36,14 5;4 36;41 18; 16 31,22 12;10 20; 10 1835 238367 50340 0 6809 358 1475 394 892 189 1523 665 863 395 296 * * 9426,7464 2347,2291 0 374;353 14; 13 54;46 1 7,8 4 7;22 4;l 36;20 28,13 30;19 12;4 2 6; 9 1839 243321 52641 0 7.069 375 1505 394 911 189 1527 666 863 395 304 * * 10526,6876 2859,2384 0 580;316 28;20 69; 59 22,20 32;28 3;1 46;36 31;29 43; 3 9 21,19 9;5 1848 250.687 58698 0 9891 380 1523 0 951 189 1539 667 870 398 311 * * 983 7;9002 2994,2233 0 719;426 32;25 76,58 0 38;28 3;1 56;38 35,30 49;40 25;20 13 ;6 Jelmagyarázat: ** Születések; Halálozások száma az adott területi egységen belül Forrás: Zala Megyei Levéltár Conscriptionae dicales 307. doboz (IV—9b) Fasc. III. Nr. 8. 1773—1779 Zala Megyei Levéltár IV. 1. Zala megye nem nemes népességének összeírása Kapornaki járás. 2. doboz 1805—1848 (Hiányzik: 1844 és 1846) 142 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) 13. táblázat Kis- és Nagykanizsa népességszámának változása 1690—1848 között Év Kiskanizsa Nagykanizsa 1690 — 2000 1700 — — 1703 — 2000 1711 — 800 1714 — — . 1715* — 1504 1720 — 830 1728 — 1612 1743 — 1744 1748—50 914 1893 1757 1236 2334 1767* — — 1770 — 4239 1771 1351 2385 1773* 1331 2445 1775* — 3412 1776* — 3446 1777* — 3521 1778* — 3588 Év Kiskanizsa Nagykanizsa 1779* — 3534 1784—87 1618 3857 1805 1812 3959 1820 2072 4387 1821 2152 4467 * * 150; 70 230; 150 1823 — 6789 * * — — 1824 — 6884 * * — 710,615 1828 — 6539 * * — 116,76 1835 — 6809 * * — 374,353 1839 — 7069 * * — 580,316 1848 — 9891 * * — 719;426 Jelmagyarázat: * Becsült érték ** Születések; Halálozások száma az adott területi egységen belül 143 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) 14. táblázat Kis- és Nagykanizsa népességének korcsoportonkénti eloszlása 1748--1771 I. II. III. Kiskanizsa Kiskanizsa Kiskanizsa Ffi. 1748—1750 Nő Ffi. 1757 Nő Ffi. 1771 Nő 0 101 — 105 0 0 101 — 105 0 0 101 — 105 0 0 96 — 100 0 1 96 — 100 0 2 96 — 100 0 0 91 — 95 0 0 91 — 95 0 0 91 — 95 0 1 86 — 90 0 3;2 86 — 90 3 1 86 — 90 0 1 81 — 85 0 3;1 81 — 85 2 0 81—85 0 1 76 — 80 0 4 76 — 80 3;2 3 76 — 80 2 0 71 — 75 0 0 71 — 75 0 2 71 — 75 1 2 66 — 70 1 8 66 — 70 3;2 9;3 66 — 70 4;2 0 61—65 3 1 61—65 3;1 3;1 61—65 3 7 56 — 60 4;3 21;3 56 — 60 14;5 21;1 56 — 60 17;9 2 51—55 0 4 51—55 9;6 9;1 51—55 8;3 26;2 46 — 50 20; 7 34 46 — 50 22;10 20;1 46 — 50 30;10 23;1 41—45 5;1 10 41—45 7;1 19;1 41—45 16;6 58;1 36 — 40 89;22 60 36 — 40 46;8 68 36—40 40;7 12;1 31 —35 25;4 20 31 —35 22;3 38;2 31—35 46;5 36 26 — 30 44;8 61 26 — 30 81;2 61 26 — 30 91;6 17 21—25 12 32 21—25 39;1 37 21—25 31;i 101 16 — 20 80 59 16 — 20 78 67 16—20 59 57 11 — 15 60 69 11 — 15 58 71 11 — 15 82 75 6—10 69 89 6 — 10 90 121 6—10 97 37 1 — 5 44 132 1—5 144 124 1—5 145 456;H 456:46* 611;7* 624:45* 676;13* 6 72; 54* 22,8 átlag életkor 22,3 22,2 átlag életkor 20,4 22,3 átlag életkor 21 IV V. VI. Nagykanizsa Nagykanizsa Nagykanizsa Ffi. 1748—1750 Nő Ffi. 1757 Nő Ffi. 1771 Nő 0 101 — 105 0 0 101 — 105 0 0 101 — 105 0 0 96—100 0 0 96 — 100 0 1 96 — 100 1 0 91—95 0 0 91—95 2 0 91 — 95 0 1 86 — 90 0 2 86 — 90 2 2;1 86 — 90 1 0 81 — 85 1 0 81—85 0 2;1 81—85 0 0 76 — 80 0 4 76 — 80 4 4;3 76 — 80 5;4 0 71 — 75 1 1 71 — 75 1 4,3 71 — 75 1 2 66 — 70 1 16;4 66 — 70 12;8 9;2 66 — 70 11;6 5 61—65 0 8;1 61—65 6;4 2 61—65 4 13;1 56 — 60 3;1 56;6 56 — 60 40;23 29;3 56 — 60 28;14 3 51—55 1 15;2 51—55 6;3 22;2 51—55 22;14 63;1 46 — 50 49;14 68;5 46 — 50 65;32 48;4 46 — 50 61,-22 37 41—45 23;I3 20;2 41 —45 29;9 43 41—45 3 5 ;H 112 36 — 40 164;33 136;3 36 — 40 113;25 108;4 36 — 40 91;20 26;2 31—35 28;5 37 31—35 46 ; i 80;2 31—35 73; 9 105;1 26 — 30 124;9 132;3 26 — 30 123;II 163 26 — 30 160;I2 58 21—25 10 62 21—25 103;7 48;1 21—25 97;2 242 16 — 20 217 125 16 — 20 155;2 140;1 16 — 20 153;1 101 11 — 15 78 106 11 — 15 122 132 11 — 15 129 130 6 — 10 147 130 6 — 10 127 129 6 — 10 141 15 1—5 71 229 1—5 231 213 1—5 206 913;5Í 918;79* 1147;25_ I 1187;134* 1178;28* 1219;126 24,3 átlagéletkor 22,5 24 átlagéletkor 22,8 23,5 átlagéletkor 23,1 Jelmagyarázat: _* özvegy 144 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) Kis- és Nagykanizsa népességszám v á l t o z á s a 1690—1848 között 145 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) JEGYZETEK 1 Itt mondok köszönetet Kaposi Zoltánnak és Rózsa Miklósnak szakmai támogatásukért, tanácsaikért, feleségemnek pedig a korpiramisok és a táblázatok elkészítésében nyújtott segítségéért. 2 NagyLud., 340. 3 Fényes 1836—1840, 466-513. 4 A városunk jogállása 1690 és 1703 között érdekesen alakult. A török kiűzését követően a Budai Kamarai Adminisztráció alá tartozó várossá vált „ut Libera Regina Civitas" (Barbarits), bár így egyetlen forrás sem említi. 1703-tól megszűnt kincstári tulajdonban léte, 1703—1717-ig Gracich Jakab tulajdonába került, majd br. Szapáry II. István lett Kanizsa ura (Rózsa 1999), s 1743-ban jutott hozzá a Batthyány család. Ebben az időszakban is, és egészen a 1848—49. évi szabadságharcig kiváltságos városként [oppidum privilegiatum/privilegierte Stadt]* olvashatunk róla. *Vö. a vizsgált időszakunkhoz köthető, elsődlegesen a város meghatározásáról és kritériumáról szóló köteteket, tanulmányokat, dolgozatokat: Corfield 1995, 1—5. Sutcliffe, 159—163. Benda Gy.1987, 145—151. Granasztói, 160—175. GyimesiS. 143—167. Pálmány 1995, 5—7. és 24—33. Szántól. 1995, 75—76. Tóth I. Gy. 1994, 289. Pálmány 1994, 296. 5 Cseke 1994,21, 32. 6 A természetes szaporodás nagyságát akkor kapjuk meg, ha a születési arányszámból kivonjuk a halálozási arányszámot. 7 A vándorlási különbözet az adott területre bevándoroltak és az onnan el/kivándoroltak különbsége 8 Wellmann 1989, 25—80. '' Kaposi 1998, 15—16. 10 Conscr. univ. Ö 11/C 25—27. 11 Rózsa 1996, 36. 12 MOL U et C E 156 Fasc. 29. No 4. Canischa 1703. 15—17. " Rózsa 1999, 32-34. 14 l. 10. sz. jegyzetet, 1711. 15 Kerecsényi 1978/a 115. 16 MOLBatth. R 1313/206. 17 Conscr. univ. Ö 19. 240—250. 1715. 18 Conscr. univ. Ö 21. Conscr. regn. 155—161. 1720. " MOL U et C E 156 Fasc. 67. No. 45. Oppidum Canisa 1—54. 1728. 20 MOL U et C E 156 Fasc. 29. No. 49 Aestimatio Bonorum Nagy & Kis = Kanisiensium... 1743. 1—20. Vö. MOLBatth. P 1322/100 Fol. 147—155. 1743. 21 Barbarits, 25—26. 22 Ördög, II. k. 792—796. 23 Uo. 797—806. 24 I. korpiramis Kiskanizsa 1748—1750 25 Kováts 1987, 21. 26 Ördög, II. k. 806—816. 27 Uo. 821—831. 28 IV korpiramis Nagykanizsa 1748—1750 29 Ördög, II. k. 831—849. 30 V. korpiramis Nagykanizsa 1757 3'' Conscr. univ. Ö 46/84. 49—70. 1770 32 Ördög, II. k. 850—868. 33 VI. korpiramis Nagykanizsa 1771 34 Conscr. univ. Ö 1750 52—63. 35 Conscr. dic. 307. doboz IV—9. b) Fasc. III. No. 8. 1773—1779 36 Kapiller 1983, 149. 37 Dányi—Dávid, 258—261. 38 Benda K. 1980, 425—441. 39 Kaposi 1998/b 17—19. 40 Horváth R. 268. 41 Mádai, 62—70. 42 Lukács, B., 73. 43 Regn. Conscr. 1828. Nagy- és Kiskanizsa. Mikrofilm. Nagykanizsai Városi Könyvtár 11793/96. 44 Nk. lt. 3. cs. 5.a 1837 — Kanizsa várossának adói lajstroma. 45 ZML IV. 1. H. Zala megye nem nemes népességének összeírása. Kapornaki járás. 2. doboz 1805—1846 (1805; 1820; 1821; 1823; 1824; 1828; 1835; 1839; 1848) Hiányzik: 1844 és 1846. 46 Bácskai—Nagy 1984, 197—198. 47 Bácskai 1993, 226. 48 Bencze 1986, 133. 49 Vö. Nagy Lud., 340. 50 Rábavölgyi, 20. 51 Mádai, 65. 52 l. a 44. sz. jegyzetet. 53 Uo. 3-4. 54 KE, 107. 55 l. az 52. sz. jegyzetet, 5, 9. 56 KE, 338. 57 l. az 52. sz. jegyzetet, 8, 14. 58 KE, 36. 59 Fényes 1836—1840, I. k. 505—506. 60 Bencze 1986, 63— 76. old. 6'' Barbarits, 46-47. 62 Andorka—Faragó, 414. 63 Katus, 283—284. 146 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) Attila Rábavölgyi Demographische Veränderungen in Kis- und Nagykanizsa (1690—1849) Egal um welche historische Periode, Staatsform, um welche Region oder welchen Ort es in einer historischen Untersuchung geht, die Frage der Bevölkerungsentwicklung ist grundsätzlich immer eine wichtige Frage. So ist es auch in unserem Fall, in dem wir versuchen, die Zahl der Einwohner von Kis- und Nagykanizsa zwischen dem Ende des 17. und der Mitte des 19. Jahrhunderts zu skizzieren. Wir haben den historischen Zeitraum unserer Untersuchung in zwei Perioden unterteilt: die erste dauert von 1690 bis 1784/87, das ist die Zeit, für die die „Seelenbeschreibungen" (Conscriptiones Animarum) im klassischen Sinne typisch sind. Der größte Teil unserer Quellen sind Bevölkerungs- Militär-, Kirchen- und Steuerkonskriptionen. Diese Tatsache an sich macht bereits die Komplexität unserer Aufgabe deutlich. Auf Grund ihres Charakters ist es nicht einfach, einen gemeinsamen Nenner der verschiednen Konskriptionen zu finden Diese Konskriptionen, die aus den Jahren 1700 bis 1837 stammen und Einblicke in einen Teil der Vergangenheit unserer Stadt gewähren, werden in Ungarischen Landesarchiv, im Archiv des Komitats Zala, sowie im Thúry György Museum in Nagykanizsa aufbewahrt. Auch die Protokolle der Kirchenvisitationen aus den Jahren 1748/50, 1757 und 1771 wurden nicht vergessen. Wie haben die Landeskonskriptionen von 1728, 1784/1787 und 1828, die Komitatskonskriptionen von 1757, 1771 sowie die lokalen Register mit den Daten anderer Orte verglichen. Unter den genannten Konskriptionen sind vor allem Angaben aus der Mitte des 18. Jahrhunderts, aus den Jahren 1748/50, 1757 und 1771, sowie aus der Zeit zwischen 1805 und 1848 nützlich. Uber die Bevölkerung der ersten 60 Jahre können wir nur Schätzungen mitteilen, aber dann trat eine plötzliche Veränderung ein, denn wir fanden 3 Konskriptionen, bei denen genau das Gegenteil der Fall war: für die betroffenen Jahre konnten wir die Zahl der Bevölkerung praktisch von Person zu Person benennen. Wir legten ein tabellarisches System an, dessen Grundlage die Haushalte bildeten. Die Erhebungen machten deutlich, dass in Kanizsa die Zahl derjenigen, „die sich von einem Herd ernährten", geringer war als im Landesdurchschnitt, ähnliches lässt sich auch für die Mitgliederzahl einer Familie feststellen. Als Ergebnis unserer Untersuchung konnten wir feststellen, dass in einer Familie 4 Personen lebten, und das liegt zum einen weit hinter den Familien, die im Durchschnitt 6-8 Kinder hatten, zurück, zum anderen konnte dadurch gerade einmal die einfache Reproduktion gesichert werden. Aus diesen Tatsachen zogen wir die Schlussfolgerung, dass es nur durch Zuwanderung und Ansiedlung zu einem Zuwachs der Bevölkerung kommen konnte. Hinter dem schwunghaften Anstieg der Bevölkerungszahl von der Mitte des 18. Jahrhunderts an lassen sich der sog. „Baby-Boom" und eine gleichzeitige Ansiedlung neuer Bewohner vermuten. Wir analysierten die damalige Einwohnerschaft nach Altersgruppen und konnten so Alterspyramiden zusammenstellen. Auch die geschlechtliche Zusammensetzung der einzelnen Altersgruppen, ihre Bedeutung und ihr Anteil an der Gesellschaft, sowie die Anzahl der verwitweten Personen konnten wir verfolgen. Jede Alterspyramide wurde von uns gesondert analysiert. Diese Angaben über die Aufteilung der einzelnen Altersgruppen unterstützen die These von einem erheblichen Anstieg der Bevölkerungszahl. Auch das Fehlen oder die Überzahl einzelner Altersgruppen, bzw. die Folgen von Ereignissen aus der Vergangenheit (Kriege, Seuchen usw.) konnten eindeutig festgestellt werden. Wir möchten hier nur auf einen interessanten Aspekt aufmerksam machen: für die Zeit gegen Ende des Räkoczi- Freiheitskampfes könnte man denken, dass die Kriegsverhältnisse und die Pest die Geburt von Kindern verhinderten, aber in Kis- und Nagykanizsa war in dieser Periode das genaue Gegenteil der Fall, denn es wurden sehr viele Kinder geboren. Den größten Anteil an der Bevölkerung stellten die Kinder und Jugendlichen (1-17 oder 20 Jahre) mit etwa 50-60%, der Anteil der Erwachsnen (20-60 Jahre) lag bei 30-38%, der der Älteren (60-100 Jahre) jedoch bei lediglich ca. 2%. Die Zahlenangaben sind die Kennziffern des traditionellen Agrarsystems, nach Ansicht der Fachliteratur ist der Anstieg der Geburtenrate bzw. ein Absinken der Sterberate charakteristisch dafür, was zu einem Bevölkerungszuwachs von 3-4% führte. Das Durchschnittsalter in den Ortschaften (zwischen 1748 und 1771) kann mit 20,4—24,3 Jahre angesetzt werden. Das Alter der Männer lag höher als das der Frauen, also gerade das Gegenteil der heutigen Situation. Das Durchschnittsalter in Westeuropa in dieser Zeit lag bereits bei mehr als 25 Jahren. Uber die ethnische, konfessionelle und berufliche Aufteilung der Bevölkerung besitzen wir — leider — nur indirekte Angaben. Seit 1690 können wir von 147 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) einer heterogenen ethnischen Gemeinschaft sprechen, lebten doch hier Ungarn, Deutsche und Kroaten neben- und miteinander. Da das Geburtenregister bisher noch nicht unter diesem Aspekt aufgearbeitet wurde, können uns nur die Familiennamen einen Hinweis geben. Die von uns durchgesehenen Namenslisten ergeben eine eindeutige ungarische und deutsche Mehrheit, zu Gunsten der Deutschen. Ein größerer Anteil ungarischer Namen lässt sich in der Konskription von 1771 finden. Mehr als 90 % der Kanizsaer Bevölkerung war römisch-katholisch, die Zahl der Protestanten, der Orthodoxen und der Angehörigen des jüdischen Glaubens war kaum von Bedeutung. Die zweite Periode des von uns untersuchten Zeitraums (1784/87-1849) ist die Periode der Steuerund Militärkonskriptionen. Versuchen wir, den Verlauf des Bevölkerungszuwachses zwischen der ersten Völkszählung in Ungarn und 1848 festzustellen, so kommen wir zu folgendem Ergebnis: Der Zeitraum kann in zwei Perioden eingeteilt werden, geben doch die Konskriptionen bis 1820 getrennte Angaben zu Kis- und Nagykanizsa. In den 33 Jahren zwischen 1784/87 und 1820 verdoppelte sich die Bevölkerung von Kiskanizsa. In Kiskanizsa lag den Daten zufolge die jährliche Zuwachsrate bei 0,75% und in Nagykanizsa bei 0,39%. Verglichen mit ähnlichen Kennziffern der vorangegangenen Periode scheint sich eine unserer Vermutungen zu bestätigen, nach der Tempo und Maß des Bevölkerungszuwachses in den Jahren nach 1787 schwächer wurden. Dabei bezogen wir auch die Daten aus den Jahren zwischen 1820 und 1848 ein. Die Bevölkerungszahl stieg um %, das bedeutet eine jährliche Wachstumsrate — für den Fall, dass wir das Wachstum in jedem Jahr gleichermaßen bewerten - von 1,51%. Als Ergebnis der Berechnung der Rate innerhalb dieser Periode (für die Rate von Kis- und Nagykanizsa vor 1823 setzten wir einen Durchschnittswert an) erhielten wir 1,04%, und das bleibt weit unter der Rate in der Periode zwischen 1711 und 1787 (1,33%). Bei den Konskriptionen der nichtadeligen Bevölkerung finden sich solche, mit deren Hilfe die Differenz zwischen dem natürlichen Zuwachs (Geburts- und Sterberate) und der Zuwanderung errechnet werden kann. Unter Beachtung dieser beiden unterschiedlichen Faktoren kann die Bevölkerungszahl (tatsächlicher Zuwachs) für einen bestimmten Zeitraum angegeben werden. Daraus lässt sich deutlich erkennen, dass Wirtschaft und Gesellschaft nicht immer in der Lage waren, mit den immer schnelleren Veränderungen im politischen Leben Schritt zu halten. Die Zahl der Bediensteten von Beamten, Bürgern, Handwerkern und Adligen ist außerordentlich niedrig, sie ereicht nicht einmal 10% der Gesamtbevölkerung. Diese Bedingungen machen auf das komplexe Problem aufmerksam, dass den Beginn und Prozess der Modernisierung betrifft. Als Zusammenfassung unsere Studie kann man feststellen, das die Bevölkerung von Kis- und Nagykanizsa bereits nach der Vertreibung der Türken sehr vielfältig war. Während der von uns untersuchten Periode konnte sie ihre Toleranz, die sich aus den unterschiedlichen Kulturen ergeben hatte (Christen, Muslime, Juden) bewahren. Kanizsa war zu einem lebensfähigen Marktflecken von bestimmender Bedeutung geworden. Aus dem Ort, der einst kaum 1000 bürgerliche Einwohner zählte war um 1848 eine Stadt mit etwa 10.000 Einwohnern geworden, die sich als Handelszentrum zum „Tor der Region" entwickelt hatte. 148 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) Attila Rábavölgyi Demographic changes in Kiskanizsa and Nagykanizsa (1690-1849) At any period in history, for any state, region or settlement, a fundamental issue in historical research is the examination of the structure of the population. The same is true in the present case, where an attempt will be made to outline the size of the populations of Kiskanizsa and Nagykanizsa from the end of the 17th century to the middle of the 19th. The historical interval of this study is divided into two periods: the first is from 1690 to 1784/87, when the classic definition of "conscription of souls" (Conscriptiones Animarum) was the norm. Census, military, church and tax documents comprise the overwhelming majority of the sources. This in itself suggests the complexity of the problem. Given the nature of these sources, it is not easy to find their common denominator. These documents from 1700 to 1837 are preserved in the National Hungarian Archives, the Zala County Archives and the Thúry György Museum in Nagykanizsa, allowing a partial glimpse of the city''s past. Also worthy of mention are the visitation canons of 1748/50, 1757 and 1771. Based on national tax records of 1728, 1784/87 and 1828 and county records of 1757 and 1771 as well as local documents, a comparison was made with the statistics of other contemporary settlements. Of these documents the most useful were those from the middle of the 18th century - 1748/50, 1757 and 1771 - and between 1805 and 1848. Only guesses can be made for the population in the first sixty years, followed by a sharp change in which three conscriptions are found on the opposite extreme: for the given year the population can be identified practically on a person-to-person basis. A set of tables were made based on households. These statistics showed the number of people "eating at one stove" in Kanizsa to be lower than the national average. Our findings reveal an average of 4 members per household, which on the one hand is far below the norm of families of six to eight children, and on the other is barely enough to sustain zero population growth. It follows that the society achieved population growth by means of immigration and settling. The rapid growth rate observable from the middle of the 18th century suggests the simultaneous presence of a "baby boom" and incoming settlers. The inhabitants of that era were examined by age group, based on which age pyramids were set up. This made it possible to trace the distribution by sex for each age group, their significance and percentage in the community, and the number of widows. Each age pyramid was analyzed separately. These figures divided by age group confirm the high growth rate in the size of the population. It is easy to follow the absence or surplus of certain age groups, as well as the effects of historical events such as wars and epidemics. To mention just one item of interest: one would think that the war and plague at the end of the Rákóczi uprising would have reduced the birth rate; in fact, it was at this time that the most children were born in Kiskanizsa and Nagykanizsa. The population was comprised predominantly of children and adolescents (aged 1- 20), representing 50-60% of the total population, with adults (20-60) at 30-38% and the elderly (60 and over) only about 2%. These figures are indicative of a traditional agricultural system, which according to the literature is characteristic of an increase in the birth rate and/or decrease in the death rate, leading to a growth rate of 3-4%. The average age in this community (between 1748-1771) ranged from 20.4 to 24.3. The average age for men was higher than that for women, the exact opposite of the situation today. The West European average at this time was above 25. For the ethnic, religious and occupational distribution of the population, regrettably, only indirect information is available. After 1690 the community was ethnically mixed, with Germans, Hungarians and Croatians co-existing here. Inasmuch as birth records did not include information of this nature, one must guess on the basis of family surnames. Our survey of the list of names shows a preponderance of Germans and Hungarians, with slightly more Germans. Hungarian names are in the majority in the 1771 tax records. More than 90% of the inhabitants of Kanizsa were Roman Catholic, with negligible numbers of Protestants, Greek Orthodox and Jews. The second period of the era in question (1784/87-1849) belongs to tax and military records. By examining the rate of population growth between the first official census and 1848, the following conclusions may be reached. The era can be divided into two periods, as the documents record separate information for Kiskanizsa and Nagykanizsa until 1820. In the 33 years that passed between 1787 and 1820, the population of Kiskanizsa doubled in size. For Kiskanizsa the statistics signify a growth rate of 0.75%, compared to 149 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849) 0.39% for Nagykanizsa. A comparison with similar indicators for the preceding era appears to confirm the assumption that population growth slowed in the period after 1787. The period from 1820 to 1848 was also examined. Here population growth was 45.7%, meaning an annual rate of 1.51% (assuming identical rates of growth for each year). A calculation of the average rates within the period (the rates for Kiskanizsa and Nagykanizsa were averaged separately prior to 1823) yields a value of 1.04%, considerably below the figure of 1.33% for the period from 1711-1787. The records on the non-noble population include some which make it possible to calculate the natural growth rate (birth and death rates) as well as migration-related changes. These two factors collectively define the actual population growth for the given period. These figures clearly show that economy and society were not able to keep pace with the accelerated changed in political life. The number of officials, burgers, craftsmen and servants of nobility was extremely low, lest than 10% of the total population. These conditions point out the complex problems involved in starting and implementing the process of modernization. In summary it may be said that the population of Kiskanizsa and Nagykanizsa remained highly diverse after the withdrawal of the Turks. During this period they preserved their tolerance derived from contact with differing cultures (Christians, Moslems and Jews). The communities grew to become vital, important market towns. Once numbering fewer than a thousand citizens, by 1848 the community grew to a market center of more than ten thousand inhabitants to become a "gateway to the regions." 5 L y Kaposi Zoltán KANIZSA MEZŐGAZDASÁGA A FEUDALIZMUS UTOLSÓ IDŐSZAKÁBAN (1690—1849) I. A NYUGATI ÉS A MAGYAR MEZŐGAZDASÁGI VÁLTOZÁSOK 1. Mint ahogyan Kanizsa életében az 1690. évi sikeres ostrom, úgy az egész ország életében a török alóli felszabadulás hozott óriási változásokat. Véget ért egy hosszú, kisebb-nagyobb ciklikussággal jelentkező háborús időszak, s a következő 160 év — a Rákóczi- szabadságharc intervallumától eltekintve — a béke évszázadát hozta. A gyér háborús események változatos és lendületes gazdasági-társadalmi változásokat hoztak a feudalizmus utolsó másfél évszázadában Magyarországon is, bár az igazi nagy gazdasági és társadalmi változás nem nálunk zajlott. Nyugat-Európában az 1720-as évektől megindult a mezőgazdasági forradalom, amelynek során elsődlegesen az angol és holland mezőgazdaság termelési rendszere modernizálódott gyors ütemben. A bekerítések (enclosure) előrehaladtával megteremtődtek a nagyüzemi gazdálkodás földhasználati-tulajdonjogi alapjai; a hagyományos nyomásos szántóföldi művelési eljárást egyre inkább felváltotta a vetésforgóra alapozott, a föld 100%-át kihasználó mechanizmus; megjelent a gazdatisztképzés, a modern agrárszakiskolák szinte mindenfelé gyorsan terjedtek; új növényeket termesztettek, amelyekkel egymást generáló (komplementer) kapcsolatokat hoztak létre a növénytermelés és az állattartás között, s egyáltalán: szinte az egész mezőgazdasági termelési gyakorlatban a racionális, üzletszerű gondolkodásmód kezdett terjedni.1 A nyugat-európai mezőgazdaság termelékenységének megnövekedése szorosan összekapcsolódott a társadalom átalakulásával, egy olyan demográfiai robbanással, amely a halandóság gyors csökkenése, valamint az átlagéletkor megnövekedése révén pozitív hatást eredményezett az összmunkaerő nagyságára, illetve annak összetételére. Az agrárforradalom, valamint a népességrobbanás involválta az 1740-es évektől mind jelentősebb indusztrializálódást, s ezzel együtt előidézett egy urbanizációs folyamatot, amelynek hatásaképpen a 19. század közepére létrejött a modern polgári értékrenden alapuló piaci gazdasági modell.2 A magyarországi mezőgazdasági termelők — ha késéssel is — megpróbálták követni a nyugati változásokat. A század első hatvan-hetven éve még a török miatt elpusztult népesség pótlásának jegyében telt el. Főleg a volt hódoltsági területekre kellett jelentősebb munkaerő-mennyiséget toborozni, ami együtt járt a népesség-összetétel megváltozásával. A magyar agrárrendszer számára előnyösek voltak azok a birodalmi jellegű háborúk (ezek általában nem érintették Magyarország területét), amelyek szinte folyamatos konjunktúrát jelentettek a magyarországi mezőgazdasági termelőknek, s emellett az is elősegítette a hazai agrárrendszer lassú átalakulását, hogy a század utolsó felében megindult az osztrák és cseh tartományok urbanizációs fejlődése, s a gyorsan növekedő városi népesség élelemszükségletét egyre inkább a magyarországi területekről lehetett csak pótolni. Ez a kettős hatás (az állami és a külső urbánus kereslet) alkalmazkodásra késztette a magyarországi mezőgazdaságot, s annak is elsődlegesen azokat a területeit, amelyek a nyugati piacokhoz közelebb feküdtek, s viszonylag jó szállítási kapacitásokkal rendelkeztek. Elősegítette ezt a folyamatot az is, hogy a birodalmi politikában a magyarországi arisztokrácia egyre jelentős szerepet játszott, a központi akarat egyik legfőbb letéteményesének számított, s egyáltalán nem véletlen, hogy a változásoknak az egyik legnagyobb haszonélvezőjévé az aulikus nagybirtokosság vált. Mindennek köszönhetően az 1780-as évektől nálunk is megindult egy lassú elmozdulás, amelynek során a mezőgazdasági árak szinte folyamatosan emelkedtek, s a majorsági gazdaságok egyre nagyobb mértékben fordultak a piaci árutermelés felé. Főleg Nyugat-Magyarországon és a Duna melletti területeken figyelhetők meg ezek a változások, s nem véletlen, hogy elsődlegesen a Festeticsek, a Batthyányak, a Széchényiek és a Hunyadyak földjein alakulnak ki majd az első komolyabb uradalmi mintagazdaságok.3 A századfordulót követően a hazai városi fejlődés mind jelentősebb keresletet tudott már biztosítani a magyarországi agrárrendszer számára. Igen jelentős koncentrált piacközpontok alakultak ki, amelyek sorában 1828-ban Kanizsa városa már a hetedik helyet foglalta el.4 Különösen azok a városok j u - tottak jobb pozícióba, ahol a belső fejlődés és a külső piacok elérése egyaránt lehetséges volt, vagyis ahol a belső kézművesipar növekedése mellett a kereskedelmi tőkeképződésnek sem voltak adminisztratív akadályai (Győr, Komárom, Pest-Buda, Kani154 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) zsa stb.). Dolgozatunkban azt próbáljuk majd bemutatni, hogy Kanizsa város esetében a kifejezetten jó földrajzi elhelyezkedés hatására a mezőgazdaság funkciói is jelentősen megváltoztak: amíg a 18. században s a 19. század első évtizedeiben a mezőgazdaság a város számára még vélhetően meghatározó volt, úgy a reformkor időszakára az agrárpozíciók már veszítettek erejükből, s egyre fontosabbá válhattak a gyorsabb tőkemegtérülést feltételező ágazatok (ipar, kereskedelem). 2. Kanizsa és uradalma Kanizsa városa már a l ó . századi török hódítás előtt is élvezte gazdaságföldrajzi helyzetének előnyeit. A Délnyugat-Dunántúl várostalan térség volt, s ebben a falusias közegben négy fontos hadi és kereskedelmi útvonal csomópontjában helyezkedett el a középkori Kanizsa. Itt haladt át az az útvonal is, amelyen a tőzsérek az alföldi területek marhaállományát az Adriai-tenger kikötői felé hajtották.5 A l ó . században Kanizsa vára fontos végvár volt, miután pedig a török elfoglalta, a vár és a város fontos közigazgatási központtá vált. A várhoz körös-körül mintegy 90-100 faluból és pusztából álló uradalom kapcsolódott, amely egyben ellátórendszerként működött. 6 Kanizsa az 1690. évi török alól való visszafoglalása után az Udvari Kamara irányítása alá került. Lipót király már a háború elején, 1688-ban létrehozta az Újszerzeményi Bizottságot (Neoacquistica Commissiót), amelynek feladata a birtokjogok rendezése és a kincstári bevételek biztosítása volt. Ennek értelmében azokat a földeket, amelyekre nem jelentkezett a fegyverváltságot megfizetni kész régi tulajdonos, az udvar eladományozta, így azokat olyanok kapták meg, akik relatíve a legtöbbet fizették érte Az udvar a háború után hatalmas összegekkel tartozott hitelezőinek, s így igyekezett mindent legalább ideiglenes hatállyal bérbe adni.7 Kanizsa uradalma is hamar földesúrra talált. 1693-ban gyöngyösi Nagy Ferenc és fia, Zsigmond kapta meg az uradalmat 6000 rénes forintért.8 Ez a család a háború alatt katonai tevékenységével tűnt fel, a vicegenerális birtokai nagy részét az elkobzott Nádasdy-földekből szerezte.9 A szerződésből azt is tudjuk, miből is állt a kanizsai uradalom. Része volt a domíniumnak ekkor Segedő, Geredze, Kislagd, Mantha-Manza, Almaszeg, Mikefalva, Baufalva, Erdősfalva, Geresfalva, Oyenfalva, Bayesia, Csákány, Sigard, Viched, Gyanot, Also-Kerchen, Felső- Bagota, Ballin, Csicsó, Ilhó, Iklód, Saagh, Magasd, Mindszent, Egervölgy-Egresd, s még vagy 20 kisebb- nagyobb praedium. Nagy Ferencnak azonban nem voltak örökösei, így halála után az uradalom visszaszállt a Kamarára.10 Kanizsa városa 1704-ben báró Gracich (Grassics Jákob) személyében új földesurat kapott.11 Gracich korábban udvari hadiszállító volt. A földesurasággal kapta meg a város területén lévő 1702—1703- ban lerombolt várat is. Kanizsa ekkor meglehetősen nyílt város lehetett, hiszen még egy somogyi földesúr, nemes Malik Ferenc is itt élt, aki amúgy a város melletti Pogányszentpéter urasága volt.12 Miután a császáriak a kurucokat kiszorították a területről, kaphatta meg ténylegesen Gracich a várost. Gracich bárótól viszonylag hamar megszabadult Kanizsa, mivel 1717-ben meghalt, s így újra a Kamara kezébe került a város és uradalma, s megint értékesítenie kellett azt.13 1717-től 1743-ig két új földesúri famíliához került a birtok, akik mindjárt meg is osztották az uradalmat.14 A Szapáryaké lett maga a város, s rajta kívül Sormás, Szepetnek, Bajcsa, Bánfa, Borstfa, Mikefa, Almaszeg, Manta, Sigárd, Rattka, Peregnye, Szerdahely, Csorkut és Fityeháza. Ez a terület vagy a város közvetlen környezetében, vagy pedig attól nyugatra, délnyugatra helyezkedett el. A volt váruradalom északi és keleti földjeit az Inkeyek szerezték meg, akik aztán a Kanizsa mocsaraitól északkeletre lévő Pallin területén építették ki egyik dél-dunántúli központjukat, s a későbbiekben tartósan ott is ragadtak, 1724-ben e birtokról kapták a „pallini" előnevet. A Szapáry família földesurasága 1743-ig tartott, ugyanis Szapáry István báró 1743-ban egyenes ági utódok nélkül halt meg, s a vagyon újra visszaszállt a fiskusra.15 1744. szeptember 30-án a vasvári káptalan előtt jegyezték be Mária Terézia Batthyány Lajosnak tett adományát, amelynek eredményeképpen a városban 200 évre a család meghatározó pozícióhoz jutott.16 Batthyány Lajos gróf nádor ekkoriban következetesen törekedett földbirtokainak gyarapítására, amit az is jól mutat, hogy két évvel a kanizsai földek megszerzése után Eck bárótól megvette a szomszédos Homokkomáromot és annak uradalmát, s így a kanizsai domíniummal, illetve annak tartozékaival együtt Zala vármegye keleti területein egységes földbirtokkomplexumot hozott létre." Pontos korabeli kimutatásunk nincs, de későbbi források alapján a két uradalom együttes területét hozzávetőlegesen 30 000 holdra becsülhetjük. Nem volt ez különösebben furcsa ebben a korban, hiszen jól tudjuk, hogy Zala vármegyében milyen irdatlan nagy területű domíniumok alakultak ki ekkor; hadd legyen elég itt az Esterházyak alsólendvai, az Althann család csáktornyai, avagy éppen a Batthyányak szentgróti (Zalaszentgrót) uradalmára utalni. Azt viszont mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy a két uradalom megvásárlásával — lényegében Kanizsa mezőváros leszámításával — olyan terület került az amúgy is többszázezer holdas Batthyány-uradalmi rendszerhez, amelynek nem volt túlzottan nagy népessége, vagyis a terület döntő része allodiális terület volt.18 155 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) II. AZ AGRÁRRENDSZER A 18. SZÁZAD ELEJÉN 1. A mezőgazdasági táj állapota Az agrártermelés meghatározó tényezője a föld, amely a tradicionális társadalmakban az elsődleges megélhetési és jövedelemszerzési tényező volt. A Kanizsa környéki terület természetföldrajzi adottságai között meghatározó, hogy ez a vidék északdéli irányultságú (meridionális) hátakból és teknőkből áll. A 25—30 km hosszú dombhátak között különböző patakok futottak, s ezek a vízfolyások a völgyeket szinte teljesen be tudták borítani vízzel, ahol aztán temérdek nádas, mocsár keletkezett. Maga a kanizsai teknő is néhol elérte a 10—12 km szélességet. A nyugati részén kissé meredekebb partháttal rendelkezik, a keleti a lapályosabb része. A teknő földfelszínének mélysége 150—160 méter tengerszint felett, míg a mellette lévő domboldalak magassága néha elérte a 230—250 métert is. A terület viszonylag jó altalajjal rendelkezik, az általában löszös, néhol agyagos vagy éppen homokos talaj a 18. század eleji meglehetősen alacsony népességnél jóval nagyobb lakosság eltarthatóságát is biztosítani tudta, hiszen az egyéb klimatikus tényezők (például az évi napsütéses órák száma, a 850 mm-en felüli évi csapadék mennyisége stb.) biztosították, hogy az itt élő népesség szélesebb mezőgazdasági termelési lehetőségekhez jusson." Kanizsa agrárgazdasága szempontjából a földterület meglehetősen siralmas képet mutatott a 17—18. század fordulója táján. Ennek több összetevője volt. A felszabadító háborúk során jelentős pusztulás ment végbe a környezeti s egyben az egész ökológiai rendszerben, amelynek legfontosabb oka az volt, hogy az ostrom technikája a kiéheztetésen, vagyis a vár melletti termőterületek és élelmiszerkészletek teljes elpusztításán alapult. Ez a népességszám gyors csökkenése mellett azt is magával hozta, hogy a kanizsai vár körüli — addig szabályozott — vizek szabaddá váltak, s viszonylag gyors elmocsarasodás indult meg. Ha megnézzük az 1690. évi ostrom idején készült ábrázolásokat, akkor látható, hogy a vár szinte szigetként emelkedik ki a mocsárból. S nemcsak a vár környékén, hanem az egész korábbi váruradalom területén hasonló folyamat volt megfigyelhető, a vártól szinte minden irányban 15—20 km-es egybefüggő mocsárszerű terület jött létre. A hatalmas láp kiterjedését nehéz pontosan meghatározni, keleti vége valahol a Bagola-hegy, a Miháldi-víz és az Ormánd- folyó környékén található; észak és dél felé folyamatos volt a mocsár, míg nyugatra a sormási — szepetneki és esztregnyei magasabb dombok határolhatták be.20 Kanizsa város tájkörzete szempontjából a Kanizsapatak, vagy másik nevén a Kógyár-patak (a későbbi Principális-csatorna elődje) volt a meghatározó vízgyűjtő rendszer, valamint egy északról a Kanizsaberekbe befolyó kisebb patak, amelyről sokáig azt hitték, hogy a Zala folyó egyik délre folyó kis ágáról van szó.21 Bél Mátyás az 1730-as években azt írta a Kanizsa-patakról, hogy „Somogy felé határolja megyénket és ered a nevét viselő város környékéről, a szőlőtermő Bogláts hegy egy dombja alól, aztán Szentmiklós mellett elfolyik és Zerin Újváron túl a Muráéval egyesíti vizét".22 Egy más helyen pedig — a lényeget megtartva — azt mondotta a patakról, hogy „...a Bogláts-hegy túlsó oldalán ered számtalan sok más vízérrel együtt, köztük azokkal, melyek az Ormándi víz kútfejénél vannak. De ha szomszédosak is a források, mindegyik folyása más irányba tart...".23 Bél Mátyás úgy képzelte, hogy a Bogláts-hegy lehet az a dombvonulat, amely viszonylag kiemelkedő pontként mintegy vízelosztó funkciót tölt be a vidéken, s onnan északra folyik az Ormánd a Kis-Balaton felé, míg délre a Kanizsa-patak viszi a vizet. Ez azonban nyilvánvalóan tévedés, hiszen a Kógyár (Kanizsaipatak és az Ormánd eredete között jó 15 km távolság lehet.24 (A Bogláts minden bizonnyal a Kanizsától néhány kilométerre lévő Bagola-hegy, amely valóban kiemelkedik az amúgy lapályos térségből, s kétségtelen, hogy sok patak ered is a környékén, ám azok Nagykanizsa alatt érik el a mocsárból kifolyó patakot. Ezzel szemben a Kógyár-patak jóval északabbra, Nagykapornak alatt, Misefánál eredt a hegynyeregben, s szinte folyamatosan dél felé folyt, s Kanizsa városát elhagyva Murakeresztúrnál ömlött a Murába.25 A kanizsai berekből kifolyó patak neve már megváltozott, a várostól délre lévő szakaszát már Kanisnicának nevezték. A Principális-csatorna legkorábbi előzménye a római korban, az i. sz. 3. században ásott csatorna volt, amely aztán persze eltűnt, hiszen teljesen feliszapolódott.26 Ám Bél Mátyást értelmezve annyiban igazat kell adnunk neki, hogy ahol a Kógyár ered, ott valóban egy olyan dombról van szó, amelytől északra is (ez volt a Foglár-patak) és délre is kifolyik egy patak, s lehet, hogy csak a pataknevek és a helynevek keveréséről van szó. A mocsárról Bél Mátyás enyhe túlzással azt írta, hogy az a mocsár amely Kanizsánál található, „...sokkal kisebb a Balatonnál, de halban gazdag"." Nincs kétségünk azonban afelől, hogy a mocsár valóban olyan méretűvé válhatott az ostrom alatt és az utána következő években, hogy szinte nem is lehetett látni a végét. Kanizsa várost Somogy vármegyétől lényegében a Bakónaki-patak választotta el, amely északkelet156 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) ről délnyugati irányba folyt. A patak keleti partján jelentősebb dombok emelkedtek, közülük legmagasabb a Szentgyörgyvári-hegy, a Látóhegy és a Bagola (ez utóbbi egy falu neve is egyben). Valamenynyi hegyen szőlőtermelés folyt, s ugyanakkor mindegyik hegyen jó minőségű volt a bor. Erről már Bél Mátyás is megemlékezett, amikor azt írja, hogy „Ezek a Festetics Kristóf birtokához tartoznak, borát pedig leginkább a kanizsaiak művelik".26 A hegyek közül a Látóhegy messze vidéken a legmagasabb pont, s az itt termő bor minősége kiemelkedett a többi közül.29 Mindez egyben azt is jelentette, hogy Kanizsa délkeleti határában lényegében egy másik uradalom kezdődött, s a kanizsai polgárok extraneusként a Festeticsek csurgói uradalmának szentmiklósi kerületében műveltek szőlőt.30 A terület művelhetőségének lényeges kérdése volt, hogy ez az észak—déli irányultságú berek Kanizsán egy kissé összeszűkült, így azon egy töltés segítségével átjáró utat (hidat) építhettek, s ezáltal az átmenő forgalmat biztosítani tudták. A hatalmas kiterjedésű mocsár, valamint a környék lápos-ingoványos jellege miatt a vidéken ez volt a legalkalmasabb közlekedési útvonal. Ahogyan azt számos 18- 19. századi statisztikus, topográfus és tudós megjegyezte és leírta már, öt országos irányultságú útvonal találkozott az átjáró környékén. Kanizsáról indult út Szombathely, Sopron és Bécs; Marcali, Fehérvár, Pest-Buda; Iharosberény, Nagybajom és Kaposvár; Berzence, Babócsa, Barcs, Pécs és Eszék; illetve Légrád, Zágráb és egyéb bosnyák területek és városok irányába.31 Ezek a szerencsés gazdaságföldrajzi tényezők nyilvánvalóan perspektivikus jövőt jelenthettek a városi népességnek. De az is világos, hogy a természetföldrajzi lehetőségek determinálták a mezőgazdasági termelés terjeszkedését, valamint a népesség letelepülését: a város vagy a patak két oldalán a dombhátakra települ, vagy észak és dél felé — kihasználva a kinyíló teknőt — bővítik a termőterületet, vagy pedig hozzáfognak a mocsár megszüntetéséhez, s ezzel közelebb hozzák a két városrészt, Kiskanizsát és Nagykanizsát. Látni fogjuk majd a későbbiekben, hogy a város a népesség szaporodása és terjeszkedése során mind a három lehetőséget kihasználta. 2. A népesség beköltözésének megindulása Egyáltalán nem véletlen, hogy a török kiűzése és az elmocsarasodás után nagyon hamar megindult az élet a városban, s ez főként a városi léttel, másrészt pedig az átmenő kereskedelemmel magyarázható. A török uralom alatt négy részből állt a város: az Óvárosból (Alte Stadt), az Újvárosból (Neue Stadt), a Külső városból (Vorstadt) és a Rácvárosból (Raitzenstadt). 32 A felszabadító harcok során és a vár lerombolása után a Régi és az Újváros is elpusztult. A lakosság a Külső városba, illetve a Rácvárosba húzódott vissza, a Külső várost egyre inkább Nagykanizsának, míg a Rácvárost Kiskanizsának nevezték el.33 Ha a 18. század első harmadából megmaradt adóösszeírásokat tekintjük át, akkor világos, hogy a mezőgazdaságilag hasznosítható nagyobb földbirtokok inkább a berek nyugati, délnyugati területein, vagyis Kiskanizsán helyezkedtek el. Lassan megindult a népesség visszaköltözése, illetve az új népesség beköltözése. 1695-ben, amikor a várat Batthyány Ádám helyett egy német várkapitány vette át, jelentős német katonaság települt be,34 a 18. század elején pedig jelentősebb délszláv beáramlás történt. 1711-ben a pestisjárvány után Kanizsán 84 adózó gazdát írtak össze, ám természetes volt ekkor a népesség hullámzó, ingadozó jellege. 35 Az 1715. évi országos összeírás adatai Nagykanizsán 256 taksásról, illetve szabadalmasról (városi lakosokról) beszélnek.36 A megismételt 1720. évi összeírás valószínűleg jóval megbízhatóbb adatokkal rendelkezve arról tájékoztat, hogy Nagykanizsán az 50 inquilinus és a 138 taksás 473 köböl szántót hasznosított, vagyis némileg még csökkenhetett is az adózók száma.37 Az adóösszeírásokkal persze csínján kell bánni, nem is annyira az adatok jelölte nagyság a fontos, hanem inkább annak regisztrálása, hogy a két összeírás adatai szerint ekkor még — nyilván az alacsony népesség, s nem utolsósorban az egyéb, gyengébb kereseti lehetőségek miatt — a két városrész gazdasági tevékenysége nem különült el egymástól még olyan élesen, mint a későbbiekben, amikor is Kiskanizsa vált a mezőgazdasági, míg Nagykanizsa az ipari és kereskedelmi központtá. Nyilván ekkor még a város egyik részében lakó polgárnak sem lehetett igazából nélkülözni az agrártermelési tevékenységet. Az is egyértelmű ugyanakkor, hogy a keleti (nagykanizsai) városrész lakossága már ekkor jóval felülmúlta a nyugati (kiskanizsai) városrészét. A két városrész lakosainak jogállását, s egyúttal azok mezőgazdasági tevékenységét a város és a földesurak közötti szerződés határozta meg. Ebben az időben Kanizsa városa (eltekintve most a civitashamisítás nehezen kibogozható kérdésétől) kiváltságos mezőváros volt (priviligierte Stadt), egy évben négyszer tarthatott országos vásárt. Rendelkezett a klasszikus mezővárosokra jellemző önkormányzati intézményekkel, bíróval, tanácstagokkal (senatus), jegyzővel, pénztárossal. Volt már városháza, a pénzügyeket egy pénztáros felügyelte, a határozatokra, különleges esetek megítélésére, igazságszolgáltatási tevékenység részleges ellátására pedig esküdteket hívtak össze. Az uraságnak pallosjoga is volt.38 A városlakók közül a szavazati joggal is rendelkező tagoknak a megnevezése polgár (purger) volt, akiknek joguk volt ipari, kereskedelmi, de akár mezőgazdasági tevékenységgel foglalkozni. Ez 157 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) azért lényeges, mert voltak olyan városlakók is, akik nem számítottak purgernak, de ugyanakkor házhellyel, házzal és gazdasággal is rendelkeztek. Ez a megkülönböztetés a városlakó és a purger között — Degré Alajos szerint — a 18. század közepe felé már egyértelmű volt.39 A két városrész ugyanakkor hivatalosan egy és ugyanazon szabadságban részesült, vagyis Nagy- és Kiskanizsa együtt jelentette Kanizsát. A mezőgazdasági földterület pontosabb megítélése levéltári és egyéb források segítségével főleg a Batthyány-korszaktól, tehát az 1740-es évek közepétől lehetséges. Kétirányú folyamat találkozott egymással: mind az uradalom, mind a viszonylag gyorsan szaporodó népesség számára állandóan új termőterületekre volt szükség. 1757-ben egy egyházi összeírás szerint a két város lakosságának nagysága 3573 fő volt már, s e népesség kétharmada Nagykanizsán élt.40 A földesúr és a városi lakosság közötti ellentét főleg a berektől ellopott, kiszárított legelő — és rétterületek miatt kiéleződött.41 A városi lakosság növekedése — más városokhoz és falvakhoz hasonlóan — feltehetően főleg külső forrásokból táplálkozott, ám úgy tűnik, hogy ez a növekedés az 1750-es évek vége felé már lassult, ezt követően a gyarapodás elsősorban a város belső szaporulatából mehetett csak végbe. A népességnek állandóan újabb és újabb területekre volt szüksége, így nem véletlen, hogy egyre nagyobb számban jelentek meg a városban a földesúrtól bérelt (árendált) területek. Még el kell mondanunk, hogy a kanizsai s mellette a homokkomáromi Batthyány-uradalom környékén általában arisztokrata famíliák uradalmai helyezkedtek el. Északon, északkeleten — a korábbi osztozkodásnak megfelelően — az Inkey-uradalom feküdt, átnyúlva Somogy vármegyébe. Kanizsa a zalai és somogyi megyehatáron feküdt, így a déli, délkeleti határ a Somogy megyei Festetics-uradalmak közül a szentmiklósi és a csurgói nagybirtok volt, a kettő közötti megyehatárt a Bakónaki-patak jelentette, amely Kanizsa déli határánál haladt a bagolai hegy alatt. A kanizsai uradalom szempontjából maga a mezőváros volt az uradalom legkeletibb pontja. Nyugaton a Szapáryak letenyei uradalma határolta a birtokot, de elérte az Esterházyak alsólendvai domíniuma is a Batthyány-földeket. Egyedül északnyugaton volt néhány olyan falu, amelynek nem nagybirtokos volt a tulajdonosa. Mindez viszont azért fontos, mert miután az 1730—40-es években megszilárdultak az új arisztokrata nagybirtokos generáció földbirtokviszonyai, meglehetősen merev határt is jelentettek, s ettől kezdve nemigen változtak az uradalmak falvainak tulajdonosai ezen a környéken. Nincs tudomásunk arról, hogy a vizsgált 150 év utolsó két harmadában — eltekintve a kisebb határkorrekcióktól —jelentősen változott volna a kanizsai uradalom összterülete. III. KANIZSA MEZŐGAZDASÁGA A 18. SZÁZAD KÖZEPÉN A 18. század negyvenes éveinek közepétől Kanizsa és uradalma a magyarországi viszonylatban kifejezetten fejlett Batthyány-adminisztráció hatáskörébe került. Mindez azt eredményezte, hogy azok a források is némileg szaporodnak, amelyek a mezőévek közepétől lehetséges. Ránk maradt egy 1752. évi földbirtok-összeírás, amelyből viszonylag pontosan megítélhető a földesúri és úrbéres kezelésű földek elhelyezkedése és aránya.42 (Az adatok magyar holdban vannak megadva.) Szántóterület Külső kertek Rétterület Uraságé Lakosoké Uraságé Lakosoké Uraságé Lakosoké Nagykanizsa 117 2483 45 234 631 128 Kiskanizsa 7 679 — 211 — 388 Összesen 124 3162 45 445 — 516 gazdaságról, illetve az agrártársadalomról tájékoztatnak. 1. A földbirtokszerkezet A mezőgazdasági földterület pontosabb megítélése levéltári és egyéb források segítségével az 1740-es A város mezőgazdasági termelésre használható földterülete a 18. század közepén mintegy 4854 hold volt, ehhez még hozzá kell adnunk mintegy 20 holdat, amelyet a városban élő ferencesek használtak; hozzávetőlegesen tehát mintegy 4900 holdas használható határral rendelkezett ekkor Kanizsa. A kettős város használt területének mindössze 26,2%- 158 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) a tartozott a kiskanizsai gazdákhoz, míg 74% esett Nagykanizsára. (Meg kell azonban jegyeznünk — s ez a korabeli források értelmezési nehézségét is mutatja —, hogy ugyanakkor az 1753. évre találtunk olyan összeírást is, amely a két városrész által használt hasonló össznagyságú területet egészen más eloszlásban mutatja. Utóbbi összeírás szerint a nagykanizsai szántók alig voltak nagyobbak a kiskanizsaiak által használtnál.43 A kutatónak ilyenkor döntenie kell számos egyéb szempontot mérlegelve, s a tévedés lehetősége még akkor is fennáll. Mi a részletesebb, pontosabbnak tűnő, dűlőnkénti felosztást is tartalmazó összeírást vettük alapul.) Nem tartalmazzák az adatok a legelő- és erdőterületet, amelyet a város és a földesúr közösen használhatott, valamint a két városrész között elterülő hatalmas mocsarat sem, amely ha nem is minősíthető termőterületnek, a lakosság és az uradalom számára mégis sokat jelentett a megélhetés és a jövedelemtermelés szempontjából. Ha ezt a 4900 holdas földhasználati adatot összevetjük az első megbízható, az 1810. évben elkészített funduális kimutatással, amely szerint Kanizsa határa mintegy 13 000 magyar hold volt,44 akkor látható, hogy a betelepedés korában a város összes földterületének alig több mint egyharmadát használta csak agrártermelés céljára. Egyértelmű tehát, hogy Kanizsa esetében még nem jutott el a város népessége — adott technikai szint mellett értelmezve — termelési és eltarthatósági optimumára. Azt is ki kell emelnünk, hogy a szántók, rétek és külső kertek minimális hányadával, vagyis 175 holddal rendelkezett csak az uraság, az összes terület 3,6%-ával, a többi a lakosoké volt 1752-ben. Még megjegyezzük, hogy ez a 37-38%-os arány nagyjából megfelelt az országos rátának, de mivel Kanizsa a volt hódoltsági területen feküdt, így az itt elért egyharmados határhasznosítási arány a többi hasonló pusztulást szenvedett vidékhez (így például a szomszédos Somogy megyei területekhez) képest akár jónak is mondható. A felvett adatok alapján a lakosság által használt földek területi elhelyezkedése is megítélhető. Kanizsa településrendszerében a legjellegzetesebbek azok az utcák voltak, amelyek a kifelé vezető közlekedési útvonalakat képezték. így a legnagyobb dűlőföldek Nagykanizsán a Szentgyörgyvári út mellett találhatók, ahol 318 holdnyi szántóföld volt ekkor, de megemlíthetjük a Légrádi út menti 265 holdas dűlőt is. Kiskanizsán is hasonló a helyzet, ahol a Bajcsai út mentén voltak nagyobb szántóföldek. Az is teljesen világos az elnevezésekből, hogy igen jelentős irtásföldek voltak már a város határában: Nagykanizsán 327 hold, Kiskanizsán 57 holdas irtásföld létezett már ebben az időben. A szántók két nyomásúak (calcatura) voltak. Ez nem szokatlan ebben az időben, mert a Dél-Dunántúlnak ezen a vidékén még meglehetősen általános volt a két nyomásban használt szántóföld.45 A szántóföldekről még el kell mondanunk, hogy érdekes módon a nagykanizsai szántók sokkal kiterjedtebbek a kiskanizsaiak által birtokoltnál: a 375 gazdával rendelkező Nagykanizsának 2421 holdnyi szántója volt, amely gazdánként 6,5 holdas nagyságot jelent. Ezzel szemben Kiskanizsán a 199 gazdára jutó 673 hold gazdánként mindössze 3,4 holdat tett ki. Mindebből már leszűrhetjük azt a tanulságot, hogy a 18. század közepén vélhetően a nagykanizsai népesség számára a szántóföldnek lényegesen nagyobb szerepe volt megélhetésben, mint a kiskanizsai lakosság esetében; ott valószínűsíthetően a mezőgazdaság más ágazatai játszhattak vezető szerepet. A rétterületről szóló adatok mindezt alá is támasztják. Míg Nagykanizsán 1752-ben a lakosoknak mindössze 128 holdnyi kaszálójuk volt, addig a mindössze fele akkora népességgel rendelkező Kiskanizsa 388 holdas réttel rendelkezett. Ugyanakkor az adatokból az is szembetűnő, hogy az uraságnak a lakosokhoz képest igen jelentős méretű, 631 holdas rétterülete volt, s ez természetesen a majorsági állattartás jelentőségére utalhat. Érdekesség, hogy Kanizsa rétjeinek egy része a két várost elválasztó berekben volt, ugyanis ez az elmocsarasodott föld ebben a korban nem egy egybefüggő vizes területként létezett, hanem kisebb-nagyobb szigetek emelkedtek ki belőle, amelyeket vagy kaszálóként, vagy pedig legelőként hasznosítottak. Ilyen volt például a „Polay szigettye" megnevezés alatt felvett 384 holdas földdarab, vagy a „Kányavári rét" stb.46 A kanizsai lakosok által birtokolt és használt földterületekkel kapcsolatban nagyon lényeges kérdés, hogy a lakosok szántói, kertjei és rétjei milyen jogon voltak a kanizsaiaké. Ez azért érdekes, mert a magyarországi társadalmi és joggyakorlatban a mezővárosi lét nagyon eltérő lehetőségeket adott a városlakóknak, illetve a földesuraknak. Ebben az időben a Dél-Dunántúl kisebb, alig pár ezres mezővárosaiban megszokott volt, hogy városi önkormányzat szinte alig létezett, s a város semmit nem tudott elérni uraságával szemben, a város igazgatása, adóztatása az erős földesúrtól függött. Az ilyen esetekben a mezővárossá válás elsődleges hordozója az uraság volt, aki igényt tartott arra, hogy saját uradalmi központjában vásárokat tarthasson. Kanizsa oppidum azonban ettől eltérő sajátosságokat mutatott, hiszen itt a városi funkció tradicionális elem volt, senki nem kérdőjelezte meg a város létét, s éppen ezért — nyilván a nagyobb népesség miatt is — szinte mindenben a város volt a kezdeményező. Ez erős alkupozíciót biztosított neki, ugyanis joga volt akár az uralkodóhoz is fordulni jogorvoslatért (mint ahogyan erre majd láthatunk 159 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) is példát a későbbiekben). A földhasználat szempontjából mindez több mindent hozott magával. Egyrészt azt, hogy a megszerzett földek tartósan a lakosok kezében maradtak egészen addig, míg az árendát kifizették érte. Másrészt — éppen az előzőkben leírtak miatt — egy sajátos, pontosan nehezen definiálható szokásjogi rendszer is együtt élt a földhasználattal: amíg a város megváltotta magát, addig belső ügyeinek nagy részét önmaga intézhette. Harmadrészt viszont az új földek megszerzése, a földesúri tulajdonban lévő berek ügye mindig kemény harcot jelentett a mezővárosi lakosok és az uraság között. A fenti adatok azokat a földeket tartalmazták, amelyek a lakosságnak úrbéres jogon adattak meg. Emellett azonban Kanizsa gazdáinak lehetősége volt egyéb, kiegészítő jellegű földeket is bérelni a földesúrtól. Egy 1753-ban készült árenda-összeírás alapján lehetőségünk van a nagy- és kiskanizsaiak által a földesúrtól árendált földek viszonylag pontos megítélésére.47 Az így bérelt terület szántó és kert volt. Néhány lényeges következtésre mindenképpen fel kell hívnunk a figyelmet. A nagykanizsai népesség esetében igen jelentős a szántóföldet bérlők aránya (az összlakosságból 73%), így egyértelmű, hogy ebben a korszakban a városi népesség még igencsak ráutalt volt a mezőgazdasági termelésre. Tudjuk persze, hogy ez nem magyarországi specialitás. Paul Bairoch a praeindusztriális gazdaságok és társadalmak természetes sajátosságának tartja az urbánus populáció agrártermelési vonásait.4" Másrészt a nagykanizsai népességen belül nyilván folyamatosan erősödött az iparűzési és kereskedési hajlam, ugyanis adataink szerint 101 olyan gazda (lakos) van a városrészben, aki nem foglalkozik mezőgazdasági termeléssel. Ez nem zárja ki azt, hogy saját fundusán kerti növényeket, zöldségféléket, gyümölcsöt ne termeljen, avagy kisállatot ne tartson. A népességnek ez a része egészen biztosan ipari, kereskedelmi, kisegítő vagy segédmunkából, esetleg hivatalnoki, tisztviselői tevékenységéből, vagy egyéb szolgáltatási tevékenységből tartotta fenn magát, családját. Harmadrészt pedig — lehet hogy éppen a szélesebb belső piac, a megindult specializáció eredményeként — szemmel láthatóan nagyok a szélsőségek a szántóföldbérletek vonatkozásában. 1753-ban a földesúrtól a legtöbb szántót a nagykanizsai illetőségű D. Michael Tax bérelte, aki ugyan csak 1/8 fundussal rendelkezett, ám mellette 4,75 holdnyi kertet s 10,5 holdnyi szántót bérelt Batthyány gróf urasági földjéből; Vadász András mintegy 3/8-ad fundusa mellett 9,5 holdas bérletet vállalt. Az árendált szántók mérete szinte mindig meghaladta a bérelt kertekét; a kivételek között a legkirívóbb Ferhencz Mihályné helyzete volt, aki 3 holdas szántója mellett 4 hold kertbérlettel rendelkezett. Kiskanizsán a nagykanizsai sokszínűséggel szemben inkább a homogenitás jellemezte a földbérleteket. Itt a gazdák 80%-a rendelkezett szántóföldbérlettel, s átlagban 3 holdas bérelt földek alakultak ki. Itt kisebbek a szélsőségek: a legnagyobb szántóbérlet 6,5 hold volt. A 6 holdas földterület az ország más vidékein — figyelembe véve a korabeli magyar viszonyokat — nagyjából megfelelt egy negyedtelkes jobbágy szántóföldjének. Ugyanakkor Kiskanizsán kisebbek a kertbérletek, valószínűleg kisebb volt ennek az ágazatnak a jelentősége a mezőgazdasági termelésben. Lényegesnek tartjuk viszont, hogy a kiskanizsaiak árendált szántóinak magasabb aránya szoros kapcsolatban állt kisebb úrbéri illetékességükkel. A bérelt földek minden bizonnyal javítottak termelési lehetőségeiken, hiszen a gazdánkénti 3 hold többlet már a megélhetést is biztosíthatta. Megvizsgáltuk az adatok tükrében azt is, hogy fundusaik alapján milyen társadalmi rétegződés bontakozik ki.49 Nagykanizsa adatsorainál a százalékos kimutatások nem tartalmazzák azt a 12 embert, akinek semmiféle belső fundusa nem volt a 18. század közepén, valószínűleg egyszerű házatlan zsellérekről van szó. A két városrész fundusainak összehasonlításából látható, hogy Kiskanizsán nagyobbak a belső telkek, ugyanakkor a nagyobb fundussal rendelkezők is többen voltak. A másik végletet az a mindössze 13%-nyi gazda adja, akinek 1/8-nyi vagy annál is kisebb telke volt. Ezzel szemben Nagykanizsán kisebb belső telkek alakultak ki (talán éppen azért, mert kétszer annyian éltek ott), s lényegesen kevesebben voltak, akiknek viszonylag nagy fun- A gazdák száma Szántóbérlettel rendelkezik (fő) Egy gazdára jutó szántó nagysága (hold) Az átlagtól való eltérés pozitív irányba A gazdák közül nem rendelkezett szántó árendával Nagykanizsa 375 274 2,8 7,2 27% Kiskanizsa 199 158 3,0 3,5 21% Összesen 574 432 160 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) A fundus mérete Nagykanizsa Kiskanizsa Fő Százaléka a gazdáknak Fő Százaléka a gazdáknak 1/8 vagy annál kisebb 102 28 26 13 2 / 8 fundus 81 22 46 23 3 / 8 fundus 65 18 57 29 4 / 8 fundus 42 11 30 15 5/8—8/8 fundus 60 16 33 17 9 / 8 vagy annál nagyobb 7 2 6 3 dusuk volt. Arra is utalnunk kell, hogy a magyarországijogszokások szerint az 1/8-nyi, vagy annál kisebb fundussal rendelkező lakos már házas zsellérnek minősült. Világosan látszik, hogy a házhelylyel rendelkezők közül Nagykanizsán igen magas az ilyen kis területtel rendelkezők aránya. 2. Az úrbéri szerződések Kanizsa város lakosságának jogállását, termelési lehetőségeit, s ebből következően szolgáltatási kötelezettségeit a mindenkori földesúrral kötött ún. úrbéri szerződés határozta meg. Tudjuk, hogy már a Gracich-korban is kötöttek ilyen kontraktust. 1713. január l-jén kelt az az irat, amely egy éves időtartamra rögzítette a város kötelezettségeit.50 A szerződés szerint — nyilván a jövevények, betelepítendők egységes kezelése érdekében — egy egész házhoz 24 hold szántó jár, s ezután évi 4 forint cenzust kell fizetni. A házhelyhez kert is jár, amely után az árenda 9 krajcár. Ugyanakkor a nehézségek miatt a város számára három évre elengedték az adót. Ha a városban megbírságolnak valakit, akkor a bírságpénz fele az uraságot illeti, másik fele pedig a várost. A város kötelezettségei között említették meg ugyanakkor azt, hogy egy kórházat fenn kell tartania. A Szapáry-korszakban is keletkezett egy szerződés, amely egy 1787-ben keletkezett peres üggyel kapcsolatban maradt fenn. A jogeset dokumentumában hivatkozásképpen leírják a város és báró Szapáry István 1731-ben kötött megegyezését.51 Világosan utal az irat arra, hogy az előző évi szerződés nagy részét továbbra is életben tartják. Ez bizonyítja azt, hogy a város és a földesúr minden évben megpróbálkozott a szerződés megújításával. 1731- re viszont kibővültek az ekkorra már megnagyobbodott Kanizsa város kötelezettségei. Árendaképpen évi 700 forintot voltak kötelesek fizetni. A korabeli mezővárosokban a kocsma, a vendégfogadó, s egyéb regále-jogok hasznosítása komoly jövedelemforrás volt. Ebben a szerződésben rögzítették, hogy a kocsmáitatás joga a földesúré, de Szent Mihálytól karácsonyig a városi lakosok borát is ki lehet mérni. Előírták, hogy kukoricából kilencedet kell adni; a vadászat, a halászat joga az uraságé; a péknek először a földesúr lisztjéből kell kenyeret sütnie. Már ekkor felmerült az ún. Kerekes-rét hasznosítása, de ekkor még a felek úgy határoztak, hogy az ott folyó szénakaszálás joga az uraságé, akárcsak a Szentmiklósi-réten. Mindezek az elemek arra utalnak, hogy az 1730-as évekre a szokásjogi rendszer helyébe lassan-lassan a világosan definiált úrbéri kontraktus került, jogilag tehát kezdtek rendeződni a földesúr és a városi lakosság kapcsolatai. Az 1750-es évekre — már a Batthyány-korban — még inkább tisztázódtak a szerződések, még több területen szabályozták pontosan a város és a földesúr kapcsolatát. A folyamatosságot jelzi, hogy az úrbéri szerződések szövegszerkezete megmaradt, ami azt tükrözi, hogy Batthyány Lajos gróf nem akarta fenekestül felfordítani a város addigi szokásait, társadalmi és gazdasági rendjét. Az 1753 januárjában kelt úrbéri szerződés52 szerint a városnak 1600 forint árendát kell fizetnie egy évben, ám az egyösszegű fizetés azt is jelentette, hogy a város az összeget lakosok szerint saját maga osztja el, vélhetően — későbbi kontraktusok megjegyzései erre utalnak — a vagyon arányában. Egy mellékletben pontosan meghatározták, hogy „...házifundusoktól, belső és külső kertektül, fóldektül és rétektül tartozott a Város fizetni". Ez az 1600 forint pontosan 900 forinttal több, mint a korábbi szerződésekben rögzített 700 forint, vagyis a város sokáig rendkívül kedvező pozícióban élhetett. A városban élő zsellérek évente két nap robotot teljesítenek (ami egyáltalán nem sok, ha az 1767. évi Mária Terézia-féle Urbáriumra gondolunk, ahol 12 napban határozták ezt meg); ennek a zselléri robotnak pénzben mért értékét mintegy 150 forintra becsülték. A városi népesség, illetve a gazdák számának növekedése megnövelte a lakosság állattartási legelőszükségletét. A szerződés szerint a kerekesi, a péterfai és a bilkei pusztákban Nagy- és Kiskanizsa gazdái szabadon legeltethettek, ám kikötötte a szerződés, hogy ugyanott a sertések makkoltatása és a faizás 161 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) továbbra is a földesúr monopóliuma. A legeltetés után járó cenzust 400 forintra becsülték. A kilenced adásából származó jövedelmet, amely minden termékre vonatkozott, 1753-ban 700 forintra taksálták. A kocsmáitatásra vonatkozóan alapvetően a Szapáry- féle szerződés volt érvényben (ez pedig az országos jogszokásokhoz igazodott): azaz a körülbelül három hónapos, városiak által történő boráruitatás. Ám az iratokból az is kiderül, hogy a szokásjogot a városiak gyakran megsértették, s akkor is árultak bort, amikor csak az uraságnak lett volna szabad. A szerződés 6. pontja a földesúr ez ügyben keletkezett, mintegy évi 150 forintra rúgó kárának megszüntetését javallja. Azt is leírták ugyanakkor, hogy idegen borok is előfordulnak a városban, sőt olyanok is árulnak borokat, „...kiknek Szőlejek nincsen". Az italméréssel kapcsolatban a 8. pontban azt rögzítették, hogy a „...mesterséggel készttett Italokat, Sört tudniillik, égett Bort és akár minemő Pálinkát árulni a Parasztoknak tilalmas", ez a földesúr joga.53 Volt már mészárszék is a városban, de annak anyagi hasznát kizárólag a földesúr élvezhette (a bérlőn kívül). A pékek számára is maradt a régi szabály, akárcsak a vadászatra, halászatra vonatkozóan. Újszerű volt viszont annak kimondása, hogy a boltokból és a kereskedelemből származó haszon a földesúré; a telkek eladásából vagy pedig bérbeadásából az uraságnak tizedrész jár, az ebből származó éves földesúri bevételt 207 forintra kalkulálták; a caducitások az uraságra szállnak; az új házak tulajdonjogát igazolni kell; súlyosabb büntetést csak az uraság szabhat ki; a vásárok jövedelme a földesúré, de a hídpénzt a város szedheti. Kanizsa város tisztségviselőit továbbra is a város választja, ám a földesúrnak megerősítési, vagyis egyetértési joga van. Ezek voltak azok a szabályok, amelyeket az úrbéri szerződés rögzített, az ebből várható földesúri bevétel mintegy 3600 forintnyi összeg volt.54 De emellett ott voltak azok a benefíciumok is, amelyeket a földesúr a maga akaratából átengedett a városi népességnek, s amiért azok fizettek vagy szolgáltak. 1753-ban a két városrészben összesen 780 ház volt a lakosok kezén, s ezek után fejenként 1 forintot fizettek. A földesúr átengedett a városiaknak 3017 hold szántóföldet, 468 hold rétet, vagyis összesen 3485 holdnyi területet, amiért holdanként 3,5 napi gyalogrobotot vállaltak a lakosok, ez pénzre átszámítva 2032 forintnyi összeget tett ki. Ugyanez a teher a zsellérektől 200 forintnyi volt. Az átengedett irtásrétek után 40 forint cenzust kellett fizetni. Ehhez jött még az az újabb ötlet, hogy „Minden Házzal bíró Gazda tartozzék Urbarialis Regulatio szerént 18 nap gyalog szolgálni vagy azokat 10 krajcáronként megváltani", s ebből 2250 forintos jövedelme lenne a grófnak. A kilenceddel, s néhány itt fel nem sorolt aprósággal egyetemben ez 6202 forintos évi bevételt biztosított az uraságnak.55 Hangsúlyozzuk azonban, hogy nagyon sokan próbálták már úgy értékelni Kanizsa város és a Batthyány grófok kapcsolatát, miszerint az folyamatos harc volt „valamiért" (földért, erőforrásért stb.). A valóság az, hogy az 1753. évi szerződésnek már a létrejötte is egészen mást mutat. A fenti 6202 forintos urasági bevétel kikalkulálásakor számba vették azt is, hogy a város milyen jövedelmeket tud termelni, s nagyjából elfelezték a bevételeket. így figyelembe vették azt, hogy a városnak a „Négy Capitalis Vásárbul" legalább 800 forint, a hídpénzből 200 forint, a legeltetési jog átengedéséből 400 forint, a kereskedő zsidóktól 456 forint; a vendégfogadók bevételeiből 300 forint, az „Oskolabéli Ifjúságnak" fogyasztásából 300 forintjövedelme van, s ehhez hozzászámítva még néhány kisebb tételt, körülbelül ugyanakkora jövedelmet kaptak, mint amekkorát a gróf számításba vett.56 Vagyis a város és földesúr között a jövedelmek elosztásánál a vertikális rendszer mellett egyfajta reciprocitív (kölcsönösségi) kapcsolatot is megfigyelhetünk. 3. Termelés és gazdálkodás a 18. század közepén A természetföldrajzi adottságok később is meghatározták a kanizsai mezőgazdaság rendszerét. Nagyon lényeges azt megállapítani, hogy a nagybirtokrendszeren belül az uradalmi termelés szorosan illeszkedett a paraszti gazdaság működéséhez, a két üzemforma egymást feltételezte s kiegészítette. A kanizsai uradalom Batthyány-kézbe kerülése a földbirtokszerkezeten túl a gazdálkodás utókori megítélésében is segítséget tud nyújtani, hiszen az uradalom irányítása viszonylag pontos bürokratikus szabályokon alapult, s az így keletkezett forrásanyag, ha töredékesen is, de alkalmas arra, hogy segítségével a század közepi mezőgazdasági állapot legfontosabb jellemzőit megrajzoljuk. a) A szántóföldi növénytermesztés A 18. század közepén egyre jelentősebb majorsági termelés bontakozott ki a kanizsai uradalom területén. Ugyanakkor az uradalom termelési-üzemi gyakorlata elvált attól, ahogyan a földesúr Kanizsát mint mezővárost kezelte. Kanizsának a nagyrészt még mindig posványos területe nem tette lehetővé a kiterjedt majorsági gazdálkodást, így nem véletlen, hogy a földesúr — a fentebb már jelzett módon — kiárendálta saját területeit. Ezzel szemben viszont az uradalomhoz tartozó falvak mindegyikében s az eléggé nagy kiterjedésű allodiális praediumokon egyre szélesebb urasági gazdálkodást lehet megfigyelni. 162 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) A kanizsai uradalom majorsági termelésének eredményei 1748-ban" Búza (kereszt) Rozs (kereszt) Árpa (kereszt) Zab (kereszt) Nagykanizsa város pajtája melletti tagban 323 — — — Ugyanott a Lóheres kertben — — 20 — Homokkomáromi mezőn 187 446 56 282 Szepetneki mezőn 528 223 108 — Mántai pusztán — 224 — — Mikefai pusztán — — — 220 Ugyanott az angliai zab — — — 50 Alsó-Almaszegi pusztán — — — 112 Összesen 1038 493 184 664 A táblázatból néhány következtetés levonható. Látható, hogy a majorsági termelésben a hagyományos őszi növények mellé lassan beépültek a tavasziak, ami önmagában nem jelenti a mindenhol meglévő három nyomásos szisztéma elterjedését. Arra mindenesetre utal, hogy itt már egy fejlettebb szántóföldi gazdálkodási rendszer kezdett kibontakozni. Egyértelmű, hogy a majorsági árutermelés termékszerkezetének kialakítása során messzemenően figyelembe vették a piaci igényeket, amelynek tipikus jellemzője volt a feudalizmus utolsó 150 éve alatt, hogy a búza egyre inkább uralkodó szerepet játszott a piacon, s egyre inkább kiszorította onnan a rozsot és a kétszerest.58 S ez akkor is igaz, ha figyelembe vesszük, hogy az osztrák urbánus és egyben az állami kereslet is a tiszta búza (triticum purum) szerepét értékelte fel, márpedig közismert, hogy ebben az időben Kanizsa városa kifejezetten jó kereskedelmi pozíciókkal rendelkezett. Nyilván ezzel magyarázható, hogy a búza össztermése már mintegy 10%-kal meghaladta a rozs termését. Egy tiszttartói levélből tudjuk azt, hogy a búza ára tartósan magasabb volt a század közepén, mint a rozsé. Egy pozsonyi mérő búzáért ekkor 1 forint 20 krajcárt, míg a rozs mérőjéért csak 80 krajcárt adtak, de az árpa 75 és a zab 60 krajcáros ára még a rozsénál is alacsonyabb. Hozzá kell még tennünk, hogy a búza és a rozs közötti arányok nemcsak 1748-ra jellemzőek, hiszen egy évvel később a majorsági termelésben 1052 köbölnyi búzát és ugyanakkor csak 861 köbölnyi rozsot takarítottak be.59 De az is feltűnő, hogy a gabonafélék közül jelentős árpa- és zabtermeléssel is foglalkoztak. Nem tudjuk a két növény pontos felhasználását, de feltehetjük, hogy az árpatermelést a kanizsai városközpontban hamar megjelenő két sörház (sörfőzde) kereslete, valamint a majorsági állatállomány szaporodása ösztönözhette leginkább. A zabnál már nem ennyire egyértelmű a helyzet, hiszen a zab termelésének gyors terjedése szinte az egész Dunántúlon kortünet volt ebben az időben, néha még a búzatermés nagyságát is felülmúlta. Ehhez a relatíve jelentős birodalmi-állami kereslet növekedése adta meg a lökést, hiszen a meg-megújuló háborúk kiváltotta kereslet szinte állandóan jelen volt, s akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a hazai termelési gyakorlatba is egyre nagyobb arányban illeszkedett be a lóhasználat. A ló közönségesen négyszer gyorsabb volt, mint az ökör, s kétszer akkora szántási mélységet ért el, így nem véletlen, hogy a földesúri gazdaságokban gyorsan terjedt a használata.60 Volt azonban egy akadálya a terjedésnek, mégpedig a téli takarmányszükséglet, s a vele szorosan összefüggő istállózás kérdése. Nagyon érdekes, hogy a kanizsai uradalomban már kísérleteztek olyan új növényekkel, amelyekkel ezt a problémát valamiképpen meg lehetett oldani. Erre utal a táblázatban szereplő „angliai zab", amely — ismerve a korabeli névadási gyakorlatot — egészen biztosan egy külföldről behozott gabonafajta itteni termelését jelenti. Szintén lényeges elem az újdonságok között, hogy a szövegben megemlítenek egy „lóheres mező"-t is, amely pedig olyan földdarabra utal, ahol már ezt a kifejezetten modernnek számító pillangós növényt termesztették, megoldva az istállózó tartás téli nehézségét. Egyéb forrásból tudjuk, hogy a majorságban termeltek kukoricát is, de kizárólag házi szükségletre, főleg a „sváb marhára". Az uradalom majorsági termelése 1748-ban 2779 kereszt gabona volt. Az űrmértékre való átszámításhoz pontos meghatározásunk nincsen, ahhoz vagy a próbacséplés (Probdreschung), vagy a végső cséplési eredmények ismeretére lenne szükségünk. A 18. század közepe felé a gödöllői Grassalkovich163 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) uradalomban egy kereszt gabona 1,5-2 pozsonyi mérő gabonát adott, s ez a viszonylag tág arány több majorságra is jellemző volt.61 Ezt támasztják alá a Vas megyei Batthyány-uradalmaknak a — Zimányi Vera által 1964-ben közzétett — terméseredmény- kimutatásai is.62 A 17—18. században — meglehetős állandósággal — egy elvetett mag 4-6- szoros termést hozott a körmendi, a nádasdi, a szecsődi és ludwighofi majorban. Az 1750-es évből megmaradt Fűzik Mihály tiszttartó kimutatása, amelyből megtudjuk, hogy a 63 köblös búzavetés a majorságban mintegy 340 köblös hozamot biztosított, 63 vagyis egy elvetett mag Nagy-és Kiskanizsa határában 5,4 szemet hozott. Az analógiák és a megmaradt kútfők alapján nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy a kanizsai uradalomban mintegy 2800 keresztnyi gabonatermés körülbelül 5000 pozsonyi mérős, vagyis kb. 300 000 liternyi gabonatermést adhatott. Ám mindjárt hozzá kell tennünk, hogy ennek a mennyiségnek nem egészen 12%-át termelték csak a kanizsai határban, a többit a kisebb falvak és puszták területén. Még megjegyezzük, hogy egy tiszttartói jelentés szerint a kanizsai uradalommal szomszédos homokkomáromi domínium a még a kanizsainál is kedvezőtlenebb talaj adottságok mellett csak rozst és zabot termelt. A kanizsai uradalom területén a majorsági gabonatermelés össztermékmennyiségét tekintve messze elmaradt a város és a falvak termelésétől. Ugyanabból az évből, amelyből a majorsági termésnagyság egészét megbecsültük, megmaradt a kilenced- és tizedbeadást kimutató tabella is. Az adatok szerint 1748-ban a kanizsai és homokkomáromi uradalomban az úrbéres népesség által megtermelt gabonamennyiség hozzávetőlegesen az összesített adatok tízszerese, vagyis 23 200 kereszt gabona lehetett. Ez a mennyiség több mint nyolcszorosa volt a majorságban megtermeltnek, ami világosan mutatja, hogy a szántóföldi növénytermesztésen belül a gabonatermelés ágazata alapvetően a paraszti népesség létfenntartása miatt volt fontos, a termelés piaci hányada meglehetősen csekély lehetett az összterméken belül. A korabeli magyarországi gazdasági gyakorlat tükröződik a termékszerkezetben is. A sovány, homokos- vizenyős talajon a parasztság, a mezővárosi népesség azt a növényt termelte, amely a legjobban igazodott a talajadottságokhoz, s amely a gyenge földön is megtermett. Nem véletlen, hogy mind Nagykanizsán, mind Kiskanizsán, de a tágabb uradalmi településeken is a rozs termelése mindenhol megelőzi a búzáét, vagyis fordított kép mutatkozik, mint a majorsági termékszerkezetben. Nagykanizsán a búzatermés aránya 30%-ot, míg Kiskanizsán 26%-ot tett ki mindössze. Az egész uradalom területén Nagykanizsán volt a legmagasabb arányú a búzatermelés a lakosság körében. Az is szembetűnő, hogy a gabonaneműeken belül a takarmánynövények termelése a lakosság részéről nem járt túl nagy sikerrel. Ezt bizonyítja, hogy a zabtermés még csaknem negyedrésze volt a rozstermésnek, de az árpával alig-alig foglalkoztak az uradalomban a lakosok. Ugyanakkor az is következik mindebből, hogy az uradalomban jelentkező évi A kanizsai uradalom népességének kilenced- vagy tizedszolgáltatása" 1748-ban Búza (kereszt) Rozs (kereszt) Árpa (kereszt) Zab (kereszt) Nagykanizsán kilenced 1 75 3 5 7 — 3 7 Kiskanizsán tized 1 1 6 3 2 2 — 4 Szepetneken tized 2 0 0 2 3 2 32 93 Fityeházán tized — 2 8 — — Sormáson tized 77 82 5 4 9 Esztregnyén tized 55 81 1 3 8 Homokkomáromban tized — 11 — — Szentmiklóson tized — 61 — 2 1 Long Vizén tized — 4 9 — 2 6 Frau Vizén tized 4 8 2 2 7 Obornakon tized 17 — — 3 Szigárcsi pusztán tized — — — 3 9 Összesen 626 1294 43 357 164 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) mintegy 3570 keresztnyi zabtermelés egész biztosan a lakosok között is terjedő lóállomány fenntartására kellett. S végül meg kell jegyeznünk azt is, hogy a mintegy kétszer annyi nagykanizsai gazda alig termelt több gabonát, mint a fele annyi kiskanizsai, pedig nagyobb szántóföldekkel rendelkeztek. Az mindenesetre tény, hogy Kanizsa lakossága kilencedként, illetve tizedként 1011 kereszt gabonát szolgáltatott be, vagyis 1748-ban mintegy 10 110 keresztnyi gabonatermésük volt. Ez űrmértékben kifejezve — az előzőekben használt átszámítási kulccsal — mintegy 20 220 pozsonyi mérőnyi gabonát jelent. Mivel a város lakóinak meglehetősen kicsi volt az egy főre j u tó szántóterülete, így valószínűleg joggal feltehetjük, hogy elsődlegesen önfogyasztásra termeltek gabonát. A 20 220 pozsonyi mérő gabona mintegy 1 260 000 liternek felel meg, amely a mintegy 3500 fős lakosságnak fejenként 360 liter gabonát jelent, egy négy fős családra tehát évi 1440 liternyi terméket. Ez oly kevés, hogy a szaporodó lélekszámú város vélhetően rászorult a környék mezőgazdasági terméktöbbletére, vagyis felvásárló piacként jelent meg a környékbéli települések számára, arról nem is beszélve, hogy a népesség megélhetése érdekében egyéb tevékenységeket is folytatnia kellett. Ugyanakkor mindjárt hozzá kell tennünk, hogy az 1748. év nem lehetett kiemelkedően jó termőév Kanizsa határában, mivel tudunk ennél jobb és rosszabb terméseredményekről is. Kanizsa népességének gabonatermés-eredményei 1747—1750 között a termés 1/10-ed részében kifejezve (keresztben)65 Búza Rozs Árpa Zab 1747 239 693 8 100 1748 291 679 — 41 1749 317 713 1 74 1750 292 496 2 35 A gabonatermés ingadozásai elég jelentősek voltak. A legjobb termőév az 1749. év volt, amikor is — tizedtermést figyelembe véve — 11 050 kereszt gabonához jutott a lakosság, míg a legrosszabb év az 1750. év volt, amikor mindössze 8250 keresztnyi termése maradt az adózóknak. A két szélső érték között mintegy 30%-os különbség van, amely nagyjából megfelel a korabeli általános gyakorlatnak. A kanizsai mérhető értékek szoros kapcsolatot mutatnak a homokkomáromi uradalom terméseredményeivel: amikor Kanizsán több gabona termett, akkor ehhez hasonló eredmény mutatkozik az uradalom többi részén is, és ez kisebb termés esetén is így volt. Mindebből következik, hogy inkább a szélesebben ható klimatikus tényezők, s nem az emberi erőfeszítés, avagy a humán erőforrás gyatrasága okozhatta a korabeli termésingadozásokat. A szaporodó városi és uradalmi népesség folyamatosan növekedő összkibocsátást produkált. Erre utalhat az, hogy pár évvel később, 1753-ban ekkorra jelentős méretű bérelt földekkel kiegészítve a város népessége már több mint 15 000 keresztnyi termést ért el.66 Mindegyik növényfajta termésmenynyisége emelkedett, közülük legdinamikusabban a zabé és az árpáé, e két utóbbi növény aránya az összmennyiségen belül már elérte a 20%-ot. b) Az állattartás Gyér forrásainkból az uradalom állattartása is megítélhető. A földesúri állattartáson belül legfontosabbnak a szarvasmarhatartás tűnik. Az 1748. évi tiszttartói jelentés szerint 190 szarvasmarhát lehet találni a két uradalom területén, ebből a kanizsai uradalomban 107-et. Ez azonban csak ideiglenes állapotnak tekinthető. Ennek egyik lényeges oka, hogy a magyarországi Batthyányuradalmak között sajátos üzemszervezeti és munkamegosztási rendszer alakult ki erre az időre. Lényege az volt, hogy mind a szántóföldi növénytermelés, mind az állattartás szempontjából igyekeztek kihasználni az eltérő adottságú uradalmak gazdasági lehetőségeit. Ez az állattartás szempontjából azt hozta magával, hogy az állatokat — főleg az eladás előtti hízlalási korszakokban — oda hajtották, ahol a legtöbb szabad legelőt lehetett találni. Esetünkben Kanizsáról a Baranyai megyei Sellye központú uradalom legelőire vitték az állatokat, s az odahajtott szarvasmarhákat is beszámítva a kanizsai és homokkomáromi uradalmakban már nem 190, hanem 237 állatot lehetett találni.68 A kor szokásainak megfelelően csak az ökröket küldték tovább, a teheneket nem lehetett nagy távolságra hajtani. Külön érdekessége az összeírásnak, hogy Kani- Bika Tehén Üsző Bikaborjú Kanizsai uradalom 2 80 17 80 Homokkomáromi uradalom 2 60 15 6 Összesen 4 140 32 14 Szarvasmarhák száma 1748-ban a kanizsai és a homokkomáromi uradalomban" 165 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) zsán „svájcériáról" beszél. A „svájcéria" meglehetősen szokatlan a 18. század közepe előtt Magyarországon, hiszen a jelesebb állományokat inkább csak az 1780-as évektől telepítették az országba. Ám vélhetően nem járunk messze az igazságtól, ha azt feltételezzük, hogy Kanizsa városának viszonylag jelentős, mintegy 3500 fős fogyasztóközönsége már elegendő keresletet biztosított az urasági tehenészet számára. A téli takarmányt a megtermelt lóhere, valamint a kaszálókról betakarított széna és sarjú jelentette, utóbbiak mennyisége 1756-ban összesen 108 szekérnyi volt.69 Meg kell említenünk a sváb marhák számára termelt kukoricamennyiséget is. Az urasági konvenciósok deputátumjegyzékéből tudjuk, hogy a svájcériával külön ember foglalkozott, az úgynevezett „svaiczer gulás". A 18. század közepére vonatkozóan vannak adataink a városi népesség állatállományáról is. 1746/47-ben — amikor is Kanizsán 470 olyan ember élt, akinek háza volt, s aki az évi 4 forintos házadót fizette — 410 jármos marhája volt a gazdáknak, 436 tehene és 276 növendékállata.70 Két évvel később, 1750-ben 239 olyan gazda volt a két városrészben, akiknek 2 vagy annál több igás állata volt. Mindebből az a lényeges, hogy feltehető a gazdánkénti egy ökör—egy tehén állománynagyság. Nyilvánvalóan a szarvasmarha-állomány továbbszaporodott, s annak sajátos vegetációs rendszere hasonló mértékben szaporította a hím- és a nőstényállományt, s ebből távolabbi következtetések is adódnak. Mivel ebben a korszakban teheneket szántóföldi termelésre nemigen használtak, a szarvasmarha-állomány a városi népesség számára meghatározó tejfogyasztást, illetve szélesebb értelemben vett tejtermékfogyasztást jelenthet. A város nyilvánvalóan nem volt alkalmas az egy gazda kezében lévő nagy tömegű állatállomány városon belüli elhelyezésére, ugyanakkor a településrend megfelelt az utcára merőlegesen néző porták mögötti nagyállattartás biztosítására, így valószínűsíthetjük, hogy a fenti szarvasmarha-állomány gazdánkénti eloszlása esetében nagy koncentráció nem alakulhatott ki. A 18. század közepétől a nyugat-magyarországi területeken, a Duna-parti, viszonylag jó szállítási kapacitásokkal rendelkező vidékeken szinte folyamatosan emelkedett a juhtartás jelentősége. A kanizsai uradalomban 1748-ban a földesúr kezén 301 juh volt, s ehhez hozzászámíthatjuk a szepetneki mezőn lévő 298, valamint a homokkomáromi vidéken található 300 darabot, s így együttesen 933 j uh volt a két uradalomban.71 A kanizsai állományban a 301-ből 296 ürü, illetve 5 hím állat található, ám minden bizonnyal az egy tagban lévő uradalomban egységesen kezelték az állományt. A gyapjút piaci eladásra szánták, de a tevékenységet végül is nem házi kezelésben folytatták, hanem kiárendálták, éppen ezért külön juhászt nem kellett foglalkoztatni és fizetni. Egy fennmaradt szerződésből megítélhető az árenda módja is.72 1758 és 1761 között az uradalom Gerencsér János birkással kötött szerződést, aki összesen 505 darab állatot vett át bérletbe. A kontraktus pontosan előírta a kötelezettségeket is: a birkásnak évi 328 forintot kellett fizetni, a szokásoknak megfelelően negyedévi, 82 forintos bontásban, s ugyanakkor ő maga gondoskodott bojtárjai eltartásáról. A birkatartáshoz az infrastrukturális feltételeket a földesúr biztosította: átadta a legelőket, a téli tartáshoz 100 birkánként 4 szekér szénát és sarjút adott, lehetővé tette a sózást, de kikötötte, hogy a birkatrágyát kizárólagosan az uradalom használhatja fel. Az árendás kapott még az ottani megélhetésre évi 20 pozsonyi mérő rozsot, 12 pozsonyi mérő búzát, 2 akó bort, valamint saját használatra 3 holdnyi területet, ahol szabadon folytathatott szántóföldi gazdálkodást, termékmennyiségéből kilencedet vagy tizedet nem kellett fizetnie. Az 18. század közepi birkaállományban nem tudunk nemes fajtákról, minden bizonnyal az országos gyakorlatnak megfelelően a durva gyapjas rackát tartották itt is. Az uradalomban foglalkoztak lótartással is, ám ennek minimális volt a nagyságrendje; 1748-ban 5, 1753-ban már csak 2 ló volt.73 Mivel külön lovászt tartottak, így vélhetően az intézői, illetve az alkalmankénti grófi látogatás közlekedési eszközigényét elégítették ki. Mindebből viszont az is következik, hogy a majorsági zabtermelés minimális mérete ehhez az alacsony állományhoz igazodott. Sertéstartással is foglalkoztak a 18. század közepén a majorságban, hiszen a konvenciós listán szerepel egy kanász három bojtárral, de az állomány nagyságát nem ismerjük. Ehhez hasonlóan az esetleges ház körüli kisállattartásról sincs információnk. c) Szőlészet-borászat A táji adottságokból következően Kanizsa bortermelési lehetőségei nem voltak túl jók. Bár voltak napsütötte domboldalak az észak-déli lejtőkön, a homokos talaj nem kedvezett ennek az ágazatnak. A népesség mégis igyekezett — ahol csak lehetett — szőlőt telepíteni, hiszen egyrészt a szőlőhöz viszonylag kedvező jogi adottságok kapcsolódtak, másrészt a mocsár szagú poshadt víz nagy mennyiségű és tömeges fogyasztása országszerte riasztotta az embereket. A kanizsai uradalomban a majorságon belül is foglalkoztak szőlészettel és borászattal, ám nem túlságosan kiterjedt formában. Az országos gyakorlat is azt mutatta, hogy a majorsági szőlőtermelés nem igazából kifizetődő termelési forma, helyette inkább a kiárendált, vagy pedig a hegyvámos-dézsmás megoldás terjedt el.74 Az uradalmi falvak közül is csak Szepetneken foglalkoztak 166 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) szőlőtermeléssel. 1752-ben Nagykanizsán a majorsági termelésből 335 akó termés származott, ezzel szemben hegyvámként és dézsmaként 1476 akót sajátíthatott el a földesúr." Ugyanekkor Szepetneken 181 akós termést őriztek az urasági pincében, amely összesen 1993 akónyi bort jelentett az uraságnak. Mindebből megközelítően megítélhető a lakosság borkészlete is, hiszen a dézsmás és hegyvámos jellegű mennyiségnek hozzávetőlegesen az ötszöröse lehetett a lakosság termése. Az uradalmi népesség tehát mintegy 7400 akónyi bort készíthetett, amiből saját fogyasztásra és piaci kiárultatásra 5900 akó juthatott. A minőség azonban tartósan gyenge volt, amire mind a deskriptív statisztikai irodalom megjegyzései, mind elszórt levéltári adatok is egyértelműen utalnak: így például egy későbbi, 1803-ból származó forrás megemlíti, hogy a vörösborokat és a csemegeborokat kénytelenek voltak összekeverni, hogy valamilyen elfogadható minőséget kapjanak.76 A már korábban bemutatott századközepi úrbéri szerződés rögzítette a szeptember végétől karácsonyig tartó lakossági borárulás lehetőségét, az év további kilenc hónapos részében a földesúr adhatta el saját borát. Tudjuk például, hogy 1753-ban a földesúri kézben lévő nagykanizsai korcsmákban 851 akót, a kiskanizsai korcsmákban 41 akónyit adtak el, míg az egész uradalomban — beleértve a két kanizsai városrészt is — 1250 akót. A bormennyiség kicsiny hányadát az uradalmi alkalmazottak kapták, 1750-ben a deputátumként adott mennyiség 20 akónyi volt. Valószínűleg jól jövedelmezett a boreladás, amit abból lehet sejteni, hogy az uradalom is vásárolt bort a lakosságtól, hogy aztán tovább adhassa: így például 1748-ban az 1019 akós bevétel mellé még 496 akónyit vett.77 Az uradalmi pincékben a bor tartósításával, kezelésével a kulcsár foglalkozott. d) Erdőgazdálkodási erdőélés Az uradalom területének bemutatásakor rámutattunk, hogy a 18. század közepén a határ túlnyomó része még erdő és mocsár volt. Az erdő a korabeli népesség számára a megélhetés igen komoly feltételeit biztosította. A fa még mindig univerzális alapanyag volt, a házépítéstől a ház berendezésén keresztül az ipari termelőeszközökig szinte minden fából készült, nem is beszélve a fáról mint tüzelőről. Nem véletlen, hogy a 18. században már megjelentek olyan állami rendelkezések, amelyek az ország egyre ritkuló erdőállományának a védelmét voltak hivatva biztosítani. A kanizsai uradalomban a faizási jog olyan jog volt, amelyet a város a földesurával szemben hosszú távon magának tudott fenntartani. Már 1731-ben Szapáry Miklós özvegyével szemben elérték, hogy a bérbe vett Bilke, Kerekes és Péterfa pusztákon a legeltetés mellett szabad faizási joguk is legyen.78 (Vélhetően a szabad faizás ekkor még feltételek nélküli fafelhasználást jelentett.) Ennek megfelelően minden marhával rendelkező városi gazda egy szekér tűzifát termelhetett ki és szállíthatott az udvarába; az ellenőrzés és elosztás már a városi önkormányzat hatásköre volt. Az 1753. évi úrbéri szerződésben is fenn tudták tartani régi jogaikat, a faizás továbbra is szabad maradt, de kikötötte az uradalom, hogy sövénynek való vesszőt csakis az uradalmi tiszttartó engedélyével lehet vágni, s neveltetési célból különösen tilalmazták a nemesebb fafajták, így a tölgy, a bükk és a mogyoróvesszők vágását.79 Ezzel szemben viszont adataink vannak arra, hogy a 18. század vége felé a népesség számának emelkedése miatt már csak a szegényeknek engedélyezték a szabad faizást, a többiek számára a favágást, a fahordást feltételekhez kötötték. Az erdők hasznosításának ennél is több formája volt. A városlakók számára a makkoltatás lehetősége sokat jelentett. A Szapáry-időkben a földesúr még magának tartotta fenn a sertésmakkoltatás lehetőségét (nem kizárólagosan Kanizsán volt így, mert tudjuk, hogy a letenyei uradalomban is hasonlóképpen cselekedett), ám ahogyan terjedt a városiak sertéstartása, úgy kellett egyre nagyobb területekre biztosítani e jogot. Az 1753. évi szerződésben a városiak megkapták az általuk használt erdőkben a sertésmakkoltatás lehetőségét, a gubacsszedés azonban tilalmazott volt számukra. A méhészkedés a Kanizsa környéki nagyobb erdőkben elterjedt tevékenység volt olyannyira, hogy már magának a városnak kellett az erdei méhesekről intézkednie. 1768-ban például kényszerűen elrendelte a városi magisztrátus, hogy a „város erdejében felállított méhesek" elhordását hajtsák végre, mert „...különben az erdőpásztorral felégetteti azokat".80 A vadászati lehetőség a század közepén inkább teher volt a városnak, semmint jövedelemforrás. A szerződésekben a puskás vadászatot tiltották a városlakóknak, ám ehhez az is hozzájárult, hogy a város köteles volt hajtókat állítani a vadászathoz. Az elrendelt vadászat fontos tevékenység volt, hiszen a tilalmazás miatt a kártevő vadak elszaporodhattak, s komoly károkat tehettek a szántóföldi termeivényekben, tehát az intézményesített vadászatra szükség volt. Mindjárt hozzá kell tennünk, hogy ez a dél-kelet zalai vidék szinte egybenőtt a belső-somogyi tájjal, amely máig közismerten gazdag vadállományáról. A dúvadak irtásáról végül is az 1773. évi úrbéri szerződésből szerezhetünk információkat, amikor is előírták, hogy a központosított vadászatok alkalmával a városiaknak puskával és hajtó emberekkel felszerelkezve kellett megjelenniük, s a puskához a lőport és az ólmot a földesúr adta.8'' 167 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) e) Halászat A táj mocsaras, ingoványos volta lehetővé tette a halászat és a vízi világ kihasználását. Nyilvánvalóan ez az a tevékenység, amelyről az írott források a legkevesebbet tudják mondani, a kérdés megítélésére még a néprajzi-antropológiai kutatások is inkább csak feltételezések, analógiák alapján tudnak válaszokat megfogalmazni. Azt tudjuk, hogy az uraság a század közepe táján — felhasználva a patakok folyóvizét — halastavak kialakítását kezdte el. 1752- ben az uradalom Kampelberg György „Toó Ásó Mesterrel" kötött szerződést a kanizsai és a homokkomáromi határban kiásandó halastavak létrehozásáról. 82 A mester hozta az „értő legényeket", akik az ásást végezték. Megvizsgálták az addig létrehozott csatornákat, kijavították a korábbi halastavak „tizenhárom ölbül való omladozó partyát". Végül is a három korábbi halastó mindegyikénél végeztek javításokat. Ennek ára 185 forint, 10 akó bor, valamint 20 köböl rozs volt, amit részletekben, a munka előrehaladtának arányában folyósítottak az árendás mesternek. A halastavak a kanizsai határban a későbbiekben, a század második felében is megmaradtak. Nyilvánvalóan a berek területe is kínált élelemszerzési lehetőségeket. Említettük, hogy mind Bél Mátyás leírása, mind az egyéb szöveges források gyakran utaltak arra, hogy a berek, a mocsár halban, csíkban, rákban gazdag, s több úrbéri szerződés is biztosította a berek területén történő „csikászás"-t. f) Egyéb, az uradalom által folytatott tevékenységek A felsorolt ágazatok rövid jellemzése világosan mutatja, hogy a 18. század közepére mind a nagybirtok, mind a város mezőgazdasági rendszere kezdte elnyerni a korban megszokott formáját. A Batthyányak földesurasága idején kiépült a nagybirtokszervezet, felépítették a városban a ma is meglévő (és éppen múzeumépületként szolgáló) kastélyukat,83 s ezenkívül még számos egyéb épületet is emeltek. Volt egy kastélya az uradalomnak Homokkomáromban is, amely viszont állandó javításra szorult. 84 Az uradalom igyekezett megragadni minden olyan jövedelemszerzési forrást, amely a kor agrárgazdasági technológiája és a törvényes adottságok kihasználása mellett egyáltalán lehetséges volt. így például tudunk arról, hogy 1765-ben volt már egy pálinkafőzője is, amit sikerrel árendába bocsátottak. 85 Volt egy téglaégető az uradalom területén, amely termelésével sok feladatot tudott már ekkor is teljesíteni.86 Rendelkezett az uradalom majorsági eszközkészlettel, ám ennek mennyisége — pontosan a kicsiny majorsági gazdaság miatt — nem volt igazából jelentős, de a forrásokból tudunk arról, hogy az alkalmazott béresek bivalyszekereket használtak, amelyekből volt a szepetneki és a homokkomáromi majorban is egy-egy darab. Bajcsán az uraságnak volt két malma, közülük az egyik deszkametszőként működött. Foglalkoztak cserépégetéssel, zsindelykészítéssel is.87 A mészárszéket kiárendálták, 1765-ben a tisztiszéki iratok szerint a kiskanizsai mészárszék mintájára Nagykanizsán is bérletbe bocsátották annak használatát, amiért a földesúr 87 forint készpénzjövedelmet könyvelhetett el.88 A tisztiszéki határozatok állandó sürgetésére az uradalom igyekezett minden olyan földet bérbe adni, amelyeknek hatékony kihasználására nem maradtak kapacitásai. Mindjárt hozzá kell tenni, hogy az átlagosnál valószínűleg jobban élő kanizsaiak között mindig akadt vállalkozó polgár, aki hajlandó volt megpróbálkozni a bérfizetéssel. IV AGRÁRGAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM A 18. SZÁZAD UTOLSÓ HARMADÁBAN 1. Népesség és társadalmi struktúra Nagy- és Kiskanizsa népességnövekedésének dinamikus üteme a 18. század közepe után némileg lelassult, ám a növekedés még így is jelentős maradt. Levéltári források és szakirodalmi adatok alapján az 1770—80-as évek körül a városrészek népességnagysága a táblázat szerinti volt.89 Az adatokból világosan kiszámolható, hogy az 1757 és 1784 közötti időszakban a két városrész közül Nagykanizsa népessége növekedett gyorsabban. Azt nem tudjuk, hogy esetleg volt-e jelentősebb belső vándorlás a két városrész között, mindenesetre nem zárhatjuk ki. Az is világosan látható, hogy 175 7—1784 között Nagykanizsa lakossági részarányát 65%-ról 70%-ra növelte. Sajnos a ránk maradt népesség-összeírások közül még az 1784. évi is igencsak tömbösített jellegű adatokkal rendelkezik, így azt nem lehet megmondani, hogy a tisztán mezőgazdasági népesség mekkora lehetett Kanizsa két városrészében. Ám egyéb kiegészítő források is maradtak, így például két gazdakimutatás, illetve egy területi felmérés. Ezekből megállapítható, hogy 1768-ban Nagykanizsán 421 gazdát, 168 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) Nagykanizsa Kiskanizsa Összesen 1757 2335 (65,4%) 1238 (34,6%) 3573 1771 2882 (67,9%) 1367 (32,1%) 4249 1784 3857 (70,5%) 1618 (29,5%) 5475 Kiskanizsán pedig 250 gazdát (vagyis összesen 671-et) számláltak.90 A gazdák száma ugyanakkor folyamatosan szaporodott, 1771—72-ben Nagykanizsán már 47-tel, Kiskanizsán pedig 18-cal volt több gazda, mint 1768-ban.9'' (Azt is hozzá kell tenni, hogy néha a források bizonytalanná teszik a kutatót, ugyanis sokszor egymásnak ellentmondó adatokat is tartalmaznak.) Ha még szélesebb intervallumban vizsgáljuk a gazdák számának szaporodását, akkor az 1753 és 1771—72 közötti, mintegy 20 éves időszakra vonatkozóan azt állapíthatjuk meg, hogy Nagykanizsa 94, Kiskanizsa társadalma pedig 74 gazdával szaporodott, vagyis összességében 168 új, földdel is rendelkező családfő jelentkezett ebben az időben. Tudjuk azt is, hogy 1773-ban a két városrészben együtt 108 olyan családfő élt, aki foglalkozását tekintve iparos és kereskedő volt. Az 1784. évi népszámlálásból az is kiderül, hogy Nagykanizsán már 529, míg Kiskanizsán 297 ház volt, ami azért lényeges, mert azt tekintették gazdának, akinek belső fundusa, így értelemszerűen valószínűleg háza is volt. Ugyanakkor arra is fel kell hívnunk a figyelmet — s ennek van agrárvonzata is —, hogy a két városrész háztartási rendszere eltérő volt. Nagykanizsán 1784-ben az 529 házban 732 család élt, vagyis csaknem 1,4 család jut egy házra. Ez arra utal, hogy a keleti városrészben megindulhatott a lakosság házakon belüli felduzzadása (vagyis a háztartás belső létszámának növekedése, amely sajátos agrárkortünetnek számít az ekkori Magyarországon, s ez aztán folytatódott a 19. században is.) Ezzel szemben Kiskanizsán egy házra alig több, mint egy család jut. Ez azzal függ össze, hogy az agráriusabb jellegű nyugati városrészben nemigen voltak már művelés alá vonható szabad területek új család (s egyben új háztartás) alapítására. Ennek főleg akkor van jelentősége, ha azt nézzük, hogy itt is folyamatos volt a gazdák szaporodása: 1768-ban még csak 250, ám 1784-ben már 297 önálló házzal rendelkező személy volt a városban. Az is lehetséges, hogy a kiskanizsai népesség növekménye vagy annak egy része lassan átköltözött a keleti városrészbe. Eltérő volt a két város településrendszere is. Már egy korábbi, 1753. évi „Belsőségek birtokíve" című kimutatás szerint Nagykanizsán 14 utca volt. Ezek közül 1772-ben a leghosszabb a Soproni utca, ahol az akkori 383 fundusból 107 található.92 Ezzel szemben Kiskanizsán jóformán csak egy utcát találunk, ott ugyanis a népesség letelepülése inkább halmaztelepülési sajátosságokat mutatott, mintsem utcarendezettséget. A II. József korában felvett térképvázlatokból az is látszik, hogy a Batthyány uraság telkei Nagykanizsán a Szombathelyi (Magyar) utca, a Légrádi utca, és a Fő út mentén helyezkedtek el. A nem kis létszámú zsidóság főleg a Légrádi és a Magyar utcában lakott.93 Nagyon érdekes eleme a város társadalmi összetételének, hogy keleten mind a társadalmi jogállás, mind a foglalkozás szempontjából meglehetősen sokszínű népességet találunk. Már az 1774. évi úrbéri összeírás is azt mutatta, hogy a 223 telkes mellett igen nagy számú (225 fő) zsellér és házatlan zsellér élt.94 Az 1784. évi népszámlálás szerint Nagykanizsán a 393 polgár mellett 20 nemes, 35 pap (a létszámban nyilván a rendházzal bíró ferencesek is benne vannak), 3 tisztviselő élt, de volt 255 zsellér és 103 olyan felnőtt férfi is, aki az egyéb kategóriába esett (lehettek ezek urasági alkalmazottak, szolgák stb.). Ha pedig egy korábbi, az 1771—72. évi összeírás adatait tekintjük, akkor láthatjuk, hogy Nagykanizsán 138 olyan személyt írtak össze, akik az opifex vagy a quaestor minősítést kapták, s ez világosan utal arra, hogy a kereskedő iparos- és hivatalnokréteg egyre jelentősebbé válhatott a keleti városrészben, hiszen a családfőket tekintve a két kategóriában összeírtak aránya már elérte a 16%-ot.95 Mindenképpen fel kell hívni a figyelmet, hogy akár a népszámlálás, akár az úrbéri összeírás adatait tekintjük, igencsak megszaporodtak azok a társadalmi elemek, akik a hagyományos feudális jogviszonyon kívülinek minősülhetnek, akik nem urbarialis mivoltukon, hanem egyéb szálakon kapcsolódtak a földesúrhoz. Ezzel szemben Kiskanizsán sokkal homogénabb, mondhatnánk falusiasabb társadalmi összetételt találunk az 1770-es és 80-as években. A korábbi esetben a 268 gazda mellett mindössze 7 tisztségviselőt írtak össze, de hasonló kép tükröződik a későbbi népszámlálásból is, amely szerint a 234 polgár jogállású ember mellett 106 zsellér is élt, valamint 56 egyéb jogállású, de itt szó sincs nemesekről, tisztviselőkről, papokról, stb. A termékenységi és halandósági mutatók a két városrészben nem különböztek lényegesen, amit jól mutat, hogy az 1—17 éves férfiaknaknak az össz-férfinépességen belüli aránya a két városrészben lényegében megegyezik. A Dél-Dunántúl területe ebben az időben — a Kanizsától távol levő Pécset leszámítva — szabad királyi városok nélküli térség volt. Meglehetősen nagyszámú olyan mezőváros található azonban ezen a 169 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) vidéken, amelyeknek városiasodásában a mezőgazdaság nyilvánvalóan nagy szerepet játszott. Érdemes tehát egy rövid összehasonlítás erejéig megvizsgálni, hogy Kanizsa társadalmi struktúrája mennyiben felel meg a térség adottságainak, avagy mi a különbség a régió többi mezővárosához képest. Vizsgálatunkhoz olyan településeket választottunk, amelyek viszonylag közel fekszenek Kanizsához, értelemszerűen zalai vagy somogyi oppidumok. Népességnövekedés a Kanizsa környéki mezővárosokban96 (1784/85, 1828) 1784/85 1828 Kis- és Nagykanizsa 5475 7824 Marcali 1426 1446 Kaposvár 2126 3579 Csurgó 877 1656 Zalaegerszeg 3500 3454 Légrád 2009 2144 Csáktornya 1142 1475 Kottori 1712 2118 Keszthely 3586 6930 Az összehasonlításból látható, hogy a népességszám tekintetében Kanizsa növekedésével a két megyeközpont — Zalaegerszeg és Kaposvár — nem tudott lépést tartani, egyedül a gróf Festeticsek mezővárosában, Keszthelyen ment végbe viszonylag hasonló lakosságszám- emelkedés. Mindjárt hozzá kell tennünk azonban, hogy Keszthely növekedése inkább tudatos földesúri fejlesztő politika eredménye volt, míg Kanizsa esetében ilyesmiről nem beszélhetünk. Még ennél is fontosabb azonban az, hogy a többi mezővárosban a viszonylag lassú népességnövekedés, továbbá az agrárszerkezeti elmaradottság is nyilvánvaló, hiszen a lakosság döntő aránya továbbra is a paraszti címszó alatt felvett népességelemnek bizonyult. Ezzel szemben Kanizsa olyan kiváltságos mezőváros volt, ahol a népesség egy része polgárnak mondhatta magát, évi megváltást fizetett, s — legalábbis Nagykanizsa — egyre inkább jelentős iparral és kereskedelemmel rendelkezett. Akár úgy is fogalmazhatunk, hogy a Dél-Dunántúlnak ezen a vidékén egyedül Kanizsa volt az a mezőváros, ahol a modern városképződés folyamata már annyira előrehaladt, hogy ebből a szempontból a 18. század végére számos szabad királyi várost is megelőzött. 2. Az úrbéri szerződések és a területi változások A gazdák számának szinte folyamatos növekedése a földesúr számára meglehetősen előnytelenné tette a két Kanizsa határában a régi, még az 1750-es évek elején kikalkulált cenzusrendszert. Emlékezhetünk, hogy 1753-ban olyan szerződést kötöttek, amely szerint az évi 1600 forint fizetése reálisnak tűnt, ám az összeg szétosztását a lakosok között a város vezetősége végezhette. Időközben azonban a gazdák száma másfélszeresére nőtt, az árak és az értékesítési viszonyok folyamatosan javultak, vagyis az uraság részéről joggal merülhetett fel a kanizsai úrbéri szerződés revideálása. Két tényező ehhez mindenképpen hozzájárult. Az első, hogy 1760. június 10-én kelt nyilatkozatában Batthyány Lajos gróf lemondott kanizsai és homokkomáromi birtokainak tulajdonjogáról és kezeléséről, s azt a birtokok összes haszonélvezetével együtt átadta legidősebb fiának." Az új földesúr nyilvánvalóan jövedelmet akart kapni birtokaiból. A második tényező pedig az, hogy az 1760-as évek közepén egész Magyarország területén megindultak a Mária Terézia királynő által 1767. január 23-án elrendelt úrbéri összeírások, amelyeknek során felmérték és egységes elvek alapján rögzítették az úrbéresek által birtokolt földterületet, s meghatározták az utánuk járó szolgáltatásokat. Mindjárt hozzá kell tennünk, hogy Magyarországon éppen Zala és Vas vármegye volt az a terület, ahol a legnagyobb társadalmi elégedetlenség lángolt fel, s nem utolsósorban éppen a Festetics- és a Batthyány-birtokok népessége lázadozott a legtöbbet. (Finoman úgy is fogalmazhatunk, hogy a két legnagyobb Batthyány földbirtokos a birtokain történő lázadozás alkalmával nem állt éppen a helyzet magaslatán.) 98 Zala megyében is elkezdődött az úrbérrendezés, ám a folyamat lassan haladt, főleg azért, mert a szerződéssel élő települések, de főleg a mezővárosok polgárai, parasztjai nem akartak a korábbi kontraktusnál kedvezőtlenebb Urbáriumot.99 Emiatt 1767—68-ban az ellenálló nagyobb mezővárosokat (Nagykanizsát, Zalaegerszeget, Turnischát, Alsólendvát és Csáktornyát) úrbéri perekkel akarták az új Urbárium elfogadására szorítani.100 Mint tudjuk, Kanizsa kiváltságos mezőváros volt, de mégiscsak mezőváros, tehát földesúri fennhatóság alá esett, így küzdenie kellett a korábbi kedvezőbb állapot fenntartásáért, ám tudomásul kellett vennie, hogy a mellette lévő uradalmi falvak (Sormás, Esztregnye, Bajcsa stb.) 1767—68 során Urbáriumot kaptak, s ez előrevetítette a kanizsai újrarendezés végrehajtását is. Ugyanakkor az uradalom falvaiban sem ment simán az úrbérrendezés végrehajtása. Szepetneken például a jobbágyok kijelentették, hogy az új szabályozást nem akarják elfogadni, s helyette inkább a régi szerződés szerint kívánnak és hajlandók szolgálni egészen addig, amíg a király az új kontraktust jóvá nem hagyja. Homokkomáromban a jobbágyok határozottan megtagadták az 170 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) irtásföldek megváltási árának átvételét, és nem voltak hajlandóak azokat telki illetményükhöz csatolni, hiszen kedvezőbb volt az adózás utánuk.101 Egy 1768. évi kanizsai tervezetből tudjuk, hogy számos helyen megszorították volna a népesség agrárgazdasági tevékenységét, így a projektum nagy felzúdulást váltott ki. A városiak instanciájukban többek között azt kérték, hogy a földesúr a kerekesi, a bilkei és a péterfai pusztákat adja át nekik, mivel igen szűk a legelőjük, vagy pedig a földesúr vigye a jószágait máshova.102 Tanulságos volt a tiszttartó javaslata, miszerint ,/ízért nincs elég legelő, mert nemcsak magok marháikat legeltetik, hanem külső és kereskedésre szedett marháknak az legeitetőt kibérlik, és ennyi hányan közölük mint a vagyonosabbak élik az határnak részeit, többi lakosoknak nagy rövidséggel".103 Végül is az új szerződést 1770. július 15-én kötötték meg.104 Az addigi 1600 forintos cenzus megmaradt, s ez kétségkívül nagy eredmény volt a város számára. A házatlan zsellérek robotját egy nappal csökkentették. Az uraság felemelte a kerekesi, a bilkei és a péterfai pusztában történő szabad legeltetési cenzust, valamint a dőlt fák szabad felhasználása után járó cenzust a korábbi 400-ról 600 forintra. Az idegenek árendáiból származó haszon a földesurat illette, a telkek adásvétele továbbra is csak a földesúr engedélyével történhetett. További szigorítást jelentett a bíróválasztás hagyományos rendjének megváltoztatása, miszerint a bírót az uraság három jelöltjéből a város választja. A kilencedet és a tizedet továbbra is fizetik a városiak, a hegyvámos és dézsmás bort kötelesek voltak az uraság pincéjébe behordani. A vadászat, a halászat és a mészárszék joga az uraságé. A városnak azért maradtak még jövedelemforrásai. A kocsmáitatásra fennmaradt a hagyományos három hónapos állapot. A beteg állatokat engedély nélkül is leölhették, az ártalmas nagy vadakat lelőhették. A városi legelőkön csak a város marhái legelhettek. A vásárok és a sátorok jövedelmével is a város rendelkezhetett, akárcsak a hídpénz szedésével. A város népességének mindez nem nagyon tetszett, hiszen három nappal később már megfogalmazták panaszukat is. Az instanciából olyan kép bontakozik ki, amely a korábbi jó állapot utáni kesergés hangulatát idézi. Természetesen felpanaszolták, hogy sok a cenzus. (Mindjárt hozzá kell tennünk, hogy ekkor egy dicalis adóösszeírás szerint Nagykanizsán 420, Kiskanizsán pedig 241 gazda élt, vagyis az egy gazdára jutó cenzus 2,42 forint volt.)105 Kérték, hogy hadd lehessen szabad a kocsmáitatás joga, hiszen „saját szőlőjük van". (Ez nyilvánvalóan nem volt igaz, tudvalevőleg a szőlők a hetvenes években még nem Kanizsa területén voltak.) A kilenced helyett mindenben inkább tizedet fizettek volna. Kérték, hogy a szomszédos Festeticsbirtokokról (nyilván a csurgói-szentmiklósi területekről) átjött vadakat hadd lőhessék le, de emellett megígérték, hogy a Batthyány uraságét nem bántják. Szabad birtokforgalmat akartak, az évi szerződés bizonytalansága helyett jobbnak vélték az örökszerződés létrehozását. Úgy gondolták, egy mészárszék őket is megilletné, akárcsak az ún. „svájci földek" használata. A kölcsönös vádaskodások és követelőzések után a kérdés végleges — s a forrásokból úgy tűnik, hogy tartós — rendezése az 1773. március 29-én kelt úrbéri szerződésben következett be, amely Kanizsa város és Batthyány Ádám gróf között köttetett. 106 Bár a város monográfiaírója, Barbarits Lajos meglehetősen plasztikusan ábrázolja a szerződés létrejöttét,107 mégis úgy tűnik, hogy kölcsönös engedmények vannak ebben az új kontraktusban. Az évi 1600 + 400 forintos cenzust a város továbbra is elismerte, biztosította azt a régi jogot, hogy a jövedelem arányában a város osztotta szét, s ezzel hosszú távon újra előnyös állapothoz jutott. Hatalmas különbségek voltak ugyanakkor az egyéni fizetésben. 1773-ban Nagykanizsán a legtöbbet, évi 16 forintot a „Piaci utcában" lakó Chinoranyi Leopold nemes ember, a postamester fizette, míg a kiskanizsai fővirilisnek Vunczon József számított a maga 13 forintjával.108 Érdekes módon a kiskanizsaiak az összes 2000 forintból népességük arányához képest többet fizettek, mint a nagykanizsaiak. A 2000 forintos kvótából 875 forint (44%) megfizetésének terhe hárult rájuk akkor, amikor a gazdáknak csak 37%-a élt Kiskanizsán. A város biztosította magának azt is, hogy a külső és belső telkeket szabadon adhatja el. Továbbra is szabadnak minősült a cenzus ellenében a három pusztában való legeltetési jog, ám a zsidók és a görögök ottani legeltetése kizárt volt, ugyanakkor ők nem fizettek cenzust sem, hiszen másfajta adóra voltak kötelezve. (Az 1771—72-es dicalis conscriptio szerint 50 zsidó család élt már a keleti városrészben.) 109 Ha a város makkoltatni akarta a sertéseit, akkor ezért bérleti összeget kellett fizetnie a földesúrnak. Nagy újdonság volt a korábbiakhoz képest, hogy a földesúr engedélyezte a városnak a juhtartás lehetőségét. Megmaradt a hídpénz, az útvámszedés és a vásári jövedelem is a város számára. A földesúr biztosított magának még 400 forint bevételt a kidőlt és száraz fa városi lakosok általi felhasználásából, továbbá fenntartotta magának a kocsma, a mészárszék, a vadászat, a halászat stb. jövedelemszerzési lehetőségét. (A kocsmával kapcsolatban kiemelhetjük a szerződés azon punctumát, miszerint „senki a házában bort nem tarthat, el nem adhat"). A házatlan zsellérek a régi gyakorlatnak megfelelően 2 gyalognappal tartoztak az uraságnak, s emellett még 20 krajcár cenzust is fizet171 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) niük kellett. Kimondták azt is, hogy az új irtásföldek növekedése miatt újra fel kell mérni Kanizsa területét. A kórház számára rendelt 61 holdnak a fenntartása a város kötelessége volt. Megszabadult a földesúr a híd rendben tartásának kiadásaitól is, a továbbiakban ez a várost terhelte, amiért a földesúr némi földet adott át a városnak használatra (ezt az egyezkedési folyamat során 1773. augusztus 8-án döntötték el). Lényeges pontja az új szerződésnek az is, hogy a kontraktus kölcsönös betartását a vármegyei szolgabíró fogja ellenőrizni. Ugyanakkor elrendelték a város pontos földfelmérését; ezt a tevékenységet Kovács János „authenticált mathematicus" végezte el 1774-ben.1,0 Ennek során egy sessio nagyságát — eltérően néhány uradalmi falutól — 32 holdban határozták meg, míg egy holdat 1248 négyszögöllel azonosítottak, amely 3 pozsonyi mérőnyi vetést feltételezett. Az 1774-ben elkészült összeírás szerint a városiak által használt belső telkek nagysága Nagykanizsán 63,5 egész telket, míg a kiskanizsaiak hasonló földje 49,5 egész telket tett ki; átszámítva összesen 3615 holdnyi terület.111 Egy 1772. évi területi összeírásból kiderül, hogy Nagykanizsán ebben az időben a lakosok 3908 holdnyi szántót, fundust és kertet tartottak kézben, amihez még hozzá kell számítani 264 kaszás rétet. Ugyanakkor Kiskanizsán 3064 holdnyi földdel, mellette 520 kaszás réttel rendelkeztek, vagyis együttesen a két városrész lakossága mintegy 6972 hold földet, s emellett 784 kaszás rétet bírt.112 Mivel egy későbbi iratból tudjuk, hogy a város egész területe 12 952 hold volt, így a falcastrumban megadott területet átszámítva holdba, kiderül, hogy az összes földből a város jóval többet birtokolt, hiszen a lakosok által használt föld az összterületnek több mint 60%-át jelenti. A népesség szaporodásával nyilvánvalóan még nagyobb esély nyílt a városiak előtt, hiszen a földek után jelentős szolgáltatások jártak a földesúrnak, ugyanakkor a földesuraság számára fennállt annak a veszélye, hogy számára a birtokeloszlás szélsőségessé válik, s lassan minden föld a városi lakosság kezébe csúszik át. Kanizsa lakossága számára az 1773. évi úrbéri kontraktus — a városiakra nehezedő minden vonzata ellenére — még mindig előnyösebb jogi és vagyoni állapotot teremtett, mint az uradalmi falvakra és mezővárosokra létrehozott, az országos formáknak megfelelő Urbárium. Nézzük meg, hogy mekkora különbség volt a mezőváros és az uradalmi települések jogállásában és birtokhasználati lehetőségeiben! A táblázatból látható, hogy a kanizsai uradalomban az 1760-as évek vége felé 242 úrbéres jogállású ember élt, akik együttesen 3704 holdas telki állományt birtokoltak, s emellett természetesen lehetőségük volt a közös haszonvételű földek (erdők, legelők stb.) használatára is. Az is lényeges, hogy a 115 egész teleknyi föld után az uraság jelentős robotszolgáltatáshozjutott, amely ebben az időben a törvényi szabályozásnak megfelelően vagy 5975 igás, vagy pedig 11 950 gyalognapszám volt. Nem tudunk arról, hogy a kanizsai uradalomban az úrbéres falvak megváltották volna ekkoriban a robotot, így Batthyány gróf igen jelentős ingyen munkaerőhöz jutott. Még megjegyezzük, hogy a Batthyány család ezen ágának az úrbérrendezés idejében 198 egész teleknyi földje volt az uradalom területén (értelemszerűen Nagykanizsa és Kiskanizsa nélkül), míg összes dunántúli úrbéres földje Baranya, Somogy, Vas, Veszprém és Zala megyékben 863 egész telket tett ki.113 3. Termelés és gazdálkodás Az 1770-es évek elejéről elég sok összeírás maradt, amelyekből a városrészek földbirtok-tagozódása, illetve gazdálkodási tevékenysége megítélhető. Forrásaink sajnos korántsem homogén jellegűek, de legalább részben kiegészítik egymást. Ami a városiak által fizetett adókat illeti, a gazdák által használt úrbéri jogviszony alá eső föld után holdanként 3,5 nap gyalogrobotot számítva 12 197 nappal tartoztak, amit naponkénti 10 krajcárral váltottak meg, így az ez után fizetendő összeg 2032 forint 50 krajcár volt. Zsellérek 100-an voltak a városrészekben, 12 napszámmal számlálván 1200 nappal tartoztak, amely megváltva s 12 krajcárral számlálva a napokat összesen 240 forintot tett ki. A városlakók által Úrbéres telki állomány a kanizsai uradalomban (1967—68) Telekszám Belső telek Szántó Rét Úrbéres telki föld Telkes jobbágy Házas zsellér Házatlan zsellér Nagykanizsa 3,2 19 95 — 114 19 3 — Kiskanizsa 34,0 53 643 294 990 44 1 1 Sormás 26,3 70 584 400 1054 56 5 3 Szepetnek 51,4 75 1200 271 1546 101 9 — Összesen 114,9 217 2522 965 3704 220 18 4 172 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) a földesúrtól bérelt irtásföldek után 200 szekér szénát tartoztak fizetni, aminek megváltási értéke 40 forint volt ebben az időben. A kilencedbeli jövedelmet a már ismert 700 forint cenzussal váltották meg."4 A II. József kori kataszteri összeírások természetszerűen Zala vármegyét is elérték. Teljesen véletlenül, de Nagykanizsára vonatkozóan is megmaradtak azok az összesítő jegyzékek, amelyek lehetőséget adnak az 1786—89 közötti mezőgazdasági állapot és a földbirtokrendszer viszonylag pontos megítélésére. 1''5 Nézzük először a mezőgazdasági hasznosítás alatt álló terület nagyságát művelési ágak szerint (adatainkat katasztrális holdból magyar holdba számítottuk át)! Az adatokból világosan leolvasható, hogy a nagykanizsai lakosok mezőgazdasági tevékenysége saját határukban elsődlegesen a szántóföldi növénytermelésen, valamint az erdőélésen (feltehetően az erdőkben lévő legelők hasznosításán) alapult; ez a két tevékenységi kör a hasznosított területnek több mint 90 százalékát tette ki. A Landesbeschreibung megjegyezte, hogy az „...erdő az italmérésig közepes törzsű és gyér, ettől jobbra magasabb törzsű és sűrű. A rétek mindig mocsarasak.""6 Ekkor még mindig nem rendelkeztek saját határukban szőlőfölddel a kanizsaiak. Ezzel összecseng Szép Györgynek, Zala vármegye megbízottjának 1788. szeptember 22-én kelt leírása az egész kanizsai uradalomról, amely megerősítette, hogy a városi népesség saját területén szőlőföldekkel nem rendelkezett."7 Ez viszont nem zárta ki az extraneus birtoklás lehetőségét. Említettük már a századelő agrárföldrajzi áttekintése során, hogy a város keleti és délkeleti határán, a Bakónaki-patakon túl szőlőhegyek feküdtek. Ezek közül három érdemel külön említést, mégpedig a Látó-, a Szentgyörgyvári- és a Bagolai-hegy. A Látóhegy korábban a kanizsai uradalom területén feküdt, de a század közepén Batthyány földesúr elcserélte a szentmiklósi nagybirtok uraságával, Festetics Kristóffal, így az kikerült az uradalom szervezeti rendszeréből." 8 Érdekes volt e szőlőföldek működtetése, hiszen Szentmiklós kicsiny falu volt, a 2—3 km-re lévő Kanizsa viszont a maga gyorsan növekvő népességével regionálisan is meghatározó szerepet játszott. A három szőlőhegyen a szőlőbirtokosok főként Kanizsa városából kerültek ki. Rendelkezésünkre áll egy 1772. évi vármegyei és egy 1802. évi uradalmi összeírás, amelyekből nagyjából meg lehet ítélni a kanizsai birtokosok hovatartozását és a szőlőföldek nagyságát."9 Az alsó táblázatból látható, hogy míg a közvetlen szomszédságban fekvő Bagolán és a Látóhegyen jelentős többségben fordulnak elő kanizsai birtokosok, a legnagyobb Szentgyörgyvári-hegyen a szomszédos uradalmi központ lakosságával fele-fele arányban osztozhattak a kanizsaiak. Adatainkat együttesen vizsgálva pedig az derül ki, hogy a három szőlőhegyen lévő 344 szőlőbirtokból 209, vagyis 61%-nyi volt a város polgárainak és gazdáinak kezén. Ha a szőlőbirtokok nagyságát vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy a kanizsaiak által birtokolt földek általában töredékholdak voltak; számításaink szerint mintegy fél holdas ültetvénnyel (vagyis kb. 600 négyszögöllel) rendelkeztek, ám természetesen a birtokok birtokosok szerint jelentősen szóródnak. Egyértelműen látszik, hogy a város gazdagabb polgárai esetében a szőlők is nagyobbak. így például a Gory, a Medvevits, a Popovics, a Pichler, a Fürst stb. családok esetében az átlagot négyszeresen- ötszörösen meghaladó birtokokat is találunk. A legnagyobb szőlők azonban egyértelműen a városban lakó nemesek kezén halmozódtak fel. Volt szőlője Batthyány hercegnek is, de mellette a Korenika, a postamester nemes Chinorányi família is jelentősebb birtokkal rendelkezett.120 A földesurak szerettek volna minél nagyobb jövedelmet nyerni birtokaikból, így nem véletlen, hogy igyekeztek földjeikből minél többet kiárendálni. így például 1798-ban Homokkomáromban, az Örömhegynek nevezett földön 43 holdnyi területet minő- A három szőlőhegy tulajdonosainak hovatartozéisa Bagolai-hegy Látóhegy Szentgyörgyvári-hegy Kanizsai lakos 71 51 87 Nem kanizsai lakos 38 9 88 Összesen 109 60 175 Művelési ág Mérete (hold) Százalékos aránya Szántóföld 3261 45,7 Rét 820 5,4 Kert 65 0,9 Legelő 241 3,4 Szőlő — — Erdő 3183 44,6 Összesen 7570 100,0 173 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) sítettek szőlőföldnek, s azt a két uradalomból bárki szabadon felvállalhatta.12'' Sajnos a forrás nem adja meg a szőlőt vállaló személyek hovatartozását, lakhelyét, ám az kétségtelennek tűnik, hogy — funduális vagy egyéb gazdakimutatások névsora alapján — legalább egyharmaduk kanizsai illetékességű polgár. Ott található például a listán az a Polay Ferenc, aki volt már rétárendás, molnár, szántóföldbérlő, s most már szőlővel is rendelkezett. Végül is 74-en vállalkoztak szőlőtelepítésre. Az ültetés után hat évig adómentességet élveztek, de utána különböző — a korban megszokott — szolgáltatásokkal tartoztak: tizedet kellett fizetniük, valamint minden hold után 1 pozsonyi akó hegyvámot. Tudnivaló, hogy a szőlőtelepítés mindenkinek jó volt a feudalizmus utolsó szakaszában. Egyrészt az uraságok földterületének (állótőkéjének) felértékelődését hozta, hiszen a szőlőföldek egységnyi ára mindig magasabb volt, mint például a szántóé vagy a legelőé, másrészt pedig az abból megszerezhető és sokoldalúan felhasználható termékmennyiség is meghatározó lehetett a majorságok szempontjából. Nem lehet véletlen, hogy ebben az időben több környékbéli uradalomban, így például az Ormánd folyó túloldalán lévő Boronkay József-féle vrászlói uradalomban is hasonló példákat láthatunk.122 Egy év nélküli, de forráskritikai alapon a 19. század elejére datálható birtokleírásból tudjuk, hogy Kanizsától északkeletre Mánta pusztán is jelentős szőlő volt, ahol ekkorra 50 holdas ültetvény alakult ki, ahol is 70 hospes (vagyis extraneus) művelt szőlőt.123 Mivel Kanizsán viszonylag sok olyan kereskedő élt, akiknek működése messze túllépett a város közvetlen határán, így azzal is találkozhattunk, hogy meszszebb lévő településeken is lehetett szőlője némelyiküknek. így például 17 72-ben a korábban városbíró Schrem János és a gazdag polgár, Hergovics Ferenc a szentmiklósi uradalom Dráva menti, mórichelyi praediumán rendelkezett szőlővel.124 Bár részletes kimutatásunk nincs, de pontosan tudjuk a városi tanácsjegyzőkönyveinek bejegyzéseiből s a hagyatéki anyagokból, hogy a várostól északra, az Inkeyek pallini uradalmában lévő förhénci hegyen is igen sok kanizsai polgárnak volt szőlője.125 Ez a szőlő, illetve bormennyiség adhatta a házi fogyasztás, valamint az úrbéri rendelkezésnek megfelelően a bormérés lehetőségét. Az Urbárium szerint azok a települések, ahol nem volt szőlőföld, a lakosságnak bormérési joga kizárólag Szent Mihály napjától karácsonyig volt. A feudalizmus idején azonban néha a törvények és rendeletek többfajta értelmezést nyertek. Az 1780-as évek közepén kiadott felségparancs például arról beszélt, hogy amely helységekben szőlőhegy van, a határokban termett borokat a lakosoknak szabad az utcán árulni, ahol pedig nincsenek, ott az említett fertály esztendőig lehet csak bort mérni.126 Mivel a földesúr Kanizsát mindig úgy tekintette, hogy az úrbéri szerződéssel működő regulázott város, a városi polgárság arra következtetett, hogy akkor nekik is szabad bort mérni az utcán. A város tanácsa azonban rámutatott arra, hogy Kanizsa nem regulázott, hanem contractualista város, ahol a borárulást a szerződés s nem az úrbéri rendelkezések határozzák meg, ezért saját lakosait az ilyen borárulástól eltiltotta. Tette persze ezt azért, mert Hertelendi tiszttartó számon kérte a várostól a borárulás bűnös gyakorlatát.127 Érdekes jelenség, amikor egy városi testületnek saját polgárait kell büntetni azért, hogy a földesúrral való békesség megmaradjon. Nézzük meg ezek után a többi földfajta eloszlását! Az 1786. évi osztrák típusú összeírásból pontos betekintést kaphatunk a szántóföldek birtoklási megoszlásába és a termelékenység alakulásába.128 A legérdekesebb, hogy a Batthyány hercegeknek Nagykanizsa területén alig volt érdemleges méretű szántóföldje, a város határában lévő szántók óriási része a városi lakosok kezében található. (Ez kétségkívül beleillik abba a képbe, amelyet a 18. század hetvenes éveiről alakítottunk ki.) Ugyanakkor az is kitűnik az összeírásból, hogy a földesúri majorság sokkal hatékonyabban, termelékenyebben működött, mint a sok és nyilván eltérő adottságú földet használó családi gazdaság. A majorsági gazdálkodásnak rendkívül jó terméseredményei voltak, s ez országosan is ritkaságszámba ment, hiszen magyar holdra átszámítva az urasági szántót, kiderül, hogy egy holdon mintegy 10 pozsonyi mérő gabonát tudtak betakarítani. Ezzel szemben a város polgárainak egy magyar holdon átlagban 5,2 pozsonyi mérős termése volt csak, ez nagyjából az országos átlag körül járhatott. Lehet, hogy a magyarázat a birtokolt szántók minőségében van, ám az is lehetséges, hogy a majorság már ennyivel termelékenyebb volt a hagyományos gabonatermelésnél. Hozzá kell tennünk, hogy a majorság fölénye nem meglepő, legfeljebb annak aránya érdemes figyelemre. Messze voltak már azok az idők, amikor a Laur-féle költségdegressziós törvény alapján a paraszti termelés felülmúlhatta az uraságit; az egyre nagyobb tőkeráfordítással dolgozó magyarországi Urasági Úrbéres Urasági Úrbéres Szántóból 126 m.h. 3135 m.h. 3,9% 96,8% Termésből 1261 p.m. 16 240 p.m. 7,2% 92,8% 174 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) uradalmak majorsági termelésével ebben az időben a hagyományos gazdaság már nem tudott versenyezni. Természetesen a majorságot nagyobb költségek is terhelték, ugyanakkor a mezőgazdasági belső üzemi vertikum miatt nem is tudta kapacitásait teljesen kihasználni. így például munkásainak, tisztjeinek állandóan földet kellett átengednie egyéni használatra. 1804-ben például a kanizsai urasági földekből az ottani alkalmazottak 58 holdat birtokoltak, s emellett Szepetneken 17, míg Homokkomáromban és Sormáson összesen 2 holdat használhattak. Adatainkból a négy legfontosabb gabonatermék termelési arányai is bemutathatok. Az egy év alatt termelt mennyiség (p. m.) Annak százalékos aránya Búza 329 2,1 Rozs 16 727 96,0 Árpa 177 0,9 Zab 268 1,0 p. m. = pozsonyi mérő Itt a korábbiakhoz képest annyi változást találunk, hogy a rozs dominanciája megnőtt. Valószínűleg a városiak a népességnövekedés miatt egyre rosszabb és rosszabb minőségű földek igénybe vételére is rászorultak, s a gyengébb minőségű földeket is elbíró rozs vetése mellett döntöttek. Az 1773. évi dicalis összeírás lehetővé teszi, hogy a gazdák számának változása mellett a városiak nagyállattartását is megítélhessük.129 Nagykanizsa Kiskanizsa Gazdák száma 420 241 Jármos ökör 437 426 Tehén 272 203 Ló 305 230 Látható a táblázatból, hogy nagyot változott a világ az eltelt 20 év alatt. Az állattartási adatok az 1770-es évek elején már egyértelműen arra utalnak, hogy Kiskanizsa lakossága egyre inkább a mezőgazdaság felé fordult, amit különösen az mutat jól, hogy az egy gazdára jutó jármos ökrök száma csaknem kétszerese a nagykanizsai ökrök számának, emellett az egy gazdára jutó tehén- és lóállomány esetében is egyértelmű a kiskanizsai előny. Ám mindjárt hozzá kell tennünk, hogy a legkisebb a fölény a tehenek egy főre jutó arányában, ami világosan mutatja, hogy még az iparosodó, kereskedő nagykanizsai lakosság számára is a tehéntartás, s az ezzel együtt járó fogyasztási struktúra menynyire fontos volt ebben az időben. 4. A berek kérdése A 18. század 70-es éveire egyre világosabbá vált, hogy a két városrész terjeszkedése leginkább egymás irányába történhet, s ennek legfontosabb akadálya az a mocsár, amely Kis- és Nagykanizsa között irdatlan nagy földre terjedt ki. Nagyon fontos kérdés volt, hogy a mocsár lecsapolása egyrészt az eltartóképesség megnövelését eredményezheti, másrészt járulékos hasznai is számottevőek: javulhatnak a közegészségügyi viszonyok, egységesebb formát nyerhet a városkép, s nem utolsósorban javulhatnak az infrastrukturális feltételek. A földesúr és a város már az 1760-as évektől kezdve próbálkozott a lecsapolás kezdetleges formáival, hogy a vizek szabad járását valamiképpen korlátozza. A legjelentősebb kísérletek 1762-ben és 1766-ban történtek. 1762-ben három ízben árkoltak, metszettek a városiak, s ennek eredményeképpen 565 öl hoszszúságban ástak ki csatornát; a tevékenységre a város 113 forintot fizetett ki.130 Négy évvel később 442 ölnyi kanális készült el, amely 109 forintjába került Kanizsa lakosságának.131 A földesúr költségeit nem ismerjük, de tudjuk, hogy egy osztrák származású Wieser nevű földmérő készítette el a terveket, s irányította a munkálatokat.132 Ezután a lecsapolási folyamat megszakadt, ám elszórt utalásokból tudjuk, hogy a csatornákra továbbra is odafigyeltek, nem engedték meg, hogy esetleg feliszapolódjanak. A mocsár nagy része azonban továbbra is megmaradt. A rendezés első nagy problémája a mocsár tulajdonjogának kérdése volt. Mint arra már korábban utaltunk, a berek területén a város is és a földesúr is használt kisebb-nagyobb tisztásokat, legelőket, kaszálókat. A földesúr részéről a majorsági gazdálkodás növelése, a város részéről pedig a hasznosítható területek megszerzése jelentette az indítékot ahhoz, hogy az 1780-as évektől mind a két jogi személy magáénak tekintse a területet. Hosszú pereskedés indult el, amelybe a vármegyétől kezdve szinte minden joghatóság bekapcsolódott, s ez a folyamat csak 1811-ben egy megegyezéssel jutott nyugvópontra. A város már 1787-ben hivatalosan is jogot próbált formálni a berekre; azt írták a vármegyének, hogy „...a város ezen berektül és Kanizsának egész határjátul árendázott", vagyis olyan földek után fizetett cenzust, amely az övé volt."3 A város kénytelen volt cselekedni, mert a gróf tervei arra vonatkozóan már közismertek voltak, hogy árkoltatni akarja mocsarat, s ezzel magának akarja kisajátítani a területet. A per folyt, ám a földesúri tevékenység is, s nagyon úgy tűnt, hogy Batthyány földes175 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) úr kész helyzet elé akarja állítani a bírákat, ráadásul elkezdett egy úrbéri pert a város ellen, mondván, hogy a kanizsaiak többször is megsértették az uraság saját kezelésű birtokait. Kanizsa a vármegye után az uralkodóhoz fordult, de végleges megoldás nem született. 1791. május 21-én a város újra a vármegyéhez fordult: vizsgálja meg, hogy a mocsár Kanizsáé vagy pedig a földesúré.134 Az ellentmondás abban állt, hogy hajdanában az Újszerzeményi Bizottság (Neoacqustica Commissio) ugyan a földesúrnak adta ezt a területet, ám Szapáry földesúr végrendeletében azt a városra hagyta. Egymással ellentétes döntések születtek. A vármegye egyik döntésében a berek tulajdonjogát a városénak mondotta, de a jogi folyamat más irányt vett: a Batthyányak magasabb helyeken nagyon erősek és befolyásosak voltak. Elérték, hogy az uralkodó az egész kérdést urbarialis kérdésnek tekintse, hiszen Kanizsa mégiscsak mezőváros volt, s így a döntés joga nyilvánvalóan az úriszékhez tartozott, annak ítélete pedig nem lehetett kérdéses. A város is aktivizálódott, húzta az időt, újabb és újabb beadványokat fogalmazott, ahogyan az egyik szerződés megjegyezte: „...a Kanizsai Határban lévő Berek eránt újj kérdések támadván", megpróbált újabb tárgyalási pozíciót elérni.135 1802-ben aztán döntő lépésre szánták el magukat a kanizsai lakosok. Barbarits Lajos érzékletesen ecseteli a történteket városmonográfiájában. Elhatározták a berek lecsapolásának megkezdését, függetlenül a földesúrtól. Megyei földmérők felmérték a berket, megrajzolták a kiásandó csatornák vonalát, a városi elöljáróság megtervezte a munka elvégzését, szétosztották a feladatot a lakosok között, és augusztus 3-án kora reggel megkezdték az ásást. Három nap alatt Kiskanizsa alatt 5000 ölnyi hosszúságban készült el a 2,5 méter széles csatorna, míg a következő két napon a Bajcsa alatt megkezdett kanálisnak álltak neki, s ástak ki 4000 ölnyit. A két észak-déli árkot északon két, összesen 980 öl, valószínűleg vízbevezető csatornával egészítették ki. A munka nem került pénzbe, azt a városi lakosok végezték ingyen. A tulajdonjog ezzel persze még nem változott, továbbra is bizonytalan volt a per végkimenetele. 136 Végül is mintegy 20 éves állandó pereskedés után 1808-ban úgy tűnt, végleges uralkodói döntés született: „...Szent Jakab havának 26-án ki adott Kegyelmes Resolutio szerint az Urodalomnak megítéltetett, és Executiora visszaküldetett", vagyis a földesúr pert nyert, s erővel elfoglalhatta a berek területét.137 A város még most sem adta meg magát, a végleges uralkodói döntés után is újabb kérelemleveleket fogalmazott Őfelségének, aminek hatására a végrehajtást is felfüggesztették. A város mindenhova instanciázott, ám hivatalos fórumokon — az időn kívül — nem sok eredményt ért el; Zala vármegye például azt írta vissza, hogy „...a Városiak ezen Kérelem leveleikben semmi új okot elöl nem hoznak, és így kéréseknek a Törvény értelme szerént hel nem adatthatik". Végül mégis kiderült, hogy az időhúzás is lehet eredményes. A mindenféle beadvány eredményeképpen a Helytartótanács a helyzet rendezésére kiküldte a számos funkcióval rendelkező gróf Várkonyi Amadét, aki többek között titkos tanácsos, kamarás, s nem utolsósorban „Tekintetes Nemes Zala Vármegye Fő lspányi Hivataljának Kormányozója" is volt. Az egyeztetések eredményeképpen 1810 legvégén a földesúr és a város lezárhatta a perlekedést, rendezte a berek ügyét, s ezt összekapcsolták egy új úrbéri kontraktus megkötésével.138 Hozzá kell tennünk azonban azt is, hogy a végső rendezésben minden bizonnyal nagy szerepet játszott a földtulajdonos személyének megváltozása: 1806-tól az a Batthyány Fülöp herceg irányította a majorátust, aki a korábbiakhoz képest lényegesen békülékenyebb hangot ütött meg a várossal szemben. A nagy kérdés eldöntése és értelmezése szempontjából érdemes azonban egy pillantást vetni arra, milyen volt az 1811. évi contractus előtt és után az uradalom és benne Kanizsa város földbirtok-megoszlási rendszere. Földbirtokos-szerkezet Kanizsán 1810-ben, a szerződés megkötése előtt139 (magyar holdban) Földesúri terület Városlakók által bírt terület Belső házhely — 503 Külső kert — 489 Szántóföld 220 3 133 Rétterület 146 808 Erdő 543 5 333 Mocsár 1 719 56 Szőlő — — Összesen 2 630 10 322 Látható a táblázatból, hogy a korábban bemutatott 1772. évi állapotokhoz képest jelentős az eltolódás a hasznosított földterület hovatartozásának kérdésében. Míg 17 72-ben alig több mint 60% föld volt a városiak kezében, addig 1810-re ez az arány kereken 80%-ra emelkedett. Az is egyértelmű, hogy a földesúr alig folytatott szántóföldi növénytermelést a város határában, hiszen mindössze 220 holdnyi földdel rendelkezett, s nem voltak külső vagy belső kertjei sem a határban. A területi kimutatásból az a következtetés vonható le, hogy az 1719 holdra kiterjedő mocsárban található legeltető területek, a kaszálható tisztások viszonylag nagy mennyisége a 176 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) 19. század első éveire az uradalom számára az állattartást predesztinálták, ahogyan ezt láthattuk korábbi időszakokra nézve is. Ha a városlakók földbirtokviszonyait vizsgáljuk, akkor pedig az tűnik először fel, hogy viszonylag nagy a szántóföld kiterjedése. 1786—89 között 3261 holdnyi szántóval rendelkeztek a lakók, amely — figyelembe véve a számolási pontatlanságokat — 1810-re alig változott. Lehetséges, hogy ez a mozdulatlanság jelentette a városiak problémáját? Mindenesetre tény, hogy a gazdák számának szaporodásával a szántók nem növekedtek együtt. Az erdőket is a városlakók használták elsődlegesen, s viszonylag nagyok voltak a kertek is, amelyek a városi élet nélkülözhetetlen feltételét jelentették, ugyanakkor az összeírás szerint a királyi ítéletnek megfelelően a berekből szinte semmi sem jutott a lakóknak. A 19. század első éveiben megindultak a lecsapolási munkák, s ennek során felmérték és funduális könyvben rögzítették a berek földállapotait. A ránk maradt levéltári forrásokból (de részlegesen Simonffy Emil egyik tanulmányából is) tudjuk, hogy az osztozkodás eredményeképpen Kanizsa város lakosainak kezén maradtak azok a berekterületek, amelyeket egészen 1807-ig használtak, s amelyeket korábban irtás révén hódítottak el a mocsártól. Ezekért a földekért korábban nem fizettek cenzust. Egy levéltári csomónyi tanúvallomás a bizonyíték arra, hogy a városlakók már a 18. század közepétől kezdve minden megkötés nélkül használhatták a berek területén lévő kaszálóréteket, ugyanúgy ott szabad legeltetést is folytathattak, s ezt a tevékenységet sem az uradalom tisztjei, sem más hatóságok nem korlátozták.''40 A város kapta — egy kisebb, 6 holdas földet leszámítva — az átvezető úttól északra, valamint délnyugatra eső területeket, ugyanakkor az uraságtól a város két olyan földdarabot is megkapott, amit ugyan korábban az uraság használt, ám most a szétosztásnál nem lett volna értelme megtartani, hiszen olyan helyen feküdtek, amelyek most már a városé lettek. Ez a két földdarab a korábbi úrbéri szerződésekben is állandóan szereplő Pólay-sziget és a Pivári malomnál lévő föld volt. Ugyanakkor az uradalom kapta a berek délkeleti részét, valamint a berek északi részén, a Magyar utcánál egy 6 holdas földet (csak emlékeztetőül jegyezzük meg, hogy ott urasági földek találhatók). Még jelentősebb változás az egész földtulajdonkérdésnél, hogy a korábbi urbarialis conscriptiókban a lakosoknak átengedett három puszta (Bilke, Kerekes és Péterfa praediumok) használati jogáról a város lemondott, ugyanis ezek a Kanizsa-patak keleti oldalán feküdtek, ott, ahova most az urasági földrészeket tagosították össze. A három puszta nagysága több felmérés szerint sem volt túlságosan nagy, az 1770. évi állapot szerint Péterfa 149, Bilke 226, míg Kerekes-puszta 251 holdnyi volt, ami öszszesen 626 magyar holdat tett ki. A csere legfontosabb eleme vélhetően az volt, hogy „ezen berek részek, mellyek a Város mellett, és többnyire a kertek alatt helyheztetnek, s mellyekbül két s háromszor kaszállható rétek könnyű fáradsággal lesznek, az említett pusztáknál, mellyek a Váróstul messze feküsznek, mint közelebb voltokra, mint haszonvételekre nézve nekünk sokkal hasznosabbak volnának". Fontos eleme volt a contractusnak, hogy a két szerződő fél kölcsönösen lemondott mindenfajta kártérítési igényéről.''41 Az osztozkodás területi eredményeképpen a város 975 holdat, míg az uradalom 1694 holdat kapott a berek területéből. Érdekes, és ugyanakkor a működési irányultságot jelzi, hogy a város a berek nyugati részén, vagyis a kiskanizsai oldalon szerzett nagyobb földet, míg a földesuraság az északi és a délkeleti területekre egyaránt ki tudta terjeszteni befolyását. S ha a kapott földnagyságból levonjuk az átengedett irtás- és egyéb földeket, akkor kiderül, hogy Kanizsa város nyeresége mindössze 230 hold, ám ahhoz képest, hogy 1808-ban még semmi föld sem járt volna a lakosoknak a törvényes ítélet szerint, mégis csak jó eredménnyel zárult a per. Mindenképpen meg kell azt is említenünk, hogy a berek átengedéséért a város elvállalt még 1400 forintnyi árendát, s így az amúgy is meglévő 1600 forintos árenda mellett a cenzus nagysága 3000 forintra növekedett.142 A megegyezés ugyanakkor egy olyan korszak vége felé következett be, amelyet általában napóleoni konjunktúrának szoktunk nevezni, s amelynek egyik legfontosabb jellemzője volt, hogy a kereskedelmi és mezőgazdasági pozíciók nagy mértékben javultak. Az urbarialis szerződés megkötésekor még éppen a devalváció előtt vagyunk, egy olyan időszak végén, amikor a mezőgazdasági árak s főleg a gabonaárak a dinamikusan növekedő állami kereslet miatt mintegy tízszeresükre emelkedtek. Egy 1799. évi árlistából tudjuk, hogy a kanizsai gabonaárak egy kissé magasabbak voltak például a veszprémi gabonaáraknál, minden valószínűség szerint a nagyobb kereslet miatt.143 Mindebből az következik, hogy az infláció miatt az árenda növekedése bizonyára nem jelentett jelentős tehertételt a városnak. A berek területi szétosztása megfelelő alkalmat adott az új, teljes értékű úrbéri szerződés (ún. örökszerződés) létrehozására. Ez az 1811. évi szerződés volt egészen a jobbágyfelszabadítás létrejöttéig a meghatározó kontraktus. A szerződés abban mindenképpen különbözött a korábbiaktól, hogy „örök időre" szabályozta az oppidum és a földesúr kapcsolatát, nem kellett már évenként megújítani, s kisebb volt a valószínűsége a város avagy a földesúr visszaélésének is. A szerződés 18 punctumból és 48 paragrafusból állt. Az első pontok a területi kérdéseket taglalták, a későbbiek pedig az adózási és jö177 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) vedelemelosztási kérdésekre adtak választ. A mezőgazdaság működése szempontjából, hasonlóan a korábbiakhoz, most is a földért (annak birtoklásáért) fizetendő cenzus meghatározása volt a legfontosabb passzus a szerződésben. Megmaradt az 1773. évi egyezség szerinti 1600 forint, amely kiegészült a fentebb már említett 1400 forinttal, vagyis Kanizsa lakói 1848-ig 3000 forintot fizettek a városi birtokaikért. De nagyok voltak a különbségek a gazdák között a fizetőképesség szempontjából. Azt is kimondták, hogy ha az uraság a városiaktól fundust vesz, akkor annak a cenzusát le kell vonni az összegből.144 Szabályozták az ún. regále-kérdéseket. Ennek legfontosabb pontja a kocsmáitatás joga volt. A problémát az jelentette, hogy a korábbi úrbéri szerződések megkötésének idején még nem voltak szőlők a kanizsai területen, ám 181 l-re már kialakultak kisebb méretű szőlők a városi külső dombokon, így változtatni kellett volna a boráruitatás jogán. Ez azonban a földesúr számára anyagi veszteséget okozott volna, így nem sikerült a városnak elérnie a változtatást; fennmaradt a régi, három hónapra történő szabályozás. A karácsony utáni kereskedést a földesúr megengedte, de csak nagyban, hordónként, s nem lehetett a pincékből, házakból árulni, csakis a vásáron. A mészárszék, a vámszedés, a mérlegházak joga továbbra is a földesúré maradt, de kimondták azt is, hogy az uradalom az útépítést illetően a városiakat semmiféle munkára nem kényszerítheti. Újdonság volt a korábbi szerződésékhez képest a juhtartásra vonatkozó rész; az 1773. évi szerződés szám szerint is korlátozta az uraság legeltetési jogát a kanizsai határban, most viszont szabadon, megkötések nélkül tarthatott már birkát a legelőkön: „reá állottunk és állunk arra is, hogy Ő Herczegsége...a Kanizsai Birkás Majorban és Határban minden meghatározott szám nélkül Birkákat tarthasson".145 A városiak viszont továbbra sem tarthattak birkát és kecskét. Ennek a passzusnak ekkor még nem, de az 1820-as években, a nagy gyapjúkonjunktúra alatt azonban már komoly jelentősége lett. V A MEZŐGAZDASÁGI RENDSZER VÁLTOZÁSAI (1811—1848) 1. Határhasználat és társadalom Az 1811. évi úrbéri szerződés rendezte (legalábbis akkor úgy tűnt) a földesúri és a városiak által használt földek hova tartozásának kérdését. A szétválasztott földeken megindultak a lecsapolási munkák, ám nagyon hamar, már az 1810-es évek második felében újabb összetűzésekre került sor a két fél között, s ez ügyben a város volt a kezdeményező. Az 1820-as évek második felében már jogi útra terelődött a berekhasználat ügye, a város felrúgta a korábbi kontraktus pontjait, s erőszakos legeltetést folytatott az urasági területeken. A ránk maradt úriszéki iratok tanúsága szerint a kiskanizsaiak voltak a hatalmaskodók, s amikor az uraság szolgái meg akarták őket bírságolni, akkor Wolf György fia a vadászinast bottal megütötte. Az úriszék ugyan 12 botütésre ítélte Wolfot, de az ügynek folytatása lett.146 Mindenesetre tény, hogy mind a kancellária, mind a vármegye felhívta a város figyelmét arra, hogy az uradalmi legelőt ne bántsák. 1828-ban Batthyány Fülöp Zala vármegyénél emelt panaszt a városiak ellen, miszerint azok erőszakosan „a Vám úton aluli fekvő réten a Tavaszi és az Őszi legeltetést végzik".''47 1829. szeptember végén az uradalom a saját területére minden bizonnyal szándékosan behajtott marhacsordát lefoglalta. A helyzet eldurvult, 1833. október 7-én néhány uradalmi szolga agybafőbe vert néhány erőszakos városit.148 Az eseteket lehetne még sorolni, ám az egyértelmű, hogy a városi lakosok egyre inkább rászorultak az újabb és újabb legelők és rétek megszerzésére és használatára, ezért szaporodhattak a fenti esetek. A helyzetet nyilvánvalóan a legelők és rétek méretének növelése oldhatta volna meg, ennek viszont előfeltétele volt a berek végleges lecsapolása. 1836- ban meg is alakult a lecsapoló társulat, s el is kezdtek némi kiszárítási tevékenységet, de a munka lassan haladt.149 Arra mindenképpen utalnunk kell, hogy az 1820—30-as években az egész országban mind nagyobb számban indultak meg a mocsártalanítási munkálatok. Megemlíthetjük itt a Zala folyón végrehajtott változásokat, illetve a Kanizsától két órányira lévő, az Ormánd-folyó mindkét oldalán kialakult ún. kápolnai berek lecsapolását. Ez utóbbi esetében mintegy 5700 holdas szabad területet nyertek a körzet birtokosai.150 Végül is a lecsapolások adta újabb területnyereségek magyarázhatják, hogy a kanizsai ellenségeskedés az egymásnak gyakran ellentmondó jogi ítéletek eredményeképpen folyamatosan csendesedett, s az 1840-es években már senki nem erőltette a berek használatával kapcsolatos korábbi összeütközéseket. A feudalizmus utolsó négy évtizede alatt a város népessége viszonylag gyors ütemben folyamatosan növekedett. 1828-ban a két városrész lakossága már elérte a 8000 főt,151 s különösen Nagykanizsa lakossága emelkedett gyorsan, mintegy 5900-6000 178 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) főre. Ez utóbbi városrész népességének növekedése 1787—1828 között 153%-os volt. A nagy népességnövekedésen belül nőtt annak a rétegnek a nagysága is, amelynek még mindig a mezőgazdaság jelentette a létforrást. A ránk maradt rovatos adóösszeírások is világosan jelzik a változást. A táblázatból látható, hogy Kanizsán a házzal rendelkező adózó családfők száma folyamatosan növekedett: 1803—1828 között 195 fős szaporodás figyelhető meg. Ha még tovább tekintünk, akkor viszont azt láthatjuk, hogy 1840-ben Nagykanizsán már csak 501, míg Kiskanizsán 324 adóköteles gazdát írtak össze, vagyis a két városrészben összesen 833 gazda élt.153 Ennek valószínűsíthető oka az egyéb társadalmi csoportok változása, valamint az, hogy a város agrárrendszere lassan már nem tudott több gazdálkodót eltartani, s így a létszámnövekedés más jogállású és foglalkozású rétegekben jelentkezett. Nézzük, hogy mekkora földet birtokoltak 1840-ben az agrártevékenységből élők! A két városrész lakosai együttesen 4086 holdnyi olyan házhelyet, szántót és rétet birtokoltak, amely után adót fizettek. Ehhez a nyomásrendszer miatt hozzá kell még számítanunk 1500 hold szántót, amellyel együtt 5586 holdas úrbéres területet kapunk. Ám mivel adóösszeírásról van szó, nem biztos, hogy pontosak az eredményeink, éppen ezért azok tendenciajellegére hívjuk fel inkább a figyelmet. Szembetűnő jelenség, hogy a két városrész közötti korábbi arányok megfordultak. A 18. század végén a kiskanizsaiak esetében igaz ugyan, hogy nagyobb volt a használt föld, de egészében még mindig a nagykanizsaiak birtokoltak többet a létszámuk miatt. 1840-ben viszont már lényegesen nagyobb volt a nyugati városrész által birtokolt mezőgazdaságilag hasznosított földek aránya. Mindebből persze az is következik, hogy a jelentős nagykanizsai népességnövekedés biztosan nem a mezőgazdasági népesség arányának növekedését jelenti, hanem a kereskedők és az iparosok számának emelkedését. Erre több forrás és szakirodalmi adat is utal. Bár az 1828. évi Regnicolaris Conscriptio adatai meglehetősen gyér számú iparost és kereskedőt jeleznek Kanizsán, ennek nem tulajdoníthatunk nagyobb jelentőséget.154 Ennél fontosabb, s ezt a történeti statisztikai irodalom, így Fényes Elek egy megjegyzése is megerősíti, hogy az 1840-es évek vége felé a város népességéből több mint 1500 fő zsidó vallású volt.155 A zsidók a keleti városrészben éltek. Magyarországon, a kor szokásainak megfelelően, 1840 előtt földtulajdonnal nem rendelkezhettek, s kézművesként sem nagyon élhettek, szabad királyi városban nem telepedhettek le, éppen ezért főleg azok felé a mezővárosok felé igyekeztek, amelyek a földesúri engedmények révén biztosabb megélhetést adhattak. Ilyen település volt Kanizsa is, de jelezzük, hogy a folyamat Kanizsa város esetében nem a 19. század első felében indult meg, hiszen már a 18. század utolsó harmadában is hasonló társadalmi tendenciát figyelhetünk meg. A Batthyány família grófi és hercegi ágának oppidumaiban (Szentgróton, Körmenden stb.) az átlagnál mindig jelentősebb zsidó lakosság élt. Érdekes módon a kiskanizsai földeknek egy főre vetített aránya alig változott az idők során; egy átlagos portához 1,3 holdnyi intravillanus fundus, 4,5 hold szántó és 3 hold rét tartozott, viszont újdonság a viszonylag magas szőlő-arány, amely majdnem elérte a fejenkénti egy holdat. A nagyka- Kanizsa társadalmának főbb csoportjai 1803—1828 között152 1803-ban 1828-ban Csökkenés Gyarapodás Házzal bíró család 744 939 — 195 Házatlan zsellér 179 151 28 — Iparos 219 191 28 — Kereskedő 25 36 — 11 Két vagy több igásállatal bíró gazda 330 137 193 — Nagykanizsa Kiskanizsa Házhely 661 hold 431 hold Szántó 549 hold 951 hold Rét 549 kaszás 944 kaszás Szőlő 523 kapás 326 kapás Összesen 1759 hold + szőlő 2326 hold + szőlő 179 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) nizsai gazdák belső házhelyének mérete szinte azonos a keleti területeken élők házhelynagyságával, ám szántóból már csak 2 hold, rétből pedig 1 hold jutott adózónként. Ez már önmagában is arra utalhat, hogy a nagykanizsai lakosságnak szükségképpen másból kellett megélnie, míg a kiskanizsai lakosok számára, ha ezt a határnagyságot kombinálni tudták relatíve jelentős legeltetéssel, állattartással, biztosíthatta a létfenntartást. Ugyanerre utalhat az is, hogy Nagykanizsán az adózók mellett összeírtak 354 szolgálót is. Az ő létük szorosan kapcsolódhat más ágazatbéli tevékenységhez, ugyanekkor 1840- ben Kiskanizsán mindössze 10 ilyen lakos élt. A szőlő méretében ugyanakkor nincs nagy különbség, sőt egy hajszállal a keleti városrész még meg is előzi a nyugatit a birtokolt terület egy főre eső arányában. Mindenesetre valószínűsíthető, hogy erre az időre a kanizsaiak extraneus birtoklása igencsak kiterjedt, egyre több környékbeli szőlőhegyen vállalhattak földeket. Egy, az 1830-as évek elején készült útfelmérés esetében megemlítették, hogy ,A magok határjában szőlőhegyek nincsenek, hanem bírnak a Homok komáromi (ezt láthattuk korábban), fórhéntzi, melly Méltóságos Pallini Inkey János Uraságé, ugy nemkülönben a Látói Hegyen, melynek tulajdonosa Méltóságos Gróf Festetics László Ur".156 A majorság területi kiterjesztésére nem sok esély volt, hiszen a városi népesség növekedése elvitte a fölös földeket. Korábban említettük már, hogy 1810- ben a majorság kiterjedése Kanizsán az összes földnek mindössze csak 20 százaléka lehetett. Egyértelmű volt, hogy Kanizsa városának szorosabban vett határa nem az a terület, ahol kiterjedt gazdálkodást lehet folytatni. Itt az erős népességnyomással szemben a földesúr gyakorlatilag védekezésre kényszerült, hiszen egy csaknem 10 000 fős, egy helyben lakó közösséget nem lehetett már úriszéki tárgyalással kezelni ebben az időben. Viszont ott volt a kanizsai uradalom jelentős területe, ahol már volt lehetőség a termelés területi kiterjesztésére is. 1848 előtt a földesúr Kanizsa városában már csak 220 hold szántóval, 586 hold réttel és 374 hold magánlegelővel rendelkezett, a többi legelő még mindig közös volt a várossal.157 Nem véletlen, hogy a majorság egyik legfontosabb ágazata az állattartás maradt. A földesúri „visszavonulás" egyik bizonyítéka, hogy 1835-ben Batthyány Fülöp herceg újabb területeket adott át a városi lakosoknak: a városi lakosok és a kereskedők kérésére megengedte, hogy „az izraeliták temploma mögött kukoricásként használt földet", jelesül 14 651 négyszögölnyi területet (azaz csaknem 12 holdat) „...bocsássák áruba felosztás révén".''5'' 2. Termelés és gazdálkodás A szántóföldi termelés. A területi adatokból is világosan következik, hogy a szántóföldi növénytermelés mellett az egyéb agrárágazatok is meghatározóak maradtak mind a városi lakosság, mind a majorság számára. A szántóföldi növénytermelésre nézve ránk maradtak az 1842—1847 közötti kilenced- kimutatások, amelyekből a városi adózó népesség gabonatermelése megítélhető. Elsőként Nagykanizsára vonatkozó adatainkat — a még nem felszorzott számokat — foglaltuk táblázatba.159 A táblázat adataiból megállapítható, hogy a kanizsai népesség legfontosabb szántóföldi gabonaterméke a 18. századi hagyományoknak megfelelően még mindig a rozs volt, hiszen az évi középátlagot tekintve hatszor annyi rozsot termeltek, mint búzát. Ugyanakkor azt is le kell szögeznünk, hogy a rozs dominanciája állandó jellegűnek tűnik, nyilvánvalóan a sovány talaj miatt. Az is látható, hogy termeltek árpát, minimális mennyiségben zabot és hajdinát is, ezeknek termelési aránya azonban messze elmarad a két fő növény mögött. Egészen biztosra vehetjük, hogy ez a nagymértékű rozstermelés saját szükségletre történt, hiszen a kanizsai piaci áradatok az 1840-es években a búza árát esetenként háromszor magasabbnak mutatják, mint a rozsét. Tárnok Alajos, aki 1842 után a 24 000 holdas gróf Zichy Károly-féle vrászlói uradalom jószágigazgatója (bonorum directora) volt, Nagykanizsán élt, s állandóan figyelemmel kísérte a piaci árak változását, s gazdatisztjeinek küldött leveleiben Nagykanizsa gabonatermése 1842—4 7 között Búza Rozs Árpa Zab Hajdina 1 8 4 2 97 4 8 3 4 — — 1 8 4 3 1 8 3 1 1 6 6 14 — — 1 8 4 4 1 3 9 1 1 61 13 — 2 1 8 4 5 2 0 7 9 5 9 19 — — 1 8 4 6 1 41 5 6 5 3 0 7 — 1 8 4 7 1 91 8 1 9 4 4 8 — Hat éves átlag 160 858 21 2 — 180 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) rendszeresen közölte azokat.160 (Megjegyezzük, hogy ő volt az a csáfordi birtokos köznemes, aki Kanizsán a védegyleti mozgalom szervezésében is jelentős részt vállalt.) Arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hogy az országos nagy termésvisszaesések Kanizsát sem kímélték. Közismert, hogy az utolsó nagy ,JWassenarmut" Európában 1815—16-ban volt, amikor még a magasabb életszínvonalat mutató nyugat-európai vidékeken is jelentős éhínség alakult ki.161 így volt ez Magyarországon is, nem véletlen, hogy számos vetésösszeírás maradt meg erről a korról. Kanizsán ekkor 448 olyan egyént írtak össze, akinek vetőmagra volt szüksége; a felmérés szerint ahhoz, hogy a következő esztendőben is vethessenek a gazdák, mintegy 2100 pozsonyi mérő gabonára volt szükség.162 Részlegesen az 1842—1847 közötti kilenced-kimutatások is valami hasonlóra utalnak. Egyrészt látható, hogy az évi középátlagtól igen jelentős eltérések alakultak ki mind a búza-, mind a rozstermésben. Számításunkat nézve nincs okunk azt feltételezni, hogy a vetésterületek állandóan jelentős mértékben módosultak volna. A búza esetében a termés éves középátlagától való eltérése lefelé 40, míg felfelé 29%-ot tett ki, a rozs esetében felfelé 36, lefelé 44%-os volt, ám mindjárt hozzá kell tennünk, hogy a két, viszonylag nagy lefelé történő eltérés egy évben, mégpedig az 1842. esztendőben következett be. Vagyis azt láthatjuk, hogy a természetföldrajzi, klimatikus hatások egyszerre érintették a két gabonafajtát, erre utal az is, hogy a gyenge és a csúcsévek is ugyanakkor következtek be. Az is látható, hogy az európai gazdasági ciklusnak megfelelően az 1846. év itt is katasztrofális termőév volt, viszont egyre jelentősebbé vált az adókötelesek kukoricatermelése. Ennek magyarázata az lehet, hogy eredménye kompenzációt jelenthetett a gabonatermés ingadozásával szemben. Az adatokból kitűnik, hogy Nagykanizsán kicsi volt a kukoricatermés ingadozása: a reformkor végén a hat évet figyelembe véve az éves középátlag 628 pozsonyi mérő volt, a pozitív kilengés 7-8, míg a negatív eltérés mindössze 20%-os volt csak. Kiskanizsán lényegesen egyszerűbb volt a gabonatermés szerkezete. Az adózók a nyugati városrészben csak rozsot termeltek, illetve jelentéktelen mértékű árpa fordult elő. A rozstermelés kilencedének évi középátlaga 230 keresztnyi. A termelési nagyságrendek ingadozása a nagykanizsaihoz hasonló volt, azzal a különbséggel, hogy talán az 1846-os év nem okozott akkora visszaesést, mint Nagykanizsán. Jelentős volt viszont Kiskanizsán a kukorica termelése, ahol a kilenced évi átlaga mintegy 406 pozsonyi mérő csutás tengerit tett ki. Ha adatainkat összesítjük, akkor kiderül, hogy a két városrészben kenyérgabonából éves átlagban mintegy 1600 kereszt búza és 9720 kereszt rozs termett, vagyis összesen mintegy 11 320 kereszt lehetett az össztermés. Ezt átszámítva a korabeli keresztenként 2 pozsonyi mérős kulccsal, kiderül, hogy Kanizsa város polgárai a reformkor vége felé mintegy 1 415 000 liternyi kenyérgabonát termeltek a város határában. Ha mindezt elosztjuk a rovatos adóösszeírásban található szántófölddel is rendelkező gazdák számával, akkor pedig az az eredmény, hogy egy szántóvető adózó hozzávetőlegesen 1715 liternyi gabonával rendelkezhetett, s mindezt elosztva a háztartások átlagosan mintegy 7 fős létszámával kapjuk a fejenkénti 245 liter gabonát. Nyilvánvaló, hogy mindez édeskevés az éves szükséglethez képest, ám a helyzet nem volt tragikus, hiszen köztudomású, hogy a környék uradalmai már jelentős beszállítást végeztek, több uradalomnak már raktárai is voltak Kanizsán, vagyis a hiányok pótlása nem volt nehéz. Fényes Elek korabeli becslése szerint mintegy évi 600 000 hektoliter gabona cserélt gazdát a kanizsai piacon. Az a jövedelem pedig, amely a mindennapi kenyérgabona- szükséglet biztosításához kellett, egészen biztosan nem a mezőgazdasági tevékenységből származott. Még azt is megjegyezzük, hogy ha a források adta 100 éves intervallumot nézzük, akkor kiderül, hogy a 18. század közepére becsült 1 260 000 literes gabonatermés-mennyiséggel szemben a reformkorra ennél alig többet, vagyis 1400 000 liternyit termeltek Kanizsán. Igen ám, csakhogy időközben a város lakossága megkétszereződött, míg a gabonanövekedés szorzószáma csak 10%-kaI emelkedett, vagyis a fejenkénti gabonamennyiség mintegy 30 %-kal csökkent. Az állattartás. Amíg a szántóföldi termelésnél a két városrész közötti meghatározó különbséget inkább a kiskanizsaiak egy főre jutó nagyobb területe jelentette, addig az állattartás esetében szinte minden a kiskanizsai agráijelleg felé mutat. Az adózók állatállománya 1840-ben Kanizsán163 Nagykanizsa Kiskanizsa Összesen Jármos ökrök 40 216 256 Tehenek 87 174 261 Tinók 2 29 31 Hámos lovak 204 208 412 Sertések 118 193 311 181 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) Mivel a kiskanizsaiaknak volt nagyobb szántóföldjük, egyáltalán nem meglepő, hogy az igavonásra használatos jár mos ökrökből több mint ötször annyival rendelkeztek, mint a nagykanizsaiak. A szarvasmarha szaporodásából következően a tehenek állománya is nyilvánvalóan magasabb, mint ahogyan a falusias életmód velejárójaként a sertésállomány is nőtt (az arányok e a területeken az 1820-as évek óta nem változtak). Érdekesség viszont a lóállomány megoszlása. A lovak száma az 1820-as évek óta mindkét városrészben emelkedett: 1823-ban még csak 134 ló volt,164 ám 1840-re számuk elérte a 412- t. S mivel Nagykanizsa is viszonylag sok lóval rendelkezik, valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha azt feltételezzük, hogy a folyamatosan emelkedő szállítási kapacitás szükségletével állunk szemben: a reformkorra megnövekedett kereskedelmi termékmennyiség mozgatása egyre nagyobb és nagyobb lóállományt igényelt. Természetesen nagy volt az állatállomány számbeli fluktuációja is, főleg a nehezen vagy egyáltalán nem gyógyítható betegségek szedték áldozataikat. Jellemző példa erre az az 1820. évi, a földesúrnak írt tiszttartói jelentés, miszerint ,/i szarvasmarhának valamilyen száj és körömbetegsége van, amely öröklődik is".''65 A juhászat viszont — hasonlóan más dél-dunántúli birtokokhoz — továbbra is földesúri üzemág maradt. Az 1810-es évek vége óta a gyapjúnak nagy konjunktúrája volt Magyarországon, aminek elsődleges oka az osztrák és a cseh posztómanufaktúrák és gyárak keresletének növekedése volt.166 Ennek érdekében szükség volt a hagyományos fajták cseréjére; az újdonság az egyre nagyobb számban és több változatban terjedő merinói fajta volt. A kanizsai uradalomban is gyorsan nőtt az állomány. Míg a 18. század közepén a juhok száma nem érte el az 1000-et, addig a reformkor végére már több mint 8200-zal rendelkezett a földesúr.167 A gyapjút a leghíresebb kanizsai zsidó kereskedő, Gottlieb Mayer vásárolta fel az uradalomtól.168 Igencsak megnőtt a gyapjúeladásból az uradalom bevétele, s ezt jól mutatja, hogy 1835-ben — egy tiszttartói jelentés („mázsálló lajstrom") adatai szerint — 12 069 forint bevétele volt Batthyány hercegnek a gyapjúból.169 A juhászainak nagy előnye volt, hogy számos kisebb, de egészében véve jelentős jövedelmi forrást tudott biztosítani. Egyrészt a trágyamennyiséget felhasználták a növénytermelés során, másrészt a juhbőröket is eladhatták, s nem utolsósorban a birkahús mint élelmiszer is fontos lehetett. 1835-ben Sényi Gábor tiszttartó például azt jelentette a hercegnek, hogy sikerült eladnia a juhbőröket, amiért több ezer pengőt kapott az uradalom.170 A hatalmas méretű erdők és benne a legelők könnyűszerrel biztosították a földesúri állatállomány eltartását és nevelését, olyannyira, hogy a fölös legelőket még árendába is tudták adni. így például fennmaradt az északi szomszéd uradalom urának, Inkey Ádámnak az az igazoló levele, amelyben bizonyítja, hogy 1817-ben a „berken átfolyó fő kanálistól keletre lévő allodiális nagy rétet kiárendálta", ott a kaszálás és a legeltetés joga az övé lett, s ezért évi 330 forintot fizetett.171 A szőlőtermelés. Mivel a kanizsai népesség viszonylag gyorsan növekedett, a 19. század első felében mindenképpen szükség volt a szőlőterületek megnövelésére. A környék uradalmaiban a földesurak mindenhol felismerték az ebben rejlő jövedelemszerzési lehetőségeket, s növelték a szőlővel beültethető terület nagyságát, így a kanizsaiak is egyre több lehetőséghez jutottak az extraneus birtoklást illetően. A Festetics-féle szentmiklósi uradalom három, korábban említett szőlőhegyén azonban már nem voltak szabad területek, így a város polgárainak kényszerűen távolabb kellett szőlőföldeket keresniük. A környéken, a várostól 20—25 km-re két olyan terület volt, ahol jó minőségű borokat lehetett termelni. Az egyik település a Kanizsától délkeletre lévő Sand falu, amelyről egy 1812. évi forrás azt írja, hogy „szőlőhegye nemes borokat terem".''72 Az 1830-as években kezdtek megjelenni a kanizsai polgárok a faluban, első forrásunk Fekete Györgyről szól, aki 1836-ban vette szőlőjét, amely után 2 akó és 23 icce hegyvámot fizetett.173 Az sem lehet véletlen, hogy a sandiakat egy 1820-as években kitört, szőlővel is összefüggő lázongás miatti perben éppen egy kanizsai ügyvéd, nevezetesen Horváth Antal képviselte.174 A másik szőlővásárlási lehetőség a vrászlói uradalom területéhez kapcsolódott. Ott az 1840-es években gróf Zichy Károly erőteljes fejlesztései nyomán Miháldi faluban lehetett új szőlőket kialakítani.175 Miháldi is híres volt jó boráról.176 Az 1840-es években már nemcsak egyszerű kanizsai lakosok, hanem kereskedők és zsidó vállalkozók is megjelentek szőlőbirtokosként a falutól nyugatra lévő, tehát Kanizsa felé eső három szőlőhegyen. Erre vonatkozó forrásaink közül csak egyet említünk meg: 1840-ben kelt az az irat, amelyben a nagyon gazdag zsidó kereskedő, Leszner Bernárd, korábban Lachenbacher Jakabnak kölcsönadott 650 forintos váltójának kiegyenlítését követelte. A váltó biztosítéka Lachenbachernek Miháldiban, a Gradiskai szőlőhegyen lévő földjei utáni termés volt. A szőlőt felbecsülték, értéke 600 forintot tett ki.177 A kanizsaiaknak az extraneus birtoklás mellett a városon és az uradalmon belül is nyílt lehetősége újabb és újabb szőlőföldek kialakítására. Ezt világosan mutatja az 1841. évi rovatos összeírás, amely szerint a két Kanizsán összesen 846 kapásnyi szőlőterület volt már az adózók kezén. Ebből 564 kapás Nagykanizsára, míg 382 kapás Kiskanizsára esett. Nagykanizsán az 564 kapásnyi szőlőföld 192 ember kezében volt, vagyis az egy főre jutó szőlőbirtok nagysága ezen az úrbéri területen belül majdnem elérte a 3 kapást.178 Az 1840-es években az uradalom el182 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) cserélte földjei egy részét Festetics gróffal, így a város melletti dombon (Sáncon) szőlőtelepítésekre kerülhetett sor. Ebből jött létre közvetlenül a földesúr legelője mellett a Szabadhegy, amelyet a század közepén telepítettek be, s viszonylag sok ember vállalhatott ott szőlőt.179 3. Az uradalom a jobbágyfelszabadítás előtti időkben A Batthyányak kanizsai uradalma az 1840-es évek végén sajátos képet mutatott. Volt az uradalomnak egy nagyon gyorsan fejlődő mezővárosi központja, amelyben a népesség egyre inkább kereskedelemmel és iparral foglalkozott, s amely város egyre jobban kikerült a földesúri uradalmi rendszerből, úgy is mondhatnánk, hogy egy sajátos szigetet képezett az úrbéres világ központjában. A város lakossága anyagilag egyre erősödött, amit jól mutat, hogy közvetlenül a polgári forradalom előtti évben már felajánlották a földesúrnak, hogy a dézsma helyett szívesen fizetnének inkább megváltást. A másik oldalon viszont ott volt a kanizsai uradalomnak a város nélkül vett területe a maga öt falujával, s mellette még a homokkomáromi uradalom, amely igazgatásilag teljesen beolvadt a kanizsai domíniumba. Ez az uradalom teljes egészében a hagyományos úrbéri törvények szerint élt, a régi jogszabályok alapján adózott. S bár voltak a térségnek piaci kapcsolatai Kanizsával, mégis eltért a mindennapi tevékenysége és élete a városétól. Nézzük, mi jellemezte az uradalom falvainak helyzetét! 1848-ban a kanizsai uradalomban 151 egész jobbágyi telek volt, ám ebben benne van az a 25 egész telek is, amely Szepetneken egy olyan társadalmi csoporté volt, amelyet minden valószínűség szerint egy közösségként telepítettek oda. Az ő jogi megítélésük „szabados" volt, így nem csoda, hogy eltért az adózási rendszerük is az uradalom többi lakosáétól. Ez a libertinus csoport minden valószínűség szerint német származású volt. Feljegyezték róluk az 1830-as évek elején, hogy Szepetnek „...népe kiváltképpen a Némethek igen szorgalmatosak"."1 Bajcsán is volt az 1761. évi telepítés révén egy népességcsoport, amelynek kötelességeit külön szerződés szabályozta az uradalom területén. A többiek viszont hagyományos jobbágyok és zsellérek voltak, s annak megfelelően szolgáltak. Sormás, Esztregnye és Szepetnek viszonylag népes település volt, így a nagyobb lakosság révén a földesúr jelentős robotmennyiséghez jutott, amely 1817-ben még csak 17 600,182 de 1848 elejére már csaknem 20 000 gyalognapot tett ki.183 Az azonban szinte egészen biztos, hogy ezt a mennyiséget a kicsiny majorsági szántónagyság miatt nem tudták felhasználni, sok jel mutat arra, hogy megváltást fizetett érte a lakosság. Jelentősen megkönnyítette az uraság helyzetét, hogy az uradalom területe és benne falvai egy tagban feküdtek; területe kelet-nyugat irányban három-négy, északdéli irányban pedig két-három óra alatt be lehetett járni, s ebből következően a munkaerő-mozgatás s nyilván a munkaellenőrzés nem jelenthetett különösebb problémát s költséget. A magyar mezőgazdaság feudális kori sokszínűségét mutatja az a 238 munkanap, amelyet a szepetneki, esztregnyei és sormási lakosság egy része vállalt gyalognapszámként a földesúrtól kapott rétért és szántóért. Ez a környéken megszokott volt, így például a kanizsai uradalom szomszédságában, hasonló klimatikus és talajadottságok mellett a vrászlói Zichy-uradalomban kétszer annyi felvállalt földdel rendelkeztek a falusiak, mint amekkora úrbéri illetékességük volt.184 A kanizsai domíniumban magasabb telekhányad alakult ki, lényegesen nagyobb népességgel, s így a földesúrnak nemigen maradtak olyan szabad művelhető földjei, amelyeket bérbe adhatott volna. Az is látható, hogy a jobbágyfelszabadítás előtti időszakban a Batthyányak kanizsai domíniumában az úrbéri jövedelem nem volt túlságosan magas. Ha minden beszedhető jövedelmet összeszámolunk (benne a kanizsai adót, cenzust, a jobbágyok robotját, a megváltást, füstpénzt stb.), akkor sem becsülhetjük nagyobbra az úrbéres jövedelmet 25—30 000 forintnál. A megmaradt adatok alapján úgy tűnik, hogy a kani- A kanizsai uradalom falvainak állapota 1848 elején180 Jobbágyi telek Hosszúfuvar Robot Füstpénz Úrbéres Földért Szepetnek 68 136 8 358 15 173 Bajcsa — — 810 — — Fityeház — — 1 224 — — Sormás 49 97 5 586 145 78 Esztregnye 34 67 3 850 78 195 Összesen 151 300 19 828 238 446 183 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) zsai uradalomban az éves bevétel az 1830—40-es években mintegy 55—60 000 forint lehetett, s ebből az következik, hogy a majorsági termelésből, a bérletekből, ipari tevékenységből stb. származó bevételek aránya lassan elérhette az urbariális jövedelmeket. Valószínűleg Batthyány herceg kanizsai birtoka nem tartozott a legjövedelmezőbb uradalmak közé. Erre utal, hogy 1843-ban a kanizsai uradalom tiszta jövedelme 35 000 forint volt, míg az enyingi birtok 51 600 forintot, az érdi uradalom 28 000 forintot hozott, pedig területileg mindegyik jóval kisebb volt, mint a kanizsai."15 A tiszta jövedelmet csökkentő tényezők között ki kell emelnünk a majorsági belső üzemkört, amely ebben a korban a magyarországi ismert uradalmak bruttó bevételeiből 25—30%-ot szinte mindenhol elvitt. Meghatározó volt a tisztek, alkalmazottak pénzbeli és deputátum jellegű fizetése, az egyre erőteljesebb építkezések anyag- és munkaerőköltsége (csupán ez utóbbi 1834-ben több mint 6000 forint volt),18- de itt szerepel a költséglistán a reprezentáció, vagyis a hercegi életszínvonal garantálása is. Ez utóbbihoz mindig rendben kellett tartani a jelentős méretű kanizsai kastélyt, a huszároknak biztosítani kellett a ruhát stb. Ezeken kívül a földesúri patriarchális funkciók egyre teljesebb megnyilvánulásai is jövedelem-csökkentő hatást gyakoroltak. Akárcsak máshol, úgy a kanizsai uradalomban is nagy szerepe volt a földesúri jótékonykodásnak, az adományoknak. Csak néhány jellegzetes példa erre: 1835. május végén Batthyány Fülöp herceg elrendelte, hogy a kanizsai tűzvész károsultjainak 300 kéve zsúpot, 105 szál fát és 2400 cserepet, valamint 53 500 téglát adjanak ingyen.187 Szintén ugyanebből az évből származik Horváth Pál árendás molnár könyörgő levele, miszerint nagy volt a szárazság, s így kevesebb gabonát tudott őrölni, s kérte, hogy „...árendájából valami engedtessen", s ezt a herceg Bécsből keltezett levelében az utolsó negyedévi bérleti összeg elengedésével jóvá is hagyta.188 A negyvenes évek végi éhínség következményeinek enyhítésére 1847-ben 62 szűkölködő jobbágy kapott 304 pengőforintnyi gabonát és egyéb élelmiszert stb.18'' Az ilyen típusú adományok az önkéntes jövedelemtranszfer tipikus formái voltak a tradicionális Európában, ugyanakkor néha igen magas jövedelemallokációt — vagyis a jövedelmek átcsoportosulását az egyes társadalmi rétegek között — is eredményezhettek. 4. A forradalom közvetlen hatása a kanizsai agrárrendszerre Az 1848. évi forradalom hosszú politikai előcsatározások után viszonylag gyorsan létrehozta azokat az alaptörvényeket, amelyek a jobbágyság eltörlésére, s vele párhuzamosan egy polgári tulajdonrendszer kiépítésére, s főleg a szabad paraszti földek kialakítására vonatkoztak. Megváltozott a korábbi adórendszer is, s e törvényeknek Kanizsa népességére is nagy hatása volt. Az 1848. április 11-én aláírt és hatályba lépett törvények magyarországi végrehajtása vidékenként igen nagy eltéréseket mutatott, hiszen a törvények fogadtatása nagyban függött az addig elért jogi és társadalmi állapotoktól, a gazdasági fejlettségtől, a politikai radikalizmustól stb. Különösen a mezővárosok népessége értelmezte nehezen a törvényeket, mivel a legtöbb mezőváros egyértelműen úrbéres kötöttségűnek minősült, s ebből következően az általuk használt földek nagy része cenzuális, általában a földesúri tulajdon alá eső föld volt, amelynek tulajdonjoga továbbra is a földesúré maradt, így nagyon komoly megváltási árat kellett fizetniük, s ez hosszú időre visszavethette egyes mezővárosok fejlődését. Tetézte a bajt számos mezőváros esetében, hogy a megváltási ár kifizetése elvitte az addigi felhalmozott jövedelmet, vagyont, de ugyanakkor a magasabb városi népsűrűség miatt viszonylag gyorsan elkezdtek emelkedni a telekárak. Kanizsa város 1848 tavaszán szinte azonnal megszüntette a cenzus fizetését, s ebben az évben a város népe nem adta már be a kilencedet sem, sőt jogot formált arra is, hogy az uradalom legeltetését szabályozza, s szabad szőlőtelepítésre engedélyt adjon.190 A város nem ismert el semmiféle urbarialis rendszert. Azt írták, hogy „Kanisa várossában semmi jobbágyság nem létezik", s itt az 1811. évi örökszerződésre hivatkoztak. 1"1 Az már önmagában is ellentmondott ennek, hogy úgy vélték, a hercegnek nincs joga úrbéri kötelezettségeket, szolgáltatásokat követelni a várostól, hiszen ő kárpótlást kap majd a kincstártól, tehát ténylegesen elismerték, hogy mégis csak úrbéri jellege volt a kapcsolatnak. (Az ilyen fajta városi vélemények nem voltak ritkák korábban sem.) Arra is maradtak fenn adatok, hogy a város népessége 1848 telén az urasági erdők területét kezdte fosztogatni, minden ember vitte a fát (pedig a földesúr az erdők alig 10%-ával rendelkezett csak), hiszen az igazság- és jogszolgáltatás eléggé meggyöngült, amelynek egyik legfontosabb oka a bizonytalan közjogi és politikai, valamint a hadihelyzet volt.192 Maradtak azonban olyan vitás kérdések, amelyek rendezésére majd csak az 1850-es években kerülhetett sor. így például még mindig voltak olyan közös erdők és legelőföldek, amelyeket jogilag el kellett egymástól különíteni, s véglegesen tagosítani, valamint telekkönyvezni. Értelmezni kellett az 1811. évi szerződést, mégpedig abból a célból, hogy magánjogi vagy urbarialis szerződésről volt-e szó, ez pedig azért volt nagyon lényeges, mert ennek függvényében derült ki, hogy a földesúrnak állami kárpótlás jár-e az elveszített 165 telekért, vagy pedig a lakosoknak maguknak kell megváltani az általuk használt földeket.193 Ezekre a kérdésekre a végleges válasz majd csak az 1850-es években — de már egy megváltozott politikai és jogi helyzetben, a császári neoabszolutizmus időszakában — születhetett meg. 184 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) JEGYZETEK A forrásokról Feldolgozásunkat négy alapvető forráscsoportra építhettük. Egyrészt a Magyar Országos Levéltárban az egyik leggazdagabb családi levéltár, a Batthyány- hercegi család levéltárának egyes iratcsomói nagyon fontos részletekre adnak megbízható kútfőket, ám korántsem teljes a Kanizsára vonatkozó iratanyag. Másrészt a mezővárosi létből következően a Zala Megyei Levéltár is számos olyan öszszeírást, peranyagot tartalmaz, amit hasznosítani tudtunk. Harmadrészt haszonnal tudtuk forgatni a nagykanizsai Thúry György Múzeum megmaradt városi anyagait, illetve a helytörténeti cédulagyűjteményét. Negyedszer pedig a szakirodalom, illetve a leíró statisztika is sok olyan utalást tett már Kanizsa gazdaságára vonatkozóan, amit be tudtunk építeni a feldolgozásba. 1 Bairoch 1977, 297—333. 2 Kaposi 1996/a 124—141. 3 L. Mérei 1948 (esetleírások). 4 Bácskai —Nagy, 45. 5 L. a monográfia kereskedelmi fejezetét. 6 Az uradalomhoz: Vándor és Maksay 1959 7 Marczali, 1—25, Kaposi 2002, 76—78, Z. m. tört. olv. 120, Szabó B. 99—111. 8 MOL P 1322. 100. cs. N. 2. 1693. 9 Bél 1989, 224.; Iványi 1983, 115—129.; Mocsáryl. 1902, 177—183. 10 Uo. 11 Jkv. 1896, 11. 12 Barbarits, 25. 13 Grassics halála után a Kamara a birtokot 36 500 forintra értékelte fel; MOL P 1322. 181. cs. 101. tétel. Kanizsa. 14 MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. N. 1. 1717. 15 Jkv. 1896, 11. 16 A vásárlást illető legfontosabb dokumentumok: MOL P 1313. 30. cs. Lad. 13. N. 6. 1743, MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. N. 2. 1743, MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. N. 18. 1743, MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. N. 23. 1744. ''7 A Batthyány család földbirtok-felhalmozásához és genealógiai vázlatának bemutatásához a következő fontosabb munkákat használtuk fel: Zimányi 1962, Nagyi. 1861. 1. k. Barbarits, Tárnok, Kempelen 1888 (1895.); Kempelen 1931, 1. k. 18 MOL P 1322. 100. cs. 377. sz. 1810. 19 Atlasz 1976, 6. k. 20 Degré 1972, 103. 21 Bátorfi, 5. k. 351. 22 Bél 1989, 206. 23 Uo. 24 Kaposi 1997/b 64—65. 25 Bencze 1986,24. 26 Ihrig, 276. 27 Bél 1989, 206. 28 Bél Mátyást idézi: Reőthy, 154. 29 Barbarits, 30. 30 MOL Festetics cs. lt. P 275. 79. cs. Bagola (83) 1802. 31 Mérey, T. 1997, 93. (térkép) 32 Jkv. 1896, 10. 33 Uo. 34 Cseke—Horváth, 37. 35 ZML Ö 11. 36 ZML Ö 19. 1715. 37 ZML Ö 21. 1720. 38 Barbarits, 63-69. 39 Degré 1972, 104. 40 Ördög 1991, III. k. 577. 41 Barbarits, 98. 42 MOL P 1313. 38. cs. 80. 05- 1—4. lap 43 MOL P 1313. 38. cs. 1753. Kanizsa úrbéres földjei. 44 MOL P 1322. 100. cs. 377. sz. 43 L. a 42. sz. jegyzetet. 46 Uo. 47 MOL P 1330. 3. cs. 1753. 48 Bairoch 1990, 47—60, Bácskai 1988 49 MOL P 1330. 3. cs. 1753. 50 MOL P 1313. 206. cs. II. N 19. 1713. 01. 01. 51 Uo. 36. cs. Lad. 13. N 27/1—2. 1731. 52 Uo. 206. cs. III. 1753. 53 Uo. 54 MOL P 1313. 38. cs. 80 F2. 55 Uo. 80 F6. 56 Uo. 80 F4. 57 MOL P 1330. 3. cs. 1748. 58 Kaposi 1992, 77. 59 MOL P 1330. 3. cs. 1749. 60 Kaposi 1992, 82. 61 Lásd Gaál 1978 (1980), 30 7. 62 Zimányi 1965, 236—274. 63 MOL P 1330. 3. cs. 1748. 64 Uo. 65 Uo. 1747—1750 közötti gazdatiszti terméskimutatások. 66 Uo. 1753. évi terméskimutatás. 67 MOL P 1330. 3. cs. 1747. évi szarvasmarhakimutatás. 68 Uo. 69 Uo. 70 MOL P 1313. 38. cs. 74/3. Kanizsa 71 MOL P 1330. 3. cs. 1748. 72 MOL P 1313. 38. cs. 75/23. 1758—61. 73 MOL P 1330. 3. cs. 1748. 185 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) 74 Lásd: Zimányi 1968, Kirilly—Kiss, N. 1968; í. még a szomszéd keleti vármegyére: Magyar E. 1981 75 MOL P 1330. 3. cs. 1752. 76 MOL P 1322. 19. cs. 1803. 09. 30. 77 MOL P 1330. 3. cs. 1748. 78 MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. N. 27/1—2. 79 Kerecsényi 1987, 298. 80 Uo. 301. 81 Uo. 303. 82 MOL P 1313 38. cs. 75/27. 1752. 12. 10. 83 Cseke—Horváth, 41. 84 MOL P 1322. Tisztiszék. 1766. 04. 4—5. 85 Uo. 1765. 11. 14. 14/10. 86 MOL P 1313. 38. cs. 77/44. 1753. 87 Uo. 88 L. 85. sz. jegyzetet. 89 Az 1757. évi és az 1771. évi adatokat l. Ördög, III. k. 577. Az 1784. évi adatok: Danyi—Dávid, Zala megye. 90 MOL P 1313. 38. cs. 80R. 12. 91 Uo. 80R1. 92 Makoviczky, 22. 93 Uo. 37. 94 MOL P 1322. 100. cs. 309. 95 MOL P 1313. 38. cs. 80R1. 96 Az adatokat a következő művekből vettük: 1784—85-re: Danyi-Dávid; 1828-ra: Fényes 1841, 1. k. 475—476. Az adatok értékeléséhez: Kovacsics, 249—271. 97 MOL P 1317. 30. cs. Fasc. 86. N. 1. D. 98 Lásd: Szabó D. 1933; Vörös 1952; 290—384. 99 Felhő 1973; 365. 100 Uo. 101 Z. m. tört. olv. 62—63.p. 102 MOL P 1313. 38. cs. Lad. 15. N. 80. B. 103 Uo. N. 80. C. 104 Uo. N. 80. G. 105 ZML Conscr. dic. Kanizsa 1771/72. 106 MOL P 1313. 39. cs. Lad. 15. N. 81/82. 107 Barbarits, 28. 108 MOL P 1322. 100. cs. 1773. 109 ZML Conscr. dic. 1771/72. 110 MOL P 1313. 38. cs. A város területének felmérése. 1,1 MOL P 1322. 100. cs. 309. sz. 1774. 112 L. 110. sz. jegyzetet 1,3 Felhő 1971 114 MOL P 1313. 38. cs. 80F6. 1772. 1,5 Az adatokat közli: Dávid 1968, 99—143. "6 Z. m. tört. olv. 150. 117 MOL P 1322. 100. cs. 1788. 03. 22. 1,8 Barbarits, 30. 119 MOL Festetics cs. lt. P 275. 79. cs. Bagola (83) 1802. és SML Conscr. vin. (1767—1784) Szentmiklós, 1772. Utóbbiban a hegyeket nem különítették el, hanem egyben adták meg az összes birtokost. 120 MOL Festetics cs. lt. P 275. 79. cs. Bagola (83) 1802. Az összeírás tartalmazza a Látóhegyi és a Szentgyörgyvári hegyek birtokosainak listáját. 121 MOL P 1322. 100. cs. 339. sz. 1798. 122 Kaposi 1988, 206. 123 MOL P 1317. 30. cs. Fasc. 86. N. 1. A. 124 SML Conscr. vin. (1767—1784). 1772. Mórichely. 125 Tjkv. 2. és 3. 126 Tjkv. 2. 1787. 44—45. 93. sz. 127 Uo. 207—209. 381. sz. 128 Dávid (1968) adatai (m. h. = magyar hold; p. m. = pozsonyi mérő). 129 ZML Conscr. dic. 1773. 130 MOL P 1322. 100. cs. 1791. Tanúvallomások, visszaemlékezések. 131 Uo. 132 Bél 1989, 227. 133 Barbarits, 31. 134 MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. N. 36. B. 135 MOL P 1313. 1811. 03. 27-ei örökszerződés előszava. 136 Barbarits, 31—32. 137 MOL P 1313. 1811 138 Uo. 139 MOL P 1322. 100. cs. 377. sz. 1810. 140 Uo. pl. 441. sz. 141 MOL P 1313. 1811. évi örökszerződés. 142 Uo. 143 Kállay, 157. 144 L. a 135. sz. jegyzetet. 145 Uo. 146 MOL P 1313. Kanizsa úrbéri pere. 1827. III. 1. Úriszéki per. 147 MOL P 1322. 100. cs. 129. sz. 148 MOL P 1313. 1835. évi úriszéki per. 149 Ihrig, 276. 150 Kaposi 1997/b 69. 151 Fényes 1841, 1. k. 475—476. 152 A táblázat: Degré 1972, 105. ,53 ZML Conscr. dic. 1840. Kanizsa. 154 ZML Regn. conscr. 1828. Sajnos Kanizsára érdemi mezőgazdasági adatokat nem tartalmaz az országos összeírás. 155 Fényes 1851, 2. könyv, 172. 156 Bencze 1986, 133. 157 Fényes 1851, 2. könyv. 172. 158 MOL P 1330. 1. cs. 1835. 09. 22. 159 MOL P 1313. 207. cs. 1842—47. Kilencedösszeírás. 160 SML VUL 32—34, 35. cs. Tárnok Alajos director levelei. 161 Az európai viszonyokra kiváló áttekintés: Abel, W. A szomszédos vármegyére: Benda Gy. 1977, 135—185. 162 ZML Vetésösszeírások, 1816. Kapornaki járás, Kanizsa. 186 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) 163 ZML Conscr. dic. 1840. Kanizsa. 164 Uo. 1823. Kanizsa. 165 MOL P 1322. 19. cs. 1820. 09. 18. Kanizsa. 166 Komlos, 94—115. 167 MOL P 1330. 2. cs. 1843. 168 MOL P 1322. 19. cs. 1820. 10. 16. 169 MOL P 1330. 6. cs. 1841. 170 Uo. 171 MOL P 1322. 100. cs. EN3. 172 Tóth P. 1988, 55. Sand 173 SML Úrbéri peres iratok. Sand. 1836. 174 Mérey, T. 1961, 340. 175 Kaposi 2000, 132—135. 176 Tóth P. 1988, 54. Miháldi 177 SML VUL 32. cs. 6. sz. 1840. 178 ZML Conscr. dic. 1841/42. Ez az utolsó olyan, azonos évben készült összeírás, amelyben mind a két városrész adatai szerepelnek (a nasgykanizsai füzetben az összesített kiskanizsai adatok találhatók meg). 179 Simonffy 1972, 137. 180 MOL P 1313. 207. cs. 1848. 181 Bencze 1986, 152. 182 TGyM Helytörténeti lexikonhoz cédulagyűjtemény. L. az uradalom falvai. 183 MOL P 1330. 6. cs. 1817. 184 Kaposi 1986, 367. 185 MOL P 1330. 1. cs. 1843. 186 Uo. 187 Uo. N. 107. ,88 Uo. 2. cs. 1835. 189 Uo. 6. cs. 475. sz. 190 Simonffy 1972, 133. 191 Barbarits, 43. 192 Uo. 193 Simonffy 1972, 133. 187 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) Zoltán Kaposi Kanizsas Landwirtschaft in der letzten Periode des Feudalismus (1700-1848) Die Studie versucht, die Veränderungen in der Landwirtschaft des Marktfleckens Kanizsa im Zeitraum zwischen 1700 und 1848 darzustellen. Die vorliegende Analyse stützt sich auf Quellen aus Archiven, Museen, auf Fachliteratur und Statistiken und wurde von vornherein als Teil der Stadtmonographie von Nagykanizsa angelegt. In Kanizsa und dem südwestlichen Transdanubien begann nach der Befreiung von der Türken-herrschaft 1690 eine langsame Entwicklung. Die agrargeographischen Beding-ungen, die nach dem Ende des Krieges herrschten, begünstigten die Konzentration größerer Bevölkerungsgruppen nicht. Die Burg und ihre Umgebung (die ehemalige Burgherrschaft) waren völlig versumpft, und die Burg selbst wurde in den Jahren 1702/03 auf königlichen Befehl abgerissen. Der Grund für die Entstehung dieses riesigen Sumpfes zwischen den beiden Stadtteilen war der damals noch unregulierte Lauf des Baches Kögyär (dem späteren Prinzipal-Kanal) der sich von Norden in Richtung Süden fließend in dem Gebiet kurz vor Kanizsa verengte und damit die Möglichkeit zur Uberquerung des Sumpfes sicherstellte. Diese günstigen wirtschaftsgeographischen Voraussetzungen spielten eine ungeheure Rolle für die Entwicklung Kanizsas, trafen doch hier wichtige Strassen des Landes aufeinander, und ermöglichten damit eine infrastrukturelle Entwicklung. Sicher ist, dass die Unterhaltsfähigkeit bis 1690 auf ein ausgesprochen niedriges Niveau gesunken war, trotzdem kam es inzwischen langsam wieder zu einer Bevölkerungsansiedlung. Zwischen 1715 und 1720 lebten in den beiden Stadtteilen Kanizsas, in Kis- und Nagykanizsa vermutlich bereits etwa 1000 Personen. Es waren vor allem Ungarn, die sich hier niederließen, aber die Leitung der Stadt blieb trotzdem lange in den Händen der deutschsprachigen Bürgerschaft. Eine wichtige Frage für die Entwicklung der Stadt war die Klärung der Rechtsstellung und der Person des Grundherrn. 1693 geriet die Burgherrschaft in den Besitz der Gyöngyöser Familie Nagy, während Kanizsa selbst von 1705 bis 1716 Eigentum von Jakab Grassics war; damals erwarb der Nebenzweig der Familie Nagy, die Familien Szapäry und Inkey den Besitz. 1717 wurde das Gebiet aufgeteilt: die Stadt Kanizsa und der westliche Teil des Besitzes wurden Eigentum der Familie Szapäry, während die nördlichen und östlichen Gebiete der Burgherrschaft Besitz der Familie Inkey wurde. Die Grundherrschaft der Szapärys dauerte bis 1743, denn nachdem der männliche Zweig der Familie ausgestorben war und die Erben einer Seitenlinie der Familie den ohnehin bereits verschuldeten Besitz nicht mehr halten konnte, gelangte der Besitz wieder an den Fiskus, der erneut einen Käufer suchte, der einen möglichst hohen Preis für den Grund zu zahlen bereit war. So gelangten 1743 die Stadt Kanizsa und 20.000 Joch des dazugehörigen Grund und Bodens in den Besitz der Familie Batthyány. Ein Jahr später kaufte Graf Lajos Batthyány, der spätere Paladin, den nördlich der Kaniszaer Domäne gelegenen Besitz Homokkomárom und schuf damit einen einheitlich verwalteten Großgrundbesitz von mehr als 30.000 Joch. Durch diese Käufe Mitte des 18. Jahrhunderts gelangte der Kanizsaer Besitz in das Administrationssystem der Batthyánys, das als relativ modern bezeichnet werden kann. Von 1743 bis zum Ende der von uns analysierten Periode war die Familie Batthyány die Grundherrschaft Kanizsas und seiner Domäne. Durch die Vererbung des Besitzes zersplitterte die Familie bald, es entstand die herzogliche Linie der Familie (Batthyány-Strattman-Linie), und schuf das Fideikommissystem (Majorat) zu dem Kanizsa von nun an gehörte; die gräfliche Linie von Németújvár allerdings betrieb einen anderen Grogrundbesitz. In Kanizsa — das zum wirtschaftlichen Zentrum in Körmend gehörte — wurde das System zur Wirtschaftsführung der Domäne ausgebaut, wobei die Stadt selbst zahlreiche Privilegien genießen konnte und auch weiterhin ein privilegierter Marktflecken blieb. Das bedeutete, dass sich die Gesellschaft der Stadt wesentlich von der in den herrschaftlichen Dörfern unterschied. Die Einwohner von Kanizsa waren entweder Bürger oder Landwirte, die entgegen der traditionellen Urbarialgewohnheiten Steuern zahlten und Dienste leisteten. Mitte des 18. Jahrhunderts kam es zu einer befriedigenden Klärung der Rechtsverhältnisse. Der Urbarialvertrag von 1753, der vermutlich Vorteile für beide Seiten enthielt, regelt das Verhältnis zwischen Stadt und Grundherrn für die nächsten 20 Jahre. Die Bevölkerung der Stadt zahlte das Neuntel und darüber hinaus einen Zensus von 1.600 Forint und musste außerdem noch kleinere unbedeutende Dienste leisten, erhielt aber gleichzeitig Marktrecht. Aus den Quellen ergibt sich, dass der größte Teil der Stadtbevölkerung in dieser Zeit noch aus Landwirten bestand, nur 16% der Bevölkerung waren Bürger im traditionellen Sinne. Somit war natürlich die wichtigste Einkommensquelle die Landwirtschaft. Sowohl in Nagykanizsa als auch in Kiskanizsa festigten sich die Grund-besitzverhältnisse der 188 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) Einwohner. Die Bevölkerung verfügte über intravillanen Grund und die dazu gehörenden Gärten, sie besaßen aber auch große extravillane Grundstücke, wie die sog. äußeren Gärten, Ackerland und Wiesen. Etwa um die Mitte des 18. Jahrhunderts besaßen die Einwohner Nagykanizsas (dem östlichen Stadtteil) nach den uns zur Verfügung stehenden Daten noch größere Agrarflächen als die Einwohner von Kiskanizsa, ganz gleich ob wir den Pro-Kopf-Besitz an Boden oder aber die Gesamtfläche betrachten. Auf Grund dieses Grundbesitzes kann die Kanizsaer Einwohnerschaft auch als Urbarialbevölkerung eingestuft werden. Ein wichtiges Element des Grundbesitzes war, dass die Bewohner der Stadt von Anfang an große Bodenflächen vom Grundherren gepachtet hatte, deren Größe 1753 allein das Ackerland betreffend 700 Joch betrug. Wichtig war, dass dieser Boden für lange Zeit ständige Pachteinnahmen brachte und die Bevölkerung zu seiner Nutzung berechtigt war. Der Grundherr erhielt Bargeld und musste auch keine Kosten für den Betrieb des Majorats aufbringen. Schließlich führte der Betrieb eines Grundbesitzes mit solchen Rechtsverhältnissen zu einem harmonischeren Verhältnis zwischen dem Grundherrn und der Gesellschaft, als bei Grundbesitzen, in dem die einzelnen Rechtselemente den Boden zum jeweiligen Nachteil des anderen innehatten. Die landwirtschaftliche Tätigkeit der Kanizsaer Einwohnerschaft und die Bewirtschaftung der Domäne Mitte des 18. Jahrhunderts wurde in entscheidendem Maße von den natürlichen geographischen Bedingungen bestimmt. Das Majorat besaß an der Grenze zu Kanizsa auch Grundstücke mit weniger als 1.000 Joch, daher hätte eine Bewirtschaftung hier nur das Ergebnis einer Allodisierung durch den Grundherrn sein können. Dafür gibt es in unserem Fall jedoch kein Beispiel. Das Majorat war ein Wirtschaftsbetrieb, der ausgesprochen für den Markt produzierte, wichtigstes Ziel war die Einnahme von Bargeld durch den Verkauf der Produkte. Dementsprechend beschäftigte man sich in erster Linie mit dem Anbau von Weizen, indem man die Möglichkeiten der Agrarkonjunktur ausnutzte, es wurden aber auch andere Getreidesorten in geringeren Mengen produziert. Wichtig ist, dass bereits in der Mitte des 18. Jahrhunderts Futterpflanzen in das Produktsystem der Majorate eingeführt wurden: aus den Quellen wissen wir, dass auf dem gräflichen Gut damals bereits „englischer Hafer", Klee und Mais angebaut wurden. Auch unter dem Aspekt der Tierhaltung gab es bereits Neuheiten. Die Tatsache, dass etwa 100 Schwarzrinder („svarcer gulya") gehalten wurde, zeigt, dass auch hier bereits ein neuer Wind wehte. Damals war die Schafhaltung auf der Domäne noch beschränkter, der Bestand blieb unter 1.000 Tieren und das wurde auch im Urbarialvertrag festgelegt. Die landwirtschaftliche Produktion der Kanizsaer Bevölkerung wurde nicht vom Markt bestimmt, sondern war traditioneller Art — sie wurde durch Eigenproduktion und Eigenverbrauch geregelt. Dem entsprechend produzierte die Bevölkerung auf dem mageren sandigen Boden nur das, was bei kleinstem Risiko das beste Ergebnis versprach und es ist daher kein Zufall, dass Roggen zum wichtigsten angebauten Getreide wurde. Es wurde 10-mal mehr Roggen als Weizen produziert und die Bevölkerung befasste sich in nur sehr geringem Maße mit dem Anbau anderer Getreidesorten. Darüber hinaus war es sehr wichtig für die Bewohner der Stadt, dass ihr bei Nagykanizsa in der Puszta von Kerekes, Bilke und Peterfa noch freies Weide- und Holzrecht zustand; die Konskriptionen der Zeit führen relativ große Rinderherden und selbstverständlich zahlreiche Kühe auf, mit Sicherheit knüpften sich die Produktion und die Existenz von Nutztieren an das den Verbrauch bestimmenden Vertikum. Wir wissen auch, dass sich die Schweinezucht schnell verbreitete und dass man sich auch mit Pferdezucht beschäftigte. Im Stadtgebiet von Kanizsa gab es allerdings lange Zeit keine Weinberge, aber die Hügel und Berge der Umgebung machten es der Bevölkerung möglich, außerhalb des Stadtgebietes Wein anzubauen und so beschäftigten sie sich auch mit der Produktion von Wein. Die von den Kanizsaer bebauten Weingärten lagen im Südwesten, in den Bergen von Bagola und Szentgyörgyvär, sowie im Norden in den Bergen von Förhenc, aber auch der in der Nähe der Stadt gelegene Lätö-Berg muss genannt werden. In der Mitte des 18. Jahrhunderts geben die Quellen noch keine Auskunft darüber, ob die berufliche Beschäftigung der Bevölkerung von Nagyund Kiskanizsa schon so unterschiedlich ist wie später, aber Tatsache ist, dass unter den Einwohnern von Kiskanizsa keine Handwerker oder Händler zu finden waren, aber auch die Einwohner von Nagykanizsa beschäftigten sich zu dieser Zeit noch vor allem mit Landwirtschaft. Als Ergebnis des ständigen Bevölkerungszuwachses und der gesellschaftlichen Veränder-ungen in West-Transdanubien verschärfte sich auch in Kanizsa das bisher relativ gut funktioniere Verhältnis zwischen der Stadtbevölkerung und dem Grundherrn. Hier müssen wir allerdings anmerken, dass die Stadt mit ihren 450 Einwohnern einen harten Gegner für den Grundherrn darstellte, das urbariale Rechtsverhältnis konnte in ihrem Fall nicht nach dem sonst üblichen Landesmuster angewendet werden. Aber das Verhältnis musste geklärt werden und dies gelang 1773 mit einem Vertrag, der für fast 40 Jahre gültig sein sollte. Die Stadt hatte erreicht, dass auch weiterhin nur der 1753 vereinbarte 189 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) Zensus von 1.600 Forint zu zahlen sei, aber die Verteilung des Zensus konnte von den Stadtvätern selbst festgelegt werden. Ein wichtiges Motiv des Vertrags war, dass 1774 die Grundverhältnisse der Stadt vermessen und in ein Fundusbuch eingetragen wurden. In einigen kleineren unbedeutenden Fällen verlor die Stadt zwar an Boden, aber in wichtigen Fällen konnte sie auch weiterhin die Entscheidungen fällen. So blieb die Möglichkeit des Weiderechts in der Puszta, weiterhin die immer wichtiger werdende Kontrolle der Markttätigkeiten, die Brückenzölle usw., all dies stand der Stadt zu. Das dürfte die Periode gewesen sein, in der die Entwicklung der beiden Stadtteile von einander abzuweichen begann, weil sich in den östlichen Gebieten, in Nagykanizsa, immer mehr Händler und Handwerker niederließen und der Grundherr auch eine größere Gruppe Juden ansiedelte. Die Juden, die auf dem Boden des Grundherrn wohnten, waren einem besonderen Rechtsverhältnis unterworfen. Dem gegenüber blieb der westliche Teil der Stadt eindeutig ein Gebiet der landwirtschaftlichen Produktion, für dessen Einwohner auch weiterhin Getreideanbau und Viehzucht die wichtigsten Einkommensquellen darstellten. Die ständig wachsende Einwohnerschaft benötigte jedoch auch immer neue und neue Gebiete, d. h., die Stadt musste sich ausbreiten. Dafür gab es zwei Möglichkeiten: entweder die neuen Bewohner siedeln sich in nordsüdlicher Richtung auf den Hängen der Hügel an, oder aber sie beginnen mit der Austrocknung des riesigen Sumpfes, der die beiden Stadtteile von einander trennte und bringen so beide Teile näher aneinander. Da die Preise für landwirtschaftliche Produkte seit den 70-er und 80-er Jahren ständig stiegen, wurden die Erweiterung der Gebiete und der Erwerb neuen Bodens zu einer immer brennenderen Frage sowohl für den Grundherrn als auch für die Stadtbevölkerung. Im Zusammenhang mit dem Sumpf entstand ein Rechtsstreit, sahen doch sowohl die Stadt als auch der Grundherr den Sumpf als ihr Eigentum an, der im Frühjahr und Herbst besonders gute Weideplätze bot und auch die Möglichkeiten zum Mähen konnten bis zum Jahrhundertwende von beiden Seiten frei genutzt werden. Aber in den 80- er Jahren ging das Gerücht um, der Grundherr wolle das Sumpfgebiet vermessen lassen und dort einseitig mit einem Graben einen Kanal zur Wasserableitung anlegen. Damit begann ein Prozess vor Gericht, der sich über mehr als 20 Jahre hinzog. Im Verlauf dieses Prozesses stellten sich die verschiedenen Behörden (Komitat, Statthalterrat usw.) auf unterschiedliche Standpunkte, bis schließlich 1808 ein königlicher Beschluss erging, der dem Grundherrn das gesamte Sumpfgebiet als sein Eigentum zusprach. Auch jetzt erwies sich die Stadt als starker Gegner der Herzöge von Batthyány. Während der gesamten Prozedur hatte sie es immer wieder geschafft, Zeit zu gewinnen, es wurden überallhin Abordnungen entsandt, um um Protektion zu ersuchen und schließlich ist auch nicht bedeutungslos, dass die Stadt versuchte, der Entscheidung vorzugreifen. 1802 nämlich begann die Stadt einseitig in einer Länge von 1.000 Klafter und unter Mitwirkung der gesamten Bevölkerung einen Kanal zu graben, um damit die Entscheidung zu beeinflussen. Als der Beschluss 1808 endlich gefasst wurde, wurden neue Gesuche eingereicht und auch Herzog Fülöp Batthyány war inzwischen daran interessiert, einen Kompromiss zu finden. Die Stadt Kanizsa hatte damit einen Riesenerfolg erreicht, konnte doch eine einflussreichsten und respektiertesten ungarischen Adelsfamilien ihren Willen, trotz eines gültigen königlichen Beschlusses, nicht gegen die Stadt durchsetzen, und auch wenn das Stadtgebiet laut Vertrag um nur 230 Joch wuchs, so war doch das langfristige Ergebnisse dieses Aktes von wesentlich größerer Bedeutung. Die Klärung der Sumpffrage wurde mit dem Abschluss eines neuen Urbarialvertrages verbunden. Der 1811 abgeschlossene Kontrakt enthielt auch weiterhin den Grundzensus von 1.600 Forint. Da die Frage der Sumpfgebiete mit einer Flurbereinigung verbunden wurde, verzichtete die Stadt auf ihre Weiderechte in den östlichen Pusztagebieten und erhielt dafür andere Gebiete. Mit dem Ergebnis dieses Gebietstausches verpflichtete sich die Stadt zu einer weiteren jährlichen Zahlung von 1.400 Forint, gleichzeitig aber waren ihre Möglichkeiten weiter gewachsen. Ein Gewinn für den Grundherrn war es, dass er in diesen Jahren der Konjunktur die Erweiterung der Schafhaltung in den Vertrag aufnehmen konnte. Bisher war die Zahl der Schafe beschränkt, jetzt aber erhielt der Grundherr in seinen Wäldern und den anderen gemeinsam genutzten Gebieten ein uneingeschränktes Weiderecht für eine unbegrenzte Zahl von Schafen In der Zeit der napoleonischen Konjunktur war auf Grund der Militärtransporte nicht mehr die Landwirtschaft das bestimmende wirtschaftliche Moment der Stadt, sondern Warentransport und Warenweiterleitung wurden zu den wichtigsten Funktionen. Die Stadt konnte sich im Vertrag auch weiterhin die alten Markt- und Verkaufsrechte und damit auch die dazu gehörigen Einnahmen sichern. Eine wichtige Frage war, ob die Stadt als Ergebnis des schnellen Bevölkerungszuwachses mit immerhin inzwischen 6.000 Einwohnern immer größere Gebiete der Stadt in Anspruch nehmen konnte. Die Erhebungen und Konskriptionen beweisen eindeutig, dass die Stadtbevölkerung zu dieser Zeit bereits 80% des Gesamtgebietes innehatte, während dem Grundherrn nur noch 20% blieben. Allerdings 190 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) war mehr als die Hälfte dieses Gebietes auch weiterhin Wald, das heißt, dass man das Gebiet für die landwirtschaftliche Nutzung noch immer ausdehnen konnte. Hier muss allerdings erwähnt werden, dass sich zu Beginn des 19. Jahrhunderts das traditionelle Verhältnis des Bodenbesitzes der beiden Stadtteile verändert hatte. Im Fall der Einwohner von Kanizsa konnte immer weniger Acker- und Weideland pro Kopf registriert werden, und das weist klar darauf hin, dass die Zahl der Einwohner im östlichen Teil der Stadt, die sich nicht mit Landwirtschaft beschäftigten, immer weiter stieg. Demgegenüber war Kiskanizsa, mit seiner nach innen gerichteten kleinen Welt auch weiterhin traditionelles Agrargebiet, und dürfte auch als Getreideversorger einiger Bevölkerungsgruppen in Nagykanizsa gedient haben. Als Symbol für die Entwicklung Nagykanizsas zur Stadt und ihre ständige Verbürgerlichung kann man die Tatsache betrachten, dass, während der Prokopfanteil von Acker- und Weideland immer weiter zurückging, immer mehr Einwohner Weinberge in den umliegenden Gebieten, so auch in den Hügeln von Homokkomärom pachteten. Auch wenn der Verkauf von Wein nach dem Vertrag von 1811 weiterhin eingeschränkt war, so tröstete doch der Verkauf von Wein in den drei Monaten zwischen St. Michael und Weihnachten mit einen Anstieg der Einnahmen ein wenig darüber hinweg. Die Preisdepression, die der Zeit der napoleonischen Konjunktur folgte, schadete sowohl der Wirtschaft der Stadt als auch ihren Einwohnern. Den Konskriptionen nach zu urteilen stockte der bis dahin dynamische Anstieg der Zahl der Handwerker und Kaufleute und das führte dazu, dass sich ein großer Teil der Bevölkerung wieder der Agrarproduktion zuwandte. Die sinkenden Preise für landwirtschaftliche Produkte belasteten sowohl die Bevölkerung, als auch das Majorat und daher ist es kein Zufall, dass es erneut zu Auseinandersetzungen zwischen der Stadt und dem Grundherrn im Zusammenhang mit den Fragen des Eigentums und der Nutzung von Grund und Boden kam. Interessanterweise war es fast immer die Stadtbevölkerung, die Vertragsbruch beging, indem sie entweder gewaltsam ihr Vieh weiden ließ oder das Holzrecht verletzte. Die Steuer- und sonstigen Landeskonskriptionen aus dem Jahre 1828 zeigen deutlich, dass es in diesem Jahr zu einem Stillstand kam. In den 30-er Jahren jedoch gewann die Wirtschaft der Stadt wieder Aufschwung. Die ständigen Exportmöglichkeiten, die Öffnung der Märkte in der Steiermark und Unterösterreich führten zu einer günstigen Situation für die Bevölkerung Westungarns. In dieser Zeit kann wiederum ein schneller Anstieg der Einwohnerzahl in Kanizsa festgestellt werden und gegen Ende der 40-er Jahre liegt die Einwohnerzahl beider Stadtteile bei bereits über 9.000. Unter dem Aspekt der landwirtschaftlichen Produktion ist es vor allem die Produktion des Majorats, in der sich Neurungen feststellen lassen. Da Kanizsa einer der wichtigsten Märkte für die Getreideausfuhr war, versuchte auch der Grundherr, diese Möglichkeiten zu nutzen und daher stieg die Getreideproduktion des Majorats in der Reformzeit. Auch auf dem Gebiet der Schafhaltung gab es entscheidende Veränderungen, was auch dadurch deutlich wird, dass die Quellen von inzwischen 8.000 Schafen in der Domäne berichten. Die Möglichkeiten der Entwicklung in der Landwirtschaft waren allerdings durch den schlechten Boden eingeschränkt, auf Grund der Tabellen über das Neuntel lässt sich feststellen, dass auch weiterhin der Roggen das bestimmende Agrarprodukt war. Für die Bevölkerung neu war die steigende Produktion von Mais; das macht allerdings deutlich, dass die Tierhaltung eine Aufwertung bei den Landwirten erfuhr. Nach langem politischem Vorgeplänkel wurden unter Einwirkung der Revolution von 1848 relativ schnell die grundlegenden Gesetze verabschiedet, die die Abschaffung der Leibeigenschaft und damit parallel den Ausbau des bürgerlichen Besitzsystems, vor allem aber die Schaffung freien Bauernlandes festlegten. Die Durchsetzung dieser Gesetze in den einzelnen Gegenden war sehr unterschiedlich, hing doch ihre Akzeptanz und Durchführbarkeit von dem bis dahin erreichten rechtlichen und gesellschaftlichen Zuständen, sowie dem Niveau der Wirtschaftsentwicklung, dem politischen Radikalismus usw. ab. Vor allem die Bewohner der Marktflecken konnten diese Gesetze nur schwer verstehen, hatten doch die meisten Städte eindeutige Urbarialverpflichtungen zu erfüllen und daraus folgte, dass der größte Teil des von den Einwohnern genutzten Bodens Gebiete waren, die dem Grundherrn gehörten. Das Eigentumsrecht lag auch weiterhin beim Grundherrn und so mussten die Stadtbewohner hohe Ablösesummen zahlen, was in vielen Marktflecken zu einem langfristigen Stillstand in der Entwicklung der Stadt führte. Die Probleme wurden in manchen Städten noch dadurch verstärkt, dass die Zahlung der Ablösesumme alles bisher angehäufte Einkommen und Vermögen aufbrauchte, gleichzeitig aber auf Grund der hohen Bevölkerungsdichte in den Städten die Grundstückspreise außerordentlich schnell stiegen. Im Frühjahr 1848 schaffte Kanizsa praktisch sofort die Zahlung des Zensus ab und die Bevölkerung musste in diesem Jahr auch kein Neuntel mehr zahlen, mehr noch, sie nahm sich das Recht, auch das Weiderecht des Grundherrn zu regeln und den freien Weinanbau zu genehmigen. Die Stadt erkannte keinerlei Urbarialrecht mehr an. Man war der 191 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) Ansicht, der Herzog habe kein Recht, Urbarialverpflichtungen oder Dienste von der Stadt zu fordern, erhält er doch Schadenersatz von der Schatzkammer, d. h. sie erkannten an, dass das Verhältnis tatsächlich urbarialen Charakter hatte. Es gibt auch Daten darüber, dass die Stadtbevölkerung im Winter 1848 damit begann, den herrschaftlichen Wald zu plündern, jeder nahm sich Holz mit, war doch die Gerichtsbarkeit auf Grund der unsicheren rechtlichen und politischen Situation und dem Kriegszustand praktisch kaum vorhanden. Es blieben allerdings einige Streitfragen, zu deren Klärung es erst in den 50-er Jahren kommen konnte. So mussten z. B. die bisher durch die Stadt und den Grundherrn gemeinsam genutzten Weideflächen und Wälder rechtlich voneinander getrennt, endgültig arrodiert und ins Grundbuch eingetragen werden. Der Vertrag von 1811 musste interpretiert werden, denn es musste geklärt werden, ob es sich hier um einen urbarialen oder einen privatrechtlichen Vertrag handelte. Das war eine außerordentlich wichtige Frage, denn davon hing ab, ob dem Grundherren eine staatliche Entschädigung für die verlorenen 165 Grundstücke zusteht oder nicht, oder aber ob die Bevölkerung selbst den von ihr genutzten Boden ablösen sollten. Die endgültige Antwort auf diese Frage konnte erst in den 50-er Jahren gefunden werden, in einer veränderten rechtlichen und politischen Situation, der Periode des kaiserlichen Neoabsolutismus. 192 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) Zoltán Kaposi Agriculture of Nagykanizsa in the Late Feudal Period (1700-1848) This article will attempt to survey the agricultural changes in the agricultural town of Nagykanizsa in the period between 1700 and 1848. The analysis is based on archive, museum and statistical sources and was written as part of the city monograph on Nagykanizsa. After the liberation of the town of Nagykanizsa from the Turks in 1690, this area of the Southwest Transdanubian region gradually began to develop. Agricultural conditions after the war did not favor the establishment of a larger population. The castle and its environs (the former barony) were completely covered in swamp, and the castle itself was torn down by royal command in 1702—1703. An enormous marsh between the two sections of the town had arisen because of the then generally unregulated Kógyár Brook (later Principal Canal), which narrowed somewhat in the area just before Nagykanizsa as it flowed from north to south, thus enabling the swamp to be crossed. With regard to the growth of Nagykanizsa this fortuitous geographical trait was later to have an enormous role, inasmuch as major national roads met together here, thus creating the opportunity for infrastructural growth. Although by 1690 the economy''s ability to support a population had thoroughly declined, people gradually began to resettle the area: by 1715-1720 the two parts of Kanizsa, Kiskanizsa and Nagykanizsa, had a population estimated to number around 1000. The majority of the new settlers were Magyar, yet the leadership of the town remained for a long time in the hands of German native speakers. An essential issue in terms of the town''s growth was the ultimate clarification of its legal standing and feudal lord. In 1693 the barony was ceded to the Nagy family of Gyöngyös, while the town of Kanizsa itself was the property of Jakab Grassics from 1705 to 1716, at which time it was taken over by the Szapáry and Inkey family branches of the Nagy family. In 1717 the area was divided up: the town of Kanizsa and the western sections of the barony went to the Szapáry family, and the northern and eastern sections of the barony to the Inkey family. Szapáry baronial rule lasted until 1743 when the family became extinct with the death of the last male heir and the collateral heirs were unable to keep the debt-encumbered property, whereby the estate reverted to the Exchequer, which again sought the candidate bidding the most for it. Accordingly, the family of Count Batthyány took ownership of the town of Kanizsa and its barony of approximately 20,000 acres. A year later Count Lajos Batthyány, who later would become Palatine of Hungary, purchased the Homokkomárom lands to the northwest of the Kanizsa domain, and by treating these as a unified area and property created an estate extending to more than 30,000 acres. With this mid-18th century purchase the lands of Kanizsa became part of the relatively advanced estate administration of the Batthyány''s. From 1743 to the end of the period in question Kanizsa and its lands were ruled by the Batthyány family. Inheritance of the family''s properties was soon divided, as a ducal branch (the Batthyány- Strattman branch) was created, which established a primogeniture to which Kanizsa was to belong; meanwhile, the branch of the counts of Németújvár ran a different estate. In Kanizsa — belonging to the economic center of Körmend — a feudal administrative system was developed, yet the town itself continued to enjoy life as a highly privileged borough. This meant that the society of the town differed substantially from the inhabitants of the villages of the estate. The inhabitants of Kanizsa were classified as either citizens or smallholders, and, contrary to traditional urban customs, paid taxes and rendered service. The legal status was satisfactorily clarified in the middle of the 18th century. The 1753 fiefal contract, which probably contained mutually beneficial arrangements, ensured the relationship between the town and its lord for the next twenty years. The inhabitants of the town fulfilled a novena in addition to paying a census tax of 1600 forints and performing other minor services, in exchange for which they obtained the right to hold markets. Sources reveal that smallholders constituted the majority of the town''s population at this time; only 16% were citizens in the traditional definition of the word. Accordingly, farming was quite probably the most important source of subsistence for the urban population. In both Nagykanizsa and Kiskanizsa the inhabitants'' land ownership conditions were solidified. The population possessed an intravillanus fundus, as well as appurtenant gardens, and also owned large expanses of extraurban land - garden lots, plowlands and meadows. Data indicates that around the middle of the 18th century the inhabitants of Nagykanizsa (the eastern section of the town) owned more farmland than those of Kiskanizsa, both on a per capita basis and in terms of total area. Based on this the population of Kanizsa might well be considered a fiefdom, yet an 193 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) essential element of land ownership was the fact that, from the beginning, large amounts of land were rented from the feudal lands: in 1753, plowland alone amounted to nearly 700 acres. A key issue was the fact that, in the long term, these lands represented permanent tenancies which the population had the right to use. The feudal lord received a cash payment for this, and at the same time was exempt from the standing costs of upkeep; equally importantly, this form of land ownership led to a consistently more harmonic relationship between people and lord than in other estates where people of differing legal status owned lands to the detriment of others. In the mid-18th century the agriculture of the people of Kanizsa and the administration of the feudal lands were predominantly defined by geographical circumstances. The manor on the border of Kanizsa had less than 1000 acres of land, for which reason the feudal lord could not have performed extensive farming except as a result of forced allodization. However, there is no example of this having occurred. The manor produced specifically for market, its primary goal being to provide a cash income by the sale of its produce. Accordingly, wheat was the main crop, exploiting the potential of agricultural competition, but other cash crops were also grown in smaller amounts. It is important to note that by the middle of the 18th century the crop structure of the manor had come to include feed plants: sources show that "English oats," clover and corn were also grown on the count''s estate. In the livestock a new development was marked by nearly 100 head of "black cattle," a harbinger of times to come. The estate''s sheep herd was more limited at this time, remaining below 1000 in number; this was also set down in the fiefal contract. For the general population of Kanizsa, agricultural production was defined not by the market, but by the traditional nature of self-subsistence. Accordingly, the inhabitants farmed the meager, sandy soil to produce what it could with the least amount of risk; not surprisingly, rye was the most important crop. Nearly ten times more rye was grown than wheat, and other crops were grown in minimal amounts only. In addition, it was extremely important for the inhabitants that the smallholders had free pasture and wood use in the fields of Kerekes, Bilke and Péterfa adjacent to Nagykanizsa, in consequence of which cattle were recorded at this time, and the range of consumption no doubt included dairy products and beef. Pig farming is also known to have increased rapidly at this time, and there were also some horse stables. In contrast, there were no vineyards inside the territory of Kanizsa for a long time, although the nearby mountains and hills provided an opportunity for the population to produce grapes extraneously, and thus also make wines. Vineyards cultivated by the people of Kanizsa were located on the hills of Bagola and Szentgyörgyvár to the southeast, and of Förhénc to the north as well as Látó Hill nearest the town. Sources do not seem to indicate that there was not as much difference in the occupations of the people of Nagykanizsa and Kiskanizsa as there would be later; there are known to have been no craftsmen or merchants among the inhabitants of Kiskanizsa, while the people of Nagykanizsa also still dealt primarily with agriculture at this time. As a result of continuous population growth and the West Transdanubian social movements which began in the 1760''s, conflicts arose in what until then had been a relatively good relationship between the town of Kanizsa and its feudal lord. It should be noted, however, that the town and its nearly 450 inhabitants were tough opponents for the feudal lord; with them, the feudal relationship could not be applied in accordance with the models used elsewhere in the nation. Still, the relationships had to be defined, and this ultimately was accomplished for almost forty years by the 1773 contract. The town agreed that it would continue to pay the 1600-forint census tax negotiated in 1753, but its distribution would be decided by the leaders of the town themselves. A significant aspect of the contract was that in 1774 the land ownership statuses of the town were surveyed and recorded in a registry. The town lost ground in a few less significant matters, but in the important issues it continued to make its own decisions. The right to use the pasture fields remained, as did the jurisdictional control of the increasingly important markets, bridge tolls, and others. This could be the period when the development of the two sections of the town began to diverge from each other, inasmuch as increasing numbers of craftsmen and merchants appeared in the eastern sections of Nagykanizsa, and the feudal lord also settled a large group of Jews here. Dwelling on manorial grounds, the Jews held a separate legal status. In contrast, the western section of the town remained clearly agricultural; for them, crop farming and animal husbandry continued to be the chief occupations. At the same time, the population growth demanded increasing amounts of area: the town wanted to expand. There were two possibilities: the new residents either settled the north-to-south hillsides, or else they set about to drain the enormous swamp that separated the two sections of the town, thereby bringing the two sections closer to each other. As agricultural prices rose steadily in the 1770''s and 1780''s, expansion and the acquisition of new territories became an increasingly vital issue 194 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) for both the feudal lord and the town''s inhabitants. A dispute arose with regard to the marshland, as both the lord and the town considered themselves its owner; the land provided extremely good pastureland in the spring and autumn, and both parties had freely used this marshy grassland until the end of the century. However, in the 1780''s there was a rumor that the feudal lord wanted to survey the swamp and create a drainage canal by digging unilateral trenches there. Litigation lasted more than twenty years. During the trial the various authorities (county, regent council, etc.) formed a number of divergent opinions, until in 1808 a royal decree was issued awarding the entire area of the swamp to the ownership of the feudal lord. Here again the town proved to be a tough opponent for Count Batthyány. During the entire litigation they had continuously stalled for time, sending embassies hither and yon in a search for a protector, and perhaps most importantly, they acted to get the jump on the decision: In 1802, in just a few days the entire town joined to dig a trench nearly 1000 yards long, obviously in hopes of influencing the royal decision. When the decree was issued in 1808, they submitted newer petitions, and this prompted Count Fülöp Batthyány to seek a compromise. This was a huge achievement for the town of Kanizsa, as it had successfully stood up to one of the most prestigious families of Hungary despite a valid royal decree, and although the contract expanded the area of the town by only 230 acres, the long-term impact of the event was significantly more important than that. The resolution of the marshland issue was linked to the negotiation of a new fiefal contract. The 1811 contract continued to leave in place the old 1600-forint census tax. As the marshland issues were connected to the expansion process, the town gave up its pasturing rights on the eastern fields, in place of which it received other territories elsewhere. As a result of these territorial exchanges the town obliged itself to the additional payment of 1400 forints annually, but at the same time its opportunities were increased. Meanwhile, the feudal lord made a gain of his own by installing in the contract an increase in the possibility for manorial sheep stock during this economic boom period. Stock size had previously been numerically limited, but now the feudal lord won the right to pasture unlimited numbers of sheep in his remaining forests and other shared lands. During the boom period of the Napoleonic era the quartering of soldiers caused the non-agricultural aspect of Kanizsa to become important, especially in its functions of delivery and transmission of goods. In the new contract the town retained its rights to hold markets and conduct its own sales, along with the resultant revenues. An important issue was the fact that continuous growth had increased the population of Kanizsa to almost 6000, occupying an increasingly large portion of the town''s area. Surveys and other documents clearly prove that city inhabitants owned 80% of the total area at this time, with only 20% remaining the property of the feudal lord. However, nearly half of this territory was still forested, meaning it was still possible to increase the amount of arable land. It should be noted, however, that the traditional land ownership proportions in the two town sections had changed by the beginning of the 19th century. In Nagykanizsa, the per capita amounts of farmland and meadow grew steadily smaller, clearly indicating that the urban population here turned increasingly to non-agricultural professions. In contrast, Kiskanizsa remained an introverted traditional agricultural area, and is likely to have been a supplier of foodstuffs for certain segments of the population of Nagykanizsa. Symbols of the urbanization of Nagykanizsa and rise of the middleclass lifestyle may be seen in the fact that the reduction of farmland and meadows was paralleled by an increasing number of people leasing vineyards in the areas surrounding the town, including Homokkomarom and the hillsides mentioned above. Although the 1811 contract continued to limit wine sales, the three-month wine-selling period (from Michaelmas to Christmas) still offered the promise of additional profits. The depression which followed the Napoleonic boom did no good for the population and economy of the town. Documents appear to indicate that there was a drop in the previously dynamic growth rate in the number craftsmen and merchants, resulting in a significant portion of the population returning to agriculture. Falling market prices pushed both the manor and the city inhabitants in the same direction, resulting in new conflicts arising between the city and the feudal lord on the issue of owned and shared lands. Interestingly enough, the breach of contract was committed by the town inhabitants on practically every occasion, mostly in the form of illegal pasturing and violation of wood-gathering rights. National and other ducal tax documents of 1828 show a significant decline in the standard of living at this time. In the 1830''s, however, the town''s economy began to revive. Increasing export opportunities with the opening of the Steiermark and Lower Austria markets created a favorable situation for the people of western Hungary. During this period the town''s population growth was again high, and by the end of the 1840''s the total population of the two town sections was more than 9000. With regard to agricultural production the new change had more of an effect on the manorial production. As the town of Kanizsa was one of the 195 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849) most important grain export markets, the feudal lord endeavored to take advantage of the opportunity, and manorial wheat production accordingly increased during the Reform Era. There were also significant changes in sheep-herding, as demonstrated by the fact that sources now recorded 8200 sheep on the manor. In contrast, the growth opportunities for the common farmers were limited due to the poor soil: according to the testimony of the novena tables, rye was still the dominant crop. For the populace a new development was the increase in corn production, which in turn indicated the farmers'' heightened interest in keeping livestock. After lengthy political skirmishes, the 1848 uprising led relatively quickly to the introduction of the laws which abolished serfdom, concurrently constructed a civilian ownership system, and — most of all — established free peasant lands. Enforcement of these laws varied greatly from region to region, as their acceptance depended on factors such as the social and legal conditions achieved thus far, the level of economic development, political radicalism, and so on. The people of the market towns in particular had trouble interpreting the laws, inasmuch as the majority of the market towns were clearly fiefdoms, for which reason the majority of the lands the inhabitants used were owned by the feudal lord. The right of ownership remained with the feudal lord; thus the townsfolk had to pay very high prices to purchase the lands, and this severely hindered growth in many market towns for quite some time. In a number of market towns the problem was further compounded by the fact that payment of the purchase price took away the cash and income that had accumulated thus far, at the same time that rising urban density caused property prices to increase rather quickly. In the spring of 1848 the town of Kanizsa immediately abolished the census tax, and in the same year the town ceased paying the novena, and furthermore began framing the laws to regulate the use of manorial pasturelands and permit the establishment of free vineyards. The town acknowledged no fiefal obligations whatsoever. It felt the count had no right to demand feudal obligations or services from the town, given that he received remuneration from the treasury, therefore they did in fact acknowledge that the relationship was of a fiefal nature after all. Surviving data also shows that the townspeople began raiding the manorial forests in the winter of 1848, gathering wood at will, since law enforcement had declined severely due to the uncertainties of the political and legal situation, as well as the military situation. Nevertheless, there remained disputed issues which would not be resolved until the 1850''s. Examples of these include the legal isolation, apportionment and registration of the pastures and forests which until then had been jointly shared by the town and the manor. The 1811 contract had to be analyzed in order to determine whether it was a civilian or fiefal contract; this was extremely important because the answer to that question would indicate whether the count was entitled to state compensation for the 165 real estate lots that he lost, or whether the town inhabitants themselves must pay to purchase the lands they used. The final answer to these questions were to come only in the 1850''s, in the changed new legal and political situation of the era of imperial neo-absolutism. Lendvai Anna A KÉZMŰVESSÉG ÉS A CÉHEK TÖRTÉNETE NAGYKANIZSÁN 1690-TŐL 1849-IG 1 < 1 BEVEZETÉS ...a purgeri községnek iovára és hasznára kívánván és gondolván..." — írják a 17. század végi Kanizsán „némely" kézművesek. Nemes, máig példaszerű élet- és mesterségbeli célkitűzés, hogy a kézműves a helységének kíván javára és hasznára lenni, szorgalmával, tudásával, alkotásaival embertársai életét segíteni. Annál is inkább figyelemre érdemes, akár korszaknyitó gondolatként is értelmezhető mondat, mert a 17. század utolsó évtizedében Kanizsán égetően szükség volt alkotni képes, építő kezekre. A város 1690. április 13-án szabadult fel 90 éves török uralom alól, amelynek eredménye romos vár, korábban eleven, de 1690-re elpusztult város, csekély népesség. Kanizsa kézművessége történetének bemutatásához e szomorú állapotokból kell kiindulnunk, s a város időnként dinamikus, időnként lelassuló fejlődésének megvizsgálásával kell eljutnunk a 19. század közepéig, az ekkor közel 10 000 lakosú, számos kézműves lakta, élénk, nagy fontosságú kereskedő városig. A rendelkezésünkre álló források mennyisége egyfelől kielégítő, másfelől töredékes, fájóan hiányos. A népesség-növekedés, a kézműves-létszám megállapításához az adóösszeírások látszottak célravezetőnek, amelyek több szempontú elemzésével következtetések vonhatók le a város kézművességéről. Az 1690—1849 közötti vizsgált korszakunkban elsőként az ostromot követő időről igyekszünk megállapítani — természetesen nem adóösszeírásból —, élnek-e kézművesek a városban, majd 1711- től, amikortól már rendelkezünk adóösszeírásokkal, hosszabb-rövidebb időszak lezárásaként, 20-50 évenként vizsgáljuk meg, elemezzük az országos, megyei vagy uradalmi összeírásokat. A város 1690 nyarán megalakult Tanácsának jegyzőkönyve 1755-ig szolgáltat adatokat, egyszersmind elképzelhetővé teszi egy 18. századi város vezetői és a kézművesek viszonyát. A felsoroltakon kívül vizsgálunk még néhány olyan forrást, amely adatokat közvetít a kézművesek számáról, milyenségéről. A kézművesek városunkban való jelenlétének, létszámának megállapítása után mindezek tükrében vizsgálhatók a kézműves-szervezetek, a céhek. Számba vesszük a városban 1690 után megalakult céheket, amelyeknek megalakulását írásos források egyértelműen bizonyítják, ugyanakkor megemlékezünk olyan szervezetekről is, amelyeknek megalakulása is, léte is bizonytalan, de a helytörténeti irodalomban szerepelnek. A céhtörténetnek mindig is hálás témája volt a céhszervezetek életének bemutatása. Bár városunk céhei sok más város céheihez hasonlóan működtek, mégsem hagyható figyelmen kívül a bemutatásuk, hiszen a 17. század végétől a 19. század közepéig meghatározó tényezői voltak a város életének, s ezáltal egy szeletét jelentik a várostörténetnek. Mindezen túlmenően — mert Kanizsa a török kiűzése után újra részévé vált a felszabadult Magyarországnak, és természetesen hatottak rá a kézművesség országos célkitűzései és tendenciái — érintenünk kell ezeket a kérdéseket is, hiszen ezek éppen olyan erővel meghatározzák egy város gazdasági életét, mint amennyire befolyásolják a helyi és környéki lehetőségek, igények és egyéb helyi mozgatóerők. Köszönettel tartozom mindazoknak, akik hosszú kutatómunkámat segítették. Köszönöm Kapiller Imrének az eddig általam nem ismert adóösszeírások, Kunics Zsuzsának pedig az általam eddig nem ismert céhtörténeti források rendelkezésemre bocsátását. 200 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig I. KÉZMŰVESSÉG NAGYKANIZSÁN A 18. SZÁZADBAN ÉS A 19. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN 1. Kézművesek a török alóli felszabadulástól a polgári forradalomig az adóösszeírások tükrében aj „Minden Városban az egyféle Mesterséget űzők öszve állottak Tzéh nevezet alatt, ezeknek a Tzéh mester az elöljárójuk kinél áll a Tzéh ládája, ebbe pedig a Privilégiumok, és pénzek. Midőn pedig számosan, erejek, és tehetségekkel öszve állván egy vagy többek igazgatása alatt úgy dolgoznak, hogy egyik a másiknak kezére adja a munkát, míglen az utolsó bevégzé, az ily társaság csak kézzel dolgozik, kézmívesnek (Manufaktúrának) ha pedig tűzzel és kalapátsal, Fabrikának neveztetik..." — írja 1809- ben a kor egyik gazdasági írója,'' aki éles szemmel, a legfontosabb ismérveket felsorolva különbözteti meg a kézműves céhes műhelyt, a manufaktúrát és gyárat, amelyek együttesen termeltek a 19. század eleji Magyarországon. Kanizsán, ahol az idézet időpontját sem megelőző, sem követő időben, legalábbis 1849-ig nem beszélhetünk sem manufaktúráról, sem gyárról, csak kézművességről és céhről, meg kell világítanunk a két fogalmat. A két fogalom közül a „kézműves termelés" a tágabb kategória. A kézműves műhelyében folyik a termékek, készítmények előállítása, nincs munkamegosztás, az ott dolgozók szakmailag képzettek, képesek a teljes munkafolyamat elvégzésére. A kézművesség nemcsak tágabb, hanem az ősibb fogalom is, mert kézművesség a céhek megjelenése előtt is volt. Ha a kézműves mesterek megfelelő létszám esetén érdekvédelmi célból szervezeteket hoznak létre, beszélhetünk céhről, amely munkaszervezési és érdekvédelmi társulás, amelynek megalakulásakor főként a sok pozitív, majd az idő múlásával egyre több korlátozó, elzárkózó, másokat kizáró tulajdonsága kap meghatározó szerepet. A feudális eredetű céhes kereteken belül folyó kézműves termelés a céhes kézművesség. A két fogalmat városunk 1690 utáni kézművességének története vonatkozásában azért is kellett megvilágítanunk, mert Kanizsa sajátos történelmi helyzete — 90 éves török uralom, hosszú ostrom eredményekénti felszabadulás —, állapota, gyér népessége következtében az 1690 utáni évtizedekben először azt szükséges vizsgálnunk, vannak-e kézművesei, majd a 18. század folyamán, amikor a népesség nő, hogyan változik a kézművesek száma, milyen újabb és újabb kézművességek jelennek meg, illetőleg van-e és milyen változás a 19. század első felében, a polgári forradalom előestéjén. Munkánkban másfél évszázad kézművességét vizsgáljuk. A kézművesség említésekor a korabeli szóhasználatot tartottuk szem előtt. Az „ipar" szó a mai köznyelvi jelentésével csak a nyelvújítás korában jelent meg.2 A 18. századi és 19. század eleji adatok, események ismertetésénél a „kézművesség", „kézműves" szót használjuk, majd a reformkori kézművesség bemutatásakor térünk rá az „ipar", „iparos" elnevezésre. b) Kézművesekről az első forrásunk a kanizsai várnak a törököktől visszavételét közvetlenül követő időből való. 1690. április 13-án fejeződött be az ostrom, s valószínűleg még ebben az évben Íratta öszsze a vár első parancsnoka, Batthyány Adám gróf a várban talált házakat és új tulajdonosukat.3 Ha e leltárt vizsgáljuk, feltehetjük, hogy kézművesek is vannak az új háztulajdonosok között, ugyanis Matthias Schlosser és Kniedl Schlosser, vagy Sabudi Tischler, Langer Tischler, Scherni Tischler, rajtuk kívül Michael Bissl Garttner, Felner Zieglmacher, Johann Lenz Pixenmeister, Karloczi Sartor, Wunscheimb Schmidt, Stephan Fleischhackher, Joannes Barbil, Matkovicz Fleischhackher, István Schöz Kirschner, Thoma Haiden Wagner, Dürr Wagner, Mayr Koch („bey Herrn Báron Miglio") szerepelnek a listán. Arra nem tudunk válaszolni, hogy a felsoroltaknak milyen az „előélete": itt éltek valahol a vár közelében (ezt feltételezi egy tanácsülési jegyzőkönyvi bejegyzés) az ostromot megelőzően, vagy esetleg részt is vettek az ostromban, esetleg az ostromló sereg számára végezték munkájukat stb. Az azonban valószínű, hogy valamilyen érdemük következtében jutottak házhoz. Ha kézműveseknek fogadjuk el a felsorolt új háztulajdonosokat, elmondhatjuk, hogy lakatos, asztalos, téglavető, ágyúmester, szabó, kovács, mészáros, borbély, szűcs, bognár és szakács jutott házhoz hamarosan az ostrom után. Jelképesnek tekinthető, hogy éppen ezek a mesterségek jelennek meg: a 90 éves török uralom megszűnte után újrainduló élet, újjáépítendő, újranépesítendő település számára a legszükségesebb mesterségek képviselői kezdhetnek új életet Kanizsán. A város Tanácsának 1690. június 16-ával kezdődő Protokolluma,4 amely 1690-ben június 16-ától december 2-áig 16 tanácsülésről tudósít, megerősíti feltevésünket a név szerint felsoroltak kézműves mivoltáról. Kniedl Jakab lakatos az 1690-ben megalakult első Városi Tanács tagja volt, tisztségéhez méltatlan helyzetbe kerülve, esetét tárgyalták tanácsüléseken. 201 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig Kniedl műhelyfelállítás kérdésében szóváltásba került Hohenwarter órás és lakatossal, s a szóváltásból tettlegesség lett, orvosi költség is felmerült. Még a Tanács színe előtt is folyt a vita, melyikük a régebbi mester Kanizsán. A tanácsi döntés 3 forint büntetés lett Kniedl terhére, mert „...tanácsi respectusát ... maga prostituálta...", Hohenwarter pedig elviseli a Kniedltől kapott rúgást és fájdalmakat, „...hogy egy tanácsúrral szemben járó respectust megsértette...". Paur János asztalos, Schulter János György borbély, Langer György (a házösszeírásban asztalos) szintén vitás ügyekben — deszkavásárlás, sértegetések — kerülnek a Tanács elé, s a Tanács mint bírói hatáskörrel rendelkező szerv ítélkezik. E néhány jegyzőkönyvi bejegyzés azt bizonyítja, hogy kézművesek éltek a városban a török uralom idején is. A felsorolt, a házösszeírásban is szereplő kézműveseken kívül mészáros, kalapos, cipész, csizmadia, pék, tábori sebész, kéményseprő is szerepel 1690- ben a tanácsülési jegyzőkönyvben. Említésre érdemes, hogy amint a Kniedl-ügyben is „casus belli" volt a mesterség ügye, Schüller tábori sebész esetében az a tanácsi „tanakodás" tárgya, hogy engedjék- e meg neki a mestersége melletti bormérést. Arra való hivatkozással, hogy csekély számú polgár veszi igénybe mesterségét, s így abból nem tud megélni, meg is engedték neki azt. Feltehetően Kanizsa első kéményseprője az az Alberti Antal, aki Grazból jelentkezett. Az 1690. augusztus 3-i tanácsülés tárgyalta, hogy kéményseprésre vállalkozik, 300 forint salláriumot (bér, munkadíj) kér. ígéri, hogy a szükséges szerszámot maga szerzi be, s a tűzcommissariusok mellett havonta végigvizitálja a kéményeket, s ahol szükséges, kitisztítja. Végül alkudozások eredményeként 150 forintban megegyezett vele a Tanács. c) A török kiűzése után 20 évvel, az 1711. évi adóösszeírás5 adatai még mindig a város szegényes, a szabadságharc és a pestisjárvány utáni állapotát tükrözik: 84 „gazdát" írnak össze, a város lélekszáma 800 fő körüli, közülük (az 1974. évi kutatáskor még megállapíthatóan, ma már az összeírás utolsó oldalának hiányzása miatt meg nem állapíthatóan!) 20-ról jegyzik meg az összeírás megfelelő rovatában, hogy „mesterember". Mesterségük milyenségét nem tudjuk, csupán feltehető, hogy a „Szabó, Csizmadia, Varga, Takács, Gerencsér, Kovács" vezetéknév szakmájukat jelzi. Valószínűsíthető az is, hogy nem a mesterség jelenti megélhetésük egyetlen forrását, ugyanis szántófölddel, igavonó állattal, szőlővel rendelkeznek. Kevésnek, csupán a kézművesek töredékének mondható ez a 20 mesterember, hiszen a tanácsi jegyzőkönyv csak néhány adata is több kézművesre enged következtetni, továbbá azt is tudjuk, hogy 171 l - r e már több céhszervezet is megalakult. d) Míg a 18. század második évtizedében nőtt, majd csökkent a város lakossága, a harmadik évtizedtől növekedés állapítható meg, s 1750-re6 Nagy- és Kiskanizsán 2800 fő körüli a népesség, s a kereskedés és mesterségűzés haszna (lucrum quaestorum, opificum) 1018 forint. Óriásinak tűnik ez az 1720- ban leírtakhoz képest.7 Jelzi az összeírás a kézműveseket is, sőt azt is, milyen mesterséget űznek, lehetőséget nyújtva ezzel — először a 18. század folyamán —, hogy számszerűségében is megállapíthassuk a városban folyó kézműves tevékenységet. A 85 kézműves mesterség szerinti megoszlását 1. sz. táblázatunk mutatja. Vizsgálva az adatokat, megállapítható, hogy legtöbben a csizmadiák, a vargák és a fazekasok vannak, valamint a szabók, a takácsok, csutorások" (ligno-lagenarius) és a szűcsök, tehát elsősorban azok a kézművesek telepedtek meg, akik a létszükségleti cikkek (ruházat, edény) előállításával foglalkoznak. A kanizsai vásárok rendjét már ekkor szabályozta a Városi Tanács, sőt a standok (azaz vásári sátrak) után kérhető összeget is meghatározta. Adataink vannak arra is, hogy távoli mester kér Kanizsán polgárjogot, illetőleg más városi kézművesek standot váltanak ki Kanizsán. Mindez eleven, forgalmas vásárokat feltételez, ahol az összeírásban szereplő mesterek tisztességes forgalmat bonyolítanak, feltehetően a kanizsai, de távolról érkező vásárlókkal is. Ezt bizonyítja az is, hogy kézműveseink bevallott haszna 685 forint, a lakosság összjövedelmének 67%-a. Messze kiemelkedő a két mészáros 40-40 forint, a lakatos 20 forint, valamint az egyik kovács 32 forintnyi haszna. 21 mester ismert el 10-10 forintot, 10 és 20 forint közötti jövedelmet csupán 8 kézműves, a többié 10 forint alatt van. Mindezek ellenére is világosan kell látnunk, hogy kézműveseink nem a mai értelemben vett főfoglalkozásként készítik termékeiket, hanem a gazdálkodás mellett az évnek egy részében. Ezt bizonyítja, hogy közülük 51 fő például „tavaszi terméssel" {procreas vernalis) rendelkezik. e) Bár még 1810-ben is lehangoló képet fest a városról egy rajta átutazó orosz tengerésztiszt,'' a városiasodás csírái már a 18. század közepétől jelentkeznek. Kanizsának 1753-ban már 14 utcája van,10 a század elején épült ferences templomon kívül 8 „nyilvános kápolnája", közülük kiemelkedik az 1764-ben emelt, Nepomuki Szent Jánosról nevezett barokk kápolna." A városban vendégfogadók, uradalmi épületek vannak, s népessége is nő: az 1770- es évek elejére 3700 körüli a város lélekszáma. Az 1770. évi összeírás,''2 amely Nagy- és Kiskanizsa lélekszámát 3711 főben állapítja meg, számszerű növekedést mutat mind a mesterségek, mind a kézművesek számában. Nagy- és Kiskanizsán összesen 205 kézművest írtak össze, közülük 202 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig (Nagy)kanizsán él 193 fő, köztük 5 extraserialista (uradalmi vagy városi szolgálatban álló) „faber" (faber ferrarius), tehát kovács, vagy „/aber"mint „mester" közelebbről nem meghatározva és 13 zsidó (3-3 szabó és mészáros, 2 üveges, l - l szűcs, varga, gombkötő, órás és a kézművesek közé sorolt seborvos; egyik szűcs és mészáros kereskedő is) kézműves. Kiskanizsán 8 kézműves él (4 takács, 2 bognár és l - l csizmadia és kovács), valamint 4 extraserialista (1 mészáros és 3 molnármester). Új, 1750-ben még elő nem fordult mesterségek jelennek meg, az 1750-ben megvolt mesterségekben dolgozók száma pedig lényegesen megnőtt (1. sz. táblázat). Legmagasabb létszámban a szabók (31 fő), a csizmadiák (19 fő), az ácsok (14 fő), a vargák (12 fő), a szűcsök (11 fő) és a takácsok (11 fő) vannak, tehát a ruházati kézművesek jelentősebb helyet foglalnak el a város kézművességében, sőt a ruházati kézművesek közé sorolható még az összeírásban szereplő 7 gombkötő is. A 14 ács jelenlétét a városfejlődés, az építkezés növekedése indokolja, mint ahogyan a 6 kőművesét is. Feltűnő, hogy a fazekasok száma csak 4, ugyanakkor a „csutorások" (az összeírásban lagenariusként említve) száma 9. 15 kézműves ágban l - l kézműves dolgozik, például l - l aranyműves, kéményseprő, kesztyűs, festő (valószínűleg kékfestő), szobrász, dohánykészítő, cserepező. Jelenlétük városi igényt jelez. Feltétlenül foglalkoznunk kell az összeírás pontosságának kérdésével, amely egyszersmind minden összeírás vizsgálatának problémája is. A következő''kérdések vethetők fel: vajon az összeírás készítői felvettek-e minden adókötelest a listára, esetleg nem maradt-e ki véletlenül vagy tudatosan bárki. Nem maradtak-e ki néhányan (kevesen? többen?) azért, mert csupán az év töredék részében foglalkoztak kézművességgel. Vajon az összeírásba felvettek között vannak-e legények, mint ahogyan az egy évvel későbbi összeírásba felvették az ács- és kőműveslegényeket, jelölve a legény mivoltukat. Az 1771—72. évi dátumot viselő összeírás13 átnézésekor merültek fel az előbbi kérdéseink, ugyanis egy év alatt nem történhet annyi változás, mint amenynyi eltérés van az 1770. és az 1771—72. évi adatsorok között. Valószínűsíthető, hogy az előbb felsoroltakon kívül az összeíró személye, szemlélete, véleménye is okozhatja a különbséget. Példa erre, hogy míg 1770-ben 31 szabót és három zsidó szabót írtak össze, 1771—72-ben csupán 14-et, ugyanakkor tíz szűrszabót (gausapearius-1) is. Az következtethető, hogy 1770-ben a 31 szabó között írták össze a szűrszabókat is. Adataink azonban még így is eltérést mutatnak, tehát helyt kell adni az adatok megbízhatóságában való kételkedésnek. Hasonló fenntartással kell fogadnunk az 1770. évi összeírás szerinti bevallott jövedelmet. Az a kérdés, hogy a valóság van-e az összeírásban szereplő számok mögött, avagy a valóságnál kevesebb, kisebb a bevallott összeg annak reményében, hogy ezáltal kisebb lesz az adó. Mivel azonban egyrészt csak a meglévő adatokkal dolgozhatunk, másrészt feltesszük, hogy a valóság és a ténylegesen szereplő összeg nincs messze egymástól, a rendelkezésünkre álló adatokat elemezzük, hiszen ennek eredménye nyújt némi tájékoztatást kézműveseink anyagi helyzetéről. 200 és 150 forintnyi a haszna a bádogosnak és a tímárnak, 70 és 60 egy-egy kőművesnek és ácsnak, 52 és 50 egy kádárnak, a kéményseprőnek és az egyik esztergályosnak. Az említett haszonnal rendelkezőkön kívüliek alacsonyabb összegű jövedelemmel rendelkeznek. A legtöbb mestert foglalkoztató szabó kézművességben 40 forint a legmagasabb összeg, aztán 35, 34 Ft-ot vall be l - l fő és 30 Ft-ot 4 fő; a legkisebb bevallott összeg 2, 4 és 6 Ft. A csizmadiák között a 28 és 25 forintnyi haszon (2 fő) a legmagasabb, 8- an vallanak be 20 Ft-ot, de van 1 Ft-os bevallás is. A többi ruházati kézművességben (varga, szűcs, takács) is hasonló a helyzet, 30 Ft körüli összeg az összeírásban szereplő legnagyobb haszon. A bevallott haszon nagyságát nézve megállapítható, hogy a sok kézművest foglalkoztató ágakban az előállított áru értéke meg sem közelíti a városban egymagában dolgozó kézműves munkájának értékét vagy a kőművesét és ácsét. A 175 nagykanizsai kézműves bevallott hasznának summája 3641 forint, amely jelentős összegnek mondható. A 175 (nagy)kanizsai kézműves közül 28-nak a neve mellett oly bejegyzés is szerepel, mely szerint ezek zsellérek voltak. Az 1773-ból származó, a Batthyány-uradalom által készíttetett táblázatos, ún. funduális kimutatás14 az uradalomnak árendát fizető neve mellett feltünteti foglalkozását, kézműves foglalkozásúaknál pedig azt a kézművességet, amelyet az árendát fizető folytat. Megállapítható továbbá a kimutatásból kézműveseink lakhelye is, ugyanis a fundusokat utcánként közli. Ez érthető, hiszen már 1753- ban 14 utcája volt a városnak. A 14 utca közül az 1773. évi kimutatásban a Szigeti, a Szentgyörgyvári, a Piaci, a Német, a Légrádi, a Récsei és a Miháldi utca szerepel. Az 1773. évi 14 utcán 383 fundus van, s e 383 funduson 144 kézművest írtak össze. Matematikailag kiszámíthatóan majdnem minden második telken kézműves él, de arra is van példa, hogy egymás melletti telken vagy ugyanazon a telken ketten is laknak. A kézművesek utcánkénti lakhelyét vizsgálva megállapítható: a Récsei és Miháldi utcában lakó 2- 2 mester (csizmadia, kötélgyártó, varga és kőműves), a Szentgyörgyvári és Német utcában lakó 4-4 204 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig (szíjgyártó, kesztyűs, tabakos, bognár, illetőleg kádár, varga, tímár, kalapos), a Légrádi utcában lakó 6 (szabó, szűcs, pék, tímár, lakatos, asztalos) kézműves csekély létszám a Szigeti utcában lakó 30 és a Piaci utcában lakó 93 kézműveshez képest. A Szigeti utcában például 7 szűrszabó, 6 csizmadia él. Mindezek alapján úgy tűnik, a város kézműveseinek jelentős része a Piaci és a Szigeti utcában koncentrálódik. A Piaci utca a mai Fő út és Erzsébet tér,15 s ebből következően megállapítható, hogy a kézművesek tekintélyes része a város közepén lakott. fi A helytörténeti tanulmányok sok adat feltárásával és elemzésével bizonyítják a városnak 1770-től a 19. század első harmadáig tartó, fél évszázadnyi idő alatti fejlődését.16 Bácskai Vera kutatásai, az 1828. évi összeírásból levont következtetései Kanizsát hatalmas tiszta körzete alapján (122 581 fő egyedüli uralkodó piacközpontja) 7. helyen tartja nyilván a magyarországi piacközpontok sorában, ahol Pest-Buda, Pécs, Miskolc, Baja, Kassa és Sopron előzi meg. Sok szempontú vizsgálata eredményeként Bácskai magát a várost gyengén fejlettnek látja, azonban a Dunántúl déli része egész forgalmát összpontosító kereskedelmi szerepkörét — a Fényes Elek által leírt gabona- és állatvásárait, ezekkel való „...átmeneti kereskedését, ... gyári és kézműi kellékkeli kereskedését..." — kiemelve megindokolja a város jelentőségét.17 A kérdés az, hogy a város kereskedelméből adódó piacközponti szerepéhez mennyiben járult hozzá kézműipara: hogyan alakult a kézművesek létszáma, a kézműves ágak száma, milyensége, s a rendelkezésre álló adatok a kézművesség 18. századi állapotához képest fejlődést vagy stagnálást jeleznek-e. Magyarország 19. század eleji gazdasági és társadalmi állapotának megrajzolásához, helységei lakosságának bemutatásához minden kutató elsődleges forrása az 1828. évi Regnicolaris Conscriptio,18 amelynek adatai a helységek kézművességének megismeréséhez is segítséget nyújtanak. Ez még akkor is így van, ha élünk azzal a gyanúperrel, hogy éppen Kanizsa vonatkozásában nem egészen pontosak az adatai. Mivel azonban a 18. századi összeírásaink esetében is rámutattunk vélhető hiba- vagy hiánylehetőségekre, s a leírt adatokkal dolgoztunk, 1828-ban is a meglévőt elemezzük. 1828. évi kézművesség-vizsgálati szempontból az összeírás következő sajátosságaira kell rámutatnunk. A rendelkezésünkre álló, Kanizsát összeíró összefűzött ívek hiányosak, első meglévő oldala (ez is fél oldal) a 42. sorszámú adófizetővel „kezdődik", ugyanakkor a 28. sorszámú bejegyzettől a lap hiányzása folytán a név még hiányzik, ám a lap másik oldala megvan, ahol a mesterség olvasható. Feltehető, hogy a nevet és mesterséget is tartalmazó, hiányzó 27 adófizető között is volt kézműves. Az összeírás másik sajátossága, hogy míg fentebb idézett 18. századi összeírásaink külön csoportban (külön lapon vagy íven) írták össze a zsidókat (köztük a kézműveseket), 1828-ban a többi adófizető közé besorolva kerültek összeírásra (csupán a név utáni „jud." rövidítés utalt származásukra). 1828-ban is feltüntettek önálló adófizetőként 2 ács és 5 kőműveslegényt. Nem vettük fel a 2 chirurgust, akikről az összeírásban megjegyezték, hogy diplomások, Szlávi chirurgusról még azt is, hogy a megye orvosa. Lovák patikust viszont felvettük létszámunkba, bár az összeírásban pharmacopola-nak említve szerepel, foglalkozása szerint akkor még kézművesnek minősült.19 Fontos, hasznos adatokat szolgáltat az összeírás azzal, hogy az „Observationes" rovatban a mesterség megnevezésén kívül jelzi azt is, egyedül vagy legénnyel és inassal űzi-e mesterségét a kézműves, továbbá azt is megjegyzi, egész évben vagy az évnek csak egy részében dolgozik-e. 1. sz. táblázatunk megmutatja a városban működő kézművesek számát, az iparágakat, valamint a 18. századi összeírások adatai mellé helyezésével némi összehasonlításra is lehetőséget ad. A számszerű kimutatásból levonható néhány következtetésünk után megvizsgáljuk, mivel most már meg lehet tenni, a műhelyek segédszemélyzetét (legények, inasok) és a kézművesek munkaidejét. Táblázatunkból kitűnik a mesterségek sokfélesége, ugyanakkor az is, hogy 20 feletti mesterszám 2 iparágban, 10 és 20 közötti mesterlétszám 4 kézművességben található, 21 kézművességben 2 és 10 közötti a létszám, s 13 mesterségnek egyetlen képviselője van. Legnépesebbek az összeírás idején is a ruházatiak, ezt bizonyítja a 28 csizmadia, a 21 szabó, a l ó szűcs, a 15 takács jelenléte a városban. A 2 és 6 közötti mesterlétszámok azoknak a kézművességeknek a jelenlétét bizonyítják, amelyeknek a termékeire a város és környéke lakosságának a mindennapi életéhez szüksége van, illetőleg alacsony létszámuk feltehetően ki is elégíti a szükségletet (pl. 2-2 kötélgyártó, bádogos, órás, szalagkészítő, kalapos, szappanfőző stb.). Érthetően magasabb (4, 6 és 7 fő) a szűr- vagy köpönyegszabók (mint ruházatkészítők), a pékek, az ácsok és kovácsok száma. Az a 13 kézművesség, amelynek l - l képviselője van a városban (üstkészítő, ötvös, könyvkötő, rézműves, posztókészítő, puskaműves), megjelenésével egyrészt a lakosság némi igényességét, másrészt bizonyos, a 18. században meglévő kézművességek jelentőségének csökkenését (pl. csutorás) jelzi. A létszámadatok alapján feltehető, hogy a magas létszámú ruházati kézművesek és a 12 főnyi fazekas nem csupán a város, hanem a távolabbi népesség igényeit is kielégítették, szomszéd vármegyei (vagy távolabbi) vásárokon is árulva termékeiket, míg a többi kézműves a város, esetleg szűk környezete számára a helyi vásá204 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig rokon árulta termékeit. A 194 fő nagykanizsai kézműves közül 10 fő zsidó, közülük 5 szabó, 2 üveges, 2 szalagkészítő és 1 festő. A kézművesség gyakorlása szempontjából fontos kérdés, hogy a kézműves műhelyében egymaga dolgozik, vagy legényt, inast is tart-e. Bár a 18. században is feltűnő volt, hogy ács- és kőműveslegényeket adózóként írtak össze, más adat nem jelezte legények létét a városban. 1828-ban az összeírás mesterenként megjegyezte, hogy legénnyel (és hánnyal) vagy inassal dolgozik a kézművesmester. 1. sz. táblázatunk feltünteti, hány mester dolgozik legénnyel (cum Sodale) és inassal (cum Tirone). Legénnyel 54 dolgozik, közülük 2 kőművesmester 2-2-vel, 1 ácsmester 3 legénnyel, továbbá 1 szíjgyártó és 1 asztalos legény van vándorúton, s 2 ács- és 5 kőműveslegény szerepel adózóként,20 2 csizmadia, 1 kovács és 1 kötélgyártó tart inast. Az alkalmazott legények száma összesen 59, és 2 legény van vándorúton Az összeírás további fontos adata, amely következtetésekre ad lehetőséget, a kézművesek munkaidejének megjelölése. 204 kézművesünk közül összesen 13-ról jegyezték fel, hogy kézművességüket egész évben űzik (laborat integro anno), tehát a kézművességükjelenti megélhetésük forrását. Figyelemre érdemes, hogy az egész évben dolgozók vagy olyan mesterek, akik egyedül képviselik azt a bizonyos kézművességet a városban (pl. üstkészítő, rézműves, borbély), vagy a 4 pék (mint a város kenyerét sütők, tehát nagyon fontos, mindennapi szükségletet kielégítők), a többiek szinte kivételszerűek a kézművesek között ( l - l tímár, kovács lakatos, szabó szappanfőző és festő). Ők a kézművesek 6,4%-át jelentik, tehát nagyon kevesen vannak. Leggyakoribb, hogy a kézműves fél évig vagy negyed évig dolgozik, de gyakori a 2 és 1 hónapos munkaidő is. Esetenként 2/4, 3/4 év is van a megjegyzések között, de található példa arra is, hogy „2 hó Vt év" a munkaidő. Ha a kézművességnek csupán a legnépesebb ágait vizsgáljuk, azt kell megállapítanunk, hogy 1 szabó kivételével a ruházati kézművességet folytatók csupán az év egy részében gyakorolják tevékenységüket. Táblázatunk a csizmadiák, szabók, szűcsök, takácsok munkaidejét mutatja. (?-lel jelölt rovatunkban azokat a mestereket jelöltük, akiknek munkaidejét nem tudjuk.) Az összeírásban, hasonlóan az 1770. évi összeíráshoz, megjegyezték azt is, hogy a kézműves zsellér (inquilinus) vagy házatlan zsellér (subinquilinus). Számításaink szerint Nagy- és Kiskanizsán 149 kézművest zsellérként, 43-at pedig házatlan zsellérként jegyeztek fel, tehát majdnem minden kézműves zsellér vagy házatlan zsellér (néhány kézművesről, az összeírás néhány lapjának hiányzása miatt ez nem volt megállapítható). Figyelembe kell azonban vennünk azt a magyarázatot, mely szerint az 1828. évi összeírásban a zsellérek sorába kerültek azoknak a mezővárosoknak a lakói is, amelyekben nem volt úrbéri telekrendszer. E zsellérek nem voltak földtelenek, sőt olyan mezővárosi polgárok voltak, akik esetleg jelentős mennyiségű szántófölddel és réttel rendelkeztek, amelyet szabadon adhattak, vehettek.21 Az 1841—42. évi dicalis conscriptio22 242 kézművestjelez Nagykanizsán, közülük 217 fő 3. osztályba, 18 fő 2. és 7 fő 1. osztályba sorolt. Kiskanizsán 27 kézművest írtak össze. Bár rendkívül rosszul olvasható, esetenként éppen a margón írt mesterség-elnevezés olvashatatlan, az megállapítható, hogy a ruházati kézművességek túlsúlya nem változott a korábbiakhoz képest. Számításaink szerint a 37 csizmadia, 18 szabó, 18 takács és 25 szűcs (összesen 98 fő) a 242 kézművesnek 40%-a, tehát megközelítően a fele. g) Végigkísérve a török kiűzésétől a polgári forradalomig Kanizsa kézművességét, megvizsgálva 50 évenként a kézművesség állapotát, kézenfekvőnek látszana adatainkat más, Zala vármegyei vagy más vármegyebeli adatokkal összevetni, hogy valamelyest elhelyezhessük városunk kézművességét Magyarország kézműiparában. Nehézséget jelent azonban, hogy 150 évre és egy helységre vonatkozóan a kézművesség helyzetét, legalábbis célul kitűzött feladatunkhoz hasonló részletességgel, nemigen vizsgálták, s ebből következően összevetési lehetőségeink korlátozottak. Kivételnek tekinthető a Keszthely kézműiparáról készült tanulmány és a 2001-ben megjelent Kaposvár ipartörténetét tárgyaló monográfia.23 Az utóbbinak — amelynek forrásanyaga, valamint vizsgálati és módszertani eredményei útmutatást adhatnak bármely helytörténeti kutatásnak — kézműipart feldolgozó fejezetei, de a keszthelyi kézművesség 18—19. századi helyzetét vizsgáló munka is Kanizsához hasonló kérdéseket (pl. az adóösszeírások használhatósága, megbízhatósága) vetnek fel. Egész év Fél év Negyed év 2 hónap 1 hónap 7 Csizmadiák (28 fő) — 9 13 2 3 1 Szabók (21 fő) 1 8 7 — 2 3 Szűcsök (16 fő) — 9 4 — 2 1 Takácsok (15 fő) — 1 11 — 1 2 205 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig A 18. század folyamán Keszthelyen is, Kaposváron is a népesség-növekedéssel együtt nő a kézművesek száma (Kaposváron 1785-ben 155, Keszthelyen 1773-ban 139 kézműves él), de Kanizsa kézműveseihez képest kisebb a létszámuk; Kaposváron is a ruházati kézművességek túlsúlya a jellemző, ugyanúgy mint Kanizsán. Kaposváron rendelkezésre állt olyan forrás is, amelynek segítségével be lehetett mutatni a kézművesek bevándorlását, letelepedésüket, életüket az új környezetben, anyagi lehetőségeiket stb. Keszthelyen 1815 után visszaesik a kézművesek száma, majd az 1830-as években nő 200 körülire (Kaposváron 1828-ban 164 fő kézműves él), s ez a „hullámzás" ismét Kanizsára emlékeztet. Mindkét munka szerzői rámutatnak arra, hogy a kézművesség jelenti a városok társadalmának a környék társadalmától való eltérését, sokszínűségét, ugyanakkor az adatok azt is érzékeltetik, hogy mind a 18. század utolsó, mind a 19. század első harmadában akár délkeleti, akár északkeleti irányba haladva, Kanizsa a legiparosodottabb város. A 19. század első harmadából már nagyobb a lehetőség arra — köszönhetően éppen az 1828. évi összeírásnak, amelyet sok helység vonatkozásában és sok szempontból vizsgáltak —, hogy összehasonlítsuk Kanizsa kézműiparát más mezővárosokéval, illetőleg országos adatokkal. Magyarországon a 18—19. század fordulójától nőtt a kézművesek száma: 1785 és 1828 között megkétszereződött, 94 553-ra nőtt, az 1830-as évek végére pedig 117 156 főre emelkedett, s a csekély kézművességgel rendelkező mezővárosokban 14-20, a viszonylag iparosodottakban 30-40 kézművesség volt, s minden tizedik családfő volt kézműves (a legfejlettebb mezővárosokban 40-50 iparág, s minden 5. családfő kézműves, a szabad királyi városokban 60-80 kézművesség, s minden harmadiknegyedik családfő kézműves).24 Városunk 1828-ban a 200 körüli kézművesével — figyelemmel az 1828. évi összeírás pontatlanságaira —, ahol hozzávetőlegesen minden 10. családfő kézműves, viszonylag iparosodott mezővárosnak számítható (Zalaegerszegen ugyanekkor 181, Veszprémben 570 kézműves élt). 2. Kézművesek a város életében a „Polgárok lajstroma" és a városi tanácsülési jegyzőkönyvek alapján a) A tanulmányunk mottójaként idézett gondolat — „...a purgeri községnek ... iovára és hasznára..." lenni — azt a kérdést veti fel, milyen módon valósult ez meg, egyáltalán milyen mértékben volt szerepe, jelentősége a város életében, társadalmában a kézművességnek. Eddigi adataink azt bizonyították, hogy a 18. század elejétől a város lakosságának számszerűen jelentős hányadát jelentették a kézművesek, s még nagyobb hányadát, ha beleértjük a műhelyekben dolgozó beszegődtetett inasokat, legényeket is; ez azonban még önmagában nem tükrözi a város társadalmában elfoglalt helyüket. Rendelkezésünkre áll az 1809-ben összeállított „Polgárok lajstroma",25 amelynek vizsgálatával megkíséreljük megvilágítani a kézművesek társadalmi helyzetét. A „Polgárok lajstroma" című kötet célja „...a nevezetesebb Városokban felette szükséges Rendtartás, mely minden dolognak a Lelke..." — olvasható a bevezetőben. Ezután betűrendben visszamenőleg 1745-től 1825-ig folyamatosan jegyzi azokat, akiket a Tanács polgárrá vett fel, megjelölve a felvétel évét, a felvett születési helyét és foglalkozását. Forrásunk adataiból megállapítható, hogy az említett 80 évet vizsgáló korszakunkban a városban melyik évben, hányan lettek polgárrá, mi volt a foglalkozásuk, honnan származnak. Nem állapítható meg azonban, hogy a 80 év egy-egy adott évében hány polgár volt, mert a meghaltak vagy az elköltözöttek számát egyetlen időpontban sem tüntették fel. Témánk szempontjából a lajstrom azért fontos, mert a foglalkozás feltüntetésének köszönhetően megállapítható, kik azok, akik polgárrá válásukkal különleges jogállást szereznek a városban: nevezetesen, ha kézművesek, teljes jogú céhtagok lehetnek, továbbá választójogukkal élve lehetőséghez jutnak a város közügyeibe való beleszólásra;26 a születési hely megjelölésének köszönhetően pedig elemezhető, hogy a kanizsai polgárság helybéli vagy máshonnan (és honnan) költözött be a városba. Számításaink szerint 1745 és 1825 között 764 személyt vett fel a Tanács polgárrá, akik közül 607-en kézművesek (ez a felvett polgárok 79,7%- a), a többiek „gazdák", kereskedők, értelmiségiek (doktor, patikus, inspector, nótárius), és olyanok, akiknek foglalkozását nem közli a lajstrom. A már korábban elvégzett számítások, táblázatos kimutatások27 egyrészt megerősítik az összeírások alapján l - l évre vonatkozó következtetéseinket, másrészt majdnem egy évszázadra is érvényessé teszik: nevezetesen azt, hogy a város kézművesszerkezetében a ruházati ág túlsúlya jellemző. Kerecsényi Edit kimutatta, hogy a polgárrá felvett kézművesek csaknem felét (46,9%) vargák, csizmadiák, szabók, takácsok, szűcsök stb. jelentették, ezzel szemben csupán 10% a faiparban, s ennél is kevesebb a fémiparban (5,9%), az élelmezési iparban (4,2%) tevékenykedők aránya. A „Polgárok lajstromá"-nak másik fontos adatközlése a polgárrá felvett kézművesek születési helyének megjelölése; egyetlen forrásunk, amely képet ad a kézművesek származási helyéről. Kézműveseink legnagyobb része (34%) kanizsai születésű, 206 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 1690-től 1849-ig 1. kép. Oklevél Lancsák Ádám légrádi magyar szűcs 1746. évben kanizsai polgárrá avatásáról. (TGyM 72.432.1.) 28% idegen eredetű (német, ausztriai, cseh, horvát) bevándorolt, 29% nem kanizsai, hanem más magyarországi megyebeli születésű, 9% pedig ismeretlen születési helyű (akik között bármely csoportba sorolható is lehet). Degré Alajos idézett tanulmánya táblázatosan is kimutatta, hogy a polgárjogban részesítettek nagyobb része bevándorló volt, ezek között is legnagyobb számban az osztrák örökös tartományokból jöttek, s ezért feltételezi, hogy a Városi Tanács tudatosan erősítette a német elemet. Megállapítható továbbá az is, ha a polgári jogállás kiváltságos helyzetet jelent a városban — mint ahogyan Degré Alajos ezt is vizsgálta és bizonyította, példaként említve a tanács- és bíróválasztást, tanácsosok, tisztviselők választását, a Tanács bírói hatáskörének gyakorlását és sok igazgatási teendőt —, akkor ez a kiváltságos helyzet éppen a kézműveseket érintette a legnagyobb mértékben, mert a polgárjoghoz jutottak majdnem 80 %-a éppen kézműves volt. Sajnálatos, hogy a kézműves polgároknak a polgárjog jelentette kiváltságait, a város vezetésében gyakorolt jogait nem tudjuk adatokkal bizonyítani, mert egyfelől a megmaradt tanácsülési jegyzőkönyveink szinte csak véletlenszerűen közlik a Városi Tanács tagjainak mesterségét, vagy azokét, akik valamilyen városi megbízást teljesítenek, másfelől a kézművesekről, céhekről tudósító forrásaink sem közölnek olyan adatokat, amelyek a fentiekről tudósítanának. Bár a szakirodalom hangsúlyozza, hogy a teljes jogú céhtagságnak feltétele a polgárrá válás, azon túlmenően, hogy egyes céhszabályzatokban megtalálható a céhtaggá válás feltételeként a polgárrá válás („...irassa magát a 207 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig purgerek sorába..."), a mesterek városi polgári joga gyakorlásának az esetek egy részében nem találni nyomát. faj A 18. század közepéig vezetett városi tanácsülési jegyzőkönyv — amelynek a kézművesekre vonatkozó legkorábbi bejegyzéseit már idéztük — tanúsága szerint a Tanács sok esetben foglalkozott a kézművesek ügyeivel. Az idézett bejegyzések is, majd a továbbiak is bizonyítják a 18. század első felében, hogy amikor a kézművesek a nézeteltéréseiket egymás között nem tudták rendezni, vagy a céhszervezeten kívülről éri valamilyen kritika vagy bírálat a kézművességet, az ügy a Tanács elé került, mint ahogyan ez a céhszabályzatok megfelelő articulusaiban is előírás, s a város Tanácsa mint bírósági jogkörrel rendelkező szerv, dönt a vitás kérdésekben. 1703-ban Summer György panaszt emelt Glauninger Orbán takács ellen adóssága miatt, s kéri a Tanácsot, hogy kötelezze Glauningert a fizetésre. A takácsok azonban megvédik azzal, hogy amiket Glauningerre mondanak, az nem igaz. Ennek az ellenkezője is megtörtént ugyanebben az évben: az ácsok és kőművesek céhe panaszolta be a Tanácsnál egyik mestertársukat, Fekhonie Andrást, hogy a céh számára a legkisebb mértékben sem akar semmi tevékenységet kifejteni. A Tanács elfogadja Fekhonie védekezését, hogy ő többet nem kívánja a kézművességet folytatni, a maga fenntartására más utat keres, s ezért a Tanács elhatározta, hogy a panaszlott adjon reverzálist a Tanácsnak és a céhnek, továbbá ha tartozik még az ácsmesterség társládájának, azt az ítélethozatal napján köteles megfizetni. Az 1710-es évektől egészen 1755-ig a Városi Tanács kézművesek ügyében való intézkedései megszaporodnak, s ez számuk növekedését is bizonyítja. Ugyanakkor a tanácsi határozatok a növekvő lakosság érdekeit is szolgálják, a Tanács tekintélyét védik, meghatározzák a termékek — főleg élelmiszerek — árát, „kimérik" a vétkesek büntetését. A mészárosok ügyei több esetben is a Tanács elé kerülnek. 1714-ben, éppen a mészáros céh megalakulása évében, 3 mészáros, Trentzky Mátyás, Tscherta Ferenc és Szigeti János kérvényére az lett a határozat, hogy mindegyikük tarthat húst és vághat (állatot), de egyikük se avatkozzon a másikuk dolgába 12 forint bírság terhe alatt, s mindegyikük jó húst vágjon, különben elkobozzák. 2 év múlva, 1716. június 21-én azt határozta a Tanács, hogy a mészárosok a marha- és bárányhús fontját 5 helyett 4 dénárért, a disznó- borjúhús fontját 5 dénárért tartoznak árulni, további intézkedésig, a marha vagy a hús elkobzásának terhe mellett. Az élelmiszerek és a kézműves termékek árának megszabása (limitációja) az 1625. évi 40. tc. és az 1659. évi 71. tc. értelmében a vármegyék hatáskörébe tartozott, azonban a vármegyék gyakran a mezővárosok vagy falvak elöljáróságát bízták meg azzal, hogy saját területükön ellenőrizzék a megyei árszabások megtartását, sőt olykor a helybéli tanácsra ruházták az árszabás elvégzését. Az 1710-es évekből (1713-ból, 1714-ből, 1715- ből, 1717-ből és 1718-ból) rendelkezésünkre állnak Zala vármegyei, a vármegyei közgyűlés által meghatározott élelmiszer-árszabások, amelyek a marhahús fontjának árát mindig közlik, a borjú- vagy disznóhúsét csak esetenként. Figyelemre érdemes, hogy 1717. november 17-én a vármegyei közgyűlésen arra hivatkozással, hogy a helységek mészárosai gyakran húst mérnek, határozatba foglalta a közgyűlés, hogy „...valahányszor a mészárosok levágják állataikat, a helység bírája pedig legyen jelen! A rossz húst árulókat jegyezzék fel, és azok 12 forint büntetés terhe alatt mindig jó húst áruljanak!" E határozat összecseng a kanizsai Tanács 1714. és 1716. évi határozatával, másfelől a kanizsai tanácsi határozatról — a marha- és bárányhús, a disznó- és borjúhús fontjának áráról — nem állapítható meg, hogy az a vármegyei árszabás érvényesítése, vagy a Városi Tanács által megszabott ár.28 Több példa van arra, hogy kézműves szidalmazta a Tanácsot, illetőleg valamelyik tagját. Felmerül a kérdés, milyen oka lehetett erre 1720. júniusában Langer Pál cipésznek, aki azonban június 29-én sértő szavait visszavonta, a Tanácsot megkövette, ezért neki a büntetést elengedték azzal a feltétellel, ha még egyszer szidja a Tanácsot, 12 forintra büntetik. Hasonló bűnért megbüntették viszont Antoni mészárost 1722. október 28-án, mint ahogyan Liscutin Ferenc bábos és Mosier Gáspár városi írnok közti viszály ügyében is úgy tűnik, a bábos kárára döntöttek, kilátásba helyezve tanoncfelvétel vagy az írnokkal való viszály esetére a 12 forint bírságot. A Tanács meghatározóan avatkozik be olyan ügyekbe, amelyek a kézművesek termékei árusításával vagy vásáron értékesítésével kapcsolatosak, ugyanakkor fellép a céhszabályok vagy az egyházi kötelességek betartatása mellett is. Az 1720. augusztus 15-i ülésen határozták meg, hogy Keszthelyi Szabói János (értelmezésünk szerint a keszthelyi Szabó János) az első helyen van, Betha Gábor György a második, Szabói Márton a harmadik, Szabói László a negyedik helyen. Nem tudjuk, csupán vélelmezzük, hogy a „hely" itt a vásáron való helyet jelenti. Hasonlóan homályos, találgatásra okot adó az 1746. március 30-i bejegyzés: „A céhek rendje. Szerda: szűcsök, kovácsok, lakatosok, csütörtök: 208 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig csizmadiák, cipészek, kerékgyártók, kőmívesek; péntek: takácsok, fazekasok, szűrszabók, bognárok; szombat: mészárosok, gombkötők, molnárok, palackgyártók." Azon túlmenően, hogy felsorolást ad az 1746-ban létező céhekről, nem tudjuk, mit jelenthet a „rend". Feltehetően azt, hogy ezeken a napokon árulhatnak a piacon (de esetleg azt is jelentheti, hogy e napokon teljesítenek egyházi szolgálatot, vagy valami egészen mást). Egyértelmű viszont az 1744. július 11-i tanácsi határozat, amely közli, mit kérjen a város az egyes árusítóhelyek, a jegyzőkönyv szövege szerint a Standok után. A felsorolásban „nagy zsidó Stand, közepes, egész kis Stand" szerepel, valamint „nagy keresztény Stand, közepes és kicsiny". Ezután a kézművesek szerinti Standok következnek: a csizmadiák 15 dénárt, a szíjgyártók, kötelesek és szűcsök 10 dénárt, a köpönyegszabók 11 dénárt, a tanácsülési jegyzőkönyv szövege szerinti „nagy Gerhhen Stand" után 15 dénárt fizettek a városnak. Természetesen ez esetben is felmerülhetnek kérdések: mit árusítanak a „zsidó és keresztény" Standokon, vagy Standok méretére értendő-e a „nagy, közepes, kis" jelző; avagy a szíjgyártók, kötelesek és szűcsök közös árusítóhelyet tartanak fenn vagy külön Standot, de ugyanannyit fizetnek a városnak stb. E kérdések ma már megválaszolhatatlanok. A közrend fenntartásán kívül az egyházi szertartáson való részvételt kívánja biztosítani az az 1716. június 21-i tanácsi határozat, amely szerint hivatalos mise és prédikáció alatt tilos a téren mindenféle vásár, eladás, bormérés, még kevésbé megengedett a húsvágás. A céhszabályzatokban szereplő articulusra emlékeztető döntés az, amely szerint Sonder Jakab bognármestert 1716. augusztus 3-án a Tanács a kolostorba beadandó 1 forint 50 dénár, Szabó Józsefet 3 forint büntetésre ítélte, mert az előbbi 6 kereket gyártott, az utóbbi pedig szent Porciuncula napján a felesége haját vízzel dolgozta ki. A városi protocollum további, 1740-es évekből való bejegyzései közül — természetesen nem vizsgálva a kézművesek közti viszályok, adósságok, sértegetések miatti döntéseket — említésre érdemes néhány ügy. Az 1743. évről a pékeknek szóló határozat szerint autentikus, azaz hiteles súlyú kenyeret kell sütniük, mert másként az asszonyok árulhatnak karéjonként vagy darabonként a piacon. A Tanács a céh, a céhszabályzat articulusai mellett áll ki akkor, ha valamely céh mestere a céhvei vagy szabályzatával ellentétesen cselekszik. 1740 augusztusában Martinecz György fazekasmester a fazekascéh szabályaival ellenkezik, a vásári szabadság alatt szembeszállt az elöljáró mesterekkel, hogy az ő műhelyét le akarják zárni, sőt ütlegelésre is sor került. Mindezért 6 forint bírságot fizet, a céhnek pedig egy pár gyertyát, illetve külön, amit a céh kiró, azaz 1 forintot. Az 1744. február 24-i teljes tanácsülés mondta ki, hogy Jurig János György patkoló kovács, mivel itteni mestertársait és az egész céhet cigányoknak nevezte, az egész céhet nyilvánosan kövesse meg, „tisztes nevüket adja vissza". Meghagyták azt is, hogy tanulólevelét 30 napon belül mutassa be a céhnek. Feltehetően tanulólevelének be nem mutatása lehetett a mester és a céh közötti viszály oka. Esetleg Jung nem is rendelkezett ilyennel? A Tanács további viszály esetére büntetést helyezett kilátásba. Figyelemre érdemes, hogy Jung János több esetben is (1744. február 20. 1746. június 3.) „szerepel" veszekedés, verekedés miatt. Kerpeczky József kötélgyártó „sok veréssel traktálta" legényét, ezért 12 forint büntetésre marasztalták, azonban szegénységére és kérelmére tekintettel 4 forint és segédének 75 dénár büntetésfizetésre kötelezték azzal, ha újra veri a legényt, a polgárjogot elveszíti, s a városból kiűzik. Az 1753. november 18-i tanácsülés elé „citáltatott" csizmadiacéhről bebizonyosodott, hogy az új mestereket már évek óta „nem az igazságok szerint terhelték" (azaz vélhetően több taxát és egyéb kötelezettségeket, fizetnivalókat róttak ki rájuk), olyanynyira, hogy „méltó lett volna igasságoknak el veszni". Értelmezésünk szerint a Tanács által előhozatott articulusokkal ellentétes, igazságtalan dolgok történtek a céhben, s a Tanács szerint akár privilégiumukat is elveszthették volna. Nepomuki Szent János kápolnájára fizessenek 24 forintot, továbbá fogadják meg, hogy a közibük álló mesterektől nem többet, hanem az articulus 2. és 3. pontja szerinti summát merészelik kérni, kivéve mesterebédet és remeket. Ellenkező esetben nemcsak „kiadott igazságokat vagyis articulusokat vesztenyi fogiák", hanem 24 forint büntetésüket „el nem kerülik". Utóbbi példáink igazolják, hogy a Városi Tanács a céhszabályzatok előírásainak betartásához ragaszkodott. Akár egyes kézművesek vétenek, akár a céhközösség testületileg vét az előírással szemben, a Tanács büntetést ró ki. A 18. század közepi kanizsai kézműipar jelentőségét, hírét, vásárai hírnevét jelzi az a néhány tanácsi jegyzőkönyvi bejegyzés, amely szerint 1743. december 8-án Mósner János György fürstenfeldi rézműves jelentkezett, hogy kanizsai polgárnak vegyék fel (fel is veszik, ha származásáról autentikus oklevelet fog felmutatni), vagy az a bejegyzés is, hogy 1752. december 8-án Matti József kőszegi polgári fésűgyártó fésűs Standot vált ki a kanizsai Homacher Ferdinánd fésűs mellett. Ugyanakkor váltottak Standot a légrádiak és kaproncaiak is.29 Az iparosoknak a város „...iovára és hasznára..." végzett tevékenységei között fontos szerep volt a tűzvédelmi feladatkör. Mivel e feladat céhek számára fogalmazódott meg, azt tanulmányunk céhtörténeti fejezetében ismertetjük. 209 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig II. A KANIZSAI CÉHEK 1690 ÉS 1848 KÖZÖTT 1. A céhek mint a kézművesek szervezetei A céhek mint a kézművesek, elsősorban a városi kézművesek érdekvédelmi szervezetei Európa-szerte általános jelenségek a 13. századtól a 19. század közepéig. Fontosak, mert egyfelől szervezeti keretet adtak egy-egy város kézműveseinek, másfelől szigorú szabályok által meghatározott működésük folytán biztosították a szűkebb és tágabb környezet jó minőségű termékekkel való ellátását, a város életében vállalt vagy rájuk rótt feladatok teljesítésével nélkülözhetetlenné váltak, s nem utolsósorban szervezeti életükkel, humánus cselekedeteikkel, vallásosságukkal példát állítottak a város közössége elé, de talán még az utókor elé is. A magyar céhtörténetben általában külön csoportba sorolják az 1526 előtt alakult céheket, majd újabb csoportba a török kiűzése után alakultakat. Anton Spiesz, a neves szlovák céhtörténész szerint viszont a magyar céhrendszer második korszaka a l ó . század második felétől a 18. század első harmadáig, az utolsó, harmadik korszak pedig kb. 1735-től 1872- ig tart.30 Eszerint Kanizsa céheinek története a második és harmadik korszakba sorolható, ám a korszakhatárok némileg módosulnak. A török kiűzése előtti kanizsai céhszervezetről semmilyen írásos forrásunk nincs, még a korábbi lokálpatrióta helytörténetírás sem említ ilyeneket. Ez természetszerűen nem jelenti azt, hogy kézművesek itt nem voltak. Az 1690. évi adataink éppen azt bizonyították, hogy az ostrom idején, sőt azt megelőzően is éltek a városban kézművesek, s vélhetően céhszervezetük is volt, de máig nincs írásos vagy tárgyi forrás 1690 előtti kanizsai céhekről. Kanizsán a 17. század végétől számítható a céhek megalakulása, ami folyamatosan történik az első céh megalakulásától, 1698-tól a 18. században, majd a 19. században egészen 1842-ig. Tudomásunk szerint 1842-ben volt Kanizsán az utolsó céhalakulás. Forrásaink alapján megállapítható, hogy a török alóli felszabadulás utáni első két évtizedben dinamikus a céhszervezetek megalakulása, aztán lelassul a folyamat, alig 1-2 szervezet alakul a 18. században, majd a 19. század első felében 3 új céh nyeri el a kiváltságot. E céhek megismerése előtt szükségesnek látszik a török utáni időre jellemző néhány olyan céhtörténeti és -szervezeti sajátosság bemutatása, amely nélkül a kanizsai céhek megalakulása, írásos forrásai, élete és helye a város társadalmában esetenként értelmezhetetlen lenne. a) A fentebb meghatározott időszak (1698—1842), tehát a kanizsai céhek kora, a magyarországi céhek virágzásának és egyben hanyatlásának korszaka is. Virágzás, mert nem számítva a középkor és kései középkor elsősorban szabad királyi városaiba koncentrálódott céheit, nagy számban és nem csupán szabad királyi városokban, hanem mezővárosokban is alakulnak céhek; hanyatlás, mert bár ugrásszerűen megnő a számuk, szervezeti bezártságuk, monopolizáló törekvésük, a verseny kizárása, a céhen kívüli kézművesek elleni fellépésük ellentmondani látszik a kézművesek számszerű növekedésének, az általuk igényelt kézműves-szabadság szükségszerűségének. b) Az előzőekben érintett virágzás-hanyatlás folyamat értelmezéséhez a bécsi Udvar kézműves-politikája is magyarázatul szolgál. A török kiűzését követő első években az Udvar még nem döntött, hogy célszerű-e a céhrendszer visszaállítása a felszabadult területeken. Az 1690-es évektől az tapasztalható, hogy rohamosan nőtt az Udvartól származó kiváltságlevelek száma, tehát a mérleg a céhrendszer javára billent, hiszen így a magyar kézművesség nem lehet a Birodalom fejlettebb tartományainak kézműves versenytársa, másrészt ellenőrizhető, központilag szabályozható. E legfontosabb, a céhrendszert alapvetően meghatározó rendelkezések — amelyek természetszerűen városunk céheire is érvényesek, továbbá kimutathatóan érvényesülnek is —, a következők: A) Az 1731. év augusztus 16-án VI. Károly császár által aláírt Reichshandwerksordnung, a birodalmi kézműves rendtartás, amelynek célja a Szent Római Birodalomban a kézműves céheknél elterjedt különféle helytelen szokások megszüntetése. Más kérdés, hogy a császári aláírással birodalmi törvénnyé vált szabályozás kihirdetése és kezdeti végrehajtása nehézkesen ment.31 Magyarországon az e törvénnyel kapcsolatos tennivalókat hamarosan, 1733-ban határozták meg. B) Újabb erőteljes beavatkozást jelentett a magyar céhrendszerbe Mária Terézia királynő 1761. évi céhrendelete, hiszen előírta a korábbi, földesúrtól, egyháztól vagy városi hatóságtól származó kiváltságlevelek beszedését, s egységes szövegű szabályzattal való kicserélését, a céheknél tapasztalt viszszaélések (fölösleges taxák, költséges mesterlakomák és egyéb „rendetlenségek") megszüntetését, továbbá a céhszervezetek ellenőrzésére a céhcommissarius (céhbiztos) kirendelését, és végül tilalmazta az anya- és leánycéhek közti alá- és fölérendeltségi viszonyt.32 210 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig C) Az 1805. és 1813. évi céhügyi rendelkezések, különösen az 1813. évi, a Helytartótanács 7262/1813. sz. rendelkezésével kiadott irA Magyar Országos Mester Egyesületeket, vagy is Czéheket illető Közönséges Czikkelyek" kötelező érvénnyel céhszabályzat-mintául szolgáltak, átfogva és központilag szabályozva a céhek életének, hagyományainak, szokásainak teljes körét. A Közönséges Czikkelyek az I—IX. cikkelyben „Az Inasokról", a X—XX. cikkelyben „A Mesterlegényekrűl", a XXI—XXIX. cikkelyben „A Mesterségről átaljában", a XXX—XXXVIII. cikkelyben „A Mesteremberek és Legények kötelességirül", a XXXIX. cikkelyben „A megholtt Czéhbéliek eltemettetésökrűl, és kikésérésökrűl", a XL. cikkelyben „Az Özvegyekről", az XLI—XLVII. cikkelyben „A Czéhbeli Gyűlésekről", az XLVIII—LV cikkelyben „A Czéhmester, és Szolgamester, vagy Al-Czéhmester választásokról" ad mintaszabályzatot, egyszersmind kötelező előírást is, amely vizsgált korszakunk végéig érvényben volt." c) A fent említett 17—19. századi bécsi kézművespolitikai célkitűzések és rendeletek jól nyomon követhetők azokban az írásos forrásokban, amelyek általában a céhek, ezen belül a kanizsai céhek írásos forrásait is jelentik. A céhek megalakulásának és létének elsődleges forrása a kiváltságlevél, amelyet a céhes irodalomban sokféleképpen neveznek.34 A város kézműves mesterei — szabályszerű az, ha ugyanannak a mesterségnek a mesterei, de gyakori, hogy több mesterség kézművesei — kérelemmel fordulnak az uralkodóhoz ( a l ó . századtól földesúrhoz, más város tanácsához), hogy adjon számukra kiváltságot privilégiumlevél formájában. Az esetek többségében a kérelem elérte célját, a kiváltságot megkapták, s az előre elkészített (a 17. századtól más céhtől kölcsönkért és lemásolt), s általában a kiváltságot kinyilvánító ünnepélyes bevezetőhöz csatolt szabályzat alapján megkezdődhetett a céhszervezet élete. Természetszerűen el kellett fogadtatni a szervezet létét földesúrral, vármegyével, városi tanácscsal, vagyis a privilégiumlevelet a céhnek confirmáltatnia kellett. Következő fejezetünk a kanizsai privilégiumok számbavételével, bemutatásával kívánja bemutatni, milyen céhszervezetek voltak Kanizsán. Szerencsés az utókor, ha az egyes céhek sajátos iratanyaga megmaradt: céhjegyzőkönyvek, inasszegődtető vagy felszabadító lajstromok, bizonyítványok, Kundschaftok, vándorkönyvek, írásos remekmunkák, esetleg számlák vagy más, a kézművességgel kapcsolatos bármely írásos források, hiszen ezek segítségével olyan kézművesség-történeti „események" válnak ismeretessé, amelyek kizárólag helyi sajátosságok. S szerencsés az utókor, ha a város céheinek tárgyi emlékei is megmaradtak, amelyeket egykori kézművesek utódai őriztek meg, vagy padlások, templomok rejtették, mint az ősök céhládáit (amelyekben a céh értékeit, kiváltságlevelét, pecsétnyomóját, pénzét, jegyzőkönyvét őrizték), behívótábláit (amelyekkel céhgyűlésre hívták a céh tagjait), korsóját (amelyből az egybetartozás jeleként ittak céhgyűlésen a céh tagjai), templomi zászlóit (amelyeket a közösen látogatott egyházi szertartásokon vittek az arra kijelölt céhtagok), lámpáit (amelyek temetési szertatások tárgyai). Ezek ma már féltve őrzött múzeumi tárgyak, s éppen ezért örülnünk kell, hogy a nagykanizsai Thúry György Múzeum több tárgyi emléket is őriz kanizsai céhektől. A céhek tárgyi emlékei sorában kell megemlítenünk a módos céhek által templomokban felállíttatott oltárokat is. Nagykanizsán a Szent József plébániatemplomban a Szent Antal-oltárt a szabócéh emeltette, s az oltárkép fölött látható a céh jelvénye, a nyitott szárnyú olló. 2. kép. A kanizsai takácsok 1800-ban készült céhkorsója. (TGyM H. 58.32.1.) d) Korszakunkra és városunkra jellemző sajátosság a több mesterség kézművességét közös céhbe szervező ún. vegyes céhek megalakulása. A mezőváro211 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig sokban általában a török kiűzése utáni csekély népesség, csekély számú kézműves léte, valószínűleg anyagi helyzetének szegénysége indokolja, hogy több, esetenként nem is rokon mesterség művelői kérnek és kapnak céhkiváltságot. Városunkban a török kiűzését követő 10—20 évben még magyarázható lenne a kézművesek csekély létszámával a többféle kézművest tömörítő céhek alakulása, ám még a 18. század utolsó harmadában s a 19. században is alakulnak ilyen céhek. e) A céhszervezet életét, működésének mikéntjét, tagjainak munkáját, kötelességeit és jogait meghatározó ún. céhszabályzatok korszakunk első felében egészen a Mária Terézia királynő által kiadott 1761. évi rendeletig a céhek többségében kölcsönzés útján kerültek a céhhez. Általában az olvasható a kiváltságlevelekben, hogy a céhet alakítani akaró mesterek más város már meglévő céhétől elkérték, és szinte szóról szóra lemásolták pontokba (articulus) foglalt szabályzatukat, lemásolva a kiváltságot jelentő bevezető és befejező sorokat is. Gyakori volt, hogy egy-egy céh szabályzatát több város céhe is kölcsönkérte, lemásolta, általában szóról szóra, beleírva, honnan kérték és kapták kölcsön a szabályzatot. Ennek köszönhetően mintegy térképszerűen megrajzolható a szabályzat „út"-ja. A kutató kérdése ismétlődően az, hogy ilyen körülmények között létezik-e egyáltalán „a helyi céh önálló arculata". A kanizsai céhek bemutatásakor egyfelől rámutatunk a szabályzatok „út"-jára, másfelől az articulusok barokkosan szövevényes mondataiból igyekezünk kihámozni a kanizsai szokásokat. Természetesen 1761 után e szokás megszűnik, az uralkodótól származó egységes szövegű szabályzatok terjednek el országszerte, és Kanizsán is ilyennel rendelkeznek az újonnan megalakuló szervezetek (a régebben megalakultak az esetek többségében nem újítják meg szabályzatukat), majd az 1813. évi szabályzatminta kötelezővé tétele után hiába is keresnénk a helyi sajátosságokat. fi Városunk céhes iparának alapvető jellemzője, hogy a létszükségleti cikkek előállítói alakítanak céhet; ezen belül is korszakunkban végigkísérhető a ruházati ágak túlsúlya. Természetszerű magyarázata az, hogy a város és környéke nem rendelkezik semmi olyan nyersanyaggal, alapanyaggal, amely igényesebb, „finomabb" kézművességek, céhek kialakulását indukálná. Amikor végigtekintünk az adóösszeírások kézművesein, azt látjuk, hogy szabók, csizmadiák, takácsok, szűcsök, cipőkészítők élnek és dolgoznak a legnagyobb számban, ők viszont érdekeik védelmére szabályozzák tagjaik működését, vagyis alakítják meg céhüket. 2. A kanizsai céhek megalakulása (1698—1842) „...nem akarván tellességgel csak úgy himpelérűl lennyi és igasságtalanul élnyi..." aj A magyarországi helytörténeti irodalom a századok során az adott helység kézművessége helyzetének, fejlettségének bizonyítékául az esetek többségében a céhek számát szokta megjelölni. Természetszerűen nem lehet feladatunk kétségbe vonni e számadatok vagy felsorolások pontosságát, még csak azt a kérdést sem tehetjük fel, milyen források alapján jutottak a számszerű adatok birtokába. Hasonló a helyzet Kanizsával kapcsolatban is: a korábbi helytörténeti munkák különböző időpontokban általában a céhek számát vagy egyszerűen felsorolását közlik, hivatkozással különböző forrásokra, amelyeknek nagy része ma már nincs is meg. Az 1975-ben elismerésre és tiszteletre méltó nagy vállalkozás eredményeként megszületett kétkötetes úttörő munka, közismert nevén „Céhkataszter,35 esetenként, s éppen Kanizsa vonatkozásában több pontatlanságot tartalmaz. Mindezt szem előtt tartva az alábbiakban, amikor számba vesszük a kanizsai céheket, meg fogjuk ugyan említeni a különböző irodalmakban szereplő adatokat, utalni fogunk a Céhkataszterre, azonban a szükséges esetekben helyt adunk kétségeinknek. Az előbbieken túlmenően azért sem fogunk számadatokat közölni arról, hogy vizsgált korszakunkban hány céhszervezet működött Kanizsán, mert sok esetben nem tudjuk, hogy egyegy szervezet meddig működött. Mivel meggyőződésünk, hogy bármely céh megalakulásának elsődleges bizonyítéka a privilégiumlevél, hosszú évek kutatómunkájával igyekeztünk a privilégiumokat megtalálni, s ezért első helyen azokat a céhalakulásokat bemutatni, amelyeket privilégium megléte bizonyít. b) Az első adatunk a céhalakulásra 1698-ból való. Március 16-i kelettel adták át a csáktornyai szabómesterek a kanizsai szabóknak céhüknek a „...legszentebb Fenség"-től kapott articulusait.36 A céhlevél latin nyelvű bevezetőjében olvasható, hogy 9 kanizsai szabómester, név szerint Georgius Francsics, Thomas Vídovics, Nicolaus Szabó, Matthias Konitzer, Martinus Szabó, Nicolaus Szabó, Stephanus Kecskés, Stephanus Szokoll, Stephanus Fait Gombkötő, „...Kanizsa szabad királyi város lakosai...", „...hogy a mesterek egymás közt a jó rendet Őrizzék meg...", a csáktornyai céhhez fordultak articulusért. A csáktornyaiak „...400 rhénes forint ellenében..." átadták 34 cikkelyből álló szabályzatukat céhük pecsétjével megerősítve.37 A legrégebbi céhalakulásról lévén szó, több megjegyzés is kívánkozik ide. A kanizsai mesterek 212 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig név szerinti felsorolásából megállapítható, hogy a felsorolt kilenc szabó alakította meg a céhet, közülük hárman nevükben is viselték mesterségüket („Szabó"), valamint a „Gombkötő" nevű arra enged következtetni, hogy gombkötő mester is tartozott közé. Csáktornyán Kanizsát szabad királyi városnak, „...Incolae et Inhabitatores Liberae Regiaquae Civitatis Canisiensis..." nevezik, továbbá nem kis összeget, 400 forintot kérnek a szabályzat átadásáért. A pecsét alatt rájegyzésként olvasható az az érdekes, régi céhes szokásokra utaló néhány sor, hogy szokás ugyan Magyarországon is, Horvátországban is a vásári gyülekezetben az új mesterek „...75 pénzben való megkörösztöltetése..." (értelmezésünk szerint ez azt jelenti, hogy felavatják, megünneplik), de ha a „megkörösztölt" e pénz elköltésében nem tud vagy nem akar jelen lenni, 25 pénzt a „körösztölők" tartoznak visszatéríteni. Még ugyanebben az 1698. esztendőben alakult meg a kanizsai csiszár, szűcs, lakatos, szíjgyártó, nyerges, lándzsakészítő, íjjas és kovács mesterek céhe.3" A kanizsai Joannes Csiszár, más néven Gazdag, Michael Szíjgyártó, más néven Magyar, Martinus Kovács, más néven Bunszam, Thomas Lakatos húsvét előtti hetedik vasárnap Szentgotthárd mezővárostól kérték és kapták privilégiumlevelüket. Az oklevél jó példája a céhlevél-kölcsönzések hosszú útjának, ugyanis egyfelől több, mint 200 év céhtörténete elevenedik meg a céhlevél néhány oldalán, másfelől topográfiai szempontból is hosszú az út. Mátyás király 1480-ban adományozta a privilégiumot Várasd város csiszár, szíjgyártó, lakatos, szűcs, nyerges, lándzsakészítő, íjas és kovács mesterei közösségének, szabályozva egyszersmind a kiváltságos céhszervezet életét is. Ezt a privilégiumlevelet adták a körmendi mestereknek „...Körmend város ... bírójának, esküdtjeinek és a város egész közösségének kérelmére ... méltóságos Batthyány gróf úrnak ajánló levelére..." 1614 húsvét utáni második vasárnap utáni pénteken. 1628 Szent Márton ünnepe (november 11-e) táján a céhlevél másolatát a körmendi mesterek „... szomszédaik... "-nak, a Szent Gotthárd apátság mezővárosában lakozó mestereknek engedték át, akiktől Christophorus Schenkendorf báró, kanizsai parancsnok ajánlásával a kanizsai mesterek kérelmezték. 1699-ben alakult meg a kanizsai csizmadiacéh.39 Privilégiumlevelük bevezetőjéből kiderül, hogy a kanizsai csizmadiamesterek „...nem akarván tellességgel csak ugy himpellérűl lennyi és igazságtalanul élnyi ... Articulust kévánnak és kérnek...", s ezért a zalaegerszegi csizmadiacéhhez fordulnak. A zalaegerszegi csizmadiák nem „...vonhatták meg..." magukat a kérés elől, hiszen „rendtartásukat" ők is Körmend városától kapták 1648-ban az ottani Tanács előtt. A bevezető szöveg a pozsonyi csizmadiacéh privilégiumának ide másolásával folytatódik: Pozsony város Tanácsa 1602-ben adományozta a pozsonyi csizmadiáknak a kiváltságot ("...az Csizmadia Mestersigben megh erősítenénk eőket...") az articulusokkal együtt. A 25 articulusból álló szabályzat után került beírásra, hogy 1628-ban a körmendi csizmadiák Pozsonyból megkapták az articulusokat, és „...Szombatheli Városunk azon Articulusokat pecsetivel meg erősítvin...", majd ők adták tovább lemásolásra a zalaegerszegi csizmadiacéhnek 1678-ban.40 Ez a hosszú utat bejárt, többször lemásolt privilégium és szabályzat került 1699-ben a kanizsai csizmadiamesterek kezébe. Az oklevél ezt követően több záradékot tartalmaz. Míg 1698-ban a csáktornyai szabómesterek 400 forint ellenében engedték át szabályzatukat a kanizsai szabóknak, az egerszegi csizmadiák szerényebbek voltak: úgy alkudtak meg, hogy 2 garasnál több vásárpénzt nem szabad tőlük szedni — nyilvánvalóan akkor, amikor az egerszegi mesterek Kanizsára jönnek árusítani. A következő rájegyzés azoknak a kanizsai mestereknek a felsorolása, akik „...elsőben ki veték az Articulust...": Pintér Csizmadia Márton céhmester, krainay Csizmadia Miklós atyamester, Jámbor Csizmadia Mátyás bejárómester, Görögh Csizmadia Illia bejárómester, Horváth Csizmadia János szolgálómester. A felsorolásnak köszönhetően megtudjuk, hogy ők voltak (lettek?) a céh elöljárói, valamint az is biztosnak látszik, hogy a városba bevándoroltak is voltak köztük: krainay Csizmadia Miklós Krainaból, Görögh Csizmadia Illia valamely délszláv területről, Horváth Csizmadia János Horvátországból. Ők „...hiteket letették..." (valószínűleg esküt tettek) az Articulus szerint. Ezt követi egy újabb, 1701-ből való német nyelvű záradék, amely szerint a Kamarai Adminisztráció — mint az akkor a bécsi Udvari Kamarához tartozó Kanizsa város Tanácsa kamarai-igazgatási közvetlen felettes szerve — megerősíti, védelmébe fogadja, hogy mindenhol oltalmazzák, támogassák és fenntartsák a céhet. Ezután az ez évi május 29-i Zala és -Schnogy vármegye gyűlésén, Zalaegerszegen ("...in generáli Congregatione co[mi]t[a]tum Szaladiensis et Simeghiensis in oppido Szala Egerszegh...") erősítette meg a céh levelét, majd 1703 decemberében Gracich báró mint Kanizsa új földesura erősítette meg. Az utolsó záradék 1722. évi keltezésű. Ez esztendőben a Somogy vármegyétől ekkor már különálló Zala vármegye közgyűlése confirmálja (megerősíti) a céhlevelet. 1700-ban, 2 évvel a csiszár, szűcs, lakatos, szíjgyártó stb. mesterek céhének megalakulása után, 213 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig tőlük elválva, külön céhet hoztak létre a kovács és késes mesterek.41 A Magyar Országos Levéltár őriz egy 1731-ben lemásolt, kovács és késes mesterek számára készült privilégiumot, amely a záradékok kivételével teljesen azonos szövegű az 1698. évi csiszár, szűcs ... stb. privilégiummal; a záradék helyén azonban egy hozzátoldott szövegrészből az derül ki, hogy az 1698-ban megalakult céh meghallgatva „testvéreiknek", a kovács és késes mestereknek a kérését, privilégiumlevelüket, anélkül, hogy bármit elvettek vagy hozzátettek volna, a hozzákapcsolt cikkelyekkel együtt átengedik a kovácsoknak és késeseknek, hogy „...külön céhet bírjanak ... s mindazokkal a privilégiumokkal ... az ő mesterségüket illetően rendelkezzenek...". Céhpecsétjükkel ezt az adományozást megerősítik „Kanizsán 1700. február 27- én". A privilégiumot Zalaegerszegen Zala és Somogy vármegye törvényszékén elfogadták, kihirdették. 1700-ban a kanizsai vargamesterek a keszthelyi vargacéhtől kérték és kapták articulusukat.42 A céhlevél bevezető szövege közli, hogy a keszthelyiek a győri káptalantól 1637-ben kapott szabályzatukat adják át a felsorolt 10 kanizsai vargamesternek. A szabályzat szövegét követő rájegyzések közül az első emlékeztet más, ez időből való „conditio"-ra (feltételre): azok, akik az „...nevezett szerént vagyunk..." „Keresztöllő pénzét" Kanizsán nem tartoznak megadni. Vélhetően a keszthelyiekről van szó, mert ezután az articulusokért „...üde fáradt..." kanizsai mestereket sorolja fel, név szerint főcéhmester Mozgáry Varga Andrást (a bevezető szövegben „Jakab"), atyamester Paulics Varga Gergellt és Horváth Varga Mihályt és „...A töbi tartoznak megh adny...". Értelmezésünk szerint a keszthelyiek nem fizetnek Kanizsán keresztelő pénzt, illetőleg a kanizsaiak (akik e szabályzatot kérték) Keszthelyen nem fizetnek — a többiek fizetnek. Ezután a keszthelyi céh „conditio"-ja következik: a kanizsai vargacéh „...más hellben levő illy Mester Embereknek ki ne adhassák..." az articulusokat, továbbá ha valami elintézhetetlen, megoldhatatlan problémájuk lenne a kanizsaiaknak, a keszthelyiektől kérjenek segítséget, ők majd „...Pártjokat..." fogják. E conditio a pozsonyi főcéh és filiálisai közti kapcsolatra emlékeztet. A céhpecsét utáni rájegyzés Zala és Somogy vármegye gyűlésének megerősítése és a kihirdetés közlése, amelynek dátuma 1700. április 28. Ezután ratificálja a Budai Kamarai Adminisztráció vezetője 1701. március 14-én.43 1701-ben alakult meg a kanizsai bognárok (kerékgyártók) céhe.44 Német nyelvű, 37 articulust tartalmazó szabályzatuk bevezetője szerint a kanizsai Városi Tanács a kibocsátója e szabályzatnak, s az utolsó articulus után is „Richter und Rath" aláírás szerepel. Feltételezhető, hogy valahonnan kölcsönkért szabályzatot másoltatott a Városi Tanács, és ezt adta ki a bognármestereknek. 1701. március 14-én confirmálja és ratificálja a szabályzatot a Budai Kamarai Adminisztráció vezetője. 1720-ból őriz a Thúry György Múzeum egy kovács- bognár legényrendtartást, amely azt feltételezné, hogy bognárok és kovácsok közös céhet alakítva adták ki legényeik számára a legény-szabályzatot, amelyet 1834-ben megismételtek újabb szabályzat kiadásával. Ennek ellentmondani látszik az 1731-ben másolt kovács-késes szabályzat, mert ez az 1700-ban alakult kovács és késes közös céh 1731. évi fennállását sejteti. Az 1834. évi adat külön kovács és külön bognárcéhről szól; tehát az ellentmondó forrásadatok alapján ma már nem dönthető el, hogyan, milyen céhbe szerveződtek a kovács és bognár mesterek. (Természetesen az is lehet, hogy az 1701-ben alakult bognárcéh tagjai 1834-ig vegyesen, más mesterekkel együttesen is alkothattak céhet.) 1701-ben alakult meg az ácsok, kőművesek és kőfaragók céhe.45 A kanizsai Városi Tanács fogadja el az ács, kőműves és kőfaragó mesterek és a legénytársaság által készített német nyelvű szabályzatukat. Bevezető szövegéből még az állapítható meg, hogy Kanizsa városnak és 4 mérföldes körzetének ács, kőműves és kőfaragó mesterei és legényei „...Isten dicsőségére ... az ő utódaik lelki üdvére..." egyazonos céhbe és társulásba kívánnak tartozni, és azonos céhszabályzatban egyeztek meg. Figyelemre érdemes, hogy több ízben emlegetik azt a területet, amelyre kiterjedőnek tartják jogosítványaikat (ti. a város körüli 4 mérföldes körzet). Mivel a céhnek behatárolt hatósugarú jogosítványai emlegetésével sem eddig, sem ezután nem lehet találkozni, feltesszük, hogy okai a szabályzat szerinti kézművességek sajátosságaiból erednek. A szabályzat bevezető szövege hivatkozik még Szent József, Szent Rókus és Castor (Tyndarus spártai király és Leda fia) tiszteletére, amely hivatkozás azért érdemes figyelemre, mert az reájuk mint a céh patronusaira való hivatkozás, s akiknek tiszteletére majd a szabályzat 2. articulusa bővebben is kitér. Az oklevélben a 22 cikkelyes szabályozó rész után a megerősítések következnek. A céh confirmációért folyamodott, és ennek eredményeként 1701. március 14-én a Kamarai Adminisztráció ratifikálta a szabályzatot a szokásos szófordulatok kíséretében, kötelezővé téve az alárendelt hivataloknak, hogy a három kézművességet Kanizsán védje, fejlessze. 3 hónappal később, 1701. június 15-én Zalaegerszegen Zala és Somogy vármegye 214 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig sedriáján46 elfogadták, kihirdették, majd az év decemberében Kanizsa földesura, Gracich báró erősítette meg az immár privilégiumlevelet. 1724-ből való az utolsó záradék: március 24-én Zalaegerszegen Zala vármegye generális közgyűlésén hirdetik ki. Észrevehetően hasonló az 1690-es évek végi és 1700-as évek eleji privilégiumok záradékolása: Kamarai Adminisztráció, majd a földesúr által, továbbá Zalaegerszegen, Zala és Somogy vármegye megyegyűlésén, végül Zala vármegye megyegyűlésén történt confirmációként záradékolás. Magyarázatként kézenfekvőnek látszik az, hogy a kézművesek megszerezve (kölcsönkérve) valahonnan egy szabályzatszöveget, el akarják fogadtatni szervezetüket. Természetes, hogy amikor Kanizsán még a Kamarai Adminisztráció gyakorol hatalmat, akkor vele, aztán amikor a városnak földesura lesz, akkor vele kívánja igazoltatni, confirmáltatni a céhszervezet létét; aztán amikor ez sikerült, akkor a vármegyével (először Zala és Somogy, majd az önálló Zala vármegyével) is elismerteti működését. 1713-ban fordultak a kanizsai fazekasok a körmendi fazekas céhhez szabályzatért, mert „...szükséges lett...", s elfogadják a körmendiek 1670. évi, a pozsonyi főcéhtől kért és kapott szabályzatát.47 A szabályzatszöveg 1—17. pontja teljes egészében megegyezik a pozsonyi fazekascéh 1569.évi szabályzatával, 48 majd ehhez még 12 pontot csatoltak (Pozsonyban). 1670-ben, amikor a körmendi fazekasok megkapták a szabályzatot, a pozsonyi fazekasok kérelmére az ottani Tanács még 3, a vásári rendre, a fazekasmester elhalálozásakor bekövetkezett eseményekre vonatkozó ponttal kiegészítette, így a 32 pontba foglalt szabályzatot kapták meg a kanizsai fazekasok. A kanizsai mészároscéh magyar nyelvű privilégiuma 1714-ből való.49 Bevezető szövegéből, amely a kor szokásos vallásos fohászkodása, megemlítve Szent Fülöp és Szent Jakab apostolokat mint patrónusokat, csupán az derül ki, hogy a Kanizsán és környékén 3 mérföldnyire lakozó mészáros mesterek, legények és inasok a következendő articulusok szerint alkottak céhet. A 3 mérföldes terület-meghatározás emlékeztet az ács, kőműves és kőfaragócéh szabályzatában szereplő 4 mérföldes körzetre. A szokatlanul hosszú, 45 articulust tartalmazó szabályzat minden bizonnyal más város céhétől átvett, lemásolt irat. A 45. articulus után az 1714. június 20-i keltezés szerepel, amely valószínűleg a leírás időpontja. Az oklevél egyetlen rájegyzett latin nyelvű záradéka 1721. május 14-én kelt Zalaegerszegen, amely szerint Zala vármegye közgyűlésén a céhlevelet benyújtották és bemutatták, a vármegye jegyzője ünnepélyesen kihirdette. 1723-ban alakult meg Kanizsán a takácscéh. A Magyar Országos Levéltár őrizetében lévő céhlevélnek50 köszönhetően megállapítható, hogy a pozsonyi takács-főcéh III. Károly királytól kapott privilégiumát és szabályzatát vették át, másolták le a kanizsai takácsok, s 1723. december 22-én Zalaegerszegen Zala vármegye részleges gyűlésén bemutatták. Az oklevél zalaegerszegi záradéka szerint a megyegyűlésen azt határozták, hogy a vármegye mindenkori árszabása legyen a kanizsai takácsokra érvényes; ha valami sérelem keletkezne a mesterségen belül, legyen lehetőségük a szabályok módosítására a vármegyei tisztviselők előtt. Ezt követi a valószínűleg még pozsonyi rájegyzés, amely szerint a kanizsai céh ne merészelje a kapott privilégiumot senkinek kiadni. Céhmester Kapornaky Ferenc, atyamester Horváth Balázs lészen, s szerepel még Illavay András és Farkas György neve. A fent ismertetett privilégium-levélhez egy másik fontos királyi levelet, záradéka szerint „császári és királyi oltalomlevelet" kapcsoltak. III. Károly király 1714-ben Magyarország főméltóságainak (nádor, országbíró, tárnokmester, személynök stb.), minden tisztségviselőnek, továbbá mezővárosi magisztrátusnak és „...mindenki másnak, akik csak funkcióban vannak..." felhívja a figyelmét a takácsmesterség céhekbe nem tartozó kézműveseire, a kontárokra. A céhszabályzatok 13. és 10. pontjára hivatkozva elrendeli, hogy ezeket el kell távolítani, ha a céhbe nem akaiják felvetetni magukat. Elrendeli továbbá, hogy a pozsonyi mesterek a szabályzat 17. pontja szerint az éves és hetivásárokra hozott takács árukat vizsgálják meg, különösen a zsidók áruit, „...nehogy az emberek hibás áruk által rászedessenek...". A királyi levél legfontosabb rendelése a 21. cikkely értelmében az, hogy minden Alsó- és Felső-Magyarországon élő takácsmester, aki eddig nem szerzett a kancellária által kiadott privilégiumlevelet, köteles legyen beszerezni és a pozsonyi főcéhtől függni. A nagykanizsai Thúry György Múzeum őrzi ennek a privilégumlevélnek egy 1739. évi másolatát, amelyet Szapáry István, Kanizsa földesura pecsétjével és aláírásával megerősít 1739. augusztus 22-én. E másolat címlapján a következő rájegyzés szerepel: „Kanizsai Takács Czéh Ariculussai az Archivumbul visszaadattak 3. február 1819". Értelmezésünk szerint e megjegyzés születésének az az oka, hogy az 1813. évi céhszabályok kiadása után a kanizsai céh visszakérte és -kapta átnézés, átvizsgálás céljából a Helytartótanácstól oda már korábban benyújtott privilégiumát és szabályzatát. Hogy újabb, az 1813. évi országos szabályzatmintának megfelelő szabályzat született-e, nem tudjuk, írásos nyoma nem maradt meg. A Magyar Országos Levéltár a volt magyar királyi Helytartótanács Acta Mechanica irategyüttesében 215 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig őriz egy 8 lapból összefűzött iratot, mely az első lap első oldalára írtak szerint „Copia Privilegialium Literarum Seu Articulorum, Pellionum et Sartorum Czeham Concernens. Die 24ta Mensis February a Partu Virginis Millesimo Septingentésimo Trigésimo primo Canisae",51 azaz a szűcsök és a szabók céhét illető kiváltságlevél vagy cikkelyek másolata, kelt Kanizsán Krisztus születése után 1731. február 24- én. Az irat tartalma szerint II. Miksa római császár, magyar király által a Varasdon lakó szabó és szűcs mestereknek és más kézműveseknek (Magistri Sartores Pelliones, aliarumque Mechanicarum artium Professores in Civitate nostra varasdiensi commorantes) a varasdi bíró az esküdtek és a polgárok egész közössége által adott jogbiztosító levelét Varasd város szűcsei és a többi, más mesterséget űző mestere, utódaik és örököseik részére megerősítő és magyar királyi pecséttel ellátott privilégiumlevél (Litterae Privilegíales), Bécsben 1569. március 8-án kelt. A pecsét helyének jelzését követően a beírt articulusokat mint a jó rend és fegyelem érdekében bevezetendőnek és meghonosítandónak tartottakat azok egész tartalmára kiterjedően (mégis mások jogainak sérelme nélkül) a császár és király nevében megerősítő és helybenhagyó záradékkel látta el Kanizsa kiküldött császári és királyi bizottsága részéről 1698. október 27-én Rüdiger Gosswin von Fürstenbusch. Az egykori másolat címoldala szövegében két betoldás található. A címoldali szöveg alatti „Canisae" szót más tintával, de feltehetően nem sokkal később írták rá a másolatra. Az iratot jelölő cím „Pellionum" szava után az „et" szó föléírt „Kanizs..." szót piros ceruzával írták, de nem állapítható meg, hogy mikor. A fent írt adatokból arra lehet következtetni, hogy a másolat az 1729:X. törvénycikk alapján folyt eljárásban készült, s annak következtében történt a két betoldás, hogy a másolt iratot Kanizsán is tevékenykedő császári és királyi bizottság tagja látta el záradékkel.52 Hogy kinek az érdekében és mi végett készült 1731-ben az utólagos szöveg-kiegészítés alapján kanizsaiként kezelt privilégium-másolat, az további kutatást igényel. Végigtekintve 1698-tól 1722-ig a Kanizsán megalakult céheket, meg lehet állapítani, hogy a mindennapi élet igényeit kielégítő kézműves-ágakban alakultak meg a céhek. Kimondható az is, hogy az összeírások által jelzett gyér számú kézművesnél lényegesen többnek kellett lennie a városban, mert még a privilégiumokban név szerint szereplő kézművesek száma (amely biztos, hogy nem az összes kézművest jelentő szám) is több, mint a conscriptiókban szereplők. Rámutattunk, hogy a privilégiumok bevezetőiből és záradékaiból a céhek megalakulásáról, életéről és későbbi sorsáról sok olyan adathoz jutottunk, amelyeket máshol nem találhatunk. Ilyenként kell kezelnünk a céhtagok nevéből levonható azt a következtetést is, hogy céhes kézműveseink között sok a bevándorolt; adataink szerint horvát és más délvidéki, illetőleg német és osztrák területekről. Minden bizonnyal ez a magyarázata annak is, hogy a kézművesek egy része is Csáktornyáról, Varasdról kéri kölcsön a lemásolandó szabályzatokat, valamint annak is, hogy 3 privilégiumlevél német nyelvű. 1723 után éppen 50 évig nincs forrásunk céhalakulásra, egészen Mária Terézia uralkodásának idejéig. c) 1773-ban adományozott Mária Terézia királynő privilégiumot a kanizsai asztalosok, lakatosok, szíjgyártók és szűcsök céhének. A privilégiumlevél53 bevezető és záró szövege latin, a 18 articulus német nyelvű, azonban a Thúry György Múzeum őrzi az oklevélnek egy olyan, 1835. évi másolatát, amelyben az articulusok magyarra fordított szövege olvasható. Az 1773. évben kapott privilégiumot 1774. november 25-én Zalaegerszegen a vármegye gyűlésén megerősítették és kihirdették. Valószínűsíthető, hogy a 80 évvel korábban megalakult, varasdi eredetű vegyes céh (1698. csiszár-, szűcs- stb. mesterek közös céhe) 1773-ban már nem működött, hiszen a kovácsok már korábban kiváltak, lándzsa- és íjkészítőkre, csiszárokra a háborús idők elmúltával nincs szükség. Az 1770. évi összeírás viszont 5 asztalost, 4 lakatost, 4 szíjgyártót és 11 szűcsöt írt össze, tehát elég magas létszámú kézművest; éppen azért merül fel a kérdés, miért alakítanak közös céhet, amikor a szűcsök önálló céh alakítására is megfelelő számban vannak. A vármegyéhez írt levelükben azt írják, hogy a mesteremberek „kevés száma miatt" kérik a szabályzatot, „...valamint régtül fogva együtt voltunk..., mivel Kanizsán leginkább mi szegény mesteremberek, zsidók által és egyebektül behozott mesterségünket illető portékáknak mindennapi árulója által sértetődünk...". Elemezve e néhány sort, megfigyelésre az érdemes, hogy kis létszámra hivatkoznak, régi közös céhet emlegetnek, illetőleg versenyhelyzetre panaszkodnak, s ezért kívánnak céhes privilegizált helyzetet teremteni. Kérdésként merül fel a szűcsmesterek sorsa, önálló szűcscéh léte. A legrégebben megalakult céhekben is más mesterek társaságában (csiszárok, lakatosok, szíjgyártók stb.) szerepelnek, mint ahogyan 1773- ban is. Ugyanakkor „szűcscéh" 1790-től 1838-ig vezetett inasfelszabadító jegyzőkönyve megmaradt, amelyben céhmester, atyamester, céhnótárius is szerepel, továbbá a szíjgyártó mesterek neve is. Ebből viszont az következtethető, hogy önálló szűcscéh vagy szűcs-szíjgyártó céh is volt, mint ahogyan a helytörténeti munkák is szűcscéhről, illetőleg szűcsszíjgyártó céhről írnak.54 216 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 1690-től 1849-ig 3. kép. A kanizsai asztalosok, lakatosok, szíjgyártók és szűcsök céhének Mária Terézia által 1773-ban adott céhlevele hitelesítés nélküli másolatának első oldala. (TGyM 72.23.1) 217 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig 1830-ban I. Ferenc királytól a privilégiumot,57 a 49 articulusból álló nyomtatott szabályzatot58 az említett kalaposok megkapták, s 1830. Szent András havának (november hónap) 8. napján a vármegye kisebb gyülekezetében felolvasták, és a mestereknek átadták. Szintén 1829-ben kérte Zala vármegye a Helytartótanácstól a kanizsai pékek számára a céhprivilégiumot. 59 A Helytartótanács arra utasította a vármegyét, hogy vizsgálja meg a kanizsai pékek kérelmének jogosságát, s ezért a vármegye Kanizsa város Tanácsától jelentést kért. A jelentés szerint Kanizsán 7 pék működik: Frantsits Joseff, Tas János, Tas József, Nöthig Ferentz, Albanits Flórián, Kreiter Joseff és Gasner Joseff. A négy elsőnek háztulajdona, valamennyiüknek pékműhelye van, egyedül mesterségükkel keresik „élelmeket". „Mesterségek pedig olyan menetelben és folyamotban vagyon, hogy ezen Helyben való Mesterségek között, a második classisban méltán fölvétetthetik...". Hivatkozás történik arra is, hogy Zala vármegyében pékcéh nincs, s záró mondatként a Városi Tanács megerősíti a céhkérelmet azzal, hogy „...elkerülhetetlenül szükséges..." a céh létrejötte. Chinorány Boldizsár főszolgabíró ehhez a jelentéshez fűzött, a Helytartótanácshoz címzett jelentésében még azt is hangsúlyozta, hogy Kanizsa népessége 9000 lélek, s a környéken állomásozó katonák ellátása elegendő keresetmódot nyújt a pékeknek. A városi és vármegyei kérelmek eredményeként 1830. január 11-i kelettel I. Ferenc király kibocsátotta a céhprivilégumof0 a kanizsai pékek számára. 1842-ben nyerte el az ácsok és kőművesek közös céhe a privilégiumot Ferdinánd királytól.61 Azon túlmenően, hogy az utolsó céhalakulás Kanizsán, még több szempontból is figyelemre érdemes, ugyanis a megalakulása körüli kérelmek, jelentések stb. más kérdésekre is rávilágítanak. Kanizsa városbírája, Pichler Hein jelenti a vármegyének május 2 7-én, hogy a céhet kérelmezők 8-an vannak, 141 legénynek nyújtanak keresetet, évek óta inas-, legény- és mesterjegyzőkönyvet vezetnek, képesek a keszthelyi céhtől „elkülönözve"saját céhet fenntartani.62 Mindezt megerősíti az uradalom ügyésze, Chernel Ignác, aki a vármegyének írt nyilatkozatában támogatásképpen arra hivatkozik, hogy a folyamodó mesterek még régóta „...czéhbéli jogokkal élnek, elégséges számmal vannak, vagyonosak, értelmesek, de különben is ezen Városban az ipar és kereskedés naprul napra emelkednek...". Mindezért az uradalom részéről is kívánatos, hogy a mesterek kérelme sikerüljön — fejeződik be a nyilatkozat. Az uradalom és a Városi Tanács meghallgatása után a vármegye azzal továbbítja a céhkérelmet a Helytartótanácsnak, hogy „...mindaddig, 4. kép. A kanizsai szűcs céh pecsétnyomója 1836-ból. (TGyM 58.27.1.) A Céhkataszter szerint 1815-ben kanizsai kötélgyártó, kovács, lakatos, szíjgyártó, bognár és üveges mesterek kaptak a királytól privilégiumlevelet. Az adat téves, ugyanis ez a privilégium nem a mi városunk, hanem a Bács megyei Ó-Magyar Kanizsa mestereinek adja a kiváltságot.55 1829-ben azzal fordult Zala vármegye a Helytartótanácshoz,56 hogy a kanizsai, zalaegerszegi, keszthelyi, szentgróti és kiskomáromi kalaposok együttesen kívánnak egy céhet „formálni", s mivel elegendő számmal vannak, az 1813. évi 7262. sz. rendelkezés szerint a Helytartótanácstól a szokott Rendszabást," ...a Czéhbéli Articulusoknak kiadatta tását..." kérik. 5. kép. Az 1830-ban alakult kanizsai kalapos céh pecsétnyomója. (TGyM H. 58.26.1.) 218 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig még az illyes Czéhek a rendes törvényhozás útján szabályoztatni vagy tellyesen eltörlesztetni nem fognak...", a céhszabadalom megadása vagy megtagadása az uralkodó kegyétől függ, ezért a vármegye a maga részéről is javasolja és kéri az ácsok és kőművesek kérelmének teljesítését. c) Az eddigiekben azokat a céheket mutattuk be, amelyeknek a megalakulását privilégium bizonyította. Mint rámutattunk, ritka esetben határozható meg, hogy a megalakult céh meddig működött; adataink azt sejtetik, hogy a megalakult céhek történetében változások voltak: egyes kézművesek kiváltak a céhből, új céhet alakítottak, esetleg más kézművesek céhébe léptek, vagy egyszerűen megszűnt a céh. Sajnos, e kérdések megoldása bizonytalan, mert adataink hiányosak. Feltáró munkánk nem lenne azonban teljes, ha nem említenénk meg azokat az adatokat, amelyek a megalakult és vizsgált céheken túlmenően más céhek létét is feltételezik. A Céhkataszter az ismertetetteken kívül kanizsai gombkötő, kötélverő, molnár, szíjgyártó, tímár céhről is közöl néhány írásos vagy tárgyi emléket. Azonkívül, hogy Kanizsán működtek gombkötő- és kötélverőmesterek (hiszen az összeírásokban szerepeltek), céhről nem tudunk semmit. A Céhkataszter más adatai között kanizsai és komárvárosi molnárok céhe szerepel, egy 1849-ből való „bizonyságlevél" őrzi emlékét. Hasonlóan ehhez 1 darab 1825. évi „bizonyságlevél" maradt a tímárcéhtől, illetőleg a szíjgyártók 1836. évi pecsétnyomója.63 A régi helytörténeti munkák valamilyen forrás alapján felsorolják az 1813-ban működött céheket, 64 amely felsorolás újdonsága az eddigiekhez képest a pintér, magyar varga és bocskorcéh, német varga céh, magyar szűrszabó céh említése. Sem elfogadni, sem cáfolni nem lehet e céhek létét. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy a város egykori monográfiája ipar- és céhtörténeti fejezetének szerzője felhasználhatta a céhtörténet megírásához a városi tanácsi jegyzőkönyveket, amelyeknek egy része ma már nincs meg. E forrásoknak köszönhetően olyan adatokat is közölhetett, amelyek számunkra más elérhetetlenek. 3. A kanizsai céhek élete az írásos források tükrében a) Megvizsgálva a kanizsai kézművesek számát és helyét a város 18—19. századi társadalmában, nyomon követve a céhek megalakulását, feladatunknak tartjuk, hogy a rendelkezésünkre álló írásos források segítségével megelevenítsük a céhek életét. Természetesen ezt a teljesség igénye nélkül tesszük, mert míg egyes céhek esetében többfajta forrás is van, más céheknek például a szabályzatán kívül semmi írásos emléke nincs; ugyanakkor arra is van példa, hogy csak valamilyen tárgyi emlék bizonyítja a céh létét. Megszívlelve a jeles céhtörténész, Nagybákay Péter szavait, miszerint a kézműves életét gyermekkorától haláláig kísérte a céh,65 vizsgálódásunk során ezt az utat követjük. A vizsgálat másik szempontja, hogy az írásos források minél szélesebb körének felhasználásával és elemzésével mutathassuk be a kanizsai céhek életét, esetenként rámutatva arra is, hogy adataink a céhek hanyatlását is bizonyítják. Elsősorban a céhszabályzatokat elemezzük, amelyek, mint már utaltunk rá, elengedhetetlenek voltak a céhek számára, mert pontjaikban (articulus, cikkely) fogalmazták meg a céh monopolhelyzetét, a céhnek a városban, társadalomban elfoglalt helyét, a céh tagjainak kötelességeit és jogait stb. Ebből következően minden céh szerzett (kapott, kért, kölcsönzött) magának szabályzatot a 17. században éppen úgy, mint a 19. század első felében. Zala vármegye néhány mezővárosának 17. századi céhtörténetét korábban kutatva és elemezve, rá kellett mutatnunk, hogy a török által elfoglalt, s 90 évig megszállt Kanizsa kivételével Keszthelyen, Sümegen, Szentgróton, Tapolcán és Türjén a 17. század folyamán, a 30-as évektől a 80-as évekig szép számmal alakultak céhek.66 E céhek életének szabályzatok alapján történt vizsgálata azért jelentett érdekes újdonságot, mert e 17. századi szabályzatok középkorra visszanyúló előírásokat tartalmaznak, egyéni sajátosságokkal rendelkeznek, még akkor is, ha más városoktól kölcsönkért szabályzatok voltak is, hiszen az uralkodói, központi beavatkozások ekkor még nem csorbították a céhek önállóságát. A Kanizsán 1698-tól megalakuló céhek szabályzatai közül az időben legkorábbiak, valamint a 18. század elején alakult céhek szabályzatai mutatnak hasonlóságot a 17. századi zalai és más vármegyebeli mezővárosi szabályzat-szövegekkel.67 Ezzel szemben a központi, uralkodói beavatkozás következtében a Mária Terézia-korabeli és 19. századi szabályzatok szövege országosan egyforma, kizárólag a helység és a mesterség elnevezése különbözik; a 19. század első feléből való szabályzatok egy része pedig már nyomtatott (csupán az illetékes céhre vonatkozó adathelyeket hagyták üresen). Mindebből következően a 18. század második felétől hiába is keresnénk a szabályzatokban az egyes helységek céheinek egyéni előírásait, szokásait. A kanizsai céhalakulások időpontját figyelembe véve, vannak — mint láttuk — korai, de vannak késői, a 19. század első feléből való szabályzataink is. A 17. század végi, 18. század eleji szabályzatok szövegét tanulmányozva, több észrevételünk van. 219 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig A szabályzatoknak látszólag formai sajátossága, hogy egyes céhek kevesebb, mások több articulusban fogalmazzák meg működésük szabályait. Általában 20-30 articulust, de esetenként 40-et is olvashatunk egy-egy szabályzatban. Ez természetszerűen azt jelenti, hogy egyik céh részletezőbb, aprólékosabb követelményrendszert fogalmaz meg, mint a másik. A szabályzatok szövege azt viszont egyértelműen tükrözi, sőt a helységnevek szereplése bizonyítja is, hogy mely városból került a szöveg Kanizsára. Korai szabályzataink más városokon át Csáktornyáról, Keszthelyről, Pozsonyból, Varasdról érkezve közvetítik az ott élő szokásokat Kanizsára, ahol ezek honosodnak meg, illetőleg esetenként bővülnek helyi szabálypontokkal, ahogy ezt némely szabályzat meg is jegyzi: „...következnek még egynémely articulusok...". Ha több privilégiumlevelet és szabályzatot tanulmányozunk, a szabályzat szerkezeti felépítéséből, az articulusok szövegének tartalmából, stílusából stb. a helynevek nélkül is megállapítható, honnan, mely város milyen céhétől származik a szabályzat. Minden szabályzat tartalmaz olyan cikkelyeket, amelyek a céhtaggá válás feltételeit, az inasok, legények és mesterek mindennapi életét határozzák meg. Ezek általában szigorúak, s az előírás bármely megszegése büntetendő. A különböző fizetségek és büntetéspénzek nagyságát — az éppen forgalomban lévő pénzben — nagyon pontosan meghatározzák. Minden szabályzat legfőbb „mondanivalója" a céhmonopólium védelme, hiszen ezért fordultak a kézművesek a céhalakítási kérelemmel a királyhoz vagy földesúrhoz vagy más adományozóhoz, hogy a privilégium mondja ki számukra a kiváltságos helyzetet mindenki mással szemben, akár a nyersanyag- beszerzés és -elosztás, akár az árusítás terén, zárja ki még szervezeten belüli társaikkal szemben is a versenyt, ugyanakkor biztosítsa még családtagjaik számára is a kiváltságot, s ezért kellett minden lehetséges felettessel, Kamarai Adminisztrációval, földesúrral, vármegyével stb. megerősíttetni a kiváltságot. b) Kiindulva abból, hogy a céh a kézműves életét gyermekkorától haláláig végigkísérte, a következőkben azt vizsgáljuk, hogyan jelenik ez meg a céhszabályzatokban Kanizsán. Az inasélettel (inasfogadás, inasidő, inas-kötelességek, inasfelszabadítás) általában 1—4 cikkely foglalkozik. Bár a legtöbb céhben 3 év az inasidő, megengedőek a cikkelyek: ha mester fiáról van szó, mint inasról, ekkor 2 év az inasidő; szigorúbbak az előírások (4—6 év az inasidő), ha túl fiatal az inas (csizmadia- és kovács-, valamint késes mesterek céhe). A mester ígéretet tesz, mivel ruházza évenként az inast, mit ad az inas felszabadításakor. Szökött inasról minden szabályzat szól, tehát a „terhek" előli menekülés gyakori lehetett, vagy csak egyszerűen az otthonából kiszakadt, idegenbe került gyerek ösztönös meneküléséről van szó, akit még a mester házában jól meg is ugráltattak. Minden bizonnyal a szökések gyakorisága miatt kell az inasnak kezesekről gondoskodnia a takácscéhben. A céhtörténetnek értékes forrásai az inasszegődtető és -felszabadító jegyzőkönyvek, lajstromok, ugyanis hosszabb-rövidebb időre, vagy szerencsésebb esetben a céh egész működése idejére megállapítható belőlük — hozzávetőleges pontossággal —, hogy hány inast szegődtettek vagy szabadítottak fel a céhben, kik a mestereik, kik az inasok, esetleg még születési helyüket, szegődési vagy felszabadulási taxájukat stb. is közlik. Kanizsán több céh inaslajstroma megmaradt, segítségükkel több ismeretet szerezhetünk az illetékes céhekről. A „Szűcscéh inasfelszabadító jegyzőkönyvé"-t68 1790-ben nyitotta, s 1838-ig vezette, beírva a felszabadítás időpontját (év, hó, nap), a felszabadult inas nevét, egyes esztendőkben a születési helyét is, sőt a mestere nevét, az akkori céhmester, esetenként atyamester és céhnótárius nevét is. A bőrbe kötött könyvecske sajnos hiányos: számításaink szerint 9 lapot (=18 oldal) kitéptek, a megmaradt lapok is szakadtak, pecsétesek, összefirkáltak (gyaníthatóan utókori firkálás, ugyanis múzeumba kerülését megelőzően ki tudja, hol kallódott a könyv); ennek ellenére oly sok adatot tartalmaz, hogy további alaposabb kutatást, elemzést is megérdemelne. Csupán egyetlen szempontból vizsgáltuk: számításaink szerint a 48 év alatt 103 inas neve szerepel, s a hiányzó 18 oldalon hozzávetőlegesen 90 név lehetett (ha 1 oldalon általában 4-5 inas neve van), tehát összesen 190 körüli volt a felszabadult inasok száma, s ez éves átlagban 1—7. A céhiratok között találhatók ún. inasfelszabadító levelek (más néven tanulólevél, tanúsítvány, testimoniális, Lehrbrief) is, amelyeknek mint bizonyítványoknak igazolás volt a feladatuk. Azt kellett igazolniuk, hogy tulajdonosuk, a felszabadult inas „kitanulta a mesterséget". A Thúry György Múzeum 9 inasfelszabadító levelet őriz, amelyek az 1817-tel kezdődő és 1849-cel záródó időszakban keletkeztek. Különböző helységekben, különböző mesterségű felszabadult inasok számára állították ki ezeket. A 9 irat között csupán 1 van, amelyet Kanizsán kelteztek. Ebből következően a felszabadító levél a kanizsai céhtörténet számára csak mint forrásfajta jöhet figyelembe.69 A legénysorba kerülő felszabadult inasnak kötelességei vannak; 1-2 articulus meghatározza, mennyi pénzt fizet a céhládába, mennyit a tanulólevélért, mennyit a pecsétért. A szabócéhben „...4 tál étkek220 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 1690-től 1849-ig kel, 100 jó pénzzel, 1 funt viasszal..." tartozik, a csizmadiacéhben 50 pénzzel. A felszabadult takácsinas a legénytársai közül kettőt keresztszülőnek kér fel, mely esetben 1 céhbeli kanna borral, 8 krajcárral tartozik „szokás szerint" a legényeknek, továbbá 1 garast a beírásért, 1 krajcárt székpénzként köteles fizetni. A legényavatás kellemetlenebb, mondhatni drasztikusabb formáira nem találtunk példát, holott a céhes irodalom meg szokott emlékezni ezekről is. A „komák", „keresztszülők" emlegetése utal viszont a kanizsai szokásokra. A legény heti bérét pontosan meghatározzák a szabályzatok: a szabólegényé „12 jó pénz", a kovács és késes „tudós és bölcs" legényé 25 magyar pénz, a csizmadialegényé 32 pénz. „A mesterlegény se sokadalomnak, se ünnepnek, se országgyűlésnek idején el ne hagyhassa urát" — követeli meg a csizmadiák 13. articulusa. Valószínűleg gyakran előfordult, hogy a legény elhagyta mesterét, mert a 13. articulus arról is rendelkezik, hogy a visszatérő legény a céhládába 4 forintot tartozik fizetni. Szigorú szabályok szerint kell élniük a legényeknek. 1-2 articulus meghatározza a legény munkaidejét (hajnali 2 órától este 9 óráig dolgozik a szabólegény), tiltja a paráznaságot (a kovács és késes céh „kirekesztette" a parázna legényeket addig, amíg meg nem javultak), előírja a köztük lévő „háborúság" céhmester és városbíró előtti elintézését a csizmadiacéhben. A legények legénytársaságot (kistársaságnak is nevezik) alkotnak a nagyobb létszámú céhekben. Városunkban a kovács és bognárcéh legényei tartoztak ilyen legény tár saságba. Ezt az 1720-ból való „Legények Articulusai" című „Leirattatott in Anno 1720. Miképpen és micsoda Rendszabásban köllessék magokat viselni" alcímű irat70 bizonyítja. Ez céhszabályzatra emlékeztető, 22 pontban megfogalmazott rendtartás, amely kötelezettségek és jogok felsorolását, s az előírások megszegői megbüntetésének mértékét szabályozza. A legényrendtartás egyik lényeges, annak 8. pontjába foglalt rendelkezése, mely szerint a más országból vagy más városból jött legénynek Kanizsára érkezésekor először szállást kellene keresnie a legényszálláson, melyet a rendtartás „Herberg"-nek nevez.71 Arról nincs adat, hogy a legényszállás hol, melyik épületben volt. Nem tartalmaz a legényrendtartás rendelkezést arra vonatkozóan, mi a teendő akkor, ha az érkezett legény nem tud szállást kapni a Herbergben; vélhetően az atyamester adott neki néhány napra szállást, amint ez más városban, így Veszprémben szokásos volt.72 A 15. cikkely elrendeli az úrnapi misén zászló alatti részvételt, amely rendelkezés egyrészt arra világít rá, hogy már Mária Terézia céhrendeletét megelőzően is előírás az Úrnap ünnepélyes megtartása, másrészt következtethetünk a céhzászló létére is. 6. kép. A kanizsai kovács és kerékgyártó céhnek az 1834—1872. évi inasfelszabadítási jegyzőkönyvébe írt legény rendtartása. (TGyM 72.26.1.) E legényrendtartást megújították, mert a Thúry György Múzeum őriz egy 1834-ből való kovács- és bognár-céhlegényrendtartást73 bőrbe kötött könyvecskében. Ennek érdekessége a bevezetőjében van: eszerint a rendtartást a kanizsai „Kovács- és Kerék-jártó Czéhnek Mesterei köz akarattal ... a Legényekre nézvést... alapíttyuk ... és azok megtartására szoros Kötelességre is rendelljük...", tehát a céh mesterei által a legények számára meghatározott előírásgyűjteményről van szó. Ezek után felmerül a kérdés, hogy az 1720. évi rendtartás kinek a műve volt: azt még a legénytársaság fogalmazta-e meg, avagy azt is a céh mesterei. Az a kérdés is feltehető, hogy éppen 1834-ben milyen oka volt a mestereknek újra szabályozni a legények életét. Lehetséges választ ad egy 1830. január 20-i céhgyűlésen született határozat,74 amelyet a legények pazarlása indokol: a legények ugyanis „...minden jó rend és Isteni félelem félre tételével több ízben kények szerint magoknak vendégeskedéseket csinálnának és a ládájokban lévő pénzeket pazérollják..." Ezért ennek meggátlására ládájuk egyik kulcsa az atyamesternél (a kistársaság élén a céh által delegált mester, a legények vezetője és patrónusa) lesz, az ő engedelme nélkül egy fillér sem költhető. Még akkor határozták el, hogy kiküldik a céhmestert (a kovács-céhmestert!), hogy a kerékgyártó céhmester hozzájárulásával vizsgálja meg a legényládát: a korábban a kovácscéh által a beteg legények gyámolítása céljára oda beletett 5 forint megvan- e. E határozatot Herjavecz János céhmester és Keönczöl Ferenc céhcommissarius írta alá. E határozat megerősíti kételyünket, hogy a kovács és bognár mesterek közös céhben voltak-e 221 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig vagy sem. Az biztos, hogy legényeik közös legénytársaságot alkottak. Másfelől a határozat azt sugallja, hogy a legények körében tapasztalt pazarlás is hozzájárulhatott a 4 évvel későbbi legényrendtartás megszületéséhez. Ezért is fogalmazza meg az 1. pont, hogy a Herbergben minden 4. héten tartandó (legény)gyülekezeten mind a két részről (kovács is, kerékgyártó is) egy céhbeli mester „okvetlen" jelen legyen mint „Assessor". A céhek életében legfontosabb eseményről, a mesterré válásról - pontosabban ennek feltételeiről - minden szabályzat intézkedik. Az inas legénnyé válása után vándorútra köteles indulni, „...hol az eő tanuló Mesterségét gyakorolya...", írja a csizmadia-szabályzat. Ennek időtartama általában 3 év, de hazatérhet a vándorló előbb is, ha szülei megbetegednének vagy meghalnának, illetőleg ha mester fia a vándorló. A céhes irodalomban több tanulmány született a legényvándorlásról, köztük több olyan is, amely térképre tudja vetíteni a legények vándorútját és annak állomásait.75 A legények vándorlásának egyedülállóan fontos dokumentuma a 19. század elejétől a vándorkönyv, amely a mesterlegények vándorlása közbiztonsági, közrendészeti s emellett iparigazgatási szempontból való ellenőrzéséhez használt eszköz volt. Egy, a Thúry György Múzeumban őrzött 12 vándorkönyv megismertetése céljából született tanulmány bemutatja egyrészt azt az 1731-ben kezdődő folyamatot, amelynek eredményeként a Helytartótanács 1816-ban utasítja a törvényhatóságokat a vándorkönyvek bevezetésére, másrészt bemutatja a vándorkönyvet mint iratfajtát, majd a 12 vándorkönyvből megállapítható következtetéseket vonja le. A térképmelléklet a 12 legény vándorútját és annak állomásait tünteti fel, amelyek között természetszerűen Kanizsa is szerepel. 76 A mesterré válás egyik feltételéről, a remek készítéséről minden szabályzat rendelkezik egy-egy articulusban, azonban nem mindegyik céh határozza meg a remek mibenlétét. A csizmadiacéh „...papucsot kapczastul...", a szabócéh „...egy papnak való köntöst, egy pállástot, egy subát Asszon Embernek valót, és egy Ránczos szoknyát megh mutatni, és azon kívül egy Aliföldi köntöst Asszon Embernek valott...", a takácscéh viszont két darabot ír elő: „...egymástul el Hántt Szövő Széket föl csinállya" (azaz összerakja a szövőszéket), illetőleg „...egy Egész Darabban 16 Réfre való lábi munkát, és egy 7. kép. Joseph Frohner kőműces remekműként 1833-ban készített tervrajza. (TGyM 72.65.1.) 222 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig Darabb Vásznat 30 Réfre...", a vargacéh „...hogy egy hosszú halász sarut hajtott fejűt, czompigh valót (azaz combig érőt), egy pár Cseh módon valott Czipelést, egy sarut térdigh valót, hosszat Egyházi Embernek illendott, ismit Asszony Embernek térd közepigh való Sarut, ismit egy Pár Asszon Embernek való Czipelést bokáig bőr gombokkal...". 300 évvel a szabályzatok megfogalmazása után úgy tűnik, egyik céh kevesebb, másik több munkát és eredményt kíván a remekelőtől, ugyanakkor például a kovács és késes mesterek céhe meg sem határozza, mit készítsen a remekelő legény. A remekműkészítés előírása lehetőséget adott bármikor, de országos adatok szerint leginkább majd a 19. század első felében, hogy a céh mesterei megakadályozzák a remekelő legény mesterré válását: vagy azzal, hogy ismételten hibásnak találták a remeket, vagy túl drága remek készítését írták elő. Ezért található meg a királyi és helytartótanácsi rendeletekben (1761, 1813) a remekelés szabályozása. Az általános szokások és a logikai rend szerint a remekelés, a remekmű elfogadása után következik a mesterek megvendégelése; egy-egy articulus szabja meg, hogy a remekelő legény „...ebédet készítsen...", vagy ennek fejében mennyi pénzt fizessen. Van azonban arra is példa, hogy a megvendégelést nem a remekelés utáni kötelességként, hanem általában a céhbe felvétel feltételeként írja elő a szabályzat (szabócéh): „...egy ebédet és vacsorával minden asztalon 14 tál tisztességes étkeket, az minémü az Czéh Mestertül hagyattik nékie készéteny...". Hasonlót a vargák szabályzatában találhatunk: „...első beköszöntésért ... 2 tál étket s 2 kenyeret ... nyolc pint bort...". Erre a túl drága ebéd-adásra utal, s ezért megtiltja az 1813. évi szabályzat XXVI. cikkelye.77 Természetesen az ebéd utáni anyagi kötelességeknek, a céhládába fizetendő pénzek letételének is eleget kell tenni. Minden bizonnyal pozsonyi eredetű, pozsonyi előírásként került a kanizsai csizmadiaszabályzatba, a szabályzat 1. pontjaként, hogy „...ha valaki Csizmadia Mesteré akar lenyi ... az Purgerek közé adgya magát és irassa és az Varosnak szokasa szerint megh eskügyek az melyre az Purgerek kivanyak...". Mivel a polgárrá válás, „purgerek közé lépés" más szabályzatokban is előfordul, megvizsgáltuk a „Polgárok lajstromá"-t. Kerecsényi Edit tanulmányának táblázatai szerint 1745 és 1825 között a ruházati iparban 78 szabó, 58 csizmadia, 57 varga, 50 takács, 40 szűrszabó, 34 szűcs stb. tett polgári esküt, vagyis lett polgár.78 Feltehető, hogy a két időpont közötti 80 év alatt a polgárrá felvetteknél több iparos élt és dolgozott Kanizsán; sőt az is feltehető, hogy céhtag is több volt a 80 év alatt, mint a lajstromban szereplő bármely mesterségű polgár. Az előbb idézett 1. articulus folytatásaként a 4. articulus azt is megfogalmazza, hogy a mesterek közé készülő legény majd „...a Mester emberekkel minden terhet közönségesen viselyen..." — tehát a Kanizsánál jóval fejlettebb Pozsonyban előírt kötelesség, kézművesek társadalmi státusát körvonalazó előírás kerül át városunkba. A szabályzatok további articulusai már az inasés legényéveken túljutott, remekelt, s a céh mesterévé lett kézművesek kötelességeit, jogait, mindennapi életének nemegyszer szigorú normáit szabják meg. Minden szabályzatban fontos a vallási kötelességek megfogalmazása (általában 1—3 articulus terjedelemben). Ezek a mesterekre, de a legényekre, inasokra is vonatkoznak, „...minden Böcsülletes Takács Czehbély Mester az Romay Szent Egyház Rende és Parancsolattyánok engedelmeskedgyék és ... Vasár napon és Ünnep napon az Szent Misén és Praedication jelen legyenek..." — szól a takácsok 1. articulusa, mint ahogyan minden szabályzatban szerepel az Űrnapnak a megünneplése, amikor céhzászló alatt kell processzióval misére menni, továbbá a céhpatrónus ünnepének megtartása. A kanizsai céhek patrónusának (védőszentjének) megnevezése csupán esetenként szerepel: a csizmadiáké Szent Imre herceg, a mészárosoké Szent Fülöp és Jakab, az ácsoké, kőműveseké és kőfaragóké Szent József és Szent Rókus. A vallási előírások elmulasztását általában pénzbüntetésre, gyakrabban viaszadásra kötelezték. A céhes irodalom sok példát hoz a 17., de főként a 18. századi szabályzatok vallási előírásaira, sőt a — katolikusok és nem-katolikusok közti — vallási ellentétekre is. Azon túlmenően, hogy a kanizsai szabályzatokban is megtalálható az egyházi szertartásokon való kötelező részvétel előírása, vallási ellentétekre nem találtunk példát (a keresztény és zsidó mesterek közötti kiéleződő ellentéteknek nem vallási okai vannak a 19. század első felében). A mestereknek a városhoz, a város közösségéhez való viszonyát, az irántuk való kötelességeket — „...a purgeri községnek ... iovára és hasznára..." — már érintve, fel kell figyelni a minden szabályzatban elforduló, a város bírájához (és esküdtjeihez) való viszony szabályozására. A késes és kovácscéh varasdi eredetű szabályzata részletesebben, 3 articulusban, a csizmadiák pozsonyi eredetű szabályzatában csupán egy articulusban határozza meg, hogy céhen belül, a mesterséget illető ellentétek, viták, veszekedések elintézése a céhmester dolga, s nem a városbíróé. A 18. század első fele tanácsülési jegyzőkönyveinek kötete ennek ellenére nagyon sok olyan ügyről tudósít, amely feltehetően a céhen belül is elintézhető lett volna. Középkori eredetű városi gyakorlat, szinte a céhek megjelenésével egyidejű, hogy a város feladatul szabja meg céhei számára a tűzvédelemben való 223 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig részvételt. Fontosságát indokolja a 18. században is, de még a 19. század első felében is gyakori tűzvész, amelynek megakadályozására egyfelől preventív eljárásokról kell gondoskodnia a városnak, másfelől a tűzvész esetén szükséges oltási-mentési teendőkről. A török kiűzését követően Kanizsán a Tanács első intézkedései között már szerepeltek a tűzesetek megakadályozására tett lépések, majd a 18. század közepén, 1755-ben született meg a „Feuer Ordnungs lnstruction Kanisaner Stadt"/9 amelynek célja „Kiki mint alkalmaztassa magát, annak rendi, és minémő eszközök szereztessenek, és hogy tartassanak, ekképpen Specificaltatik". A 16 pontból álló Feuer Ordnung tudósít bennünket egyrészt a tűzvészek megelőzésének módjáról, másrészt arról, hogy a tűzoltásban kik kötelesek részt venni, kinek mi a feladata, harmadrészt képet ad a város tűzoltó-felszereléséről. A Feuer Ordnung elemzését már korábban elvégezve rámutattunk,80 hogy az forgatókönyvszerűén részletezi az egyes feladatokat (pl. létrák és tűzcsáklyák, kézifecskendők helyszínre vitele és kezelése a takács- és csizmadia, illetőleg a szabó-, a kovács-, a bognár-, az esztergályos- és szitáscéh feladata, vagy a szűcs-, szíjgyártó- és lakatoscéh „...vizes pemetekkel oltalmazzák az ép házakat..." stb.), hangsúlyozva, hogy a munkák irányítása a városbírónak és esküdtjeinek,valamint a céhmestereknek a dolga. Említett tanulmányunk nyomon követi a tűzoltó- felszerelések számszerű növekedését, majd rámutat, hogy az 1755. évi Feuer Ordnungot 1837- ben újabb rendszabály, a „Nagy-Kanizsa Város Tűzoltói Rendszabásai"81 követi. Ez még inkább hangsúlyozza a céhek tűzoltói szerepét, megjelölve még a létszámot is. Nem részletezve most az egyes kézművesek felsorolását és feladatát, csupán a kijelöltek létszámait összegezve, megállapítható: 404 kézművesnek kötelessége a tűzoltásban (beleértve a bútorok kihordását is) való részvétel, megjegyezve, hogy legényeik vizet hordanak. A rendszabás azt is előírja, hogy gyorsan, pontosan kell megjelenni a tűzeset színhelyén, s az oktalanul elmaradó mesterek 5, legények 2 ezüst forint büntetést fizetnek, felét a céhládába, felét a tűzi cassába. Rendelkezik továbbá a rendszabás céhgyűlésen való felolvasásáról, a legények oltásban tönkrement ruhájának pótlásáról, amely a céh pénztárából fizetendő. Azon túlmenően, hogy tűzoltói rendszabályaink a város életének gyakori veszélyeire, az ellene tett intézkedésekre, a céhek tűzoltási feladataira utaló források, az 1837-ben megjelölt létszámadatok (összesen 404 fő kézműves) arra is lehetőséget nyújtanak, hogy a város kézműves mestereinek létszámára következtethessünk. Feltehető, ha ennyire pontosan meghatározták (például a „vizi puskák" mellé a lakatosok, puskások, asztalosok, kovácsok, kolompárok és rézművesek kötelesek menni, összesen 33-an, vagy a létrák, csáklyák és fejszék mellé az ácsok, füstfaragók, kőművesek, bognárok, csutorások és szűrszabók, összesen 59-en, vagy a takácsok, csizmadiák, gombkötők, szűcsök és szíjgyártók 210-en vizet hordanak stb.) az egyes feladatok végzőinek létszámát, a Rendszabást megalkotó Városi Tanács egészen pontos kézműveslétszámokkal rendelkezett. Ha 404 kézművesnek kellett cselekednie tűzvész esetén, akkor az az első következtetés, hogy a városban 404 kézműves van. Ez mindenképpen ellentmond az 1828. évi összeírásban 200 fő körüli kézműveslétszámnak, mert 9 év alatt nem valószínű a kézműveslétszám megkétszereződése; avagy az 1837. évi adat újabb bizonyíték az 1828. évi öszszeírás pontatlanságára. Egy másik következtetés vagy kétely is felmerül: mégpedig az, hogy a tűzoltási rendszabás nem valamely más várostól átvett, átmásolt szabályzat-e, s ennélfogva az ottani kézműveslétszám átmásolása. E kételyekre ma már nem adható válasz. A céhen belüli verseny kizárását célozta, hogy szabályzataink mindegyike megtiltja a mestereknek más mesterek legényeinek, inasainak hitegetve elcsábítását. Több articulusban foglalkozik a vargacéh szabályzata a szerszám- és nyersanyagbeszerzéssel: „...senki az Mesterek közül valami varga szerszámot Magának Czéhes hellen megh ne vehessen, hanem minyájan egyaránt vegyék .... és Czéh Mester által ... egyaránt is együtt osztassanak...", vagy ha az új mester szűkölködnék szerszámokban, „...mástul és harmadiktul kérjen...". A mészáros céhszabályzat 17. articulusa (vásárokon egy mászáros se merészelje mestertársa marhavásárlási alkuját magasabb ár ígéretével felbontani), de a 16. articulusa is (húsvivő ember elcsábítása is tilos) bizonyítja, hogy a céh őrködik tagjainak egyenlőségén, akár a nyersanyag, akár a szerszám vonatkozásában. A nyersanyag-beszerzésben a vonatkozó előírások hangsúlyozzák a céh monopolhelyzetét; szintén a vargacéh szabályzata fogalmazza meg, hogy „...senki ezeken a Varga mestereken kívül ... Ökör bőrt, Bárány és Borjú bőrt ... kereskedésre megh ne vehessen...", fellépve egyszersmind mindenféle külső versenytárs ellen, legyen az kézműves vagy kereskedő, aki nem tartozik a céhbe. Elmaradhatatlan pontja a szabályzatoknak a konkurencia kizárására törekvés, a kontárok elleni fellépés. Azok a kézművesek, akik nem tagjai a céhnek, „...az Mesterséget ne légyen szabad űzni...és ha mívet ide a városra hozna el adni, adik ne ligyen szabad árulni míg a czeh mestereket megh nem keresi...", vagy „Senki más ... a Czéhbéli tanult Mészáros Mestereken kívül ne merészelyen itten tehén Borjú és disznó hust vágnyi s azt árulni...", mert a 224 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig húst az ilyentől elveszik, s az „Ispitálban a Szegények számára..." adják. A céhek védekeznek a kalmárok ellen is, akik kontár által készített munkával kereskednek. A szabók szabályzata 30. cikkelye kimondja, hogy a szűrrel kereskedőktől vegyék el az ilyent. A vargák szabályzata szerint sokadalomkor jövevény kalmár vagy varga ne tehesse ki és árusíthassa műveit a céhes vargák kárára. Csak 9 óra után rakhatják ki áruikat, azt 9 óra után 2 céhes mester megvizsgálja, s ha „hamisnak találtattnak", elvehetik tőlük, a készítője azonban újra kiválthatja. Ha akármely országból jött mester vagy legény Kanizsára jőve a céh „szabadsága nélkül" valahol — akár nemes embernél is — dolgozna, „büntettessék megh érette" — mondja ki a szabó-szabályzat 33. articulusa. A szabályzatok tisztességes, etikus viselkedést írnak elő a mestereknek társaikkal szemben, valamint illendő, a céhet a társadalomban méltóképpen képviselő magatartást. „Veszekedéstül és villongástul magokat őrizzék...", illetlen szó, verekedés, átkozódás, „...tisztátalan Személyekkel nyájaskodás..." a céhből kizárás lehetőségét is előrevetíti. Korai, 17. század végi, 18. század eleji zalai szabályzatok articulusai között található arra is példa, hogy még a mesterek öltözetét, utcán való megjelenését is megszabták, — de arra Kanizsán is találtunk példát (késes és kovácscéh), hogy ebet, macskát ölő, dögöt megfogó kézműves nem űzheti mesterségét. Ezt az előírást az 1813. évi 7262. sz. helytartótanácsi rendelkezéssel kiadott, a „Czéheket illető Közönséges Czikkelyek" LV. cikkelye eltörölte. Fontos eseménye a céhéletnek a negyedévenként (kántoronként) tartott céhgyűlés. „Táblajáratással" tudósítanak időpontjáról minden céhtagot. Ezeket a szépen díszített, képekkel vagy a céhjelvénnyel festett fatáblácskákat, behívó táblákat a céhes irodalom szívesen emlegeti, gyönyörű fotókat készítve róluk. Sajnos Kanizsán nem maradtak meg, bár bizonyára voltak. A céhgyűlés ünnepélyességét jelzi, hogy mindenféle gyalázkodásért, szitkozódásért külön büntetés járt. Itt említjük meg a céhek ládáját, amely annálfogva, hogy a céh értékeit őrizte, a céh jelképévé is vált, szinte vallásos tisztelet vette körül, s minden jelentős céhesemény a nyitott láda körül történt, ünnepélyes körülmények között, előírásosan ünnepi ruházatú mesterek között. A kanizsai céhládák közül a kovácscéh83 és a csizmadiacéh ládája maradt meg.84 Évente a céhnapon történik a tisztségviselő-választás. Míg a 17. századi zalai mezővárosi céhszabályzatok pontosan körvonalazták a céhmester feladatait, a kanizsai szabályzatokban ezt éppen csak megemlítik: a lemondó céhmester köteles elszámolást adni, de a lemondottat újra is lehet választani, ha a többség akarja. A kanizsai céhszabályzatokban 8. kép. A kanizsi kovácsok céhládája a XVIII. sz. végéről. (TGyM H. 58.30.1.) szó esik még atyamesterről, bejáró mesterről, dékánról, látómesterről.85 Pozsonyi eredetű szabályzatainkban (de más városból származóban nem!) található a zárt szám, vagyis annak meghatározása, hány mester lehet a céhben: a csizmadiacéhben 5, a takácscéhben „8 műhely". A csizmadiák azt is meghatározzák, hogy egy mester két legénynél és három inasnál többet nem tarthat. Bár a kanizsai szabályzatok átvették a pozsonyi előírásokat, kérdés, hogy megtartották-e; a mesterlétszámokat tekintve nem valószínű. Jelentős helyet foglalnak el a szabályzatokban (2-3 articulus terjedelemben) azok a cikkelyek, amelyek a céhtagok egymás iránti szolidáris, humánus kötelességeit írják elő. Minden céh gondoskodik betegeiről, halottairól, de még a meghalt mesterek özvegyéről is. A késes és kovácscéhben a beteget ketten- ketten őrzik, vigyázzák és vigasztalják, a csizmadiacéhben a betegek ápolására „...betegágyi udvallására..." főleg éjszakára, itjú mestereket rendelnek ki. Halálesetkor a céh minden tagja köteles megjelenni a temetésen; általános szokás, hogy a halott házához kell sietni égő szövétnekkel, a temetőbe kísérni a halottat, s ez így van a mester feleségének vagy lányának halála esetén is. Az özvegy mesterné folytathatja a mesterséget, „kirekesztik" azonban, ha más iparágat űző mesterhez megy újra férjhez, s e „kirekesztés" jó példája a céh elzárkózásának. A céh gondoskodása kiterjed azokra a mesterfiúkra is, akik apjuk szakmáját folytatják: Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 1690-től 1849-ig 225 ők „félcéhvei" — azaz a fizetendő taxák felével — lehetnek a céh tagjai. Forrásaink segítségével végigkísérve a céhes iparosok életét gyermekkoruktól halálukig, elénk tárult a közélettől a magánéletig, dolgos hétköznapoktól a mulatságig, hitbéli és erkölcsi szabályoktól a szabályok megsértéséig, előnyöktől a büntetésekig terjedően a szigorú szabályok által meghatározott kézművesélet. Bizonyos, hogy ehhez hasonló volt Magyarország más városaiban is a céhek működése, a kézművesség élete, mivel azonban forrásaink kifejezetten kanizsai kézműves-iparosokról szólnak, kötelességünknek éreztük, hogy a források feltárása alapján bemutassuk őket, s egyszersmind emléket is állítsunk az egykori kanizsai kézműveseknek. 4. A kanizsai céhek a polgári forradalom előestéjén... Az előzőekben bemutattuk a kanizsai céhek kézművességet és kézműveseket szervező, összefogó, működésük minden területét szabályozó szerepét. Forrásaink mennyiségétől függően rámutattunk a céhek monopol-törekvéseire, ezen belül a céhen belüli verseny kizárására — nyersanyagbeszerzés és -elosztás, nagyobb megrendelés felosztása terén stb. —, a céhes mesterek családtagjait megillető előnyökre, s főképpen a céhen kívüli kézművesek, a kontárok elleni védekezésre. E jelenségek végigkísérik a céhek működését, megvannak a céhek megalakulásakor is, amint ezt a szabályzatok is bizonyították, azonban felerősödnek, vitákká, kérelmekké, vármegyéig, sőt Helytartótanácsig is eljutó panaszokká válnak a 19. század első felében. A céhes irodalomban — ahogyan korábban már utaltunk rá — a céhek hanyatlásának, bomlásának szokták nevezni a polgári forradalmat megelőző évtizedeket. Tanulmányunk kereteit meghaladó kérdés lenne az ipartörténészek által már megvizsgált és megállapított reformkori magyar kézműipar helyzetének, azon belül a céhrendszer állapotának vizsgálata. Keresték a céhek hanyatlásának okait, megtalálták azokat a jelenségeket, amelyek a hanyatlás mutatói, vizsgálták az államhatalom és a céhek viszonyát, s megállapították, hogy a céh, a város, a vármegye és a Helytartótanács viszonylatában mely hatóságok képviselték a haladást. A felsoroltakra tekintettel Kanizsa céhei vonatkozásában vizsgáljuk meg azokat az adatokat, amelyek a céhrendszer válságát jelzik. a) A korábban már leírt, a céhek számáról elmondott bizonytalanságaink a 19. század első évtizedeiről is elmondhatók. Éppen azért, mert számszerűen nem tudjuk kimutatni a működő céheket, azt sem jelenthetjük ki, hogy a 19. század elején a céhek száma több vagy kevesebb, mint a 18. század folyamán. Tény, hogy még a 19. század első felében 3 új céh alakult (lásd előző fejezetünk), azok a céhek, amelyeknek jegyzőkönyveiben, lajstromaiban bejegyzések vannak ebben az időszakban, szintén működtek. b) Éppen ezeknek a jegyzőkönyveknek, lajstromoknak a vizsgálata irányítja a figyelmet azokra az intézkedésekre, céhes és tanácsi határozatokra, városhatáron is túljutó, vármegyéhez, Helytartótanácshoz is küldött kérelmekre, panaszokra, amelyek a céhek elzárkózását, konkurencia elleni már-már erőszakos fellépését is jelzik. Utalva Kanizsa reformkori helyzetére, kereskedelmének jelentőségére, egyértelműnek látszik, hogy Kanizsára, a vásárokra eljutottak a gyári termékek, versenytársat jelentve kézműveseinknek. Korábban már rámutattunk, hogy a kézművesek létszáma Magyarországon a 19. század első felére jelentősen megnőtt, s mert boldogulásuk céhben volt elképzelhető, egyre többen kérik felvételüket. Kanizsán példaként a takácscéh két protocollumát86 idézzük, amely szerint a céh megalakulását követő 20 évben (1772—1741) 34, a 18. század második felében 28, 1800—1844 között 112 takács kérte és kapta meg felvételét a céhbe. Ehhez 9. kép. A kanizsai takácscéh 1722-ben megnyitott protocollum- könyve. (TGyM 72.21.7.) 226 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 1690-től 1849-ig hasonlóan nő a filiálisok (vidéki mesterek, akik a kanizsai céhbe tartoznak) száma: míg 1720— 1732 között 6 vidéki mester, a 19. század első felében 45 tartozik a céhbe. A kézművesek létszáma növekedésével szemben egyre nehezebb, mert egyre költségesebb a céhbe lépni, ugyanis a céhhatározatok szerint a fizetendő tételek egyre magasabbak. A csizmadiacéh 1826. december 17-i határozata például: „Dia et supra a Becsületes céh rendelése elkezdődvén és ennek utána a mesterebéd 50 forinttal fog megváltatni", holott korábban 25 és 30 forint volt. Ha az egyéb fizetendőkhöz hozzászámítjuk, 100 forinton felüli öszszeget is kitesz a céhbe lépés költsége. Arra is találni példát, hogy a remekelés mint a mesterré válás feltétele, is nehezebbé válik, különösen ha összevetjük a kanizsai és vidéki mesterek számára előírtakat. A kalaposcéhben a vidéki (keszthelyi, szentgróti és kiskomáromi) mesterdarab egy kalap, a Kanizsán letelepedni akaró kalaposoknak három darab kalap (egy cilinder, egy sima Károli, egy Deák- gömbölyű kalap) elkészítése az előírás. Ha a remeket nem az előírt helyen készítette a legény (a céh előírása szerint csak Keszthelyen, Szentgróton, Kiskomáromban és Kanizsán lehetett remekelni), arra kötelezik, hogy újra készítse el.87 Ugyancsak a kanizsai és vidéki mesterek közti viszonyra mutat rá — feltehetően a kanizsaiak féltékenysége, a vidékiek számára a munka és értékesítés nehezítése miatt — a miháldi fazekasok vármegyéhez intézett kérelme, hogy önállósulhassanak, ugyanis mint írják „...tapasztaltuk a kanizsai céhnek hozzánk való nagy elidegenedését, mert bennünket, noha egy céh és articulus alatt vagyunk, mindenben igen kárhoztatnak...". A miháldi fazekascéh megalakulását az 1832. október 10-i Somogy vármegyei megyegyűlés engedélyezte, határozatilag értesítve a Helytartótanácsot.88 A kanizsai Városi Tanács 19. század eleji tanácsülési jegyzőkönyveinek hiánya miatt csak egyes adataink vannak — helytörténeti munkákban említve — a forradalom előtti mester-legény viszonyról. A bognár-kovács legényrendtartáson kívül, amely legénytársulat létét bizonyította, a város egykori 10. kép. A kanizsai takácsok XIX. sz. első feléből való mintakönyvének egy lapja. (TGyM 72.21.8.) 227 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig monográfiája 1841-ben létrejött „építő-legények" (ács és kőműves) céhét is említi.89 Ha az 1842. évi ács-kőművescéh kérelmére gondolunk, ahol 141 legény alkalmazására hivatkoznak, elképzelhető, hogy legénytársaság ténylegesen működött. Arra is van példa, hogy a Városi Tanács elrendelte, mennyi legyen az ács- és kőműveslegények napi díja, és hogy azért kötelesek Szent György naptól egészen kisasszony napig reggeli 5 órától este 7 óráig dolgozni,90 de olyan példa is van, hogy a csizmadiamesterek súlyos pénzbüntetést szabnak ki legényeikre, és azt levonják fizetésükből, ha vasárnaponként nem hallgatnak „szentes misét".91 A 19. század első harmadában megerősödik Kanizsán a céhek harca a kontárnak tartott zsidó kézművesek ellen. Jellemző példája a céhes elzárkózásnak, a konkurencia kizárására törekvésnek több olyan esete, amely a Városi Tanács, a vármegye és a Batthyány- uradalom, sőt a Helytartótanács beavatkozásával is folyt. Az 1820-as évek efféle ügyeinek (Rosenberg Farkas mészáros, Hirschler Lövi „fuser zsidó szabó", zsidó szűcsök, Neustudl szíjgyártó, Práger Boldizsár zsidó festő ügyei) közös jellemzője egyfelől az, hogy a kanizsai céhek tiltakoztak, vitatkoztak, kérelmeztek minden lehetséges hatóságnál, hogy megakadályozzák a felsorolt zsidó mesterek iparűzését (még arra is volt példa, hogy egyik keresztény sütőmester a városi hajdúkkal elvetette a zsidó pék süteményeit); másfelől az, hogy a Batthyány- uradalom és a vármegye általában a zsidó iparos pártjára állt.92 Kanizsai adataink nem egyedüli példák, a 19. század első felében országszerte jellemzőek. A céhtörténészek sok adattal bizonyítják a céhek hanyatlását, de azt is, hogy mi a Helytartótanács, a vármegyék, a városok álláspontja a céhekkel kapcsolatban. Az állam a céhrendszert fenn kívánja tartani, azonban az 1840-es évektől az általános fejlődés, a lakosság érdekében a korszerűsítés szükségességét elismeri. A vármegyék a céhek fellazítása mellett lépnek fel, sőt több megye eljut a céhek eltörlésének javaslatáig; a városok azonban konzervatívabbak, amit általában azzal magyaráznak, hogy céhes mesterek töltik be a városok vezető hivatalait.93 A céhügyek országos megoldásához vezető út fontos állomásai az 1840. évi 17. törvénycikk (a „gyárakat" mentesítette a céhszabályok alól), majd az 1843—44. évi országgyűlés által kiküldött kereskedelmi választmány javaslata (a céhen kívüliek számára biztosítva az iparűzés jogát mindenütt), majd a Helytartótanács 1847. évi „Ipar-Rend" tervezete. c) Nyomon követve a kanizsai kézművesség másfél évszázados történetét, eljutva a polgári forradalom és szabadságharc koráig, óhatatlanul felmerül a kérdés, milyen szerepet játszottak a kanizsai iparosok az 1848—49. évi eseményekben. A kérdés annál is inkább fontos, mert éppen a Kaposvár ipartörténetét tárgyaló monográfia mutat rá, hogy sokan és sokszor vizsgálták a társadalom különböző csoportjainak részvételét a forradalomban és szabadságharcban, de éppen az iparosok részvételét nem. Kaposvár iparosairól maradt olyan forrás, amelyből megállapítható, hogy a kaposváriak részt vettek.94 Kanizsán csupán egyes adatok vannak, ezek is a közelmúltban kerültek közlésre. 1849. január 19- én kelt Dahlen altábornagy számára írt térparancsnokijelentés szerint a kanizsai Városi Tanács 20 helyett 11 polgári ácsot állított ki a letenyei hídhoz, mert „...sok ilyen ács részben más szolgálatot teljesít, részint a honvédcsapatokkal Kanizsáról eltávozott...". Január 19-én az ácsokat a térparancsnokság Letenyére küldte, polgári illetményük naponta 34 váltókrajcár.95 1849. március 30-án folyamodott a város Zala vármegye állandó bizottmányához, hogy még 1848. szeptember 16-án, 17-én és 18-án, amikor a városban tanyázott és átvonult a Jellacic bán vezette horvát-szlavón katonaság, élelmiszert követelt a várostól, Gelentsér György mészárosmester 491 mázsa 19 font húst szolgált ki nyugták mellett, de fizetés nélkül, és azóta sem térítettek meg neki egy krajcárt sem. A folyamodvány szerint Gelentsér most kéri, hogy a 15 818 forint 55 krajcár költségét (a hús árát) a város pénztárából térítsék meg; a város azonban ezt nem tudja megtenni, ezért kéri a vármegye segítségét. Zala vármegye állandó bizottmányának határozata május 31 -i keletű, amelyben igazságosnak tartja a bizottmány kérelmét, azonban a vármegyei pénztár „szorult állapota miatt ... a folyamodó várakozásra utasíttatik...".96 A rendelkezésünkre álló csekély adatból messzemenő következtetéseket nem vonhatunk le, annyit azonban sejtetnek, hogy a forradalom és szabadságharc idején, ott és akkor, ahol szükség volt a kanizsai iparosokra, teljesítették feladatukat. A forradalom, majd a szabadságharc lelkes, ugyanakkor a város számára súlyos megpróbáltatásokat jelentő heteiben, hónapjaiban nem valószínű, hogy túl nagy figyelmet fordított volna a város iparos-népessége a Föld-, Ipar- és Kereskedelmi Minisztérium 1848. június 9-i „Céhszabályokat módosító rendelet"-ére. A rendelet nem törölte el a céheket, azonban a 107 §-ból álló rendelet legfontosabb és leghaladóbb intézkedése, a 76. § kimondta, hogy saját kezére bárki, bárhol szabadon dolgozhat, segédek nélkül, szabaddá téve az utat a nagyszámú mezővárosi és falusi kontáriparos előtt is.97 Tanulmányunk korábbi fejezeteinek, a céhszabályok előírásainak, a céhek működésének, bezárkózásának, haladást gátló szerepének ismeretében felmérhető az 1848. június 9-i rendelet jelentősége. A Föld-, Ipar- és Kereskedelmi Minisztérium nem tekintette feladatának a céhügyek végleges rendezését, az or228 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig szággyűlés pedig a szabadságharc alatt nem foglalkozhatott többé már céhügyekkel. A szabadságharc leverése után működésbe lépett „császári királyi" (Habsburg tartományi) igazgatás életbelépésekor időszerűvé vált az ipari viszonyok átfogó, országos szabályozása is. E szükséglet kielégítésekor került sor a cs. k. kereskedelmi minisztérium jóváhagyásával a cs. k. Helytartóság ideiglenes főnöke, Kari Geringer hirdetményével (Kundmachung) a Provisorische ¡nstruktion über die Regelung der Handels- und Gewerbs-Verháltnisse im Kronlande Ungarn kibocsátásáraA magyar nyelvű szöveg szerint a jogszabály címe: Ideiglenes Utasítás a kereskedési és iparviszonyok szabályozása iránt Magyar korona országban. A kihirdetett Ideiglenes utasítás 1851. április l-jével lépett hatályba. A történeti irodalomban e jogszabály Ideiglenes Iparrendtartás néven szerepel. Az Ideiglenes Iparrendtartás az uralkodó által és a volt magyar Udvari Kancellária vagy a Helytartótanács által adott vagy megerősített privilégiummal vagy articulusokkal rendelkező törvényes céhek további fennmaradását lehetővé tette, de működésüket általános viszonylatban szabályozta (110—191. §), ugyanakkor új céh alakulásának — az e tárgybeli viszonyoknak egy új ipartörvény általi szabályoztatásáig — lehetősége nem volt (110. § utolsó bek.). Az Ideiglenes Iparrendtartásban jelzett új ipartörvény az 1859. december 20-i császári pátenssel a velencei közigazgatási terület, valamint a katonai határőrvidék kivételével a birodalom egészére kiadott, és 1860. május l-jével hatályba léptetett Iparrendtartás volt." Meg kell jegyeznünk, hogy a császár 1860. március 10-én kiterjesztette az Iparrendtartás hatályát a katonai határőrvidékre is, ahol ez az ottani közjogi és közigazgatási adottságokból folyó módosított szöveggel ugyancsak 1860. május l-jén hatályba lépett.100 Az Iparrendtartás iparosszervként a Genossenschaft- okat, a társulatokat hívta életre (106. §). Az Iparrendtartás a hatályba lépésekor fennálló iparos szervezeti típusokat, így a céheket megszüntette, de lehetővé tette, hogy a társulatok a céh megnevezést használják (129. § 3. bek.). Ez azonban nem változtatott azon, hogy az ilyen szervezet nem más, mint az Iparrendtartás szerinti társulat volt, amely a korábbi szervtől, a céhtől eltérő jogállással rendelkezett. 101 Az Iparrendtartás szabályai a földműves-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter 4567/1867— FIKM sz. rendelete102 szerint a kiegyezés után is mint ténylegesen fennálló szabályok voltak alkalmazandók. Az Iparrendtartás hatálya Magyarországon az 1872. március 16-án hatályba lépett 1872:VIII. tc.- be foglalt első magyar ipartörvény hatályba lépésével megszűnt. E törvény 83. §-a szerint az 1872. március 16-tól számított 3 hónap alatt, tehát 1872. június 16-ig valamennyi fennálló céhnek meg kellett szűnnie. Minthogy az 1860. május 1-jéig jogszerűen fennállott céheket az Iparrendtartás megszüntette, és helyettük a társulatokat hívta életre, mégpedig azzal, hogy a társulatok a céh megnevezést használhatják, az 1872:VIII. tc. 83. §-ával megszüntetett céhek elsősorban az Iparrendtartás alapján létrejött, de nevükben a céh megnevezést használó társulatok, másodsorban a társulattá át nem alakult, a hatályos szabályozással, az Iparrendtartással ellentétesen, illegálisan létezett céhek voltak. 103 Mint az ország más helyein volt céheknek, így a kanizsai céheknek is az Ideiglenes Iparrendtartás hatályba lépése utáni viszonyait, életét már az Ideiglenes Iparrendtartás rendelkezései szem előtt tartásával, majd a helyükbe lépett és céh elnevezésű társulatok és esetlegesen jogellenesen megmaradt céhek helyzetét, életét az Iparrendtartás rendelkezései alapján, és végül a céh megnevezést használó társulatok megszűnésének következményeit az 1872:VIII. tc. rendelkezései figyelembe vételével kell majd vizsgálni. 229 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig MELLÉKLETEK 1. sz. táblázat A kézművesek száma 1750, 1770, 1828. években104 A mesterség neve A kézművesek száma Mesterek száma 1828. évben latinul magyarul 1750. évben 1770. évben 1828. évben Legényt tartó mesterek száma Legények száma Ahenarius Üstműves — — 1 1 1 Arcularius Asztalos 2 5 5 1 1* Aurifaber Aranyműves — 1 1 — — Caminarius spacicaminarius Kéményseprő — 1 — — — Cerdo Tímár 1 1 3 1 1 Ceroplasta Mézeskalácsos — — 2 2 2 Chirotecarius Kesztyűkészítő — 1 — — — Chirurgus Sebész, seborvos — 4 — — — Colorator, tinctor Kelmefestő — 1 2 1 1 Compactor Könyvkötő — — 1 — — Cothurnarius Csizmadia 14 19 28 6 6+2 inas Cribrarius Szitás — 1— 1 — — Cuprarius Rézműves — — 1 1 1 Ephipiarius Nyereggyártó — 1 — — — Faber ferrarius Kovács 3 4 7 3 3 + 1 inas Faber lignarius asciarius Ács 14 7+2** 1 3 Faber serarius Lakatos 1 4 3 3 2 Figulus Fazekas 9 4 12 1 1 Funifex, restiarius Kötélverő 1 1 2 1 1 + 1 inas Gausapearius Szűrszabó — — 4 1 1 Horopaeus Órás — — 2 — — Hortulanus Kertész — — 1 1 — Lagenarius Palackkészítő 7 9 — — — Lignolagenarius Csutorás, kulacsos — — 1 1 — Laminarius Bádogos, kolompár — 1 2 — — Lanio Mészáros 2 — 1 — — Ligularius Szalagszövő — — 2 — — Lorarius Szíjgyártó 1 4 3 2 2* Murarius Kőműves 2 6 2 + 5** 2 4 Nodularius Gombkötő 2 7 3 — — 230 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig A mesterség neve A kézművesek száma Mesterek száma 1828. évben latinul magyarul 1750. évben 1770. évben 1828. évben Legényt tartó mesterek száma Legények száma Pannifex Posztókészítő — — 1 — — Pectenifex Fésűkészítő — 2 4 1 1 Pharmacopola Patikus — — 1 — — Pellio Szűcs 7 11 16 5 5 Petasarius, pileator Süveges (magyar kalapos) kalapos (német kalapos) — 3 2 — — Pistor Pék — 2 4 3 3 Rotarius Bognár, kerékgyártó 3 3 — — — Sartor, braccarius Szabó, vékonyszabó 8 31 21 9 9 Sclopexar Puskaműves — — 1 — — Sculptor Szobrász — 1 — — — Smigmator Szappanfőző — 1 2 1 1 Sutor Varga 11 12 11 4 4 Tabaccarius Dohánykészítő — 1 — — — Tegularius, imbrifex Cserepező — 1 1 — — Textor Takács 7 11 15 1 2 Tonsor Borbély 1 — 1 1 1 Torneator Esztergályos 1 1 2 — — Vietor Kádár, pintér 1 5 6 3 3 Vitriarius Üveges — — 2 — — Olvashatatlan 1 — — — — 85 175 194 54 59+2 vándor Ezen felül: Extraserialista Kézműves — 5 — — — Zsidó kézműves — 13 — — — Kiskanizsán összeírt — 8 10 — — Kiskanizsán extraserialista — 4 — — — Összesen 85 205 204 54 61 * A kimutatott asztaloslegényen kívül és a kimutatott 2 szíjgyártólegényen kívül volt még 1 asztaloslegény és 1 szíjgyártólegény, aki az összeíráskor vándorúton volt. ** A kimutatott 7 ácsmester, illetve 2 kőművesmester száma mellett feltüntetett 2, illetve 5 fő nem mesterjoggal rendelkező személy, hanem önálló vállalkozóként dolgozó, tehát nem alkalmazásban álló legény. 231 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig 2. sz. táblázat Az 1698—1842. években létrejött kanizsai céhek megalakulásának eve105 A céh neve A megalakulás éve Szabó céh 1698 Csizsár, szűcs, lakatos, szíjgyártó, nyerges, lándzsakészítő, íjas, kovács céh 1698 Csizmadia céh 1699 Kovács, késkészítő céh 1700 Varga céh 1700 Bognár (kerékgyártó) céh 1701 Ács, kőműves, kőfaragó céh 1701 Fazekas céh 1713 Mészáros céh 1714 Takács céh 1723 Asztalos, lakatos, szíjgyártó, szűcs céh 1773 Kalapos céh 1830 Pék céh 1830 Ács és kőműves céh 1842 232 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig JEGYZETEK 1 Gergelyffy, 5—6. 2 Benkő, 226—227. 3 Tóth I. Gy. 1990, 221—230. 4 Tjkv. 1. 1—44. 5 Conscr. univ. 1711. 6 Degré 1972, 52—69. 7 Port. regn. conscr. 1720. Az összeíráshoz az összeírok által fűzött megjegyzések bővebben tájékoztatnak a város gazdaságáról, valamint arról, hogy évente 4 vásárt tartanak, amiből a városnak 32 forint jövedelme származik. Folytatólag leírják, hogy a kézműveseknek munkájuk bérén kívül semmi jövedelmük nincs, áruikat egymás közt adják el, és az ebből származó jövedelmük az élelmiszerre és ruházkodásra kell. Az összeíróknak az évente 4 alkalommal tartott vásárra utalása az I. Lipót királytól kapott vásártartásijogon alapszik. Ejogot adó, 1697. november 5-én Bécsben kelt kiváltságlevél szerint a 4 vásár közül az első Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén (február 2.), a második Exaudi vasárnap (húsvét utáni harmadik vasárnap: május 3. és június 6 között), a harmadik Szűz Mária mennybemenetele (ascensio Beatae Mariae Virginis, 1950. november 1 óta Szűz Mária mennybevétele, assumptio B.M.V.; augusztus 15.), a negyedik pedig Szűz Mária fogantatásának ünnepén (december 8.) volt tartható. III. Károly ezt a vásári kiváltságlevelet Bécsben 1722. augusztus 15-én kelt privilegiális levelével megerősítette, majd 1741. július 18-án Pozsonyban kelt kiváltságlevelével Mária Terézia erősítette meg. (A kiváltságlevél eredetije: Tört. dok. tár, 71. 56. 1. Másolata: MOL Helytartótanács It. C 35. 106. cs. Lad. A. Fasc. 33. No. 36.; MOL Batthyány-lt. P 1313. 206. cs. II. No. 6. Reprodukciója: Rózsa 1999, 79). 11 Csutora szavunk DK-európai vándorszó, amely fából készült kulacsot jelent a szerb-horvát, bolgár, román, albán, oszmán-török nyelven is. A csutorás készíti e lapos, korong alakú rövid nyakú fakulacsokat. (Juhász, 462—463.) 9 Bronyevszkij, 27. 10 Barbarits, 299—309. " Kunics 1992, 205—222. 12 Conscr. univ. 1770. Ö 46/84. 13 Conscr. Oppidi Canisa pro 1771/72. 14 Caus. sedr. rev. F 32. No. 288/C. 15 Barbarits, 110. 16 Degré 1972, Kerecsényi 1978/b 217—223, Lendvai 1975, Makoviczky, 31—33. 17 Bácskai—Nagy, 144. 18 Regn. conscr. 1828. 19 Nomina Appellativa Magistrorum Opificum. In: Kassics, 324—330. 20 Bácskai—Nagy, 151—152. A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy miután az összeírás a céhes hovatartozást nem firtatta, s nem is határozta meg pontosan a kézműves mesterjogúságát, az összeírásban szerepelnek nem alkalmazásban álló legények is, elsősorban az építőipari szakmákban. Bácskai Vera példái céhszabályzatok által nem vagy kevésbé korlátozott településekre (pl. Baja, Eperjes, Kőszeg stb.) vonatkoztak. Valószínűsíthető, hogy a kanizsai összeírásba is ilyen okból kerültek ács- és kőműveslegények, mert 1701-ben alakult céhük 1828-ban valószínűleg már nem működött, új céhük 1842-ben alakult. 21 Simonffy 1974, 6—104, 66. 22 Rov. össz. 1841/42. 23 Benda—Király, 31—45, Mérey, T.—Kaposi 2001, 13—203. 24 Mérei 1983, (1. kiad. 1980.) 372—382. 25 Polg. lajstr. 26 Degré 1972 27 Kerecsényi 1978/a 118—121. 28 Turbuly, 101—111. 29 Tjkv. 1. 51—261. 30 Spiesz 1979, 236—243. 31 Rózsa 1992, 223—267. 32 Eperjessy 1967 33 A Helytartótanács 7262/1813. sz. rendelkezése. A rendelkezést és annak „A Magyar Országi Mester Egyesületeket vagy is Czéheket illető Közönséges Czikkelyek" című mellékletét közli Kassics, 65—129. 34 Rózsáné 1992, 95—102. 35 Céhkataszter. II. k. 175—177. 36 MOL C 25 — Zala megye — N. 1/20. A csáktornyai szabócéh I. Lipót által 1676. június 17-én megerősített kiváltságlevelét közli a MOL-ban őrzött Kancelláriai Levéltár Királyi Könyvek sorozata (A 57) 16. kötete 87—89. alapján Tuza—Vissy, 144—147. 37 MOL C 25 — Zala m. — N. 1/20. 38 Uo. N. 1/14. 39 Uo. N/15 40 Lásd 34. sz. jegyzetet. 41 MOL C 25 — Zala m. — N. 1/15. 42 Uo. N. 1/19. 43 Az 1701. március 14-én kelt ratificatio a vargacéhet „Papotschenmacher und Lederer Handwerk"- nek nevezi. 44 MOL C 25 — Zala m. N. 1/17. 45 Uo. N. 1/18. 46 Sedria a vármegyei törvényszéket jelölő sedes iudicaria szavak összevonása In: Takács, 220, Bán, II. 151, 239. Ezek szerint a nagykanizsai ácsok, 233 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig kőművesek és kőfaragók szabályait a vármegyei törvényszék hirdette ki és fogadta el, mégpedig a Zala és Somogy vármegyei törvényszék (Sedria Comitatus Szaladiensis et Simeghiensis), mert 1701- ben a két vármegye az 1596. évi VII. decretum 41. cikkelye, majd az 1608. évi k. u. I. decretum 22. cikkelye folytán még össze volt vonva. E törvényeket csak az 1715. évi I. decretum 86. cikkelye helyezte hatályon kívül, a két vármegye csak ekkor vált külön. 47 MOL C 25 — Zala m. — N. 1/11. 48 Spiesz 1978, 117—118. 49 MOL C 25 — Zala m. — N. 1/8. 50 Uo. N. 1/12. 51 Uo. N. 1/13. 52 A záradékot aláíró Rüdiger Gosswin von Fürstenbusch der zu Visitier — und Einrichtung deren neuen Aquisten in Hungarn, Kroatien und Slovenien abgeordnete Commission, a Ferdinánd Carl Caraffa Stigliano által vezetett bizottságnak, az ún. I. Caraffa- bizottságnak volt tagja. Tört. dok. tár, 72. 157. 1. Acta Neoaquistica 35. és 36, Nagy—Kiss, F. 449. 53 Tört. dok. tár 72. 31. 1. 54 Uo. 72. 28. 1. Szűcscéh inasfelszabadító jegyzőkönyve 1790—1838. 55 ZML IX. 32. Ezt a céhlevelet a ZML-ben „Kanizsai kötélgyártó, kovács, lakatos, szíjgyártó, bognár, üveges egyesült céh céhlevele 1815" megjelöléssel tartják nyilván, s e megjelölés miatt került nagykanizsai céhként a Céhkataszterbe (II. k. 176.). 56 MOL E 166. I. Ferenc — N. 952. 57 MOL A 39. 1830. N. 1044. 58 Tört. dok. tár 72. 22. 1. 59 MOL E 166. — I. Ferenc — N. 974. 60 MOL A 39. — 1831. — N. 425. 61 MOL E 166. — V. Ferdinánd — N. 217. 62 MOL A 39. — 1842. — N. 16734. 63 Céhkataszter II. k. 175—177. 64 Barbarits 301, Makoviczky 65 Nagybákay, 63. 66 Lendvai 1979 67 L. 66. sz. jegyzetet. 68 L. 54. sz. jegyzetet. 69 Rózsáné 1997, 95—100. 70 Tört. dok. tár 72. 25. 1. 71 Die Herberge német szó, jelentése fogadó, melyben éjszakára meg lehet szállni. Ennek megfelelően olyan szállás megjelölésére szolgáló szó is, ahol a legényeknek össze kell jönni. 72 Nagybákay, 31—36. 73 Tört. dok. tár 72. 26. 1. Kovács és bognárcéh legényrendtartása 1834. 74 Uo. 72. 24. 1. Kovács és kerékgyártó céh rendszabályai 1830. 75 Domonkos 1979, 11—72. 76 Rózsa 1992, 223—267. 77 „...a mesteri ebédek azonban vagy uzsonák, sem természetben, sem pedig hasonló értékben meg nem engedtetnek...". L. 33. sz. jegyzetben említett helytartótanácsi rendelkezés melléklete XXVI. cikkelyét. 78 Kerecsényi 1978/a 128—129. 79 Tört. dok. tár 72. 189. 1. Feuer Ordnungs ... 1755. 80 Lendvai 1984, 157—168. 81 Tört. dok. tár 72. 190. 1. Feuer Ordnungs ... 1837. 82 Ilyen rendelkezés, hogy molnármester ne járjon üres kézzel, „...sindező szekercze vagy mérő coll fa légyen kezében...", hogy meztelen lábbal utcára vagy kocsmába nem mehet a tapolcai csapó. L. Lendvai 1979, 112. 83 TGyM Történeti tárgyi gyűjtemény. H. 58. 30. 1. 84 Uo. H. 62. 74. 12-1-2. 85 A céhek tisztségviselői: a céhmester a céh választott vezetője. Megválasztása után esküt tett, kötelezte magát a céh ügyeinek gondos vitelére. Irányította a céh életét, kötelessége volt negyedévenként céhgyűlést összehívni. Őrizte a céh ládáját, pecsétjét, behívó tábláját. A mesterek vitás ügyeinek elsőfokú bírája, aki kiszabta az apróbb büntetéseket; tisztségének lejártakor köteles volt a céh vagyonáról elszámolni. Az atyamester a céh által delegált mester, a legények vezetője és patrónusa. A legények külön ládáját és korsóját őrizte, gyűléseken elnökölt. A bejáró mesterek az atyamester segítői, akik az atyamesterrel ellenőrzik a legénytársaság működését. A dékán a legényközösség vagy legénytársaság tagjai közül választott legény, aki a társaság vezetője. A látómester a céh által a remekmunka elkészítésének idején a munka ellenőrzésére kirendelt mester. 86 Tört. dok. tár 72. 21. 2. Céhprotocollum és számadáskönyv 1759. március 9-től 1850. január 6-ig; Tört. dok. tár 72. 21. 4. Nagykanizsai takácsok céhprotocolluma 1827. március 21-től 1880. január 25-ig. 87 Tört. dok. tár 72. 22. 2. 0. 74. Kalaposcéh jegyzőkönyve. 88 Gönczné, 11—12. 89 Barbarits, 302. 90 Barbarits, 57—58. 91 Barbarits, 302. 92 Az említett vitás ügyek forrásai: ZML Zala várm. Nemesi közgy. ir. és jkv.; Rosenberg Farkas mészáros ügye: 1822. március 4. 65. sz. 1824. december 13. 2433. sz. 2434. 2435. sz. Hirschler Lövi ügye: 1823. június 9. 599. sz. 1824. június 8. 1080. sz. 1825. december 19. 3491. sz. 1836. június 20. 1481. sz. A zsidó szűcsök ügyei: 1823. augusztus 25. 1071. sz. 1824. augusztus 9. 1540. sz. 1824. június 8. 1082. sz. 234 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig Neustudl szíjgyártó ügye: 1815. július 4. 2005. sz. Prager Boldizsár ügye: 1824. augusztus 9. 1574. sz. A zsidó pékek ügyei: 1844. augusztus 12. 7920. sz. 1845. március 3. 432. sz. " Dóka, 84—89. 94 Mérey, T.—Kaposi, 47. 95 Hermann—Molnár, II. k. 26—27. 96 Uo. 61, 52, 141—142. 97 Eperjessy 1967, 195—197. 98 LANDGESETZ UND REGIERUNGSBLATT FÜR DAS KRONLAND UNGARN — MAGYARORSZÁGOT ILLETŐ ORSZÁGOS TÖRVÉNY- ÉS KORMÁNYLAP. Jahrgang II. VI. Stück. Herausgegeben in deutscher Sprache 22. Februar, Zweisprachig 13. Marz 1851. 99 REICHS-GESETZ -BLATT FÜR DAS KAISERTHUM ÖSTERREICH. Jahrgang 1859. LXV. Stück. Ausgegeben und versendet am 27. Dec. 1859. Nr. 227. Magyar nyelvű hiteles fordítása: A MAGYAR ORSZÁGOT ILLETŐ ORSZÁGOS KORMÁNYLAP. 1859. évf. Első rész. XLVI. darab 1859. december 31-én kiadott és elküldött számában 237. sorsz. alatt Iparrendtartás megnevezéssel. 100 Circular-Verordnung des Armee-Ober-Commando von 14. März. 1860. über die Anwendung die allgemeinen Gewerbeordnung im Militär- Grenzegebiete. REICHS-GESETZ-BLATT FÜR DAS KAISERTHUM OESTERREICH. 1860. XIX. Stück, 149—180. 101 Az Iparrendtartásnak a társulatokra vonatkozó szabályait részletesen ismerteti Rózsa 1979, 135—174. 102 Mo. rend. tára, 251. 103 Rózsa 1981, 122—159. 104 Az 1. sz. táblázat adatainak forrásai: Conscr. univ. 1750. fasc. 5. p. 52—69. Conscr. univ. in Anno 1770. Ö. 46/84. Regn. conscr. 1828. Kanizsa. ,05 A 2. sz. táblázatban szereplő évek az egyes céheknek a tanulmányban közölt alakulása ismertetésekor hivatkozott források szerinti évek. 235 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig Anna Lendvai: Die Geschichte des Handwerks und der Zünfte Der Einleitungsteil, der mit einem Motto beginnt, nennt als Ziel der Studie, die zur Verfügung stehenden Quellen vorzustellen, und bedankt sich bei all denen, die die Verfasserin bei ihrer Arbeit unterstützt haben. Im 1. Kapitel wird die Situation des Handwerks in der Stadt in der Zeit nach der Befreiung von der Türkenherrschaft 1690 bis zum Befreiungskrieg von 1848 dargestellt. Vor der Analyse der Quellen untersucht und erklärt die Verfasserin die Begriffe „Handwerker" und „Handwerk", „Zunft" und „Zunfthandwerk". In Kanizsa befand sich in den untersuchten anderthalb Jahrhunderten weder eine Manufaktur, noch eine Fabrik. Durch eine Hauskonskription von 1690, also unmittelbar nach der Befreiung von den Türken, konnte festgestellt werden, dass in Kanizsa auch zur Zeit der Türken Handwerker lebten. Das wird auch durch die Untersuchung einiger Eintragungen aus dem ersten Ratsprotokoll von 1690 bestätigt, in denen es um Angelegenheiten von Handwerkern ging. Die Verfasserin analysiert die Situation des Handwerks in Kanizsa im 18. Jahrhundert — entsprechend dem formulierten Ziel in einem Abstand von 20 bis 50 Jahren — auf Grund der vorhandenen Steuerkonskriptionen. Sie stellt dar, dass mit der Zahl der Einwohner von Kanizsa auch die Zahl der Handwerker stieg: 1711 waren es 20, 1750 schon 85, und 1770 lebten mit den Handwerkern von Kiskanizsa zusammen bereits 205 Handwerker in der Stadt. Die Zahl der Handwerksberufe lag 1750 bei 20 und 1770 bei 35. Das alles wird in der TABELLE 1. dargestellt. Die Handwerker beschäftigten sich nebenbei auch mit Ackerbau und Viehzucht, profitieren aber auch in hohem Maße von der Ausübung ihres Berufes, zumindest zeigen dass die Konskriptionen. Von der Anzahl der Handwerker und der Zahl der verschiednen Handwerksberufe ausgehend kann man feststellen, dass bis zum Ende des 18. Jahrhunderts die Textil- und Bekleidungsberufe in der Mehrheit waren, und das ist auch charakteristisch für die erste Hälfte des 19. Jahrhunderts. Die Studie weist darauf hin, dass sich Kanizsa in der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts zu einem Marktzentrum, einer bekannten Handelsstadt entwickelt hatte und wirft daher die Frage auf, welche Rolle das Handwerk bei dieser Entwicklung spielte. Quelle für diese Untersuchung ist eine Landeskonskription aus dem Jahre 1828, die trotz ihrer Ungenauigkeit viele Möglichkeiten eröffnet, Schlussfolgerungen zu ziehen. Betrachtet man die Zahl der Handwerker, so gibt es keinen Fortschritt im Vergleich zum Ende des 18. Jahrhunderts, die Zahl der Berufe allerdings ist auf 41 gestiegen, dazu gehört aber auch die Tatsache, dass 13 Handwerksberufe nur durch jeweils einen Handwerker vertreten waren. Nach der Konskription von 1828 beschäftigten nur 54 Meister Gesellen, insgesamt gab es 61 Gesellen, nur 13 Handwerker arbeiteten das ganze Jahr hindurch, die anderen waren nur ein halbes oder ein Vierteljahr tätig; selbst in dem am meisten beschäftigten Bereich des Textilhandwerks konnte nur ein Schneider gefunden werden, der das ganz Jahr über arbeitete — so wie das auch in der Tabelle dargestellt wird. Als Abschluss des ersten Kapitels, das das Handwerk von Kanizsa vorstellt, stellt die Studie — im Vergleich mit den Daten anderer Marktflecken und landesweiter Angaben — fest, dass Kanizsa in der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts als relativ industrialisierter Marktflecken galt. Anschließend weist die Studie erneut auf das Anfangsmotto hin und versucht mit Hilfe von zwei Quellen eine Antwort auf die Frage zu finden, welche Rolle die Handwerker im Leben der Stadt spielten. Eine dieser Quellen ist das „Bürgerregister", das zwischen 1745 und 1825 geführt wurde, und dem man zumindest die Bürger der Stadt betreffend den Beruf, den Geburtsort und das Jahr ihrer Ernennung zum Bürger entnehmen kann. Da im Jahre 1764 schon 607 der Bürger Handwerker waren, kann man die Schlussfolgerung daraus ziehen, dass die Vorteile eines Rechtsstatus als Bürger (vollberechtigte Mitgliedschaft in der Zunft, durch die Wahlberechtigung Mitspracherecht bei den allgemeinen Angelegenheiten der Stadt) ganz besonders die Handwerker betrafen, die aus diesem Grund eine außerordentlich wichtige Rolle in der Stadt spielten. Der Aufführung der Geburtsorte kann man entnehmen, dass etwa 1/3 der Handwerker aus Kanizsa stammte, 1/3 kamen aus dem Ausland (Deutsche, Österreicher, Tschechen, Kroaten) und 1/3 waren Handwerker, die aus anderen Teilen Ungarns stammten und sich hier angesiedelt hatten. Darüber hinaus analysiert die Studie die zahlreichen Eintragungen in den Protokollen der Ratssitzungen, die die Handwerker betreffen und stellt dabei fest, dass der Rat in Streitfällen, die die Handwerker und die Zünfte betrafen, sowie bei der Festlegung der Produkt- (Lebensmittel-)preise und der Marktordung Entscheidungen traf. Das 2. Kapitel der Studie beschäftigt sich mit den Zünften Kanizsas und mit den Handwerksorganisationen. 236 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig Zunächst fasst die Studie die allgemeinen Besonderheiten der Zunftorganisation und der Zunftgeschichte zusammen, die notwendig sind, um die Kaniszaer Zünfte kennen zu lernen und analysiert diese. Das sind folgende: — Die Blüte der Zünfte in der Zunftgeschichte, in den anderthalb Jahrhunderten zwischen 1690 und 1848, und später der beginnende Niedergang; — Die Rolle der Handwerkspolitik des Wiener Hofs zwischen 1690 und 1848; — Bestandsaufnahme der schriftlichen und sonstigen Quellen der Zunftgeschichte; — Die „gemischten Zünfte", in denen mehrere Berufe zusammengefasst waren; — Die Übernahme von Zunftordnungen; — Das Übergewicht der Zünfte des Bekleidungshandwerks. Nach der Darstellung dieser Besonderheiten stellt die Studie die in Kanizsa entstandenen Zünfte in chronologischer Reihenfolge vor. An erster Stelle stehen die Zünfte, deren Privilegienbriefe im Ungarischen Landesarchiv, dem Archiv des Komitats Zala oder dem Thüry György Museum vorhanden sind. Nach der Bestandsaufnahme analysiert die Verfasserin die Anfangs- und Abschlusspassagen der Privilegien, da mit deren Hilfe festgestellt werden kann, wer der Stifter des Privilegiums war und untersucht, auf welchem Weg die Vorschriften und Ordnungen, die das Leben der Zünfte regelten, nach Kanizsa gelangt waren bzw. wer diese Privilegien bestätigte und sie damit „offiziell" f ü r die Gründung der Zünfte machte. Zu den ersten Zunftgründungen kam es gegen Ende des 17. Jahrhunderts, in den letzten Jahren des Jahrzehnts nach der Vertreibung der Türken. 1698 entstand die Schneiderzunft, und damals wurde auch die gemischten Zunft der Waffenschmiede, Kürschner, Schlosser, Sattler, Riemensattler, Bogenmeister, Lanzenschmiede und Schmiede gegründet. 1699 folgten die Stiefelmacher, 1700 die Zünfte der Schmiede und Messerschmiede und später die der Schumacher. Im ersten Drittel des 18. Jahrhunderts wurden weitere Zünfte gegründet: 1701 die der Stellmacher und die gemeinsame Zunft der Zimmerleute, Maurer und Steinmetze. 1713 folgten die Kesselmacher, 1714 die Fleischer und 1723 erhielt die Zunft der Weber ihr Privilegium. Genau fünfzig Jahre später, 1773, erhielten die Tischler, Schlosser, Sattler und Kirschnerzünfte ihre Privilegien, Nach vielen Jahren, 1830, bekam die Zunft der Hutmacher und die der Bäcker, 1842 die Zimmermanns- und Maurerzunft Privilegien vom König — und damit war die Bildung der Zünfte in Kanizsa abgeschlossen. Im Interesse einer besseren Übersicht sind die Jahreszahlen der Zunftgründungen in TABELLE 2. enthalten. Die Studie weist dann auf die Zünfte hin, die entweder im Zunftkataster oder in der früheren Literatur zur Lokalgeschichte erwähnt wurden und betont dabei, dass die Existenz der Zünfte nach dem gegenwärtigen Stand der Forschung durch Daten weder belegt noch widerlegt werden könne. Für die Fachliteratur, die sich mit der Geschichte der Zünfte beschäftigt, war es schon immer ein dankbares Thema, das „Leben" der Zünfte darzustellen. Erste und wichtigste Quelle dafür ist die Zunftordnung, die die Arbeit der Zunft in einzelnen Punkten in ihrem vollen Umfang darlegt. Für die Analyse kommen jedoch nur die frühen Zunftordnungen vom Ende des 17. und Beginn des 18. Jahrhunderts in Betracht, da die Zünfte von der Mitte des 18. Jahrhunderts an durch das Eingreifen des Herrschers eher landesweit einheitlich formulierte Ordnungen erhielten, das heißt, dass die Besonderheiten und Bräuche der einzelnen lokalen Zünfte nicht mehr festgestellt werden können. Unter Beachtung aller dieser Tatsachen stellt die Studie mit Hilfe der Regelwerke die Arbeit und Bräuche der Kanizsaer Zünfte am Ende des 17. und zu Beginn des 18. Jahrhunderts vor, geht aber auch auf die Dokumente der Kanizsaer Zünfte (Protokolle, Register, Lehrlingsbriefe, Wanderbücher usw.) ein und zeichnet damit ein Bild des Zunftlebens. Eine besondere Erwähnung verdient die Rolle der Zünfte beim Brandschutz der Stadt. In der sog. „Feuer-Ordnung" Kanizsas von 1755 und 1837 wurden die Aufgaben der einzelnen Zünfte beim Ausbruch eines Feuers genau festgelegt. Studie geht auch auf die erhaltenen Objekte der Zünfte ein, die heute wichtige Museumsobjekte sind. Einige dieser Gegenstände werden auch mit Fotografien vorgestellt. Das letzte Kapitel der Studie geht auf die Krise der Zünfte in der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts ein, auf deren Unterlagen, Indexe und typische Ereignisse. Unter den für das ganze Land charakteristischen Anzeichen für die Krise und den Niedergang der Zünfte werden die hervorgehoben, die auch bei den Zünften in Kanizsa zu finden waren. Dazu gehört der Anstieg der Zunfttaxen, das Verhältnis zwischen Meister und Gesellen, die Entstehung der Widersprüche zwischen den Kaniszaer Meistern und denen aus der Umgebung, das Auftreten gegenüber Pfuschern und den oft für Pfuscher gehaltenen jüdischen Handwerkern, und den Umgang der Behörden damit. Die Quellen für die aufgezählten Fälle sind Dokumente der Zünfte, sowie Protokolle der Stadt- und Komitatsversammlungen. 237 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig Es gibt genaue Angaben über die Rolle der Kaniszaer Handwerker in den Jahren 1848—49, was allerdings nicht bedeutet, dass sie keine Rolle übernahmen, wenn es notwendig war. Dazu gehören die Fälle der Kanizsaer Zimmerleute und der Fleischer von Gelentsér. Parallel zur Krise der Zünfte wurde im ganzen Land das Ziel gesetzt, die wirtschaftliche Rolle und Position der Zünfte zu klären und zu lösen. Die Studie weist darauf hin, welchen Standpunkt in diesem Zusammenhang der Statthalterrat, das Komitat und die Stadt eingenommen hatten. Als Ergebnis der Revolution wurde am 9. Juni 1848 die Verordnung des Ministeriums für Boden, Industrie und Handel erlassen, dass die Zünfte zwar nicht abschaffte, aber den Weg für die weniger qualifizierte Handwerker freimachte; die vollkommen anderen Verhältnisse werden dann von der am 1. April 1851 in Kraft getretenen, in der Fachliteratur als Provisorische Industrieordnung bezeichneten Verordnung geregelt. Bildunterschriften: 1. Bild: Urkunde der Ernennung des ungarischen Kürschners Ádám Lancsák aus Légrád zum Bürger von Kanizsa aus dem Jahre 1746 (Thúry György Museum, 72.432.1.) 2. Bild: Der Zunftkrug der Kanizsaer Leinenweber aus dem Jahre 1800 (Thúry György Museum, H. 58.32.1.) 3. Bild: Erste Seite der nicht beglaubigten Kopie der von Maria Theresia an die Kaniszaer Tischler-, Schlosser-, Sattler- und Kürschnerzünfte 1773 überreichten Zunftbriefe. (Thúry György Museum, 72.23.1.) 4. Bild: Petschaft der Kanizsaer Kürschnerzunft aus dem Jahre 1836. (Thúry György Museum, H. 58.27.1.) 5. Bild: Petschaft der 1830 gegründeten Hutmacherzunft von Kanizsa (Thúry György Museum, H. 58.26.1.) 6. Bild: Die von der Schmiede- und Stellmacherzunft in das Protokoll der Lehrlingsfreigabe von 1834—1872 eingetragene Gesellenordnung (Thúry György Museum, 72.26.1.) 7. Bild: Konstruktionszeichnung des Maurers Joseph Frohner aus dem Jahr 1833m (Thúry György Museum, 72.65.1.) 8. Bild: Die Zunftlade der Kanizsaer Schmiede vom Ende des 18. Jahrhunderts (Thúry György Museum, H. 58.30.1.) 9. Bild: Das 1722 eröffnete Protokollbuch der Kanizsaer Weberzunft (Thúry György Museum, 72.21.7.) 10. Bild: Blatt aus dem Musterbuch der Kanizsaer Weberzunft aus der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts (Thúry György Museum, 72.21.8.) Die Fotografien wurden von Zoltán Hohl angefertigt. 238 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig Anna Lendvai History of the Guilds and Crafts Beginning with a motto, the introduction states the objective of the article, surveys the available sources, and acknowledges with gratitude all who provided assistance to the author. Chapter 1 discusses the state of the crafts in Nagykanizsa from the liberation of the town from the Turks in 1690 to the 1848 rebellion. Before analyzing the sources, the author introduces and examines the concepts of „craftsman," „craft," „guild" and „guilded craft." In Kanizsa in the hundred and fifty years in question there were no manufactories or factories. From tax records taken in 1690 immediately after the liberation from the Turks it can be deduced that there were still craftsmen in Kanizsa during the Turkish occupation. To confirm this, an examination was made of the minutes of the town''s first council session in 1690, in a search for an entry dealing with the affairs of craftsmen. The author examines the situation of the crafts in 18th-century Kanizsa in 20- to 50-year periods based on tax records. The number of craftsmen is shown to grow simultaneously to the growth of the town''s population: there were 20 craftsmen in 1711, 85 in 1750, and 205 in 1770, including Kiskanizsa, while the number of craft professions was 20 in 1750, and 35 in 1770. This is summarized in Table 1. Alongside their craft, craftsmen also dealt with cultivating their land and keeping animals. The practice of their crafts brought significant profits, as shown by the tax documents. An examination of the number of crafts and craftsmen reveals that clothing-related crafts were predominant throughout the 18th century, as was to continue to be the case in the early 19th century. By the early 19th century Kanizsa had become a market center and well-known commercial town, thus raising the question of what role the crafts played in this growth. The source for this study is the 1828 tax records, which despite their inaccuracies allow a number of conclusions to be drawn. There was no increase in the number of craftsmen compared to the end of the 18th century, but the number of crafts had grown to 41, including 13 crafts which were practiced by only one person. According to the 1828 records only 54 craftsmen had apprentices, with 61 apprentices total, and a mere 13 craftsmen plied their craft throughout the year; the others worked a half-year or quarter, and even in the clothing craft where the most craftsmen worked only one tailor was recorded to work the full year around, as summarized in the table. In closing its survey of the crafts in Kanizsa, Chapter 1 concludes from a comparison of the Kanizsa statistics with data for other market towns and the rest of the nation that Kanizsa in the early 19th century could be considered a relatively industrialized market town. Next, the article studies two sources in search of an answer to the question of what role the crafts played in the life of the town. The first source is the „Civil Register" from 1745 to 1825, recording the craft of a person who became a citizen, his birthplace, and the year he became a citizen. Inasmuch as 607 of the 764 citizens were craftsmen, it may be concluded that the advantages of citizen status (full guild membership, the right to vote in matters concerning the town) affected craftsmen the most, for precisely which reason they had such an important role in the life of the town. The places of birth reveal that one-third of the craftsmen were from Kanizsa, another third were non-Hungarians (German, Austrian, Czech or Croatian), and a final third had settled here from elsewhere in Hungary. Beside the above, the article examines the large number of entries in the town council minutes pertaining to craftsmen, concluding that the Council decided in disputed matters between craftsmen and affairs affecting the guilds, as well as setting the prices of goods (foodstuffs) and regulating the markets. The large second chapter deals with the guilds of Kanizsa as organizations of craftsmen. It begins by enumerating and analyzing the general features of guilds and guild history necessary for an understanding of the guilds of Kanizsa. These are: — the thriving of the guilds in the 150 years between 1690-1848 in guild history, and the beginnings of their decline; — the role of the Viennese court''s policy on craftsmen between 1690 and 1848; — written and material sources of guild history; — the „mixed guilds" for craftsmen of more than one profession; — the borrowing of guild regulations; — the preponderance of the clothing trades among the established guilds. Next the chapter surveys the guilds in the chronological order of their establishment in Kanizsa, with emphasis on those whose surviving letter of privilege is preserved in the Hungarian National Archive, the Zala County Archive or the Thury 239 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig György Museum. In the course of the survey the author studies the introductory and closing passages of the letters of privilege to determine who it was that granted the privilege and to examine the path by which the provisions regulating the guilds came to Hungary, and who enforced the privileges and thereby made the establishment of the guild „official." The first guild was founded at the end of the 17th century, in the last years of the decade following the liberation of the town from the Turks. The guild of tailors was founded in 1698, and in the same year, the mixed guild of cobblers, furriers, locksmiths, saddlers, spearmakers, fletchers and blacksmiths; in 1699, the bootmakers'' guild; and in 1700 the guild of blacksmiths and cutlers, and the shoemakers'' guild. More guilds were founded in the early 18th century: the wainwrights'' guild and the mixed guild of carpenters, masons and stonecutters in 1701; the potters in 1713, butchers in 1714, and the weavers'' guild in 1723. Then there was a fiftyyear wait until 1773, when privilege was granted to the guild of joiners, locksmiths, saddlers and furriers. Another long pause was followed by the founding of the hatters'' and bakers'' guilds in 1830 and the guild of joiners and masons in 1842, the last guild to be established in Kanizsa. Table 2 in the appendix contains an overview of the guilds and their founding dates. Next the article lists the guilds that are mentioned in either the guilds register or the early documents on local history, while also noting that such mentions, according to the current standpoint of research, neither confirm nor disprove that these guilds actually existed. In guild history literature a popular topic has always been the „life" of the guilds, their method of operation. The primary source for this is the guild regulations, the points of which comprehensively survey the operation of the guild as an organization. For purposes of examination, however, only the early regulations of the late 17th and early 18th century are of use, inasmuch as from the middle of the 18th century imperial interference caused the guilds to have regulations whose language was increasingly uniform throughout the nation, thus precluding a study of local guild customs. With due consideration to the above, the article surveys the operation and customs of the guilds based on the regulations of the late 17th and early 18th centuries, as well as other documents of the Kanizsa guilds (minutes, registers, letters of franchise, itinerant books) which reveal something about guild life. Special mention is warranted of the guilds'' role in fire protection. The Fire Ordinances of 1755 and 1837 in Kanizsa specify what the duties of the various guilds are in the event of fire. The article discusses the material mementos of the guilds, as prized museum objects. It also provides photographs of a few of these. The last chapter discusses the crisis of the guilds in the early 19th century, its causes, indexes and typical cases. Of the signs of decline and crisis which were characteristic throughout the country it gives special emphasis to those which appeared in the guilds of Kanizsa. These include the increase of guild tariffs, the raising of masterpiece requirements, the definition of the relationship between master and apprentice, the conflict between masters in Kanizsa and in the countryside, and the measures and government actions against unlicensed craftsmen, especially Jewish craftsmen, who were considered unlicensed. The sources for the cases listed are guild documents and town and county assembly minutes. Detailed information is available on the role of the Kanizsa craftsmen in the 1848—49 rebellion, which is not to suggest that they refused a task if they were needed. The carpenters of Kanizsa and Gelentsér the butcher were cases of this sort. Parallel to the crisis of the guilds it became a national goal to clarify and resolve the economic role and position of the guilds. The article alludes to what the standpoints were of the Regent''s Council, the counties and the towns in this regard. As a result of the rebellion the Ministry of Lands, Industry and Trade passed a decree on June 9, 1848, which, although it did not abolish the guilds per se, gave free reign to unlicensed craftsmen; later, completely new conditions entered force on April 1, 1851, under the regulation known in historical literature as the Temporary Industrial Regulations. Captions: Ulus. 1: Certificate of Kanizsa citizenship for Ádám Lancsák, Hungarian furrier of Légrád, 1746 (Thúry György Museum, 72.432.1.). Illus. 2: Guild pitcher of the Kanizsa weavers, 1800 (Thúry György Museum, H. 58.32.1.). Illus. 3: Unauthenticated copy of the first page of the guild charter awarded in 1773 by Maria Theresa to the Kanizsa guild of joiners, locksmiths, saddlers and furriers (Thúry György Museum, 72.23.1.). Illus. 4: Seal of the Kanizsa furriers'' guild, 1836 (Thúry György Museum, H. 58.27.1.). Illus. 5: Seal of the Kanizsa hatters'' guild, founded 1830 (Thúry György Museum, H. 58.26.1.). Illus. 6: Apprentice regulations included in the 1834—1872 franchise register of the Kanizsa guild 240 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig of blacksmiths and wheelers (Thúry György Museum, 72.26.1.) Illus. 7: 1833 floor-plan by Joseph Frohner, made as his mason''s masterpiece (Thúry György Museum, 72.65.1.). Illus. 8: Chest of the Kanizsa blacksmith''s guild, late 18th century (Thúry György Museum, H. 58.30.1.). Illus. 9: Book of protocol of the Kanizsa weavers'' guild, established 1722 (Thúry György Museum, 72.21.7.). Illus. 10: A page from the pattern book of the Kanizsa weavers, early 19th century (Thúry György Museum, 72.21.8.). Photos by Zoltán Hohl. Kaposi Zoltán KANIZSA KERESKEDELMÉNEK TÖRTÉNETE (1690-1849) BEVEZETÉS ,/Lz az ország tehát, mely az újkori Európában fekszik s ipar és kereskedelem híjával van, szegény és gyenge; ellenben hacsak némileg is virágzik az ipar és kereskedelem hatásafolytán, sokat nyom Európa politikai rendszerében". Berzeviczy Gergelynek, az első magyar közgazdasági gondolkodónak az 1798-ban írt sorai'' jól jellemzik a vizsgált korszaknak azt az alapvető problémáját, miszerint a Habsburg-birodalom rendszerébe ágyazódott magyar gazdaságnak óriási szüksége volt a külső piacok kihasználására, hiszen a külső kereslet kielégítésével igen tekintélyesjövedelem és egyéb, nálunk nem előállított ipari termékek kerülhettek Magyarországra; ugyanakkor a kivitel lehetőségét a hazai infrastrukturális és termelési elmaradottság, az alacsony produktivitás szűk korlátok között tartotta. A külkereskedelmi forgalom erősítése, a volumen állandó növelése nemcsak birodalmi, hanem magyar érdek is volt, s erre a lassan meginduló osztrák urbanizációs fejlődés, illetve a szinte állandónak tekinthető államilag generált hadikereslet biztosította a lehetőséget. A külkereskedelem azonban csak a jéghegy csúcsa volt: a magyarországi gazdaság és társadalom modernizációja elsődlegesen a belső kereslet növekedésétől, a jövedelmek, az életszínvonal emelkedésétől, s nem utolsósorban a társadalmi közgondolkodás átalakulásától függött. Magyarország olyan tradicionális agrárország volt ebben a korszakban, ahol a népesség 85—90 %-a még mindig a mezőgazdaságból élt, alapvetően falusi lakos volt, s igen nagy volt a társadalmi szegénység. Az urbanizációs fejlődés nagyon lassan haladt előre, városaink nagy része inkább falusias jellegű település, semmint a nyugat-európai városokra jellemző ipari vagy kereskedelmi központ volt. Berzeviczy gondolatainál maradva igazat kell adni neki abban is, hogy ,/lmennyire gazdagítja a nemzetet az ipar és kereskedelem, úgy viszont az ipar és kereskedelem sem virágozhatik ott, ahol a nép legalsóbb és legnagyobb részét, a nemzet alapját a nyomor sanyargatja. Ennek a legnépesebb osztálynak fogyasztása által ingereltetik a belföldi termékek előállítása". Dolgozatunkban Délnyugat-Magyarország egy meglehetősen sok specifikummal rendelkező mezővárosának, Kanizsának (Nagy- és Kiskanizsa) kereskedelemtörténeti aspektusait vizsgáljuk. Kanizsa város európai mércével mérve alapvetően kisváros volt, viszont funkcionális működésével szervesen illeszkedett Nyugat-Magyarország és Kelet-Ausztria kisvárosi rendszerébe.2 Akárcsak korábban a mezőgazdaság-történeti fejezetben, itt is el kell mondanunk, hogy Kanizsa város levéltára 1945-ben leégett, így egységes iratanyag nem maradt meg, ezért a fellelhető forrásaink is heterogének. Tanulmányunk alapvetően a Nagykanizsa monográfia II. kötete részeként született, így szükségszerűen azok az információk, amelyek inkább más fejezetekre tartoznak, meglehetősen szerényen szerepelnek benne. Foglalkozunk a tanulmányban a forgalmazás infrastrukturális adottságaival, a Batthyány-uradalom és a kanizsai kereskedelem kapcsolatával, a kereskedők személyével és vállalkozásaikkal (megpróbálunk néhány életpályát felvázolni), a kereskedők jövedelmi és vagyonrendszerével, illetve néhány általános megjegyzést teszünk a társadalmi kiegyenlítődés kérdéséről. Megpróbáljuk bizonyítani azt az előfeltevésünket, miszerint Kanizsa városa azon kevés magyarországi település egyike volt, ahol a 19. század első felében egyrészt a kereskedelem növekedése révén nagyon gyors ütemben átalakult az egész város gazdasági és társadalmi rendszere, másrészt pedig a kereskedelem folytatása, permanens erősödése a társadalmi tolerancia igen magas szintjét termelte ki.3 I. AZ INFRASTRUKTÚRA ÉS AZ INTÉZMÉNYEK 1. Az úthálózat A közép-európai térség történeti jellegű vizsgálata során szinte minden korszakra vonatkoztatva megállapítható az úthálózat, illetve általában véve is az infrastruktúra silány állapota. Magyarország esetében az úthálózat elmaradottságának kérdése több tényezővel is összefüggött. Egészen bizonyosan hozzájárult a térség relatív tőkeszegénysége, ugyanis a népesség alacsony megtakarító képessége korlátozta a fejlesztési-beruházási lehetőségeket. De hasonlóan fontos ok lehetett a 150 éves török hó244 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) doltsági állapot, amely az állandó csapatfelvonulásokkal, portyákkal, a népesség elűzésével vagy megfélemlítésével a meglévő utak karbantartását sem tette lehetővé. A 17. század végén a felszabadító háborúk szintén sokat ártottak az ország útrendszerének. Tegyük hozzá azonban, hogy nem volt ez másképpen még a fejlettebb nyugati térségekben sem. A 18. század lett az az időszak Angliában, Franciaországban, Hollandiában, amikor a viszonylagosan gyors mezőgazdasági és ipari fejlődés már elengedhetetlenné tette a meglévő utak folyamatos javítását és megújítását, valamint új utak építését. A közlekedés rohamléptekkel való fejlődésének ezt a korszakát olyan nevek fémjelzik, mint például John Macadam, Thomas Telford, John Metclife. A nyugati fejlesztési kísérletek elsődlegesen a magántársaságok avagy magánszemélyek által finanszírozott és épített ún. vámsorompós út (turnpike trust) létrehozására irányultak, ahol az építő 20—25 éves koncessziót kapott, s az út használatáért vámot szedhetett.4 A 18. századi nyugat-európai változások orientálták mind a központi bécsi kormányzati vezetés, mind a helyi hatalom képviselőit arra, hogy adekvát válaszokat fogalmazzanak meg a magyarországi szállítási és közlekedési kérdések megoldására. A központi hatalomnak elsődlegesen azért volt fontos az úthálózat javítása, mert az kapcsolódott a hadsereg igényeihez, hiszen egy javított, kövezett út gyorsabb csapatmozgásokat tett lehetővé. Nem véletlen, hogy amikor az 1780-as évek elején elrendelték a katonai felmérést, ahhoz egy Landesbeschreibungot is illesztettek, ahol pontosan meg kellett válaszolni az utakra és hidakra vonatkozó kérdéseket. A 19. század elején tovább folytak az ilyen jellegű munkák, 1806-ban még egy katonai útösszeírás is készült. Másrészt szüksége volt a hatalomnak arra is, hogy a királyi monopóliumot képező sókereskedelem útjai is javuljanak; Erdély vonatkozásában a nyugati vidékek felé futó kereskedelmi utak javítása jöhetett számításba. Harmadrészt pedig a postautak fontossága is az állami befolyás szerepét növelte, tudvalevőleg a posta mindenhol központi funkció volt. Az állami szempontok mellett a gazdaság igényrendszere volt a másik lényeges tényezője az úthálózat létének, változásának. Az országot számos olyan út szelte át, amely még középkori eredetre nyúlt vissza. Ezek között voltak olyanok, amelyek a belkereskedelem szempontjából válhattak fontossá, míg jócskán akadtak olyanok is, amelyek a belső szállítás mellett a külső kereslet kielégítésében is nagy szerepet játszottak. Az országnak önmagában is jelentős külkereskedelme volt, ugyanakkor tranzitterületként is fontos volt. A 18. század vége felé Magyarország úthálózatát tekintve három olyan vonal volt, amely országos főútvonalnak minősült: így a Pozsony — Bécs — Adriai-tenger (elsődlegesen az Isztriai félsziget nyugati részén Trieszt kikötőváros); a Bécs — Buda — Pest — Erdély; illetve az országot délnyugati-északkeleti irányban átszelő Adriai- tengerpart — Kanizsa — Balaton-mente — Székesfehérvár — Pest — Kassa — Galícia vonal. Rögzítsük a szakirodalomnak azt a megállapítását, miszerint „... míg 1790-ben 770 km hosszú úthálózat szolgálta a forgalmat, 1850-re már...1770 km", amely világosan mutatja, hogy ha csak kis mértékben is, de az állam felismerte a fejlesztésben önmaga szerepét.5 A két (Nagy- és Kis) Kanizsa az országos szempontokat figyelve igen kedvező helyzetben volt. Ha megnézzük a város korabeli közlekedés-földrajzi elhelyezkedését, akkor azt láthatjuk, hogy a mezőváros egy olyan csomópontban helyezkedik el, amelyből öt országos jelentőségű út ágazik szét." Ezek az utak — időben változó súllyal — mind az állami, mind a gazdasági igények szempontjából egyre nagyobb jelentőségűek. A kanizsai kereskedelem történetét vizsgálva mindenképpen érdemes az ötágú rendszert részleteiben is elemezni. Zalaegerszeg, Körmend, Szombathely, Keszthely, Sümeg, Veszprém, Kőszeg, Sopron, Bécs Balaton környéke, Buda, Pest Károlyváros, tengerpart 245 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) Pontos áruszállítási adatok nélkül nehéz lenne azt megmondani, hogy melyik lehetett a legfontosabb útvonala Kanizsának. Ha a kereskedelemre vonatkozó forrásainkat vizsgáljuk, szembetűnő, hogy szinte mindegyik iránynak meghatározó gazdasági súlya volt a mezőváros életében, bár kétségtelen, hogy némi aránymódosulások megfigyelhetők a 160 év alatt. 1. A Bécs — Kanizsa útvonal állami és kereskedelmi szempontból egyaránt fontos volt. Mivel igen jelentős uradalmi központok feküdtek az utak mellett, így természetes, hogy ez olyan út volt, amelyre az állam időről időre némi figyelmet fordított. Természetesen az is lényeges, hogy az út mellett a Batthyány család egyéb uradalmi központjai helyezkedtek el (Körmend, Vasvár, Ikervár stb.), de megemlíthetjük a megyeszékhely Zalaegerszeget, a püspöki városként élő Szombathelyet, vagy az ország fejlettebb régióit reprezentáló két szabad királyi várost, Kőszeget és Sopront. Kanizsa kereskedelme szempontjából fontos volt városok, illetve a bécsi, bécsújhelyi piacok elérése, a gazdasági információs rendszer működése, a kereskedelmi tőke áramlása. De hasonlóan fontosnak érezzük azt is, hogy az ezen a vonalon közlekedő kereskedelem számára — s ez Kanizsa gyűjtő és továbbító kereskedelme szempontjából lényeges — a mintegy 40 km-re lévő Esterházy-mezővárosnál, Alsólendvánál rá lehetett csatlakozni a nagy országos fővonalra, a Bécs - Varasd - Zágráb útra. Ez a főút egyértelműen a külső keresletre való reagálást biztosította, ezen érkezhettek a bécsi vagy Bécs környéki kereskedők emberei, s ezen az úton szállíthatták kifelé a terméket. 2. A Bécs—Kanizsa út szerves folytatása volt a dél és délnyugat felé kiágazó két út, amelyeknek a lényege talán az volt, hogy mindegyik fontos piacokkal és kereskedőkkel rendelkező települések felé ment tovább, ugyanakkor mindegyikből el lehetett érni a horvát fővárost és a tengerparti településeket. A kifejezetten dél felé haladó út Légrádnál metszette a Drávát. Egy angol utazó, Simon Clement 1715- ben erre utazott, s élményeit rögzítve azt jegyezte meg, hogy Légrádnál a Dráván „... hidaskompon keltünk át: a folyón keresztül feszített vékony huzal mozgatta, a huzalon nagy, láncos csigakerék függ, ez tartja a kompot (vagy a hidat), és ha ezt a láncot meglökik, a csiga egyik végétől átfut a másikra." Érdemesnek tartjuk még azt megjegyezni, hogy átkelés itt nem kerül semmibe".7 Mivel a Dráva a 19. század elejéig gyakran kiöntött Légrád körül, így a szállításra sokszor a drávadernyei (drávadörnyei) révátkelőt kellett igénybe venni. Légrádtól aztán különböző irányokba lehetett tovább utazni, egyrészt a nyugati úton Perlakon keresztül lehetett Varasdot elérni, másrészt Kapronca irányába haladva a déli horvát területek is elérhetők voltak. A Dráva a kereskedelem számára mindig létkérdés volt, szinte mindegyik forrásunk — akár 18, akár 19. századi — kiemeli, hogy a folyónak igen erőteljes a sodrása, tele van hordalékkal, törzsökökkel, örvénnyel, homokpaddal stb., vagyis egy biztonságos átkelő nagyon fontos volt a szállítók számára.8 Skerlecz Miklós a Descriptio-ban és a Projektum-ban is felhívta a figyelmet erre a fejlesztendő útvonalra, mégpedig azért, mert egyrészt távolságot lehet vele csökkenteni a tengerpartról Buda és Pest irányába menő kereskedelem számára, másrészt pedig azért, mert a fiumei irányultságot erősíthette." Tudvalevőleg az 1784. évi országos vámszabályozás szabadabb kereskedelmi (behozatali) lehetőségeket biztosított, így megnyílt a lehetősége a Kapronca felé való szállításnak. Lényeges kérdés, hogy akár Varasdról, akár Kapronca felől közelítették meg Zágrábot, onnan már jó minőségű úton haladhattak tovább a tengerpart felé. Hadd említsük meg az 1803-ban elkezdett, s 1812-ben átadott Ludovica utat, amely Károlyvárost kötötte össze Fiúméval, de voltak kiépített leágazásai a másik két kikötőváros, Bakar (Buccari) és Zeng irányába is.10 3. A délnyugati irányultság Kanizsától a mai magyarországi 7-es főút vonalát jelenti, ez a Szapáryak uradalmi központjában, Letenyénél érte el a Drávát, innen kanyarodott vissza a már említett Alsólendvára, ahonnan haladt tovább Zágráb felé. (Természetesen Letenyénél is volt révátkelő, ám itt abban az időben még nem volt nagyobb forgalom.) Két továbbhaladási irányra kell felhívni a figyelmet. Az 1784. évi vámszabályozás előtt Trieszt volt a kereskedelem tengerparti végcélja, amely köztudomásúlag Ausztria részét képezte, s a központi udvari fejlesztési elképzelések között a város kikötőjének és forgalmának fejlesztése igen lényeges kérdés volt az egész korszakban. Ez azt jelentette, hogy Varasdról a Dráva partján haladva az osztrák Pettaun át vitt az út, átment Klagenfurton, s a Gradisca mentén jutott ki Triesztbe, vagyis a stájer és krajnai-karintiai területek felé is kereskedelmi funkciót töltött be." Ez az útvonal azért volt előnyös a kereskedők számára, mert egyrészt jó minőségű, kövezett út volt, másrészt a kereskedelmi tevékenység szabályozott volt, az állomásokon biztosan lehetett továbbfuvarozási lehetőséget szerezni, vagyis a kereskedőknek viszonylag könnyű volt megszervezni a szállítást. (Ugyanakkor az előbb emlegetett Kanizsa — Kapronca vonallal kapcsolatban a korabeli leírások pontosan azt emelik ki, hogy ott még egyelőre nem olyan jól szervezett a fuvarozási tevékenység. Azt azonban látnunk kell, hogy a 19. század első felében, s főleg majd a reformkor idején Fiume szerepe felértékelődik az ország gazdaságpolitikusainak szemében, következésképpen minden olyan útvonal funkciója erősödött, amely valamiképpen a döntően olaszok által lakott, de mégiscsak magyar városként működő Fiumét te246 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) kintette végcéljának.) A másik irány értelemszerűen a tengerpart volt, Alsólendváról Csáktornyán át Nedelicre, onnan pedig Várasd felé lehetett továbbhaladni. Megoldottá vált a folyókon való átkelés is. A Murán Szerdahelynél fahidat építettek, amely egy reformkori leírás szerint 60 öl hosszúságú és négy öl szélességű (vagyis durván 8 méter széles és 120 méter hosszú). A híd építési dátumát nem ismerjük, azt azonban tudjuk, hogy nem reformkori létesítmény volt, hiszen 1809-ben már elmosta egy áradás, de aztán kijavították.12 A varasdi úton a Dráván való átkelésre is hídon keresztül nyílott lehetőség, nem véletlen, hogy igen forgalmas útvonal volt, nemcsak a kereskedők számára, hanem néha egész hadseregek is ezen át közlekedtek. (A Dráván a másik fából készült híd Eszéken volt.) Sajnálatos módon a folyókon felfelé nem igen lehetett árut szállítani, szinte mindegyik 18—19. századi leírás kiemeli, hogy a stájer és karintiai-krajnai területekről még érkezhettek iparcikkek Zala és Somogy vármegyébe, ám visszafelé az erős sodrás, az elmosott és állandóan változó partvonalak, s ebből következően a vontatóutak hiánya miatt ez meglehetősen nehézkes lett volna. 4. Az északkeleti területekkel való összeköttetést az az útvonal biztosította, amely csatlakozásait tekintve egyrészt elérhetővé tette a nyugat-somogyi területeket, így például a Széchenyi-féle marcali, a Zichy-féle vrászlói uradalom termékpotenciálját, másrészt pedig az egyre fontosabbá váló Balatonparti területek is általa váltak megközelíthetővé.13 A Budáról Fiume felé menő postaút a Nagyberek alatt tett egy nagy kunkort, s utána kanyarodott fel újra Marcalihoz, s aztán Kiskomáromon keresztül érte el Kanizsát.14 Fontos volt ez azért is, mert az emlegetett vidékek a 18—19. században elsődlegesen gabonatermesztő és állattartó területek voltak, de kiegészíthetjük őket az ormándi Somssich-birtokkal, valamint az Inkeyek pallini uradalmával. Ez az útvonal még Kanizsa előtt, Récsénél egyesült azzal az úttal, amely észak-északkeleti irányban haladt, s Keszthelyen keresztül a Balaton északi vidékeinek termékpotenciálját és piacát biztosította Kanizsa kereskedőinek. Keszthelyen túl természetesen a Balaton-felvidéki területek is rendelkeztek városokkal, illetve piacokkal, s az említett útvonal több irányban ágazott el: ezért egyrészt Veszprém és Székesfehérvár, másrészt Sümeg és Pápa kereskedői is előfordultak Kanizsán. Mindez azért fontos, mert ezek a városok közel Kanizsa nagyságúak voltak a 18—19. század fordulóján, köztük például Keszthely a Festetics grófok mezővárosaként dinamikus fejlődésen ment át, a két szabad királyi város, Fehérvár és Veszprém szintén gyorsan növekedett. A kereskedelem miatt, de minden egyéb szempontból is egyre lényegesebbé vált az ország gazdasági fővárosának, Pestnek az elérése. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Pest városa a napóleoni háborús konjunktúra időszakában vált az ország tényleges központjává, s az ott kialakult gazdasági rendszernek igen nagy hatása volt a vidéki városokra. Pest lett a központ mindenben: az ottani árak iránymutató, tendenciakijelölő árakká váltak, a pesti kereskedői etikett vált elfogadottá mindenhol, a divatot Pesten határozták meg stb., vagyis a Duna- parti nagyváros egyre inkább gazdasági és társadalmi orientációs ponttá vált az ország életében.15 Kanizsa kereskedői sem hagyhatták figyelmen kívül ezeket a központi eseményeket, folyamatokat, vizsgált időszakban több kanizsai kereskedő is Pestre költözött. 5. Kanizsa számára a múltban is, a török korszaktól kezdve mégis csak a Somogy felé való közlekedés lehetősége volt a legfontosabb. Közismert, hogy a város szinte Somogy vármegye határán állt, s Szigetvár eleste után a Nyugat-Dunántúl legfontosabb védelmi pontjává vált. Ugyanakkor a 16. században a világpiaci konjunktúrahatások miatt a magyar gazdaság számára, s főleg a Dél-Dunántúlon birtokos Frangepánok, Zrínyiek stb. számára is felértékelődött az élelmiszerszállítás, s azon belül is főleg a szarvasmarhaexport lehetősége. Ez annyit jelentett, hogy a szlavóniai, bácskai, bánáti területeken, de néha még az Alföld egyéb részein is felhizlalt szarvasmarhacsordákat Dél-Somogyon, Istvándin, Kálmáncsán, Babócsán keresztül hajtották nyugat felé, s ez növelte Kanizsa kereskedelmi fontosságát. Kanizsa környéke, valamint a muraközi vidékek mintegy szarvasmarha-gyűjtőponttá váltak az észak-itáliai, illetve a stájer területek elérése szempontjából. Kanizsa ugyan a töröké lett 1600- ban, s a 17. században a külkereskedelem volumene is visszaesett, ám a vidék továbbra is megtartotta korábbi gazdasági funkcióinak egy részét. Ugyanakkor azt sem hallgathatjuk el, hogy ennek a marhahajtási iránynak egy része lényegében egybeesett a Bécs-Eszék útvonal egyik hosszú szakaszával, amelynek jelentősége a török hódoltság utáni korszakra is megmaradt. A Kanizsától Eszék felé haladó út egyben postaút is volt,16 azért államilag tartották fenn, javították, s a 18—19. században ez az út, bár a szláv-török területeket illetően külkereskedelmileg veszített jelentőségéből, irányultsága kezdett egyoldalúvá válni, Magyarország számára egyre inkább Ausztria vált legfontosabb külkereskedelmi partnerré, a délvidéki gabona egy része továbbra is erre hagyta el az országot. Legalább ekkora fontossága volt azonban annak, hogy Somogy megye nem rendelkezett jelentősebb piacközpontokkal, s igen elmaradott volt urbánus jellegű fejlődése (nem utolsósorban azért is, mert ott volt piacként Kanizsa). A 18. században Somogy településeinek nagy része egészen biztosan Kanizsát tekinthette legfontosabb piacos helyének. Ennek a 247 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) megelőző időszakok is adtak némi alapot, hiszen Somogy közigazgatási rendszerét a török időkben Zala vármegyéhez csatolták, s az egyik legnagyobb járását is Kanizsai járásnak nevezték egészen 1799- ig. Kanizsa piaca felé több út is vezetett Somogyból. Ezek közül az egyik legfontosabb a vármegye középső területeinek bekötését biztosította (lényegében a mai 6l-es út, bár nyomvonalában az egykorival nem teljesen azonos), s mellette igen jelentős falvak, mezővárosok helyezkedtek el (Kaposvár, Kaposújlak, Nagybajom, Böhönye). Közülük kiemelésre érdemes az Inkeyek iharosberényi uradalmának központja, továbbá a valamivel délebbre lévő postaúti központként szereplő Iharos falu.17 (Természetesen ez annak az Inkey famíliának a másikága, amely előnévként is a „pallini" jelzőt használta; a család különböző irányokban szétágazva, de végül is általában Kanizsa körüli uradalmakkal rendelkezett.) Iharosberénynél érte el a kanizsai - kaposvári utat a szigetvári vonal, amely nagyrészt ma is létező nyomvonallal Czindery alispán birtokközpontján, Ladon keresztül, a Somssichok földjén Kadarkúton és Mikén át újra csak a Czindery-féle Nagyatádon keresztül közelítette meg a Batthyány mezővárost. A somogyi középső területek szempontjából fontos az is, hogy Kanizsa hosszú időn keresztül szárazföldi úton könnyebben elérhető volt, mint a Zselic és a Mecsek okozta közlekedési problémák sokaságát felvető Pécs megközelítése. Nem véletlen, hogy Pécs hatósugara lényegében Szigetvár, Patosfa, Lad környékén véget ért, pedig a legnagyobb baranyai piac másfélszer nagyobb népességű várost jelentett, mint amekkora Kanizsa volt ebben az időben. Kanizsa felé a domborzati viszonyok relatíve jók voltak, komolyabb akadályt csupán a Kanizsa előtti, Iharosberénytől Pogányszentpéteren át a bagolai hegyig tartó mintegy 10 km jelentett, de ezt a kor embere — alkalmazkodva a körülményekhez — ahol lehetett, egyszerűen megkerülte. A keleti-délkeleti irányultsághoz azt még hozzá kell tennünk, hogy valószínűleg a vrászlói, simonyi, pati és miháldi birtokok uradalommá formálódásából is következett, hogy a reformkorra Vrászló is postaállomássá vált, s rajta keresztül az állattartó pusztákról (Nemesdéd, Nemesvid stb.) viszonylag rövid idő alatt el lehetett érni a kanizsai piacteret.18 Ugyanakkor ki kell emelnünk, hogy a somogyi megyeszékhely, Kaposvár városiasodása rendkívül kezdetleges állapotban volt, vizsgált korszakunk végéig érdemben nem tudta befolyásolni a kanizsai piac működését, lényeges vonzó szerepe nem volt. Egy óriási kiterjedésű piacközpont kezdett formálódni a megyehatáron lévő Kanizsa körül;ennek eredete is a régmúltban kereshető, hiszen korábban a kanizsai uradalom fele Somogyban feküdt." Ha átfogóan vizsgáljuk az úthálózat kérdését, egyértelmű, hogy Kanizsa Délnyugat-Dunántúlnak olyan részén feküdt, ahonnan szinte minden irányba karbantartott, így termék- vagy terményszállításra alkalmas utak futottak szét, s így kiváló lehetőség nyílt arra, hogy ezeket a gazdaságföldrajzi adottságokat a város népessége kihasználja. Kanizsa fejlődését igen pozitívan befolyásolta az a tény, hogy ehhez hasonló adottságokkal ezen a vidéken egyetlen város sem rendelkezett; talán Körmend földrajzi elhelyezkedése eredményezhetett volna valami hasonlót, ám nem tudott olyan piaci funkciót elérni, amely a zalai mezővároshoz hasonlíthatóvá tette volna. Az adottság azonban csak a lehetőséget jelenti a kereskedelem számára. Az elkövetkező fejezetek próbálják majd megvilágítani, hogy mit sikerült az adottságokból és lehetőségekből megvalósítani . Mindenképpen néhány szót kell ejtenünk arról, hogy Kanizsa város kereskedelme hogyan illeszkedett más városok piacaihoz. Esetenként félrevezetőnek tűnhet a szakirodalom szerint is sokat emlegetett osztrák iparosodás és városiasodás kifejezés. Az újabb nemzetközi gazdaság- és társadalomtörténeti kutatások is megerősítik, hogy Ausztria ebben a korban alapvetően agrárország volt, amelynek városi népessége alig múlta felül a magyarországit. Az osztrák városiasodás valójában egy nagyvárost (Bécs), néhány 10—20 000 fő közötti várost (Graz, Linz) jelentett, s ezen kívül igen sok kisvárost, amelyeknek népessége nem haladta meg az 1000—2000 lakost. Vagyis a kereskedelmi utakon folytatott szállítás volumene szempontjából fogadópiacként alapvetően két térség jöhet számításba: egyrészt a bécsi irányultságú forgalom, másrészt pedig a tengerparti (hegyvidéki) területek.20 2. A kereskedelmi utak minősége, a szállítás lehetősége A Kanizsán összefutó kereskedelmi utak a Dunántúl jobb minőségű útjai közé tartoztak, ezért nem véletlen, hogy a kommerciális forgalom nagy része, a postaszolgálat, a hadsereg ezeket a vonalakat használta. Az utak általában kaviccsal, kőzúzalékkal, homokos kaviccsal voltak borítva, ami azt biztosította, hogy esős, rossz időben vagy pedig akár télen, ha nehezen is, használhatók voltak. Magda Pál 1819-ben megjelent munkájában azt írja, hogy „az egész Muraközben jó utak vannak, Csáktornyától Várasd, Stájer Ország, Kottori és Szerdahely felé, innét Alsó Lendváig, Kottoritól Molváig", vagyis a Kanizsától nyugatra lévő utak állapota vélhetően relatíve jó volt.21 A terhelés ugyanakkor folyamatosan növekedett, az útrendszer állapota viszont technológiailag nem változott, s ez a 19. század közepére igen komoly szállítási-kapacitásmozgatási nehézségeket okozott, s ezért nem véletlen, hogy a reformkor vége 248 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) felé már mindenki messiásként várta a vasúti tömegszállítás lehetőségét. Az utak általában 4—5—6 öl, vagyis mintegy 8—11 méter szélességűek voltak, s a városhoz közeledvén rendszerint javult az állapotuk." A Kanizsa—Bécs postaúton Zala megyében a folyóvizeken 35 kőhíd és 84 fahíd vezetett át. A kőhidak közül az egyik Kanizsa határában, Pallinnál épült, s ez már két boltozatra volt építve.23 Voltak a kivezető utak között olyanok is, amelyeket a leírásokban igen rossznak minősítettek. így például a Letenye felé vezető út már Kanizsán is valamivel keskenyebb volt a szokásosnál, a városban lévő szakasza homokos, utána agyagos, „...Esztergnyei völgyig agyakos és rossz — Esztergnyei völgytől Rigátzi mezőig mégyen csavargóssan, és legkisebb nedves időben is felette rossz".24 Idézett forrásunk a reformkor elején készült, s azt mindenképpen hozzá kell tennünk, hogy a 18. század első felében még igen rossz minőségű, ápolatlan utak futottak szerte az országban, az utakkal való foglalkozás inkább csak Mária Terézia uralkodásának közepétől indult meg. Esős időben, s főleg hosszan tartó csapadékhullás után a sárba beleragadt szekerek, a mozdulatlanságra kárhoztatott kereskedők, csavargóknak és útonállóknak kitett forgalmazó emberek mindennaposjelenségei voltak a Dél-Dunántúl kereskedelmének. A vizsgált korszakban a korabeli dokumentumok egyértelműen arról tanúskodnak, hogy a kereskedelmi szállítás lassú volt. A hagyományos szekerező szállítási módszerrel jó időben egy nap alatt 40- 50 km-t lehetett megtenni, ha az időjárás esős volt, ez a távolság akár a felére is csökkenhetett. A 19. század elején készült hadmérnöki leírás adatai szerint például a drávadörnyei révtől Nagykanizsáig tartó távolság, amely mintegy 25 km-nek felel meg, korabeli technikával lovasoknak 6—7 óra, szekerekkel 8,5—10 óra alatt volt megtehető. A Nagykanizsától Kiskomáromba vezető úton 20 kmes távolság lovasoknak 4—5,5 óra, szekereknek pedig 6—10 óra alatt volt teljesíthető.25 A forgalmat nagyon lassította a két nagy folyón való átkelés. Varasdnál, a fahídon igazából ez még nem volt nagy probléma, ám Légrádnál, a Dráva és a Mura összefolyásánál már hosszú idő is eltelhetett, amíg a révnél átkelt a szállító. Ugyanez volt jellemző a folyókon lévő többi átkelőre is, Letenyénél, Perlaknál stb. Mindez azt jelentette, hogy a szállítást biztonságossá kellett tenni, úgy kellett megszervezni az egy napra eső távolságot, hogy a nagyobb települések elérése és a továbbszekerezés megoldható legyen. Ebben az időben Magyarországnak ezen a táján külön foglalkozássá vált a fuvarozás, s ezt a tevékenységi formát sajnálatos módon az állami és vármegyei statisztikák, összeírások nemigen vehették figyelembe. Richárd Bright 1815-ben magyarországi utazásairól írt megemlékezése szerint „Nagykanizsára menet száznál több szekérrel találkoztunk, amelyeket párosával fehér ökrök húztak. Katonai fuvarbóljöttek és más teher híján takarmánnyal megrakodva hazafelé igyekeztek".2" Ezt a kereskedelmi szállítási rendszert Makoviczky Gyula a két világháború közötti időszakban megjelent munkájában igen találóan átrakodó-kereskedelemnek nevezte, s azt írja, hogy „... a legnagyobb tényező Kanizsa várossá alakulásában".27 Ez az átrakodó és továbbszállító kereskedelem nagy hatással volt Kanizsa utcahálózatának kiépülésére is. A reformkori közlekedési helyzet már lényegesen jobb volt, hiszen a hatalmas tömegű termékforgalmazás miatti ráfordításnövelés következtében a kövezett utak állapota javult. Valószínűleg ez is, valamint az 1840-es évek alapító láza is magyarázhatja azt a kísérletet, amely Tripammer Károly vállalkozásához kapcsolódik. Tripammer vaskereskedő volt, aki egy 1847. évi kötelezettség-vállalásában a „Keszthely és Kanizsa közt gyorsutazási Intézet létre állítását" ígérte; a cél a személyforgalom gyorsabbá tétele volt. Az intézetnek egy gazdag kereskedő, Lőwinger Israel volt az elnöke. Mai fogalmaink szerint azt mondhatnánk, hogy a cég egy betéti társaságszerű vállalkozás volt, ám fiaskóval végződött. A vállalkozás történetének levéltári forrásai nem maradtak meg, de Barbarits Lajos gazdagon adatolt munkájából tudjuk, hogy 1850-ben a város már perelte Tripammert, s a lovak és a kocsi vásárlására fordított 470 forintját követelte vissza. A végeredmény a váltókkal s adósságokkal teli, amúgy jószándékú Tripammer Károly teljes tönkremenetele volt.28 3. A kereskedelem intézménye: a vásár A vizsgált korszakban Magyarországon több vásártípus volt ismeretes. Legnagyobbak s egyben leghíresebbek az ún. országos vásárok voltak. Ezek a vásárok rendszerint legalább három napig tartottak. A tulajdonképpeni vásárnap a középső volt, ebből nőtt ki a vásár előtti és utáni nap. A vásár előtti nap sokszor az állatvásár napja volt, míg az azt követő napokon szabad vásárlási tevékenységet lehetett folytatni. A heti és havi vásároknak lényegesen más volt az alapfunkciója. Sokkalta kisebb árutömeget mozdított meg, lényegesen kisebb territóriumot fogott át, s eltérő volt a vevőköre. Pest város heti vásárán az eladások 80%-át általában már Pest megyei kereskedők és tenyésztők bonyolították le, ami azt mutatja, hogy e vásártípus eladója és vásárlója már inkább a tiszta vonzáskörzet kereskedője, termelője. Pesten kedd és péntek, Debrecenben kedd és szombat volt a hetipiac napja. A hetipiac volt az az esemény, ahol a városi lakosság az élelmiszer- és iparcikkszükségletét kielégíthette. Debrecen esetében a kutatások azt tárták fel, hogy az országos vá249 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) sarok visszaesése mellett a hetipiacok forgalma a 18. században körülbelül négy-ötszörösére nőtt. Az ország több városában már jelentős bolthálózat alakult ki, napi élelmiszerpiacot teremtve. Voltak még ún. kirakodóvásárok is az országban, ahol főleg iparcikkekkel kereskedtek. Pesten 1826-ban a nagy Ujvásártéren már 589 állandó bódé állt, ezekben 159 hazai és 170 külföldi kereskedő, valamint 180 hazai és 80 külhoni kézműves és gyáros kínálta portékáját. A magyarországi vásárok száma a 19. század első felében dinamikusan emelkedett. Míg az országos vásárok, főleg nagy tömegű mezőgazdasági termék ottani megjelenése folytán egyaránt szolgálták a kivitelt és a hazai fogyasztást, addig a kirakodóvásárnál azt kell megállapítanunk, hogy ez a vásártípus elsődlegesen a város és a vásáron megforduló vidéki vagy környékbéli vásárlók és kereskedők iparcikkekkel történő ellátását célozta.29 A vásártartási jog megszerzése korántsem jelentett könnyű feladatot egy-egy település számára. A kérelmeket a Helytartótanács csak abban az esetben hagyta jóvá, ha a kérelmező helységet minimálisan két mérföld távolság választotta el a szomszédos vásártartó településtől, s nem estek egybe a két település vásártartó napjai, vagyis nem szívták el egymás vásárló közönségét. (Hozzátehetjük, hogy így is gyakori volt a súrlódás a vásártartó falvak, uradalmak, mezővárosok között). Ennél könynyebb volt azonban megszerezni a vásártartási jogot befolyásos aulikus embereknek, jómódú, ismert famíliáknak. A Dunántúlon szinte általános gyakorlattá vált, hogy a jelentősebb uradalmi központok tulajdonosai — legyenek azok akár egyszerű köznemesek — igyekeztek gyorsan vásártartási státust szerezni. Somogy vármegyében például — amely megyének Kanizsa volt a legfontosabb piaca — 1700 és 1848 között 51 település szerzett vásártartásijogot. 30 Kanizsa vásártartási privilégiuma régi keletű, már egy 1695. évi kamarai adminisztrációs jelentés mondatai arra utalnak, hogy a városnak joga volt heti és éves vásárokat tartani.31 1697-ben aztán 1. Lipót magyar király kiváltságlevelet adott a városnak, amelyben négy vásárnapot jelölt ki éves vásár megtartására: 1. Purificationis Beatae Mariae Virginis (febr. 2); Exaudi vasárnapja, vagyis a Húsvét utáni 6. vasárnap; Ascensionis Beatae Mariae Virginis (augusztus 15); illetve a Beatae Mariae Virginis Festivitabus (szeptember 12).32 Ezek a vásárok országos vásárok voltak, a vásártartás privilégiumát 25 évre kapta a város. 1722. augusztus 25- én Ullrich Lipót városi pénztárost (néhány évvel később már városbíró) küldték Sopronba, s onnan Bécsbe, hogy az évi négy országos vásár privilégiumátjelentő és protectionárius oklevelet kiváltsa; erre a szabadalomra 136 forintot fizetett a város.33 Bár a néprajzi irodalomban az szerepel, hogy a hetivásár csak a nyolcvanas évektől jelent meg Kanizsa privilégiumai között, ez nyilvánvalóan tévedés, hiszen egyrészt nehéz lenne egy többezres várost hetivásár nélkül elképzelni, másrészt pedig az 1741. évi engedélykérelem szövegezéséből — ha expressis verbis nem is derül ki pontosan, hogy már volt hetivásár — minden jel arra mutat, hogy ezzel a lehetőséggel már rendelkezett a város.34 Az 1741. július 18-ai levelében Mária Terézia megerősítette Lipót korábban adott kiváltságlevelét. Valószínűleg 25 évre kaphatta a város a megerősítést, mert 1766-ban újra kérvényezte a város a hetivásár megtartásának jogát.35 A januárban a város által megfogalmazott levélben a városi elöljárók arra hivatkoztak, hogy Kanizsának központi fekvése van a Horvátországból és Szlavóniából Magyarországra és azon keresztül Ausztriába vezető úton. A hetivásárok mellett kérvényezték a vámszedés engedélyezését is. A szomszédos Somogy és Vas vármegye is javasolta Kanizsa vásártartási jogának engedélyezését, bár Somogy megye megjegyezte, hogy csakis abban az esetben járul hozzá, ha az nem sérti a földesúri érdekeket. 1767. április 7-ei levelében a Helytartótanács összefoglalta a vásár ügyében eddig elhangzottakat, s ajánlotta az uralkodónak Kanizsa vásártartási jogának megadását.36 A forgalom és a kereskedelem növekedése a 18- 19. század fordulóján mindenképpen az éves és hetivásárok számának növekedését hozta magával. Az is lehet, hogy a vásárok számának növekedése engedély nélkül ment végbe. Erre az is utal, hogy egy 1784. évi irat szerint a vásárokat nem a rendelt időben tartják, s azoknak nem is volt megfelelő szabályzata.37 Egy reformkori leírás szerint országos vásárt már 6 alkalommal tartottak Kanizsán, mégpedig Gyertyaszentelő napján, nagyhéten, pünkösdkor, Nagyasszonykor, a Teréz- és a Szent Mihály- nap alkalmából.38 Ezek a vásárok a megnevezett napok előtt, illetve az ünnepet követő napokon zajlottak, vagyis általában az országos gyakorlatnak megfelelően három naposak voltak. A hetivásárokból egy héten kettő volt: szerdán és pénteken. 1836-ban Kanizsa városa megváltoztatta a hetivásárok napját: ezentúl kedden és pénteken kívánták tartani.39 Ez természetesen a környék uradalmainak vásártartási érdekeit sértette, ám Kanizsával a kisebb piaci központoknak nem lehetett versenyezni, legfeljebb alkalmazkodni annak akaratához. Mindemellett hangsúlyozzuk, hogy Kanizsának volt napi piaca is, ahol az 1830-as években „... naponként pedig minden féle élet-szereket és majorságokat lehet kapni a Piártzon",40 A vizsgált korszakban a kanizsai piac helye sokat változott. A nagy utak találkozásánál lévő Piac tér volt a város legfontosabb vásározó helye, s az igen nagy kiterjedésű tér alkalmas is volt az országos vásárok megtartására. Későbbi forrásokban csak 250 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) úgy szerepel ez a hely, hogy „Gabonapiacz", ám pontosan tudjuk, hogy már a 18. században is alapvetően a mai Erzsébet tér területe volt a nagy tömegű gabona forgalmazásának terepe. Nagyon fontos azonban megjegyezni, hogy a tér nem csak a gabonát fogadta be. A tér körül meglévő iparos s még inkább a boltos-kereskedő házak földszintjén lévő pár négyzetméteres helyiségekben egyre több mindent forgalmaztak, vagyis a vásártér vegyes piaccá vált az idők folyamán.41 A forgalom növekedésével a kanizsai piactérre sem fért be minden termék, ezért megindult a vásári telephelyek elkülönülése, amit az is bizonyít, hogy az 1840-es években maga a herceg folyamodott az igen rossz helyen lévő sóház ügyében azért, hogy ha az nem lenne, akkor a gabonapiac nagyobb lehetne. Ám az épület a kincstáré volt, nem tudtak mit kezdeni vele.42 Mivel Kanizsa a 18—19. században a Délnyugat- Dunántúl legnagyobb népességű kereskedési helye volt, a helyi lakosság viszonylag jelentős fogyasztója volt mindenfajta faterméknek. A fapiac minden bizonnyal a mai Eötvös tér környékén alakult ki. A fa univerzális termék volt ebben az időben, kellett a bútorkészítéshez, edényekhez, egyéb mindennapi cikkek előállításához, szükség volt rá az ipari és kereskedelmi tevékenység során, nagyon kellett a szállításhoz, s nem utolsósorban a fűtéshez. Fát sok helyről, de főleg a belső-somogyi hatalmas erdőségekből, a Festetics-, a Batthyány-, a Zichy- és a Széchenyi-uradalmakból lehetett vásárolni, de keresett termék volt ebben az időben a Murán és a Dráván leúsztatott stájer és karintiai, illetve krajnai jó minőségű fenyőfa is.43 Bajok voltak a hatalmas tömegű állatsereg elhelyezésével is. A korábbi úrbéri szerződések szerint az oppidum lakosainak rendelkezésére állt a kerekesi, bilkei és a péterfai puszta legeltetésre. Egy uradalmi tiszttartói jelentésből derül ki, hogy a 19. század első felében a lakosok sokat panaszkodtak arra, hogy nincs elég legelőjük, ám ez azért volt, mert előszeretettel adták ki a legelőket azoknak a kereskedőknek avagy mezőgazdasági termelőknek, akik az állatvásár alkalmából éppen itt akarták értékesíteni az állatokat.44 Nagyon sok szöveges leírás kiemeli azt, hogy Kanizsa volt a délnyugati és nyugati irányba folyó állatkereskedelem központja, ahol meg kellett szervezni a több napig ide hajtott és tartott állatok etetését. Egyes források megjegyzéseiből azt sejtjük, hogy az állatvásár alkalmával az állatok eltartására igénybe vették azt a területet is, amely a Magyar utcától a Berek felé terült el, s amely egyben ideiglenes legelőként is szolgált. A várost alkalmassá kellett tenni arra is, hogy a több napig itt lakó kereskedőket fogadhassa, nem véletlen, hogy már a 18. századi források is utalnak rá, hogy a városnak jelentős bevétele van a nagyszámú átmenő forgalmazó jelenlétéből. Egy-egy több napos vásár alkalmával a Piac tér sajátos sátorvárossá vált (voltak olyan piacok az országban, például Nagyvárad, ahol egy-egy országos vásár hat napig is eltartott),45 s városi vásárrend szabályozta a piac működését.46 A kereskedőknek minden egyes jelenlét alkalmával meg kellett váltania a sátorhelyet (hasonlóan a mai városi vásárok bérleti díjához). A vizsgált időszak alatt megkülönböztették a keresztény és a zsidó emberek vásári bérleti díját. 1744-ben például a következő díjtételeket állapították meg:47 Zsidók esetében: 1. Egy nagy sátor (stand) után: 35 dénár 2. Egy közepes sátor (stand) után: 25 dénár 3. Egy kis sátor (stand) után: 10 dénár Keresztények esetében: 1. Egy nagy sátor után: 35 dénár 2. Egy közepes sátor után: 15 dénár 3. Egy kis sátor után: 5 dénár Ugyanekkor a varasdi kereskedők sátordíját 15 dénárban állapították meg, a kanizsai szíjgyártók, kötélgyártók, szűcsök esetében 10 dénárt kellett fizetni, míg a köpönyeggyártókat és a szabókat 11 dénár terhelte. A 18. század első felében nagyon sok idegen kereskedő fordult meg a kanizsai vásáron, létszámukkal kiemelkedtek a légrádi, a kaproncai és az ún. olasz kereskedők, Clements Simon 1715. évi leírásában kiemelte azt, hogy a „sok volt a zsidó e kereskedők közt",48 Az állatok közül lovak, tehenek, ökrök esetében 2,5 dénár, juhok után 1 dénár, míg a sertések esetében 1,5 dénár volt a díj.4'' A 18. századi contractusok, valamint az 1811. évi úrbéri szerződés is világosan kikötötte hogy a „...a sátor és hely pénzt a Város maga részire fogja szedni".50 A város a bevétel növelése céljából néha mohó is volt a vásári díjak beszedésekor. Az 1830-as években több zsidó kereskedő panaszkodott, hogy a város jogtalanul, a korábbi szerződéseket felrúgva sokszorosára növelte a helypénz nagyságát. Érdekes jelenség, s így utólag szemlélve elég egyértelmű a jogsértés, s tulajdonképpen nem is értjük, hogy a vármegye végül is miért a városnak adott igazat.51 A vásári szokások hosszú időszak alatt állandósultak. Mivel a vásár volt Kanizsa éltető eleme, így szimbolikus szokások is kapcsolódtak az értékesítéshez. Egy 1743. évi iratból tudjuk, hogy a vásári időszak alatt „a város szabadság lobogó ki volt tűzve, azaz...vásári béke uralkodott", ilyenkor tilos volt bármilyen bűncselekményt elkövetni, s aki megszegte a törvényt, szigorú büntetésre számíthatott. 52 Esetünkben például a verekedést kezdeményező Hormann János György árendást arra ítélték, hogy „...14 napon belül keressen magának más helyet, serfőzőben többé ne főzzön".53 Alapvető követelmény volt a vásáron, hogy csakis jó minőségű termékeket 251 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) lehetett eladni. Az országban sok helyen korlátozták a cigányok vásárlátogatását, így például a szomszédos Somogy vármegyében 1817-ben előírták, hogy a kóbor cigányokat tiltsák ki a vásár területéről (akiknek állandó lakhelyük volt, azokra mindez nem vonatkozott).54 Kanizsán is okoztak problémát a cigány emberek, ám a 18. századtól kezdve a kanizsai hatóság tevékenységüket a cigányvajdán keresztül szabályozni tudta. A hatóságok a kereskedők védelmében sokszor utazó leveleket állítottak ki. A céhek is szigorúan őrködtek a kézműipari termékek minőségén, a piac monopolizálásának ügyében sok esetben nem riadtak vissza jogszerűtlen intézkedésektől sem. A helybéli piaci pozíciók védelme tükröződik abból a 18. század közepére datálható kérvényből, amelyben 19 kanizsai magyar boltos kérte Batthyány Lajos gróftól, hogy a kanizsai vásárban az olasz kereskedők ne árulhassanak magyar szalonnát és magyar tejterméket.55 Nagyon fontos vonása a vásároknak a hatóságok ármegszabási, limitációs joga, amelynek voltak jó és rossz oldalai is. Előnyös volt a limitáció annyiban, amennyiben szociális szándékot tartalmazott, hiszen megakadályozhatta az árak szélsőséges kilengéseit. A város nagyon sok terméknek limitálhatta az árát, mértékét. A kőművesek és ácsok napszámbérét a felsőbb hatóságok, a Helytartótanács és a Kamara határozták meg. A vármegyék korlátozták a hús árát, sok esetben a nemes telivérek hágatási díját is. Rózsa Miklós elemzéséből tudjuk, hogy a város tanácsa már 1714-ben úgy rendelkezett, hogy a mészárosok csak akkor kaphatnak engedélyt, ha jó minőségű terméket állítanak elő, ellenkező esetben az áru elkobzásával számolhatnak. Ugyanekkor döntöttek arról is, hogy a kocsmáknak azonos mértékrendszere legyen.56 1716-ban a Tanács megállapította, hogy további intézkedésig a „mészárosok a marha — és a bárányhús fontját 5 dénár helyett 4 dénárért, a disznó-és borjúhús fontját pedig 5 dénárért kötelesek árusítani".57 A Fejér megyei városok esetében a városi tanácsok már nemcsak az árakat befolyásolták, hanem sok esetben — a kézműiparosok visszaélései miatt — az ipari gyártási folyamatba is beleszóltak. Kanizsán az 1840-es években — a vármegye közgyűlési jegyzőkönyvei tanúsága szerint — a sütőmesterek és a pékek találták magukat szembe azzal, hogy a lassan feljebb kúszó árakon beszerzett gabona, illetve liszt miatt a limitált árú zsemle és cipó ára nem biztosít elegendő nyereséget a további termeléshez, s a veszteség oka a vármegye által korábban kiadott központi ármeghatározás.58 Természetesen olyan, ma divatos eljárásokhoz, mint például a termék tömegének vagy súlyának csökkentése, avagy a minőségrontás, nem lehetett folyamodni, hiszen a vásárok alkalmával erre felhatalmazott esküdtek járkáltak ellenőrzési céllal a sátorok között, a hajdúk pedig vitték utánuk a fenyítő eszközöket.5'' A péksüteményeknél a gabona áringadozásának megfelelően meghatározták azok súlyát, de még a kisütő kemencét is megszemlélték. Az általános elv az volt, hogy a városi szegénység létfeltételei ne romoljanak hirtelen, hiszen a tömegmozgalmak kezelése mindenhol komoly gondot okozott. Ugyanakkor különböző hatóságok limitációs joga kétségtelenül hátrányos volt a belső szabadkereskedelem erősödésére. Ezért érthető Széchenyi reformkori panasza, miszerint „...a hús megállapított ára minden derekas hizlalást haszontalanná tesz, hol pedig a hizlalás haszontalan, ott a gazdaságnak sarkalatos köve hibázik"."0 A vármegye vagy városi önkormányzatok ármeghatározási jogának érvényesítése ebben az időben a magyarországi árutöbbletek egy részét automatikusan a szabadabb külső piacok felé terelte. Tegyük még hozzá, hogy a bolti és piaci kereskedelem mellett az áruértékesítés új formái is kezdtek kialakulni, így például a házaló típusú kereskedelem is. Levéltári dokumentum erről az amúgy izgalmas szakmai kérdésről általában csak akkor keletkezett, ha a házaló tevékenység valamilyen érdeksérelmet okozott. Ez történt például 1794-ben, amikor a kanizsai német vargamesterek így panaszkodtak: „... itt városunkban lakozó egy némel Zsidó... bennünket mesterségünkben károsít, mivel Summásan öszve vett Bétsi munkákat házanként hordozván, ellenünkre olcsó pénzen árulja és adja". Érdemes talán végignézni a német vargamesterek indoklását: elmondják, hogy ők drága pénzen tanulták ki mesterségüket, régóta itt laknak, erkölcsös, tisztességes életet élnek, kemény munkájukkal biztosítják családjuk eltartását, s céljuk nem a drágaság fenntartása, hanem a tisztességes kereset megszerzése azért, hogy az adófizetést teljesíteni tudják s családjukat eltartsák, a piaci kínálatot biztosítsák. Ezzel szemben a házaló zsidó kereskedő mesterséget nem tanult, az országos terhek viselésében nem vesz részt, földesúri zsellérként kedvezményekben részesül, s tevékenysége szemben áll a régi gyakorlattal és szokásokkal. Nyilván két gazdasági értékrend ütközik össze az ilyen panaszban, de talán ez a két eltérő szemlélet és gyakorlat pontosan mutatja a kereskedelem változásának irányát is. Hogy új jelenségről volt szó, azt a tanúvallomások is mutatják, hiszen például a megidézett Popovits Tamás görög kereskedő azt vallotta, hogy „...ennek előtte mint egy 25 Esztendőkkel tsak egyedül az engedtetett meg, hogy az ollyas Dámáknak selembül elkészült lábbeliket, mellyek általunk az időben ritkán kívántattak az Boltokban tartani szabad volt légyen, az házoltatás pedig már akkor is tilalmaztatott". Leírták azt is, hogy az említett zsidó házaló elszemtelenedett, mert bár bepanaszolták mindenhol, tovább folytatja „allyas kereskedését...még most is házonként járogat tapasztaljuk, azért továbbá meg szenvedni nem 252 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) akarjuk, egyben ellen állunk". Végül is a hatóságok meghátráltak, s a város határozata kimondta, hogy „csak olyatén portékáknak házanként való árulása lévén szabados, melyek itt a Városba ...mester emberek törvénygyakorlása miatt nem készttetnek..."6'' Végül jegyezzük meg, hogy a vizsgált 160 év alatt egyértelműen kirajzolódik az a tendencia, hogy a városnak egyre nagyobb szüksége volt a vásári bevételek növelésére. Egyrészt a vásárok működtetése egyre több pénzbe került, hiszen mind több és több embert kellett fizetni az ottani felügyeleti tevékenységéért, másrészt pedig drágább lett a vásárokhoz kapcsolódó adminisztrációs és igazságszolgáltatási tevékenység is. A város kiadásai a népességnövekedés következtében is jókorák voltak, s ha azt nézzük, hogy 1690—1849 között hozzávetőlegesen tízszeresére nőtt a város lakossága, akkor érthető is, hogy a város egyre több pénzt akart beszedni a vásárból. A 18. században még az úrbéri contractusokban úgy becsülték, hogy a vásárból 800 forintjövedelme van a városnak, sőt a reformkor hajnalára ez már jóval meghaladta az 5000 forintot, s a forgalom emelkedésével további bevételekre lehetett számítani. Azt pontosan tudjuk az 1826. évre vonatkozóan, hogy a város költségvetésének bevételeiben — ha levonjuk a katonatartás után járó díjat — mintegy 40%-ot tett ki a vásárokból származó pénzösszeg." 4. A piaci árak változásai Egy kereskedelemorientált város gazdasági rendszere fokozottan érzékeny minden olyan külső (makrogazdasági) változásra, amelynek hatásai leginkább a piaci árak módosulásaiban látszanak. Sajnos a 18. század nagy részére vonatkozóan nem tudjuk nyomon követni a legfontosabb piaci termékek ármozgásait. Szerencsére azonban a Somogy Megyei Levéltárban sikerült megtalálni a kanizsai hetipiac gabonatermékeinek árlistáját az 1796—1834 közötti időszakra vonatkozóan. Ez azért fontos, mert hosszú időn át azonos szerkezetben rögzítették az árak változásait.63 Forrásunk negyedévi átlagárakat tartalmaz, amelyben egyszerű számtani átlagot használtak a negyedéves nagyságrendek leírásához, s folyamatosan közlik pozsonyi mérőnként a búza, a rozs, a zab, a kukorica , illetve esetlegesen a hajdina piaci árait, valamint szintén esetlegesen a széna mázsánkénti piaci árait. Nézzük meg először a két legfontosabb korabeli alapélelmiszer, a búza és a rozs árainak 38 év alatti változásait! A grafikonról leolvasható, hogy a koalíciós háborúk miatt állandóan jelenlévő állami, valamint a népességnövekedés miatt bővülő magánkereslet mind a két termék árát alapvetően megnövelte, ám ez a növekedés meglehetősen ciklikus maradt. A búza és a rozs árgörbéi szinte kirajzolják a jelentősebb hadiesemények időhatárait (gondoljunk csak 1797- re, 1801-re, 1805-re, 1809-re, avagy az 1810-es évek szinte folyamatos háborúira egészen 1815-ig, illetve a gazdaság holtmozgásának tekinthető 1816—17. évre). Minden kisebb-nagyobb take-offot egy megtorpanás követ, amelynek során visszaestek az árak, ám azt követően újra jelentősebb nekilendülés következett be. A búza esetében az igazi nagy kiugrás egyértelműen az 1809. és az 1815. évhez kapcsolódik, amikor a megelőző évekhez képest csaknem duplájára emelkedtek az árak. Érdekes viszont, hogy a megmaradt egyéb levéltári források alapvetően a búza és zab, s nem a rozs állami felvásárlását mutatják, ám mégis azt látjuk, hogy a búza árváltozásait a rozs — valamivel alacsonyabb szinten — mindvégig követi. Nem tudjuk egészen pontosan megmagyarázni a folyamatot, de csábító arra gondolni, hogy az alacsony termelékenységű magyar mezőgazdaságtól oly mértékben vont el búzát az állami kereslet növekedése, hogy annak helyére a fogyasztásban a rozs lépett, vagyis a rozs esetében az árnövekedést kiváltó ok részben a hazai fogyasztás emelkedése lehetett. (TermészeKaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) 253 tesen az árak emelkedésének csak az egyik közgazdasági vonatkozása a kereslet emelkedése, azt azonban mindenképpen látni kell, hogy a jelentős hiány is gyorsan növelheti a termékárakat.) Nézzük meg a továbbiakban a búza és a rozs mellett a birodalmi hadsereg lóellátása céljából fontossá váló zab ármozgásainak kapcsolatát! növekedés mértéke igen korlátozott nagyságrendű maradhatott. A széna esetében sem láthatunk nagy fellendülést, bár tudjuk, hogy a hoffactorok igen jelentős mennyiségben kereskedtek vele. Érdemes egy pillantást vetni a szezonalitásra is, hiszen tudvalevő, hogy az alacsony termelékenységű magyar mezőgazdaságban évszakonként is igen Látható a szalagdiagramról, hogy a zab árának emelkedése jóval elmaradt a búzáétól, vagyis a termelését tekintve igénytelen szemes takarmánynövény kevésbé volt árérzékeny, mint a tiszta búza. A zab ára az 1790-es évek vége felé még eléri a búza árának felét, de a 19. század első évtizedében attól már egyre inkább elmaradt. A zab árnövekedésének csúcsát 1811-ben érte el — tehát valamivel később, mint a búza —, ám ára a búza árának csupán 40%- át tette ki. 1811 után a visszaesésnél viszont a csökkenés üteme is kisebb volt a zab esetében, mint a búzánál. Az árnövekedési folyamat 1813 után újra indult, s a háború utáni időszakban volt olyan év, amikor a zab ára már elérte a búzáénak 70%-át. 1818 után az általános európai árdepresszió időszakában visszaállt a régi rend, vagyis a zab ára igen alacsonyan állva általában a búza árának 20— 30%-át tette ki. Még meg kell jegyeznünk, hogy forgalmazási, szállítási adatok ugyanakkor nagy tömegű államilag felvásárolt zabmennyiségről tanúskodnak (lásd később a Gottlieb Mayer-féle fuvarozást). A magyar mezőgazdaságban főleg a 18—19. század fordulójától termelt kukorica esetében is nagymérvű áremelkedést figyelhetünk meg a vizsgált 38 év alatt (ábraszerű bemutatásától, sajnos, helyhiány miatt el kell tekintenünk). Áremelkedésének görbéje kétségkívül kisimítottabb, s nincsenek benne nagy ugrások, de a két nagy fellendülés itt is megfigyelhető. A hajdinára vonatkozó szórt adatok viszont nagyjából azt mutatják, hogy itt nem lévén komoly állami felvásárlási akarat, a termelők és a kereskedők csupán a polgári keresletre számíthattak, így az árnagy árkülönbségek mutatkozhatnak. A búza esetében a kiemelkedően magas árakkal bíró években a negyedévi árakat tekintve 2,5—3-szoros árkülönbségek is megfigyelhetőek; így például váltócédulában számolva 1811-ben az első három hónapban még csak 10 forint volt egy pozsonyi mérő búza ára, ezzel szemben az év végén már 24 forintot is megadtak érte. Van azonban ellentétes példánk is: az egy évvel későbbi adatok szerint az év eleji 29 váltóforintos árral szemben az októbertől decemberig tartó ciklusban már csak 13 forint 36 krajcár volt a búza ára. Forrásunk segítségével — itt most nem részletezhető számításaink alapján — megállapítható, hogy a rozs és a búza esetében is hasonló jellegű szezonális eltérések voltak. Sasfi Csaba egyik tanulmányában részletesen elemezte az 1821-28 közötti esztendőkre a kanizsai árak változását az empórium jelentései alapján, s összehasonlítva az időszak adatait egyéb magyarországi városok ármozgásaival, azt állapította meg, hogy„a veszprémi piac árai a bécsit követik..., míg a többi vizsgált magyarországi piac árai alig térnek el egymástól" Mindez azt mutatja, hogy erre az időre a piacgazdaság, az üzleti rendszer egységesedése már megindult Magyarországon, bár még igen hosszú idő kellett az országos mértékű relatív kiegyenlítődéshez. 5. Kanizsa mint piacközpont Az 1970-es évek második felétől a magyarországi tudomány rendszerében egyre nagyobb szerephez jutott a térgazdasági elemzések módszere, valamint a matematikai statisztika eszközrendszere. Ennek 254 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) eredményeképpen készült el az az iránymutató elemzés, amely az 1828. évi országos összeírás adatai és megjegyzései alapján az ország piacos helyeinek sajátosságait és rendszerét elemezte.65 (Mindjárt hozzá kell tenni, hogy az első munka után több kisebb regionális jellegű tanulmány és egyéb szakmunka tette árnyalttá Bácskai Vera és Nagy Lajos korábbi megállapításait.) A szerzők — és főleg Bácskai Vera későbbi tanulmányai Kanizsával kapcsolatban — azt a már mások által is sokszor ismételgetett megállapítást tették Kanizsáról, hogy a tiszta körzetet tekintve az igen előkelő hetedik helyen állt az ország városai között, ugyanis több mint 122 000 embert lehetett a piackörzetbe sorolni. Kicsit ellentmondásosnak érezzük viszont annak megállapítását, hogy a város jelentékeny piaccal rendelkezett, ugyanakkor „...inkább a forgalom színhelyeként, mint aktív részeseként bírt vonzáskörzettel". 1''6 A szerzők az összeírás adatai alapján Kanizsán 36 kereskedőről írnak, ezzel szemben mi 40 kereskedőt számláltunk össze; ugyanakkor 170 iparos is a városias jelleget erősítette, akik 36 mesterségbe voltak sorolhatók.67 Azt azonban mindjárt hozzá kell tennünk, hogy az 1828. évi összeírás Kanizsa város esetében jelentősen torzít, sőt oly mértékben félreinformál, hogy abból a kereskedelem megítélésére vonatkozóan helyes eredmények gyakorlatilag nem is születhetnek. Ha megnézzük közvetlenül az 1828 előtt és után készített adóösszeírásokat, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy a kereskedők száma mintegy 10—12%-kal nagyobb volt, az iparosok esetében pedig legalább 15%-os növekedést érzékelhetünk."8 Amikor a kanizsai kereskedők tucatjait vizsgáljuk, szó sincs átláthatatlan tömegű, nagyszámú kereskedőről, a kutató néhány heti munka után már az összes nevet tudja kívülről. Vizsgálatunk során megpróbáltunk életpályákat összeállítani, s azt kellett látnunk, hogy a kereskedők ott éltek Kanizsán az 1820-as évek első felében (korábban is), meg az 1830-as évek első felében is, így semmi okunk sincs azt feltenni, hogy néhány évre elköltöztek a városból, majd pedig gyorsan visszaköltöztek. Ugyanakkor arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hogy az iparosok nagy része egyben kereskedő is volt. Hasonló torzításokat érzékelhetünk a kereskedők vagyonának megállapításánál; nincs kétségünk arról, hogy az 1828. évi összeírás valóban alacsony jövedelmet állapít meg, hiszen magunk is láttuk és vizsgáltuk az összeírást, azonban más források világosan mutatják a vagyon egyéb utakon való megnyilvánulásait: a kereskedők által megvásárolt házakat, a hatalmas, de mégis kifizetett árendát, a jelentős forgótőkét stb. Mindebből az is következik, hogy — s hangsúlyozzuk, megállapításunk csak Kanizsára vonatkozik — az 1828. évi összeírás adataiból végzett besorolást és piackörzeti megállapításokat nem tartjuk relevánsnak, véleményünk szerint az alulértékeli Kanizsa városát. Állításainkhoz az elkövetkező fejezetek lesznek hivatva közvetett bizonyítékokat szolgálni. II. AZ URADALOM ÉS A KANIZSAI KERESKEDELEM A kereskedelmet vizsgálva mindenképpen fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy Kanizsa városa a környék jelentősebb kiterjedésű arisztokrata uradalmainak is legfontosabb piacos helye volt. Hadd emlékeztessünk rá, hogy Kanizsa környékén helyezkedett el az Inkeyek pallini és iharosberényi uradalma, a Batthyányak, illetve később a Zichyek vrászlói, a Szapáryak letenyei uradalma, a Széchenyiek zalai uradalmai, a Festeticsek szentmiklósi és csurgói nagybirtoka stb., vagyis igen sok olyan uradalom, amelyek több tízezer holdas, s jelentős allodiálissal és majorsági termeléssel rendelkező földesúri birtokok voltak, s amelyek a legtöbb esetben a reformkorban szántóföldi növénytermesztésre, azon belül főleg gabonatermelésre, illetve juh- és szarvasmarha-tenyésztésre rendezkedtek be. S akkor még nem is beszéltünk magáról a Batthyány Fülöp herceg kanizsai s homokkomáromi, mintegy 30 000 holdas uradalmáról, amelynek termékeit természetesen megint csak Kanizsa piacán adták el.69 A reformkorban a kanizsai uradalom egyre jelentősebb árutermeléssel foglalkozott már, jellemző példa erre, hogy 1843-ban az uradalmi vendégfogadókban talált vevőre 3845 akó bor.70 Az uradalmi árutermelést illetően Kanizsa város földesurán kívül a fent említett nagybirtokok közül a reformkorban egyre inkább a 24 000 holdas vrászlói uradalom birtokosa vált meghatározóvá. Ennek oka az volt, hogy a vrászlói uradalom egészen 1842-ig a Batthyányak grófi ágának uradalma volt, amely 1842-ben az ekkor még kiskorú czifferi Zichy grófok birtokába került, akiknek a nevében Batthyány János veje, gróf Zichy Károly irányította az uradalom működését.71 Ennek az uradalomnak volt a direktora a németújvári származású sóskúti Tárnok Alajos, aki korábban a Batthyány János- féle uradalmak exactora volt. A nagy műveltségű, több nyelven beszélő és író, képzett jószágkormányzó a kanizsai Védegylet egyik legfőbb szervezője lett, valamint ott bábáskodott a nagykanizsai Takarékpénztár 1845. évi létrehozásánál is. Sokat fáradozott a kanizsai gimnáziumnak főgim255 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) náziummá emelésén is. A nemesi származású jószágkormányzónak (aki mellesleg három megyében, Vasban, Somogyban és Zalában táblabíró is volt, s Csáfordon mintegy 50 hold tulajdonosa) az 1840-es években Kanizsán éltek fiai is, Alajos, Imre, Károly és Ignác, bár mindjárt hozzátehetjük, hogy két feleségétől összesen 20 gyermeke született, közülük azonban csak heten nőttek fel. (Kanizsán 1843-ban 25 felnőtt nemest írtak össze.) Egy későbbi forrás szerint „...olyan volt..., mint valami régi pátriárka, hófehér bajuszával és szakállával, meg a honalapító Árpádra emlékeztető sas orrával".72 Tárnok Alajos hathatósan befolyásolta a város fejlődését, többek között a kórházban ágyalapítást tett, előmozdította a város későbbi rendezését és a közvilágítás kialakítását. Az általa építtetett családi kápolna a kanizsai városi köztemetőben volt. A vrászlói uradalom 1832 óta rendelkezett Kanizsán egy magtárral, ahova az értékesítésre szóló gabonát behordták s tárolták. Az uradalom önállósulása után, 1843-ban a vrászlói uradalom tulajdonosa megvásárolt Kanizsán egy házat, amelyet később ún. „Tárnok-ház"-nak neveztek a városlakók, valamint ehhez egy telket, amelyhez 11,5 hold szántóföld, 1,25 hold rét, valamint 3 holdnyi legelő is tartozott, s amely „...az igazgató Úr által használtatik". Az emeletes Tárnok-ház a központban volt, a Fő útra nézett, a hátsó részeiben gabonaraktár volt, és „...vagyon több boltok benne", amelyek közül Vidakovich Szidónia bérelt egyet 100, Pollák Ferenc egy másikat 120 forintért, Oberimer Karina egy szoba és konyhás lakásért 40 forintot fizetett, valamint Tárnok Alajos igazgató 15 forintot fizetett egy kis szobáért, vagyis 1848-ban összesen 395 forint bevétele volt a vrászlói uradalomnak a kanizsai házból" (Érdekes, hogy a katolikus Tárnok Alajos csak olyan boltosokkal, kereskedőkkel szerződött, akik szintén katolikusok voltak.) Ez a Tárnok-ház valójában ugyanaz az épület volt, amely Széchenyi István gróf tulajdonában volt a korábbiakban,74 ám a gróf azt eladta, s így került a vrászlói uradalom tulajdonosának kezébe. Ezt az épületet később lebontották, s ezen a telken keresztül nyitották meg a ma is meghatározó jelentőségű, délre vezető Csengery utcát. Ennél sokkal lényegesebb, hogy az igazgató állandóan ott lakott, onnan irányította az uradalom gazdálkodását, s pontos információi voltak a kanizsai piac árairól, az eladási lehetőségekről stb. Batthyány Fülöp herceg bevételei között a reformkorban már egyre jelentősebb pénzösszeget jelenthettek a kanizsai zsidóságtól megszerzett különféle adók, illetékek, bérleti díjak. A herceg igen jelentős bevételt ért el saját (mezővárosi) fundusai bérbeadásából, a város által fizetett árenda is folyamatosan növekedett. Ugyanakkor az uradalmi vezetők pontosan tudták, hogy a kereskedelemorientált népesség szívesen vásárolna új telkeket, amelyek pedig hosszú távú bevételeket biztosíthatnak. Nem véletlen, hogy a reformkorban, 1835. szeptember 24-én kelt az a földesúri leirat, amelyben Batthyány Fülöp herceg engedélyezte a „...zsidó templom mögötti 14 651 négyszögöl földet házhelynek kiosztani", kivéve azokat a telkeket, melyeket a zsidó közösségnek kórházként ígért. A megvehető telkek után évi 5 ezüst forintot (1 forintot 3 húszassal számítván) kellett a vásárlóknak fizetniük.75 A földesúr vásárolt is telkeket, így például 1845- ben azt a fundust vette meg Then Györgytől és feleségétől, Kipflig Amáliától, amelyet keletről az „Urodalmi Zöldfa vendégfogadó", illetve Spánier Ferdinánd kereskedő és Nőthig Ferenc fundusai határoltak. Érdekes megjegyzése a szerződésnek, miszerint „ez a ház a Kispiarczra nyílt, ugyanakkor a Nagypiarcz mellett feküdt". Ebből akár arra is következtethetünk, hogy elvált egymástól az 1840-es évekre a két piac tevékenysége, ám azt sajnos nem tudjuk, hogy mit rejtett a megkülönböztetés, vagyis mivel foglalkoztak a Kispiacon. Ebben az esetben az ingatlan tulajdonváltozása a szerződés szövege szerint azért következett be, mert a tulajdonosok megöregedtek; a ház „...nékünk elgyermekesedett", s ráadásul némi adósságot is terheltek már rá. A fundus 3406 négyszögölnyi volt, a herceg 4000 forintért vette meg.76 Az igazi nagy bevételt a városban lévő uradalmi épületek kiárendálása jelentette. Batthyány herceg a reformkor végén már olyan árendabevételekhez jutott Kanizsa városában, amilyen összeghez máshol akár 15—20 000 holdas uradalomra lett volna szükség. Az 1840-es évek vége felé a földesúri épületek árendába adásából ezüstben mintegy 8500, a többi városi fundusért kb. 5—6000, míg az uradalom gazdálkodásából adódó árendájaképpen 4—5000 forinthoz, összesen tehát mintegy 18 000 ezüstforinthoz jutott. Nézzük meg, milyenek is voltak ezek bérleti összegek, melyeket olyan táblázatban gyűjtöttünk össze, ahol jelöltük az épület és a bérlő nevét is!77 A népesség s azon belül főleg a zsidóság szaporodása amúgy is óriási földesúri üzlet volt, hiszen ez a társadalmi réteg közismerten nem rendelkezhetett 1840 előtt földtulajdonnal, gabonát nem termelhetett, viszont fogyasztása révén rászorult a mezőgazdasági termékekre, így például gabonára, borra, s ezáltal a földesúrnak állandó piacot jelentett. Több olyan forrás is maradt, amely egyértelműen bizonyította, hogy a zsidó közönség a földesúr mezőgazdasági termékeinek biztos fogyasztója volt, másrészt pedig a helybéli zsidó kereskedők számára a 30 000 holdas kanizsai és homokkomáromi uradalom termékeinek forgalmazása jelentős jövedelemszerzési lehetőséget jelentett.78 A város határában lévő erdőben lévő gubacs szedését 1846-ban 10 évre adták bérbe két gazdag helyi kereskedőnek, Leszner Bernárdnak és Lővinger Izraelnak. 7'' 256 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) Az épület neve A bérlő neve Bérleti összeg A bérlet tárgya ( ezüstforint/év) Chinorány Boldizsár- Chinorány Boldizsár 500 postaház + lakás féle ház Halfen Lázár 80 bolt Rotschild Eszter 52 bolt Chinorány József-féle May er Kirschner 60 bolt ház Weiss Henrik 192 bolt Ellenberger Vilmos 136 bolt Haragos Mihály 84 bolt Szukits Salamon 12 istálló Mülhoffer Sándor 2 jégverem Then-féle ház Kohn Henrik 340 lakás + egyebek Pichler Móritz 120 lakás + egyebek Hofman Samu 86 lakás + egyebek Spánier-féle ház Stern Henrik 191 lakás + egyebek Mázsáló ház Schlesinger Hermán 200 mázsaház + raktárak Tárház Kaán Károly 51 gabonaraktár Zöldfa épületben Nagy Ferenc 40 bortöltő szoba Pankovics János 20 pince fele Vendégfogadók: 1. Zöldfa Blümlein Fridrik 1400 vendégfogadó 2. Sas — Czelczer János 300 vendégfogadó 3. Korona — Özv. Gobra Jánosné 1000 vendégfogadó 4. Ökör — Gáspár Ferenc 140 vendégfogadó 5. Kiskanizsai — Nagy Ferenc 740 vendégfogadó Kiskanizsai volt mérnöki lakás — Thausz Izrael 82 lakás Piaci nagy épület — volt kávéház — Neuman Anna 121 bolt — 5. sz. lakás — Lőwinger Amália 275 lakás — 11. sz. bolt — Neiszer Károly 180 bolt — 1. sz. lakás + — Ebenspanger Emánuel 200 lakás + istálló istálló — Veiser János vasárus 200 lakás + istálló — 2. sz. lakás — Vesier János 80 raktár — uott: pince, padlás — Özv. Lőwinger Amália 80 raktár — új pince + padlás — Schertz Leopold 80 raktár — új pince + padlás — Schertz Leopold 82 bolt + raktár — bolt + tárház — Schertz Lepold 90 bolt + raktár — bolt + tárház — Ebenspanger Emánuel 150 bolt + raktár — 13. sz. bolt — Velich János 140 bolt + raktár — 12. sz. bolt — Schlesinger Hermán 130 bolt — 14. sz. bolt — Rott Antal órás 45 bolt — bolt Weiss Salamon 76 bolt — 10. sz. bolt Zsidó Közösség 172 lakás + mészárszék, — lakás + ólakkal, tárolóval mészárszék — Kitzelberger Ferenc 500 vendégfogadó A jelentősebb nagykereskedők esetében a biztos piacot mindig az uradalmak jelentették; a Grosshandlerek megbízottai állandóan látogatták az uradalmakat, sok esetben auszugális kölcsönöket adtak a nagybirtokosoknak. Az egyik kanizsai nagykereskedő, k. k. Lőwenstein Móric például gróf Széchenyi István termékeit vásárolta fel, kölcsönt adott neki, amellyel a termelési folyamat végrehajtása biztossá vált, s utána előre lekötött áron megvásárolta a gabonát vagy a gyapjút.80 Széchenyi István gróf naplójából tudjuk, hogy az 1840-es években mindez állandóan így zajlott, de ismert eset Schey Fülöp tevékenysége is, aki a környék Batthyány és Zichy uradalmaiban tette következetesen ugyanezt.8'' 257 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) III. A KERESKEDŐK ÉS VÁLLALKOZÁSAIK A kanizsai kereskedő társadalom vizsgálata során a kutatónak igen komoly módszertani problémát jelent a városi gazdasági rendszer lényege; ennek az alapvető oka az, hogy alacsony volt a munkamegosztás színvonala, s a foglalkozások nem különültek el egymástól. Mivel a város az idők során egyre inkább a kereskedelemre épített, szinte minden lakója kényszerűen áruértékesítéssel is foglalkozott. Érdekes színfoltja ez a város gazdasági rendszerének, mert alig találni olyan magyarországi várost, amelyik ennyire a forgalmazás szférájára építette volna fel gazdálkodási-megélhetési rendszerét. Hadd említsünk meg néhány olyan tényt, amelyik mindezt elég világosan kifejezi. A földesúr és a város társadalma között létrejött úrbéri szerződések mindegyike arról tanúskodik, hogy a földesurak mindegyike inkább a készpénzt igényelte a népességtől, semmint a robotot, vagyis a város jelentős összegeket fizetett relatív szabadságáért. A mezőgazdasági fejezetben elemeztük, hogy a város az 1753. évi szerződés szerint 700 forintot, az 1773. évi szerződés szerint 1600 forintot, míg az 1811. évi úrbéri contractus szerint már 3000 forintot fizetett árendaként az általa használt földekért,82 s ezenkívül még számos egyéb készpénzbeli jövedelme is volt a földesúrnak a város lakosaitól, így például a dézsma megváltása, vagy egyéb földek használata után stb. Mindez azt jelenti, hogy legyen a társadalom tagja klasszikus gazda avagy iparos, esetleg kereskedő, egyaránt készpénzjövedelemre kellett szert tennie az adó kifizetéséhez, vagyis a városi lét a társadalom elemeit kényszerűen kommercializálta, hiszen a termelőnek a termékek forgalmazásával is foglalkoznia kellett. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a városi népesség igen jelentős százaléka foglalkozott ipari termeléssel, márpedig az egészen biztos, hogy nem saját szükségletre termeltek csaknem 70 szakmában, hanem piaci értékesítésre. A dicális conscriptióknak a 19. század első feléből megmaradt füzetei világosan utalnak szinte mindegyik iparos esetében arra, hogy a háztartások általában rendelkeztek 1-2 lóval, így — ismerve a kor ipari struktúráját — joggal feltehetjük, hogy az iparosok szállították is termékeiket, tehát nemcsak saját városuk piacain, hanem máshol is megjelentek árucikkeikkel. Tipikus jelensége ennek a kornak a szekerekkel házaló iparos. Forrásszerűen nehéz bizonyítani, de tudjuk, hogy a háztartásokban élő házatlan zsellér jogi kategóriájába tartozó egyének gyakran fuvarosként, eladóként, szállítóként működtek közre a forgalmazásban. Ennél már egy kategóriával gyengébb anyagi helyzetre utal a házaló léte, aki egy batyuval a hátán járta a vidéket, s így próbált túladni termékén. Az ilyen kereskedő iparosokra igen sok szakirodalmi példát találhatunk, említsük meg többek között a T. Mérey Klára által elemzett Tolna mezőváros iparosainak egy részét.83 S végül ott voltak a városban a hivatásosan kereskedelemmel foglalkozó emberek, akiknek létszáma folyamatosan szaporodott, de igen jelentős ingadozást is mutatott. Magyarországon, így Kanizsán is a kereskedők származása heterogén volt. Előfordultak köztük helybéli avagy idegenből jött keresztények, görögkeleti vallásúak, s egyre nagyobb számban zsidók is. A kor törvényei, a mezőváros belső jogi szabályai, valamint a szokásjog igen jelentős különbségeket teremtettek az egyes társadalmi csoportok számára. E különbségek a forrásokat is elválasztották egymástól, s ezért amikor a kereskedők társadalmáról beszélünk, akkor valójában eltérő jogi körülmények között élő és működő kereskedőkre gondolunk. Nézzük meg a kereskedők jelentősebb csoportjait az 1690—1849 közti időben! 1. A kanizsai görög kereskedők Közismert jelenség, hogy a görög kereskedők a 16— 17. századi Török Birodalomban mind a távolsági, mind a lokális kereskedelem területén egyre nagyobb szerepet játszottak. Számuk a hódoltság során folyamatosan emelkedett Magyarországon is. Az is egyértelműnek látszik, hogy a hódoltsági időszak vége felé Kanizsán és környékén meglehetősen sokszínű társadalom alakult ki, voltak itt többek között németek és magyarok, görögök és mohamedánok, szlávok (gondoljunk csak a „Rácváros" elnevezésre) különböző csoportjai, cigányok stb. Az 1690. évi visszafoglalás után természetesen megváltozott a lakosság összetétele, a mohamedánok kiszorultak, s a görögök száma is megcsappant. Ugyanakkor Magyarországon a görögök kereskedelme védett volt, hiszen nagy szükség volt tevékenységükre, nem véletlen, hogy Zala megyében is egyre nagyobb számban bukkantak fel a 18. század során. Elsődlegesen a mezővárosokban telepedtek le; források bizonyítják, hogy előfordultak Csáktornyán, Légrádon, Zalaegerszegen, Sümegen, Keszthelyen, Szentgróton, s nem utolsósorban Kanizsán is. Füves Ödön kutatási eredményeire támaszkodva azt mondhatjuk, hogy származási helyük döntő részben a makedón terület volt.84 A görög kereskedők beáramlása és aktivitása az 1718. évi pozsareváci béke után fokozódott, s bár ellenük számos kifogás merült fel, az uralkodói 258 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) rendeletek végül is megfelelő mederbe terelték kereskedelmi tevékenységüket. A görög kereskedők elsősorban török területekről származó termékekkel foglalkozhattak, ám sokan közülük ezt áthágták, s mindenfajta árucikket árultak, vámot pedig nem fizettek. A görög kereskedőkre szükség volt, hiszen tevékenységükkel megkímélték a lakosságot távoli piacok felkeresésétől, viszonylag olcsón árultak, fuvarlehetőséget nyújtottak, pénzt kölcsönöztek, s az uradalmak is hasznosítani tudták tevékenységüket. 85 Az 1771. évi görög és latin kereskedőket rögzítő adatok alapján Nagykanizsán két görög kereskedő famíliát találunk: Georgius Jankovicsét, aki boltjában két segéddel és egy szolgával árult bécsi árukat, ugyanakkor 4 lóval rendelkezett; nyilvánvalóan az áruszállításhoz volt szüksége rájuk. A másik família a Popovics volt, ekkor négy testvér, név szerint Georgius, Demetrius, Michael és Koszta képviselte a családot. A négy testvér vállalkozása szintén bécsi termékekre épült, és szintén négy lóval rendelkeztek.86 A kereskedők meglehetősen mobil népességcsoportot alkottak a korabeli Magyarországon. Ezt Kanizsa esetében az is mutatja, hogy egy 1774. évi összeírás szerint a Jankovics cég eltűnt a városból, de 1779-ben újra felbukkant, tehát fluktuáció itt is volt. Ugyanakkor a Popovicsokból kettő maradt, de Demetrius és Georgius már önálló kereskedőként működött. Valószínűleg önálló háztartást hoztak létre, hiszen az összeírás azt is elárulja, hogy mindkettejüknek volt már felesége, illetve egy-két gyereke. Egy századvégi városi Protocollum-bejegyzésből azt is tudjuk, hogy a Popovics bolt a Piac tér keleti részén volt. A Popovicsok különben 1761-ben költöztek be Szipiszchából, négy évvel később feleségüket is magukkal hozták, s magukat a Habsburg császár alattvalójának tekintették. Az 1773. évi fundusfelsorolás szerint Dömötör Popovics a Piac téren rendelkezett telekkel, a neves Chinorány-féle házhoz képest északi irányban a harmadik fundus volt az övé, s árendaként 2 forint 7 krajcárt fizetett. Az 1761. év volt a döntő a Jankovicsoknál is: egy későbbi görög összeírás megjegyzéseiből derül ki, hogy Ladislaus és Johannus Jankovics is ekkor költözött be a városba, feleségüket is elhozták, majd esküt tettek. Ugyanakkor a görögök száma nőtt is a városban, hiszen az 1779. évi conscriptióban felbukkan a 43 éves Sissi Axenti, aki 1776-ban Péterváradon át jött Kozaniból, a felesége egyelőre még ott maradt, emiatt nem tudott esküt tenni. Jelenléte törvényes volt, hiszen rendelkezett útlevéllel, tevékenysége pedig alapvetően török árukkal való nagybani kereskedés volt.87 Az a tény, hogy letelepült lakosként görög kereskedőkkel csak a 18. század második felében találkozunk, minden bizonnyal összefüggésben van azzal, hogy a város 1690. évi határozata szerint Kanizsán igen sokáig csak katolikusok telepedhettek le.88Ám az 1744. évi gróf Batthyány Lajos nádorféle vásárlás — de talán korábban már valamelyik Szapáry-időszak is — egészen biztosan jelentős áttörést hozott ebben, hiszen ha a város telkeire nem is, de a földesúri fundusokra a földesúr azt telepített le, akit akart, tehát nem véletlen, hogy az urasági alkalmazottak mellett egyre nagyobb számban jelentek meg árendások, köztük zsidók, szerbek, illetve görögök is. Az 1733-ban kelt birtokleírás szerint „Kanizsán vagyon két görögh...bolt...", vagyis már ekkor jelen voltak a mezővárosban.89 Minden bizonnyal joggal teszi fel Füves Ödön, hogy a görögök száma folyamatosan növekedett Kanizsán, hiszen a 18. század végén már iskolájuk és imádkozó helyük is volt. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy források nem támasztják alá tömeges jelenlétüket, néhány famíliánál több a vizsgált korszakban Kanizsa városában nem lakhatott. Jelentőségük azonban jóval nagyobb volt számarányuknál, hiszen a kereskedelmi kultúra meghonosítása, az állandó bolt létrehozása, a Piac téren való jelenlét sokat adhatott a városnak. Nem véletlen, hogy a kápolnájuk is közvetlenül a Piac tér mellett épült a 18. század vége felé. 1801-ből van tudomásunk egy Affrati nevű görög boltosról, továbbá a 18. század vége felé megjelent a nagy befolyással bíró Dobrovics-família is a városban. Dobrovics Mihály felesége, Elena a görög Maurici családból származott, s későbbi forrásokból tudjuk, hogy a család görög eredetűnek vallotta magát. (Mindez azért érdekes, mert egy 1768. évi háztulajdonosi kimutatásban szerepel Dobrovics János neve, de semmi nem utal arra, hogy görög lenne, minden bizonnyal azért, mert származását tekintve a família szerb volt.) A görög családok társadalmi integrálódását mutatja egyfelől az, hogy az 1811. évi úrbéri szerződés szerint a görögök az úriszék intézménye alá tartoztak, másfelől pedig, hogy 1810-ben Dobrovits Ignác kereskedő és kalmárt, valamint Axenti János kalmárt felvették a purgerek közé, vagyis a famíliák a város kiváltságos kisebbségébe emelkedtek.90 Egy 1811. évi feljegyzésből tudjuk, hogy Dobrovics Ignác kalmár többek között különféle színű posztóterméket, atlaszselymet, patyolatot, gyolcsot, conofart és drága fátylakat is árult, vagyis minden bizonnyal textilkereskedő volt, aki keleti termékekkel foglalkozott. 91 A bőrkereskedelemmel foglalkozó Axenti család tagjai a reformkorban is fontos szerepet játszottak Kanizsa gazdasági életében, elég csak arra utalni, hogy 1845-ben az Axenti-házban alakult meg a Nagykanizsai Takarékpénztár, amely egészen az 1870-es évekig a ház felső szintjén működött.92 Az említett épületet 1817-ben emeltette Axenti bőrkereskedő, hét évvel azután, hogy felvették a polgárok közé.93 259 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) Bár kevesen voltak, a görögkeleti egyházközség folyamatosan működött, nemcsak kápolnájuk, hanem külön temetkezési helyük is volt a katolikus temető mellett.94 1852-ben a Piac tér mellett bérházat építettek, aminek célja az volt, hogy annak jövedelméből eltartsák az egyházközséget. 1838-ban Dobrovics Mihály kereskedő fia, Dömötör volt az egyházközség gondnoka.95 A 19. század első felére vonatkozó forrásainkban a Dobrovicsok folyamatosan jelen vannak. Az 1828. évi Regnicolaris Conscriptióban szerepel Ignác és Gábor Dobrovics külön adózóként szerepel, illetve ott van IvanAxenti is; az ugyanebben az évben Budán kiadott Ludovicus Nagy-féle népességstatisztika szerint már 30 óhitű található Kanizsán, Fényes Elek 1843. évi statisztikája szerint pedig az 1840-es évek elején 68 görögkeleti vallású élt Kanizsán.96 Az 1840. évi rovatoskönyvben Dobrovits Miklós boltos „maradékival" találkozunk, illetve Axenti János neve is felbukkan a kereskedő családok között. Az adatok világosan mutatják a görög kereskedők folyamatos jelenlétét Kanizsa városában, de itt éltek tovább a Popovicsok is. A lassú, de folyamatos szaporodásra utal, hogy az 1840-es évek közepén Popovics Györgynek négy gyermeke is volt (egy fiú és három lány);97 nehézséget a lányok kiházasítása okozott, ugyanis általában máshol kellett hasonló vallású férjeket keresni. Néha azonban városon belül is sikerült mindezt megoldani, így például a Vaics és a Theodorovics család néhány tagja között került sor házasságra. Érdekes jelenség — s a kanizsai zsidóságnál is tapasztalni fogjuk — hogy az adókimutatások szerint az ilyen házasságok előtt a fundustulajdonos házában megjelenik egy bérlő, majd néhány év letelte után azt látjuk, hogy a volt bérlő előbbre lépett, s házasság útján átveszi az üzletet, utódai pedig már tulajdonossá válnak. 2. A polgári (keresztény) kereskedők Kanizsán A polgári (keresztény) kereskedők egészen a reformkorig meghatározó csoportját alkották a város forgalmazási rendszerének. Sajnos a korabeli, döntően adókivetés céljából készült összeírások esetében meglehetősen nehéz megkülönböztetni a kereskedőt az iparostól avagy a „gazdától", így számbeli arányuk megítélésére a 18. század első felére vonatkozóan kevés konkrét ismeretünk van. 1750 után viszont szaporodnak azok a kútfők, amelyekből nyomon követhető a kereskedőknek a csoportja is. 1750-ben iparosnak és kereskedőnek minősült a városban 108 ember, ebből 4-5 lehetett olyan, akinek főfoglalkozása volt a kereskedelem. 1773-ban az összeírt 38 kereskedőből 23 izraelita volt, 2 görög, vagyis a polgári kereskedők csoportjába 13 fő tartozhatott. Ha a „Polgárok Lajstromát" vizsgáljuk, akkor azt lehet megállapítani, hogy 1750—73 között 8 olyan kereskedő volt Kanizsán, akit felvettek a purgerek közé.98 Közülük 3-an külföldről (Ausztriából, Horvátországból és Németországból) költöztek a városba, másik három kereskedő kanizsai származású volt, míg egy fő Vas megyéből jött, egynek pedig nem ismerjük a származási helyét. Ha az 1770-es évek első felében készített különböző névsorainkat forgatjuk, feltétlenül ki kell emelnünk a listából azt a Pichler családot, amelynek kanizsai léte már régi tény. Régi kereskedő família, egyik leszármazottja a reformkorban polgármesteri pozíciót is betöltött. A Pichlerek a városközpontban éltek, az 1822-es térkép szerint „Pichler vásáros háza" közvetlenül a városháza mellett állt. De itt volt már az 1770-es években a Davidovits család is, tagjai szintén hosszú időn keresztül rendelkeztek kereskedéssel Kanizsán, s Davidovits Józsefet 1772-ben vették fel a purgerek közé.99 A 18. század utolsó harmadában meginduló gazdasági fejlődés, valamint a növekedő jövedelem elérésének reménye a kanizsai keresztény kereskedők számát is folyamatosan szaporította, ennek eredményeképpen 1803-ra a görögökkel együtt (de a zsidó kereskedőket nem számítva) már 25 kereskedő élt a városban.100 1773—1815 között a kereskedők közül igen sokan váltak teljes jogú polgárrá, 17-en érték el ezt a megtisztelő címet.101 Voltak köztük kanizsai születésűek, ekkor vált purgerré a már említett Pichler famíliából Pichler Aloysius, illetve Poszavetz Józsefi kereskedő és gazda). De jöttek hárman Somogyból, így például nemes Somogyi János, aki a későbbiekben a Batthyány-uradalom igazgatója lett. A kereskedők között találunk Győr és Vas megyéből származókat is, míg külföldről három olyan személy érkezett, aki kereskedőként purgerré vált. Köztük volt például Lovák Ferdinánd, aki cseh származású volt, 1806-ban vették fel a polgárok közé, foglalkozása pedig patikus. Háza a Fő utcában, a későbbi Deák térnek nevezett szakaszon állt. Kiemeljük még a polgárrá vált kereskedők közül Halbaks (Halwax) Károlyt, akiről tudjuk, hogy cipőkészítéssel s egyre inkább kereskedelemmel is foglalkozott. A felemelkedési lehetőségeket mutatja a Hauser család szerepének növekedése. 1794-ben halt meg Josef Anton Hauser, a későbbi Hauser vaskereskedő- dinasztia alapítója, aki üzleti főkönyve szerint 1792-ben 10 000 forint üzleti tőke mellett 1313 forint nyereséget ért el, amely abban az időben ezüstpénzben számítva tekintélyes summát tett ki. Okát nem tudjuk, de a következő évben már csak 543 forint nyereséget mutatott a vállalkozás eredménye.102 A vaskereskedések szaporodása tipikus jellemzője a kornak, más magyarországi városokban is találkozunk ilyen tendenciával, példának említhetjük a nagyjából Kanizsa nagyságú Esztergomot. 103 260 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) A Polgárok lajstromába 1745—1826 között felvett kereskedők névsora Ausztriából Foglalkozása Származási helye Polgárrá felvétel ideje Türk Ferenc kereskedő Karintia Pantz Mihály kereskedő Bécs 1772 Ritz József kereskedő Bundschuch 1799 Mandl János sóhordó Salzburg 1806 Gobra Ferenc kereskedő Krems 1810 Slintner Ferenc kereskedő és Lichtnek (Alsó-Au.) 1821 pék 1825 Muraközből Megla Mihály kereskedő Csáktornya 1806 Vas megyéből Horváth Mihály chirurgus Jánosháza 1752 Halbaks Károly kereskedő Darázsfalu 1811 Egyéb zalai településről Somogyi János (nemes) kereskedő Baksa 1808 Somogyból Pfeffer János fuvarozó Szulok 1797 Pintér Antal kereskedő Hollád 1803 Hollósy József kereskedő Kaposvár 1806 ifj.Csacsinovits György kereskedő Sávoly 1818 Veszprém megyéből Mednevits Mátyás chirurgus Pápa 1777 Győr és Sopron megyéből Muntner József vásáros Kismarton 1801 Hirschauer Keresztély kereskedő Lachenbach 1822 Kann Xavér Dávid kereskedő Stampfen 1825 Egyéb magyar területről Frantz János kereskedő Szeged 1807 Theodorovits Kuzma kereskedő Bács megye 1813 Horvátországból Zavertits Mátyás chirurgus Zágráb 1768 Németországból Fischer Ignátz kereskedő Bajorország 1771 Virth János kereskedő, mészáros Riegelstein 1813 Csehországból Lovák Ferdinánd patikárius Znaim 1808 Macedón területekről Dobrovits Ignác kereskedő, kalmár Macedónia 1810 Axenti János kalmár Macedónia 1810 Ismeretlen területről Kelle János kereskedő — 1765 Kanizsai születésű kereskedők Kenpfl Vencel kereskedő Kanizsa 1768 Davidovits József kereskedő Kanizsa 1772 Tzigler Mihály kereskedő Kanizsa 1772 Pichler Aloysius kereskedő Kanizsa 1798 Poszavetz József kereskedő és gazda Kanizsa 1806 Gerencsér Ferenc kereskedő Kanizsa 1816 Pichler Henrik kereskedő Kanizsa 1824 Trebitscher Keresztély kereskedő Kanizsa 1825 261 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) A zsidó kereskedők versenye nagy kihívás lehetett ebben a korban a keresztény kereskedők számára Kanizsán, nem véletlen, hogy purgerek közé került kereskedők s maga a város is, szinte mindenhol megpróbálták önvédelem céljából adminisztratív eszközökkel biztosítani a piacon való megmaradást. Szinte folyamatosak voltak a város panaszai a zsidók ellen, ugyanakkor saját városi igazgatási hatáskörükben is tudtak megszorításokat alkalmazni. Sújtotta a városiakat, hogy mezővárosról lévén szó, őket minden olyan adózási forma terhelte, amelyet az izraelitáknak nem kellett teljesíteniük. A később is idézendő 1810. évi beadványukban például azt emlegetik, hogy egy 48 fős strázsa a negyed várost elfoglalja, „...és a mindennapi sok Forspont több izben meg kívánható vizhordás, kézi munkások s más effélék nem kevéssé terhelik a Városiakat".104 A beadvány a városra hirtelen rászakadt teher hatására született, ám egyben felrúgta a korábban, 1804-ben kötött szerződést, amelyben a zsidóság megegyezett a várossal, hogy a kézi közmunkát és forspontot az izraelitáknak nem kell végezniük, s mentességükért 50 forintot fizettek a város kasszájába. A napóleoni konjunktúra után a folyamatos áresés nagy csapást jelentett a kanizsai keresztény kereskedőkre is. Nem véletlen, hogy míg 1813-ban a keresztény kereskedők száma meghaladta a zsidó kereskedőkét, addig 1828-ra megfordult a helyzet: a kereskedők több mint kétharmada már izraelita volt. Mint arra már utaltunk, az 1828. évi országos összeírás adatai Kanizsa esetében aligha lehetnek mérvadóak, ám az a tény, hogy az 1803. évben feljegyzett 15 fő kereskedőlétszám 12-re csökkent, utalhat az általános depresszió létére. Mindenesetre tény, hogy 1815 és 1826 között több kereskedőt is felvettek a purgerek közé, így például a Sávolyról betelepült Csacsinovits Györgyöt, a kanizsai Pichler családból származó Pichlert Henriket, avagy a szintén helybéli származású Trebitscher Keresztélyt,105 Az 1830-as évektől meginduló gazdasági fejlődés viszont nemcsak a zsidó kereskedők, hanem a keresztény kereskedők számát is gyorsan növelte. 1840-ben Kanizsán 26 keresztény kereskedőt írtak össze, tehát abszolút méretekben is növekedett a számuk.106 Az összeírás szerint a 26 főből 7-en voltak „kereskedők", míg 19-en „boltosok". Ismerjünk meg néhány jellegzetes vállalkozót a reformkorból! Wajdits Józsefnek 1832-től kezdve könyvkereskedése, könyvkötészete és kölcsönkönyvtára volt Kanizsán. (Megjegyezzük, hogy egy 1824. évi térkép szerint Kanizsán már volt valamilyen bizományosi könyvkereskedés, azonban erről nem tudunk semmi pontosat.107) Zalában a megyeszékhelyen ekkor már volt könyvnyomda. 1836-ban a köztiszteletben álló nagykanizsai könyvkötő nyomdaalapítási engedélyért folyamodott a vármegyéhez. Kanizsa városa támogatta a kérést, többek között azt írják, hogy „...Városunk, mint Magyar Országi kereskedésnek a nevezetesebb Kereskedői helyeknek egyike...Könyv sajtóval szűkölködik, és így Kanizsán leendő felállíthatása annyival inkább hasznos, amennyivel annak létele nem tsak oskolai könyveknek a nagykanizsai nevezetes kereskedéshez megkívántató nyomtatékoknak megszerezhetését könnyebbítené...". Wajdits olyan nyomdát akart felállítani, amely könyveket is elő tudna állítani — írja Gyimesi Endre.''08 A Helytartótanács válasza még meg sem érkezett, máris újabb nyomdaalapítási igény érkezett Nagykanizsáról, mégpedig Vusztl Alajosé, aki szintén könyvkötő és könyvkereskedő volt Nagykanizsán, s a vármegye ezt a kérést is támogatta. A Helytartótanács azonban szűk látókörű politikai nézetei miatt elutasította a kérelmezőket. Wajditsot mégsem lehetett eltántorítani akaratától, könyvkereskedése mellett titokban mégis elindította nyomdáját, azonban egy drámakiadás következtében lelepleződött, s alig tudta elkerülni a szigorú büntetést: könyvkiadási tevékenységét fel kellett függesztenie. Viszont fiát, az 1832-ben született ifjabb Wajdits Józsefet, a könyvnyomtatásra taníttatta, akiből aztán a 19. század második felében híres nyomdász lett. Végül is csak 1850-ben jöhetett létre az első engedélyezett könyvnyomda Nagykanizsán.109 Rosszul nem mehetett Wajdits könyvkereskedése, hiszen 1842. december l-jén feleségével (született Trebitscher Anna) együtt a zsidó templom mögötti területen az újonnan kimért telkek közül vásárolt egyet, amelynek értéke tekintélyes summa, 539 Ft volt.110 Levéltári forráskutatásunk során azonban azt is tapasztaltuk, hogy egyre gyakoribbá váltak a Piac tér területén a racionális gazdálkodásból fakadó tulajdonoscserék. 1846. február 26-án kelt az a szerződés, amelyben Spánier Ferdinánd nagykanizsai kereskedő és herceg Batthyány Fülöp elcserélte azt a telkét, amelynek két oldala is a Főpiacon volt — tehát minden bizonnyal valamelyik kivezető út menti saroképület lehetett —, közvetlen szomszédja Nőthig Ferenc fundusa volt. Ez a fundus a rajta lévő épülettel eddig Spánier kereskedőé volt, s külön kiemelték a szövegben azt is, hogy „jó karban vagyon", illetve „nagy jövedelem várható" tőle elhelyezkedése miatt. Ugyanakkor a hercegnek a Fülöp utca és az Iván (Ignátz) utca találkozásánál volt egy kevésbé frekventált ingatlanja, amelyet korábban uradalmi mészárszékként, később pedig Bárány vendéglőként használtak, de ez az ingatlan távol esett a piactól, az épület eléggé elhagyatott volt már, kevesebbet ért. A contractusban a herceg arra kötelezte magát, hogy 14 000 pengő forint fizetése mellett elcseréli ezt a gyengébb forgalmi értékű ingatlant a kereskedővel, mégpedig oly módon, hogy 4000 forintot a szerződés aláírásakor fizet ki, a többit pedig 1849-ben részletekben. Az aktus kezdeményezője Spánier kereskedő volt, akinek az volt a terve, hogy a szerzett 262 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) telken szivargyárat és dohányraktárt fog létesíteni. Azt is gondolhatnánk, hogy a hercegnek kapitalista vállalkozói kedve kerekedett a reformkor vége felé, mivel igen jó telket szerzett az ország egyik legnagyobb kereskedelmi központjában, ám erről szó sincs, mivel a szerződésben az is benne szerepel, hogy Spánier kereskedő egyből bérbe is vette a Piac téren lévő volt házát, és évi 800 forintot fizetett annak használatáért."1 Könnyen elképzelhető, hogy ki sem költözött az épületből, az továbbra is használatában maradt, sőt annak egy részét még tovább is adta bérletbe, ott működött a későbbiekben Fesselhoffer József fűszer- és kelmeboltja."2 Spánier fűszerkereskedő és szivargyáros volt, aki elnöke lett a vizsgált korszakunkon túlnyúló, de az addigi vállalkozói folyamatokat biztosan reprezentáló Kereskedelmi Társulatnak, amely 1851-ben alakult meg. A kereskedelemnek meghatározó alakja volt, de nem riadt vissza a versenytársak munkásainak elcsábításától, erőszakos megoldásoktól sem. (Lásd később a Molenda-féle esetet.) Tudjuk róla, hogy Hollandiában tanulta ki a szivargyártó mesterséget, s az 1840-es években a szivargyártás terén már minőségi különlegességekkel tudta meglepni a vásárló közönséget."3 Spánier Ferdinándról egy szakirodalmi forrás azt állítja, hogy 1841-ben települt Kanizsára, ám ez nyilvánvalóan tévedés, hiszen egyrészt már 1815-ben polgárrá választották a Hamburgból betelepedett „tabakost", másrészt pedig már az 1830-as évek dicális összeírásaiban „boltos" megjelöléssel ott szerepel a neve.114 Az 1841/42. adóévben a neve alatt már egy 1. osztályú kereskedést, egy lakót, 2 szolgát és egy szolgálót írtak össze, 200 forintnyi jövedelme volt csak az ingatlanbérleteiből, s ugyanakkor több mint 30 forint adót fizetett.115 Háza a város központjában vélhetően a Hauser-féle kereskedéssel egy épületben volt. Spánier kereskedő üzlete még az 1850-es években is megvolt a Piac téren. Érdekesség, hogy Spánier Ferdinánd evangélikus vallású kereskedő volt, ugyanakkor lutheránusok alig néhányan éltek Kanizsán, 1846-ban mindössze 60-an voltak.116 Az identitástudat azonban erős volt: 1845. július 19- én megalakult az evangelikus gyülekezet, s az alakuló ülésen két evangelikus kereskedő is ott volt: Spánier Ferdinánd és Molenda Eduárd. Az ott lévők mindjárt összeadtak 437 forintot iskola és templom építésére, s egy évvel később 378 forintért vettek is egy telket építkezés céljából a Gábor utcában (később Batthyány utca), ám a tervek nem válhattak valóra.117 Már többször emlegettük a Pichler családot, amely az 1770-es évek óta meghatározó szerepet játszott Kanizsa kereskedelmének életében. A családból többen is bekerültek a purgerek közé, s közülük Pichler Aloysiust 1822-ben megválasztották kvártélymesternek, Pichler Henrik pedig 1841-ben kanizsai városbíró lett. Pichler Henrik vasárus volt, az 1841/42. évi adataink szerint vállalkozása 1. osztályú kereskedésnek minősült, a cégnél 1 zsellér jogállású embert, 3 szolgát és szolgálót foglalkoztatott (elképzelhető, hogy az utóbbi háztartási alkalmazottat jelent). Tudjuk róla, hogy 160 forintjövedelme volt bérbe adott ingatlanból, ugyanakkor rendelkezett 4,5 hold szántóval és 7,5 holdnyi rétterülettel, voltak lovai, tehene és sertése; tehát Pichler Henrik megtestesítheti azt a vállalkozó típust, aki régi kanizsai famíliából származik, a város közepén él, befolyással és igen nagy vagyonnal rendelkezik, hiszen voltak földjei és jól menő kereskedése, alkalmazottai. A pozitív képet némileg beárnyékolja az 1843. év, amikor is Pichler Henrik csődbe ment azért, mert magánvagyonából jelentős kölcsönöket adott veszélyes helyzetbe jutott embereknek, s a végén ennek lett az áldozata. Teljes vagyonbukás érte, házát, üzletét, földjeit és még a bútorait is elárverezték, természetesen bírói tisztségéről is kénytelen volt lemondani.118 A polgáriasuk környezet racionális életfelfogásának terjedése új szakmák és foglalkozások, valamint új értékrend kialakulását is magával hozta, így nem véletlen, hogy a nyugat-európai modernizációnak az emberi élet során való felértékelődése is egyre fontosabbá vált. Ennek egyik elemét érhetjük tetten a városi patikák vállalkozási alapon való működtetésében. A város első patikája kezdetben a Ferenc-rendiek tulajdonában volt, ezt 1730-ban adták el egy polgárnak, akinek neve nem ismert.119 Ez a gyógyszertár egyike volt Magyarország legrégibb patikáinak. A város első ismert polgári gyógyszerésze Reiner Antal volt, aki az 1780-as években eladta gyógyszertárát Thein Jakabnak, akitől pedig 1792-ben Francz Antal vásárolta meg. Ezt a patikát bérelte ki a csehországi Znaimból származó Lováck Ferdinánd, majd 1806-ban megvette, és egészen 183 7-ig irányította is működését. Ezután fia, Lováck Károly vette át a boltot, amely a Fő úton az Eötvös tér és a Piac tér között feküdt félúton, néhány háznyira a kastélytól. A patika az 1840-es években a Fekete Sas nevet vette fel.120 Volt a városban egy másik patika is, mégpedig a Haller Antal által alapított, 1805-ben megnyílt gyógyszertár, azonban a gyakran italozó tulajdonostól hamarosan azt is megvette Lováck Ferdinánd. Lováckot az egyház is megbecsülte, hiszen halála után a ferencesek zárdájának kriptájában temették el, oda, ahol például báró Sennyey Josefa, Hoer Magdolna (Inkey Boldizsár 4. felesége) is nyugszik.121 A növekedő népesség s a nagy átmenő forgalom, valamint a jelen lévő kórház miatt vélhetően jól ment a patikusoknak, nem véletlen, hogy 1835-ben négyen is folyamodtak gyógyszertárnyitási engedélyért, mégpedig Szép Károly, Schwarz Ferenc, Czellinger Ferenc és Lováck Ferdinánd, közülük az engedélyt Szép Károly kapta meg. Az új gyógyszertár 1836-ban nyílt meg, s az „Igazság" nevet kapta.122 Részben 263 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) kapcsolódik a patikákhoz, hogy Kanizsának már az 1770-cs években két orvosa is volt.123 A 18. század utolsó harmadától fellendülő kereskedelmi forgalom új lehetőségeket teremtett a városi kiskereskedők számára is. Többnyire a szegényebb gazda vagy iparos családok közül kerülhettek ki azok a fuvarozók, szállítók, akiket — Blankenberg tanulmánya óta tudjuk — népiesen „Krobotenfahrernak" neveztek.124 Tevékenységük általában valamely nagykereskedő megbízásából folyt: a környező vidékeketjárták és felvásárolták, befuvarozták Kanizsára a kereskedők csarnokaiba, tárházaiba azokat a termékeket, amelyeket aztán tovább lehetett szállítani és értékesíteni. ,/L terményeket exportáló kanizsai szekeresek kézmű- és vasárukkal, teával, fűszerekkel megrakodva térnek vissza Bécsből, Grazból és Triesztből" — írja Antalffy Gyula.''25 Ezek a beszerző fuvarosok eljutottak Szlavónia területeire, délre, a Száva menti vidékekre, a Karszt-hegységig és Likába, Somogyba, Baranyába, felvásárolták a mézet, nyersbőrt, pálinkát stb. A reformkor nagy újdonsága a szlavón területeken megtermelt szilvórium felvásárlása, összeszedése volt. Egy 1839. évi, Deák Antalhoz, az akkori alispánhoz intézett beadvány szerint ,A kanizsaiak már a külfölddel élénk kereskedést folytattak és már egészen iíj cikket honosítottak meg. A pórnép majdnem kizárólag kereskedelmi fuvarozásból élt. Szlavóniából 2000 akó szilvóriumot szállítottak évenként Nagykanizsára és innét a legnagyobb kereskedelmi piacokra".126 Világosan mutatja a kanizsai társadalom kereskedelem-orientáltságát, hogy az adóösszeírások még az 1830— 40-es években is — amikor már semmitmondóvá válnak az országban az ilyen jellegű összeírások —, igen magas egy gazdára jutó lószámot adnak, ezzel is bizonyítva a fuvarozás jelentőségét. Ám arra mindenképpen fel kell hívnunk a figyelmet, hogy a Krobotenfahrer-tevékenység nem egyedülálló, a kereskedelemmel foglalkozó városokban szinte mindenhol vannak adataink arra, hogy a szegényebb társadalmi rétegek igen jelentős mértékben tudtak jövedelempótló fuvarozási munkát végezni. A reformkor elején ezeknek a szállítóknak az országban különböző elnevezése volt: így például Pesten a „Landkutscher" és a „Fahrleute" elnevezés dívott, Budán megkülönböztették az „aurigator provinciális"-t és az „auriga vecturisans"-t, Pozsonyban csak egyszerűen „vecturians"-nak nevezték, míg Újvidéken a „veredarius" elnevezés bukkant fel.127 3. A zsidó kereskedők jelentősége Kanizsán A magyarországi gazdaság- és társadalomtörténet legnehezebb feladatai közé tartozik az országban élő zsidóság gazdasági működésének vizsgálata. A szakavatott elemzést nehezítő tényezők között első helyre a népességcsoport mobilitása kívánkozik, amely szinte lehetetlenné teszi egyes famíliák nyomon követését. A mobilitást nagyban meghatározta, hogy a zsidóság egy része a kereskedelem bizonyos formáival foglalkozott, s ez már önmagában is feltételezi a vállalkozói mobilitást. A másik probléma a névhasználat. Majd csak az 1840. évi 29. tc. tette kötelezővé az állandó névhasználatot, így nem véletlen, hogy korábban számos esetben hasonló néven ugyanazt az embert vagy családot kell értenünk, ám nagyobb tömegű zsidó népességnél már óriási problémát jelent az azonosítás. Harmadszor pedig meg kell említenünk, hogy a vizsgált korszakban a magyarországi népesség-összeírások alapvetően a letelepült népesség vizsgálatára alkalmasak, a vármegyei zsidóösszeírások pedig sok esetben megbízhatatlanok; ezért általában inkább az uradalmi levéltári forrásokból lehet — szerencsés esetben — nyomon követni kisebb közösségek vagy személyek létét. Mivel a zsidóságnak a keresztény Európában földje tulajdonként nem lehetett, szabad királyi városba nem költözhetett, és ingatlant ott nem vásárolhatott (főleg a város melletti, általában fallal elkülönített gettókban lakhattak), klasszikus mezőgazdasági tevékenységet sem folytathatott, így a korabeli zsidóság elsődlegesen ott számíthatott jelentősebb toleranciára, ahol a földesúrnak szüksége volt erre a népcsoportra. Nem véletlen, hogy Magyarországon elsődlegesen a mezővárosokban, illetve a nagyobb uradalmakban telepedhettek le, és folytathattak gazdasági tevékenységet. A katolikus Habsburg-állam is megkülönböztette a zsidóságot, megalázó létfeltételeit nehezítette az a személyi taksa, amellyel külön sújtották: 1743-ban minden zsidó család 6 forintot volt kénytelen adózni, különben kiutasították az országból. Bányavárosokba 1693-tól nem költözhettek, később Mária Terézia a borárulástól is eltiltotta őket.128 A 18. században Nyugat-Magyarország egyik legnagyobb uradalmi rendszere a gróf Batthyány família kezében volt. Ebben a jól kiépített nagybirtokrendszerben több olyan uradalmi központ is volt, (Körmend, Pinkafő, Rohonc, Szalónak, Zalaszentgrót, Kanizsa, Homokkomárom stb.), ahol szükség volt jelentős árumennyiség mozgatására, szállítására. A gróf Batthyány család tagjai felismerték a zsidóság létéből fakadó ilyenfajta előnyöket, nem véletlenül állapíthatta meg Németh László egyik tanulmányában, hogy a 18. század első felében a Zalában lévő zsidóság jelentős része Rohoncról12'' (tehát egy Batthyányközpontból) érkezett. Ezt megerősíti az az adat, amely szerint 1848-ban Rohoncon 209 zsidó família élt.130 Azt azonban hangsúlyoznunk kell, hogy vármegyei és uradalmi kutatási tapasztalataink szerint az ezen a területen megjelenő és szaporodó zsidó264 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) ság nagy része nem kereskedő volt. Néha még szaktörténészeket is megtéveszt az a csalóka kép, amely a felszínt tükrözi. A történelmi forrásokban elsődlegesen a „gazdag" zsidóság tűnik fel, olyanok, akiknek személyéhez jelentős mértékű ipari, vállalkozói, kereskedői tevékenység társítható, s ennek alapján azt is hihetnénk, hogy az egész zsidó népesség ilyen. Ezzel szemben hangsúlyoznunk kell, hogy a magyarországi zsidóság a 18—19. században végtelenül tagolt, szegmentált, életkörülményeiben, gazdasági működésében, vallásában, szociális kapcsolataiban stb. eltérő jellegű társadalmi csoport. Hadd hívjuk fel a figyelmet arra a tényre, hogy például a birodalom fővárosában, Bécsben (tehát egy több mint 200 000 lakosú nagyvárosban) egészen az 1840-es évekig alig 200 zsidó családfő élt,131 amelynek oka a korábbi kiűzetés volt. Sokkal nagyobb számban találhatók ebben a korban izraeliták Cseh- és Morvaországban, legnagyobb számban pedig a 18. század végén a birodalomhoz került Galíciában fordultak elő, ahol elsődlegesen az orosz pogromok elől menekülve tömegesen jelentek meg. A szakirodalomban a magyarországi zsidóság létszáma mértékadó becslések szerint az 1720-as években mintegy 13—14 000 fő, ezzel szemben az 1780-as évek közepére már 75-80 000 fő. Az igazi nagyobb tömegű beáramlás és a belső szaporodás esetükben inkább a 19. századra tehető, 1890-ben mintegy 800 000-en, míg a világháború előtt már 1,2 millióan voltak az országban, vagyis Magyarország lakosságának körülbelül 5%-a volt ekkor az önmagát izraelitának valló ember. Az alábbiakban megpróbáljuk a kanizsai zsidó népesség létszámát bemutatni. A következő ábra mintegy 120 évre vonatkozóan mutatja az adatokat. Látható a grafikonból, hogy a gróf Batthyány Lajos 1744-ben bekövetkező uradalom- és városvásárlása előtt alig fordultak elő izraeliták Kanizsán. Egy, a 17—18. század fordulóján a Neoacquistica Commissio által készített jelentésből az derül ki, hogy a „városfalon belül csak katolikus lakosság él, zsidókat, rácokat a falakon belül nem tűrnek".''32 Az 1725—28 között végrehajtott országos zsidóösszeírás vármegyei adatai szerint Kanizsán élt már „Simon Ádám, kinek feleségét Mózes Katának hívják. Két fia közül a 19 éves Mózes egy keszthelyi zsidónál van, a másik Márk, 8 éves. Sára lánya férjnél van. Rohoncon él a család. Tart még egy keresztény szolgát is. A városnak 25 forint árendát fizet, boltbéli portékákkal kereskedik."133 Lehetséges, hogy az 1720-as évek közepe táján még csak ez az egy zsidó család élt a városban, ám azt is tudjuk, hogy az ekkor Szapáry-kézen lévő uradalomban több zsidó bérlő is volt már. Egy 1733. évi iratból ismerjük, hogy Kanizsán a már említett két görög bolt mellett volt „Sidó bolt" is, amely után azonban nem kellett árendát fizetni.134 Az összeírások szerint 1735-ben már 3, míg 1746-ban már 7 izraelita család élt Kanizsán, számuk 1754-re megduplázódott. Az ekkoriban a városban megjelenő izraeliták foglalkozását nehéz a mai fogalmainknak megfelelően pontosan megmondani, hiszen jó néhány esetben azt látjuk, hogy az árendás tevékenység mellett nyilvánvalóan kereskedtek is, adott esetben az ipari termék-előállítás mellett forgalmaztak is. így például egy uradalmi irat 1751-ből Áron Jakab tevékenységét „serfőző"-ként állapítja meg; Áron Jakab az 1730-as években felépített uradalmi serfőző ház bérlője lehetett.135 Egyértelműbb a helyzet Ábrahám Sailnál, akit boltosnak mond a forrás. Májer Marx és a Jónás nevű mészá- A zsidó családfők (felnőttek) létszáma Kanizsán 1728-1848 között 265 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) ros esetében nyilván összeolvad a két alapfoglalkozás (a kereskedelem és az ipar), akárcsak az „öveges sido"-nál.136 A helyben élő zsidóságnál azonban lényegesen fontosabb lehetett a vásárokon megjelenő mobil kereskedő zsidóság, amely vélhetően a vármegyei összeírásban feltüntetett városokból (Sümeg, Keszthely stb.) is származhatott. Mindenesetre meg kell említenünk az érdekes egybeesést a Kanizsán is és Sümegen is élő Marx nevű izraelita család, avagy a több városban is előforduló Lebl — avagy annak formaváltozatát jelenthető Leeb, Leebl stb. — nevű família esetében. Ez utóbbi néven a későbbiekben Kanizsán egy komoly gazdasági vállalkozás alakult ki. Fontosnak tartjuk azt is kiemelni, hogy az 1730-as években megjelent már Kanizsán a később nagy befolyást szerző Polák család; jelenlétükre, tartós letelepedésükre utal, hogy a későbbi összeírásokban is mindvégig szerepelnek. A 18. század közepétől a zsidó családfők létszáma folyamatosan növekedett, igazi nagy kiemelkedés azonban az 1767—1771 közötti intervallumban következett be, amikor is rövid néhány év alatt csaknem megháromszorozódott a számuk, ezzel szemben viszont 1782 után némileg csökkent. A zsidóság egyik szembetűnő tulajdonsága egyértelműen a nagy mobilitás. Vizsgálódásaink során a fentebbi ábránkban közölt évek adatait összevetettük az egyes conscriptiók névsoraival, s nagy általánosságban azt állapíthatjuk meg, hogy a század középső harmadában még igen nagy volt a fluktuáció. így például az 1759. és az 1767. évi összeírás egybevetésekor a 14- ről 19-re szaporodó családnevek alapján úgy tűnik, hogy mindössze 4 olyan család lehetett, amely továbbra is helyben maradt, a többi család (családnév) kicserélődött.137 Helyben maradtak a Mayer, a Salamon, a Gertii (Gertell) és a Jónás famíliák. Mindez megerősíti azt a fentebbi véleményt, miszerint a korabeli zsidó népesség igen mobil társadalmi csoport volt, s vélhetően a néhány évre szóló árenda lejárta után sokan jobb pozíciót kerestek maguknak, ami együtt járt az elköltözéssel. Azt gondoljuk, hogy egy alapvetően könnyen mobilizálható vagyonnal rendelkező népesség esetében ez nem is okozhatott problémát. Mindjárt hozzá kell tennünk, hogy az 1760— 70-es évektől kezdve a zsidóság számára mind a környék uradalmaiban meginduló gazdálkodási rendszer, mind országosan is egyre szélesebb gazdasági lehetőségek következtében kapuk nyíltak, vélhetően ők is igyekeztek a mindig legjobb lehetőséggel kecsegtető bérleti szerződést megszerezni. Ugyanakkor arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy az 1769. évi összeírásban már olyan újabb személyek jelentek meg, akik előtt fényes kanizsai karrier állt. Emeljük ki ezek közül a Hersli (később Hirschl, Herschl, Herschli, Hirschler néven), valamint a Mayer család tagjait, akik majd a századforduló környékén jutnak jelentősebb befolyáshoz. Az izraelita népességnek az 1750—70-es években bekövetkező szaporodása egybeesett a város népességének általában vett igen dinamikus növekedésével. A különböző irányokból jövő, igen nagy számú betelepedés és a belső szaporulat eredményeképpen a két Kanizsa népessége az 17 70-es évek elejére már elérte a 3700, 1784-ben pedig az 5000 főt, s ezzel Zala vármegye legnagyobb települése lett, a mellette lévő Somogy települései nem versenyezhettek vele, a Dél-Dunántúlon egyedül csak Pécs előzte meg.138 (Nem véletlenül állapíthatta meg Degré Alajos egyik tanulmányában, hogy 1750-től 1770-ig a családok száma 295-tel gyarapodott, j13" Azonban a növekvő zsidó lakosság megtelepedése kivétel nélkül kizárólagosan a földesúr fundusain történhetett, s ez eredményezte azt, hogy őket a legtöbb esetben zsellérként vették figyelembe az összeírok. Ugyanakkor — mint ahogyan az utcahálózattal kapcsolatban már érintettük — a földesúr telkei a városon belül nem voltak mereven elválasztva a városi lakosok fundusaitól, bár kétségtelenül volt néhány utca, ahol inkább földesúri telkek voltak többségben (Magyar utca, Légrádi út). Villányi Henrik egyik tanulmányában hivatkozik egy 1784. évi levélre, amelyben a Nagykanizsán élő zsidók panaszkodnak a városra, mivel az a zsidók letelepedését ellenzi, és állandó nehézségeket gördít a zsidó vallású kereskedők megélhetése elé.140 1784-ben vásárolták meg a kanizsai izraeliták a földesúrtól az új temetőjük telkét, ugyanis a régi kis temetőjük már megtelt. Joggal mutat rá a szerző a következményekre: a szerződés bizonyítja a zsidóság szaporodását, másrészt pedig világosan utal a zsidó hitközség létére. Imaháza 1745-től volt a hitközségnek, mégpedig a Kis Sörházban, amely jó 80 évig szolgálta a zsidóságot Kanizsán.''41 Az 1780-as évektől folyamatosan javult a magyarországi mezőgazdaság birodalmi pozíciója, amit elsődlegesen a meginduló osztrák iparosodás és urbanizáció, valamint a 1792-től a kialakult francia (napóleoni) háborús konjunktúra motivált. A századforduló környékén Kanizsa népessége átlépte azt az európai mércével mérve is minimális Iélekszámhatárt, amelytől a nyugat-európai szakirodalom egyáltalán városnak tekinti a települést.142 Egyes szakirodalmi munkákban ezt a létszámot ún. „városi küszöbnek" nevezik.143 A háborús évek alatt főleg 1800 után figyelhető meg a zsidó népesség szaporodása Kanizsán; 1813-ban egy dicalis összeírás szerint 77 izraelita családfő élt a városban, akik közül vélhetően 12 foglalkozott főállásban kereskedelemmel. Persze szaporíthatta a kanizsai zsidóság létszámát az is, hogy egyes magyarországi városokban még a századforduló körüli években is előfordultak pogromok, zsidókiűzések vagy kitiltások.144 A jelentősebb kereskedők között néhánynak a vállalkozására feltétlenül utalnunk kell. 266 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) Az egyik legnagyobb kereskedelmi vállalkozást ebben az időben a Lachenbacher család tagjai folytatták. (Sok esetben nevüknek írása Lachenbach.) A család nevében őrizte származási helyét, amely a Sopron megyei Lakompak (németül a település neve Lachenbach) volt, ahonnan igen sok zsidó ember rajzott ki a 18-19. században. A Magyar Zsidó Lexikon adatai szerint 1848-ban a település 1800 lakója közül 1200 fő izraelita volt.145 Kanizsán az 1790-es években két híres, később szinte egyidőben meghalt Lachenbacher is élt: Mózes és Izrael. Pontos adatunk van rá, hogy az egyik, Lachenbacher Israel 1799-ben 850 forintért megvásárolta a kanizsai Israel Josz házát, lehetséges, hogy ekkor telepedett le Kanizsán a család.146 Blankenberg Imre visszaemlékezése szerint Lachenbacher Mózes igen gazdag, művelt és fennkölt gondolkodású férfiú volt, állandóan négyes fogaton járt, szép alapítványt tett a kanizsai gimnáziumnak és a pesti Pázmány egyetemnek.147 Hadiszállítóként tevékenykedett a franciák elleni háború alatt, 1814-ben „k.k. Grosshandler", vagyis császári és királyi hadiszállító lett. Kereskedelmi tevékenysége alapvetően nagy mennyiségű termény forgalmazására szorítkozott, ám később az is előfordult, hogy egyenesen a katonaságnak is szállított. A 19. század elején a kanizsai uradalom egyik legfontosabb kereskedője volt, de azontúl a többi Batthyány-uradalom kereskedelmében is döntő szerepet játszott, többek között a déli uradalmakból ő forgalmazta, szállíttatta az állatokat. Külkereskedelemmel is foglalkozott, amit az is bizonyít, hogy 1803-ban az uradalmi tiszttartó azt írja a grófnak, hogy "Lachenbacher zsidót nem engedték át a határon, amikor gabonát szállított ki".Ma Foglalkoztak a Lachenbacherek ebben az időben pénzkölcsönzéssel is. Akárcsak mások is a konjunkturális években, úgy Lachenbacher Mózes is felhalmozott pénzének egy részét ingatlanba fektette, megvásárolta Bécsben a Naschmarkt mellett lévő nagy kiterjedésű „Freihaus"-1, amely még a 20. század elején is Bécs legnagyobb lakóépülettömbje volt, és csak közvetlenül a háború előtt bontották le.149 Egy 1810. évi töredékforrás szerint Lachenbacher Mózes vagyona 47 591 forintot tett ki, s ez igen tekintélyes summa abban az időben.150 Lachenbacher Izrael nagy tekintélyű ember volt, 1814- ben hunyt el, egy évvel később pedig Mózes is meghalt. Mindketten a zsidó hitközség alapítói közé tartoztak. A család igen szapora volt, nemcsak Kanizsán és Bécsben, hanem Pesten is előfordultak. Ezt egy 1814. évi közgyűlési jegyzőkönyvi adat is bizonyítja, miszerint „Gottlieb Mayer kéri Lachenbacher Gottfried pesti kereskedőnél a nála lévő 16 407 forint betáblázását". 151 Venetianer Lajos is említ könyvében egy Lachenbacher Jakab nevű embert, aki az igen előkelő, 1844-ben alapított Pesti Kereskedelmi Társaságnak is tagja volt.152 Kanizsán több generáción át éltek és működtek a Lachenbacherek. Az 1780-90-es években születhetett meg az elsőt követő második generáció, így például 1794-ben született Móric, akinek valószínűleg testvére volt az a Rudolf, aki még Sopron megyében, Lakompakon látta meg a napvilágot, viszont az 1790-es években már Kanizsán élt, s az egyik régi kanizsai zsidó famíliából, a Polák családból vette nőül Elizabetet. Az 1790-es évek összeírásaiban minden esetben találkozunk a család nevével. Az 1820-as években láthatta meg a napvilágot a Kanizsa szempontjából fontos harmadik generáció: 1814-ben született meg József, akinek már felesége (Terézia) is az egyre szélesebb Lachenbacher famíliából származott; Alajos 1822-ben született, felesége a befolyásos és gazdag kanizsai Leszner család leszármazottja; Zsigmond 1820-ban, Hermán pedig 1818-ban született, az ő felesége a nagy vagyonnal rendelkező Milhoffer famíliából került ki. A módos feleségek léte arra utal, hogy a 19. század első felében jelentős különbségek lehettek már a befolyásos, nagy vagyonnal rendelkező kereskedő családok, valamint a szegényebb avagy középrétegnek számító egyéb zsidó családok között. 1848—49-ben bizonyíthatóan hét Lachenbacher élt Kanizsán, ugyanakkor Rudolf fiai, Leopold (1823-ban született) és Gusztáv (1824-ben született) Pesten voltak boltos legények. A zsidó populáció gyors létszámnövekedését mutatja, hogy Lachenbacher Heinrich lányának, Juliannának férjétől (az orvos Horschetzky Mórtól) 17 gyermeke született.153 A zsidókkal szembeni megkülönböztetést vélhetően nehezen lehetett elviselni, néha még a nagy önmérsékletről tanúbizonyságot tett befolyásos nagykereskedőknél is előfordult, hogy tettlegességre ragadtatták magukat. 1799. december 13-án a városi tanács úgy határozott, hogy Lachenbacher Izraelt a „tűz cassá"- ba fizetendő 4 forintra büntetik, mert pofon vágott valakit. Egy másik esetben azért büntették meg Lachenbacher Mózest, mert vasárnap rakatta meg a szekereket, s ez a keresztény szokásrendet sértette.154 A gazdasági sikerek azonban valószínűleg kárpótolták a Lachenbachereket. Igen nagy sikert jelentett a családnak, hogy Henriket és Bernátot Bécsben 1824. október 22-én „salamoni" előnévvel nemessé avatták, s ezzel ők lettek a birodalom zsidóságának első olyan tagjai, akik megszerezték ezt a címet. (Mindjárt meg kell jegyeznünk, hogy ez a nemesség ún. birodalmi nemesség, s nem magyar nemesség volt.)155 Mutatja a család tekintélyének növekedését, hogy egy 1824. évi városi bírósági iratban a felperes Lachenbacher Gusztávot a jegyzőkönyvben már „nagyságos Lachenbacher"-nek titulálták.156 A Lachenbacherek mellett a másik legnagyobb kereskedelmi vállalkozás a századforduló környékén Gottlieb Mayeré lehetett. Ő az a kereskedő, akinek a személyéről a legkevesebb adat maradt fenn, holott kereskedése igen kiterjedt volt. A Mayer család tagjai az 1760-as évektől jelen voltak már a városban, későbbi hivatalos iratok is mindig „kanizsai kereskedő"- nek mondják Gottlieb Mayert. Hiányos adataink sze267 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) rint is igen hosszú életet élhetett, hiszen kereskedelmi tevékenysége a 19. század első évtizedeiben már igen jelentős volt, s tudjuk azt is, hogy az 1840-es években még pert is nyert pallini Inkey Imre ellen,157 tehát legalább 70—75 évet élhetett. Felesége Schwarzenberg Hermina volt, aki 1848-ban 70 éves volt. Gottlieb Mayernek négy lánya és egy fia született. 1848-ban Béni 28 éves volt, foglalkozása kereskedő. Fontos azt is megemlíteni, hogy mind az öt gyermek Kanizsán született.158 Mayernek nagy háza volt, közvetlenül a városháza mellett. Vélhetően az egyik legszebb ház lehetett, amit az sejtet, hogy midőn 1812-ben jelentős számú katonát kellett elszállásolni a városban, a katonatisztek éppen az ő házába kerültek, s el sem akartak onnan menni. A kereskedő többször instanciázott emiatt a vármegyéhez és a városhoz, végül a döntés értelmében a tiszteknek át kellett volna költözniük Hirschli Mózeshez, ám egy későbbi iratból tudjuk, hogy eszük ágában sem volt távozni Mayer házából.159 Gazdag nagykereskedőként karitatív funkciókat is el kellett látnia, tagja volt például a hitközség elöljáróságának, adományokat tett stb. Gottlieb Mayer kereskedésének virágzása a napóleoni háborúkban egyre fontosabb szerepet játszó birodalmi katonasághoz kapcsolódik. Mayernak sikerült a vármegyével egy olyan szerződést kötnie, amely szerint kizárólagosan ő szállíthatta a katonaságnak a gabonaterméket, valamint a lótartáshoz szükséges széna- és sarjúmennyiséget. (Rajta kívül még a zalaegerszegi Kajzer Józsefnek volt joga effajta szállításokra. 160) A háború vége felé az élelmiszer-forgalmazás mellett kereskedett még Mayer posztóval, vászonnal, gombbal, csutorával, vagyis olyan termékekkel, amelyek alapvetően a katonaság mindennapos igényeit elégítették ki. A kereskedő cég üzleti technikája az volt, hogy előre megállapodott a vármegyével minden egyes termék árában, a leszállítandó mennyiségben, ehhez a kereskedő nagyon sok esetben előleget vett fel, majd pedig a teljesítés után benyújtotta a számlát, s a vármegye kiegyenlítette a tartozást. Az egyértelmű, hogy a nagykereskedőnek igen jelentős forgótőkével kellett rendelkeznie; gondoljunk csak arra, hogy egy-egy havi szállítás után a vármegyének 60—70 000 forintot is ki kellett fizetnie. A különböző évek adatai közül az 1811. évből valókat választottuk a forgalmazott, szállított mennyiségek és a kereskedelmi érték bemutatására (az árak ezüst forintban értendők).161 A szerződések ellenére egy kereskedőnek sok esetben egyáltalán nem volt könnyű a pénzéhez jutni, a vármegye folyamatos adósságban volt, előfordult több éves fizetési csúszás is. 1811. március 27-éről maradt fenn az a közgyűlési bejegyzés, amely szerint Zala megye az 1809. és az 1810. évre vonatkozóan 13 250 forinttal tartozik Mayernek a széna és a zab árával, vagyis tulajdonképpen Gottlieb Mayer előlegezett a megyének.162 Mivel sok esetben hirtelen kellett nagy mennyiségű terményről gondoskodni —1814-ben például váratlanul 24 000 katona eltartását írták elő —, sok kereskedővel kellett Gottlieb Mayernek szerződést kötnie, akik viszont megint csak nem voltak pontos teljesítők. 1814. október l-jén például azt kérte a megyétől, hogy a laibachi Kondis Gáspár kereskedő tartozását segítsen behajtani.163 Már említettük azt az iratot, amely szerint az egyik Lachenbacher tartozott több mint 16 000 váltóforinttal Mayernak. 1814 elején Gottlieb Mayer azért instanciázott a városnál, hogy a pesti kereskedő Lachenbacher Gottfried kanizsai házát vegyék zálogba tartozása miatt, s ne engedjék az ő megkérdezése nélkül véletlenül sem eladni; tehát Lachenbacher kanizsai háza jelentette a biztosítékot a tartozás kiegyenlítésére. Érdekes a kérvény indoklása, miszerint a váltó kiegyenlítése érdekében igen költséges Pestre utazni.164 Előfordult, hogy a sietség miatt a kereskedő kölcsönvett gabonát forgalmazott, s ha valamiért nem tudta a kölcsönt visszaadni, akkor készpénzben kellett kiegyenlítenie tartozását. 1812-ben egy ilyen szituáció igen kellemetlen helyzetbe hozta Mayert. Az történt ugyanis, hogy a kanizsai életes háztól kölcsönvett 2681 mérőnyi zabot nem tudta visszaszolgáltatni, ám ennek fejében sót szállított Veszprém megyébe, s a szállítás hasznából kívánta tartozását megadni, a sót azonban Veszprém vármegye jogtalanul elkobozta tőle. Zala megye is kérte a só kiadását, de nem sok sikerrel. Azt írták vissza, hogy „az uzsorás kereskedés meggátlása volt az elkobzás A szállítás ideje zab köböl forint rozs köböl forint széna mázsa forint szalma mázsa forint 1811. januárban 7294 40 112 1661 11 627 2255 11 275 1250 2188 1811. februárban 3408 18 744 232 1 624 2325 12 788 697 1216 1811. áprilisban 3130 17215 - 2058 11 319 1275 2230 1811. májusban 2247 15 729 - 1441 8 646 732 1464 1811. júliusban 5505 49 550 - 2364 21 276 1169 2923 1811. novemberben 5573 50 157 - 72 452 1296 2592 1811. decemberben 5000 60 000 - - - 268 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) célja, ezért ez törvényes, így nem adják vissza". Mayer azzal védekezett, hogy ő csak szállította a varasdi Perkó Antal Ernest sókereskedő áruját, „de sem nem adta, sem nem vette azt".165 Mindez rávilágít arra is, hogy a közvetítő kereskedelem viszonylag profeszszionális szinten működhetett Mayer kezében, bár kétségtelen, hogy az általa szállított minőségre voltak panaszok. Egy 1811. évi irat szerint a Gottlieb Mayer által a katonaság számára szállított széna és zab rossz minőségű, ugyanis megbetegedtek tőle a lovak.166 Maga a vármegye is úgy vélte, hogy igen drágán dolgozik a kereskedő. Egy szerződéstervezetből tudjuk, hogy mennyibe is kerülhetett a gabonaszállítás. 1811. decemberében 5000 mérő zab szállítására szerződtek a felek, 12 forintért vette volna a megye a zab mérőjét, de mert a megye vállalta a szállítást, így a nagykereskedő 1 forintot elengedett. Ha ehhez hozzávesszük az áru felhajtását, összeszedését, központosításának költségét stb., akkor sem becsülhetjük a forgalmazási költségeket 2 forintnál magasabbra, vagyis a termék árából mintegy 15%-nyi lehetett a forgalmazási költség. 167 Szintén a francia háborúk alatt gazdagodhatott meg Strasser Lázár is. Róla annyit tudunk, hogy Lazarics (Lázár) Strasser néven 1800-ban már Kanizsán élt, az 1813. évi zsidóösszeírásban is szerepel. A Strasser név igen gyakori volt abban az időben, nagyon sok városban és egyéb területen előfordul, így nehéz azonosítani a személyt. Azt azonban tudjuk, hogy gabona-nagykereskedő volt. Az 1848. évi zsidóösszeírás adataiból kitűnik,168 hogy az akkor 53 éves, tehát vélhetően 1795-ben született Lázár D. Strasser rajkai születésű volt, ami két érdekes következtetésre ad lehetőséget. Az egyik az, hogy a századfordulón felemelkedő izraelita népességből ismerünk egy győri származású híres Strasser Izidor nagykereskedőt, s Győr és Rajka nincs olyan nagy távolságra, hogy ne találnánk logikai kapcsolatot közöttük. (Ismert, hogy a győri Strasserek a 19—20. század fordulójára igen tekintélyes hajózási céget hoztak létre.)16" Másrészt későbbi forrásokból tudjuk, hogy a Strasserek Bécsben is rendelkeztek házzal, telekkel, jelentős befolyással, vagyis minden további nélkül feltehetjük, hogy a kanizsai Strasser Lázár ennek a családnak lehetett a tagja. A többlaki életre utal az is, hogy az említett conscriptio szerint a fiatalabb Strasser Lázár 37 éve él Kanizsán, vagyis csak 1811-ben költözött a városba, addig máshol nevelkedett, vélhetően a 16. életéve betöltése után kapcsolódott be apja mellett a munkába. A kanizsai Lázár Strasser meggazdagodását mutatja, hogy 1820-ban, tehát valamivel a háború vége után a Piac téren igen szép, klasszicista házat építtetett, azt, amelyik a későbbiekben vejének, Gutmann Simonnak kezén szépült meg, s ma is az egyik impozáns épülete a városközpontnak.170 Blankenberg Imre 1929-ben megjelent rövid tanulmányában szintén a századforduló befolyásos üzletembereinek sorában említi Strasser Lázárt,171 aki meghatározó, befolyásos tagja volt a kanizsai hitközségnek is. A századfordulónak az említetteken kívül még több híres kereskedő famíliája volt. Nagy befolyással rendelkeztek a Pressburgerek, Hirschler Leó, a Dobrin család tagjai, Lessner Bernát, Zappert József, Bettelheim Baruch (Baroch) — aki megalapítója volt a több mint száz évig működő Bettelheim W. Samu és Fiai cégnek —, Lőwenstein Móric, s nem utolsósorban Blau Mózes. Villányi Henrik egyik írásából tudjuk, hogy az említett Lőwenstein és Blau kereskedők nagy vagyonnal rendelkeztek.172 Ha a fenti neveket összevetjük az 1800. és az 1813. évi kanizsai zsidókat felsoroló névlistával, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy közvetlenül a századfordulón a fentiek közül még csak a Lachenbacher, a Strasser és a Mayer családnév fordul elő, ezzel szemben az 1813. évi összeírás szerint már ott van Joseph Preissburger, Michael Jemnitz, két Bachroch, három Hirschl stb., vagyis a kereskedő zsidók beköltözése inkább a 19. század első évtizedében mehetett végbe. Érdekes ugyanakkor, hogy ha szembesítjük a 77 főt tartalmazó 1813. évi zsidóösszeírás névlistáját a szintén 1813. évi dicalis conscriptióval, akkor kiderül, hogy a 77 izraelita családfőből mindössze 12-t írtak öszsze kereskedőként, a többiek esetében más megnevezés szerepel. Azt pedig külön hangsúlyoznunk kell, hogy az 1813. évi dicalis összeírásba felvett 27 főnyi kereskedő és boltos közül csak 12 volt zsidó (44%) származású.173 Az összeírt 77 zsidó családfő nagyjából 350—400 fős közösséget, tagjai a korabeli Nagykanizsa népességének mintegy 10—12%-át jelenthette. A zsidóság számbeli növekedésének üteme jóval erőteljesebb volt, mint a városi polgárságé. A zsidóság gazdasági erejét mutatja, hogy a 19. század első felében már templomépítésbe kezdtek. Szükség is volt egy új épületre, hiszen a „Kis Sörházban" lévő imaházat már régen kinőtte a közösség, ugyanakkor a gazdag zsidó családok házi templomot tartottak fenn. A földesúrnak igen előnyös volt a zsidóság szaporodása, így a városiakkal szemben is gyakran megvédte és támogatta ezt a társadalmi réteget. Ezt bizonyítja, hogy Batthyány Lajos herceg 1806-ban a zsidó hitközségnek ajándékozta a Fő utca 6. szám alatti telkének egy részét. A hitközség folyamatos gyűjtést tartott, hogy az építkezés pénzügyi alapjait biztosítsa. 1807-ben el is kezdték az építkezést, ám hamar kiderült, hogy a tervezett szerény méretek nem felelnek meg a kívánalmaknak, ezért át kellett terveztetni, meg kellett nagyobbítani az épületet. 1817-ben folytatták a már több éve megszakadt munkát, végül 1821-ben tudták befejezni. A zsinagóga ünnepélyes avatásán, 1821. szeptember 269 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) 4-én Batthyány Fülöp herceg jószágkormányzójával képviseltette magát, valószínűleg katolikus magyar arisztokrataként nem lett volna ildomos jelenléte (a szokásokkal is ellenkezett volna, s ugyanakkor nagy presztízsveszteséget is okozott volna a hercegnek). Az akkori rendelkezések értelmében utcafrontra nem lehetett építeni a zsinagógát, így a telken a földesúri épület mögé, igen szűk területre kellett bezsúfolni az épületet.174 A zsidóság számbeli szaporodása, s nem utolsósorban gazdasági erejének folyamatos növekedése a századforduló körüli években kiélezte a város és a betelepült zsidóság kapcsolatát. A zsidók továbbra is extraserialistának minősültek, akik csak a földesúri fundusokon lakhattak, azonban ingatlanszerzéseik már megindultak. Ez azt jelentette, hogy az a telek, ahova házukat felépítették, vagy ahol azt megvásárolták, továbbra is a földesúré volt, ám adhatták- vehették a rajta lévő épületet. Egyre több, korábban keresztény kézben lévő épülethez jutottak hozzá. Egy, a városiak által 1810-ben keltezett panaszlevélben azt írja a város, hogy „...ámbár a Zsidók kedves hazánkban polgári jussal még nem ditsekedhetnek, még is örökös jussal bírnak Házokat, és pedig a legg szebb, legg jobb fekvésű és legg téresebb Házok közül mostanságik 39-et bírnak...". Ugyané panaszlevél említi azt is, „...minthogy a multt Tavasziul fogva már 6 házokat szereztek nálunk a Zsidók... méltán félhetünk, hogy a keresztény vagyonosabb lakosokat ki szorítani és Kanisát, mint már jövendöltetik is, valóságos Zsidó Várossá tenni fogják."'' 75 Az ingatlanszerzéshez csak annyit tehetünk hozzá, hogy említettük már Gottlieb Mayer fényes házát, Hirsch Leó épületét, a valamivel később felépült Strasser-házat stb., vagyis valóban egyre nyilvánvalóbb volt a gazdag, főleg kereskedő zsidóság befolyása a városban. Különösen zavarhatta a helybeli purgereket, hogy a Piac téren és a Fő utcán, tehát a központi területeken nagy számban voltak földesúri fundusok, ahova a zsidók letelepedhettek, s a régi magyar vagy német iparosok lemaradtak a gazdasági versenyfutásban. Bár a Városi Tanácsban még mindig ők döntöttek mindenről, a földesúr szinte minden esetben megvédte a neki anyagilag nagyon sokat jelentő zsidóságot, akik a direkt vagy indirekt védelemért szép summát fizettek. 1815-ben befejeződtek a franciák elleni birodalmi háborúk, s ez a magyarországi mezőgazdaságot is új helyzetbe hozta. Az addigi gabonakonjunktúra az állami kereslet megszűnése miatt egy-két év után befejeződött, a gabonaárak viszonylag gyorsan csökkentek, majd 1818 felé stabilizálódtak, s egészen az 1830-as évekig jelentős elmozdulást nem tapasztalunk a búza, a rozs és a zab árának mozgásában. Mindez éreztette hatását a magyarországi külkereskedelemben is: a gabonaexport viszszaesett. Belitzky János adatai szerint a gabonaexport mintegy harmada-negyede volt csak az 1820- as években a háború alatti nagyságrendnek.176 Megváltozott a háború után a külkereskedelem struktúrája is: bár a fő exportirány megmaradt, ám most a gabona helyét egyre inkább a gyapjú vette át egészen 1831-ig, amikor is újra a gabona vált elsődleges kiviteli cikké. Ezek a folyamatok természetesen nem kedveztek a korábbi nagykereskedelmi rendszernek, s egyáltalán nem kedvezett a kanizsai kereskedelemnek. Országszerte megfigyelhető tendencia a nagykereskedelmi cégek megszűnése, jelentős kereskedői mobilitás kialakulása, a kereskedelmi tőkék allokációja, más ágazatok felé való orientálódása, a kereskedői testületi rendszerek valamilyen formájának újjáéledése és erősödése, valamint a kereskedelem szerkezetének megváltozása. Igen nagy szerencséje volt a magyar gazdaságnak, hogy a háború vége felé megindult az osztrák iparosodás (a textilipar, valamint a nehézipari ágazatok fejlődtek gyorsan), és vele párhuzamosan felgyorsult az urbanizáció, amely egyre jelentősebb keresletet támasztott a magyarországi mezőgazdasági alapanyagok és élelmiszerek iránt, s így a honi kereskedelem számára új értékesítési lehetőségek adódtak. Az olyan piacközpontok, mint amilyen Kanizsa is volt, minden változásra élénkebben reagáltak, mint a kisebb forgalmazási volumennel élő települések, az előnyöket jobban ki tudták használni, ugyanakkor a hátrányok is erősebben érződtek. Statisztikai jellegű összeírási adataink azt mutatják, hogy — vélhetően a háború utáni új lehetőségek kihasználása révén — a kanizsai kereskedők száma az 1820-as években növekedett. Ha az 1828. évi országos összeírás adatait vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy Kanizsa városában 40 kereskedő élt. Azt is látni kell azonban, hogy nemcsak beköltözés, hanem kiköltözés is folyt, minden évben tekintélyes létszámú zsidó hagyta el a várost. Maradt egy forrástöredék 1825/26-ból, amely pontosan leírja a kiköltözőket. Tekintélyes családok tagjai távoztak (lehet persze, hogy felnőtt ifjakról, máshol szerencsét próbáló vagy üzletet kezdő egyénekről van szó, amire az is utal, hogy ekkor költözött el a városból az igen gazdag Mayer, a Lachenbacher és a Tachauer család egy-egy tagja is). Néhány esetben azt is tudjuk, hova mentek; a célállomások között Bécs, Linz és Amszterdam is szerepel, de a legtöbben egyértelműen a birodalmi fővárosba költöztek.177 Míg 1813-ban a nem zsidó kereskedők száma meghaladta az izraelita forgalmazók számát, addig most, 1828-ban a 40 főből 28 személy szinte majdnem biztos, hogy zsidó származású volt, míg a keresztény, görög stb. kereskedők már csak 12-en éltek a városban. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a nem zsidó kereskedők létszáma csökkent 3-mal, míg a zsidó kereskedők létszáma növekedett 16-taI. Érdemes arra is rámutatni, hogy az 1828. évi or270 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) szágos összeírás a 19. század első felére vonatkozóan az egyetlen forrás, amely az egész országra nézve tartalmazza az ilyen foglalkozásúakat. Tagányi számításai szerint 1828-ban a megyékben és a kerületekben 6255, míg a városokban 2833 kereskedő volt, ugyanakkor Zalában mindösszesen 67 kereskedőt írtak össze, abból 40-en Kanizsán laktak, vagyis a megye főfoglalkozású kereskedőinek csaknem 2/3-a a Batthyány-mezővárosban élt. Az 1837. évi összeírás igen gyors kereskedőlétszám- emelkedésről tanúskodik, hiszen a zsidó forgalmazók aránya 9 év alatt 85%-kal nőtt.178Az adóösszeírás adatait megerősíti az 1840. évi dicális öszszeírás: a létszámemelkedési tendencia nem állt meg 1828-ban, sőt a harmincas-negyvenes években erősödött meg igazán.17'' Egy 1839. évi, a kanizsai tanácshoz beadott kérelemben már a kanizsai polgárok is úgy fogalmaztak, hogy városunkban a kereskedést főképpen zsidók űzik.180 Az 1840. évi adóösszeírás szerint Kanizsa városában 67 kereskedő élt már, akik között nem tudjuk pontosan a zsidó és nem zsidó kereskedőket megkülönböztetni, ám összevetve a névsort egyéb forrásokkal, úgy véljük, hogy 45 fő lehetett közülük izraelita, vagyis a városban élő kereskedő zsidóság létszáma folyamatosan gyarapodott. Egy részletes, 1848. évi zsidóösszeírás szerint a forradalom időszakára már mintegy 130 izraelita kereskedő élt a városban, vagyis az igazi számbeli takeoff az 1840-es években ment végbe.181 Az 1840. évi adataink szerint a zsidó származású, kereskedelemmel foglalkozók esetében 28 fő kimondottan kereskedő (feltehetően nagykereskedő) volt, míg 13 fő boltos volt, tehát a reformkorra a zsidóságon belül helybeli, kisebb üzlettel rendelkezők aránya is megnőtt. Az 1848. évi összeírás azt sejteti, hogy a zsidó családok leszármazottaiból viszonylag nagyszámú „boltos" került ki, vagyis a népességszaporulat gazdasági-munkaerőbéli megoldása komplex jellegű munkaszervezeti rendszerben történhetett már. A legtöbb bolt a Piac tér körüli urasági fundusokon volt, az egyes nagyobb épületek igen sok kicsi üzletet rejtettek magukban. Ennek bemutatására emeljünk ki egyet, mégpedig az ún. Chinorány-féle házat, amely a tér déli oldalán, a Batthyány-épület mellett állott nyugatra. A ház felső szintjén két elválasztott lakásban lakott a két nemes testvér, Boldizsár és Antal. Az alsó szinten a Boldizsár-féle lakrészhez tartozott a Kalfin, a Rotschild, a Kirschner, a Reinisch, a Theodorovits, a Blau, a Milhoffer és a Wolkheim család kis boltja, míg az Antal-féle lakrész alatt volt Kirschner Mayerné, Kirschner Israel, Weisz Heinrich, Ekenberger Vilmos és Haragos Mihály üzlete. A felsorolásból is látszik, hogy többségében zsidó családok boltjai helyezkedtek itt el. Az épület udvarán cselédszobák, lécekből összetákolt fatároló (faszín), kocsiszín és istálló volt ebben az időben.182 A jelentős népességszaporulat hatására az 1840-es években a gazdagabb zsidó famíliák tagjaiból többen vásároltak a Fő tértől nem messze lévő, az újonnan kimért ún. „zsidó templom mögötti" területen fundust. így például Blau Pál izraelita kereskedő 1845. december l-jén igen nagy kiteijedésű, 1290 négyszögölnyi telket vásárolt 774 forintért, két évvel korábban pedig a Deák tér fölötti un. Ciglenica területén Liechtenstein Béni és felesége, Polák Regina vett 106 forintért földet.183 Az 1839—40. évi országgyűlés, vagy ahogyan a gazdaságtörténészek nevezik, a „gazdasági országgyűlés" nagy horderejű, s a zsidóság helyzetének megváltozását is magával hozó törvényeket alkotott, olyan jogszabályokat, amelyekkel egyrészt a személyi szabadság, másrészt a vállalkozói szabadság is erősödött, s szabadabb lehetőségei támadtak a tőkének, s vele együtt a tőkésnek. Az 1840. évi XXIX. törvény 1. §-a kimondta, hogy azok a zsidók, akik ellen nem merül fel semmi, „...az egész Országban és kapcsolt Részekben bárhol szabadon lakhatnak", kivéve a bányavárosokat. A 2.§ biztosította azt, hogy „...gyárakat zsidók is állíthatnak, kereskedést és mesterségeket akár maguk kezükre, akár vallásukbeli legények segítségével is űzhetnek s ifjaikat azokban taníthatják", s mesterségüket gyakorolhatják. A 3. § által köteleztettek arra, hogy „állandó vezeték- és tulajdonnevekkel éljenek", valamint az anyakönywezetést is előírták számukra; a terület nyelvét kötelesek használni a szerződésekben, okiratokban; s legalább enynyire lényeges volt az 5. §, amely szerint ,Amennyiben az izraeliták polgári telkeknek szabad szerezhetése gyakorlatában lennének, az ily városokban ezen gyakorlatjövendőre nézve is megállapíttatik".184 Érdemes megvizsgálni az 1848. évi összeírás alapján a kanizsai izraeliták belső társadalmi struktúráját, hiszen annak részletessége sok újdonságra deríthet fényt.185 Kanizsán a forradalom évében 1588 izraelita egyén élt, ebből 1549-en Nagykanizsán, 39- en Kiskanizsán laktak, vagyis a város nyugati mezőgazdasági vidékei egyáltalán nem vonzották az izraelitákat. Az 1588 személyt 370 családfő neve alatt vették fel. A 370 családfőből 123 foglalkozott hivatásszerűen kereskedelemmel, a többség, 247 fő főleg kereskedők csoportjai 1813 1828 1837 1840 zsidó kereskedők 12 28 45 45 nem zsidó kereskedők 15 12 23 22 összesen 27 40 68 67 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) 271 iparos volt, de más foglalkozásúak is akadtak köztük; így például két orvos is szerepel a listán. A 123 kereskedelemmel foglalkozó közül 10-nek nem ismerjük a születési helyét, bár nagy valószínűséggel harmincas-negyvenes években honnan érkeztek az izraelita bevándorló kereskedők. Az említett 51 főből 48-nak ismerjük származási helyét, s alábbi ábránk a bevándorlás főbb irányait szemlélteti. 5-nek Kanizsa volt a szülővárosa. A 113 ismert születési hellyel rendelkező közül 62 fő már Kanizsán született, 51 fő pedig bevándorló volt. Természetesen itt vannak szinte hiánytalanul a régi, a századforduló környékén betelepült családok még élő tagjai és leszármazottai. Ezek a régi kereskedő nagycsaládok famíliánként 3-5 kisebb családban éltek. Itt éltek például a Blau família tagjai, akik között ott volt a már 77 éves, még 1793-ban Aradról Kanizsára költözött Móric, illetve az 55 éves Károly, az 54 éves József, míg a harmadik generációt a 38 éves Pál képviselte, valamennyien nagykereskedelemmel foglalkoztak. A Schertz família is régi kereskedő családnak számított Kanizsán; özvegy Schertznő Buchorab Bóbi már 60 éves volt 1848-ban, de a 37 éves Jakab, a 38 éves Ignác, a 39 éves Lipót és a 40 éves Albert szintén kereskedő volt, s valamennyien kereskedők lányát vették feleségül, s az arák között találjuk a Rózenberg, a Czerkovitz és a Buchorab családok gyermekeit. Szintén a 18. század végén telepedtek le Kanizsán a Bachroch família tagjai is, közülük 1848-ban a második generációnak számító Vendel, valamint 5 fia, illetve özvegy Bachrachnő Kelemen Amália, akinek valószínűleg Vendel testvére lehetett a férje, és az ő 3 fia élt a városban. Megemlíthetjük a Dobrin családot is, amelynek tagjai közül az öreg, 74 éves Józsefen (1795-ben költözött Kanizsára) kívül 3 felnőtt férfi is élt a városban, valamennyien kereskedelemmel foglalkoztak. De itt volt a korábban bemutatott Lachenbacher famíliából 4 felnőtt kereskedő férfi, a Mayer családból egy kereskedő férfi (illetve 4 hölgy), a Polákok közül két család, a Rózenbergek (máshol Rózemberg) közül három család stb. Blankenberg írása alapján úgy gondoljuk, hogy az említett izraelita családok nagy befolyással, illetve jelentős vagyonnal rendelkező famíliák lehettek a forradalom idején Kanizsa városában. Egy másik lényeges kérdés az 1848. évi összeírás alapján, hogy a 19. század első felében, de főleg a Az ábrából világosan látszik, hogy a 19. század első felében a legjelentősebb kibocsátó terület egyértelműen Somogy vármegye volt. Somogyban tekintélyes létszámú zsidó népesség lakott ebben az időben, s Szili Ferenc korábbi kutatási eredményeiből tudjuk, hogy mintegy 3000 izraelita élhetett 1848 előtt a megye területén. Elsődlegesen a nagyobb Festetics-területekről érkeztek Kanizsára kereskedők, így például Toponárról, Szigetvárról, de a vrászlói uradalom területéről is jöttek, így például Viszlóról, említhetnénk továbbá a Vrászló melletti közbirtokossági falvakat, Nemesvidet és Szakácsit is. Az is látszik azonban a nevek alapján, hogy a Somogyból beköltözött kereskedők nem tartoztak a kanizsai elit kereskedőcsoporthoz. A gazdagabb, nagyobb tőkeerővel rendelkező kereskedők inkább Győr, Sopron, Moson és Vas megyéből érkeztek, de jöttek néhányan egy-két jelentősebb Duna-menti városból is, így például Budáról, Révkomáromból stb. A reformkornak is megvoltak a nagy izraelita kereskedelmi vállalkozói, hadd emeljünk ki ezek közül is néhány fontosabbat. Az egyik Schey Fülöp, aki 1798-ban született Nyugat-Magyarországon (születésének helye a források bizonytalan volta miatt nem tudható pontosan). Pályáját a napóleoni konjunktúra után alapozta meg, amikor fellendült az osztrák és cseh textilipar. Ekkor kezdett textilkereskedelemmel foglalkozni. Felvásárló kereskedelmét az 1830-as években egyre inkább kiterjesztette Magyarország nyugati-délnyugati területére, ahol szerződést kötött az egyes uradalmakkal, gyakran auszugális hitelekkel biztosította a nyersgyapjú felvásárlását. Bécsben élt, de Kanizsán is gyakorta megfordult, ügynökei a Dunántúl számos pontjára eljutottak. Levéltári forrásaink világosan jelzik, hogy az 1830—40-es években a Batthyányak több uradalmával is kereskedelmi kapcsolatba került. Határozott kereskedelempolitikát folytatott. Erre 272 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) világosan utal a környékbéli uradalmak terve, hogy a keveset ígérő Schey mellett más kereskedők után kellene nézniük, ám ez igen ritkán sikerült. Az 1830-as években gazdagodása mellett egyre szorosabb kapcsolatokat épített ki befolyásos udvari személyekkel, így többek között a Habsburg-ház egyik leggazdagabb családtagjával, Albrecht főherceggel, akinek ő lett a magánbankára. (A kereskedelem és a pénzügyi kölcsönzés együttese számos gyors karriert eredményezett ebben a korban.) Az 1830—40-es években Schey Fülöp már nyíltan az udvart szolgálta pénzügyleteivel, 1848—49-ben a Habsburg-barát erők mellett állt ki. Felesége a kanizsai Lachenbacher családból származó Franciska Lachenbacher, a nagykanizsai hitközségi elnök leánya volt. Schey Fülöp későbbi pályájáról megjegyezzük még, hogy 1859-ben nemesi címet, később pedig koromlai előnévvel bárói címet szerzett, ő volt a birodalom első zsidó származású bárója. Igen hosszú életet élt, 1891-ben, 97 évesen halt meg.186 Ebben a korszakban kezdi pályáját Gutmann Simon is, bár az ő felemelkedése kétségtelenül az 1850-es évektől gyorsult fel. Életét viszonylag jól ismerjük, hiszen Kerecsényi Edit 1979-ben egy tanulmányában alapos, részletekbe menő pályaképet közölt róla, illetve Sarkady István is írt a Gutmannokról egy díszkiadású családtörténetet.187 Gutmann Simon Henrik 1806-ban, más adatok szerint 1807-ben született a Kanizsától északra lévő Gelse településen, ahol apja bérlő volt. 25 éves volt, amikor Kanizsára került, ahol raktárosként vállalt állást a korábban már emlegetett Strasser Lázár nagykereskedőnél. Üzletkötései során sokat utazott, megtanulta az üzleti magatartás alapvető normáit, bejárta Magyarországot, Erdélyt, Ausztriát stb. Sarkady adatai szerint 1836-ban, szerintünk néhány évvel később (erre utal, hogy 1840-ben Strassernél lakó házatlan zsellérként írták össze) önálló kereskedést nyitott, ám az eleinte elég gyengén jövedelmezett. Üzleti pályája kétségtelenül akkor vett merészebb fordulatot, amikor feleségül vette Strasser lányát, s a hozományként kapott tőkével és egy olcsó haszonbérlettel megerősítette anyagi helyzetét. Felesége, Strasser Anna 1820-ban született Nagykanizsán, a házasság 1840. április 29-én történt.188 Az 1847—48. évi dicalis összeírás szerint Gutmann egy III. rendű kereskedés és egy III. osztályú ház után 10 forint 18 krajcár adót fizetett. Amikor 1849-ben, a magyar függetlenségi háború elvesztése után apósa Bécsbe költözött, jött el igazán az ő ideje: átvette Strasser kereskedését és üzleteit, amelyek gabona- és gubacskereskedéssel foglalkoztak. Mindez látványos javulást hozott életében, a módosabb kereskedők közé került; ezt az is mutatja, hogy 1854-ben a városra kivetett ún. Magyar Nemzeti Kölcsönből Kanizsa városában a legtöbbet, mégpedig 2000 forintnyi kötvényt jegyzett. 189 Az ő életében is együtt járt a gazdagodás és a karitatív tevékenység: az 1840-es évektől aktív részese volt Nagykanizsa közművelődési és társadalmi életének, pénztárosa volt 1842-től az Izraelita Iparos- és Kézműves Egyesületnek, alapító tagja volt 1851-ben a Nagykanizsai Kereskedők Társulatának. Házasságából több fiú született: Ödön 1841- ben, Vilmos 1847-ben, László 1855-ben, míg Aladár 1857-ben látta meg a napvilágot. A későbbiekben mindannyian gazdasági-kereskedelmi karriert futottak be. Még annyit hozzá kell tennünk Gutmann Simon pályaképéhez, hogy 1869-ben „beliscsei" előnévvel nemesi címet kapott (ő volt az első kanizsai származású zsidó kereskedő, aki magyar nemességet szerzett), Aladár fia pedig 1904-ben a bárói címig jutott.190 Különböző levéltári forrás- és szakirodalmi adatok alapján úgy tűnik, hogy a boltok és a kereskedők számának szaporodása magával hozta a kínált termékek struktúrájának szélesedését is. Ebben a korban a szakosodott, valamely meghatározott késztermékekkel való kereskedést detailkereskedésnek hívták. Azért lényeges mindez, mert itt egyrészt fontos importtermékekről, néha más országok gyarmatairól származó, ám alapvetően városi fogyasztási termékekről van szó, másrészt pedig világosan utal az urbanizációs folyamat, valamint a helyi városi kereskedelem és fogyasztás erősödésére.191 A zsidó származású detailkereskedők közül emeljük ki Rosenfeld Jakab üvegkereskedőt, Rosenfeld Sándor fűszerkereskedőt (az utóbbi alapítója volt a később három generációt megért és csak 1929-ben megszűnt Rosenfeld és Fiai cégnek). A Tachauer család textilkereskedő volt, akárcsak a Szukits Salamon által létrehozott vállalkozás. De volt az izraelita forgalmazók között pipakereskedelemmel foglalkozó is, így például 1848-ban a 60 éves Neustadl Leopold tulajdonában volt ilyen vállalkozás. A 32 éves, amúgy Toponárról ide vándorolt Richter Móric, 1843 óta kanizsai lakos taplókereskedést vezetett. Híres volt az 1844 óta Kanizsán élő Weisz Bernard dohánykereskedése is a forradalom előtti időben. A 36 éves, kanizsai születésű Stern Károly rongykereskedést tartott fenn, akárcsak a 30 éves, Pátróról Kanizsára települt Friedenthal József. Dench Jósua lisztkereskedőként működött, míg a régi betelepülők közül az egyik legismertebb szakosodott kereskedő vállalkozás a Bachroch-féle bőrkereskedés volt. Az 1820-as évek elején telepedett le Kanizsán a Weiser család (más forrásokban Veisernek írják nevüket). A Wei.serek kezdettől fogva vaskereskedéssel foglalkoztak, később pedig, 1842-ben egy igen híres vasgyárnak vetették meg az alapjait, amely a 19. század utolsó harmadában országos hírnevet szerzett magának. Eleinte persze még szerény méretekben folyt a termelés, az 1842-ben létesített műhelyben „tűzszekrényeket, kovács és gőzgépalkatrészeket és más efféle munkákat készítettek",192 Nem beszél273 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) tünk még az ún. „vegyes kereskedésekről", amelyeknek már önmagában is terjedelmes volt az árupalettája. Ezek a példák világosan mutatják, hogy 1848 táján egyre szélesebb kereskedelmi forgalmat bonyolítottak le az izraelita kereskedők, ám a legfontosabb árujuk továbbra is az alapvető mezőgazdasági termék maradt. Arra is van példánk Nagykanizsa életében, hogy a nagykereskedelemből megszerzett tőkemennyiség ipari beruházássá is vált. Az eset a már többször említett Lachenbacher családhoz kapcsolódik.193 1843-ban „Lachenbacher 1. S. és Társa" nagykanizsai kereskedő kért kiváltságot likőrgyártó üzemére. Nagykanizsa város üzleti könyvei, valamint az uradalmi tisztek tanúságtétele alapján bizonyította, hogy a szeszipari vállalkozással legalább 40 000 váltóforintnyi forgalmat fognak lebonyolítani. Kérvényükben azt ígérték a kérelmezők, hogy ha megkapják a kiváltságot, az eddiginél még több embert foglalkoztatnak. Ez azért is fontos, mert eme dolgozók „különben csak kissé szűkebb években nem csak terhére válnak az egész vidéknek, de gyakran igen szigorú nélkülöző körülményeikben még veszedelmére is". A vállalkozók 12 ember állandó foglalkoztatását ígérték, s üzleti adataik szerint 1843. január 1 és október 31 között 32 828 forint és 37 krajcár forgalmat bonyolítottak le. A kérvény szövegéből kiolvasható az is, hogy a szaporodó kanizsai népesség egy része igen rossz körülmények között élhetett. Vélhetően a bevándorlás és a belső népességszaporulat miatt jelentős munkaerő-fölösleg halmozódhatott fel, ezért írhatta Lachenbacher és Társa, hogy biztosan lesz munkáskéz a vállalkozás működtetéséhez. 194 A zsidó kereskedők gazdasági erejét és összetartozását, a megtelepedésre való, a perspektivikus jövőbe vetett hitet mutatja az, hogy 1842-ben Kanizsán létrehozták az ország első kereskedelmi iskoláját. Az ekkor már létező, 6 évfolyamból álló fiú népiskolát bővítették két évfolyammal — ahol kereskedelmi szaktárgyakat tanítottak —, ezt aztán 1857- ben megtoldották még két évfolyammal.195 Az oktatás megszervezésében igen sokat tett az 1841 és 1846 között Kanizsán tevékenykedő Löw Lipót rabbi, aki a kultúrtörténeti tevékenységén kívül a polgári forradalomban játszott szerepéről vált híressé, amely miatt a szabadságharc bukása után komoly börtönbüntetést is kapott. Löw Lipót rabbi sürgetésére építették fel az iskolaépületet, amely még az 1920-as évek végén is állt.19'''' Későbbi adatok kiemelik, hogy igen sok híres, főleg a dualizmus időszakában szép kereskedői karriert felépítő fiatal tanult itt az 1840-es években. Bár nem tudjuk pontosan, de erős a gyanúnk, hogy maga az iskolaépület a Fő út 6. szám alatti földesúri ház mögötti udvaron állt, közvetlenül a Zsinagóga mellett. Tudjuk azt is, hogy 1843-ban az elemi és a kereskedelmi iskolába összesen 111-en jártak, ám ez a létszám gyorsan emelkedett, hiszen 1850-ben már 404 fiú és lány járt az iskola különböző osztályaiba, ugyanakkor már nemcsak izraeliták gyermekei, hanem más vallásúak is szép számmal előfordultak ott.197 IV A KERESKEDŐK JÖVEDELME ÉS VAGYONA 1. Az adóbevallások tanulságai Az adóösszeírások, jövedelmi kimutatások és a hagyatéki leltárak segítségével lehetőségünk van arra is, hogy betekintsünk a kereskedői társadalom jövedelmi és vagyoni rendszerébe. Természetesen itt is — talán az eddigieknél is fokozottabban — figyelnünk kell a bevallások, felvételek valódiságával kapcsolatos kétségeinkre, hiszen a kereskedelmi származású jövedelmek elasztikussága miatt azok összeírási lehetősége is igen korlátozott szinte minden korban. Bár kétségtelen, hogy Kanizsa városa pontosan előírta az üzleti könyvek vezetését, azoknak évente a tanács előtti bemutatását és ellenőriztetését, még így is sokszor látványos csődök és bukások sorozata jellemezte az üzleti életet. Maga a város is hosszú időn keresztül „elfelejtette" beadni városi számadását az uradalomnak.198 Ha a magyarországi jövedelmi rendszerre tekintünk, akkor kétségtelen, hogy a vizsgált korszakban a városi társadalom, s azon belül a kereskedők rétege alkotta a jobb anyagi pozíciókkal rendelkező népességcsoportot. Bácskai Vera több tanulmányában és konferencia-hozzászólásában mutatott rá arra, hogy a szakmai elemzések világosan bizonyítják a reformkorban a kereskedők előretörését és a tradicionális testületi rendszerbe szerveződő városi iparos rétegek lecsúszását.199 Egyéb helytörténeti kutatások is világosan bizonyítják ezt a folyamatot, akárcsak a környék uradalmainak társadalmi vizsgálatai, ahol meg éppen a bérlők jövedelme és vagyoni helyzete múlta sokszorosan felül a helyi társadalomét. Kanizsa esetében az 1837. évi összeírás elemzésével próbálunk néhány fontosabb tendenciára rámutatni. 200 Az említett conscriptio fundusonként felsorolja a városi népességet, pontosan megnevezi az egyes fundusokon élő embereket, s közli az egy katonaévre kivetett adó nagyságát ezüstforintban és krajcárban. (Kereskedő csak Nagykanizsán lakott, így a kiskanizsai népességet kihagytuk az elemzésből.) Az összeírás szerint Nagykanizsán 74 fő foglalkozott kereskedelemmel. Ez a szám magába fog274 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) lal 46 kereskedőt, 22 boltost, 3 fogadóst, 1 gyógyszerészt és 2 serfőzéssel és eladással foglalkozó embert. Szembesítve az összeírást más, ebben a korban készült forrással, mintegy 10—12 kereskedelemmel foglalkozó embert hiányolhatunk, de a név szerinti elemzés és egybevetés eredményeképpen arra a következtetésrejutottunk, hogy a kimaradtak valahol a kereskedelem és az ipar határán élhettek: így például a Lachenbacher család esetében 2 családtagnál nem jelöltek meg foglalkozást, ám tudjuk a 11 évvel később felvett zsidóösszeírásból, hogy ekkor még nagyon fiatalok voltak, valószínűleg nem volt még önálló vállalkozásuk, vagy pedig az gyengén működött. Általános gyakorlat volt a kereskedő családoknál, hogy a fiatalokat vagy a saját, vagy pedig a rokonság cégeinél taníttatták ki, elszegődtették valahova legénynek vagy segédnek, s ebből következően csak lassan lehetett tőkét gyűjteni az önálló vállalkozás beindításához (láthattuk ezt fentebb a Gutmannok esetében). Megvizsgáltuk a fizetett adómennyiség alapján a jövedelmi különbségeket. Nem ismerjük a kivetés pontos alapját — vélhetően a szokásnak megfelelően a jövedelem után 5%-os adót vetették ki —, s így feltehetjük, hogy az összeírás megközelítő pontossággal tükrözi a jövedelmi különbségeket a városi társadalom esetében. Az egy kereskedőre jutó adó nagysága a 74 fős kereskedőréteg esetén 17,6 forint volt. Érdemes megnézni az adatok nagysága szerinti szóródást. A fizetett évi adó nagyságának kategóriái A kereskedők száma 50 forint felett 1 40—50 forint között 5 30—40 forint között 5 20—30 forint között 14 10—20 forint között 24 10 forint alatt 25 1837-ben Kanizsa városában a legtöbb adót egyértelműen Leopold serfőző mester fizette, aki az uraságtól bérelte a serházat, termelte és értékesítette az ebben a korban egyre népszerűbb italt. Természetesen a nagy átmenő forgalom, valamint a folyamatosan növekedő népesség — ne felejtsük el, akkorra már legalább 9000 lakosú volt a mezőváros — állandó keresletet biztosíthatott a vállalkozónak. Ha a legnagyobb adófizetőket tovább vizsgáljuk, akkor már ismert nevek következnek a sorban: a 40—50 forint között fizetők sorában volt Gottlieb Mayer nagykereskedő, Pichler Henrik vaskereskedő, Tachauer Salamon, Lőwenstein Móric és Benzian Izrael nagykereskedő. Közülük Tachauer három, Mayer, Pichler és Lőwenstein két-két ingatlannal rendelkezett. Ha megnézzük a tőlük alig különböző 30—40 forint között fizetőket, akkor ott a következő ötös csoportban találjuk Lovák Ferdinánd gyógyszerészt (érdekes, hogy a gyógyszerészek más városokban is viszonylag sokat kerestek, a győri példa is világosan bizonyítja ezt),201 ifjabb Lőwenstein Miksa, Lachenbacher József nagykereskedőt, Spánier Ferdinánd boltost, valamint Frank Jánost, a Korona vendégfogadó bérlőjét. A következő adózási csoportban még mindig találunk híres kereskedőket, így például a két Strassert, a görög Dobrovits család két tagját, az uradalmi kereskedelemmel foglalkozó Dobrinokat, az egyik Pichlert, de ott volt Blau Moyses, valamint Leszner Márkus is. A legkevesebbet fizetők csoportjában (10 forint alatti adózók) 25 fő nevét olvashatjuk, ezt a csoportot összesen 224 forint terhelte, amelynek egy főre jutó átlaga 9,3 forint, s még ez is csaknem kétszerese volt a nagykanizsai társadalmi átlagot jelentő 4,9 forintnak. Érdemes arra is rámutatnunk, hogy a kereskedőknéljóval nagyobb réteget jelentő, s a városi tanácsot, a közintézményeket ebben az időben még mindig uraló iparral foglalkozó társadalmi réteg jövedelmei hogyan viszonyulnak az egyre módosabb kereskedőkéhez. Mivel alapvetően a kereskedőket vizsgáljuk ebben a fejezetben, így nem lehet célunk a teljes városi iparos réteg beható elemzése, éppen ezért kiválasztottunk néhány reprezentatív, viszonylag nagy létszámú foglalkozási csoportot, s az ő esetükben megvizsgáltuk a fizetett adók nagyságát, és levontuk következtetéseinket az iparosok jövedelmeire vonatkozóan. Ipari foglalkozási csoport A fizetett adó egy főre jutó átlaga takácsok (15 fő) 4,2 forint csizmadiák (24 fő) 4,6 forint szabók (24 fő) 3,6 forint szűcsök (19 fő) 5,3 forint lakatosok, kovácsok (5 fő) 3,8 forint A táblázat adataiból és a fenti kereskedői átlagokból világosan következik, hogy az iparral foglalkozókjövedelmeit a leggyengébb csoportba sorolt kereskedői átlag kétszeresen felülmúlja. Összehasonlításképpen jegyezzük meg, hogy egy Győrre vonatkozó vizsgálat szerint az egyes foglalkozási csoportok átlagos hagyatéki összegét tekintve a 18—19. század fordulóján a kézművesek a kereskedők és a fuvarosok után a harmadik helyet foglalták el.202 Ez persze nem azt jelenti, hogy az iparosok között ne lett volna az átlagot meghaladó jövedelem, ám azt látnunk kell, hogy ezeknek rendszerint kereskedelmi vetülete is volt. Két momentumra hadd utaljunk röviden. Egyik a Kirschner-család esete; a família tagjai már a 18. században is jelen voltak Kanizsán, ahol különféle bérleteket szereztek a földesúrtól. A család egyik tagja a reformkorban kereskedelemmel foglalkozott, de megjegyezte az összeíró, hogy „kereskedő, szabó". Ha megvizsgáljuk a névsorokat, azt látjuk, hogy mind Kirschner Náthán, mind Kirschner Jakab szabó volt, s így óhatatlanul arra kell gon275 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) dőlnünk, hogy a család egyik tagja az értékesítéssel foglalkozott, míg a másik kettő a termeléssel. A másik eset a szűcsök csoportjában Blau Henriké, akinek családja régi kereskedő família Kanizsán. A szűcs foglalkozási csoport az ipari átlagnál magasabb, 5,3 forintos egy főre eső jövedelemmel rendelkezett a reformkorban, de még ennél is jóval nagyobb volt Blau Henrik 12 forint 36 krajcáros adókötelezettsége. A kereskedő családtagok közül ugyanakkor Moyses 26 forintot, József egy bolt után 8 forintot adózott. A dicális jegyzék alapján az 1841—42. adóévre vonatkoztatva elvégeztünk egy — itt most nem részletezendő — kontrollvizsgálatot.203 Arra voltunk kíváncsiak, hogy néhány év alatt milyen változások következtek be egyrészt a kereskedők adózási kategóriái, másrészt pedig a vizsgált iparoscsoportok vonatkozásában. A kirajzolódó tendenciák egyik mérvadó eleme, hogy a legmagasabb kategóriába tartozó kereskedők száma csökkent, ugyanakkor gazdagságuk növekedett. 1841—42-ben a legtöbb adót tevékenysége után Tachauer Salamon fizette (54 forint), mellette még Benzián Izrael és Pichler Henrik tartozott a 40 forintot fizetők csoportjába, míg a korábban az élen szereplő, a már meglehetősen öreg Gottlieb Mayer, valamint Lőwenstein Miksa visszacsúszott a 30—40 forintos csoportba, ahova viszont bekerült egy Strasser és egy Blau is. A másik meghatározó változás, hogy általában véve csökkent a kereskedő által bevallott jövedelem után kivetett adó, főleg a 10—20 és a 0— 10 forint közötti adót fizetők száma nőtt. Az iparosoknál pedig egyértelmű, hogy a kiválasztott csoportba tartozók adója szintén csökkenő tendenciát mutat. Eredményeink más források alapján nehezen kontrollálhatók, azonban hasonló jellegű tendenciát fedezhetünk fel az 1840-es években más magyarországi városokban is. Elemzéseinkből világosan következik, hogy semmi meglepőt nem látunk abban, ha az országosan megfigyelhető kereskedői előretörést egy tipikusan kereskedővárosban az átlagnál jóval nagyobb mértékben látjuk megvalósulni. Kanizsa városában egyértelműen a kereskedők fizették a legtöbb adót, ők laktak a város legszebb házaiban, az övék volt a város közepe stb., így joggal feltehetjük, hogy a kereskedők voltak a leggazdagabbak a városban. Ebben a korban Angliától Közép-Európáig szinte mindenhol lezajlott ez a folyamat: a kisvárosok világában a tradicionális helyi városi elitet egyre inkább a kereskedők, boltosok, ügyvédek és a fogadósok alkották.204 2. A kereskedelmi tevékenység buktatói A levéltári források között fennmaradt néhány olyan csődanyag, amelyek segítenek bepillantani a kanizsai kereskedők vagyoni helyzetébe. Mivel a kereskedők tevékenysége, működése eléggé szerteágazó volt, számos viszonylatában példa értékűnek tekinthetők ezek az esetek. Szerencsénkre a „csődületi anyag" egyike esetleírást is tartalmaz, így viszonylag tiszta kép bontakozik ki Molenda Eduárd evangélikus vallású kereskedő csődbe jutásáról, vagy ahogyan a korban fogalmaztak, "értékében megbukott" forgalmazóról, illetve Horváth József kereskedő csődjéről.205 A csődper belső üzleti viszonyainak feltárására négy keresztény kereskedőt (ma talán szakértőnek mondanánk) rendeltek ki, Theodorovics Dömötört, Pollák György Ferencet, Plichta Mátyást és Popovits Sándort. Molenda Eduárd 1843-ban 32 éves, vagyis meglehetősen fiatal kereskedő volt. Kereskedését s a hozzá kapcsolódó „cigarro-fabricát", vagyis szivar- és cigarettagyártó üzemét valamikor 1841 elején hozhatta létre Kanizsán. A szivargyár kezdetben a keszthelyi Anisics Pál üzletével együttes vállalkozásként indult, de másfél évvel később Anisics kivált, s azt Molenda Eduárd vitte tovább. Anisics a közös vállalkozáshoz hozzácsatolt egy „Tűzi-játéki Fabricát" is. Fontos kiemelnünk, hogy az ipari vállalkozás egyben kereskedelmi jellegű is volt, vagyis a termelők saját termékeik eladásával is foglalkoztak. Ha nem is magas jövedelmezőséggel, de az 1840-es évek elején virágzott az üzlet, amit az is mutat, hogy az 1841/42. évi adóbevallás szerint a Molenda és Anisics Társaság 14 forintnyi adót fizetett, s ezzel a vállalkozók a kanizsai kereskedők középmezőnyébe tartoztak.206 A csődper bevallásai szerint az üzlet rosszabbra fordulásának több oka volt, amelyek együttesen vezettek a bukáshoz. Az egyik a társ (Anisics) két évvel a csőd előtt az üzletből való kiválásából következett, mivel „...a kereskedésben volt árneműeket ószveírás mellett átengedni nem akarván, alul írt kintelenített öszveírás nélkül azokat átvenni, ámbátor ebbéli tettének hibás voltát alul Írtnak később elismervén kellett, s mivel azok a becs árnál többet nem érvén, még is Anisicsnak érettök feles sommát fizetnie kellene, ebből tetemes kára következett." Molenda minden bizonnyal egyedül is fenn akarta tartani az üzletet, ám Anisics nem akart valós, hiteles osztozást, s a további működtetés kényszere miatt Molendának vagyonveszteséget kellett vállalnia.207 Ráadásul Anisics hajdan pénz nélkül lépett be az üzletbe, ugyanakkor a felhalmozott financiális nehézségeket maga után hagyta Molendára. Nagy problémát jelentett az is, hogy 1841-ben létrejött a már többször emlegetett Spánier Ferdinánd üzeme, amely jól menő üzemmé vált, igen erőteljes konkurrenciát teremtve ezzel Molendának és Anisicsnak. A peranyagban megmaradt bevallás szerint az addig hitelezőként is működő Spánier Ferdinánd nem viselkedett tisztességesen; „...(Molenda) szivar készítésben foglalkozó embereit lebeszélvén, az alól írttól magához vonta, kereskedésbéli tanuló segédjét éjjeli 276 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) időkben szabad utczán magához híván, különféle Ígéretekkel arra bírni igyekezett, hogy az alól irttat elnyomhassa; a mint most is naponként idegen és a saját emberei segítségével igyekezni nem szűnik".208 Mindez világosan utal arra, hogy a fiatal piacgazdaság „vadhajtásai" már itt is jelentkeztek; hadd legyen elég arra utalni, hogy ezt megelőzően a tradicionális szokások mellett tilos volt a vevőfogás, a munkaerő elcsábítása, az ígérgetés stb., ez ügyben szinte egész Európában szigorú városi statutumok voltak érvényben. A reformkorra azonban ezek a hagyományok már veszítettek jelentőségükből, ezt használhatta ki Spánier. A Molenda cég esetében további jelentős probléma volt a finanszírozás megoldása. A vállalkozás elindításához kölcsönt is vettek fel, amelynek kamatai a 40-es évek elejére már igen megterhelőek voltak. Ráadásul az Anisics-féle üzemrész működési költségei sem voltak alacsonyak, így pl. az alkalmazott személyzet bére és a bérelt szoba árendája jelentős öszszeget tett ki, nem is beszélve az említett játékok gyártásához szükséges anyagok beszerzési költségeiről. Az iratok szerint például a salétrom, a cink, a puskapor, a büdöskő ára és a papírköltség is igen magas volt. Meglepően nagy volt a segéd bére, egy évre 300 váltóforintot fizetett neki Molenda. A közös jövedelmet ez az üzemrész 1500 forinttal terhelte meg. Probléma volt a Molenda és Anisics általi életszínvonal fenntartására fordított összeg nagysága, s ezt megnövelte a házi szolga bére. A bolt árendája sem volt olcsó, igen magasnak tarthatjuk az évi 1230 váltóforintot. A pénzügyi problémák legkomolyabb tényezője azonban egyértelműen az volt, hogy a felvett hitelek nagysága nem állt arányban a vállalkozás jövedelmezőségével. Terhelte a céget ugyanakkor a gyártás kezdetén a viszonylag nagy számú selejt is. Molenda kénytelen volt egyre több hitelt felvenni. Érdekes módon a hitelezők sok helységből valók, ami egyben mutatja az üzleti vállalkozás gazdaságföldrajzi kiteijedtségét is. A 19 fős hitelezői listán szerepel egy varasdi, egy körmendi, egy letenyei és egy pettaui egyén, vagyis a Kanizsától nem messze lévő városok kölcsönzői, de ezzel korántsem ér véget a sor. Találunk a hitelezők között három bécsi, két soproni, egy pápai és egy trieszti személyt is, valamint ott szerepel a listán a „laibachi cukorfinomító gyár" is. Mindebből világos, hogy Molenda az üzleti tevékenységét nem korlátozta Kanizsára, hanem vásárlásaival, beszerzéseivel, illetve késztermékével eljutott egy 200—300 km-es sugarú kör mentén lévő városokba is. Legnagyobb hitelezői között kanizsaiak szerepelnek, többek között a vaskereskedő Weiser János, valamint a kereskedő és fuvarozó Tripammer Károly, akik 2000-2000 forintnyi kölcsönt adtak Molendának. A hitelezők összes követelése Molendától 23 258 forint volt, ugyanakkor összeírt vagyona csak 7678 forintot tett ki. A 23 258 forintnyi tartozásból a felesége hozományát is vissza kellett volna fizetnie, amely 7000 forintot jelentett.20" Molenda kereskedése igazi bolti jellegű vegyes kereskedés volt. Boltja meglehetősen frekventált helyen állt, mégpedig a Piac téren lévő Popovics-házban, ahol olyan neves kereskedők is árendáltak bolthelyiséget, mint például Szukits Salamon, Velisch Vilhelm stb. Maga a Popovics-ház a Chinorany-féle postaépület, valamint Kaiser Benjámin nagykereskedő háza között helyezkedett el, vagyis a hetivásárok és országos vásárok alkalmával több ezres közönséggel találkozhatott a tulajdonos. Forrásunk 738 tételben sorolja fel a boltban található olyan termékeket, amelyek pénzben kifejezhető értéket képviseltek. Vizsgáljuk meg ennek a termékhalmaznak az összetételét. A boltjában, illetve annak pincéjében, padlásán, valamint a „cigarrofabricában" és a mellette lévő kis udvarban összesen 4056 forintnyi árukészletet találtak az összeírok. Az árukészletben a dohánytermékek mintegy 800 forintnyi értéket képviseltek, vagyis a bruttó árukészlet mintegy 20%-át tették ki. A boltban mintegy 650 különböző árucikk volt. Az igazi specialitás kétségkívül a dohánytermékek listája. Azt nem tudjuk, hogy az ott talált szivarok és cigaretták teljes egészében Molenda üzeméből kerültek-e ki, ám az kétségtelen, hogy a termékkészlet listája minőségi kínálatot mutat. Jellemző példa erre, hogy igen sokfajta szivart árult Molenda, így például a darabonkénti 1 krajcárnál is többe kerülő Kossuth, illetve Trabunos-szivart, de a drágább kategóriába tartozó Varinas szivart is, míg az olcsóbb márkákat az Amszterdamer, az Ord, és a Dámen-fajták jelentették, ezek hozzávetőlegesen egyharmadába kerülhettek a drágábbaknak. (Valószínűleg a gyengébbek az ún. nem szelelő típusba tartoztak.) Érdekesség, hogy az ekkor meginduló cigarettázási divat a gyenge kereslet miatt még nem tudta a fajlagos gyártási költségeket jelentősen csökkenteni, a különböző cigaretták ezért viszonylag drágák voltak. A dohányárukészlet igen nagy volt: az összeírok Molenda boltjában 33 881 darab szivart és 7731 darab cigarettát találtak. Mit forgalmazott még boltjában Molenda? A kereskedésben igen nagy számú természetes fűszer jellegű növény volt, így például ánizs, szegfűszeg, köménymag, paprika, bors, majoránna stb. Igen sok konyhai eszközt is árusított, például sótartót, tányérokat, korsókat, edényeket, csészéket, csészealjakat, poharakat, üvegeket, evőeszközöket. Biztos, hogy a fellelt papírkészlet alapvetően az Anisics-féle üzletrész tűzijátékaihoz kellett, akárcsak a puskapor, a salétrom stb. Viszonylag sokfajta olajat is árusított Molenda, ezek között voltak asztali olajok, világításra szánt olajok, valamint eszközökhöz felhasználható fajták is. Alapvető élelmiszerekből sem volt hiány: jelentős mennyiségű cukrot, lisztet, különböző kásákat, túrót, 232 darab szentjánoskenyeret írtak össze. A fogyasztási igényességre utal az 511 darab hering tétele, akárcsak 277 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) a 8 fontnyi „brasiliai kávé", avagy az édes mandula, s ezek a tengeri, illetve óceánon túlról származó termékek világosan mutatják a kereskedés beszerző forrásainak területi kiterjedését. Nagy mennyiségben árult a bolt különféle magvakat, amelyek egyrészt kerti növényként voltak termelhetők (sárgarépa, répa, lucerna, hagyma, zeller stb.), másrészt pedig a szántóföldi növénytermelés rendszerében hasznosíthatták (főleg gabonamagvak). Árusítottak még ásványvizeket, sokfajta — többek között spanyol — viaszt, általános használati tárgyakat (a négyfajta szappantól a 203 darab hajkeféig), köszörűköveket, ollókat, pipákat, gombokat. Volt a boltban mintegy 18 000 szál gyufa, mérőeszközök, vadászathoz szükséges öltözékek és eszközök, s nem utolsósorban játékok, a fababáktól a rongyból készítettekig szinte minden. Ez az árukészlet arra utal — tudjuk, más vegyes kereskedések is voltak a városban —, hogy az 1840-es évekre a kanizsai vásárlóközönség igényei egyre szélesedtek, vélhetően volt már olyan fizetőképes kereslettel rendelkező lakosság a városban, amely meg tudta vásárolni a fűszereket és egyéb különlegességeket is. A kirendelt felmérők javaslatára a gyorsan romló élelmiszert azonnal kótyavetyére bocsátották, így például a narancsot, a két hordó heringet, egy véndely túrót, a vöröshagymát, 6 font piskótát, 65 darab citromot és az 5 font szardellát. Egy összeírás segítségével benézhetünk Molenda Eduárd kereskedő lakásába is.210 Molenda uradalmi funduson lévő házban lakott, így csak az ingóságokat írták össze. A házban lévő tárgyak listája 96 tételből állt, összértéke 296 forintnyi volt. Úgy is mondhatnánk, hogy személyes tárgyai, értékei — összehasonlítva a boltban lévő árukészlet értékével — csak töredékét, 7,3%-át tették ki üzleti forgótőkéjének. A lakás vélhetően egyszoba-konyhás volt. A szobában lévő vagyontárgyak közül legnagyobb becsértéket a fából készült szekrények, almáriumok, az ágyak és a varróasztal jelentették, az összeírás mindig kiemelte, ha „politúrozott" volt a bútor. Tükrök, órák, köztük „egy falon függő óra" is díszítették a lakást. A fenyőasztalon ezüst tintatartót és ezüst gyertyatartót találtak az összeírok. Az asztalon üveglap volt, ez alá helyezték be a papírokat és borítékokat. A fenyőágyban alvásra szalmazsákot használtak, lepedőkkel, egyéb ágyneművel bőségesen ellátott volt a háztartás. Relatíve nagy vendégjárásra utal a 45 tányér, a kávéscsészék, evőeszközök, poharak, üvegek nagy száma. A minőségi fogyasztást mutathatja a „csemegés tál", a két „mártásos csésze", amelyeket a szobában tároltak. A lakás másik helyisége volt a konyha, ahol a kisebb értéket képviselő, gyakorlatilag állandóan használatos eszközöket tartották. A rézből készült tölcsér, szűrő, egy rézfazék, a három rézlábos kétségkívül elüt a kor általánosan használt eszközeitől. A kávéfogyasztásra utal a több mint 1 forintot érő kávéőrlő berendezés. Lényegesnek tartjuk itt megjegyezni, hogy a bútorzat és a konyhai felszerelés egy részét Molenda felesége, Simon Eva hozta magával stafírungként, így a csőd bekövetkeztével ezen tárgyak a feleséghez kerültek vissza. Egy vizsgálat s az azt követő királyi ítélet világosan kimondta, hogy az asszony egyáltalán nem felelős férje csődjéért, vagyis mentesült minden jogkövetkezmény alól. Mindenesetre tény, hogy Molenda esetében a bolti árukészlet, a vagyontárgyak közül a sajátjai, valamint a kintlevőségei összesen 7678 forintot tettek csak ki, ugyanakkor bruttó adóssága — mint azt már említettük — 23 258 forintra rúgott. Az a kérdés adódik: visszakapták-e a hitelezők a pénzüket? A zalaegerszegi törvényszéken 1844. január 20-án felvett jegyzőkönyv szerint Molenda vallomásában úgy nyilatkozott, miszerint csődje nem tudatos csaláson alapul, hanem az általánosan rossz gazdasági körülmények alakulása miatt következett be. Azt íija: „...az alul írtnak szerencsétlen megbukása nem hamissággal párosulnak, hanem leginkább előre nem látott kereskedésbeli hanyatlásból, melyet Társának tőle lett elvállása még inkább elősegített, s hitel csökkenésből az alul írt hibája nélkül eredetinek lenni bebizonyítattván". A hitelezők javaslata — a „menteni a menthetőt" mondás alapján — egyértelmű volt: „...Molenda Eduárdnak kalmár boltja rögtön bezárattassék" ,2U A leírt esetből is világosan látszik, hogy a kereskedés az 1840-es években már igen bonyolult és összetett folyamat volt, a rendszer működtetése olyan modern fogalmakat feltételezett, mint például a forgótőke és forgóhitel, nyersanyagbeszerzés és gyártás, társasági forma, piaci kínálat és kereslet, üzleti könyvek vezetése stb. A Piac téren lévő Molenda-kereskedésnél lényegesen szerényebb képet mutatott az 1841-ben elhunyt Horváth József hagyatéka.212 Horváth József kereskedő a Soproni utcában élt, a rovatos összeírások és az 1837. évi városi adóösszeírás szerint az utcában a 17. szám alatt vették fel házát, Ács József és Gerócs István iparosok között.213 Horváth József vagyona összesen 1303 váltóforintot tett ki, házát 1250 forintra becsülték, vagyis ingóságban mindössze 53 forint maradt a kereskedő után. A házat biztosan 1837 után vette, korábbi tulajdonosa Gatala Bernárd kalapos mester volt. A hagyatéki lajstromot vizsgálva a házban igen szegényes körülményeket találhatunk. Fából készült néhány ágy, régies faszékek, egy almárium, egy rézből készült gyertyatartó mellett az ágynemű jelentette az ingó vagyont. Ezek egy részéről Horváth József felesége úgy nyilatkozott, hogy azokat ő hozta a házasságba. Nem szerepelt semmifajta élelmiszer, állat vagy egyéb, a kereskedésre utaló vagyontárgy, elképzelhető, hogy ezeket már elvitték az örökösök, de az is lehet, hogy nagy szegénységben halt meg a tulajdonos. Érdekes vonása az összeírásnak, hogy a kereskedő házában lakott a ház korábbi tulajdonosa, Nagy János is, akinek ott „örökös laká278 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) sa lévén". A vagyon minden részét elárverezték, az 53 forintra becsült ingóságért az árverésen 67 forintot kaptak. Feltűnik néhány speciális munkatevékenységre szakosodott vásárló, így például „Steiner zsidó" vette meg a 6 tételben szereplő ágynemű minden darabját, a fából készült bútorok egy része Imrey Györgynél kötött ki.2''4 Jellemző az eljárási folyamatra, hogy az igen költséges volt, a 67 forintból az esküdteket, a város írnokát, a kidoboló hajdút, az árverés kétszeri levezetését, a tömeggondnokot kellett kifizetni, ami azt jelentette, hogy az ingóságból származó 67 forintból csak 50 forint maradt az örökösre.2''5 Hogy viszonyítani lehessen a minimális vagyon nagyságát, megemlítjük, hogy korábbi kutatásaink során az 1840-es évek elején a Kanizsa mellett lévő Miháldi faluban élő féltelkes jobbágy ingósága kb. hatszorosa volt a kanizsai Horváth József kereskedő vagyonának.216 A kanizsai kereskedők ebben az időben igen kiszolgáltatottak voltak az általános gazdasági körülményeknek, s ehhez az általános jog- és vagyonbizonytalanság, valamint a városban az 1830—40- es években tapasztalható korrupciós ügyek szaporodása is hozzájárult. Elterjedt gyakorlat volt a földbirtokosoknak a kereskedőkkel szembeni szerződésszegése, amelynek jogorvoslata éveket is igénybe vehetett. 1846-ban az igen gazdag Leszner Bernárd kanizsai kereskedő járt pórul Hertelendy Imre földbirtokos miatt, mivel jóval korábban, 1841-ben lefoglalta Hertelendy gyapjúmennyiségét, a szerződés szerint az évi 30 mázsa gyapjúért mázsánként 50 forintot fizetett, s ezt több évre megelőlegezte neki. A gyapjú Kanizsára szállítása Hertelendy kötelessége lett volna, ám időközben Hertelendy földbirtokos csődbe jutott, s Leszner kereskedőnek csak az az esélye maradt, hogy az adósságot hozzácsapják a csődtömeghez, s ha lehet, akkor ott tudja majd érvényesíteni jogait.217 Egy másik, de lényegében hasonló típusú esetet jelentett Ollop Ignác kanizsai kereskedő 1843. évi bérleti szerződése. Ollop kereskedő a központi helyen lévő Chinorány-féle kétemeletes házban a fölső szinten hét évre kibérelt egy lakást évi 400 forintért. Be is költözött, de közben itt is csődbe jutott a tulajdonos. Megindult a csődeljárás, felmondták a szerződést, de 7 hónapnyi pénzét így sem kapta vissza a kereskedő, viszont legalább kimondták, hogy „a csőd megnyitása idejétől fogva azonban az évenkint fizetendő házbér sommá a csődtömeget érinti".2''" A Strassereknek is meggyűlt a bajuk a vármegye nemeseivel. Nedeczky György táblabíró az 1840-es évekre igen eladósodott, adósságait betáblázták, ám azokat visszafizetni nem tudta (vagy nem akarta), így 1844-ben a Soproni Váltó Törvényszék elé idézték, de elégséges vagyont nem találtak. Strasser Lázártól Nedeczky táblabíró 1620 forintot vett fel, ám Sopronban kiderült, hogy Nedeczkynek egyéb adósságai is vannak, vagyis „...csak Zala megyei birtoka ellen 17 220 pengőforint tőke bétáblázva vagyon, azon kívül pedig a bétáblázásokkal aképpen terhelt vagyon még több adósságokkal is terheltetvén minden adósságok kielégítésére nem elégséges". Ez azért történhetett meg, mert a Nedeczkyeknek Vas, Sopron és Somogy megyében is voltak kisebb birtokaik, s ott is betábláztak ellenük adósságot.2''9 Látható tehát, hogy az 1840-es évek első felében — bár volt már csődtörvény, s ez lényegesen kedvezőbb feltételeket teremtett a kereskedők számára — még igen sok problémával küszködött a helyi kereskedő réteg. A megélhetéshez viszonylag széles körű tevékenységet kellett folytatni (láthattuk az eddigi példákat: forgalmazás és ipar, pénzkölcsönzés, termékelőlegek nyújtása stb.), de minél tágabb téren működött a kereskedő, annál jobban belemerült a bonyolult gazdasági és jogi problémák tengerébe. Kanizsa városának presztízsét a már korábban említett Pichler Henrik városbíró csődbejutása tépázta meg leginkább, de komoly problémákkal küszködött számos más nagy befolyású ember is a városban. V. A GAZDASÁGI-TÁRSADALMI ÖNSZERVEZŐDÉS ÉS A KIEGYENLÍTŐDÉS ESÉLYEI 1. A hitelélet és a Nagykanizsai Takarékpénztár A reformkorban végbemenő gazdasági fejlődésnek egyre inkább elengedhetetlen feltétele volt már egy olyan intézményesült pénzügyi rendszer megteremtése, amely már törvényes garanciális háttérrel, modern üzleti vállalkozás formájában működhetett. A gazdasági élet néhány területén a tőkehiány igen szorító körülmény volt ebben az időben, nem véletlen, hogy mind az elméletnek, mind a gyakorlati életnek állandó kérdése lett a hitel hiánya. (Ez azonban korántsem jellemezte az ország egész területét, s ezt jól mutatja, hogy számos, az 1840-es években létrejött pénzintézmény hitelkihelyezési gondokkal küszködött.) Az 1839—40. évi országgyűlésen létrejöttek azok a törvények, amelyek biztosították a pénzintézmények törvényes megalakulását és működését, s vele párhuzamosan Fáy András vezetésével megalakult a Pesti Hazai Első Takarékpénztár.220 Ezt követően egyre-másra szaporodtak a vidéki kisebb takarékpénztárak. Ha térképre vetítjük az ebben a korban lét279 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) rejött takarékpénztárakat, akkor azt látjuk, hogy az 1840-es években létrehozott pénzintézmények szinte mind kereskedő központokban alakultak meg. Gondoljunk csak a nyugat-magyarországi területre: 1842-ben Pozsonyban és Sopronban, 1844-ben Győrben, Kőszegen és Esztergomban, 1845-ben pedig Komáromban alakult takarékpénztár.221 Kanizsa az 1840-es évek közepére már csaknem 10 000 lakossal és gyorsan szélesedő belső piaccal rendelkező mezőváros volt, ahol az országos átlagnál lényegesen nagyobb arányban éltek kereskedők, s ugyanakkor az országból nyugati irányban kivitt gabona 20—25%-át a városban adták el.222 Nem véletlen, hogy egyre nagyobb igény jelentkezett pénzintézmény kialakítására. Hitelélet persze korábban is volt a városban, hiszen az egyes kereskedők igen jelentős kölcsönöket adtak egymásnak s másoknak is, azonban ezek a magánhitelek nem versenyezhettek az intézményes hitel kockázatcsökkentő hatásaival, valamint a garanciális lehetőségekkel. Mindenképpen érdemes itt megemlíteni, hogy a jelentősebb zsidó nagykereskedők közül például a Lachenbacherek, a Mayerek és a Lőwensteinek a városnak is előszeretettel kölcsönöztek pénzt a különböző fejlesztési programokra; Spánier Ferdinánd hitelezett több Zala megyei családnak, így például Csány Lászlónak, a Lőwensteinek a Széchenyi család tagjainak stb.223 A magánhitelezés nem állt meg a város avagy a vármegye határánál, mint ahogyan a kereskedelmi tevékenység, úgy a pénzáramlás is túllépte ezeket a kereteket. Tóth Tibornak a századfordulóra vonatkozó adatsoraiból ismerjük például, hogy Lachenbacher Mózes és Izsák Somogy vármegye előtt 1792—93 során több alkalommal intabuláltatott — nyilván helyi emberrel szemben — kölcsönadott összeget. A Somogy megyei Sávolyról származó és onnan Kanizsára költözött Csacsinovits György kereskedő egy mernyei személynek kölcsönzött pénzt.224 A zalai levéltárban megmaradt intabulációs jegyzőkönyv adatai, valamint a csődanyagokban talált, gróf Festetics Lászlót érintő eljárásból tudjuk, hogy 1824-ben Lachenbacher Bemard gróf Festeticsnek négy alkalommal kölcsönzött, összesen 200 000 forintos öszszeget. Ezzel egyidőben a kereskedő az összes olyan vármegyében, ahol a grófnak földje volt, betábláztatta az adósságot, így Vas, Sopron, Pest—Pilis—Solt, Zala és Somogy megyében is garanciát szerzett a kölcsön esetleges visszaszerzését illetően.225 Az 1840-es évek közepén a továbblépést már nem lehetett akadályozni. Voltak olyan tervek, hogy a mintaértékűnek mutatkozó kőszegi takarékpénztár alapszabályával Zalaegerszegen hoznak létre takarékpénztárat, de végül sikerült azt Kanizsára telepíteni. Az alapszabályzatot különben maga Csány László dolgozta ki.226 A „Kanizsai Takarék pénztár egyesület" első gyűlését 1845. május l-jén a kanizsai Városi Tanács termében tartották, de a hivatalos, most már engedéllyel történő pénztáralakítás 1845. augusztus 2-án történt Axenti János bőrkereskedő házában. A pénztár 300 darab, egyenként 50 forint névértékkel rendelkező részvény kibocsátásával és jegyzésével alakult meg, vagyis alaptőkéje 15 000 forint volt. Az alapító okirat szerint ,/lz aláírt részvényekre lefizetni kellő 50 ezüstforint néhány részvények kivételével béfizettetvén, azon részvények pedig, melyekre az 50 ezüstforintot bé nem fizettettek, nyomban másoknak adatván...", vagyis gyakorlatilag szinte minden részvényt felvásá-roltak.227 Vargha Gyula művének esetleírásaiból tudjuk, hogy ez különbözött a korabeli gyakorlattól: Sopronban 400 forintos, más városokban általában 300—500 forint névértékű részvényeket bocsátottak ki.228 Érdemes egy pillantást vetni a részvényt vásárlók névsorára, ugyanis az eddigi szakirodalmi vélekedések némi megalapozatlanságról tanúskodnak, hiszen többen a „dúsgazdag zsidó kereskedők"-ről beszélnek, valószínűleg nem ismerve a kanizsai kereskedők anyagi és vagyoni hierarchiáját.229 A részvényt vásárló mintegy 50 fő között mindössze 21 kereskedő és boltos szerepel, vagyis a többség politikus, a közigazgatásban dolgozó vagy tevékenykedő, nemes, gróf vagy más ember. A kanizsai kereskedők között ott volt Axenti György, Ebenspanger Manó, Hauser János, Hollósy József, Kaan Károly és Ferenc, Kaiser Benő és József, Leszner Bernát, Lőwinger Izrael, Ollop Ignác, Rosenberg Izrael és Zsigmond, Spánier Ferdinánd, Strasser Lázár, Szép Károly, Tachauer Salamon, Theodorovits Dömötör, Wajdits György, Velisch Samu és Wettendorfer Henrik. Ha a 21 felsorolt kereskedő és boltos nevét vizsgáljuk, akkor szembetűnő, hogy abból csak 11 izraelita. S az is szembetűnő, hogy az igen gazdag zsidó kereskedők közül egyáltalán nem szerepeltek a névsorban a Lachenbacherek, a Mayerek, a Benziánok, kétségkívül ott volt viszont a Tachauer, a Leszner, a Strasser, Lőwinger és a Rosenberg család egy-egy tagja. Megállapítható, hogy a kanizsai pénzintézmény részvényvásárlói között a kanizsai kereskedő zsidóság mindössze 11 fővel, tehát 22%- kal képviseltette magát, a többséget nem a „dúsgazdag•" zsidóság tette ki.230 A pénzintézményben — mint az a korban megszokott volt — túlbürokratizált szervezetként 36 tagú igazgatóságot választottak. Köztük szép számmal ott voltak a megyei és helyi liberális ellenzék tagjai, így például Skublics László, Deák Ferenc, gróf Batthyány Kázmér, Csány László, de ott volt Chernel Ignác, a kanizsai uradalom főügyésze, Chinorany Boldizsár főszolgabíró stb. A választmányban Kanizsa város kereskedői már nagyobb aránnyal képviseltették magukat, az előbb emlegetett gazdagabb izraeliták mind ott voltak, akárcsak Spánier Ferdinánd, Hollósy József, Kaan Károly kereskedők, illetve Szép Károly gyógyszerész. A kani280 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) zsai takarékpénztár egészen az 1870-es évek elejéig az említett kereskedő házában működött, majd a dualista korszak hajnalán egy szép új épületet kapott. A pénztár főigazgatója Tárnok Alajos, a Batthyány- örökös Zichy Károly-féle uradalom kormányzója lett, ideiglenes pénztárnoka pedig a vaskereskedő Hauser János.23'' 2. A Kereskedelmi Casino Kanizsa városában 1837-ben alakult meg a kereskedőket tömörítő Casino.232 Létrejötte természetesen annak a divathullámnak is köszönhető, amely a reformkorban számos magyarországi városban a társasági élet kialakulásához vezetett. Gondoljunk csak arra, hogy Pesten az 1840-es évek közepén volt már egy „Nagykereskedők Társulata", volt egy „Polgári Kereskedők Társulata", ugyanakkor létezett már egy 136 tagot számláló „Zsidó Kereskedők Társulata" is.233 A kanizsai „Kereskedelmi Casino" szervezése 1836 novemberében indult meg, s ebben szerepet játszott a herceg is , hiszen Batthyány Fülöp biztosította a Casino számára az új uradalmi épületben lévő, korábban a földmérő által lakott helyiséget, amiért a szervezet esztendőnként 300 forintot fizetett.234 Maga az egyesület 1837. január 6-án alakult meg 60 taggal. Létrehozásában a legnagyobb szerepe Darás Józsefnek, a Casino első elnökének volt. Darás József személyéről annyit tudunk, hogy Kanizsa városában élő nemes ember volt, fiscalis. Ez tipikus foglalkozás volt a földnélküli, avagy elszegényedett nemesek számára. Az 1837. évi adóösszeírás adatai szerint a Chinorany família után másodikként ő fizette a legtöbb jövedelemadót a nemesek sorában.235 Érdekes azonban, hogy a kaszinó választmányában szinte kizárólag módosabb kereskedőket találunk, a korábbi vállalkozói leírásokból már ismerős nevekkel találkozunk, így például Strasser Lázár, Benzion Izrael, Hauser János, Kaiser Béni, Spánier Ferdinánd, Strasser Vilmos és Tachauer Ferenc nevével. A kereskedőkön kívül néhány jelentősebb funkciót betöltő polgár is tagja volt a szervezetnek, így például Chinorány József és Boldizsár, Babocsay János városbíró stb. A következő években aztán jelentősen bővült a felvettek listája, a kereskedők vezető szerepe megszűnt; ezt bizonyítja, hogy felvették a tagok közé például Anatoli Joannovics görögkeleti plébánost, Inkey József iharosberényi földesurat, néhány katonatisztet stb.236 Lényeges megjegyeznünk, hogy a szervezet a társadalmi kiegyenlítődés jegyében fogant, hiszen a jelöltek osztály- és valláskülönbségek nélkül léphettek be a társaságba. Az egyesület céljaként fogalmazták meg „a kereskedők között felolvasások tartását, hangversenyek és egyéb mulatságok rendezése által a művelődésre ösztönt adni, azt előmozdítani" 237 Márl 83 7-ben azt javasolták az egyik választmányi ülésen, hogy „a folyó évi farsangon minden csütörtökre a Casinoval megütköző két szobákban táncmulatság tartatni határoztassék". Megalkották a korabeli etikett szerinti házirendet, így például tilos volt a Kaszinóban dohányozni, sarkantyús felszerelésben táncolni, sőt egyes erkölcsökbe ütköző cselekedet után megtiltották az épületen belül a tiltott szerencsejátékok folytatását is. A táncmulatságokból befolyt tiszta jövedelmet különböző segélyezésekre, jótékonykodásra ajánlották fel, vagyis a Kaszinó a korabeli rendszernek megfelelően karitatív tevékenységet is ellátott, amire jó példa az 1838. évi 169 ezüstforintnyi bevételnek a városi kórház segélyezésére fordítása.238 A Kaszinóban egy haszonbérlő kávéházi boltot működtetett, ahol különböző frissítőket lehetett vásárolni, de akár éttermi jellegű fogyasztásra is lehetőség nyílott. A Kaszinó tagsága jelentős részben azokból került ki, akik valamilyen módon az alább ismertetendő védegyleti tevékenységbe is bekapcsolódtak, hiszen végeredményben Kanizsa nem volt nagy város. Nem véletlen, hogy 1844 decemberében úgy utasították Ried Ignác bérlőt, hogy „...amenynyire a Casino szükségleteit magyarországi árucikkekkel ellátni lehet, azokat 1845. február 10-től Magyarországban készült árukkal lássa el".23" A Kaszinóban az 1840-es évek közepén egyre több országos laphoz lehetett hozzájutni, így megtalálható volt a Pozsonyi Német Hírlap, az országgyűlési Szemle, a Főrendi és Kerületi Napló stb.240 Az épület a későbbiekben örök problémát jelentett, hiszen egyrészt sokba került, másrészt kicsi volt, de változás majd csak 1886-ban következett be, amikor végre felépülhetett a modern kaszinó épülete.241 3. A kanizsai Védegylet Az 1840-es évek első felében létrehozott védegyleti mozgalom szakmai megítélése gazdasági és politikai téren is meglehetősen ellentmondásos. Közismert, hogy a hazai védegyleti mozgalom szervezése Tolna vármegyéből indult ki 1842 nyarán, majd lassan tovább terjedt. Mivel az 1843—44. évi országgyűlésen elmaradt az ipartámogató rendelkezések meghozatala, országos mozgalom indult, amelynek eredményeként a szervezet 1844 októberében kezdett működni. Viszonylag gyorsan alakultak meg a vidéki szervezeti egységek, s ebbe a sorba illeszkedett 1844 decemberében a kanizsai szervezet megalakítása is.242 A Védegyletnek fénykorában több mint 200 szervezete volt, Zalában 1845 végére már 14 fiókegylet alakult. A védegyleti mozgalom közismerten a hazai előállítású iparcikkek forgalmazását segítette elő, alapvető céljai iparpolitikai s nem kereskedelempolitikai célok voltak.243 A liberális szemléletű Pesti Hírlap 1845 februárjában közölte azt a cikket Kanizsáról, amelyben többek között ezeket írja: „Több boltokban honi cikkeket 281 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) vásárolhatunk...kutatjuk a körülményeket, minő gyárok volnának helyben célszerűen létesíthetők...tartottunk továbbá folyó hó 15-én egy, az egylet által rendezett vigadalmat az újonnan épített, nagyszerű és csinos Zöldfa vendéglő termében. A 700 körüli vendégek majdnem mindegyike hazai anyagból készülteket is viselt, a némberek honfestett kartonruhákban díszelegtek. Mindezekben nem csekély részt vesz az itteni népes, sok mívelt, derék és gazdag egyénekből álló zsidó közönség" ,244 Mindebből látható, hogy a kereskedők jelentős része vélhetően pártolta a kanizsai védegyleti mozgalmat, talán éppen azért, mert ők elsődlegesen nem ipari, hanem mezőgazdasági termékekkel kereskedtek, azt pedig a mozgalom alapvető céljai nem érintették. Az összhang azonban nyilván nem volt teljes, joggal írhatta a fent már idézett dokumentumban Csány László 1844. december 8-án, hogy „Itt a kalmárok, kik Bécsben hitellel bírnak, s azt kezdetben nálunk feltalálhatni nem hiszik, ellenünk dolgoznak, mert a bukástól félnek. Mások vegyes kereskedést szándékoznak űzni honi és külföldi árukkal; ennél a csalódás kikerülhetetlen..." Különösen nagy szerepet játszott a kanizsai szervezet létrehozásában és működtetésében Spánier Ferdinánd. Csatlakozott a mozgalomhoz Vajdits György kereskedő is, akiről Kossuth a Hetilapban azt tette közzé, hogy "...mellőzve minden külföldit, csupán belföldi szövetekkel látta el boltját, miszerint a védegyleti közönség teljes megnyugvással vásárolhasson nála, s föltétlen bizodalmával ajándékozhassa meg, mit valóban megérdemel." 215 Az említett írás az izraelita Schertz és Wiesmand kalmárokkal kapcsolatban kiemelte, hogy ők is elkezdtek belföldi szövetekkel kereskedni. A cikkben szereplő Schertz név vélhetően a Schertztestvérek (Lipót, Ignác, illetve Jakab) valamelyikét (vagy az egész családot) jelentheti. Ők ekkor 30-as éveik közepén járó kereskedők voltak; a Wiesmand név pedig helyesen írva Weinmand lehet, feltehetően Weinmand Fülöpről van szó, aki az 1840-es évek közepén mintegy 30 éves tatai születésű kereskedő és boltos, s aki 1836-ban költözött kereskedőként a városba.246 Ebből is látszik, hogy minden bizonnyal a fiatalabb korosztályba tartozó kereskedőket tudta a Kossuth és a Batthyányak által irányított védegyleti mozgalom szervezkedésre késztetni. Kossuth fentebbi sorai is világosan mutatják, hogy ebben az időben a legnagyobb probléma a hiányzó és elmaradott magyar textilipar volt. A lábadozó honi iparág nehezen bírta a versenyt a minőségileg és mennyiségileg is lényegesen fejlettebb osztrák és cseh ipari ellenfelekkel szemben, mert kevés volt a jó minőségben termelő hazai iparos. Az 1846. év folyamán — ahogyan országosan is — a védegyleti mozgalom kifulladt, kevés maradandót hagyott maga mögött, de a polgári önszerveződés lehetőségét mégis megmutatta, ízelítőt adva a hazai nacionalista gondolkodás pozitívumaiból. 4. A biztosításügy A 19. század első felében a piaci modell terjedése a biztosításügy terén érdemi változásokat hozott. A szakirodalomból ismert, hogy az első biztosítási szervezet a Csep-féle komáromi hajóskereskedő cég volt, a gazdasági biztonság azonban egyre több területet érintett. Kanizsa városa esetében már emlegettük a Tűz—Cassát, amelyben a büntetőpénzeket gyűjtötték össze.247 Az 1830—40-es években a környező uradalmakban és Kanizsán már jégkárbiztosításokat, valamint épületbiztosításokat lehetett kötni. Különösen fontos volt a kereskedelem biztosításának problémája, hiszen a forgalmazókat atrocitások bármikor érhették. Említettük azt az esetet, amikor az egyik Lachenbachert nem engedték át a határon.248 Egy másik eset 1848 januárjában, tehát még „ békeidőben" történt, amikor is kanizsai kereskedők Grácban jártak ügyeiket intézni, és ott egy parancs börtönbe zárta, majd pedig kitoloncolta őket Stájerországból.249 Amikor Ausztriában megalakultak az első nagy biztosítási társaságok, szinte azonnal megjelentek Kanizsán is az érdekeltségeik. 1837-ben a Trieszti Adria Biztosító Társaságnak Lőwy József kereskedő lett a kanizsai ügynöke.250 Lőwy ekkor még csak 29 éves volt, egyébként 1830-ban települt be a Somogy megyei Boldogaszszonyfáról a városba, itt feleségül vette a köztiszteletnek örvendő Lőwinger família egyik lányát.251 Neki köszönhető, hogy az 1840-es években Kanizsán már sokfajta biztosítási ügyletet lehetett kötni. 5. Polgári életmód kezdetei Kanizsán A kereskedelmi forgalom térbeli szélesedése a társadalmi közgondolkodást is erőteljesen befolyásolta. Kanizsán a gyors gazdasági felemelkedést — egy-két ipari vállalkozó kivételével — a kereskedelembe való bekapcsolódás biztosította. Az a tény viszont, hogy a kanizsai kereskedők az Adriától Bécsig, avagy onnan Pestig építették ki gazdasági érdekeltségeiket, értelemszerűen a modern eszmék terjedésével is együtt járt. Külön ki kell emelnünk, hogy a liberális gondolkodás amúgy is a szabadkereskedelmet pártolta, márpedig Kanizsa városában a kereskedelem szabadságának ügye állandó kérdés volt. Korábban utaltunk rá, hogy a keresztény polgári, sok esetben tradicionális értékeket képviselő purgerek szinte mindent megtettek, hogy a zsidóság kereskedelmét adminisztratív korlátok közé szorítsák, ám a negyvenes évekre valószínűleg feladták ezeket a törekvéseiket. Egyfajta társadalmi kiegyenlítődést lehet érzékelni abban, hogy a Védegyletben, a Takarékpénztárban, a Casinóban egymás mellé kerültek a különböző származású és jogállású vállalkozók. Az elkülönülésnek azonban még akadtak bástyái; a polgári önszerveződés nemcsak a tolerancia kiszé282 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) lesedésével, hanem a meglévő pozíciók monopolizálásával is együtt járt. Ezt példázza az 1836. február 2-án alapított Polgári Egylet. Alapvető célja a közszellem felébresztése, a sajtószabadság elérése, vagy ahogyan azt 1846-ban megfogalmazták: „Egyletünk necsak magán társadalmi életünk központja, hanem a haza közügyei felett hazafias vitatkozások színhelye legyen".252 Ám a Bürger Vérein — amelynek nyelve 1845-ig német, 1845—48 között német és magyar volt — kizárólag keresztény embereket tömörített, Polgári Egyletnek csak 1848-tól nevezték. Tagjai között éppen ezért nagyon kevés kereskedő, annál több értelmiségi, nemes, ügyvéd s iparos található. Az írásbeli dokumentumok szerint az Egyletnek első elnöke Chinorány Boldizsár, Zala megyei főszolgabíró volt. Tagjai között volt a mindenhol jelen lévő Tárnok Alajos, a városbíró Babochay János, a Kaán család két tagja, sőt még egyháziak is. Az Egylet eleinte két szobát bérelt a városban, aztán az ún. „nagy serházban" és a Korona vendégfogadóban működött, majd 1840-ben vette meg Tzenek Márton örököseitől a Fő út 6. száma alatt lévő épületet 15 000 forintért és 18 darab császári királyi aranyért.253 A reformkori Kanizsa városában a közgondolkodást illetően mélyreható átalakulás történt, ugyanis előtérbe kerültek a modern polgári vállalkozói értékek. Elég csak a korábban említett esetekre utalni, amelyekben arra láthattunk példát, hogy vállalkozóvá válik Batthyány Fülöp herceg, központi fekvésű telkeket vásárolnak a kereskedők stb. Az 1840-es évek elején a Piac tér északi részén felépített Zöldfa vendéglő és szálloda a maga grandiózus méreteivel már méltó kifejezőjévé válhatott a városi kultúrának. 254 Utalhatunk még arra is, hogy 1834-től Vajdits könyvkereskedő könyvtárat hozott létre; 1848 előtt két újság- és könyvkiadója volt a városnak; tervbe vették állandó színház építését, s ha az nem is jött létre, vendégszínházak (színi társulatok) többször játszottak már a városban; az iskolák egyre szaporodtak, az elemi és a középfokú oktatás mellett megjelent a szakképzés is a palettán, sőt volt már egy tanítóképző is a mezővárosban; egyre jobb volt az orvosi ellátás, hiszen kórházak és patikákjöttek létre. Megjelent a városi közösség számára a szegénypolitika, a segélyezés néhány formája. Az önszerveződést mutatja a különböző felekezetek, hitközségek kialakulása, a templomok felépítése. Említettük már korábban, hogy Kanizsa városa régóta postaállomás is volt, így a híráramlás centrumaként is működött a város.255 Nagyon lényeges volt a polgári kultúra terjedése szempontjából a művelődés mellett az életmód és a szokások kialakulása s nem utolsósorban a polgári szórakozás terjedése. Említettük már a védegyleti mozgalommal kapcsolatban az 1845. évi 700 fős bál megrendezését, de még ennél is jelentősebb volt az a Polgári Egylet által szervezett, s az 1846. február 28-án az Életképekben bemutatott bál, amely a társadalmi tolerancia igen magas szintjét is bizonyítja. Idézzük az újságírót: „Nagykanizsán polgári vígalom is alakíttatott bizonyos társulat által zsidók nélkül. A nagykanizsai vegyes lámpabál is élénk és békés volt, voltak benne főbb rangúak, polgárok, és voltak Izraelnak pompásan öltözködött leányai és fiai is nevezetes számmal, s ez volt a víg lámpabál. Voltak kik a szépeket figyelmessé tették arról, hogy előtte való nap némely kezek birka és nyúlbőröket forgattak, de azért azon kezektől nem igen láthattak többen a kényesebb dámák körül is irtózni. Különösen egy igen kényes grófné Izrael fiai által tánczra szinte ostromoltatott, s ő meg bírt mindnyájával, ki megkérte, táncolni, s erre két zsidó ifjú tüstént franciául kezdett egymás között conversálni, s megelégedésüket francia nyelven egymással megvallották..."256 Nemcsak a nevezetes események szolgáltattak alkalmat a városi lakosságnak közösségi szórakozásra. Az 1837-ben alapított Polgári Egylet az 1840-es évek közepén szép kerthelyiséget tartott fenn, ahol nyáron minden este zene szórakoztatta a közönséget.237 Két kávéház s két nagyobb s egyre több kisebb fogadó állt a polgárság és az átutazók rendelkezésére.258 A Zöldfa szállodában tartották a hangversenyeket, de egyre nagyobb kultusza lett a városon kívüli, a felvilágosodás által felértékelt természeti környezetnek is. A kanizsai lakosság egyre több időt töltött a város keleti-délkeleti oldalát szegélyező lankás-dombos vidéken; így például a Szentgyörgyvári-hegy, illetve a Bakónaki-patak melletti Látóhegy, valamint a Szabadhegy „favázas présházai, boronapincéi vasárnapokon víg családi összejövetelek örömzajától" voltak hangosak.259 Hasonlóan fontosak voltak a Batthyányak erdejében rendezett vadászatok, amelyeken persze a kanizsaiak közül igen kevesen vehettek részt. Degré Alajos, az Életképek című reformkori újság utazó tudósítója igen érzékletesen írja le az egyik ilyen eseményt: irAsztalnál valánk éjfél után két óráig, akkor a tűz körül készített szalmaágyakra fekvénk kissé pihenni; a zene folytonosan szólt. Gyönyörű volt !"260 A szakirodalomban már régen tisztázták, hogy a városfejlődésben a népességnövekedésen és a népsűrűség emelkedésén túl a lakosság kulturális fejlődésének, vagyis egyfajta identitásképződésnek is óriási szerepe van, amely folyamat egyik meghatározó eleme a városi polgári öntudat kialakulása volt.261 Az említett példák világosan mutatják, hogy a piacgazdaság erősödése, és a polgári gondolkodás és életmód gyors terjedése a reformkori Kanizsa esetében generális változásokat idézett elő. Kialakulhattak a modern üzleti élet alapvető viszonyai, szabályai, ám ezek az új relációk majd csak az 1850-es évektől, a szabad vállalkozói rendeletek bevezetésétől válhattak meghatározóvá.262 283 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) JEGYZETEK 1 Berzeviczy, 343, az alsó idézetünk 346. 2 Cerman—Knittler, 178, Bácskai 1995, 77—89. 3 A toleranciáihoz Fejtő, 70—71. 4 Kaposi 1998, 190—199. 5 Mérei 1980, 237. 6 Makoviczky 1934 7 S. Clement, 128—130. Kropf, 128—130. 8 Rumy, 44—45. 9 Berényi, 417. 10 Horváth M. 323. 11 Berényi, 230—231. 12 Bencze Í986, 108. 13 L. pl. Kaposi 2000. 14 Vörös L. 15 Pest városáról: Bácskai 1989 16 Rumy, 47. 17 Bezerédy, 193—205. 18 Kaposi 2000, 76—80. 19 MOL P 1313. 36. csomó, Lad. 13. No. 1. 1717. 20 Cerman—Knittler, 181. 21 Magda Pál, 30. 22 L. pl. Bencze 1986, 138. 23 Uo. 137—138. 24 Uo. 146. 25 Mérey, T. 1999, 99. 26 Bright, 64. 27 Makoviczky, 23. 28 Barbarits, 197. A nagykanizsai hivatalok története. 29 Eperjessy 1988, 63—77, Kaposi 2002, 36—37. 30 Szili 1988; az eredményt a közölt táblázatok alapján számítottuk ki. 31 MOL P 1313. 36. csomó. Lad. 13. N. 24. 1695. július 4. A kamarai adminisztráció utasítása. 32 MOL C 35. 106. cs. Lad. A Fasc 33. No. 36. 1741. július 18. Pozsony 33 Tjkv 1. 1722. aug. 25. 34 Dankó, 684—686. 35 MOL C 35. 106. cs. Lad. A Fasc. 33. N. 36. Hetivásár iránti kérelem az uralkodónak, 1766. január. 36 MOL C 35. 106. csomó. Lad. A Fasc. 33. No. 36. 1766. január, 111. 1767. április 13. 37 MOL P 1313. 206. csomó. II. Litt. C. 1784. július 30. 38 Bencze 1986, 132. 39 Szili 1988, 70—71. 40 Bencze 1986, 133. 41 L. a monográfia topográfiai fejezetében a Piac térről írtakat. 42 MOL P 1313. 39. csomó. 1837. Batthyány Fülöp herceg levele a vármegyének 43 Mérey T. 1962 44 MOL P 1313. 38. csomó. Lad. 15. No. 80. 45 Hodgyai, 72. 46 Eperjessy 1988, 70. 47 Tjkv 1. 1744. augusztus 10. 48 Uo. 1743, ill. Kropf, 129. 49 Uo. 1744. 50 MOL P 1313. 1811. 03. 27. Örökszerződés. 51 Németh L. 2002 (Itt mondunk köszönetet Németh Lászlónak, hogy kiadás alatt lévő írásának kéziratát kutatásunk rendelkezésére bocsátotta, a könyv a dolgozatunk írása alatt meg is jelent. L. Németh L. 2002) Az irat forrása: ZML IV. 1/b. 1836. szeptember 5. és 17 N. 2156. 52 Tjkv 1. 1743. augusztus 8. 53 Uo. 54 Szili, 1988. 55 MOL P 1313. 38. csomó. Lad. 15. No. 76/9. 56 Rózsa 1999, 36. 57 Uo. 58 ZML Közgy. jkv. 1841. Protocollum. Kanizsa. 59 Lásd az 56. sz. jegyzetet. 60 Széchenyi 1830, 95. 61 ZML Nk. lt. 1. cs. 1794. 62 P 1313. 38. cs. 80 F 4 ; ill. ZML Nk. lt. 2. cs. 1826. 63 SML Kimutatása a kanizsai hetipiac árainak 1796—1834 között. 64 Sasfi, 174. 65 Bácskai—Nagy 66 Bácskai 1993, 226. 67 ZML Conscr. regn. 1828. Kis- és Nagykanizsa. 68 L. pl. a ZML Conscr. univ. Dic. Oppidi Nagykanizsa sorozatot, avagy az 1837. évi városi adóösszeírást (Nk. lt. 5. csomó, 1837.). Munkánk későbbi fejezeteiben elemezzük majd ezeket a forrásokat. 69 L. a kötetben az általunk írt mezőgazdaságtörténeti fejezetet. 70 MOL P 1330. 2. cs. 1843. év. 71 Kaposi 2000, 75. 72 ZK, 1916. 209, illetve: ZML IV. 14/1. Nemesi összeírás, Kapornaki járás. 73 SML VUL Úrbéri összeírások, 1848. 1. doboz. 74 L. TGyM Térképtár. 1822. évi térkép Kanizsáról. 75 MOL P 1330. 1. cs. No. 78. 1835. szeptember 24. 76 MOL P 1313. 39. cs. 1845. évi szerződés. 77 ZML Nk. lt. 3. cs. 1849. évi bérleti szerződések. A szerződésekben mindig feltüntették a feleséget is, mi most (egyszerűsítve a formát) csak az elöl szereplő nevet tüntetjük fel a táblázatban. Érdekes ugyanakkor, hogy nők is vannak a bérlők között, sőt az igen tekintélyes méretű Korona vendégfogadó bérlője is egy özvegyasszony. 284 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) 78 MOL P 1330. 1—6. cs. Jószágkormányzói és ispáni jelentések adatai. 79 ZML Nk. lt. 4. cs. 1850—1853. Gubacsszedési szerződés 1846—1856 közötti időre. 1850. évi iratok. 80 Széchenyi 1982, 1050—51. 81 SML VUL 32—34, 35. csomó: Igazgatói jelentések Zichy Károly grófnak. 82 MOL P 1313. 206. cs. III. 1753, MOL P 1313. 39. cs. Lad. 15. No 81/82. MOL P 1313. 1811. 03. 27. 83 Mérey T. 1993, 55. 84 Füves 1972 85 Ember Gy. 647. 86 Füves 1972, 293. 87 Uo. 88 MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. No. 25/3. 89 ZML IV 14/e. Caus. sedr. rev. 1. csomó. 1733. évi összeírás. 90 Kerecsényi 1978, 115—135, illetve a Thúry György Múzeumban őrzött kéziratos táblázatos kimutatások. 91 TGyM O. 72. 66. 92 Molnár A. 1990, 54. 93 Kunics 1990, 70. 94 Bogdanovic, Barbarits, 241. 95 Dénes Gy. 3. 96 Fényes 1841, 1843, 475—476. 97 ZML Protocollatio 240—241. 98 L. a 9. sz. jegyzetet. 99 Uo. 100 Degré 1972, 103. 101 L. a 17. sz. jegyzet táblázatait. 102 Blankenberg, 290. 103 Kövecses—Varga, 69. 104 TGyM O. 432/1810. Leltári szám: 100/191. 105 L. a 9. sz. jegyzetet. 106 ZML IV 9/b. Nagykanizsa Mező Város Rovatos Könyve pro 1840. 107 Csenki Sz.—Halász J. 150—151. 108 Gyimesi E. 246. 109 Uo. 246—247, illetve http://www.dfmk.hU/zalaiak/wajdits.htm.l/l. 110 ZML Protocollatio 1842. december 1. 1.1 Uo. 1846. február 26. Spánier. 1.2 Horváth Gy. 63. 1.3 Futó, 237. 1.4 TGyM Polg. lajstr. 1815. Spánier Ferdinánd; ZML IV.9/b Nagykanizsa. 1830/31. 115 ZML IV. 9 /b Nagykanizsa, 1841/42. 1.6 Barbarits, 249. 1.7 Uo. 118 Barbarits, 78. A városi közigazgatás története. 1,9 Szabó Zs. 317. ,20 KE, 109. 121 Halis 1899, 43. 122 L. a 39. sz. jegyzetet. 123 L. a 38. sz. jegyzetet. ,24 Blankenberg , 291. 125 Antalffy, 61. 126 L. a 43. sz. jegyzetet. 127 Bácskai 1988, 126. 128 Németh L. 1994, 20. ,29 Uo. 19. 130 MZsL, „Rohonc", 748. 131 McCagg 1992, 47—48. 132 MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. No. 25/3. 133 Idézi: Németh L. 1994,21. 134 Caus. sedr. rev. 135 MOL P 1313. 37. cs. No. 70/19. 136 Uo. ,37 ZML IV 1/b 1767. november 9. Zsidók összeírása. 138 L. a mezőgazdaságtörténeti fejezet táblázatait a környező városokról. 139 Degré 1972, 104. 140 Villányi 1929,252. 141 Uo. 253. 142 de Vries, 58, illetve Wrigley, 157—193. 143 Gyimesi S. 152. 144 ZML IV. 9/b 1813. Nagykanizsa; illetve az atrocitásokra l. például a Pallas Nagylexikon Varasdra vonatkozó szócikkét. 145 MZsL „Lakompak". 520. 146 Tjkv 3. 124. 1799. november 28. 147 Blankenberg, 290. 148 MOL P 1322. 19. cs. 1803. február 6. Gazdatisztijelentés. 149 Blankenberg, 290. 150 TGyM O. 72. 303. 1. ,5'' ZML Közgy. jkv. 1814. május 9. 3/46. 152 Venetianer, 144. 153 ZML IV. 1848. Zsidó összeírás. Nagykanizsa és Kiskanizsa, illetve: ,54 Tjkv. 3. 1799. december 13. illetve 1800. szeptember 8. 155 Illéssy—Pattkó, 124. 156 Blankenberg, 291. 157 ZML Közgy. jkv. Protocollum. 1842. 389. szám. 158 ZML IV. 1848. Zsidó összeírás. Nagykanizsa. 159 ZML Közgy. jkv. 1812. május 21. 214. No. 8/5. ,60 ZML Közgy. jkv. 1812. szeptember 29. 1605. No. 47/21. 161 A táblázat adatai a közgyűlési jegyzőkönyvekből és a hozzá tartozó aktákból valók. Hálás köszönet Kapiller Imrének, aki rendelkezésemre bocsátotta saját forrásgyűjtését Gottlieb Mayerről, amellyel érdemben tudtam kiegészíteni a kereskedő gazdasági tevékenységéről rajzolt képet. A következő forrásokat tartalmazza a táblázat: ZML Közgy. jkv. 1811. február 11. No 21/3, 1811. március 6. 36/6. 146, 1811. március 27. 87/11, 1811. április 30. 90/62. 452, 1811. augusztus 3. 1/1. 954, 1811. november 11. 5/2. 1513, 1811. december 20. 34/22. 1663. 285 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) 162 ZML Közgy. jkv. 1811. március 27. 87/17. 555. 163 ZML Közgy jkv. 1814. október 1. No. 4. 164 ZML Protocollatio, 146. 1814. 165 ZML Közgy. jkv. 1812. február 28. No. 9. 145, illetve 1812. május 21. No. 20. 740. 166 ZML Közgy. jkv. 1811. december 11. 25/1595, 26/1595. 167 ZML Közgy. jkv. 1811. december 20. 34/22. 1663. 168 ZML IV. 1848. Zsidó összeírás. Nagykanizsa. 169 McCagg 1985, 388. 170 Kerecsényi 1979, 150. 171 Blankenberg, 290. 172 Villányi 1929, 256. 173 ZML IV. 9/b 1813. Nagykanizsa. 174 Villányi 1929, 254. 175 TGyM O. 432/1810. Leltári szám: 100/191. 176 Belitzky, 150. Táblázatok. 177 ZML Conscr. regn. 1828. Nagykanizsa és Kiskanizsa. A kiköltözésekhez: ZML Nk. lt. 2. cs. 1825/26. 178 ZML Nk. lt. 5. cs. 1837. évi adóösszeírás 179 Uo. illetve ZML IV. 9/b 1840. Nagykanizsa. 180 TGyM O. 1839. évi beadványa a város zsidóinak. 181 ZML IV 1848. Zsidó összeírás. Nagykanizsa. 182 MOL P 1313. 39. cs. 1845. „Topographiai leírása a Vásárolt Chinoranyi-féle házaknak 1845. okt. 1-től kezdve". 183 ZML Protocollatio, 1843. április 1. 184 Venetianer, 102. 185 ZML IV. 1848. Zsidó összeírás. Nagykanizsa. 186 Schey életútjához: McCagg 1985, 390, MZsL 770, SML VUL 32—34, 35. cs. Gazdatiszti jelentések, illetve ZML IV. 1848. Zsidóösszeírás. Nagykanizsa. 187 Kerecsényi 1979, 147—167, illetve Sarkady. 188 Gudenus, 1. kötet. 476. 189 Barbarits, 140. 190 L. a 188. sz. jegyzetet. 191 L. ehhez: Blankenberg, 289—299, illetve ZML IV. 1848. Zsidó összeírás. Nagykanizsa. 192 Weiser, 309—310, illetve: MZsL: „Weiser", 629. 193 Mérei 1951, 293. 194 Utal rá: Mérei 1951, 339. 195 Blankenberg, 293. 196 Villányi 1929, 256, illetve. http ://www. dfmk.hu/zalaiak/low_I. htm 1 / I . 197 Barbarits, 277—279, illetve Vülányi 1927, 1. 198 L. Barbarits, 78. Az elmaradt számadásokra l. például ZML Nk. lt. 2. cs. 1828. Számadásra tett uradalmi észrevétel. 199 Bácskai 1988, 86, illetve Bácskai 1995, Bácskai 1989 200 ZML Nk. lt. 5. cs. 1837. évi adóösszeírás. 201 Szabó P. 58—59. 202 Bácskai 1995, 32. 203 ZML IV 9/b Nagykanizsa. 1841/42-es év. 204 Corfield, 11. 205 ZML IV. 14/1. Csődületi perek. Fasc. 2. No. 30. Molenda Eduárd csődpere. 206 ZML IV. 9/b Nagykanizsa. 1841/42. év. 207 ZML IV. 14/1. Csődületi perek. Fasc. 2. No. 30. 208 Uo. Zalaegerszeg, 1844. január 20. Molenda vallomása. 209 Uo. 2,0 Uo. Nagykanizsa, január 5. Inventárium Molenda vagyonáról. 211 Uo. 1843. december 13. Chernel Ignácz kanizsai ügyész előtt. 212 ZML Nk. lt. 3. cs. 1842. Horváth József kereskedő hagyatéka. 213 ZML IV. 9/b. Nagykanizsa. 1841/42. évre. 214 L. 212. sz. jegyzetet. Árverési lajstrom. 2.5 Uo. 2.6 SML VUL Árvapénztári jegyzőkönyv. 1845. Miháldi Csányi János hagyatéka. 2.7 ZML Csődperek. F. 5. N. 80. 2.8 ZML Csődperek. F. 3. N. 44. 2.9 ZML Csődperek. F. 3. N. 38. 220 Tomka, 10—11. 221 Vargha, 103. 222 L. pl. Fényes Elek adatait: „...hol évenkint több mint 600 000 mérő gabona adatik el..." Fényes 1836—40, 475. 223 Molnár A. 1990, 15. Táblázatok adatai. 224 Tóth T. 113—115. Táblázatok adatai. 225 ZML IV. 14/i. Csődületi anyagok. Fasc. 7. Series In-et extabulationem a 14 July 1827. incepiendi usque 2/14 May 1836. 226 Z. m. tört. olv. 190. 227 ZML A Nagykanizsai Takarékpénztár RT iratai. „Kanizsai Takarékpénztári társaság nagygyűlésénekjegyzőkönyve" 1845. május l-jétől. Ehhez még l. Molnár A. 54—55, Tripammer, 5. 228 Vargha, 103. 229 Tripammer, 5—6. 230 Uo. 231 Uo. illetve Weiser, 312. 232 Barbarits, 375—376. Nagykanizsa egyesületei. 233 Deutsch, 25. 234 Balogh D. (ZK, 1936. december 30.) 233 ZML Nk. lt. 5. cs. 1837. évi adóösszeírás. 236 Balogh D. (ZK, 1936. december 31. 2.) 237 Halis—Hoffmann, 261. 238 Balogh D. (ZK, 1936. december 31.2.) 239 Balogh D. (ZK, 1937. január 1. 2.) 240 Uo. 241 Barbarits, 375. 242 Molnár A. 1990, 49, illetve Z. m. tört. olv. 186—187. 243 Molnár András egyik tanulmányában részletekbe menően elemezte a kanizsai védegyleti moz286 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) galom történetét, nekünk itt nyilvánvalóan csak a kereskedelmet illető hatásairól kell szólni; Molnár A. 1997, 123—127. 144 PH, 1845. február 27. 245 Hetilap, 1846. október 30. 246 ZML IV. 1848. Zsidóösszeírás. Nagykanizsa. Adatokat közöl Spánierről Gelléri, 155, az említett kalmárokról uo. 221. 247 TGyM Tjkv. 3. adatai. 248 MOL P 1330. 19. cs. 1803. február 6. 249 ZML IV. l / a 1848. február 21. N. 1105. 250 Blankenberg, 292. 251 ZML IV. 1848. Zsidóösszeírás. 252 Dr. Bentzik 1886/b, 6. 253 Uo. 12. 254 Erre utal a már említett 700 fős bál, de azt is tudjuk, hogy a későbbiekben sokféleképpen használták az épületet. A Zöldfa nagyterme adott helyet színházi rendezvényeknek. 255 Barbarits, 204. 256 Életképek, 1846. február 28. 257 Antalffy, 61—62. 258 MOL P 1322. 100. cs. Épületleltár. 259 Antalffy, 63. 260 Életképek, 1847. július. A cikket Degré Alajos, a folyóirat utazó írója jegyezte. 261 Corfield 1995 262 Kaposi 2001, 108—122. 287 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) Zoltán Kaposi Geschichte des Handels in Kanizsa zwischen 1690 und 1849 In unserer Arbeit untersuchen wir die handelsgeschichtlichen Aspekte eines im Südwesten Ungarns gelegenen Marktfleckens mit zahlreichen Besonderheiten — Kanizsa (Nagy- und Kiskanizsa). Kanizsa war mit europäischen Maßstäben gemessen eine ziemlich kleine Stadt, passte sich aber funktionell organisch in das Kleinstadtsystem Westungarns und Ostösterreichs ein. Leider ist das Archiv von Kanizsa 1945 abgebrannt, so blieb kein einheitliches Schriftmaterial erhalten und die von uns genutzten Quellen sind sehr heterogen. In unserer Studie beschäftigen wir uns mit den infrastrukturellen Gegebenheiten des Verkehrs, mit der Beziehung zwischen den Grundherren der Familie Batthyány und dem Kanizsaer Handel, mit den Personen und Unternehmen der Kanizsaer Kaufleute (wir versuchten einige Lebensläufe und Karrieremuster zu skizzieren) wir beschäftigten uns mit dem Einkommensund Vermögenssystem der Kaufleute und geben einige allgemeine Bemerkungen zu Fragen der gesellschaftlichen Selbstorganisation und des Ausgleichs. Wir versuchten zu beweisen, dass die Stadt Kanizsa zu den wenigen ungarischen Orten gehörte, in denen sich in der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts zum einen auf Grund des Handelswachstums die gesamte gesellschaftliche und wirtschaftliche Struktur der Stadt sehr schnell veränderte, zum anderen der Handel und sein permanentes Erstarken zu einem sehr hohen Niveau der gesellschaftlichen Toleranz führte. Kanizsa hat seine schnelle wirtschaftliche Entwicklung nicht zuletzt seiner relativ günstigen geographischen Verkehrslage zu verdanken. Die Stadt liegt am Kreuzungspunkt fünf außerordentlich wichtiger Landstrassen, von denen aus sowohl die Großstädte des Landes als auch die unter dem Aspekt des Auslandshandels wichtigen Märkte leicht zu erreichen waren (zu letzteren gehören selbstverständlich auch die Küstenstädte). Ein Teil der Handelsstrassen waren auch damals schon staatlich unterhaltene und gekieste Strassen, d. h. man konnte darauf relativ gut Waren transportieren. Auch die Stadtväter von Kanizsa hatten die Bedeutung der Strassen erkannt und so wurden schon in der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts zahlreiche Strassen mit Muraközer Kies bedeckt oder mit Ziegeln ausgelegt, um auch damit den bis dahin eher zyklischen, saisonalen Handel kontinuierlich möglich zu machen. Es entstanden Dienstleistungseinrichtungen, die ebenfalls den Handel förderten, es wurden immer mehr Gasthöfe gebaut, in der Reformzeit gab es bereits Kaffeehäuser und auch ein Hotel erwartete die Reisenden. In der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts wechselte die gesellschaftliche Elite der Stadt fast völlig. Während die Grundstücke, Häuser und Fundi der Stadt im 18.Jahrhundert vor allem von den alteingesessenen Stadtbewohnern (Handwerkern, Bürgern) genutzt wurden, waren es zu Beginn des 19. Jahrhunderts eher die schnell reich werdenden Kaufleute, die die führenden Positionen einnahmen, und so ist es auch kein Zufall, dass die Umgebung in der Nähe des Hauptplatzes der Stadt, dem „Piarczter" und der Hauptstrasse „Fö utca", vor allem von den kapitalstarken und reichen Kaufleuten bewohnt wurden. Ein typisches Beispiel dafür ist, dass in den beiden großen Häusern direkt neben dem Rathaus zwei Großhandelsfamilien lebten: Gottlieb Mayer der jüdischer Abstammung war, und der Eisenhändler Henrik Pichler, der auch die Position des Stadtrichters innehatte. Mit Hilfe des erhaltenen Fremdenverkehrsbuchs untersuchten wir den Funduserwerb und stellten dabei fest, dass nach 1835, nachdem der Herzog einen Teil des Landes des Grundherren parzellierte (vermaß) 25 % der so entstandene Grundstücke von Kanizsaer Kaufleuten erworben wurden, und nicht wenige von ihnen warenjüdische Händler. Die Gewohnheiten der Märkte hatten sich über einen längern Zeitraum stabilisiert, und das zeigt sich auch durch die Übernahme einer traditionellen Organisation und des Systems dieser Gewohnheiten in die moderne Zeit. Die Landesmärkte bzw. Wochenmärkte wurden auf dem „Piarczter" abgehalten, aber darüber hinaus wurde es auch immer wichtiger, ein Netz von Geschäften entlang der Hauptstrasse auszubauen, die die Möglichkeiten für einen ständigen Handel sicherten. Auch Lager und Magazine, die die Möglichkeit zur Warenanhäufung und für den ständigen Handel sicherten, wurden immer wichtiger: an den zu dieser Zeit besonders verkehrsreichen Stellen wurden daher immer mehr davon gebaut. Für die Kanizsaer Kaufleute war es von großem Vorteil, dass die Preise für landwirtschaftliche und industrielle Waren in den von uns untersuchten 160 Jahren im Allgemeinen stiegen und die interne und externe Nachfrage nach den von ihnen vertriebenen Waren ebenfalls immer größer wurde. Auf Grund der uns zur Verfügung stehenden Quellen analysierten wir die Preise zwischen 1796 und 1834 und stellten fest, dass die Preise des Kanizsaer Marktes — ähnlich wie bei den modernen Handelssystemen — genau die Veränderungen in der Makroökonomie und der Politik, Kriegsereignisse sowie Veränderungen in der politischen und militärischen Position des Reiches widerspiegeln. In 288 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) dem von uns untersuchten Zeitraum stiegen die Preise für Weizen, Roggen und Hafer um ein Vielfaches, und damit verfügten die Kanizsaer Kaufleute über die Chance zur ständigen Weiterentwicklung. Neben der Kriegskonjunktur wurde auch die Befriedigung der Inlandsnachfrage immer wichtiger. Die Basis dafür sicherte der relativ dynamische Zuwachs der Kanizsaer Bevölkerung. Das wird unter anderem durch die Tatsache deutlich, dass um 1770 etwa 3.700 Personen in Kanizsa lebten, während diese Zahl 1848 auf immerhin bereits 11.000 Personen gestiegen war. Dieser Bevölkerungszuwachs bedeutete eine ständige und sichere Nachfrage, ebenso wie der Prozess der Verstädterung im nahe gelegenen Osterreich. Unter dem Aspekt des Kanizsaer Handels war auch die Produktionskapazität der Kanizsaer und Homokkomáromer Domäne der Batthyánys, sowie der Besitztümer der Umgebung (Letenye, Pölöske, Szentgrót, Vrászló, Marcali, Palini, Iharosberény usw.) von außerordentlicher Bedeutung, waren doch die genannten Großgrundbesitze mit etwa 20- 30.000 Joch von großem Umfang und die über bedeutenden Allodialgrund verfügenden Grundherren sicherten mit ihren Fronhöfen einen großen Teil des Rohstoffes für die Handelswaren. Die Vertrauten der Grundherren, ihre leitenden Angestellten, ihre Rechtsanwälte und Staatsanwälte zogen in die Stadt und verwalteten von dort aus den Besitz. Gleichzeitig darf aber auch nicht vergessen werden, dass während der Reformzeit auch bedeutende politische Freidenker in Kanizsa lebten. So zog z. B. 1844 László Csány in die Stadt, aber auch Ferenc Deák war hier häufig Gast. In Kanizsa lebte auch eine große Zahl Adliger, 1830 gehörten 30 der Einwohner zum Adelsgeschlecht. Herzog Fülöp Batthyány (seit 1806 Besitzer der Kanizsaer Domäne) konnte den Marktflecken während der Reformzeit immer besser nutzen, erhielt er doch von den gut betuchten Juden der Stadt immer höhere Pachtzahlungen. Diejenigen, die juristisch als Kaufleute zu betrachten waren, waren in der absoluten Minderheit, ihre Zahl (Familienangehörige) kann auf nicht mehr als 15-16% angesetzt werden, aber ihre Bedeutung unter dem Aspekt des Ausbaus einer modernen Marktwirtschaft war riesig. Interessant ist dabei, dass die Gruppe der Kaufleute in der Stadt über lange Zeit eine segmentierte, zergliederte gesellschaftliche Schicht war: zunächst waren es die griechischen und die bürgerlich-christlichen Kaufleute, die über großen Einfluss verfügten, aber um die Jahrhundertwende vom 18. zum 19. Jahrhundert spielten eher die jüdischen Kaufleute eine führende Rolle. Der zahlenmäßige Zuwachs der jüdischen Kaufleute in Kanizsa war besonders hoch, während der Anteil der jüdischen Bevölkerung an der Gesamtbevölkerung etwa 15% betrug, lag der Anteil unter den Händlern bei 75%. Durch die Kanizsaer Kaufleute wurde ein riesiges landes- und reichsweites Handelsnetz ausgebaut. So lebten hier z. B. zahlreicher Angehörige der Familie Lachenbacher, die ein Großhandelsunternehmen mit Sitz in Wien leiteten und im Dreieck Wien — Kanizsa — Pest tätig waren. Die Lachenbacher waren aber nicht nur Kaufleute: neben ihren Immobilien in Wien und Kanizsa wurden sie auch zu Industrieunternehmern in Pest; auch die Familie Strasser begann hier ihre Laufbahn, die sich nach 1849 erfüllte, als sie nach Wien zogen, das Unternehmen allerdings blieb in Kanizsa, in den Händen von Henrik Gutmann, der sich hier eine einmalige Karriere aufbaute. Auch der Name Gottlieb Mayer klingt den Ohren eines Erforschers der ungarischen Handelsgeschichte nicht unbekannt: Seine Interessen gingen weit über den Marktflecken im Komitat Zala hinaus. Während der Reformzeit traten immer häufiger Spezialhändler in Erscheinung, die Aufgabe des Fachhandels war es vor allem, die lokale Nachfrage zu befriedigen (Glas, Eisen, Gewürze, Textilien. Bücher usw.) Selbstverständlich kamen auch zahlreiche fremde Kaufleute in die Stadt, die entweder im Auftrag anderer oder persönlich hier eine Rolle übernahmen; einer Quelle aus der Reformzeit zufolge konnte man einen Wirkungskreis von 300-400 km um den eigenen Geburtsort herum abstecken. Unter ihnen waren auch ausgesprochen kompetente Unternehmer, denken wir nur an den persönlichen Bankier des Herzogs Albrecht von Habsburg, Fülöp Schey. Und bisher war noch nicht einmal die Rede von den Besitzern kleinerer Geschäfte oder den fliegenden Händlern oder von den Massen, die vom Transport der Waren lebten. Unsere Untersuchungen der Vermögens- und Einkommensverhältnisse beweisen eindeutig, dass die lokale Elite zur Reformzeit eine andere war als vorher. Ahnlich wie in anderen ungarischen Städten kann hier ein Erstarken des Handels festgestellt werden, bei dem das angegebene Einkommen der reichen Kaufleute das Einkommen einer repräsentativen Gruppe der Handwerker um das 10- bis 11- fache übersteigt. Aber wir konnten auch feststellen, dass innerhalb der Handelsunternehmen ein gewisser Konzentrationsprozess ablief. Bei der Analyse in Konkurs gegangener Unternehmen konnten wir feststellen, dass der Handel zu dieser Zeit auch ein außerordentlich sensibles Unterfangen war, waren doch die Kaufleute der Zeit von äußeren (außerhalb der Stadt zu findenden) Einflüssen abhängig. Es ist offensichtlich, dass in der Zeit einer niedrigen Produktivität die Fortführung eines modernen Geschäftsbetriebes auch zu einem tiefen Fall führen konnte. Und es darf auch nicht vergessen werden, dass die Tätigkeit der Kauleute sich nicht auf den 289 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) Vertrieb von Waren beschränkte, betrieben doch die vermögenderen von ihnen auch ein florierendes Kreditgeschäft und gewährten den verschiedensten Menschen, vom Aristokraten bis zum Handwerker, kleinere oder größere Darlehn. Der moderne Handel setze immer mehr auch eine Infrastruktur des Dienstleistungsbereiches voraus, der sich in Ungarn zur Reformzeit besonders schnell entwickelte. 1845 erschien die erste Sparkasse auf der Bildfläche, bei deren Gründung die Kanizsaer Kaufleute eine wichtige Rolle übernahmen, waren doch unter den ersten 50 Aktionären allein 22 Kaufleute. Als eine Art Interessenvertretung oder gesellschaftliche Organisation wurde das Handels- Casino gegründet, das seine wirklich große Bedeutung in den 50-er Jahren erlangte. Auch im Kaniszaer Schutzverein spielten die Kaufleute eine wichtige Rolle, und das war vor allem deshalb möglich, weil der größte Teil der Kanizsaer Kaufleute mit landwirtschaftlichen Produkten handelte. Auch die ersten Möglichkeiten zum Abschließen einer Versicherung finden sich in Kanizsa, Die Triester Versicherung verfügte bereits über einen Vertreter vor Ort, aber auch der Landesherr drängte auf den Abschluss von Immobilienversicherungen. Während der Reformzeit waren die Grundformen des gesellschaftlichen Ausgleichs in der stets bürgerlicher werdenden Welt immer häufiger zu finden, und aus der Sicht des Kaufmanns war die Frage der Herkunft von immer geringerer Bedeutung. 290 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) Zoltán Kaposi History of Commerce in Kanizsa (1690—1849) This article will examine the historic commercial aspects of Kanizsa (Nagykanizsa and Kiskanizsa), a market town in southwest Hungary with a rather large number of unusual attributes. By European standards Kanizsa was basically a small town, but it was an integral part of the functional operation of the small-town system of western Hungary and eastern Austria. Unfortunately, the Kanizsa archives burned down in 1945, resulting in the loss of a unified documentary source; the sources available are somewhat heterogeneous, the article will discuss the infrastructural properties of goods traffic, the relationship between the Batthyány estate and Kanizsa trade, the identities and professions of some merchants (with an attempt to trace their lives and careers), and the revenue and assets system of the merchants, as well as a few remarks on social organization and equality. An attempt will be made to prove that Kanizsa was one of the handful of settlements in Hungary where the socio-economic structure of the entire town changed rapidly as a result of the growth in commerce, at the same time that the continuous conducting of trade produced an extremely high level of social tolerance. The rapid economic growth of Kanizsa was greatly assisted by its relatively serendipitous geographical location. The town was situated at the meeting point of five major national highways, from which both the major domestic markets and the commercially important centers of foreign trade (including the seaports, of course) were easily accessible. Some of the trade roads were already paved and maintained by the state by this time, making it easy to deliver products over them. Kanizsa''s leaders recognized the importance of the roads, and in the early 19th century covered a number of roads with Muraköz gravel or brick in an attempt to make trade year-round rather than cyclical or seasonal. Service systems to promote trade were created: a large number of inns were built, and by the Reform Era there were also coffee-shops, a hotel and other amenities to welcome travelers. The social elite in the town underwent a general transformation in the early 19th century. While in the 18th century the majority of the main properties, buildings and houses in the town were occupied by long-time inhabitants (craftsmen and burgers), by the early 19 th century an increasing number of newly rich merchants had acquired positions of leadership, for which reason it is not surprising that properties around „Market Square" and „Main Street" in the center of town were inhabited by rich traders with large amounts of capital. As a characteristic example, the two large houses directly adjacent to the town hall were both occupied by rich merchant families: the Jewish Gottlieb Mayer, and iron-merchant Henrik Pichler, who eventually attained the position of town magistrate. Based on a surviving book of real estate sales an examination of property purchases was made, revealing that when the count converted some of his feudal lands inside the town into lots for sale, some 25% of the resultant property was purchased by Kanizsa merchants, quite a few of whom happened to be Jews. Market habits stabilized over a long period, and indicated a modern-era survival of a traditional system of organization and customs. The national markets and Sunday markets were held at Piarcztér [Market Square], while the network of shops built along Main Street to ensure the presence of constant trade also became increasingly important. Also gaining importance were the warehouses and magazines where goods could be accumulated and favorable market conditions exploited; an increasing number of these were built in highly trafficked areas during this period. The fact that the prices of agricultural produce and industrial products generally tended to go up during this 160-year period was extremely advantageous to the merchants of Kanizsa, and there was an increasing internal and external demand for the goods they sold. On the basis of available sources the prices between 1796 and 1834 can be analyzed, leading to the conclusion that Kanizsa market prices - similar to modern business trends - accurately reflected macroeconomic and political changes, military events and changes in the empire''s political and military position. During the period in question the prices of wheat, rye and oats rose many times over, ensuring the opportunity for constant growth for Kanizsa merchants. In addition to the wartime boom, the meeting of internal demand became increasingly important, and this latter was made possible by the relatively rapid growth of the population of Kanizsa. While in the 1770''s the population of Kanizsa was approximately 3700, by 1848 the town boasted well more than 11,000 inhabitants. Population growth signified a constant, reliable demand, as did the growing demand resulting from urbanization in nearby Austria. Of extreme importance to the commerce of Kanizsa was the productive capacity of the feudal estates of the Batthyány family in Kanizsa and Homokkomárom, as well as the other major estates in the area (Letenye, Pölöske, Szentgrót, Vrászló, Marcal, Palin, Iharosberény, etc.), as these estates 291 Kaposi Zoltán: Kanizsa kereskedelmének története (1690-1849) averaged around 20-30,000 acres in size, and the feudal manors and their allodial lands provided a large portion of the raw materials for trade. The manors'' commissioners, directors, lawyers and attorneys dwelt in the town and directed their lands from their. At the same time, it should not be forgotten that in the Reform Era several important liberal politicians also lived in Kanizsa, such as László Csány, who moved there in 1844, while Ferenc Deák was a frequent guest. A large number of noblemen also lived in Kanizsa: in 1837 the town''s inhabitants included 30 members of the nobility. Count Fülöp Batthyány (owner of the Kanizsa feudal lands after 1806) made considerable profit from the town during the Reform Era, as the wealthy Jews of the town provided him with substantial leases. Persons legally classified as merchants were a distinct minority in the town - their numbers are estimated never to have been more than 15-16% of all heads of household - yet in terms of the evolution of a modern market economy their economic importance was enormous. At the same time, it is interesting to note that for a long period of time the merchants constituted a segmented, divided social layer in the town: of these, Greek Orthodox and Protestant Christians were initially the most important, but after the turn of the 18th and 19th centuries Jewish merchants increasingly played a leading role. The numeric growth of Jewish merchants in Kanizsa was remarkably high: while Jewish inhabitants made up approximately 15% of the town''s total population, in positions of trade they occupied roughly 75%. An enormous trade network arose in the nation and throughout the empire as a result of the merchants of Kanizsa. For example, this was the residence of several members of the Lachenbacher family who directed their Viennacentered commercial enterprise from here in a Vienna-Kanizsa-Pest triangle. The Lachenbachers were not just merchants: In addition to their properties in Vienna and Kanizsa they also had manufactories in Pest, and it was here that that the Strassers began their careers, which were to culminate after 1849 when they moved to Vienna, while the company was inherited by Henrik Gutmann, who built a remarkable career for himself. The name of Gottlieb Mayer should also be familiar to researchers of Hungarian commerce: His interests went far beyond the little market town in Zala County. During the reform era an increasing number of retail merchant appeared in the town, and commercial specialization was directed mainly to meet local demands (glass, iron, spices, textiles, books, etc.) Naturally, there were also very many foreign merchants in the town who played a role in the town''s life either personally or through agents: according to one reform-era source, a 350- 400- kilometer sphere of influence can be mapped based on their place of origin. Some were extremely prestigious businessmen, such as Fülöp Schey, the personal banker of Duke Albrecht Habsburg. And no mention has been made thus far of the small merchants, the simple shopkeepers and the itinerant traders, nor the masses employed in deliveries. Studies of incomes and assets clearly show that the local elite was transformed by the time of the Reform Era. Similar to other Hungarian town, the advance of the merchant class can be observed here as well, where the reported income of rich merchants was some ten to eleven times the average income of the groups of craftsmen. At the same time, it can also be observed that a special process of concentration was begun within the commercial enterprises. An analysis of the businesses that went bankrupt leads to the conclusion that commerce was also an extremely volatile profession, as it was the merchants who were the most vulnerable to external influences during this period. The conducting of a modern-style business in a period of low productivity could obviously result in spectacular failures. Nor should it be forgotten that commerce consisted of more than just the delivery of goods: the wealthier among them also conducted credit financing, providing lands of varying sizes to practically everyone from aristocrats to small craftsmen. Modern commerce came increasingly to require the service infrastructure which developed rapidly during the Reform Era in Hungary. The first savings bank was opened in 1845, with merchants of Kanizsa playing a major role in its founding: of the top fifty stockholders, twenty-two were merchants by trade. As community organization to safeguard their interests, the Commercial Casino was formed, which became extremely important in the 1850''s. Merchants also played a major role in the Protection Union of Kanizsa, which was made possible mainly by the fact that the overwhelming majority of Kanizsa merchants traded predominantly in agricultural products. The first insurance companies also appeared in Kanizsa, with an agent of Trieste Underwriters, at the same time that the manor also promoted property insurance policies. In the increasingly middle-class environment of the Reform Era the basic forms of social equalization also appeared, as ethnic origin became increasingly unimportant to merchants. Kéringer Mária NAGYKANIZSA EGYHÁZAI 1690—1848 Odafordult a gyámoltalanok imádsága felé, és azoknak imádságát meg nem utálta" (Zsoltárok könyve 102. 18.) BEVEZETŐ 1526, majd 1541 után egy új korszak kezdődött Magyarország történetében. A török birodalom uralma, az ország három részre szakadása nemcsak az ország gazdasági hanyatlását és kifosztását eredményezte, hanem az emberek mindennapi életének bizonytalansága mellett hitéletüket is szétzilálta. A török hatalom saját területén nem szívesen látta más vallások működését, képviselőit, ezért tevékenységüket korlátozta vagy tiltotta, gyakran katonai eszközökkel is. A hódoltsági területeken nem élhettek püspökök, és joghatóságukat nem gyakorolhatták. A mindennapi életben ez azt jelentette, hogy a hódoltságban élő katolikus híveknek nem volt megoldott az egyházi ellátása. Az erősödő reformáció hatásaként számos helyen az új vallásokat követő hívek elvették a katolikusok templomait, és a törökkel szembeni kiszolgáltatottság mellé a vallási ellentétek gondjai párosultak. A 150 éves uralom alatt változó volt a török hatalom viszonya az egyes vallásokhoz, így a katolikusokhoz is. Valamelyest hatalmuk gyengülését jelezte, hogy a 17. században egyre inkább megtűrte a bosnyák ferencesek és a jezsuita szerzetesek hódoltsági területeken való tevékenységét. A hódoltságban élő katolikusoknak ez csak csekély vigaszt, de nem megoldást jelentett. A katolikus egyház római vezetése az 1600-as évek elején döbbent rá a hódoltsági katolikusok problémáira. Erre az időszakra esik a megerősödő és a változtatásokat igénylő magyarországi főpapok tevékenysége is. Verancsics Faustus Csanádi püspök 1612 júniusában a Szentszékhez írt beadványában — a jól szervezett ortodox egyház működésének példájára hivatkozva — azt látta megoldásnak, ha a pápa a ferencesek közül nevez ki püspököt a hódoltsági katolikusok számára.'' A század folyamán számtalan kísérlet történt a hódoltságban élők hitéletének javítására, amiről a későbbiekban még szólunk, de nagy áttörést nem tudtak elérni. A 17. századra kialakultak azok a struktúrák, amelyek Molnár Antal legújabb kutatásai tükrében az alábbiak szerint összegezhetők: 17. században a hódolt Magyarországon két egymással párhuzamosan működő egyházi struktúra alakult ki: a Rómából irányított missziós egyházszervezet Belgrád székhellyel, illetve a királyi Magyarország katolikus intézményeinek hódoltsági tagozata... A két intézmény rendszer etnikai-nemzeti szempontból is élesen kettévált: a Rómából, Raguzából és Boszniából érkező világi papok és ferencesek kizárólag a délszláv katolikusokról gondoskodtak, míg a magyar ferences kolostorok és jezsuita missziók hatósugara gyakorlatilag lefedte a hódoltság magyarlakta területeit."1 Mindezek az általános problémák jól tükröződnek Kanizsa esetében, miközben az itteni események átláthatóságát nehezíti az a tény, hogy a források hiánya miatt nem lehet pontosan rekonstruálni az egyháztörténet eseményeit. A továbbiakban mégis ezt a lehetetlennek tűnő feladatot próbáljuk megoldani, az olvasóra bízva annak eldöntését, hogy sikeres volt-e a vállalkozás. I. AZ 1690 ELŐTTI EGYHÁZ SZERVEZETE ÉS TÖRTÉNETE Kanizsa egyházait számos oklevél és gazdasági irat említi, egyes papjainak neve is ismert az 1600-as éveket megelőző évekből, mégis nagyon keveset tudunk erről az időszakról. A korai egyházszervezet rövid bemutatása a Kanizsa történetét feldolgozó monográfia első kötetében megtalálható, de az újabb és részletesebb adatok miatt célszerűnek tartjuk a teljes összefoglalást.3 Az első, a 13. század kedvelt szentjéről, antiochiai Szent Margitról elnevezett templomot IV. Béla király oklevele szerint 1262-ben alapította Egedy Tiborc és fia, Egedy Péter. A római katolikus templomépítkezés szokása szerint a kelet felé tájolt épületet a Kanizsa folyó mellé, a malom-tanya szomszédságába építették.4 A következő a Szent Miklós templom, amelyet kápolnaként jeleztek, de helyét és alapítási idejét az irodalom egyáltalán nem jelöli. Az 1374-től ismert, a várban található Boldogságos Szűz Mária tiszteletére emelt templom vagy kápolna építőjéről és ren296 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 deltetéséről sem tudunk semmit.5 Szent Péter egyházát Kanizsától délkeleti irányban építették, és a pálosok monostorához tartozott.6 Nem ez volt a Halis által írt Szent Péter templom, de nem is lehet róla semmit tudni, mert rajta kívül senki sem ismerte.7 Valamikor 1418 táján kezdték építeni a ferencesek kolostorát, amely 1423-ra készült el. Az építés körüli bizonytalanságokat Takács Ince próbálta tisztázni, s jelen pillanatig az általa leírtak a legvalószínűbbek. Eszerint nem Kanizsai János érsek, hanem unokaöccse, Miklós tárnokmester fia, Kanizsai János alapította és építtette.8 Szerzetesi ház épült, de templom nem? Tanulmányában" Molnár László a már meglévő Szent Margit templom mellé helyezte a kolostort, akkor viszont felmerül a kérdés, miért változtatták meg a nevét. Idézzük Takács Ince nyomán az 1423. évi V. Márton pápa által kiadott, az alapítást helyben hagyó bullát: „...pro parte devoti filii Nobis Venerabilis Joannis Nicolai de Kanisa domicelli Vesprimiensis dioecesis exhibita nobis nuper petitio exhibeat (sic!), quod ipse olim ... unam domum cum ecclesia, campanili, campona, claustro, dormitorio, ortis, ortatiliis et aliis necessariis officinis ad honorem dei et sub vocabulo Beata Virginis Gloriose ... in villa Kanise ... fundari et edificari fecit." (Az oklevél szerint „...szerzetesi házat templommal, toronnyal és haranggal, alvóhelyekkel ... és mindenféle szükséges helyekkel ... alapítottak és építettek...").10 Ebből a bullából tehát egyértelműen kiderül, hogy a templommal együtt készült a ferences kolostor, és a Boldogságos Szűz tiszteletére szentelték. További kérdés, hogy ugyanazon a településen miért volt két azonos titulusú templom. Erre a kérdésre források hiányában pillanatnyilag nem tudunk válaszolni," mint ahogyan forráshiány az oka annak is, hogy a többi templom középkori történetét sem rekonstruálhatjuk. Nincs adat arra sem, hogy ténylegesen melyik templom látta el a plébániai feladatokat. A korai időkből ismerjük Kanizsa egyháza néhány papjának nevét is, így 1333-ból György, 1406- ból Benedek, 1443-ból Benedek veszprémi kanonok, 1452-ből Márton és 1550-ből Miklós (plébános)12 nevét. Arra viszont már nincs adat, hogy melyik templomban látták el feladatukat. Feltehető a kérdés, mi lett — még a vár elfoglalása előtt, de már a török idők alatt — a ferences Boldogságos Szűz templomával és a többi, előbb felsorolt egyházzal. „Zalavármegye évkönyve" az 1664. évi hadjárat idején már elpusztultnak tekinti mind a Szent Miklós, mind a Szent Péter templomot, a többiről nem tett említést.13 A korszakra vonatkozó általános adatok azt mutatják, hogy már a 16. században sem találhatók a középkori egyházak, és az erőd átépítései során nyomuk is eltűnt. Az 1690-es évekkel foglalkozó helytörténeti irodalom meglehetősen kaotikus képet ad az egyes templomok emlegetésekor. A Barbarits által emlegetett Szent Péter tiszteletére emelt „díszes nagy templomról", 14 amelynek a helyét is megnevezte a várban, semmilyen korábbi adat nincs. Nem tudjuk, mikor épült, milyen templom volt. Barbarits csak a titulusát tévesztette el, vagy a volt pálos templommal keverte össze, és valamelyik középkori templom rejtőzött mögötte? Felvetett kérdéseinkre nem tudunk választ adni, mert sem az irodalom, sem az írott források nem adnak tájékoztatást. Egyetlen esemény biztos: 1690-ben egy dzsámiból szenteltek katolikus templomot, de az, hogy üjraszentelés volt-e, már kétséges. Szintén Barbarits emlegeti úgy a Szűz Mária Mennybemenetele templomát, mintha az a török idők alatt is működő templom lett volna, azonban ezt sem támasztja alá semmi. Ha volt ilyen, miért kellett újat szentelni? A korabeli térképen jelzett „alte capelle", illetve „ungarische capelle" nem egyházi épületként működött. 15 A probléma megoldásához a várról készült korabeli metszetek sem visznek közelebb, mert egyiken sem lehet a templom(ok) helyét azonosítani.16 1600-tól a kanizsai erőd és környéke 90 évig török uralom alatt állt. Ezeknek az éveknek a hitéletéről nagyon keveset tudunk. Újabb kutatások szerint jezsuiták tevékenykedtek a török által megszállt területeken. A kanizsai várba kerülésük körülményeiről forrás nem áll rendelkezésünkre, csak irodalmi leírás hivatkozik arra, hogy 1612-ben jöttek ide. Eszerint a jezsuiták több „csodálatos gyógyításainak" hírét véve a török pasa hívta őket a várba, és az elkövetkező években — vélhetően folyamatosan — itt is tevékenykedtek.17 Barbarits, a történet megörökítője hivatkozik ugyan a konvent levéltárában őrzött iratra, de mivel a dokumentum ma már nem található, Takács Ince nem említi, noha ő is számtalanszor utal rá; így a történet hitelessége ebben a formában és ide vonatkozóan nem bizonyított. Az 1600-as években végbement egy változás a katolikus világ szemléletében. A Rómába küldött jelentések megdöbbentő képet adtak a török uralom alatt élő katolikus hívők életéről. A Szentszék felismerte a probléma súlyosságát, és részlegesen átértékelte korábbi politikáját. 1622-ben megalapította a Hitterjesztési Kongregációt, melynek missziós feladatai közé sorolta a hódoltsági Magyarország katolikus lakosai hitéletének javítását. A következő évek azonban még mindig csak a probléma feltárására terjedtek ki, a pápai udvar tájékoztatást kért, s tulajdonképpen ragaszkodtak a trienti zsinat rezidencia- kötelezettségének végrehajtásához.18 Az bizonyossá vált néhány hónapon belül, hogy a kinevezett püspökök és papjaik a török területekre nem juthattak be, ezért más megoldásokat kellett választani. A bosnyák ferencesek tevékenysége, majd 297 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 Albert Rengjic raguzai ferences 1624-ben szendrői püspökké való kinevezése azt a római álláspontot tükrözte, hogy a magyar püspököket ki kell kapcsolni a „hódolt Magyarország lelkipásztori ellátásának megszervezéséből".19 Világi papok hiányában a ferences szellemiségű délvidéki püspökök és a jezsuiták missziós tevékenysége enyhítette ennek a területnek a pasztorációs gondjait. A papképzés hiányos működése miatt a világi papok száma kritikus szintre esett, bár Pázmány Péter érseksége alatt történt ebben némi változás. A hívek ellátásában a jezsuiták missziós tevékenysége jelentett ideiglenes megoldást. „Jakusics György veszprémi püspök 1637-től szorosan együttműködött a pécsi jezsuitákkal...". 20 Ebbe a folyamatba illeszthető az 1600- as évek elejétől Vásárhelyi Gergely jezsuita,21 a zágrábi kollégium tanára és társai tevékenysége, akik elsőként tűntek fel Pécsett és Kanizsán, hogy a híveknek lelki támogatást nyújtsanak. Helyenként az emberek testi bajainak gyógyítását is magukra vállalták, és elkezdték azt a tevékenységet, amelyet a pécsi misszió felállítása tetőzött be. E tevékenységük híre jutott el a kanizsai, majd pécsi pasához. Az utóbbi végleges helyet biztosított a missziónak, és 1612-ben Pécsett házat is adott számukra. „Mikor Amhat pasa megkapta Vásárhelyitől az igenlő választ, lovas különítményt küldött eléje Kanizsára és így társával Jékel Zakariással a törököktől és keresztényektől egyaránt ünnepelve vonult be Pécsre 1612 október elején."22 A későbbiekben a Kanizsán tevékenykedőjezsuiták is innen kerültek ki. Külön nyomatékot adott a misszió felállításának alsólendvai Bánfy Kristófnak a jezsuita rendfőnökhöz intézett levele, amelyben misszió felállítását kérte.23 Másként látta a jezsuiták kanizsai jelenlétét Pfeijfer János. Véleménye szerint Kanizsa az andocsi misszió tevékenységi körébe tartozott, az 1689—1701 közötti időszakot pedig önálló kanizsai missziónak tekintette.24 A jezsuiták kanizsai jelenléte egy dolgot mindenképpenjelez: a török uralom és minden nehézség ellenére jelentős magyar anyanyelvű katolikus népesség maradt és élt itt.25 A felmerült kérdéseket a 17. századi hitélet további kutatása tudná eldönteni, és erre vannak is törekvések. A ferences rendtartományok 1600 és 1690 közötti kanizsai működésére közvetett adat sem áll rendelkezésre. így azt kell feltennünk, hogy a vár 1600-ban történt elfoglalása után a ferencesek részben elpusztultak, részben elmenekültek, és valószínűleg a későbbi jezsuita jelenlét miatt nem tértek vissza. Számos szerző ténynek tekinti kanizsai működésüket, de ezt korabeli források nem támasztják alá.26 Láttuk, hogy a török idők alatt a város számos temploma és kápolnája elpusztult, eltűnt, az erődöt átépítették. A középkori egyházak emléke nem maradt meg a felszabadulás idején élt utódokra. Ennek természetesen az az oka, hogy a lakosság teljesen kicserélődött, az egykori lakóknak nem maradtak utódaik. II. A VÁROS EGYHÁZI SZERVEZETE A TÖRÖK ALÓLI FELSZABADULÁS UTÁN. A MÁRIA MENNYBEMENETELE-TEMPLOM Kanizsa török uralom alóli felszabadulása 100 év állandó háborúinak és szenvedéseinek vetett véget, s még sok évnek kellett eltelnie, hogy az élet helyreálljon, de az első lépések 1690. április 13-a után megtehetők voltak. A felszabadulás olyan fontos eseménynek számított, hogy a környező ladiszlaita konventek megemlékeztek róla: „Kanizsa Magyarország napnyugatra fekvő legerősebb erődje, miután semmi élelembeli segítséget nem kapott a környéktől, a keresztény seregeknek április 13-án, meghatározott feltételekkel átadatott, 600 török szabadon eltávozhatott... (feltehetőm a várvédő török katonák). A jezsuita atyák, akik már korábbtól ott tartózkodtak és birtokban voltak, helyet kaptak az erődben. Mivel azonban ők soha előtte nem birtokoltak ott, miután a mi testvéreinket bemutatták az előbb dicsért Parancsnoknak (ti. Batthyány Ádám) Kanizsát újonnan nekünk adta."27 Fontos gondolatot fogalmazott meg, s talán nem véletlenül, a pécsi rendház történetírója, amikor új szerzeménynek tekintette Kanizsát, hiszen látjuk majd a későbbiekben, hogy mennyi ellentét volt a plébánia szervezeti hovatartozása miatt. Ugyanez a történetíró 1690. június 29-én a zágrábi konventben tartott provinciális választás gyűlésén „az újonnan" alapított kanizsai rezidencia képviseletében páter Jacobus Pflancz személyét nevezte meg, aki 1684 óta tartozott a rendtartományba, és aki ekkor már vikárius magister.28 A simontornyai rendház története is megemlékezett Kanizsa újra kereszténnyé válásáról, ,/i 14. residentia (ti. a ladiszlaita rendtartományba kerülés sorrendje alapján) a kanizsai (ez előtt konvent), részben magyar, a veszprémi egyházmegyébe tartozik és katolikusok és akatolikusok területe között fekszik."29 Kanizsán az első naptól kezdve megindult a katolikus hitélet. A jezsuiták által vezetett keresztelési 298 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 anyakönyv április 19-i első bejegyzése mutatja,30 hogy tevékenységüket ekkortól hivatalos jellegűvé tették; míg korábban csak a hívek lelki támogatására szorítkoztak és anyakönyveket nem vezettek, a megváltozott körülmények között feladatukat módosították. Anyakönyvet a ferencesek is vezettek kezdettől fogva, de a városban való tevékenységük szervezeti formája nehezen körvonalazható. Az 1690. június 15-én kelt császári és királyi bizottsági (az ún. Miglio-Tullio bizottság) instrukció szerint tulajdonnal rendelkeztek a városban, mivel a háztulajdonosokra háruló polgári terhek alóli kivételként írnak róluk. Ez a tulajdon azonban frissen szerzett lehetett, mint ahogyan azt az újabb kutatások ki is mutatták.31 Az tűnik csak igazolhatónak, hogy 1687-től „mint katonapáterek" a Kanizsa alatt táborozó keresztény csapatokkal együtt éltek, és a vár felszabadulásakor kerültek be oda.32 Az erőd átadásáról szóló tudósítás ad hírt arról, hogy a ostrom után két ferences szerzetes bement a várba keresztények után kutatni, és 62 erősen „leromlott állapotú" (abgefallen) keresztény rabbal jöttek ki.33 Visszatérve a harcok utáni első napok eseményeihez, a bécsi haditudósító írásából tudjuk, hogy április 16-án vasárnap „hálaadó misét" tartottak a templomban, amelyet „két jezsuita pap celebrált egy előkelő püspök jelenlétében."34 „Sonntags den lódito n''ird das Te Deum laudamus in der Vestung gefungen werden (zu welchem Ende der Herr Bischoff von Veszprim dehin kommen wird. Zween Jesuister habén schon in der Vestung Posses genommen und habén sich auch Franciscaner angeben, die gleich fal Is hinein wollen.) (Vasárnap, 16-án az erődben Te Deumot tart a méltóságos veszprémi püspök úr, aki ide fog jönni. Két jezsuita már bent van az erődben és a ferencesek is be akarnak jönni.)35 A rövid híradás tehát egy állapotot rögzít és egy jövőbeli lehetőségre utal, szemben az előző idézet nem bizonyított tény közlésével. A püspök az 1687-ben a pécsi püspökséget a veszprémire „cserélő" Széchényi Pál volt. A felszabadult várban egy dzsámit adtak át a keresztény híveknek, s a dzsámit ő szentelte katolikus templommá. Az 1698. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvben „négyszögletes" formájúnak leírt templomépület inkább egy eredetileg is török templomnak készült épületre, semmint egy korábban volt katolikus templom alakjára emlékeztet, de a hivatkozott források sem utalnak arra, hogy ez a török idők előtt templom lett volna. A jezsuita atyák korábbi jelenlétükre tekintettel használatra és a plébániai feladatok ellátására kapták meg az újra szentelt épületet. Továbbra sem áll rendelkezésre bizonyíték arra a vélekedésre, hogy „...ugyanekkor azonban a ferencrendiek is elfoglalták helyüket az újra keresztény templommá lett dzsámiban",36 amelyet néhány napon belül a jezsuitáknak át kellett adniuk a ferencesek számára. A templomszentelési eseményen résztvevő veszprémi püspök jelenléte természetesnek vehető, hiszen a középkorban ehhez az egyházmegyéhez tartozott Kanizsa. A tényleges egyházi hovatartozás azonban kaotikus viszonyokat mutat, amelynek bemutatására egy kis kitérőt kell tennünk. A török uralom akadályozta a püspöki joghatóság érvényesítését, de a szervezeti hovatartozást nem változtatta meg. Mint már az előzőekben is hivatkoztunk rá, a hódoltsági területet a római Hitterjesztési Kongregáció a maga joghatósága alá vonta, neki volt joga püspököt kinevezni. A trienti zsinat „rezidencia"-dekrétumával kötelezővé tette a püspökök és a plébánosok helyben lakását, ez viszont a hódoltsági területen nem volt megvalósítható. Nehezítette a püspökök működését az is, hogy a Habsburgok főkegyúri joguk alapján akarták továbbra is a püspököket kinevezni, és erről nem akartak lemondani. A török hatalom azonban ezt nem fogadta el, és megtiltotta a hódoltsági területeken tartózkodásukat. Ez azt eredményezte, hogy a püspöki szék megüresedése esetén számos magyarországi javadalomba (például Pécsre)37 nem neveztek ki új püspököt. A ferences konventek és plébániák történetére vonatkozó újabb kutatások sok és jelentős tényt tártak fel a belgrádi, boszniai és szendrői püspökségeknek a hódoltsági területeken való joghatóságukkal kapcsolatban.38 Ehhez hasonló dokumentumok Kanizsáról egyelőre nem ismertek, így az előbb hivatkozott kutatások eredményei csak általánosságban vehetők figyelembe. Az általunk vizsgált térségben a zágrábi püspökség joghatósági törekvései jellemzők, noha erre a püspökségnek pápai felhatalmazása nem volt. A zágrábi püspökök a hódoltsági, főleg a déli területeken folyamatosan terjesztették ki fennhatóságukat. Ide jelentős horvát lakosság menekült, gyakran papjaikkal együtt.39 Az egyre inkább „nemzeti egyházi" törekvéseket kialakító zágrábi püspökök ez irányú elképzelései nem érték el teljesen céljukat, de a ferences rend nemzetiségi alapon való leválása ennek a folyamatnak az eredménye lett. Az 1600-as évek végére a pécsi egyházmegye Dráván túli területeire fokozatosan kiterjesztették joghatóságukat, és azok az újjászerveződő püspökségtől el is kerültek. Hasonló módon jártak el a Veszprémhez tartozó plébániákkal is, és ez hosszú évtizedekre terjedő vitákat eredményezett a két püspökség között.40 (Erről majd a későbbiekben írunk részletesebben.) Kanizsa esetében nem ismert és nem bizonyított jogcímen a 17. század végi vizitációkat önkényesen a zágrábi püspök utasítása alapján hajtották végre, sőt 1697- ben „számos szerződésre hivatkozva" a püspök magának követelte az 1695. és 1696. évi tizedeket is mintegy 158 rhénes forint értékben.41 A zágrábi terjeszkedés jogossága Kanizsa esetében még azért is kérdéses, mivel a város nem volt kifejezetten horvát többségű (a környékét is ez a kettősség jellemezte), s ezt az is bizonyítja, hogy az ide került Iadiszlaita 299 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 ferencesek jelentős része magyar anyanyelvű, és a magyar nyelv mellett beszélte a német és horvát nyelvet is, vagy legalábbis egyiket, és majd a későbbiekben ismertetésre kerülő „szokásokból" megtudható, mikor milyen nyelven kellett misét tartaniuk, illetve prédikálniuk. Takács Ince kutatásaira támaszkodva megállapítható, hogy a kanizsai ladiszlaiták tevékenysége szemben állt a provincia létrejötte eredeti szándékával (l. a 3. fejezetet!). Az irodalom ugyan utalást tett a helyiek ellenállására a Zágrábból küldött vizitátorral szemben az 1698. és 1699. évi vizitálások alkalmából, egyértelmű adat erre azonban nincs.42 Az egyházi hovatartozás kérdése a felállított császári és királyi ún. Miglio Tullio bizottság anyagában is szerepelt, de a bizottság csupán tájékoztatta a Városi Tanácsot, megoldásról vagy bizonyításról szó sem volt.43 Az ügyet nyilvánvalóan egyházi belügynek tekintették. A jezsuiták éppen úgy, mint a ferencesek, kezdetektől végeztek egyházi tevékenységet a városban, s ezt a két párhuzamosan vezetett keresztelési anyakönyv is bizonyítja. Az azonban már nem deríthető ki, hogy valójában melyik püspökség joghatóságát ismerték el. Működő templom volt a Mária Mennybemenetelére szentelt, a jegyzőkönyvekben fatemplomként szereplő épület.44 Mielőtt azonban ezzel foglalkoznánk, szót kell ejtenünk egy 1688-ban készült vizitációs jegyzőkönyvről, amelyet szintén a zágrábi püspök utasítására készítettek el. Ez a Szent Miklósról elnevezett, „supra Kanisam, in pago Szent Miklós fundata" templom az erődön kívül, korabeli térképen ábrázolva Kanizsa alatt helyezkedett el.45 A felmérés szerint a hajdan népes település az „elmúlt időkben" kietlenné vált. Egykor tehetős lakói elmenekültek vagy elpusztultak, és a vizitálás előtt csak a templom romjai voltak. A falak álltak, de a belső díszek elpusztultak. 1688-ra hajdani lakóinak életben maradt része titkon visszatért, hozzájuk pásztorok csatlakoztak. Ekkor már Kanizsa körül volt zárva. A templomot kőből újra felépítették, külsejét és belsejét jó rendbe tették, fehérre meszelték. A szentélyt a boltozat alatt kőből helyreállították, a padozatot megerősítették. A német katonák a sekrestyét alapjáig lerombolták, s ez a felmérés idején is ebben az állapotban volt. Tornyát újraépítették, és egy benedikált harang is volt már benne. A temetőről megállapította a jegyzőkönyv, hogy „folytatólagosan használatban volt", ami azt jelentette, hogy a településrésznek előtte is állandóan voltak lakói, ha kevesen is. A templomban egy kőből épült oltár és fából készült szentségtartó volt. Istentiszteleteket nem tartottak, plébánosa ugyanaz, mint a „Szécsi-szigetinek". A leírásban szereplő templom többször semmilyen dokumentumban nem fordult elő. A környékbeli településeknek, későbbi filiáknak ilyen nevű egyháza nem ismert, a Szent Miklós filiaként szereplő településen Nagyboldogasszonynak szentelt templom állt az 1747. évi jegyzőkönyv szerint. Természetesen az eltelt idő alatt változhatott a neve, de az mindenképpen továbbgondolásra érdemes probléma, hogy ez volt-e a középkori Szent Miklós kápolna, mivel annak helyét a városban nem ismerjük. 46 Az egyházszervezeti kérdések hosszú ideig viták alapját képezték, de megfelelő dokumentumok hiányában nem is lehet mindenkor a hiányos forrásokat a helyükre illeszteni. Kanizsa hitéletét 1692-től 1702-ig, a vár lerombolásáig öt egyházlátogatási jegyzőkönyv (canonica visitatio) alapján tárjuk fel. Noha a jegyzőkönyvek egyszer az „in sub urbio", máskor az „in praesidio" hely megjelölést használták, az biztos, hogy mindenkor az 1702-ben lerombolt Mária Mennybemenetele templomot jelenti, amely az erődítményen belül állt. A korabeli jegyzőkönyvek egységesen fa templomról tudósítottak. A jezsuiták vezette anyakönyv 1692. december 25-i bejegyzésénél a helymegjelölés „in templo parochiae ungarica B M V assumptae", azaz „a Szűz Mária Mennybemenetelére szentelt magyar templom". Lássuk ezek után a leírások tükrében, milyen volt a kérdéses épület. A templom négyszögletes formájú, egy kapuja volt. Mivel befogadóképessége korlátozott lehetett (1698-ban a vizitátor szerint kb. 300 személy részére alkalmas), ezért a kint rekedtek a kapu előtt lévő átrium nyílásain keresztül is hallgathatták a misét.47 A templom berendezése egy oltárból állt, amelyről 1699. évi leírás maradt fenn. Ennek alapján tudjuk, hogy fából volt, a tetején egy festett, aranyozott napkorong vörös és aranysárga lángnyelvekkel. Alatta Szent Mihály arkangyal képe, jobbjában lángoló szablya, baljával pedig az ördögöt semmisíti meg.48 Ennek folytatásában volt a Mária napsugarak közti mennybevételét ábrázoló főkép. Az oltárt két fehérre, illetve aranysárgára festett oszlop tartotta.49 1692 és 1699 között az egyházi tárgyak számában változás állt be. 1692-ben az Oltáriszentséget nem tartották a templomban, hanem amikor a pap misézett, akkor vitte magával.50 A későbbi években az erre a célra készült ezüst szelencében az oltáron lévő szentségházban őrizték.51 1692-ben négy darab réz gyertyatartó volt, ez azonban a következő évi vizitáláskor már nem került jegyzőkönyvbe. Mivel más volt a pap, feltehető, hogy az eltávozott plébános tulajdona volt, és elvitte magával. A következő években csak vas gyertyatartót említettek, de 1698-ban ismét két darab réz és hat darab fa gyertyatartót számláltak össze. Az évek során jelentősen gyarapodott a szükséges terítők, ostyakendők és papi öltözetek száma.52 1699-ben már nem részletezték a tárgyakat, csak hivatkoztak az előző évi jegyzőkönyvre. 1701-ben nem Zágrábból jött vizitátor volt, hanem a jezsuita Papanek Márton 300 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 készítette a jegyzőkönyvet. Az egyházlátogatást előíró megbízása a belgrád—kalocsai püspöktől (Excelentissimo Archidiácono Colocensi-belgradiensi)" származott. A dokumentum állapota miatt adatai nem használhatók. A templom berendezéséről a vizitációknál lényegesen részletesebb leírást kapunk az 1702-ben eltávozott jezsuitáktól. 1701. október 18-i dátummal leltárt készítettek azokról a templomi berendezésekről, amelyeket itt hagytak, illetve a ludi magister jelenlétében a plébánosnak átadtak. (Feltehető, hogy azok a berendezési tárgyak, amelyeket nem vittek el magukkal, átkerültek a ferencesek templomába.) A leltárban leírták, hogy eddig ilyen jellegű összeírás nem készült, mivel az elődöktől mindig a „bizalom" alapján vették át a berendezést, amelyet a missziósok részben az ausztriai jezsuita rendtartománytól (oda tartoztak), részben különböző „készletekből" kaptak Isten háza díszítésére. A leltár fejezetekre bontva ismertette a tárgyakat. Az első csoportban a fémből (arany, ezüst, ón) készült kegyszereket sorolták fel. Egy-egy darab kelyhet és perselyt, valamint olajok tárolására szolgáló edényt írtak össze. Az egyik nagyobb ostyatartó kehelynél az adományozó nevét is feltüntették. A templom viszonylagosan jól felszereltségét bizonyítja, hogy a szertartás minden részéhez rendelkeztek felszerelési tárgyakkal: volt csengettyű, szenteltvíz tárolására szolgáló edény, különböző anyagú gyertyatartók. A textíliák összeírása szintén minden darabra kiterjedt. Volt egy színes oltárterítő, egy zöld viszont hiányzott (tehát régebben volt). Miseruhából 17 darabot soroltak fel, színét és anyagát tekintve különbözőt. Oltárvánkosból két darab, az áldoztató kehely letakarására való „tisztesebb" térítőből hat darab, és további hét különböző színű (zöld, piros, ibolya) állt rendelkezésre. Felsoroltak két violaszín hímzett leplet („pattyolat"), valamint egy „pattyolat" anyagú fekete, rojtos leplet, továbbá három szentségtartó erszényt (bursa). Leltárba került két-két darab halványsárga és halvány violaszín lepel, két tarka szőnyeg és egy zászló, amelyet az átriumban (előcsarnokban) tartottak, és különböző színű anyagokból volt összeállítva. Végül egy kopottas, négyszögletű papi süveget jegyeztek fel. A sorszámok alapján a leltárból több darab hiányzik, így csak feltesszük, hogy voltak még összeírt felszerelések. Míg az eddigiekben az apróbb tárgyakat írták össze, a továbbiakban a nagyobb berendezési darabok kerültek sorra. Ekkor az erődben lévő templomban két oltár volt, az egyik a Mária Mennybemenetele, a másikat nem nevezték meg. Egy szószék, egy Jézust tartó Mária-szobor, két mellszobor, Szent Istvánt és Szent Lászlót ábrázoló, egy Szent Mihály lova, egy asztal a sekrestyében, hat nagyobb aranyozott és négy kisebb gyertyatartó, valamint egy nagy Corpus (Krisztus) nélküli kereszt, egy nagy, temetésekhez való fekete kereszt is felsorolásra került. Négy darab, zászló tartására alkalmas rúd, egy „fa korsó" (urcei ligni) és egy részben aranyozott, részben virágokkal díszített festett szék került leltárba. Utoljára egy bőrből készült régi széket, továbbá egy gyóntatáshoz használt fa ülőkét vettek számba. Mindezek az adatok a keresztelési anyakönyvben találhatók. Időszakosan, utólag írhatták be, mert a jelen esetben is a leltár 1702. évi hitelesítése után néhány oldallal hátrább van „Pro memória" alatt bevezetve az 1692-ben készült leltár, amelyet az akkori átadáskor Nyilas Imre légrádi plébános készített. A kusza írással és hevenyészett formában készült jegyzék az alábbi tárgyakat sorolta fel válogatás nélkül: egy aranyozott szentségtartó, kehely, egyszerű és aranyozott csészék, vörös színű szőnyeg, miseruha vállkendővel, öv, vörös és fekete, valamint vastagabb és vékonyabb hímzett lepel. Három különböző színű leplet, selymet és két egyszerűbbet, külön jegyeztek fel. 12 kép (imagines cartauaz) és 14 kisebb táblakép (ezek minden bizonnyal a keresztút képei) volt. Volt még egy fekete kereszt temetésekhez, két darab kéztörlő (manutergia), egy edény olajnak, egy „egyszerű" táblakép Szent János evangélistáról, két fa gyertyatartó, valamint két vasból való, egyik a templom közepén másik az oltárnál. A felsorolás végén az utolsó sorban a tárgyak neve összeért a hitelesítők aláírásával. Az aláírók neve nehezen kivehető, de vannak olvashatatlan nevek is. Mindezek után a következő bejegyzés egy keresztelt nehezen olvasható neve.54 Semmi adat nem áll rendelkezésünkre arra vonatkozóan, hogy mi történt ezekkel tárgyakkal a templom lerombolása után: átkerülésüket az új templomba csupán feltesszük. Mindezeken felül voltak azok a tárgyak, amelyek ebben a leltárban nem szerepeltek. A Kanizsáról eltávozott jezsuiták Marosvásárhelyre mentek, és az ott általuk alapított plébániatemplom História Domusába vezették be azoknak a tárgyaknak a leltárát, amelyeket Kanizsáról magukkal hoztak. Eszerint felsoroltak négy elegáns miseruhát, két egyszerűbb és egy ezüst kelyhet, egy fehér asztalkendőt, két misekönyvet és egy hordozható oltárt. Magukkal vittek egy baldachinként szolgáló bíbor takarót és 600 forint készpénzt. Könyveket is vittek, ezeket azonban nem sorolták fel. Két képet is ismertettek a menekített tárgyak között, amelyből a Mária szeplőtelen fogantatása című festményt a marosvásárhelyi templom főoltára fölött helyeztek el, és jelenleg is ott található.55 A másik kép Xavéri Szent Ferencet ábrázolta, ennek sorsáról azonban nincs tudomásunk. Mivel több forrásban nincs adat a könyvekről, itt soroljuk fel az 1702. évi leltárban szereplő műveket. (Noha Takács Ince utalt arra, hogy több ezer kötetes rendi könyvtár volt, ennek részleteiről nem állnak rendelkezésre források.) Az adott korszakban a könyv fontos jelölője a kultúra jelenlétének. 301 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 1. kép. Mária Szeplőtelen Fogantatása (Marosvásárhely —Tirgu Mures, Románia) plébániatemplom főoltára Az első évtizedekben a hódoltsági területeken teljesen hiányzott a plébániák leltáraiból, de nagyon kevés adat van ezekről a későbbiekben is. Néhány alapvető mű kivételével semmilyen könyv, szakkönyv se fordult elő a plébániai könyvtárakban.56 Kanizsán is csak a legfontosabb, szerző nélküli könyvekkel találkozunk. Volt egy ősi, fekete borítású misekönyv, egy kopott szertartáskönyv, különböző — közelebbről meg nem határozott — szövegek gyűjteménye, egy evangéliumos könyv, valamint az anyakönyvek, „hazai (vernaculo) és latin nyelven írt világi és kegyes könyvek". Az egyedüli, szerzőhöz kötött mű Busenbaum (a leltárban torzítottan P. Pusen Paum): Medula Theologiae című, a hitetlenek (tudatlanok) vallásra tanítása céljából készült műve. Leltárba került a „Panormitanas" megnevezésű könyv, amely valójában Panormitanus, Nicolaus valamelyik művét jelentette. Volt továbbá egy horvát szótár, amely a horvát nyelvet beszélő lakosok miatt volt szükséges. A templomról és a felszereléséről rendelkezésre álló források után tekintsük át a rendelkezésre álló anyakönyveket,57 és vizsgáljuk meg, milyen adatokat, információkat nyerhetünk ezekből. A párhuzamosan vezetett két keresztelési anyakönyv azt bizonyítja, hogy mind a jezsuiták, mind a ferencesek írásba foglalták a szentségek feladásának tényét. Az ún. l / a kötetet, amelyet a plébánosok és ferencesek felváltva vezettek 1690—1692 között, néhány bejegyzés kivételével a plébános kézírása határozza meg. Egy beírás páter Jacobustól származik (talán az előbb említett Jacobus Pflancz lehetett), és az azonos írásjegyek alapján más bejegyzéseknél is rá kell gondolnunk a kusza sorok írójaként. Ha helyesen értelmezzük az adminisztrálás kifejezést, az 1692. év első bejegyzése azt jelenti, hogy az eddig ott tevékenykedő Nyilas Imre légrádi plébános és segítője (adjutores) Lendvai Márton, ideiglenesen látták el e plébániai feladatokat, és ekkor befejezték kanizsai tevékenységüket.58 (Arra nem találtunk adatot, hogy a világi papok és a két szerzetesi közösség papjai hol végezték lelkipásztori teendőiket. Esetleg ugyanazt a templomot használták?) Az 1692-ben végzett vizitáláskor a plébánosként megnevezett Czvetkovics Mátyás személyére a vizitációban leírtakon kívül semmi azonosítható egyéb adatot nem találtunk.59 Az 1693-ban készült jegyzőkönyvben szereplő Koos Péter 1693 végén anyakönyvezett, R. D. (reverendissimus domine) tisztelendő plébánosnak is és adminisztrátornak is nevezte magát, tehát nem helyben élő plébános volt. Sem Czvetkovics Mátyásról, sem Koos Péterről nem tudjuk, honnan jöttek.60 Az l / a anyakönyvet 1694 februárja után nem vezették. A következő beírás 1704 októberéből való, de ekkor is csak három keresztelést jegyeztek be, majd a következő dátum 1709. október 13-a. Úgy tűnik azonban, hogy az adatokat utólag írták be, ezért meglehetősen hiányosak. A rendszeres anyakönyvezés 1713-tól páter Petrus Jaklin tevékenységével indult. Az anyakönyvekben a szentségfeladást végzők nevét időszakosan nem adták meg, és a 18. század közepe után is csak a keresztnevét szerepeltették, így a Kanizsán tevékenykedő ferences szerzetesek teljes névsorát nem állt módunkban összeállítani. Akiknek a nevét megtaláltuk, azokat a 6. fejezetben soroljuk fel. A házassági anyakönyvek sem voltak rendszerezettebbek. 1691 és 1694 között vezettek csak be házasságkötésről adatokat, folyamatosan majd 1715. november 19-étől. Halotti anyakönyvet 1736-tól kezdtek írni. A jezsuiták anyakönyvezése is 1690-től kezdődött. A bejegyzések alapján megállapítható, hogy 12 éves működésük során hat missziós atya végezte az írásbeli feladatokat. A keresztelési anyakönyvet 1702-ig vezették, a házassági bejegyzéseket csak 1700 májusáig rögzítették, a halottakat nem regisztrálták. A keresztelési anyakönyvben 1694 áprilisában, illetve 1695 augusztusában ferences atyák neve szerepelt.61 Összegezve megállapítható, hogy a vár felszabadulása után a biztosan létező és működő, a Mára Mennybemenetele tiszteletére szentelt egyházról áll írásos dokumentum rendelkezésre. A Takács Ince művében hivatkozott Szent Anna tiszteletére emelt templomról nincs semmi adat az általa idézetteken kívül.62 Az előbbiekben megfogalmazott kérdésekre nem kaptunk és nem is adhatunk kétséget kizáró választ. 1696-ban jelentős változás történt a katolikus hitélet megszervezésében. Ekkor a várparancsnok telket adományozott az 1690 óta itt működő Szent Lászlóról elnevezett rendtartománynak, hogy azon templomot és rendházat építhessenek maguknak. Ahhoz, hogy ez a tény minden összefüggésében érthető legyen, néhány szót kell ejtenünk erről a rendtartományról. 302 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 III. A SZENT LÁSZLÓRÓL ELNEVEZETT FERENCES RENDTARTOMÁNY MEGALAKULÁSA A Szent Lászlóról elnevezett rendtartomány kanizsaijelenlétének megértéséhez néhány évtizedet vissza kell lépnünk az időben, és meg kell ismerkednünk ennek a provinciának a létrejöttével. Az 1600-as években a ferencesek mariánus provinciájának vezetésére többször a horvát származású Taurity Pált választották meg. Harmadik megválasztása (1651) utáni fő törekvése az volt, hogy a horvát kolostorokat elszakítsa a provincia többi részétől, s ez gyakorlatilag egy nemzetiségi és nem a megszokott, egyetemes egyházi alapon való szerveződéstjelentett. Ehhez felhasználta római kapcsolatait is, és törekvését támogatták a szóban forgó kolostorok gvárdiánjai is. Ennek megfelelően 1654 szeptemberében a mariánusok kormánytanács-ülésén úgy szavazták meg az új custodia (őrség) felállítását, hogy középkori hagyományokra hivatkozva felvették a Szent László nevet, ezzel mintegy igazolva a jogfolytonosságot, noha érvényes dokumentumokkal ezt alátámasztani nem tudták.63 Miután 1656. január 10-én az alakuló közgyűlés határozatait az egyetemes biztos jóváhagyta, VII. Sándor pápa ugyanez év júniusában ünnepélyes bullával erősítette meg az új provincia felállításáról szóló döntést.64 A világi jóváhagyásra még hat évet kellett várni, amikor I. Lipót német-római császárként és magyar királyként megadta a beleegyezését; részben azért, mert a ladiszlaitáknak nevezett szerzetesek a „szigorúbb" rendtartást, tehát a szegé- '' nyebb és egyszerűbb életvitelt követték, s ez a császár számára elfogadhatóbb volt.65 Az új rendtartomány a Dráván túli kolostorok elszakításával nem tekintette befejezettnek az őrség felállítását, sőt megszerezték a stájerországi ormosdi (friedaui) kolostort is. Arra hivatkozva, hogy a létrejött új custodia a régi pécsi őrség területét olvasztotta magába, igényt tartottak az ottani volt mariánus kolostorokra, továbbá igyekeztek megszerezni minden olyan kolostort, immár nemzetiségi alapon szervezkedve, ahol véleményük szerint a lakosság többségében horvát volt.66 1689-ben az akkori krajinai provinciális, Antonius Lazari a július 20-ára a Nyitra vármegyei Galgócra szervezett egyetemes közgyűléssel az „előterjesztett" dokumentumok alapján elfogadtatta és határozat alapján a ladiszlaitáknak ítéltette a mariánusok pécsi custodiájának területét. ,A- Szent László védelme alá helyezett provincia pápai, császári és generálisi engedélyekkel és fólmentésekkel, a mariánus csoport két őrségéből, tudni illik a zágrábiból és a pécsiből alakult, átengedvén a mariánusok e két őrségét. Ő császári és királyi felsége 1688. április 4-én kelt és az utolsó egyetemes közgyűlésnek is bejelentett levelével nekik az ő érdemeikért, a töröktől visszafoglalt területen használt nyelvek ismeretéért és példás életükért a ...kolostorok elfoglalását is megengedte. A mariánus provincia legrégibb jegyzőkönyvei és közgyűlési iratai kétségtelenné teszik, hogy a zágrábi őrséghez a: zágrábi, garbonaki, verőczei, pozsegai, nekcsei, szeglaki és kosztajniczai, a pécsihez pedig a: pécsi, segösdi, kanizsai, szemenyei, varasdi, ludbregi és kapronczai konventek tartoznak."" Ennek értelmében a török alóli felszabadulás után ezek a kolostorok, köztük a kanizsai is, már automatikusan a ladiszlaitákhoz kerültek. Úgy tűnik, ezzel felborult az egykor egyetemes egyházi szerveződés, és létrejött az első nemzeti alapon szerveződött Szent Lászlóról elnevezett horvát ferences rendtartomány. 1695-ben Széchényi György esztergomi érsek, primás levelet küldött a pápa bíbornok titkárához. Nádasdy László pálos szerzetes továbbította a levelet, amelyben az érsek tiltakozását fejezte ki a horvátországi törekvésekkel szemben. 68 Az új rendtartomány szervezése a tiltakozás ellenére folytatódott, és megkapta a szükséges engedélyeket is. IV. A SZENT JÓZSEF TEMPLOM ÉS KOLOSTOR 1696-ra mindenképpen a ladiszlaita ferencesek kanizsai jelenlétének megszilárdulását jelzi, hogy kolostor és templom építésére adománylevelet kaptak az akkori várparancsnoktól, Berge György Kristóftól. 1'''''' Az adományozó szándéka szerint, mivel sok és szánalmas módját látta az elhalálozott emberek elhelyezésének, ezért mivel az atyák iskolázottak, úgy ítélte meg, hogy az adományára méltóak lesznek, „...a rend tagjainak lelki jámborsága és buzgósága", valamint kanizsai ténykedésük több évszázados idejére, és megfelelnek azoknak az elvárásoknak, amelyeket támasztott. Az utolsó megjegyzés eredendően nem volt igaz, bár nyilván ezt az adományozó nem tudta, elfogadta az eléje tárt „tényeket". Az adományozás okainak egy részére a levél végén megfogalmazott elvárások adnak magyará303 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 zatot. A parancsnok, vélhetően már nem akart máshol élni (bár utóbb mégis elkerült Kanizsáról), ezért magának és utódainak biztosítani akarta a végső nyughelyet, továbbá mindazokat a szolgáltatásokat is, amelyeket a korszakban egy ilyen adomány fejében elvártak a kolostortól. Az adománynak négy feltétele volt: 1. „A Szent Szűznek, Isten Anyjának, Máriának jegyesét, Szent Józsefet, mind a kolostor, mind a templom védőszentjének választani és megtenni. 2. A nevezett védőszent tiszteletére és az én vagy az enyémek szándékára ennek oktáv áj a (ünnepet követő héten) valamely megfelelő napján, hasonlóképpen, 3. Páduai Szent Antal valamint Szent Borbála szűz és vértanú ünnepén minden évben énekes misét mondani, továbbá 4. minden év március 26-án, július 22-én és december 7-én az én és a feleségem született von Langen leszármazottai, valamint testvéreim elhalálozása miatt e templom főoltáránál gyászmisét bemutatni kötelesek. És végül, amikor eljön az ideje és megvan hozzá a hely, hogy akkor, amikor én, valamint nemzetségemnek mindkét nemű leszármazottai itt vagy máshol elhaláloznak, és az elhalt rendelkezése vagy kívánsága az lenne, hogy nyughelyét ennek a templomnak kriptájában kapja, akkor az atyák kötelesek az elhunytat mindenféle nehézség nélkül a templom kriptájában eltemetni."70 Az adomány azonban úgy is felfogható, hogy már nem a Lazari döntésben megfogalmazott jogfolytonosság érvényesült, hanem az újonnan létrejött rendtartomány kapott új helyen, más védőszent neve alatt kolostort és épületet, ezzel kanizsai jelenlétét a későbbiekben nem kérdőjelezhette meg senki. 1. A Szent József-templom és kolostor építése A templom és a kolostor építését az adományozás évében elkezdték. Egykor a konvent levéltárában őrzött, még Takács Ince által is látott és felhasznált kézirat tartalmazta azoknak a nevét, akik pénzzel, illetve építőanyag-adományokkal hozzájárultak az építmények elkészítéséhez." A készülő templomról azonban még sem az 1698. évi, sem az 1699. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvek nem tettek említést. Ez azt is jelenti, hogy ekkor a jezsuiták által működtetett várbeli templomot tekintették plébániatemplomnak, az épülőfélben lévő új templom még nem volt használható állapotban, és nem volt tisztázott az egyházszervezeti hovatartozás sem. Az építkezés üteméről csak az előbb idézett Takács Ince könyvéből kapunk tájékoztatást, ez is meglehetősen ellentmondásos. Miközben a hivatkozott forrás alapján felsorolta,72 hogy mennyi tégla- és egyéb építőanyag-adományokat kaptak, sőt azt is, hogy 1702 után a lerombolt erőd köveiből is nagy mennyiséget juttatott a parancsnok az építkezéshez, ugyanakkor egy „fa" templom építéséről írt, amely néhány éven belül olyan rossz állapotba került, hogy a Rákóczi-szabadságharc után gvárdiánnak idekerült Andrássy Miklós (1713—1725) építtette fel a végleges templomot. Ehhez még számtalan adományt kért és kapott, többek között Zala megyétől is.73 A Takács Ince által leírtak további ellentmondása, hogy noha a szerző forgatta a „Liber Rerum Memorabilium" című és egykor a kolostor levéltárában őrzött, az 1770-es években Szomolányi Antal gvárdián által megkezdett História Domust, nem közvetlen erre a forrásra hivatkozott, hanem a Halis által írt rendháztörténetre. 74 Az 1899-ben készült mű szerzője még látta és talán használta is munkája megírásakor a rendház teljes irattárát, bár a jegyzet-apparátus hiányos volta miatt ez csak feltehető, de nem bizonyítható. Adatai közlésekor esetenként mégis hivatkozott az eredeti forrásokra. A felsoroltak miatt Takács Ince adatait csak kellő kritikával lehet elfogadni. Az építéssel kapcsolatban azonban a mai kor kutatója kételkedik: értetlenül áll a fatemplom „ténye" előtt akkor, amikor a források olyan mennyiségű tartósabb építőanyagot soroltak fel, amelyből kőépület is kikerült volna. Nincs magyarázat a fatemplom gyors pusztulására sem (alig egy évtized 2. kép. Szószék a Szent József-plébániatemplomból (TGYM 8411) 304 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 3. kép. Szószék a Szent József-plébániatemplomból (TGYM 5425) telt el), hiszen ebben a korszakban számtalan helyen építkeztek fából, s az épületek akár 60—80 évig is betöltötték szerepüket. (A gyors pusztulást a Kanizsa körüli terület kedvezőtlen adottságai sem magyarázzák.) Felvetéseinkre források hiányában nem kaphatunk választ. El kell fogadnunk ténynek, hogy a templomot a 18. században építették fel, mégpedig folyamatos bővítéssel. Ennek ütemére szintén csak közvetett adatok találhatók. Az 1720-as évektől Zala megye is támogatta erre a célra kért pénzbeli adományaival a templom építését.75 A kolostor építése nehezebben haladt, de erről sem a jegyzőkönyvek, sem egyéb adatok nem adnak tájékoztatást. Legutoljára, az 1810-es években a torony készült el, s noha két torony építését feltételezik, 75" erre nincs építészeti adat.76 Nézzük meg ezek után, milyen volt az épület! A templom kívülről szerény képet mutat, a belső kialakítás azonban ennek ellentéte.77 A Szent Józsefnek szentelt főoltáron kívül az 1747. évi vizitáláskor hat oltárt írtak össze: assisi (szerafikus) Szent Ferenc, Szűz Mária és Szent Antal, valamint két név nélküli oltárt, amelyet a „jövőben" kívántak benedikálni.78 Az egyházlátogatási jegyzőkönyvből az derül ki, hogy a négy, már benedikált és a két még nem benedikált oltár korábban készült. Fenntartással fogadhatók el azok az időpontok, amelyeket Takács Ince közölt a Szomolányi-féle kéziratra hivatkozva.79 1778-ban már kilenc oltárt vett számba a vizitátor, nevüket azonban nem jegyezte le. Egész korszakunkra nézve az 1824-ben készült jegyzőkönyv adja a legkimerítőbb tájékoztatást a kanizsai szentegyházról. 80 Ebből megtudható, hogy addig az időpontig a templom felszentelve nem, csak benedikálva volt. Ekkor nyolc oltárt soroltak fel, ezek a következők voltak: I. Szeplőtelen Fogantatás, 2. Páduai Szent Antal, 3. Szent Erazmus és Szent Rókus, 4. Szent Kereszt, 5. Lorettoi Szent Szűz, 6. Szent Anna, 7. Assisi Szent Ferenc, 8. Szent Didák (Takács Ince feljegyzései szerint 1759-ben Fr. Büx (Pix) Simon gyógyszerész szerzetes szorgalmából 4. kép. Szent Flórián-szobor a Szent József-plébániatemplomban (TGYM 5426) 305 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 5. kép. Ferences kolostor, folyosórészlet (TGYM 5734) alapították).81 Az oltárok mindegyikét a püspök benedikálta, azonban elkészítésük időpontját nem írták le. A templom 1747-ben már rendelkezett kórussal és orgonával (nagyságáról nem tettek említést), továbbá megvolt már a szószék és a sekrestye is.82 Az 1824. évi jegyzőkönyv egy 22 regiszteres orgonát is említ, de azt nem tudjuk, mikortól volt meg. Rendelkezett a templom korábban is keresztelő medencével, ennek anyagáról azonban nem tudósít sem az 1747. évi, sem az 1778. évi jegyzőkönyv. 1824-ben egy fa keresztelő medencét jegyeztek le. A templom épületét 1747-ben „jó állagú"-nak írták. Mivel a torony ekkor még épülőfélben volt („turrium in conventuali Ecclesiae actualiter aedificari"), az épület mellett egy fa harangláb állt, benne négy harang (egy öt és egy három mázsás, egy „fele, mint a második" és egy kb. 60 kg-os).83 Volt egy harangláb a temetőben is, a Nepomuki Szent János tiszteletére szentelt fakápolna mellett állt. Az 1778. és az ezt követő évek egyházlátogatási jegyzőkönyvei sem az épület, sem a kolostor állagára nézve nem adnak értékelhető adatokat.84 A kolostorépület lassan készült, és az biztos, hogy egyes részei az 1757. évi földrengéskor megsérültek, ezért újra kellett építeni.85 Fuxhofer már egy kétszintes kolostorépületről írt, amely a szentély mögött volt, s egy főtraktusból állt. A felső (emeleti) részen a szerzetesek cellái (cubile) voltak, míg az alsó szinten a sekrestye és az ebédlő kapott helyet.86 „A másik traktus éllel kapcsolódik a végénél. Az épület elülső része négyszöget alkot." Az épületről adott kép hasonlít a jelenlegi állapothoz, noha Takács Ince véleménye szerint a mai formát a 19. században kapta.87 Ha elfogadjuk a Fuxhofer-féle leírást, amelyet szerzője a 18. század második felében vetett papírra, akkor apró részleteket nem számítva, a mai forma állhatott. Ma már nem áll rendelkezésre az az irat, amelynek alapján Takács Ince a kolostorépület 18. század végi hányatott sorsát ismerteti. Eszerint 1787. november 1-től 1791. október 31-ig katonai élelmiszerraktárként működött. Hogy ez idő alatt a szerzetesek lakhelye hol volt, nem tudjuk. (Talán az épület egy része az ő rendelkezésükre állt.) Ezt követően 1796 végéig üres volt a kolostor.88 Újabb építkezés a 19. század első évtizedeiben lehetett. Takács Ince még talált 1807-ből való építési tervrajzokat, amelyek ma már nincsenek meg.89 Mivel nem tért ki az építkezés részleteire, erről pontosabbat nem tudunk, mint ahogyan a kolostorban élő szerzetesek számáról is csak a 19. századi schematizmusokból kapunk pontos adatokat.90 Az építkezés bemutatása után a hézagosan fennmaradt iratok alapján a plébánia működését tekintjük át. 6. kép. Ebédlőajtó a nagykanizsai ferences kolostorból (TGYM 5396) 306 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 2. A plébánia működése A templom elkészültével rendeződött a katolikus hitélet Kanizsán, problémamentességről azonban nem beszélhetünk. A Szent Ferenc-rendnek mint kolduló szerzetnek komoly feladat volt a mindennapi élethez való élelmiszerek és egyéb cikkek beszerzése, megtermelése. Az egyes kolduló rendek felosztották egymás között az alamizsnakérés határait. Takács Ince, a rendház levéltárában fellelt egykori irat alapján az 1770-es évek állapota szerint felsorolta azokat a plébániákat és a hozzájuk tartozó településeket, ahol a kanizsaiak koldulhattak. Eszerint: a hahóti plébánia területén, valamint a hozzá tartozó Szerdahely, Bocska, Berzence, Kacorlak, Dusnok helységben (az utóbbi kettőben mustot nem gyűjthettek); a bánokszentgyörgyi plébánia területén: a hozzá tartozó Borsfa, Bazita, Tolmács, Oltárc, Valkonya, Bánokszentgyörgy, Báza helységben. A Szentmártoni plébánia területén Petri, Tótszentmárton, Szerdahely, Mlinaric, Pusztarak, a béci plébánián Zajk, Letenye, Béc, Egyeduta és Zákány helységbenE határok megjelölése azonban nem zárta le a határvitákat. Az egyes rendtartományok sokszor átlépték ezeket a kialkudott kereteket, és ez az 1700-as években több konfliktushoz vezetett. 1745-ben az egyes ferences rendtartományok konventjei között is vita támadt a must- és gabonagyűjtés határait illetően. (Az ok nyilvánvalóan az volt, hogy számos kolostor egymáshoz közel volt.) Az 1745. január 8- án kelt határozat92 (tartalmára csak következtetni tudunk egy másik irat alapján) a határokat újra kijelölte, de a ladiszlaita provinciálisnak az volt a véleménye, hogy a mariánusok számára nem lehet átadni azokból a területekből, ahol rendtartományánakjelenléte a nyelvhasználat miatt elengedhetetlen. Álláspontja értelmében a Veszprém és Somogy megyei területeken nagyszámú horvát anyanyelvű katolikus él, és ezek lelki gondozását csak az ő szerzetesei tudják ellátni. A nagyszámú végrendeletre hivatkozott a szerzeteseiben való bizodalom jeleként. Az akkori határozatok szerint a ladiszlaiták bizonyos területnövekedést értek el a gabonagyűjtés határainak kiterjesztésével, ugyanakkor a mustgyűjtésben kisebb területre szorultak." A vita során kiderült, hogy a nézeteltérések forrása alapvetően az 1689. évi Lazari döntés, hiszen akkor egy adott számú kolostor működésére számítottak, amelyhez az alamizsna-területeket is hozzárendelték, az idő múlásával az újabban létrehozott kolostorokhoz azonban nem módosították a határokat. Átmeneti ideig megoldódtak a kérdések, és csillapodtak az ellentétek, de időről időre kiújultak. 1777-ben például ismét ki kellett a püspöknek adnia azokat a tabellákat, amelyek a határokat jelölték, mivel számos panasz érkezett a kanizsaiakra, akik nem voltak tekintettel a megállapodásokra, és ott is gyűjtöttek, ahol erre nekik nem volt joguk.94 A vitába a következő években Zágrábból a ladiszlaita provinciális, fráter Leonardus Polochnyak is bekapcsolódott, aki megkérdőjelezte a határok kijelölését; úgy vélekedett, hogy a lélekszámhoz kell viszonyítani a koldulási területeket.95 Ennél is nagyobb probléma volt a 18. század első évtizedeiben az egyházmegyei határok kérdése, ugyanis a török háborúk miatt a hódoltságba került egyházmegyék határai „jelképessé" váltak. Veszprém esetében a püspökség ugyan mindig be volt töltve, de a paphiány és az állandó félelem miatt a hozzá tartozó plébániákat nem tudták ellátni papokkal. A helyzet a török uralom megszűnése után sokáig nem változott lényegesen. Az egyházmegyébe kerülő püspökök kezdetben nem is észlelték súlyának megfelelően a zágrábi püspökség terjeszkedési törekvéseit. A sorozatos zágrábi egyházlátogatások ébresztették rá Volkra Ottó veszprémi püspököt, hogy e jelenségre figyelnie kell. 1716-ban tett egyházlátogatásáról96 szűkszavú jegyzőkönyv áll rendelkezésre, amelynek azonban számos fontos megállapítása van. Először is leszögezte, hogy Kanizsa mindig a veszprémi püspök joghatósága alá tartozott, és ennek a ténynek mindenkor hangot is adtak. Nemcsak az adott ellenőrzéskor, hanem máskor is a veszprémi püspök volt az egyházi események végrehajtója (így például kápolnaszenteléskor). Lépéseket kívánt tenni a plébániaépület és a hozzá tartozó gazdaság rendbetételére, továbbá úgy látta, hogy az akkori kegyúr, báró Gracich hozzájárulásával az épület problémái is rendeződnek majd.97 Az egyházmegyei határ problémája azonban nem rendeződött, mert a következő vizitátor, Padányi Bíró Márton püspök 1747-ben is szembesült a zágrábi követelésekkel. Ekkor azonban ez már nemcsak Kanizsa problémája volt, hanem az egyházmegye számtalan településén hasonló gondok és ellentétek voltak. A határkérdések az 1750-es évek végére valamennyire rendeződtek, de még mindig voltak olyan plébániák, amelyeknek az egyházszervezeti besorolása kérdéses volt. Bonyolította a helyzetet, hogy sok plébánián különböző szerzetesrendek, más-más rendtartományok végezték a pasztorációs feladatokat. Kanizsán 1702-ből eredeztették a püspök engedélyező levelét, amelyet a ferenceseknek adott. 1757-ben Bakónaki Timót kanizsai gvárdián és Padányi püspök levélváltásából kiderült, hogy a püspök elküldte neki másolatban azokat a jegyzőkönyveket és egyéb iratokat, amelyek erre az egyezségre vonatkoztak, és a püspökség iratai között akkor még megtalálhatók voltak. Eszerint 1702. január 31-én Széchényi Pál püspök levelében — a szorongató szükségre hivatkozva — engedélyezte, hogy a ferencesek celebrálják a misét. Egy további forrás — ez ugyan csak hivatkozott egy ko307 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 rábbi iratra — azt rögzítette, hogy a fentebb emlegetett püspök 1705-ben a kanizsai plébánia működtetésével a ferenceseket (rendtartomány megnevezése nélkül) bízta meg. Felidéztek egy 1711. szeptember 2-i Volkra Ottó püspök idejéből származó írást is, amelyben a püspök a ferencesek működési területét kiterjesztette Récse, Újudvar és Bakónak falvaira is, amelyek Kanizsa filiái lettek.98 A gvárdián leveléből kiderül, hogy voltak a plébánia működtetését szabályozó jegyzőkönyvek még a jezsuita időkből is, de ezek az évek során elvesztek. A fentiekből kitűnik, hogy a ferencesek törvényesen, a veszprémi püspök engedélyével látták el az itteni feladatokat. Térjünk azonban vissza az 1745/47. évi vizitáláshoz. 1745-ben a zágrábi káptalan megbízott kanonokját, Nicolaus Petricsovitsot „inzultus" érte Kiskanizsán azzal, hogy jogtalan vizitálásakor a templomot nem akarták neki kinyitni, és harangozni sem akartak a tiszteletére. Másodszor is visszatért, de eredményt akkor sem ért el, sőt a személyének kijáró kellő tiszteletet sem adták meg neki.99 A jelentést Egyházi Márton gvárdián készítette, írásának hangneme a jogtalan vizitálás miatti felháborodást tükrözi, s ez azt jelzi, hogy ekkor is Veszprém joghatóságát ismerte el. A püspök híressé vált 1745. december 11-i levelén100 túl véleményét egy másik, dátum nélküli feljegyzésben is kinyilvánította: „Mivel az öreg Kanizsa időtlen idők óta a veszprémi püspök joghatósága alatt volt és vagyon, akié az egész azé a rész (quia qui habét totum habét et partes) elve alapján tovább is leg kisebb részébe is bé ne ereszszék ... ha azon egy várost is spirituali jurisdictione (a lélek joghatósága) részenként meg szagatnák, jövőben kérdés támadhatna még a dominalis jurisdiction felül is."''01 A zágrábi kiküldött a ferences rendház vezetőjétől várt volna támogatást, de nem kapta meg. A vizitátor — saját szempontjai alapján —joggal várta el, hogy a nemzetiségi alapon szerveződött ladiszlaita rendtartomány egyik kolostorának vezetője az ő munkáját támogassa. Egyházi Márton gvárdián viselkedése azonban abba a képbe illik bele, amelyet számos forrásra hivatkozva Takács Ince megrajzolt: a ladiszlaiták magyarországi kolostorai nem váltották be azokat a reményeket, amelyeket évtizedekkel korábban a rendtartomány megalapítói elképzeltek. 102 Mint ahogyan a bosnyák ferencesek magyarországi rendtartománya is a magyarság mellett tett hitet, hasonló jelenség figyelhető meg a ladiszlaitáknál is: nemcsak a kanizsai, de a többi délvidéki kolostor plébániái is ellenálltak Zágráb törekvéseinek, amellyel Padányi munkásságát támogatták. 103 Vélhetően mindezeknek a megnyilvánulásoknak nagy szerepe volt abban, hogy a püspök számtalan plébániát vissza tudott szerezni, és meg is tudta tartani a királyi parancs ellenére is.104 Alig csillapodtak a kedélyek az egyes egyházmegyei ellentétek miatt, újabb kérdés merült fel. Bedő György, a kanizsai esperesi kerület főesperese, 1758- ban Nemesapáti helység plébánosa, terjedelmes levélben fordult a püspökhöz, hogy Kanizsa pasztorálását vegye el a ferences rendtől, és a nádor ajánlása alapján mint szekularizált (világi) plébániát adja át neki. Hét pontban foglalta össze érveit, amelyek közül az első különösen figyelemre méltó. Véleménye szerint, mivel a horvát Szent László rendtartomány Zágráb függőségébe tartozik, és ezáltal a veszprémi püspöknek semmi joga nincs Kanizsa felett, két urat pedig nem lehet szolgálni (tamen nemo potest, Dominis pariter servire duobus), ezért úgy gondolja, ha Kanizsa világi plébánia lenne, akkor a veszprémi püspök joga jobban érvényesülne. A fráterek ezen kívül maradhatnának, hiszen ellátásukat a rendtartomány biztosítja, és egy szilád anyagú kolostorépületük is van, amely nemcsak a szükségletet elégíti ki, hanem egy pompás épület (aedificiaque familiaria totaliter ex solidis matéria non tam ad necessitatem, quam et splendorem extruisse).'' 05 A felterjesztés visszhangja nem ismert, de vélhetően eredménytelen volt, hiszen nem kezdeményezték a későbbiekben sem a plébánia világivá tételét. Padányi - a gvárdián korábbi, a püspökség mellett való kiállása viszonzásaként - nemcsak ebben az ügyben nem fordult a ferencesek ellen, hanem máskor sem. Batthyány József herceg kérését, hogy az ő és családja szentségfelvételeit a kanizsai házi kápolnájukban végezhessék, elhárította, és a gvárdián hatáskörébe utalta az engedély megadását.'' 06 A ferencesek nemcsak Kanizsán, hanem a környékén is tevékenykedtek. Egy-egy személyre vélhetően igen sok feladat hárult, mivel — a források szerint — a 18. században 5-6 szerzetesnél több nem volt.107 Közepes mértékű lehetett a szerzetesek cserélődése, mert a szórványadatok azt jelzik, hogy egy-egy Kanizsára való áthelyezési kérelem két-három nevet is tartalmazott. Ez azt jelentette, hogy egyszerre ennyi új szerzetes került ide más rendház, illetve egyházmegye joghatósága alól. Az egyházi feladatok mellett a szerzetesek a város életében is részt vettek. A mindenkori gvárdián jelen volt a városi tanács ülésein és a tanácsi tisztségviselők újraválasztásakor is,''08 ahogyan ezt a 19. századi városi jegyzőkönyvek bizonyítják. Egyéb források hiányában azonban ennek jelentősége nem értelmezhető.'' 09 A ferencesek és az újonnan megjelenő, illetve Kanizsára települni szándékozó más szerzetesrendek viszonyát külön fejezetben tárgyaljuk. Itt csak anynyit tartunk fontosnak megjegyezni, hogy ezek a változások újabb ellentéteket szítottak, immár az egyes katolikus felekezeten belüli csoportok között is. Az ellentétek gyökere kifejezetten gazdasági jel308 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 legű volt: a ferencesek féltették azokat a jövedelemforrásaikat, amelyeket korábban kizárólagosan élveztek, s az új rendek megjelenésével „osztozkodni kellett" e javak felett. A ferencesek kiadásairól és bevételeiről nincsenek adataink. Kanizsára érkezésükkor semmijük nem volt, az évtizedek során azonban javaik gyarapodtak. Az 1696. évi telekadományozás után 1714-ben a jezsuiták telkét is teljes egészében megkapták."0 Számtalan egyéni végrendelet intézkedett a javukra a filiákon is, de a földterületek nagyságáról sincs semmi adat. A plébániai tevékenység során megkapták mindazokat a juttatásokat, amelyeket a szokás előírt. Ezeknek a nagyságáról a néhány rendelkezésre álló egyházlátogatási jegyzőkönyv ad felvilágosítást. Az 1716 előttiek erre a plébániára nem tartalmaznak adatot. Az első a Volkra Ottó által végzett egyházlátogatás jegyzőkönyve. Ebből kiderül, hogy a stólajövedelmek a „hívek szegénysége miatt" nem szedhetők be, van viszont 40 forint tőkéje a plébániának, amelyet a város közönsége használt, feltehetően kamat ellenében. Noha a kamat szedése nem volt megengedett, ennek ellenére ezzel minden plébánián éltek. Ezen kívül a plébános kapott a communitastól (városi közösségtől) évente 40 rhénes forintot és a gabonatermés 16-át pozsonyi mérőben számolva. A hívek ezen felül fejenként évi egy szekér fát voltak kötelesek adni."1 1747-ben is ezek voltak a juttatások, de kiegészültek az Acsády Ádám püspöksége alatt megállapított stólajövedelmekkel. Eszerint a születés után 25 dénárt, a gyermek bemutatása után 5 dénárt, a fiatal házasok bemutatásáért 7 dénárt, a házasságkötés és a temetés után egyaránt a „szabad" stólát határozták meg. A „szabad" stóla nagysága nem volt meghatározva, és tulajdonképpen azoknak kellett fizetniük, akik egyházi adót nem fizettek. Takács Ince kutatásainak során még láthatta azt az 1764-ből származó feljegyzést, amely a plébánia szerződéses jövedelmeit tartalmazta. Eszerint a Szent Miklós filiáról a Festetics család a lelki szolgálatok fejében 40 forintot adott, ezen felül terményben két köböl búzát, 12 köböl rozsot és évenként egy sertést, a négy igavonó állattal és egész telekkel rendelkező hívek pedig egy köböl búzát, a féltelkesek pedig ennek a felét szolgáltatták. Az állattal rendelkezők egy szekér fát is adtak a plébániának. Akiknek nem volt állata, fát vágtak az erdőn, továbbá négy lakos adott a rendelkezésére álló bármilyen terményéből egy köbölnyi menynyiséget. A stólajövedelmeket illetően a feljegyzés szerint a Szent Miklós filiától házasságkötésért 10, keresztelésért és temetésért 5-5 garas illette az egyházat. Akik a terményszolgáltatást nem teljesítették, azoknak a szentségek kiszolgáltatásakor kellett magasabb pénzbeli juttatást adniok."2 Az 1778-ben készült vizitáció alapján a jövedelmek emelkedése állapítható meg. Az éves állandó bevétel 44 rhénes forint volt, a híveknek 30 pozsonyi mérő gabonát kellett adniok. A stólajövedelmek az alábbiak szerint alakultak: keresztelésért 17 krajcár, szülőanya bemutatásáért (egyházkelő) három, újházasok bemutatásáért 7 krajcár járt. A házasságért kellett a legtöbbet fizetni, két forintot, a temetés pedig 34 krajcárjába került a családnak. A szabad stólát a normál stólapénz kétszeresében határozták meg. A plébánia tulajdonaként egy jugerum szántóföldet tartottak nyilván,"3 amelyet Plauder György és Szabó János földjei határoltak, rétje nem volt a plébániának. A filiák az anyaegyházzal azonos nagyságú stólajövedelmet adtak. Az 1816-ban készült leltár részletezte a bevételeket. Ekkor az általános jövedelem 90 forint volt, ezen felül 30 pozsonyi mérő búza (tritici). Párbérként az egész telkesek további egy pozsonyi mérő búzával tartoztak, a féltelkesek ennek felével, és a negyedtelkesek a negyedével. Kanizsán és a filiákon is csak részlegesen állapították meg a stólajövedelmeket. így a szülőanya bemutatásáért három krajcár, a házasságkötésért Szent Miklós kivételével (itt 30 krajcár) 2 forint járt. A temetéseknél 34 krajcár volt a díj, kivéve ismét Szent Miklóst, ahol a „nagyobb" és a „kisebb" temetés is 15 krajcárba került. Palin filián az uraság a párbért 60 forintban „megváltotta". Kanizsán nem volt tűzifa adási kötelezettség, szabad faizás sem: öt vagy hat erdővel bíró lakosnak kellett összeállnia, és a szükséges fát szolgáltatnia. Szent Miklós és Bagola filiákon az uraság kegyessége folytán kaptak a különböző erdőkből fát, a lakosoknak csak a beszállítási kötelezettség maradt. A filiákon sem a makkoltatás, sem a kapálás nem volt gyakorlatban (nec glandinatio, nec pastinatio in usufuit)."4 Az 1824-ben készült jegyzőkönyv, noha terjedelmes kérdések formájában tudakozódott a gazdasági állapotok felől, semmi adatot nem közölt, a konvent számadásaira hivatkozott, amelyről viszont a jegyzőkönyv nem tartalmaz információkat. Az 1832-ben, a Kopátsy József püspök által folytatott látogatás alkalmából az anyaegyház jövedelmeire nem tértek ki, mivel azt teljes egészében a kolostor állta. „A fenn-tartásához szükséges pénzbéli költségeket, mint pedig az Isteni szolgálatnak díszes véghez vitelére szükséges szereket a Klastrom adja és vásárolja." Egyéb jövedelmei pedig a „Hiveknek az Oltárokra és Tsengetőbe Innep és vasárnapokon teendő önkényes ajándékán kívül" nincsen."5 A Kanizsán lévő Nepomuki Szent János-templomnak, amelyet 1765-től a piaristák tartottak fenn, az 1832-ben készült jegyzőkönyv szerint úgyszintén nem volt állandó jövedelme. A bevételeket önkéntes adományok és a harangozás után járó díjak jelentették. A harangozásért temetésekkor 309 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 kellett fizetni. Ha mind a négy harangot meghúzták, akkor két forint, ha csak hármat, egy forint volt a díj. Ennek a templomnak kihelyezett tőkéje után kamatjövedelme is volt, amelyről évente a városi tanácsnak és a plébániának kellett számot adnia. A befolyt pénzt teljes egészében a templom céljaira kellett fordítani, ebből fedezték a napi szükséges kiadásokat, minden egyéb célra szükséges pénzt a városnak kellett biztosítania.116 A ferences plébániának, hasonlóan a korábbi évekhez, a többi filiáról is volt kisebb-nagyobb jövedelme. A tanácsülési jegyzőkönyvek tanúsága szerint a vétkesre kiszabott büntetéspénzt is számos alkalommal a ferences templom, vagy valamely egyéb egyházi létesítmény (egyik vagy másik kápolna) kapta. A pénzjuttatás helyett előfordult a természetbeni is, ez többnyire viasz volt.117 1746-ban a büntetés kiváltásának szokatlan módjára került sor. A helybeli Vollmann nevű kőművest hamis vádaskodása miatt azzal büntették, hogy a templom építéséhez öt munkást kellett ingyen biztosítania.118 Összegezve az eddigieket, elmondható, hogy a szerzetesek ellátása az egyházi szolgáltatásokért biztosítva volt. A továbbiakban azt vizsgáljuk, milyen volt korszakunkban az egyház felszereltsége. 3. A Szent József-templom berendezése és felszereltsége az egyházlátogatások tükrében A templomépítés befejeződése után gondoskodni kellett a legfontosabb berendezési tárgyakról és egyházi szerekről. Ennek folyamata nem vázolható fel hiánytalanul, hiszen a 18. századi egyházlátogatási jegyzőkönyvek — a szokástól eltérően — a felszerelési tárgyakra nem tértek ki teljes részletességgel. Az 1778-ban készült jegyzőkönyv tartalmaz először adatokat a tárgyakról. Eszerint kilenc kehely, két áldoztató kehely, egy szentségmutató, három kereszt, négy ezüst persely, egy jó orgona volt a templomban. Zászlók és több más ruha egészítették ki a felszerelést.119 Az 1816. évi jegyzőkönyv „1. dokumentumok" címszó alatt szerepeltette a felszerelési tárgyakat, válogatás nélkül felsorolva azokat. Eszerint volt: kilenc kehely, aranyozott ezüst áldoztató kehely, és egy másik, aranyozott réz szentségmutató, valamint egy utolsó szentségek számára szolgáló másik tartó. Volt továbbá egy réz kézmosó, két aranyozott edény a szent olajoknak, kilenc darab ezüst kiegészítő a kelyhekhez, tíz aranyozott csengettyű, 18 pohár, egy tömjéntartó, egy képes fakereszt (effigies crucifix) és még kettő a sekrestyében. Egy hordozható faoltár, három aranyozott ezüst békefeszület (pacificatia), 14 különböző zászló, két baldachin aranyozott szegéllyel. A templom tulajdonában 24 különböző színű miseruha, továbbá négy dalmatica,120 három új és 14 kopottabb oltárabrosz, 28 kehelytörlő kendő, hét hosszú ujjas ruha, tíz öv volt. A szertartásokhoz szükséges könyvek elégségesek. Az 1824-ben készült jegyzőkönyv szerint a kelyhek számában nem volt változás. Feljegyeztek azon kívül három aranyozott ezüst feszületet, két tömjénezőt, két különböző forma tömjéntartót, hat fehér ón gyertyatartót. A ruhaneműk között 18 ostyakendő, 28 kehelytörlő kendő, 20 kehelyfedő volt, továbbá három új és 18 régi miseing, összesen 12 vállkendő és 18 törlőkendő. A különböző holmik sorában írták össze az egyéb miseruhákat, öveket, lámpákat, zászlókat, a baldachint, a különböző körmenetek alkalmával vitt szobrokat, képeket és tíz misekönyvet, amelyeket más-más évben adtak ki. Felsorolásra került még egy evangéliumos könyv és 4 szertartáskönyv. E tárgyak sorsáról a későbbiekben nincs adat. 4. Az egyházi szertartásrend és szokások Az istentiszteletek rendjét és az ünnepek kötelező megtartását az egyházi zsinatok írták elő.121 A veszprémi egyházmegye 1515. évi zsinati határozatai az ünnepekről és azok megtartásáról, az egyes szentségek felvételének lehetőségeiről és módjáról számos utasítással rendelkeztek. Ezeknek ismerete azért fontos, mert a későbbiekben hivatkozott és Kanizsa egyházi szokásait előíró helyi rendelkezés e korábbi egyházi jogalkotásból eredeztethető. Voltak olyan előírások, amelyeket nem tartottak be, így például a keresztelési anyakönyvek kötelező vezetését, 122 ugyanakkor a házassági szentség felvételének meghatározott egyházi ünnepek alkalmával (például áldozócsütörtök előtti vasárnaptól pünkösd utáni vasárnapig) való tiltását igen komolyan vették. 1746. június 22-i levelében Bíró Márton püspök megerősíti Inkey Petronelle és Sennyei Antal „pünkösd előtt való nap (in vigília Pentecoste)" tervezett házasságkötésének elutasítását. A püspök az „időtlen idők óta" létező veszprémi egyházmegyei előírást és a korai egyetemes zsinatok határozatait idézte, ezzel erősítve meg a gvárdián elutasító döntését.123 A zsinati határozatok írták elő, hogy mely szentek napját és milyen más egyházi ünnepet kell megtartani. E kérdésben az egyes egyházmegyék között lehettek különbségek. 1611-ben a nagyszombati zsinat elrendelt bizonyos változtatásokat, de ezeket az akkori állapotok miatt vélhetően csak a működő egyházmegyék vették át.124 A protestantizmus előretörése miatt nagyobb hangsúlyt helyeztek az egyes ünnepek megtartására, és növelték a kötelező ünnepek számát. Ekkor rendelték el Szent László napja (júni310 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 us 27.), Sarlós Boldogasszony (július 2.), Urunk Színeváltozása (augusztus 6.), Szent Imre napja (november 5.), Szent Erzsébet napja (november 19.), Szent Katalin (november 25.) és a Szeplőtelen Fogantatás (december 8.) ünnepként való megtartását. Szigorították a böjtöket is, de tudomásul vették, hogy a magyarországi viszonyok között ez előírásszerűen nem valósítható meg. Kérdés, hogyan valósult meg mindez a kanizsai plébánia területén. A jezsuita keresztelési anyakönyv'' 25 „Rövid információk" cím alatt összefoglalta mindazokat a tudnivalókat, amelyek az utód plébánosok számára fontosak lehettek a Kanizsán kialakult gyakorlatról. Megmagyarázták az egyes általános, valamint a hónapokhoz kötött szokásrendet, azt azonban nem tudták, hogy kiktől vették át a bejegyzett szokásokat (zsinati határozatokra nem hivatkoztak, talán nem ismerték azokat). A tudnivalók a következők voltak: 1. Vasár- és ünnepnapokon a szentmisét délelőtt kilenc órakor kell tartam télen nyáron egyaránt, tekintet nélkül a későn jövőkre, akik a környékbeli településekről érkeztek. 2. Figyelmeztették a következő tisztelendőket, hogy a környékbeli egyházakhoz kimennek, mivel onnan az emberek betegség vagy öltözetük hiányossága miatt Kanizsára istentiszteletre bejönni nem tudnak, akkor erről a mise végén tájékoztassák a helyieket. 3. Kántorböjtök idején egyrészt gondoskodni kell a szent szövegekről és énekekről, valamint szerdán, pénteken és szombaton szent órákat kell tartani nyolc vagy kilenc órakor. Ezért a tevékenységéért a plébánosnak tíz garas, a ludi magisternek 5 garas járt. Ezt a filiákon nem kellett tartani. 4. Áldozó Csütörtök előtti napokon az istentiszteletet csak a plébánia templomban tartsák, ahonnan az első nap a franciskánusok templomához, a többi napokon a környező templomokhoz mennek. 5. Űrnapja ünnepén négy oltárt kell felállítani a tekintélyes polgárok és nemesek házainál. Ebből egyet a harmincadosénál, a másikat a franciskánusokénál a fennmaradó két hely évente változó. 6. Egész nyolcad ideje alatt az Oltáriszentség mise idején ki van téve, ha a körülmények engedik körbehordozzák, ha erre nincs mód a szentáldozás után az oltárra kihelyezik. 7. Advent minden hétköznapján hajnali misét tartanak. Rorátéra hívó harangszót kell adni, a vasárnapi napok rendje külön megállapodás kérdése. 8. Karácsony előtt, a szívekben nagyobb ájtatosságot előidézendő jászolt kell állítani az oldal oltárnál, ami január 6-ig (Vízkereszt napja) vagy akár február 2-ig (Gyertyaszentelő Boldogasszony napja) megmaradhat. 9. Hamvazó Szerdán az oltárt fekete posztóval vagy szövettel le kell fedni nagyhét szombatjáig, továbbá a Húsvét előtti második vasárnaptól az azt követő péntekig a képeket őrizzék, mint ahogy ezt a kereszténység kezdeti idején is tették. 10. Virágvasárnap előtti nap a város külső részein vagy a városban bent ágakat szedjenek, és előtte egy rövid szentbeszédet tartsanak, mielőtt az ágakat a templomba viszik. 11. Virágvasárnap az előző nap bevitt ágakat megszentelik. A mise alatt a passiót magyarul éneklik. 12. Nagyhéten fel kell állítani az Úr sírját és nagypénteken az Oltáriszentséget „félre kell tenni". A sír elkészítésekor a papok részéről is jelen kell lenni valakinek, hogy ha valami nem megfelelően kerül oda, akkor „maga kiáltana, mint ahogy ebben az esztendőben is történt". 13. „Jovi Sancto" napján az oltárt lecsupaszítják, az Oltáriszentséget a kápolnába viszik a második nap amint a püspök úr előírta. 14. A Feltámadás körülbelül nyolc órakor van, amit a magyar mise követ. Előtte az oltárnál passiót énekelnek, végül az Oltáriszentséget a Szent Sírhoz viszik. 15. Amíg az Oltáriszentség a Szent Sírnál van „zene van" (habetur musica) és passiót énekelnek délelőtt és délután is egészen estig. 16. Szombaton a körmenet a római breviárium szerint történik. Gyertya, búza és víz megáldása, ami alatt szent énekeket énekelnek. 17. A Feltámadási szertartás este nyolckor a plébános akarata szerint a közepes harang háromszori jelzésével kezdődik, mellyel a híveket a körmenetre hívják, ahol körbehordozzák a dicsőségesen feltámadott Krisztust. 18. Minden évben a Feltámadott Krisztus szobrát a Szentségházra helyezik és mint a főoltárt, mint Jézus oltárát ismételten megszentelik. 19. A Feltámadott Krisztus szobrát Úrnapja ünnepéig az oltáron hagyják, helyén egy kereszt helyettesíti. 20 Pünkösd ünnepén — hasonlóan Űrnapjához — egy „zöldelő" fát visznek a templomba először a városi bíró által neveltet, majd a plébánosét. 21. A magyar páter misszionáriusok egy nyári és egy őszi vasárnap a szomszédos homok-komáromi hegyre mentek, ahol az újonnan alapított és Szűz Mária tiszteletére szentelt templomban ünnepélyes énekes és magyar misét tartottak. Erre az alkalomra a várparancsnok felesége egy karosszéket ajánlott fel a kápolna hordozható oltárához." A különböző ünnepekhez rendelt szokások javarésze természetesen az általánosan előírt rendre hivatkozott. Ezek sorát pápai előírások rögzítették, mint ahogy erre a l ó . pontban utalás is történt. Voltak azonban helyi sajátosságok is, amelyeknek nyilvánvalóan az volt a célja, hogy az ünnepi ceremóniát az emberek jobban magukénak érezzék. E pontokban a zsinati határozatok nem jelentek meg. 311 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 Jellemző viszont, hogy a legtöbb ünnep megtartásába a híveket is bevonták, és számos — feltehetően nagyon ősi és egyáltalán nem katolikus — szokást is beépítettek a katolikus ünnepi rendbe. Hasonló tendenciát figyelhetünk meg az egyes hónapok ünnepeinek megtartásánál is. Vízkereszt napján (január 6-án) és az azt követő héten (az ünnep nyolcadán) az iskolások énekszavával kísérve vonultak végig utcáról utcára tömjénezve és szenteltvizet szórva, majd ezt a filiákon is folytatták. Úgy ítélték meg, hogy ezt a szokást az emberek elvárták tőlük.(„...ThunLs benedicti usu est in his partibus crebro illud a nobis expetunt...".) Február legfontosabb ünnepének a búzaszentelést tartották. Véleményük szerint ez a szokás a hívek között nagyon elterjedt és régi, ezért megfelelő mennyiségű búza beszerzését és szétosztását tartották szükségesnek. Márciusban a nagyböjt kezdetének meghirdetése a pap feladata volt, de ezt nagyon körültekintően kellett megtennie, mivel az amúgy is éhezőkre és más alkalmatlanokra (betegek) tekintettel kellett lenni (lásd az 1611. évi zsinati határozat). Ezért a böjt közepe táján hagyni kellett néhány napos megszakítást, nehogy az engedmény nélkül a nagyobb és dicséretes ügy iránti buzgalom gyengüljön. Április 25-e Szent Márk ünnepe, a határszentelés ideje. Ilyenkor az emberek zászlókkal a kezükben, énekelve és imádkozva kivonultak a határba, ahol a négy evangélista nevében a pap megáldotta a földet, majd visszamentek a templomba. Itt a népet is megáldották, s ezt ájtatosság követte. Volt az eklézsiának egy olyan külön helyi szokása, hogy Szent György napján, április 24-én a plébános a ludi magiszterrel a szőlő első hajtásait megáldotta az eszteregni hegyen. Ez a szokás már emberemlékezet óta megvolt, és ez alkalommal az összegyűlt emberek bűnbocsánatban is részesültek. (Valószínűleg az 1484. évi hét évi búcsú hagyománya volt ez, amely többek között Szent György ünnepéhez kapcsolódott.) Május hónapban a Szentkereszt feltalálása (Inventio Crucis) ünnepére hívták fel a figyelmet. Ezt az ünnepet az új Kálvária felszentelésével és az erről való megemlékezéssel is összekapcsolták. (A kálváriát Unsum János, Zala és Somogy megye adószedője adományozta.) Ismertették a körmenet rendjét, valamint azt, hogy az ünnepi bevétel a sekrestyésnél vagy a tanítónál marad, aki az előkészületi munkákat végezte, és elkészítette az áldozati helyeket. Június hónap a Szent László-ünnep jegyében folyt, amely nemcsak Kanizsa, hanem a környék ünnepe is volt. Zászlókkal körmenetben végigjárták az összes filiát, közben Szent Lászlót dicsérő és más szent énekeket énekeltek. Az ünnepet követő napon a Kálváriára mentek. Júliusban Szent Erzsébet látogatása ünnepén kívül más ünnepet nem említettek meg, ugyanakkor felhívták a figyelmet arra, hogy új szokásként Szűz Mária szobrát minden Mária-ünnepen az oltárra kell helyezni. Augusztusban az erődben lévő plébániatemplom védőszentjének, a Nagyboldogasszonynak ünnepét (augusztus 15-e Mária Mennybemenetele) tartották a legkiemelkedőbb eseménynek. Erre az alkalomra a környékbeli plébánosokat és licenciátusokat is meghívták, és a főoltár — amely a Szűz Máriának a koronát és országát felajánló Szent Istvánt és Szent László királyokat ábrázolta — fölé a Szűz Mária szobrát is kitették. Erre a napra teljes búcsút (indulgentia plenaria) hirdettek. (Vélhetően az ünnepnek a későbbiekben már nem volt ekkora jelentősége, hiszen az új templomnak más volt a védőszentje.) Szeptemberben a homokkomáromi templom védőszentjének (Kisboldogasszony) és benedikálásának ünnepét emelték ki. A kanizsai hívek is zászlókkal vonultak ide, közben szent énekeket énekeltek. A mise után a tömeg kivonult a „hegyre", ahol magyar szentbeszédet és misét mondtak. Krisztus felmagasztalása ünnepén, hasonlóan a májusihoz, a Kálvária-hegyre mentek. Az október hónapot a lelkek ápolására szánták. A legfontosabb feladatnak az éves gyónás és áldozás végrehajtását tekintették, és nagyobb figyelmet szenteltek a betegekre és a haldoklók felkészítésére. A novembert a holtak emlékezetére szánták, ezért öltöztették az oltárt feketébe. Hajnali ájtatosságokat tartottak, ünnepeken szintén, csak akkor ének nélkülieket. Decemberben a Jézus születése ünnepére való készülődés mellett a Szeplőtelen Fogantatás ünnepe volt még jelentős, amikor is a csengettyűvel csengetve körbementek a templomban. Hivatkoztak a „Rövid információk" 8. pontjára, hogy jászolt (augatula, azaz istálló) kell készíteni az emberek nagyobb ájtatosságának elindítására. A felsoroltak mértékadók voltak a későbbiekben is, hiszen több évtizedes, esetleg évszázados szokásokat örökítettek át az utódokra. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvek is foglalkoztak a szertartások rendjével, de ezek meglehetősen szűkszavúak voltak. 1747-ben annyit elmondtak, hogy Mária születése ünnepén (szeptember 8) a homokkomáromi kálvária kápolnához körmenetet tartanak (Z. szeptember hónap). A vasárnapi első misét 9 órakor tartották, előtte Vj 9-kor beharangoztak. Az 1816. évi jegyzőkönyv leírása szerint nagyböjt idején az énekes misét tiltották, húsvét előtt számon tartatták a gyónást és szentáldozást, mint ahogyan a zsinatok is ezt írták elő. Az október hónapra tett kötelezettséget vélhetően az elmulasztottak pótlására iktatták be. Hétköznapokon 6 órakor reggeli misét (rorate), Vi 7-kor pedig rózsafüzér-ájtatosságot tar312 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 tott a pap, ünnepek előtti napon és szombatokon pedig délután 4 órakor litánia volt. Korszakunk másik meghatározó forrása a Takács Ince művében közölt „Liber rerum Memorabilium" című kéziratból származó istentiszteleti rend. A leírás 1762-ből származik, és a provinciális jóváhagyásával eszerint tartották a miséket és az ünnepi szertartásokat. Noha a közlés a közelmúltban jelent meg, itteni ismételt közlését azért tartottuk szükségesnek, hogy jobb áttekintést kaphassunk a vallási életről. Az „istentiszteleti rend" az ünnepekre vonatkozó előírásokat novembertől kezdve hónapról hónapra haladva veszi sorba. „November. Mindenszentek vigiliáján háromszori harangozás előrebocsátása után vecsernye. Elsején szokás szerint hajnali 6 órakor a kóruson elmondják a „Primát", utána a reggeli szentmise, amint egész esztendőn keresztül. Nyolckor a hátralévő horásokhoz nagyharanggal adnak jelt. Ez így van minden vasárés ünnepnap. A horások elvégzése után kezdődik az idősebb szónok prédikációja, utána énekes szentmise, 2 órakor vesperas, 4 órakor „Completorium". Ennek elvégeztével itthon a sírok megáldása, utána egy atya a halottak kápolnájához megy és ott a kántor segédletével megáldja a temetőt. Másodikán 6 órakor szól a kórusi csengő és elmondják a halottakról szóló zsolozsmát. Utána „Príma", a többi horások és egyéb funkciók következnek. V2 9-kor megszólal a nagyharang és a halottak ceremóniáját végzik. Ezen napon valaki a temető-kápolnához megy, alkalmi beszédet mond, ha az idő engedi. Kiskanizsán és Szentmiklóson szintén szentmise és temető-megáldás. (Megjegyzi az író [ti. P. Antal Antal gvárdián], hogy Mindenszentekkor a napok rövidülése miatt Vi 7-kor csöngetnek a kórusra.) Az első „Rorate" advent 1. vasárnapja után hétfőn kezdődik asszisztenciával. Az első és utolsó mise szentséggel. Ugyanezen a napon „Rorate" és kismise Kiskanizsán és Szentmiklóson. Énekes csak akkor, ha kántor van. December 6-án Szentmiklóson szentmise (búcsú!). 7- én 2 órakor harangozás vesperásra, V2 4-kor „Completorium", utána „Matutinum". „Laudes" alatt szentségkitétel „Gaude" (Mária-ének), utána megszólal a nagyharang és áldás. 8-án 5 órakor nagyharang, félkor „Rorate"-ra másodszori harangozás, „Príma-tertia", majd „Rorate" mise. Azután 8 órakor harangoznak, utána magyar szónoklat énekesmisével, szentségkitétellel és így történik egész nyolcadon keresztül. 24-én 3 órakor ünnepi vesperás három harangszóval. Ugyanakkor Kiskanizsán és Szentmiklóson éjféli mise. Majd hajnali mise. Itthon „Matutinum" után következik az éjféli mise. 25-én a nagymise előtt magyar prédikáció, a többi rendes, 3 órakor „Veperas", utána a népsokadalom miatt litánia. Január 5-én vízkereszt vigiliáján vizet szentelnek. Az elöljáró, vagy más megáldja az urasági házat, a sóhivatal házát, a többi hivatalnok és előkelőbb urak házait, a többieket a következő napon áldják meg. A házaknál kapott ajándékokból a harmadrész a kántoré. 13-án „Vesperás" és a többi úgy, mint december 7-én. Vízkereszt utáni 2. Vasárnap Jézus szentséges nevének ünnepét tartják, amint január 14-én, szentségkitétel. Magyar prédikáció a plébánia hívei miatt. 20-án Szent Fábián és Sebestyén ünnepén (a város részére fogadalmi nap) városi énekes nagymise. Február 2-án a „Tertiához", „Sextához" ás a „Nonához" első harangozás, fél nyolckor második harangozás. „Horások" végeztével magyar szentbeszéd, gyertyák megáldása, körmenet és énekes mise. 3-án még a konventmise előtt gyertyamegáldás, haranggal adnak jelt erre. Az atyák és testvérek torokmegáldásra lemennek. A konventmise alatt valamelyik atya a népnek szolgáltatja ki a balázsáldást. Farsangi napokon a 6 órás szentmisén szentségkitétel. Húshagyókedden 11 órakor (éjjel) megkondul a nagyharang, jelezve a népnek, hogy a húsevéstől tartóztassa magát. Hamvazószerdán a „horások" elmondása után a kórusi csengővel fél 7-kor csengetnek. A „Martyrologium" után nagyharanggal adnak jelt a prédikációra, majd „Príma" és „Tertia" végeztével a konventmise előtt hamu- megáldás, az atyák és testvérek meghamvazása, alatta a világi hívek hamuval való meghintése, majd pedig az első horvát nyelvű nagyböjti szónoklat. Nagyböjt péntekjén 6 órakor megszólal a kórusi csengő, az imaórák végeztével konventmise, amely után nagyböjti magyar szónoklat. A német böjti prédikáció pedig vasárnap vesperás után 3 órakor történik, amelynek befejeztével litánia és szentségi áldás. A böjti horvát szónoklat pedig szerdán van azon módon, mint ahogy a magyar pénteken. Ehhez a „Martyrologia" alatt a nagyharanggal adnak jelt. Mivel a generális atya meghagyása, hogy a Keresztutat minden hónapban elvégezzék, Kanizsán a különböző nemzetiségek miatt és régi szokás szerint a hitoktatásra 1 órakor harangoznak a nagyharanggal, félkor a másodikkal, 2-kor beharangoznak a „Vesperásra", közben különféle nyelven hitoktatás, a vesperás után közvetve a magyar Keresztút, vagy horvát, végén 6 Miatyánk, Üdvözlégy, szentségi áldás. Március. A püspöki hatóság parancsából a húsvéti gyónás, böjt 3. vasárnapján kezdődik, megfelelő időben Kiskanizsára és Szentmiklósra is kimennek gyóntatás végett a több nyelven beszélő atyák (linquistae). 19-én Szent József ünnepe (búcsú Kanizsán), nagymise előtt magyar szónoklat. Ha húsvéti gyóntatás előttre esik, akkor horvát szónoklat is van „Príma" után, 8-kor német szónoklat. Többi szokás szerint. Nagyhét szerdáján fél 4-kor csöngetnek „completoriumhoz", ugyanígy a másik két napon is. Nagycsütörtökön 8 órakor harangoznak elsőt, másodikatfél 9-kor, „horások" és nagymise. 313 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 Nagypénteken fél 9-kor a papi imaórák, utána szertartások, közvetlen utána magyar szentbeszéd és keresztutak végzése, úgy, mint azt már máshol leírtuk. Nagyszombaton 7 órakor első jelzés, fél 8-kor a második, horásokra utána megkezdődik a ceremónia és a nagymise. Föltámadásra nagyharanggal harangoznak 6-kor, fél 7-kor „Matutinum", a „Te Deumig", körmenet a téren. Körmenet-bemenetre éneklik a „Regina Coeli"-t, „Te Deum", áldás. Húsvétvasárnap nagymise előtt magyar prédikáció és mind a három napon 3 órakor vecsernye, húsvéthétfőn Kiskanizsán és Szentmiklóson is. Április 24-én Szentgyörgy hegyen búcsú. Ha kérik körmenettel mennek ki. Fél 6-kor harangoznak, 6-kor „horások", a „Martyrologiumba" beharangoznak, utána az itthon maradottaknak szentmise. Kint nagymise, prédikáció és a szőlők megáldása. 25. Szent Márk ünnepe. Úgy harangoznak, mint 24- én, utána körmenet, búzaszentelés, majd énekes mise. Kiskanizsán és Szentmiklóson szintén búzaszentelés, ha csak az elöljáró másképp nem dönt. Május 3-án, ha az egyházatya kér az elöljárótól körmenetet a három kereszthez, akkor körmenetileg kivonulnak a szent kereszt ereklyéjével, majd megfelelő szónoklat és énekes mise következik. Aldozócsütörtökön a nép kérésére körmenet afórhénci hegyre, magyar beszéd, nagymise, csendes mise, a szónoklat előtt. Áldozócsütörtök alatti vasárnap vásár miatt magyar prédikáció. Pünkösdkor mint rendesen, magyar beszéd, vecsernye, mint húsvétkor. Pünkösdhétfőn Kiskanizsán és Szentmiklóson istentisztelet. Pünkösdkedden zászlókkal ünnepélyes processzió Homokkomáromba. Mise előtt három beszéd: magyar a templomban, horvát a templomon kívül, annak északi részén, német a torony előtt. Keresztjáró napokon 5-kor nagyharang, fél 6-kor második harangszó, „hórások", „Martyrologiumra" beharangozás és körmenet Kiskanizsára. (Ha az idő megengedi.) Második nap a 3 Kereszthez mennek Lazsnakra, harmadik nap a Nepomuki Szent Jánoshoz (Felső templomhoz). Ezekben a kápolnákban Úrfelmutatásig énekes mise, utána másik pap karingbe öltözve, a kántorral elmondja a könyörgő imákat. Rossz idő esetén a „horások" után a pap a kántorral a főoltár elé megy és a könyörgést, litániát eléneklik, a pap misézik (énekes), utána a „Rituálé" szerinti imák. Ezek végeztével a gyermekek éneklik „Exaudi etc. Usque ad Trinitatis" bezárólag. Azután „Mennyek királyné asszonya". Utolsó napon orgonával „Te Deum". NB: nehogy a nép elmaradjon ezekben a napokban az ájtatosságtól, a körmenet előtt nincs szentmise. 16-án Nepomuki Szent János napja. Nyilvános ünnep a városban. Körmenetileg mennek Nepomuki Szent János kápolnájához, német prédikáció, énekes mise, s ha kérik, más nyelven is lehet prédikáció. Úrnapja vigiliáján és nyolcadán: mint december 8- án „quod solemnitatem Chori". Úrnapján fél 8-ra kórusra jeleznek, mely 8-kor kezdődik, ennek végén nagymise, utána körmenet a téren. Nyolcada vasárnapján mint az ünnepen, mert nyolcadán semmi sincs. Nyolcad alatt hétköznapokon 3A 6- kor első harangszó „hórásokra", 6-kor első misére, a közösség harangja áldásra, azután „Tantum ergo", expositio, horások, ezek alatt a Szentség kitéve marad még a konventmise alatt is, végével „Genitori Genitoque" és áldás. A „Procedenti ab utroque" szavaknál más helységek dicséretes szokása szerint körmenetnek kellene lennie reggel „Sexta" előtt, de a nép részvétlensége miatt (ob negligentiam), ez nem lehetséges. Június 13-án Szent Antal napján 3 beszéd, mint március 19-én. Július 2-án: Körmenet Kiskanizsára. Három beszéd a Szent Szűzről. 25-én különleges körmenet — ha összejön a nép — Homokkomáromban. Magyar beszéd Szent Félix vértanúról.'' 26 Ünnepét ugyanis erre a napra tették át. 26-án Szent Anna ünnepén, minden, mint Szent Antal napján. (Ti. a „Prima" után horvát szentbeszéd, ezután szentmise, utána német szentbeszéd közbeiktatva szentmisét és a többi hátralévő „horásokat", majd magyar beszéd. De mindig előrebocsátva a szentbeszédek előtt a nagyharanggal való harangozást.) 6-án körmenet Förhéncre, magyar szentbeszéd. Énekes mise és csendes is ha kérik. 15-én magyar szentbeszéd, nagymise előtt és füvekvirágok megáldása (benedictio herbarum). 24-én: Ha a hegylakók kérik, körmenet a Látóhegyre, ugyanígy Szent Donát ünnepén is. Szeptember. Őrangyalok vasárnapján (29-én) régi szokás szerint és a közelség miatt körmenet Szepetnekre. Hogy minél nagyobb buzgósággal és többségben vegyen részt a nép, a helység plébánosa — mivel Nagykanizsáról kevesen mennek — szónokai révén buzdítsa a kiskanizsai híveket a körmeneten való részvételre, mert ugyanide a szepetneki plébános Sarlós Boldogasszonykor híveivel eljön és díszére válik a templomnak. De más egyéb körmenetre is buzdítani kell őket, nehogy a nép részvétlensége miatt ebből kevés becsület származzék. 8-án búcsú és körmenet Homokkomáromba, mint pünkösd keddjén. 14-én körmenet és ünnep, mint május 3-án. Október 4-én Szent Ferenc ünnepe. Az elöljáró és a szónokok gondoskodjanak róla, ha az idő megengedi, hogy megfelelő istentisztelettel és szónoklatokkal ünnepeljék ezt a napot."127 A hónapokra és napokra lebontott ünneplési rend, különösen a számtalan körmenet, a hívek lelki ápolásán túl az egy közösséghez tartozás érzését erősítette. Körmenet alkalmával nemcsak a szűk közösség, hanem a tágabb térség népessége is megismerte egymást, s ezzel a vallásos társasági élet kereteit adta meg. 1702 és 1762 között jelentősen nőtt a 314 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 körmenetek száma: míg a század elején csak a nagyobb ünnepek és búcsúk idején tartottak évente 8 alkalommal, addig 1762-ben már 18 ünnepen rendeztek körmenetet. A hívek ezt túl soknak tarthatták, ezért feltételezték az érdektelenséget és figyelmeztettek rá. Mindezek ellenére fontos szerepet töltött be az emberek hitéletében. A különböző nyelvet beszélő hívek számára minden fontosabb ünnepen anyanyelvi mise volt, és a mise egyes részeit harangozással választották el egymástól. Hogyan összegezhető a szokásrendek tükrében a Kanizsán élők vallási élete? Az 1702. évi szokásrend általános és hónapokra lebontott része a legfőbb ünnepek megtartására és annak legfontosabb jellemzőire hívta fel a figyelmet, amire tekintettel kellett lenni. Az 1762-ben összeállított rendszabályok (vélhetően az előző évtizedek tapasztalatait és gyakorlatát rögzítve) már óráról órára határozták meg a követendő ünnepnapi „rendet", számtalan esetben még az énekek és imádságok nevét is megadva. A később készült előírás számtalan új elemet tartalmazott (balázsolás, hamuszentelés és áldás), amelyek valószínűleg a különböző helyekről idekerült szerzetesek „hozott" szokásait mutatják, és „népies" elemeik az egyházi szertartások komolyságát oldották, amivel a vallást közelebb vitték az emberekhez. A továbbiakban Kanizsa egyháztörténetét azoknak a helyeknek a felsorolásával folytatjuk, ahol — a templomon kívül — hitéletüket gyakorolhatták. 5. A Kanizsán létezett egyéb szakrális létesítmények Az emberek vallásgyakorlásának egyik, nyilvánvalóan fő színtere a templom volt, de a templomon kívül egyéb szakrális létesítmények is voltak. A kápolnák létesítése részben valamilyen veszély elmúltával a túlélők hálájának kifejezésére (így a pestis- kápolnák), részben a templom pótlására szolgáló imahely (például a szőlőhegyeken), de a nemesi családok számára igényelt külön imahelyeként is szolgált, és esetenként a család temetkezési helye lett. Szobrok és keresztek állítása is gyakori formája volt a hit megnyilvánulásának. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvek alapján megállapítható, hogy míg szobrokat viszonylag későn kezdtek állítani, a keresztek már jóval korábban megjelentek. Koraközépkori hagyományokra nyúlik vissza ez a szokás, amely hazánkban a 18. században élte a virágkorát. Az egyszerű fa- és kőkereszteken kívül számos képpel vagy Krisztus megfeszített alakjának ábrázolásával készült feszület volt az utak mentén, szőlőhegyeken, temetőkben, de helyenként a házaknál is.''28 A továbbiakban számba vesszük azokat a létesítményeket, amelyeket az élet befejezése után az emberek végső megpihenésére szántak. A temetőnek, az ember végső nyughelyének méltó kialakítását mindig fontos feladatnak tekintették. Láttuk, Berge adománya is ezt a célt kívánta szolgálni. A 18. század elején működött temetőről, amely Takács Ince vélekedése szerint a jelenlegi kolostor területén lehetett, semmi adat nincs. Ha itt volt, rövid ideig volt, hiszen a település fejlődése nagyobb és külső területet igényelt. Az 1747. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv a temetőt a Nepomuki Szent János kápolnával együtt említi, tehát a jelenlegi Felső templom helyén és annak környékén volt. Feltehetően a növelésére nem volt mód, hiszen a város errefelé terjeszkedett, ezért 1770-ben új helyet jelöltek ki temető céljára. A „Tizenháromváros"-nak nevezett temetőben 1770. február 20-án helyezték el az első halottat. A temető benedikálását jóval később, 1828. március 15-én, Pacificus Gáspár gvárdiánsága idején, Külley Gáspár generális vicarius végezte.'' 29 Az anyakönyv utalt arra is, hogy ugyanebben az évben került sor a kiskanizsai temető benedikálására is. A településnek 1747-ben egyetlen kápolnája volt az említett temetőben, építésére azonban nincs adat. 1752-ben még mindig csak ez az egy lehetett, mert Padányi Bíró Márton püspök a Congregatio Conciliinek küldött jelentésében csak ezt említette.130 Megfelelő források hiányában csak a canonica visitatiókból kapunk tájékoztatást a kápolnákról. 1778-ban már három kápolnáról tudósítanak. A temetőben lévőt ekkor már megnagyobbított és kőből épített formában a piaristák használták. A körülötte egykor volt temetőt már nem használták, végleges megszüntetése 1825-ben történt.13'' Az 1816. évi jegyzőkönyvből az is megtudható, hogy ekkorra már az új kápolna benedikált volt; azt nem jegyezték le, ez mikor történt. További kápolnája volt a városnak a Somssics Antal által alapított szegények ispotályában 1769-től lévő, amelyet Szent Márton tiszteletére építettek. A kápolnát az 1816. évi jegyzőkönyv szerint 1771- ben benedikálták, s benne a ferencesek vasárnaponként németül miséztek. A harmadik kápolna Kiskanizsán volt, amelyet 1761-ben a városlakók alapítottak, és az 1816-ban felvett jegyzőkönyvből megállapíthatóan Sarlós Boldogasszony tiszteletére szentelték. (Valójában Kiskanizsa temploma szerepét töltötte be.) További négy kápolnát soroltak fel ekkor a városon kívül. Az egyik a szőlőhegyen állt Szent György lovag és mártír tiszteletére, a másik, a Szentháromság tiszteletére emelt, szintén a szőlőhegyen volt. Volt további másik két kápolna Urunk színeváltozása és Szent Donát tiszteletére, alapításukról nincs adat. A város határában állt az 1768-ban, Inkey Boldizsár által romjaiból átépített Szent Kereszt nevű kápolna.'' 32 (Az 1824-ben készült jegyzőkönyv ugyanén315 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 nek az elkészülését 1763-ra tette.)133 A kápolnával kapcsolatban az 1778. évi jegyzőkönyv írója elmondja, hogy Inkey Boldizsár a pálos rendnek akarta adni, de a pálosok — megegyezés eredményeként — végül is nem jöttek Kanizsára. (Ezzel kapcsolatban részletesebb forrás nem áll rendelkezésre, de Kanizsára jövetelüket valószínűleg a ferencesek akadályozták meg.) A felsorolt kápolnák közül a piaristák által használt volt a legjobban felszerelt, négy oltárral és minden szükséges egyházi szerrel rendelkezett.134 Az 1816-ban felvett adatok szerint a városban lévő három kápolnán kívül a szőlőhegyen hármat soroltak fel: az egyik Bagolán a Szentháromság, a másik a Látóhegyen a Szent Bartholomeo apostol, a harmadik Förhéncen az Urunk színeváltozása tiszteletére emelt kápolna. Ez utóbbit 1756-ban Inkey Boldizsár alapította. Mindegyik épület szilárd anyagú volt, egy-egy oltárral és a legszükségesebb felszerelésekkel ellátva. A két ismertetett egyházlátogatásijegyzőkönyv készítési ideje között eltelt 38 év során „eltűntek" a kápolnák: 1816-ban már nem ismerték a szőlőhegyi Szent György és a Szent Donát tiszteletére épített egykor volt kápolnákat, ugyanakkor a Szent Bertalan újonnan alapítottnak tűnik. Az épületek legátfogóbb ismertetése az 1824. évi jegyzőkönyvben történt. Az előző időktől megvol- 7. kép. Szentháromság-szobor (TGYM 5536) 316 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 tak: a Nepomuki Szent János, az ispotálybeli Szent Márton, a Szent Kereszt és a kiskanizsai Sarlós Boldogasszony tiszteletére emelt kápolnák. A palini filián ekkor feljegyzett kápolna, amely kriptával és csontházzal (ossarium) rendelkezett,135 alapítási idejét 1748-ra tették, és Szent József pátriárka tiszteletére volt szentelve. Benedikálása 1824-ben történt, R. D. Foréntos János alesperes végezte. Az épületet templom, illetve kápolna megjegyzéssel ismertették, és a helyét a falu közepén jelölték meg. Bár kápolnának is nevezték, valószínűleg templom volt. A korábban Kanizsa kápolnáiként összeírt épületeket ekkor már külön, a filiák alatt sorolták fel. így Bagolán megvolt a Szentháromság tiszteletére emelt kápolna, amely fatoronnyal rendelkezett, volt továbbá kórusa, orgonája és sekrestyéje. Az összeíráskor megvolt a látóhegyi Szent Bertalan, valamint a Förhéncen 1756-ban, Urunk színeváltozása tiszteletére emelt kápolna is. 1824-ben említik először a cserfői szőlőhegyen 1818-ban, Szent Anna tiszteletére emelt kápolnát, amelyet 1820-ban benedikált R. D. Lisics József kiskomáromi alesperes A jegyzőkönyv mindegyik épület esetében részletesen leírta az oltárokat, a szükséges berendezési és felszerelési tárgyakat. Meg kell említeni, hogy a püspöki jegyzőkönyv az 1768. évben említ egy Szent Vendel tiszteletére emelt kápolnát, amelyet Schildneckt Nepomuki János árendátor alapított a „királyi úttól circiter mille passibus distante", azaz a királyi úttól körülbelül ezer lépés távolságra, de erről a kápolnáról máshol nem történt említés.136 Kanizsán a kápolnákon kívül állt egy kőből készült Szentháromság-szobor, amelyet szintén az Inkey család állíttatott 1759-ben. Ugyanez a család 1768-ban három kőkeresztet is adott a városnak, amelyeket a városon kívül helyeztek el, valószínűleg a városból kivezető utaknál. Felállításukra május 3-án, a Szent Kereszt feltalálása ünnepén került sor.137 Már az 1816. évi összeíráskor is létezett Nepomuki Szent János szobra, amely szilárd anyagból készült. 1828-ban mindkét városrészben újabb kereszteket benedikáltak (Ádámhegyen, Virághegyen és a Látóhegyen). Ezeknek a szakrális létesítményeknek a karbantartására általában külön adományok voltak, a keresztek esetében pedig legtöbbször az állíttató adott meghatározott összeget. 1832-ben a Nepomuki Szent János szobra kivételével megvolt minden szakrális épület, szobor és kereszt. Ez utóbbiaknál megállapították, hogy nem mindegyiknek volt adománya, ezért a plébánia tartotta rendben. A 18. század elejétől 1769-ig gyógyszertárat is működtettek a szerzetesek. 1769-ben azonban, nem tudjuk, milyen okból, a rendtartomány áthelyezte Segesdre a patikát. A kanizsaiak és az akkori apostoli szindikus, Inkey Boldizsár tiltakoztak ellene, eredménytelenül. Takács Ince úgy vélte, hogy a kanizsaiak az akkor épülő rendház számára nagyobb támogatást reméltek Somogy megyétől, amelyet szerinte meg is kaptak.13" A patika megszűnésével egy bevételi forrástól estek el a kanizsai szerzetesek. V KATOLIKUS SZERZETESEK ÉS CONFRATERNITASOK KANIZSÁN Egy adott felekezet életét sokszínűbbé tette, ha több szerzetesrend és egyházi közösség tevékenykedett a településen. Kanizsa esetében ez másként alakult. A ferences rendtartomány éberen őrködött, hogy más csoport ne települhessen ide. Ennek első jele az 1710-es évek második felére, még báró Gracich idejére esik. A báró — a veszprémi püspök hozzájárulásával — Ágoston-rendieket akart a városba telepíteni, és talán a plébánia vezetését is rájuk kívánta bízni. Adatok hiányában ma már nem állapítható meg, hogy Andrássy Miklós gvárdiánsága idején mi ingatta meg a ferencesekben a bizalmat: okát nem tudjuk, de elképzelhető, hogy más szempontok vezérelték a kegyurat tetteiben. Tény, hogy készült alapítólevél, azt a rendi káptalan is elfogadta, de további információkat kért a rend városba való telepítésének körülményeiről. Az anyakönyvi bejegyzések tanúsága szerint átmeneti ideig éltek is itt Ágoston-rendi szerzetesek.139 Az idejöttek talán nem voltak elégedettek az itteni körülményekkel, talán fogadtatásuk sem volt kedvező. A ferencesek féltékenyen őrködtek kialakított koldulási határaikon, és nem örültek egy újabb koldulórend megjelenésének. Vélhetően a felsoroltak következtében alakult úgy 1723-ban az Ágoston-rendtartomány határozata, hogy mégsem alapítanak újabb rendházat Kanizsán.140 Az elkövetkező évtizedekben nem kellett a ferenceseknek vetélytársaktól tartaniuk, hitéletet irányító tevékenységüket zavartalanul folytathatták. Az egyházlátogatási jegyzőkönyv feljegyzése szerint 1747-ben már működött a kordások testvérülete (confraternitas). Ez a ferencesek által működtetett jámbor társaság az 1630-as évektől megtalálható Magyarországon, és hasonlóan a többi társulathoz, hivatásuk az volt, hogy az emberek mindennapi gondjain való felülemelkedést segítse. Céljuk a szegények támogatása, halálesetkor tagjaik 317 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 gyászában való részvétel, fájdalmuk enyhítése. A társaságba bárkit felvettek, valószínűleg számos tagja volt Kanizsán is. Takács Ince a Liber Rerum Memorabilium bejegyzésére hivatkozva írta, hogy a plébániatemplom Szent Ferenc oltárát is a testvérület adományiból újították fel, és innen tudható meg az is, hogy az akkori elöljáró Chinorány Lipót postamester volt.141 Az 1778. évi egyházlátogatáskor már működött a „Legméltóságosabb Oltáriszentség" társulata, amely szintén a barokk kor szellemiségét tükrözte. Budáról a jezsuiták indították el a körmenetekhez és az Oltáriszentség imádásához kapcsolódó társulat működését, s hatására országszerte alakultak a kultuszt követő csoportosulások. Az előző fejezetben felhívtuk a figyelmet az Oltáriszentség többszöri kihelyezésének kanizsai szokására, amely minden valószínűség szerint e kultusz megnyilvánulásának a jelentkezése volt. Kanizsa hit- és kulturális életében jelentős változást, fejlődést jelentett az 1765-ben idetelepült piarista rend és az általuk működtetett gimnázium. Nem feladatunk, hogy részletesen foglalkozzunk az iskola alapítási és működési körülményeivel, de néhány mondatban feltétlenül szólnunk kell róla. 1763. március 8-án a herceg Batthyány József kalocsai érsek a maga és apja, Batthyány Lajos nádorispán, Kanizsa földesura nevében 10 000 forintos alapítványt tett a piaristák számára Kanizsán iskola alapítására. A királyi engedélyt megkapta, amely hangsúlyozta, hogy a fiatalság tudásának gyarapításával nemcsak Kanizsa és Magyarország, hanem az egész birodalom gazdagodni fog („Patriae et totius Rei publicae adolescat"). 1764. március 18-án Zala megye közgyűlése kihirdette, egyben dicséretre méltó kezdeményezésnek ítélte az iskola alapítását. Az adományozó a pénzt a rezidencia (a szerzetesek lakóhelye) és az iskola működésére rendelte, amelyből a templom és a tanárok életfeltételeinek biztosítására már nem tellett. Évi 500 forint kötelezettséget vállalt még az egyéb kiadások támogatására, az évek során azonban kiderült, hogy ez az összeg kevésnek bizonyul, amely az adományozót, valamint a családot a későbbiekben újabb alapítvány tételére késztette.142 Zala megye a maga részéről azzal járult hozzá az iskola létrejöttéhez, hogy a kanizsai katonai szállásházat átengedte a tanárok számára lakhelyül, a város pedig a temető helyén álló Nepomuki Szent János kápolnát tartós anyagból újjáépíttette, és a piaristáknak átadta. Kapott az iskola továbbá 300 négyszögölnyi kertet is. Mire minden megvalósult, eltelt két év, és ténylegesen 1765-ben indult meg az oktatás. Az első évben 183 diák volt 5 osztályban. A további években jelentős fejlődés tapasztalható, amelyet a külső politikai körülmények vetettek csak vissza, így II. József németesítési törekvései, majd a szerzetesrendek megszüntetése. Mindez átmenetileg zavarokat okozott az iskola működésében. Számtalan pénzügyi probléma is felmerült az évek során, amelyet részben a Batthyány család, részben királyi adományok segítettek átvészelni. Az iskola a városnak, de közeli és távolabbi környezetének is meghatározó kulturális központja lett, amelyből a városnak is sok haszna volt. „A gimnázium ugyanis nem a helység, hanem egy nagy terület egyetlen középiskolája volt."143 Az itt tanuló diákok saját és az őket látogató hozzátartozók fogyasztása révén fellendítették Kanizsa iparát. Ezen túlmenően egyre több kanizsai diák végezte el a gimnáziumot, ha csak az alsóbb osztályokat is, és ez a helyi iparos réteg szellemi képezettségének emelését eredményezte, s ennek köszönhetően választott mesterségét is eredményesebben gyakorolhatta. A fentieken túlmenően az iskola a társas életre is hatást gyakorolt. Ennek egyik megnyilvánulása az egyes évfolyamokon végzettek későbbi összetartása, amelyet az együtt töltött diákévek alapoztak meg, a másik pedig az iskolai színjátszásnak a város kulturális életére való hatása. A korabeli iskolai színjátszás településekre gyakorolt hatása nehezen igazolható. Az iskolai színjátszás történetét feldolgozó művek szerzői azt állítják, hogy jelentős számú nézőközönsége volt ezeknek az előadásoknak, de tulajdonképpen csak az eljátszott darabok témája ismert, sem a nézők számára, sem azok korösszetételére nem kapunk adatokat. Ebből az következik, hogy valójában nem tudjuk, hogy a diákok csak maguknak és egy szűk környezetnek, vagy tágabb nézőseregnek adták elő a drámákat. Azért foglalkoztunk a kérdéssel, mert Kanizsán is van nyoma az iskolai színielőadásnak. 1781-ben két alkalommal mutattak be különböző darabokat: július 31-én Sándor Boldizsár Ludi Votivi című hat szereplős művét, majd szeptember 21-én a Két vadászok (Das mildmädchen und die Jäger) című német és francia nyelven ismert opera prózai változatát.144 Összegezésképpen elmondható, hogy az új szerzetesrend és az általa vezetett iskola pozitív szerepet töltött be nemcsak a város, hanem a környék életében is. Nézzük meg ezután, hogyan alakult a két szerzetesrend kapcsolata. A ferencesek kezdettől fogva tiltakoztak a piaristák letelepülése ellen, és ez az ellentét hosszú évekig nem csitult. Amikor 1765-re véglegessé vált az iskolaalapítás ténye, azonnal arra hivatkoztak, hogy a város lakossága a káros háború miatt (az 1756—1763-ig tartó ún. „hétéves háború") annyira szegény, hogy újabb szerzeteseket nem tud eltartani („Incolis Patriae ob incommoda belli praeterita satis sane depauperatis..."). Pápai utasítá318 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 sokra utaltak, valamint arra, hogy elsődleges cél a hívek lelki gondozása, és csak ezt követi a tanulás szükséglete, továbbá a koldulási lehetőségek éppen csak elégségesek a ferenceseknek is, aligha lehetséges, hogy további 12, életét a bölcseletnek szentelt frátert is eltarthassanak.145 A tiltakozások nem vezettek eredményre, a piaristák megkapták a letelepedési engedélyt. A ferencesek később a piaristák misézési gyakorlata ellen emeltek szót. Az újonnan felépített kápolnában a piaristák ugyanis megkapták a lehetőséget arra, hogy tanulóiknak ott tarthassák a miséket, továbbá vasárnap és ünnepnapokon 9 órakor is miséztek.146 Ennek időpontja még 1816-ban is megegyezett a ferences templomi mise kezdetével. Valószínű, hogy ezen utóbb változtattak, mert az 1824-ben felvett jegyzőkönyv adatai szerint új miserend volt: az első misére harangozás 9 órakor történt, és 3/4l0-kor volt a harmadik hívás. A 19. század elejére véglegesen kialakultak azok a hitéleti keretek, amelyek a Kanizsán és környékén élők mindennapos vallásosságát meghatározták, segítették, ugyanakkor életüket változatosabbá tették. A szükséges iratok hiányában ezek minden részlete nem volt feltárható, de az megállapítható, hogy a lehetőségek adottak voltak, és az itt élők minden bizonnyal éltek is vele. A számtalan ünnep, annak előkészületei és külsőségeinek alakítása „ünneppé" tette az emberek hétköznapjait is, a számtalan körmenet, búcsú pedig nemcsak a hitbeli összetartozás megjelenése volt, hanem keretet adott a híveknek egymás megismerésére. VI. A ROMAI KATOLIKUS EGYHÁZ PAPJAI 1690 ÉS 1848 KÖZÖTT A római katolikus híveket a jezsuiták és a ferencesek papjai látták el. Az anyakönyvekből, valamint az irodalmi hivatkozásokból álljon itt most azoknak a neve, akik a hitéletet irányították.147 Jezsuita atyák: Töller, Franciscus, Xavér Lenkovics, Andreas Knablf?), Philippus Pork(?), Jacobo Hladky Ferenc Balásházy Imre Papp, Franciscus Papánek, Martinus Hormann, Joan Gaspar Piscator, Cristophorus Dugovich, Gábriel Konrád, Demetrius Scheihenstühl, Karolus Körmendi Imre 1690. április 19. 1690. augusztus— 1690. augusztus— 1690. december— 1690. december—1695. október. 1691.január— 1692. november—1694. október. 1694-től 1697. szeptemberig és 1701. 1695. október— 1695. október— 1696. március 1696 1697. szeptember 1702148 Az anyakönyvi bejegyzések alapján összeállított névsor hozzávetőlegesen tudta csak a jezsuita atyák kanizsai tartózkodását nyomon követni. Számtalan bejegyzésnél nem szerepelt a szertartást végző pap neve. Úgy gondoltuk azonban, hogy a források hiányossága ellenére is meg kell emlékeznünk róluk. A ferences atyák névsorának összeállításához több irat állt rendelkezésre. A gvárdiánok névsorát már Takács Ince is megpróbálta összeállítani, és az ő munkáját próbáltuk még tovább bővíteni. A mariánus ferencesek házfőnökeiket az 1659. évi rendtartományi szabványkönyv szerint évente választották. 149 Sajnos hasonló iratot a ladiszlaiták esetében nem találtunk, így csak feltesszük a hasonló gyakorlatot. Ferences gvárdiánok 1690—1848 között: Fabiánchics Pál Jabrinkovich(?) Schmoz Ráfáel Pozvizky Bonaventura Reisser, Angelus Cher, Ladislaus Andrássy Miklós Glas Romuald Babits, Aloysus Nóvák Gabriel Antall Antal Kertz, Baltazár Molnár Antal Egyházy Márton Kozma László Kancsal Adorján Péntek Cirjék/Cyrill Babaich Miklós Koncsér Ádám Bakónaki Timót Mészáros Jeromos Halász Erazmus Mahonfay Menyhért Fabsics Antal Szomolányi Antal 1690, 1694, 1699 1692150 1692, 1694, 1695, 1698, 1700151 1696 1702 1705, 1710, 1711 1713. május 20-tól 1726- ig 1725, 1736, 1737 1731, 1732 1735 1737, 1760, 1762 1738—1741 1742 1745, 1746 1745 1748, 1759 1750, 1755 1752 1754 1755,1756 1760 1763,1766 1764, 1766, 1771 1769, 1784 1770 319 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 Herczer Ince Cséby Apollinár Kerznay Berárd Zsidich Ágoston Nagy Nepomuk Málits Manszvétusz Nóvák Guidó Kelemen Rajmund Imrey György Horváth Maximus Adelhoch Ágoston Háry Hilar Horváth Domokos Gáspár Pacifik Pillinger Adalbert Kovács Ince 1776, 1778,152 1785, 1803, 1806 1778 1779 1780 1790 1795, 1796 1798 1800 1802 1803 1811 1813,1815 1814 1827, 1835, 1838—1839153 1842 1845 Különböző forrásokból tudjuk rekonstruálni — sajnos nem teljesen — az itt élt szerzetesek névsorát. Néhány esetben csak a keresztnevük volt feltüntetve, ennek ellenére úgy gondoltuk, hogy közöljük a rendelkezésünkre álló adatokat.''54 Kanizsán élt laiszlaita ferences szerzetesek 1690—1848 között: ? Hjacintus 1694 Dugovich Gabriel 1692, 1695 Jaklin, Petrus 1713, 1723 Szaboly János (házgondnok) 1714 ? Franciscus, Nagy Melchior, Szuhonec Pascalis 1715 Gambs Bernardus Max.? Sedlmayer, Babich Franciscus 1716 Tivadar Henricus 1717 Schwender(?) Raymunds, Szabadi Johannes 1718 Simoncsics Martinus, Royics Petrus, Reisthopher Nicolaus 1719 Horváth Barabás, Kaplon Bálint 1722 Fabsics Antal 1723 Czwetkovich Philippus, Bregovich Jonas, Nottenstein Quirinus 1724 Kerkis (?) Abraham, Szlobusatscky Antonius, Vindl Bonaventura 1726 Huebe Felicius (1741-ben is), Peklyár Simon 1728 KerzI Baltazár, ? Donatus, ? Benno, Simonyi ?, ? Alexander, Szabó Simon, ? Cyprianus 1741 Sylvester 1742 Botth Jacobi, Niklos Joanne 1755 Szomolányi Antal (magyar concionator), Kunst Michael (német concionator), Bohinc Josephus (horvát concionator), Ramsz Cyrillus, Szullányi/ Sulányi Cassiano, Phem Cherubino, Szuppán Fornatum, Novoszll Angelus, Halász Justum, Viller Erasmus, Kininger Felicisium, Jagusics Donathum 1756 Fabsics Antal 1762. Csebi Appoliner (capellanus), Reiner Alexander (theologiae), Kozáry Demetrius (lector sexennalis), Jahl Maximilianus (vicarius), Schoil Zakarias, Linkovitch Macarius 1770 Horváth Dominicus, Német Ignatius, Gál Paulus, Takács Ladislaus, Poszavecz Aloysius, Tóth Laurentius, Josics Thomas, Futó Damascenus, Pribék Gratus, Alacsony Gaudentics, Purgar Faustinus 1835 Balog Liborius, Takács Ladislaus, Bussics Jeremiás, Futó Damascenus, Malkovich Georgius, Guger Mauritius, Horváth Thomás, Nagy Chysologus, Kiss Owaldus 1838 Balog Liborius, Takács Ladislaus, Futó Damascenus, Bussics Cornelius, Matkovitch György, Guger Mauritius, Nagy Chrysologus, Vajda Romualdus, Papp Calasanticus 1839 A névsorokból kitűnik, hogy néhányan hosszú évtizedekig éltek Kanizsán, néhányuk gvárdián is lett. Az 1830-as évekre a rendtagok száma növekedett, s ez már a kiegyensúlyozottabb állapotokat tükrözi. A schematizmusok adatai alapján az itt élő szerzetesek száma 18—20 között váltakozott. Rajtuk kívül 2—3 ún. laikus testvér volt. A katolikus vallás gyakorlásának megismertetése után vizsgáljuk meg a többi felekezethez tartozók vallásos életének kereteit. Korszakunkban a református és evangélikus híveknek alacsony számuk miatt nem volt lehetőségük helyben vallásgyakorlásra, ezért nem foglalkozunk velük. Kanizsa életében a római katolikus valláshoz tartozó híveken kívül a 18. század második felétől fokozatosan más felekezetek képviselői is megjelentek. Köztük, mind számarányában, mind pedig a város gazdasági és szellemi életében betöltött szerepét illetően az izraelita (zsidó) vallást követő közösség volt a legjelentősebb. A következőkben azt vizsgáljuk, milyen volt a zsidó közösség hitélete. 320 Kéringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 VII. AZ IZRAELITA HITFELEKEZET ÉS INTÉZMÉNYEI KANIZSÁN A török alóli felszabadulás után Kanizsa népessége lassú, de folyamatos emelkedést mutat. Lakóinak túlnyomó többsége római katolikus vallású. Az 1747-ben készült egyházlátogatási jegyzőkönyv adatai szerint a lakosság összes létszáma 4095 fő, a 14 convertita (más vallásról áttért), 26 kálvinista (református) és 16 lutheránus (evangélikus) van, rajtuk kívül más felekezethez tartozót nem írtak össze. Az 1778. évi egyházi összeírás öszszesen 3128 fő, csak katolikus népességet tüntetett fel, de ekkor már éltek itt zsidó és görögkeleti vallást követők is. Az 1770. évben készült adóösszeírás adatai szerint az adóköteles lakosság száma 2607 fő, ebből 2330-an katolikus, 252-en zsidó és 24-en a görögkeleti vallást gyakorolták. Az 1778. évi adatokhoz képest feltűnő eltérést a katolikusok létszámában az 1770. évi összeírás jellege magyarázza: az adót nem fizető szegények is a város katolikus lakói voltak. Az ekkor összeírt, jelentősnek mondható zsidó népesség a folyamatos beköltözés eredménye. Ez a folyamat az 1720-as években indult, amikor a Batthyány család rohonci uradalmából kezdtek kirajzani az ott élő zsidó családok, mivel megélhetésüket egyre nehezebben tudták helyben megoldani. Kezdetben csak a családfők mentek más városba dolgozni, amihez a földesúr engedélye kellett, majd utóbb vitték a családokat is. Az 1725. évi, Rohoncon készült összeírás szerint a városban 152 zsidó család élt, amelyből néhányat 1728-ban már Kanizsán írtak össze. 1735-ben már három állandóan itt élő családfőt és hozzátartozóit vették fel a kanizsai összeírok.155 A zsidók Kanizsára települése vélhetően akkor gyorsult fel, amikor 1743-ban a Batthyány család kezébe került az uradalom. A betelepülés és a városi munkamegosztásban való részvétel pontos rekonstruálása források hiánya miatt már 1929-ben sem volt megoldható, s a helyzet azóta sem javult.'' 56 Nemcsak az életüket, hanem a vallási életük irányítóit sem ismerjük. Nem tudjuk felsorolni az egymást követő zsidó rabbikat, csupán egy-egy név került elő. így például egy 1770-ből származó irat alapján tudjuk, hogy Jákob Joachni volt a rabbi,157 8. kép. A nagykanizsai izraelita templom (TGYM 5397) 321 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 9. kép. Löwenstein Mózes síremléke (elölről). Nagykanizsa, zsidó temető (Major Ilona felvétele és tulajdona) majd 1776-tól Torai Chajim Henrik 1810-ig (más forrás szerint 1792-ig működött).158 A 19. századot illetően már valamivel jobb a helyzet, mert a rabbik neve ismert, de a hitközség életéről nincsenek adataink. 1821-től 1831-ig Szántó Mayer a rabbi, őt Löwy Izsák követi 1840-ig. Nagykanizsa zsidóságának hitéletében meghatározóak az 1840 és 1846 közötti évek. A morva származású Löw Lipót került ide rabbinak, és ezzel új fejezetet nyitott a vallási életben, de számos más területen is. 1846-ban Pápára távozása után öt évig nem volt utóda Kanizsán.159 A 18. század utolsó harmadától a 19. század közepéig tartó kb. 70 évben nagyon keveset tudunk a zsidóságról. A statisztika tükrében látható, hogy míg 1770-ben 252 zsidó élt Kanizsán (a szám csak az adózókat jelenti), az 1829. évi összeírás szerint már 1022 (az össznépesség ekkor 5922 fő). Ha a tényszámoknál maradunk, megállapíthatjuk, hogy 50 év alatt közel ötszörös lett a zsidó népesség száma, természetesen újabb és újabb beköltözések eredményeként. A lakosság társadalmi összetételéről szintén csak szórványadatok vannak, de ezekből megállapítható, hogy a szegény sorsú házaló zsidóktól a nagy vagyonú kereskedő családokig különböző vagyoni helyzetű családok éltek itt. Korábban készült szakirodalmi munkából tudjuk azt is, hogy az 1740-es évektől imaház működött 10. kép. Löwenstein Mózes síremléke (hátulról). Nagykanizsa, zsidó temető (Major Ilona felvétele és tulajdona) az egykori sörházban (az Erzsébet téri uradalmi nagy épületben), de ahogyan a népesség gyarapodott és gazdagodott, igényét már az imaház nem elégítette ki, számos család saját házi templomot tartott fenn. 1804-ben Vojta Ferenc, a Batthyány család építésze készített először zsinagóga-tervet, amelyet végül is az időközben megkezdett építkezés ellenére elvetettek, és 1817-ben, osztrák építészek tervei alapján folytatták az építkezést. (Az ezzel kapcsolatos kutatási eredményeket a művelődéstörténettel foglalkozó tanulmány szerzője részletezte.) Az építési telket a Batthyány család adta. 182l-re készült el a zsinagóga, 1843-ban orgonát is készíttettek. Elkészültekor, 1845-ben a zsidók történetében első eset volt, hogy zsinagógában orgona szól.160 A népesség gyarapodásának a következménye volt, hogy 1784-re kicsi lett a temető, és új területet szerettek volna vásárolni erre a célra. Az uradalommal 1784. augusztus l-jén kötött adásvételi szerződés kijelölte az új területet a város ún. „hutweide" részén, amely a mai temetőnek is egy része. A szerződést az akkor már egy ideje működő hitközség írta alá. A hitközség 1781-ben szerveződött, amit az bizonyít, hogy ebből az évből és 1782-ből ismert a bírók neve: Schabol Izrael és Moyses Salamon.''" 1786-ban az uradalom rendeletet bocsátott ki, amelyben a zsidóknak a zsidó bíró, valamint es322 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 küdtek iránti kötelezettségeit írták elő. A hitközség által választott testületet az uradalom iktatta be. 1787-ben a királyi rendelet változtatta meg a korábbi szokást, amely szerint évente új választott tisztviselőket kellett állítani, de az uradalom jelölési jogát fenntartották. A 6 tagú belső és a 12 tagú külső tanács volt felelős a közösség dolgaiért, a bírót három jelölt közül választották. A jegyzőkönyvet németül kellett a jegyzőnek vezetnie, rabbit az egész gyülekezet választott.162 A hitközség elnökeinek neve is csak elvétve maradt meg az utókornak; többek között neveket a temetőben lévő sírok őriztek meg, így Lachenbacher Mózes és Lövenstein Moses nevét, akik az 1800-as évek elején e vezető tisztet betöltötték.163 A zsidóság egyenjogúsításának jelentős állomása az 1840. évi 19. törvénycikk volt; 1. §-a meghatározta, hogy „Mindazon zsidók, kik az Országban vagy kapcsolt Részekben születtek, valamint szinte azok is, kik az itteni lakásra törvényes úton engedelmet nyertek, ha ellenök erkölcsi magokviseletök tekintetéből bebizonyított alapos kifogás nincsen, az egész Országban és kapcsolt Részekben akárhol szabadon lakhatnak." A törvény az 1791. évi 38. §-ra hivatkozva továbbra is tiltotta a bányavárosokban való lakást, tevékenységükben azonban nem voltak akadályozhatok. Vezeték- és keresztnév használatát rendelték el, valamint a rabbik kötelességévé tették a születési anyakönyvek vezetését, de ezt csak 1851-től teljesítették 164 A zsidó hitélet szerves részei voltak a különböző egyletek. Ezek közül a Chevra Kadisa (Szentegylet) talán a legfontosabb. Azokban a helységekben, ahol hosszú tartózkodásra rendezkedtek be a zsidók, hamarosan létrehozták. A Szentegylet feladata: „Gondoskodjék a gyászoló étkeztetéséről a temetést követő lakomán! Gondoskodjék jól képzett orvosról a súlyos betegségben szenvedő ember részére, az legyen jelen, amikor a lélek eltávozik a földi porhüvelyből! Gondoskodjék a méltó temetésről! Gondoskodjék a gyászolók megvigasztalásáról és az árván maradottakról!"165 Ezek az általános szabályok minden Szentegyletre érvényesek voltak. A kanizsai Chevra Kadisa működése, a fennmaradt könyve datálása alapján, 1792-ben indult, bár vélhetően korábban is megvolt már, de ennek írásos nyoma nem maradt.166 A könyvbe bevezették az egylet szabályait, az elöljárók nevét, valamint a halottak héber és polgári nevét. A könyv készítője a burgenlandi Kaboldon született Jichak Eisik. A mester folyamatosan, több éven keresztül készíthette a kötetet, amelynek költségeit a Lachenbach család állta. A könyv érdekességét a „Pokol Traktatusa" című része adja, amely képi ábrázolással mutatja be a beteg, majd a halott körüli teendőket, illetve azokat a szenvedéseket, amelyek a vétkes lelkekre vár- 11. kép. A Pokol állatai. Nagykanizsai Chevra Kadisa könyve. (Major Ilona felvétele és tulajdona) nak: az első képek a pokol belsejét ábrázolják (ez a keresztény vallás hatása), majd a haldokló és a halott őrzése, mosdatása, temetőbe kísérése, a bocsánatkérés az elhunyttól, a temetés, majd a halotti tor képei következnek.167 A zsidó hétköznapok és a vallási ünnepek szoros kapcsolatát jelzik azok a tárgyak, amelyek fennmaradtak. Ezek részben az egyletek működéséhez tartoztak, részben a zsidó család ünnepi asztalának kellékei voltak. A tórakorona, a hitközség jótékonysági perselye, a jad (tóramutató), a rimon- 12. kép. A halott mosdatása. Nagykanizsai Chevra Kadisa könyve. (Major Ilona felvétele és tulajdona) 323 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 pár a zsidó vallás templomi tárgyai. A mindennapok és az ünnepek „ünnepélyesebbé" tételét szolgálták a díszes fűszertartók, serlegek, kupák és a Channuka ünnep nélkülözhetetlen kelléke, a gyertyatartó. Az 1802. évszám jelzi a betegeket lá- 13. kép. Bocsánatkérés a halottól. Nagykanizsai Chevra Kadisa könyve. (Major Ilona felvétele és tulajdona) 14. kép. A temetőben. Nagykanizsai Chevra Kadisa könyve. (Major Ilona felvétele és tulajdona) 2 5. kép. A gyászsor. Nagykanizsai Chevra Kadisa könyve. (Major Ilona felvétele és tulajdona) 16. kép. „Süvet ül." Nagykanizsai Chevra Kadisa könyve. (Major Ilona felvétele és tulajdona) togató egylet (Bikur Cholim) könyvének kezdetét. Az egykor a tulajdonukat képező etrogtartó (füles tálka) és a tevékenységüket leíró kötet maradtak meg egyedüli bizonyságként az utókorra, hogy valaha léteztek. A Nér Tamid (örökmécs) egyesület működéséről csak a fennmaradt persely feliratából szerzünk tudomást, más adat nincs. A képünkön látható etrogtartó (fedeles kupa) egy 17. századi augsburgi ötvös munkája, használatát a héber felirat örökítette meg: „Ez a serleg a kanizsai Chevra Kadisa Nér Tamid Egylet tulajdona". 17. kép. Etrogtartó (fülestál). Felirata: „Ez a tál a Kanizsai Bikur Cholim Egylet tulajdona" 1804. Magyar Zsidó Múzeum A kanizsai zsidóság hitéletében jelentős fordulatot jelent az az 1841—1846 közötti hat év, amelyet Löw Lipót tevékenysége fémjelez. Kanizsára kerülését elsősorban az akkori hitközség egyik befolyásos tagja, Horschetzky Mór orvos mozdította elő. Amikor ide került, már országosan ismert zsidó teológusnak, sőt politikusnak tekintették. (A magyar országgyűlés az ő szakvéleménye alapján dolgozta ki az 1840. évi XXIX. törvénycikket a zsidók emanci325 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 gyárul, és ő tartott először magyar nyelvű prédikációt a zsinagógában. (Az iskolát a Batthyány családtól kapott telken adományokból építették fel, amelyet részben a hívek, részben a Batthyány és Inkey családok téglaadományai is segítettek. Az iskola tantervét Löw felülvizsgálta és módosította.) Az 1840-től a lányok számára indított elemiben olvasást, írást, számolást, hittant, Bibliatörténeti ismereteket, magyar és német nyelvet, földrajzot és női kézimunkát oktattak. 1842-től 4 osztályra bővült az iskola, és növelték a tantárgyak körét is. Bevezették a világtörténelem, a ter- 20. kép. Rimónpár. Nagykanizsa. Magyar Zsidó Múzeum 18. kép. Etrogtartó (fedeles kupa). Felirata: „Ez a tál a Kanizsai Chevra Kadisa Nér Tamid Egylet tulajdona" 17. századi augsburgi hitelesítő jegy. Magyar Zsidó Múzeum pációjáról.)168 Általában a modern elveket valló zsidó rabbik sorába tartozott. Nagy hatással volt rá Chorin Áron, aki a magyarországi zsidóság megreformálására törekedett. Löw a városba való megérkezését követően hihetetlen energiával látott neki a legsürgetőbb feladatok elvégzésének. 1832-ben először csak a fiúknak alapított iskolát felügyelte. Az elemi iskola tantárgyai a vallási ismereteken túl a héber nyelv, német biblia-olvasás, írás, nyelvtan, számtan, történelem és magyar nyelv voltak. Ez utóbbit Löw igen fontosnak tartotta, maga is beszélt ma- 19. kép. Jad (tóramutató). Kanizsai hitközség. Magyar Zsidó Múzeum 21. kép. Hanukkia. Magyar Zsidó Múzeum 325 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 mészetrajz, a kereskedelmi számtan, a könyvvitel, a magyar irodalom oktatását, és „költői darabok" elszavalását is tanították. Érződik a Löwkoncepció hatása, hogy a diákoknak a kor színvonalán biztosítsák a többoldalú képzést, és ha nem is tanult tovább a diák, minimális ismereteket szerzett későbbi élete jobb alakításához. A tanulók tehetségesebb része a helyi gimnáziumban, a piaristáknál tanult tovább. 1842-ben Löw javaslatára a hitközség kebelén egy „Iparos és kézműves egyesületet" is alakítottak, amelynek Mayer 22. kép. A Kanizsai hitközség jótékonysági perselye. 1842. Magyar Zsidó Múzeum 23. kép. Fedeles kupa. Aranyozott ezüst. Az adományozás évszáma 1911. Magyar Zsidó Múzeum 24. kép. Ezüst Tóravért a kanizsai zsinagógából. Két oldalán Mózes és Áron. Magyar Zsidó Múzeum 25. kép. Fűszertartó 1831-ből. Nagykanizsa. Magyar Zsidó Múzeum 26. kép. Ezüst serleg 1803-ból. Felirata: „A kanizsai izraelita hitközség tulajdona". Magyar Zsidó Múzeum Gottlieb volt a vezetője, a választmány tagjai pedig a következők: Schey Fülöp, Kürschner Mayer, Blau Henrik, Kaiser Benő, Löwinger Izrael, Löwenstein Miksa, Blau Mózes, Lackenbacher J. L., Strasser L. D., Rosentock Farkas, Danneberg Mihály és Benzion Fülöp. A titkári teendőket Weinberger Rudolf, az ellenőri feladatokat Löwy József látta el, tiszteletbeli tagnak Löw Lipótot választották. Az 326 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 27. kép. Tórakorona 1796. Kanizsai hitközség. Magyar Zsidó Múzeum egyesület feladata többek között az iparos tanoncok oktatásának megoldása volt; a gyakorlati oktatásért az egyes céheknek fizettek, az elméleti oktatást pedig vasárnapi iskola formájában az elemiben oldották meg. A rajzot Fischer Ferenc festőművész oktatta.169 Az izraelita hitfelekezetről összegezésképpen elmondható, hogy a 19. század közepén Kanizsán egy modernebb zsidó szellemiség uralkodott, amelyet Löw a tevékenysége során — bár voltak ellenzői — ki tudott használni, valamint az országos változásokat mindjárt a gyakorlatba is át tudta ültetni. Amikor 1846-ban — elsősorban a rossz lakáskörülmények miatt, de talán egyéb okok miatt is — Pápára készült, Kanizsa város zsidósága megpróbált mindent, hogy maradásra bírja, Löw mégis elköltözött.170 Maga után hagyott egy olyan szellemiséget, amelyre Kanizsa zsidósága később is méltán lehetett büszke. Kármán Mór, noha nem mindenben fogadta el tevékenységét, úgy jellemezte Löw Lipótot, hogy „az emberi művelődés, a zsidó igazhitűség és a magyar nemzetiség összhangzó kifejlesztésében látta a maga hivatását", vagyis azt, hogy a zsidó polgárosodást úgy mozdítsa elő, hogy mindeközben vallásos maradjon.17'' VIII. A GÖRÖGKELETI EGYHÁZ INTÉZMÉNYEI KANIZSÁN 1690 és 1848 között a római katolikus és az izraelita vallásokon kívül egyedül a görögkeleti vallást követőknek volt temploma és hitélete Kanizsán. Kik voltak a görögkeleti vallásúak a városban? Számukat tekintve néhány tucatnyian tartoztak közéjük. Amikor a Helytartótanács 1755. március 4-i, a megyékhez küldött felszólításában adatokat kért az ott tartózkodó görög kereskedőkről (török alattvalók), Zala megyének az erre válaszként küldött jelentésében a hét felsorolt helység között Kanizsa nem szerepelt. Ez azt jelenti, hogy ekkor görögök nem éltek itt, tehát görögkeleti vallásúak jelenlétéről nem beszélhetünk ekkor még a városban. A Helytartótanács következő, 1769. április 25-i rendeletében ismét adatokat kért a görög kereskedők számáról. Zala megye késedelmesen, 1771 márciusában küldte meg a választ, amely szerint Kanizsán a következő görögök éltek: Georgius Jankovits két segéddel és egy szolgával, Georgius, Demetrius, Michael és Koszta Popovics (négy testvér). A görög kereskedők tevékenységének korlátozására 1774-ben királyi rendelet készült, amely szerint tevékenységüket csak akkor gyakorolhatják, ha családjukkal együtt az adott településen letelepednek, lemondanak török állampolgárságukról és magyar alattvalókká lesznek. Aki nem tesz eleget a rendeletnek, annak üzletét bezárják, és további kereskedéssel nem foglalkozhatnak Magyarország területén. Ennek hatására adataink szerint a kanizsai Michael Csapa és Georgius Jankovits eleget tettek az előírt kötelezettségnek. (Az előző összeírásban Csapa neve nem szerepelt, s ez azt jelenti, hogy később került Kanizsára, sőt Zala megyébe is, mivel a többi, korábban zalai helységben összeírtak neve között az ő neve nem található.) Az 1779-ben készült összeírás viszont ismét csak a Jankovits és a Popovics testvéreket (ekkor ez utóbbiak már csak hárman voltak) jegyezte fel családjukkal együtt, tehát ez a két család itt telepedett le.172 Ezt igazolja Kanizsa város tanácsa 1798. március 30-i jegyzőkönyvi bejegyzése, amely a Kanizsán március 2-án történt tűzvészről készült; „...amidőn estve hét óra tájban...a tűz elborétotta ...nem különben Popovics testvérek cserép födél alat lévő hátulsó szobáit és istállóit."173 327 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 Látjuk tehát, hogy a 18. század végére néhány család és szolgáik alkotják azt a közösséget, amelynek érdekében a görögkeleti plébánia szerveződött. Közvetett adatok alapján mondhatjuk, hogy e plébánia a karlováci érsekség plavnicskai proto-presbiteratjához tartozott, és az ugyanide tartozó lepavinai kolostor adminisztrálta. Nincs adat arra vonatkozóan, mikor készült a Szent Miklósról elnevezett templom, amely az előbb említett tűzvésznek szintén áldozatul esett, mint ahogyan azt sem tudjuk, hogy milyen körülmények között épült az új templom (ezt szintén Szent Miklós névre szentelték), amely némi változtatásokkal 1960-ig fennállt. Az első templom inkább imaház jellegű lehetett, az 1760-as években, az első idetelepülök idejében épülhetett. A plébánia az 1900-ban kiadott schematizmus szerint 1762-től létezett.174 A keresztelési anyakönyv első kötetének a végén megtalálható az 1792-ben,175 tehát még a nagy tűzvész előtt készült 28. kép. Anatolij Markovich plébános pecsétje, 1828 (Nagykanizsa görögkeleti keresztelési anyakönyv, 1928. Szerb Ortodox Egyházművészeti Gyűjtemény, Könyvtár és Levéltár, Szentendre) imaház leltára. A leírásból kitűnik, hogy az imaház belső tere a követelményeknek megfelelően lehetett kialakítva: négy nagy és négy kicsi ikon mellett 14 kicsi apostol-ikon volt; ez azt jelenti, hogy kétsoros ikonosztáznak megfelelő „képfal"-lal rendelkezett. Az oltár is megfelelő módon volt felszerelve, noha ezek kölcsöntárgyak voltak a már említett lepavinai kolostortól. E tárgyak: a kehely, a diszkosz, a csillag és lándzsa, valamint az ezüst kanál, de az evangéliumi könyv, a szentségtartó és a kehely üveg fedői is onnan kerültek Kanizsára. Az imaház rendelkezett Antimenzionnal, ami nélkül egyébként nem végezhettek volna szertartásokat. A plébánián 21 darab könyv is volt, de ezek is „kölcsön"-ben voltak. Arra nincs adat, hogy az 1798. évi tűzvészkor ezekből tudtak-e valamit is megmenteni, de az mindenképpen figyelemre érdemes, hogy a budai szerb püspökség régi könyvei között három olyan kötet is szerepel, amely egykor a kanizsai könyvtárban volt.176 A leltár felsorolta a textíliák mennyiségét és fajtáit, amelyeket akár papi ruhaként, akár oltárterítőként, függönyként vagy edénytakaróként használhattak. Az egyes darabok külön ünnepi és külön hétköznapi misékre szolgáltak. Az oltár mellett hat darab gyertyatartó volt, ezen kívül két nagy vas gyertyatartót is felsoroltak. 23 állópad szolgálta a híveket. A tűzvész után hamarosan új imaházat építettek. Füves Ödön a következőképpen írt róla: „Az 1800- ban alapított kápolna mérete kicsi, inkább tornyos imaháznak lehetne nevezni. Apszisa nincs. Egybeépült a parókiával. Belső falai festettek. Az ikonosztáz egyszerű, szerény felépítésű, az ajtók képein kívül csupán az ajtók felett húzódik egy képsor. Ezek közül két ikon felirata görög, a többié szláv. A falakon jelenleg csak néhány kép lóg, azok szláv feliratúak. A kápolnának egy kicsi pár kilós harangja van. A múlt század első felében a kápolna előtt telek és egy árok húzódott. Ide építették 1853-ban a nagykanizsai görögkeleti egyházközösség tulajdonát képező emeletes házat. A kápolnában található 10—12 görögnyelvű könyv is."177 Az itt működött papokról az 1791-től vezetett anyakönyvekből kapunk adatokat, bár a bejegyzések szórványosak.178 A kezdeti időkben Alekszij Ognanovich írta be az anyakönyvi adatokat. Számtalan, nevet nem közlő bejegyzés után Konstatin Andrejevich neve 1811-től, J. Ivan Lesziomovich 1818-tól, majd Irinej Hadrinec és Anatolij Joanovich neve fordult elő. 1828-ban Anatolij Markovich nevét és pecsétjét is tartalmazza a keresztelési anyakönyv. 17'' 1831-től (Gri...) vélhetően Grigorij Puhovch, 1833-tól Georgij Dasztatich neve volt a szentségek feladójaként megjelölve. 1840-től 1848-ig Ádám Frjtics látta el a kanizsai híveket. A nevük után legtöbbször a már említett adminisztrátor megjelölés szerepelt, egyedül Markovich nevezte magát kanizsai plébánosnak. 1792-ben a kis létszámú közösség a környező községek hasonló vallású lakóival összefogva egy fa haranglábat állított fel három haranggal. Az építéshez nem kérték a veszprémi püspök engedélyét, s a ferencesek akkori házfőnöke, Málits Mansvetus azonnal tiltakozott is a püspöknél.180 A tiltakozás eredményéről nincs adat. Kanizsa egyházainak több mint 150 éves történetét tekintettük át. Annak ellenére, hogy a források egyik egyház történetéhez sem állnak rendelkezésre hiánytalanul, megkíséreltünk egy áttekintést adni a szakrális létesítményekről, tárgyaikról, vallási szokásaikról. A számtalan vita, tiltakozás és a mindennapok gondjaiból adódó nézeteltérés ellenére kor328 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 29. kép. Evangéliumi könyv borítójának első oldala (Nagykanizsa). (Szerb Ortodox Egyházművészeti Gyűjtemény, Könyvtár és Levéltár, Szentendre) 329 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 30. kép. Evangéliumi könyv borítójának hátsó oldala (Nagykanizsa). (Szerb Ortodox Egyházművészeti Gyűjtemény, Könyvtár és Levéltár, Szentendre) 330 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 szakunkban Kanizsán békésen éltek a három egyház hívei. Ha papjaik időnként szembe is fordultak egymással, ezek a nézeteltérések nem terjedtek át a hívekre. Sok megválaszolatlan kérdés, fehér folt maradt egyháztörténetünkben, s csupán reménykedni lehet, hogy egyszer mégis előkerülnek azok a források, amelyekből válaszokat kaphatunk. FOGALOMTÁR antimenzion — kisebb vászonlepel, amelyen az Úr sírba tételét ábrázolták. Felső részében, a kereszt ágai közé beszőve vagy bevarrva található az ereklye Chartnuka ünnep — a fény ünnepe, a jeruzsálemi templom újraszentelésének emlékezete Chevra Cadisa — Szentegylet, vallásos és kegyes egyesület, amelynek célja a betegápolás és a halottaknak való végtisztesség megadása, a temetési szertartások és szokások pontos betartása completorium — esti ima, a mindennap mondandó imák 7., befejező része concionator — szent beszédet mondó dalmatika — Dalmáciából elterjedt, fehér szövetből készült díszes miseruha diszkosz — tányér alakú, arany vagy aranyozott eszköz, amelyre az áldozati kenyeret helyezik euchologium — templomi könyv, a különböző esetekre előírt összes ájtatosságok felsorolásával etrog — a Szukkut ünnepség során használt edény, a lombsátor szimbóluma, a 40 éves sivatagi vándorlás emlékére horások — a napnak az az órája, amikor a katolikus papoknak a szabály szerint papi imádságokat kell elvégezniük jád — tóramutató, a Tóra olvasásához kellett, ugyanis a betűkhöz nem lehetett hozzáérni laudes — a matutinumhoz csatlakozó imaóra liturgikon — három szent liturgiát magába foglaló könyv matutinum — hajnali virrasztás, közben zsolozsmákat és szent énekeket énekeltek menologium — a szentek életét bemutató egyházi naptár nona — délután 2 vagy 3 órakor tartandó imaóra prima — a nappal első imaórája, amely 6 órakor kezdődik proszkomida asztal — a pap és a diakónus üdvözlő helye rimon — gránátalma, dísz a tóratartón, a Biblia képein; a főpap ruháját díszítette psalterion — Isten tiszteletére rendelt szentírások gyűjteménye rorate — hajnali mise Szűz Mária tiszteletére sexta — 11 vagy 12 órakor tartandó imaóra sztiharoin — miseruha tertia — 8 vagy 9 órakor végzendő imaóra triodion — a görög egyház templomi könyve, amely előírja az elvégzendő szertartásokat a nagyböjti és a húsvéttól pünkösd vasárnapig terjedő időre vecsernye/vespera — esti 4 vagy 5 órakor tartandó énekes ájtatosság szentírás-felolvasással vigilia — az ünnepek előtti éjszaka, illetve előző nap délutánja JEGYZETEK '' Molnár 2001, 144. 2 Uo. 153. 3 Vándor, 259—260. 4 MOL DL 37359; Méri, 36, Mező, 149. 5 Vándor, 259, Méri, 23. A szerző az ásatások során a belső várban talált temetkezési helyet a középkorban a várban lévő Boldogságos Szűz Mária kápolnával azonosítja (de nem a ferences kápolnával). Ebben a kérdésben csak adatközlésre szorítkozunk, mivel nem volt feladatunk ennek az időszaknak a forrásait összegyűjteni. A problémákkal csak annyiban foglalkozunk, amennyiben a bevezető összefoglaláshoz nélkülözhetetlennek tartottuk. 6 Vándor, 259. 7 Halis 1899, 7—9, Méri, 53. Meg kell jegyeznünk, hogy a jelen munka során végzett kutatások Halis állításait nem igazolták. 8 Takács—Pfeiffer, 106. A szakirodalomban hivatkozott, sokszor egymásnak ellentmondó adatokat dokumentumok hiányában pontosítani nem lehetett. Takács Ince munkájában viszont felsorolta mindazokat az irodalmi hivatkozásokat, amelyek alapján ő Karácsonyi vélekedését fogadta el. 9 Molnár, VT 18. Takács—Pfeiffer, 107—108. " Vándor, 259. 12 Holub, ZML Céd. " Halis—Hoffmann, 31. 14 Barbarits, 234. 15 Méri, 48. 16 Cennerné, 70—76, Ivanics, 53. 17 Halis 1899, 17. 18 Molnár 2001, 147. " Molnár 2001, 148. 20 Molnár 2001, 151. 331 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 2'' Stoeger, 376. Vásárhelyi Gergely 1561-ben született Marosvásárhelyen, 23 éves korában lépett be a rendbe. Missziós tevékenységet folytatott; Alsólendván, Pécsett működött, majd Bethlen Gábor hívására Gyulafehérvárra ment. 1623. október 18-án halt meg Kolozsvárott. Legismertebbek a fordításai: Canisius Péter és különösen Kempis Tamás négy könyve. Az egyes ünnepekhez önálló elmélkedéseket írt. 22 Fricsi, 77—78. 23 Uo. 77. 24 Pfeiffer 1947, 12—13, Holl, 155. 25 Molnár 2000, 7. A szerző újabb kutatásai nyomán érdemes lenne az általa áttekintett iratokat Kanizsára vonatkozóan is átnézni. Ugyanilyen hasznos lenne a Vanyó Tihamér tanulmányában hivatkozott források megvizsgálása is. 26 Halis 1899, 12. Barbarits 234, Zoltványi, 2, Molnár 2000, 28, Mező, 157, 99. sz. Molnár Antal legújabb, az andocsi misszióval kapcsolatos kutatásai során a Szentszék Hitterjesztési Kongregációjának irataiban talált adatokat arra, hogy „...az elszórt adatok tanúsága szerint az olovói és főleg nasicei kolostor szerzetesei működtek Kanizsán, Szigeten, Átándon és Bátaszéken." Adatokat talált arra is, hogy „...az 1670-es évektől a ladiszlaita ferences rendtartomány misszionáriusai is megjelentek a hódoltságban. Merkas Ipoly 1673-ban a Kanizsa melletti Szent-mártonban templomot épített, és gondozta a környék katolikus lakosságát." A település a középkori Tótszentmárton, ma is ez a neve. 27 MFL Pécsi rendház iratai. A ferencesrend története, 469—470. 28 Uo. 29 Uo. VI. 18. A simontornyai rendház iratai. 3. A Szent Lászlóról nevezett rendtartomány története, 1723. 30 MOL Egyházi anyakönyvek mikrofilm másolatai. A 3787. 31 Rózsa 1995, 11. 32 Takács—Pfeiffer, 110. OSzK Régi kézirattár. Röplapok 1045. „Relation dessen was vor und in der Übergabe der vortrefflichten Vestung Kanischa vorher gegangen ist." 1690. Szita 1994, 113. 33 OSzK Régi Kézirattár. Röplapok 1041. „Kurze relation dessen was anno 1690 Bei Einräumung der Vestung Kanischa vorgegangen". Ez a híradás ellentmond a Szita által hivatkozott forrásnak; 111. Ez egy újsághír, amely tényként közölte a templom átadását. L. még: Z. m. tört. olv. 117—118. 34 Z. m. tört. olv. 18. 35 L. a 33. sz. jegyzetet. 36 Barbarits, 234. 37 Szántó K. 1996, II. k. 218—219. 38 Uo. 220—221. 39 Pehm, 276. 40 Petrák alapján. 41 MOL E 285/b 11. N. 69 42 Pehm, 278. A szerző a dokumentumra hivatkozás nélkül állította, hogy az 1698. évi vizitálást a zágrábiak nem tudták megtartani. Azt is állította, hogy a jezsuiták kitiltották a zágrábi vizitátort Kanizsáról. A rendelkezésre álló egyházlátogatási jegyzőkönyvekben erre nincs utalás, egyéb forrás pedig pillanatnyilag nem ismert, így ezekkel a megállapításokkal érdemben nem tudtunk foglalkozni. 43 Rózsa 1997, 47. 44 Rózsa 1993, 4, Barbarits, 274, Pfeiffer 1947, 41—48. Egyházlátogatási jegyzőkönyvek az 1692, 1693, 1698, 1699. évekből. Kan. Víz. Zagr. 70/1. 569—571. 755—758. 71/11. 196—199. 72/111. 432—433. 45 Kan. Víz. Zagr. 70/1. 273. Méri, 53. Szent Miklós templom. 46 L. a 45. sz. jegyzetet. A Szécsiszigetnek nevezett település mintegy 40-50 km-re van Kanizsától. A korabeli térképeken csak ez az egy falu szerepel ezzel a névvel. L. Mérey, T. 1996, 1—4. Térképmellékletek Zala vármegyéről. 47 Rózsa 1993, 10—11, Méri, 48. 48 Rózsa 1993, 7—8, Pfeiffer 1947, 45. Kan. Víz. Zagr. 71/11. 196—199. 49 Pfeiffer 1947, 45. 50 Kan. Víz. Zagr. 70/1. 564. 1692. 51 Rózsa 1993, 8. 52 Uo. 53 Kan. Víz. Zagr. 72/111. 494. 54 MOL Keresztelési anyakönyv A 3787 321—334. 55 História Missionis Marosvásárheliensis Societatis Jesu ab anno 1702. Marosvásárhely (Tirgu Mures, Románia) plébániatemplom; TGyM, Dénes Gyula feljegyzése. 56 Kéringer, 99—103. 57 MOL Egyházi anyakönyvek A 3787. 58 Uo. 59 MOL Keresztelési anyakönyvek A 3787. Az említettek életéről nem sikerült adatokat találni. Pfeiffer János 1987-ben megjelent műve a plébánosként emlegetett papok nevét nem tartalmazza. 60 Takács—Pfeiffer, 111. 61 MOL Jezsuita anyakönyv A 3787. 62 Takács—Pfeiffer, 110. A hivatkozott kézirat ma már nincs meg, vagy ismeretlen helyen lappang. A szerző által hivatkozott templomról senki más nem írt, még Halis sem. A kézirat valószínűleg egy rendháztörténet lehetett, készülésének idejére Takács Ince nem hivatkozott. Ezt azért kell hangsúlyoznunk, mert az ehhez hasonló rendháztörténeteket jóval a hivatkozott események után foglalták írásba, és nem tudjuk, milyen forrásokat használhattak fel. Ebből az következik, hogy adataik felhasználását kellő kritikával kell kezelni, mint ahogy a Szomolányi Antal által írni kezdett História Domus adatait is. 332 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 63 Karácsonyi 1923, I. k. 119—120. MOL DL 18310. 64 Uo. II. k. 285. 65 Uo. II. k. 297. 66 Uo. I. k. 133—135. 67 Uo. I. k. 297. (A hivatkozott művek könyvészeti adatait nem soroljuk fel.) 68 Török, 162. 69 ZML A Nagykanizsai Ferences Rendház iratai XII. 7. Berge adománylevele. Rózsa, MÉRLEG, 33—34. „Gróf Berge György Kristóf (született 1647. július, meghalt 1709) a sziléziai Herrdorf nemzetségi székhelyén a 15. század eleje óta előforduló nemesi család 18. század elején kihalt grófi ágának tagja, akit 1694-ben emeltek birodalmi grófi rangra. Cs. és kir. kamarás, Generalfeld-wachtmeister (vezérőrnagy) és udvari haditanácsos lett. (Siebmacher''s grosses und allgemeines Wappenbuch. Band VI. 4. Abt. Ausgeschener Preussscher Adel. Provinz Schlesien, Bearbeitet von G. A. mülverstedt, illustriert von A. M. Hildebrandt. Nürnberg, 1874. Családi címer a kötet 5. képes tábláján.)" Berge nem állt egyedül vélekedésével, ugyanis Rupp Jakab hozzá hasonlóan figyelmen kívül hagyta könyvében a rendtartománybeli különbséget, és a ladiszlaitákat évszázadok óta Kanizsán élőknek tekintette. 70 Uo. 71 Takács—Pfeiffer, 113. 72 Uo. 73 ZML IV. Közgy. jkv. 1555—1750. 269, 332, 344, 355, 358, 380, 409. 74 Halis 1899, 17. 75 L. a 73. sz. jegyzetet. 75/a Horváth—Kostyál alapján. 76 Takács—Pfeiffer, 122. VÉL Fragmenta. 1747. évi canonica visitatio; MOL X 4439 10496. 77 Horváth—Kostyál alapján. A belső tér művészettörténeti értékelése Kostyál László tanulmányában. 78 L. a 76. sz. jegyzetet. 79 Takács—Pfeiffer I. k. 121, Horváth—Kostyál, 11—16. 80 ZML XII. 7. A ferences rendház iratai. 1824. évi canonica visitatio. 81 Takács—Pfeiffer I. k. 122. Az 1747. évi jegyzőkönyv nem ismerteti az oltárok patrónusát, azt pedig nem tudjuk, hogy Szomolányi Antal adatainak mi a forrása, ezért Takács Ince erre való hivatkozását nem tekintjük hitelesnek. 82 MOL X 4439 10497 507. R 83 1 centenárium (mázsa) = 100 font = 56 kg 84 ZML XII. 7. 1778. évi canonica visitatio 85 Takács—Pfeiffer I. k. 117. 86 Fuxhoffer, 122. 87 Takács—Pfeiffer I. k. 117. 88 Uo. 118—119. 89 Uo. 119. 90 Schematizmus almae provinciáé S. Ladislai Regis ordinis minorum S. R Francisci regulares observantiae ad annum 1835, 1838, 1839. 91 Takács—Pfeiffer II. 706. 92 Acta Ord. Franc. N. 8. 1745. 93 Takács—Pfeiffer I. 220—221. 94 Acta Ord. Franc. N. 43. 1777. 95 Acta Ord. Franc. Szám nélküli, 1782. március 22. 96 Rózsa 2000, 25—26, Pfeiffer 1947, 113—114. 97 Uo. 98 VÉL Acta parochialia. Fasc. 5. N. 56. 1757. 99 Uo. N. 55. 100 Barbarits, 238. Az 1747. évi canonica visitatio jegyzőkönyvében is olvasható. VÉL Prot. Episc. 2/43. 101 VÉL Prot. Episc. 10/61. 1745. 102 Takács—Pfeiffer II. k. 661—664. ,03 Uo. I. k. 172—174. 104 Pfeiffer 1947, 14. VÉL Prot. Episc. 5/302. 1740. január 2-án kelt királyi rendelet. 105 VÉL Acta Parochialia Fasc. 5. N. 37. 106 Uo. N. 67. 107 Tjkv. I. 196, 207. (eredeti: 39, 47.) 108 ZML Nagykanizsa város tanácsülési jegyzőkönyvei V. 1501/a 1807. 109 Takács—Pfeiffer I. k. 114. 110 L. 96. sz. jegyzetet. 1.1 Takács—Pfeiffer II. k. 761. 1.2 1 jugerum = 1 hold, kb. 1000 négyszögöl területnek felel meg. 113 MOL X 4439 21079 VIII. fejezet 29. §. 1.4 MOL X 4439 21084. 1.5 Uo. 1.6 Tjkv. 1. 113. (eredeti: 19.) 1.7 Tjkv. 1. 215. (eredeti: 44.) 1.8 VÉL XII. 7. 1778. évi canonica visitatio. 119 Nagykanizsa jelenlegi plébánosa nem tudja, hogy mi lett ezekkel a régi egyházi szerekkel. 120 L. Fogalomtár. 121 A zsinatok történetének jelentős egyháztörténeti irodalma van. A veszprémi zsinatok történetére l. Solymosi; benne rövid összefoglalás. 122 Solymosi, 23. 123 VÉL Prot. Episc. 2/81. 1746. június 22. 124 Karácsonyi 1985, 201—202. 125 MOL X 4439. A 3787. 126 Takács—Pfeiffer I. k. 128. 127 Takács—Pfeiffer II. k. 742—744. 128 Tüskés, 98—99. 129 MOL X 4439 3791. 130 Padányi, 332. 131 VÉL V. 1501. 1825. Takács—Pfeiffer I. 123. 132 MOL P 1313 J. 13. M. 387. N. 34. 1768. (Batthyány család majoratus.) VÉL Fasc. V. N. 65. 133 VÉL XII. 7. 1824. évi canonica visitatio. 134 Uo. 1778. évi canonica visitatio. 333 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 135 Uo. 1824. évi canónica visitatio 7/a Az ossarium régi csontok tárolására szolgáló terem. ,36 VÉLProth. Episc. 19/153. 137 Uo. 18/201. 138 Takács—Pfeiffer II. 625. 139 Fallenbüchl, 186, Rupp, 270—271. 140 Uo. 141 Takács—Pfeiffer II. k. 687. (Az ide vonatkozó 436. sz. lábjegyzet pontatlan, az eredeti kéziratban szereplő hivatkozás a helyes.) 142 Magyar Piarista Rendtartomány központi levéltára. Magyar Tartományfőnökség lt. Forulus 14. Fasc. 3. Pap J. alapján. 143 Degré 1990 144 Kilián 1992, 1994 145 VÉL Acta Franciscanorum Fasc. 4. N. 25. 146 VÉL Acta Francisanorum 19/181. 147 MOL X 4439 A 3787—3788. Keresztelési, házassági anyakönyvek. 148 Körmendi Imre 1670-ben született, valószínűleg Csejtén. 15 évesen lépett be a jezsuita rendbe. Kanizsán és Marosvásárhelyen kívül Kolozsvárott működött. Itt halt meg 1733-ban. Egyházi beszédeket és himnuszokat írt. (Ladislaus Lukács S I Catalogus Generális seu Nomenclátor biographicus personarum Provincia Austriae Societatis Jesu. 1551—1773 pars II. Roma, 1987. 770. 149 Takácsi. 1998, 90. 150 MFL Pécsi rendház iratai; „A Ferences rend története" című kötet. A dőlt betűvel szedett neveket és időpontokat a pécsi rendháztörténetben az „intermedia" gyűléseken részt vettek névsora alapján tudjuk közölni. 151 1703-ban már volt Mohácson plébános. (Unyi, 28.) 152 Az 1778. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint akkor 36 éves. 153 Schematizmus almae provinciáé S. Ladislaus Regis ordinis minorum S. P. Francisci regulares observantiae ad annum 1835, 1838, 1839 154 A felhasznált források: nagykanizsai keresztelési és házassági anyakönyvek (VÉL Acta Parochialia, Proth. Episc. 12/289, 12/652, 15/6, 19/154; schematizmusok: 1835, 1838—1839. A neveket mindig a forrásban előforduló eredeti alakban közöljük. 155 MZsO VII. k. 252. 156 Barbarits, 251. 157 MZsO XV. k. 354. 158 Barbarits, 255. Sámuel Jaarynak, az Izraelben élő magyarországi zsidó történetet kutató profeszszornak a közlése. 159 Barbarits, 253. 160 Uo. 155. 161 Uo. 252. Németh L. 2002, ZML IV. 1/b N. 22, 1781. március 15. N. 4. 1782. január 14. 162 Barbarits, 257. 163 TGyM A/ 1190—81. Dénes Gyula: A nagykanizsai zsidó temető. Kézirat, 1974. ZML IV. 1/b N. 1103 1828. március 17. 164 Corpus Juris Hungarici (Magyar Törvénytár). Budapest, 1896. 175—176. Az izraelita hitfelekezetnek hivatalosan ekkortól vannak csak anyakönyvei. 165 Major, 7, Schöner, 10—20. 166 A „Budapesti zsidó múzeum" (Budapest) az 1769. évet jelöli meg a könyv megjelenése éveként, ez azonban nem valószínű. Mind Schöner Alfréd, mind Major Ilona tanulmánya az 1792. évet tartja helyesnek, de ezt az évet adta meg Toronyi Zsuzsa, a levéltár vezetője is, amikor a fedőlapról leolvasta a dátumot. 167 Major, 13—22. 168 Hidvégi, 216—217, Vdlányi 1891 ,69 Villányi 1891, 55. Fischer tájképeket festett. Képe a Nemzeti Galériában is megtalálható. (Magyar Művészet történet I. k.) 170 Löw—Kulinyi, 177—178. Löw Immánuel apjáról írt életrajzában utalt arra, hogy 1845-ben apja és a kanizsai hitközség akkori vezetői között a nézeteltérések úgy elmélyültek, hogy nem szívesen maradt volna a városban. 171 Kármán, 6—7. A szerző beszéde a szegedi izraelita hitközség díszgyűlésén hangzott el. 172 Füves 1972, 292—294. 173 TGyM OKM 72. 4. 1. Tjkv. 3. 1798. március 30. 174 Karlovaci ortodox schematizmus. Karlovac, 1900. 175 Nagykanizsai görögkeleti hitfelekezet keresztelési anyakönyve. I. k. 1791—1828. Szerb Ortodox Egyházművészeti Gyűjtemény, Könyvtár és Levéltár, Szentendre. Munkánk során érdemben nem használtuk fel Bogdanovic Lázár: A Szent Miklósról elnevezett nagykanizsai görögkeleti szerb egyház című művet. Ennek oka az, hogy a kötetben publikált anyag nem hivatkozik forrásokra, s az ott leírtakat jelen tanulmányba nem kívántuk átvenni. Véleményünk az volt, hogy bármely egyháztól csak olyan adatokat írjunk le, amelyeket levéltári forrásokkal alá tudunk támasztani, illetve az irodalomból olyan adatokat idézzünk, amelyek nem álltak szemben más források adataival. 176 Archeografszki Prilozi 9. szám. Belgrád, 1987, 204, 218, 228, 10/11. szám. 1988/1989. 173—174. 177 Füves 1960, 234—235. A szerzőnek azokat az adatait, amelyeknél nem hivatkozott forrásra, tanulmányunkban nem használtuk fel. 178 Nagykanizsa, keresztelési anyakönyv, 1791— 1828. 179 Uo. 180 VÉL Acta Parochialia 13/79. 334 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 Mária Kéringer Die Kirchen von Nagykanizsa zwischen 1690 und 1848 Im Jahr 1526 und dann nach 1541 begann eine neue Ära in der Geschichte Ungarns. Die Herrschaft der Türken und der Zerfall des Landes in drei Teile führten nicht nur zu einem wirtschaftlichen Niedergang und zur Ausbeutung, auch der Glaube der Menschen wurde durch die tagtägliche Unsicherheit zerrüttet. In den besetzten Gebieten durften keine Bischöfe leben und sie durften keine Rechtssprechung ausüben. Das bedeutete für das tägliche Leben, dass die kirchliche Versorgung der katholischen Gläubigen in den besetzten Gebieten nicht geregelt war. Im Verlauf des 17. Jahrhunderts gab es unzählige Versuche, dass religiöse Leben der Gläubigen in den eroberten Gebieten zu verbessern, ein wirklicher Durchbruch konnte jedoch nicht erzielt werden. In diesen Jahren war die Missionsarbeit der Jesuiten in diesem Gebiet, so auch in Kanizsa, von besonders bestimmender Bedeutung, über die Anwesenheit der Franziskaner in Kanizsa zwischen 1600 und 1690 allerdings gibt es nicht einmal indirekte Angaben. So müssen wir annehmen, dass sie nach der Eroberung der Burg 1600 zum Teil getötet, zum Teil geflohen waren und vermutlich wegen der späteren Anwesenheit der Jesuiten nicht mehr zurückkehrten. Während der Zeit der Türkenherrschaft wurden alle mittelalterlichen Kirchen und Kapellen der Stadt zerstört und verschwanden, Die Festung wurde umgebaut und von den mittelalterlichen Kirchen blieben den Nachkommen, die zur Zeit der Befreiung lebten, nicht einmal eine Erinnerung. Das bedeutet selbstverständlich, dass die Einwohnerschaft vollständig neu war, von den einstigen Bewohnern blieben keine Nachkommen. Der Befreiung der Stadt Kanizsa von den Türken machte dem 100 Jahre währenden Krieg und Leid ein Ende, und obwohl noch viele Jahre vergehen mussten, bis das Leben wieder in seinen gewohnten Bahnen verlief, konnten die ersten Schritte nach dem 13. April 1690 getan werden. Die Nachricht markiert ein so wichtiges Ereignis, dass die benachbarten Ladislaiter Konvente dieses Ereignisses gedachten. In der befreiten Festung wurde am 16. April 1690 eine „Gedenkmesse" in der Kirche abgehalten, die „von zwei jesuitischen Priestern in Anwesenheit eines vornehmen Bischofs zelebriert wurde." Von einer Moschee, die zu einer katholischen Kirche geweiht wurde, ging das Leben der katholischen Kirche aus. Die kommenden Wochen und Monate vergingen mit der Wiederbelebung des christlichen Lebens. Man begann mit der Führung der Kirchenbücher: sowohl die Jesuiten als auch die nach dem Hl. László benannten Mönche der Ordensprovinz der Franziskaner führten die Personenstandsregister — wenn auch manchmal etwas mangelhaft. Auf Grund der zur Verfügung stehenden zeitgenössischen Quellen konnten wir nur über eine Kirche die in Betrieb war zweifelsfreie Angaben erhalten, über die Holzkirche, die zu Ehren Mariä Himmelfahrt geweiht wurde und die sich 1702 in der Festung befand. Zwischen 1692 und 1701 wurden fünf kirchliche Protokolle angefertigt, die mit unterschiedlicher Genauigkeit über diese Kirche berichteten, und aus denen wir etwas über den Zustand des Kircheninneren und die Ausstattung der Kirche erfahren können, und auf Grundlage der Inventur, die sich im Taufmatrikel findet, konnten wir uns auch ein Bild über die kirchlichen Utensilien machen, von denen ein Teil vermutlich nach der Zerstörung der Kirche am Ort verblieben ist. Aus den Aufzeichnungen des História Domus von Marosvásárhely können wir allerdings auch erfahren, welche Gegenstände von den flüchtenden Jesuiten aus Kanizsa mitgenommen wurden. Für die Seelsorge in Kanizsa blieben die oben bereits genannten Ladislaiter Franziskaner. Die zur Verfügung stehenden Quellen gaben keine Auskunft darüber, ob die beiden Mönchsorden getrennte Kirchen hatten, oder ob beide dieselbe Kirche nutzten. Die Angaben, die in der Literatur zu finden sind, geben keinen ausreichenden Beweis dafür, dass zwei Kirchen existierten. Bis 1696 schien sich die Stellung der Ladislaiter Franziskaner in Kanizsa soweit gefestigt zu haben, denn sie erhielten einen Schenkungsbrief vom damaligen Festungskommandanten, Kristóf György Berge, für den Bau eines Klosters und einer Kirche. Nach der Absicht des Spenders, der oft sah, wie erbärmlich die Beerdigung der Toten war, aber auch, dass die Mönche gebildet waren, waren die Mönche der Spende würdig, und er meinte, dass „die Ordensmitglieder auf Grund ihrer seelischen Frömmigkeit und dem Eifer geeignet seien, ihre Tätigkeit in Kanizsa für einen Zeitraum von mehreren hundert Jahren" auszuüben und dass sie den Erwartungen entsprechen, auf die man sich stützte. An die Spende wurden vier Bedingungen geknüpft. Die Protokolle der Kirchenbesichtigungen beweisen, dass die Kirche im 18. Jahrhundert kontinuierlich durch Erweiterungen erbaut wurde. Für die verschiedenen Bauphasen gibt es nur indirekte 335 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 Angaben. Von den 20-er Jahren des 18. Jahrhunderts an unterstützte auch das Komitat Zala den Bau der Kirche mit Geldspenden. Der Bau des Klosters ging etwas schwieriger vonstatten, aber darüber geben weder die Protokolle, noch die sonstigen Quellen Auskunft. Als letztes entstand 1810 der Kirchturm, und obwohl man hin und wieder vom Bau zweier Kirchtürme ausgeht, gibt es darüber keine baulichen Angaben. Die Kirche zeigte von außen ein eher bescheidenes Bild, die Innenausstattung war dafür umso glanzvoller. Außer dem Hauptaltar, der dem Hl. Josef geweiht wurde, beschreibt die Aufzeichnung des Besuchs von 1747 noch sechs weitere Altäre: den Altar des Hl. Franz von Assisi, der Jungfrau Maria und des Hl. Anton, sowie zwei namenlose Altäre, die in der „Zukunft" benediziert werden sollten. Aus dem Besuchsprotokoll geht hervor, dass die vier bereits benedizierten und die beiden noch nicht benedizierten Altäre aus einer früheren Zeit stammen. Mit der Verzierung des Kircheninnenraumes beschäftigte sich das Besuchsprotokoll von 1824 besonders ausführlich. Darin ist bereits von acht Altären die Rede: der Altar für die unbefleckte Empfängnis, des Hl. Anton von Padua, des Hl. Erasmus, des Rochus, des Hl. Kreuzes, der Hl. Jungfrau von Loretto, der Hl. Anna, des Hl. Franz von Assisi und des Hl. Didak, als neunter Altar wurde der zu Ehren des Hl. Josef errichtete Hauptaltar benannt. Außer der Pfarrkirche gab es noch zahlreiche andere Sakralistitutionen in der Stadt. Bis zur Mitte des 18. Jahrhunderts war auf dem Friedhof die dem Hl. Johannes von Nepomuk geweihte Kapelle in Betrieb, die von der Stadt 1765 für die Piaristen, die sich zu der Zeit ansiedelten und eine Schule eröffneten, aus Stein neu errichtet wurde. In den Kirchenbesuchsprotokollen aus dem Jahre 1778 ist schon von drei Kapellen die Rede und nach den 1824 protokollierten Angaben existierten in der Stadt und ihren Außenstellen insgesamt neun Kapellen. Der Neue Friedhof von Kanizsa wurde 1770 eröffnet. Darüber hinaus gab es in Kanizsa eine Dreifaltigkeitssäule und eine Zeit lang gab es auch ein Denkmal des Hl. Johannes von Nepomuk. An den Ausfallstrassen der Stadt und in den Weinbergen fanden sich zahlreiche Holz- und Steinkreuze. Organisatorisch gehörte die Kirche von Kanizsa zur Diözese Veszprém. Diese Tatsache wurde allerdings im 18. Jahrhundert vom Erzbistum Zagreb bestritten und es kam zu Jahrzehnte dauernden Prozessen zwischen den beiden Diözesen. Zu Zeiten des Márton Padányi Bíró erreichten diese Streitigkeiten ihren Höhepunkt, aber in den 60-er Jahren des 18. Jahrhunderts wurde einigermaßen Ordnung in die Angelegenheit gebracht. Für die Franziskaner als Bettelorden bedeutete es eine schwierige Aufgabe, die täglich benötigten Lebensmittel und sonstigen wichtigen Artikel zu besorgen oder herzustellen. Die einzelnen Bettelorden hatten die Gebiete, in denen sie um Almosen baten, „aufgeteilt", aber nicht jeder hielt sich immer daran, und so kam es zu häufigen Diskussionen. Die einzelnen Ordensprovinzen übertraten häufig den verabredeten Rahmen und dies führte in den Jahren um 1700 zu zahlreichen Konflikten. Die Probleme wurden zwar vorübergehend teilweise gelöst, traten aber im Laufe des Jahrhunderts immer wieder aufs Neue auf. Über den Glauben der Menschen geben die überlieferten kirchlichen Traditionen und Bräuche Auskunft. Die aus den Jahren 1702 und später 1762 bekannten Konskriptionen enthalten im Allgemeinen, aber auch auf Monate und Tage aufgeschlüsselt, all die Vorschriften, nach denen sich das kirchliche Leben im Alltag wie an den Feiertagen gestaltete. Die Prozessionen wurden für die Menschen in Kanizsa und seiner Umgebung zu gesellschaftlichen Zusammenkünften, in der zweiten Hälfte des 18. Jahrhunderts wurden bereits jährlich 18-mal solche Prozessionen veranstaltet. Aber auch anderen Formen der kirchlichen Organisation entstanden: verschiedene fromme Gesellschaften wollten den Gläubigen bei ihren täglichen religiösen Problemen helfen. In Kanizsa existierten die Gesellschaften der Altarsakramente und andere Bruderschaften. Auf Grundlage der überlieferten Quellen können wir — wenn auch nicht vollständig — die Namensliste der Jesuiten- und Franziskanerpater zusammenstellen, die in Kanizsa gewirkt haben. Doch durch den Mangel der Quellen bleiben zahlreiche Bereiche des religiösen Lebens in Kanizsa weiße Flecken und man kann nur hoffen, dass das nicht für immer so bleibt Die Bevölkerung von Kanizsa wuchs seit der Mitte des 18. Jahrhunderts sprunghaft an und bei diesem Anstieg spielten die Juden, die sich in der Stadt niederließen, eine bedeutende Rolle. Es ist interessant, dass viele Familien aus der Domäne Rechnitz der Batthyánys kamen, deren Mitglieder gegen Ende des 18. Jahrhunderts zu bedeutenden Bürgen der Stadt Kanizsa wurden. In den 80-er Jahren entstand die jüdische Glaubensgemeinde. Auch die Namen einiger Rabbis sind erhalten geblieben, aber auf Grund der fehlenden Dokumente kann das religiöse Leben der Glaubensgemeinschaften nur lückenhaft rekonstruiert werden. Der aus Mähren stammende Lipót Low, der 1842 in die Stadt kam, sorgte in den wenigen Jahren, in denen er in Kanizsa wirkte, für ein religiöses Leben mit modernen Zügen. Er reformierte die kirchlichen Schulen, er führte den Gottesdienst in ungarischer Sprache ein und er tat viel für den geistigen Aufstieg der Kanizsaer Juden. 336 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 Der wichtigste Verein der jüdischen Glaubensgemeinschaft war die Chevra Kadisa. Ihre Arbeit in der Stadt begann vermutlich schon vor 1792, aber das Datum des Buches, das der Nachwelt geblieben ist, ist von 1792. Verfasser des Buches war der in Kabold geborene Jizchak Eisek. Der illustrierte Teil des Buches zeigt den wichtigsten Moment der Vereinstätigkeit, nämlich, was alles zu tun ist, wenn eine Person im Sterben liegt oder nach ihrem Tod. Ein anderer wichtiger jüdischer Verein war der Verein zum Besuch der Kranken (Bikur Cholim), auch hier wurden der Nachwelt Erinnerungen überliefert, deren Inhalt jedoch erst noch erschlossen werden muss. Über die Existenz des Vereins „Ewige Flamme" erfährt die Nachwelt nur etwas durch die erhaltene Sammelbüchse, ebenso wie die anderen Gegenstände, die unabdingbare Bestandteile des religiösen Lebens im Alltag und an Feiertagen waren. Zwischen 1690 und 1848 gab es in Kanizsa auch eine griechisch-orthodoxe Kirche. Die Zahl der Gläubigen lag bei einigen Dutzend, die sich in den 60-er Jahren des 18. Jahrhunderts endgültig in der Stadt niedergelassen hatten. Über den Bau einer Kirche gibt es keine Angaben, man kann aber davon ausgehen, dass sie Ende der 80-er Jahre fertig gestellt und eingerichtet war. Die Popen kamen zunächst vermutlich nur für kurze Zeit aus dem Kloster von Lepavina nach Kanizsa, lebten aber gegen Ende des 18. Jahrhunderts möglicherweise schon dauerhaft in der Stadt (dies kann nicht durch Quellen bewiesen werden). Die Kircheninventurliste, die aus dem Jahre 1792 erhalten geblieben ist, beweist, dass es eine funktionierende griechisch-orthodoxe Gemeinde gab, die auch die verschiedenen religiösen Zeremonien durchführte. Die Inventur gibt ein umfassendes Bild über die vorhandenen Einrichtungsgegenstände, über kleinere Ikonen und Bücher, die man als Leihgabe vom „Mutterkloster" erhalten hatte. 1798 brannte die Kirche nieder und die in der Inventurliste aufgeführten Gegenstände sind vermutlich ebenfalls ein Opfer der Flammen geworden. Um 1800 wurde ein neues Gebäude errichtet und vermutlich auch mit den notwendigen Gegenständen ausgerüstet. Die Namen der Popen, die zu dieser Zeit in Kanizsa tätig waren, sind durch die Standesregister bekannt. Außer den Anhängern der drei vorgestellten Konfessionen lebten noch wenige calvinistische und protestantische Einwohner in Kanizsa, aber in der von uns behandelten Zeit war ihre Zahl unbedeutend. Sie verfügten in Kanizsa über keine eigenständige Kirche oder deren Institutionen, zumindest ließen sich keine Angaben dazu finden. Wir haben einen Überblick über die mehr als 150- jährige Geschichte der Kirchen in Kanizsa gegeben. Obwohl uns von keiner der Kirchen vollständig Quellen zur Verfügung stehen, haben wir versucht, auf Grundlage der wenigen erhaltenen Quellen das religiöse Leben der Stadtbevölkerung zu rekonstruieren. Trotz der vielen Gegensätze und der sich aus den alltäglichen Problemen ergebenden unterschiedlichen Ansichte lebten die Angehörigen der drei Konfessionen doch friedlich nebeneinander. Hin und wieder gab es Diskussionen darüber, wie der eine oder andere Feiertag zu gestalten sei, aber diese Fragen konnten letztendlich immer wieder gelöst werden. Es blieben mehrere unbeantwortete Fragen und weiße Flecke, stehen doch einige der Quellen nur für sich selbst und in keinerlei Bezug zu anderen Ereignissen, und so mussten wir häufig darauf verzichten, diese Quellen zu verwenden. Man kann nur hoffen, dass die fehlenden Dokumente doch noch einmal auftauchen und wir ein vollständiges Bild vom religiösen Leben der Kanizsaer vor Jahrhunderten erhalten. Bildunterschriften: 1. Die unbefleckte Empfängnis der Maria. Hauptaltar der Pfarrkirche von Marosvásárhely (aufgenommen von Mária Kéringer). 2. Kanzel. Pfarrkirche St. József. György Thúry Museum, Fotoarchiv, 8411. (Aufnahme von Zoltán Hohl.) 3. Kanzel in der Pfarrkirche St. József. György Thúry Museum, Fotoarchiv, 5425. (Aufnahme von Zoltán Hohl.) 4. Statue des Hl. Florian. Pfarrkirche St. József. György Thúry Museum, Fotoarchiv, 5426. (Aufnahme von Zoltán Hohl.) 5. Franziskanerkloster, Teil des Korridors. György Thúry Museum, Fotoarchiv, 5734. (Aufnahme von Zoltán Hohl.) 6. Tür des Speisesaals aus dem Franziskanerkloster von Nagykanizsa. György Thúry Museum, Fotoarchiv, 5396. (Aufnahme von Zoltán Hohl.) 7. Dreifaltigkeitssäule. (Nagykanizsa, Kossuth tér) György Thúry Museum, Fotoarchiv, 5536. (Aufnahme von Zoltán Hohl.) 8. Die Synagoge von Nagykanizsa. György Thúry Museum, Fotoarchiv, 5397. 9. Grabdenkmal von Moses Löwenstein (Vorderansicht). Nagykanizsa, Jüdischer Friedhof. (Aufnahme und Eigentum von Ilona Major.) 10. Grabdenkmal von Moses Löwenstein (Rückansicht). Nagykanizsa, Jüdischer Friedhof. (Aufnahme und Eigentum von Ilona Major.) 11. „Die Tiere der Hölle". Das Nagykanizsaer Chevra Kadisa Buch. (Aufnahme und Besitz von Ilona Major.) 337 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 12. „Die Waschung des Toten". Das Nagykanizsaer Chevra Kadisa Buch. (Aufnahme und Besitz von Ilona Major.) 13. „Bitte um Vergebung des Toten". Das Nagykanizsaer Chevra Kadisa Buch. (Aufnahme und Besitz von Ilona Major.) 14. „Auf dem Friedhof". Das Nagykanizsaer Chevra Kadisa Buch. (Aufnahme und Besitz von Ilona Major.) 15. „Die Trauerreihe". Das Nagykanizsaer Chevra Kadisa Buch. (Aufnahme und Besitz von Ilona Major.) 16. „Süvet ül". Das Nagykanizsaer Chevra Kadisa Buch. (Aufnahme und Besitz von Ilona Major.) 17. Etroghalter. (Platte mit Henkel.) Aufschrift: „Diese Platte ist Eigentum des Bikur Cholim Vereins Kanizsa" 1804. Ungarisches Jüdisches Museum. 18. Etroghalter. (Pokal mit Deckel.) Aufschrift: „Dieser Kelch ist Eigentum des Chevra Kadisa Ner Tamid Vereins Kanizsa". Augsburger Beglaubigungssiegel aus dem 17 Jahrhundert. Ungarisches Jüdisches Museum. 19. Jad (Toraindex). Kanizsaer Glaubensgemeinschaft. Ungarisches Jüdisches Museum. 20. Rimonpaar aus Nagykanizsa. Ungarisches Jüdisches Museum. 21. Hanukkia. Ungarisches Jüdisches Museum. 22. Karitative Sammelbüchse der Kanizsaer Glaubensgemeinschaft. 1842. Ungarisches Jüdisches Museum. 23. Pokal mit Deckel. Auf dem Deckel eine hebräische Aufschrift. Ungarisches Jüdisches Museum. 24. Silberne Torahülle aus der Kanizsaer Synagoge; auf den beiden seiten Moses und Aron. Ungarisches Jüdisches Museum. 25. Gewürzständer aus Nagykanizsa. 1831. Ungarisches Jüdisches Museum. 26. Silberner Kelch. 1803. Aufschrift: „Eigentum der jüdischen Glaubensgemeinschaft Kanizsa." Ungarisches Jüdisches Museum. 27. Torakrone. 1796. Kanizsaer Glaubensgemeinschaft. Ungarisches Jüdisches Museum. 28. Pfarrsiegel von Anatolij Markovich, 1828. (Nagykanizsa, Griechisch-orthodoxe Taufmatrikel, 1828.) Sammlung der Serbisch-orthodoxen Kirchenkunst, Bibliothek und Archiv; Szentendre 29. Vorderer Einband des Evangelienbuches (Nagykanizsa). (Sammlung der Serbisch-orthodoxen Kirchenkunst, Bibliothek und Archiv; Szentendre.) 30. Hinterer Einband des Evangelienbuches (Nagykanizsa). (Sammlung der Serbisch-orthodoxen Kirchenkunst, Bibliothek und Archiv; Szentendre.) 338 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 Mária Kéringer The Churches of Nagykanizsa between 1690 and 1848 In 1526 and 1541 a new era began in the history of Hungary. The Turkish occupation and division of the nation into three parts not only resulted in the economic decline and depletion of the nation but also disintegrated its religious life and added uncertainty to everyday life. Bishops were not allowed to reside in the conquered areas, nor could their exercise their authority. In everyday life this meant that Catholics living in the occupied areas had no access to church-provided services. In the course of the 17th century there were countless attempts to improve religious life for the inhabitants of these areas, but no major breakthroughs were achieved. During this period the Jesuit mission became of increasing importance in the occupied region, thus in Kanizsa as well; in contrast, there is no data, even indirect, of a Franciscan presence in Kanizsa between 1600 and 1600. Consequently it must be assumed that they either died or fled following the occupation of the castle in 1600 and did not return later, probably due to the new Jesuit presence. During the Turkish era every medieval church in the town was utterly destroyed and the fortress was rebuilt; as early as the Liberation there were no physical remains of the medieval churches for posterity. Naturally, this means that the population had been completely exchanged; the former inhabitants left no descendants. The liberation of Kanizsa from Turkish rule put an end to 100 years of constant war and suffering, and although it took many years for life to return to normal, the first steps can be dated at April 13, 1690. The event was considered such important news that it was recorded by the nearby Ladislite convents. On Sunday, April 16, a „thanksgiving mass" was held in the temple of the liberated fortress, where „two Jesuit priests held services in the presence of a prominent bishop." In a mosque converted into a Catholic church, Catholic religious life resumed. The weeks and months that followed saw a reorganization of Christian life. Church archives were begun: registers of births, deaths and marriages were by both the Jesuits and the monks of the Franciscan parish named after St. László, albeit with occasional omissions. Based on available contemporary sources, only one church is indisputably documented to have been in operation: the wooden Church of the Ascension of Mary in the fortress until 1702. Between 1692 and 1701 five canons of ecclesiastical visits to this church were made, with varying degrees of detail, from which one may derive a picture of interior and furnishings of the church and, based on the inventory in the baptismal registry, of the religious objects, some of which presumably remained after the church was destroyed. At the same time, an entry in the História Domus of Marosvásárhely also lists what objects were taken away by the Jesuits when they left Kanizsa. The religious guidance of Kanizsa was left to the Ladislite Franciscans mentioned above. Available sources provide no indication whether the two monastic orders had separate churches, or both used the same church. There is no convincing evidence of the existence of two churches. The solidification of the Ladislite Franciscan presence in Kanizsa by 1696 is indicated by a letter of donation for the construction of a cloister and church from György Kristóf Berge, captain of the garrison at that time. According to Berge, inasmuch as he considered the current method of placement of the dead to be pitiful and unsatisfactory, and the friars were learned men, he believed them to be worthy of the donation „on the basis of the spiritual piety and zeal of the members of the order, and in their centuries-long actions in Kanizsa" they would meet the expectations he had of them. The donation was subject to four conditions. The ecclesiastical visitation canons show that the church was constructed amid continuous expansion in the 18th century. The phases of construction are not wholly clear. Beginning in the 1720''s, Zala County also provided cash donations for the construction of the church. Construction of the cloisters progressed more slowly, but neither the canons nor other sources provide direct information on this. Finally, the church tower was finished in the 1810''s, and although two towers are thought to have been built, there is no architectural data to this effect. The church exterior was rather humble, but the interior was more lavish. In addition to the main altar to St. Joseph the 1747 visitation canon lists six other altars: to St Francis of Assisi, the Virgin Mary and St. Anthony, plus two unnamed, which would be dedicated „in the future." The visitation canon mentions four dedicated and two undedicated altars. The most detailed description of the church interior is in the 1824 visitation canon. Here eight altars are listed: to the Immaculate Conception, St. Anthony of Padua, SS. Erasmus and Roch, the Holy Cross, the Virgin of Loretto, St. Anne, St. Francis of Assisi and St. Didac, with the ninth being the main altar to St. Joseph. In addition to the parish church there were numerous other sacred buildings in the town. Until the 339 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 middle of the 18th century there was a chapel to St. John Nepomuk in the cemetery; in 1765 the town reconstructed the chapel of stone for the Piarists who established an order and opened a school at that time. The 1778 visitation canon mentions three chapels, while the 1824 canon lists a total of nine chapels for the town and outparish. Kanizsa opened a new cemetery in 1770. Additionally, there was a statue to the Holy Trinity in Kanizsa, and for a while a statue of St. John Nepomuk as well. Countless stone and wooden crosses were on the sides of the roads out of town, and in the vineyards. Administratively the church of Kanizsa belonged to the diocese of Veszprém. This fact was disputed in the 18th century by the Archbishops of Zagreb, leading to decades of litigation between the two dioceses. This culminated at the time of Márton Padányi Bíró, but by the 1760''s the situation was to an extent resolved. As a mendicant order, the Franciscans faced serious difficulties in obtaining or producing the foods and other articles needed for everyday sustenance. The various mendicant orders „divided up" the zones for requesting alms, but these were not always observed, leading to numerous disputes. Certain orders consistently went outside their specified zone, resulting in a number of conflicts in the 1700''s. Temporary partial solutions were found, but the problems arose again and again in the course of the century. Surviving church customs give a picture of the religious life of the people. Documents from 1702 and later from 1762 specify both in general as well as by month and day which days were treated as holidays and normal weekdays by the church. Church processions were festive occasions for the people living in and around Kanizsa; in the latter half of the century no less than 18 such processions were held annually. Other forms of organized church life also came into being: various pious societies attempted to help the faithful with their everyday religious woes. In Kanizsa there was a Society of the Cord and Society of the Holy Altar. Based on the surviving sources, a list, albeit incomplete, can be made of the Jesuit and Franciscan priests in Kanizsa. In the absence of adequate sources there remain a number of undocumented areas in Catholic religious life, but hopefully this will not always be true. The population of Kanizsa grew considerably beginning in the late 18th century, in which growth a significant role was played by the Jews who settled here. Many families came from the Rohonc estate of the Batthyány family, and by the end of the 18th century their members had become important citizens of the town. A covenant was founded in the 1780''s, and although the names of a few rabbis have survived, the lack of documents permits only a partial survey of the life of the community. Arriving in 1842, Moravian-born Lipot Low introduced modernist thinking in his few years in Kanizsa. He reformed the school, introduced worship in the Hungarian language, and did much to increase intellectualism in the Kanizsa Jewish community. The most important society in the Jewish community was the Chevra Kaddisha. It probably began operation in the town some time before 1792, but its only surviving book is dated that year. It was made by Kabold-born Eisek Jichak. The illustrated sections of the book present the essence of the society''s activity; the actions to be performed around the dying and the deceased. Another important society was the Bikur Cholim (Visitors of the 111), of which mementos have similarly survived for posterity, but the contents thereof have yet to be revealed. A surviving purse is the sole testimony to the existence of an Eternal Lamp society, along with the other objects that were indispensable accessories in everyday and holiday religious life. Between 1690 and 1848 there was also a Greek Orthodox church in Kanizsa. The community numbered a few dozen members, who settled permanently in the town beginning in the 1760''s. There is no data on the construction of their church, but it probably was completely and furnished by the end of the 1780''s. Their priests probably came originally for short stays from the cloisters of Lepavina, but by the end of the 18th century they may have resided in the town for longer periods (sources are unable to confirm this postulation). A surviving church inventory from 1792 confirms that the Greek Orthodox community existed and held worship services. The inventory gives a comprehensive picture of the existing furnishings, of a small iconostasis and the books which were borrowed from the „mother convent." The temple was burned down in 1798, and the objects listed in the inventory were probably also lost in the fire. A new building around 1800, and in all likelihood was furnished with the necessary objects. The names of the priests serving during this period are known from the archive registers. In addition to the three denominations described above there were also a few Reformation list and Evangelical Protestants in the town, but in this era they were insignificant in number. There is no data to indicate they had an independent church or other organization in Kanizsa. This article has surveyed more than 150 years of the history of the churches of Kanizsa. Although the documents are incomplete for all of the churches, an attempt was made to reconstruct the religious life of the population based on the few surviving sources. In spite of their numerous differences of belief and opinion, the members of these three religions co340 Ke''ringer Mária: Nagykanizsa egyházai 1690—1848 existed quite peacefully. There were occasional disputes regarding the holding of certain holidays, but these were always resolved in the end. Many unanswered questions and unmapped areas remain, as some of the sources are of gratuitous relevance and cannot be related to other events, severely limiting their utility. It is to be hoped that someday a discovery will be made of the missing documents that will provide a fuller picture of the religious life of the people of Kanizsa centuries ago. Captions: 1. Immaculate Conception of the Virgin Mary. Main altar of the Marosvásárhely parish church (Photo by Mária Kéringer). 2. Pulpit. St. Joseph parish church. Thúry György Museum, Photo Archive, 8411. (Photo by Zoltán Hohl.) 3. Pulpit from the St. Joseph parish church. Thúry György Museum, Photo Archive, 5425. (Photo by Zoltán Hohl.) 4. Statue of St. Flórian. St. Joseph parish church. Thúry György Museum, Photo Archive, 5426. (Photo by Zoltán Hohl.) 5. Franciscan cloister, corridor detail. Thúry György Museum, Photo Archive, 5734. (Photo by Zoltán Hohl.) 6. Dining-room door from the Nagykanizsa Franciscan cloister. Thúry György Museum, Photo Archive, 5396. (Photo by Zoltán Hohl.) 7. Statue to the Holy Trinity (Kossuth Square, Nagykanizsa). Thúry György Museum, Photo Archive, 5536. (Photo by Zoltán Hohl.) 8. Israelite temple of Nagykanizsa. Thúry György Museum, Photo Archive, 5397. 9. Tomb of Mózes Löwenstein (front). Israelite Cemetery, Nagykanizsa. (Photo and property of Ilona Major.) 10. Tomb of Mózes Löwenstein (back). Israelite Cemetery, Nagykanizsa. (Photo and property of Ilona Major.) 11. „The Beasts of Hell." Nagykanizsa book of Chevra Kaddisha. (Photo and property of Ilona Major) 12. „Washing the Dead." Nagykanizsa book of Chevra Kaddisha. (Photo and property of Ilona Major.) 13. „Apologizing to the Dead." Nagykanizsa book of Chevra Kaddisha. (Photo and property of Ilona Major.) 14. „In the Cemetery." Nagykanizsa book of Chevra Kaddisha. (Photo and property of Ilona Major.) 15. „Funeral procession." Nagykanizsa book of Chevra Kaddisha. (Photo and property of Ilona Major.) 16. „Sitting Shiva." Nagykanizsa book of Chevra Kaddisha. (Photo and property of Ilona Major.) 17. Etrog holder. (Plate with handle.) Inscription: „This plate is the property of the Bikur Cholim Society of Kanizsa." 1804. Hungarian Jewish Museum. 18. Etrog holder. (Lidded cup.) Inscription: „This cup is the property of the Chevra Kaddisha Neer Tamid Society of Kanizsa." 17th-century Augsburg signo. Hungarian Jewish Museum. 19. Yad (Torah guide.) Kanizsa community. Hungarian Jewish Museum. 20. Rimon pair from Nagykanizsa. Hungarian Jewish Museum. 21. Hanukkia. Hungarian Jewish Museum. 22. Charity purse of the Kanizsa community. 1842. Hungarian Jewish Museum. 23. Lidded cup. Hebrew inscription on lid. Hungarian Jewish Museum. 24. Silver Torah plate from the Kanizsa synagogue; Moses and Aaron on the two sides. Hungarian Jewish Museum. 25. Spice holder from Nagykanizsa. 1831. Hungarian Jewish Museum. 26. Silver chalice. 1803. Inscription: „Property of the Israelite community of Kanizsa." Hungarian Jewish Museum. 27. Torah crown. 1796. Kanizsa community. Hungarian Jewish Museum. 28. Seal of Reverend Anatolij Markovich, 1828. (Nagykanizsa Greek Orthodox baptismal registry, 1828.) Serbian Orthodox Ecclestiastical Art Collection, Library and Archive, Szentendre. 29. Front cover of Evangelic Book (Nagykanizsa) (Serbian Orthodox Ecclestiastical Art Collection, Library and Archive, Szentendre). 30. Back cover of Evangelic Book (Nagykanizsa). (Serbian Orthodox Ecclestiastical Art Collection, Library and Archive, Szentendre.) Kostyál László NAGYKANIZSA MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETE (1690—1849) BEVEZETŐ A művelődéstörténet fogalma az elmúlt évtizedekben nem csupán jelentős vitákat váltott ki, de több metamorfózison is keresztülment, ezért elöljáróban szükséges leszögeznünk az e helyen neki tulajdonított tartalmat. Az említett folyamat állomásait nem áll módunkban figyelemmel követni, azonban ha Németh G. Béla 1986-ban megjelent definícióját — amely szerint a művelődéstörténet olyan általános történettudomány, amely a történetiség tisztázásának és tudatosításának eszközeivel az élet minden mozzanatára kiteljed'' — vesszük kiindulási pontnak, kijelenthető, hogy itteni értelmezésünk erősen szűkített. Felfogásunk közelebb áll Kosáry Domokos klasszikussá vált 18. századi művelődéstörténeti opusának2 értelmezéséhez, illetve a közelmúltban megjelent, hiánypótló Magyar művelődéstörténet által a szellemi élethez sorolt művelődési szektorok csoportosításához. Egy település történetét feldolgozó monográfia művelődéstörténeti fejezete a tágabb értelemben vett tudományágnak csupán azokra a szegmenseire fordíthatja figyelmét, amelyek a köznapi értelemben használt (és az oktatásüggyel szűkített) művelődés fogalom történeti források, konkrét alkotások és analógiák révén vizsgálható vetületeit testesítik meg, és amelyek nem sorolhatók a társadalmi élet egyéb, tágabb értelemben ugyan ide tartozó, de más szempontból, vagy önállóan vizsgált területeihez (pl. néprajz). Ilyen értelemben fejezetünk tárgyához tartoznak a művészetek (irodalom, színház, építészet, képzőművészet), az írásbeliség, a nyomtatott írás (sajtó, könyv), a vallási és az egyesületi-közösségi élet szellemi vonatkozásai. Az 1690. évvel kezdődő, másfél évszázadot felölelő időszakunk belső periodizációja több kérdést is felvet. 1690 a hazai művelődéstörténetben — nem kis részben a bekövetkező politikai események, a török elleni hadi sikerek és az ország csaknem teljes felszabadulásának eredményeképpen kialakuló új, a művelődésre nézve általában jóval kedvezőbb körülmények hatására — a korai és az érett barokk határát is jelenti. A barokk ezt követő szakasza 1740—1750 körüli korszakhatárral két további periódusra (kibontakozó és érett, vagy érett és késői) bontható.4 Újabb fordulópontnak vehető 1780, amikor II. József trónra lépésével az élet szinte minden terén a vallásra épült korábbival szembeforduló felvilágosult gondolkodás és műveltség erőteljes térhódítása kezdődött meg. A barokk késői szakasza ugyanakkor — bár inkább művészeti stílusjegyekben, mint mentalitásban — a századfordulóig tartott, két évtizeden keresztül párhuzamosan fejlődve előbb az eszmei alapjait aláásó, végül egészét maga alá gyűrő felvilágosodással.5 Utóbbit 1820 körül váltotta fel a reformkor, s ez az időszak művészeti vonalon — némi erőszakoltsággal — a klasszicizmus és a romantika határának is tekinthető. 1849 a magyar történelemnek és a művelődésnek is egyik legfontosabb fordulópontja, s korszakzáró dátumként való szerepeltetése nézőpontunkból is feltétlenül indokolt. E rövid fejezeten belül kevéssé tűnik célszerűnek négy periódust elkülöníteni, s Nagykanizsa viszonylag kevés, és többnyire nem élvonalbeli emlékkel dokumentálható művelődéstörténete nem is indokolja ezt. Egyetlen korszakhatárunkat 1780-nál húztuk meg, amely nagyjából a feudális jellegű barokk és a reformkorba torkolló, felvilágosult, klasszicista-romantikus polgári műveltség határának tekinthető. Számos jelenség természetesen nem veszi figyelembe az önkényesen kijelölt korszakhatárt, így mi sem kezelhetjük szigorúan, inkább az egyes tendenciák dominanciája alapján határoztuk azt meg. I. A BAROKK KOR 1690—1780 A törökellenes felszabadító háborúk lezáródása új fejezetet nyitott a magyar történelemben, és ezen belül a művelődéstörténetben is. A korai barokk kor szellemisége mindenekelőtt az ellenreformációt kibontakoztató Pázmány Péter tevékenysége nyomán kikristályosodott, a művészetekben pedig számos remekművet alkotott már a 17. század harmincas éveitől. E nálunk kezdeti szakaszban még együtt élt a (sok helyen a protestánsoktól inkább kedvelt) késői reneszánsz számos irányzatával, de terjedését 344 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) nagyban gátolta a szinte állandósult háborús állapot. A török elleni harcok győzelmes befejezése és a tridenti zsinat nyomán a korábban megingott tekintélyét és identitását visszanyert katolikus egyháznak a vallási küzdelmekben kivívott sikere — amelyek nyilván egymástól sem független események — a 17. század végére alapvetően új körülményeket teremtett, és kedvező lehetőséget biztosított a barokk gondolkodás és stílus teljes uralomra jutásához. A hazánkban a nagyszombati jezsuita templommal (1629—1637) megjelenő korai barokk művészet Zalában alig hagyott emléket, ami elsősorban annak tulajdonítható, hogy a török hódoltság határa gyakorlatilag kettészelte a megyét, és a frontvonali helyzet a békés építőtevékenységet kevéssé tette lehetővé. 1690-ben az új stílusnak csupán két jelentősebb emléke állt, talán nem véletlen, hogy ezek ahhoz a ferences rendhez kötődnek, amely kiemelkedő szerepet játszott mind a török hódoltság területén maradt magyar lakosság körében végzett pasztorációs tevékenységben, mind a rekatolizációban, mind pedig a későbbiekben a felszabadult területek hitéletének újjászervezésében. Csáktornyai rendházukat Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér, Zala megyei főispán alapította 1644-ben, ennek mai templomát azonban csak 1702—1711 között emelték. A sümegi kolostort Széchenyi György veszprémi püspök alapította, s az 1649—1652 között fel is épült. E két rendház azonban kivételszámba ment, miután a törökellenes háborúk sokszor zűrzavaros viszonyai mellett a katolikus egyház helyzetét megyénkben is szinte a végletekig nehezítette a protestantizmus túlsúlyba kerülése. A vallási villongások mindenekelőtt a meglévő templomok megszerzése, illetve megtartása körül folytak. A világi építtetők valamennyi anyagi erőforrását a hadiépítészet kötötte le, új, már nem elsősorban védelmi jellegű rezidenciát a legtehetősebbek is csak a felszabadulás után két évtizeddel kezdtek építeni (az 1710-es években alakíttatta át Eszterházy Pál az alsólendvai várat L alaprajzú kastéllyá, Széchenyi Zsigmond az egervárit középudvarosból U alakúvá). A korai barokk szellemi életéről Zalában az említett körülmények miatt alig beszélhetünk. A török uralom alól felszabadult Nagykanizsa kilenc évtized múltán került vissza a magyar kultúra vérkeringésébe. A korábban magyar lakosságú város népessége meglehetősen vegyes képet mutatott. Magyarok nem, vagy alig maradtak a településen, viszont az egykori, nagyobbrészt talán szláv eredetű török őrség mintegy kétszáz katonája családjával," majd hamarosan német és magyar telepesek növekvő számú csoportja, valamint az osztrák várőrség számos tagja is letelepedett. A vár környékén lévő települések korábban elnéptelenedtek, nagyobbrészt el is pusztultak, ugyanis az ostrom előtt a császári sereg parancsnoka (Batthyány II. Ádám) elrendelte ezek kiürítését, hogy a blokád alá vont vár török őrsége innen se juthasson élelmiszerhez.7 A felszabadulás után hamarosan megindulhatott vissza-, illetve újratelepítésük. Magában a kanizsai várban a bevonuló sereg parancsnokának utasítására összeírták az épületállományt. Ebből kiderül, hogy az erődítményben és a külvárosokban együtt 187, fából emelt ház állt.8 Közülük öt, részben romos házat a mellettük lévő mecsettel együtt a ferenceseknek juttattak.9 A már a felszabadító sereg mellett tábori szolgálatot betöltő szerzetesek a mecsetet Szent Anna tiszteletére felszentelve templomnak használták, maguk pedig 1696-ig a mellette lévő házukban laktak.10 Ebben az évben a várparancsnok Berge György Kristóf birodalmi gróftól majdani templomuk felépítésére telket kaptak, ahol kis fakápolnát emeltek, amelyet még ebben az évben, szeptember 7-én a kanizsai jezsuiták elöljárója, P. Piscator Kristóf megáldott." Ekkortól a régi, nyilván már romos faházból kiköltöztek, és saját területükön emeltek — szintén ideiglenes — újat. Az egykori mecsetet 1702-ig feltehetően még tovább használták. Evlia Cselebi leírása (1664) szerint Kanizsán a török korban két további mecset is állott,''2 és ezt — annak ellenére, hogy a szépszámú török kori városábrázolás településszerkezeti szempontból nem tekinthető hiteles forrásnak13 — a településről a felszabadulás után, 1698-ban készült, a maga nemében a leghitelesebbnek tűnő metszet alátámasztani látszik.14 Középkori épület már nem volt a várban, de olyan sem, melyet a város új lakói huzamosabb időn át használni tudtak volna. A szorosan egymás mellett álló házak deszkával voltak lefedve, kis alapterületen, gyakran három-négy emelet magasra épültek, földszintjükön istálló volt. A Zágrábi Püspökség által elrendelt 1692. és 1693. évi kánoni bejárás jegyzőkönyvéből ismerjük a másik, valószínűleg szintén mecsetből (vagy dzsámiból) átalakított templom leírását is.15 Feltehetően ez lehetett az egykori Ajazba mecset, melyet Cselebi a többivel szemben „nagyobb"-nak mond.16 A Boldogságos Szűz mennybevételének (ez volt a középkori ferences templom patrocíniuma is) tiszteletére szentelt, csaknem négyzet alakú épület fából készült, egyetlen, északra nyíló kapuja előtt kisméretű, nyitott, oszlopok tartotta, kétnyílású előcsarnok állt. Kis fatornyában harang is lógott. Sekrestyéjét a két vizitáció között toldották az épülethez, fából faragott oltára még 1693-ra sem volt egészen kész. Felszerelése csupán a legszükségesebbekre szorítkozott. Plébánosa 1692-ben horvát ajkú volt, a hívei magyarok. A jegyzőkönyvek nem tesznek említést a várban kétségtelenül élő, német ajkú lakosság ellátásáról, de a plébániához nem tartozó ferencesek lelki345 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) pásztori tevékenységéről sem. A plébános által celebrált miséken a magyar nyelvű prédikációt egy, a várban lakó jezsuita szerzetes tartotta, nem csupán Kanizsa, de a környező falvak (Szepetnek, Rigyác, Sormás, Eszteregnye) misére idesereglő lakosságának is. 1693 után kilenc éven keresztül, a vár lebontásáig a jezsuiták adták a plébánost,17 illetve ők a plébánia adminisztrátorai. A harmadik török mecset (valószínűleg ez is alacsonyabb rangú, dzsámi lehetett) felszabadulás utáni állapotáról és sorsáról hallgatnak forrásaink. Tudjuk, hogy a jezsuiták a harcok elcsitultával rögtön megkezdték működésüket, a vár lerombolása (1702) után viszont eltávoztak a városból," ahol az erődítménnyel együtt az ő, Szent Péternek szentelt templomuk is elpusztult.19 Ez lehetett az egykori török dzsámi. Az új Kanizsa lakossága a betelepülések folyamán, városképe pedig a vár 1702-ben történt lerombolásával kezdődően alakult ki. A lakosság katolikus, bár a reformáció térhódítása a 17. században igen erőteljes a környéken. A közeli Komár 1618-ban a II. református egyházmegye püspöki székhelye volt, ahol 1655-ben rövid életű főiskolát is alapítottak.20 A század végére a török ellenes katonai harcokon túl a protestantizmus teljes vereségét eredményező vallási küzdelmek is elcsitultak. A Kiskanizsán letelepedő egykori muzulmánok saját vallásuk feladására és a hódítók vallásának átvételére kényszerültek. A várban elhelyezést nyert mindkét szerzetesrend országszerte központi szerepetjátszott a rekatolizációban. Az uralkodó, I. Lipót buzgó katolikus volt, aki dinasztikus és birodalmi patrónusává Szent Józsefet választotta, és az ország török alól való felszabadulását is nagyrészt az ő közbenjárásának tulajdonította,21 utóbb pedig megismételte Szent István Máriának tett ország-felajánlását is. Ez döntő mozzanat volt az ellenreformációban és a törökellenes harcokban gyökerező Regnum Ma.ria.num gondolatkör kibontakozásában, amely Máriára mint Patrona Hungáriáéra tekintett, és a 18. század uralkodó eszmerendszerévé vált hazánkban. Szent József tisztelete is gyorsan terjedt az egész birodalom területén. Amikor Berge gróf, kanizsai várparancsnok 1696-ban telket adományozott a ferencesek jövendő templomának felépítéséhez, kikötötte, hogy az új egyház védőszentje Szent József legyen. Helyőrségében protestánsok - ha esetleg akadtak is - aligha játszhattak szerepet, intézményes vallásgyakorlásuk csak a 19. század közepétől indult meg. A város 1690. évi egyik statútuma ugyanakkor azt is kimondta, hogy új telepesek csak katolikusok lehetnek, így a helyőrség mellett a polgárság vallási homogenitását is biztosították egy időre.22 Vélhetően már 1700 körül23, de mindenképpen 1769 előtt, a megtelepedő zsidók alapítják meg hitközségüket a városban. Ennek első említése 1784- ben történik24, de halotti könyvének (Pinkasz) legkorábbi bejegyzése 1769-ből származik, s ez azt bizonyítja, hogy a hitközség már korábban megalakult. 25 A zsidók első zalai összeírása (1728) Kanizsán egyetlen, négytagú izraelita családot említ, mely az év nagy részében még Rohoncon lakik. 1735-ben már három család tizenhárom tagját írták össze.26 A zsidókat a város későbbi kegyurai, a Batthyányak kiemelten patronálták, ennek köszönhették azt a gyors fejlődést, amelynek kibontakozása már a következő korszakra esett. 1780 előtt még nem játszottak jelentős szerepet a város életében. 1773 előtt — ekkor már egy, a Batthyány családdal kötött szerződés említi őket — görögök is letelepedtek Kanizsán. Ugyanebben az évben panaszt tettek görögkeleti papjukat a Ferenc-rendi szerzetesek részéről ért túlkapások miatt. Levelük szerb nyelven íródott, az aláírások azonban görög betűsek.27 Eszerint 1773-ban már a görögkeleti hitközség is működött, bár kis temploma csak később épült meg. A művészet, és azon belül az építészet helyzetét vizsgálva első helyre az egyházi építészet kívánkozik. A barokk Kanizsa kiépülése a ferences templom és kolostor építkezésével kezdődött meg. A török kori várat — a benne álló, templommá alakított épületekkel együtt — teljes egészében lerombolták, csupán hírmondónak maradt meg belőle a barokk kori ferences templomban ma is látható muzulmán sírkő.28 A templomépítő munkálatok P. Takács Ince adatai szerint 1696 után nem sokkal már megkezdődhettek, 29 sürgetővé azonban a vár lerombolása után váltak. A szükséges anyagiakat annak ellenére, hogy a városban nagyszabású mozgalom és gyűjtés indult meg, csak igen lassan sikerült előteremteni. 30 Az új templom részenként épült, feltehetően a Szent Antal-kápolna készült el először, 1700-ban.31 Ez már a mai templom telkén állhatott, de valószínűtlen, hogy a jelenlegi épület ugyancsak Szent Antalnak szentelt oldalkápolnájával lenne azonos. Az építkezés pontos menete nehezen rekonstruálható, felgyorsítása a jó kapcsolatokkal rendelkező P. Andrássy Miklós házfőnök (1713—1725) nevéhez fűződik, aki 1714-ben letette a szentély alapkövét.32 1715-ben a hazánkban tett utazása alkalmából Kanizsát is meglátogató Simon Clement angol utazó úgy tudósított, hogy a ferenceseknek van itt egy kis zárdája, s az ő templomukba jár az egész város. Azt is hozzátette azonban, hogy egy kápolnát (Szent Antal-kápolna?), illetve a sóházat leszámítva téglavagy kőépület nincs Kanizsán.33 Gróf Volkra Ottó 1716. évi kanizsai vizitációjának jegyzőkönyve a plébániatemplomot felépítendőnek mondja, a paplakot fából lévőnek és romos állapotúnak. A hozzá csatlakozó szentélyt (ez valószínűleg a Szent József tiszteletére szentelt [patrocíniumát Volkra püspök említi], Simon Clement által templomnak nevezett, 346 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) nagyrészt valószínűleg fából lévő épület) részben fallal helyreállították, s ehhez egy közepes nagyságú templomot készülnek építeni.34 Mindezek alapj án feltesszük, hogy a mai templom helyén (különben miért a szentély alapkövét tették volna le először?) állt egy ideiglenesnek szánt fatemplom, és a közelében egy (már falazott) kápolna is. Az 1736. évi egyházmegyei összeírás az épületet jó állapotúnak mondja, addigra nyilvánvalóan befejeződött az építkezés. A templom tornya azonban még nem volt kész, annak építése csak 1816-ra zárult le.35 2. kép\ A ferences templom (1710-es, 1720-as évek) A templom tipológiailag a barokk építészet nyitányát jelentő, Vignola által tervezett, 1568-tól épült római II Gesú jezsuita templomot követi, amely a 17. században, egészen az 1730-as évekig,36 szinte valamennyi hazai szerzetesrendi templom mintaképe volt. Az egyetlen hajót Kanizsán is lapos csehboltozat fedi, azonban a Gesútól eltérően az alaprajzi elrendezés asszimetrikus, a baloldali mellékkápolnákkal szemben lévő, a kolostorépület felé eső oldalt sík fal határolja. Az asszimetria a jobboldali torony elhagyásával már a homlokzaton is megjelenik, ez azonban a kor kedvelt megoldása volt (hasonló rendszerű a kanizsaival nagyjából egykorú búcsúszentlászlói ferences templom homlokzata is). A fentieken kívül építészetileg más említésre méltó sajátossága nincs, ami — az építés körülményeinek ismeretében — kevéssé is lett volna elvárható az ismeretlen tervezőtől. Az építészeti egyszerűséget az 1740-es évek közepétől az 1760-as évek közepéig kialakított belső berendezés hivatott pótolni, amellyel a nemes anyagokból készült, teatralitásra építő, reprezentatív barokk szakrális tér fikcióját akarták megteremteni. A márványt ugyan festett fa helyettesíti, a vezető mesterek műveit pedig többnyire a rendi műhely tagjainak a munkái pótolják, az összhatás mégis lenyűgözi a belépőt. Annak köszönhetően, hogy az oltárok és a szószék más-más adományozó bőkezűségét dicsérik, stilárisan sem a festészeti, sem a szobrászati díszítés nem egységes, a sokféleség mégis egységes összhatást eredményez. A rendház 1770. évi évkönyve felsorolja az oltárok mecénásait. 37 Az Assisi Szent Ferenc-oltárt 1749-ben állító kordás testvérület (később) létezéséről ez az egyetlen forrásunk. A legfőbb adományozó kétségkívül a város kegyura, gróf Batthyány Lajos.3" Ő készíttette a főoltárt 1747-ben, és hét évvel később — már nádorrá választása után — ő volt a megrendelője a szószéknek is. A főoltárkép39 megfestését a várost birtokként 1743-ban megszerző Batthyány, aki hivatalánál fogva a bécsi művészeti körökben bizonyára jártas volt, egy fiatal, a képzőművészeti akadémiáról nem sokkal korábban (1745) kikerült festőre, a hazánkban akkor még teljesen ismeretlen,40 sziléziai születésű Caspar Franz Sambachra (1715— 1795) bízta,41 aki három esztendővel előbb (1744) a tanítványok versengése során az akadémia első díját kapta. Festő volta ellenére korábban az iskolateremtő szobrász, Georg Raphael Donner (1693— 1741) tanítványa volt (1740—1741), majd az akadémián a kor festészetére leginkább ható Paul Trogeré (1698—1762). A kanizsai oltárkép a legkorábbi, biztosan datálható alkotása. Sikerét bizonyítja, hogy a következő esztendőben már a székesfehérvári jezsuita templom freskóit, majd oltárképeit festette, később a budai Szent Annatemplom (azóta elpusztult) két oltárképét (1758), majd dombormű-utánzatú grisaille képeket (ezeket gyakran emlegették specialitásaiként) a pozsonyi és a budai várban. Legismertebb művei a fehérvári együttes mellett a morvaországi Sloup plébániatemplomának freskói, valamint olyan, azóta elpusztult monumentális ciklusok, mint az oberburgi Attems-kastély vagy az enzersdorfi Zinzendorf- kastély dekorációja. Sambachot már 1754- ben a bécsi akadémia tagjai között említették,42 1762-től az intézmény professzora, 1772-től (vagy 1773-tól) igazgatója, a kor egyik legnagyobb hatású festője volt.43 347 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) 2. kép: Sambach, Franz Caspar: Szent Család. Főoltárkép a ferences templomban (1747) Fiatalkori nagykanizsai oltárképe már mestereitől tanult ismeretek birtokában készült, és a kompozíció alapos felkészültségű, biztos tudású művészt állít elénk. A vásznon a templom patrónusa, Szent József családja körében jelenik meg, ragyogó, olykor szimbolikus elbeszélő részletekkel: a gyermek Keresztelő Szent János adoráló angyalok között, az előtérben feltűnő, a próféciák beteljesedésére utaló alakjával, a témához szorosan nem tartozó, a szűz nemzést jelképező liliommal, vagy a kis Jézusnak kezet csókoló, s ezáltal mennyei hatalmát eláruló gyermekangyallal; kissé füstös, meleg színekkel, pompás rajzkészséggel megfogalmazva. A bensőséges hangulatú ábrázolás lényegesen többet nyújt a névadó szent egyszerű megjelenítésénél, s kvalitása alapján is fontos állomása a Sambach-oeuvre-nek. A fiatal festőre nyilvánvaló hatással volt Martino Altomonte (1657—1745) hasonló témájú, a heiligenkreuzi apátság galériáját díszítő képe.44 Nem szoros átvétele annak, de mind kompozicionális, mind részletmegoldások (az előtér adoráló angyalfigurája) megerősítik ezt a kapcsolatot. Sambach műve is hamarosan mintaképpé vált: Josef Adam Mölk (1714—1794) a weizbergi Fájdalmas Szűzről elnevezett templom oltárképén (1760 k.) már egyértelműen ezt használta feL45 A többi oltárkép kvalitását tekintve meg sem közelíti Sambachét. Rendi szenteket (Assisi Szent Ferenc, Paduai Szent Antal, Szent Didák) és más, a korban népszerű szenteket (Szent Anna, Szent Erazmusz, Szent Sebestyén, Szent Rókus) ábrázolnak. Megbízható színvonalon dolgozó szerzetes-festők készíthették őket, akik azonban meglehetősen mereven ragaszkodtak a mintául használt, egyes szenteket ábrázoló képi közhelyekhez. 46 Ez különösen megmutatkozik Szent Erazmusz oltárán, ahol a névadó szent mellett klasszikus, piramidális elrendezésbe komponálva, de belső összefüggés nélkül, más előképeket felhasználva jelenik meg a két, pestistől védő szent, Rókus és Sebestyén. Ezeknél lényegesen magasabb színvonalat képvisel a templom legkorábbi, még Berge György Kristóf által adományozott, 1695-ben készült, A keresztény ember halála című festménye. A szakralizáló-morális témájú ábrázolás középpontjában — talán nem véletlenül — Szent József látható, aki ezúttal (Szent Borbálával együtt) a jó halál védőszentként jelenik meg. A várkapitány eredetileg a kórháznak szánhatta a művet (ez a témából következik), s csak később helyezték el a szerzetesek a templomban. Alkotója Bergéhez hasonlóan Sziléziából származik, kapcsolatuk alighanem innen eredeztethető. Johann Georg Heinsch (1647—1712) 1678-tól Prágában élt, fő művei is az ottani templomokat díszítik. Elsősorban az észak-itáliai manierizmus, illetve a 17. századi spanyol barokk igézetében alkotott, utóbbi egyértelműen leolvasható a Berge által adományozott képéről is. Heinsch jezsuita volt, s miután ebben az időben a rend Kanizsán is jelen volt, elképzelhető a kép megrendelésében játszott közvetítő szerepe.47 A szobrászati alkotások közül mindenekelőtt a diadalív két oldalán álló Szent Flórián- és Nepomuki Szent János-szobrot kell kiemelnünk. Megrendelőjük szintén Batthyány Lajos gróf lehetett. Aggházy Mária a magyar faszobrászat legkiemelkedőbb művei közé sorolta a két faragványt. Szent Flórián szobrának típusalkotó mintaképe — aminek több lecsapódását is ismerjük — az 1755 körül épült pesti Gyarmataypalotát díszítette.48 Lajta Edit szerint mesterük Joseph Hilt, aki a stájerországi, Hartberg környéki rokokó jelentős szobrásza volt, és akinek fő műve a mönichwaldi plébániatemplom szobrászati dísze.49 Hilt az Egerváron és Szécsiszigeten (1760 k.)50 is tevékenykedő Philip Jakob Straub igézetében dolgozott, de hatott rá annak testvére, a főleg Mariborban alkotó Joseph Straub is. Megállapítható tehát, hogy a két kanizsai szobor a gráci rokokó hatása alatt készült. A baloldali első mellékoltárnak a feszület mögötti középképe relief-technikával, fából készült. Kvalitását tekintve kevéssé, témáját nézve viszont annál érdekesebb, hiszen egy, a tisztítótűzben szenvedő lelkeket bemutató purgatórium-ábrázolásról van szó, amely ritka, de jellegzetes típust képezett e korban;31 térbe helyezett párhuzama a R J. Straub által faragott csodálatos szécsiszigeti főoltár hátsó oldalán található. Szent János apostolnak a középkép melletti szobra Joseph Thaddäus Stammel az admonti kolostor könyvtárában álló Szent János-szobrának (1760) típusát 348 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) követi. A felsoroltak mellett Kanizsán figyelemre méltó még a Szent Anna-oltár rendkívül életszerű, friss hangvétellel megfaragott Vizitáció-csoportja, továbbá a ferences tanítást összefoglaló, gazdag ikonográfiái programmal kialakított, a megrendelő kegyúr családi címerével ékített díszes szószék is. Programjának részeként a mellvédjét három dombormű díszíti, melyek Ábrahám áldozatát, A tékozló fiú hazatérését, középen pedig Kanizsának a töröktől való visszavételét ábrázolják. Ezek nem csupán a rendi tanítás részeiként értelmezhetők, hanem mögöttes tartalmat is hordoznak: szimbolikus eszközökkel utalnak a kegyúr és a város viszonyára.52 Batthyány Lajos Kanizsa birtokának a kincstártól való megvásárlásakor, 1743-ban sikerrel hivatkozott apjának, Batthyány II. Ádámnak a vár visszavételében játszott, valóban jelentős szerepére. A birtokba való beiktatása után — a jobbágyterhek országszerte való növekedésének korszaka ez — hozzálátott a mezőváros lakossága által korábban már megszerzett jogok megnyirbálásának. 1753-ban új úrbéres szerződést kényszerített a városra, de ennek szinte aláírásától folyamatosan perben állt vele.53 A három domborműben e pereskedés képzőművészetiallegorikus eszközökkel való megfogalmazására ismerhetünk. A földesúr hivatkozik az apja érdeme — csak Ábraháméval összevethető áldozata — révén szerzett jogaira, melyeket a kanizsaiaknak engedelmességgel, földesuruk előtti, az evangéliumi tékozló fiúéhoz hasonlóan alázatos meghajlással illik viszonozni. Úgy tűnik tehát, hogy az oly nagylelkűnek ható adomány burkolt mondanivalójába fenyegető felhang is vegyül. A ferences templom és a mellette álló, hagyományosan négyszárnyú, puritán kivitelű rendház elhúzódó munkálatai után 1764-ben Kanizsán egy temetőkápolna is épült Nepomuki Szent János tiszteletére, ez a mai felső templom elődje. Elkészülte után a városban 1765-ben gimnáziumot alapító piaristák kezelésébe került. 1824-ben bővítették, toronnyal toldották, majd 1942-ben az eredeti részek lebontásával teljesen átépítették.54 1769—1771-ben az ispita házban emeltek kicsiny kápolnát Szent Márton tiszteletére. Ennek sekrestyéje, kórusa és tornya is volt, benne három oltár állt. Alapkövét április 2-án tette le Berencsi János veszprémi kanonok, kiskomáromi plébános, kerületi esperes. Alapítója gróf Saárdi Somsich Antal, aki 10 hold földet, és Inkey Boldizsár, aki 1000 forint alapítványt adott. A kápolna a ferences atyák gondozásába került. A város 1773-ban Somsich gróf adományát 51 holddal megtoldotta.55 Másfél évtizeddel később, 1788-ban (II. József ismert egyházpolitikai rendeleteinek következtében 1787-ben a kanizsai rendház is feloszlatásra került) a katonaság foglalta el a kápolnát, és gabonaraktárrá alakította át. Két évvel később, a király halála után a katonaság az épületben keletkezett károkat 62 forintos költséggel kijavíttatta (habár a Helytartótanács, illetve az Udvari Haditanács e tárgyban történt levelezése magára a ferences templomra is vonatkozhatott, amennyiben azt szintén raktárnak használták), és visszaadta a szerzeteseknek, illetve a városnak. A kolostor épülete azonban 1787-től néhány év kivételével egészen 1815-ig katonai élelmezési raktárként szolgált.56 A kiskanizsai városrészben szintén állt egy kápolna, amelyet nem sokkal korábban, a pestisjárvány után, hálából emeltek.57 Az épületet Volkra Ottó veszprémi püspök 1716. évi (Pfeiffer szerint 1715. évi) vizitációja említi először mint a Boldogságos Szűz tiszteletére emelt fakápolnát, majd ír róla az 1736. évi conscriptio és az 1748. évi canonica visitatio, 58 továbbá szól róla Padányi Bíró Márton püspök egy 1745-ben kelt, Kanizsa városához szóló levele is.59 A kápolnát 1748-ban régi fából lévőnek mondták, kívül-belül vakolva és meszelve, tégla szentéllyel, jó állapotú tetőzettel. Ekkor egy oltára volt, körülötte temető terült el. 1761-ben felújították. A munkálatok jellege pontosan ugyan nem ismert, de feltehető, hogy már hajóját is téglából falazták. Az épületet 1797. évi leégése után is újjáépítették. 1816-ban már két oltára volt. A világi építmények közül a város legrégibb, ismert barokk épülete nem a ferencesek zárdája volt, hanem a várparancsnok saját, szintén a lerombolt vár köveit felhasználó, egyemeletes, 1983-ban lebontott lakóháza, amely a mai Király és Zárda utca sarkán állt. „Berge-háznak", illetve „Városbíró házának" is neveztek. Ez állítólag 1702 körül épült,60 ezért Bergéhez kötődő elnevezése téves, mivel ő 1697-től már a bécsi Udvari Haditanács tagja, míg Kanizsán báró Schenkendorf ezredes lett a várparancsnok. 61 Egyszerű, dísztelen, nemes arányú épület volt, jelentőségét nem építészeti értékei révén, hanem az újkori Kanizsa legkorábbi állandó anyagú házaként nyerte. A barokk kor további jelentősebb objektumai az uradalmi központhoz kötődtek. Annak ellenére is igaz ez, hogy a földesúr sohasem lakott a városban, méltó szálláshelye sem épült. E tény igen fontos szerepet játszik Kanizsa barokk emlékeinek viszonylagos szegénységében. A tiszttartói házat eredetileg a város birtokát a vár lebontása után megszerző báró Gracich Jakab emeltette a vár köveiből 1705—1712 között. Ez ma a Thúry György Múzeum Fő út 5. szám alatti épülete. Nagy valószínűséggel gróf Batthyány Lajos idejében, az 1750-es és 1760-as években bővítették. Ma is látható építészeti megoldásai már bizonyos igényességet tükröznek. Egyemeletes, L alakú épület, utcai homlokzatáról nyíló boltíves kapubejáróval. Az udvar felől mindkét szint nyitott, félköríves árkádsorral, a kapubejáró feletti rész timpanonnal zárt rizalittal reprezentál. Oldalsó szárnya egy későbbi átalakítás eredményeképpen megrövidült. A hosszú időn keresztül a város Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) 349 3. kép: Az egykori tiszttartói ház (ma: Thúry György Múzeum) udvari homlokzata (1705—1712) feletti földesúri hatalom jelképeként is értékelhető építmény a barokk városi paloták jellegzetes típusába sorolható.62 Valamivel később épült az ugyancsak az uradalmi igények által életre hívott nagyméretű vendégfogadó. Az utóbb Zöldfa vendéglő néven ismert épületben (Erzsébet tér 9.) ma a Bolyai János Általános Iskola működik. L alakú, kétszintes, kocsibehajtós főbejáratát az öttengelyesre lemetszett sarok-részén képezték ki. E rész tulajdonképpen a mindkét utcai homlokzattal 45°-os szöget bezáró középrizalitként is értelmezhető, amit a kvádermintás földszintivel szemben sima emeleti falán (ahol a félköríves alsóktól eltérően az ablakok is egyenes zárásúak) klasszicizáló falpillérek hangsúlyoznak. Itt helyezkedik el a város életében később gyakran szerepet játszó emelett nagyterem, amelyhez díszes rácsú lépcsők vezetnek. Valamivel később épülhetett a sörház, az utóbb cégéréről elnevezett Vasemberház (Erzsébet tér 1.). Ez többszörösen átalakított, puritán megjelenésű, tömegében tekintélyes épület, a Fő utca felőli hangsúlyosabb homlokzatán öttengelyes, kevéssé kiugró, nagyméretű, timpanonnal koronázott rizalittal, amely azonban az íves földszinti nyílásokkal együtt feltehetően már a 19. századi klasszicista átalakítás eredménye. Az uradalom a század közepén jelentős építkezéseket folytatott a városban, ahogyan ezt a vendégfogadó és a sörház is bizonyítja. 1753. szeptember 20-án a földesúr Batthyány szerződést kötött Kanizsán Mötz Ferenc kőművesmesterrel egy urasági ház építésére, később kijelölendő helyen. A munkáért Mötz előlegként 25 forintot kapott, a továbbiakban még 75 forintot.63 A források elhúzódó építkezésekre utalnak. 1760- ban Batthyány inspectora köt megállapodást Gyuren Györggyel és anyjával, Mezgár Borbálával, hogy azok telkükből egy darabot átadnak a kastély építéséhez, amiért az uradalom kukoricakertjéből kárpótolja őket.64 A család körmendi rezidenciájába 1764-ben folyamatosan érkeztek a tiszttartói jelentések az ácsokkal és a kőművesekkel való kanizsai elszámolásról, de a munkálatok még 1765-re sem fejeződnek be.65 Bár a fenti oklevelekből nem derül ki egyértelműen, hogy melyik urasági házról van szó, valószínűsíthető, hogy a tiszttartói ház átépítése és jelentős bővítése folyt ekkor, mert kastély elnevezéssel aligha illettek más épületet. 1763-ban a tiszttartó megküldi a földesúrnak az urasági ház leltárát,66 amely egy félkész épület esetén aligha készülhetett volna el, egy átépítés alatt állónál azonban igen. így tehát valószínű, hogy az épület — mely szerkezetileg nem is tűnik egységesnek — felvázolt alaprajzát és kiképzését 1753 és 1765—1766 között nyerte el. A tervező személyére nincs adatunk. Mötz Ferenc nem építő-, hanem kőművesmester, aki350 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) nek szerződésében később kijelölendő helyről van szó, ami bonyolítja a képet. A százforintos tiszteletdíj nem túl magas, egy kőművesnek azonban nem is túl alacsony, ha meggondoljuk, hogy Franz Allio császári építőmester 1729-ben ötven forintért plusz napidíjért szerződött a zalaegerszegi megyeháza tervezésére és építésének vezetésére. Ez az összeg az építkezés teljes idejére összesen 370 forintot tett ki.67 Elképzelhető az is, hogy Mötzöt az uradalmi vendégfogadó építésére szerződtették, és a számadások egy része is erre az épületre vonatkozik. Az uradalmi építkezések mellett a megyének és az egyháznak is voltak jelentősebb épületei a városban. Bár építéséről nincs írott forrásunk, és magát az épületet sem ismerjük eredeti formájában, tudjuk, hogy gróf Batthyány Lajos 1765-ben a piarista gimnázium számára 500 forintért megvásárolta a megyétől az akkorra már öregnek mondott kvártélyházat.68 Feltehetően tekintélyes méretű, de puritán, a katonaság által lepusztított épület volt, mely a 18. század derekán vívott két háború befejeződése után kaphatott új funkciót. Ennek megfelelően később át is alakították, és új formájában 1919-ig állt.69 Az épületben lehetett a piaristák házi kápolnája is, melyet talán még a laktanya számára alakítottak ki. Nincs adatunk az első, már emeletes Városháza építésének idejéről sem, azt viszont tudjuk, hogy az 1780- as években — több lakóházzal együtt — leégett, helyében 1787-ben újat emeltek. Küllemét egy, az 1860-as években készült fotóról rekonstruálhatjuk, melynek tanúsága szerint egyemeletes, egyszerű épület volt, földszintjén bolthelyiségekkel. Egy további emelettel való bővítéséről a Városi Tanács már 1836-ban rendeletet hozott, a tervek elkészítésére azonban csak 1863- ban került sor. Egy későbbi döntés értelmében végül az egész épületet lebontották, s a helyére épített újat 1873-ban adták át.70 Nagykanizsa barokk objektumai közül az egyik legismertebb a Szentháromság-emlék. A barokk korban az egy-egy nagyobb megrázkódtatás (járvány, baleset, tűzvész stb.) utáni fogadalomból állított, ún. votív szobrok rendkívül népszerűek voltak. A települések központjában Mária vagy a Szentháromság, esetenként a tűztől óvó Szent Flórián, illetve a pestistől védő Szent Rókus és Szent Sebestyén, a vízenjárókat oltalmazó Nepomuki Szent János vagy egyszerűen a megfeszített Krisztus, a szőlőhegyen a termést védő Szent Orbán vagy Szent Donát tiszteletére emeltek szobrot. Ezek jól mutatják, hogy a korszak szent-kultusza az élet szinte minden területére kiterjedt, és változatos szobrászi alkotásokban került kifejezésre. A Szentháromság- kultusz kibontakozásának teológiai hátterét a három fő rossz, a pestis, a (hazánkban elsősorban a pogány törökkel folytatott) háború és az éhínség elleni küzdelem szolgáltatta, melyekkel szemben csak a három fő jó, vagyis a Szent Háromság veheti fel a küzdelmet.7'' A kanizsai Szentháromság-emlék Inkey-címeres felirata szerint „...Consecrat (Balthasar Inkei) Ao. 1773 (Theophilus Boheim) Fecit". Ezzel szemben tudjuk, hogy a fogadalmat tevő Inkey Boldizsár már 1758-ban kérte levélben Padányi Biró Márton veszprémi püspököt, hogy engedje meg kanonokjának, Berencsi János kiskomáromi plébánosnak és kerületi esperesnek az elkészült emlék megáldását, egyszersmind bízza is meg őt ezzel.72 A püspök teljesítette a kérést. Halis idézi Bakónaki Timót kanizsai ferences gvárdiánnak gróf Batthyány Lajos nádorhoz, Kanizsa kegyurához a szobor felállítása tárgyában intézett levelét (1758), amelyből kiderül, hogy az állíttató Grácban készíttette a szobrot.73 Kétségtelen, hogy a szoborcsoport a Szentháromság- kultuszt erősen szorgalmazó Padányi Biró püspök által 1750-ben emeltetett veszprémi emlék74 nyomán készült. A Szentháromság-emlékek középeurópai prototípusa a 17. század vége óta a bécsi Grabenen áll, amelynek hatására a 18. század elejétől Magyarországon is számos hasonló jellegű emlék készült. A veszprémi az egykori pesti szobor75 típusát követi. A kanizsai szobron a pesti és a veszprémi monumentumhoz hasonlóan a Szentháromság központi, háromszögletű pillér tetején trónol a felhőkön, a pillér lábazati posztamensén a globuson térdelő Szeplőtelen Szűz látható, körülötte, önálló oszlopokon a három magyar szent uralkodó, István, László és Imre, továbbá Keresztelő Szent János és Páduai Szent Antal áll. A szobor közepes kvalitású, szobrászi megoldásai sematikusak. A Boheim nevet máshonnan nem ismerjük, talán a gráci kőfaragó céh egyik mesterét nevezték így. Maga a név cseh származásra is utalhat.76 A hányatott sorsa folyamán többször helyet váltó, eredetileg a város főterén álló szoboregyüttes ikonográfiái programja nem túlságosan bonyolult. Az oszlop tetején, vagyis a mindenség csúcsán triumfáló Háromság alatt Mária a föld királynőjeként, szűkebb és közvetlenebb értelmezésben mint Patrona Hungáriáé jelenik meg. A Regnum Marianum gondolatkört a három szent uralkodó, köztük a korona révén az egész országot Mária oltalmába ajánló Szent István megjelenése is megerősíti, akik igen gyakori szereplői a kor oltárainak és szoborkompozícióinak. Az egyik legnépszerűbb szent Keresztelő Szent János, szegényes ruhájával és a karjában tartott báránnyal („Ecce Agnus Dei, qui tollis peccata mundi!") a bűnbánatra és bűnbocsánatra utal, hiszen Inkey fogadalmát bűnei miatti penitenciaként tette. Páduai Szent Antal a ferencesek kedvelt szentje — aki maga is franciskánus volt —, alighanem a szerzeteseknek tett gesztusként került az együttesre. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy ha már nem igazán színvonalas mestert választott a mecénás, miért Grácban rendelte meg a szobrot. Közelebb nem működött-e olyan szobrászműhely, amely elkészít351 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) hette volna? A kérdésre nem könnyű egyértelmű választ adni, de néhány tény mégis a segítségünkre lehet. A kanizsai polgárok lajstromában - bár a városi lakosok jelentős része nem szerepelt benne — 1745—1765 között egyetlen képfaragót jegyeztek fel, a stájerországi Feldbachból 1763. március 5-én érkezett Liebundt Antalt.77 1758-ban, a szoboregyüttes állításának valószínű évében tehát nem tudunk Kanizsán működő szobrászról. A második megfontolásra intő tény, hogy a kanizsai Szentháromság- emlék e vidéken (ahol jelentősebb város nemigen volt) a típus meglehetősen korai képviselőjének számít. A hasonló emlékek nagy része a környéken a század második felében, főleg utolsó harmadában készült, elsősorban az 1750-es évek elejétől működő keszthelyi kőfaragócéh tagjainak köszönhetően.78 Az ő tevékenységük Kanizsa környékére — Festetics Kristóf miklósfai templomépítkezését nem számítva — ismereteink szerint később sem terjedt ki, és ekkor még talán kevésbé is volt ismert. Kanizsa stájer kapcsolatai — mint ezt J. Hilt feltételezett itteni munkáival vagy a ferences templom főoltárképét mintaképül használó J. A. Mölk weizbergi képeivel kapcsolatban említettük — művészeti téren is hagyományosan jók voltak. Inkey számára — bár mint látni fogjuk, mecenatúrájában nem kiemelkedő művészi alkotások megrendelésére törekedett — kézenfekvő lehetett a nem túl távoli, jelentős kulturális kisugárzó erővel bíró Grácban keresni művészt, akit mintaképe kiválasztása céljából nyilván Veszprémbe is elküldött. Azokon a településeken, amelyek egykor ugyan nem, de ma a városhoz tartoznak, három barokk szakrális emlékre és egy kastélyra kell kitérnünk. Miklósfán, az egykori Somogyszentmiklóson 1763—1765-ben a földesúr, gróf Festetics Kristóf emeltetett — minden bizonnyal uradalmi építészével, Hofstádter Kristóffal — kisméretű, de annál pompásabb templomot. Alaprajza a gyakoribb hosszházas megoldással szemben centrális, négykaréjos. Kicsiny tornya az ovális középterét fedő kupola közepére nehezedik. A belső térben érdekes, sejtelmes hatást vált ki, hogy a megvilágítást két ritka sorba elrendezett, kicsiny, lapított kör alakú ablakon át kapja. Az építtető keszthelyi homokkőből faragott, rokokó címere a bejárat fölött díszlik. Ezt a kapu- és ablakkeretekkel együtt feltehetően az a Thomas Naderer (1729—1775) faragta, aki a keszthelyi kőfaragócéh tagja volt, és több munkája is ismeretes.79 A kupolát Mária koronázásának festett jelenete díszíti, a csegelyekben a négy evangélista figurájával. Festőjét nem ismerjük, legfeljebb közepes kvalitású, bécsies iskolázottságú mester, aki koncentrikus komponálási módjával a bécsi akadémia 1762-ben elhunyt nagyhatású professzorának, Paul Trogernek hatását mutatja. Sematikus figurái kevés egyéni leleményről tanúskodnak, a jelenet összhatásában, levegős csoportfűzésével mégis bizonyos nagyvonalúságot mutat. A miklósfai templomot nyilvánvalóan mintaképül felhasználva emeltetett alig néhány évvel később, 1768-ban Inkey Boldizsár a középkori Lazsnak falu területén kálvária-kápolnát. Ennek helyén Umsunst János már 1702-ben állíttatott kálváriát,80 ezt bő- 4. kép: A miklósfai plébániatemplom (1763—1765) 5. kép: A lazsnaki kápolna (1768) 352 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) víttette és újíttatta meg Inkey. Alaprajza szintén centrális, karéjos, alája családi temetkezőhelyül szánt kriptát is építtetett a megrendelő földesúr. Az épület keleti oldalán félkör alakban, fülkékben elhelyezett stációk álltak. A három keresztet három szoborfülkébe helyezték el, a középső igen kvalitásos művész által faragott, nagyméretű fa korpusza ma a nagykanizsai Thúry György Múzeumban található. Maga a kápolna igényes kiképzésű épület. Kupola fedi, közepén nyolcszögletű dobbal. Faragott kőkeretes bejáratát — ezt egykor miklósfai mintára az Inkey-címer díszítette — két elegáns, korinthoszi fejezetű lizéna-pár fogja közre. A bejárat felett, a háromszögletű középső oromzat csúcsán, valamint a kerítő fal kovácsolt vaskapujának két pillérén Mária és Mária Magdolna kőből faragott szobrai álltak. Kupoláját belül freskók ékítették, és berendezését is ismerjük. A régi felvételek — bár az oltárkép nem látszik — jól mutatják a keruboktól közrefogott nagyméretű tabernákulumot. Ugyancsak Inkey Boldizsár a mecénása a förhénci szőlőhegyen 1761-ben épült kis barokk kápolnának. Ez az egyszerű, dísztelen, hosszházas épület Palin, a birtokközpont közelében áll a homlokzaton ülő, hagymasisakos középtoronnyal és íves záródású szentéllyel. Egykori berendezése nem maradt ránk, jellege és mérete azonban következtetni enged az urasági központ környékén történő szőlőművelés jelentőségére. Az 1760-as évek tehát a templom- és kápolnaépítések évtizedét jelentették. 1761: kiskanizsai és förhénci kápolna, 1763—1765: miklósfai templom, 1764: Nepomuki Szent János-kápolna, 1768: lazsnaki kápolna, 1769—1771: ispita kápolna. Ez nem csupán Nagykanizsára és környékére, hanem az egész megyére jellemző. A megnövekedett építési kedv mögött a fellendülő vallási buzgóságon túl valószínűleg egyéb, nyomósabb indok is rejlik. A század első felében a török háború, majd a Rákócziszabadságharc hosszú időre kiható gazdasági megrázkódtatást és meglehetősen alacsony színvonalról induló, csak igen lassan javuló életkörülményeket eredményezett. Az anyagi konszolidációt a Mária Terézia trónra lépése (1740) utáni újabb háborúk törték meg. A sok teherrel járó osztrák örökösödési (1740—1748), majd a hétéves (1756—1763) háború lezáródásával időben egybeestek, nyilván össze is függtek a királynő gazdaságélénkítő rendelkezései. Ezek sok területen az ellentétek kiéleződését vonták maguk után (jobbágyok elégedetlensége, a nemzeti érzület előtérbe kerülése), másfelől a lakosság, s ezen belül különösen a tehetősebb nemesség anyagi helyzetének érezhető javulását eredményezték. Az 1760-as években általános gazdasági fellendülés kezdődött. A most már tartós anyagot felhasználó építkezések számának gyors növekedése nyilvánvalóan ennek a folyamatnak köszönhető. A fellendülés egyik haszonélvezője a kanizsai Szentháromság-emléket állító, a lazsnaki és a förhénci kápolnát is emeltető Palini Inkey Boldizsár (1726—1792), akinek birtokközpontja a ma Nagykanizsához tartozó Palinban volt. Inkeynek a kort ragyogóan jellemző alakját, maga alakította körülményeit, a gazdálkodó nemességet jól példázó művelődési igényeit érdemes egy kicsit alaposabban szemügyre venni. Kiindulási pontként vegyük szemügyre Inkey Boldizsár kastélyát. Jellegzetes középnemesi rezidencia, mely oldalszárnyakat nélkülöző, földszintes tömbje ellenére is középrizalitos, tekintélyes épület volt, százezer holdra rúgó birtokainak központja, a nagyhatalmú uraság lakóhelye. Még apja, Inkey János építtette, valószínűleg nem sokkal az után, hogy 1721-ben III. Károlytól királyi adományt kapott többek között Palinra is.81 A pompás, angol rendszerű parkjában mesterséges ligetekkel, tavakkal, hintákkal, virágoskertekkel, óriási fákkal övezett kastély fénykorát Boldizsár alatt élte, legalábbis Halis István az ő személyéhez köti a — rendszerét tekintve így igen korai — park létesítését, írásos említését azonban csak 1832-ből ismerjük.82 Mindebből ma már semmi sem látszik. Azt is tudjuk, hogy az épületben volt külön kápolna, ahol házi káplánja, engesztelésül az uraság bűneiért, naponta misét mondott,83 működött könyvtáros saját szobával és könyvszekrénnyel,84 és volt egy akár kisebb hangversenyteremnek is használható, hatalmas ebédlő.85 A kastély mellett a tiszttartók lakásai, méretes magtárak és gazdasági épületek álltak.86 E központból irányította az uraság tekintélyes birtokait, és intézte a köztisztségei által reá rótt feladatokat. Inkey Boldizsár a 18. század második felében Zala megye legnagyobb birtokosai közé tartozott, és egyben a megye egyik legérdekesebb és legellentmondásosabb alakja volt. Szomszédai virágzó gazdaságát irigyelték, jobbágyai hirtelen haragjától, könnyen eljáró kezétől rettegtek, talán ugyanezek a templomban adakozó jámborságát áldották. Régi nemesi családból származik, őseit még inkei Lóránth néven ismerjük. A zalaszentbalázsi plébánia História Domusa őrizte meg azt a valóságot minden bizonnyal nélkülöző néphagyományt, mely szerint a család őse Inkéről származott, és Palinban volt disznópásztor. A sertések őrzése közben összetalálkozott az egyedül sétáló kanizsai török pasával, akit megtámadott, megölt, és fejszével levágott fejét felvitte Bécsbe a királyhoz. Tőle jutalmul akkora birtokot kapott, amekkorát lóháton egy nap alatt tudott bejárni, továbbá nemességet, és az Inkey elé a palini előnevet. A valóságban a nemesség jóval korábbi, még az Árpád-korra vezethető vissza, az előnév pedig későbbi. Nagy Iván Inkey Boldizsár nagyapját, a 17. század végén élt Ferencet he353 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) lyezi a családfa élére. Az ő fia Inkey János (1673— 1747), aki még mint Inkei Lóránth nyert jelentős királyi adományt többek között Palinra is, s ennek nyomán vette fel a palini Inkey nevet. 1717—1732 között Zala megyei alispán volt (ezt a tisztet viselte Somogyban és Vasban is), 1735-ben királyi tanácsos, több alkalommal (1714—1715, majd 1722—1723) országgyűlési követ.87 Az egerszegi megyeháza építése (1730—1732) előtt, az 1720-as évek második felében palini kastélya, ahova három megye urai jártak ügyeik intézésére, fontos központja lehetett a zalai adminisztrációnak is.88 Négy fia közül az egyik pálos szerzetes lett, egy másik korán meghalt. A mintegy ötvenezer holdas birtokon Gáspár és Boldizsár osztozott. Előbbi az iharosberényi ág megalapítója, Boldizsár a palini ág őse, aki elsősorban gazdálkodással foglalkozott. 1751-ben főszolgabíró, 1754—1759 között Zala vármegye alispánja, 1763-ban és 1784-ben táblabíró, királyi tanácsos. Jeles birtokgyarapító, elsősorban Kanizsa környékén vásárolt földeket, de a Muraközben, a horvátországi Kőrös megyében, továbbá Vas és Sopron megyében is voltak uradalmai. Halálakor mintegy százezer holdat hagyott örököseire, elsősorban három feleségétől született hat fiára. A szétszórtan fekvő birtoktesteket majorságokká alakította, öt uradalomba (Palin, Rigyác, Nagyrécse, Belica, Raszinya) szervezte, és a palini kastélyból kormányozta. Kemény, szigorú gazda volt,jobbágyai sokszor panaszkodtak a rájuk nehezedő súlyos terhek miatt. Nem véletlen, hogy Zalában az Inkey-birtokokjobbágyai élenjártak az elégedetlenségben, a nehéz években azonban meg is segítette őket, így 1788-ban, amikor az átvonuló katonaság szinte letarolta Zala megyét. Nagy gondot fordított a gazdálkodás korszerű formáinak kialakítására, erre példa, hogy a külterjes juhtenyésztéssel szemben a szarvasmarhatartást szorgalmazta. Földjeinek hasznát birtokvásárlásra és kereskedésre fordította, sokat pereskedett, ugyanakkor kora egyik legjelentősebb mecénása is volt.8'' Zabolázatlan temperamentumáról számos legenda maradt fent. Bűnbánó zarándoklaton három alkalommaljárt Rómában, négyszer Lorettoban, egyszer Prágában. A heves, indulatos természet és a nagyvonalú, kegyes adakozókészség alighanem összefüggött, mutatván, hogy előbbi súlyos belső konfliktusokat okozott a nagybirtokossá lett Inkeynek. A már említetteken túl az ő donációjának köszönheti létét a nagyrécsei (1752—1755), a rigyáci (1762), a zalaszentbalázsi (1781) és a raszinyai (1792 után, az itteni donátori kötelességet végrendeletében hagyta fiaira90) templom, és ő újíttatta meg a magyarszerdahelyi egyházat (1772) is. Nagyrécsén a templom mellé (talán a Iorettoi szerviták hatására) szervita rendházat is akart alapítani. Puritán épülete el is készült, de tervét megváltoztatva — ugyanis a rend zalai letelepítését Mária Terézia nem engedélyezte számára — utóbb más funkciót adott neki. Fiainak a halála után készült osztálylevele néhány érdekes adalékkal szolgál az elhunyt művelődési igényeire. Ezek az adalékok nem csupán árnyalják, de meg is erősítik a fentiekben kialakított képet. A hagyatékban 43 kötetnyi könyvet említenek, amelyeket azonban fiai, az örökösök nem sokra becsültek, s nem is osztottak fel, hanem a palini kastélyban hagytak. Összehasonlításul említjük, hogy Inkey Boldizsár Ferenc nevű fiának könyveiről 1821-ben készült lajstrom szerint a lakhelyéül szolgáló bellicai kastély könyvtárában 1688 kötet volt." Boldizsár uraság birtokában volt egy könyv Magyarország törvényeiről, bár a címét az osztálylevél nem írja, így csak találgathatunk, vajon Werbőczy Hármaskönyvéről lehet-e szó; volt továbbá egy német—latin szótár, egy könyv a franciák históriájáról, azon kívül VI. Károly törvénykönyve, egy német nyelvű földrajzkönyv, egy szintén német katekizmus, egy-egy egészségügyi és építészeti (a magazin-építésről szóló, címét nem tudjuk) szakkönyv, ezeken túl néhány történelmi, teológiai és filozófiai mű. Magyar nyelvű nincsen közöttük, hat könyv latin, tizenhét francia, a többi német nyelven íródott. Érdekes, hogy franciául az összeírok nem tudhattak, mert a többi könyvet tételesen említik, a francia nyelvűeket — egy teológiai munka kivételével — csak így: „különféle könyv franciául 16". Kevéssé tarthatjuk valószínűnek, hogy Inkey naponta forgatta, vagy nagyobb becsben tartotta volna a könyveket. Az, hogy e néhány kötet kedvéért külön könyvtárost tartott, azt sejteti, hogy nem maga keresgette, ha valaminek utána akart nézni, talán nem is igazán ismerte saját könyvtárát. A kor általános nemesi műveltségéhez szükséges irodalmat feltehetően részben örökölte, részben összegyűjtötte, de maga nem foglalkozott vele, s fiait sem nevelte a könyvek megbecsülésére. Az osztálylevél szerint a palini kastély falain összesen négy kép függött. Három bibliai témájú (Heródes ábrázolása, Jézus születése, Keresztrefeszítés), a negyedik Inkey Boldizsár portréja.''2 Az uraság nem érezhette szükségét, hogy ősei, családtagjai arcképével vagy a korban divatos mitológiai, illetve történelmi jelenetekkel, tájképekkel díszítse kastélyát. Úgy tűnik, számára az írott kultúra és a művészet csak periférikus jelenség volt. Inkey Boldizsár donációinak jellege tipikusnak mondható. Inkey nagybirtokos, azonban mentalitásában és tisztségeiben nem emelkedett felül középnemesi voltán. Százezer holdas, jól kézben tartott birtoka lehetővé tette volna a kor divatját követő, cour de honneur-ös, elegáns, emeletes kastély emelését az apjától örökölt földszintes épület bővítésével. Tudta azonban, hogy társadalmi rangja ezt 354 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) nem igényli, sőt, talán lehetővé sem teszi. Minden jel arra mutat, hogy számára nem is a reprezentáció volt az elsődleges fontosságú. Palin elsősorban nem a nagybirtokos udvartartásának, hanem birtokai központjának és irányítóinak adott otthont. Az angolkert kialakítása mégis azt mutatja, hogy a korízlés nem hagyta érintetlenül, de csak a praktikumot szem előtt tartva követte. Ezt mutatják említett építkezései is. Tudta, hogy jobbágyainak szüksége van templomra, meg is építtette, de került minden feleslegesnek tűnő kiadást. A nagyrécsei szervita rendházat a lehető legpuritánabb külsővel, erősen redukált mérettel és elrendezéssel terveztette, pedig lehetőségei mást is megengedtek volna. Egyéb donációinál sem hívott nevesebb művészt, nem engedélyezett a feltétlenül szükségesnél több díszítést. Ez alól csupán a saját sírkápolnája képez kivételt, amellyel talán önmaga személyére kívánta felhívni az utókor figyelmét. Anyagiak bőséggel álltak a rendelkezésére, ezekből kegyes alapítványokra is áldozott: föltehetően lelkiismereti okból például 3000 forintos alapítványt tett a váti szervita rendház javára,93 avagy 1771-ben Szent Ferenc, illetve Szent Antal tiszteletére oltárt állíttat a felsősegesdi ferenceseknél.94 Építkezései és hagyatéka egyszerre állítják elénk a nagylelkű mecénást és a nem túl kulturált, de praktikus, pénzét kézben tartó, elsősorban birtokait fejlesztő, gondos gazda képét. A művelődés egyéb szegmensei a barokk korszakában alig hagytak máig ható nyomot a város arculatán. Bár a polgárosodás együtt jár a műveltségi szint emelkedésével, a fejlődés lassú, még a század közepéről is csak szórványos adataink vannak. Ennek egyik sajnálatos oka a városi és a kolostori levéltár pusztulása. A század derekán (1749) van adatunk a ferences lelkiséget világi körülmények között megélni próbáló kordások egyesületének működéséről. E testület a rend kolostorai mellett az ország számos településén létrejött, például a szintén zalai Búcsúszentlászlón, ahol a kanizsaihoz hasonlóan oltárt is állíttatott.95 A vallásos társulatok a kor polgári kezdeményezéseinek legjellegzetesebb hajtásai, amelyek a vallásos buzgóság különböző aspektusaira helyezték a hangsúlyt, közös volt bennük ugyanakkor a mélyebb lelki élet közösségi megélésének igénye. A kordaviselők testvérületét 1585-ben alapította V. Sixtus pápa Assisiben, hazánkban 1630-ban honosodott meg. Tagjai között számos előkelő, főpap és arisztokrata neve is előbukkan. Csak felnőtteket fogadott soraiba, akik felvételükkor életgyónást tettek, kötelezték magukat minél több jótéteményre, továbbá Szent Ferenc tiszteletének terjesztésére, a Szeplőtelen Fogantatás, Szent Ferenc, Szent Antal és Portiuncula ünnepén közös gyónás és áldozás végzésére, egymás segítésére, a szegények istápolására, tagtársaik temetésén és gyászmiséjén való részvételre.96 Kanizsán valószínűleg aktívan közreműködtek az ispita működtetésében. Az egyleti halotti könyvben szereplő, már említett 1769. évi első bejegyzés annak bizonyítéka, hogy nem csupán a zsidó hitközség, de az annak kebelében — más városokhoz hasonlóan — működő Chevra Cadisha (Szentegylet) vallásos és kegyes egyesület megalakítása is korábban történt ennél az esztendőnél. Célja elsősorban a betegápolás és a halottaknak való végtisztesség megadása, a temetési szertartások és szokások pontos betartása. Pompás miniatúrákkal illusztrált kéziratos kódexe a következő korszakhoz kötődik. Annak ellenére, hogy az 1780 előtti évtizedekre mint az írni-olvasni tudás terjedésének időszakára tekintünk, az írásbeliség ekkori helyzetéről nem lehetnek illúzióink. A mezővárosoknak a falvakénál ilyen szempontból lényegesen jobb volt a helyzete, az írástudással kapcsolatos felfogás azonban itt is csak a század közepétől kezdett megváltozni. Az 1740-es években Zalaegerszeg város tanácsában még csupán a jegyző volt író-olvasó ember.97 Egy 1768. évi összeírás szerint azoknak a falvaknak az aránya, ahol az elöljáróságból legalább egy ember tudott írni, országosan 2,7%. A Dunántúlra vonatkoztatva lényegesen jobb volt a helyzet, Veszprém megyében például ez az arány 8%.98 A következő évtizedektől a városi esküdtek mind nagyobb része vált írástudóvá. Azelőtt a legrégebbi események között gyakran Kanizsa visszavételére hivatkozó kollektív emlékezet megfellebbezhetetlen volt, azonban két-három generációnyi időnél nem terjedt messzebb. Helyét — mindenekelőtt a hivatalos ügyintézésben — egyre inkább a leírt szöveg vette át. Az írás használatánál azonban lassúbb volt az írástudás térhódítása.99 Az ifjúság növekvő hányada magát a betűvetést már tanulta — bár a Ratio Educationis kiadásáig (1777) a szinte mindig plébániákhoz vagy rendházakhoz kötődő elemi iskolák jelentős részében a legfontosabb a fennálló rend alapjainak, a katekizmusnak és az egyházi énekeknek az oktatása volt100 —, a mindennapokban azonban alig alkalmazta. Inkey Boldizsár esetéből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a környék egyik legnagyobb birtokosa az 1790-es években rendelkezett ugyan néhány könyvvel, forgatni azonban nemigen forgatta, és talán becsülni sem becsülte őket. A városi lakosok többségének aligha tellett pénzéből és igényeiből könyvekre. 1760 előtt számottevő könyvgyűjtemény Zala megyében még egyáltalán nem volt.101 Az értelmiségi réteg gyarapodása országosan is csak az 1770-es években indul meg, ami az ekkor alapított királyi akadémiákkal függ össze.102 A társadalom legszélesebb rétegei számára, beleértve a mezővárosok lakosságát is, a 18. század folyamán a nyomtatott szöveg a Szent355 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) íráson túl a magyar nyelvű egyházi propagandában, az imakönyvekben, a kalendáriumokban és a ponyvairodalomban, magyarázó szöveggel ellátott szentképekben testesült meg.103 Az 1765-ben alapított piarista gimnázium az egész megye legkorábbi középfokú oktatási intézménye, a műveltség általános szintjére kifejtett hatása azonban csak valamivel később, inkább már a következő korszakban erősödik meg. Hozzá kötődően érkeznek majd Kanizsára — még fiatalon és a rend szokásai szerint csak rövid időre — olyan, jelentős szerepet csak később játszó szerzetes-tanárok, mint 1768—1769-ben a bölcseleti tanulmányait még be nem fejező Simái Kristóf (1742—1833), utóbb a magyar drámairodalom jelentős alakja, vagy 1771—1772-ben a később neves történésszé lett Bolla Márton (1751—1831).104 A piaristák gimnáziumának falai között, a diákszínjátszás keretében kezdenek kibontakozni a színházi élet csírái. Korábban legfeljebb vásári komédiások szórakoztatták a közönséget, vagy alkalmi templomi, vagy azon kívüli misztériumjátékokkal igyekeztek a vallásos buzgóságot elmélyíteni. Bár mai értelemben a diákszínjátszás sem nevezhető rendszeresnek, megindulásakor (az első előadást 1781. október 10-én tartották105), előadói bizonyos alapképzettséggel már rendelkeztek e téren, ami mindenképpen a művészeti ág iránti igények növekedését mutatja. II. A KLASSZICIZMUS ÉS A ROMANTIKA KORA 1780—1849 Bár II. József uralkodásának a felvilágosodás eszméire alapozott és az Impérium Romanumot külső jegyekben is mintaképének tekintő évtizede (1780— 1790) hazánkban nem eredményezte az előző korszak eszmeiségére épülő barokk művészet gyors háttérbe szorulását, a klasszicizmus erőteljes térhódítása már az Isidore Canevale által tervezett váci székesegyház felépítésével (1763—1777) megkezdődött. Meg kell jegyeznünk, hogy a katedrális nagyméretű kupoláját még Maulbertsch késő barokk freskói díszítik. 1780 után az építészetben sokasodnak a klasszicista stílusjegyek: nagyméretű oszlopok, timpanonok, kupolák, az egyenes vonalak dominanciája, a hűvös racionalitás. Az ábrázolóművészet alkotásaiból fokozatosan eltűnik a barokkos pátosz és a sokszor kuszaságig lendületes teatralitás, a tematikában előtérbe kerülnek a világi elemek, köztük is különös hangsúlyt kapnak a király központosító törekvéseivel való szembeszegülést reprezentáló nemzeti-történeti témák — eleinte paradox módon még a barokk festők utolsó generációjának, Maulbertschnek, Dorffmeisternek ecsetjén. A nemzeti érzelem kifejezésének csúcspontját a Szent Korona Budára hozatala jelentette a király 1790. febr. 21-én bekövetkezett halála után. A barokk művészet a 19. század elején hozza utolsó hajtásait, utána már csak elszigetelt jelenségként szerepel. A klasszicizmus mint korstílus mellé a reformkorban felzárkózik a romantika, s korszakunk második felében, 1820 után a kettő már párhuzamosan fejlődik. A felvilágosodás hatására — annak ellenére, hogy az 1792-től egészen 1835-ig uralkodó I. Ferenc következetesen konzervatív politikát folytatott — a vallásos világkép hegemóniája már a 18. század végén megtört. Ebben szerepet játszik az is, hogy a Regnum Marianum eszméin a felvilágosodás mellett II. József vissza nem vont türelmi rendelete is egyre jelentősebbé vált. A protestánsok szabad vallásgyakorlata (és kiépülő iskolarendszere) sok-sok következményhez vezetett, a katolikus gondolkodás kizárólagosságának megkérdőjelezésétől az általános műveltségi szint erőteljes emelkedéséig. Utóbbiban közrejátszott az állami oktatás fejlődése, a nyelvújítás és a nemzeti nyelv ápolása, a nyomtatott sajtó elterjedése, valamint a színjátszás iránti egyre fokozódó érdeklődés is. A felvilágosodás és a reformkor elsősorban a nagyobb városokban jelentkező mind élénkebb kulturális pezsgése Kanizsán csak korlátozott mértékben, elsősorban szellemi téren figyelhető meg. A városközpont jelentősebb objektumai, a ferences kolostor, a piarista gimnáziummá lett kvártélyház, az uradalmi épületek, a városháza, az ún. harmincados ház (a későbbi Sóhivatal), a kápolnák már 1780 előtt megépültek. Korszakunk legjelentősebb építkezése a zsinagógáé lesz, mellette elsősorban a Nepomuki Szent János-kápolna bővítését és néhány klasszicizáló polgárház építését kell megemlíteni. Az erre járó utazók meglehetősen egybehangzó véleménye alapján a város általános képe eléggé lesújtó volt. Különösen kedvezőtlen képet festett e „csúf házhalomról" 1810-ben készült útleírásában Vlagyimir Bogdanovics Bronyevszkij fiatal orosz tengerésztiszt; Richárd Bright angol utazó szerint 1815- ben a városnak mindössze két vagy három elfogadható utcája volt.106 Ebben már közrejátszottak az 1810-ben végzett első útjavítási munkálatok is: ekkor téglázták ki az Ispitál (Ady) utcát.107 Horváth Gyula még 1861-ben is úgy tudósít, hogy Kanizsa „házai csak a piacz táján készülvék kőből, téglából, s ha egyéb részén is van valami erősebb anyagból, igen nagy ritkaság az, mivelhogy követ, kovát az egész vidéken nem találni, s kénytelen a lakosság 356 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) nagyobb része sövényből, sárból, fából építeni, mely épületek majdnem mind nedvesek, a kő ugy mint a tégla vagy a sövény, innét aztán a városban napi renden vannak a görvélyes, csúzos, kóros betegségek, melyek igen makacsul szegődnek ellene a gyógyításnak. Nem ritkán fordul elő váltóláz is."108 E nem túl szívderítőnek leírt környezetben élő lakosság túlnyomó többsége vallását tekintve továbbra is katolikus, de élénk belső életet él a templomot is emelő izraelita hitközség. 1845. július 19-én hivatalosan is megalakul az evangélikus egyházközség. Előbbi egy 1784. augusztus l-jén kelt szerződésben telket vásárolt gróf Batthyány Lajostól temető létesítésére, mivel régi temetőjük megtelt.109 Emiatt a zsidók hitközségének működése mögött már több évtizedes múltat sejthetünk; 1786-ban iskolát alapított, s az 1806-ig működött.110 Korszakunk végén, 1841—1846 között kiemelkedő vezetője Löw Lipót (1811—1875), aki sokat tett a gyülekezet szervezése, az iskoláztatás (az elemi fiú- és leányiskola új épületének felépítése, az iparosképzést elősegítő egyesület alapítása) és a magyar nyelvhasználat érdekében; először prédikált zsinagógában magyarul. Löwnek emellett számos publikációja is megjelent.111 A haladást elősegítő törekvéseinek gáncsolása azonban elkedvetlenítette a köztiszteletben álló főrabbit, ezért távozott a városból Pápára.112 A kanizsai zsidóság vallásgyakorlásához szorosan kötődik a hitközség keretein belül működő jótékonysági és vallási egyesület, amelyről a Chevra Cadisa két fennmaradt kéziratos könyve tanúskodik. Az egyik a betegápolási könyv, a Bikkur Cholim, melyet 1802-ben nyitottak, bár kötéstábláján az 1782-es dátum szerepel. A másik könyvet, a Pinkaszt az egylet tevékenységéről vezették, bejegyzései 1769-től kezdődnek. Több részből áll, melyek a betegápolásra vonatkozó törvényeket, a betegekkel és a halottakkal való foglalatosság, illetve a kötelező gyász szabályait, kegyes szövegekből való szemelvényeket, a kanizsai zsidó kórház javára adakozók névsorát, továbbá végrendeleteket tartalmaznak. Egyik eleme, a Pokol traktátusa, amely részlet a Másszechet Géhinnomból, miniatúrákkal illusztrált, s ezek naiv stílusuk ellenére is kiemelkedő jelentőségűek. Témájuk szerint részben a pokol szenvedéseit, részben a temetést megelőző, illetve azt követő szokásokat jelenítik meg négy, illetve kilenc képben. Az ábrázolások különös érdekessége, hogy keretezésüket népies virágmotívumok dekorálják. Készítőjük a kaboldi születésű Jicchák Eisik, aki képeit a prágai Chevra Cadisha 1782-ben készült freskói nyomán, azoknál egy évtizeddel később (1792), Kanizsán készítette.113 A korszak legjelentősebb építkezésére, a zsinagóga emelésére az uradalom hathatós segítségével 1807-től vállalkozott a hitközség, amikor az 1745-ben emelt korábbi, az uradalmi sörfőzdében, a Kis Sörházban lévő imaházuk már régen nem felelt meg a követelményeknek.114 A telket Batthyány Fülöp herceg, a város kegyura ajándékozta, s az ő feltehetően körmendi uradalmi építésze, Wojta Ferenc készítette az eredeti terveket is. Ezek túlzott szerénysége hamarosan nyilvánvalóvá vált, az építkezés félbeszakadt, és csak hosszabb szünet után, új plánumok alapján folytatódott. Két tervet is megrendeltek hozzá, az egyiket Bécsben, a másodikat Mariborban (Marburg).115 Időbeli sorrendjük máig nem tisztázott. Előbbi készítője bizonyos Ehman(n), ám azt, hogy az építész-dinasztia mely tagjáról is van szó, homály fedi. Az egyik Ehman — keresztnevét forrásaink szintén elhallgatják — a herceg Esterházy család építésze volt, aki a kismartoni kastély 1794-től 1805-ig tartó átépítési munkálatait vezette Charles Moreau tervei alapján.116 Bécs belvárosában a 19. század első felében Kari, illetve Franz Ehmann tervezett épületeket. A Sternberg palotát (Ungargasse 43.) 1820— 1821-ben építették Franz Ehmann vezetésével, alighanem Charles Moreau tervei alapján. Ő az építésze a Marokkanergasse 5. szám alatt álló épületnek is (1837—1838), míg a szomszéd házat (azonos a megrendelő, Abensberg-Traun gróf) Kari Ehmann építette (1817).117 A kanizsai zsinagóga egyik tervének készítőjeként ők ketten kerülhetnek szóba, valószínű, hogy az idősebbnek tűnő Kari Ehmannál rendelték meg a terveket. A maribori (marburgi) tervező Marék, teljes nevén Michael Johannes Marék. Bécsben született, 1803- ban lett a maribori építőcéh tagja, 1804-től a város polgára. A környéken több épülete is ismert. 1820 körül Grácba költözött, ezt követően készültek fő művei, az itteni evangélikus templom (Kaiser Joseph Platz 9.) és a Radenci melletti Szent Magdolna plébániatemplom (1824).118 A kanizsai zsinagóga építése 1817-től nagyobbrészt az ő tervei alapján folytatódott, kivitelezése a varasdi Dank kőművesmester nevéhez fűződik. Az épületet Marék jelentős munkái közé kell illesztenünk. Az imaház berendezését 1820-ban több helyen, Bécsben, Radkersburgban, Kőszegen rendelték meg, felavatására 1821. szeptember 14-én került sor. 1844-ben toldották hozzá az épülő orgona elhelyezésére szükséges első emeleti karzatot.119 A klasszicista épület külseje meglehetősen visszafogott, szinte puritánnak mondható. A hitközség anyagi ereje ezt nem indokolja, mögötte tehát más okot sejthetünk: talán az építtetők közötti egyetértés hiányát vagy a környező házak közé szorított voltát, kedvezőtlen elhelyezkedését. Homlokzatának nagyméretű, félköríves emeleti ablakai a nála később épült várpalotai és keszthelyi zsinagógára emlékeztetnek. A négyzethez közelítő belső tér arányai, elegáns berendezése harmonikus összhatást keltenek.120 A zsinagóga elkészülte után két évvel kezdődött 357 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) 6. kép: A Nepomuki Szent János-kápolna (ma: Felső templom) barokk tornya (1823—1825) meg a városban a Nepomuki Szent János-kápolna átalakítása, és két év alatt, 1825-re be is fejeződött. A méretének növelése céljából hajóját négy ölnyivel meghosszabbították, eléje pedig barokk tornyot emeltek. Óráját Hicelberger Ferenc, harangját Eberhard Henrik készítette 1825-ben. A Fő utca tengelyében lévő, megnagyobbított épület immár hangsúlyos pontja lett a városközpontnak, környékén a tehetős polgárok építtették fel emeletes, klasszicista lakóházaikat. Ilyen az ún. Axenti-ház (Deák tér 5.), melyet a zárókövén olvasható évszám tanúsága szerint 1817-ben emeltek, az a reprezentatív, középrizalitos-timpanonos, 1820 körül emelt palota, amely később a Guttmann család tulajdonába került (Erzsébet tér 11.), valamint az utóbbival nagyjából egykorú, 1884—1959 között a Fekete Sas patikának is otthont adó, árkádos-tornácos udvarú épület (Fő út 6, a Zsidó Hitközség háza). A patikát a ferencesek alapították 1714 körül, 1768-tól városi kézbe került. Empire stílusú berendezése 1830-ban készült tujagyökérből, s a kor egyik legértékesebb ilyen jellegű emléke.121 E korszakban kaphatott klasszicista külsőt a Vasemberház is. A katolikus és a zsidó egyházközség mellett a 18. század végén görögkeleti szerb—görög egyházközség is működött a városban. Alapítása 1773 előtt történt, pontos időpontját nem ismerjük, de 1780- ban már állandó lelkészt kapott. A gyülekezet tagjai 1788-ban telket vásároltak, amelyre 1792— 1793-ban felépítették Szent Miklósnak szentelt kápolnájukat és plébániájukat (az Erzsébet tér 20. sz. alatt állt). A kápolna inkább imaház volt, egyetlen nagyobb szobából állt, melynek egy részét az ikonosztáz választotta el az oltártól. Az egész közös tető alatt állt a plébániával. Az épületnek kis tornya is volt, három harangját azonban nem itt, hanem az épület előtt álló faharanglábon helyezték el. A kápolna 1798-ban leégett, 1800-ra azonban a korábbihoz hasonló, szerény formában helyreállították. 1818-ig csupán nád és zsindely fedte. Ikonosztáza eleinte öt nagy, régi ikonból állt. 1812-ben egy új főoltárképet szereztek be, 1828-ban néhány kanizsai kereskedő négy további oltárképet készíttetett, Anastas Dobrovic pedig feszületet helyeztetett az ikonosztázra, és kifaragtatta Krisztus sírját. 1831-ben Mihail Dobrovic kanizsai kereskedő további hét ikont rendelt meg, s fémlemezből elkészíttette a királykaput.122 A Szent Miklós-kápolna ikonjai nem maradtak meg, nem is ismerjük őket, így még nehezebben beszélhetünk a korszak képzőművészetéről. Alkotásai — ha voltak is — elpusztultak. Erre a sorsra jutott a Nepomuki Szent János-kápolna számára még a bővítés előtt, 1815-ben, a máshonnan ismeretlen nevű Bankó Károllyal 950 forintért készíttetett három oltárkép is az oltárokkal együtt.123 Készülési helyét tekintve a városhoz kötődik a soproni ijj. Doiffmeister István több, 1806-ban készített portréja. Az elsőt az ekkor Kanizsán tartózkodó és alkotó művész Csehy Józsefről, a Kazinczyval levelezésben álló, irodalombarát császári lovaskapitányról festette. A portrét J. G. Mansfeld még abban az évben rézbe metszette, s meg is jelent Kazinczy összes műveinek IV. kötetében.124 Ugyancsak ekkor lefestette Babocsay József orvost és feleségét, s bár az arcképek megsemmisültek, a Babocsay-portré fényképmásolata fennmaradt.125 A festő valószínűleg ebben az évben dekorálta freskókkal a közeli Galambok plébániatemplomát, és ekkor készítette — talán ép- 7. kép: A Thúry György Múzeum központi épülete, az egykori Guttmann-palota (1820 körül) 358 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) 8. kép. A Vasember-ház klasszicista rizalitja (1820-as évek) pen Kanizsán — a gelsei templom szignált oltárképét is. Lehet hogy e munkáinak köszönhetően időzött a városban.126 A csekély művészi értékű klaszszicista Inkey-urna — bár műemléki védettséget élvez — nem sorolható e vonulatba. A még fellelhető képzőművészeti alkotások alacsony számának oka nem a művészetek iránti igénytelenség vagy közömbösség, inkább a reprezentatív építkezések — a képzőművészet mint épületplasztika vagy falfestészet jelentős részben még ezekhez kötődött — ritkasága. Állításunkat alátámasztja, hogy a hazai gyakorlathoz hasonlóan Kanizsán is éppen korszakunkban kezd kibontakozni egy másik művészeti ág, a színjátszás. Ennek a 17—18. századi Kelet-Európában elsősorban az iskolák voltak a színhelyei, amelyeknek e területen vállalt szerepe a színi kultúrán túl az anyanyelvre és az irodalomra is lendítőleg hatott. Az iskolákat működtető felekezetek és szerzetesrendek eltérő szerepet szántak, és ennél fogva eltérő feltételeket is biztosítottak az iskolai színjátszásnak, irodalom- és drámatörténeti értéke így iskolánként, illetve felekezetenként más és más. Ebből adódóan a megkülönböztetés alapja is éppen a felekezetekhez vagy a szerzetesrendekhez való kötődés. A legjelentősebb a jezsuita iskoladráma, hiszen a rend iskoláiban a tanítás egyik legfontosabb eszköze az iskolai színjátszás. Mellettük fontos szerepet játszottak a piaristák és a pálosok is, akiknek iskoladrámáit erőteljes profanizálódás, és nagyrészt magyar nyelvű előadások jellemezték, ezáltal a hivatásos világi színjátszás fontos előzményét jelentették.127 Utóbbiról Peter Simdahl szavaival elmondhatjuk: „a polgári dráma és hozzá kapcsolódva a színházi illúzió elve a XVIII. század közepe táján alakult ki először Angliában és Franciaországban, majd a német kultúrkörön belül is, összefüggésben egyfelől a polgárságnak a feudális-abszolutista uralmi kényszerek alóli felszabadulásával, másfelől a felvilágosodás szellemi offenzívájával. A színháznak ez a megjelenési formája, a maga alapvető pedagógiai célkitűzéseivel és realista-pszichológiai előadási elveivel, egészen a XIX. század végéig úgyszólván egyeduralmat élvezett".128 A német kultúrterületen — tágabb értelemben hazánk is idesorolható — e folyamatnak Goethe, illetve Lessing tevékenysége adott különös lendületet, ez utóbbi korának francia színjátékát bírálva és korrigálva alakította ki a felvilágosult, klasszikus német polgári drámaírás kereteit. Az 1813. évi bécsi kongresszus és az 1848-as forradal359 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) mak közötti időszakban azonban a német színház jelentős szerepe nem csupán a művészeti ízlés fejlődéséből adódott, hanem bizonyos „pótlékot" is jelentett az elfojtott politikai élet helyett, így kizárólag sekélyes, minden szempontból apolitikus darabok kerülhettek színre.129 Kanizsán a mai értelemben vett színjátszás a piarista gimnázium falai közül indult, ahol az első magyar és német nyelvű előadást 1781-ben rendezték (a Magyar Hírmondó október 10-i tudósítása szerint). 1784-től a játékrend már többé-kevésbé folyamatos, ami évi egy-két, csupán egyszer, általában jeles ünnepeken előadott darabot jelentett. 1817-ben a Magyar Kurír, illetve a Hazai és Külföldi Tudósítások is írt róla, hogy a kanizsai piarista diákok Brühl Talált gyermek című pásztorjátékát adták elő magyar nyelven. 1835-ben a városbíró kérésére a diákszínjátszók a Kanizsai Zeneegyesület társaságában léptek fel egy magyar vígjátékkal, az épülő közkórház javára.130 1810-től a hivatásos színtársulatok vissza-viszszatérő vendégszerepléseire is vannak adataink. Némelyik német társulat 8-12 előadásból álló rövid szezonokat is tartott a városban. A német vándortársulatokat a szegényesebb felszerelésű magyarok is követték. 1827-ben például Balog István (1790— 1873) társulata érkezett nagybajomi fellépése után Kanizsára, ahol augusztus 9-től szeptember 11-ig összesen harmincegy előadást tartott. A színlapon divatos és klasszikus művek mellett Balog saját művei is szerepeltek, hiszen nemcsak színész és 9. kép. A Fekete Sas patika berendezésének részlete (1830) igazgató, hanem szerző és műfordító is volt. Balog jellegzetes figurája a kor színházi életének. 1815-től állt változó összetételű vándorszínész társulata élén, mellyel szinte az egész országot bejárta. 1839- től a Pesti Magyar Színház, utóbb a Nemzeti Színház tagja lett. Fő sikereit komikusként aratta.131 Kanizsán előadásainak helyszíne a „Pintérné magazinja" volt, amely nem más, mint az egykor a felső templom előtti téren álló nagyméretű raktérépület. Színielőadásokat emellett elsősorban a vendégfogadók, a Zöldfa és az Aranyszarvas nagytermében rendeztek, amelyeket már ennek megfelelően alakítottak ki. 1836-ban létrejött a városban a Nagykanizsai Kaszinó, amely rendszeresen szervezett irodalmi esteket, színelőadásokat és hangversenyeket. 132 A korszak végére a színház a polgári élet szerves részévé vált. E folyamat — a kis számú ismert adat tanúsága szerint — párhuzamosan zajlott a zeneművészet iránti igény erősödésével, a zenekultúra fejlődésével. A 18. század vége felé már több, elsősorban dunántúli mezővárosban tudunk hivatásos zenekarról. A II. József által megszüntetett gregorián zene helyét mind szélesebb körben vette át a többszólamú hangszeres muzsika. A következő század elejétől a verbunkos örökségét magával hozó zenei életünk egyre több szállal kötődött a kor vezető német zenéjéhez, számos neves német zeneszerző lépett fel vagy működött hosszabb-rövidebb ideig hazánkban. 1819- ben megalakult az első konzervatórium, 1822-ben az első Muzsika egylet, mindkettő Kolozsváron.133 1835-ben — ahogyan említettük — már Kanizsán is működött a Kanizsai Zeneegyesület (az elnevezés mögött alighanem városi zenekart sejthetünk), s a diákszínjátszókkal együtt lépett fel egy magyar vígjáték előadásával. A piarista gimnáziumnak már az 1790-es évektől mintegy nyolcvantagú énekkara és 15-18 főből álló zenekara volt, többnyire közös műsorban szerepeltek a diákszínjátszókkal."4 1836-tól a Nagykanizsai Kaszinó rendszeresen szervezett hangversenyeket. A reformkor második felében a polgári igények immár a művelődés e szegmensére is kiterjedtek a városban. A szellemi élet mind élénkebbé válása a művészetek szerepének növekedése mellett az írásbeliség elterjedéséből, valamint az értelmiségi réteg szélesedéséből is következett. A polgári létforma és az átalakuló gazdaság az élet mind több területén tette szükségessé a magasan képzett szakemberek tevékenységét. Az értelmiséghez tartoztak az akadémiát végzett mérnökök és orvosok, a II. József rendeleteit végrehajtó földmérők és térképészek, a gimnázium tanárai, egy-egy műveltebb szerzetes, továbbá a már korszerűen szervezett uradalom gazdatisztjei. Az ő kezük alól olykor már jeles publikációk is kikerültek. Több mint négy évtizeden át (1792—1838) volt orvos Kanizsán a szabadkőmű360 Kostyál László: Nagykanizsa míívclőilcstörtcnctc (1690—1849) vességgel i.s kacérkodó, rövid ideig városbírókent is működő Babocsay József (1760—1838), aki 1795- ben, Sopronban megjelent munkájában elsőként ismertette a hévízi gyógyfürdőt, és méltatta jelentőségét. 135 Ugyancsak orvos volt a városban Horschetzky Móric (1777—1859), aki egyben a zsidó iskolák igazgatását is ellátta. Publikációi jelentek meg orvosi szaklapokban és zsidó vallási folyóiratokban egyaránt, de történeti témájú írásai is születtek.136 1843-ban Nagykanizsán látott napvilágot Josephus Flavius műveinek fordítását és magyarázatát tartalmazó munkája (Dreizehntes Buch der jüdischen Antiquitäten des J. F. ...)137. A 18—19. század fordulóján többször is járt a városban a csurgói református gimnázium ifjú tanára, a későbbi neves poéta, Csokonai Vitéz Mihály. Itteni tartózkodásának emlékét őrzi a feltehetően Kanizsán játszódó Karnyóné című színdarabja.138 Az 1840-es években két nagy formátumú, tudós igazgató is működött a piarista gimnázium élén, sajnos rövid ideig. Jallosics András (1791—1862) 1841—1844 között töltötte be az igazgatói tisztet. Latin és magyar nyelven jelentek meg főleg alkalmi költeményei, közülük azonban csupán egy köthető a városhoz, amelyet Czinderi László somogyi főispán beiktatására költött 1843- ban.139 Purgstaller (Palotai) József (1806—1867) 1847—1848-ban volt gimnáziumi és tanítóképezdei igazgató Kanizsán, itteni működése után a pesti egyetem tanárává nevezték ki. Esztétikával foglalkozott, 1844-től a Tudományos Akadémia levelező, 1848-tól rendes tagja, 1858-tól piarista rendfőnök lett. Több bölcsészeti könyve is megjelent.140 A két igazgatón kívül jelentős publikációs tevékenységet fejtett ki a már említett Löw Lipót főrabbi, akinek történeti, hitbuzgalmi és közéleti munkái jelentek meg.141 Az értelmiség erősödésével a 19. század első felében jelentősen felgyorsult a könyvnyomtatás fejlődése, és a már évtizedek óta jelenlévő nyomtatott sajtó termékeinek gyors elterjedése. Megyei, városi újság megjelenésére még várni kellett, elsősorban a tematikailag egyre színesedő pesti lapokból olvashattak híreket a tájékozódni kívánó kanizsaiak. A könyvkultúra fejlődésére utal, hogy 1835-ben már legalább két könyvkötő és -kereskedő, Wajdits János és Vusztl Alajos működött a városban, s mindketten nyomdaalapítási kérvényt nyújtottak be a megyéhez. Kérésüket a Helytartótanács a megye támogatása ellenére elutasította, elejét akarván venni ezzel minden konspirációs lehetőségnek, ugyanis éppen ekkor folyt a vizsgálat az egerszegi Szammernyomda ellen a „Deák-követjelentés" kinyomtatása miatt. Wajdits nyomdája ennek ellenére megkezdte működését, amely hamarosan fia irányítása alá került. E nyomda azonban csak de facto létezett, működését alig néhány kiadvány jelzi, hivatalos nyomdaalapításra csupán 1850-ben kerülhetett sor a városban. ''- Mindez nem csupán Ü kulturális fejlődésből fakadó igényre utal, de arra is, hogy a „könyves" szakmák (nyomdászat, kötészet, kereskedelem) differenciálódása még kezdeti fokon állt. Jelentős könyvgyűjteményekről Kanizsán korszakunkból még alig van tudomásunk, ez azonban nem jelenti feltétlenül azok teljes hiányát. 1899-ben Halis István a ferences kolostor könyvtárában 4590 kötetet említ, amelyeket az előző évben készített szekrényekben őriznek. Majdnem mindegyik teológiai témájú, közülük 314 volt magyar nyelvű.143 Ugyanennek a bibliotékának 1914-ben készült jegyzéke 2549 művet tartott nyilván, többnyire 18. századi szerzőktől.144 Bizonyosnak vehetjük, hogy a könyvtár törzsanyaga a 19. század első felében már együtt volt. A Veszprémi Egyházmegye plébániái, illetve papsága könyvállományának 1815—1817- ben püspöki rendeletre készült összeírásából kiderült, hogy egy-egy plébániának átlagosan 41, az egyes papoknak 28 kötet könyvük volt.145 A kanizsai ferences plébánia ezt nyilván jóval meghaladta. Arról nincs adatunk, hogy Inkey Boldizsár halála után Palint öröklő fia, Inkey II. János (1779—1842) idejében a kastély könyvtára fejlődött-e. Feltehetően igen, hiszen Inkey jelentős közéleti szerepet játszott, gazdaságának messze földön híre volt, rezidenciájában fényes vigasságokat rendeztek. Egy jeles gazda aligha lehetett meg egyre növekvő, korszerű könyvgyűjtemény nélkül. Testvérének, Ferencnek másfél ezresnél is nagyobb bellicai könyvtárát már említettük. Ha nem is ilyen mértékű, de jelentős gyarapodás tehető fel Palinban is. Az erősödő polgári családok kezén ekkora gyűjtemények nem voltak, de a szélesedő értelmiségi réteg könyvigénye egyre jelentősebbé vált. A reformkorban a mindennapi élet és a kulturális- művelődési közeg megváltozását mutatja a már kifejezetten polgári jellegű egyesületek megjelenése is. Hagyományos, vallási alapon szerveződő társulatok ugyanúgy alakultak és működtek, mint az előző korszakban például a kordások testvérülete — amely Kanizsán aligha élte túl a ferences rendház II. József alatt történt ideiglenes feloszlatását —, azonban az újabb társulatok jelentősebb önszervező erővel és belső szabadsággal rendelkeztek a korábbiaknál. Az izraelita hitközség kebelében működő Chevra Cadisha kegyes egyesület könyvének első bejegyzése 1769-ből való, amely az egylet korszakunkat végigkísérő működésének (meg kell jegyeznünk, hogy a kódexbe még a 20. század elején is írtak) kezdő dátuma lehet. 1842-ben alapította meg Löw Lipót az izraelita fiúk kézműves mesterségre tanítása céljából az Iparos- és Kézműves Egyesületet. Az ifjakat céhes mesterekhez adták inasnak, s kiképzésükért fizettek a mesternek. Az egyesület gyakorlatilag iparostanonc-iskolaként működött.146 1843-ban megalakult az Izraelita Jótékony Nőegy361 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) let is, kifejezetten karitatív céllal. Az egylet jelentős szerepet vállalt a (különböző felekezetű) szegények étkeztetésében és egyéb ellátásában, például árva iskolás leányok évenkénti felruházásával.''47 A katolikusok öt évvel később, 1848-ban alapították meg egyesületüket Szentháromság Társulat néven. Tagjai elsősorban földművesek voltak, ezért Eke céhként vagy Paraszt céhként is emlegették. Fő célja a keresztény erkölcsösség ápolása és terjesztése volt, amit a templomi szertartások pompájának emelésével, az igazi vallásosság és a felebaráti erények buzgó gyakorlásával igyekeztek a tagok elérni.148 A polgári egyletek nem világnézeti azonosságon alapuló jámbor buzgóság alapján szerveződtek, hanem az élet meghatározott, általában valamely kulturális jellegű területének előmozdítására irányuló közös cél hozta létre őket. A Kanizsai Zeneegyesületről a létét alátámasztó egyetlen adatot kivéve nincsenek ismereteink, így csak valószínűsíthetjük, hogy nem vokális, hanem a kor igényeinek megfelelően instrumentális zenét játszott. Tagjai — nem tudjuk, voltak-e közöttük hivatásos zenészek — vállalták a közönség zenei műveltségének a nyilvános fellépéseik révén történő emelését (is). A Nagykanizsai (eredetileg: Kereskedelmi) Kaszinó és a Polgári Egylet 1836. évi megalakulása Széchenyi István törekvéseinek kanizsai megvalósulásaként értelmezhető, és nyilvánvalóan egymással is szoros összefüggésben állt. A többnyire zsidó vallású kereskedők által alapított14'' Kaszinó kifejezetten művelődési célokat tűzve maga elé az 1827-ben létrejött Nemzeti Kaszinó példáját követte.150 Bár deklarációja szerint társadalmi hovatartozástól függetlenül törekedett a művelt közönség nemes és építő szórakozásának az előmozdítására, a tagoknak a haladás érdekében való felsorakoztatására, nyilvánvaló, hogy igazán széles rétegek előtt nem nyílhatott meg. A Polgári Egylet kifejezetten a polgárosodás előmozdítását tűzte zászlajára.151 Ezen belül a fő törekvései a következők voltak: „a polgárság közt a társas életi viszonyok megszilárdítása, közhasznú ismeretek gyűjtése és terjesztése; gyámolítása önvétkük nélkül elszegényült helybeli polgártársaknak, elősegítése az iparos tanoncok vasárnapi iskoláztatásának és támogatása minden intézmény és tényezőnek, mely az általános és helyi haladás emelésére szolgál".152 Az egylet 1845 végéig német nyelven vezette jegyzőkönyveit, majd 1848. április 12-ig németül és magyarul. Ekkortól válik Bürger Verein-ből Polgári Egyletté, és lesz a hivatalos nyelve a magyar. Ugyanezen a közgyűlésen határozta el az Egylet üdvözlő küldöttség indítását Pest város polgárságához, hogy köszönetet mondjon a 12 pontot diadalra juttató hazafiúi lelkesedésükért.153 Működése — melynek során alapszabálya és célkitűzései számos alkalommal megváltoztak — a Kaszinóhoz hasonlóan a 19. század második felében teljesedett ki.154 Az 1780-tól 1849-ig tartó korszak a gazdaságitársadalmi szférához hasonlóan mélyreható változásokat eredményezett Nagykanizsa szellemi-kulturális életében is. A 18. század végén még csaknem egyeduralkodónak mondható vallásos világkép tekintélye megingott, s bár dominanciája nem szűnt meg, a gondolkodás árnyaltabbá vált. A polgári életforma a racionálist az irracionális elé helyezi, s a korszak elején a jozefinizmus megjelenésével lendületet vett szellemi folyamatok több, a korban divatos filozófiai áramlat megjelenését eredményezték (Kant racionalizmusán túl bizonnyal ide sorolhatjuk Hegel dialektikus idealizmusát, Comte pozitivizmusát, és talán Schopenhauer pesszimizmusát is).155 A francia eredetű felvilágosodás gondolkodását lassan kiszorították a német bölcselők eszméi, részben ezek is ösztönözték a politikai helyzettől is indukált nemzeti érzés előtérbe kerülését.156 A kultúra latin nyelvét a korszak elején a német váltotta fel, de mellette mind erőteljesebbé vált a nemzeti nyelv használata is, amely a nyelvújítás jeles képviselőinek, majd a reformkor számos kiemelkedő egyéniségének tevékenysége révén az 1840-es évekre — ezt mutatja a Polgári Egylet jegyzőkönyveinek nyelvhasználata, s e folyamatot illusztrálják Löw főrabbi törekvései is — túlsúlyba került. A nemzeti érzelmektől átitatott polgárosodás folyamata 1848—1849-re Nagykanizsán a művelődés terén is előrehaladott állapotba került. JEGYZETEK 1 Kenyeres, 473. 2 Kosáry 1996 3 Kósa 1998 4 1740-et jelöli meg határnak Galavics Géza. In: Aradi 1983. Garas Klára a késő barokkot 1750- től indítja: In: Dercsényi—Zádor 1970 5 Kosáry említett művében a 18. századot — mint művelődéstörténeti korszakot — 1790-nel zárja, vagyis II. József uralkodását a felvilágosodás záróakkordjaként értékeli. Galavics (i.h.) 1780-nál, Garas (i.h.) 1800-nál korszakol. 6 Barbarits, 21. 7 Vándor, 387. 8 Tóth I. Gy. 1990, 221—230, Vándor, 368. 9 Rózsa 1993, 4. 10 Takács I. 1948. 362 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) " Uo. 1/116. 12 Vándor, 368. 13 Cennerné, 69—82, 80. 14 Uo. 80, Vándor, 392. 15 Pfeiffer 1947, 15, Rózsa 1993, 5. 16 Vándor, 368. 17 Takács I. 1948, 1/114. 18 Uo. 1/116. Távozásuk pontos idejének meghatározása további kutatásokat igényelne. Wibmer Pál kanizsai harmincados és kincstári uradalmi perceptor 1703. augusztus 2-án még utasítást kapott a Budai Kamarai Adminisztrációtól a kanizsai jezsuitáknak az Udvari Kamara által tevékenységükhöz biztosított évi 300 forintos ellátmány kifizetésére (MOL E 285. Varia. b/11. No. 173. Ezúton is köszönöm Rózsa Miklósnak, hogy az adatra felhívta a figyelmemet). Ugyanakkor 1703. január 8-án érkezett Marosvásárhelyre a jezsuita P. Körmendi Imre, akit az előző évben itt létesített missziós állomás vezetésével bíztak meg. Ő korábbi állomáshelyéről, Nagykanizsa feloszlatott missziós rendházából (távozását említi Barbarits is, 236) többek között miseruhákat, liturgikus könyveket és két képet is vitt magával. Ezek közül az egyik a sátán-kígyót legyőző Szeplőtelen Szüzet és gyermekét, a másik Xavéri Szent Ferencet ábrázolta. Előbbi kb. 100x120 cm nagyságú, 1979-ben a marosvásárhelyi plébániatemplom főoltára felett volt látható. Utóbbi elkallódott (Lestyán Ferenc marosvásárhelyi plébánosnak az ottani Historia Domus [1. k. 7.] adataira támaszkodó, a nagykanizsai Dénes Gyulának 1979. február 27-én e tárgyban írt leveléből, ill. Zalai Hírlap 1979. április 8. 8.). 19 Barbarits, 236. 20 Uo. 246. 21 Bálint, 257—259. 22 Füves 1972, 291—301, 297. 23 Schőner 1984, 271—278, 271. 24 Barbarits, 251, KE, 136. (Simon József) 25 Benoschofsky—Scheiber, 210 26 Németh L. 1994, 17—32, 21, 24. 27 Füves 1972, 2 9 7. 28 A török kút — bár medencéjét sokáig a török kori várból eredeztették — csak nevében őrzi ezt az időszakot, hisz 1879-ben került felállításra. In: KE, 320-321. Kunics Zsuzsa 29 Takácsi. 1948, 1/116—117. 30 Barbarits Lajos szerint „a rombolásból kikerült téglaanyagból (a vár lebontásakor - K. L.), a városi polgárság által önként adott kézi- és fogatos munkával építtette újra Perger ezredes a ferencrendiek templomát és zárdáját" (Barbarits, 24), míg másutt (236) az alapítólevélből idézi a várparancsnok nevét és címeit. Genthon István (Genthon, 514) ezt írta: „építtette régebbinek helyén, a vár köveiből 1702-ben Berge Kristóf várparancsnok". A templom azonban nem a régebbi helyén épült — hisz az a várban állott egykor — hanem a Berge által 1696- ben adományozott új telken. Ő ugyan alapítóként valóban felfogható, hisz a telken túl 150 bontott gerendát, egy aranyozott ezüst kelyhet, egy casulát, egy orgonát, valamint nyilvánvalóan további bontási anyagot adományozott (Halis 1899, 35), építtető azonban nem lehetett, hiszen az építkezés a vár lerombolásakor és a várparancsnoki tisztség megszűnésekor még legfeljebb csak elkezdődhetett, későbbi adományáról pedig nem tudunk (l. a következő jegyzetet). 31 Takács I. 1948, 1/117. A szerző itt egy elveszett, kéziratos forrást is idéz: Descriptio Fortalitij et Fratrum Minorum, Observantium Provinciáé Ladislanae Canisiensis Residentiae címmel, amely 1696- tól név szerint felsorolta az összes adománytévőt. 32 Uo. 1/116—118, Horváth—Kostyál, 24. 33 Kropf 118—142, 128—130. Idézi: Rózsa 2000, 25. 34 Pfeiffer 1947, 113 (PatkónéKéringer Mária fordításában) 35 Halis 1899, 39, Takács 1. 1948, 1/119, Barbarits, 237. 36 Dobrovits, Cs. 107—116. 37 Liber Rerum. Idézi: Takács I. 1948, 1/123. 38 Tévesen érseknek (Garas, 1955, 33) vagy nádornak szokták említeni, 1747-ben azonban az ország kancellárja volt, akit 1751. május 11-én választottak meg nádornak (Padányi, 37—38, Mo. tört. V. 1686—1790. 1247.) 39 Kostyál 1997/b 57—61. 40 Pigler Andor 1923-ban feltételezte, hogy Sambach már 1744-ben Paul Tróger munkatársaként dolgozott a győri Szent Ignác templom freskóin, ezt azonban fél évszázad múltán Franz Martin Haberditzl meggyőzően cáfolta. L. Pigler, 46, Haberditzl 1977, 84. 41 Az attribúcióhoz ma már aligha férhet kétség. Barbarits azonban — Nyáry Sándor műtörténészre hivatkozva — Székely Bertalant jelölte meg festőnek (Barbarits, 243). A Zalamegyei Újság 1931. augusztus 13-i száma, azzal kapcsolatban, hogy a Zala megyei egyházi műkincseknek a veszprémi püspök utasítására történő összeírásáról tudósít, azt írja, hogy az összeíró bizottság megállapítása szerint a nagykanizsai templom főoltárán és egyik mellékoltárán lévő képet Jüan de Alba spanyol festőművész készítette. Sambach szerzőségét először Schoen Arnold, majd Garas Klára állapította meg (Garas 1955, 33), aki a képnek a bécsi Belvedere-ben egykor kiállított és ez alkalomból ismertetett vázlatát is idézte (Haberditzl 1934, 25) 42 Wagner, 422. 43 Thieme—Becker, 372, Tintelnot 1951, Garas 1993, 33, Baum, 594, Garas 1993, 338. 44 Aurenhammer, 41. kép. 45 Kostyál 1998/a 39—45, 43. 363 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) 46 L. Szilárdfy 1995, 50—51, 196—197, 291 stb. 47 Thieme—Becker, XVI. (1923), 308—309, Mojzer, 49, 47, Jávor, 315—317, 370. 48 Aggházy 1959, II. k. 140, 149, I. k. 117. 49 Lajta, 148—152. 50 Kostyál 1998/b 151—155. 51 Aggházy 1957, 102, 33. kép. 52 Kostyál 1998/a 43—44. 53 Barbarits, 26. 54 Németh L. 1994, 47—48, Kunics 1992, 205— 222, 205—206. 55 Halis 1899, 59, Barbarits, 240. 56 Takácsi. 1948, 1/120. 57 Pfeijfer 1947,113. 58 Takács I. 1948, 1/125. 59 Barbarits, 238. 1715-ben Volkra püspök — a zágrábi püspökségnek a Kiskanizsát megszerezni próbáló törekvései ellensúlyozásaként - plébánost is szentelt itt (Barbarits [237]. Ezzel kapcsolatban hivatkozik Vajda János helyettes plébánosnak a városi tanácshoz írt 1889. február 8-i, azóta elveszett beadványának szövegére). A fenti adatot a Pfeiffer által idézett (Pfeiffer 1947, 113) 1715. évi Volkraféle vizitációs jegyzőkönyv alátámasztja, s miután a ferencesek vikáriusát iktatta be, nem mond ellent Takács véleményének, mely szerint Kiskanizsát a 18. század folyamán mindvégig a ferencesek adminisztrálták (í. előző jegyzet). 60 Németh J. 1979, 47. 61 MOL B. K. A. E 285. Varia b/1 1 No. 59. és E 281. Berichte und Schreiben 1697. szeptember No. 57. Rózsa Miklós szíves közlése. 62 Németh L. 1994, 44, KE, 225. (Kostyál László) 63 MOL Batthyány Levéltár, P 1313. 38. cs. Lad. 15. No. 77/15. 64 Uo. P 1313. 206. cs. III. 65 Uo. P 1317. 30. cs. Fasc. 86. No. 2. 66 MOL B. L. Kanizsai tiszttartóság iratai 1722— 1794, P 1330. 3. cs. 14. 67 Kostyál 1997/a 199—215, 203—206. 68 Degré 1990, 9—19, 9. 69 Halis—Hojfmann, 109. 70 KE, 340. (Kunics Zsuzsa) 71 Szilárdfy 1996, 56—68, 57, Szilárdfy 1998 72 Pfeiffer 1987, 281. Idézi: Rózsa 1997/a 73 Halis 1899, 54. 74 Győrffy, G. 57—62. 75 Aggházy 1959, 85. A Szentháromság-emlékek nagyobb részén — így a soproni (1695—1701), a budai (171—1716) vagy a nagykanizsaival egyidős váci (1750—1755) emlékműveken — a mellékalakok nem önálló posztamensen, hanem a központi pillér (oszlop) kiszélesedő lábazatán állnak. 76 Boheim neve nem szerepel a Grácra vonatkozó művészettopográfiai irodalomban, és nem található rá vonatkozó forrás a Steiermárkisches Landesarchivban sem (Christine Rabensteiner szíves tájékoztatása). A helyi kőfaragók adatainak részletes vizsgálata segíthetne a kérdés eldöntésében, de nyilvánvaló, hogy mesterünk nem tartozott az elismert gráci szobrászok közé. 77 Polg. lajstr.; Kerecsényi 1978/a 115—134, 123. 78 Eszes, 84—107. 79 Uo. 106. 80 Barbarits, 239. 81 Nagyi. Pótlék-kötet, 290—291. 82 Bencze 1986, 133—134, Halis 1915—1917, 1917, 377—387, 384. 83 Halis 1915—1917, 1917, 389. 84 Kapiller 1985, 67—77, 71. 85 Gőcze 1988, 23. 86 Bencze 1986, 134. 87 Gőcze 1988, 19. 88 Halis 1915—1917, 1917, 379. 89 Gőcze 1988, 20. 90 Halis 1915—1917, 1917, 382. 91 Kapiller 1985, 71—72. 92 ZML IV. 1/b 1793. febr. 14. N° 146/34 a. 93 Rupp, 583. 94 Takács I. 1948, 1/143. 95 Kostyál 1996/b 226. 96 Szántó K. 1985, II. 174, 308. 97 Degré 1972, 11. 98 Németh J. 1990, 68. Hivatkozás: Benda K. 1978, 287—308. 99 TóthN. Gy. 75, 104, 175, 187. 100 Kosáry 1996, 95—96. 101 Németh J. 1990, 73. 102 Uo. 71. 103 Kosáry 1996, 187. 104 Németh J. 1990, 72. 105 Uo. 70. 106 Bronyevszkij, 27. Idézi: Kunics 1992, 205, Bright, 64. 107 Kunics 1992, 205. 108 Horváth Gy. 49. 109 Barbarits, 252. 1,0 Schöner 1984, 271. 111 Néhány Kanizsához kötődő munkája: Statuten des ersten von der Israeliten-Gemeinde zu Gross-Kanizsa gegründeten ungarischen Vereins für Anleitung der israelitischen Jugend zu Handwerken und Künsten, Várasd 1842; Die Teilnahme treuer Unterthanen am Geburtsfeste ihres Fürsten. Rede am Geburtsfeste Sr. Maj. des Kaisers und Königs Ferdinand I. (V.) am 19. Apr. 1843 in der Synagoge zu Gross-Kanizsa, Várasd 1843; Rede vor der Einweihung des neuen israelit. Sculhauses zu Gross-Kanizsa am 31. Dez. 1842, Pest 1843; Jesájás korunk tanítója. Zsinagógai beszéd, melyet hazánk kegyes atyja legkegyelmesebb királyunk V. Ferdinánd ő felségének születés napján Április 19. 1845. tartott, Buda 1845. Szinnyei 8. k. 35 alapján. 364 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) 1,2 Barbarits, 256—257, Z. életr. kislex. 137, KE, 200. (Németh Józsefi. 113 Schoner; Benoschofsky—Scheiber, 210, Major. 1,4 Barbarits, 254. 115 A vonatkozó irodalom (Barbarits, 254.) az újabb tervek készítőinek csupán vezetéknevét és működési helyét ismerte (a bécsi Ehmann és a marburgi Marek), teljes nevükről, munkásságuk fő állomásairól azonban nem volt tudomása. 1,4 Thieme—Becker X. (1914) 391. Österreichische Kunsttopographie XXIV. Die Denkmale des politischen Bezirkes Eisenstadt und der Freien Städte Eisenstadt und Rust. Wien 1932. 65. (E. Csatkai) 1.7 Österreichische Kunsttopographie XLIV. Kundstdenkmäler Wiens. Profanbauten des III., IV. und V. Bezirkes. Wien 1980. 89, 168. 1.8 Curk, 289—314, 300. Megismerését Janez Balazicnak köszönhetem. 1.9 Barbarits, 254—255. 120 Gero, 209—212. 121 Vida, 114, KE, 87. (Kostyál László) 122 Bogdanovic, 35—40, KE, 106. (Kunics Zsuzsa) 123 Barbarits, 240. 124 Csehy József 1806. okt. 5-i levele Kazinczy Ferencnek. In: Váczy, IV. k. 355, Szinnyei, II. (1893) 238. 125 Csekey—Degré, 11. (Portré a címoldalon.) 124 Kostyál 1996/a 96—114, 103, 105. 127 Kilián 1973, 3 75—446, 3 75 , 381. ,28 Simdahl, 125. 129 Uo. 195. 130 Dobó 1990, 20—21. 131 M. színházműv. lex. 50. 132 Dobó 1990, 22—26. A szerző a Polgári Kaszinó 1837. évi megalakulásáról ír, azonban mind az évszám, mind az elnevezés szempontjából — a jelek szerint — tévesen. L. Balogh D. 1936, 1937. 133 Kosa, 340—341, 353—354. 134 Dobó 1982, 42—46,42. 135 Csekey—Degré] Németh J. 1990, 71.; Z. életr. kislex. 17. 136 Z. életr. kislex. 101. 137 MZsL (reprint: 2000), 380. 138 Nagy A. G. 32—34, 32. 139 Szinnyei, V. (1897) 311. 140 Szinnyei, X. (1905) 230—231. ,41 Z. életr. kislex. 137. 142 Gyimesi, 229—262, 247. 143 Halis 1899, 48. 144 Takács 1. 1948, 11/50. 145 Hermann—Eberhardt; idézi: Németh J. 1990, 73. 146 Barbarits, 256—257. 147 Winkler, KE, 136—137. (Czupi Gyula) 148 Vados; feltehetően a szerző nem tudott a kordások testvérületének kanizsai működéséről, mely ekkorra már régen feledésbe merült. Kerecsényi 1978/a 149 Kerecsényi 1985, 105—120, 110. 150 Balogh D. 1936, 1937. 151 Bentzik 1886/b 6—8. 152 A Nagy-kanizsai Polgári Egylet alapszabályai. Nagykanizsa 1880, 3. 153 Bentzik 1886/b 7—8. 154 Kerecsényi 1985, 109—110. 155 L. Nyíri 1991 156 Kása, 345—346. 365 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) László Kostyál Die Kulturgeschichte von Nagykanizsa zwischen 1690 und 1849 Die Studie teilt die Kulturgeschichte in Nagykanizsa zwischen 1690 und 1849 chronologisch in zwei Perioden ein, in den bis 1780 andauernden Barock und in den bis 1849 andauernden Klassizismus, bzw. in die Periode der Romantik. Innerhalb dieser Perioden untersucht sie die Denkmäler und die Entwicklung der Künste (Literatur, Theater, Architektur, bildende Kunst), der Schriftlichkeit, der gedruckten Schrift (Presse, Bücher), aber auch das religiöse und gesellschaftliche Leben. I. DIE ZEIT DES BAROCK 1690—1780 Nach dem Ende des Befreiungskrieges gegen die Türken begann ein neues Kapitel in der ungarischen Geschichte, und damit auch in der Kulturgeschichte. Zwar hatte der Barock bereits mit dem Bau der Universitätskirche von Nagyzsombat (1629—1637) begonnen, aber seine Verbreitung in den mittleren Teilen des Landes, so auch in Nagykanizsa, fand erst in dem hier beschriebenen Zeitraum statt. Die Einwohnerschaft der Stadt war nach der Befreiung 1690 fast vollständig verändert, neben einer geringen Zahl verbliebener Moslems kamen deutsche und ungarische Ansiedler in die Stadt, später ließen sich auch Juden und Griechen hier nieder. Letztere machten mit ihrem jüdischen bzw. griechischorthodoxen Glauben das bis dahin homogene Bild der katholischen Konfession facettenreicher. Im letzten Jahrzehnt des 17. Jahrhunderts hielten sich auch Mönche des Jesuiten- und des Franziskanerordens in der Stadt auf und nach dem Abriss der Burg 1702, der auf kaiserlichen Befehlt stattgefunden hatte, verließen erstere — nachdem beide Orden im Krieg ihre Kirchen verloren hatten — Kanizsa, während die Franziskaner das Recht zum Führen einer Pfarrei erwarben und mit dem Aufbau einer neuen Kirche und eines Ordenshauses begannen. Das puritáné Äußere der Kirche wurde durch ihre prächtige Innenausstattung ausgeglichen. Den Hauptaltar ließ der Kirchenpatron der Stadt, der Kanzler Graf Lajos Batthyány, späterer Paladin, im Jahre 1747 von einem der bedeutendsten Maler der Zeit, Caspar Franz Sambach (1715—1795) anfertigen. Die übrigen Altäre wurden vermutlich von den Angehörigen der Kunstwerkstätten des Franziskanerordens unter Verwendung zeitgenössischer Topoi gemalt. Die Skulpturen waren von unterschiedlicher Qualität, die schönsten sind wohl die Statuen des Hl. Florian und des Hl. Johannes von Nepomuk auf dem Triumphbogen der Kirche, der als ein Werk Joseph Hilts gilt. Neben dem monumentalen Kirchenbau des Bettelordens wurden in den 60-er Jahren des 18. Jahrhunderts in der Stadt und den umliegenden Dörfern mehrere kleinere Kirchen und Kapellen errichtet, so in Miklósfa, Kiskanizsa, Lazsnakpuszta und Förhénc- Szőlőhegy. Besonders hervorzuheben sind hier die Kirche von Miklósfa mit ihrem zentralen (ovalen) Grundriss und dem aus Stein gemeißelten Rokoko Festetics-Wappen über dem Eingang, sowie die Inkey- Kapelle von Lazsnak. Neben der Kirche war der Grundherr der zweite bedeutende Bauherr der Stadt, obwohl er nicht in der Stadt wohnte und hier auch kein repräsentatives Schloss besaß. Seinen Hang zum Bauherren machen vor allem das Amtshaus und der Gasthof deutlich. Graf Lajos Batthyány gründete außerdem 1765 ein Piaristengymnasium, das er in einem schon alten Quartierhaus, das er vom Komitat erworben hatte, unterbrachte. Eines der wichtigsten Gebäude des barocken Zentrums von Kanizsa war das einstöckige barocke Rathaus, das nach einem Brand 1787 umgebaut wurde, und auch die von Boldizsár Inkey errichtete Dreifaltigkeitssäule, die ihrem Signum nach 1758 von Theophilus Boheim angeblich in Graz angefertigt wurde, gehört zu den wichtigsten Denkmälern der Stadt. Die Arbeit des Bildhauers war höchstens von mittlerer Qualität, möglicherweise war er ein Meister der Bildhauerzunft, sein Name ist auch aus anderen Orten bekannt. Der Initiator der Säule, Inkey, war eine besondere Figur der Zeit im Komitat Zala, seine kurze Charakterisierung vermittelt ein aufschlussreiches Bild über die Ansprüche und das kulturelle Niveau eines Angehörigen des mittleren Adels, die weit entfernt von ihren Aufstiegsmöglichkeiten im 18. Jahrhundert lagen. In ihrem bedeutenden Mäzenentum und dem Hang zum Kirchenbau spielten in erster Linie Aspekte der Gnade und der Zweckmäßigkeit eine Rolle. Andere Segmente der Kultur in der Zeit des Barock hinterließen kaum bleibende Spuren im Profil der Stadt. Die Vereine, die sich zunächst strengstens auf religiöser Basis gründeten, wurden zum Keim eines sich langsam entfaltenden bürgerlichen Lebens, dazu gehörten verschiedene Bruderschaften oder der innerhalb der jüdischen Gemeinde angesiedelte Chevra Chadisha Verein (Heiliger Verein). Für den langsamen Prozess der Verbürgerlichung fehlten aber noch zahlreiche andere kulturelle Bedingungen, dazu gehörten der Alphabetismus und die dazu notwendige weite Verbreitung einer Buchkultur. Ein wichtiges Unterpfand für diese Entwicklung war die Gründung des Piaristengymnasiums 1765, das über die Anhebung des 366 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) Allgemeinwissens hinaus auch bei der Entstehung einer aufkeimenden Schauspielkunst eine bedeutende Rolle spielte. II. DIE ZEIT DES KLASSIZISMUS UND DER ROMANTIK 1780—1849 Den philosophischen Hintergrund dieser Periode bildeten die unter der Herrschaft Josef II. aufblühende Aufklärung und später die die bürgerlichen Ideen verbreitende Reformzeit. In der Kunst wurde der Barock Anfang des 19. Jahrhunderts endgültig durch den Klassizismus verdrängt, seine Vorherrschaft wurde jedoch schon bald durch den wachsenden Einfluß der Romantik eingeschränkt. Kanizsa ist auch noch in der Mitte dieser Periode eine staubige Kleinstadt, obwohl ihre Entwicklung sich beschleunigt hatte. Die schnell wachsende jüdische Gemeinde errichtete zwischen 1807 und 1825 — nach einer zweimaligen Änderung der Pläne — ihre Synagoge, vermutlich vor allem nach den Plänen das Mariborer Baumeisters Michael Johannes Marek. Im Stadtzentrum wurden die mehrstöckigen Häuser der Bürger errichtet, deren Vermögen am schnellsten wuchs, und auch die griechisch-orthodoxe Gemeinde errichtete ihre kleine Kirche, die Kapelle des Hl. Johannes von Nepomuk wurde erweitert. Leider sind nur wenige Kunstdenkmäler aus dieser Zeit erhalten geblieben, zu nennen wären hier die drei Altarbilder, die von dem sonst unbekannten Károly Bankó für die Kapelle des Hl. Johannes angefertigt wurden (1815), sowie die drei Portraits von István Dorffmeister jun., die er während seines Aufenthaltes in Kanizsa im Jahre 1806 malte. Sehr viele bedeutender ist der mit Miniaturen illustrierte Kodex der jüdischen Vereinigung Chevra Chadisha, dessen Bilder in naivem Stil 1792 nach Prager Originalen von Jicchák Eisek gemalt wurden. Die meisten Angaben besitzen wir im Zusammenhang mit der Theaterkunst der Zeit. Es gab immer ein Schülertheater, auch wenn es nur selten zu Aufführungen kam. Zu Beginn des 19. Jahrhunderts erscheinen zunächst die deutschen Wanderbühnen und etwas später die unter wesentlich bescheideneren Bedingungen spielenden ungarischen Schauspieltruppen. Die „Komödianten" hielten häufig regelrecht eine kurze Theatersaison ab, so führte z. B. das Ensemble des Schauspielers, Schauspieldirektors, Autors und Übersetzers István Balog Ende des Sommers 1837 ganze 31 Vorstellungen in Kanizsa auf. Schauplatz dieser Aufführungen war eine größere Lagerhalle oder in vielen Fällen auch ein großer Raum in einem der Gasthäuser (Zöldfa, Aranyszarvas). Gleichzeitig mit dem Theaterleben entfaltete sich auch das Musikleben. In den 90-er Jahren gab es am Piaristengymnasium ein Orchester und einen Chor und der 1835 schon existierende Kanizsaer Musikverein (vermutlich ein städtisches Orchester) gehörte ebenfalls zu den besten des Landes. 1836 entstand das Nagykanizsaer Casino, in dem von nun an schon regelmäßig Literaturabende, Theatervorstellungen und Konzerte veranstaltet wurden. Mit dem Prozess der Verbürgerlichung einher ging auch ein langsames Erstarken der Akademikerschicht. Zu ihnen gehörten vor allem Vermesser, Ärzte, Lehrer, hier und da ein Mönch oder ein über breites Wissen verfügender Verwalter. Einige von ihnen machten sich durch ihre Publikationen auch landesweit einen Namen, zu ihnen gehörten der Oberrabbi Lipót Low (1811—1875) oder der aus Kanizsa stammenden Professor der Budapester Universität József (Palotai) Purgstaller (1806— 1867). Für eine Entwicklung der Buchkultur spricht, dass 1835 zwei Kanizsaer Buchhändler um eine Genehmigung zur Gründung einer Druckerei ersuchten und trotz der Ablehnung dieses Antrags János Wajdits mit dem Betrieb einer Druckerei (bis 1850 illegal) begann. Ein weiteres unbestreitbares Zeichen für die Entwicklung des Bürgertums war, dass neben den konfessionellen Vereinen — die vor 1769 entstandene Chevra Chadisha, seit 1843 die Jüdische Frauenvereinigung, seit 1848 die Dreifaltigkeitsvereinigung — inzwischen auch Vereine gegründet wurden, die die Bürgerwerdung ausdrücklich auf ihre Flaggen geschrieben hatten, wie der Bürgerverein oder das Kanizsaer Casino (seit 1836). Mit diesen Tätigkeiten übernahmen sie einen wichtigen Anteil beim Erstarken des Nationalgefühls. Dies wird u. a. auch dadurch bewiesen, dass gegen Ende der Reformzeit die Protokolle beider Vereine, die bis dahin in deutscher Sprache verfasst worden waren, nun auf ungarisch geschrieben wurden. Der von Nationalgefühl durchdrängte Prozess der Bürgerwerdung auf dem Gebiet der Kultur befand sich um 1848—49 in Nagykanizsa schon im fortgeschrittenen Stadium. FOTOGRAFIEN: 1. Die Franziskanerkirche in den Jahren um 1710—1720 2. Caspar Franz Sambach: Die heilige Familie. Bild des Hauptaltars in der Franziskanerkirche. 1747 3. Die Hoffront des ehemaligen Amtshause (heute: Thúry György Museum) in den Jahren 1705—1712, um 1750 und um 1760. 4. Die Pfarrkirche von Miklósfa. 1763—1765 5. Die Kapelle von Lazsnak. 1768 6. Der Barockturm der Kapelle des Hl. Johannes von Nepomuk (heute: Oberkirche). 1823—1825 367 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) 7. Zentralgebäude des Thúry György Museums, 9. Detail der Einrichtung der Apotheke „Zum das ehemalige Palais Guttmann, um 1820 schwarzen Adler"/„Fekete Sas" 1830 8. Der klassizistische Risalit des Vasember- Fotografiert von: Tamás Berentés, László Kostyál, Hauses, um 1820 Zoltán Hohl. 368 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) László Kostyál Cultural History of Nagykanizsa between 1690 and 1849 This article will divide the cultural history of Nagykanizsa between 1690 and 1849 into two periods, the baroque, lasting until 1780, and the classicist or romantic, lasting to 1849. In that context it will examine the landmarks and development of the arts (literature, theater, architecture and fine art), literacy, the printed word (press, books), and the religious and organizational life of the community. I. THE BAROQUE PERIOD 1690-1780 The liberation of the nation from the Turks opened a new chapter in Hungarian history, including cultural history. Although baroque had already appeared with the construction of the university church of Nagyszombat (1629-1637), its spread to the middle of the nation where Nagykanizsa is located was not until the period given above. After the liberation of the town in 1690 the population was almost completely exchanged, with German and Hungarian settlers arriving to join the small number of remaining Moslems, as well as Jewish and Greek settlers later. These latter retained their Israelite and Greek Orthodox to add color to the town''s post-1690 homogenously Catholic religious profile. In the last century of the 17th century the monastic orders of the Jesuits and Franciscans were both present in the town; however, after the castle was torn down in 1702 by imperial decree - whereby both orders lost their churches - the Jesuits left while the Franciscans, obtaining the right to guide the parish, set out to build a new church and monastery. The spartan exterior of the finished temple was counterbalanced by the ornate interior. The picture at the main altar was painted by one of the most renowned painters of the era, Caspar Franz Sambach (1715-1795) in 1747 on commission by the feudal lord of the town, Count Lajos Batthyány, Chancellor and later Palatine of Hungary. The other altar paintings were probably done by members of the studio of the Franciscan order, using the familiar themes of the day. The statues were of varying quality, the best being the statues of St. Flórian and St. John Nepomuk on the church''s triumphal arch, believed to be the work of Joseph Hilt. In addition to the enormous church of the mendicant order, a number of smaller churches and chapels were built in the 1760''s in the town and nearby villages of Miklósfa, Kiskanizsa, Lazsnakpuszta and Förhénc Vineyard. Of these the most notable were the Miklósfa church with its oval central floor plan and carved stone rococo Festetics family coat of arms above the entrance, as well as the Inkey chapel of Lazsnak. Along with the church the other major patron of construction was the feudal manor, although the count did not reside in the town, nor did he have a representative castle here. His constructional proclivities are demonstrated by the steward''s house and guest house. Count Lajos Batthyány also founded a Piarist lyceum in 1765, which he situated in an antiquated boarding house purchased from the county. An important building in the baroque center of Kanizsa was the two-story town hall which burned down and was rebuilt in 1787, while an important landmark was the statue to the Holy Trinity commissioned by Boldizsár Inkey and, according to the signo, carved by Theophilus Boheim in 1758, allegedly in Graz. The sculptor was at most a mediocre stone-carver, probably guilded; his name is otherwise unknown. The patron, Inkey, was a unique figure of the era in Zala County, of whom a brief description gives a picture of how the culture level and demands of the rising middle aristocracy of the 18th century were significantly below their potential. His vast patronage and numerous commissions of church construction were motivated primarily by considerations of charity and practicality. Other segments of culture left virtually no lasting mark on the profile of the town in the Baroque period. The seedlings of the gradually rising civilian class can be observed in societies, for the time being organized on a strictly religious basis, such as the fraternity of the cord and the Chevra Chadisha (Holy Union) in the Israelite community. In this area, however, the slow process of the rise of the civilian class lacked basic requisites such as literacy or a popular culture of reading. One source for future advance was the founding of the Piarist lyceum in 1765, which in addition to raising the general level of culture also played an important role in planting the seeds of the dramatic arts. II. THE CLASSICIST AND ROMANTIC ERA 1780- 1849 The philosophical background of this era was the Enlightenment under the reign of Joseph II and the spread of civil ideals by the Reformation. In fine art classicism ultimately forced baroque to the back369 Kostyál László: Nagykanizsa művelődéstörténete (1690—1849) ground by the beginning of the 19th century, but its own dominance was in turn soon limited by the spread of romanticism. In the middle of this period Kanizsa was still a dusty little market town, although its growth had accelerated. The rapidly growing Jewish community constructed a synagogue between 1807-1825 (after twice altering the plans), in all likelihood based primarily on designs by architect Michael Johannes Marek of Maribor. In the town center two-story residential houses were constructed by wealthy civilians and a small temple by the Greek Orthodox community, while the chapel of St. John Nepomuk was expanded. Very few works of fine art from this era have survived, but mention should be made of the three altar paintings (1815) in the chapel of St. John Nepomuk by the otherwise unknown Károly Bankó, as well as three portraits by István Dorffmeister the Younger while residing in Kanizsa in 1806. Of considerably greater importance are the miniatures in the illustrated codex of the Jewish Chevra Cadisha, drawings painted in the naive style based on Prague originals by Eisik Jicchak in 1792. Substantially more data is available on the dramatic arts of this era. Student acting was continuous, although public performances were rarely held. German groups of wandering actors appeared first in the early 19 th century, followed later by Hungarian troupes operating under rather more modest circumstances. The "comedians" often held short seasons as well, such as the 31 performances held in the town in the late summer of 1827 by the society under actor, director, writer and translator István Balog. The venue for these was a large warehouse, while on many other occasions plays were staged in the common room of inns (Zöldfa, Aranyszarvas). Parallel to the theater, musical culture also grew. The Piarist lyceum began a choir and orchestra in the 1790''s, and by 1835 the Kanizsa Music Society (probably a town orchestra) was rated among the top in the nation. In 1836 the Nagykanizsa Casino was founded, where literary readings, stage performances and concerts were held regularly. The rise of the civilian class was accompanied by the gradual spread of intellectualism. Its members consisted primarily of engineers, physicians, teachers, a few monks, and enlightened landowners. A few of these acquired national fame by their publications, such as Rabbi Lipót Löw (1811-1875) and József Purgstaller (Palotai) (1806-1867), who was appointed from Kanizsa to teach university in Pest. The growth in book culture is indicated by the fact that in 1835 two different book merchants submitted requests to found a printing office, and printing press of János Wajda began business (illegally until 1850) despite the rejection of his requests. Another undeniable sign of the growth of the civilian class was the establishment of specifically civilian societies such as the Citizens'' Union and the Kanizsa Casino (1836) alongside the religious societies founded earlier - the Chevra Chadisha, founded prior to 1769; the Israelite Women''s Union, founded 1843; and the Society of the Holy Trinity, 1848. These societies participated actively in increasing national sentiment, as illustrated by the fact that the minutes of the two civilian societies, formerly kept in German, were kept in Hungarian by the end of the Reform Era. Imbued with national sentiments, the rise of the civilian class in Nagykanizsa was at an advanced stage with regard to culture by 1848-1849. PHOTOS: 1. Franciscan church. 1710''s - 1720''s 2. Caspar Franz Sambach: Holy Family. Main altar painting in the Franciscan church. 1747 3. Courtyard façade of the former steward''s house (now: Thúry György Museum). 1705-1712 and 1750''s, 1760''s 4. Miklósfa parish church. 1763-1765 5. Lazsnak chapel. 1768 6. Baroque tower of the Chapel of St. John Nepomuk (now: high temple). 1823-1825 7. Central building of the Thúry György Museum, formerly the Guttmann Palace. Ca. 1820 8. Classicist projection of the Iron-Man House. 1820''s 9. Furnishing of the Fekete Sas apothecary (detail). 1830 Photographers: Tamás Berentés, László Kostyál, Zoltán Hohl. Kotnyek István NAGYKANIZSAI ISKOLÁK (1690—1849) BEVEZETÉS 1996-ban ünnepeltük az első magyar iskola felállításának 1000. évfordulóját. Géza fejedelem meghívására 996-ban a bencés rend Szent Márton hegyén, a mai Pannonhalmán kolostort és benne iskolát létesített. Ezt aztán egyre több követte. Ma már bebizonyították, hogy az iskola a társadalmi, gazdasági célok megvalósítását illetően nagyon fontos stratégiai elem. Már a 10. század végén, 11. század elején hozzásegítette a magyarságot a megmaradást jelentő, teljesen új értékrend (kereszténység) és új társadalmi rend átvételéhez, az Európába történő betagolódáshoz. Az iskola ilyen szerepvállalásával később is találkozunk a magyar történelemben. A kolostori iskolákat hamarosan követték a püspöki székhelyeken felállított káptalani iskolák. Ezek meglétéről, életéről az 1010-es évektől vannak adatok.1 A l i . században megjelentek a falusi plébániai iskolák, majd a városi plébániai iskolák is. 1560-ban az Oláh Miklós esztergomi érsek által összehívott nagyszombati zsinat előírta, hogy a plébánosok mellett tanítót (ludi-magister) kell alkalmazni, aki a gyerekeket vallási, erkölcsi és társadalmi állapotbeli ismeretekre oktatja, valamint egyházi énekeket gyakoroltat. A l ó . század közepétől megjelentek az ábécés-könyvek is.2 1517. október 31-én Luther Márton kitűzte 95 pontját a wittembergi vártemplom kapujára, ezzel zászlót bontott a reformáció. Magyarországon a követőkkel 1521-től találkozunk. A 16. század közepétől egy sor jó nevű városi iskola került protestáns vezetés alá, így például Sopron, Pápa, Debrecen, Sárospatak, Kolozsvár, Nagyszeben, Brassó, Eperjes, Lőcse, Késmárk, Bártfa, Kassa stb.3 A reformáció jó hatással volt a falusi iskolák számának gyarapodására is, hiszen alaptétel volt a bibliaolvasás, ahhoz azt anyanyelvre kellett fordítani, és a tömegeket meg kellett tanítani olvasni. A gyorsan kibontakozó reformáció hatására jelentős művelődési központ alakult ki a Zala megyei Alsólendván (ma: Lendva, Szlovénia), ahol a jó hírű iskola mellett 1573—74-ben nyomda is működött.4 A humanizmus hatására a 15. század második felétől egyes városi iskolákban tanterv szerint kezdtek tanítani, amelynek középpontjában a latin nyelvtan állt, majd a latin költők és prózaírók műveit, a klasszikus retorikát és poétikát tanították. Ugyancsak a klasszikus ókori műveltség hatására foglalkoztak a matematikával is. Kialakult egy új iskolatípus, a Ludus Litterarius, a később klasszikus humán gimnáziumnak nevezett iskolatípus.5 A magyar nevelés történetében a következő állomás az I. Ratio Edacationis bevezetése. Mária Terézia királynő az abszolutizmus erősítése érdekében a felvilágosodás eszméit is felhasználta, s ennek egyik fontos eredménye az iskolaügy politikummá nyilvánítása volt. 1760-ban megalakította a Bécsi Udvari Tanulmányi Bizottságot, 1769-től megkezdődtek az I. Ratio előmunkálatai, 1770-ben a Helytartótanács elrendelte a tanítók és iskolák összeírását. Ezek után Mária Terézia 1777-ben királyi rendelettel egységes nevelési rendszert vezetett be Magyarországon, tehát iskolarendszert teremtett.6 A Ratiot követően az elemi oktatást véglegesen és részletesen csak 1778-ban a Projectum Budense rendezte. A Ratio III. fejezetében tárgyalta a népiskolák szükségességét, és meghatározta azok típusait. A tankötelezettséget nem mondta ki, de javasolta, hogy a tanulók „...a mezei munka után köteleztessenek az iskola látogatására...". Nagyon lényeges volt a felekezeti különbségen felülemelkedő, ún. közös iskolák felállításának lehetősége.7 A 18. század végén ismét napirendre kerültek az oktatásügyi reformok. Az 1790—92. évi országgyűlés egyik, az oktatásügyet érintő legjelentősebb törvénye a protestánsok vallásszabadságának biztosítása volt, amely egyben autonómiát is adott nekik iskolaügyben. 1791-ben az országgyűlés megalakította a Művelődési Bizottságot (Deputatio Regnicolaris Litteraribus), amelynek legfőbb feladata egy új Ratio kimunkálása lett volna. A bizottság ki is dolgozta „...a nemzeti nevelés általános elveinek rendszerét...". Ebben kiemelten foglalkozott a minden gyermekre kiterjedő egységes nevelés kérdéseivel, az iskoláztatás ingyenességével. Lényeges a tervezetben az is, hogy az egész iskolaügyet teljes egészében állami feladatnak tekintette. A magyar jakobinusok is foglalkoztak iskolaügygyei, de a mozgalom bukása után a nevelésügyi reformtörekvések is lekerültek a napirendről, sőt a népoktatás kiterjesztését ellenző vélemények is el374 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) hangzottak. „...Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a paraszt gondolkodóbb és tanultabb lett, hogy az újságoknak a falusi kocsmákban való olvasása által olyan fogalmakat szívott magába, amelyeket azelőtt nem ismert, végül, hogy a népiskolák megsokszorozása következtében több ismeretre tett szert, mint amennyire szükség van, hogy a maga társadalmi rendjében boldog legyen..." — írta 1801-ben József főherceg, nádor. Természetesen ezzel szemben ellenérveket is felsorakoztattak. Ezek közül néhány: a népet befolyásolni lehet az iskola által a kormányzati célkitűzések érdekében, másrészt a termelés színvonalának emeléséhez is szükséges a magasabb műveltség.8 1806-ban Budán kiadásra került a II. Ratio Educationis. Ez az elsőhöz viszonyítva több vonatkozásban visszalépést jelentett; megszüntette például a közös iskolákat, és ennek következtében sok többfelekezetű iskola bezárta kapuit. Előbbre lépést csak a tankötelezettség (6—12 éves korig) kimondása jelentett, ez azonban a gyakorlatban nem valósult meg." Kiemelt fontossággal tárgyaltak az iskolaügyről a reformkori országgyűléseken is. Az 1825—27. évi országgyűlés újból bizottságot hozott létre egy reformtervezet kidolgozására. A tervezet Opinio címmel 1830-ban nyomtatásban is megjelent, melyet az 1832—36. évi országgyűlés felterjesztett Bécsbe, a király azonban elzárkózott az oktatási reform elől.10 Annyi eredmény azonban volt, hogy valamennyi megye megalakította ,/l Nép Nevelésére Felügyelő Választmány"-át azzal, hogy egy alapos felmérést készítsenek, és ennek utána javaslatokat dolgozzanak ki. Nagykanizsán a vizsgálatot a választmány Deák Ferencre" bízta. (Sajnos a jelenleg feltárt iratanyag hiányos, éppen a nagykanizsai hiányzik.12) E reformtörekvéseknek és munkálatoknak meglett az eredménye, mégpedig a nagykanizsai tanítóképző felállítása.''3 1848-ban Eötvös József vezetésével megalakult a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, oktatási törvényjavaslat is készült, azonban nem került elfogadásra. I. AZ ISKOLAI OKTATÁS KEZDETE Nagykanizsán az iskolai oktatás kezdetét illetően az utóbbi időben megoszlanak a vélemények. Ehhez bizonyosan hozzájárul a forráshiány is. Az első, joggal felvetődő kérdés az, hogy a török hódoltság előtt volt-e már iskola a városban, vagy a török megszállás alatt működött-e magyar iskola is. Biztosnak látszik például az, hogy kolostori iskola nem volt. A ferencesek ugyan 1410-ben telepedtek le a városban, de egy 1824. évi Canonica Visitatio szerint iskolát ittlétük alatt sohasem működtettek. A veszprémi egyházmegyében 1554-ben végzett egyházlátogatás szerint iskola a zalai főesperesség területén csak Zalaegerszegen, Szepetneken, Kapornakon és Tapolcán volt."1 A jövőben érdemes lenne azt kutatni, hogy a reformáció kezdeti szakaszában volt-e itt iskola, ugyanis a város földesura, Nádasdy Tamás pártolta a reformációt. Az előbb már említett 1554. évi veszprémi katolikus vizitáció is arról panaszkodott, hogy Kanizsa körül rohamosan terjed az új vallás, például Szent-Miklós (ma Miklósfa, Nagykanizsa városrésze) szinte észrevétlenül tért át. Azt is biztosan tudjuk, hogy 1544-ben Szeremlyéni Mihály személyében Kanizsának volt „magyar lelkésze". Nehezen képzelhető el, hogy Szeremlyéni Mihály, ahogy a többi prédikátor társa is tette, ne működtetett volna iskolát. Ebből az időből egy Kanizsai Márton nevű diákról is tudunk, aki levéllel fordult Nádasdyhoz, hogy támogassa az ő külföldi továbbtanulását. 15 A török megszállás alatti időkről e vonatkozásban nagyon keveset tudunk. Evlia Cselebi török utazó szerint 1663-ban Kanizsának 1000 háza, az óvárosban 3 mecsetje, 1 medresze, 4 elemi iskolája, 2 kolostora, 2 tanítói háza volt, a külvárosban pedig 1 medresze, 1 kolostora, 3 dzsámija, 3 mecsetje és 2 iskolája." Ezek török (mohamedán) iskolák voltak, ahol csak a fiúk tanulhattak, s a tanítás alapja a Korán volt. 1. Alsó fokú oktatás A török kiűzése utáni időket illetően a kutatók közül többen hivatkoznak a város első, 169o. évben nyitott protocollumára, valamint arra, hogy már 1703-ban működött iskola, amelyben latin, magyar, német és horvát nyelven tanítottak. A jegyzőkönyv említett bejegyzését többen (Barbarits Lajos, Gerócs Gyögy és e tanulmány szerzője) nem tartják hitelesnek, hiszen a „protocollum könyv" nem ebből az időből származik, az előző oldalakon ugyanis az 1722. év bejegyzései találhatók. Kérdés, hogy ez kötészeti hiba-e. Barbarits szerint nem, és ezt erősíti meg a jegyzőkönyvek öszszevetése a Canonica Visitatiok megállapításaival. Ezek közül ugyanis az 1698. évi nem tett említést iskoláról.17 Úgy tűnik, mindezt alátámasztja Rózsa Miklós tanulmánya, amely részletesen elemezte a török uralom után keletkezett jegyzőkönyveket.''8 Tanításról, elemi oktatásról először az 1725. február 24-i jegyzőkönyvben esett szó, amikor a városi tanács Mosier Gáspár városi irnok és Lisentin Fe375 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) renc bábos (mézeskalácsos) közötti vitában döntött. Ekkor a városi írnok (jegyző) egyben tanító is volt, a tanításért járó illetménye pedig következő: „...akik az ábécét tanulják negyedévenként 6 garast, akik írni kezdenek 10 garast, a számtant és a latin nyelv elemeit is tanulni óhajtók 12 garast fizetnek...". Ha „...a gyerek a városi írnok úrtól minden különösebb ok nélkül hiányozna, vagy kimaradna, a városi írnok úrnak az egész negyedévre eső díj megfizetendő...".19 Ezt követően 1731. május 7-én került szóba ismét az iskola egy városi senior ügyével kapcsolatban hozott határozatban. Bernhardt János ugyanis a magisztrátus tudta nélkül ígért az uradalmi árendajövedelemből a postamesternek 100 forintot, ezért büntetésképpen köteles volt a városnak két részletben 40 forintot fizetni, amely összeget illetően a város úgy határozott, hogy iskolaház építésére fordítja.20 Több szerző ettől számítja Kanizsa első iskolájának meglétét. Az ekkor elkezdett gyűjtésből meglehetősen sokára készült el az iskolaház. Mindettől függetlenül a tanítás, a tanítók jelenléte már folyamatos a városban. Az 1748. évi Canonica Visitatio például állandó jövedelemmel rendelkező tanítóról ír, aki fiúkat és lányokat tanít hittanra, írás-olvasásra és még a latin nyelv elemeire is.21 Az 1770—71. évi megyei összeírás 3 tanítót említett, Fekete Ádám (később Györgynek említették) magyar, Pohmajer János német és egy Perly nevű zsidó tanítót. Feketének 25 tanítványa (15 fiú és 10 leány), Pohmajernek 21, Perlynek pedig 1 tanítványa volt.22 1777-ben egy másik összeírásban már csak Fekete nevével találkozunk, aki 30 gyereket tanított írásra, olvasásra és hittanra.23 Zalaegerszegen ezekben az években 50—70 tanítványa volt a mesternek.24 Feketéről azt jegyezték fel, hogy közepes műveltségű ember volt, aki nagyon jó értett a vihar elleni harangozáshoz is.25 Őt 1780-ban Horváth József pacsai születésű, retorikát végzett tanító követte, aki ezt megelőzően Zalaszentmihályon és Felsőrajkon is tanított. Felsőrajki működése alapján a következőket írták róla: „...Jó magaviseletű ember, borivásban sem lépi túl a mértéket...".26 Neki Horváth Ferenc személyében segédtanítója is volt, aki kezdetben az alsóbb osztályokat, a mester távozása után a felsőket tanította közel 20 esztendeig. Horváth József feltehetően 1780-ban távozott a városból. A Gerócs József által feltárt források szerint erre csekély jövedelme késztette. Emiatt többször panaszkodottt a magisztrátusnak, de az mindig megtagadta a fizetésemelést. Kár volt érte, mert horvát és latin nyelven is tanított. 27 Az I. Ratio Educationis elrendelte a német nyelv tanítását; ez is ösztönözte a várost arra, hogy ismét alkalmazzon német mestert, vagy olyan tanítót, aki a német nyelvet is oktatja. Erre természetesen igény is volt, hiszen a város lakosságának tekintélyes része német. Ezért született erre 1788-ban városi határozat, amelynek eredményeként Hölz Leopold német ludimagister került Kanizsára. A feljegyzések magántanítókat is említenek ebből az időből, például Hegedűs Mátyást, aki a muraközi Szentmária (ma Sveta Marija) községből jött, és kitűnően beszélt horvátul; avagy Popovics Tamás egri születésű „görög tanító"-t is említik. Gerócs György kutatásai szerint Popovicsot magatartása miatt rövid idő után kiutasították a városból.28 Barbarits erről nem tett említést, csak azt írta le, hogy a magántanítókat kizárólag a szülők fizetik.29 Kiril Zivkovic püspök 1795-ben kelt levelében ismét szó van görögkeleti tanítóról. A levél szerint a nagykanizsai egyházközség a templom javára tett adományokat a tanító javadalmazására költötte, pedig a tanítót azoknak kellett volna fizetniük, akiknek a gyermekei az iskolát látogatják. Bogdanovic Lázár írásából tudjuk, hogy amikor még nem volt Kanizsán görögkeleti templom, az egyházi-iskolái vezetőség már megvolt, és feladata volt az iskola fenntartása is. Ennek gondnokai a 18. század közepétől a 19. század első évtizedéig Popovicsok voltak. Nem tudjuk, hogy az említett Popovics nevű tanító e család tagja volt-e.30 Az 1780—90-es években egyre sürgősebb ügyként vetődik fel az iskolaépítés, amelyről 1731-ben határoztak. Tanítók már vannak, iskolaépület viszont nincs. A tanítás az Ispotály egyes termeiben folyt; az Ispotályt azonban 1787-ben német katonaság szállta meg, s az „...iskolamester a gyerekekkel ebből kiverettek, kiknek már háznál kellett quartélt foglalni..."." 1788-ban, a január 3-án tartott közgyűlésen az is felvetődött, hogy a város, ha már iskolát épít, miért nem „Norma iskolá"-t.32 A norma-iskola több tagozatból álló intézmény-együttes volt, melynek magját a négy évfolyamos, négy tanítós városi iskola és az erre épülő tanítóképző tagozat alkotta. Ilyenek általában csak a tankerületi székhelyeken létesültek.33 A közgyűlés elvetette Sömeghy József főbírójavaslatát azzal, hogy „...a városnak annyi jövedelme nincsen, melyből a professzorokat fizesse...". Egy ilyen iskola felállítását a földesúr sem támogatta. „...Többször instált a város a Mgos Uraságnál, hogy az iskoláknak Fundust és az épületekhez Szükségeseket adjon, de magát avval menti, hogy eő a Piaristák bé jövetelekor elegendő Fundatiot azon időhöz képest tett, tőle már többet kívánni nem lehet eő mindazonáltal készséget jelenti, hogy azon Fundatiot, mellyet a Gymnasiumra tett Normális iskolákra fordítja...". 34 A város tehát foglalkozott azzal is, hogy a gimnázium helyett létesít normális iskolát, de ezt — mai szemmel nézve is — okos érvvel vetették el. 376 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) „...A Fölséges rendelések szerint a Gymnasiumba tsak azok vétetődhetnek be, akik a négy Normális Classisokat el végezték, nem lévén pedig itt Normális Iskola a Gymnasium sem szaporodhatik. Hogy tehát a Gymnasium megmaradjon s a tanuló iffjúság szaporodjon szükséges, hogy mennél előbb Normális iskola légyen, ennek bé hozattatása más móddal meg nem lehet, ha tsak az Ispita arra nem fordíttatik...".35 Mivel a földesúr elzárkózott a támogatástól, a város megpróbált segítséget kérni, hivatkozva a városi érdeken túl a környék érdekeire is: „...valóságos Normális Iskola pedig a mint nálunk tudva vagyon egész Tetes Szala és Somogy Vármegyében nintsen, s így ha itt lévő Ispita Normális Iskolára fordíttatik a Publicumnak nagyobb hasznára lenne, az Ispitabeliek pedig nem nyomorognak úgy, amint eddig...".36 A későbbi közgyűlések jegyzőkönyveiből kitűnik, hogy az Ispotály épületét mégsem építették újjá, és mintegy 5 évig ismét elhúzódott az ügy. Végre aztán 1793-ban a város 1300 forintért Piacidus Grigor Espanliustól telket vásárolt, hogy azon felépíthesse az iskolaházat. Az uradalom azonban csak a telek felét engedte át, így a város a földesúri jóváhagyás nélkül nem kezdhette el a „Nemzeti Oskola Háznak és Magyar s Német Nyelven lakásának" építését. 1797-ben a tanács elhatározta, hogy nem vitatkozik tovább a földesúrral, a fél telket is átengedi az uradalomnak, az iskola számára pedig a Szent János utcában, a régi temető helyén ad telket. A határozat közfelháborodást váltott ki, az ügyben népszavazást is kellett tartani. Ennek az lett az eredménye, hogy a lakosság ragaszkodott a Grigor-telken történő iskolaépítéshez. A tanács hivatkozott arra a királyi rendeletre, miszerint iskolaépítés céljára a földesúr köteles telket s építőanyagot is adni. Az uraság mindettől függetlenül meg akarta tartani a Grigor-telket, ezért helyette inkább ingyen egy másikat ajánlott fel a város szélén, a téglaszín tövében. A vitából per lett. 1801 novemberében Nagykanizsára érkezett Vitéz Imre, a pécsi tankerület tanfelügyelője, aki az uradalommal szemben a város elképzeléseit támogatta, és elrendelte az iskolaépítés tavasszal történő megkezdését úgy, hogy az épületben tanítói lakások is épüljenek. A város 600 forint erejéig vállalta a mesterek fizetését is. Úgy tervezték, hogy 3 tanítót alkalmaznak, de amennyiben a bevételek (gubacstermés, makkoltatás, vásári helypénzek) jól alakulnak, akkor szándékukban állt egy „Rajzolást tanító mester"-t is alkalmazni. Erre 1801- ben már sor is került." 1802-ben a város megkötötte a szerződést Hejfert Simon kőművesmesterrel. Már januárban megjött Marburgból (ma: Maribor, Szlovénia) 400 köböl mész, és elkezdtek dolgozni a téglaégetők is. Mindez akkor történt, amikor a város és az uradalom között a per még nem zárult le.38 1802 áprilisában elkezdődött az építkezés, azonban hamarosan megszakadt. A magisztrátus elsősorban pénzhiányra hivatkozott, pedig Lampl Péter zákányi tiszttartótól 3000 forintot és egy kapitánytól 1000 forintot vett fel kölcsönként. Ezek fedezésére megemelte a helypénzeket. Az építkezés abbahagyásának másik oka az volt, hogy az iskola céljára égetett téglát elárverezték. A sok huzavonának a tanfelügyelő vetett véget: figyelmeztette a várost, ha nem építi fel az iskolát, akkor 1804. november 1-től az ide kinevezett tanítók fizetését teljes egészében a városnak kell fedeznie. A város ismét 1500 forint kölcsönt vett fel, míg végre 1805 februárjában kiadta a munkát Stauner János építőmesternek.3" A nemzeti iskola 20 öl hosszú, egyemeletes épülete 1806-ban végre elkészült, a tanítást azonban csak 1807-ben tudták itt kezdeni, mert addig katonai kórházként működött.40 Az épületről azt jegyezték fel, hogy korszerű, jól felszerelt. Zala megyében akkor ennél korszerűbb iskola csak egy volt, a Festetich György által építtetett keszthelyi.41 Az utókor számára bosszantó, nevetséges és sajnálatos is, hogy egy ilyen korszerű épületben a tanítómester lovat és tehenet tart! „...az alsó Húzómnak [földszinti egyik Bolthajtásos Szobájában Lovat és egy Tehenet tart és azt már förtelmesen elrondétotta...", s emiatt a város tanácsa megintette a mestert. A tankerületi főigazgató az új iskola munkájának megszervezésével Jankovics Jánost, a gimnázium igazgatóját bízta meg. 3 tanító került alkalmazásra: Faics György a szomszédos Szentmiklósról, Mutnyánszky János és Januska Károly. Faics és Mutnyánszky képesített volt,43 Januska a keszthelyi normális iskolában szerzett tanítási gyakorlatot. Az iskola igazgatója Háry Hilárius lett. 44 1807-ben felvetődött egy külön leányiskola létesítésének gondolata is, de a megvalósításra nem került sor.45 Az 1808. év több nehézséget hozott az iskola életében. Nem került rend szerinti beszedésre a tandíj, baj volt a tanítás eredményességével, ezért a városi tanács új, világi igazgató kinevezését kérte. A piaristák felügyeleti jogköre erősödött. Tordi Mihály gimnáziumi igazgató 1812-ben a gimnáziumban való továbbtanulás megkönnyítése érdekében egy osztálynak „Különös Tanítás"-t rendelt el. Ekkor került sor a 3. „raj" (osztály) felállítására is.46 Az 1816. esztendő egyrészt a tanítók perlekedései miatt nevezetes, másrészt a munkájukra tett egyre több panasz miatt. A perlekedés megszüntetése végett gondolt a város arra, hogy a legtöbb vitát kiváltó lakásviszonyokat rendezi. A piaristáknak is ajánlatot tett: emeletráépítést ígért, ha átveszik a nemzeti iskolát. A bővítéshez szükséges pénzt a nemzeti iskola épületének eladásából biztosították volna, sőt tellett volna mesterlakás vásárlására és a tanítók fizetésének javítására is. A remélt 30 000 forintos üzlet Széchenyi Istvánnal nem jött létre. Az 377 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) ügyben egyébként küldöttség ment a piaristák tartományfőnökéhez és a Helytartótanácshoz is. A város 1819-ben 200 forintot és 6 öl fát ajánlott fel a piaristáknak a 3. osztály átvételéért. A perlekedések miatt 1819 végén elbocsátották Gurtits Mihály tanítót, helyette Reszner Andrást alkalmazták. A piaristák 1820- ban elfogadták az ajánlatot, 1821-ben létrejött a szerződés is, miszerint a város a többi osztályok fogadása érdekében kibővíti a gimnáziumot. Ahhoz, hogy ez az elgondolás valóra váljon, 25 000 forintra lett volna szükség. 1822-ben a város felmondott Szabó Józsefnek és Mutnyánszky Alajosnak, a két alsó osztály tanítójának azzal, hogy az egész iskolát a piaristák veszik át. 1823 májusában kiürítették a nemzeti iskola épületét, az egyesített iskolák vezetője a gimnázium igazgatója, Podolay Menyhért lett. 1823-ban Ibi György személyében német tanítót is alkalmazott a város. A német iskolát a volt „nemzeti iskolaház"-ban helyezték el. Az elemi iskola osztályai 1831-ig voltak a gimnáziumban, majd Szatirovics János házát vették meg iskolának.47 Kiskanizsán 1833-ban történt említés az iskoláról, amely egy bérelt zsúpos házban működött. 1838-ban nekiláttak a Templom téri iskola megépítéséhez, s az új épületben 1842-ben kezdődött meg a tanítás.48 A protestánsok ebben az időszakban nem működtettek iskolát, az önálló zsidó iskola 1832-ben nyílt meg. Eddig a más felekezetű gyerekek is a katolikus iskolába jártak.49 A legnépesebb csoportot a zsidó gyerekek alkották, számuk is egyre nőtt. A növekvő létszám miatt, s mert szüleik sokkal gondosabban ügyeltek az iskoláztatásra, a városi tanácsban sok vitát váltott ki az ügy. A zsidók sokszor panaszolták el beadványaikban bajaikat, próbáltak védelmet kérni a földesúrtól is, a vármegyétől is. Foglalkoztak a kitiltásukkal is, de végül a következő határozat született: „...Zsidókat az iskolából végképen nem lehet kitiltani ... valameddig magoknak rendes oskolájuk nem lészen. A Városi Tanáts mérsékelt fizetést kívánhat ötölök...".50 Forrásaink szerint zsidó magántanítók is működtek, akik ellen még Mittler Áron zsidó tanító is azt kérte a várostól, hogy az „alattomosan tanító zsidókat" tiltsák ki. A viták megoldását az önálló zsidó iskola létrehozása jelentette. Ennek felállítására 1832-ben került sor egy bérelt épületben. 1842-ig ez csak háromosztályos elemi iskola volt. 1842-ben felállították a következő osztályokat is. A leányiskola 1844-től működött kétosztályosként. 51 A zsidó hitközség — tagjai zömmel kereskedők lévén — fontosnak tartotta az ez irányú gyakorlati képzést, ezért 1842-ben az elemi iskola 8. évfolyamában kereskedelmi szaktárgyakat (kereskedelmi számtan, kereskedelmi levelezés, könyvvitel) is tanítottak. 1842-ben Löw Lipót főrabbi sürgetésére új iskolaépületet is emeltek." A tanítás anyaga általában a hittan, bizonyos állampolgári ismeretek, olvasás, írás és a számolás, néhol a latin olvasás is. A városokban ennél lényegesen jobb a helyzet, itt már érvényesült az osztály- és tanórarendszer is. Jól példázza azt a kanizsai elemi iskola I. és II. osztályának órarendje is.53 A tanítás nyelve mindenkor alkalmazkodott a lakossági igényekhez. Kanizsán a lakosság összetételéből következően szükség volt a német nyelvű oktatásra, viszont a latin nyelv elemeinek tanítása nem volt általános. A tanulók számáról már részben tettünk említést; a 18. század második felében 30—50 tanuló lehetett. Az iskolába-járók száma természetesen évszakok sze- Tantárgyak Heti óraszám I. osztály II. osztály Hittan 4 2 Bibliai történetek — 2 Olvasás (magyar és német) 12 3 Latin olvasás — 2 Kéziratból olvasás 0,5 1 írás 2 és 0,5 6 Helyesírás — 2 Számolás 1 2 Iskolai szabályok 2 és 0,5 — „Exetitia im diversis thematibus" — 2 „Exetitium velocioris seriptuarc" — 0,5 378 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) rint is változott. Ha megnézzük a lakosságszámot, ezen belül az iskoláskorúak arányát, azt állapíthatjuk meg, hogy a tankötelesek száma 100—150 főre tehető, tehát jelentős volt az iskolamulasztás, annak ellenére, hogy a városi tanács gyakran foglalkozott ezzel a kérdéssel. 1772-ben a teljes tanulólétszám 34, 1777-ben az I. osztályban 17, a II. osztályban 21. 1806-ban a nemzeti iskolába már 106 gyerek járt.54 1816-ban a canónica visitatio szerint 836 iskolaköteles volt, iskolába viszont csak 193-an jártak.55 2. A tanítók megbecsülése A tanítókat a városi tanács alkalmazta, kikérve a plébános véleményét is. Néhány kivétellel a megye többi helységében is így történt, néha fordult csak elő, hogy a tanítót a földesúr alkalmazta. A felügyeletet mindenkor a plébános gyakorolta. A város az alkalmazáskor szerződésben rögzítette a feladatokat. A Horváth Józseffel kötött szerződés így szólt: „Contractus Oppido Nagy et Kiscanissa et SC Horvát Józseffel Die 29 Mensis Augustis A 1778... ...ezen Városi Magistratus és tisztes Purgerek mindenkori kötelességének Kíván eleget tenni, hogy Magyar Mestert tart...ki a Tanuló Iffjuságnak és Publicumnak Hasznára lészen, a ki az Oskola Mester által tanított Ártatlan Gyermekeknek nagyobb előmenetelén fáradozzék... ...Mind ezek eképpennel Végeztetvén el a Városi Magistratus és Purgerség az Oskolamester alkalmatos és hasznos munkájáért az Úr Istent kérni meg nem szűnik, Dátum Canissan Die Vigésima Nona Mensis Augustis Anno Domini Milésimo Septingentésimo Septvagesimo Octo... Rudolffi Józseff város Nótáriusa Kovács Ferenc város Perceptora Horváth József Domsán István manu aliena + Oskola Mester Stramp J[ó]zsefmanu aliena + Emericus Virág..." és még néhány olvashatatlan aláírás és pecsét.56 1795-ben a városi tanács rögzítette a mester kötelességeit: 1. Az alkalmazott orgonista és tanítónak kötelessége lesz a lehető legnagyobb szorgalmat kifejteni az orgonálásban és a templomi éneklésben, valamint az iskolás gyermekek oktatásában; de nemcsak az előírt tantárgyakban, templomi énekben, hanem minden egyéb, az ő szolgálatával összefüggő teendőkben is, valamint temetéseknél, halottak kísérésénél, körmenetek vezetésénél pontosan eljárni; 2. Tartozik minden időben szakképzett segédet tartani, e nélkül 8 napnál nem lehet, nehogy előálljon az az eset, hogy betegsége vagy más irányú elfoglaltsága esetében a tanulókat a tanításban ne vezessék; 3. Megköveteli továbbá a városi tanács, hogy a városi népnek és az iskolás gyermekeknek tartozik jó példával elöl járni, hogy megkülönböztesse magát a közönséges néptől, vagyis úgy viselje magát, mint az egy érdemes tanítóhoz illik; 4. „Nem fogja szenvedni a veszedelmes Pépázást úgy a Kotsma bemenetelt vagy a heves italoknak illetlen Ivását el fogja távoztatni. Az Esküvést vagy pedig Káromkodást avagy fajtalan szavakat mondani nem fog, este 9 óra után az Utcán járni nem fog." 5. „Köteleztetik minden alkalomkor Tettes Városi Tanács intézkedéseinek magát alávetni, s azt mint elsőfokú bíráját elismerni."57. A városi tanács a tanítókkal figyelemmel kísértette a gyerekek iskolán kívüli magatartását is, kötelezővé tette nekik a családlátogatást. A szerződésben megszabott kötelességeknek megfelelően alakultak a fizetések is. Ez 1765-ben a következő: 25 forint készpénz, 3o mérő búza, 8 öl tűzifa, 19 font zsír, 2 hordó bor, bizonyos mennyiségű só, 1 télikabát, 2 nadrág és 2 pár csizma, a jegyescédula megírásáért 10 dénárt, a temetés után 15 dénárt, a búcsúztató énekért 2 forintot, körmenetben az éneklés vezetéséért és a gyászmiséért ugyancsak 2-2 forintot, a vihar elleni harangozásért 1 pint bort kapott.58 1777-ben a kanizsai tanító összesített fizetése 135 forint 33 és 1/3 dénár volt. Összehasonlításként említjük, hogy az átlagfizetés a megyében 50 forint körüli, a zalaegerszegi tanítóé 143 forint; a legjobban fizetett zalai tanító ekkor a szentpéterúri volt, az ő fizetése 163 forint.59 A századfordulón a kanizsai iskolamesterek fizetése összesen 600 forintot tett ki, a rajztanítás 1801-ben évi 100 forint. 1801-ben egyébként a városi tanács elhatározta, hogy megemeli a „Kis Oskolák" mesterének fizetését azért, hogy segédjét jobban tudja fizetni. 1806-ban Faics mester 340 forintot kapott, amiből a két segédtanítónak is adnia kellett.60 II. TANÍTÓKÉPZŐ INTÉZET A magyarországi tanítóképzés ügyében először az I. Ratio Educationis intézkedett a tanítóképzést szolgáló normális iskolák létrehozásával. 1779-ben Mária Terézia királynő a tanítóképzés gyorsítása érdekében azt is megengedte, hogy a tanítójelöltek a legközelebbi három- vagy négyosztályos nemzeti iskolákat is látogathassák.61 Mindez szükségszerű lépés volt, hiszen ekkor még csak Pozsonyban, Budán, Nagyváradon és Győrben működött norma iskola.62 A kanizsaiak 379 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) ezirányú elképzelése, mint azt korábban láttuk, nem valósult meg. A 18—19. század fordulóján jelentős volt, ha rövid ideig működött is, a keszthelyi nemzeti iskola és a Georgikon praeparandiai tevékenysége. Itt számos leendő tanító megfordult." Az első magyar önálló „modern" tanítóképző 1828-ban nyílt meg Egerben, kezdeményezője és alapítója Pyrker László egri érsek volt.64 A népoktatásügyet érintő valamennyi reformterv egyik sarkalatos pontja a tanítóképzés, a korszerű tanítóképzők felállítása. Az országos eseményeket nagy figyelemmel kísérték Zala megyében is. Deák Ferenc az 1836. évi országgyűlésről a következőképpen tudósított:,,...elhatározták az ország rendei, hogy országos választmány neveztessék ki, mely a jövő országgyűlésig minden körülményeket megvizsgálva, tervet és kimerítő véleményt készítsen arról, hogy hol és milyen módon kellene felállítani az oly intézetet, amelyben közköltségen tanítók és iskolamesterek formáltassanak, kik a nemzeti nyelvet értelmesen tanítsák és a nép zsenge magzatait a közvárakozásnak jobban megfelelőleg neveljék...".65 Ezt követően Zala megye 1836. augusztus 8-i közgyűlése határozatot hozott ,/l Nép nevelésére Felügyelő Választmány" megalakításáról. A választmány feladatául a következőket jelölték meg: „...A köznép nagy részben elmulasztott czélszerűbb nevelését eszközleni s az által a népet a tudatlanságból ki emelni, s Őtet Hazája Polgár Társai s maga iránt tartozó kötelességeivel megesmértetni az e végre kellő nevelő intézet létre hozása...". További feladatként a falusi tanítók formáitatását szolgáló tanítóképző felállításának előkészítését jelölték meg. A választmány elnöke Séllyéy Elek táblabíró lett. A választmány munkaprogramját 1837. december 9-én dolgozták ki, ebben egy alapos felmérés szerepelt a megye valamennyi iskolájáról. A kapornaki járásbéli iskolák vizsgálatát Deák Ferencre bízták. E járásba tartozott ekkor Nagykanizsa is.66 A Népnevelési Választmány szinte azonnal szorgalmazni kezdte a tanítóképző létrehozását a megye területén, „...hogy miután a köz nép czélszerű nevelésére kellő nevelő Intézeteknek létrehozását s a kívántató falusi taníttóknak formáitatását múlhatatlanul szükségesnek esmernék; melynek czélszerűségét Ő Nagy Méltósága Kopátsy József Weszprémi Püspök Úr is belátván Weszprémben már egy falusi taníttó Intézetet /:Praeparandiát:/ maga költségén felállított: ugyan azért a Rendek N. Mgu Alagourich Sándor zágrábi és Mgs Bőle András szombathelyi megyés Püspök Urakat a fent tisztelt a Weszprémi Megyés Püspök Urnák dicsérete, példája követésére és a szerént Megyéjökben szinte egy Magyar Praeparandiának felállítására elhatározák...".67 A tanítóképző ügye azonban meglehetősen lassan haladt. „...Öregbedett ezen fájdalom, midőn láttuk, hogy a mult országgyűléstől lefolyt három év alatt e tárgyban a kormány részéről csakugyan semmi sem történt, mi a nemzet reményeinek megfelelt volna..."68 — írta a megyének 1839-ben Deák Ferenc. 1840-ben mégis megtört a jég, a kormány úgy rendelkezett, hogy a Bécsi Tanulmányi Alapból 5 „királyi katolikus" tanítóképzőt kell felállítani, mégpedig Pesten, Szegeden, Miskolcon, Érsekújváron és Nagykanizsán. Az előkészületek után 1844-ben a kanizsai képző meg is nyílt, igazgatását Horvát Józsefre, a gimnázium igazgatójára bízták. Fenntartásához 1848-ig a Batthyány-uradalom is hozzájárult, 1849-ben azonban ezt megtagadta. így a fenntartás egyre nehezebb lett.69 A képző tanára volt Bója Gergely, aki később a megye első tanfelügyelője lett, és ilyen minőségében is Nagykanizsán székelt.70 A képzőt 1856-ban kormányrendelettel megszüntették. 71 Mindez nemcsak a várost, hanem az egész megyét is hátrányosan érintette. III. A KÖZÉPFOKÚ, GIMNÁZIUMI NEVELÉS A 15. század második felében egyes káptalani (székesegyházi) és városi-plébániai iskolában a latin nyelvet kezdték oktatni, majd a latin prózaírók és költők műveinek magyarázatát, retorikát és poétikát. E tárgyak oktatása a 16. században egyre jobban terjedt, és az ilyen iskolát elnevezték ludus litterariusnak. Ezekben az iskolákban foglalkoztak a matematikával is, s ez az iskolatípus lett később a klasszikus humán gimnázium. A jezsuiták 1599- ben megjelent „tanulmányi rend"-jében ennek neve: facultas linquarum, majd gymnasium. Ez 3 latin grammatikai, valamint egy-egy retorikai és poétikai osztályból állt. Ettől kezdve vált önálló középfokú iskolatípussá,72 s az iránta való érdeklődés a 18. században rendkívüli módon megnőtt. Felmerül a kérdés, mi lehetett az oka a kanizsai gimnázium alapításának. Az egyik ok földrajzi: itt, a tanügy-térkép fehér foltjának közepén található egy jól megközelíthető, prosperáló, elismerten regionális szerepkört betöltő város, amely egyben a herceg Batthyány-uradalom egyik igazgatási központja is, gimnázium viszont legközelebb Győrben, Pécsett és Zágrábban volt.73 Nem elhanyagolható a másik, az egyházi szempont sem: az, hogy a papi utánpótlás biztosításához szükséges előképzés — amelyben három egyházmegye is érdekelt volt — a 380 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) gimnáziumban történjék. Megemlítendő az egyre gazdagodó középréteg részéről jelentkező mind nagyobb igény a magasabb iskoláztatásra. Volt mecenatúra, áldozatkész város, regionális tőkekoncentráció és egy tenni akaró, cselekvésre képes földesúr. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy itt már az induláskor sem csak a város, hanem a régió leendő iskolájáról volt szó. Kanizsa támogató magatartását nemcsak az iskoláztatással szembeni megnövekedett igények motiválták, hanem egy kereskedéséről, átmenő forgalmáról híres városban a gimnázium létének egyéb, gazdasági hasznot hozó vonzatai (vendéglátás, üzleti élénkülés, szállásadás stb.) is. Másik kérdésünk az lehet, hogy miért éppen a piaristákat hívta meg Kanizsára az alapító Batthyány Lajos. B A T T H A N Y I L A J O S , MaS y » r . . r « / . a ií 1. kép\ Batthyány Lajos, Magyarország nádora, a gimnázium alapítója (Közzéteszi Pachinger, 9. Fotó: Hohl Zoltán) Valószínűleg azért, mert jó stratégaként helyesen mérte fel a hátteret: a gazdasági fejlődés mozgatóit, a lakosság vallási, etnikai összetételét stb., s látta, sikerrel csak a tanító-rendek nagy demokratái, a piaristák működhetnek, ugyanis „...Ok nem bizonyos meghatározott eszmék és elvek terjesztésére és megvédésére nevelik növendékeiket. Az ő nevelési rendszerük célja az ember általános kiművelése, minden mellék cél és tekintet nélkül. Módszerük nem köti magát semmiféle társadalmi osztályhoz, egészen demokratikus alapon nyugszik, nem merev és változatlan, hanem hajlékony, a kor szelleméhez és kívánalmaihoz alkalmazkodó... A piaristák intézményei szerényebbek, ... vezetőiket nem befolyásra való törekvés, hanem az emberiség és a műveltség szeretete lelkesíti és vezérli..."— írta az iskola történetét összefoglaló tanulmányában Kalcsok Leó.74 E szellemiségre utalt az alapítólevél, ugyanakkor szerepet szánt a gyakorlatiságnak, és bizonyítja azt is, mennyire magyar kívánt lenni az iskola. Komolyan vette a matematikát, gyakorlatiasan a kereskedelmi számítást, éveken át tanították a magyar nyelvet, és egy teljes éven át a magyar történelmet (mindezt akkor, amikor a kulturális élet szinte teljes egészében a latinos műveltségen alapult).75 Batthyány József kalocsai érsek 1763-ban megkereste Tapolcsányi Gergelyt, a kegyesrend főnökét, és megállapodott vele a Kanizsán felállítandó gimnáziumról, tanítási tervezetéről és a költségekről. A szerződés szerint a piarista rend 10 000 váltóforint tőkéjének kamatja fejében magára vállalta, hogy a felállítandó iskolát tanárokkal el fogja látni. A tőkét Batthyány Lajos, az érsek apja tette le. A királyi kamaránál letett tőke évi kamata 500 forint volt. Nem nagy összeg, még a tanárok mindennapi élelmezésére sem volt elég. Ehhez járt még egy 3000 négyszögöl területű kert és egy 6 szekér szénát termő rét a szentmiklósi határban.76 Az intézet felállításához kérni kellett Koller Ignác veszprémi püspök engedélyét. Nem ment könnyen, mert a püspök az alapítványt kevésnek tartotta, az engedélyt csak 1765-ben adta meg. Gondot jelentett az iskolaépület, a lakások és a templom biztosítása is. A megoldáshoz a megye és a város segítsége is kellett. A megye a mai Eötvös téren, az 1705-ben közköltségen katonai célra építtetett objektumot (laktanya, tiszti lakások) adta át, amiért az alapító a megyét 500 forinttal kárpótolta, Nagykanizsa város pedig a Szent János templomot engedte át a piaristáknak.77 A gimnázium 1765-ben nyílt meg 394 tanulóval, akik közül 183-an végeztek valóban gimnáziumi tanulmányokat (sintaxis, poetica, retorica), a többi az elemi iskolának megfelelő osztályokba járt 5 csoportra osztva. A pedagógusok: Csankay Jób igazgató, Franz Bertalan, Járos László és Dományi Márk tanárok (magisterek). Az igazgató és Járos László a felsőbb, Franz Bertalan és Dományi Márk az alsóbb osztályokat tanította. Az 1770-es években az igazgatóval együtt 5, az 1790-es években már 6 piarista tanára volt az iskolának.78 A tanulólétszám 1766—67-ben, a fennállás második tanévében már 478, de 1771-ig 423 és 478 között mozgott. 1770—71-től lassú, majd egyre jelentősebb csökkenés következett be, 1778—79-ben már csak 194 tanuló látogatta az iskolát; a mélyKotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) 381 pont az 1786—87. tanév a 33 fős tanulólétszámával/" E tanulólétszám-csökkenés elsődleges oka a kötelező tandíj és a német nyelvű oktatás bevezetése lehetett, ugyanis a 6 forint évi tandíj meglehetősen magas volt, a II. József által 1784 áprilisában kiadott nyelvrendelet értelmében pedig az új tanévben már csak azok lehettek a gimnázium tanulói, akik németül tudtak írni és olvasni.80 II. József halála után a tandíj eltörlésével a magyar és latin tanítási nyelv visszaállításával a tanulólétszám ismét emelkedni kezdett: 1790—91-ben már ismét 100 fölötti, 1793—94-ben pedig 189. A következő tanévben 210-en látogatták az iskolát. 1800-tól ismét jelentős tanulólétszám-csökkenés következett be, a 100-at alig-alig meghaladó létszám 1811—12-ig tartott. Ettől kezdve emelkedés következett, 1815—16-ban 225 tanulót találunk, a csúcs az 1825—26. tanév 286 tanulóval. Az 1848- 49. tanévi létszám csak 113 fő.81 ház ebédlőjében, másik fele pedig az egyik tanár szobájában kapott elhelyezést.82 A gimnázium életére hasonló hatást fejtettek ki a napóleoni háborúk is. 2. kép: A gimnázium anyakönyve 1765-1766 (ZML VIII. 52. Fotó: Hohl Zoltán) A tanulólétszám ingadozásához a háborúk hatása is hozzájárult. Nehézséget okozott az 1787—88. évi törökök elleni hadjárat, amikor Nagykanizsa az egyik legfontosabb katonai utánpótlást biztosító város lett, s ennek következtében raktárként lefoglalták az iskolához tartozó templomot, a tanári lakás folyosóját és a gimnázium k~t osztályát. Az osztályokból kiszorult tanulók egyik fele a társas- 3. kép: Részlet az anyakönyvből (ZML VIII. 52. Fotó: Hohl Zoltán) Forrásainknak köszönhetően megállapítható, hogy mely megyékből jöttek a kanizsai gimnázium diákjai, tehát választ adhatunk arra a kérdésre, hogy egy egész régió iskolája volt-e. Az anyakönyvek szerint az iskola vonzáskörzete Nagykanizsán túl kiterjedt Somogy, Vas és Veszprém megyékre, valamint a szomszédos horvátországi megyékre, de találunk diákokat még 9 magyarországi vármegyéből és Dalmáciából is. A diákság lakóhely szerinti megoszlása az 1767—68. tanévben a legváltozatosabb. 83 A kanizsai diákok száma csak a 18. század utolsó évtizedétől éri el és haladja meg például a somogyiakét, arányuk az 1820-as évektől növekszik rohamosan. A Somogyból jövők száma a csurgói és kaposvári gimnáziumok megalakulásáig jelentős, mellettük elsősorban a horvátországiak aránya érdemel figyelmet, különösen a horvát nemzetiségűeké. Az 1769—70. tanévben például 27 horvátországi és 74 horvát nemzetiségű tanulója volt az iskolának. Az idegen anyanyelvűek száma fokozatosan csökkent, 382 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) 1848-ban már az összes diák magyarországinak és magyarnak vallotta magát. A gimnázium megnyitásától kezdve jelentős a nem katolikus felekezetű tanulók száma. Nagykanizsáról 50 tanuló Zala megyéből (Nagykanizsa nélkül) 258 tanuló Baranya megyéből 2 tanuló Gömör megyéből 1 tanuló Heves megyéből 1 tanuló Pest megyéből 2 tanuló Somogy megyéből 62 tanuló Sopronból 3 tanuló Szabolcs megyéből 1 tanuló Szatmár megyéből 1 tanuló Tolna megyéből 2 tanuló Trencsén megyéből 1 tanuló Vas megyéből 25 tanuló Veszprém megyéből 5 tanuló Zemplén megyéből 1 tanuló Horvátországból 41 tanuló Csehországból 1 tanuló Egyéb ismeretlen helyről 4 tanuló A diákság társadalmi megoszlása is figyelmet érdemel. Az első tanévben, 1765-66 ban a 394 diák közül 165 volt nemes, 66 polgár, 148 jobbágy származású. Ha a Kapiller Imre által feldolgozott adatokat vizsgáljuk, egyértelműen megállapítható, hogy az összlétszámban jelentős számban voltak jelen a nem-nemesek, magas a jobbágy-származásúak aránya. A két felsőbb osztályban (rhetorica, poetica) a mérleg a következőképpen alakult:84 Az 1822—23. tanévben az eddigi 3 kategória mellett 44 esetben csak az apa foglalkozását tüntetik fel. Két év múlva már 122 esetben jegyeznek be az apa foglalkozásaként mesterséget. A szülők között 1824-ben 1 patikus, 1 adminisztrátor, 4 chyrurgus, 3 fiscalis, 2 inspector, 4 katona, 6 tanító, 1 medicus, 1 provisor, 2 perceptor, 1 rabbinus és 3 rationista volt. 1841-ben 4 chyrurgus, 4 ludimagister, 4 medicus doctor, 1 motorias communitatis (zsidó), 5 provisor, 3 parochus, 3 rationista és 1 spanus volt.85 „...Az az egyszerű tény, hogy a megyei közéletben vezető szerepet játszó birtokosok és a feltörekvő jobbágyság, valamint a polgárság gyermekei együtt tanultak az intézet falai közt, kétségtelenül hozzájárult annak a szellemnek a kialakulásához, amely a reformkorban Zala megyét a haladó erők egyik fontos bástyájává tette..." — állapította meg tanulmányában Kapiller Imre.86 A növendékek elnevezése a következő: parvistae, principistae, grammatistae, syntaxistae, poetae és rhetores. Ez azt jelenti, hogy 6 osztálycsoport volt.87 A tulajdonképpeni gimnáziumi osztályok csak a syntaxis, poetica és retorica osztályai, a többi tanuló a kicsinyek (parvistae) osztályaiba járt. 1765— 66-ban a 394 tanuló közül 183 járt a felső 3 osztályba. A parvisták a következőképpen oszlottak meg: declinistae (nyelvtant tanulók), comparatistae (már a latin nyelv elemeit is tanulók), conjugistae (igeragozók—latin nyelvtant is tanulók) és a majores parvistae (az elemisták közül a legnagyobbak). 88 Az 1777. évi I. Ratio Educationis bevezetése után a tanterv országosan egységes lett. Ez azt jelentette, hogy 3 latin grammatikai osztály (kisgimnázium), egy poétikai és egy retorikai (nagygimnázium) osztály volt. 1806-ban a II. Ratio Educationis előírta, hogy a kisgimnázium 4 osztályból (latin grammatikai), a teljes vagy nagygimnázium 6 osztályból álljon, ugyanis itt már a 4 osztályhoz csatlakozott a retorika és poétika. Ez a rendszer maradt meg egészen 1850-ig.8" A nagykanizsai gimnázium Barbarits szerint 1812-ben lett hat osztályos.90 Ha a tananyagot vizsgáljuk, kitűnik, hogy a humán tárgyakra fordították a nagyobb gondot, de a magyar történelmet alig érintették. A piarista iskolák tanrendjében viszont fontos tárgy volt, mellette a magyar nyelv és irodalom is. A tantárgyak között szerepelt a matematika, geometria, később a fizika is.91 II. József 1784. május 14-én kelt rendeletében a latin helyett a német nyelvet tette kötelezővé Magyarországon. „...Tehát nem arról van szó, hogy mii- 1765 34 nobilis 17 civis 8 libertinus 2 ignobilis 1767 59 nobilis 28 civis 3 libertinus 7 ignobilis 1775 41 nobilis 2 civis — 38 ignobilis 1784 31 nobilis 12 civis — 19 ignobilis 1796 26 nobilis — — 55 ignobilis 1811 13 nobilis 17 civis (2 izraelita) — 2 ignobilis 383 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) liók megváltoztassák nyelvüket és más nyelven beszéljenek, hanem arról, hogy azok, akik a közügyeknek akarják magukat szentelni, a latin helyett a német nyelvet használják s az ifjúság ahelyett azt tanulja... Továbbá 1784. november 1-től fogva egy ifjút sem lehet felvenni a középiskolába, aki nem képes kimutatni, hogy németül olvasni és írni tud.." A rendelet előírja, hogy 3 év türelmi idő leteltével az iskolákban minden tantárgyat németül kell tanítani. 1785-ben rendelet kötelezte a németül nem tudó középiskolai tanárokat e nyelv három éven belüli elsajátítására.''2 Ehhez társult a tandíjfizetés elrendelése, ennek következtében sok iskola tanulólétszámajelentősen csökkent, a tanárok pedig ellenálltak. így volt ez Nagykanizsán is, hiszen 1786- ban Mátyásovics Glycér tanár megtagadta a német nyelv tanítását, sőt a helyébejött Pesti Adolf is. Emiatt távozott a tanári karból Bubla György, Szama Ferenc és Nagy Antal. Ennek ellenére az 1787—88. tanévben megkezdődött a német nyelv tanítása a gimnáziumban.''3 1790. január 26-án II. József három kivételével visszavonta rendeleteit. 1806-ban, a II. Ratio Educationis előírásai szerint a gimnáziumi tananyagrend a következőképpen alakult:''4 A piarista iskolák figyelme kiterjedt a testi-, egészségügyi nevelésre is. 1777-ben felhívták a városi tanácsot „alkalmas séta- és játszóhelyek" kijelölésére. A tanács ki is jelölte az 5 sétahelyet a Soproni utcán kívül Homokkomárom, Kiskomárom felé eső területen, valamint a városi erdőben. Ugyanakkor sor került természettani szerek beszerzésére és előadóterem létesítésére is. A rendes tantárgyakon kívül „szív és kedély képző művészetekre" is oktatták a tanulókat, s ezért gondot fordítottak a rajz tanítására, amint ezt jelzik a dolgozatok rajzolt és festett címlapjai." Az iskola történetében a gyakori szép eredmények mellett állandóan problémát jelent a szűkös ellátottság, a felszerelés- és tanteremgond. Arra korábban utaltunk, hogy a gimnázium 1765. évi indulásakor sem volt rózsás a helyzet. Ezen időnként segített egy-egy támogató, így például Matkovics István alszolgabíró, aki élelmiszerekkel, bútorral látta el a tanárokat, és zeneszerszámokai az iskolát,"'' halála után pedig vagyonának egy részét is az intézetre hagyta. 1777-ben Mária Terézia királynő a Bécsi Tanulmányi Alapból 300 forinttal segítette az iskolát.''7 1783-ban az új igazgató, Simits Elek legelső feladata az épület és a társasház (tanári lakások) rendbehozatala volt. Az iskolaépület belsejét saját költségén tataroztatta, a külső javításokra pedig gyűjtésből teremtette elő a szükséges összeget.''8 Mindezek ellenére az 1787—88. tanévben ismét a legsürgősebb feladat az iskolaépület és a társasház javítása; elsősorban a tetőzetet kell javítani, mert már beázott. A ház pénztára üres lévén Mayer Elek igazgató a Bécsi Tanulmányi Alaphoz és a Helytartótanácshoz fordult segítségért, szerencsére sikerrel. A Helytartótanács elvállalta a javítás költségeit (600 forint), s valamivel később került sor a tanári lakások felújítására is (369 forint 30 krajcár)."Alig készültek el a felújítással, a török hadjárat megkezdésétől katonai raktár céljára foglalták le a templomot, a tanári lakás folyosóját, sőt még két tantermet is. Az osztályból kiszorult tanulók tanítása a társasház ebédlőjében és az egyik tanár szobájában folyt. A lefoglalt helyiségekért mindössze 40 forint kárpótlást kapott az iskola. Mayer Elek igazgató nevéhez fűződik e nehéz időszakban a konviktus (kollégium) létrehozása.100 József rendeleteit követően bizonyára a tanulólétszám csökkenése és a nehéz anyagi helyzet miatt felvetődött a kanizsai és a keszthelyi gimnázium összevonása, mégpedig úgy, hogy az új intézet Keszthelyen lett volna. Ennek meghiúsításában a legnagyobb érdemet Spisits János, Zala megye alispánja szerezte.101 1797 júliusában Kanizsán járt az ország nádora, aki ez alkalommal meglátogatta a gimnáziumot, és felszólította az igazgatót, hogy sürgősen intézkedjen a feltételek javítása ügyében. Jenovay János Heti óraszám 19 19 19 19 20 20 Matematika Matematika Matematika Matematika Matematika Matematika Latin (magyar stb.) Földrajz Földrajz Földrajz Természetrajz Természetrajz Olvasás- Latin Történelem Történelem Földrajz Földrajz írás gyak. (magyar stb.) Latin Latin Történelem Történelem (magyar stb.) (magyar stb.) Latin (magyar stb.) Latin (magyar stb.) Hittan Hittan Fiittan Fiittan Hittan Hittan Osztály I. II. III. IV V VI. 384 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) igazgató kérvényt küldött a tankerületi főigazgatónak, ő azonban a kérelem felterjesztését a háborús helyzetre való tekintettel nem tartotta időszerűnek. Erre az igazgató „pártolás" nélkül folyamodott a Helytartótanácshoz. Válasz csak 1820. augusztus 26-án érkezett, amelyben utasították a tankerületi főigazgatót a költségelőirányzat elkészítésére. A főigazgató ennek 1801. március 12-ig nem tett eleget, mert akkor kelt Jenovay János igazgató sürgető levele. Ebben azt is írja, hogyha nem történik intézkedés, „... a szónoklati és az első osztályban még az iskolai évet sem lehet kihúzni...". Ezt követően került sor a főigazgatói látogatásra, a költségelőirányzat elkészítésére és a Helytartótanácshoz történő felterjesztésre. Ezen túlmenően az igazgató megkereste József főherceget, az ország nádorát is. A kérvényben a következőket írta: „...Intézetünk oly szomorú, elhagyott állapotban van, hogy valóságos romnak mondható Nincs azon egyetlen ajtó, vagy ablak sem használható állapotban; két kályhát nyílt térről kelvén fűteni, valóságos tűzfészkeknek mondhatni. Nagyobb esők alkalmával a víz az ajtón és a tetőn egyaránt behatol az iskolatermekbe, melyeknek oldalain meztelen téglák láthatók. Nincs egy jóravaló pad, melyen a tanuló feladványait végezhetné; mivel a török háborúk alkalmával a szünidők alatt foglyok számára foglaltattak le az intézet helyiségei, s a padokat szabad ég alá szórták ki, összetöredeztek s a nyirok áthatván rajtok, korhadásnak indultak. A folyosó nyílt és félig rom, talaja a hiányos téglaburkolat miatt gödrös és esős időben rajta tócsák képződnek...". A javítás költsége 4213 forint 40 krajcár, ehhez a tanulmányi alaptól legalább 2000 forintot kért, bízván abban, hogy a többit vállalja az alapító családja és a megye, valamint megyebeli támogatók.102 Az intézet sanyarú állapota után megemlítette a tanári kar rendkívül gyér jövedelmét is. A Helytartótanács 1801. szeptember 22-én kelt válasza elutasító: „...Mivel a tanulmányi alap az elkerülhetetlen szükséges kiadások miatt kimerült, a kérelemnek helyt adni lehetetlen, nincs tehát más hátra, mint hogyha az iskolákat fenntartani a kegyes tanítórend érdeke, az alapító családjához, valamint egyéb pártfogókhoz fordulni, míg a tanulmányi alap olyan állapotba nem jut, hogy a maga részéről szintén hozzájárulhasson a javításhoz valamivel..." Batthyány Lajos, az alapító juttatott is 500 forintot, a megye viszont nem nyújtott segítséget.103 A Jenovayt követő igazgató, Mátyásovits Glycer legfőbb gondja ugyancsak a szükséges javítások elvégeztetése volt, s ez ügyben 1803. február 27-én levéllel fordult a tankerületi főigazgatóhoz. A napóleoni háborúk miatt a beadvánnyal nem foglalkoztak. Sajnálatos esemény is történt: 1805. december 28-án a Kanizsán keresztülvonuló csapatok megszállták a gimnáziumot és a társasházat, a házfőnököt ismeretlen tettesek kirabolták, a gimnázium javítására összegyűjtött pénzt ellopták.104 1806-ban az iskola következő igazgatója ismét megpróbált lépéseket tenni a felújítás érdekében: „...megteszem még egyszer jelentésemet... Iskola épületünk olyan nyomorúságos állapotban van, hogy esős idő alkalmával, ha megázni nem akar az ifjúság, egyik szögletből a másikba kell húzódnia: a szónoklati osztály növendékeit már néhányszor fel kellett menteni a tanítási órákból, mert az ablakhoz támasztott dobogó /cathedra/ sem volt elegendő a széltől felkavart hó és havas eső beverésének meggátolására. Az iskolai szűk termek mennyezetéről a vakolat részben lemállott... A foltozgatott tető mindenütt átbocsátja az esőt és a hólevet...némely osztály talaján kilátszik a csupasz föld s a falakat régtől fogva nem meszelték..." . A válasz ismét az, hogy a tanulmányi alap pénzt nem adhat, forduljon az igazgató a piarista rend főnökéhez. Mivel pénz adományozására a megye és a város sem volt hajlandó, javasolja az iskola átadását a premontrei rendnek. Csak a premontrei renden múlt, hogy ez nem következett be.105 Az igazgató nem adta fel a küzdelmet, 1807. szeptember 14- én elutazott Zalaegerszegre, hogy kérje Somogyi János helyettes főispán pártfogását, majd Batthyány Fülöphöz fordult segítségért, aki 30 000 darab cserépzsindelyt és 200 forintot adományozott.106 1808-ban változás következett be, ugyanis a piarista rend királyi adományként megkapta azt az évi 2000 forintjövedelmet, amely a fehérvári királyi sírok és korona őrének halála esetén neki járt. Ugyanakkor jelentős támogatást adott az Inkey család is. Amikor azonban a dolgok kezdtek volna jobbra fordulni, ismét közbeszólt a háború, lefoglalták a tantermeket, amelyeket nagy küzdelem árán, Sümeghy József megyei alispán közbenjárására visszakaptak.107 1810-ben az igazgató jelentésében ismét az iskola aggasztó állapotáról tájékoztatott. Lényegesebb változás csak 1818-ban következett be, amikor Podolay Menyhért igazgatónak sikerült rendbehozatnia az épületet, a könyvtárat, továbbá teljes leltárt készített a tanszerekről.108 Jelentős volt 1822-ben a rend és a város között kötött szerződés, amelyben a város kötelezte magát az iskola és a társasház fenntartására, valamint vállalta két tanár fizetését. A nagyobb lélegzetű felújításhoz és bővítéshez 1823-ban láttak hozzá. A társasház északi oldalához új szárnyat emeltek, 2 tanteremmel a földszinten, 3 szobával az emeleten. 109 A későbbi években gyarapodott a könyvtár, gyarapodtak a szertárak is. Az iskola 1835-ben megkapta Kloham Ferenc zágrábi akadémiai tanár hagyatékából a 700 kötetes könyvtárat. 1843-ban hozták rendbe a padokat, 1845-ben pedig új táblák kerültek a tantermekbe.110 A nem mindig ideális körülmények ellenére szép eredményei is voltak az iskolának, hiszen neves személyiségeknek adott életre szóló, tetteiket meghatározó útravalót. Olyan országosan is elismert sze385 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) mélyiségek kerültek ki az iskola falai közül, mint például Virág Benedek, Királyi Pál, Deák Ferenc, Gasparich Márk vagy a megye 1848. évi kormánybiztosa, Csertán Ferenc. Az 1848. évi forradalom híre néhány nap alatt eljutott Nagykanizsára, ahol az első jelentősebb tömegmegmozdulásra március 19-én került sor.111 A hangulat fokozására mozsarakat durrogtattak, s egy szétpattant mozsár megsebesítette Taródy László gimnáziumi tanulót, aki belehalt sérüléseibe. Március 21-én a pesti egyetemi ifjúság díszküldöttsége érkezett a városba, hogy a gimnázium igazgatóját, Purgstaller Józsefet egyetemi tanárrá kérje fel. Az iskola igazgatásával a piarista rend Valentini Jánost, majd Szép Lajost bízta meg. Az igazgatóváltozás alkalmából a tankerületi főigazgató mellékletként a következő utasítást küldte: „...Hogy mind a szülők a hazának mostani idejében megnyugtassanak, mind a tanítók a jövendő tanítási rendszer előkészítésében, a mennyiben fel fognak szólíttatni, közremunkálkodhassanak, a közoktatási és kultuszminiszter folyó évi április 24-én 7. sz. alatt rendeli, hogy a gimnáziumok igazgatóságai mihelyt a tanárok bevégzik a tananyagot, a tanuló ifjúságot az iskolai év előtt is bocsássák el; továbbá a tanintézetekben szokásban volt számszerinti osztályozást végképen megszüntessék...". Október 5-én a következőket írja: „...A gimnáziumra nézve a tanítási év kezdete... a közeledő november 1-ső napjára lévén kitűzve ugyan; mindazonáltal hazánknak azóta is mindinkább tornyosuló had viharos állapota miatt legközelebb érkezett miniszteri rendelethez képest megengedtetik a már megkezdett tanítást a létezett harciviszonyok között felfüggeszteni...". A tanév megkezdésére csak november 15-én került sor,"2 s az intézet alapítása óta eddig eltelt időszak legnehezebb tanéve következett. 1848. december 31-én Burits császári tábornok elfoglalta Zalaegerszeget, 1849. január 15-én pedig már Kanizsán adta ki rendeleteit a város megsarcolásáról.'' 13 Az intézet két fiatal tanára, Gyalókay Ferenc és Schmiding József katonának állt, a tanulók száma 113-ra csökkent. A korábbi szépszámú muraközi horvát tanuló megvált az intézettől,114 eltávozott az I. humanista osztály tanulóinak 26, a II. osztálynak 33%-a, feltehetően ők is részt vettek a szabadságharcban.115 A szabadságharc leverése után nem maradt el a megtorlás. A kanizsai gimnázium 4 tanárát haditörvényszék elé állították, Sopronba szállították, s közülük csak 2 tért vissza Kanizsára.116 1849. október 9-én Magyarországon is hatályba lépett a bécsi kultuszminiszter által kiadott Organisations- Entwurf. Ez a korábbi hatosztályos gimnázium és két évfolyamos akadémiai bölcseleti tagozat összevonásával létrehozta a 10—18 éves fiúk számára a nyolcosztályos gimnáziumot, amely egységes tananyag mellett szervezetileg egy I—IV. osztályú algimnáziumból és további négy osztálylyal teljes főgimnáziumból állt. Az Entwurf lehetővé tette csak algimnázium létesítését is. A főgimnázium 8. osztályának elvégzése után lehetett érettségizni. 117 Ezzel egyidőben a piaristák 29 gimnáziumából a miniszter 7-et felső, 11-et alsó gimnáziummá alakított, 11-et pedig megszüntetett. A megszüntetettek közé került a kanizsai gimnázium is.118 1. sz. melléklet katolikus görögkatolikus katolikus Az elemi iskola tanulói 1772-ben119 Leányok: Vittmann Katalin Kelemen Maricza Horváth Ilona Bottzek Katalin Jambresich Ilona Aszigál Maricza Fiúk: Aszigál Sebestyén Bakonaky István Hajmási Mátyás Gerócs József Góry László Eczetes Mártony Jámbor Sándor Buszál György Malicz István Szpinszis Vida Rudolf József Hári János Medvesics Mátyás Szemtok Ferenc Thibaltthy Mártony Nagyszabó Mártony Plándl György Veszler János Straus József Zariszáni József Ráb János Horváth György Eisenparth Ferenc Kelemen Antal Hegedűs József Sutor Pál Kováts Imre 2. sz. melléklet A gimnázium alapítólevele120 Mi, Mária Terézia, Isten kegyelméből a rómaiak uralkodónője, Németország, Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország és Szlavónia apostoli királynője, Ausztria főhercege, Felső-Burgundia, Szilézia, Stájerország, Karinthia, Karniolia hergörögkatolius katolikus 386 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) cege, a Szent Római Birodalom, Morvaország, Alsóés Felső Burgovia, Lusatia őrgrófja, Habsburg, Flandria, Tirol és Goricia grófja, Lotharingia hercege, Etruria nagyhercege stb. Adjuk tudtára jelen oklevelünk szavaival mindenkinek, akit illet, hogy hűséges és szeretett hívünk a tekintetes és nagyságos főtisztelendő atya, Batthyány József Németújvár örökös grófja, a kalocsai érsekség és a bácsi egyház érseke, a Szent István Apostoli Királyi Rend nagyobb keresztjének a lovagja, Vas és Bács megyék örökös főispánja, titkos tanácsosnak, Hétszemélyes Táblánk ülnöke és még kedveltebb hívünk, az ő apja, a tekintetes és nagyságos Batthyány Lajos Németújvár örökös grófja, az Aranygyapjas Rend, valamint a Szent István Apostoli Királyi Rend lovagja, Magyar Királyságunk nádora és helytartója, a jászok és kunok bírája, Vas és az egyesült Pest, Pilis és Solt vármegyék örökös főispánja, titkos tanácsosunk, a Magyar Királyi Helytartótanácsnak tanácsosa, Hétszemélyes Táblánk elnöke, ennek az ügynek és az alább kinyilvánítandó alapítónak teljes hatáskörű és törvényes végrehajtója és gondnoka, Felséges személyünknek bemutatott egy alapítólevelet, amelyben a Kegyes Iskolák Szent Rendje a Zala megyei Kanizsa mezővárosban a tudományok átadására a rá vonatkozó alapító oklevélen megjelölt módon és feltételekkel bővebben a kifejtett módon a fent nevezett Batthyány Lajos gróf alapított. Ezt az alapítványt a fent említett Kegyes Iskolák rendje a kinyilvánított feltételekkel elfogadta. A kérvényt Felséges Személyünknek nevezett Batthyány József gróf, érsek, atyja megbízottja, Tapolcsányi György alázatos kérelemmel terjesztette elő. Mivel Mi az alapítólevelet annak tartalmával minden egyes részletében megelégedve kiváltságlevelünkkel apostoli király tekintélyünk által felhatalmazva, elfogadjuk, helyeseljük és megerősítjük és kinyilvánítjuk kegyes királyi egyetértésünket. Ennek az alapítólevélnek az alábbi a tartalma: Batthyány József, Németújvár örökös grófja, a kalocsai érsekség és a bácsi egyház érseke, Szent István Apostoli Királyi Rend nagyobb keresztjének a lovagja, a nemes Vas és Bács vármegyék, valamint az egyesült Pest, Pilis és Solt vármegyék örökös főispánja, a Legszentebb Császári és Királyi Felség titkos tanácsosa, a kiváló Hétszemélyes Tábla ülnöke úgyis, mind az igen kiváló és híres úrnak, Batthyány Lajosnak, Németújvár örökös grófjának, a Magyar Királyság nádorának, az Aranygyapjas Rend, továbbá a Szent István Apostoli Királyi Rend nagyobb keresztje lovagjának, a jászok és kunok bírájának, Vas vármegyének, valamint az egyesült Pest és Pilis vármegyék örökös főispánjának, mindkét Császári Felség és Apostoli Király titkos tanácsosának, a Magyar Királyi Helytartótanács tanácsosának, továbbá a Hétszemélyes Tábla elnökének, igen szeretett atyámnak ebben az ügyben teljes jogú és törvényes meghatalmazottja és az alább ismertetendő alapítványnak kurátora az örök emlékezetnek akarom meghagyni az alábbiakat. Ahogyan tudniillik az én fentebb említett, igen szeretett atyám híres emlékezetű őseinek nem kevésbé köpenye, mint híres vérüknek tógája és erényeiknek örököse, ő egész, Isten kegyelméből hoszszúra nyúlt életében arra törekedett, erejét, lehetőségeit és munkáját mindig arra fordította, hogy a királynak és hazájának és az egész államnak minden erejével folyamatosan fáradozva a legtöbbeknek hasznára legyen. Nem nézett más célt, mint ezt és azt, hogy a Magyar Királyságnak tett más szolgálataival és ezzel a cselekedetével előrelátóan, a nádori méltósággal az igen szent fejedelmek és a császárnő földjének érdekében szabadon élt és ő abban a fogadalomban élt, hogy mindenféle meggondolásból mindenkinek jót cselekszik. Ezért hogy azokat a híres dolgokat, amelyeket a közjó és a tanulmányok elősegítésének az emlékeként megerősítse, a Zala megyei Kanizsa mezővárosban nemcsak nyilvános iskolákat alapított, amelyekben az ifjúság a haza és az állam javára nevelkedik a Kegyesrendi Atyák előírásai és irányítása alatt, hanem ezen felül még, hogy a kegyesrendiek ennek a törekvésnek az áhított eredményét mihamarább érjék, minden ügy intézését, gondoskodást és felügyeletet átadott nekem. Továbbá hogy az említett Kegyes Iskolák Szent Rendje az említett alapító gróf úr, az én igen szeretett atyám által az alábbiakban bővebben kifejtendők szerint meg tudja találni a megfelelő tartalmat és alkalmas tanárokat tudjon nevelni, ezért Tapolcsányi György tisztelendő atyával, a Kegyes Iskolák magyarországi tartományfőnökével kölcsönös megegyezéssel az alábbi pontokba foglalva és az örök időkre megerősítve a mondott Kegyes Iskolák Szent Magyarországi rendjének alapítványt hoztam létre. Először: 10 000, azaz tízezer rénusi forintot, amelyet őfelségénél, az igen szent apostoli királynőnél kölcsön címén felvett, ennek éves kamatai, amelyek a kanizsai Sókamara Hivatalánál vannak elhelyezve, adják át a piarista atyáknak hogy először az alapítvány székhelye Kanizsán legyen. Másodszor: a templomot közköltségen már felépítették, nemsokára ebből a pénzből teljesen befejezik és fel fogják szentelni. Harmadszor: a székhely és az iskolaépület felépítéséhez szükséges megfelelő nagyságú telket vagy területet az uradalom fogja juttatni, ezenfelül az építéshez szükséges anyagot is szolgáltatja, a szállításról úgy az uradalom, mint Festetics tanácsos úr és Inkey úr, valamint más nemesek gondoskodnak, az építkezést a kegyesrendiek költségén és munkájával végzik, a későbbiekben pedig ők gondoskodnak a fenntartásáról. 387 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) Mindezekért a piaristák vállalták, hogy az ifjúságot az első elemi ismeretektől kezdve egészen a retorikai tanulmányokig bezárólag, de ugyanígy a választékos írás megformálásban, számtanban és zenében is képezik az alább következő tanulmányokban. A következő metódusokat és sorozatokat kell tanítani. Először: az elemi vagy alsóbb osztályban tanítsák meg az ifjúságot először olvasni és szépen megformálni a betűket, ugyanígy leírni a számjegyeket. Azoknak pedig, akik a főnevek és igék ragozását gyakorolják, vegyék mellé az aritmetikában a számolás első formáját. Nekik tanítsák továbbá a hittan általános és könnyebb részeit: az isten iránti kötelezettségeket és a szüleikkel szembeni tiszteletet oltsák beléjük. Másodszor: azok, akik a latin nyelv elemeit tanulják, gyakorolják, a latin szerkezetek összeállítását Phaedrus meséinek fordítását, a magyar és a német nyelvet, Cicero leveleinek anyanyelvre való fordítását. A hittanból tanulják meg az első fejezetet a hitről és a hit jelképéről, valamint a vasárnapi szentbeszédeken mutassák meg nekik Krisztus életének eszméit, leginkább azokat az erényeket, amelyek az ifjúság sajátjai, így kerülhetők el azok a bűnök, amelyek erre az életkorra veszélyesek. A világi történelemből tanulmányozzák két korai királyság, az asszírok és a perzsák természetét és emlékezetét. Az egyházi történelemből azokat, amelyek a nevesebb írásnak az élén járnak, mind a Bírák Könyveiben, mind a Királyok Könyveiben, ezt az erkölcstan keretében tanítsák. A számtanból az egyszerű formákat (tanítsák). Végül számukra a latin, a magyar, és a német nyelv helyesírásának megtanulása szükséges. Harmadszor: a középső és a felső grammatikai osztályban tanítsák a tisztább latinság igéinek kiválogatását, és azoknak a részeknek a használatát, amelyek a választékos szerkezetet és szépséget adják. Ösztönözzék Cicero hosszabb leveleinek, valamint Cornelius Nepos Históriájának saját stílusában való fordítását és követését. Gyakorolják magukat a földrajzban és az égitestek ismeretében, valamint Magyarország és a szomszédos tartományok térképeinek használatában. A hittanban tárgyalják meg a tanárok a szeretetről szóló fejezetet, a tízparancsolatot, a szentségeket, beszéljenek ezeknek számáról, útmutatásairól és erényeiről. A világi históriából ismerjék meg a két régi birodalmat, a görögökét és a rómaiakét. Az egyház történetéből arról beszéljenek, ami a tanulók életkorának megfelel. Számtanból számoljanak egész számokkal és térjenek ki a törtekre is és a három szabályra. Negyedszer: a költészetben, mivel ennek ismerete nem annyira fontos, röviden és annyira mélyedjenek el, amennyire szükséges a beszédhez. Mégis, a nevesebb költőket, mint pl. Vergilius vagy Ovidius - mivel ezeknek latinsága kiváló, műveik közül azokat olvassák, amelyek erejük és minőségük miatt bővelkednek képekben és alakokban. A továbbiakban gyakorolják magukat a levélírásban, nemcsak latinul, hanem a haza nyelvén is, így ez az osztály a rétorika első éve is, ezért tanuljanak rétorikai előgyakorlatokat, különösen szóképeket és alakzatokat, és olvassák el maguknak Cicero „A kötelességekről" c. művét, mert ez a latinság magasabb szintű műveléséhez és az erkölcsi tanulmányhoz szerfölött alkalmas. A világi históriából Magyarország történetét fogják tanulni, számtanból gyakorolják a számokat, hogy azokat jól és teljesen tudják. Ötödször: a rétorikában az ékesszólás tiszta szabályainak megismeréséhez olvassák Cicero szónoki beszédeit, hogy azokat utánozni tudják, azokból a helyekből és fejezetekből válasszanak, amelyekből hasonlóan szép körmondatok formálhatók és amelyek kiszélesíthetők. A hittanból tanuljanak fejezeteket a keresztény ember kötelességeiről Isten, a szülők, a rokonok, a hasonló osztálybeliek és a felsőbb osztálybeliek iránt. A számtanból tanuljanak olyanokat, amelyek a könyvelés és a kereskedelem egyszerűbb szabályaira vonatkoznak. A keresztény és a világi történelemből azokat fogják tárgyalni, amelyek a kereszténység első öt évszázadára vonatkoznak. Hatodszor: a kiemelkedő mesterek műveiből egy alkalmasat válasszanak ki a zene alapjainak megtanulásához. Hetedszer: végül a Piaristák Szent Rendje hetenként mondjon egy misét, ezenfelül pedig évente ötvenkét misét az igen kiváló alapító gróf úr, az én hőn szeretett atyám életében és halála után is. Mindennek örök megerősítésére adta ki jelen alapító oklevelet az alapító törvényes örököse és a Kegyes Iskolák rendje. Kiadatott Kalocsán, az Úr 1765. évében, június hónap ötödik napján. Batthyány József gróf, kalocsai és bácsi érsek, mint hőn szeretett atyám, Batthyány Lajos gróf, a Magyar Királyság nádorának, a fentebb részletezett alapítvány teljes jogú végrehajtója és kurátora, s. k. Isten dicsőségére és mindkét állam boldogulására ezt, a Magyarországon működő Kegyesrendi Iskolák szegény rendjének tett szent alapítványt az alábbi záradékkel tisztelettel és örök hálával elfogadjuk. Ennek hiteléül aláírtuk és a Tartomány pecsétjével megerősítettük az 1765. év június hónapjának tizedik napján. Tapolcsányi György, Kegyes Iskolák Rendjének magyarországi tartományi elöljárója. S. k. Lalich Elek kecskeméti rektorhelyettes, ebben az ügyben titkár, s. k. így tehát mi a szokott módon isteni és anyai kegyelemben, amellyel az ifjúság helyes nevelésére és intézményére folyamatosan gondot fordítunk, és ez 388 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) ki szokott terjedni az állam javára is, és az említett érsek úr, és a kegyesrendi atyák Hozzánk intézett kérését jóindulatúan meghallgatva a már előbb kibocsátott alapítólevelet nem javítva, egyik részét sem felülbírálva. Minden gyanakvás nélkül jelen kiváltságlevelünkkel szórói-szóra, bővítés és szűkítés nélkül annak a leírt tartalmát, záradékait, feltételeit és cikkelyeit királyi tekintélyünkkel elfogadtuk, helyeseltük, megerősítettük és aláírtuk és az örök bizonyosságnak megerősítettük, ezenfelül jóindulatú királyi beleegyezésünket adtuk. Az alapítvány felügyeletét átadtuk a Helytartótanácsnak, ki köteles az ország alapítványaira a törvény szerint gondot fordítani. Ezen felül elfogadjuk, helyeseljük, megerősítjük, érvényesítjük és hasonlóan királyi beleegyezésünket adjuk a Királyi Helytartótanács- 3. sz. melléklet A gimnáziumi tanulók számának alakulása származási helyük szerint.,21 Tanév Nagykanizsa Zala megye Somogy megye Mo. más megyéi Mo.-on kívüli ter. Nincs adat Összesen 1765/66. 44 174 60 43 33 40 394 1766/67. 42 258 59 37 35 47 478 1767/68. 50 258 62 45 42 4 461 1768/69. 38 250 60 23 38 23 432 1769/70. 52 240 75 28 28 — 423 1770/71. 48 244 70 17 15 2 396 1771/72. 58 214 61 34 18 1 386 1772/73. 63 179 44 25 18 2 331 1773/74. 79 194 39 31 24 1 368 1774/75. 44 230 41 26 20 9 370 1775/76. 42 265 39 22 21 — 389 1776/77. 69 186 61 21 15 — 359 1777/78. 24 145 32 28 14 — 243 1778/79. 31 99 27 27 8 2 194 1779/80. 26 64 23 17 7 17 154 1780/81. 37 90 50 17 8 1 203 1781/82. 28 105 40 5 8 — 186 1782/83. 24 94 44 6 7 — 176 1783/84. 14 91 37 13 6 — 161 1784/85. 12 62 23 5 8 1 111 1785/86. 7 29 13 2 11 1 63 1786/87. — 18 5 1 8 1 33 1787/88. 8 16 9 3 6 — 42 nak a felügyelethez titkos függő pecsétünkkel, amellyel mint Magyarország apostoli királynője élünk, valamint jelen oklevelünk szavaival. Kiadatott szeretett és hűséges hívünk, a nagyságos és tekintetes Galántai Eszterházy Ferenc gróf, Fraknó örökös ura, a Szent István Apostoli Királyi Rend nagyobb keresztjének tulajdonosa, kamarás, titkos tanácsnok, Moson megye főispánja, említett királyságunk kancellárjának keze által a mi főhercegi városunkban, Bécsben, Ausztriában, az Úr 17(6)5. évében, június hónap 25. napján, Magyar és Cseh királyságunk 25. évében. Mária Terézia s. k. Eszterházy Ferenc gróf s. k. JablonczyJózsef s. k. 389 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) 1788/89. 14 20 5 2 6 — 47 1789/90. 7 21 4 2 7 2 43 1790/91. 29 50 22 5 8 — 114 1791/92. 30 48 33 5 7 39 162 1792/93. 20 51 23 — 10 32 136 1793/94. 29 93 36 2 12 17 189 1794/95. — — — — — — 210 1795/96. — — — — — — 241 1796/97. 44 95 69 11 17 21 257 1797/98. 15 36 34 4 4 148 241 1798/99. 38 89 55 5 8 64 259 1799/1800. 38 102 61 6 12 4 223 1800/01. 37 72 29 3 9 6 156 1801/02. 35 50 26 1 8 17 137 1802/03. — — — — — — 147 1803/04. — — — — — — 139 1804/05. — — — — — — 141 1805/06. — — — — — — 132 1806/07. — — — — — — 129 1807/08. — — — — — — 126 1808/09. — — — — — — 146 1809/10. — — — — — — 110 1810/11. — — — — — — 109 1811/12. 22 60 14 3 5 5 109 1812/13. 62 74 19 8 13 3 179 1813/14. 72 87 26 8 10 — 203 1814/15. 77 100 16 3 8 — 204 1815/16. 67 118 17 6 17 — 225 1816/17. 71 76 14 5 17 — 183 1817/18. 71 98 21 6 14 1 211 1818/19. 71 98 17 8 20 1 215 1819/20. 62 100 13 6 13 1 195 1820/21. 59 106 20 9 18 — 212 1821/22. 74 147 28 5 17 — 271 1822/23. 102 88 37 4 37 — 268 1823/24. 88 95 4 1 6 — 194 1824/25. 119 93 22 9 34 3 280 1825/26. 106 103 27 18 28 4 286 1826/27. 91 78 29 17 25 2 242 1827/28. 55 61 22 14 21 1 174 390 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) 1828/29. 61 60 17 10 28 — 176 1829/30. 73 62 18 11 20 — 184 1830/31. 82 63 18 12 26 — 201 1831/32. 82 66 18 17 16 — 199 1832/33. 81 85 22 21 30 — 239 1833/34. 72 64 18 16 34 — 204 1834/35. 65 63 19 17 30 — 194 1835/36. 72 85 14 8 34 — 213 1836/37. 74 70 17 14 5 — 210 1837/38. 84 68 12 8 35 — 207 1838/39. 96 69 16 9 38 — 228 1839/40. 105 60 27 13 25 2 232 1840/41. 86 63 22 15 23 — 209 1841/42. 90 66 17 16 17 — 206 1842/43. 74 67 21 13 20 — 195 1843/44. 82 76 23 14 24 — 219 1844/45. 94 66 22 17 29 — 228 1845/46. 85 62 28 21 24 — 220 1846/47. 77 51 17 19 29 — 193 1847/48. 87 45 22 26 22 — 202 1848/49. 68 21 17 7 — — 113 4. sz. melléklet A gimnázium igazgatói122 Csankay Jób 1765—1772 Tordy Mihály 1812—1814 Krolig Vazul 1773—1775 Csaby József 1815—1817 Lenkovics Fülöp 1776—1777 Podolay Menyhért 1818—1838 Edegger Boldizsár 1778—1780 Gubiczer Ferenc 1839—1841 Keszthelyi László 1781—1783 Jallosics Endre 1842—1844 Simics Elek 1784 Horváth József 1845—1847 Mayer Elek 1785—1790 Purgstaller József 1848 Jenovay János 1791—1803 Mihalik Pál 1848 Mátyásovics Glycér 1804—1805 Valentini János 1848 Jankovics János 1806—1811 Szép Lajos 1848—1851 391 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) JEGYZETEK 1 Mészáros 1996, 13. 2 Mészáros 1991, 16. 3 Balogh L. 20—21. 4 Kotnyek 1978, 13. 5 Mészáros 1991, 39. 6 Kotnyek 1978, 19. 7 Friml, 91. 8 Kotnyek 1978, 40—41. 9 Uo. 10 Opinio... Az 1827. évi 8. törvény alapján létrehozott országgyűlési bizottság által összeállított — az 1806-i Ratio Educationis Publicae helyébe szánt — új átfogó közoktatás-tervezet. In: Nagy Sándor (főszerk.): Pedagógiai lexikon Budapest, 1978. III. k. 351. " Közgy. ir. 1837. 164. sz. A választmány megalakulásának időpontja 1836. augusztus 8. 12 Kotnyek 1978, 179. 13 Uo. 58. 14 Uo. 13. 15 Kotnyek 1996, 83, Payr, 434, Thury, 19. 16 Cselebi, OSzK Fotokópia, 508510. 17 Tjkv. 1. 47; ZÉL Can. Vis. Prot. Broj. 1698. 165, Barbarits, 263. 18 Rózsa 1996 alapján 19 Tjkv. 1. 125—126. 20 Tjkv. 1. 144. 21 Can. vis. 1748. 22 Conscr. univ. 1770/71. 23 MOL Helytartótanácsi It. Prov. por. et Ludimag. 1777— 24 Uo. 25 Barbarits, 263. 26 Can. vis. 1778. 27 Gerócs, 19—20. A tanulmány 1944—46-ban készült, a szerző még eredetiben tanulmányozhatta a második világháborúban eltűnt tanácsülési jegyzőkönyveket. 28 Uo. 21. 29 Barbarits, 264. 30 Bogdanovic, 30—66. 31 Gerócs, 11. 32 Uo. 33 Mészáros 1991, 17. 34 Gerócs, 12. 35 Uo. 36 Uo. 13. 37 Barbarits, 264. 38 Uo. 265, Gerócs, 14. 39 Gerócs, 14. 40 Barbarits, 266. 41 Hermann E. 402. 42 Barbarits, 266. 43 Gerócs, 21. Barbarits szerint Januska Károly, Gerócs szerint Januska Pál. Gerócs forrása azonban Barbarits műve, ezért a Barbarits által írt Károlyt fogadjuk el. 44 Barbarits, 266. 45 Uo. 46 Uo. 267. 47 Uo. 267—268. 48 Uo. 269. 49 Gerócs, 36. 50 Barbarits, 266. 51 Halis 1915—1917, 1915, I. k. 5, Barbarits, 284. (Barbarits a leányosztályok megnyitását 1843-ra teszi.) 52 Villányi 1927, 3. 53 Kotnyek 1978, 76. 54 Gerócs, 41. 55 Can. vis. 1816. 56 Gerócs, 30—31. (Gerócs a régi, a második világháborúban megsemmisült városi levéltárra hivatkozik.) 57 Uo. (Gerócs itt a tanácsülési jegyzőkönyvre hivatkozik.) 58 Uo. 23. 59 Kotnyek 1977, 1044. 60 Gerócs, 26. 61 Hermann E. 404. 62 Kotnyek 1978,57. 63 Süle, 139. 64 Mészáros 1968, 14. 65 Szakái, 28. 66 Közgyűl. ir. 1837. 164. sz. 67 Uo. 68 Szakái, uo. 69 Kotnyek 1978, 58, Barbarits, 186. 70 Kotnyek 1978, 69. 71 A vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszternek a közoktatás 1870. és 1871. évi állapotáról szóló s az országgyűlés elé terjesztett jelentése. Budán, 1872, 18—19. 72 Mészáros 1968, 40. 73 Kalcsok, 7. 74 Uo. 75 Degré 1966, 9. 76 Kalcsok, 10—11. 77 Uo. és Barbarits, 273. (Barbarits szerint a kárpótlás összege 1500 forint.) 78 Degré 1966, 11—16. 79 Kapiller 1983, 146. 80 Degré 1966, 12. 392 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) 81 Kapiller 1983, 146—147. 82 Kalcsok, 28. 83 Kapiller 1983, 151. 84 Uo. 85 Uo. 86 Uo. 87 Kalcsok, 13. 88 Degré 1966, 12. 89 Mészáros 1968, 106. 90 Barbarits, 274. 91 Kalcsok, 13. 92 Balogh L. 38. 93 Kalcsok, 25—26 94 Mészáros 1968, 22. tábla 95 Kalcsok, 14, 19. 96 Barbarits, 273. 97 Kalcsok, 12, 17. 98 Uo. 21. 99 Uo. 26. 100 Uo. 28—29. 101 Uo. 32. 102 Uo. 34—35. 103 Uo. 36. 104 Uo. 37. 105 Uo. 39. ,06 Uo. 40. 107 Uo. 41. 108 Uo. 48. 109 Uo. 50. 1,0 Uo. 52—54. Vajda-Vaj dáné, 8. 1.2 Kalcsok, 55—56. 1.3 Vajda-Vajdáné, 25. 114 Kalcsok, 57. 1.5 Degré 1966, 17. 1.6 Barbarits, 62. 1.7 Mészáros 1968, 41. 1.8 Kalcsok, 58, Degré 1966, 17. (Degré 10 megszüntetett gimnáziumot említ.) "9 Gerócs, 36—37. A névsor feltehetően az 1756— 1779. közötti Protocollum-kötetből (Protocollum ex sessio Magist. Priv. Oppidi Canissa 1756—1779.) való. Gerócs szerint az, hogy a tanulók neve nincs betűrendben, arra enged következtetni, hogy a beírás az érkezés, ill. a beiratkozás sorrendjében történhetett. 120 Az alapítólevél latin nyelvű közzététele: Pachinger, 83—87, „Az intézet alapítására és fentartására vonatkozó fontosabb okmányok" c. fejezetben. Latinból fordította: Bilkei Irén. 121 Kapiller 1983, 146. alapján. 122 Közzéteszi Pachinger, 93. „Az intézet alapítására és fentartására..." c. fejezetben. 393 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) István Kotnyek Die Schulen von Nagykanizsa (1690—1849) Nach den bisher aufgearbeiteten Quellen finden sich in einem Pfarrverzeichnis der Diozöse Veszprém aus dem Jahre 1550 Angaben über die Schulen im Komitat Zala, im südwestlichen Winkel Ungarns, später benennt die Canonica Visitatio aus dem Jahre 1554 Schulen in Kapornak, Szepetnek, Zalaegerszeg und Tapolca. Von da an finden sich besonders auch durch die Auswirkungen der Reformation immer mehr Schulen. Aus der Veszprémer Visitation von 1554 wissen wir, dass sich die Reformation in den Gebieten um Kanizsa rasend schnell verbreitete und auch der Grundherr der Stadt, Tamás Nádasdy, stellt sich auf die Seite des neuen Glaubens. Wir wissen mit Sicherheit, dass sich 1544 in der Person des Mihály Szeremlyéni ein „ungarischer Pastor" in Kanizsa aufhielt. Von einer Schule wissen wir nichts, nur von einem Studenten namens Márton Kanizsai, der den Grundherrn der Stadt um finanzielle Unterstützung für seine Auslandsstudien gebeten hatte. Bevor es zu einer tatsächlichen Entfaltung des Schulwesens hätte kommen können, wurde Kanizsa auf Grund des Vorstoßes der türkischen Truppen zur Frontstadt, die 1600 schließlich von den Türken eingenommen wurde. Nach der Vertreibung der Türken 1690 gibt es nach der durch das Zagreber Erzbistum durchgeführten 1698 Canonica Visitatio in der Stadt nur ein Praesidium, aber keine Schule und keinen Schulmeister. In den Protokollen des Stadtrates werden 1725 eine Schule und Schulgeld erwähnt. 1731 beschloss man den Bau einer Schule und begann mit dem Sammeln des dafür notwendigen Geldes. Für die Jahre 1770—71 werden in den Konskriptionen des Komitats bereits drei Lehrer erwähnt, der ungarische Lehrer Ádám Fekete, der deutsche János Pohmayer und der jüdische Lehrer Perly. Die Schule allerdings war noch immer nicht gebaut worden, der Unterricht fand in einigen Räumen des Hospitals statt; erst 1802 wurde mit dem Bau der Schule begonnen, der 1806 abgeschlossen wurde. 1807 beschäftigte man sich mit dem Gedanken, eine gesonderte Mädchenschule ins Leben zu rufen, verwirklicht aber wurde diese Idee nicht. Inzwischen hatte 1765 der Erzbischof von Kalocsa, József Batthyány in seinem Namen und im Namen seines Vaters, des Paladin Lajos Batthyány, des Grundherrn von Kanizsa, eine Gründungsurkunde über die Schaffung eines Gymnasiums ausgestellt, in dem er den Unterricht dem „frommen Lehrorden", heute als Piaristen bezeichnet, übertrug. In der Schule, die 1765 eröffnet wurde, begann der Unterricht mit 394 Schülern. Der Unterricht im Gymnasium war von großer Bedeutung, gab es doch zu dieser Zeit ähnliche Schulen nur in Győr, Pécs und Zagreb. 1820 vertraute die Stadt dem Gymnasium auch die Verwaltung der Volksschule an. In Kiskanizsa wird die Schule im Jahre 1833 erwähnt, auch hier begann man 1838 mit dem Bau einer Schule und 1842 begann der Unterricht. Die Protestanten betrieben zu dieser Zeit keine Schule, 1832 aber öffnete eine eigenständige jüdische Schule ihre Tore und 1842 wurde ein neues Schulgebäude errichtet. Seit 1844 wurde auch eine zweiklassige Mädchenschule betrieben und in der Völksschule wurde im 8. Schuljahr auch kaufmännischer Fachunterricht erteilt. 1840 verfügte die Regierung, dass aus dem Wiener Studienfonds 5 „königlich-katholische" Lehrerbildungsstätten ins Leben gerufen werden sollten. Als Ergebnis dieser Verfügung öffnete das Lehrerbildungsinstitut in Nagykanizsa 1844 seine Pforten. Kanizsa wurde eine Stadt der Schulen, mehr noch, das Gymnasium wurde nicht nur zur Schule der Stadt, sondern der ganzen Region, kamen doch die Schüler aus den Komitaten Somogy, Vas und Veszprém, aus den Komitaten des benachbarten Kroatien und selbst aus Dalmatien. Das Gymnasium wurde 1812 zu einem sechsklassigen Gymnasium erweitert. Die Revolution und der Freiheitskampf von 1848—49 betrafen auch das Kanizsaer Gymnasium. Die beiden Junglehrer des Gymnasiums gingen zum Militär und die kroatischen Schüler aus Muraköz trennten sich von der Schule. Nach der Niederschlagung des Freiheitskampfes wurden vier Lehrer vor das Militärgericht gestellt, nur zwei von ihnen sahen Kanizsa wieder. Am 9. Oktober 1849 trat auch in Ungarn der vom Wiener Kultusminister erlassene Organisations-Entwurf, mit dem gleichzeitig mehrere ungarische Schulen, unter ihnen auch das Gymnasium von Kanizsa aufgelöst wurden, in Kraft. Auch das Lehrerbildungsinstitut teilte im Jahre 1856 dieses Schicksal. Bildunterschriften: 1. Lajos Batthyány, Paladin von Ungarn, Schulgründer. Bekannt gemacht durch Alajos Pachinger, 1896. /aufgenommen von Zoltán Hohl/ 394 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) 2. Das Piaristengymnasium von Nagykanizsa. Personenstandsbuch von 1765—1766. Archiv des Komitats Zala , VIII. 52. /aufgenommen von Zoltán Hohl/ 3. Das Piaristengymnasium von Nagykanizsa. Personenstandsbuch von 1765—1766. Namensliste der Schüler des Komperatismus und Deklinismus im ersten Halbjahr. Archiv des Komitats Zala , VIII. 52. /aufgenommen von Zoltán Hohl/. 395 Kotnyek István: Nagykanizsai iskolák (1690—1849) István Kotnyek The Schools of Nagykanizsa (1690—1849) In Zala County in the southwest corner of Hungary, the earliest mention of schools in sources discovered thus far is in the 1550 Veszprém diocese parish registry, and in the 1554 Canonica Visitatio (listing schools in Kapornak, Szepetnek, Zalaegerszeg and Tapolca). From this time on, particularly due to the influence of the Reformation, an increasing number of schools are encountered. The 1554 Veszprém visitation canon reveals that the Reformation was extremely popular around Kanizsa, the new religion also enjoying the support of the feudal lord, Tamás Nádasdy. Kanizsa is known to have had a „Hungarian pastor" in 1544, in the person of Mihály Szeremlyéni. There is no evidence of a school, only of a student by the name of Márton Kanizsai, who requested patronage from the feudal lord for study abroad. By the time true progress could have been made, Kanizsa became a city on the front in the wars with the Turks, and was occupied by the Turks in 1600. After the liberation from the Turks in 1690, the 1698 visitation canon by the Zagreb diocese records the city as having only a presidium, but no schools or teachers. Town council minutes in 1725 mention a school and tuitions. In 1731 a resolution was passed to build a school, and collection was begun. In 1770—71 a county document mentions three teachers, Ádám Fekete, Hungarian; János (Johan) Pohmayer, German; and Perly, Jewish. The school, however, had still not been built, and teaching was conducted in the rooms of the ispital; construction of the school did not begin until 1802 and was completed in 1806. In 1807 the suggestion of establishing a separate school for girls was raised, but this was never carried out. Meanwhile, in 1765 József Batthyány, the archbishop of Kalocsa, and his father, Lajos Batthyány, the Palatine of Hungary, as feudal lords of Kanizsa issued a letter of charter for the foundation of a lyceum where instruction was entrusted to monastic order of the Piarists. Opening in 1765, the school initially had 394 students. Lyceum education was of great importance, since at that time such schools existed only in Győr, Pécs and Zagreb. In 1820 the town also entrusted the Piarists to run the elementary school. In Kiskanizsa mention of a school was made in 1833, and construction of a school here was begun in 1838, with teaching beginning in 1842. The Protestants did not have a school during this period, but an independent Jewish school was opened in 1832, and a new schoolhouse was constructed in 1842. In 1844 a girls'' school with two grades of instruction was opened, while in the eighth grade of the elementary school subjects relating to commerce were also taught. In 1840 the government decreed that five "royal Catholic" teacher training schools must be founded from the Viennese Academic Fund. As a result, one teacher training school was founded in Nagykanizsa in 1844. Kanizsa became a student town, and the lyceum was a school not only for the town but also for the entire region, with students coming from Somogy, Vas and Veszprém Counties, as well as neighboring Croatian counties and even from as far away as Dalmatia. In 1812 the lyceum began six grades of instruction. The 1848—49 uprising and rebellion had an impact on the schools of Kanizsa. Two of the lyceum''s young teachers joined the army, and Croatian students from Muraköz left the school. After the war four teachers were brought before a court martial, and of these only two ever returned to Kanizsa. On October 9, 1849, the Organisations- Entwurf issued by the Viennese ministry of culture entered force in Hungary, resulting in the simultaneous closure of a number of schools, including the Kanizsa lyceum. The same fate befell the teacher training school in 1856. Captions: 1. Lajos Batthyány, Palatine of Hungary, founder of the lyceum. Made public by Alajos Pachinger, 1896. (Photo by Zoltán Hohl). 2. 1765—66 register for the Piarist lyceum in Nagykanizsa. Zala County Archives, VIII. 52. (Photo by Zoltán Hohl). 3. 1765—66 register for the Piarist lyceum in Nagykanizsa. List of comparatist and declinist students in the first school year. Zala County Archives, VIII. 52. (Photo by Zoltán Hohl). X Halász Imre NAGYKANIZSA ÖNKORMÁNYZATA A 19. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN I. A FORRASOKROL Nem könnyű feladat a 19. századi városi önigazgatás sajátosságainak, folyamatainak feltárása, miután forrásanyag ebből a korból csak nagyon elvétve maradt fenn. Nagykanizsa városa mindig is féltve őrizte levéltári anyagát, ugyanis sokszor volt rá szüksége: hol a földesúrral való pereskedéshez, hol egyes beadványokhoz, hol a város jogállásának megváltoztatásához, állhatatos, ám reménytelen küzdelmet folytattak a szabad királyi város jogállásának elnyeréséért, hol pedig ahhoz, hogy megpróbálja elhódítani Zalaegerszegtől a megyeszékhelyi funkciót. Ez a becses, s tárgyalt korszakunkra teljesnek mondható forrásanyag majdnem teljes egészében a tűz martaléka lett, amikor 1945-ben leégett a városi tanács főtéri épülete. Ez az iratpusztulás már második volt a város levéltárának történetében, a legrégebbi iratok a tanácsháza 1779-ben történt leégésekor1 semmisül(het)tek meg. így elsősorban a Zala Megyei Levéltárban található, Nagykanizsával kapcsolatos forrásanyag-töredék lehet csak támpontunk; az a három doboz miscellania, amely e vészterhes időkből fennmaradt, illetve az az egy jegyzőkönyv-töredék 1807-ből, melyet a levéltár a nagykanizsai Thúry György Múzeumban található iratanyaggal együtt megőrzött az utókornak. Kevés kiegészítő adat a megyei közgyűlés anyagában is található, általában a fellebbezésekkel kapcsolatos ügyek, ugyanakkor a jogszolgáltatás másodfoka — ahogy ezt látni fogjuk — az úriszék volt. Ezenkívül természetesen a Batthyány-levéltár őriz forrásokat, ám az uradalmi anyag nagy része elsősorban a város gazdálkodásával kapcsolatos.2 így a szerző eleve tisztában van azzal, hogy a meglehetősen kevés forrás miatt dolgozata óhatatlanul torzó marad. II. KANIZSÁRÓL A 19. SZÁZAD KÖZEPÉN Korszakunkat illetően Kanizsa lakosságszámának talán legfontosabb hiteles forrása a II. József korában készített első magyarországi népszámlálás.3 Eszerint 529 házban 732 családot írtak össze, és a tényleges népesség 3857 fő volt, ezzel Zala vármegyében a legnagyobb település volt Kanizsa mezővárosa. A mai Kanizsa területéhez kell számítanunk Kiskanizsát is, ahol 297 házban 323 családot írtak össze, és a népességet 1634 fő jelentette. Háromezer fő feletti lakosságszámot az összeírok még a Festeticsek birtokközpontjában, Keszthely mezővárosában találtak (3586 fős tényleges népességszámával a második legnagyobb település volt akkor Zala vármegyében) illetve a mezőváros mellett fekvő Keszthely községben, melyet 381 fő lakott ekkor, s ezt az összehasonlításnál ugyanúgy számításba kell vennünk, mint Kanizsa mezővárosa mellett Kiskanizsát. A megyei közgyűlés székhelye, Zalaegerszeg nemcsak lakosságszámában — 2714 fő — szorult Nagykanizsa és Keszthely mögé, hanem az összeírt házak (693) és családok (593) számában is elmaradt a dél-zalai mezővárostól. Egy 1831-ben készített útkönyvben viszonylag részletes leírás maradt fenn Nagykanizsáról, amelyet teljessége miatt betűhíven közlünk.4 A részlet tökéletes összefoglalását adja annak, hogy „mit" is igazgatott a város magisztrátusa: „Nagy Kanizsa Privilegizált Mezző Város. Ezen Város N[agy] M[éltóságú] Herczegh Batyáni Fülöp Örökös Birtoka — Zala V[á]rmegyének pedig leg nevezetesebb Városa, — Ettül veszi az Uradalom is az ő nevezetét; — Ezen Város két részre vagyon osztva, — melyre nézvést a Nap Keleti része, Nagy Kanizsának, — Nyugotti része pedig, — mint hogy ez előtt a Nagy Kanizsai Berek és ennek csak nem közepén Vár vala, — azért is Kiss Kanizsának neveztetett; — mind azon által egyenlő privilégiummal, és szabadsággal élnek a Lakosok. — Vagyon első kérelmi törvény szabadsága (1° instantia fórum) a Városnak, ez apellál az Uri Székre; — Szerdán és pénteken tartatik Héti Vásár, — naponkénti pedig minden féle Élet-szereket és Majorságokat lehet kapni a Piártzon, — országos Vásár szinte 6 tartatik, ugy mint gyertya Szentelői — Nagyhét Pünkösdi — Nagy Asszony Napi — Theresia napi — és Szent Mihály 400 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 400 napi, — Mind ezen Vásárok pedig a megnevezett napok előtt meg esedő Hétfőn tartanak meg; — A Héti Vásárokon minden némő szemes jószágot — ugy mint: Búzát — Rozsot — Kukoritzát — Zabot — hajdinát — Kölest és Sörtvéseket szoktak árulni. — Az Országos Vásárokon pedig — Lovakat Göböly és jármos Ökröket, — egy szóval minden némö Szarvas Marhákat — Sörtvéseket — Ürüket — Zsirt — Szalonnát — Szároz Halat — Mézet, — minden féle nevezetes Dohányt nagy számmal lehet találni. — Mind ezen Vásárokon meg szoktak jelenni, — a Bécsi — Sopronyi — Keőszeghi — Szombathelyi — Körmendi — Egerszeghi — Pápoi — Győri — Pesthi — Fejér vári - Weszprémi — Sümeghi — Keszthelyi — Eszéki — Pétsi — Kaposvári — Verőczi — Possegei — Körösd és Kapronczai, — meg is Zágrábi, — Varasdi — Csáktornyai, ugy nem külömben Potoli — Ormosdi — Máhrburgi — Leibachi — Graetz — és Regedei Kalmárok, és Kereskedők, — minden nemű posztókat — Vásznokat — Selmeket, — egy szóval minden ki gondolható portékákat, — Vass, és Cserép Edényeket, — ugy hasonlóul kész öltözetett ruhákat —, minden némö Vass — Bőr — és Fa szerszámokat, és mindenféle Mesterséges készítményeket, — ezen helyre szoktak álléttani. — Melyre nézvést ezen Város tekintvén az Emporiumot, első Classisbéliek közé méltán számlálhatni. A fellebb emiétett Héti és Országos Vásárjain kívül vagyon a Városnak az Uradalommal tett örökös Contractussa mellett, — ugyan a Polgárságnak, házonként Sz[en]t Mihály Naptól fogva szabadsága, egész Karácson Napig a Bor árulássa és mérése, — meg is vagyon szabad Tégla égetése, — Tágos Erdeje, melyben mind fáizás, — mind Makkoltatás, — mind Gubats szedés a Város egyetértésével, örökös szabadságjok szerént, gyakoroltatik. A városban lévő Cs[ászári] K[irályi] Hivatalok: Itt vagyon Cslászári] K[irályi] Posta Hivatal, melytől három felé, ti. Hahótnak Béts felé, Iháros- Berénynek — Pesth, és Eszék felé, Zákánynak pedig és Kaprontzának — Zágráb felé küldetnek, az Irományok, — még is vagyon Cs[ászári] K[irályi] Lotteria Hivatal is; — Itt a V[á]r[me]gyében helyheztetett Stativans Katonaságnak Stabja szokott feküdni. A Városban lévő jeles épületek. Ezen épületek közül emléttést érdemel a Sz[en]t Ladislaianus Barát Szerzetnek Temploma a hozzáépített Klastrommal együtt; — melynek Quardánja a Kanizsai Lelki Pásztori Hivatalt is viseli, — vagyon meg is, egy Sz[en]t János Tiszteletére nemrégiben csinossan épült Kis templom, melyben ugyan az itt lévő Piáristák Szerzete, a jelen lévő hat Deák és Normális Oskolabeli tanuló Ifjúságnak a Keresztényi ájtatosságot szokta tartani; — Meg is a Városi Szegénységre nézvést egy Ispotály-ház; Ékes Tornyos Kápolnával — hasonlóképpen Kiss Kanizsán egy nagy és ékessen felépült Sz[en]t Egyház, — ezeken kívül vagyon egy nem egyesült Görög- vallásbeli templom is és Plébánia Lakás. — Nem külömben a Zsidóságnak nagy Költséggel középszerű Ízléssel épített Sinagógája; — Még is ékesitti ezen Mező Várost Eő Herczegségének Palotája, melynek egyik részét az Uradalmi Tisztség lakja, — hozáragasztott egyenlően épült Vendég Fogadóval, — az Udvarban hozzá tartozandó épületekkel, — hasonlóképpen a nagy Piartzon szép Ízlésre, és nagy kiterjedő több Lakásokra el osztott Lakó ház; — Még is a Piáristák Szerzetének Rezidentia a hozzá való Oskolai Épületekkel együtt, — továbbá még is Nagy Kanizsán a Város Házán és Városi Normális Oskolákon kívül találtatnak még nagy számú urodalmi, és jó materiáléból szépen épült, és a Várost ékesittő Épületek, a mellyek közül egy az ott lévő Patika ház is. — Laknak ezen városokban sok Nemes Uri Familiák; — és több Nemes rendbe számiálhatók; — A Lakósok Magyarok, — csak Nlagy] Kanizsán németek - kevés Horvátok, — és Zsidók; — Számlál R[ómai] Keresztény lelket 8 147-et, Acatolikust 9-et, — Ó Hitű Görögöt 68-at — Zsidót pedig 1 120-at, öszvesen 9 344-et. A mi a Mezzejét illeti, és Kiss Kanizsa és Sz[en]t Miklósi Vidékek felé Homokos, — a többi pedig N[agy] Kanizsai Kiterjedésben agyagos, és róna, — egy Récse felé lévő Völgyön kívül, egyébb eránt a birtokosoknak szorgalma jó haszon vehetőkké változtattya; — Termesztenek mindennémü Őszi és Tavaszi Jószágot, — Rétztyei pedig miolta a berek lecsapoltatott, igen jók. — A magok határjában szőlő hegyek nincsenek, hanem birnak a Homok Komáromi — Förhéntzi, melly a M[éltóságos] Palini Inkey János Uraságé — ugy nem külömben a Látói Hegyen is, mellynek tulajdonosa M[éltóságos] Gróf Festetics László Úr." Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 401 III. A VÁROS JOGÁLLÁSA Nagykanizsa majdnem másfél évszázadig a Batthyányak döntően dunántúli uradalmakból és uradalmi központokból álló — meghatározó mértékben a Dunántúlon fekvő — birtokállományához tartozott. A család 11 uradalmi központja közül öt feküdt Vas vármegyében: a németújvári (1586— 1849), a körmendi, a rohonci (1666—1869), a szőcei és az intai (1796—1911) birtokközpontok, Baranyában kettő, a sellyei (1748—1850) és a siklósi (1712—1918), Fejér, Veszprém, és Zala megyékben egy-egy birtokközpontjuk volt, az egyetlen nem dunántúli központ a Kőrös megyei Ludberg (1700—1908). A 18. század második felére kialakult, majd 1790 és 1848 között megszilárdult a Batthyány-birtokok igazgatási szervezete. Általános gyakorlat volt ekkor már úgy az Esterházy-, Károlyi-, Grassalkovich- és a Batthyány-birtokoműködött Körmendi Igazgatóságnak voltak alárendelve. 5 Vizsgált korszakunkban a település jogállása mezőváros (oppidum), ami a magyar városfejlődés egy alacsonyabb fokát jelenti. Az oppidumnak minden esetben van földesura; ha a földesúr egyházi személy, akkor egyházi, ha világi a földesúr, akkor földesúri mezővárosokról beszélhetünk. Ha ezek a mezővárosok központi fekvéssel, nagyobb piackörzettel rendelkeztek, az esetek többségében lassú, de biztos fejlődésen mentek keresztül, míg mások, sokszor a középkortól oppidum rangú települések lesüllyedtek a jobbágyfalvak szintjére. A már idézett első magyarországi népszámlálás adatfelvétele szerint Zala vármegye 640 településéből kilencet egyházi, tizenötöt földesúri mezővárosnak jelöltek. Szabad királyi város nem volt Zalában.6 Zala vármegye mezővárosai az első magyarországi népszámlálás idején Egyházi mezőváros Földesúri mezőváros A település neve Földesura A település neve Földesura (Nagy) Kapornak Kapornaki apátság Csáktornya Gr. Althann család Kis Komárom Pozsonyi szeminárium Csesztreg Hg. Esterházy Miklós Nova Szombathelyi püspök Dobronak Hg. Esterházy Miklós Sümeg Veszprémi püspök Keszthely Gr. Festetics György Tapolca Veszprémi püspök Kottori Gr. Althann József Tihany Tihanyi apátság Lendva Hg. Esterházy Miklós Tűrje, Belső Türjei prépostság Légrád Gr. Althann Tűrje, Külső Türjei prépostság Nagykanizsa Gr. Batthyány Lajos Zalaegerszeg Szombathelyi püspök Nedelicz Gr. Althann Julianna Perlak Gr. Althann Ferenc Stridó Gr. Althann család (Zala) Szentgróth Gr. Batthyány Ferenc (Mura) Szerdahely Gr. Althann Ferenc Szécsisziget Gr. Szapáry Péter Tűrnisa Gr. Csáky család kon, hogy a kerületekre osztott nagybirtok élére felügyelőket állítottak. A racionálisan szervezett birtokigazgatás élén ekkor jelent meg a jószágigazgató, a praefectus, és ez a tisztség, illetve a körülötte, segítségére kialakult hivatal lesz a későbbi igazgatóság előfutára. A 18. század közepére kialakult birtokigazgatási szervezet csúcsán 1701 és 1892 között a Bécsi Központi Igazgatóság állt. A tiszttartó (vagy jószágigazgató) által irányított uradalmak közvetlenül az 1748 és 1940 között Magda Pál 1819-ben megjelent, szintén idézett statisztikájában 24 zalai mezővárost említ, a fentieken kívül Belatincot és Lentit is. Nem egészen két évtized alatt két további jelentősebb településnek sikerült földesurával megegyeznie és kontraktust (szerződést) kötnie. A mezővárossá emelkedés során szerződés minden település és földesura között létrejött, hiszen ez volt a leglényegesebb dokumentum a mezőváros és földesura között, mert ez szabályozta — az esetek többségében majdnem mindenre 402 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 402 kiterjedően — a viszonyukat. Kötelezően előírt formája, tartalma nem volt, azt vettek bele a szerződő felek, amit a legfontosabbnak tartottak. Természetesen nem két egyenrangú fél kötötte meg ezt a szerződést, amely a feudalizmus idején a feudális függőség lazítását jelentette. Minden településnek a célja e függőség lazítása volt. Jelentős könnyítést kevés esetben tudtak a települések magisztrátusai elérni a tárgyalások során. E kontraktusokat bizonyos idő elteltével, illetve amennyiben jelentős változás következett be, újratárgyalták, és a megállapodások eredményeként újra is szövegezték. Bár Kanizsa mezőváros mindent elkövetett, hogy a korabeli városhierarchia csúcsának számító és a legnagyobb szabadsággal bíró szabad királyi város jogállását megszerezze, próbálkozása a 18. században nem járt sikerrel.7 Tudunk még egy erőtlen kísérletről a 19. század első felében, 1836-ban, ám az is eredménytelen volt. A Helytartótanácsig jutott az ügy, de a legfelsőbb magyarországi hatóság visszaküldte a mezőváros kérelmét a vármegyei közgyűlésnek azzal, hogy a döntéshez szerezzék be az uradalom írásbeli nyilatkozatát, beleegyezik-e a kegyúr, Batthyány Fülöp herceg a változtatásba. Az esetleges változás a Batthyány-Strattmann uradalomnak érzékeny érvágást jelentett volna, hiszen jelentős bevételtől esik el, mégpedig az egyre pezsgőbb kereskedelmű mezővárostól kapott — a kontraktusban biztosított —jövedelmeitől. Míg az uradalom részéről nem érkezett meg a hivatalos válasz, az ügyet félretették. Végső soron a nagykanizsaiakon kívül ez senkinek sem volt sürgős. így a következő év májusáig kellett várni arra, hogy megérkezzen az uradalom válasza, ez is csak a Helytartótanács ismételt sürgetésére. Az 1837. május 29-i megyegyűlés elé került az ügy, amelyet a referáló Rajky Zsigmond, az illetékes járási főszolgabíró szóban ismertetett. A vármegyei közgyűlés jegyzőkönyvben rögzített határozata szerint „a Batthiányi Herczegség, mint akinek Kanizsa mezővárosa majorátus jószágához tartozik, maga földes Úri ''s tulajdoni igazaihoz ragaszkodva, ennek királyi várossá lehetésében egy álltallyán nem egyezne, sőt annak egyenesen ellent mondana, — de továbbá a K[arok és] R[endek] magok is Kanisa m[ező] városnak a kirfályi] városok sorába emeltetését sem a kereskedésnek tekintetéből szükségest, sem pedig annak lakosait s magokban fent álló hatóságot formálhassanak, nem láthatná azért is a folyamodás ''s az uradalom által adott nyilatkoztatás a'' N[agy] M[éltóságú] M[agyar] K[irályi] H[elytartó] Tanátshoz olly vélemény mellett fel fog terjesztetni: hogy a folyamodó városiak ebbéli kérelmektől egyáltallyán elmozdíttandók legyenek."8 Ezúttal másodszor nem sikerült a városhierarchiában való előrelépés, nem kis mértékben az uradalom véleményének köszönhetően, mellyel a vármegyei közgyűlés nem is akart szembeszállni, hiszen a közgyűlés tagjai nem is érveltek a változtatás mellett. A város fejlődése, polgárainak gazdagodása, a befizetett adók mértéke is attól függött, hogy menynyire tudott előnyös vagy előnytelen pozíciót kialkudni. A 18. század második felében, 1773-ban eléggé előnytelen kontraktust kötött, ezért sokat is pereskedett az uradalommal, hogy elérje ezeknek a szerződéseknek az érvénytelenítését. Egymás után jöttek a perek, s a Batthyány-Strattmann uradalom újabb és újabb követelésekkel állt elő, míg a város természetesen igyekezett az újabb és újabb kötelezettségek alól kibújni. Több évtizedes pereskedés, harc után 181 l-ben felcsillant a megoldás reménye: kompromisszumra jutottak a felek, és a 18 pontból, ezen belül 48 paragrafusból álló kontraktus újraszabályozta a kellően elmérgesedett viszonyukat.'' A kontraktusban (melynek ezúttal csak a leglényegesebb részeit emeljük ki) részletesen szabályozták a földesúr joghatóságát. A második pont 7. §-a szerint a közönséges cenzus alatt álló városi fundusokon lakók felett a városbíró és a magisztrátus volt az elsőfokú bíróság, fellebbezést az úriszékhez nyújthattak be. A „főben járó (eriminalis) bűnöket és eseteket", továbbá a házassági és „spirituális ügyeket" nem vizsgálhatta a magisztrátus. Ugyancsak nem terjedt ki joghatósága azokra az ügyekre sem, ha az egyik peres fél az uradalom, illetve az uraság házában lakott, vagy urasági funduson dolgozó urasági alkalmazott volt (8. §), illetve arra az esetre sem, ha az uraságot érte sérelem, megbántás vagy valamilyen megrövidítés a város vagy lakosai részéről (7. §). A főbenjáró bűnök „judicatioja", a vérhatalom joga továbbra is a földesurat illette, az e bűnöket elkövetők őrzése is a joggyakorló feladata volt (8. pont), ezért a városnak börtönt nem kellett fenntartania.10 A mezővárosnak kötelessége volt az ispotály fenntartása (10. pont): „Az Ispotály és ahoz tartozó földek a városiakra bizattatnak, azon kötelességei mind azonáltal, hogy az ispotály Épületeire, és azokban leendő betegekre szorgalmatossan vigyázni" kötelesek; a földeket műveltetni kell, és ezek jövedelméről valamint az egyéb bevételekről és kiadásokról az uraságnak rendszeresen számot kell adni. Ezzel a szegényügyet és a szegény sorsú betegek gondozásának felelősségét és költségeit az uradalom a városra hárította át. A kontraktusban különösen részletesen szabályozták a földdel, a földért fizetendő szolgáltatásokkal és az ingatlanforgalommal kapcsolatos kérdéseket (2. pont). A mezőváros kezén maradtak azok a „külső és belső fundusok és egyéb beneficiumok", amelyek az 1773. évi kontraktus szerint használatukba kerültek; ezt a szintén 1773-ban készített, de csak nyolc év múlva, 1781-ben hitelesített, „authenticalt" Funduális könyvben rögzítették. A kontHalász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 403 raktus szerint ingatlan adás-vétele csak a város magisztrátusa tudtával történhetett, ezt rögzíteni kellett a városi tanácsülések jegyzőkönyvében, s erről a város pecsétjével ellátott „házlevél" került kiadásra. Amennyiben ezt a levelet a vásárló nem tudta felmutatni, az adás-vétel érvénytelen volt. A város jegyzője az uradalmi tiszttartóval vagy a földmérővel évente egyszer egyeztette a forgalmat az uradalomnál lévő Funduális könyvvel, így az uradalomnak is tiszta képe volt a telekforgalomról, a tulajdonosváltozásról. Végső soron egy sajátos telekkönyvet vezettek be. Ezek után nem csoda, hogy az egyetlen fennmaradt jegyzőkönyvtöredék szerint szinte minden tanácsülési nap tárgysorában több ingatlanforgalommal kapcsolatos bejelentés is szerepelt. A birtoknyilvántartás valamennyi nagybirtok, így a Batthyány-birtok esetében is kiemelt szerepet játszott az igazgatási feladatok között, ebben a tekintetben a nagybirtok mintegy jó évszázaddal megelőzte az állami telekkönyvezési. Éppen ezért felértékelődött, sőt nélkülözhetetlenné vált az uradalmi földmérők, mérnökök munkája, szaktudása." Az 1811-ben „örök időre" megkötött kontraktusban a kanizsaiak elsősorban az ipar és a kereskedelem szabadságát kívánták biztosítani,12 hiszen inkább ebben voltak érdekeltek, mint a mezőgazdaságban." A kontraktusban részletesen szabályozták a haszonvételeket, így a kisebb királyi javadalmakat is. Szent Mihály napjától (szeptember 29) karácsonyig mérhették ki a borukat, az uradalom ez időben csak vendégfogadóiban mérte a bort, továbbá a városlakó szőlőtulajdonosok számára lehetővé tette, hogy ebben az időszakban behozott boraikat karácsony után is felhasználhatják saját szükségletükre, de ekkor már kimérniük nem volt szabad, s karácsony után a bor behozatalát is uradalmi engedélyhez kötötték. A sör, a pálinka kis tételben való árusítása továbbra is az uradalom joga maradt, de egy kereskedővárosban azt meg kellett engednie, hogy nagy tételben, tehát hordónyi mennyiségben mindenféle italt hozzanak be a piacra. A boltnyitás évi 10, 20, illetve 40 forintos éves cenzus mellett szabad volt, a már meglévő vásárok továbbra is megmaradtak; a vásárok jövedelme a városé maradt, s vásárügyekben a városbíró volt illetékes. A kontraktus e 9. pontja egyben a városigazgatás bizonyos feladatköreit is meghatározta. Földesúri jog maradt a mészárszék fenntartása, a vámszedés joga, a „mázsáló házak" jövedelme. A vámszedés jogának megtartásával a földesúr lemondott arról, hogy a városiakat bármilyen munkára kötelezze. Ezzel hosszú évek, évtizedek vitája fejeződött be, ugyanis a Kiskanizsáról Nagykanizsára, a berken át vezető ún. „vámút" hídjainak javítása, karbantartása korábban vita tárgya volt: a városnak kellett fenntartania, a hasznot az uradalom szedte. Most egyértelművé vált, hogy a haszon mellett a fenntartás terhei is az uradalomra szálltak (11. pont). A város megkapta a téglaégetés jogát, de csak saját célra, nem kanizsai lakosoknak nem adhattak el itt égetett téglát (16. pont). 1773-ban 700 forinttal emelkedett a város cenzusa, mely ettől kezdve 1600 forintra rúgott. Ezt most tovább nem emelték, ám ha a kontraktus megkötése után az uradalom kezére fundus jutott, akkor ezt a cenzusrészt le kellett vonni az uraságnak fizetendő cenzus összegéből.14 Pont került a Nagy- és Kiskanizsa között fekvő berekkel kapcsolatos tulajdoni vitákra. A város kezén maradtak az 1807-ig kiirtott területek, amelyekért eddig semmiféle cenzust nem fizettek. Itt és a határ más részén cserékkel és osztozkodással sikerült elkülöníteni a területet, melynek eredményeként a város 974 40/64 helyi holdat, az uradalom 1694 36/64 helyi holdat mondhatott magáénak, így az uradalom 719 60/64 helyi holddal kapott többet, mint a város.15 A városnak azonban további súlyos kötelezettségeket is kellett vállalnia: a berekért 1400 forintos árendát, s így együttesen évi 3000 forintra emelkedett a fizetendő összeg. Míg a városiak nem tarthattak birkákat, kecskéket, az uradalom viszont korlátlan számban legeltethetett birkát a város határában, ott, ahol a városiak szarvasmarhái is legeltek, továbbá az uradalom jogot nyert arra is, hogy október 15-től április l-ig a szepetneki, sormási és homokkomáromi majorokban lévő birkáit a kiskanizsai határban legeltesse.16 Évente számadást kellett a városnak benyújtania, s ezt az uradalmi tiszttartó ellenőrizte. Gyakran több oldalt kitevő észrevételt írt, melyre a mezővárosnak — álláspontját bizonyítandó — érvelnie kellett; amennyiben ezt az uradalmi tiszttartó nem fogadta el, módosítani kellett a nyilatkozattal egyenértékű számadást. Ha a tiszttartó nem végezte el az ellenőrzést, az éves számadást, akkor a vármegye tisztviselőjével kellett ellenőriztetni a „censura" miatt. A kontraktus „kitárgyalása" során a mezőváros - miután elemi érdeke úgy kívánta — mindent elkövetett, hogy a kereskedelemmel kapcsolatos intézményeket minél szorosabban és gazdaságosabban ellenőrzése alatt tartsa, a földesúr, illetve annak tiszttartója pedig az uradalom érdekeit tartva szem előtt, vagy nehezen, vagy egyáltalán nem egyezett bele a mezőváros tárgyaló delegációjának kívánságába. A Hármaskönyv alapján az uraságot továbbra is megillette a caducitas és a háramlás joga.17 Az előbbi szerint a végrendelet és örökös nélkül elhalt személy után maradt „uratlanná vált vagyon" az uradalomra szállt, míg a háramlás joga azt jelentette, hogy bizonyos feltételek fennállása esetén a korábban adományozott jog visszaszáll az adományozóra. A kontraktus aláírásának napján — Böjtelő [február] hó 27. — a várkonyi gróf Amadé Antal vezet404 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 404 te küldöttség ténylegesen is a kanizsaiak birtokába adta a sokat perelt földet. Simontsits Mátyás városbíró néhány szál vessző levágásával és egy rétről felvágott gyep darabjának magához vételével jelképesen átvette a város immár új tulajdonát. A megállapodás szerint az uradalomnak juttatott területet Hegedűs György jószágigazgató vette birtokba.''8 Az egész eljárás, a területátadás és kijelölés, a birtokba adás, birtokba vétel a középkori határjárások során történtekhez hasonlított. Nevezhetjük helyszíni bejárásoknak is, de mindaddig így intézték el a nagyobb horderejű birtokba iktatásokat, határkijelöléseket, míg a földmérés és a térképészet fejlődése, a telekkönyv rendszere nem fejlődött arra a szintre, hogy mindezt feleslegessé tette. Erre még jó fél évszázadig kell várni, mert a telekkönyvi hálózat kialakítása csak a Bach-korszakban indul meg.19 A kontraktust négy példányban készítették el, megkapta minden érintett, a Helytartótanács, a vármegye közgyűlése, az uradalom és Nagykanizsa mezőváros tanácsa. Először Degré Alajos hívta fel a figyelmet arra, hogy a mezővárosban a 18. századtól elkülönült a városlakó és a polgár, a „purger" fogalma, ahogy a német Bürger szót torzította a helyi kiejtés. A szabad királyi városokban már sokkal korábban kialakult ez a gyakorlat, de mezővárosban — ismereteink szerint — ez a legkorábbi, sőt vélhetően egyedüli említése.20 Minden valószínűség szerint visszavezethető a mezőváros folyamatos, szabad királyi várossá válást erőltető törekvésére, belső struktúráját is ennek megfelelően, a szabad királyi városokéhoz hasonlóan kívánta kialakítani. A városlakó és polgár megkülönböztetés már a 18. század negyvenes éveitől kimutatható, mint ahogyan az is, hogy a letelepedési engedélyhez nem volt szükség polgárjogra, illetve a könnyen és gyorsan elnyerhető letelepedési engedély nem jelentett automatikusan polgárjogot is. Házat belső, esetleg külső telekkel polgárjog nélkül is lehetett vásárolni, illetve eladni, ehhez csak a városi tanács engedélyére volt szükség, és a testület — eddigi ismereteink szerint — soha nem állt a betáblázás mentes ingatlanok adás-vétele útjába. A „purger"-nek két olyan kiváltsága volt, amely megfontolásra késztethette a folyamodót, vállalja-e a purgerséggel járó tekintélyes összeg befizetését is: céhnek tagja csak esküt tett teljes jogú polgár lehetett, továbbá csak esküt tett polgárnak volt aktív és passzív választójoga. A mezőváros ügyeibe való beleszólás lehetősége csak ekkor illette meg, ekkor lett — mai fogalmaink szerint — választó és választható. A szabad királyi városokban ez a gyakorlat közismert tény volt.21 Nagykanizsán 1809-ben Ege József főjegyző a régi tanácsülési jegyzőkönyvek alapján összeállította a „Polgárok lajstromát", melyet aztán 1825-ig folyamatosan vezettek. Jelen körülmények között nincs lehetőség ennek bővebb elemzésére, de ezt megtette Degré Alajos, illetve később Kerecsényi Edit.11 Megállapításaik szerint 1803 és 1825 között 97 nagykanizsai születésű és 124 más helységből jött személy tette le a polgáresküt, összesen tehát 221 fővel gyarapodott ezidőtájt a polgárok száma. Az önállóan gazdálkodók nagy része ekkor már iparos, illetve kereskedő, őket mind felveszik polgárrá, a földművelést folytatókat azonban nem. A fel nem vettek többnyire legények vagy napszámosok, valamennyien kevésbé tehetősek, jó néhányan közülük kifejezetten szegények, akik nem is tudnák a felvétel előfeltételeként előírt taksát letenni. A nem kereskedő, illetve iparűző polgárok gazdák, birkások, vagy pedig nem jelölték meg foglalkozásukat a Polgárok lajstromában. 1803 és 1825 között a gazdák közül mindössze 10 helybéli és 9 bevándorló kapott polgárjogot. Az ebben az időszakban felvett polgárok közül — nemzetiségükre nevük alapján következtetve — 78 volt magyar, 116 német, 52 horvát, 4 cseh és macedón. Meg kell azonban jegyezni, hogy ebben az időben Nagykanizsán görögkeleti egyházközség is van, melynek tagjai más délszláv nemzetiségűek is lehettek a felsoroltakon kívül. A polgárjoghoz ekkor már lényegesen könnyebben hozzá lehetett jutni, mint 1803 előtt. Ezt Degré azzal magyarázza, hogy ebben az időben már létezik a századosság, a száz tagú nagytanács intézménye, ezáltal a polgárok összességének befolyása a város ügyeinek intézésére csökkent.23 A mezővárosi polgárság tehát korántsem egy zárt testület, hanem egy folyamatosan bővülő, változó és egyben erősödő társadalmi réteg, melynek véleményével, gazdasági erejével egyre inkább számolni kell. Miután a forrásban a halálozási adatok nem szerepelnek, s a polgárjogot örökölni nem lehetett, csak becsülni lehet a polgárok számát. A polgár fia csak akkor válhatott szintén polgárrá, ha a szabályos eljárás szerint felvételért folyamodott, és ezt a státuszt meg is ítélte neki a város tanácsa. Elvben csak teljes korú, tehát legalább 24 éves férfi lehetett polgár, de ha ettől el is tértek, 20 év alattit semmiképpen sem vettek fel, hiszen a polgárjogot nyertek kereskedők és iparűzők, tehát nem inasok. Degré az akkori életkort figyelembe véve úgy véli, hogy mintegy két évtizedig gyakorolhatta egy húszas éveinek elején polgárjogot nyert férfi a státusszal együtt járó jogokat. Ezek szerint a polgárok 1820-ban nem lehettek 230-nál többen. Az 1811. évi kontraktust a mezőváros részéről a bírón, a jegyzőn, a 11 tanácsoson, a megyei orvoson és gyógyszerészen, valamint a commissariuson kívül 120-an írták alá mint a mezőváros polgárai. Degré azt is valószínűsíti, hogy miután a korábbi — büntetőeljárás alatt álló — városbírónak és párthíveinek aláírása nem található, valószínű, hogy az elmozdított városbíróval, Babocsay Józseffel és köveHalász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 405 tőivel szembenállók kötötték meg a kontraktust,24 így semmiképpen sem tekinthető a mezőváros elkövetkező évtizedeit meghatározó dokumentum közmegegyezés eredményének. Ennek megfelelően a kontraktus megkötésének idején Degré 133 és 210 fő közé teszi a polgárok számát, s valószínűsíti, hogy többségük a legkülönbözőbb eszközökkel „kézbentartható" volt a választások során. A 133- as számot fenntartással kell fogadnunk, ugyanis a kontraktust a házzal rendelkező zsidók is aláírták, nekik viszont nem volt polgárjoguk.25 Hogy ez a „kézben tarthatóság" kisebb-nagyobb mértékben az egész időszakra jellemző, azt a rendkívül hangos bíróválasztások tanúsíthatják, amelyeket nemegyszer feljelentés is követett. 1. A magisztrátus A községek és mezővárosok belső igazgatási szervezetét és a bíróválasztást Mária Terézia 1767. évi urbáriuma 9. pontjának 1. §-a szabályozta. Ennek értelmében a földesúr a bírói hivatalra három személyt nevezett meg, akik közül a tiszttartó jelenlétében a választásra jogosultak egyet megválaszthattak. Fennmaradt a földesúr joga, hogy a megválasztott bírót „rosz viselésére nézve le-tehesse, s''-megis büntethesse." A jegyzőt és az esküdteket a választásra jogosultak köre a földesúr beleszólása nélkül választhatta, és „el-is botsáthattya". Erre hivatkozott az 1811. évi kontraktus is, mikor annak 12. pontjában megerősítve az eddigi gyakorlatot, még hozzátette, hogy az uradalomnak kötelessége az előző évi bírót minden esztendőben újra jelölni. S „az Bíróval ugy az többi városi magisztrátusbéli személlyekel, az Urodalom illendőképpen fog bánni." Mint később látni fogjuk, ez az 1807. évi bíróválasztáskor történtek miatt került a kontraktusba, amikor az uradalmi tiszttartó eredményesen befolyásolta a választást. Az 1801. évi tisztújító gyűlésen szabályozták, hogy ki vehet részt a városbíró és a tisztviselők megválasztásában. Választójoga eszerint csak a „valóságos Polgárok (Purgerek)"-nek volt, arra való tekintet nélkül, hogy rendelkeztek-e Kanizsa területén ingatlannal (házzal) vagy sem. A nem hites polgárok közül csak azok választhattak, akiknek volt házuk a mezővárosban.26 Mindazonáltal valószínűnek tűnik, hogy a 19. század első évében alakíthatták át bizonyos mértékig a városigazgatás szervezetét, ekkor jön létre néhány új hivatal, s szűnik meg néhány további. Ezt támasztja alá az 1807. évi jegyző-könyv27 néhány bevezető sora is: „Ezer nyoltz száz hetedik esztendőben Boldog Asszony havának második és 3dik napján a Kanisai T. N. Zala Vármegyében fekvő Privilegiáltt Városnak tanáts béli házában" megtörtént a városi tanács újra-választása. Feltehető, hogy a 18. század elején mind a bírói, mind az esküdti hivatalt élethossziglan vagy lemondásukig töltötték be, s csak 1737-től tért át Nagykanizsa az évenkénti választásra.28 Az első, tisztújító tanácsülés mindig az év második napján volt. 1807-ben Varga László táblabíró, az uradalom ügyvédje elnökölt, ott volt még az uradalmi tiszttartó, Korntheuer András, továbbá Domonkos secretarius és Hilárius Háry gvárdián atyák, kiknek jelenlétében a „számosan összve gyülekezett Polgárok, s lakósok" jelenlétében megtartatott a „városi Bíró, és Tanátsnak Restauratioja". Az ülés a megszokott módon, az előző esztendő tisztségviselőinek lemondásával kezdődött; az előző év városbírója néhány szóval elköszönt, és felhívta a figyelmet a magisztrátus megválasztásának felelősségére: „a városi községet arra emlékeztette, hogy a város kormányát tartani fogó Tagoknak tsak azokat válasszák, kik okos értelmekkel, és példás magok viseletével magokat a többitül meg külömböztették", majd „maga pedig az egész Tanátsal bé vett szokás szerént hivatallyát le tette" — írja a jegyzőkönyv. Ezután először a város bíróját választották meg. A hivatalra — az érvényben lévő rendelkezéseknek megfelelően - mindig három jelölt volt. Ebben az esztendőben Pichler Alajos, az előző év bírája, továbbá Simontsits Mátyás és Maglath Keresztély „senator",2'' tehát tanácsos „candidáltattak". A korábbi városbíró, Pichler „tovább is közönséges fól kiáltással hivatallyában meghagyatott. " Nemcsak a bíró esetében, hanem más hivatal esetében is gyakori volt az újraválasztás. Később a tanácstagokat már hároméves ciklusra választották. Általában csak lemondás esetén választottak a lemondott tisztségviselő helyett mást. 1807-ben egy ilyen személy akadt: Babotsay József tutor30 — bár nem kívánta megnevezni indokait — lemondott megbízatásáról, és így kimaradt a tanácsból. Erre a későbbiekben még visszatérünk. A tisztújítás során kirajzolódik előttünk a mezőváros önkormányzatának szervezete és összetétele: Városbíró: Pichler Alajos (megmaradt a hivatalában). Jegyző:3'' nem választottak (később Pajnády József lesz). Aljegyző: nem választottak (később Szubovits lesz). Városi kamarás: Maglath Keresztély (megmaradt hivatalában). Kaszír32: Király József (újonnan választották). Tutor: Panth33 [?] Mihály (újonnan választották). Tanácstagok (9 fő)34: Simonits Mátyás, Kern Péter, Goory László, Virág József, Jasits [?] József, Hári Ferenc, Faddi [?] György, Plander József (megmaradt hivatalában), Hollósy József „valóságos Senatornak újonnan választatott". Tiszteletbeli tanácsosok35: Ferber Ferenc, Topler Ferenc (mindkettőt újonnan választották). Külső tanácsosok36: Majninger János, Imrei Ferenc és Imrei György. 406 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 406 Szent János/templom gondnoka37 és tűzi kasszír38: Albanits Jakab. Ispitály gondnoka39: Horváth Boldizsár. Felügyelő40: Tóth György. Városgazda: Kovács György. „Feő Palétás"41: Venczel Ádám. Strázsamester42: Horváth György. Országos vásár jövedelemszedői: Maglath Keresztély és Kern Péter. Heti sertésvásár jövedelemszedői: Imrei Ferenc és Ferber Ferenc Heti piaci vásár jövedelemszedői: Benczik István, Majninger János. A magisztrátus tisztségviselői mellett a következő megbízatással választottak még konkrét feladatokra egyes személyeket: Konyhavizsgálók: Sopron utcában: Purger Tamás, Dezsgyek [?] Jakab. Magyar utcában: Bognár Márton, Körmendi János, Ugor Ádám. Récsei utcában: Moger Mihály, Mesko György. Piaci utcában: Szerecz István, Szabó Ferenc. Német utcában: Knausz Márton, Gurlin András Meádiai utcában: 5zever Mihály, Ulrik Simon. Kiskanizsán: Polai Ferenc, Davidovich István Bolff László, Jámbor Ferenc. Erdőpásztor: Horváth Ferenc, Lakits György, Boa István, Horváth István. Hajdúk: Magyar utcában: Nagy József. Sopron utcában: Förkénh László. Récsei utcában: Hermán Pál. Kiskanizsán: Tislér Frenc, Martinecz Ferenc, Tissler József. Éjjeliőr: Rupp György, Botsnyák György, Boa György. Összesen 60 személy kapott valamilyen megbízatást, s e megbízatások a város első emberének számító városbírótól az éjjeli őrökig kiterjedően a városi élet valamennyi területét átfogták. Jelenlegi ismereteink szerint még két olyan forrásunk van, amelyben a számos aláírás között a város akkori magisztrátusa tagjainak a sajátkezű aláírása is szerepel. Az 1811. évi kontraktust Simontsits Mátyás városbíróként, Pajnádi József főjegyzőként, Tisler Alajos, Maglath Keresztély, Somogy János, Virágh József, Hollósy József városi tanácsosként, Benczik István, Joseph rat, Plánder József, Jasics [?] József, Háry Ferenc [?] és Ferber Ferenc városi szenátorként írták alá.43 Másik forrásunk a vármegye levéltárában lévő, 1839. január 24-i városi tanácsülési jegyzőkönyv másolata, amelyet a tanácsülésen jelenlévők írtak alá: Topler Ferenc városbíró, Takács István, Robán Ferenc, Jakopovits Péter, Albanich Flórián, Fischer György, Turkovich György, Martinetz János, Horváth István, Isteff József, Pichler Henrik és Bernard Gáspár tanácsosok.44 Szinte valamennyi név ismert, mint tanácsos, esetleg városbíró már feltűnt, vagy később ismét feltűnik. Ez azt jelenti, hogy a város vezetése egy nagyon szűk körből került ki, s ez a szűk kör évtizedekig kezében tartotta a mezőváros irányítását. Mint említettük, az évenkénti választás kötelező volt, de ez az esetek többségében személyi változással nem járt együtt. Az uradalom képviselője sokszor az előző évi bírót jelölte az első helyen, akit az esetek döntő többségében meg is választottak. Míg a döntéshozóknál a jegyzőkönyv feltüntette, hogy újonnan választották, vagy megmaradt a hivatalában, ezt a végrehajtó személyzetnél már nem tették meg. Nagy valószínűséggel olyan ritkán történt itt változás, hogy ezeket a megbízásokat már mezővárosi állásoknak nevezhetjük. Sajnos nem áll rendelkezésünkre több jegyzőkönyv, hogy évenkénti öszszehasonlítással megbizonyosodhassunk az itt felvetettekről, de a választás egyik bejegyzése mindenképpen alátámasztja ezt a feltevést. Horváth György strázsamester neve mellett ezt olvashatjuk: „erössen meghagyatott, hogy Elő-Járóiban nagyobb tisztelettel és a Polgárokhoz minden emberségei viseltessék, külömben a büntetést mindenkor készen várhatja, ha ellene azeránt legg kevessebb panasz támadna." E megjegyzés azt sugallja, hogy a strázsamester hosszabb ideje szolgál már, egyik fél sem elégedett a viselkedésével, modorával; munkájával talán igen, mert magatartása ellenére újból megbízást kapott. A döntéshozó és végrehajtó szféra határvonala a felügyelőnél húzódhatott, hiszen míg az előbbiek, a városbíró, a „senatorok" mind a tekintélyes polgárok közül kerültek ki, addig a többiek majdnem mindnyájan a mezőváros alkalmazottai voltak, s — jóllehet volt a mezővárosban paraszti gazdaságuk — jövedelmük döntő része mindenképpen a megbízatásukért a mezővárostól kapott fizetésből származott. A választás folyamata tehát változatlan a 18. században kialakult gyakorlathoz képest. A választáson jelen van a földesurat képviselő uradalmi intéző és uradalmi ügyvéd, ez utóbbi őrködik az évenkénti választás — melynek jelentős része szokásjogi elem — szabályosságán, eredményességén. Barbarits leírja a bíróválasztás rituáléját, ezt a 18. századi igazgatásról szóló tanulmányában Kaposi átveszi, de ennek a rituálénak a 19. század eleji hiányos forrásainkban már nem találtuk nyomát, legfeljebb csak annyit, hogy 1807-ben az új bíró „közönséges fólkialtassal hivatallyában meghagyatott"."5 A városbírók vagy hosszabb ideig maradtak hivatalukban, vagy egy periódus után ismét újraválasztották őket. Az sem ritka, hogy a tanácsos (esküdt vagy „senator") később városbíróvá emelkedik. Az 1807-ben a városi tanácsba bekerült Hollósy JóHalász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 407 zsefről tudjuk, hogy 1812-ben és 1815-ben bíró volt, ugyanakkor a 30-as években egy ugyanilyen nevű jegyző is szerepel forrásainkban. Az adatok nem teszik lehetővé, hogy egyértelműen kijelentsük: ő a korábbi bíró, esetleg a fia, vagy csak névazonosságról van szó. A 19. század első 48 évéből 25 év városbírójának nevéről van pontos adatunk.46 Pichler Alajos 1800, 1806, Babotsay József clr. 1810, 1808 Albanich Jakab 1814 Hollósy József 1812, 1815 Topler Ferenc 1817, 1830, Magyar László 1818, 1822 Simontsits Mátyás 1811, 1820 Király József 1824 Somogy János 1825 Babóchay János 1833, 1835 Bemard Gáspár 1836, 1843 Szép Károly 1840 Pichler Henrik 1841 Wustl Alajos 1847 Albanich Flórián 1849 Természetesen ez a felsorolás nem jelenti azt, hogy az itt felsorolt tekintélyes személyiségek kizárólag az adott esztendőben tölthették be a nem kis felelősséggel, de annál nagyobb tekintéllyel járó posztot. Pichlerről például azt írja a város monográfusa, hogy 1806-ban már hat esztendeje volt városbíró,47 de ezt a meglévő forrásokkal kétséget kizáróan nem sikerült bizonyítani, ezért a köztes éveket fel sem tüntettük a táblázatban. Az viszont biztos, hogy 1807-ben is újraválasztották. Tehát akár az előző, akár a következő évben is lehettek az itt felsoroltak városbírák. Barbarits szerint a bírói mandátum három évre szólt,48 de ennek nem találtuk nyomát, csak annak, hogy egy 1828. évi vármegyei közgyűlési határozat szerint a tanácsosi mandátum volt ilyen hosszú, a bírói továbbra is egy éves.49 Említettük már, hogy a tanácsba — nem biztos, hogy először — bekerült Hollósyval előbb tanácsosként, később városbíróként találkozhatunk, de említhetjük a tanácsból lemondásával 1807. évi választáskor kikerülő közgyám (tutor), a város tiszti főorvosa, Hévíz első ismertetője, Babocsay József 1808-ban mint városbíró tűnik fel. 1811-ben elmozdítják, s nem tudjuk, hogy e két időpont között folyamatosan betöltötte-e a város első számú tisztviselőjének hivatalát. De városbíró lesz később a „számon fölül való honorarius tanátsosnak" 1807- ben először megválasztott Topler Ferenc is, városbíróságának említett évei (1817, 1830, 1839) rendkívül hosszú időt ívelnek át. Később ugyanazzal a vezetéknévvel más keresztnevű bírót említenek a forrásaink, minden valószínűség szerint a korábbi városbíró fiáról van szó. Az 1799-ben megválasztott kilenc nagykanizsai és három kiskanizsai tanácsos közül 1807-ben Goory (Góry) László, Simontsits Mátyás és az akkor tanácsos, most városbíró Pichler neve tűnik fel, ismét egy hosszabb városirányítási periódust jelezve mindhármuknak. De említhetnénk azt a Kern Pétert is, aki már 1799-ben is tanácstag, hosszabb ideig volt a templom gondnoka, aztán az országos vásár egyik jövedelemszedője, s ezt a megbízatást tölti be még az 1807. évi választáskor is. A városi adminisztráció talán legfontosabb személye a jegyző. A listákon a második hely az övé, közvetlenül a városbíró után, s csak utána következnek a tanácsosok, s ez mindenképpen a megbízatás tekintélyének, jelentőségének hangsúlyozása. A jegyzőt a közösség választja, feladata az évek előre haladtával, az ügyintézés professzionalizálódásával egyre sokrétűbb. Munkájában az aljegyző és írnokok segítik, ők mindnyájan városi alkalmazottak A jegyzőtől, annak felkészültségétől, ügyviteli érzékétől nagyon sok függött. A 19. században már főjegyzőnek nevezték. Nagykanizsán — Barbarits szerint — folyamatos főjegyzőválság volt, ugyanis a város egyetlen személyt sem tudott hosszabb ideig hivatalában tartani. Pajnády Józsefnek hívták az első főjegyzőt, aki a városigazgatás és az adminisztráció nehézségeit látva rövidesen eltávozott a városból. Utóda a csáktornyai uradalom másodfiskálisa, Ege József lett, kinek a Polgárok lajstromát köszönhetjük, rövidesen azonban Esterházy Miklós herceg tiszttartója lett. A város mindent elkövetett, hogy Ege megmaradjon hivatalában, ezért olyan szerződést kötött vele, hogy élete végéig megtarthatja hivatalát. Ege végül is 1809-ben, a nemesi felkelés idején bevonulás címén mondta fel állását. Utána ismét Pajnády József töltötte be ezt a hivatalt, mintegy másfél évig, 1812-ben orvosi tanácsra vált meg hivatalától. A csáktornyai uradalom curialis pristaldusa, Glosz Simon volt az utóda, aki ismerte, szerette munkáját, ám nem volt szimpatikus a város lakóinak, úgyhogy néhány hivatalban töltött év után lemondott. 1822-ben Szép György ügyvéd lesz az adminisztráció első embere, akit „törvényes ügyész" lévén városi ügyvédnek is kineveztek. Megunva a jegyzők személyével kapcsolatos megoldatlan kérdéseket, Szép kinevezésekor a tisztújító szék olyan határozatot hozott, amely szerint a városi főjegyzői tisztség nem esik az évenkénti restauráció (újraválasztás) kötelmei alá, a jegyzői szék betöltésével a város tanácsa szabadon rendelkezik, kancellistát (írnokot) pedig a főjegyző fogadhat magának. Ám nem egészen egy év múlva már Kalvizy Imre a városijegyző, 1826-ban pedig Pinterics József, akit a vármegye — nem tudni miért — 1827-ben megfosztott hivatalától. Az ő helyére Péterfy Mihály hites ügyész került 1827 januárjában.50 Őt Molnár György követte e tisztségben, aki a város „ügyviselője", tehát 408 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 408 ügyésze is egyben. Mellette említik aljegyzőként Plander Ferenc hites ügyészt, aki „alügyvédje" Nagykanizsának. Molnár György viharos körülmények között távozott Nagykanizsáról. Az 1835. évi tisztújításkor mondtak fel neki, jóllehet ebben az évben mandátuma még nem járt le. Természetesen panaszszal élt a vármegyei közgyűlésnél, miután „méltatlanul meg fosztották Hivatalátul", egyrészt fél esztendei munkabérét és szállásbérét perelte, másrészt az elkövetett „illetlenségekért" elégtételt követelt.51 Babotsay János városbíró és Hollósy József jegyző állt az ügy hátterében, ők mondtak fel a nótáriusnak. Itt eljárási hibára hivatkoznak, mert a jegyzőt elmozdítani csak a városi magisztrátusnak lett volna joga, a magisztrátus viszont ettől „elállt". A vármegye közgyűlésének határozata szerint, mivel a tanács elnézte a jogsértést, ezzel annak részesévé vált, „nem a város köz kaszájábul, hanem tulajdon magok Erszényekből", tehát a jogsértők magánvagyonából kell a féléves munka- és szállásbért kifizetni. A vármegye közgyűlése emellett megintette a szabályokat ismét be nem tartó kanizsai vezetőket és tanácsot, s figyelmeztette egyben az uradalmat, de főleg a város magisztrátusát, hogy ne hagyják magukat a városbíró „határtalan önkénye által vezettetni és kormányoztatni", s „nékie az Igazság Kiszolgálásában vak engedelmességgel ne hodoljanak". Súlyos vádakkal illette a bírót, akit a jegyzővel együtt tiszti fenyítő szék elé idéztek.52 A fenyítő szék vizsgálatáról nincs tudomásunk, de Babotsayt és Hollósyt a vármegye közgyűlése megfosztotta hivatalától. 1835-ben már Plander a főjegyző, majd Herkely János, akit 1839. évi botrányos körülmények között történt lemondása után Farkas Antal táblabíró követ. Őt 1841-ben elmozdítják hivatalából, s Tóth Lajos ügyvéd lesz az utóda hosszabb ideig.53 Barbarits itt megjegyzi, hogy „Tóth Lajos ügyvéd megválasztásával tiz esztendeig nem választott főjegyzőt a város Ugyanígy szerencsés választás volt, amikor 1845-ben SZÍVÓS István helyett Wlassics Eduárd ügyvédet ültették az a jegyzői székbe."5" A jegyző szó helyett az aljegyző szó a helyes, és akkor nemcsak a mondat nyer értelmet, hanem a hivatali időt illető átfedés is eltűnik. A jegyzői hivatallal kapcsolatban azt mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy egyrészt a város törekedett arra, hogy jogvégzett ember lássa el a legfontosabb igazgatási feladatokat. Azzal, hogy a jegyzői hivatalt kiveszik az évenkénti választás kötelezettsége alól, megjelenik a folyamatosan működő szakigazgatás csírája, amikor a szakapparátust igyekeznek elválasztani a politikai funkcióktól. Ez a törekvés — melynek igénye már itt megjelenik — csak a polgári közigazgatás és hivatalszervezet kiépülésével érik be. Az igazgatási és a gazdasági feladatok már a 18. század második felében kezdenek elkülönülni egymástól, a 19. század elején ez a folyamat tovább folytatódott. A legfontosabb gazdasági pozíció a városi kamarásé. Valamennyi adófajta kivetésétől, beszedésétől, az uradalommal való gazdasági kapcsolatok feletti felügyeleten át a város gazdálkodásáig mindenre kiterjed a hatásköre és a felelőssége. Tekintélye, gazdasági hatásköre tulajdonképpen a községi törvényig nem változik. Évenként kötelezték írásbeli beszámolóra, melyet el kellett fogadtatnia a város tanácsával és az uradalommal egyaránt. Ez utóbbinál tudunk olyan esetről is, hogy többévi tevékenységéről egyszerre kellett a kamarásnak számot adnia. Utasítása szerint látja el feladatait a pénztárnok (kasszír), ő a pénztárért, a pénzkezelésért, ezek — az adott korszakban szokásos — könyveléséért felelős, a város vezetőinek hierarchiájában a negyedik ember. A kamarás és a pénztárnok állása mindig bizalmi állás volt. A tanácsosokat általában körzetenként választották, feladataik között a tanácsüléseken történő döntéshozatali eljárás — ügyek előkészítése, referálása, állásfoglalás, saját, esetleg mások véleményének képviselete — csak az egyik, bár jelentős feladat. A tanács általában tagjait „kiküldi" egy-egy ügy kivizsgálására, áttekintésére, s ezekről beszámolási kötelezettségük van, azaz érdemi, „tiszti jelentése" mindig van a tanácsnak a vizsgált ügyről, és ez a jelentés gyakran meghatározó a döntés-előkészítés folyamatában. Ők a közhitelű tanúk is, a város kiadmányait kézjegyükkel látják el, valamelyik hivatalnokkal — ez esetben ez a bíró, vagy a jegyző (esetleg távollétében az aljegyző), gyakran mindkettő —, illetve a város pecsétjével mint a hitelesítés eszközével is ellátják. Ha nem is az összes, de néhány tanácsos aláírása minden esetben szerepel ezeken a kiadmányokon, s van olyan eset is, hogy a tanácsosok nevei mellett a jegyző és aljegyző neve egyaránt ott látható. Az aláíró tanácsosoknál nem lehetett egyértelműen ügyköröket elhatárolni, nagyobb a valószínűsége, hogy a kiadmány elkészítésekorjelenlévő valamennyi mezővárosi vezető szignálta a dokumentumot. A templom gondnoka és a tűzi kasszír (tűzi pénztáros) egyugyanazon személy. Feltehetőleg nincs köze egymáshoz a két funkciónak, inkább a tekintélyes városatya, a bizalmi megbízatást jelentő beosztást elnyert személy egyházgondnoki megbízatásáról van szó. A tűzi kassza bevételei a tűzmegelőzést, illetve az esetleges katasztrófa bekövetkezte után az áldozatok segélyezését szolgálták. Kezdetben minden városi polgárnak kellett egy bizonyos összeget fizetnie, hogy ezzel teremtsék meg a pénzalapot, 1820-tól azonban már csak az újonnan felvett (betelepült?) polgárokra vetettek ki 1-2 forintot.55 A város bevételének döntő hányada a vásároztatásból származott, és ezt az 1811. évi kontraktus is érintetlenül hagyta. így nem csoda, hogy a vásárok vámszedői különös helyet és jelentőséget kaptak a Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 409 városhierarchiában. Mindenekelőtt a legnagyobb jövedelmet jelentő országos és heti vásárok jövedelemszedőit kell kiemelni. Mind a három vásár gazdasági ügykezelését 2-2 személy tölti be 1802-től, azt megelőzően egy-egy fő volt megbízva a jövedelemszedéssel. 56 1802-ben említenek még két nagykanizsai és két kiskanizsai mértékvizsgálót is,57 de ennek az 1807. évi választáson nem találjuk nyomát. A város mindennapi életében kaptak szerepet a konyhavizsgálók, az erdőpásztorok és a hajdúk. 1799 óta ismerjük a konyhavizsgálók (vagy korombírók) feladatkörét. Elnevezésük onnan származhat, hogy a korabeli, többnyire füstöskonyhás házakban csak a mindennapi élet színterén, a konyhában volt tüzelés. A nem megfelelően karbantartott házból a zsúpszalmás tetőre kirepülő szikra könnyen tüzet okozhatott, erről több feljegyzésünk van a 19. század első feléből. A konyhavizsgálók feladata a tűzkárok megelőzése volt. Általában havonta végigjárták körzetüket, figyelmüknek ki kellett terjednie a konyhákra, parázstartókra, tűzhelyekre, kemencékre, kéményekre, később a házak és tetők állapotára is, mint ezt az 1840-ből fennmaradt néhány jelentésből tudjuk. (Erre a tűzbiztonság kérdésénél még visszatérünk.) Utcánként kettő, a népesebb utcában három, Kiskanizsán négy személy kapta ezt a feladatot, akik feltehetőleg egymás között osztották fel a házakat. A szintén rendészeti feladatot ellátó erdőpásztorok (később erdőkerülők) a város erdeje feletti felügyeletet látták el, de az engedély nélküli fakivágást is meg kellett akadályozniuk. Feladatuk kereteit a kontraktus határozta meg, és ők ügyeltek a város erdejében a fakitermelésre is. Ha nagyobb arányú erdészeti munkák folytak, nem volt ritka, hogy az egyik tanácsost rendelték ki a munkák irányítására. Az erdőpásztornak elsősorban nem is a munkafolyamatra, hanem az erdővagyonra kellett felügyelnie, hogy csak ott és csak annyit termeljenek ki a város értékes erdejéből, amennyit a tanácsülés elhatározott, jobban mondva engedélyezett. A hajdúk feladata a 18. század óta nem változott; utcánként egy fő, Kiskanizsán három fő teljesített szolgálatot. Ők a város tanácsa végrehajtó szervezetének legfontosabb személyei: viszik a hivatalos leveleket, intézik a katonák beszállásolását, valamint egyes közmunkákra mozgósítanak. Az utasítást mindig a város vezetőitől kapják, az adott utcára vonatkozóan pedig a tanácsosoktól, esküdtektől. Az éjjeli őrök (vagy ahogy többször előfordul forrásainkban: az éjjel vigyázók) a város lakosságának éjszaki nyugalmát, továbbá a vagyonbiztonságot őrizték. A közrend fenntartása és a város vagyona (magtárak, pajták stb.) feletti őrködés a strázsamester feladata volt. 1823-ban a bíróságtól elválasztották a szállásmesteri hivatalt, amely ettől kezdve ténylegesen intézte a beszállásolásokat. Az első kvártélymester a tekintélyes Pichler Alajos lett. Ugyanekkor hozták létre a Gyámsági Hivatal Ügyvédlője pozíciót, s erre 100 forint fizetéssel Csesznák József főtiszti ügyészt választották meg.58 Viszonylag későn, a reformkorban alkotott először törvényt a pozsonyi diéta a községek belső igazgatásáról. A Községeknek belső igazgatásáról szóló 1836: IX. tc. a Mária Terézia Urbáriumában szabályozott, és azóta fennálló gyakorlatot szentesítette a feudalizmus végén. A törvény szerint a földesúrnak a lakosok közül három alkalmas jelöltet kellett állítania, míg az esküdteket és a kisbírót földesúri jelölés nélkül a közösség maga választotta. Jegyzőt, aki „jó erkölcséről és ügyességéről ösmeretes", a földesúr jóváhagyásával a település szabadon alkalmaz, s ha ezt a jóváhagyást a földesúr megtagadja, a megyei közgyűlésnek kell intézkednie. A megyegyűlésnek arra is oda kell figyelnie, hogy a községek jegyző nélkül ne maradjanak. A bírák és esküdtek mandátuma a törvény szerint egy évre szól, megbízatásuk alól ez alatt az egy év alatt nem menthetők fel, csak „kötelességök nagyobb elmulasztása" a kivétel. Azt azonban, hogy ez alatt mit értenek, az nem derül ki a törvény szövegéből. Ha valamilyen vétséget követnek el a jegyzők, a földesúr tudtával elbocsáthatók a szolgálatból. Ugyanennek a törvénycikknek az 5. §-a előírja, hogy a községi számadásokat minden évben felül kell vizsgálni, s ha ezt a földesurak nem teszik meg, a községek vagyona feletti felvigyázásképpen a megyei közgyűlésnek kell megtennie. Nagykanizsán ezt nem kellett külön érvényesíteni, hiszen a tiszttartó minden évben ellenőrizte a város költségvetését, sőt hosszabban ki is fejtette észrevételeit. Ezenkívül kitér a törvény az árvaügyre (6. §), foglalkozik a „kisebb korú gyermekekkel elmaradott özvegy anya" költözésével (7. §), a gyámság alatt lévőkkel (8. §) és az örökösödéssel (9. §).59 Nagykanizsán a városi polgárság képviseletét a hatvanosság [sic!], később századosság látta el. 1791-től tudunk e legfeljebb hatvan főből álló testületről, melynek tagjait a városban élő nemzetiségek, magyarok, németek, horvátok közül választották megfelelő arányban, tagja csak nagykanizsai polgár („purger") lehetett.60 Ezt a hatvanosságot vagy nagy tanácsot — mely tulajdonképpen képviselőtestületként működik — bővítették ki századosságra 1827 végén, és az 1828. évi tisztújításkor már a századosok választották meg a városbírót és a magisztrátus tagjait. A nem túl udvariasan „cselédeknek" nevezett városi tisztviselőket azonban már a tanács választotta meg.61 A jegyzőt a bíró és a 12 tanácsos nevezi ki, elbocsátása félévi felmondási idővel történhet. A jegyző az ügyintézője, 410 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 410 „gondviselője" minden városi pernek, s mint az adminisztráció felelőse, mindent külön, hiteles jegyzőkönyvekben rögzít: így saját jegyzőkönyve van a tanácsülésnek, a végrendeleteknek, az osztályoknak, a bevallásoknak stb. s a tisztújítás — vagy ahogy akkor nevezték: restauratio — után az új tanács és a századosok együttes („elegyes") ülésén ezeket be kell mutatnia. A város tisztviselőinek megválasztásával kapcsolatban két alkalommal kellett határozatot hoznia a vármegyének. Az egyik 1827-ben volt, amikor elrendelték, hogy a tanácsosokat három éves ciklusra kell megválasztani, a köztes időben csak bíróválasztást kell tartani az év második napján. Ennél is fontosabb volt, hogy a választójogot a századosságra ruházták, ugyanis addig a városi lakosok választottak, akiket „éretlen", „míveletlen" és „semmi józan megítélő tehetséggel bíró" jelzőkkel illették. Végső soron ezt már az 1807. évi városi tanácsülési jegyzőkönyvben is olvashattuk. A századosok ezáltal a város teljes lakosságának képviselőiként léphettek fel, őket a tisztviselők megválasztására alkalmasabbnak vélte az 1827-ben Nagykanizsán járt vármegyei deputáció, mint a tényleges teljes lakosságot. Ez a grémium azonban az 1839. évi tisztújításkor úgy viselkedett, hogy fel kellett függeszteni a választást, és az ülést a következő napra elnapolni. A hangoskodásnak, lármázásnak az volt az oka, hogy a választókat felbujtotta néhány hangadó, akik vélt vagy valós sérelmeik miatt a tanács tagjain akartak bosszút állni. Ez a bujtogatás azért is ért könnyen célba, mert a századosok között az elmúlt évek során többségbe került a „minden nevelés, mívelődés és józan ítélet nélkül való durva elparasztosodott és kiművelésre semmiképpen sem törekedő"" városi polgárok csoportja. Ezért arra kérte Topler városbíró és a tanács a vármegyét, hogy egyrészt csökkentsék a századosok számát, másrészt büntessék meg az állandóan zavargást okozó hangadókat, lázítókat, akik „veszedelmes elveket" terjesztenek városszerte. A nagykanizsai magisztrátus azt szerette volna, ha a szabad királyi városok mintájára jelentősen, 30 vagy 40 főre csökkentenék a századosok számát, akik az elkövetkezendő időkben a jobban szituált, vagyonos polgárok közül kerülnének ki. A testület átalakításának igénye és a következő „jegyzőválság" együtt jelentkezett, s ettől kezdve e két ügy fejleményei elválaszthatatlanul összekapcsolódtak. 1839. február 10-én a városbíró „köztanácskozást" hívott össze az esedékes ügyek elintézésére. A tanácskozás végeztével Babocsay János, a korábban elmozdított városbíró, jelenleg a századosok szószólója, a jegyzőváltás okáról tudakozódott, mire a városbíró előbb a jegyző munkáját kifogásolta, majd a nótárius egészségi állapotára hivatkozott, végül kijelentette, hogy a város tanácsa törvényes jogával élt, amikor a jegyzőcsere mellett döntött. Azt is közölte, hogy az új főjegyző fél esztendeig fizetés nélkül látja el hivatalát, mert a — mai fogalmaink szerint — felmondási idő alatt ez az összeg a felmentett jegyzőt illeti, sőt erre az időre a szolgálati lakás egy részét is használhatja. Ezt a választ a századosság képviselői nem fogadták el, behívatták Herkely János felmentett jegyzőt, hogy tőle kérjenek magyarázatot. Már az eddigiekből is látszik a város polgárságának két markáns csoportja, melynek egyik pólusa a ritkán és csekély mértékben változó magisztrátus és az őket megválasztó századosoké, a másik pólus a századosok csoportján belüli másik csoportosulás, melyhez a hangulattól, meggyőzéstől függően csapódnak további nagy- és kiskanizsai polgárok. Tulajdonképpen egy ellenzéki csoport alakul ki a harmincas években, mely aztán néha pozíciókat kap a választások során. Egy ilyen ügy tanúi lehetünk most is, amikor az elmozdított jegyző felszólításra megjelent a századosság ülése előtt, és „Szomorú tapasztalásom" címmel felolvasta, (!) — tehát nem a helyben feltett kérdésekre válaszolva — lemondásának körülményeit, mely kedvezőtlen színben tüntette fel a magisztrátust és annak döntéseit. Nyilatkozatában egy megbántott, megkeseredett ember szavait olvashatjuk: hivatalát úgy akarta ellátni, hogy a megfontolatlan határozatokat megakadályozza; megakadályozza továbbá azt is, hogy a szegény embert vagyonától ok nélkül megfosszák, s a helytelen, rossz ítéletek miatt a tanácsháza ne váljon zsiványok barlangjává. Véleménye szerint a város tanácsát sok „szenny és piszok" terhelte a másfél évtizede történtek miatt, amikor az akkori jegyző pénzért mindenre hajlandó volt, és a jó városbírót mindenre rávette. Még a jelenlegi bíró, a másfél évtizeddel ezelőtti tanács tagja is ezt mondta, tehát akkor is, most is tulajdonképpen ketten hozták a határozatokat. Jegyzőként az ilyen és ehhez hasonló helyzeteket kívánta elkerülni; azt például, hogy egy több ezer forintról szóló kötelezvényt akartak megsemmisíteni, amit végül sikerült megakadályoznia, aztán szerződésszegéseket és egyéb fondorlatokat, amelyek miatt személyét folyamatosan támadták. Végül Bernárd városbíró a kiskanizsaiaknak megüzente, hogy a jegyzőt „vessék ki hivatalából". Herkely az erkölcsileg teljesen nem feddhetetlen ellenzék támogatását élvezte. A városbíró közben bejelentette az első alispánnak, hogy a tanács — tartva a támadásoktól, melynek tettlegesség is lehet a vége — mindaddig felfüggeszti az ügyek intézését, továbbá a határozathozatalt, míg a rend helyre nem áll a városban. Mikor a vizsgálatra kirendelt bizottság vezetője, Rumy Károly járási főszolgabíró a vizsgálóbizottság, a századosok és a városbíró jelenlétében az eddig keletkezett beadványok és egyéb iratok felolvasásával megkezdte munkáját, BaboHalász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 411 chay kijelentette, hogy a vádak igaztalanok, s később a megvádoltak becsületük védelmében jogorvoslatért az alispánhoz fordultak. Közben Topler városbíró a maga és támogatói verziójával kereste meg az alispánt, majd a másik tábor vezéralakjának, Babochay Jánosnak a levele Topler vádjainak cáfolatával érkezett meg az alispánhoz. Ebben kifejtette, hogy tudomásukra jutott, hogy egy nappal a tanácsülés után Topler városbíró a városházán kívül, egy összejövetel során néhány hívével írta azt a levelet, melyben az ellentábort lázítással vádolták, és elküldték az alispánnak. A jogász végzettségű Babochay pontról pontra cáfolta a városbíró állításait, bebizonyítva, hogy a városbíró meghamisította a jegyzőkönyvet. A város tanácsa 1839. február 23-i ülésén határozat született arról, hogy a vármegye közgyűléséhez fordulnak a sérelmek orvoslása miatt. Ugyanakkor elmarasztalták a város pereit — szerintük a járatlansága miatt — folyamatosan elvesztő jegyzőt. Ezzel szinte egyidőben a nagykanizsai zsidó közösség is elérkezettnek látta az időt, hogy a gazdasági pozíciói mellett a városigazgatásban is megpróbáljon olyan pozíciókat szerezni, mellyel elsősorban gazdasági érdekeiket tudja érvényesíteni. 1839. március 11-én beadott levelükben a házzal rendelkező zsidók azt kérték a vármegyei közgyűléstől, tegyék lehetővé számukra, hogy a keresztény lakosokhoz hasonlóan részt vehessenek az elöljárók megválasztásában. Indokaik szerint meghatározó szerepük a kereskedelemben öregbíti a város hírnevét, pénzügyi jártasságukat kamatoztathatnák a város jövedelmeinek kezelésében, ráadásul e tevékenységük miatt a közügyekre is nagyobb lenne a rálátásuk. Házzal bíró lakosokként jelentős szerepet vállalnak a közterhek viselésében, törvény biztosítja az elöljáró-választási jogukat, ennek gyakorlása elősegíthetné a város polgáraival való egyetértést és békességet. Ok is az 1811. évi kontraktusra hivatkoznak, mondván, hogy azt a házzal rendelkező zsidók ugyanúgy aláírták, mint a keresztények, tehát a földesúr nem rekesztette ki őket, következésképpen a kontraktus pontjai rájuk is vonatkoznak megkülönböztetés nélkül. Ugyanakkor hivatkoznak az 1836. évi 9. tc.-re, amely szerint minden házzal bíró zsidót is megillet az elöljáró-választás joga. A vármegye 1839. március 11-i kisgyűlése tekintélyes delegációt küldött ki az ügy kivizsgálására és javaslataik megtételére. Koppány Ferenc főadószedő vezette a Skublits József és Rajky Zsigmond táblabírókból, Molnár János ügyvédből és segédesküdtekből álló küldöttséget, amelynek tagjai az utasításnak megfelelően bevonták véleményük kialakításába az uradalmat is. Az uradalom épületében megjelentek a városi tanács tagjai, a századosság, megjelent a zsidó elöljáróság és számos kanizsai polgár. Először is megállapították, hogy a bíróválasztás és a jegyzőkinevezés alkalmából nem történt súlyos rendbontás, a kisebb ügyekben pedig már kiszabták a büntetéseket. Ezért az elrendelt vizsgálatot megszüntették. Ugyanakkor fontosnak tartották, hogy az 1828-ban hozott rendszabályokat módosítsák a rend és a polgárok jogainak biztosítása érdekében. Ennek megfelelően dolgozták ki a „városi közönség" és az uradalmi ügyész hozzájárulásával az újabb rendszabályokat, melyeket aztán jóváhagyásra benyújtottak a vármegye közgyűlésének. Először a századossággal kapcsolatos kérdéseket tisztázták. Intézményét fenntartották, a létszámot nem csökkentették, 70 főt Nagykanizsa, 30 főt Kiskanizsa választhatott a testületbe a „jámbor erköltsü, ''s józan életű" személyek közül. A létszámot azzal indokolták, hogy a tanácskozásokon soha nem vesz részt a teljes megválasztott tanács, s azt nem engedhetik meg, hogy a döntéseket csak néhány polgár hozza meg. Eddig, ha egy százados hivatala megszűnt, helyére a tanács jelölt ki három polgárt, közülük a századosok választották meg az új tagot. Feltűnő a bíróválasztás analógiája azzal a különbséggel, hogy ebben az esetben a tanács gyakorolta a „földesúri" jogot. Nem beszélhetünk valódi képviseletről, mert nem a polgárok választották meg képviselőiket. Eddig a századosi tisztség élethosszig szólt — ha a megyegyűlés helybenhagyja a szabályzatot — ezután a századosokat a mezővárosban házzal rendelkező polgárok közül fogják megválasztani, s hogy ez teljes körűen érvényesüljön, a jelenlegi századosok lemondanak a tisztségükről, és a polgárok újra választanak. Meghatározták a választás módját is: a megválasztandó 70, illetve 30 személyre arányosan jutó házak gazdája választ képviselőt a városi polgárok közül. Nem szükséges ugyanakkor, hogy a jelölt személy az adott körzetben lakjon, de a megválasztott százados kizárólag a saját körzetében lakókat, tehát összesen egy városrészt képviselhet. Ha egy századosnak megszűnne a hivatala, vagy bármi okból a körzet képviselet nélkül maradna, az említett módon kell utódját megválasztani. Minden megválasztott századosnak le kell tennie a hivatali esküt. Ettől kezdve a város elöljáróit és tisztviselőit a megválasztott és felesküdött századosok fogják megválasztani. A mezőváros képviselőivel egyetértésben a bizottság jelentése leszögezte, hogy a mezőváros minden bevétele, jövedelme valamennyi városi polgár tulajdona, tehát mindennemű vétel, eladás, bérlet, haszonbérbe adás vagy minden közkiadás kizárólag a századosok tudtával és engedélyével történhet. Ugyancsak a századosok felügyeletére bízták a városgazdálkodás irányítását és a város kasszája feletti felügyeletet. Az eddigiekből érzékelhető, hogy a városirányítás súlypontja jelentősen elcsúszik a 412 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 412 századosság javára, míg a városi tanács tagjai — kiknek pozíciói a választó századosoktól függnek — döntően végrehajtó szerepkört kaptak. Azért, hogy ne legyenek „czivakodások" és személyeskedő viták, a századosok és a mezőváros tanácsa külön tartja üléseit, melyek akkor határozatképesek, ha legalább 70 százados vesz részt, és a jegyzőnek kötelessége valamennyi alkalommal a megjelent századosok nevét nyilvántartás végett feljegyezni. A századosság tehát külön testületként jelenik meg a tanács mellett, ez javaslatait írásban adja át a századosságnak, és a századosság is írásban közli határozatait a tanáccsal. Emiatt a századosok két szószólót és egy jegyzőt választanak maguk közül, de munkájukért fizetést nem vehetnek fel. A mezőváros tanácsa a századosság egyetértő jóváhagyása nélkül városgazdáskodási és pénz-kezelési ügyben nem hozhat határozatot, a tanács önmagában nem intézkedhet. Ezért a város kamarásának kötelessége a város számadásaiban a bevételi és a kiadási oldalon egyaránt feltüntetni, hogy a tranzakció a századosság egyetértésével történt. Amennyiben ez nem történik meg, a számadások felülvizsgálatakor nem fogják elfogadni „az elöl mutatandó oklevelet próba irománynak"63. Lehetnek azonban olyan esetek, amikor azonnali kifizetéseket kell eszközölni, s mivel ezek kisebb összegek, nem lehet, vagy nem érdemes külön összehívni a századosság tanácsát. Az ilyen alkalmakra a mezőváros tanácsát felhatalmazták, hogy a pénztárból legfeljebb 100 váltó forintot kivehessen az azonnali kifizetésre, de ezt a századosság soron következő testületi ülésén tudomására kell hozni, és az összeg könyvelése csak a testület jóváhagyása után történhet meg. A századosság gyakorolja a város vagyona feletti tulajdonosi jogokat. Kötelessége, hogy a városi haszonbérleteket árverés útján értékesítse, mert így nagyobb jövedelemre tehet szert a város, mintha maga gazdálkodna. A legfontosabb haszonbérlet a kocsmáitatás, amelyet kötelezően ki kell adni árendába. Ezt nagyon sokan ellenezték, mert féltették hasznukat, de a házankénti italkimérésből nagyon kevés bevétele származott a mezőváros kasszájának. Ez a pénzügyi mellett rendészeti intézkedés is volt, mert gyanús, kétes személyek „a majd minden nap változó kocsmákban" tudtak a legjobban elrejtőzni. A város nagy jövedelméből következően pénztárának nagy volt a készpénzforgalma. A mezőváros bírájának egy tanácsossal és két századossal együtt kötelessége többször és váratlanul pénztárellenőrzést tartani. tanács a törvényes és polgári dolgokban úgy a Politia tekéntetében is független marad", s ezért ezekben az ügyekben csak akkor kell a századosság testületi véleményét kikérni, ha a mezőváros egészét érintő ügy fordul elő. A törvényes dolgok a jogszolgáltatást jelentették, s az egyedi ügyekben az érvényes jogszabályok, törvények alapján kellett dönteni. Nem maradtak fenn ebből az időből jegyzőkönyvek, tehát nem tudjuk, hogy mekkora volt ezek részaránya a tárgyalt ügyeken belül, de valószínűsíthetjük, hogy az 1807. évi jegyzőkönyvbe foglalt ügykörök és ezek aránya jelenik meg ekkor is, de nem tartoztak ide a város peres ügyei. A „polgári dolgok" a közigazgatási ügyeket jelentették, kapcsolatot, levelezést a vármegye hatóságaival, adóügyeket, körözvények (= körrendeletek, akkori szóhasználattal: kurrensek) kihirdetését stb., mindazt, amit úgyis végre kell hajtani, s nem helyi döntéstől függ az elintézése. A „Politia" a rendészeti feladatokat jelenti, a Polizei (Rendőrség) szó latinos változata. Itt a közrendről, közerkölcsről van elsősorban szó, de általában mindenről, ami a büntető törvénykönyv hatálya alá esik. Ezután következnek a tanács átalakításával kapcsolatosjavaslatok. Az 1827-ben meghozott, 1828- ban életbe lépett szabályozás szerint Nagykanizsa mezőváros tanácsát hat rendes és hat rendkívüli („becsületbéli") tanácstag alkotta. A rendes tagok kaptak csak fizetést, amelyet „jó akaratukbul" megosztottak a rendkívüli tagokkal, így azonos összegű fizetést kapott mindenki. A változás elsősorban az, hogy nem lesz megkülönböztetés a tanácstagok között, csak évente újra választott, a város költségvetéséből azonos összegű fizetést nyerő tanácstagok lesznek, mindegyiküknek saját körzete lesz, ahol az 1828. január 21 -i közgyűlésén megállapított kisebb ügyekben önállóan intézkedhetnek. Nagykanizsáról nyolc fő, ez nyolc körzetet jelent, Kiskanizsáról 4 fő, értelemszerűen a négy körzet felügyelője alkotja a mezőváros 12 fős tanácsát, s az évenkénti tanácsválasztás eredményeként megszűnik a tanácstagok hároméves mandátuma. A jegyzőt ettől kezdve az „egész közönség", tehát a magisztrátus és a századosok „elegyes ülése" választja meg. Herkely Jánost — a már jóváhagyott újabb rendszabály ellenére — a tanács nevezte ki, átmeneti megoldást javasolnak, a városi tanács kinevezési joga megmarad, ennek megfelelően Farkas Antal kinevezése is megerősítésre kerül, de a következő jegyzőt a polgárságot képviselő századosságnak a tanáccsal egyetértésben kell kineveznie. Amennyiben a jegyző a hivatali ideje alatt elveszíti a többség bizalmát, s ha erre alapos indok64 van, a századosság és a tanács fél évi felmondási idővel bocsáthatja csak el. Részben módosult tehát az 1828- ban hozott rendszabály, de annak itt nem érintett részei érvényben maradtak. Fennmaradt még a zsidó közösség kérelmének elbírálása, amelyet a vármegye közgyűlése a választmányra bízott, ők a tervezet ismertetésekor megjelent városi lakosok, a tanácsosok és a századosok elé Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 413 terjesztették azzal, hogy indokoltnak tartják a kérést. A vármegyei közgyűlés 1838. január 15-i határozata a zsidóságot megjelenésre kötelezte az adókivetésnél, betekinthettek a városi számadásokba, s miután a századosság „nem törvényen, hanem egyedül a városi lakosok akaratján épült hivatal", amelynek a hatásköre elsősorban a gazdálkodásra terjed ki, javasolták, hogy két százados a zsidók közül kerüljön ki, de kikötötték, hogy kettőnél több zsidó százados nem lehet, s míg nincs más jogszabály, a zsidók semmiféle más tisztséget nem viselhetnek. A két zsidó századost a mezővárosban házzal rendelkező zsidók választják meg. Ezt a javaslatot a Batthyányuradalmat képviselő Chernel Ignác is támogatta, de a jelenlévők többsége leszavazta az indítványt, és még a századosok választásából is kizárta a házas zsidókat, sőt voltak olyan javaslatok is, hogy a polgárok sorából is zárják ki őket. A város gazdasági életében fontos szerepet játszó zsidók ezt érthetően zokon vették, s azt kérték, hogy ez esetben a közterhek viselése alól is mentsék fel őket. Az ülésen ebben a kérdésben nem jött létre megegyezés, a választmány a vármegyei közgyűléshez fordult, hogy hozzon határozatot. A 1839. május 6-i közgyűlés a századosok választásának módjához azt a kiegészítést fűzte, hogy valamennyi házzal rendelkező kanizsai lakos „általlyános befolyásával és hozzájárulásával" történjen meg ez a választás. A közgyűlés egyébként csak kis mértékben módosította a választmány javaslatait, így a századosság jogosítványait. Az elöljárók választására,65 a hivatalból való elbocsátásra, a gazdasági ügyekben való részvételükre elfogadták és megerősítették a kocsmák árendába bocsátását is azzal a kiegészítéssel, hogy meg kell határozni a város számára szükséges kocsmák számát. A kocsmáltatási jog haszonbérbe adása ellen, az 1811. évi kontraktusban elnyert jogok visszaállításáért a városi magisztrátus a vármegye közgyűléséhez fordult, és a közgyűlés a Helytartótanács állásfoglalását kérte.66 A kontraktusra való hivatkozással a rendelkezés e pontját felfüggesztették. A pénztárellenőrzésre vonatkozó javaslatot kiegészítették: a városbíró az uradalom számára köteles jelentést készíteni. Ugyancsak megerősítést nyertek a tanács működését, tanácstagok számát érintő rendelkezések, s ugyanez vonatkozik a jegyzővel kapcsolatos rendelkezésekre is, azzal kiegészítve, hogy a jegyzőnek a távozási szándékát fél évvel előre be kell jelenteni. Itt jegyezzük meg, hogy az 1836. évi 9. tc. a jegyzői feladatokat — ha nem is mindenre kiterjedően — de részletesen leírta. A zsidóság próbálkozása nem járt sikerrel, a zsidók nem vehettek részt a századosok választásában, s ebből következik, hogy századosok sem lehettek. Megjegyzik, hogy amíg az országgyűlés a zsidóság jogairól nem alkot törvényt, addig változás ez ügyben nem lesz. Az elfogadott rendszabályt kihirdették Nagykanizsán, és az 1839. november 4-i közgyűlésen erről jelentést is tettek. A szabályrendeletet az 1840. évi tisztújításkor alkalmazták először. 2. A városi tanács működéséről. Igazgatási és jogszolgáltatási feladatok A mezőváros egyik legfontosabb kiváltsága — igaz, a kontraktusban meghatározott keretek között működő — az önkormányzat joga volt, amely érintette a város igazgatási szervezetének kialakítását, a szabályrendeletek alkotását, a gazdálkodást, kiemelten a város vagyonának kezelését és a jogszolgáltatást. A földesúr azonban ragaszkodott a felügyelethez, ezért ragaszkodott a legfontosabb egyedi szerv, a városbíró kijelöléséhez továbbá is, amely Mária Terézia Urbáriuma óta jogszabályban is rögzített joga. A másik ilyen feladata a város gazdálkodása feletti felügyelet gyakorlása, ezért évenként bekérte a város költségvetését, melyet a tiszttartó áttanulmányozott, és minden esetben írásban tett észrevételeket, s ez néha terjedelmesebb volt, mint maga a költségvetés. Ezt a gyakorlatot nem változtatta meg az 1836. évi 9. tc. sem. Ha az igazgatás és jogszolgáltatás másodfokát nézzük, a mezővárosban sajátos kettős alárendeltséget tapasztalunk. Jogszolgáltatási ügyekben a másodfokot az úriszék, gazdasági ügyekben az ellenőrzést az uradalom gyakorolta, közigazgatási téren pedig a vármegye generális congregatiójának, vagyis a vármegye nemesi közgyűlésének volt alárendelve. A szabályrendeletek jóváhagyásának, igazgatással kapcsolatos sérelmeknek, panaszoknakjogorvoslati fóruma a vármegye volt. Az igazgatási ügyekben felsőbb szervekkel csak a vármegye hivatalán keresztül levelezhetett a város, ha közvetlenül fordult is a felsőbb hatósághoz — például jogállás megváltoztatása ügyében — a válasz, vagy intézkedés kizárólag az alispáni hivatal közbeiktatásával, a közgyűlés tudomásával történhetett. Ha az ügy a vármegyét érintő igazgatásra és a tulajdonos uradalomra is vonatkozott, döntés előtt a főszolgabírónak vagy az alszolgabírónak a vármegye megbízásából minden esetben be kellett szereznie az uradalom nyilatkozatát, melyet mindig figyelembe kellett venni. A vármegye közgyűlése soha nem döntött az uradalom állásfoglalása ellen. A vármegye közgyűlése sohasem közvetlenül, hanem kizárólag a járási főszolgabírón vagy az illetékes alszolgabírón keresztül érintkezett a városbíróval vagy a város tanácsával. A levelek címzettje mindig a tanács vagy a városbíró, de a megye megbízottja, általában a főszolgabíró jár el a vármegye nevében. A közgyűlések és a kisgyűlések jegyzőkönyvben őt szólítják fel intézkedésre ha a vármegye közgyűlése egy-egy ügy kivizsgálására ad hoc 414 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 414 bizottságot küld ki, egyik tagja mindig az illetékes szolgabíró. Az 1849-ig Zala vármegye (nagy)kapornaki járásához tartozó Nagykanizsa ügyeiben a tárgyalt időszakban — meglehetősen sokszor — az alább felsorolt szolgabírók jártak el.67 Nagykanizsa város igazgatását annak minden részletével elégett levéltára miatt már nem tudjuk a maga teljességében rekonstruálni, értékelni. A 19. század elejéről fennmaradt egyetlen töredékes tanácsülési jegyzőkönyv mintegy másfél száz oldala 399 jegyzőkönyvi számot tartalmaz. A jegyzőkönyv 133. oldalán a következő, jegyző által tett bejegyzést találjuk: 301—342. Szobovits [az aljegyző] vezette a Protocollumot mert én ide haza nem lévén fürdőben voltam. A'' fragmentumot több kívánságomra sem adta be''."68 Máig nem derült fény arra, miért kellett az aljegyzőnek a jegyzőkönyvtöredék69... A fennmaradt jegyzőkönyvből az tűnik ki, hogy hetente általában egy ülésnap volt, s ha akkor nem végzett a tanács a soron következő ügyekkel, akkor a következő nap folytatta a tárgyalást. Azt is figyelembe kell venni, hogy a városi magisztrátus ülése általában késő délután vagy kora este kezdődött, hiszen sem a feleket, sem a tanácsosokat nem lehetett korlátlanul elvonni mindennapi munkájuktól. A jegyző a beadványok, kérelmek (ahogy akkor fogalmaztak: „könyörgések") alapján szóban terjesztette elő az ügyeket, s ő vezette a jegyzőkönyvet is, az ítéletek kivételével elég szűkszavúan. Kevés a hosszabb, részletesebb bejegyzés, amelyből az ügyeket ma rekonstruálni lehetne. Természetesen a város levéltárában ekkor megtalálhatók voltak azok az iratok, amelyek az adott jegyzőkönyvi számhoz tartoztak, s amelyekből a jegyző és a tanács dolgozott. Ehhez tartozott még a kiadmányozás, amikor az elintézett ügyekről az érdekeltek megkapták a határozatot („bizonyságlevelet"), tanúsítványt vagy ítéletet, amellyel az úriszékhez — mint másodfokhoz — fellebbezhettek. Ha a másodfokról visszakerült az ügy, ismét — röviden — tárgyalták. Az 1807. évi jegyzőkönyvben egyetlen olyan megfellebbezett ítélet sincs, melyet az úriszék ne hagyott volna helyben. Minden előzetes tematikus csoportosítás nélkül együtt tárgyalták a meglepően kevés igazgatási, és a — szintén meglepően — sok jogszolgáltatási ügyet. Elsősorban az aránytalanság a meglepő. A kontraktus szerint polgári peres ügyekben az első fokú jogszolgáltatási fórum a városi tanács, s ez jellemző az egész feudális korra: a közigazgatás és jogszolgáltatás elválasztása a Bach-korszakban kezdődik majd, s a polgári közigazgatási és jogszolgáltatási szervezet kialakulásával válik véglegesen ketté, megfelelő szakmai végzettséget követelve az alkalmazottaktól. Az is érdekes kérdés, hogy melyek voltak a tanácsülések tárgysorozatai: adósság 16, adósság fejében árverezés 2, adásvétel, birtokügy 47, bérlet, házbér 6, osztály 34, egyezség 4, zálogügy 6, hitelezés, kölcsönügylet 15, örökösödés, hagyaték, atyai rész kiadása 42, pénz lefoglalása 1, fizetési kötelezettség 1, végrendelet 12, árvaügy, gondviselés 14, gyermektartás 2, adoptálás 1, panasz 12, kár 1, tűzeset 2, más város tűzeset utáni segélykérése 1, „seregből szabadítás", leszerelés 9, gyalázkodás, sértés, rágalmazás, bírói megintés, per, peres birtokügylet 21, vallomás felvétele, vallomásra felszólítás 3, bűnügy 11, figyelmeztetés, tiltás, városbírói megintés 3, felszólítás pénz visszatérítésére 2, pénzéhez még nem jutott hozzá 1, végrehajtás, foglalás 4, város birtokának szomszédságában fekvő birtokkal kapcsolatos ügy 1, kanális tisztítása 1, letelepedés 6, polgáreskü letétele 10, továbbá egy előző évben kizárt polgár visszavételét kérelmezi, építkezéssel kapcsolatos kérelem 2, városigazgatással Időszak Főszolgabíró 1790. április 7.—1803. augusztus 23. Vörös Zsigmond 1803. auguasztus 22.—1817. április 15. Csertán Károly 1817. április 15.—1821. június 1. Deák Antal 1821. június 1.—1823. november 3. Sümeghy Mihály 1823. november 3.—1825. június 6. Dely Boldizsár 1825. j ú n i u s 6.—1828. június 8. Sümeghy Mihály 1828. június 8—1834. szeptember 22. Chinorányi Boldizsár 1834. szeptember 22.—1837. szeptember 25. Rajky Zsigmond 1837. szeptember 25.—1840. szeptember 28. Rumy Károly 1840. szeptember 28.—1844. június 10. Csány Elek 1844. június 10.—1849. október 31. Sümeghy Ferenc Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 415 Az 1807. évi tanácsülési jegyzőkönyv főbb adatai A tárgyalt ügyek Havi A hónapban Hónap Nap jegyzőkönyvi ülésnapok tárgyalt ügyek száma száma száma Boldogasszony 2. 1—3. 8 67 (január) 7. 4—6. 9. 7—16. 16. 17—31. 17. 32—35. 23. 36—50. 29. 51—52. 30. 53—67. Böjtelő 7. 68—80. 7 68 (február) 13. 81—94. 14. 95—99. 20. 100—118. 21. 119—125. 24. 126. 27. 127—136. Böjtmás 6. 137—149. 4 32 (március) 11. 150—151. 13. 152—162. 20. 163—169. Szent György 3. 170—183. 6 55 (április) 4. 184—191. 10. 192—203. 17. 204—213. 18. 214—216. 24. 217—225. Pünkösd 1. 226—236. 9 44 (május) 8. 237—247. 14. 248. 15. 249—256. 16. 257—258. 22. 259—264. 23. 265—267. 28. 269. 30. 270. Szent Iván 4. 271. minimum minimum (június) 9. 272—281. 5 27 12. 282—291. 19. 292—297. 26. 298—301. A 301 —342 -es jegyzőkönyvi számok hiányoznak. Kisasszony 3. 345. minimum minimum (augusztus) 7. 346—350. 5 16 8. 351—354. 14. 355—360. 17. 361. Szent Mihály 4. 362—381. minimum minimum (szeptember) 11. 382—389. 4 37 18. 390—395. 25. 396—399. A jegyzőkönyv itt megszakad. 416 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 416 kapcsolatos ügyek 10, jelentés 1, kezességlevél, bizonyságlevél kiadása 5, közzététel, hirdetés 2, város gazdálkodásával kapcsolatos ügy 4, ispotállyal kapcsolatos ügy 1, téglagyár létesítése 1, illetményemelés 5, erdőbérlet 1, ispotállyal kapcsolatos ügy 1, a Szent János-templommal kapcsolatos ügy 1 alkalommal szerepelt a tárgysorozatban. Hiányzik még 41 ügy jegyzőkönyvi bejegyzése, egy alkalommal a sorszám tárgymegjelölés nélkül kimarad, a többi ügy kizárólag jegyzőkönyvi bejegyzés alapján, iratok nélkül beazonosíthatatlan. Most nézzük meg még milyen, nem tipizálható igazgatási ügyek kerültek a város tanácsa elé. Ilyen volt — többek között — amikor a marhatulajdonos gazdák nehezményezték, hasonlóan a lovas gazdák tisztújítás utáni tiltakozásához, hogy a náluk sokkal módosabb, de igásállattal nem rendelkező gazdák nem szerepelnek a forspont-kötelezettek között, és fellépésükkel az egyenlő teherviselésre szerették volna ösztönözni a tanács tagjait. A tanács azonban a vármegye 1791-i rendeletére hivatkozva ezt megtagadta, de felhívta a figyelmet arra, hogy a forspont stációnként 2 forinttal megváltható.70 Szerepel aztán engedély nélküli fakivágás, melynek pénzbüntetés a vége,71 továbbá egy szerencsétlen baleset és következménye: a város egyik hajdújának a bajcsai kocsmánál „dévajságbul ki sütött puskája" elvitte egyik ujját és más sérüléseket is szenvedett. 17 forintba került a sebesült ellátása, ennek bizonyos mértékig történő megtérítését kérte — feleslegesen, mert a saját hibájából bekövetkezett balesetet nem lehetett a város szolgálatában történt sérülésnek minősíteni.72 Volt aztán elmaradt feladatra való figyelmeztetés, felszólítás. Panth Mihály, korábbi városi kasszír és Babocsay József, korábban „árvák atyja" egyaránt felszólítást kapott, hogy a hátralévő számadásokat sürgősen adják be.73 A városnak — mind a tanácsnak, mint a lakóinak — a legtöbb gondot a katonatartás jelentette, ugyanis rendkívül sokba került. Sok szénát kellett adni, ezért a város rétjein kaszált szénát elsősorban erre kellett fordítani, ezáltal nem vagy alig maradt értékesítésére takarmány. így a mezőváros ebből származó jövedelme jelentősen csökkent, de a meglévő területet már nem lehetett tovább felosztani. A majd egy évvel korábbi tanácshatározat, melyben kimondták, hogy a város a „Berekhez tartozó jussával ne élhessen," kezdett a gazdálkodás gátjává válni. Ezért kiirtatták a rekettyés bozótot, az így nyert 265 öl hosszúságú rétet kiadták haszonbérbe a Magyar utcai gazdáknak. A szénát 6 évig, a sarjút pedig 9 évig takaríthatták be az árendáért, ezután a területet kiirtva a városnak vissza kellett adni.74 Az iskolával kapcsolatban egyetlen bejegyzést találunk — nem számítva az oskolamester már említett fizetésjobbítási kérelmét —, a győri főigazgató érdeklődését az iskola építéséről, a munkák állásáról. Az épület a jelzett időpontig még nem készült el egészen, s a tanítókat sem alkalmazták. A vármegye és a győri tankerületi főigazgató is a következő év mindszent napjáig adott haladékot a város tanácsának iskolaház felépítésére, s a tanítókat is akkortól kellett alkalmazni.75 Ezenkívül még a céhekkel és a vásárral kapcsolatos néhány ügyben hoztak határozatot, melynek tárgyalására később visszatérünk. Egy különösen érdekes, négy jegyzőkönyvi bejegyzést érdemlő ügyet kell még bemutatnunk: az uralkodó nagykanizsai látogatására tett előkészületeket. Előrebocsátjuk, nincs tudomásunk arról, hogy a császár és király átutazott volna a városon, de miután hivatalosan tervbe vették, fel kellett készülni őfelsége fogadására.76 Pünkösd havának 28. napján egyetlen napirend szerepelt a tanács előtt, az első alispán levele, melyben arról értesíti Nagykanizsát, hogy ő császári és királyi felsége át fog utazni a városon. Ezért először is Szentmiklósig minden úthibát ki kell javítani, a hidak állapotát felül kell vizsgálni, és az esetleges hibákat kijavítani. Levelében az első alispán „arra is biztattya a várost, hogy ő Fölséginek kedvét keresvén hódolási tiszteletinek nagyobb meg mutatására diadalmi Kaput tsináltasson és ha éjjel itten maradni találna, a'' város ki világositasson". A levéllel egyidőben jelentkezett a városnál Lakenbacher György helybeli zsidó kereskedő, és felajánlotta, hogy 500 forintért emel egy „diadalmi kaput". A város ezt nem fogadta el, mert illetlen és szégyenteljes dolog lett volna, ha a „különös ember" a város tiszteletének kifejezését „elő-foglalja". Mégis ki kellett nyilvánítani a tiszteletet, mert a „város perei a felséges Cancelláriának meg visgálásátul függnek, leggjobban azon köllene a városnak iparkodni, hogy ő Fölségének kegyelmét* meg nyerhesse". így nem is egy, hanem két diadalmi kapu emelését határozták el; az egyiket a „Tisztelendő Kegyes Iskolák attyáknak klastroma mellett", erre Horváth János kovácsműhelye kapott megbízást, a másikat pedig a város belterületén Babocsay József orvos és Zsull Mátyás házai között állították fel. Mindkettő tervezésére Póka Antal vármegyei mérnök kapott megbízást. A két diadalkapuhoz 114 fenyő épületfát vágtak ki, s a tanács elrendelte, hogy utólagos ármegállapításuk és térítésük ellenében bármelyik fát kivághatják, s annyi ácsot és kőművest alkalmazhatnak, amennyi kell, csak két nap alatt álljon a két kapu. Mert hát ugye a perek... A munkálatok biztosául azonnal kinevezték Path (vagy Panth?) Mihály tanácsost. Lehetetlennek látszott két nap alatt ezt a tervet megvalósítani. Panth mint az uradalom favorizáltja jutott be a közmegelégedéssel dolgozó Babocsay helyett a város tanácsába, feltehetőleg nem örvendett nagy közkedveltségnek. Ezen kívül „3 Mázsa vass Drótot, melybül a Lakatosok fogókat készítsenek, Deszkát, és Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 417 létzet a mennyi kívántatik, 4 mázsa faggyút a lámpásban való métsek, 3000 darab apró, s'' nagyobb poharakat, 150 darab egy lábnyi hosszúságú vass kaptsokat a kovátsoknál készíttetvén, 4 mázsa rostély vassat és 6 nagy fazekat a gerentsérekné" rendelt a város, de ezzel még nem volt vége a rendelések tömegének. Megrendeltek három kétfejű sast az asztalosoknál, elrendelték, tudósítsák a „kép irót", hogy festményen örökítse meg e jeles eseményt, tudósították emellett a „könyv-nyomtatókat", és gondoskodtak megfelelő, ünnepléshez méltó zenéről. Másnap harminc erős ember talpfákat rakott le, hogy rendbe hozza a főforgalmú utcát, melyet aztán két oldalról zöld ágakkal díszítettek." Hatalmas munkaerőkoncentrálással folytak az előkészületek, de a megadott időpontban őfelsége nem jött. Az egy héttel később — Szent Iván hava 4. napján — tartott tanácsülésen már arról volt szó, hogy megváltozott az utazás időpontja, s két nap múlva, 6-án kerül rá sor. Hogy a fogadás során „valami rendetlenség ne következzen" be, egy hat pontból álló szabályrendeletet, egy rendtartást alkottak. Eszerint: 1. ha a király este érkezik, akkor a diadalkapukat már jó előre ki kell világítani, s az érkezés idejét néhány órával előtte meg kell tudni. Ezért már reggel elküldik a városbírót Keszthelyre, amint ott megtudja az érkezés idejét, azonnal hazatér. 2. Hogy el ne mulasszák őfelsége érkezését, a jelzett idő közeledtével három lovas kimegy a récsei útra, kiállnak a dombokra és szemlélik az utat, várva a koronás fő jövetelét, majd visszalovagolnak. A város erdejében felállítják a mozsárágyút, melyek durrogtatásával jelzik a király közeledtét. 3. Berendelik a légrádi huszár-osztályt, ők fogadják a város határában a királyt, és bevezetik az első diadalkapuig. Itt Pichler városbíró hivatalosan a város nevében üdvözli a magas rangú vendéget, majd a ferencesek, az iskola atyáinak küldöttsége következik. Ezután az út két oldalán zászlókkal tisztelgő polgárok és a céhek tagsága között vonul a menet a második diadalkapuig, ahol a zsidók fogják üdvözölni a koronás érkezőt. Közben mozsarak durrognak és „éljen!" kiáltások hangzanak el. A királyt bevezetik kirendelt szállására, a Korona vendégfogadóba. Szigorúan meghagyták, hogy az úton kirakott zöld ágakon belül senki sem tartózkodhat. A katonaságot felkérték, hogy tíz ölenként állítsanak egy lovas őrszemet, aki a rendet fenntartja. 4. Ha estére itt maradna őfelsége, az első diadalkaputól a sóházig az üvegen belül minden ablakba két-két gyertyát kell a tulajdonosoknak elhelyezniük, és ahol az utca szélesebb, lámpásokat állítanak fel. 5. A város házának kapuja fölé „magyar versekkel föl ékesítettve kifog tétetni" őfelsége képe. 6. Őfelsége távozásakor az utca két oldalára kiállnak a polgárok és a céhek tagjai, természetesen zászlójukkal és hangos éljenzéssel fogják búcsúztatni a távozó uralkodót, továbbá harangok zúgása, mozsarak durrogása között fejezi ki a hűséges Kanizsa a hódolatát és tiszteletét.78 Ismételten megjegyezzük, az uralkodói látogatásról nincs megbízható forrás, de a vármegye felkérésére tett és rohammunkában kivitelezett előkészületek hatalmas összegeket emésztettek fel. A Kisaszszony hava 7. napján tartott tanácsülésen aztán a céhmesterek szószólói kérték, hogy a város adjon számot a diadalkapuk építéséről, melynek 3000 forintos költségét érthetően sokallták. A város tanácsa többször felszólította a céheket és a polgárokat, hogy lehetőségük mértékében vállaljanak további terheket a számlák kifizetésére. A tanácsülésen aztán elszabadultak az indulatok, mindenkinek volt valamilyen sérelme vagy panasza, legfőképpen az, hogy a biztosi feladatokkal megbízott Panth Mihály tanácsos folyamatosan sértegetett mindenkit, vármegyéhez történő feljelentéssel fenyegetőzött, s kedvenc szavajárásával mindenkit — többek között — lumpnak nevezett. Ugyanígy sértette meg tanácsostársát, Topler Ferencet is, akit ráadásul még le is „szamarazott", s aki most szintén feljelentette sértegetőjét a tanácsnál. A céhek kijelentették, hogy egy fillért sem adnak addig, míg egyrészt meg nem követi őket Panth, másrészt nem látják a számadásokat. „Melyekre nézve nagy lárma támadván", még tettlegességre is sor került, ugyanis Topler — ahelyett, hogy a panaszok jogosságát vizsgálta volna ki — kirántotta a széket az uradalom bizalmát élvező tanácsos alól, és őt hivatalviselésre érdemtelennek minősítette. Ez az „illetlen tselekedet" további tettlegesség forrása lehetett volna, de a helyzetet látva, ezt megelőzendően helyes érzékkel a városbíró azonnal bezárta az ülést, másnapi folytatását rendelte el azzal, hogy Panth akkor adja be védekezését. A másnapi ülés kezdetén Toplert előző napi tettéért 24 forintra büntették. A céhek panaszát is elvetették, mert a két vádló „tétovázva beszélnének és így a panasz voltaképpen ki nem valósodván alaptalan volna." Felszólították a céheket, hogy tartózkodjanak az ilyen vádaskodástól. A valójában összesen 2522 ft 10 x-ba került diadalkapuk árából már csak 800 ft maradt fenn fedezetlenül, ezért ismét adakozásra szólított fel a tanács. Ám miután a vádolt tanácsnokot nem büntették meg, Toplernek — kérelme ellenére — is fizetnie kellett, ráadásul a céheket is megintették; a vádlók csendesen, és természetesen minden további anyagi teher vállalása nélkül távoztak.79 Volt olyan eset is, amikor a város tanácsa, megfelelő támogatást remélve, vagy közvetlenül a kegyúrhoz fordult — s vele nagyjából egy időben a vármegyei közgyűlés is megkereste a herceget ugyanazzal a kéréssel —, vagy közvetve, a vármegye hivatalán keresztül juttatta el kérelmét a földesúrhoz. 418 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 418 Egy ilyen, egyszerre két ügyet is tárgyaló kérelemmel fordult a városi tanács kérésére a vármegye közgyűlése Batthyány Fülöp herceghez egyfelől, hogy engedélyezze a második mészárszék felállítását, másfelől pedig a Nagykanizsán felállítandó színház ügyében kért a tanács támogatást. 1840 Szent András hava 9 és azt követő napokon tartott közgyűlésén határozták el a tanácsülés tagjai, hogy pártfogólag továbbküldik a város kérését. A kanizsai magisztrátus első kérése az volt, hogy a földesúr engedélyezzen Kiskanizsán egy mészárszéket azért, hogy Nagykanizsán, a Fő utca központi szabad terén álló uradalmi mázsáló házat „egy állandó magyar színészi társaság számára, jádszó teremül" engedje át. A mészárszék ügyében azt válaszolta a herceg, hogy eddig Kiskanizsán a hús mérése egyedül a vendégfogadó mellett lévő mészárszékben volt lehetséges, ugyanis a kiskanizsai mészárossal kötött szerződés csak ezt tette lehetővé. A herceg nem akarta sem felbontani, sem megmásítani a szerződést, továbbá a második mészárszéket, melyet a vámház mellett nyitottak volna, szerinte „nem anynyira a'' K. Kanisai népesség szükségének ki elégittése, mind inkább a N. Kanisai Mészárszék haszonbérlőjének károsíttása vétetett czélba", sem a haszonbérlők, sem a vásárlóközönség számára nem alkalmas, emellett rossz helyen is állították fel. Nem engedte meg a mészárszék felállítását, intézkedett azonban, hogy ha további húsigénye van a városnak, az uradalmi mészárszékben kellő mennyiség álljon rendelkezésre. A másik felterjesztett kérés a színjátszással volt kapcsolatos. A reformkorban gyakran merült fel állandó színtársulatok létesítésének, színházépítésnek a gondolata, ugyanis az állandó színházak hiánya miatt a vándorszínészet reneszánszát élte. 1810- ből, 1812-ből, 1815-ből, 1816-ból, 1819-ből és 1830-ból vannak szórványos adataink a városban fellépő színészekről. Ismeretes, hogy 1812-ben Kübler János társulata az ispotály számára tartott előadást, s 5 forintot ajánlott fel a köteles előadás jövedelme gyanánt. Ezt azzal indokolta, hogy a betevő falatját sem tudja megkeresni Nagykanizsán. Három évvel később két napig játszott Nagykanizsán Deutsch Ferenc laibachi80 színigazgató társulata. Deutsch pedig a Magyar utca tűzkárosultjainak ajánlotta fel bevételének egy részét, továbbá az 1819. évi vendégjáték során Bubenhoffer Ferenc társulata is felajánlott 20 forint 15 krajcárt a város szegény ispitályosai javára.8'' Ezeket az összegeket a városi kamarás adományként vette át, és minden valószínűség szerint a megjelölt célra fordították. 1830-ban egy német színjátszó társaság szórakoztatta a várost, majd ekkor is felmerült az állandó színház alapításának és a színtársulat felállításának terve. Ezzel a céllal fogalmazódott meg a tárgyalt levél, s valószínűleg a színészet volt az a cél, melyért a lokális ügyet a vármegye közgyűlése felkarolta. A herceget arra kérték, hogy adja át a felsőtemplom előtti földesúri mészárszéket. Batthyány Fülöp herceg azt írta válaszlevelében a vármegyének, hogy „honi nyelvünk és nemzetiségünk elő haladása eszközlésére segéd kezet nyújtani hazafiúi kötelességemnek tartom", ezért a városban létrehozandó állandó színtársulatot létrehozása után évi egyszáz pengő forinttal szándékozott támogatni, s bizonyos feltételekkel abba is beleegyezett, hogy akár az uradalmi mázsáló, akár más alkalmas uradalmi épületet is átengedjen a színészet számára. Levelében tehát azt ígérte, hogy nem a létesítéshez, hanem a fenntartáshoz járul hozzá, a fenntartáshoz is „szabad tetszése" szerint, tehát akkor vonja meg az apanázst, amikor akarja; s a bizonyos feltételek pedig azt jelentették, hogy amikor már megalakult a színtársulat, lehet tárgyalni vele az elhelyezésről, épületek átalakításáról. Mondanunk sem kell, hogy Nagykanizsa város tanácsa nem tudta előteremteni a színház anyagi alapjait, így a művészetpártolás kérdése huzamosabb időre lekerült a napirendről.82 A város tanácsa folyamatosan alkotott szabályrendeleteket, ezek közül azonban alig maradt fenn néhány. Tudjuk, hogy elkészítették a „Politziát és köz bátorság fentartását érdeklő Rendszabásokat", fel is terjesztették jóváhagyásra a vármegyéhez, a vármegye közgyűlése azonban nem fogadta el, mert pontjai ellentétesek voltak a vármegyei rendszabályokkal; 83 ezzel szemben a tűzoltással kapcsolatos rendszabályt jóváhagyta.84 Ugyancsak nem sikerült keresztülvinni a megyegyűlésen egyfajta járulék bevezetésének tervét sem. A városi tanácsnak 1838-ban az volt az elképzelése, hogy a tűzkárosultak számára, a tűzoltásban elromlott eszközök pótlására és javítására, a kórház megnagyobbítására egy bizonyos alapot képez, ez pedig a „javakat eladók és megvevők által minden egy forinttul fizetendő fél dénár" lenne. A megyegyűlés a fennálló törvényekkel ellentétesnek ítélte a javaslatot, kötelezővé tételét elutasította, megjegyezve, hogy „az önkényesek által fizetendő fél dénárnak szedhetése nem elleneztetik,"85 Készített a város tanácsa egy kilenc pontból álló szabályrendelet-tervezetet is, melyben a céhmestereknek a legényeik, valamint a gazdáknak cselédeik alkalmazását szabályozták, illetve azok viselkedésének normáit határozták meg. A szabályrendelet első pontja szerint egyetlen mester sem fogadhatott fel legényt addig, míg a legény a város elöljáróságánál nem jelentkezett be. Útlevelét vagy vándorkönyvét itt megvizsgálták, ezt letétbe kellett helyeznie a városházán, és csak akkor kapta vissza, ha tovább folytatta vándorútját, tehát megszűnt nagykanizsai tartózkodása. A második pontban a helyes magatartást írták elő. Megtiltották, hogy a legény ún. „korhely hétfőt" Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 419 tartson, sőt más „dolog-tevő napokon" elkerülje a munkát. Ha mégis megtette, hetibérét büntetésül a mestere a céhládába tartozott befizetni, s ebből csak annyit kapott meg a büntetés hatálya alatt álló legény, amennyit az „elhenyélt napokhoz képest a'' Czéh igazságosnak elfog esmerni". Ha viszont a mester nézi el, s nem jelenti be legénye korhelykedését, nemcsak legénye „elhevert napok-ra" járó bérét tartozik befizetni, hanem ugyanannyira büntetéspénzt is fizet a saját vagyonából. Ha a legény többször is elkövetné ezt a bűnt, akkor a városnak is fel kell lépnie: a fentieken kívül háromnapi áristommal kell büntetni, kenyéren és vízen kívül mást nem kap. A szabályrendelet harmadik pontja is idegenrendészeti jellegű, hiszen előírja, hogy minden gazda köteles a város elöljáróságánál minden olyan „jövevényt" bejelenteni, aki 24 óránál hosszabb ideig tartózkodik nála. A negyedik pont a cseléd alkalmazásával kapcsolatos. A legényekhez hasonlóan minden olyan cseléd alkalmazását megtiltja, aki előbb nem jelentkezett a város elöljáróságánál, és az elöljáróságtól nem kapott írásbeli engedélyt arra, hogy Nagykanizsán maradhasson. Ezt az írásbeli engedélyt aztán a gazdának kellett őriznie mindaddig, míg a cseléd nála szolgált. A megállapodás lejárta előtt negyed évvel a gazda köteles volt ezt a levelet a cselédnek kiadni, hogy az elszegődhessen máshová. Ha pedig a cseléd szolgálati idejének lejártával elhagyta Nagykanizsát, a gazda köteles volt felvinni ezt a város által kiadott tartózkodási engedélyt a városházára, hogy ezt az e célból nyitott jegyzőkönyvbe bevezetve a város igazgatásának pontos kimutatása legyen a városban tartózkodó, és munkát vállaló nem kanizsai illetőségűekről. Az ötödik pont előírja, hogy a szegődöttség ideje alatt senki nem csábíthatja el más cselédjét. A következő pontok a legények viselkedését szabályozzák. A hatodik pont megtiltja a cselédeknek nyáron este 10, télen este 9 óra után a céltalan csavargást és a kocsmázást, a hetedik pont pedig megtiltotta, hogy egészségre ártalmas vagy köztisztaságot veszélyeztető dolgot dobjanak ki az utcára. A köztisztasággal kapcsolatos a nyolcadik pont is, jóllehet itt csak — az utcák állapotánál már említett — feladatokra hívják fel a figyelmet. Minden házigazdát felszólítanak arra, hogy a házaik melletti szakaszon, az „utszafelé lévő víz-járásokat kitisztított állapotban mindenkor tartani, mivel így az útszákon az út szárazabb lészen". Ez a pont —jóllehet nem a céhmesterek, legények és cselédek alkalmazásáról és magatartásáról szól — itteni szerepeltetése egyrészt a munka fontosságát, állandó figyelemmel kísérését jelenti, másrészt pedig ezt a munkát — mivel a szabályrendeletben szerepel — a legényekkel is elvégeztethették a mesterek. Az utolsó, kilencedik pontban — hivatkozva az 1811. évi kontraktusnak arra a pontjára, hogy az uradalom épületeiben lakókra nem terjed ki a városi tanács joghatósága —, kérik, hogy a jelen szabályrendelet hatályát terjesszék ki „a Hirdetményeknek könnyebben leendő tellyesíthetése tekéntetéből, és ne hogy a'' vétkesek az Uradalmi épületekben elrőjtőzködhessenek [sic]."86 Több szempontból is érdekes ez a szabályrendelet, ugyanis ezzel az utolsó passzussal egy vékony rést ütöttek volna a kontraktuson azzal, hogy erre az egy szegmensre — a céhek érdekeinek védelme révén — a városi joghatóságot kiterjesztették az uradalmi épületekben élőkre. Ez természetesen nem ment automatikusan. A főszolgabírónak előbb be kellett szereznie az uradalom beleegyező nyilatkozatát, s csak úgy terjeszthették a vármegye közgyűlése elé.87 Az uradalom nyilatkozata nem maradt fenn, de a következő kisgyűlésen újra tárgyalták, pontonként felolvasva a szabályrendeletet, és szükségtelennek ítélték a megerősítését, „mivel azok részént a'' köz bátorság fenntartását tárgyazzák, részént pedig magánosok jogait illetik, azért azok feleslegesek levén, helybenhagyások ''s megerősíttések szükségtelen"Ezt a határozatot négy és fél évvel a tervezet benyújtása után hozta a kisgyűlés, tehát az ügy már nem is kerülhetett a közgyűlés elé.8'' A tanácsülések gyakorisága vélhetően hasonló volt 1807 után is. Az adminisztrációs mechanizmus tovább élt, ugyanis nem volt a városigazgatásnak pontos szabálya — legalábbis eddig nem került elő —, az ügyek kezelése nagymértékben függött a jegyző ügyviteli érzékétől, gondosságától. Azt azonban a 19. század első harmadában már előírták, hogy a városi főjegyző jogvégzett ember legyen. Ebben az időben a városi adminisztráció nyelve a magyar, de a jegyzőkönyv vezetése során a korábban használatos német nyelv hatását többször, még hosszabb ideig tapasztalhatjuk. Csak két példa erre: az „sz" helyett szinte kizárólagos a sárfesz ft használata, s a jegyzőkönyveket mindig úgy kezdik, hogy „X Y elölülése" mellett ahelyett, hogy elnöklést írnának. Világos, hogy a Vorsitzende (németül elnök) szó tükörfordításáról van szó."0 A tanács tagjainak jövedelmét nemcsak a város költségvetésében biztosított összeg jelentette; kiegészítő jövedelmük volt az ún. taksa, amelyet a vármegyei közgyűlés időről időre szabályozva a vármegyében általánossá és kötelezővé tett. Az 1827- ben kiadott táblás jegyzék szerint az adásvétel bevallása — ami természetesen a városnak is jövedelmet jelent — alkalmából a következő juttatásokat kapták." A tanúsítványok, bizonyságlevelek után a bírónak 30 krajcár taksát, míg a jegyzőnek 1 forintot kellett fizetni. A letelepedési engedély sem volt ol420 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 420 Értékhatár (forint) A tanács taksája (krajcár) A jegyző taksája (krajcár) 0—100 30 18 101—200 48 18 5000-ig minden 100 forint után 10 18 5000 felett minden 100 forint után 12 forint 18 csó, minden Magyarországról érkező és engedélyt elnyerő személy a város kasszájába 6, a jegyzőnek 1 forintot tartozott fizetni, míg az országhatáron túlról érkezők a városnak 12, a jegyzőnek 2 forintot fizettek. Ezek a bevételek a kereskedő és kézműves városnak, amilyen Nagykanizsa, ahol viszonylag sok a letelepedési kérelem — elsősorban stájer iparosok részéről —, fontos tételt jelentettek. Kiadmányozáskor anyagmegtérítési díj is terhelte a felet: félárkusnál nem nagyobb papír és leíratása 18 krajcár, egy árkusé 1 forint, ezt meghaladó terjedelem esetén ívenként 34 sorral 30 krajcár.92 Ez a díjazás akkor válik érthetővé, ha tudjuk, hogy az írás-olvasás ebben az időben egyáltalán nem általános: az iskolákban nem is mindig írni-olvasni, hanem néhány év alatt általában csak olvasni tanították meg a gyerekeket. A mindennapi életben viszonylag keveset írtak, így az írástudók (a jegyző, aljegyző vagy az írnoka[i]) jelentős mellékjövedelemre tehettek szert. Természetesen a szegények ingyen kapták meg a hivatalos iratokat, és pereikért sem kellett fizetniük.93 3. A városi tanács működésével kapcsolatos panaszok Valószínű, hogy a városi tanács működésével kapcsolatban többször merült fel panasz, de az utókor számára csak az vizsgálható, amely jelentőségénél fogva panasz, illetve fellebbezés miatt eljutott Zala vármegye közgyűléséig, s ott a közgyűlés vagy a kisgyűlés ezt tárgyalta. Az 1807. évi tisztújítást követően, még ugyanazon a tanácsülésen néhány panaszos levél előterjesztésére került sor, melyekkel már az újonnan megválasztott városbíró foglalkozott. Az első beadvány a forspontozást érintette, ugyanis a forspont kivetése a lovas gazdák között nem volt mindig egyenletes. Ugyanez volt a gond a beszállásolással is: a városon keresztül vonuló katonák beszállásolását intéző hajdúk — a dolog könnyebbik oldalát választva — sokszor csak a városközponthoz közelebb fekvő házakba szállásolták el a katonákat, aránytalanul nagyobb terheket okozva ezzel a központhoz közel lakó nagykanizsaiaknak.94 Ha lovas gazda volt a központ közelében lakó, a beszállásolás és forspontozás egyaránt terhelte. Jóllehet valamekkora összeget térített a kincstár, de ez nem fedezte a kiadásokat és főleg nem a kényelmetlenséget, amellyel ezek az adóterhek jártak. A beadvány 4. pontjában azt kifogásolták, hogy a beszállásolásokért kapott „quartély pénznek" kifizetésekor „történt rövidséget" orvosolni kell, mert a Magyar utca lakói vagy semmit sem, vagy a kelleténél jóval kevesebbet kaptak. 95 Ugyancsak ekkor vetették fel azt is, hogy a lovakat tartó zsellérek ne engedélyezzék a közlegeltetést. 96 A városbíró válasza az volt, hogy az előző év január 2-án hozott határozat szerint a nyáron marhákat tartó gazdák nem távozhatnak el az állataik miatt a városból, ezért a forspontozás terheit ők készpénzben megválthatják, de nemcsak nyáron, hanem télen is, tehát egész évben „szenvedjék" ezeket a terheket. A strázsamestert pedig felszólította, figyeljen arra, hogy a hajdúk részrehajlása senkinek ne okozzon hátrányt. A kvártélypénzzel kapcsolatosan azt mondta, hogy ezt az 1805. esztendőbeli „hadi zűrzavar" okozta, erről a város tanácsa nem tehet, de ügyelni fog arra, hogy a hiányzó összeget a károsultak megkapják, és többet ilyen hátrány ne érje a lakosokat. A zsellérek legeltetésével kapcsolatban megszületett a határozat: „zsidóság a'' köz Legeltetéstől le tiltassék"Ugyanezen az ülésen döntöttek a tanító fizetésemeléséről is. Nemcsak Nagykanizsán, hanem más településen is az volt a gyakorlat, hogy a település alkalmazottai az év elején nyújtják be „fizetés jobbítási" kérelmeiket, mert ha megkapták, az egész évre szólt, s ez bázist jelenthetett a következő évi kérelemkor. Mindenhol ezt a módszert alkalmazták, de a nagyon kevés kivétel egyike éppen Nagykanizsán volt, amikor év közben kapott a város téglása engedélyt arra, hogy növelje termékei árát és kapott több juttatást. Faits György városi oskolamester beadványa szerint a „szük idő"98 miatt kérte évi 200 pengő forintos fizetésének „meg jobbítását", ugyanis ennyi pénzből nem tud megélni; elsősorban a stólajövedelmek emelését kérte. A frissen megválasztott tisztikar, miután a „könyörgőnek ki tétele igazságosnak találtatván", a stólajövedelem emelésén kívül a várostól még további 10 mérő gabonát és 10 szekér fát is megítélt az oskolamesternek, melyeket a saját költségén kellett a város erdejéből elhordania. Ugyanakkor a német mesterről is gondoskodtak, aki eddig nem kapott semmi biztos fizetést, pedig számos városi lakos gyermekét tanította. Most 30 forintot és 5 mérő gabonát ítélt meg neki éves fizetésül a város tanácsa.99 A január 2—3- án tartott első tanácsülés után január 7-én ült öszsze hasonlóan viharos kezdésű ülésre újból a város magisztrátusa. Az egész hatvanasságot az ülés-terembe szólították, mert Pajnádi József jegyzőnek még a múlt év végén ért sérelmei miatti lemondását Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 421 kellett megtárgyalniuk. Ám mielőtt erre sor került volna, Pichler városbíró állt elő sérelmeivel: hogy „sajnálkodva köllene nékie hallani, miképpen némelylyek azt rebesgetnék", hogy ő az elmúlt évben kaszálás idején a város rétjéről öt szekér szénát elhordott, és a város erdejéből néhány öl fát is hazavitetett. Pichler azt állította, hogy ő csak a városi iskolának kölcsönzött famennyiséget vágatta ki és vitette haza, a szénáról pedig azt mondta, hogy az elmúlt háborús időkben sok vendége volt, ők lovakkal érkeztek, nekik a saját szénáját nem adhatta. A városi tanács határozata szerint a fát nem, de a széna egy részét meg kellett térítenie. A tanács csak két szekér szénát ismert el reprezentációnak, három szekérnyit viszont kifizettetett a város első emberével, aki a helyszínen nyomban befizette a 30 forintot a város kasszájába.''00 Pichler korábban is kapott a várostól reprezentációs költséget: 1806-ban hat esztendei bíráskodás után 200 forintot szavazott meg neki a tanács visszamenőlegesen, miután elismerték, hogy a vendégeket a maga költségén nem tarthatta. Ekkor foglalták határozatba, hogy a továbbiakban eseti elszámolással fogják ilyenfajta kiadásait megtéríteni. 10'' Röviddel ezután emelték fel a városbíró fizetését évi 300 pengő forintra.''02 így tehát a bíró tisztázta magát, kezdődhetett a munka, és beszólították a már hetedik éve közmegelégedéssel szolgáló nótáriust, akit két kanizsai polgár, Czinderi Antal és Czelinger Fülöp válogatott gorombaságokkal vérig sértett. Az előzőekből következik, hogy a város minden lehetőséget megragadott, hogy a jegyző visszavonja lemondási szándékát. Pajnádi feltételekhez kötötte hivatalban maradását, és ezeket a feltételeit szóban, öt pontban terjesztette elő. Először: ha megkövetik, ő enged, de a városi tanács tekintélyének fenntartása érdekében a két személynek meg kell bűnhődnie. Másodszor: szerinte a személye ellen tapasztalt gyűlölködés oka néhány tanácstag részéről az volt, hogy „némellyek nehezzen szívellették hogy ezen Tanács előtt folyó perekben maga is dolgozott", mert a csekély 250 forintos évi fizetéséből nem tud megélni. Ha lehetőség van arra, hogy fizetése „meg tódittasson", akkor ígéri, hogy többé ezen tanács előtt nem visz peres ügyeket. Harmadik feltétele az volt, hogy az általa — érezhetően nem szívlelt — városbírót és Simontsits Mátyás tanácsost büntessék meg. Pajnádi jegyző ekkor kifejtett nézete szerint az „Elő Járóknak Igasság Tükörének, és Makula nélkül valóknak köll lenni". Az történt ugyanis, hogy a város erdejéből a tanács tudta és főleg határozata nélkül a városbíró és nevezett tanácsos fát adott el. Ezt a bíró csak a tanács beleegyező határozata után tehette volna meg. Egyértelmű szabálysértés, és a jegyző szerint a vétkes tanácsnoknak a bíróval együtt dupla büntetésben kell részesülnie összesen fejenként 24 forint büntetéspénz befizetésével. Negyedszer: miután a törvény szerint apa és fia egy törvényszéknél nem szolgálhat, ezért Simontsits Mátyás mostohafia, Ferber Ferenc mondjon le hivataláról. Az ötödik megjegyzése volt talán a legsúlyosabb vád: szomorúan tapasztalta az 1807-i tisztújításkor az uradalmi tiszttartó befolyását, amelynek következtében kellett Babocsay doktornak lemondania. Mivel az uradalom joga, hogy a bíróválasztásra három jelöltet állítson („candidáltasson"), ezen kívül a „Tanáts béliekk választásához a Tettes Uradalomnak semmi köze sints", ezért most törvénysértés történt, s elkerülhetetlen szerinte, hogy ez a helyzet rendeződjön.'' 03 A jegyzőkönyv nem tartalmazza a vitát, a felszólalásokat, a megnevezettek véleményét, védekezését, de az előadottak végén már látszott, hogy sokkal többről van szó, mint egy sértett ember véleményéről. A jegyzőkönyv csak az egyhangú határozatot őrizte meg; szövegéből — legalábbis az ötödik felvetésnél — arra következtethetünk, hogy nagy vita nem lehetett. Először is a két gorombáskodó polgár „estvélig ki tartandó áristomi büntetést" kapott. A fizetésemelési kérelmet is elfogadta a tanács, az elkövetkezőkben 150 forinttal „meg tódíttatott", ezek után „Beneficiumán kívül 400 f készpénz lészen hanem a Városi Tanács előtt folyó perekben nem lészen neki szabad dolgozni, ki vévén a szegényeket, kik ugy sem fizethetnek." A harmadik feltételét illetően nem a kétszeres büntetést szavazta meg a tanács, hanem csak a szimplát, alapvető célját a nótárius ez esetben is elérte, így 12-12 forintot fizetett a városbíró és a tanácsnok. Negyedik felvetésére, melyben apának és mostohafiának együttes — szabálytalan — testületi tagságát kifogásolta, a tanács határozata jogi remek: Ferber Ferencet visszahívni már késő, mert felesküdött, tehát a tagság kérdése a következő választásig eldőlt, de a nagyobb „érdemű dolgokban és perekben mind a kettőnek voksa nem lészen." Az ötödik feltételét hosszabban tárgyalta a tanács, és egyben véleményt is nyilvánított. A határozat kiemeli, hogy mind a tanács, mind a polgárság „igen is által láttya, hogy Babótsay Urnák Tanátsossi és árvák attya hivatalábul történt ki Tétele helytelenül, és rendetlenül esett meg", s a választásnál a tanácsosi hivatalt szívesen ajánlottak volna neki, de ő elhárította. Továbbra is számítanak tevékenységére az „árvák attya" hivatalában, melyre ő kifejezetten alkalmas, s ezt többször be is bizonyította. A városházán fog helyet kapni, és egy év múlva másik hivatalába is visszahelyezik, ígérte meg a tanács. S hogy választás előtti befolyásolás még egyszer ne történjen, a városbíró feladata lesz az uradalmi tiszt tudomására hozni: a városbírón kívül a tanácsosokat és a város szolgáit a község az uradalmi tiszt jelenléte és befolyása nélkül választja meg. Sajnálatát fejezte ki a gyűlés, utalva itt a szabad királyi város státusára, hogy az 1690 utáni években Nagykanizsa nem Buda és Pest mintájára szerveződött újjá, mert ott a valóságos polgárság „mely helyenként 60, és 90, és 100 422 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 422 a józanabb, és értelmesebb valóságos Polgár Lakosokból állana" választ elöljáróságot, továbbá a „rendetlenül öszve tájongó Népség által eddig okozott Lárma, kiáltás és zenebona el-háriteisson". Jövőre a választásra csak a hatvan személyből álló választott polgárságot fogják meghívni. A választók jelenlétét szigorúan előírják, távolmaradást büntetik, csak a várostól való távollét és a betegség lehet elfogadható indok a távolmaradásra. Minden indokolatlanul távol maradó 4 forint büntetést fog fizetni. A választásra nem az eddig megszokott dobszóval, hanem a bíró által „nevezet szerént ki adandó parancsolat mellettfognak bé szollitattni", tehát írásos meghívó lesz. Senkinek nem szabad „személlybéli sértegetés vagy Kissebbités mellett a Tanátsbéli Urakat le tenni", ám fennmarad a község azon joga, hogy ha valakinek nincs valakihez bizalma, véleményét mértékletesen kinyilvánítsa.104 Pajnádi valamennyi feltételét teljesítették tehát. Ez a vita és lemondás több volt egy ember sértettségénél. Egyfelől markánsan kirajzolódik egy olyan csoport, melyet az uradalmi tiszttartó irányít, s ehhez felhasználja a hatvanosságon kívüli „néprétegeket", ahogyan ezt árnyaltan megfogalmazta a jegyzőkönyv, s ennek bőséges idézésével megpróbáltuk a forrongó hangulatot is visszaadni. Jóllehet ismételten úgy tűnik, hogy a magisztrátus megint a szabad királyi város lehetőségeit sírja viszsza, de ez most csak utalás arra, hogy milyen lehetőségtől esik el a város, mert az uradalom által befolyásolt „öszve tájongó Népség" befolyásolja a voksolást. Másfelől kirajzolódik a város jogainak csorbítása ellen küzdő választott tisztségviselők csoportja, melynek kiváló képviselője a — minden valószínűség szerint —jól. felkészült és kiváló jogalkalmazó nótárius, akinek ezután nem volt miért távoznia. Ő vállal oroszlánrészt az 1811. évi kontraktus kidolgozásában, s ezáltal, ha nem is minden tekintetben, de döntően nyugvópontra jut az uradalom és a város kiegyensúlyozatlan viszonya. Az 1807. évi jegyzőkönyv még számos személy elleni panaszt is tartalmaz, s ez sejteti, hogy nem volt minden rendben a tanácson belül sem. A panasz általában az anyagiakkal volt kapcsolatos. Simontsits városi tanácsost például Venczel Ádám városi polgár és főpolétás megvádolta a kvártélypénzek helytelen kifizetésével, továbbá a város szénájának eltulajdonításával, amellyel becsületsértést is elkövetett. A hivatalos iratokból mindennek az ellenkezője derült ki, ezért a vádlónak a sértettet a tanács előtt meg kellett követnie, és büntetésül 48 órás kenyéren és vízen töltendő áristomot kapott.105 Egy másik alkalommal a városi bíróság számadásait vezető Szakáll István került a tanács elé, aki 317 ft 33 x-t sikkasztott. 200 forintot már vissza is fizetett a tárgyalás időpontjáig, a fennmaradó összegnek pedig elengedését kérte. Természetesen elutasították a kérelmét azzal, ha a többi pénzt 15 napon belül nem fizeti vissza, jön a foglalás.106 A harmincas évekig ilyen panasznak nincs nyoma a registrumokban. 1832-ben azonban már az év elején „Kanizsa Városi Bíró Választása alkalmával tőrténtt rendetlenségek meg vizsgáitatásáról" címmel találunk öt oldalas bejegyzést. Ez kiegészíti a városi bíróválasztásról szóló ismereteinket, s utal további, azóta elveszett, elégett forrásokra. Az ügy érdekessége, hogy a beadványt a földesúr, a kegyuraságot 90. életévében bekövetkezett haláláig, 1870-ig gyakorló Batthyány Fülöp herceg nyújtotta be. Az történt ugyanis 1832. január 2-án, hogy a szabály szerint megválasztották a városbírót, tanácsosokat azonban nem kellett választaniuk, mert az 1828. évi vármegyei határozatnak megfelelően a tanácsosok mandátuma három évre szólt. Még mielőtt a kegyurat képviselő uradalmi tiszt eltávozott volna a helyiségből, a jelenlévők egy része „lázzadó felekezetben egyben álván" az érvényes rendszabályok ellenére az egy éve hivatalban lévő tanácsnokok helyett újat kívántak választani. Kívánságuknak nyomatékosan hangot is adtak, s a számukra kedvező új tagokat meg is választották, míg az „előbbieket ki vetették" tisztségükből. Az ellenségeskedés odáig fajult, hogy a „rendetlenséget okozó Felekezetnek egyik Fejét", Kiss János gombkötőt letartóztatták, és áristomba zárták. Másnap az uradalmi tiszt visszatért a tanácsházára, a régi városi tanácsosokat visszahelyezte jogaikba, és érvénytelenítette a tanácstagválasztást. Óriási lehetett az ellenállás, hiszen az „öszve álló felekezet minden tagjai nagy lármára kelvén", illetlen szavakkal illették az uradalmi tiszteket és a járási főszolgabírót, sőt a tanácsházán fogva is tartották őket addig, míg Kiss János gombkötőt ki nem engedték fogságából. A közrend megzavarásáért a földesúr kivizsgálást és a vétkesek megbüntetését kérte a vármegye közgyűlésétől, a kanizsai uradalom ügyésze107 pedig a vármegye első tisztviselőjének, az első alispánnak írt levelében azt kérte, hogy a zavargások egyik okozóját, Kiss János gombkötőt a vármegye tömlöcébe zárják. Akkor még nem sejtették, hogy ez „csak" az első eset, s a börtönviselt gombkötő a harmincas évek bíróválasztásának jellegzetes közcsendháborítója lesz. Már el is rendelte az első alispán a fogva tartott átkísérését, amikor megérkezett a nagykanizsai századosok levele, mely Markovits Sándor uradalmi ügyész eljárását kifogásolta: ugyanis Markovits a földesúr megbízottjaként a bíróválasztáskor a törvény szerint három jelöltet állított, de nem a bíróválasztásra jogosult századosoknak megfelelőt, nem a „folyamodó századosok kívánsága szerint voltak". Ők egyébként nem is vállalták a jelölést. S miután a szabály szerinti választás során megválasztott városbíró nem jelent meg, hogy elfoglalja hivatalát, nem volt más választásuk, mint az, hogy a lejárt mandátumú Topler Ferenc váHalász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 423 rosbírót ismételten hivatalba emeljék. A századosok levelükben azt is a közgyűlés tudomására hozták, hogy a tanácstagok választása nem Kiss János lázítására történt, hanem azért, mert az egy éve hivatalban lévő tanácsosok ellen nagyon sok panasz és kifogás merült fel, a választásra jogosultak új, a város vezetéséhez jobban értő, „törvényt értő" magisztrátust is választottak, noha a három hivatali évük tényleg nem járt még le. Amint ezt megtudta az uradalmi ügyész, magához hívatta Kiss Jánost azzal, hogy „tőle az uraság számára borokat akar venni," és tömlöcbe záratta. Ezzel megsértette a kontraktus 2. pontjának 7. §-át,108 ugyanis a városbíró és a magisztrátus lett volna illetékes Kiss János felelősségre vonása ügyében, nem az uradalom. A tiszttartó megsértette ezzel a beavatkozásával a város jogait akkor, amikor nem is illetékes az ügyben, tehát Kiss Jánost szabadon kell bocsátani. Időközben a vármegye közgyűlésének megbízásából az illetékes főszolgabíró, Chinorányi Boldizsár is vizsgálatot indított Nagykanizsán, tanúvallomásokat is felvett, de ezekből „valamely nagyobb erőszakoskodások, ''s Lázzéttások ki nem tetszenek". A lázítás vádja nem nyert bizonyítást, Kiss Jánost kiengedték a vármegye tömlöcéből, mivel a feljelentést a herceg tette, ezt rövid úton negligálni nem lehetett, ezért egy héttagú109 bizottságot rendeltek ki a vármegyei főjegyző vezetésével az ügy kivizsgálására.110 A nagy- és kiskanizsai képviselők megbízásából Babochay János ügyvéd is a vármegye közgyűléséhez fordult. Kérte, hogy a kiküldött bizottságnak legyen joga annak kivizsgálására is, hogy a várost mennyiben sértette meg az uradalmi ügyész. Ismerje el továbbá, hogy a város elöljárói törvényesen lettek megválasztva, s a vármegye legmagasabb közigazgatási fóruma hivatalukban erősítse meg őket.111 A bizottság nem kapkodta el a vizsgálatot, ugyanis 1834. júniusában, tehát jó másfél évvel később terjesztették be vizsgálatuk eredményét. Ebben csak annyit találunk, hogy a tisztújításkor nem történt olyan esemény, rendbontás, amely ellen a törvény erejével fel kellene lépni, egyébként minden szükséges intézkedést megtettek, és megerősítették — tehát másfél év múlva (!) — az akkor megválasztott magisztrátust.112 Még le sem zárult az 1832. évi tisztújítási per vizsgálata, amikor az 1834. évi tisztújításkor ismét panasz merült fel; ezúttal arra figyelmeztetett az uradalmi ügyész, hogy a jelölt tanácsosok nevét a választás napja (január 2.) előtti napon át kell adni az uradalmi tiszttartónak, akinek jelenlétében kell a tanácsosok grémiumát megválasztani. Ez esetben a tiszttartó elsiette a panaszát, mert a számos eddigi vélt és valós, de mindenképpen bepanaszolt esetek miatt a bíró- és tanácsválasztást személyesen felügyelő Chinorányi Boldizsár járási főszolgabíró azonnal biztosította a közgyűlést, hogy semmi törvénytelenség nem történt. Elutasítva az uradalom keresetét, megerősítve a magisztrátust azt is határozatba foglalta, hogy az uradalom képviselője a földesúri hatóság megtestesítője, és kizárólag a kötelező rendszabályok betartásának felügyelete a feladata, „minden ezentúli ahozandandó közbeszóllása vagy fentakasztó rendelkezése nélkül"."3 A következő, 1835. esztendő a „tisztogatás"114 éve a városházán. 1835-re a városi vezetők összefonódásai, korrupciós ügyei elérték csúcspontjukat. Ez állandó beszédtéma volt a városban, támadtak bírótjegyzőt, tanácsost egyaránt, és egymást érték a vármegyéhez küldött beadványok. Az év eleji tisztújításkor a jegyzőt szabálytalanul leváltották, utóda Hollósy József lett. Lármás választás volt ez is: Babochay János bíró, Hollósy jegyző és az 1832. évi „lázításban" is fő szerepet játszó, akkor a vár-megye tömlöcét is megjárt, de végül felmentett Kiss József gombkötő együtt „lármázott" a választás előtti napon a tömegekkel, s a választás, mint már említettük, jogsértéshez vezetett. Tiszti fenyítőszék vizsgálata alá vonták a városbírót és a jegyzőt, mert nem tartották be a tisztújítás szabályait: a városbíró nem tiltotta be a választás előtti napon a lármázást, ahol unos untalan, újév lévén feltehetőleg alkoholos befolyásoltság alatt, azt ismételgették, hogy őket a vármegye határozata nem kötelezi, továbbá Kiss János gombkötő Molnár György jegyző ellen szónokolt a városházánál, erőszakkal megakadályozta, hogy a jegyző a vádakra válaszoljon, és ő is azt kiáltozta, hogy a vármegye parancsainak ő sem fog engedelmeskedni.115 Molnár János tiszti főügyész elkezdte vizsgálni az ügyet, de a jogban járatos városbíró és az eredetileg ügyvéd Hollósy a Helytartótanácshoz fordult. Eljárási hibát jelentettek be, mert úgy rendelte el ellenük a vármegye a tiszti fenyítő pert, hogy őket meg sem hallgatták. A Helytartótanács leirata nyomán a fenyítő pert felfüggesztették, és a vármegye közgyűlése a tiszti főügyészt körültekintő jelentésre kötelezte.116 Ezt a pert elnapolhatták ugyan, de a városbíró és a jegyző elleni vizsgálat súlyos visszásságokat tárt fel, többrendbeli, folytatólagosan elkövetett hamisítást, visszaéléseket, s ezért a jegyzőt és a városbírót megfosztották hivatalától. Egy százados is erre a sorsra jutott, míg Somogyi aljegyző önszántából mondott le. Augusztusban tartották meg a rendkívüli tisztújítást, ahol egy mérnök, Bernárd Gáspár nyerte el a mezőváros bírói hivatalát, és Plander Ferenc ügyvéd lett a főjegyző. A századosokat a tanács üléseire 1836-tól kezdve külön-külön mindig meghívták, s ha valaki három egymást követő ülésen nem jelent meg, távolmaradását nem tudta kellőképpen indokolni, kíméletlenül törölték a századosok lajstromából, s mást választottak helyette.117 A 19. század első felében a legnagyobb botrányt az 1839. évi feljelentés-sorozat és vizsgálat okozta, 424 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 424 s amelyet a választás és a századosok testületének jogállásáról szóló rendelet megalkotása követett. 1841 januárjában Csány Elek főszolgabírónak jelezték a kanizsaiak, hogy a tisztújítást az egész közösségre ki akarják terjeszteni, mert ezt kérték egyrészt a századosok is, másrészt az időközben meghozott jogszabály is ezt irányozta elő. Ennek megfelelően a január 2-i tisztújítás a „legnagyobb renddel és csendel megtörténtt.""8 A valóság mégsem ez lehetett, mert a közgyűlési jegyzőkönyv következő ügyszámán néhány kanizsai polgár a tisztújítás során történt visszásságokat bejelentő panaszát olvashatjuk, akik új választást, továbbá a városi főjegyző tisztségébe való visszahelyezését kérték.119 Közvetlenül ezután ismerhette meg a hivatalából elmozdított Farkas Antal egykori főjegyző panaszát, hogy bár csak különösen fontos okkal és fél évvel előre lehetne a főjegyzőnek felmondani, hirtelen az ő helyét is — a vármegye rendelete ellenére — tisztújítás alá vonták, hivatalából elmozdították, és állását Tóth Lajos ügyvéddel töltötték be. Farkas kérte a vármegyét, hogy helyezze vissza jegyzői hivatalába.120 A vármegye határozata helybenhagyta a választás eredményét, továbbá az 1836. évi 9. tc-re és a századosság kérésére kiterjesztette a tisztújítás hatályát a teljes közösségre, ugyanakkor hét fős bizottságot küldött ki, hogy Farkas Antal panaszát kivizsgáltassa.121 Az 1847. év nyarán egy hamisítási per borzolta a kedélyeket. Hegerle József azzal folyamodott Barna Sándor tiszti főügyészhez, hogy a városi tanács tudta nélkül, annak pecsétjével ellátva egy olyan okiratot bocsátott ki Vajai Lajos helyettes jegyző, melyben azt állította, hogy Pichler Henrik ellen „semmi betáblázva nincsen", amikor a beadványban nem számszerűsített összegek már betáblázás alá kerültek. Ezért nevezett feljelentette az okiratot szerkesztő és kiadó Vajai Lajost és a kiadmányt aláíró városi tanácsosokat, Rubán Ferencet, Jakopcsits Pétert, Tuboly Ferencet, Kozáry Imrét, Imrei Ferencet és Harsay Józsefet, hogy hamis bizonyítványt adtak ki a város nevében. A vizsgálat megállapította, hogy a beadványba foglaltak igazak, a tanács tagjai az egykori városbíró hitelképességének érdekében hamis bizonyságlevelet adtak ki a városi tanács megkerülésével. Az érintetteket felfüggesztették, és tiszti fenyítő pörbe idézték, melynek végkifejletéről nincs tudomásunk. Említésre érdemes a határozat szövege: azok a tanácsosok, akik a hamis bizonyítványt kiadták, „s a hivatalban ne talán létező tanácsosoknak attul leendő felfüggesztése és helyettek másoknak azonnali választása eszközlése. "u2 4. A városi magisztrátus és a vásárok Nagykanizsa vásárai messze földön híresek voltak. A bevezetőben már említettük a máig nagy tekintélyű Fényes Eleknek a városról, illetve vásárairól írott sorait: „Ezen város igen eleven, mert Pest és Horvátország, ismét Bécs és Szlavónia, Bosnyákországok közt feküdvén, kereskedése nagy fontosságú, sertés- marhagabonavásárjai felette hiresek s a törökországi sertések, ökrök mind itt mennek keresztül, ezenkívül majd csaknem egész Somogy vármegye innen veszi a fabrikátumokat és a koloniális portékékat." Marhavásárait Magda Pál is fontos eseményként említette. Az 1831. évi leírás különösen kiemeli vásárai jelentőségét. 123 Ebből tudjuk, hogy heti vásárt hetente kétszer, szerdán és pénteken tartottak, de a többi napokon sem maradt üres a piactér, ugyanis a hét többi napján is lehetett kapni élelmiszert. A heti vásárokon búzát, rozsot, kukoricát, zabot, hajdinát és kölest, továbbá egy elkülönített helyen sertéseket árultak. Ezért volt különösen fontos a heti vásár és a heti sertésvásár helypénzszedőinek a személye, mert hiszen naponta származott ebből jelentős bevétele a városnak — mint már említettük —, igazi bizalmi állás volt ez a megbízatás, hiszen hetente kétszer, a már említett szerdán és pénteken pedig különösen jelentős summát kasszíroztak az ezzel megbízott tanácsosok. Délelőtt pezsgő élet folyt a piactéren és környékén, hiszen nemcsak a kofák, kalmárok és kereskedők jelentek itt meg, hanem az iparosok is portékáikat kínálva, továbbá az egyre népesebb vendégkört kiszolgáló borkimérések, lacikonyhák és a vendég-látásban vállalkozó többi mesterember. Évente hatszor, az országos vásárok alkalmával aztán emberek tömege lepte el a dél-zalai mezővárost, ugyanis igen nagy volt a nagykanizsai piac vonzás-körzete. Bécs, Sopron, Kőszeg, Szombathely, Körmend, Zalaegerszeg, aztán Győr, Pápa, Veszprém, Sümeg, Keszthely városából is érkeztek kereskedők, vagyis elsősorban azokból a nagyobb piackörzettel rendelkező városokból, ahova kiépített utak vezettek. Nem kevesen érkeztek Fehérvárról és Pestről „vagy Eszék, Pécs, Kaposvár irányából, de gyakran jöttek kereskedők a Dráván túlról, Verőcéről, Pozsegáról, Kőrősdről, Kaproncáról, Csáktornyáról, Varasdról, nemegyszer Zágrábból, de nem hiányoztak Ptuj, Ormoz, Maribor (Mahrburg), Ljubjana (Laibach), Graz és Regede (ma a város megosztva terül el Szlovéniában, neve Gornja Radgona, illetve Ausztriában Bad Radkersburg) kereskedői sem. Óriási árutömeg és lábon hajtott jószág érkezett Nagykanizsára, és cserélt gazdát piacain a vásári napokon, emellett nem volt hiány posztóárúból, készruhából, vászonból, selyemből, vas- és cserépedényekből, különféle használati cikkekből, szerszámokból, bőrárúból sem. Csordaszámra terelték ide a lovakat, ökröket, szarvasmarhákat, sertéseket, ürüket, hoztak mézet, halat, szárított halat, zsírt, szalonnát és dohányt; végső soron minden árucikknek volt piaci forgalma. A gyertyaszentelőt, továbbá húsvétot, pünkösHalász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 425 döt, nagyasszony napját, Terézia napot és Szent Mihály napját megelőző hétfőn voltak a vásárok, ezért az azt megelőző hétvégén, néha még korábban is már megteltek a mezőváros fogadói.124 E hatalmas tömeg jelentős összegű helypénzzel gazdagította a várost, s ezért nem csoda, hogy a kontraktus megkötésekor inkább másban engedett a város a földesúrnak, és nem a vásárok hasznánál. A város polgárai mindenki mással szemben elsőbbséget élveztek, és ezt a gyakorlatot a kérelmeknél következetesen alkalmazták. Álljon itt egy példa 1807-ből. Spreitzenpart Mátyás bábsütő felesége, Reicherczen Éva azzal a kéréssel fordult a városi magisztrátushoz, hogy az országos vásárokon ismét elfoglalhassa régi helyét, és a számára konkurens Vida Benjámin bábsütő elé állíthassa fel a sátrát. Kérésének a város tanácsa helyt adott, mert a kérelmező férje polgár volt, míg Vida a „polgári hitet le nem tette".125 A helypénz ügye központi kérdésként merült fel. Helyi szabályozásról forrásunk nincs, csak a város tanácsának a vármegyei közgyűléshez benyújtott kérelme maradt fenn, ebben kérik, hogy „országos vásárok alkalmával kímélletlenül venni szokott helypénzek" ügyét a vármegye rendezze. Az 1835. november 12-i vármegyei közgyűlés elé kerülő ügy jóllehet Kanizsa kérelme volt, de mivel vármegyei közgyűlési határozatként került szabályozásra, ezt az árszabást kellett kihirdetni és alkalmazni mindenhol Zala vármegyében, ahogy a körrendelet fogalmaz: „a ''helypénz szedésében sem a'' Vásári joggal biró Uradalmak, sem a Közönségek által önkény, és zsarolások ne gyakoroltathassanak, s a'' hely pénzek a jó rend tekintetéből az egész Megyében egy arányossan fizettessenek" .126 A kanizsai országos vásárokon tehát a következő helypénzeket kellett fizetniük a vásározóknak: 1-ször Minden Tehertől, mellyet egy gyalog Ember vékában vagy hátán a piartzra visz 1 krajtzár 2-szor Gabonával vagy egyéb Teherrel megrakott 2 marhás Szekértől 6 krajtzár 3-szo Hasonló teherrel megrakott 4 marhás szekértől 9 krajtzár 4-szer Vásárra hajtott akár melly időbéli egy darab szarvas marhától, lótól 2 krajtzár 5-ször Egy darab Sertvéstől, Juhtól, vagy Ketskétől 1 krajtzár 6-szor A legkissebb Sátoroktól, a hová azon mester Emberek állásaik is, kik portékáikat háton viszik, számláltatnak 6 krajtzár 7-szer Középszerű Sátortól 12 krajtzár 8-szor Egy legnagyobb ponyvás Sátortól 30 krajtzár 9-szer A kalmárnak tulajdon költségén épűltt egy deszka Sátortól minden Országos Vásár alkalmával l f r t a piartzi helyért Váltó Czédulában fizettessen a Nemtelenek által. 10-szer A'' Várostól használás végett költsönzött, ''s meghitelyesitett köbölért minden mérő gabona mérésétől 1 krajtzár A 29 kanizsai kereskedő a város tanácsán keresztül 1847. április 19-i beadványában azt is kérte a megyétől, hogy a pontos méréshez egy hitelesített köbölt hozasson Pozsonyból (72 iccés), ugyanúgy egy fél és egy negyed köblöt és egy hitelesített iccét. is. Ezt a megye költségén mint etalont meghozatták és továbbították, így Kanizsa város mérője és az általánosan használt pozsonyi mérő közti különbség pontosan megállapításra kerülhetett.127 1847-ben azzal a kéréssel fordult a város tanácsa a vármegyéhez, hogy a vásári helypénzt ezüstben szedhesse. Indokai között szerepelt, hogy egy-egy vásár után az utcák járhatatlanná válnak, s a város tanácsának sok pénzt kell fordítani annak kijavítására. Miután „köz tudomány szerént" a város utcái mindenekelőtt télen és eső után „egy ideig csak nem járhatatlanok", ezeket a vízelvezető árkokat folyamatosan kell javítani, karbantartani, erre a városnak évről évre több pénzt kell fordítania, így „a város pénztárának kiadásai tetemesen szaporodnak", ezért kérik, hogy a Kanizsa városára „nézve fellebb emeltessék, méltánosnak látván azt" [mármint a helypénzt] ezüst pénzben állapítsák meg, a következő tarifa szerint: 1-ször Minden Tehertől, mellyet egy gyalog Ember vékában vagy hátán a piartzra visz 1 krajtzár 2-szor Gabonával vagy egyéb Teherrel megrakott 2 marhás Szekértől 4 krajtzár 3-szor Hasonló teherrel megrakott 4 marhás szekértől 6 krajtzár 4-szer Vásárra hajtott akár melly időbéli egy darab szarvas marhától, lótól 2 krajtzár 5-ször Egy darab Sertvéstől, Juhtól, vagy Ketskétől 1/2 krajtzár 6-szor A legkissebb Sátortoktól, al hová azon mester Emberek állásaik is, kik portékáikat háton viszik, számláltatnak 3 krajtzár 7-szer Középszerű Sátortól 6 krajtzár 426 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 426 8-szor Egy legnagyobb ponyvás Sátortól 15 krajtzár 9-szer A kalmárnak tulajdon költségén épűltt egy deszka Sátortól minden Országos Vásár alkalmával 30 krajtzár a'' piartzi helyért Váltó Czédulában fizettessen a Nemtelenek által. 10-szer A'' Várostól használás végett költsönzött, ''s meghitelyesitett köbölért minden mérő gabona mérésétől 2/5 krajtzár A vármegye elfogadta a kanizsaiak kérését, és így módosította az árszabást. A kereskedelemmel, vásárokkal szorosan összefügg a szállítás, fuvarozás, hiszen enélkül nincsen távolsági kereskedelem. 1838-ban egy hosszabb idő óta tapasztalt visszaéléssorozat borzolta fel a nagykanizsai kereskedők hangulatát, a bajt azonban a város magisztrátusa illetékesség hiányában nem tudta orvosolni. Ugyanis a szállított ömlesztett, vagy folyékony halmazállapotú áru viszonylag hamar elhagyta a mezőváros igazgatási határát, ahol a városi tanács illetékessége is megszűnt. Ezért a kereskedők — a városi tanács egyetértésével — a vármegye közgyűléséhez fordultak, hogy akadályozzák meg a gabona, olaj, bor és pálinkaszállításoknál a „fuvarosok által gyakorolni szokott nevezetes csalfaságok"- at. A „csalfaság" az volt, hogy a fuvarosok előre kérték az egész fuvarbért, s útközben — vigyázva arra, hogy elhagyják a mezőváros igazgatási területét — a felrakott gabona egy részét ellopták. Hogy a hiány ne tűnjön fel, a fent maradt gabonát meleg vízzel meglocsolták, vagy egy részét megáztatták, hogy megdagadjon. Ugyancsak meglopták a bort és a pálinkát is, itt a lopott mennyiség pótlása kézenfekvő volt: a szeszesital helyett vizet öntöttek a hordókba. A vármegye mást nem tehetett, mint hogy minden járásban kihirdette határozatát: ha ilyen csalfaság bizonyítást nyer, akkor az okozott kár megtérítésén felül további súlyos büntetésre is számíthatnak az elkövetők.''28 5. Tűzesetek, tűzvédelem Nagykanizsán a 19. század első felében is többször ütötte fel a fejét a zsarátnok, a tűzi veszedelem. Hiába próbálták a konyhai biztosok tisztük szerint elejét venni a veszélynek, hiába készítettek jelentéseket, melynek nyomán történtek — igaz néha immel-ámmal — megelőző intézkedések, az éghető anyagból készült házak és a gyúlékony tetők ellen csak egy védekezés volt: más anyagból kellett készíteni házfalat, födémet, s kémény kellett a cserépzsindelytetős házakba. Ez a védekezési lehetőség a későbbiekben állandóan visszatérő követelményként sokszor elhangzik. Igaz, hogy tűzeset után egy ház a zsúpfedelű, sövényfalú házak korában viszonylag hamar újjáépíthető volt, de a tűzben elhamvadt a vagyon, s ez majdnem minden esetben koldusbotra juttatta a károsultakat. A tűz után a szerencsétleneknek természetesen alig maradt valamijük, ha maradt egyáltalán, és természetesen az adójukat sem tudták befizetni.129 A tűzoltással kapcsolatos terhek nagy részét az ekkor legszervezettebb testületek, a céhek viselték. Szigorú szabályok kötelezték őket a tűzmegelőzésre, a tűzvédelemre, s ha fellobbant a vörös kakas, az oltásra. 1804-ben céhenként állapították meg, hogy melyik céhnek veszélyhelyzet esetén mi a teendője. 130 Kanizsán, ahogy ez idő tájt más városokban is, gyakran volt feladatuk. 1803-ban Kiskanizsán egy bádogos a templom tornyának tetejét burkolta, s vigyázatlanságával tüzet okozott, a templom tornya leégett, melynek helyreállítását a városi téglaszínből ingyen kapott kétezer téglával kezdték meg. A magisztrátus drákói szigorával büntetésképpen törölte a bádogost a purgerek sorából, valamint három napi kenyéren és vízen töltendő elzárásra ítélték, figyelmeztetve, ha hasonló eset fordul elő, kiutasítják Kanizsa területéről.131 1807. pünkösd [május] havának 13. napján reggel „kilenczed fél órakor" a Piac utcában Szandveber András rézműves házánál tűz támadt, „melly minden gyors Iparkodásnak, és védelmezésnek ellenében is az akkoron lévő Nagy szélvész miatt 5. szalma fedelű házakat el emésztett". A városi tanács a tűzesetet követő napon, 14-én rendkívüli tanácsülést rendelt el, melynek egyetlen napirendi pontja a tűz keletkezésének „ki nyomozása" volt. Vélhetően minden tűzeset után lefolytatták ezt a vizsgálatot. Berendelték a házi cselédeket, a szomszédokat, „kiknek a Tűznek eredetéről Tudományuk vagyon", és mindnyájukat tanúként hallgatták ki, vallomásukat néhány sorban jegyzőkönyvezték, végül ítéletet hoztak. A városi tanács e tevékenysége egyszerre volt jogszolgáltatási és igazgatási tevékenység; egyfelől azért, mert a tanúvallomásokból megállapították a felelőst, akit elmarasztaltak, másfelől azért, mert leszűrve a tanulságokat, megpróbálták a kor színvonalán megkövetelhető városrendezési, építésügyi szabályok alkotásával és azok többé-kevésbé sikeres betartatásával elejét venni a hasonló eseteknek. Az 1807. évi tűzvész első tanúja, Bránits József kocsis azt vallotta, hogy gazdája parancsára reggel hat órakor a ház előtt elhajtott, és azt látta, hogy hátul a kis konyhában, ahol a német szabó lakott, szapultak, és nagy tűzet látott a tűzhelyen. A második tanú a házigazda szolgája Szupantsits [?] Anna volt, aki azt vallotta, hogy fél órával a gyulladás előtt még a padláson volt, és akkor semmiféle veszedelmet nem érzékelt. A harmadik tanú özvegy Sándor Pálné Gáál Éva, a felső szomszéd szolgája Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 427 azt vallotta, hogy a nagy füstöt látva kiszaladt az udvarra, de akkor már a hátsó kis konyha kéményéből felcsaptak a lángok. A negyedik beszólított tanú, Habrecht Ignác kötélgyártó a háztól nem messze dolgozott, szintén azt vallotta, hogy a füst és a láng a hátsó kéményből csapott ki. Az ötödik tanú, Rosenheim Mátyás a házigazda legénye anynyit mondott, hogy 7 óra tájban a konyhában lévén látta, hogy a kis konyhában nagy tűz volt rakva. A hatodik tanú, Fülöpp Antal a „háznál lakozó Kémény söprő" annyit közölt, hogy amikor a tüzet észlelve kiszaladt a szobából, a kis konyha ajtaját zárva találta, „és utóbb bé tekintvén a Tüz helyre, azon semmi Tüzet sem látott." Hetedikként Kamper Józsefnét hallgatták meg, aki a tűz kitörése előtt elment a ház mellett, az utcáról látta, hogy a kis konyhában tűz volt rakva, 7-8 darab fa is éghetett a tűzhelyen. Ezután kérdezték meg a ház tulajdonosát, de ő nem volt az adott időben otthon, így tűz sem lehetett a házában. Hátul zsellérjének, Fuchs Józsefnek a felesége párolt, és ezért rakott tüzet. A háztulajdonos felesége a szobában volt, és csak akkorjött ki, amikor a ház fedele már lángolt. Utoljára az alsó szomszéd vallomását vették fel; Milhoffer Sándor a vele lakó vejével és Boa György bognár- mesterrel együtt a tűzvész kitörésének idején a kocsiszínben voltak, s azt látták, hogy a füst és a láng a két kémény között csapott ki. A némileg ellentmondó vallomások felvétele után következett a helyszíni szemle. Ennek során leírták, hogy mit láttak az épületmaradványon. A helyszíni szemle jegyzőkönyvét azzal fejezték be, hogy „igy a Tüz Gyulladásának valóságos eredete ki nem sülne", tehát az okot egyértelműen nem sikerült feltárni. Ám „tekéntvén még is, hogy Fuchs Józsefné a szappulásnál rakott nagyobb Tűz által, ha szinte a veszedelmet nem is okozta, gondatlansága, és némi képpen reá valosodott gyanú miatt mindenkor bűnös volna" — írják a jegyzőkönyvben, van tehát tettes, akit gondatlansága miatt elmarasztaltak. Ezután következett az ítélet: négy nap áristom kenyéren és vízen. Az esetet követően felszólították az utca módosabb gazdáit, hogy szalmafedelű házuk födémét alakíttassák át, s lehetőleg ilyen födémmel már senki ne építkezzen. Végül pedig következett a kárbecslés. Hat háztulajdonost és négy zsellért ért kár, öszszesen 19 600 forint értékben. Szandveber András portáján, ahol a tűz keletkezett, a telkén lévő minden épülete leégett, 2000 forintra becsülte a kárát. Ugyanennyit vélelmezett egy másik károsult, Horváth György is. Ugyancsak minden épülete leégett a tanúként is meghallgatott Milhoffer Sándornak, ő 6210 forintnyi kárról beszélt, az ugyanígy járt nemes Lászlói György kára 1000 forintra rúgott. A szintén tanúként beidézett Sándor Pálné is károsult, kamrája és istállója égett le, 350 forintnyi értékben. Ferber Ferencnek két háza, két kamrája, istállója, sokféle portékája lett a lángok martaléka, kára hatalmas összeg, 7530 forint volt. Végül négy zsellért soroltak fel, itt csak a kár összege szerepelt: Sarnoczi György 200, Varróné 100, Saxel zsidó 150 és Szente Imre 60 forintos kárt vallott be.132 A század első évtizedében sok tűzeset volt, ezeknek mindig utcasorok estek áldozatul.133 A városi téglagyár, ahol ekkor ezer téglát 15 forintért adtak, lassan már nem győzte a károsultak téglaigényeinek kielégítését, ezért 1807-ben elhatározták, hogy egy Feldbrandot,"4 egy mezei téglaégetőt állítanak fel. További lépés volt, hogy 1811-ben bevezették a kéményseprési díjat; a kéményseprő 8 krajcárt szedhetett kéményenként, ezzel a tanács a munkavállalót is érdekeltté kívánta tenni fontos munkájában. 135 Gyakran hozott a tanácsülés határozatot arról, hogy kevésbé éghető anyagból kell a házakat építeni, a gyúlékony tetőket fel kell számolni — pl. 1826-ban —, de átütő sikert nem értek el, elsősorban egyes kevésbé módos háztulajdonosok anyagi lehetőségei miatt. 1833-ban odáig jutottak, hogy az utcai pipázást is megtiltották, illetve este tíz óra után már senki sem járhatott az utcákon. Akik megszegték ezeket a rendelkezéseket, és az éjjeliőrök, a hajdúk, esetleg az uradalom emberei elfogták őket, rövid úton áristomra, majd ezt követően pénzbüntetésre ítélték a vétkeseket. Ezekkel az öszszegekkel mindig a város „tűzi cassája" lett gazdagabb. 136 1834-ben a város tíz kézi fecskendőt — ahogy akkor mondták: vízi puskát — vett, ezeket utcánként helyezte el; az eszközök felügyeletét, jó karban tartását, tehát „bevethetőségét" az utcában lakó tanácsosokra bízták.137 A következő évben az előző éveknél is nagyobb tűzeseteit szenvedte el a város. Néhány hónap alatt kétszer is felütötte fejét a zsarátnok. A tűz a jelentés szerint ezúttal nem gondatlanságból kerekedett: „Szent György hava 20-án Estvéli 9 óra után Városunkban az ugy nevezett Rétsei utzában bizonyos Kovatsits József Kebelünkbéli Lakosnak pajtája hihető valami gonosz tevő által, a mi azomban a végben vitt szoros vizsgálat után is mind ekkoráig világosságra nem hozattathatott meg gyújtatván, az iszonyú szélvész miatt az előre láthatott nagyobb szerentsétlenség ell távoztatására fordított minden iparkodás, és leg hathatossabb rendelések mellett is 40 ház tulajdonos, és 41 zsellér adózó szerentsétlen Lakos Társainknak." 22170 forintnyi becsült kár keletkezett.138 Az 1835. október 8-án készült kárkimutatás már pontos adatokat tartalmaz. Azért tártjuk hasznosnak a káradatok tételes közlését, mert azon kívül, hogy felsorolja a tűzben megsemmisült dolgokat, információt kaphatunk az ingatlanok hozzávetőleges forgalmi értékéről és az egyes 428 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 428 Sorszám Topográfiai szám Az adózók neve és kára A kár értéke 1835. évi Sor- adója szám ezüst (pengő) forintban 1. 501 Laky József, ház, istálló, 2 ól, 2 ló 400 1,48 2. 502 Tálosi János, ház, istálló, ól, házi eszközök 400 1,48 3. 503 Ats Andrásné, ház, ól, házi eszközök 200 1,48 4. 520 Tollár Ferenc, „4. derékbúi" álló ház, kamra, disznóól, házi eszközök 160 1,48 5. 521 Farkas György obsitos, ház, pajta, kamra 400 0,24 6. 522 Horváth József ház 200 1,48 7. 523 Martinetz Ferencné, ház, 2 istálló, pajta, gabona, búza, 3 tehén 800 6,21 8. 524 Benedek Ferenc, ház, búza és minden eszköze 600 3,26 9. 526 Török István, ház, pajta, istálló, hidas, eszközök 600 4,31 10. 525 Pintér János, 2 ház, istálló, fa, bognár szerszámai 800 3,21 11. 527 Metz József, 2 pajta, ház s ami benne volt 400 9,49 12. 528 Horváth János szűrszabó, ház, pajta, eszközök 320 1,48 13. 531 Pintér János takács, ház, kamra, hidas, szin 400 4,04 14. 532 Kollarits Ferenc, 2 ház, benne 100 frt ára gabona 800 3,07 15. 533 Pukler János, ház, pajta, kamra, hidas 400 2,26 16. 534 Horváth János, ház, pajta, istálló, szekér, 7 akó bor 400 4,36 17. 535 Jákói György, ház, pajta, istálló 400 1,51 18. 589 Szekeres Ferenc, ház, pajta, kamra, istálló, hidas 600 3,55 19. 590 Török Ferenc, ház, pajta, kamra, hidas, mobiliák 400 3.36 20. 591 Vékásy Mihály, új ház, istálló, pajta, kamra 400 2,01 21. 592 Bokor Pál, ház, pajta, kamra, istálló, 3 mázsa zsír 400 1,48 22. 593 Siller János, ház, kamra 300 1,48 23. 594 Pint György, ház s abban mindene 120 1,48 24. 595 Matkonis Antal, ház, kamra, hidas 320 4,14 25. 530 Károly árvák háza 300 1,19 26. 529 Szerdahelyi János, ház, pajta 220 0,39 27. 531 Pap József, ház, pajta, istálló 480 3,16 28. 536 Benedek József, ház 200 3,04 29. 537 Szilvay József, ház, kert 380 3,04 30. 538 Sultzer József, ház, kamra, hidas 300 3,48 31. 539 Kotnyek György, ház, pajta 300 2,13 32. 540 Lajky Györgyné, ház, pajta 300 1,48 33. 541 Tamás Jánosné 300 0,24 34. 542 Kollarits József, ház 300 1,48 35. 605 Rogen Ignác, istálló, pajta, hidas 280 3,19 36. 22(?) Kondor József, ház, pajta, istálló 1 000 2,01 37. 500 Kovatsits József, ház, pajta 300 2,59 38. 521 Molnár József, ház 150 1,50 Összesen 15 030 101,56 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 429 családok vármegyei adójának összegéről is. Az előzetes vizsgálat kárértéke és a tételes összeírás kárértéke tulajdonképpen ugyanannyi, csak az előbbi váltó forintban, az utóbbi pengő (ezüst) forintban van megadva. Az augusztus 2-i tűzben 24 károsult nyújtott be kérelmet adóelengedésre. A kárérték nagyjából ugyanilyen volt, 10390 pengő forintot tett ki. Kimagasló a kárérték Eberlein Jánosnál, akinek pajtája, istállója, akolja, gabonája és szénája veszett oda, nála 1800 forintot tüntettek fel, míg Stelczer Józsefnél a legalacsonyabb a feltüntetett kárérték, 60 forint, neki azonban „csak" a házi eszközei égtek el.''3'' A város tanácsa a vármegyei közgyűléshez fordult, hogy a kár ismeretében mérsékeljék, és arra az esztendőre vagy hosszabb időre mentesítsék a károsultakat az adófizetési kötelezettség alól. A becslés természetesen nem bevallás alapján történt, hanem a károsultak a város által összeállított listáját, melyen a becsült kárérték is fel volt tüntetve, az illetékes főszolgabíró a vármegyei közgyűlés megbízásából ellenőrizte, majd az ő jelentése és javaslatai alapján hozta meg a közgyűlés a döntését. Rajky Zsigmond főszolgabíró jelentésében hangsúlyozta, hogy a „szerentsétlen lakósok tetemes károsodásokat szenvedvén, s'' ezen okból a könnyebbítést méltán meg érdemelvén", s bizonyította a közgyűlés előtt, hogy valóban pokoli lángok pusztítottak a mezővárosban. A határozat az volt, hogy a megye házipénztárába befizetendő vármegyei adót három esztendőre elengedték.140 A tűzvészek után felgyorsultak az intézkedések. Kiskanizsa sem maradhatott oltóeszköz nélkül, ezért 1836-ban Nagykanizsa két régóta használatos lajtos kocsiját kapta meg.141 Ám talán mindennél fontosabb, hogy ekkor alkotta meg Kanizsa — kevés fennmaradt statútumának egyikét — a Tüz oltói Rendszabásokat.142 1835-ben túl nagy volt a kár, és Kanizsa esete nem volt az egyedüli. A kanizsai városbíró kéréssel fordult a vármegyéhez, hogy a tűzvédelemmel kapcsolatos, 1785-ben kiadott helytartótanácsi rendeletet erősítsék meg. Erre valószínűleg azért volt szükség, mert a város tanácsa is látta, hogy az anyagi lehetőségek korlátai miatt saját erejéből nem sokat tehet, de egy érvényes megyei határozatot — annak minden anyagi vonzatával — végre kell hajtani, így a közigazgatásnak mindenképpen meg kell találnia a megoldást. A szabályrendelet rendkívül részletesen, öt és fél oldalon sorolja a feladatokat. Először a kézi fecskendőkről, az előbb már említett, 1834-ben beszerzett „Vizi Puskák"-ról rendelkezik, melynek felelőse, „Feő Kormányozó"-ja a mindenkori első tanácsos, személyzetét a céhmesterek jelölik ki a lakatosok, puskások, asztalosok, kovácsok, kolompárok és rézművesek közül, összesen 33 főt. Természetesen a kijelölt céhek mesterei is ide vannak beosztva. Aztán a második tanácsos vezette csapat következik, a létrákhoz, csáklyákhoz és fejszékhez rendelt 59 fő, akiket az ácsok, füstfaragók, kőművesek, bognárok, csutorások és szűrszabók céhmesterei és az általuk kijelöltek alkotnak. Külön megjegyzi a rendelet, hogy a fejszékhez az ácsokat rendelik. A harmadik tanácsos a „pemetekhez" van beosztva, 22 fős csapatának tagjai a fazekasok és kötelesek mesterei legényeikkel együtt. Vízhordásra a negyedik tanácsos ügyel, a takácsok, csizmadiák, gombkötők, szűcsök és szijjártók céheinek mesterei és legényei, összesen 210 fő. Az őröknek kijelölt 36 tagú egység főkormányozója az ötödik tanácsos és a mellé kijelölt céhmesterek, a személyzetet német szabók, német vargák, kalaposok és szűcsök céhei adják, ezek legényeit pedig vízhordásra alkalmazzák. A házi bútorok kihordása a következő, 44 fős csapat feladata, a hatodik tanácsos és a kádárok, fésűsök, magyar vargák, magyar szabók céhének mesterei vezetésével, akiknek legényei szintén vízhordásra vannak kirendelve. Végül a borbélyok feladatai következnek, akiknek kötelességük segédjeikkel minden „szerentsétlen helyen meg jelenni", pamuttal, kötszerrel és egyéb sebészi szerekkel a „megsebesítetteket, vagy akár minő testi veszélbe esetteket azonnal pártul fogván azokon tehetségek szerént segíthessenek." A továbbiakban a céhek tagjainak és mestereinek kötelességét részletezi a szabályrendelet. Legelőször is kötelességükké teszi, hogy aki tűzi veszedelemre felhívó „lármát" észlel, minden képessége, tudása szerint, tehát „és tőle kitelhető képpen a szerentsétlen ember társát oltalmazza", továbbá hangsúlyozza, hogy mindenkinek kötelessége a „Feő Kormányozónak rendelését és parantsát" teljesíteni. A céhek mestereinek ebből következően szigorú kötelességük, hogy mestertársaikra és a legényekre ügyeljenek, tevékenységüket figyeljék, s kötelességük továbbá, hogy akik nem jelennek meg az oltásnál, azokat feljelentsék a város tanácsánál — ezúttal mint bíróságnál. Amennyiben az elmaradás okát hitelt érdemlően nem tudják igazolni, a mestereknek 5, a legényeknek 2 ezüst forint büntetést kell fizetniük. Ugyanúgy megbüntetik azokat is, akik a veszély teljes elhárításáig nem dolgoznak rendesen, vagy magukat kivonják a kötelezettség alól. A bírság összegének a fele az illető céh ládájába, másik fele pedig a város tűzi kasszájába folyik be. A szabályrendelet külön hangsúlyt helyez arra, hogy mindenki tisztában legyen feladataival, kötelességeivel. A tűzvédelem e hatályos rendszabályait a céhek gyűlésén minden alkalommal fel kellett olvasni, a kétséges dolgokat meg kell magyarázni, hogy semmi félreértés vagy kétség ne maradjon az egyes céhtagokban. Azt is hangsúlyozták, hogy új legény érkezésekor ő is azonnal is430 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 430 merje meg a kötelességeit, és ne tudja kimenteni magát a felelősség alól azzal, hogy nem ismerte a rendelkezéseket. Az oltási és mentési munkálatok során szinte mindig kárt szenvedett az illető ruhája. Miután a legények pályájuk kezdetén egyáltalán nem rendelkeztek bőséges ruhatárral, szűkös lehetőségeik visszatartó erőt jelenthettek a tűzoltásoknál. Ezért külön rendelkeztek arról is, hogy amennyiben az oltás során a legények ruházata kárt szenvedne, a céheknek — legalábbis részben — meg kell térítenie. Ezt az összeget a céhek pénztára biztosította. A céhekjövedelmük egy részét tagjaik esetleges kórházi kezelésére, másik részét a „maga szükségeire", tehát a működésre, esetlegesen további segélyezés biztosítására fordították. A szabályrendelet szerint képezni kellett egy elkülönítendő harmadik részt, mely „azon legények káraiknak kipótlására fordéttassék", akik a tűz oltásában kárt szenvedtek, s „nem pedig ebédekre, vatsorákra vagy egyébb tobzódásokra". Bár a tűzvédelem terheit tagadhatatlanul jórészt a legszervezettebb testületek, a céhek viselték, a terhekből a nem iparos embereknek, tehát a céhen kívülieknek is ugyanolyan módon ki kellett venniük a részüket. Őket — mint a testületen kívülieket — természetesen nem a céhek megnevezett mesterei, hanem a városi tanácsosok felügyelték, az ő irányításuk alá kerültek. A tanácsosoknak kellett - lévén utcabéliek, és így ismerték a polgárt — a kötelességük teljesítésében őket felügyelni, a kötelességmulasztókat pedig számon kérni, s a tűz eloltását követő napon a bíróságnak bejelenteni. Itt is ugyanolyan büntetést szabtak ki, mint a céhek tagjainak esetében. A szabályrendelet név szerint felsorolja, hogy ezeket a személyeket melyik csoportba osztották be, és mi a feladatuk. Ezáltal jelentősen megnőtt az egyes csapatok létszáma. Nagy-, illetve Kiskanizsáról egyaránt kerültek lakosok valamennyi egységbe. A vízi puskák kezeléséhez a vízhordó kocsikba „lovaikat béfogni tartoznak" Nagykanizsáról 18, Kiskanizsáról 21 személy. A kézi fecskendősök mellé gyalogmunkásoknak Nagykanizsáról és Kiskanizsáról egyaránt 25-25 személyt osztottak be. A létrák, csáklyák és fejszék mellé Nagykanizsáról 18, Kiskanizsáról 26, a „pemetek" mellé Nagykanizsáról 47, Kiskanizsáról 87 személyt rendeltek, továbbá megjegyezték, hogy ide „rendeltetnek az Izraeliták is, kiknek neveit az ő Elöljáróik a Feő Kormányozónak beadni tartoznak." A bútorokat kihordok és az értékekre felvigyázók között Nagykanizsáról 22, Kiskanizsáról 19 személyt említ az idézett szabályrendelet, meghagyva az őrök kötelességéül, hogy minden oldalról zárják el az odavezető utcát vagy utcákat, hogy a fosztogatást, lopást megakadályozzák, e záron senkit át nem engedhetnek, kivéve, ha valaki tűzoltó eszközt visz. Az őröknek folyamatosan ott kellett állni a kihordott bútorok mellett mindaddig, míg a bútorokat vissza nem hordták, vagy leégett ház esetén valahová, biztonságos helyre nem szállították. Folyamatosan őrizniük kellett a megmentett értékeket, míg a tulajdonosok, akik többnyire a mentésben vagy az oltásnál szintén el voltak foglalva, érte nem mennek, és a kimentett vagy megmaradt javaikat biztonságba nem helyezték. Nagykanizsáról 14, Kiskanizsáról 22 személyt sorolt fel a szabályzat, akiket ebbe az egységbe osztottak be. A céhekhez nem tartozók az „A1 Kormányozók"- on, az esküdtjeiken keresztül voltak kötelesek a kapcsolatot tartani. Aki nem teljesítette a feladatát, szigorúan megbüntették: „ha valamellik közüllök nyakasságával ezen rendet fel bontani vagy gátolni akarná, köteleztetik a Feő Kormányozó az ollant Körökből ki tiltani, és a jövő napon a Bíróságnak Ítélete alá bejelenteni." A tűzvédelemmel kapcsolatos szabályrendelet alkotói gondoltak arra is, hogy a céhek mestereit, a fő-, illetve alkormányozókat esetleg elszólítja a városból hivatali kötelességük, adott esetben huzamosabb ideig. Távollétük idejére ki kellett jelölniük azokat a személyeket, akik őket helyettesítették, a helyetteseket fel kellett készíteniük feladataikra, vagyis a hierarchikus rendszer ez esetben is problémamentesen működött. Bármennyire is gondos volt a tervezés, akadtak olyan személyek, akiket a rendelet nem említett meg személy szerint. Ők bármelyik csapathoz, „kormányozáshoz" csatlakozhatnak, legyen az mesterember vagy bármelyik városlakó. Az ő helyüket, beosztásukat előre nem lehetett meghatározni, de a tűz oltásban részt kellett venniük az előbb ismertetett feladatok, szabályok szerint, az esetleges szankciók rájuk is vonatkoztak. Az eredeti szabályrendelet a beosztást névre szólóan rendelte el, ám betegség, haláleset, öregség, továbbá a tanácsosok személyében bekövetkezett változás mindig módosíthatja a személyre szóló beosztást. Ezért a szabályrendelet végén kitérnek arra, hogy ezt a rendeletet minden tisztújításkor meg kell újítani, az esetleges személy szerinti változtatásokat át kell vezetni a szabályrendeleten. A személyi állománynak ez az évenkénti, kötelezően végrehajtott „karbantartása" így saját korában naprakész listát eredményezett. £ záró rendelkezés szerint az oltás helyszínén szekérrel, vízipuskával, létrával, fejszével vagy egyéb más oltó eszközzel „a szerentsétlen helyen első megjelenik, jutalmául egy Koronás tallér néki meg rendeltetik". A város monográfusa, a később elégett jegyzőkönyveket is olvasó Barbarits Lajos a 19. század eleji Nagykanizsáról elmondja, hogy a legfélelmetesebbek a sáros időszakban kitört tüzek voltak, „mert a feneketlen kanizsai kátyúban szekerével, állatával senki sem igyekezett segítséget vinni a tűzoltásHalász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 431 hoz, hacsak nem volt a veszedelemben közvetlenül érdekelve. Ezért nagy jutalmat tűzött ki a város: 1 forintjárt az első lajt vízért, 1 forint a kis fecskendőért és 2 forint volt a jutalma annak, aki a nagyfecskendőt a veszély helyére szállította.''"''13 Ugyanez a jutalomösszeg él tovább, sőt nyer megerősítést a korszakunkban, s ezáltal válik folyamatossá mint ösztönző eszköz. Bármennyire is vigyáztak a mezővárosokban, kiváltképpen Nagykanizsán, a vörös kakas ismételten felütötte fejét. Az 1840. évi vizsgálathoz készített iratok között maradt fenn Somogyi János nagykanizsai aljegyző által készített dátum nélküli összeállítás, amely felsorolja azokat a kanizsai lakosokat, akiknek háza a legutolsó tűzeset során porrá égett. 41 nevet, minden valószínűség szerint kanizsai polgárt sorol fel a szomorú lista, melynek végén az áll, hogy „Ezeken kívül vágynák 41 zsöllérik"; ez a tűzben károsult s név szerint fel nem sorolt további 41 károsultat jelentheti, így a felsorolás összesen 82 háztartás porig égéséről tudósít. Zala Vármegye Kisgyűlése 1840. március 9-i határozatával a vármegyei közgyűlés három fős bizottságot küldött ki, melynek tagjai Koppány Ferenc táblabíró, Rumy Károly főszolgabíró és Tóth Antal megyei mérnök144 voltak, s alapos vizsgálat alá vették a városban kialakult helyzetet. A jelentésükhöz csatolt közgyűlési iratokban maradtak fenn — Somogyi aljegyző előbb idézett jelentésén kívül — a korombírók, vagy más néven konyhavizsgálók jelentései, mintegy teljes képet adva a korabeli állapotokról. Hogy milyen egy ilyen vizitáció, azt a vizsgálatot végrehajtó tanácsosoknak a városi tanácshoz benyújtott, illetve a tanácsnak a bizottsághoz eredetiben továbbküldött jelentéseiből tudjuk. Az 1840. március 2 7-én tartott városi tanácsülés — vélhetően a vármegye által kiküldött háromtagú bizottság utasítására — megbízta a négy városi tanácsost, hogy vizsgálják meg a még meglévő tűzveszélyes, zsúpos házakat. A négy tanácsos kiment a kijelölt utcába, ahol Eberlein János, Rothman Ferenc, Rózsa József, Markovits Ferenc és Imrei Ferenc századosok mint meghívottak csatlakoztak hozzájuk, és az utcában található valamennyi, szám szerint 35 zsúpfedeles házat megtekintették. Ezután egyoldalas jegyzőkönyvben rögzítették a tapasztaltakat, melyet mind a négy városi tanácsos saját kezűleg aláírt. A századosok aláírásai nem szerepelnek a jelentésen. A jelentés szerint két házat soroltak a legveszedelmesebb kategóriába, ezek már düledezőfélben voltak,145 két másik házat azért marasztaltak el, mert a sertésól az utcára keresztben feküdt146 (értelmezésünk szerint a sertésól úgy állt, hogy veszély esetén a házból kivezető menekülési útvonalat zárta el). Szomszédját, „hol szinte Hlyen akol a házzal egy fedél alatt az udvarán végig fekszik,''"" ugyancsak elmarasztalták a zsúfoltságért, mert zsúpos házához hidasa és kamrája „szorossan oda ragasztva vagyon","" továbbá megjegyezték azt is, hogy az egyik kifogásolt ház tulajdonosának felesége sütő kofa. Hozzátették, hogy mindkét ház tulajdonosai vagyonosak, tehát nem okozna nekik gondot a födém cserépre cserélése és a kémény építése. 1840. március 26-án Kiskanizsán 13 ingatlantulajdonos portáját írta össze Háry István, mivel „konyhájuk rosszul találtatott", zsúpos házaikban a „kementzéjek pedig magos Tűzhelyre vagyon emelve, a mely által az Tűz könyen ki adhatja magát". Szokol János tanácsosnak szerencsésebb (gondosabb?) volt a körzete. Szokol maga mellé véve két századost, bejárta az utcáját, minden konyhát megtekintettek, és csak négy kifogásolni valót találtak. Mijei János házát is veszedelmesnek találták, a konyhája csak egy öl magas volt; Polai Ferencnek jó karban volt a háza, „hanem a kon[y]hája igen föll vagyon töltve és veszedelmes"; özvegy Bentse Ferencné házát is veszedelmesnek találták, kiemelve, hogy nincs pitvara, míg Lulák György a konyháját nem tartotta tisztán, ezért „a szerentsétlenség" hamar megg eshetik." Április 19-án Kiskanizsa Ola utcáját vizsgálta meg Davidovits György tanácsos Véber György és Davidovits József századosokkal. Ők három háztulajdonos149 nevét jelentették bejelentésük csak a nevek felsorolására terjed ki. Ugyancsak felsorolást kapunk az április 13-i kiskanizsai Rác utcai vizitációról is, ahol Háry János tanácsos hat ház állapotát kifogásolta.150 Április 8-án Redl Leopold városi tanácsos végezte el a vizsgálatot Tuboly Ferenc, Turkovits György és Horváth Mihály tanácsos társaságában. A jelentésen Redl aláírása található, tehát ő volt a Sopron utcai ellenőrök vezetője. A bizottság 27 problematikus esetet talált. A „háza veszedelmes" megjegyzést kapta 11 tulajdonos,151 és dűlőfélben volt további két meglátogatott ház152. A többinél hosszabb bejegyzés található, így pl. „hosszú épület, szalma födélre,a'' melly már a legnagyobb pusztuló félben vagyon" (Prager Boldizsár háza), „szinte félelmes szalmafedeles ház, az egymásra épített több épület miatt" (Szörtsök Pál tulajdona), mellette „ez is szalmafödeles" megjegyzés (Csány molnár), de kifogás alá esett a T[ekintetes], M[él]t[ósá]gos Uraság tulajdonában lévő épület is: „mészárszéki lakásnál, és annak végébe épültt veszedelmes zsuppos romladozott Épületek, a hol ha szerentsétlen tüz támadna, onnét semmit se kivinni, sem pedig megmenekedni nem lehetne." Egy tőle nem messze álló épület tulajdonosának (Kreuter Józsefnek) a „háza szinte félős, a'' szalma fedele miatt, és annak udvarában rakásra épített épületek miatt." Majd egy érdekes bejegyzés következik: „Takáts István Úr is felelős, — De tiszteltt Takáts Úr azt ezen nyárban elhányatni és újonnan fel építem fogja." A további kifogások között szerepel a „szalma fede432 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 432 les épület",153 az „egymásra épített épület",154 „ámbár kéményre vagyon is építve háza, de a szalma fedél miatt féltős",155 végül egy lesújtó vélemény: „ennek egész háza döllödöző állapotban lévén, és ollyas hitván épületet, mid ezek a tüz miatt igen féltősek."156 A kisgyűlés által kiküldött három fős bizottság április 14-én kelt jelentésében a város tanácsával egyetértésben fogalmazta meg javaslatait, melyeket a két héttel később, április 27-én tartott vármegyei közgyűlés tárgyalt. Elsősorban az épületek állagával kapcsolatosan határoztak. Ettől kezdve sem Nagykanizsán, sem Kiskanizsán nem volt szabad sövényből talpakra vagy boronából házat építeni, szalma vagy nádtetővel fedni, kizárólag téglából és cseréptetővel készülhetett az építmény, ha erre az építtető anyagilag nem képes, akkor legalább mórból és deszkatetővel. Konyhát csak kéménnyel volt szabad építeni, a régi füstös konyhás házakat fel kellett számolni. Minden építkezőnek be kell jelentenie, hogy milyen anyagból és hogyan kíván építkezni. A város tanácsa részéről javasolták, s a háromtagú bizottság ki is nevezett egy Biztosságot.157 Az építkezőnek kötelessége volt tartania magát a szabályokhoz. A Biztosság az uradalom képviselőjével egyetértésben engedélyezte az építkezést. Megvizsgálták azt is, hogy a telken hogyan fog az épület elhelyezkedni, s ha nem volt tűzbiztonsági szempontból megfelelő, akkor az épület helyét is a Biztosság jelölte ki. Ha ezeket a szabályokat az építtető nem tartotta be, az építést nemcsak a város, hanem a vármegye által kiküldött biztosság sem engedélyezte.158 Ugyanakkor az utcák állapotára is figyelni kellett: megfelelő szélességűek legyenek, a szűk hely ne akadályozza a mentést. Rendkívül szűk utcák voltak, kiváltképp Kiskanizsán, ugyanis a háztulajdonosok, hogy növeljék telkeik nagyságát, rendre odébb rakták a kerítéseket. Eredményeképpen „az utzák annyira el szükíttetnek, hogy a ki törő tűzi vészéi alkalmával azokban a szekerek nem hogy meg nem fordulhatnak, de még két szekér sem mehet el egymás mellett, és így a ki törő tűzi vészéi alkalmával nem csak a vizet hordó szekerek, de magok a lakósok is a segedelem nyujtástul akadáloztatnak". A Biztosság tehát mást nem tehetett, mint kitűzte a kerítések vonalát, és ettől nem lehetett eltérés. A következő javaslat a nagyon rossz épületek kémény nélküli füstös konyháinak megszüntetése volt. A biztosság végigjárva valamennyi utcát, „szemes meg tekéntésünk után" azt javasolták, hogy a füstös konyhás épületeket bontassák le. Ezek az épületek olyan rossz karban vannak, hogy „azoknak oldalain a szél is ki, ''s béjár", ráadásul annyira szűkek, hogy abban két ember alig tud megfordulni. Már a konyhák puszta megtekintése is rettegést okozott a Biztosság tagjainak, mert szeles időben az ilyen állapotú építmények könnyen lángra kaphatnak, s mindkét várost a végső pusztulás fenyegeti. Ezért úgy határoztak, hogy miután itt javításról nem lehet szó, és ezek a házak amúgy sem érnek 15—20 forintnál többet, a Biztosság javasolja felügyelet melletti azonnali lebontásukat. A tűzveszélyt kiváltó okok sorában a zsúfoltság következett. Az egyes telkeken tapasztalható zsúfoltságnak, a sok épületnek az volt az oka, hogy a családok gyermekei jórészt az apai háznál maradtak, s nagykorúak lévén ott építkeztek, nemegyszer több generáció számára, ugyanakkor azonos generációk esetében több testvérnek is egy telken álltak a lakó- és gazdasági épületei. Ezek a telkek már annyira beépültek, hogy oda szekérrel bemenni, tehát oltani vagy menteni lehetetlenség volt. Kiskanizsán például „egy udvarban el szórva öt házat, és ugyan annyi istállót szemléltünk", írják a jelentésben, felhíva a figyelmet arra, hogy ez a nemegyszer egymáshoz hozzáépített, vagy egymás szoros közelségében álló épületsor elősegíti a tűz elharapózását. Ezért elrendelték, hogy a továbbiakban egy udvarban egy háznál több nem lehet; ha több örökös lenne egy családban, csak egyikük maradjon az apai házban, a többi örököst kötelezzék arra, hogy máshol építkezzen. Azt azonban a Biztosságnak is el kellett ismernie, hogy ez a javaslatuk csak lassan fog érvényre jutni, mert „szemes meg tekéntésük után tapasztalhatták", hogy Nagykanizsán is sok még a talpas, sövényből, kéményes konyha nélkül készült, zsuppos ház, még „a becsesebb házak között is". Elrendelték viszont, hogy a legrosszabb épületeket mindenképpen javítsák ki, s a legsürgősebb javítások határidejéül a következő év Szent Mihály napját tűzték ki. Az újonnan kinevezendő Biztosságnak kell meghatároznia, hogy ezt kik tegyék meg mielőbb. Ehhez építőanyagra, téglára és cserép zsindelyre van szükség, mégpedig nagyobb menynyiségben. Ezt a kanizsai tégla-gyáraknak kell előállítaniuk, s a városi tanács, valamint a századosság is úgy nyilatkozott, hogy az újonnan építkezőknek is, a határozat szövege szerint a házukat „újjabb alakba helyeztetendő házak tulajdonosainak" is olyan áron fogják adni a téglát és zsindelyt, amennyibe a városnak ez kerül, mai szóhasználattal önköltségi áron. Aki nem tudná azonnal kifizetni az építőanyag árát, az részletfizetéssel is hozzájuthat a téglához és zsindelyhez: "a tehetetlenebb gazddáktól a Tégla és cserép sindel árának részenkénti, és pedig hoszabb határ idők alatt leendő megfizetését is elfogadni" köteles a téglagyár. Továbbá, ha van a városnak pénze, melyet kamatra ki tud helyezni, annak jövedelmét ezeknek a kényszerítve építkezőknek a segélyezésére kell felhasználni. Az 1811. évi kontraktus 16. pontja szabályozta a téglaégetést úgy, hogy a város téglát égethet, de azt idegeneknek nem adhatja el, tehát vállalkozásba nem kezdhet ezzel a 18. század közepétől folyamaHalász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 433 tosan meglévő jussával. Azzal, hogy a város „önköltségen" adta a téglát és a zsindelyt a rászorulóknak, a saját nyereségéről mondott le; a tégla árának meghatározását ugyanis a kontraktus nem szabályozta, tehát az égetett építőanyag városi lakosoknak való értékesítése a város egyik fontos bevételi forrása volt. Ugyanakkor az uradalomnak sem volt érdeke, hogy további téglagyárat létesítsenek a kontraktusbeli kondíciókkal Nagykanizsán, a város ilyen irányú kérelmét a herceg már többször elutasította. Ekkora építőanyag-szükségletet a város két téglagyára azonban nem volt képes kielégíteni, ezért ismét felmerült a harmadik téglagyár létesítésének gondolata. Ez ügyben a vármegyei közgyűlés támogatásával egy kétoldalas levélben ismét a kegyúrhoz fordultak, s rámutattak, hogy e téglagyárak nem a haszonszerzés miatt létesülnének, Kiskanizsán különösen szükség lenne rá, mert ilyen létesítmény még nincs."'' Az 1841. augusztus 9-én megtartott közgyűlésen Inkey János királyi kamarás, aki a Biztosság elnöke lett, azzal a kéréssel fordult a vármegye közgyűléséhez, hogy „hathatósan" utasítsa a városi tanácsot az intézkedések megtételére. Inkey azt panaszolja, hogy a városi tanács az intézkedéseket a „vármegye gondoskodását maga hanyagsága által mintegy sikertelenné tenni törekedik."1''''0 Nem tudjuk mi volt az oka Inkey sürgetésének, de a vármegye járási főszolgabírón keresztül történő felszólításának nem volt foganatja. Az is lehet, hogy Inkey csak lassúnak tartotta a bő másfél évvel korábban kiküldött háromfős bizottság javaslatában foglaltak végrehajtását. Az 1841. november 8-i közgyűlésen újra tárgyalták az ügyet, ahol Inkey, mint „a Kanisai városban kiütni szokott gyakori tűzi veszély meg gátlására ki rendelt Választmány Elnöké"-t beszámoltatták az eddigi eredményekről. Inkey itt tulajdonképpen a már ismertetett nyolcoldalas, az uradalom képviselőjének és a város tanácsának „hozzá járulásával tartott ülésében hozott végzéseket magában foglaló Jegyző Könyvet" ismertette. A jegyzőkönyvnek elsősorban a vármegye szempontjából érdemleges néhány pontjához megjegyzéseket fűztek, de a határozatokat tulajdonképpen változtatás nélkül helyben hagyták.161 Úgy tűnik, hogy a házakkal, kertekkel, kerítésekkel és egyéb rendelkezésekkel a tűzvédelmet, egyszersmind a városrendezés legfontosabb teendőivel is összekapcsolták. A közgyűlésen egyetértés alakult ki az eddigi intézkedések helyességét illetően, valamint az építkezések, a kerítések építésének bejelentési kötelezettségét, továbbá az ismertetett rendszabályhoz való alkalmazkodás 1842. június 1-i határidejét illetően is; abban sem volt ellenvetés, hogy a megjelölt határidő után már büntethet a választmány. Elrendelték a Soproni utcában lévő tó lecsapolását. Ez már városrendezési kérdés ugyanúgy, mint a jelentés következő pontja is, amelyben az utcák rendezését írják elő; „mivel az utzáknak csinossan ''s tisztán tartozásával főképpen ön családaik ''s lakó társaik kényelmét, és egésségbeli joliétöket eszközlendik, azért a Város uttzairól minden rondaságokat eltakarittatván, ''s ollyanok okozását szigorúan eltil[t]ván, mindazon csatornyákat is, mellyek a'' rondaságoknak udvarokból való kivezetésére szolgálnak a'' választmány megállapittása szerént czélszerűen készíttessenek vagy igazizttassanak el."U2 Az udvarokból, a mészárszékből, sőt a városi és megyei középületekből is kifolyt az utcákra a szennyvíz, a trágyáié, hihetetlen bűzt árasztott, s mindez egyáltalán nem vált díszére a városnak: „Minthogy pedig nem csak a'' kellemetlen bűz hanem a'' rondaság látásátból származó undorodás által is az egésség leginkább veszélyeztethetik",163 a főszolgabírónak még a téli fagyok vége előtt sürgős intézkedéseket kell tenni: a vágóhidat olyan helyen állíttassa fel, hogy az abból kifolyó szennyvíz ne szennyezze sem az utat, sem a járdát. A sok feladat elvégzésének elősegítésére felkérték a kegyurat, Batthyány Fülöp herceget is. Ugyanilyen célból az épületektől távolabb kellett felállítani az olajütő malmot is.161 Végül javasolták a város pontos felmérését, „uttzai éjjeli Lámpások" felállítását és ismételten a veszélyes épületek lebontását. 165 Érdekes egységet képez a tűzvédelemmel kapcsolatos több éves intézkedés-sorozat. Elsősorban az a figyelemre méltó, hogy a Helytartótanács 1785-től egyáltalán nem ügyelt a települések egyik, a szó szoros értelmében „legégetőbb" problémájára, a tűzvédelmet meghagyta helyi hatáskörben, tehát a mezőváros jórészt magára volt hagyva. 1755-től tudunk Nagykanizsán tűzvédelmi rendszabályokról, 166 az 1836. évi ennek korszerűsített változata. Megszületését nemcsak a század első felének gyakori tűzesetei, hanem a beszerzett új eszközök rendszerbe állítása is indokolta. A negyvenes években a tűzvédelem kényszerét összekapcsolták egy olyan intézkedéssorozattal, amelyben már — igaz, kezdetlegesen — a tudatos városrendezés csíráit is fellelhetjük. A telkek kialakítása, a „funduális könyv" (telekkönyv) bevezetése, a kerítések építése, a csatornázás, az utcakép tudatos alakítása mind ennek sorába tartozik, de ide sorolhatjuk az utcák kikövezését is. A város főbb utcáit kőburkolattal kellett ellátni, hogy ezáltal felszámolják az eső utáni áldatlan állapotokat, de segítsék ezzel az esetleges tűzfészkek könnyebb megközelítését is. A megyei mérnök felügyelte a munkákat, és többször jelentette a vármegye közgyűlésének az építkezés állását, vagy az építés során felmerült problémákat, gondokat. A köveket a város telkén kellett kitermelni, és a fuvart is a városnak kellett biztosítania. 167 434 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 6. Az utak, utcák állapota A kereskedelmi utak mellett hadiutak és postautak is behálózták az országot, s a térségen átvezető utak Nagykanizsán találkoztak, s ezért már a vasútépítés előtt is jelentős forgalmi csomópontként jellemezték forrásaink. A mezővárosból északra fekvő Hahót és Zalaegerszeg felé kivezető út kereskedelmi-, posta- és hadiút is egyben, tehát hatalmas terhelésnek van kitéve, de nemcsak az út, hanem a rajta lévő hidak is. Ugyancsak mindhárom rendeltetés forgalmát el kellett viselnie a Csáktornyára, továbbá a Böhönyén át Kaposvárra és az Iharosberény felé vezető útnak is. Valamennyi út kaviccsal volt meghintve,168 ez volt abban az időben az útjavítás, útfenntartás szinte egyetlen eszköze. Ezek az utak néhány mérföldre a várostól elágaztak, súlyos terhelésük tehát elsősorban a város közeli és a város területén húzódó szakaszon jelentkezett. További utak is vezettek ki a városból, de ezek az utak elsősorban kereskedelmi utak voltak. Mindezen túl a város utcáinak a helyi forgalmat is el kellett bírniuk. A század harmadik évtizedére kialakuló úthálózat csomópontjaként Nagykanizsáról Nagyrécse—Galambok—Kiskomárom—Balatonmagyaród— Keszthely—Tapolca—Veszprém irányába vezetett egy 54 025 öl (= 102,5 km) hosszú „Kereskedő és Katona járó Út", amelynek a város erdejétől húzódó kanizsai szakasza agyagos, sáros, igen rossz állapotú ekkor, egy szakasza árkolatlan, s az agyagot kövekkel próbálták járhatóvá tenni. A „felette sáros" Cigány utcától a piaristák kollégiumáig, majd a postaállomásig vezetett az itt már mindkét szélén helyenként téglával árkolt 6 öl szélességű út. A „Házok mellett a Gyalog Út" húzódott, ezt a járdát szintén kirakták téglával, az úttest pedig a Mura folyóból származó kaviccsal „jól meg van hordva".169 A másik fontos jelentős forgalmú út a Letenye felé, Csáktornya irányába kivezető kereskedő és hadi út volt, teljes hosszúsága a célállomásig 27 187 öl ( = 51,6 km).170 Dél felé az Eszék, észak felé pedig a Bécs felé vezető, szintén jelentős kereskedelmi forgalommal terhelt utak vezettek ki a mezővárosból, tulajdonképpen Nagykanizsa az Eszék—Bécs közti kereskedő- és postaút egyik jelentős állomása volt. Ennek Zala megyei szakasza Somogy megye határától a megyeszékhelyig, Zalaegerszegig tartott, 38 103 öl ( = 72,3 km) hosszúságú. A 6 öl szélesre épített út városi szakasza a Soproni utcán vezetett a postaállomásig, aztán keresztül a piacon majd a Magyar utcán át kivezetett a városból. A Magyar utca kivételével „igen jó magassan fel vagyon emelve és rendesen meg kövezve."171 Ennél az útnál találunk a szállításra időbecslést is: ,A szekér, mely Kanisából, reggel indul jó útban — délre Szent Balásig — estvére Bakig hajt — más nap regvei indulván délre Felső Bagódig — étzakára pedig Bükig vagy Hadászig mégyen."172 Kanizsától Sopronig a fuvardíj ezen az úton „egy mázsától 2 f t 30 x vagy akótól — 3 ftig".173 Ezekben az években építették ki a Nagykanizsáról Regede (Radgona) felé vezető postautat, illetve erre húzódott az Alsólendván és Belatincon át előbb a Muraközbe, onnan Vas vármegyébe vezető forgalmas, a megyehatárig 40 65 7 öl (= 77,1 km) hosszúságú kereskedelmi út.174 A város postaállomásától a Német utcáig, ott az Oberster Quartéljáig mintegy 50 ölnyi hosszú, 6 öl széles út vezetett ki, amely nagyon keskeny, rossz, süppedős szakaszban folytatódott a Vámútig. A kontraktusban foglaltaknak megfelelően az uradalom a vámutat megcsináltatta, de ezután az út fenntartása ismét városi teher volt. Az út kiskanizsai szakaszán a kiskanizsai piacig továbbra is nagyon keskeny és süppedős volt, a piactéren keresztül egészen a város végéig pedig homokos. Az útszakasz legjelentősebb fahídjai között említik az uradalom által karbantartott kanizsai kanálison átvezető hidat, ahol az átkelésért vámot szedtek, ezért hívták a mindennapi beszédben vámútnak. Ezen az úton közlekedő „közönséges" fuvarosok egy lóra 15 mázsa terhet raktak, míg a muraköziek 10—12 mázsát. Ha ezzel a teherrel Nagykanizsáról korán reggel elindult a fuvaros, délre Letenyén lehetett, ahol meg kellett abrakoltatni lovait, így általában Dobriig tudott aznap eljutni, s másnap ért Alsólendvára. Itt szintén abrakoltatott, és rövid pihenés után éjszakára érhetett el Belatincig. 175 A leírás szerint tervezik az útszakasz teljes újjáépítését, amely három-négy évet is igénybe vehet, mert messziről kell ideszállítani az építőanyagot.176 A Nagykanizsáról kivezető egyik legforgalmasabb kereskedő út, amelyet a korabeli források csak „Nagy Kereskedő Út"-nak jelölnek, Kottorin és Perlakon át Csáktornyáig vezetett 29 273 öl ( = 55,5 km) hosszan.177 A Kanizsáról reggel induló meg-rakott szekér délre Kottoriba érhetett, estére Perlakra, s másnap délre Csáktornyára. Itt írják, hogy a kanizsai vámúton az uradalom által szedett hídvám egy szarvasmarha után 3 krajcár volt ekkor.178 A városból észak felé, Nagykapornak irányába a bécsi postaút vezetett ki, a korabeli leírás szerint Szepetkig (= Pókaszepetk) 29 297 öl (= 55,6 km) a hossza.17'' A 19. század elején Nagykanizsa utcáinak állapotával kapcsolatban sok kivetnivalót találhatunk. A burkolatlan utcákat nyáron a por, csapadék (eső vagy hó) után a sár uralta. Ez időből maradt fenn a gólyalábazás hagyománya; ez azt jelenti, hogy az utca vagy tér egyik oldaláról ilyen alkalmatosságokkal kényszerültek átkelni az erre járók — főleg vásárok idején — a másik oldalra.180 Az első átfogó útjavításról 1810-ből van tudomásunk. 181 Ekkor a tarthatatlan állapotok miatt ta435 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 nácsülési határozat született, hogy a főforgalmú utakat téglával rakatják ki, de nem sokkal a munkálatok megkezdése után hamar kiderült, hogy nincs elég tégla. Zala vármegye harmincezer téglával segítette ki a várost, és a vármegye közgyűlése elrendelte, hogy a következő év tavaszára helyezzék üzembe a téglagyárat. A város tanácsa ezt teljesítette, és Negovecből szerződtette Mlinarics Gergelyt téglavető mesternek, akivel 320 ezer tégla égetésére kötöttek szerződést.''82 1812-ben olyan határozatot hozott a tanács, hogy minden házigazdának a háza előtt téglával kell kiraknia az árkot, s rajta masszív téglahidat kell építenie. Az első teljesen kitéglázott utca az Ispita utca volt, erre vezetett az uradalom szekereinek és egyéb szállítóeszközöknek is az útja.183 Nem véletlen, hogy a kitéglázás ekkor, az 1811. évi kontraktus hatályba lépése után kezdődik, mert az uradalom a kontraktusban engedte át a saját célú téglaégetés jogát. Az említett határozattal, mely jelentős mennyiségű tégla megvásárlására és felhasználására kötelezte a háztulajdonosokat, a városi bevételeket is növelték. A céhek többször ajánlottak fel az időnként eltérő intenzitású útburkolás céljára különböző, néha igen jelentős összegeket; nem karitatív célból tették, hanem a jobb megközelíthetőség végett, ugyanis a komfortosabb város nagyobb tömegeket vonz, s így az ő ügyfélkörük is nő. A város közben más településekhez és vármegyékhez is fordult, hogy elősegítsék az útépítést, de ennek nem volt foganatja.184 Az 1824. évi tisztújításkor már útmestert is választottak Erdéli József személyében, aki munkájáért nem fizetést, hanem köztehermentességet kapott.185 1824-ben egyébként 81 441 forintnyi közmunkát vetettek ki a mezővárosra, melyet az utak, árkok és hidak fenntartására kellett fordítani. Ezt az összeget nemcsak a belső területre szánták, hanem Nagy- és Kiskanizsa akkori közigazgatási körzetére is, tehát a városba bevezető kereskedelmi, posta- és hadiutak igazgatási egységen belüli szakaszára is. A kivetett közterhet a korabeli gyakorlat szerint közmunkával sikerült döntő mértékben kiegyenlíteni, gyalog-, illetve igás robottal, készpénzben 3887 forintot fizetett a város, s ezt a felemelt sóárakból kívánta fedezni.186 1833. november 5-én a vármegyei földmérő azt jelentette, hogy „a Kanisai utczák és Ország Utak több fa és kőhidjaival együtt még 1829-be és 1830- ba óriási erővel hozzáfogva, nagyobb részént elkészéttetett. ",87 1833-ban a mezőváros vezetése elkészíttette a Német utca fedett csatornával való kiépítésének terveit. A tervek el is készültek, s Bajomi István vármegyei másodföldmérő 5486 forint és 28 krajcáros költségvetést nyújtott be a tervekkel együtt. A városrendezés során a Német utcát és az Ispotály utcát kővel akarták kirakatni, ez további 544 forintba került. A terveket a „Budai épittő Kormány" véleményezte, a terveket módosították, majd a vármegyei közgyűléshez is benyújtották jóváhagyásra. 188 Készültek tehát tervek, a város és az uradalom is tárgyalt a megvalósításról, de ezek a tervek megfelelő anyagai lehetőségek hiányában rendre csak tervek maradtak. Az országutakat, postautakat s a ki nem kövezett utakat kavicsozással tartották karban. Zala vármegye a Balatonon közlekedő kőhordó gályát akart csináltatni. Ennek hírére Kanizsa sem adta alább, 1834-ben a tanács megszavazta egy hasonló gálya építését, amelynek az oldalán a város címere lett volna, valamint a hajó neve: R Kanisa.189 Természetesen ebből sem lett semmi, így közmunkában építőanyagért a kanizsaiak továbbra is a Murára jártak.190 Hogy az elmondottak tükrében milyen is volt Nagykanizsa útjainak állapota? Adjuk át a szót ismét a kortársnak: irA Magyar Utza még jobban meg kiványa a kövecsezést. Földje a meg nevezett távolyságra a Patika Házig agyagos, onnéd pedig Magyar Utzán keresztül folyó patakig porhanyó a Magyar Utza vége felé egészlen Lasnaki Vendégfogadóig homokos, Palinyi határig elég széles az Út, és ugyan Palinyi patakig homokkal kevert agyag; ezen tul pedig Kamancsi ereszkedőig keményebb agyag."191 Hiába volt a nemegyszer heroikus erőfeszítés, 1843-ban még mindig térdig érő csizmát viseltek a kanizsaiak, vagy gólyalábaztak, ha elöntötte a várost a sár.192 Barbarits szerint odáig fajult a helyzet, hogy télen nemegyszer lovastól befagyott a szekér a sárba a Német utcán. Rőzsekötegekkel, farönkökkel, gerendákkal igyekeztek segíteni a tarthatatlan állapotokon. 1840-ben a megyéhez, négy évvel később az uradalomhoz fordult a város segítségért, majd a kamarához, a Helytartótanács-hoz, azonban minden próbálkozás sikertelen volt.193 A városi tanács is, a megyei közigazgatás is kilátástalan küzdelmet folytatott a nagykanizsai, illetve a Nagykanizsáról kivezető utak jó karban tartására; arra, hogy legalább járható utakat próbáljanak közmunkával, illetve a város egy bizonyos bevételének ráfordításával elérni. 1845-ben a város tanácsa 20 000 mérő kavics beszerzésére és annak az útjavításra való felhasználására hozott határozatot; a kavics felét átvállalta a kereskedelemben legjobban érdekelt 70 zsidó háztulajdonos, és vállalt az uradalom is 2000 mérőt. A további évekre évenként 1200 mérő kavics szállítását azzal vállalta az uradalom, hogy a város tanácsa a befuvarozott kavics háromnegyed részét a Fő utcára, a maradékot pedig a Kaproncai utca karbantartására fordítja.194 Az utcák állapotához tartozik az is, hogy a város tanácsa 1844-ben kötelezővé tette a városlakók számára a házszámok kiírását.195 436 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 7. A városi tanács és a céhek A mezőváros életében kiemelkedő szerepet játszottak a kézművesek. Legkorábban 1698-ban a szabó, valamint csiszárok, szűcsök, lakatosok, szíjgyártók, nyergesek, lándzsakészítők, íjasok és kovácsok közös céhe, a következő évben pedig a csizmadia céh alakult meg. Idővel a céhek sora folyamatosan bővült — ahogy ezt a piac igénye megkívánta — átfogták a korabeli szolgáltató ipar szinte minden területét. Tárgyalt korszakunkban 1830-ban a kalapos és a pék, míg 1842-ben az ács és kőműves céhhel szaporodott a már meglévő iparűző testületek száma."6 A céhekkel kapcsolatos szokásos ügyeken (bejelentkezés, letelepedés, polgáreskü, felvételi kérelem, tűzvédelem stb.) kívül rendészeti kérdések (kontárok és tiltott árusítás elleni és más panaszok) kerültek a mezőváros tanácsa elé. így például 1807-ben két nyereggyártó- mester arról panaszkodott, hogy Dávid György szíjgyártó is készít nyergeket, ehhez a mesterséghez is értő legényeket tart, „ez által nékik nagy rövidséget s'' kárt okozna". A városi tanács felszólította a szíjjártót, hogy bocsássa el a két legényét, és hagyjon fel a tiltott tevékenységgel, továbbá fizessen 1 ft-ot „a Szíjártó Legénység által szokás szerént fizetett Tartás pénzt."197 Ugyancsak 1807-ben a későbbi városbíró, Albanits Jakab és több szűcs céhbeli mester tiltakozott a városnál, hogy „némely kalmárok és zsidó kontárok" ellen, mert szűcsportékát árusítanak, s kérte a tanácsot, hogy ezt azonnal tiltsák meg nekik. A város tanácsa a céh articulusra hivatkozva döntött, hogy „mindennemű kalmárok, és céhen kívül való szüts mester Emberek vagy is kontárok tilalmaztatnak hogy ezen Czéhes Mester Embereknél készen találandó Szűts Kézi munkát vásárokon és sokadalmakon kívül ebben a városban bé hozni, nyilván, vagy alattomban árulni, el adni, vagy Szüts Mesterséget űzni, és pénzért dolgozni ne merészeilyenek". Fel kellett tehát ezzel hagyniuk, mert ha ezt nem teszik meg, portékájukat az országos vásárok kivételével elkobozzák.198 1807-ben három nagykanizsai zsidó lakos arról panaszkodott, hogy kénytelenek voltak nem kanizsai mesterrel dolgoztatni, mert Lichtenvallner József városi ácsmester „tudatlansága és hőgykesége miatt legényeket nem nyerhetvén" elszedette a legények szerszámait, és a munkától is eltiltotta őket. A tanács állásfoglalása szerint akkor dolgozhat idegen ács és kőművesmester legényeivel Nagykanizsán, ha leteszik az ún. mestergarast, ez az ő esetükben V/2 x naponta, s ha ezt nem teszik meg, az egész munkára megállapodás szerint átalányt kell fizetni. A renitens ácsnak pedig meghagyták, hogy adjon legényeket a munkához, szigorúan megintették, és további büntetéseket helyeztek kilátásba, ha nem változtat magatartásán.199 A német varga céhnek az volt a panasza, hogy néhány kereskedő máshol készített cipőket hoz be, és a nem helyben készített portékát kanizsai kereskedőkön keresztül próbálják értékesíteni, ezzel súlyosan veszélyeztetik a nagykanizsai céh üzletét. Kérelemmel fordultak a városi tanácshoz, hogy azonnali hatállyal tiltsa be ezt a helyi céh ellehetetlenítését célzó tevékenységet. A mezőváros tanácsa ismételten helyt adott a céhek kérésének, de felszólították a mestereket, hogy termékeket olyan mennyiségben tartsanak, hogy a tömegfogyasztás ne szenvedjen hiányt. A boltosokat megintették, és figyelmeztették, hogy a most beszerzett mennyiségen egy hónap alatt túl kell adniuk, mert ha nem teszik, akkor súlyos büntetésre számíthatnak, akkor is megbüntetik őket, ha még egyszer nem Kanizsán készített árukkal töltik fel készleteiket. 200 Fellépett a tanács akkor is, ha kereskedő rossz minőségű portékájának eladásáról szólt a panasz.201 Baszler Antal, a német varga céh tagja azt panaszolta, hogy miután nem volt részese a kalmárok ellen indítandó pernek, minden jussától megfosztották, és törölték a tagok közül. A magisztrátus egy tanácsost küldött ki az ügy megvizsgálására, majd visszahelyeztette jogaiba a panaszost. 202 A városi tanács ezekben az ítéletekben két dokumentum alapján döntött: az egyik a céhek uralkodótól nyert szabályzata volt, a másik dokumentum a földesúrral kötött, mindenkor érvényben lévő kontraktus. Ezek az árusítás tilalmát a vásárok, elsősorban az országos vásár idejére felfüggesztették azért, mert egyrészt nem lett volna értelme a tilalom fenntartásának, másrészt pedig azért, mert a helypénz megfizetése jelentette az árusítás szabadságát a vásár napján. Érdekes döntés született a cipők ügyében: a városi tanács először nem büntette elkobzással a nem szabályos módon beszerzett árumennyiséget, egy hónapot, tehát időt adott a kereskedőnek, hogy megszabaduljon a már kifizetett árutól. így a rendészeti feladatok mellett piacvédő és piacszabályzó feladatai is voltak a mezőváros tanácsának, hiszen a céhek testületi jogai az adott igazgatási egységen belül csak a tanács védő és szabályzó tevékenysége alapján érvényesülhetett. Korszakunkban tehát a tanács és a céhek viszonya a korábbi időszakhoz képest nem változott. Az iparos és kereskedővárosban jelentős pozíciót foglaltak el a céhek, ugyanakkor mint legszervezettebb testületre a város igazgatása is számított. A céhek jelentős terheket viseltek a tűzvédelemben, ugyanakkor igyekeztek érdekeiket mindig határozottan érvényesíteni, elsősorban a kívülállók és a kontárok ellen. 437 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 8. A város és az ispita A mezőváros is és a nagybirtokkormányzat is ellátott bizonyos egészségügyi, közegészségügyi feladatokat, mindenekelőtt járványok idején.203 Rendkívül kevés adatunk van a város egészségügyének, továbbá a 17. századtól működő, 1750-ben a mezőváros kezelésébe kerülő ispitának a történetéről. Az eddig publikált tanulmányok is csak szórványos adatokkal dolgoztak.204 Az ispita fenntartásának kötelezettsége az 1811. évi kontraktusba is bekerült, ezzel az uradalom nemcsak a betegekről való gondoskodás, valamint az intézményfenntartás ügyét utalta a mezőváros hatáskörébe, hanem — miután az ispita egyben — szegényház és aggápolda is volt, a szegénysorsú betegek ügyét is, tulajdonképpen az egész szegényügyet, mindezek felelősségével s az ezzel járó költségekkel: ,J\z Ispotály és a hoz tartozó földek a városiakra bizattatnak, azon kötelességei mind azonáltal, hogy az ispotály Épületeire, és azokban leendő betegekre szorgalmatossan vigyázni" kötelesek, a földeket műveltetni kell, és ezek jövedelméről, valamint az egyéb bevételekről és kiadásokról az uraságnak rendszeresen számot kell adni. A város az éves tisztújítások során mindig kinevezte az ispotály gondnokát, 1807-ben Horváth Boldizsárt, akinek kizárólagos feladata lett a működés feltételeiről való gondoskodás. Bár kevés az adatunk az ispitáról, annyi mindenképpen biztos, hogy 1824-ben a város első kitéglázott utcája az Ispita utca volt.205 A kórház ágyainak száma 1795-ben 14, 1831-ben 16.206Anapóleoni háborúk időszakát követő évek nem kedveztek a kórháznak, egyrészt a pénztelenség, másrészt a pénz devalvációja, de mindenekelőtt a hozzáértő orvosok hiánya „ismét csak sínylődő házat teremtett a kórházból".107 Ez a sanyarú helyzet 1836-ig állt fenn. Az ezt követő szűk fél évszázadban, az 1836 és 1884 közötti periódusban az „akkori idők vidéki kis kórházainak keretében mozgott"10" az intézmény, s Barbarits utal arra is, hogy sem negatív, sem pozitív irányban nem tért el a hasonló nagyságú és funkciójú intézmények színvonalától. Nagy összegű adományról nincs adatunk, ezt a fejlődést minden valószínűség szerint csak a mezőváros — és talán az uradalom — segítségével érhette el. A mai Ady (egykor Légrádi) utca és Zrínyi utca kereszteződésében álló, az 1831. évi útkönyv szerint „ékes, tornyos kápolnával" rendelkező épület emeletén egy 12 ágyas férfiszoba és egy 8 ágyas női szoba volt, továbbá fenntartottak egy négyágyas szobát rendkívüli esetekre. A földszinten három szobát mindkét nembeli rokkantak menhelyének alakítottak ki. A 19. század első felében létrehozott, kórház és szegényház feladatát betöltő létesítmény az 1884-ben, a polgári egészségügyi előírások alapján létrehozott kórház megnyitásáig állt fenn.209 A betegforgalomról 1845- től állnak rendelkezésre adatok:210 A nagykanizsai ispotály betegforgalma 1845—1848-ban Év Összes betegek száma Ebből gyógyult Meghalt Az év végén a kórházban maradt 1845 114 98 8 8 1846 136 129 6 1 1847 170 154 9 7 1848 142 125 16 1 Megjegyzés: Az adóév és a költségvetési év miatt az évet november l-jétől a következő év október 31-ig számították, az itt szereplő adatoknál mindig azt az évet tüntettük fel, melyre a jelentés nagyobb, 10 hónapos része vonatkozik. Az ispita tehát ezidőben tehát nemcsak kórház, hanem szegényház és aggápolda is. Ahogyan erre az 1811. évi kontraktus is utalt, saját vagyonnal rendelkezett, melynek jelentős része adományokból származott, egy része azonban szántóföld volt. A város folyamatosan s kötelességszerűen odafigyelt erre az egészségügyi és szociális létesítményére, de arra nincs adatunk a 19. század első öt évtizedéből, hogy nagyobb pénzbeli támogatásban vagy egyéb adományokban részesült volna. 1800-ban alapították a zsidó hitközség kórházát, amelyet teljes mértékben a rendkívül jelentős anyagi bázissal rendelkező zsidó hitközség tartott fenn. Egy 1838. évi magzatelhajtási vizsgálat jegyzőkönyvéből tudjuk, hogy ekkor az 52 éves, rendkívül nagy tekintélyű, orvosi szaklapokban is publikáló Horsetzky Mór „diplomás orvosdoctor"211 volt az igazgató főorvosa. Horsetzky 1811-ben telepedett le, és kezdett el praktizálni a városban. A kórház személyzetének tagja volt ekkor a perbe fogott Ertner seborvos és az akkor tanúként meghallgatott, 28 éves Veinperger Rudolf seborvos is mint a kórház „rendes orvosai".212 Horsetzkyt később Práger Ferenc követte a kórház élén, míg a kórház felügyeletét idővel az 1843-ban alapított Izraelita Jótékony Nőegylet vette át. A kórház a későbbi Zrínyi utca egyik földszintes házának három szobájában működött 20 ággyal, valószínűleg 1925-ig, de ekkor már kizárólag szegény zsidó vallású betegeket gondoztak itt.213 9. A város és a zsidók A kereskedővárosban a 19. század első felében a zsidó hitközség már jelentős létszámú; tagjai iparűzők, kereskedők, később szabadfoglalkozásúak is. Első hitközségük valószínűleg a 18. században jött létre, az biztos, hogy 1782-ben létezik.214 Az első magyarországi zsidóösszeírást 1725 és 1728 között hajtották végre, ekkor Zala megyében 20 családfőt, 25 438 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 fiú- és 13 leánygyermeket írtak össze, és a létszámba már beletartoztak házas gyermekek is. Nagykanizsán ekkor egy családot említenek,2,5 de az 1735. évi megyei zsidóösszeírás is csak három nevet említ. A családfők a gyerekekkel és azok tanítójával egy háztartásban élnek, összesen 13-an. Kereskedők, üzletük nincs, saját szekerükön árulnak.2''" 1784-ben a már működő zsidó hitközség a földesúrhoz fordult, mert a város tanácsa a zsidók letelepedését, elsősorban a város telkein, erősen korlátozta, gyakran meg is akadályozta, lehetetlenné téve megélhetésüket, a kereskedést. A zsidók beadványokban panaszolták a bajaikat földesúrnak, vármegyének: „Mi, Nagykanizsa város szegény zsidósága oltalmat kérünk a város erőszakossága ellen. Kifogják fuvarozó lovainkat a város határán azon a jogcímen, hogy előfogatra van szüksége a városnak, még pedig közmunkákra."2" Ekkor már temető-telket kérnek az uradalomtól, miután a régi temetőjük megtelt, továbbá a város telkén megfelelő terület nincs, s ha volna, a városi tanács akkor sem teljesítené kérésüket — festenek lehangoló képet helyzetükről kérelmük indoklásában. Az ún. Hutweide területet kapták meg az uradalomtól, s az erről szóló szerződést gróf Batthyány Lajos 1784. augusztus l-jén írta alá.218 A kis hitközség folyamatosan gyarapszik, 19. század eleji statisztikusok már jelentősebb számú zsidóságot említenek Kanizsa mezővárosában, bár az ő számadataikat erős kritikával kell fogadnunk. Az idézett 1831. évi útkönyv 8147 keresztény lélek mellett 1120 zsidó lakost említ.219 Zsinagógájukat 1807-ben kezdik építeni klasszicista stílusban, mely hosszú évek után 182l-re készült el.220 Az 1831. évi útkönyv szerint a „zsidóságnak nagy Költséggel és középszerű Ízléssel épített" zsinagógájáról ír. Van kórházuk, iskolájuk221 és 1842 februárjától iparos és kézműves egyesületük.222 Mindez csak néhány adalék ahhoz, hogy az egyre izmosodó iparos- és kereskedőréteg egy része zsidó vallású, anyagi súlya egyre jobban meghatározó, ugyanakkor nem jut szerephez a mezőváros vezetésében. A zsidósággal kapcsolatos forrásaink is szórványosak, az 1807. évi jegyzőkönyvben azt olvashatjuk, hogy a zsidó zselléreknek megtiltják, hogy lovaikat a város legelőin legeltessék.223 1813-ban Hirschler Mózes nagykanizsai nagykereskedő azért panaszolta be a város tanácsát a vármegyénél, mert a város nem tartotta be a forspont és a katonaszállásolás ügyében kötött szerződést. Hirschler azt nehezményezte, hogy az 1809. évi insurrectio idején Nagykanizsának 10 lovast kellett kiállítania, de ennek anyagi terhei meghaladták a város akkori erejét. 1500 forintba került a tíz lovas katona kiállítása, ötszáz forintot „hazafias buzgalommal" felajánlott a nagykereskedő, 1000 forintot pedig kamatmentesen kölcsönzött a magisztrátusnak. Valóban jelentős anyagi hozzájárulás volt ez a pénz akkori értékét figyelembe véve. Ám ennek fejében a beszállásolás és katonaszállítás terheitől akart Hirschler Móric megszabadulni, mert mint ezt korábban láttuk, a katonatartással kapcsolatos kötelezettségek a legnagyobb terhei volt a lakosságnak. A terhek alól azonban — a beadvány szerint — a város nem mentesítette a nagykereskedőt, ki ezért tele volt panasszal. A vizsgálat megállapította, hogy azért Hirschler állítása is kíván némi módosítást. A város az 500 forintos felajánlást és az 1000 forintos kölcsönt valóban elfogadta. A kölcsön egy évre szólt és kamatra, ám a városi tanács ülése határozatában így is kimondta, hogy Hirschler Mózest élete végéig megszabadítja a forspont és a beszállásolás terheitől, ezeket a kötelezettségeket átvállalja a város. A határozatot be is vezették a jegyzőkönyvbe, és kiadták az erről szóló bizonyosságlevelet. Igen ám, csakhogy Hirshlernek akkor csak egy ház volt a birtokában, és ez mentességet is élvezett, de a nagykereskedő ezt a házat később eladta és két másikat vásárolt, melyből csak egyre vonatkozott a városi tanács véleménye szerint a mentesség. Az egyik házát bérbe adta, a másik házában lakott, s csak olyan katonát szállásoltak be hozzá, aki az egyik szobával és az ahhoz tartozó benyílóval megelégszik, míg a ház többi részét nagy családjával együtt továbbra is kizárólagosan használhatta.224 Az egyre nagyobb gazdasági erővel rendelkező zsidóság legnagyobb sérelme az volt, hogy nem vállalhatott részt a mezőváros vezetéséből. Ennek a politikai, gazdasági vetületén kívül komoly egzisztenciális okai is voltak. A gazdasági hatalommal rendelkező csoport nem kapta meg azt a tekintélyt, amit elvárt volna, ugyanakkor pedig, ha bekerülnének a várost irányító grémiumba, a saját gazdasági pozíciójukat is tovább erősíthetnék. Polgárjoghoz sem jutottak, ami minden további mobilitást lehetetlenné tett. Az így kialakult helyzet a 19. század harmincas éveinek végére kiélezett állapotot teremtett. Tanácsülési jegyzőkönyvek hiányában nincs adatunk arra, hogy helyi szinten milyen kísérleteket tettek a legmódosabb és legtekintélyesebb zsidó kereskedők, iparosok és szabadfoglalkozásúak, de vélhetőleg — és ez a beadványból is kitűnik — nem minden előzmény nélkül fordult 1839. március 3- án kelt nyolc meghatározó személy, Strasser Vilmos, Gottlieb Mayer, Moises Blau, Kaiszer Berg, Weltner Sámuel, Rotscher Meyer, Ollop Ignatz és Lackenbacher Carl beadványával a tekintetes nemes vármegyéhez. Azt kérték, hogy ők a közterheket is jelentős mértékben viselő házbirtokosok „mint nevezetessebb kereskedést folytatók, s azért is minden közdolgokban nagyobb bélátással is bírók" a többi (értsd: keresztény) lakoshoz hasonlóan részt vehessenek az elöljárók megválasztásában. Ez a lehetőségük, „mivel egy ekép egy testet képezvén a jó egyetértés és békesség csak eképp tetetthetik köztünk állandóvá és örökössé," 439 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 megszüntetné a keresztények és zsidók — a beadványból is érezhető merev — elkülönülését. Beadványukjogszabályi alapja az 1811. évi kontraktusra való hivatkozás, mely úgy szabályozta a bíró-, jegyző- és esküdtválasztás módját, hogy az a város házzal rendelkező lakosainak joga. Miután a házzal rendelkező zsidók is aláírták a kontraktust, ez azt bizonyítja szerintük, hogy a földesúr nem zárta ki őket ezekből a jogokból, tehát „a kanisai egész közönségnek szerződési joga vagyon bíráját, esküdtjeit s jegyzőt válosztani." A másik jogszabály az 1836. évi 9. tc., mely lehetővé tette — beadványuk szerint — a minden házzal rendelkező zsidó számára is a bíró, jegyző- és esküdtválasztás jogát azzal, hogy felekezeti alapon nem diszkriminál, csak helybeli lakosokat említ. A járási főszolgabíró, a tiszti ügyész és két táblabíró alkotta deputáció járt el a vármegye nevében. A küldöttség összetétele, a nemcsak funkciójukban, hanem személyükben is tekintélyes, a reformkori Zala megye életében jelentős szerepet betöltő személyek egyidejű jelenléte is jelezte, hogy nem egy formális vizsgálatról van szó, hanem egy korábban nem jelentkező, komoly társadalmi kihatással bíró érzékeny problémát kell, ha nem is közmegegyezéssel, de mindenképpen jogszerűen megoldani. 1839. április 4-én összehívták az összes érdekeltet, és a jegyzőkönyv szerint lényegében tényként közölték a beadványban olvasható érveket. Az a megállapodás született, hogy „mivel a századosság nem törvényesen, hanem egyedül a városi lakosok akaratján épült hivatal, és legnagyobb köre a gazdálkodásnak rendes vezetésére terjesztődjék ki." A századosok közé vegyenek be két zsidó személyt azzal a kikötéssel, hogy a felvettek száma a kettőt soha nem haladhatja meg, és a századosságon kívül semmiféle tisztséget ne viselhessenek. Ezt a két zsidó századost csak a házzal bíró zsidó lakosok válasszák maguk közül. Az uradalom részéről jelen lévő Chernely Ignác uradalmi ügyész nem kifogásolta ezt a megoldást, ám a jelen lévő „igen nevezetes többség" kinyilvánította, hogy a nép képviselői között zsidókat nem fogad el, sőt azt is elutasították, hogy a keresztény századosok megválasztásakor a zsidó házbirtokosok voksolhassanak, a jelenlévő számos kanizsai házzal rendelkező lakos őket „a polgárok sorábul egészben kihagyni óhajtotta". Erre a zsidóság jelen lévő képviselői érthető sértődöttséggel kijelentették, hogy miután őket mint városi lakosokat kihagyják az elöljárók választásából, a város gazdasági ügyeinek intézéséből, akkor mentsék fel az egész zsidó közösséget a „várost illető közös terheknek viselésétül".225 A zsidó lakosok által remélt áttörés a városi lakosság merev elutasítása miatt, a megyei hatóság és az uradalom tisztviselőjének pártfogó állásfoglalása ellenére elmaradt. Ez az egyetlen dokumentum viszont sokat elmond a mezőváros lakói, századossága és a város zsidósága közötti viszonyról, mely a mindennapok során ha nem is jelentkezett ilyen élesen, de tagadhatatlanul végig jelen volt tárgyalt időszakunkban. JEGYZETEK 1 Barbarits, 70. 2 TGYM Adattár; MOL P szekció Batthyány-levéltár és a MOL E szekció. A Magyar Kamara levéltárában végzett kutatás cédulaanyaga. 3 Danyi—Dávid, 260—261. 4 Bencze 1986, 132—133. A 18. illetve a 19. századból több leírás, ismertetés maradt fenn, ezek forrásértéke — mindenekelőtt a számadatokat illetően — rengeteg kívánnivalót hagy maga után. A statisztikusok sokszor ellenőrizetlenül vettek át adatokat, sokszor évekkel korábban megjelenteket, illetve azt sem tudhatjuk, hogy ezek az átvett adatok pontosak voltak-e. Megbízható adatnak kizárólag a II. József kori első magyarországi népszámlálást tekinthetjük, a következő népszámlálás pedig csak a Bach-korszakban készült. Majdnem hat évtized telt el tehát pontos adatfelvétel nélkül, ezért a tárgyalt időszakban csak ezek a hozzávetőleges, de mindenképpen orientáló adatok állnak rendelkezésünkre. Abból a szempontból azonban mindenképpen érdekesek, mert tájékoztatnak, mit tudhatott a kortárs a dél-zalai mezővárosról. Vályinál ezt olvashatjuk:„Camsia. Mezőváros, földesurai különféle Uraságok, lakosai katolikusok, és óhitűek, fekszik Iharoshoz 2 mérföldnyire. Eredetét vette e hajdan az egész vidéknek erősége ama nevezetes Kanizsai nemzetségtől mely azt épiteni kezdette s nevezetét is tőle vévén ma is fentartja. Régi erősségének és a város fekvésének is minémüségét emlékezetben hagyta. [...] Epületei középszerűek, oskolájok melyben a T. piarista atyák tanítanak, nevezetes vásárai hasznosak és elég népesek s e vidéken leghíresebbek. Néhai Huszti Györgynek születési helye, határbéli földgyeik jók, malma helyben, eladásra és keresetre jó módjuk van." (Vályi, 275.) Huszti György (1512 körül—1566 után) katona, tisztviselő és útleíró. 1532 és 1536 között török rabságban volt, majd Egyiptomban katona, 1542-ben hazatér. Úti élményeit latin nyelven, gazdagon illusztrálva adta közre, ezzel bevonult az irodalomba. 1776-ban megjelent irodalom440 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 történeti munkájában Horányi Elek tévesen kanizsai származásúnak tartotta, majd később számosan azt állították, hogy 1532-ben Huszti Kanizsa kapitánya volt, és a Kőszeg ostromától hazatérő törökök elfogták és elhurcolták. Ez a hiedelem több évszázadon át tartotta magát — Nagykanizsán teret is neveztek el róla —, nem csoda, hogy a szintetizáló Vályi művének írásakor hitelesnek tartotta, és máig idézett munkájában ily módon adta közre, ami természetesen tovább erősítette Huszti György kanizsai származásának legendáját. (KE 1999, 129.) Magda Pál rendkívül tömören fogalmaz: „Város. Nagy erősség volt. Az uradalom herceg Batthyányé. Gymnasiuma van. Híres marha vásárai vannak." (Magda 1819) A Hanusz-féle Magyar Haza című kiadvány (1823) 8472 lakost említ, míg Nagy Notitiája (Nagy, Lud. 1828) 5897-et. A Notitia Hungáriáé lexikonszerű tömörséggel, de talán a legjobb öszszefoglalását adta tulajdonképpen mindannak, amit akkor Kanizsáról tudni „illett": „Város a hasonló nevü folyó mellett mocsarakkal övezve; itt van a Szent László tartománybéli Ferences atyák konventje, és a piarista atyák kollégiuma, r.k. főgimnáziummal, posta, nevezetes sóhivatal. R..kath., gör. kel. egyház és parochia, zsinagóga. 762 ház, 4829 r.kath., 30 ev., 1038 zsidó, összesen 5897 lakos."(I. k. 340.) Körülbelül ugyanez olvasható Dóczynál is: „Mezőváros a kapornaki járásban a hasonló nevü folyó mellett, 5484 lakos, valaha erdőség volt, híres nagyvásárai, kegyesrendi gymnasiuma. Ferences klastroma van" (Dóczy 1830, 231.) A 19. század harmincas éveiből még két kiadványt kell a korabeli mezőváros általános bemutatására ide citálnunk. Thiele: Königreich Ungarn című kötetében ezt olvashatjuk Kanizsáról: „Magyar mezőváros, főhelye hr. Batthyáni uradalmának. 16 állomás O-Budatól. A sümegi — helyesen: somogyi — határon mocsaras vidéken fekszik. Rk. Templom és plébánia, synagoga. 762 ház 5897 lakos (4829 rk. és gkel., 30 prot., 138 zsidó.) A plébániai teendőket aferencrendiek látják el. Piarista gimnázium, sóhivatal, hr. Batthyáni főintézőség. Postahivatal és váltóállomás Hahót és Vidovetc között a Buda—Varasdini ország uton. Nagy vágóállat vásár." (Thile, 126.) Feltűnő a zsidó népesség alacsony száma, ez mindenképpen téves adat. Végül nézzük az egyik leghitelesebbet, Fényes Elek leírását! „Nagykanizsa. Magyar m. város egy lapályos, ingoványos vidéken. Két részre osztatik, u. m.: Nagy- és Kiskanizsára és a két várost egy széles mocsár választja el. Első építője a Kanizsai familia volt, később Nádasdy kézre jutott, kitől Maximilián megcserélvén ide várat építtetett, s annyira megerősítette, hogy abban az időben egész nyugati Magyarországnak fővédelmező bástyája vala. Azonban a törökök egyszer elfoglalván, minden gyakori ostromok dacára is, ezek kezében maradt 90. esztendeig úgyhogy csak 1690-ben vehette vissza Batthyányi Boldizsár Capitulatio mellett. Mostan már az 1702-iki királyi parancsolatnál lerontatott várnak csak a posványok közt lehet holmi maradványait látni. Ezen város igen eleven, mert Pest és Horvátország, ismét Bécs és Szlavónia, Bosnyákországok közt feküdvén, kereskedése nagy fontosságú, sertés- marha- gabonavásárjai felette hiresek s a törökországi sertések, ökrök mind itt mennek keresztül, ezenkívül majd csaknem egész Somogy vármegye innen veszi a fabrikátumokat és a koloniális portékékat. Találtatik itt: egy kapucinus monostor és Szentegyház, görög nem egyesült templom, Synagoga, kath. Gimnázium a Piaristák alatt, 6. deák oskolával, sóház, postahivatal, patika. Továbbá a városnak hol egyéb iránt egy lovasezred stábja szokott feküdni, magának van ordinál magistratusa. Nagykanizsának lakosai: 5485 lélekre u. m.: 4408 kath. 9. ref. 68. óhitű 1.000 zsidókra mennek. Kiskanizsát pedig 1339 kath. Lakja. Mindössze a két Kanizsában: 7824 lélek lakik; f.u. hr. Batthyányi Fülöp, ki ezen városhoz mint az uradalom fejéhez még a következendő helységeket birja: Szepetnek, Sormás." 5 Kállay, 12, 20, 21. Kállay monográfiájában részletesen kitér a birtokkormányzat minden részterületére, tárgyalja a birtokkormányzat és igazgatás kapcsolatát is (187—231) 6 Danyi—Dávid, 250—271, Helységnévtár 1996, Nagykanizsa adatai: 142—143. 7 A 18. századi törekvésekre l. Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században című tanulmányát a kötetben. Kaposi Zoltánnak, e fejezet lektorának véleménye, hogy az uralkodó 1807-ben tervezett látogatásakor tett előkészületek is inkább ezt a célt, mint a hódolat kifejezését szolgálták volna. Ezt alátámasztandó konkrét adatot vagy közvetlen utalást e sorok írója nem talált. Ugyanakkor jogos Kaposi feltételezése, hiszen elképzelhetetlen lett volna, hogy egy uralkodói látogatás esetén a város vezetői Kanizsa régi vágyát ne terjesztették volna elő. A jegyzőkönyvi bejegyzések azonban „mindössze" a korabeli uralkodói protokollra utalnak, mint ahogy majd fél évszázaddal később is hasonló körülmények között fogadták Ferenc Józsefet Keszthelyen. Vö. ZML IV. 151. Megyefőnöki iratok. Kaiserreise. 8 ZML IV. 1 a Közgy. jkv. 1836. 1041, 1837, 1054. közgy. szám. '' ZML V. 1501 b 2. cs. 9. Erről l. még Simonffy 1972, 121—142. 10 A nagybirtokok jogszolgáltatásá-ról részletesen olvashatunk: Kállay, 232—283. " Uo. 228. 12 Ezek jelentőségét részletesen taglalja Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története című tanulmánya, illetve Kaposi Zoltán gazdaságtörténeti tanulmányai ugyanebben a kötetben. 13 Simonffy 1972, 122. 441 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 14 Uo. 122—123. 15 Simonffy számítása, Simonffy 1972, 123. 16 Uo. 124—125. 17 Szabó Zsu. 2000,23. 18 ZMLIV. 1 b Közgy. ir. 1811. 15. 19 Az osztrák igazságügyminiszter 1849. december 28-án kiadott rendelete 1850. március 1-i hatállyal kötötte az ingatlanforgalmat telekkönyvi bejegyzéshez, és az eljárást a járásbíróságok hatáskörébe utalta. 20 Degré 1972, 104. 21 Uo. 105. 22 Degré 1972, 105—107, Kerecsényi 1978/a 115—133. 23 Degré 1972, 105. 24 Uo. 107. 25 L. A város és a zsidók című fejezetet. 26 Barbarits, 70—71. Degré Alajos az 1972. évi tanulmányában felhívta a figyelmet arra, hogy az újságíró Barbarits Lajos 1929-ben kiadott Nagykanizsa című könyvét erős kritikával kell fogadnunk. (Degré 1972, 109. Ismételt kiadása: Degré 2004, 260—280.) Mivel azonban 1945-ben a város majdnem teljes levéltári anyaga megsemmisült, a kötetben közölt — feltehetően helyes — adatok nélkülözhetetlenné váltak. Barbarits Lajos adatgyűjtésekor még láthatta, olvashatta azokat a jegyzőkönyveket, amelyek a kutatónak ma olyannyira hiányoznak, ezért ha következtetéseit nem is, közölt adatait mindenképpen használnunk kell. Barbarits a könyve 70—71. oldalán például az 1801. évi tanácsülési jegyzőkönyv januári, vélhetően első bejegyzésére hivatkozik. 27 ZML V. 1501 a 1807. Közgy. jkv. 1—2. 28 Degré 1972, 108. 29 A 19. század első harmadában a „tanátsos" illetve a „senator" kifejezéseket szinonimaként használják, ez utóbbit néha nagyobb tisztelettel. 30 Közgyám. 31 A jegyző az előző év végén hivataláról lemondott. Később részletesen tárgyaljuk az ügy okait és végkimenetelét. 32 Pénztáros: a mezőváros pénztárnoka jelentéssel. 33 Néhány nevet nem tudunk megbízható betűhív átírással közölni, ugyanis a forrásanyag szűkös volta nem tette lehetővé a név ellenőrzését ismételt előfordulásakor. így a döntéshozók neve is csak kis számban, az alkalmazottaké pedig egyáltalán nem fordul elő ismételten. Az ellenőrzés nélküli névközlést kérdőjellel jelöljük. 34 1802-ben 12 szenátort és két „honorarius senatort" választottak. 35 A jegyzőkönyvben „Számon fóllül való Honorarius Tanátsosok"-ként szerepelnek. Barbarits szerint a „honorarius senator" először 1802-ben fordul elő. 36 A kiskanizsai városrész képviselői. 37 A jegyzőkönyvben a „sz. János Templom Attya"-ként szerepel. 38 Tűzi pénztáros. 39 A jegyzőkönyvben „Ispitály attya" megjelöléssel találjuk. 40 A jegyzőkönyvben „Comissarius". 41 Barbarits szerint 1802-ben létrehozott hivatal (Barbarits, 71), tulajdonképpen fő polétásnak írandó. A polétás feladata volt a településre kivetett hadi járandóság arányos elosztása és a kivetett adó behajtása. Ő osztotta ki a kincstár által kifizetett térítéseket is. 42 1802-ig létezett egy másodstrázsamesteri megbízatás is, de ezt ekkor megszüntették (Barbarits, 71). 43 ZML V 1501. a. 44 Közli: Szabó Zsu. 2000, 42. 45 ZML V 1501. a. Közgy. jkv. 1807. 46 Barbarits, 71, ZML. V. 1501. a. 1807. évi közgy- jkv- 47 Barbarits, 72. 48 Uo. 71. 49 ZML IV. 1. a. Közgy. jkv. 1834. 2256. közgy. szám. 181—183. 50 Barbarits, 72. A szerző a tisztújító szék jegyzőkönyveire hivatkozik, amelyek azonban 1945- ben elégtek, így nem tudjuk adatait ellenőrizni. 51 ZML IV. 1. a. 1835. február 23. Közgy. jkv. 555. közgy. szám. Nr. 3. 215—218. 52 Uo. 53 Barbarits, 76—78. Farkas Antal beadványára később kitérünk. 54 Uo. 78. 55 Uo. 70. 56 Uo. 71. 57 Uo. 58 Uo. 72. 59 Corpus Juris 60 Barbarits, 70. 61 Uo. 76. 62 Szabó Zsu. 2000; dolgozatában a szerző az 1839. évi eseményeket részletesen taglalja. 63 Uo. 65. 64 Ezt nem részletezték. 65 Barbarits, 77—78 szerint a „századosság" 1841-ig önmagát egészítette ki, ezután változás történt. A források tükrében ez a szabályrendelet bevezetésekor, 1840-ben történhetett. 66 ZML IV. l a 1839. szeptember 2. és 14. kisgyűlés 2545. közgy. szám. 9—10. 67 Archontológia 2000, 266—267. Az alszolgabírók névsora és hivatali ideje megtalálható, de nincs elkülönítve, hogy a járás melyik régiója volt hivatali működésük területe. 68 ZML V. 1501. a 1807. évi közgy. jkv. 133. 69 Uo. 70 Uo. 46. sz. 23. 442 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 71 Uo. 48. sz. 24. 72 Uo. 57. sz. 27. 73 Uo. 93. sz. 41. 74 Uo. 121. sz. 155. 75 Uo. 152. sz. 71. 76 Uo. 269. sz. 119. 77 Uo. 269. sz. 118—120. 78 ZML V. 1501a 1807. évi közgy. jkv. 271. sz. 120—121. 79 Uo. 350, 351. sz. 137—139. 80 Ma Ljubljana. 81 Barbarits, 369. Adatait átveszi: Dobó 1990, 22. 82 ZML. IV. la. 83 Uo. 1836. okt. 3.-i közgy. jkv. Nr. 8. 2394. közgy. szám. Semmit nem tudunk róla, a jegyzőkönyvben az szerepel, hogy „a kérelem levéllel együtt Bernárd Gáspár város bíró úrnak [...] vissza adattni rendeltettnek." 84 ZML IV. l a 1836. jún. 20.—aug. 8. Vármegyei közgy. jkv. Nr. 6. 1902. közgy. szám. 85 ZML IV. l a 1838. jan. 15.—febr. 12. közgy. Nr. 1. 510. közgy. szám. 86 ZML IV. l a 1836. nov. 21 és dec. 3-i kisgyűlési jkv. Nr. 11. 2825. szám. 186. 87 Uo. és közgy. ir. 88 ZML IV. l a 1841. márc. 8-i kisgyűlési jkv. Nr. 3. 775. jkv. szám. 89 Uo. 90 ZML V. 1501a 1807. évi jkv. több bejegyzés alapján. 91 Barbarits, 76. 92 Uo. 93 Uo. Barbarits, 76. Itt jegyezzük meg, hogy 1827-ig volt lehetőség az un. „12 forintos tanácsülésekre". 12 forint lefizetésével rendkívüli üléseket lehetett kérni a tanácstól, ezeken elsősorban kereskedelmi ügyekben ítélkeztek. Ezt a szokást a vármegye azonban 1827-ben, „mint az igasság ki szolgáltatásának méltóságát érdeklő adományt" betiltotta. 94 ZML V. 1501a 1807. évi jkv. í. szám. 3. 95 Uo. 96 Uo. 97 Uo. 4. 98 Itt szűkös időket értünk alatta 99 Uo. 3. jkv. szám. 4—5. 100 Uo. 4. jkv. szám. 5—6. 101 Barbarits, 72. 102 Uo. 103 Uo. 5—6. 104 Uo. 7—8. 105 ZML V 1501a 1807. évi közgy. jkv. 172. sz. 106 Uo. 292. jkv. sz. 107 Ma ügyvédnek neveznénk. Markovits Sándor volt ebben az időben. 108 A 2. pont 7. § így hangzik:,, Minden közönséges cenzus alatt levő Fundusokon lakozóknak egy általlyában, kivévén egyedül afőbenjárás (criminalis) bűnöket és eseteket ugy nem külömben a Házasság béli és Spirituális ügyeket, mindenekben első Bírája a'' Városi Bíró, és Magisztrátus lészen, mind azonáltal, ha valaki ennek végzésével meg nem elégednék, szabad lészen néki azt Intra Domínium, az az Executio előtt a Feő Méltóságú Uraság Úr Székére, innend pedig annak rendje ''s, módja szerént fóllebbis appellálni, a'' Feő Méltóságú Uraság mind azonáltal ha akár a'' város által közönségessen,, akár egy vagy több városi Lakosok által, néki valamelly sérelem rövidtség, s, meg bántás okoztattnék, valamint eddig, úgy ezutánis ezek eránt mind a'' várost közönségessen , mind az illyen városiakat különössen, tulajdon Úr Széki eleibe rendeltettheti és ott azokat a'' Törvények értelme szerént meg Itéltettheti." 109 A bizottság tagjai Skublits Alajos főjegyző, Oszterhueber József és Deák Ferenc táblabírók, Tuboly Mihály első aljegyző, Chinorányi Boldizsár járási főszolgabíró, Csertán Sándor második tiszti alügyész és egy segédesküdt. 1.0 ZML IV. l a 1832. jan. 9. közgy. 249. közgy. sz. jkv. Nr. 1. 159—163. A harmincas évek bíróválasztásait feldolgozta: Szabó Zsu. 2000. 1.1 ZML IV l a Uo. 254. közgy. jkv. sz. 168. 1.2 ZML IV la 1834. 1146/135. 113 ZML IV. l a 1834. jan. 7. 256. közgy. sz. 181. 1.4 Barbarits, 77. 1.5 ZML IV. l a 1835. 555. 1.6 Szabó Zsu. 2000, 38. 117 Barbarits, 77. 1.8 ZML IV. l a közgy. jkv. 1841. jan. 11. Nr. 1. 234. sz. 1.9 Uo. 235. sz. 120 Uo. 236. sz. 121 Uo. 237. sz. 122 ZML IV. la 1847/2920. 123 Részletesen lásd: A vásárok jelentőségét egyaránt hangoztatják a korabeli leírások, statisztikák, a város gazdasági fejlődésének alapját képezték. A kereskedelemről részletesen Kaposi Zoltán tanulmánya ugyanebben a kötetben. Tágabb kontextusban: Bácskai—Nagy 1984, Bácskai 1988, továbbá Bácskai 2002 124 Bencze 1986, 132—133. 125 ZML V. 1501a 1807. évi közgy. jkv. 349. sz. 126 ZML IV. la közgy. jkv. 1835. nov. 12. 127 ZML IV. l a közgy. jkv. 1847. 1745. sz. 128 ZML IV. la 1838. jún. 25. kisgyűlési jkv. Nr. 4. 1761. sz, 165—166. 129 A 18. századi erőfeszítésekről és tűzesetekről lásd Kaposi Zoltán tanulmányát, illetve későbbi adatokkal is Lendvai 1984, 157—167, Tolnai 1989, Barbarits, 188—189. A birtokkormányzat is egyik legfontosabb feladatának említi a tűz elleni védekezést valamennyi nagybirtokon; Kállay, 213—214. 130 Barbarits, 189. 131 Uo. 443 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 132 ZMLV. 1501a 1807. évi közgy. jkv. 248. sz. 106—109. 133 Barbarits, 189. 134 ZML V. 1501a 1807. évi közgy. jkv. 267. sz. 117—118. 135 Barbarits, 189. 136 Uo. 137 Uo. 138 ZML IV. l a 1835/1850. 139 Uo. 140 ZML IV. la 1835/2464. 141 Barbarits, 189. 142 ZML IV l a 101. kgy. 1836. jún. 20.—aug. 8. közgy. 1902. közgy. sz. Nr. 6. 546. 143 Barbarits, 188. A szerző itt az 1801. évi tanácsülési jkv. 80. számára hivatkozik. 144 ZML IV. la Zala vármegye kisgyűlése. Jkv. 1840. évi 765. sz. 145 Peróke [?1 és Áts Jánosné házai kapták ezt a besorolást. 146 Markovits Ferenc. 146 Markovits Ferenc. 147 Vörös Mihály háza. 148 öreg Verbovetz Ferenc és Srukker György háza. 149 Virág Ferenc, Imrei Ferencné és Jakopanetz Istvánná [?] háza. 150 A háztulajdonosok: Gödinek András, Kárlovits Ferenc hajdú, Tatalits [?] Istvánné, Ötvös József, Gudlin József obsitos és Varga Jánosné. 151 Englbert Heinrich, Neymeyer József, Benke János, Anhoffer József, Simonkovits István, Sáretz János, Plumeyer József, Nagy József, Kossary József, Karátsony József, Brogyovin Jakab. 152 Petsits János és Neymeyer János tulajdona. 153 Bellovich József. 154 Neymeyer Ferenc és Rátz József fésűs. 155 Hollósi József, Dobrovits Ignác. 156 Kóstitza Mihály. 157 A jelentésben a következő bizottság szerepel, melyet a város küldött ki: Chinorányi Boldizsár, Tárnok Alajos és Darázs József táblabírók, Bernáth Gáspár földmérő, Szép Károly városbíró, két tanácsos és „annyi századosokbul, mint mindnyájan Kanisai lakosokbul". 158 A szöveg pontosan így fogalmaz: „a ki pedig ezen rendeletet meg vetni bátorkodna; vagy pedig a Biztosság által rendelteket csak akár melly Kis részben is tellyesítteni el mulasztaná; az épittésétül mind addig, még arra egyenessen a N. Vgye Választmányátul nem nyerend engedelmet, erővel is meg fog gátoltatni." 159 ZML IV. l a Közgy. jkv. 1840. ápr. 27. közgy. jkv. Nr. 5. 1001. sz. A herceg válasza, ha egyáltalán volt, nem maradt fenn az iratok között. 160 ZML IV. l a Közgy. 1841. aug. 9. jkv. Nr. 9. 2265. sz. 47—48. 161 ZML IV l a 1841. nov. 8. Nr. 12. 3318. közgy. sz. 190—195. 162 ZML IV. l a közgy. jkv. 1841. nov. 8. 190— 191. 3318. közgy. sz. 163 Uo. 164 Uo. 165 Uo. 166 L. Kaposi Zoltán és Lendvai Anna tanulmányait ugyanebben a kötetben. 167 ZML IV. l a Kisgyűlési jkv. 1840. márc. 9. Nr. 3. 624. sz. 62—63. 168 Mérey, T. 1999, 76—84. és 206. 169 Bencze, 1986, 67. 170 Uo. 69, 72. 171 Uo. 138. 172 Uo. 140. Szent Bálás = Zalaszentbalázs; Bük = Ozmánbük; Hadász = Egyházas-hodász. 173 Uo. 174 Uo. 140, 146. 175 Uo. 146—148. 176 Uo. 177 Uo. 151—156. 178 Uo. 157. 179 Uo. 167, 171. 180 Barbarits, 110. 181 Uo. A szerző az 1810. évi városi tanácsi jegyzőkönyvre hivatkozik. 182 Barbarits, 110. 183 Uo. 111. 184 Uo. 185 Uo. 186 Uo. Itt csak Barbarits számszerű adatait fogadjuk el. 187 Barbarits, 112. ,88 ZML 1834. évi 109. közgy. sz. 97—98. 189 Uo. 112. 190 Uo. A szerző az 1834. évi tanácsülési jegyzőkönyvre hivatkozik. 191 Bencze 1986, 138. 192 Uo. 113. 193 Uo. 194 Barbarits, 113. 195 Uo. ,9<'' A céhekről részletesen lásd Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története című tanulmányát a kötetben. 197 ZMLV. 1501a 1807. közgy.jkv. 70. 198 Uo. 92. 199 Uo. 126. sz. 200 Uo. 239. sz. 201 Uo. 142. sz. 202 Uo. 168. sz. 203 Kállay, 214—217. 204 Kerecsényi 1974, 7—30, Lázár, 31—52, továbbá Szabó Cs. 1985, 7—11. Nem tartalmaz értékelhető adatot a tárgyalt korszakra Szabó Zsu. 315— 320. 444 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 205 Lázár, 43. 206 Uo. 207 Barbarits, 318. 208 Uo. 209 KE, 135. Az egykori ispita helyén ma az 1886-ban emelt Kereskedelmi Kaszinó épülete áll. 2,0 Lázár, 47. 2" Horschetzky Móric a csehországi Bisdowban született 1777-ben, gyermekkorában talmudot tanult, majd Bécsben filozófiát, matematikát és orvostudományt. 1811-ben telepedett le Nagykanizsán, itt kezdett el praktizálni, rövidesen a zsidó iskolák igazgatója és a városi zsidó kórház igazgatója is lett. Orvosi szaklapokban publikált, emellett orientalista művei is megjelentek. Nagykanizsán halt meg 1859-ben. (Z. életr. kislex. 103) és Barbarits, 256. 212 Németh L. 2002, 132—135. 2.3 Barbarits, 319, KE, 371. 2.4 Villányi 1929, 251. 2.5 Németh L. 1994, 21. 2.6 Uo. 24. 2.7 Közli: Villányi 1929, 252. 2.8 Uo. 219 l. 3. sz. jegyzetet. 220 Uo. 254—255, Németh J. 1979, 46; továbbá Villányi 1928 221 Villányi 1896, 375—413. 222 Villányi 1929, 256. 223 ZML V. 1501a 1807. évi közgy. jkv. 1. sz. 4. 224 Németh L. 2002, 57—59. 225 Uo. 136—139. 445 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 Imre Halász Die Verwaltung von Nagykanizsa am Anfang des 19. Jahrhunderts Das Kapitel über die Verwaltung der Stadt zu Beginn des 19. Jahrhunderts ist die Fortsetzung des Kapitels über die Verwaltung im 17. und 18. Jahrhundert. Eine Vorstellung der Stadtverwaltung in der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts war in sofern mit Schwierigkeiten verbunden, da aus dieser Zeit nur wenige Archivdokumente erhalten geblieben sind. In Folge des Feuers, dass gegen Ende des II. Weltkrieges das Rathaus von Nagykanizsa zerstört hatte, sind mit nur wenigen Ausnahmen fast alle Dokumente und Protokolle verbrannt. Die Quellen für dieses Kapitel waren — außer den verbliebenen Dokumentenresten — im Archiv des Komitats Zala zu finden, allerdings beschränkt auf Unterlagen, in denen die Stadt Widerspruch eingelegt hatte, bzw. fanden sich auch Unterlagen im Familienarchiv der Grundherren (Batthyäny-Archiv). Zu Beginn des Kapitels werden die Daten vorgestellt, die uns im Zusammenhang mit der ersten Volkszählung in Ungarn zu Nagykanizsa bekannt sind. Nach den Angaben dieser Volkszählung wurden damals in der größten Stadt des Komitats Zala 3.857 Einwohner — 732 Familien in 529 Häusern — gezählt, dazu müssen noch die 1.634 Einwohner des heute zum Gebiet von Nagykanizsa zählenden Kiskanizsa hinzu gezählt werden. Diese Zahl von mehr als 5.000 Einwohnern gilt in der Hierarchie der damaligen Städte bereits als bedeutende Zahl. Im Jahre 1831 entstand eine Konskription von Nagykanizsa. Diese Konskription wird im Kapitel in vollem Umfang zitiert, weil sie eine perfekte Zusammenfassung der Gebäude und Institutionen des damaligen Nagykanizsa bietet und auch auf den Zustand der Strassen und die wirtschaftliche Rolle der Stadt eingeht, und dies alles mit dem Auge des Zeitgenossen beschreibt. So erhalten wir auch ein Bild davon, welche Informationen über die größte Stadt des Burgkomitats Zala man zu dieser Zeit als wichtig genug empfand, um sie mitzuteilen. Im Zusammenhang damit teilt der Verfasser des Kapitels auch die Details der Stadtbeschreibungen im beginnenden 19. Jahrhundert und zeitgenössische statistische Angaben mit. Diese zeitgenössischen Angaben müssen jedoch mit der nötigen Quellenkritik betrachtet werden, sind doch alle Angaben nur ungefähre Daten, einige davon sind sogar ausgesprochen ungenau, sie sind jedoch auf jeden Fall interessant im Vergleich zu den behandelten tatsächlichen Daten, machen sie doch gleichzeitig deutlich, welch anderes Bild von Nagykanizsa in den Büchern der Zeit gezeichnet wurde. Der Teil der Arbeit, der sich mit der Verwaltung an sich beschäftigt, beginnt mit einer der wichtigsten Fragen, der Klärung des Rechtsstatus der Stadt. Nagykanizsa war zu Beginn des 19. Jahrhunderts eine Stadt mit dem Status eines Marktfleckens, einer von 24 Marktflecken im Komitat Zala. Gleichzeitig unternahm der Stadtrat alles, um den Status einer freien Königsstadt zu erreichen, die in der städtischen Hierarchie an der Spitze standen. Nach erfolglosen Versuchen im 18. Jahrhundert bemühte man sich im Jahre 1836 erneut, aber auch diesmal war der Versuch nicht von Erfolg gekrönt. So blieb Kanizsa in dieser Periode bis zum Schluss ein Marktflecken, der unter der Herrschaft eines Grundherrn stand. Die Marktflecken mussten auf jeden Fall einen Vertrag (contractus) mit dem Grundherren abschließen, in dem das Verhältnis von Stadt und Herrschaft, sowie die Höhe der dem Grundherren zustehenden bzw. der Stadt verbleibenden Einkünfte und deren Art geregelt wurden 1773 hatte Nagykanizsa einen für die Stadt ungünstigen Kontrakt mit dem Grundherren abgeschlossen, der 1811 neu verhandelt wurde. Der aus 18 Punkten und 48 Paragraphen bestehende Vertrag regelte das Verhältnis zwischen Stadt und Grundherr. Dieser Vertrag bezog sich auf die Justizbehörden, die Verwaltung, auf Prozesse und Widerspruchsverfahren, sowie auf die sonstigen Verpflichtungen der Stadt, wie z. B. den Betrieb eines Krankenhauses. Besonders detailliert waren die Fragen im Zusammenhang mit dem Grund und Boden, den für den Boden zu zahlenden Leistungen und dem Immobiliengeschäft geregelt. Nagykanizsa, dass damals schon ein lebendiges Handelszentrum war, versuchte vor allem seine Industrie- und Handelsfreiheit zu sichern daher lag es im höchsten Interesse der Stadt, Fragen wie die der Nutznießung, eine genaue Auflistung der Einkünfte, die Ladenöffnungszeiten, den Märkten und andere im Zusammenhang mit der Wirtschaft stehende Probleme genauestens zu regeln. Im Kontrakt wurden auch die Grenzfragen zwischen Herrschaft und Stadt geklärt, deren Klärung sich schon über Jahrzehnte hingezogen hatte. Nach dem Rechtsstatus und den Vertrag-sverhandlungen beschäftigte sich der Verfasser auch mit der Frage der Bürgerrechte: wie konnte jemand Bürger der Stadt Nagykanizsa werden, ein Recht, das vor allem für die Industriellen und Händler von Interesse war Die interne Organisation der Stadt wurde durch das Urbarium von Maria Theresia aus dem Jahre 446 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 1767 geregelt. Dem Urbarium gemäß wurden von drei Personen für das Amt des Richters bestimmt, die in den ersten Tagen des Jahres in Anwesenheit des Amtmanns von den zur Wahl Berechtigten gewählt wurden. Dies wurde auch durch den Kontrakt von 1811 bestätigt, so war die Herrschaft verpflichtet, den Richter des Vorjahres erneut als Kandidaten aufzustellen. Dementsprechend konnte ein Stadtrichter auch über einen längeren Zeitraum hinweg im Amt bleiben. Für die uns interessierende Zeit konnten 15 Stadtrichter identifiziert werden, darunter wurde jeweils einer in vier bzw. drei verschiedenen Jahren genannt, die Namen von sechs Personen finden sich in jeweils zwei, nicht aufeinander folgenden Jahren. Das bedeutet allerdings nicht, dass die genannten Personen nur in den aufgeführten Jahren das Amt des Richters bekleideten, aus der Zeit nach der Jahrhundertwende ist eine Person bekannt, die über mindestens sechs Jahre als Stadtrichter tätig war. Aus der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts ist nur ein einziges Protokoll einer Ratssitzung erhalten geblieben, mit dessen Hilfe die Details einer'' Richterbzw. Magistratswahl genau nachvollzogen werden können. Am 2. Januar 1807 erhielten neben dem Richter noch insgesamt 60 Personen ein Amt und so kann man davon ausgehen, dass die Wahlen in den anderen Jahren ähnlich abgelaufen sind. Die Personen, die jährlich Anfang Januar in ein Amt gewählt oder in ihrem Amt bestätigt wurden, können in zwei Gruppen eingeteilt werden. Der Stadtrichter, der Notar, der Unternotar, der Stadtkämmerer, der Schatzmeister, der Waisenvater, die Räte, der Kirchenverwalter, der Krankenhausverwalter, der Eintreiber der Marktgebühren, der Steuereintreiber und der Wachmeister gehörten zu den Beamten des Marktfleckens, sie waren in der Regel Stadtbürger, mache von ihnen nahmen eine Vertrauensstellung ein. In die andere Gruppe können die Personen eingereiht werden, die kontinuierlich mit konkreten Aufgaben betraut wurden, sie waren Angestellte der Stadt. Sie wurden meist nur in ihren Ämtern bestätigt. Zu ihnen gehörten unter anderem die Küchenkontrolleure, die eine besonders wichtige Rolle beim Brandschutz spielten, ihr Bezirk war meist eine dicht besiedelte Strasse, und von Zeit zu Zeit kontrollierten sie gemeinsam mit einem der Stadträte alle Schornsteine und Feuerstellen, reichte doch bereits eine kleine Unachtsamkeit, und schon standen die leicht brennbaren Häuser und Nebengebäude in Flammen. Zur Gruppe der städtischen Angestellten können auch die Waldhüter gezählt werden, deren Aufgabe darin bestand, die Ordnung in den städtischen Wäldern aufrecht zu erhalten, sowie die Haiducken, die in den einzelnen Stadtbezirken die Beschlüsse des Stadtrates umsetzten bzw. die Nachtwächter. Die wichtigste Person der Stadtadministration war der Notar. In späteren Zeiten achtete man darauf, dass der Notar ein Jurist war, und mit der ständig wachsenden Zahl der Aufgaben trat bald auch der Unternotar auf, dem zahlreiche Schreiber bei seiner Arbeit halfen. Die städtische Administration wurde in diesen Jahrzehnten Schritt für Schritt professioneller, systematischer und übersichtlicher. Später wurde der Notar nicht mehr jährlich gewählt, er sollte für längere Zeit angestellt sein und wurde bei der Neuwahl der Beamten eher in seinem Amt bestätigt. Damit begann die Trennung des Fachapparats von der politischen Funktion und diese Bemühung weist in die Richtung des Ausbaus der bürgerlichen Verwaltung. Trotz dieser Bemühungen gelang es dem Marktflecken Nagykanizsa nicht, auch nur einen einzigen Notar für längere Zeit zu beschäftigen: entweder gingen sie von allein, oder aber der Magistrat brachte den Notar in eine Situation, in der er gezwungen war, von seinem Amt zurückzutreten. Gerade zu dieser Zeit mag auch der eigentümliche Leitungsstil des Stadtrichters eine besondere Rolle gespielt haben, aber es gab auch Notare, die als Person vom Magistrat abgelehnt wurden. Die Vertretung der Stadtbürger wurde zunächst von einem Gremium, das zunächst aus 60, später dann aus 100 Personen bestand, ausgeübt, dabei waren ihrem Zahlenanteil entsprechend auch die in der Stadt lebenden Nationalitäten, Ungarn, Deutsche und Kroaten, vertreten. Allerdings musste jedes Mitglied dieses Gremiums über die Bürgerrechte der Stadt verfügen. Von 1828 an wählte dieses Gremium den Stadtrichter und die Mitglieder des Magistrats, die dann wiederum den Notar in seinem Amt ernannten oder aber ihn eben entließen. In den Jahren 1827 und 1839 wurden bei der Abgeordnetenversammlung des Burgkomitats, die die Verwaltungskontrolle ausübte, Beschwerden über die Gesetzesverletzungen bei den Neuwahlen der Beamten eingereicht. 1839 war die wirtschaftliche erstarkende jüdische Bevölkerung der Stadt der Ansicht, dass die Zeit reif sei, ihre wirtschaftliche Position in eine politische umzuwandeln und eine Vertretung in der Stadtführung zu erhalten. Obwohl die von der Komitatsversammlung entsandte Kommission die im Zusammenhang mit der Wahl, der Stadtleitung und den Kompetenzbereichen stehenden Fragen klären konnte, waren die Bemühungen der Juden nicht von Erfolg gekrönt, trotz der Unterstützung durch den Vertreter des Grundherren und der Kommission gelang es ihnen nicht, die konsequent ablehnende Haltung der Stadtbürger zu beeinflussen. Im Zusammenhang mit der Arbeit des Stadtrates geht aus dem einzigen erhaltenen Protokoll hervor, 447 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 dass es pro Woche mindestens einen Sitzungstag gab, und gelang es dem Rat nicht, alle für diese Sitzung eingeplanten Angelegenheiten zu besprechen, so wurde die Sitzung am nächsten Tag fortgesetzt. Dabei muss auch beachtet werden, dass die Sitzungen des Magistrats meist erst in den späten Nachmittagsstunden oder am frühen Abend begannen, konnten doch weder die Parteien noch die Ratsmitglieder für eine unbegrenzte Zeit ihren alltäglichen Aufgaben entzogen werden. Der Notar unterbreitete mündlich auf Grund der Eingaben und Anträge (damals als „Bittgesuche" bezeichnet) die einzelnen Fälle und führte auch die Protokolle, mit Ausnahme der Urteile waren diese Protokolle ausgesprochen knapp formuliert. Längere, detaillierte Passagen, aus denen sich die Fälle rekonstruieren lassen, finden sich nur selten. Selbstverständlich befanden sich im damaligen Stadtarchiv die Unterlagen, die zu den jeweiligen Protokollen gehörten, und mit denen sowohl der Notar als auch die Räte arbeiteten, dazu gehörten auch die Ausfertigungen, wenn die Betroffenen der Fälle, über die geurteilt worden war, die Beschlüsse („Beweisbriefe"), Zeugnisse oder Urteile erhielten, mit denen sie sich an das Patrimonialgericht wenden konnten, um dort in zweiter Instanz Einspruch einzulegen. Wurde der Fall von der zweiten Instanz wieder zurück verwiesen, wurde er kurz neu verhandelt. Im Protokoll von 1807 findet sich kein einziges Urteil gegen das Einspruch eingelegt wurde, dass nicht vom Patrimonialgericht bestätigt worden wäre. Ohne jegliche thematische Systematisierung wurden gemeinsam erstaunlich wenige Verwaltungsfälle und ungewöhnlich viele Rechtsfälle verhandelt. Es ist vor allem die Unproportionalität, die überrascht. Nach dem Kontrakt ist das erste Forum der Rechtssprechung in Zivilprozessen der Stadtrat, und das ist charakteristisch für die gesamte Zeit des Feudalismus: Die Trennung zwischen Verwaltung und Gerichtsbarkeit beginnt in der Bach-Periode und die Entwicklung der Organisationen der bürgerlichen Verwaltung und Gerichtsbarkeit teilt sich endgültig. Dabei wird von den Angestellten die notwendige fachliche Qualifikation gefordert. Als eine seiner wichtigsten Aufgaben betrachtete der Magistrat die Behandlung und Ordnung aller im Zusammenhang mit den Märkten stehenden Fälle, stammte doch der größte Teil der Einnahmen aus den Markteinnahmen. Aus der Beschreibung von 1831 wissen wir, dass der Wochenmarkt wöchentlich zweimal, am Mittwoch und am Freitag, stattfand, aber auch an den übrigen Wochentagen blieb der Marktplatz nicht leer, wurden doch dann Lebensmittel und Geflügel verkauft. Auf den Wochemärkten wurden Weizen, Roggen, Mais, Hafer, Buchweizen und Hirse angeboten und an einem gesonderten Ort wurden Schweine verkauft. Die Stellung des Eintreibers der Standgebühren für die Wochenmärkte und den Schweinemarkt war eine Vertrauensstellung, flössen doch dadurch bedeutende Einnahmen in die Stadtkasse, zweimal in der Woche, mittwochs und freitags, kassierten die damit beauftragten Räte besonders hohe Summen. An diesen Vormittagen herrschte lebendiges Treiben auf dem Marktplatz und in dessen Umgebung, waren doch hier nicht nur die Marktfrauen, Krämer und Kaufleute vertreten, sondern auch die Handwerker, die ihre Ware anboten und immer häufiger fanden sich Weinschenken, Garküchen und andere Meister, deren Aufgabe es war, den immer größer werdenden Kreis der Gäste zu versorgen. Sechsmal im Jahr fanden sich aus Anlass des Landesmarktes Menschenmassen im Marktflecken von Süd-Zala ein. Der Einzugsbereich des Marktes von Nagykanizsa war unglaublich groß, über das Gebiet von Südtransdanubien hinaus erstreckte es sich auf einen Teil der Kronländer, sowie auf die Gebiete jenseits der Drau und der Mura. An diesen Tagen kamen zahlreiche Menschen mit riesigen Warenmengen und Vieh in die Stadt, die auf dem Markt ihren Besitzer wechselten. Darüber hinaus fehlte es auch nicht an Tuchwaren, Bekleidungsstücken, Leinen, Seide, Eisen- und Tontöpfen, verschiedensten Gebrauchs- gegenständen, Werkzeugen oder Lederartikeln. Ochsen, Hornvieh, Schweine und Hammel wurden gleich herdenweise auf dem Markt getrieben, dazu Pferde in großer Zahl. Es wurden Honig, Fisch, getrockneter Fisch, Fett, Speck und Tabakwaren, also alle Artikel, die einen Marktwert besaßen, verkauft. Darüber hinaus fanden die Märkte in der Karwoche und an den Montagen vor den zahlreichen Feiertagen statt, wie Lichtmess, Pfingsten, dem Tag der Hl. Jungfrau, dem Theresientag und dem Tag des Hl. Michael. Dann waren die Gasthäuser der Stadt oft schon an den vorhergehenden Wochenenden, manchmal sogar schon früher, gut belegt. Diese riesige Menschenmenge machte die Stadt um einige Standgebühren reicher, und es ist kein Wunder, dass die Stadt beim Abschluss des Kontrakts lieber an anderen Stellen nachgab, nicht aber bei diesen Einnahmen. Die Festlegung der Standgebühren und ein energisches Auftreten gegen die Fahrkünste der Fuhrleute und gegen Spekulanten gehörten zu den tagtäglichen Aufgaben. Der ungeheure Verkehr nahm die Strassen der Stadt außergewöhnlich stark in Anspruch, vor allem im Frühjahr und im Herbst, und vor allem nach starken Regenfällen war der Zustand der Strassen unhaltbar. Im Jahr 1810 erließ der Stadtrat eine Vorschrift, nach der die Hauptverkehrsstrassen mit Ziegeln zu pflastern seien, später wurde auch die Reinigung der Straßengräben und deren Pflasterung, sowie der Bau massiver Steinbrücken vor den Stadttoren angeordnet. Aber trotz der ernsthaften 448 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 Bemühungen des Rates verbesserten sich die Verkehrsbedingungen in Nagykanizsa und Umgebung bis zur Mitte der 40-Jahre nicht wesentlich. Zu den wichtigsten Aufgaben der Stadt gehörte die Verhinderung von Brandschäden, bzw. konnten Brandkatastrophen nicht verhindert werden, die Organisation der Löscharbeiten und Hilfe bei der Beseitigung der Brandschäden. In der ersten Hälfte des 19. Jahrhunderts gab es in Nagykanizsa einige Großbrände. Vergeblich bemühten sich die Brandschutzbeamten, die Gefahr zu bannen, umsonst fertigten sie Berichte an, auf deren Grundlage vorbeugende Maßnahmen ergriffen wurden, der einzige Schutz gegen die Zerstörung der aus leicht brennbarem Material gebauten Häuser und Dächer war es, die Häuserwände und Decken aus anderen Materialien zu bauen und Schornsteine an den schiefergedeckten Häusern anzubringen. Diese Forderung fand sich als angestrebtes Ziel auch später immer wieder Zwar konnten die strohgedeckten Häuser schnell wieder aufgebaut werden, doch das Vermögen der Betroffenen war meist verbrannt und dies brachte die meisten an den Bettelstab. Der Stadtrat erließ im Jahre 1836, nach einer besonders verheerenden Feuersbrunst 1835 die Verordnung über die Löscharbeiten, die 1837 auch in gedruckter Form erschien. Den größten Teil der Belastungen im Zusammenhang mit den Feuerlöscharbeiten trugen die damals am besten organisierten Gruppen, die Zünfte, dabei wurden zahlreiche Zunftmitglieder, Meister, Gesellen und Lehrlinge für die verschiedenen Gebiete der Stadt eingeteilt. Ihnen wurden auch die Einwohner der Stadt zugeordnet, die nicht Mitglieder der Zünfte waren, d. h., die gesamte Bevölkerung der Stadt war unter Strafandrohung dazu verpflichtet, an den Löscharbeiten teilzunehmen. Gleichzeitig wurde ein mindestens ebenso großes Gewicht auf die Vorbeugung gelegt. Es gab Sonderkommissionen, die in der Stadt unterwegs waren und die Bevölkerung aufforderten, besonders brandgefährdete Stellen zu beseitigen und sie erteilten dabei auch gesonderte Aufgaben und Verpflichtungen Unter denen vom Stadtrat behandelten Fällen spielten die Angelegenheiten der das Leben der Stadt besonders bestimmenden Zünfte eine große Rolle, wie z. B. die Anmeldung, die Ansiedlung, der Bürgereid, der Antrag auf Aufnahme in die Zunft, bzw. darüber hinaus die Erledigung der polizeilichen Aufgaben. Dazu gehörten unter anderem die Maßnahmen gegen Schwarzarbeiter und Schwarzhändler. Das geringe Quellenmaterial machte es leider nicht möglich, alle Maßnahmen des Rates im Zusammenhang mit den Institutionen in Nagykanizsa nachzuvollziehen. Es ist sicher, dass es Verfügungen im Zusammenhang mit der Waisenfrage, den Schulen oder der Bezahlung der Lehrer gab, aber diese blieben nur als seltene Erinnerungen erhalten, mit Ausnahme des Krankenhauses, des Hospitals. Sowohl die Grundherrenherrschaft als auch die Stadt erfüllten bestimmte Aufgaben im Bereich des Gesundheitswesens und des Allgemeinwohls, vor allem zu Zeiten von Epidemien. Das Betreiben des Hospitals war seit dem Kontrakt von 1811 Aufgabe der Stadt, und es wurde auch betont, dass das Hospital gleichzeitig zur Unterbringung von Armen und Pflegebedürftigen diente, d. h., dass neben dem Betrieb des Krankenhauses auch die Regelung der Armenfrage zu den Verpflichtungen der Stadt gehörte. Zum Hospital gehörte auch ein Grundstück, theoretisch hätten aus den Einnahmen dieses Grundstücks der Betrieb des 1831 schon über 16 Betten verfügenden Krankenhauses finanziert werden sollen. Neben dem städtischen Krankenhaus und der Pflegeanstalt gab es seit 1800 auch ein Krankenhaus der jüdischen Glaubensgemeinschaft, deren Aufsicht später von der 1843 gegründeten Israelitischen Karitativen Frauenvereinigung übernommen wurde. Seit Ende des 18. Jahrhunderts wohnten immer mehr jüdische Handwerker und Händler in der Stadt, und bald erscheinen auch die Freiberufler auf der Bildfläche. Die erste jüdische Gemeinde hat mit Sicherheit bereits 1782 bestanden. Ihr Alltag ist voller ständiger Konfrontationen, die Stadt möchte ihnen in nichts nachgeben, daher wenden sich die Juden an den Grundherren, um ihn um seinen Schutz zu bitten. Trotzdem steigt die Zahl der Juden kontinuierlich, in den 30-er Jahren bauen sie eine Synagoge, sie betreiben eine Schule und ein Krankenhaus. Ihr wirtschaftliches Gewicht in Nagykanizsa, das durch die landesweit bekannten Märkte immer weiter wächst, steigt schnell, gleichzeitig aber bekommen die Juden überhaupt keineRrolle bei der Leitung der Stadt. Das führt häufig zu Spannungen, vor allem, wenn das wirtschaftliche Interesse der Juden verletzt wird, werden doch damit auch immer ihre Gefühle verletzt. Aber die Stadt widersetzt sich jeder Veränderung: die Juden dürfen nicht nur keine politische Rolle übernehmen, ihnen wird auch das Bürgerrecht verwehrt und damit werden sie stark in ihrer Mobilität eingeschränkt. Die Juden hielten bei der Neuwahl der Beamten im Jahre 1839 die Zeit für reif, einen ihrer Vertreter in den aus 100 Personen bestehenden Stadtrat zu schicken, in dem die Entscheidungen gefällt wurden. Acht Prominente wandten sich in einem Brief an die Komitatsversammlung. Obwohl die Versammlung eine Kommission schickte, die die Eingabe unterstützte, und auch der Vertreter der Domäne sich mit einer von der Kommission ausgearbeiteten Lösung einverstanden erklärte, widersetzte sich die Stadt jedem Versuch und war nicht einmal bereit, den Juden Bürgerrechte zuzuerkennen. Dieses eine Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első felében 449 Dokument verrät viel über das Verhältnis der Einwohner des Marktfleckens und den Juden der Stadt. Auch wenn dieses Verhältnis sich im Alltag nicht immer so extrem zeig te, so war es doch zweifellos bis zum Ende des 19. Jahrhunderts immer latent vorhanden und kein Einzelfall. 450 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 Imre Halász Local Government of Nagykanizsa in the Early 19th Century The chapter on the early 19th-century administration of the town is a direct continuation of the chapter on the administration of the 17th and 18th centuries. An investigation of the town''s administration in the early 19th century is made more difficult by the fact that very few archive sources have survived from the period in question. At the end of World War Two a fire broke out in the town hall of Nagykanizsa, as a result of which virtually every document and record was destroyed in the fire. The hunt for sources - beyond the few surviving fragments - finds the most material primarily in the Zala County Archives, apparently largely limited to the town''s petitions of appeal, and the documents in the archives of the feudal lord''s family (the Batthyány archive). At the beginning of the chapter the relevant figures from the first Hungarian census are given. Nagykanizsa, the largest community in Zala County at that time, was recorded to have 3857 inhabitants - 732 families in 529 homes - to which should be added an additional population of 1634 of Kiskanizsa, part of the area of modern Nagykanizsa today. The resultant population of over 5000 was a substantial size in the urban hierarchy of the day. A description of Nagykanizsa was written in 1831. This is reprinted in its entirety by the author of this chapter, as the survey gives a perfect summary of the buildings and institutes in Nagykanizsa at that time, and goes on to describe the condition of the roads and the economic role of the town, all as seen through contemporary eyes. Thus it yields an indirect picture of what was considered worthy of mention at that time in what was then the largest community in Zala County. In a related annotation the author reprints excerpts from available 19thcentury descriptions of the town and contemporary statistical data. These statistics should be viewed with a critical eye, as some of the figures are only approximately accurate while others are wholly inaccurate, but in any event these are as interesting as the accurate figures, since they reflect the image that was formed of Nagykanizsa in contemporary writings. The essay begins with one of the most important issues, the clarification of the town''s legal status. Nagykanizsa was legally classified as a market town in that era, one of the 24 market towns in Zala County. At the same time, the town council left no stone unturned to reach the highest rank in the urban hierarchy, the rank of free royal city. After an unsuccessful petition in the 18th century, the town tried again in 1836, but again without success, as a result of which it remained a fiefal market town till the end of the period. A market town had to make a contract with its feudal lord, regulating the relationship between town and lord and specifying the nature and degree of revenues which the town could keep. In 1773 Nagykanizsa entered a contract that was extremely unfavorable to the town; this was renegotiated in 1811, resulting in a new contract of 18 sections and 48 paragraphs to regulate the relationship between town and lord. The contract extended to the town''s jurisdiction, administration, power to hear appeals, and other obligations such as the maintenance of a hospital. Issues relating to land, services to be rendered for land, and real estate sales were regulated in great detail. Already a thriving trade center by that time, Nagykanizsa sought primarily to secure freedom for its industry and commerce, for which reason an itemized enumeration of usufructs and emoluments as well as a resolution of issues relating to opening shops, holding markets and other commercial matters were its primary interest. The contract also settled a border dispute between the manor and the town which had dragged on for decades. After discussing the town''s legal status and the negotiation of the fiefal contract, the author clarifies the question of town citizenship: how a person could become a citizen of Nagykanizsa, a status of interest primarily to craftsmen and merchants. The internal organization of the communities was regulated by a 1767 decree by Maria Theresa. Accordingly, three persons were to be nominated to the office of magistrate by the, who then would be elected on the first day of the year by the inhabitants eligible to vote, in the presence of the bailiff. This was strengthened in the 1811 contract, whereby the manor was obliged to list the incumbent magistrate among the candidates. Consequently, it was possible for a magistrate to remain in office for a lengthy period. In the fifty years under discussion here, 15 magistrates can be identified, of whom one held four terms of office, another for three 451 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 terms, and six for two terms each, not always in consecutive years. This does not mean that the appointed individual served the office of magistrate only in the recorded years; f r om the period after the turn of the century one person is known to have served at least six years as town magistrate. Of the town council session in the early 19th century, the minutes of only one have survived, based on which the details of magisterial elections may be followed. On January 2, 1807, a total of 60 persons were elected to one office or another, including town magistrate, and presumably the elections were similar in the other years. The persons annually reelected on New Year''s Day can be classified in two groups based on the function they filled. The town magistrate, notary, deputy notary, town chamberlain, treasurer, public tutor, councilmen, church caretaker, hospital caretaker, market revenues collectors, tax collector and sergeant-at-arms were the market town officials; they generally were citizens of the town, and many of them had confidential duties. The other group consists of individuals who regularly performed specific duties as employees of the town. These were almost reappointed to their office. One example of these was the stove inspectors, who played an important role in fire prevention; they might have a single densely inhabited street for their district, where at regular intervals and in the company of a town councilman they inspected every stove and chimney, as it required but a single moment of inattention for a major fire to break out. Also in the group of town employees were the forest rangers overseeing the town''s woodlands, the heyducks (who enforced the resolutions of the town council in their appointed districts) and the night watchmen. The most important individual in the town administration was the notary. In later times care was taken to see that the notary had studied law, and as his duties increased the office of deputy notary was added; one or more clerks also assisted with the work. The town administration during this period became increasingly professionalized, organized and transparent. Later the notary was elected to terms longer than one year, and new elections served merely to confirm him in his office. Consequently, the bureaucratic apparatus began to separate from political functions, a step in the direction of civil administration. Nevertheless, for a long period no notary in Nagykanizsa succeeded in winning re-election: either they left voluntarily, or the town magistrate created a situation that would force the notary to resign. The magistrate''s particular administrative style occasionally played a role in this, but there were also some notaries whom the magistrate simply happened to dislike personally. Representation of the town''s citizenry was done by an assembly of originally 60 and later 100 councilmen; they provided proportionate representation of the ethnic groups of the town (Hungarians, Germans and Croatians), and every member of the council had to possess the rights of a town citizen. Beginning in 1828 this assembly elected the town magistrate and members of the town court, who in t u r n appointed (or dismissed) the notary. In 1827 and 1839 complaints were lodged to the county assembly, which supervised public administration matters, that the law had been violated during the elections. Then, in 1839 the increasingly wealthy Jewish community in Nagykanizsa believed the time had come to exchange its economic position for political standing and obtain representation in the town government. Although delegations from the county assembly had successfully resolved disputes concerning elections, town leadership and jurisdictional issues, it was unsuccessful with the Jews: despite support from the manorial representative and the county delegation, the town citizenry consistently rejected the Jews'' requests. With regard to the workings of the town council, the single surviving session minutes reveals that the council usually held a session once a week, and if the items on the agenda were not resolved, the session would continue the following day. It should also be noted that the hearings of the town magistrate usually began in the late afternoon or early evening, as neither the litigants nor the councilmen could take unlimited time off from work. The notary announced the cases orally based on petitions and requests (or "beseachments," as they were called at that time) and also kept the minutes - rather tersely, except for the judgments. There were rarely longer detailed entries from which the entire case might be reconstructed today. Of course, the documents pertaining to the given case from which the notary and council worked were once in the town archives. These included an official copy of the resolution, certificate or judgment received by the parties to the case, with which they might t u r n to the manorial court as the next level of appeal. If the decision was overturned here, the case was reheard forthwith. The 1807 council minutes contains no decision which was appealed and overturned by the manorial court. With no prior grouping by theme, they collectively debated a surprisingly small number of civil cases and 452 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 unusually large number of criminal cases. It is primarily the disproportionality that is surprising. According to the contract, the town council had first-degree jurisdiction in matters of civil litigation, as was typical for the entire feudal era: the separation of civil law and criminal law was to begin in the Bach era, and would be finally sundered with the formation of organizations of civil and criminal law demanding appropriate disciplinary training from their employees. One of the most important duties of the town magistrate was the treatment and handling of matters relating to the markets, inasmuch as this was the source of the majority of the town''s income. The 1831 description reveals that the weekly markets were held twice, on Wednesdays and Fridays, but the marketplace was not vacant on the other days, either: foodstuffs and products from the manor could still be purchased. Wheat, rye, corn, oats, buckwheat and millet were sold at the weekly market, as well as pigs in a separate area. The work of the revenue collectors for the weekly market and pig market was a job of trust, inasmuch as the town received substantial income f r om the markets every day, and on Wednesdays and Fridays particularly large sums were collected by its officers. On these mornings the market square and its environs were extremely lively, for in addition to the merchants and traders there were also the craftsmen offering their wares, plus wine stalls, cook stalls and others to serve the growing number of market visitors. Six times a year huge crowds came to Nagykanizsa''s national markets. The sphere of attraction of the Nagykanizsa market was incredibly large, extending to the feudal lord''s inherited estates outside Transdanubia as well as areas across the Drava and Mura Rivers. On these days an enormous mass of goods and livestock arrived and exchanged owners at the Nagykanizsa markets, along with no shortage of fabrics, clothing, canvas, silk, metal- and stoneware, household items, tools, and leather goods. Herds of oxen, cattle, pigs and sheep were driven here, along with large numbers of horses; there was honey, fish, dried fish, lard, bacon, and tobacco - in short, everything that could be sold at market. These markets were on the Mondays before Easter, Candlemas, Pentecost, Marymas, Theresa''s Day and Michaelmas, such that the inns were filled on the preceding weekend and sometimes even before that. These enormous crowds provided extremely large revenues for the town, so it is no wonder that in negotiating the fiefal contract the town was willing to make concessions on other issues but not on market profits. The setting of stall fees, dealing with deliveries and controlling profiteering were practically everyday affairs. The huge traffic took its toll on the streets of the town, creating impossible conditions in the spring and autumn and after heavy rains. In 1810 the council decreed that the main roads should be paved with brick, and later ordered the cleaning and bricking of the ditches as well as the construction of massive brick bridges before the gates. However, despite all the efforts of the town council, road conditions in and around Nagykanizsa made scarcely any noticeable improvement by the mid-1840''s. One of the most important duties of the town council was fire prevention, or if fire could not be prevented, to have it put out and help restore the damages. In the early 19th century Nagykanizsa was frequently ravaged by fire. Stove inspectors strove in vain to avert the danger, issuing numerous reports of the preventative actions they took: the only effective defense would be to stop making houses of incendiary matter and use other materials for the walls and floors, with chimneys installed in tile roofs. While it was true that the house itself could be quickly rebuilt in the age of wattle and thatch, the fire also consumed the other assets in the house, often impoverishing the victims. In 1836, after a particularly severe fire in 1835, the town council passed a fire ordinance which appeared in print in 1837. The ordinance listed duties in extreme detail, over five and a half pages. A large share of the responsibility for fighting fires went to the most organized bodies of the day, the guilds, with several hundred guild members, masters and apprentices assigned various areas of the town. Non-guild inhabitants and people staying in the town were assigned to them, such that every person in the town was obliged to help put out a fire or face punishment. Additionally, at least as much emphasis was placed on fire prevention. Special committees went through the town, calling on its inhabitants to eliminate fire hazards. Of the matters debated by the town council, cases relating to the guilds were especially important, given the dominant role the guilds played in town life; these cases included registration, settlement, civil oath, guild application, and other matters such as measures against unlicensed tradesmen or contraband goods. The lack of sources makes it impossible to know every action taken be the council with regard to its institutes. It surely dealt with orphanage, the school, and payment of teachers, but there is little surviving evidence today, except for the ispital, or hospital. Both the manorial government and the town dealt with matters of 453 Halász Imre: Nagykanizsa önkormányzata a 19. század első feleljen 434 health care and public health, especially during epidemics. The maintenance of the ispital was the responsibility of the town according to the 1811 contract, stressing that the institution should also provide housing for the elderly and the poor, meaning that the maintenance of the hospital also implied that aiding the poor was the responsibility of the town. A certain area of land also belonged to the ispital, the income from which theoretically should have been enough to support the hospital, which had 16 beds as early as 1831. In addition to the municipal hospital and old folks'' home, a hospital was also established by the Jewish community in 1800, the operation of which was taken over by the Israelite Charity Women''s Union founded in 1843. From the end of the 18th century an increasingly large number of Jewish craftsmen and merchants lived in the town. Their first religious community is known to have existed by 1782. Conflicts were an everyday matter, as the town refused to make concessions, forcing the Jews to turn to the manor for protection. Nevertheless, their numbers steadily grew, and by the 1830''s a synagogue was built, along with a hospital and school. With growth sparked by its nationally renowned markets, the economic influence of the Jews in Nagykanizsa grew rapidly, but at the same time they were given no role in the administration of the town. This often led to tension, as it was injurious to the Jews'' economic interests as well as their sentiments. Still, the town resisted all attempts at change: the Jews were granted no political role, or even citizenship, which severely hampered their mobility. At the 1839 municipal elections the Jews felt the time had come for them to have a representative in the council. A petition signed by eight town worthies was submitted to the county council. Despite the fact that the county sent a delegation which supported the petition, and the manorial representative also approved it, the town community continued to resist, refusing to grant even the right to citizenship. This one document says much of the relationship between the inhabitants of the town and its Jews, which, although it did not always appear as sharply on other occasions, was undeniably far from a solitary instance in the early 19th century. k ï Hermann Robert NAGYKANIZSA TÖRTÉNETE 1848—49-BEN NAGYKANIZSA TÖRTENETE 1848—49-BEN1 Az 1848. márciusi forradalom és az 1849. októberi megtorlás között eltelt 16 hónap alatt Nagykanizsa városa a forradalom és szabadságharc dél- és nyugat- dunántúli eseményeinek talán legfontosabb színhelye volt, s az itt történtek egyben az ország 1848— 49. évi történetét is tükrözik. A pesti forradalom hatására az elsők között volt Kanizsán népgyűlés és véres követválasztás, itt volt a drávai védvonal központja, majd a horvát megszállás után itt zajlott le egy sikeres népfelkelés 1848 őszén. Itt volt 1848. októbertől decemberig a Mura menti magyar csapatok legfontosabb bázisa, majd 1849 januárjában a cs. kir. csapatok elfoglalták a várost, bár a megszállók soha nem érezhették magukat biztonságban. A város vezetősége és népe mindvégig elkerülte azt a megtorlást, amely más, hasonlóan rebellis településeket (Bősárkány, Csorna, Losonc, Mezőcsát, Csongrád, Székesfehérvár) sújtott, s 1849 augusztusában a Kossuth-bankók betiltásakor még kisebbfajta zenebonára is sor került a kanizsai vásárban. Fényes Elek leírása szerint a városnak és a hozzá tartozó Kiskanizsának ekkortájt 9836 lakosa volt; vallási megoszlásukat tekintve a többség katolikus volt, a helyi zsidóság kb. 1500 főt számlált, s csekély számban laktak itt a görögkeleti egyházhoz és a protestáns felekezethez tartozók is.2 Egy 1849. novemberi népesség-összeírás szerint Nagykanizsa lakossága 7270, Kiskanizsáé 3138, összesen 10 408 fő volt. Kiskanizsa lakossága teljes egészében katolikus volt, Nagykanizsán 5130 katolikus, 9 evangélikus, 19 görögkeleti és 2122 zsidó vallású személyt írtak össze. Nagykanizsa lakosságából 4693 fő volt magyar, 405 német, 2122 zsidó és 50 horvát, a kiskanizsai lakosság színmagyar volt.3 I. A FORRADALOM ÉS AZ ÁTALAKULÁS 1. A forradalom fogadtatása A pesti márciusi forradalom, valamint a Kossuthféle március 3-i felirat elfogadásának, illetve Batthyány Lajos miniszterelnöki kinevezésének híre március 19-én érkezett meg a városba. A hírek furcsa módon terjedtek: néhány „úri ember" nemzeti színű kokárdát hordott a kalapján, s amikor az ennek okáról érdeklődők megtudták, miről van szó, a délután folyamán „a város örege-apraja nemzeti rózsát viselt, a boltokban alig győzték a készítését." Délután négy órakor a néptömeg a felső templomhoz vonult nemzetiszín zászlókkal, s a rögtönzött emelvényekről szónokok magyarázták a nemzeti vívmányokat. Az est folyamán az eseményeket „fényes kivilágítással" ünnepelte meg a város, a tömeg éljenezve, zeneszóval járta a várost. A városháza homlokzatán a „Szabadság, egyenlőség, testvériség" felirat díszelgett, az emberek — rangkülönbségre való tekintet nélkül — polgártársnak szólították egymást.4 Másnap, március 20-án a fölső templomban, az elnyert szabadságért Te Deumot tartottak. Előtte a város ágyúival örömlövéseket adtak le, eközben egy mozsár szétrobbant, s egyik darabja agyonütötte Taródy Lászlót, a gimnázium tanulóját. Sokan ezt rossz jelnek tartották, mondván: „No, ha a szabadságnak már az eleje is ilyen véres, hát még ezután milyen lesz." A város fényes temetést rendezett a szerencsétlenül járt fiúnak. Délben a Korona vendéglőben nagy lakomát csaptak.5 Eközben a város elöljárósága sem tétlenkedett. Albanich Flórián városbíró, Babóchay János népszószóló és Tóth Lajos főjegyző „Nagykanizsa 13 ezer lakosának" nevében feliratot fogalmazott az országgyűléshez, illetve a felirat támogatását kérő felszólítást a többi mezővároshoz, majd a két okmány elkészülte után egy rögtönzött népgyűlésen 600 kanizsai polgár írta alá mind a feliratot, mind a felszólítást. Feltehetjük, hogy ez a város valamennyi, politikailag aktív lakosa lehetett, hiszen néhány hét múlva az országgyűlési választások előtt nagyjából ennyi választásra jogosult személyt írtak össze a városban. Nem tudjuk viszont, hogy csak a nagykanizsai lakosok voltak ott és írták alá, vagy a kiskanizsaiak is.6 458 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben A szövegek eredeti kéziratos példányát nem, csupán nyomtatott változatát ismerjük, ezért nem tudjuk, a három tisztviselő közül ki volt a szöveg szerzője. 1845. augusztus 2-ától mindhárman tagjai voltak a Nagy-Kanizsai Takarékpénztár Társaság igazgatóválasztmányának. (A Társaság alapítása összefüggött a zalai védegyleti mozgalommal.)7 Egy 1846—1847. évi kimutatás a zalai nemesség politikai erőviszonyairól mind Babóchayt, mind Tóthot a meggyőződéses ellenzékiek közé sorolta." Albanichról tudjuk, hogy Tóthtal együtt a vukovár- fiumei vasúttársaság részvényesei közé tartozott, Tóth emellett egyike volt Zala megye önkéntes adózóinak is." Feltehető, s ezt 1848—49-es magatartásuk is megerősíti, hogy a liberális ellenzék eszméit vallották. A felirat szövegén egyfelől Kossuth március 3-i feliratának, másfelől a lényegében ezt kivonatoló, de eltérő hangsúlyú pesti 12 pontnak a hatása érződik, s tükröződik a beérkező hírek bizonytalansága is. A felirat Vörösmarty „Szózat"-át idézve közölte: a város tudomására jött „nemzetünk átalakulása, melyért századok óta buzgó imádság epedez százezrek ajakán." Kész tényként kezelte a sajtószabadság kivívását és szentesítését (noha valójában csak a sajtószabadság Helytartótanács általi elismerése történt meg), a közteherviselés elfogadását, a felelős kormány megalapítását, az úrbéri viszonyok tökéletes megszüntetését („így a népnek lesz tulajdon birtoka, melyen verítékes fáradalmainak édes gyümölcseit szabadon élvezheti"), a nemzetőrség létrehozását, a népképviselet bevezetését. Háláját fejezte ki „hazánk apostolainak", azaz a rendi országgyűlés tagjainak, s miután kijelentette, hogy „bennök központosulnak legédesebb reményeink", további 12 pont kivívására szólították fel őket, hogy „így nemzeti erőnket, jólétünket, boldogságunkat, és dicsőségünket örök időre megalapítandják." A 12 pont „óhajai"-nak többsége nem más, mint a pesti 12 pont szó szerinti megismétlése. (A pesti 12 pont megfelelő pontjára zárójelben utalunk) „1. Az évenkénti országgyűlést Budapesten. (3.) 2. Óhajtjuk, hogy a népképviselet törvényének kidolgozása első legyen az országgyűlési teendők közül. (8.) 3. Óhajtunk minden vallás és polgári tekintet nélkül, minden honlakosra nézve törvény előtti egyenlőséget. (4.) 4. Óhajtjuk, hogy az úrbéri viszonyok, ideértve a szerződéses helyeket is, úgy szinte a regálék,10 papi tizedek minél előbb végképp megszüntessenek. (7.) 5. Óhajtunk Nemzeti Bankot. (9.) 6. Óhajtjuk, hogy a katonaság esküdjék az alkotmányra, az idegen katonák küldessenek ki országunkból, katonapolgártársaink pedig adassanak vissza hazánknak. (10.) 7. Óhajtunk esküdtszéket egyenlőség és képviselet alapján. (8.) 8. Óhajtjuk, hogy a politikai statusfoglyok szabadon bocsátassanak. (11.) 9. Óhajtjuk, hogy a papi javak nemzeti javakká fordíttassanak, ezek jövedelmiből a kisebb klérus sorsa javíttassék, a népnevelés előmozdíttassék, és egyéb közhasznú intézetek létesíttessenek. 10. Óhajtjuk, hogy a tanítói szabadság alkotmányos szellemben megállapíttassék. 11. Óhajtjuk, hogy Erdély hazánkkal egyesüljön. (12.) 12. Végre óhajtjuk, hogy a kis lotteriák" eltörültessenek, mint ugyanannyi mételyei a szerény életremények- s munkaszeretetnek." Ha összevetjük a kanizsai és a pesti 12 pontot, kiderül, hogy a pesti 12 pontból a már kivívottnak tekintett sajtószabadságra (1.), a felelős kormányra (2.), a nemzetőrségre (5.) és a közteherviselésre (6.) vonatkozó pontok kimaradtak. Új volt hozzájuk képest a 9., az egyházi javak szekularizációját, a 10., az alkotmányos szellemű tanítói szabadságot, illetve a 12., az osztrák monopóliumként működő szerencsejátékok betiltását követelő pont. A pesti 8. pont kettévált: az ott szereplő „Esküdtszék, képviselet egyenlőség alapján" pontból a nagykanizsai 12 pontban a népképviseleti törvény mielőbbi kidolgozásának igénye, valamint az „esküdtszéket egyenlőség és képviselet alapján" követelése lett.12 Megjegyzendő, hogy a törvény előtti egyenlőség követelésébe beleértették a be nem vett vallásokat követőket, azaz a helyi zsidó lakosságot is." A mezővárosokhoz intézett felhívásban kérték, hogy azok fogjanak kezet „a fejedelem, és törvényhozó- testület iránti rendületlen bizalomban; a jó rend, a béke, az életbátorság, és vagyonbiztosság fenntartásábani buzgó törekvésünkben", s vigyék „minél előbb a trón, s az ország rendei elébe öröms hálaérzelmeiket, és nemzeti boldogságunk- és dicsőségünkre célzó óhajtásaikat." A befejezés megfelelt az általános közhangulatnak: „Éljen a király! Éljen a szabadság! Egyenlőség! Testvériség! Éljen a rend, és a békesség!"14 A felhívás és a felirat megfogalmazása beleillett a törvényhatóságok és települések körében megindult spontán országos mozgalomba, amelynek résztvevői a maguk eszközeivel kívántak támogatást nyújtani a polgári átalakulás minél teljesebbé tételében a rendi országgyűlés tagjainak.15 A nagykanizsai követelések kevésbé voltak egyéniek és önállóak, mint pl. a szomszédos Vas megyében fekvő Szombathelyéi (igaz, ez utóbbit Horváth Boldizsár, a későbbi [1867. február 19-től 1871. június 11-ig] igazságügyi miniszter fogalmazta), ugyanakkor egyénibbek voltak azoknak a településeknek a határozatainál, amelyek megelégedtek a pesti 12 pont egyszerű elfogadásával, esetleg értelmező jellegű kiegészí459 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben tésével. Az úrbéres viszonyok megszüntetésének követelésekor viszont a felirat radikálisabb álláspontot képviselt, mint ahogyan az országgyűlés által végül elfogadott törvényben megtörtént. Ugyanígy radikális követelés volt az egyházi javak szekularizációja is.''6 A felirat és a felhívás nem maradt visszhangtalan. Zalaegerszeg város kisgyűlése április 2-án tűzte napirendre, s egyetlen, a 3. pontot érintő módosítással elfogadta azt. (Ekkor tárgyalták a szombathelyi pontokat is, de a város a nagykanizsaiak feliratához csatlakozott.) Eszerint a törvény előtti egyenlőséget csak a bevett felekezetekre kívánta kiterjeszteni, azaz a zsidókra nem. Ez a két város eltérő társadalmi struktúrájából fakad, abból, hogy a zalaegerszegi céhes iparosok szemben álltak a helyi zsidó kereskedőkkel és iparosokkal (jóllehet, a zalaegerszegi zsidóság a város lakosságának kb. 12,5%-át alkotta, míg a nagykanizsai zsidók aránya 16,5% körül volt.)''7 Csáktornya mezővárosa április 3-án tárgyalta a feliratot, s elhatározta, hogy e tárgyban szintén feliratot intéz az országgyűléshez.18 A kanizsai pontok hatóerejét mutatja, hogy 1848. április közepén Homokkomárom és Szentmiklós községekben „a kanizsai népgyűlés félreértése" miatt külön magyarázatra volt szükség a törvények kihirdetésénél; valószínűleg azt hitték a két község lakosai, hogy minden feudális szolgáltatást eltöröltek." A felirat visszhangjához még azt is hozzá kell tenni, hogy Szolnok mezővárosa március 29-én tárgyalta azt, de végül a pesti Közcsendi Bizottmányhoz való csatlakozását jelentette ki (azaz a pesti 12 pontot tekintette irányadónak). Április 9-én tárgyalta a feliratot Baja mezővárosa, amely ennek alapján fogalmazta meg a nagykanizsainál radikálisabb követeléseit.20 2. Az új rend első hónapjai Zala megye közgyűlése március 30-án tárgyalta Batthyány Lajos, kijelölt miniszterelnök március 23-i körlevelét, amelyben arra utasította a törvényhatóságokat, hogy a nyugalom fenntartása érdekében a közgyűlés útján választandó személyek által hirdessék ki a megyékben az uralkodó által még nem szentesített, a közteherviselésről, valamint a papi tized és az úrbéres szolgáltatások eltörléséről szóló törvénycikkeket. A közgyűlés minden járásba 3-4 tekintélyes birtokost, többnyire táblabírákat küldött ki, s intézkedett egy központi, „az egész megye belbékéjére és csendességére felügyelő" választmány felállításáról is. Ebben három mezővárosi polgár kapott helyet, közülük egy sem volt nagykanizsai.21 Az áprilisi törvények szentesítését követően kezdődött a közigazgatás megváltozott viszonyok szerinti működése. A megye az április 11-én szentesített törvényeket csak április 24-én kapta meg, s a május 8-i közgyűlésen hirdette ki. Az 1848. évi 16. törvénycikk szellemében a közgyűlésre különösebb korlátozás nélkül meghívták a nem nemes községek képviselőit is.22 A gyűlésen mintegy 5000 fő vett részt, s noha Csány László kormánybiztos elővigyázatból a rendelkezésére álló katonaság egy részét a város közelében helyezte el, „a szigorún fenntartott béke és csend egy percig sem igényiette" a beavatkozást.23 A gyűlésre Nagykanizsa város 132, Kiskanizsa 200 polgárát küldte, s szónokuk kijelentette, „Kanizsa városnak 13 000 szabad polgárjai Zala megye nemessége eránt méltánylás, becsülés- és hálaérzéssel viseltetnek", mert „a megye nemessége ősi jogai nagylelkű feláldozásával évek óta férfiasan küzdött a népnek az alkotmány sáncaiba minél elébbi bevételéért."24 Elfogadták a megye választókerületekre történő felosztását, és előzetes központi választmányi javaslat alapján a bizottságokat, amelyeket részint „az új törvényeknek a nép közti kihirdetésére", részint a választásra jogosultak összeírására, részint az eddigi közgyűlés feladatainak ellátására küldtek ki. Úgy tűnik azonban, hogy ezúttal csak a közgyűlés feladatait ellátó, mintegy 1000 főnyi állandó bizottmány megválasztására került sor, s ennek lett feladata az említett többi, kisebb létszámú választmány megválasztása.25 Május 9- én, az állandó bizottmány első ülésén határoztak a választások lebonyolítását végző középponti választmányról is, amelynek 200-nál is több tagja volt. Ezen a napon választották meg az elhunyt Kerkápoly István helyére Csillagh Alajost alispánnak, s ezen a napon döntöttek arról, hogy a megszűnt úriszékek helyett a megye mind a hat járásában kerületi törvényszékeket állítanak fel. A kapornaki járás kerületi törvényszéke Nagykanizsán volt.26 A jobbágyfelszabadítás módja elleni tiltakozás egyik megnyilvánulási formájaként április 22-én, nagyszombaton Nagykanizsán „nyolc helyen a korcsmacégért kiütötték, húst mértek, 10 krajcáron fontját, ekképpen az urasági jussban tettleg foglalással éltek", azaz a törvények által el nem törölt, urasági jogként megmaradt királyi kisebb haszonvételeket nem tartották tiszteletben. A cégérütők egyike meglátta az éppen arra tartó Chernel Ignácot, a Batthyány-uradalom ügyészét, s „teremtésemet, fiskálisos lelkemet toroktátva káromolta, agyonveréssel fenyegetett." Többek között emiatt is sürgette Csillagh Lajos másodalispán Csány Lászlót, a Vas, Zala, Veszprém és Sopron megyékbe, valamint a területükön lévő szabad királyi városokba a parasztmozgalmak és antiszemita mozgalmak megfékezésére kiküldött egyik kormánybiztost, hogy mielőbb siessen a megyébe.27 460 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben Csány és társa, Széli József, április 26-án még Szombathelyről írtak jelentést a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmánynak (MOIB), 29-én Csány már azt jelentette Szemere Bertalan belügyminiszternek, hogy a Zala megyei Kollátszegen kitört „erőszakos zavarok"-nak katonai erő felvonultatásával véget vetett. Május l-jén személyesen kíván részt venni a Vas megyei közgyűlésen, majd pedig egy rövid pesti utazás után vissza akar térni Zalába, hogy a május 8-i megyegyűlésen személyesen vegyen részt, ami után reménye szerint Zala megyei kiküldetését bevégzettnek tekintheti. Jelentése szerint a rendelkezésére álló katonaságot azokban a községekben helyezte el, „melyekben a mutatkozó jelenetekből tartani lehet a zavaroknak felmerülésétől." 28 Miután azonban ezek között nem említette Nagykanizsát, feltehető, hogy az április 22-i eset egyszeri kihágás volt, s azt nem követte újabb, aggodalomra okot adó megmozdulás.29 A Pesti Hírlap nagykanizsai levelezője még május közepén is arról tudósított, hogy a népben még mindig számos kétség él, „nem tudja valódilag, mit nyert légyen az új alkotmány által; örökké kérdésekkel ostromol bennünket; orosz, illír, szerb seregek megtámadásáról tudakozódnak stb."30 Noha a megyében a parasztmozgalmak a továbbiakban sem szűntek meg (igaz, főleg a muraközi falvakra koncentrálódtak), Nagykanizsa és környéke a továbbiakban inkább nyugalmával tűnt ki.31 Egyedül augusztus végéről van adatunk arról, hogy Nagy- és Kiskanizsán „több uradalmi lakosok" a Batthyány Fülöp herceget megillető bormérésijogot „a tulajdon szent jogának minden kímélése nélkül" vakmerően bitorolják, s a bormérést majdnem nyilvánosan űzik.32 A képviselőválasztáson kívül újabb izgalmat csak a július 4-ére kitűzött városi tisztújítás jelentett. Az 1848:24. törvénycikk a szabad királyi városokon kívül a szepesi XVI városban, valamint az első bírósági hatósággal ellátott, rendezett tanáccsal bíró városokban is elrendelte a tisztújítást. A városokat nagyságuk alapján három (kis-, közép- és nagyvárosok) kategóriába sorolta. Nagy- és Kiskanizsa a maga valamivel több, mint 10000 lakosával a kisvárosok közé tartozott. E tisztújításon a kisvárosokban választóként mindazok a legalább húsz éves, sem atyai, sem gazdai, sem gyámi hatalom alatt nem álló, büntetlen előéletű, a törvényesen bevett vallások valamelyikéhez tartozó férfiak vehettek részt, akik 300 forint értékű házzal vagy földdel rendelkeztek; azok a kézművesek, kereskedők és gyárosok, akik egy év óta állandó lakosként saját műhellyel, kereskedési teleppel vagy gyárral bírtak, s kézművesként legalább egy segéddel dolgoztak; akik két év óta állandó lakosként évi 200 ezüst forint jövedelmet tudtak kimutatni; az értelmiségiek, ha az adott településen egy év óta állandó lakosként 40 forint házbért fizettek; végül azok, akik az adott településen már korábban is városi polgárok voltak. Miután azonban ez arra az időszakra esett, amikor a Dráva-vonal vidékére mozgósították a városi nemzetőrség egy részét is, a nemzetőrök egy része június 30-án arra kérte Csány László kormánybiztost, halasztassa el a tisztújítást mindaddig, amíg a nemzetőrök a Dráva mellékéről vissza nem térnek.33 Miután az iratokban nincs nyoma annak, hogy a tisztújításra sor került volna, valószínűsíthető, hogy az valóban el is maradt. 3. A nagykanizsai zsidóság 1848-ban34 1848 március—áprilisában az ország több, dunántúli és felvidéki területén antiszemita megmozdulásokra került sor. E tekintetben Zala megye sem maradt egészen érintetlen. Március 25—26-án Keszthelyen vált feszültté a helyzet, de Bogyay József járási főbíró energikus fellépése megakadályozta a zavargásokat.35 Némi elégedetlenség Zalaegerszegen, illetve Szentgróton is mutatkozott.36 Nagy- és Kiskanizsán nem fajultak idáig az események, de a nemzetőrség szervezésénél megnyilvánult a helyi lakosság egy részének ellenszenve. (Március 21-én egy asztaloslegény „részeg fővel" több műhelyben arra biztatta legénytársait, hogy délután 5 órakor jelenjenek meg a helyi sörházban, „hol a zsidóknak a városbul leendő kipusztításárul leend a tanácskozás", de a bujtogatót letartóztatták, s kéthavi fogság után némi pénzbüntetés ellenében elengedték.)37 Az április 17-i kanizsai vásár előtt Csillagh Lajos másodalispán ugyan aggódott amiatt, hogy a nagy néptömeg okot adhat a zavargásra, de bízott Sümeghy Ferencnek, a kapornaki járás főszolgabírójának erélyességében.38 Chernel Ignác pedig arról számolt be testvérének, Chernel Eleknek, hogy a városban ugyan minden nyugodt, de „suttognak (...) a zsidók ellen", s ő tart a nagypéntektől (április 21. napjától).39 Ugyanakkor tudjuk, hogy amikor a városi hatóság küldöttségeket nevezett ki a nemzetőrök összeírására, a küldöttségek tagjai nyílt tanácskozást tartottak, s anélkül, hogy a városi hatóság utasítása kötelezte volna őket a zsidóknak a nemzetőrségből való kihagyására, „egy testre nézve tekintélyes egyénnek izgató szavai, támogatva egy rövidlátó, vagy éppen nem is látó egyén ferde magyarázásával, azon határozatot szülék, hogy a zsidókat, kik velünk egy tálból nem esznek, és kik a törvényben különösen meg sem említtetnek," a nemzetőrségbe már csak azért sem írják be, „mert irányukban a nép ellenszenve mutatkozik." A küldöttségek ebben a szellemben kezdték meg a nemzetőrök összeírását, ám a számítás nem vált be, mert ezek után az a szóbeszéd terjedt el, hogy a zsidókat azért nem írták össze nemzetőrként, mert megvesztegették az 461 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben urakat, s a nemzetőrnek beírtak egy része azt hangoztatta, „mi nem szolgálunk, mert a zsidók helyett, kik összeírva nincsenek, szolgálatot tenni nem akarunk." Jellemző tény, hogy a határozat egyik kezdeményezője meg sem jelent az összeírások alkalmával, mert nem akarta kockáztatni népszerűségét. A történtek miatt „a kanizsai már eddig is szabadelvű intelligencia és polgárság nagyobb része" nevében „Többen" nyilatkozatot tettek közzé a Pesti Hírlapban, amelyben kijelentették, hogy nincs kifogásuk a zsidóknak a nemzetőrök közé történő beírása ellen.40 A zsidóellenes megmozdulások miatt Szemere Bertalan belügyminiszter május 13-án elrendelte az országban lakó zsidó vallású lakosság összeírását azzal, hogy az összeírásban tüntessék fel, hogy az illetőnek van-e letelepedési engedélye, s ha nincs, elegendő határidőt szabjanak számára annak beszerzésére, s a belügyminisztérium a felküldött öszszeírások alapján fogja kiadni „az izraeliták honlakossága iránti rendelet"-ét.41 A Zala Megyei Állandó Bizottmány május 22-én tárgyalta a rendeletet, s az összeírás végrehajtásával a járási fő- és alszolgabírákat bízta meg. Az összeírás június folyamán mindenütt megtörtént, s július elején a szolgabírák felterjesztették azt az állandó bizottmányhoz. (Megjegyzendő, hogy ezzel egy időben a Pesti Hirlap nagykanizsai levelezője elégedetten számolt be arról, hogy „a nép a pozsonyi kebelrázó események [azaz az ottani antiszemita pogrom] után sem tért el pillanatig is a jog s emberiség teréről.")42 A nagykanizsai zsidók összeírásából kiderül, hogy 1848-ban összesen 1688 zsidó vallású lakosa volt a városnak. Közülük 1623 fő a városban élt, 45 fő máshol tartózkodott, de ők mindannyian nagykanizsai születésűek lévén, az 1840. évi 29. törvénycikk értelmében honosnak voltak tekintendők. Az 1688 fő közül 876 volt férfi és 792 nő; 1350 fő (82%) született a városban, 302 (18%) bevándorolt volt. Közülük 62 volt Zala megyei, 202 fő jött az ország más területeiről s 38 külföldről (Csehország, Horvátország, Morvaország, Németország, Szilézia, Franciaország, Bajorország). A városban születettek mindegyike rendelkezett letelepedési engedéllyel, a bevándoroltak közül 43 fő nem, így ők nem tudták igazolni honosságukat, elvileg kiutasíthatók voltak. Az összeírás 423 esetben tüntetett fel valamilyen foglalkozást. Igen magas volt a diákok száma (53 fő), 13 volt inas, önálló kereső pedig 357 fő. Közülük 118-an letelepültek, vagy vándorkereskedőként keresték kenyerüket. Hárman dolgoztak vendéglősként vagy fogadósként, 95 fő űzött különböző mesterséget, közülük a legtöbben a szabók voltak (35 fő), de az iparűzők között volt festő, üveges, szűcs, foltozó, irhás, mészáros, sapkakészítő, asztalos, pék, varga, pipás, szakácsnő, bádogos, borbély, halász, könyvkötő, molnár, rézműves, szappanos, varrónő. 11 fő dolgozott tanítóként, de a zsidó értelmiséghez 8 zenész, 6 orvos, 2 rabbi, 2 metsző, 2 kántor, l - l jegyző, segédírnok és mérnök is tartozott. Amikor 1849. október 14-én ismét összeírták — immáron a cs. kir. hatóságok rendeletére — a város zsidó lakosságát, az összeírás 235-tel kevesebb személyt, s 27-tel kevesebb önálló háztartást tüntetett fel. Ennek okait egyelőre csak találgatni tudjuk; elképzelhető, hogy a második összeírás nem terjedt ki a nem helyben lakókra, s nyilván a honvédseregben szolgált személyek mindegyike sem szerepel az összeírásban.43 Tény, hogy a helybéli zsidóság alaposan kivette a részét a forradalom, majd a szabadságharc szolgálatából. Mind a magyar, mind az osztrák és horvát források kiemelik a zsidók szerepét a honvédelmi erőfeszítésekben. Jellemző tény, hogy amikor a Kossuth Hírlapjában Roth Hermann arra szólította fel zsidó hitsorsosait, hogy szellemileg és anyagilag támogassák a kivívott szabadságot, egy nagykanizsai zsidó lakos felháborodottan tiltakozott, hogy a felszólításból úgy tűnik, mintha a magyarhoni zsidók eddig mit sem tettek volna. Hivatkozott a honvédseregben szolgáló több mint ezer zsidóra, a nemzetőrként szolgálókra, az anyagi áldozatot hozókra. „Ha Róth úrt maga jó és buzgó hazafi, jöjjön hozzánk, és őrködjék velünk a Dráva-parton, vagy tegyen akármi egyebet, mi által megmutathatja, hogy ő magyar is, zsidó is, mutassa meg mindkettőt, de bátran, férfiasan. Ne alacsonyítsa a magyart gyáva hízelkedés által, s ne bántsa a zsidót nem érdemlett gyanúsításával."44 4. A nagykanizsai nemzetőrség 1848- ban45 A nemzetőrség megszervezése, hasonlóan az országban történtekhez, még a törvények szentesítése előtt, spontán módon kezdődött meg Zala megyében is. Nagykanizsán eleinte a piacon és a felső templom mellett tartottak gyakorlatokat, s a kiképzéshez Nagy- és Kiskanizsán 2-2 oktatót alkalmaztak. 46 Csillagh Lajos alispán jelentése szerint április elején Zalaegerszegen 400, Nagykanizsán 600, Keszthelyen 400 főnyi nemzetőrség állt fel. A nemzetőrök fegyverzete meglehetősen vegyes volt, a jelentés szerint „tulajdon puskájokkal vagy fejszéjekkel" teljesítettek szolgálatot. Problémát jelentett, hogy a nép egy része azt hitte, az úrbéri szolgáltatás elengedéséért cserébe újabb adófizetésre és katonáskodásra lesz kötelezve, azaz a nemzetőri szolgálatban a katonáskodás bújtatott formáját látta, a nemesség egy része pedig a közteherviselés bevezetése által elveszített adómentessége miatt megsértődve, 462 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben nem akart nemzetőrként szolgálni.47 Ehhez képest április 7-én Albanich városbíró azt jelentette a bizottmánynak, hogy a város nemzetőrségének létszáma jelenleg 300 fő, s magyarázatként hozzátette, hogy „a nemzeti őrsereg felállítása eránt a köznép között elterjedt különbféle hírek miatt jelenleg nagy idegenkedés tapasztaltatik."48 Április közepén egy nagykanizsai levél szerint a nemzetőrség potenciális (vagyis a törvény bevezetése esetén kiállítható) létszáma 800 fő körül volt. Ugyanakkor a nemzetőrség tagjai nem akarták befogadni a helyi zsidókat, „holott örömest fellépnének ők is."49 Magára az összeírásra április 15-e előtt került sor, de az összeírást végző küldöttségek tagjai úgy határoztak, hogy a zsidókat nem veszik be a nemzetőrségbe; ez nemhogy csillapította volna, inkább erősítette a zsidókkal szembeni ellenszenvet. 50 A kiskanizsaiak állítólag „úgy nyilatkoztak, hogy mindaddig nem fognak fölállani [azaz nem vállalnak nemzetőri szolgálatot — H. R.], valameddig Kanizsábul minden zsidó ki nem takarodik s meg nem keresztelkedik..."51 Elképzelhető azonban, hogy mindez inkább csak kifogás volt, azaz a kiskanizsaiak nem akartak nemzetőrök lenni, s ehhez valamilyen indokot kerestek.52 Nem tudjuk, hogy ez az ellenkezés meddig tartott, tény azonban, hogy június végén már zsidók is szolgáltak a kanizsai nemzetőrségben. 53 Az áprilisi törvények közül a 22. törvénycikk szabályozta a nemzetőrség szervezetét, kötelességeit és a nemzetőrök jogait. A 35 §-ból álló törvény azokat a 20 és 50 év közötti férfiakat kötelezte nemzetőri szolgálatra, akik városokban vagy rendezett tanáccsal ellátott községekben 200 forint értékű házzal vagy földdel, egyéb községekben fél jobbágytelekkel vagy ennek megfelelő nagyságú földterülettel rendelkeztek; illetve azokat, akiknek évi 100 pengő forint tiszta jövedelmük volt. Mindez azért érdekes, mert a népképviseleti választásokon azok vehettek részt, akik városokban vagy rendezett tanáccsal ellátott községekben 300 forint értékű házzal vagy földdel, egyéb községekben egynegyed jobbágytelekkel vagy ennek megfelelő nagyságú földterülettel, illetve 100 forint évi tiszta jövedelemmel rendelkeztek. A törvényhozók tehát a nemzetőri cenzus megállapításánál aggályosabbak voltak, mint a szavazati jog esetében, mert falun az előbbi fél, az utóbbi esetében csak negyed telek birtokát írta elő; ugyanakkor az is megállapítható, hogy a nemzetőrség intézménye a városokban szélesebb, vidéken szűkebb bázison nyugodott. Ennek többek között az volt a célja, hogy megakadályozzák a nemzetiségi lakosság túlzott beáramlását a nemzetőrségbe. A nemzetőrségbe olyan, a vagyoni kvalifikációt el nem érő személyeket is fel lehetett venni, akik „érdekeltek az alkotmányos rend fenntartásában." A törvény részletesen intézkedett a nemzetőrök összeírásáról. A nemzetőrök szabadon választhattak a gyalogos és lovas szolgálat között, de aki nem vállalt lovas szolgálatot, annak gyalogosan kellett szolgálatot teljesítenie. A Zala Megyei Állandó Bizottmány május 10-én tárgyalta Batthyány Lajos miniszterelnök április 21-én kelt utasítását arról, hogy ahol a nép körében a nemzetőri összeírással szemben ellenszenv mutatkoznék, ott halasszák el azt, s csak olyan helyeken fegyverezzék fel a népet, ahol ez nem fenyegeti a közbiztonságot. A megye ebben az értelemben utasította a fő- és alszolgabírákat.54 A nagykanizsai nemzetőrség június 23-án öt századból állt; ebből Kiskanizsán két század volt,55 századosaik közül ötnek ismerjük a nevét: Wlasits Antal, Plánder Ferenc, Babochay János, Martinkovich Károly, Brunner József. Az 1. és 2. század tisztikara megközelítő pontossággal rekonstruálható; az ott szolgálókon kívül még a táblázatban szereplő személyekről vannak adataink.56 Júniusban a nemzetőrség mozgósítása okozott némi izgalmat. A megye Állandó Bizottmánya június 17-én határozott arról, hogy a Dráva-vonal védelmére összesen 6000 nemzetőrét mozgósítja.57 A megye a nagyobb felszültségek elkerülése végett 1.század 2.század 3.század (Kiskanizsai) század (Kiskanizsai) század Ismeretlen beosztású tisztek Babochay János százados Martinkovich Károly százados Brunner József százados Wlasits Antal százados Plánder Ferenc százados Davidovits György főhadnagy Horváth János főhadnagy Sanveber József főhadnagy Kiss Mihály hadnagy Burány János hadnagy Szép Károly hadnagy Horváth István hadnagy Farkas János hadnagy Major József hadnagy Pressburger Jakab orvos Háry István hadnagy 463 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben szerette volna, ha a kiállítás önként jelentkezőkből történik. Ez nehezen ment, a megye egyes vidékein katonaságot kellett kirendelni, hogy a kellő számú nemzetőrt ki lehessen állítani. Június 21-én Csány László, a Dráva-vonal kormánybiztosa is felszólította a településeket nemzetőreik mielőbbi mozgósítására, majd a lakosság egy részének húzódozása miatt június 27-én tanácskozásra hívta Nagykanizsára a megye tisztviselőit.58 Június 23-án Albanich Flórián városbíró összehívta a nagy- és kiskanizsai nemzetőrség századait. A nagykanizsaiak közül számosan, a kiskanizsaiak közül alig harmincan jelentek meg. A gyűlésen felolvasták Csány rendeletét és az Állandó Bizottmánynak a kiállítás módjáról szóló határozatát, majd Tóth Lajos jegyző fejtegette, milyen szép dolog lenne, ha a kanizsai nemzetőrök önkénteseket küldenének a Drávához, de hangsúlyozta azt is, hogy ha a kívánt szám önkéntesekből nem kerülne ki, „kénszerítő erő fog használtatni." Végül közölte, hogy ő maga elsőként jelentkezik az önkéntesek közé. Felszólítására még önként jelentkezett 42 fő, köztük Albanich városbíró és Babochay János népszószóló. Végül hosszú tanácskozás után úgy határoztak, hogy mind az öt század 43-43 főt állít ki sorshúzás útján, de ők is csak akkor vonulnak be, ha szolgálatuk pontos időtartamát előre közlik velük. A kiskanizsaiak még ezt sem vállalták. Albanich június 25-ére ismét összehívta a nemzetőröket abban a reményben, hogy a meghatározott időben legalább 300 főnyi kanizsai nemzetőrrel jelenhet meg a kijelölt helyen.5" Némi bonyodalmat okozott a tisztválasztás is. A 43 nagykanizsai önkéntes egyike, Blau Jakab nagykanizsai zsidó lakos bort és gabonát ígérve elérte, hogy a Wlasits Antal százados századába tartozó legénység egy része főhadnaggyá válassza testvérét, Blau Pált, majd a másik kiskanizsai század parancsnokától, Plánder Ferenc századostól erről írást is kicsikartak. A dolog szabálytalan volt, mert mindegyik század tagjai csak maguk választhatták tisztjeiket, azaz másik század parancsnokának ebbe semmilyen beleszólása nem lehetett. Amikor a történtekről a nagykanizsai nemzetőrség 10 tisztje, köztük két századparancsnok értesült, nyilatkozatban jelentette ki, hogy ha a választás érvényben marad, ők maguk készek tiszti rangjukról lemondani. Kérték emellett Csány László kormánybiztost, semmisítse meg a törvénytelen választást, s bízza az új tisztválasztást Wlasits századára.60 A kiindulással kapcsolatos problémákat a június 23-i nemzetőrségi gyűlés is jelezte. Közvetlenül a kiindulás előtt néhányan arról szóló orvosi bizonyítványt nyújtottak be, hogy betegségük lehetetlenné teszi tábori szolgálatukat.61 Július 9-én három nagykanizsai magántanító kérte felmentését. Kérésüket azzal indokolták, hogy mivel napi munkájukkal keresik kenyerüket, helyi őrszolgálatban vesznek csak részt. Egyébként a helyi elöljáróság a nyilvános tanintézetek tanítóit mind a helyi, mind a tábori szolgálat alól felmentette, de a magántanítókkal kapcsolatban nem hozott ilyen rendelkezést. (Egyikük később a városhoz is hasonló kéréssel fordult.) 62 A kapornaki járás kb. 1200 nemzetőre július 6-án érkezett Nagykanizsára, s mind Csány, mind Ottinger lelkesítő beszédet tartott nekik. Csány jelentéséből tudjuk azt is, hogy többségük fegyvertelen volt (ti. nem volt lőfegyvere). Csány július 7-én lelkes hangon írta Kossuthnak, hogy „holnap már az egész zalai őrsereg is föl leend állítva, nagyobb számmal jelent meg az a kívántnál, így meg lőn cáfolva külés belellenségeinknek hirdetése, miszerint népünket vérengzés nélkül kimozdítani nem lehet — férfias nyugalmas bevonulásuk Kanizsára mindenekben méltó csudálkozást gerjeszte."63 Július 8-án hajnalban a tapolcai, délben a szántói járás nemzetőrsége, délután 2 órakor Batthyány Károly gróf 300 nemzetőre vonult át a városon, s Csány „hazafias beszéddel" lelkesítette őket.64 A Zala megyei járások kirendelt nemzetőrsége július 7—10. között foglalta el helyét a Muraközben, Ráckanizsa—Muraszerdahely—Kottori vonalán, a Murán innen pedig Letenye és Lendva volt a központ. A kapornaki járás nemzetőrei Hodosánban, Gárdinovecen, Domásinecen és Belicán állomásoztak, 65 s a zászlóalj parancsnoka mindhárom váltás alkalmával Inkey Kázmér százados volt. Július közepén a megye összesen 6385 nemzetőre állomásozott a Dráva-vonalon. A Kapornaki járás nemzetőrei ekkor Kisesztregnán, Kapitótszentmártonban, Erdősfán, Bajcson, Fityeházán, Kollátszegen és Kapikeresztúron látták el szolgálatukat.66 A hónap végén a 2. és 4. század Murakeresztúron, illetve Kollátszegen teljesített szolgálatot.67 Azt nem tudjuk, hogy a Nagykanizsáról kiindított századok pontosan hol voltak, mert a fennmaradt iratokban szereplő századosok egyike sem volt nagy- vagy kiskanizsai illetőségű. Az első váltásra augusztus 6-a és 9-e között, a másodikra szeptember 6-a körül került sor.68 Csány a költségek kímélése végett6'' második váltásra már csak 5806 nemzetőr kimozdítását kérte. A harmadik váltásnál komoly gondot okozott a kormány újabb rendelete, amely a nemzetőrség eddigi mozgósításával nyert erőt pótló önkéntes mozgó nemzetőrség szervezéséről szólt, mert a megyék egy része ezt úgy értelmezte, hogy az újabb váltást már nem kell végrehajtania, hanem az önkéntesek toborzásával kell foglalkoznia. Csány nyomatékosan fel is hívta a Zala megyei Állandó Bizottmány figyelmét arra, hogy a harmadik váltásnak is meg kell történnie, s ezzel párhuzamosan kell elkezdeni az önkéntesek toborzását.70 464 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben Augusztus folyamán a zászlóalj törzsállomáshelye Belicán volt, szeptember 11-én, a horvát betörés napján Tótszerdahelyen állomásozott.71 A zászlóalj ekkor Csány utasítására, más nemzetőri alakulatokkal együtt hazavonult. Csány a megyét arra szólította fel, hogy inkább önkénteseket állítson.72 A nagykanizsai nemzetőrség ekkor 750 főből állott, 72 régi típusú lőfegyverrel és 678 kaszával felfegyverezve. Ezeket a fegyvereket szeptember 11-e és 13-a között, a magyar hadsereg visszavonulásakor Csány László kormánybiztos beszedette és magával vitte, s a nemzetőrség a továbbiakban fapuskákkal gyakorlatozott. így a horvát megszálló csapatok hiába akarták, nem tudták lefegyverezni a nemzetőrséget. 73 Ugyanakkor a lefegyverzés nem lehetett tökéletes, hiszen tudjuk, hogy a kiskanizsai nemzetőrség részt vett a horvát megszállók elleni október 3—4-i harcokban. A Muraköz elfoglalása után Perczel Mór vezérőrnagy egy-két század önként vállalkozó kanizsai nemzetőr két hetes szolgálatra Csáktornyára küldését kérte, majd elrendelte, hogy az egyik század a letenyei Mura-hidat őrizze, a másik a muraközi összecsapásokban elfogott 700 horvátot kísérje Nagykanizsára, és onnan tovább. A letenyei hídnál mindkét oldalon két-két személynek kellett őrt állnia, s tekintettel a híd ideiglenes mivoltára, szekeret nem engedhettek át.74 Hegedűs József, a Kossuth Hírlapja zalai tudósítója szerint „a kanizsai n[emzetjőrség kétharmada őrzi a letenyei hidat, ez szállítja a foglyokat Egerszegig, s általában szolgálattal úgy van terhelve, mintha körülte 8 mértföldig nem volna nemzetőr, s napi díjt soha nem kap."75 A nemzetőrség fokozott igénybevétele miatt a városi rend fenntartására „nem nemzetőr becsületes lakosokból" álló őrséget szerveztek.76 A tábori (többnyire őr-) szolgálat ellátásával azonban a későbbiekben gondok voltak. Perczel ugyanis elrendelte, hogy a nagykanizsai nemzetőrség a letenyei Mura-hídnál ötnapos váltásokban teljesítsen őrszolgálatot, s néhányan ismét orvosi bizonyítvánnyal kerülték el a megerőltető szolgálatot.77 November 6-án a 3. nemzetőrszázadból 96 fő nem jelent meg a letenyei hídnál.78 November 13-án a 2. század parancsnoksága a fegyelmi választmányi ülésen hét tisztest és közvitézt azért ítélt pénzbüntetésre, mert az őrszolgálat idején a faluban mulattak, 64 tisztest és közvitézt pedig azért, mert meg sem jelentek Letenyén, hanem Nagykanizsán maradtak.79 November 20-án Perczel elrendelte, hogy tekintettel az országban mutatkozó fegyverhiányra, a kanizsai nemzetőrség is adja át minden „köz álladalmi" fegyverét, hogy azokat az alakuló reguláris honvédzászlóaljak felfegyverzésére lehessen fordítani. 80 A kanizsai nemzetőrség további szerepéről nincsenek adataink, valószínűleg egészen január közepéig, a cs. kir. megszállásig ellátta feladatát. 5. A képviselőválasztás és a képviselő81 A város és környéke életében a következő nagyobb izgalmat (a szó szoros értelmében vett felfordulást) a júniusi képviselőválasztás okozta. Az 1848. évi V. törvénycikk értelmében a Pesten tartandó legközelebbi országgyűlésre az egész országban népképviseleti alapon kellett választásokat tartani. A törvény meghagyta eddigi választójoguk birtokában mindazokat, akik ezzel eddig rendelkeztek, tehát mindazokat, akik 1848 előtt a megyékben és a szabad kerületekben részt vettek a követek választásában. Aktív választójoggal ruházta fel mindazokat a legalább húsz éves, sem atyai, sem gazdai, sem gyámi hatalom alatt nem álló, büntetlen előéletű, a törvényesen bevett vallások valamelyikéhez tartozó férfiakat, akik a szabad királyi városokban vagy rendezett tanáccsal ellátott községekben 300 forint értékű házzal vagy földdel, egyéb községekben egynegyed jobbágytelekkel vagy ehhez hasonló nagyságú birtokkal rendelkeztek; továbbá azokat a kézműveseket, kereskedőket és gyárosokat, akik állandó lakosként saját műhellyel, kereskedési teleppel vagy gyárral bírtak, s kézművesként legalább egy segéddel dolgoztak; azokat, akik saját földbirtokukból vagy tőkéjükből évi 100 ezüst forintjövedelmet tudtak kimutatni; vagyoni cenzus nélkül az értelmiségieket, ha az adott településen állandó lakásuk volt; végül azokat, akik az adott településen már korábban is városi polgárok voltak. A választhatóság feltétele az volt, hogy az illető betöltse 24. életévét, s „a törvény azon rendeletének, miszerint törvényhozási nyelv egyedül a magyar, megfelelni képes", azaz tud magyarul. A törvény a szűkebb értelemben vett, Erdély nélküli Magyarország területén 377, Erdély területén 69 képviselő választását rendelte el. Zala megye összesen 9 képviselőt küldhetett, s érdekes módon a törvény pontosan meghatározta, hogy az egyik választókerület főhelye Nagykanizsa legyen. (A választókerület központjának kijelölése más megyék esetében többnyire csak akkor fordult elő, ha szabad királyi városokról vagy más módon önálló jogállású városokról volt szó.) A törvények szentesítése után — mert a 7. § előírása a törvény életbe lépését a szentesítéshez köti — 20 nappal minden megyében közgyűlést kellett tartani, s ki kellett jelölni a választókerületek főhelyeit, s a megyei kisgyűlés vagy az alispán által öszszehívott „küldöttség" előzetes tervezete alapján el kellett fogadni a megye választókerületeinek felosztását. A törvény a választási ügyek intézésével az egyik alispán vezetése alatt alakítandó, többtagú középponti választmányt bízott meg azzal, hogy „abban a megyének külön választókerületei mind képviselve legyenek, s kellő arányban a községeknek elöljárói is részt vegyenek." 465 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben A választmánynak ezt követően egy héten belül háromtagú küldöttségeket kellett kijelölnie a választók összeírására. Ennek legalább 21, legfeljebb 30 napon belül meg kellett kezdődnie, s legfeljebb 14 napig tarthatott. Az egyes küldöttségeknek három példányban névjegyzéket kellett készíteniük mind a választásra jogosult, a küldöttség előtt megjelent személyekről, mind pedig a magukat választásrajogosultként bejelentő, de a küldöttség által akként el nem fogadott férfiakról. Ez utóbbiak a középponti választmányhoz benyújtott folyamodványban kérhették a küldöttség határozatának felülvizsgálatát. A három példány egyikét a választásnál kellett felhasználni, a másodikat a megye levéltárában kellett elhelyezni, a harmadikat pedig meg kellett küldeni a belügyminiszternek. A képviselőválasztás időpontját az országgyűlés megnyitása napjának közhírré tétele után a középponti választmánynak kellett meghatároznia úgy, hogy a határozat legalább 15 nappal megelőzze a képviselőválasztást, a képviselőválasztás napja pedig legalább négy héttel az országgyűlés megnyitását. A választások lebonyolítását kerületenként egy elnök és egy jegyző, szükség esetén ezek helyettesei irányították; ezeket a középponti bizottságnak kellett megválasztania. A választás napján az illetékes választókerületi főhelyen minden szavazónak joga volt egy személyt képviselőnek ajánlani. Csak azok szavazhattak, akik szerepeltek a kerület választói névjegyzékében. Ha csupán egy személyt ajánlottak, vagy a választók több jelölt közül egynek a megválasztásában „közakarattal összpontosulni látszanak", az elnök az erre vonatkozóan feltett kérdés után az illetőt megválasztott képviselőnek nyilváníthatta; ha viszont legalább 10 választó szavazást kért, azt el kellett rendelnie. A szavazáskor az egyes jelöltek ajánlói jelöltenként egy-egy személyt delegálhattak a szavazatszedő bizottságba. A szavazás nyilvános volt, s az első fordulóban akkor minősült eredményesnek, ha egyik jelölt megkapta a szavazatok általános többségét (50% + 1 szavazat). Ha ez nem történt meg, a két legtöbb voksot kapott jelöltről újabb szavazást tartottak; ha a megjelentek nagy száma miatt ezt aznap nem lehetett befejezni, másnap kellett folytatni. Ezúttal már az egyszerű többség is elég volt a képviselői hely elnyeréséhez. A választók sem az összeírás, sem a szavazás alkalmával nem jelenhettek meg fegyverrel, ugyanakkor a kiküldött elnök a rend fenntartása érdekében fegyveres erőt is alkalmazhatott. Ez kizárólag sorkatonaság lehetett, mert a nemzetőrök eleve választásra jogosultak voltak a nemzetőrségi törvény magasabb vagyoni cenzusa miatt, továbbá az egyes megyékben a választásokat ugyanazon a napon tartották. A választási törvény betartatására a kormánynak, azon belül a belügyminiszternek kellett felügyelnie, a választások törvényességének felülvizsgálatát pedig az országgyűlés képviselőházára bízta a törvény. Ha minden szabályosan történt volna, a megyék választókerületi felosztásának május 1-jére (április 11 után 20 nappal) meg kellett volna történnie, május 8-án (7 nap) meg kellett volna választani a szavazókat összeíró bizottmányokat, legkésőbb június 8-án (21—30 nap) el kellett volna kezdődnie, s legkésőbb június 22-én (14 nap) be kellett volna fejeződnie az összeírásoknak. Ezután egy hét (június 29.) múlva kellett volna összeülnie a középponti választmánynak a választói névjegyzékek felülvizsgálatára, s legkésőbb július 13-ig be kellett fejeznie ezzel kapcsolatos tanácskozásait. Ezután további 15 napja (július 28.) volt a képviselőválasztás napjának kihirdetésére, amelynek négy héttel (28 nap, augusztus 25.) meg kellett volna előznie magának az országgyűlésnek az összehívását. Mint láttuk, Zala megye (a törvények két hetes késéssel történt kézhezvétele miatt) egy hetes csúszással állapította meg a választókerületek határait, viszont május 9-én (az utolsó határnapot követő napon) megválasztotta a levezető központi bizottmányt is a március 30-i központi javaslat alapján. A választók összeírására kiküldött középponti választmány (nem azonos a március 30-ival) május 15-én tartotta első ülését, s úgy intézkedett, hogy a választók összeírását június 4-én kezdjék meg, s egyben megbízta a választók névjegyzékét összeíró küldöttségeket. A nagykanizsai választókerületbe Chernel Ignácot, Németh Jánost és Szép Károlyt, helyettesként pedig Vizlendvay Józsefet és Albanich Flóriánt küldték ki,82 s ezzel is a határidőn belül voltak. Miután azonban a kormány május 19-én úgy határozott, hogy felkéri az uralkodót az országgyűlés július 2-i összehívására, a felsőházi tagoknak május 20-án a nádor és a belügyminiszter ki is küldte az országgyűlési meghívókat, a központi választmány a következő, június 5-i ülésén úgy határozott, hogy a választók összeírását június 10-ére be kell fejezni, s a képviselőválasztásokat június 15-én meg kell tartani. Ugyanez az ülés választotta meg az egyes választókerületek bizottsági elnökeit, jegyzőit s azok helyetteseit.81 Ezzel ugyan „törvényt sértett", hiszen a képviselőválasztásig nem 15, mindössze 10 nap volt hátra, az országgyűlés összehívását pedig június 15-e nem négy héttel, mindössze 17 nappal előzte meg; ám e „törvénysértésre", amelyet minden törvényhatóság elkövetett, az országgyűlés összehívásának időpontja adott okot.84 Valószínű azonban, hogy a kormány május 19-i határozatára, amelyet az ideiglenesen a kormány hivatalos közlönyeként is működő Pesti Hirlap má466 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben jus 21-én közölt, a képviselőválasztási bizottmány vagy informális ülésen döntött úgy, hogy előbbre hozza az összeírások időpontját, vagy egyes tagjai egyéni buzgalomból láttak korábban munkához; mindenesetre tény, hogy a nagy- és kiskanizsai választók összeírása már május 26-án megkezdődött, majd folytatódott az azt követő két napon, s tíznapos szünet után, június 7-én be is fejeződött.85 Az összeírás alkalmával az egész megyében kihagyottak közül összesen 32 fő nyújtott be tiltakozást, köztük Saffarits Miklós kanizsai szabó, aki arra hivatkozott, hogy felesége dolgozik mellette segédként, s így megfelel a törvényi előírásoknak. Emellett felhívta a középponti választmány figyelmét arra, hogy egy helyi lőfegyverkészítőt, akinek gyakori visszaélései miatt „városi tanácsunk (...) mesterségi címerjét is levetette", az összeírok felvettek a választók közé. A dolog már csak azért is furcsa volt, mert Saffarits ugyanakkor szerepelt a helyi nemzetőrök névsorában, holott a nemzetőrségi cenzus magasabb volt, mint a választói.86 Rajta kívül Vellermann János nyereggyártó mester, valamint Kugler Antal aranyműves nyújtott be hasonló indoklású folyamodást. A központi választmány Saffaritsot és Vellermant pótlólag felvette a választói névjegyzékbe, Kugler oklevelek nélküli folyamodását viszont elutasította.87 Chernel Ignác, a Batthyány-uradalom ügyésze egyik levelének tanúsága szerint ő és a „jobbak" Csányt szerették volna felléptetni, s „ha ő nem akarna lenni, az esetre nincs bizonyos tájékozás." E levél szerint szóba került még jelöltként Németh János ügyész, „ki jó ember, de e pályára igen középszerű képzettséggel bír, de nemtelen." Ugyanígy szóba került Babochay János, aki „a városban legtöbb népszerűséggel bír", s aki egyelőre nem nyilatkozott. Chernel szerint a környező falvakban sem Németet, sem Babóchayt nem ismerik, „és népszerűségük sem lehet." Rajtuk kívül szóba került még Sümeghy Ferenc főszolgabíró, Botka Mihály alszolgabíró, s mint Chernel írja, ő maga is, de állítólag az öccsét, Chernel Eleket, a körmendi Batthyány-uradalom levéltárnokát is megkeresték. Saját esélyeit meglehetősen rossznak ítélte meg; „talán ha érdemre vagy észre mennének, lehetne valami — Csány fel nem lépése esetére — de itt csak korteskedésekbül kivirult pajtásság fog határozni." Ugyanakkor megjegyezte, hogy „korteskedés még semmi sincs." 88 Mivel Chernel az említett Németh Jánossal és Szép Károllyal együtt egyike volt a nagykanizsai kerület választóit összeíró küldöttségnek, információi valószínűleg pontosak voltak. A nagykanizsai választáson végül három jelölt indult: a katolikus polgári családból származó Bója Gergely, a nagykanizsai tanítóképző intézet tanára, Babochay János ügyvéd, a nagykanizsai elöljáróság tagja, népszószóló és Chernel Ignác, a Batthyányuradalom ügyésze. A választás levezetésére a központi választmány Oszterhueber József ügyvédet, helyettes alispánt (Deák Ferenc sógorát) küldte ki elnökként és Németh János ügyészt jegyzőként. Helyettes elnökként Chinorány Boldizsár táblabíró, helyi postatulajdonos, helyettes jegyzőként Vlasics Antal tevékenykedett.89 A választók területi megoszlásáról keveset tudunk: az bizonyos, hogy a kiskanizsaiak főleg Babóchayt támogatták,90 Bója támogatói főleg a nagykanizsaiak közül kerültek ki, de környékbeli falvak lakói is voltak közöttük.91 Chernel választói pedig a távolabbi falvak lakói közül kerülhettek ki.92 Érdekes, hogy az egyetlen polgári származású jelöltet, Bóját támogatta Rumy Károly, a reformkorban a zalai konzervatívok hírhedt kortesvezére, aki egyenesen azzal agitált Bója mellett, „miszerint csak nemtelen követet, és csak Chernelt ne, válasszanak, mert ellenkező esetre, ha nemest választandnak, a közelébb múlt országgyűlés által nyert engedélyeket a nemtelen osztály elvesztendi."93 Az okokat csak találgathatjuk: valószínűleg Rumy úgy akart bosszút állni régi politikai ellenfelein, a zalai liberális nemeseken, hogy a korábban a kisnemesi közegben sikeresen működő szociális demagógiájának némileg áthangszerelt eszköztárát alkalmazta az immáron megváltozott választói közönségnél. A korábban szintén a megye önkéntes adózói közé tartozó Chernel volt a legkevésbé esélyes jelölt: 1848 tavaszán uradalmi ügyészként írt levelei tanúsága szerint az új rendszer igazi vesztesének érezte magát; úgy vélte, hivatalának „minden fénye, minden haszna, becsülete oda van, csak a salakja maradt, egyrészben kurta prókátorságba való visszaesés, másrészben minden úri ügyeknek megnehezített kivitele." Ezért április 15 előtt nyugdíjaztatását kérte Batthyány Fülöp hercegtől.94 Ugyanakkor a változások felette sem múltak el hatás nélkül. Május végén már így írt testvérének: „elég szomorú, hogy éppen midőn a régi igazságtalan Schlendriánt magunktól nagylelkű áldozattal elvetettük, akkor vagyunk vésznek kitéve, mely nemzetiségünket is fenyegeti"95; tehát valamikor júniusban döntötte el, hogy indul a választásokon. így érkezett el 1848. június 15-e, a választás napja. A Bója pártjához tartozók már az előző napon megkezdték a legrosszabb korteskedési hagyományokra emlékeztető ténykedésüket. A Chernel pártjához tartozókat, akik a Nagykanizsától északra, a Palin közelében lévő lazsnaki kocsmánál szándékoztak eltölteni az éjszakát, „aljas kifakadásokkal" fogadták, „a kocsikról való leszállásra, társaiktól való elszakadásra" akarták kényszeríteni, így az illetők — számbeli fölényük ellenére — „a történhető nagyobb ingerültség eltávolítása tekintetéből" végül jobbnak látták, hogy Palinban éjszakázzanak.96 A rend fenntartása érdekében mind Albanich Flóri467 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben án városbíró, mind a nemzetőrség századosai arra szólították fel a nagykanizsai választókat, „hogy a választás helyén semmi fegyverrel vagy bottal meg ne jelenjenek, hanem mint békés polgárokhoz illő, üres kézzel jöjjenek.''"" Ezt a nagykanizsaiak valószínűleg be is tartották, de a Rumy Károly vezetése alatt érkezett Bója-párti választók fokosokkal és botokkal jelentek meg."8 A választásra a Barátok temploma (azaz a ferences templom) előtti téren délelőtt 10 órakor került sor. Az egyes képviselőjelöltek pártjai egymástól elkülönülve álltak fel, a rend fenntartását, azaz a pártok egymástól való elválasztását 45 nemzetőr és 10 foglár végezte. A Bója-pártiak foglalták el a templom temetőkertjének felső, a Chernel-pártiak a középső, a Babochay-pártiak az alsó részét." Oszterhueber József elnök ezután elmondta, „hogy ezen legszebb alkotmányos jog csak úgy gyakoroltathatik jó sikerrel, ha egymást meghallgatva köztünk a béke és rend uralkodik, figyelmeztetvén mindnyájokat arra, hogy a nemtelen osztály azon alkotmányos jogot most elsőben gyakorolja, intettük és kértük a pártokat, hogy azt szabad nemzethez illőleg gyakorolják." Mivel a képviselőjelöltek egyike sem rendelkezett látható többséggel, Oszterhueber közölte, hogy a választóknak hármójuk közül kell választaniuk. A hívek saját jelöltjük nevét hallva zajongani kezdtek, de míg Chernel és Babóchay támogatói Oszterhueber intésére elhallgattak, Bója választói csak az ő szavára hallgattak. Végre sikerült elmondani a három jelölt nevét, majd Oszterhueber felszólította őket, nevezzék meg azokat a személyeket, akiket a szavazatszedő bizottságba delegálni kívánnak. Babóchay Kaan Károlyt és Hollósy Józsefet, Bója Gergely Hauzer Jánost és Vusztl Alajost, Chernel Ignác Sümeghy Ferencet és Inkey Gáspárt delegálta. Ezután Oszterhueber ismét a béke és rend fenntartását ajánlotta, majd közölte, „hogy a helységek távolsága szerint fogják a választókat szavazatra bocsájtani, úgy azt is, hogy a szavazást nyomban megkezdjük, s azt addig folytatandjuk, még a választói képeséggel bíró jelenlévők mindnyájan szavazni fognak." A szavazatok leadása meg is kezdődött, s Sándorháza, Szentandrás, Rád, Nemesszer, Gétye, Vör, Bánfa, Szentpéterúr, Pacsa, Tiittős, Szentmihály, Igrice, Esztergály és Horváti községek választói le is adták rendben a voksukat. Eddig Chernel 194, Bója pedig 107 szavazatot kapott.100 A szavazás előtt és alatt a Chernel Ignác pártjához tartozókat mind Bója, mind Babóchay párthívei igyekeztek átcsábítani. Rumy Károly azzal próbálta meg Bója részére csábítani Babóchay híveit, „hogy csak most álljanak Bója részére, 3 év múlva akit ők akarnak, azt fogja ő is embereivel követnek válosztani"; amíg Martinkovics Károly vissza nem kísérte őt az emberei közé.101 A Bója mellett agitálok között volt Tersánszky József orvos, aki két Chernel-párti választót is áthúzott maguk közé, de többek felszólítására abbahagyta az agitációt. A Barátok temploma tornyából egy ember állandóan Babóchay nevét kiáltozta,102 egy másik személy a szavazatszedés helyszínéül szolgáló, felállványozott épület állványzatáról egy magányos fára kimászva kiáltozta saját jelöltjének nevét.103 A helyzetet bonyolította, hogy a választók „számos más választási képességgel nem bírókkal elegyítve" jelentek meg, így a Babóchay-párti kiskanizsaiak egy részét a felesége is elkísérte.104 Bója párthívei közé egy ötakós boroshordót gurítottak, „melyből ezek jól felhörpölvén", elkezdték Bója nevét kiáltozni.105 A felhevült kedélyeket többen is csillapítani igyekeztek, így Chinorány Boldizsár táblabíró, helyettes elnök, aki felszólította a Bója pártjához tartozó Kreut Ádám lakatosmestert, „hogy a pártjabeli embereit tartaná féken és ne engedje, hogy a pártok egymást ingerüljék, sőt a tömeg közt csapra ütött borivást tiltaná meg, melyre azt válaszolá, hogy nékiek nem sikerülne szándékjokat kivihetni, készek lesznek még ma itt meghalni."106 Rajky Lajos szolgabíró „egy dolmányos ember" kitöréseit igyekezett szép szóval csillapítani. Az illető hajlani látszott a szép szóra, de Rajky távozása után azt mondta, „ha valami lenne, akkor ne üssük úgymond egymást, hanem az urakat verjük agyon." 107 Albanich Flórián városbíró is folyvást a Bója és Babóchay választói közötti téren járkált, s csillapítani próbálta őket, de éppen egy Bója pártjához tartozó nagykanizsai német varga jelentette ki, „hogy ő itt semmi bírót nem ismer, és én itt mit sem parancsolok,"108 amint ezt nyilatkozta Albanich. A Bója-pártiak éljenzésére Babóchay párthívei is megmozdultak, s Bója hívei felé nyomulva, saját jelöltjüket kezdték éljenezni, s eközben megpróbálták elragadni a Bója-pártiaktól a város tulajdonát képező nagydobot.109 A láthatólag egyre feszültebb hangulatot többen is megpróbálták csillapítani, köztük maga a városbíró, Albanich Flórián is.110 Ez ideiglenesen sikerült, ám az ide-oda hullámzó tömeg immáron a választás biztonságát veszélyeztette. A választást fél 2-kor verekedés szakította félbe.1" Előbb egy, majd 25—30 bot, aztán egy tégla repült a Bója- pártiak közül a Babóchay-pártiak közé, mire azok viszonozták azt, s ebből szabályos kődobálás fejlődött ki.112 Bója párthívei botokkal és fokosokkal is megtámadták Babóchay fegyvertelen párthíveit. Miután Bója párthívei álltak a temetőkert felső, Babóchayéi az alsó részén, az előbbiek előnyösebb helyzetben voltak, s a temetőkert faláról leszedett, záporként lefelé hajigált téglákkal és cserepekkel egyre rosszabb helyzetbe hozták őket.113 (A Chernelpárti választók nagy része feltehetően ekkor már nem volt a temetőkertben; szavazatuk leadása után elhagyták a helyszínt. Elképzelhető, hogy az egész 468 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben Chernel-párt kivonult már onnan, mert az iratokban nincs nyoma annak, hogy akár szenvedő, akár tevékeny résztvevői lettek volna a verekedésnek.)"4 A Babóchay-pártiak végül menekülőre fogták a dolgot, de néhány perc múlva „botokkal, durungokkal és különbféle verő eszközökkel visszatérve", megpróbálták visszafoglalni a teret Bója párt-híveitől. Oszterhueber jelentése szerint „ekkor a csata már véres volt, a választás színhelye nem szabad polgárok gyülekezete, hanem egy szánt vérengzők csata helye volt", ezért a szavazatszedő bizottmány tagjai, életüket féltve, eltávoztak."5 A tanúvallomások alapján úgy tűnik, hogy a „csata" győztesei Babochay választói voltak, mert a kiskanizsaiak végül kiszorították Bója embereit a térről és a temetőkertből, s útközben ütötték őket, ahol érték. Eközben egyéni leszámolásokra is sor került, s a választáson részt nem vevő személyeket is súlyosan bántalmaztak. Jellemző, hogy egy nagykanizsai építkezésen dolgozó néhány kiskanizsai lakos a verekedés hírére ütőeszközökkel a helyszínre sietett, majd a verekedésben való tevékeny részvétel után visszatértek a munkájukhoz. A verekedésben és tégladobálásban néhány kiskanizsai menyecske is részt vett. Néhányan töltött lőfegyverrel jelentek meg, s egy-két lövés is eldörrent."" Oszterhueber, látva a történteket, a verekedők közé sietett, hogy megpróbálja helyreállítani a rendet, de őt magát is megdobták téglával. A rend fenntartására kirendelt nemzetőrök sem álltak feladatuk magaslatán. Oszterhueber megfogott egy kődobálót, mire az egyik nemzetőr kirántotta az illetőt Oszterhueber kezei közül és szabadon engedte."7 Egy másik nemzetőrt a verekedők ütöttek le."8 A verekedés során Sümeghy Ferenc főszolgabíró „a vérengzők és verekedők közt tulajdon életének kockáztatásával számos verekedők fegyvereit maga elszedte, és a rend helyreállításában munkás részt vett.""'' Chernel párthívei nem vettek részt a verekedésben, „az egész csata alatt egy szegletbe vonulva béke, rend és erényes nyugalommal" nézték a történteket. Megkérdezték Oszterhuebert, hogy mi lesz ezek után a választással, mire azt közölte, „hogy a választást jelen körülmények közt folytatni nem lehetvén, azt megszüntettem, s ezúttal befejezettnek tekintem." Időközben hívei verekedve elhagyták a teret, s nem sokkal ezután Chernel párthívei a legnagyobb rendben, egy tömegben elvonultak.120 Oszterhueber délután 3 órakor sajátkezű levélben számolt be Csánynak a történtekről, s közölte, hogy a követválasztást a verekedés miatt felfüggesztette, s mindaddig nem engedi folytatni, míg a vizsgálat ki nem deríti a bűnösöket. Úgy vélte, katonai karhatalom kirendelése nélkül a választást nem lehet folytatni; „a város is különössen sok itteni féktelenkedők s kiskanizsaiak által veszedelembe van a más pártbéliek ingerlése mián, különössen a békés polgárok félthetők a megrohanástul." Mindezek miatt katonaság kirendelését kérte Csánytól. A történteket természetesen bejelentette a központi választmánynak is azzal, hogy másnap reggel 8 óráig utasítást kér. A jelentésben, amelyet rajta kívül Németh és Sümeghy is aláírt, külön kiemelték Rumy Károly izgató magatartását.121 Oszterhueber egyben utasította Sümeghy főszolgabírót, hogy a választás helyén tartson szemlét, s az eredményt jelentse neki.122 Emellett négy tekintélyes személytől is beszerzett egy-egy tanúvallomást a történtekről. 123 Csány postafordultával válaszolt Oszterhueber levelére, de a válasz szövegét nem ismerjük. Egyben intézkedett a kért katonaság kirendeléséről, amely június 16-án meg is érkezett a városba.124 A véres incidens után június 15—16-án zúzott vagy szúrt sebbel, illetve törött végtaggal összesen 15 sérültet szállítottak be a nagykanizsai városi kórházba. Egyikük, egy Hardi József nevű gelsei lakos június 16-án belehalt a fejét ért ütésbe, másikuk sorsát az orvos kétségesnek mondta; Bésényi Ferenc nevű zalaszentmártoni öregbíró fejsebe miatt haldokló állapotban volt. További két személy sebét az orvos veszélyesnek nyilvánította, egyikük állapotajúnius 16-án rosszabbra is fordult. Két főt már június 16-án elengedtek, a többiekről Juhász György városi és Tersánszky János megyei orvos úgy vélte, hogy rövidesen hazamehetnek. Érdekes, hogy az ott ápolt sérültek egyike sem volt nagy- vagy kiskanizsai; ennek az lehet a magyarázata, hogy a megsérült helyi lakosokat inkább otthon ápolták.125 Végül összesen két gelsei és egy kisradai lakos halt bele sérüléseibe, s június 23-án még további 18 férfi feküdt súlyos sebekkel a helyi kórházban. Sümeghy Ferenc főszolgabíró elrendelte a képviselőválasztás alkalmával megsebesült, de nem a kórházban ápolt személyek orvosi vizsgálatát; ennek eredményeképpen 55 sebesültet, köztük több súlyos állapotút írtak össze. Itt már hat nagykanizsai lakos szerepelt, kiskanizsai azonban egy sem.126 A központi választmány június 16-án tárgyalta Oszterhueber, Németh és Sümeghy közös jelentését, s helyeselte Oszterhueber döntését, hogy a verekedés miatt felfüggesztette a választást. Ugyanakkor június 24-ére tűzte ki az újabb választást, s annak levezetésével ismét Oszterhuebert és Némethet bízta meg. Egyben kijelentette, hogy „ezen féktelen lázadás, és a népet felbőszítő, és így a lázadást előidéző Rumy Károlynak ezen vakmerő tette a legszigorúbb megfenyítést érdemelné", s ezért a történteket további intézkedés végett jelentette az Állandó Bizottmánynak. 127 A választmány másnap visszatért az ügyre, s arra hivatkozva, hogy már elrendelték a történtek kivizsgálását, a választást június 27-én 9 órára halasztotta el. Az ülésen szóba került, hogy a 469 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben A sérültek település szerinti megoszlása Település Sebesült/ közülük meghalt Alsóraj k 1 Bakónak 1 Csap 1 Felsőrajk 2 Gelse 9/2 Gelsesziget 3 Igrice 1 Kis- vagy Felsőrada 6/1 Kollátszeg 1 Langviz 3 Hosszúvölgy Nagykanizsa 6 Összesen 55/3 Nagyrada 2 Nagyrécse 5 Újlak 2 Újudvar 10 Zalaszentmárton 2 Összesen 55/3 történtek miatt a választás helyszínét máshová kellene áttenni, mivel azonban a törvény Nagykanizsát külön is megnevezte a választókerületi főhelyek között, s a testület úgy vélte, a városi hatóság „elég erélyességgel bír" a választás megrendezésére, a választás helyszínéül Nagykanizsát rendelték el. A testület jegyzőkönyve ekkor már kimondottan „a Kanizsa városi lakosok által elkövetett kiszökések"-ről beszélt, s „némely lakosoknak (...) nemzetiség és testvériség ellenies" törekvését okolta a történtekért. 128 Nem tudjuk, hogy ez pontosan mit jelentett, mert a fennmaradt vizsgálati anyagban csupán egy, a Bója párthívei közé tartozó Kreut Ádám nevű lakatosmester szólt arról, „miszerint a németek mondották, hogy készek meghalni, ha szándékjokat nem sikereszthetik."12" Ezek valószínűleg a nagykanizsai németek lehettek, mert Chinorány Boldizsár egy levele szerint Babóchay kiskanizsai párthívei sajnálták, hogy a vizsgálat során „a német pártiakból egy sem került horgonyra."130 A megye állandó bizottmánya június 17-én tárgyalta a Nagykanizsán történteket, s Tuboly Mihály főjegyző elnöklete alatt egy hattagú bizottságot küldött ki az esemény kivizsgálására azzal, „hogy a vétkeseknek találandó egyéneket a szükség esetére használandó hatalomkar segítségével is befogatván, a megye börtönébe beküldjék, és minthogy a miniszteri rendelet nemcsak egyeseket, kik ily rendbontásoknak előidézői voltak, hanem az illető községeket is a katonai hatalomkar tartására szükséges költségek viselésére köteleseknek lenni kijelentette, errül az illetőket értesítsék, és jelentésöket a teljesítésről bemutassák." Egyben kérte az ülésben jelen lévő Csány László kormánybiztost, hogy az újabb választás rendjének biztosítására katonai karhatalmat rendeljen ki.131 Bója, aki attól tartott, hogy a megye által elrendelt vizsgálat számára kedvezőtlen eredményt hoz, június 17-én Koch Gottlieb és Unger Ferenc nagykanizsai polgárok nevében levelet írt Csillagh Lajos első alispánhoz. Ebben arra hivatkozik, hogy a másik párt tagjai meg akarták akadályozni, hogy a nagykanizsaiak nem nemes képviselőt válasszanak, s ez volt az oka a verekedésnek, továbbá „a gyilkosok vezérei minden ármányt használván, hogy a büntetés örvényébe az ártatlanokat taszítsák", tudatta, hogy a nagykanizsai polgárság két követet küldött a kormányhoz „részrehajlatlan bírák iderendelése végett." Kérték Csillaghot, hogy amíg a kormány intézkedése megérkezik, biztosítsa „minden polgár személyét s vagyonát." A kérvény szerint ugyanis „a helybeli bíró s tanács nagy része, úgy szinte a kiküldött választmány s járásbeli főszolgabíránk párt emberei lévén, ez esetben ítéletöket érvényes s törvényeseknek el nem ismérhetjük."132 Az állandó bizottmány által kiküldött vizsgáló bizottság június 20-án kezdte meg működését, s részint újabb nyilatkozatokat szerzett be, részint megkezdte a tanúk kihallgatását. Június 20—22-e között összesen hét nyilatkozatot szerzett be, köztük Albanich Flórián városbíróét is, s június 21-én összesen 61 tanút hallgatott ki, majd június 25-én nyújtotta be jelentését.133 A vizsgálat azonban — noha néhány notórius verekedőt sikerült azonosítani — lényegében eredménytelen maradt. Ennek oka egyfelől az összecsapás méreteiben keresendő (valamennyi választót mégsem hallgathatták ki), másfelől abban, hogy Bója választói, akik a verekedést kezdeményezték, az összecsapás számukra hátrányos kimenetele miatt az ártatlan áldozat szerepében tetszeleghettek, s Babóchay választói képtelenek voltak olyan tanúvallomásokat, kicsikarni, amelyek segítségével a konfliktus kirobbantói név szerint azonosíthatók lettek volna. Maga Babóchay sem remekelt e téren.134 A vizsgálóbizottmány azzal indokolta a sikertelenséget, hogy „a kanizsai általános polgárság, de a városi tanács is, kiknek nagyobb része a vérengzésnek szemtanúi lévén, annak kezdőiről és tényezőiről legbővebb adatokat szolgálhattak volna, nemcsak segédkezeket a vérengzők kitanulásában nem nyújtottak, sőt minden módokat használtak, hogy e vádbeli tények elpalástoltat470 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben ván, azok elkövetői is titokban maradhassanak." Ugyanakkor intézkedett három, név szerint is azonosított és súlyos testi sértés miatt felelősségre vonható személy elfogásáról."3 A vizsgálóbizottság láthatólag nem állt feladata magaslatán. A jelentésbe nem került bele Rumy Károly neve, holott ellene több tanúvallomás is szólt. Az ő esetében nyilván politikai alku lehetett a háttérben, s ez azért is furcsa, mert a vizsgálóbizottság tagjai a zalai liberálisok közül kerültek ki."6 Ugyanígy kimaradt a jelentésből a Bója-párti választók által először elagyabugyált, de aztán a viszszacsapásban tevékeny szerepet játszó kiskanizsai Szilajka György neve, mégpedig azért, mert attól tartottak, hogy ha őt elfogják, a kiskanizsai nemzetőrség kiállítása nehézségekbe ütközik."7 Volt azonban egy érdekessége a jelentésnek. A bizottság tagjai maguk elé idézték a június 17-én Csillagh Lajos alispánhoz intézett beadvány két aláíróját, Koch Gottliebet és Unger Ferencet, akik kijelentették, hogy az egész beadvány Bója Gergely munkája, s ők annak tartalmát nem ismerik, csupán Bója megbízásából vitték azt Zalaegerszegre az alispánhoz. Unger egyenesen kijelentette, hogy neki „nemcsak a választmányi tagok ellen kifogása nincsen, sőt Sümeghy Ferenc főszolgabíró úr erélyes közbenvetésének köszönheti személyének és vagyonának is a verekedők előli biztosítását." A választmány előtt megjelent és megkérdezett „számos kanizsai polgárok is egyenesen kinyilatkoztatták, hogy nekik az érintett folyamodásrul legkevesebb tudományok sem lévén, az az ő megbízásukbul nem készült, hanem csak nevek bitoroltatott."138 A Zala megyei Állandó Bizottmány július 3-án tárgyalta a vizsgálóbizottság jelentését. A Bizottmány tudomásul vette azt, s megdöbbenését fejezte ki afölött, hogy „Bója Gergely a kanizsai polgárság nevét bitorolva, annak minden hozzájárulása és beleegyezése nélkül megyei első alispán úrhoz oly modorú folyamodást nyújtott be, melyben minden alap nélkül nemcsak a követválasztásra megyeileg kiküldött választmányt, hanem illető járásbéli tisztviselő urakat is pártoskodás és részrehajlásról vádolja." Ugyanakkor ügyészi véleményszerzés végett az egész jelentést kiadta a vizsgálattal megbízott Molnár Alajos tiszti első alügyésznek azzal, hogy a már a megyei börtönbe bekísértetni rendelt három személy „mint vérengzők ellen", indítsa meg a büntetőpert.139 Mint láttuk, Bója a nagykanizsai polgárok nevében hamisított, Csillagh Lajos alispánhoz intézett beadványában arról írt, hogy a kanizsaiak két követet küldtek a kormányhoz, kérve a történtek pártatlan kivizsgálását. Nem tudni, hogy ez az állítás igaz volt-e vagy sem, mindenesetre tény, hogy június 21-én Szemere Bertalan belügyminiszter is a választási verekedés kivizsgálására, a bűnösök felelősségre vonására és a rend helyreállítására utasította a megyét.140 Az állandó bizottmány már a vizsgálat lezárása után, július 3-án foglalkozott az utasítással, s válaszában közölte, hogy már június 17-én elrendelte a vizsgálatot, s mellékelten felküldte a vizsgálóbizottság jelentését azzal, hogy a megye intézkedik a bűnösök felelősségre vonásáról.141 Szemere július 18-án jóváhagyta a megye intézkedéseit, s visszaküldte a vizsgálati iratokat. A miniszteri leiratot az állandó bizottmány augusztus 7-i ülésén egyszerűen tudomásul vették.142 Molnár Alajos tiszti első alügyész az Állandó Bizottmány szeptember 4-i ülésén terjesztette elő véleményét a nagykanizsai választási verekedéssel kapcsolatos büntetőeljárásokról. Molnár úgy vélte, miután a vizsgálóbizottság jelentéséből kitűnik, hogy a nagykanizsai polgárság és elöljáróság nemhogy együttműködött volna a tények felderítésében, hanem inkább akadályozta azt, „azért a kanizsai polgárságnak és tanácsnak ezen elpalástolást szülő eljárását jegyzőkönyvileg helyteleníttetni" kellene. A tanúvallomások alapján a már befogott három személyen kívül további 11 fő ellen javasolt büntetőeljárást (köztük a kiskanizsai Szilajka György ellen is). Emellett az Unger és Koch nevében benyújtott folyamodvány miatt Bóját is „tiszti vádperbe idézendőnek" vélte, részint a két személy nevének bitorlása, részint a folyamodvány tartalma miatt. Az Állandó Bizottmány egyetértett Molnár véleményével, elrendelte a további 11 személy büntető- és Bója tiszti vádperbe idézését, s az eljárások lefolytatásával Háry József másodalügyészt bízta meg.143 A vizsgálat további menetéről nincsenek adataink. A vádlottak közül Csucsi Ferencet 1848. szeptember 15-én, tekintettel a város horvát megszállására s arra, hogy Csucsiért kezességet vállalt, Nagykanizsa város kezességére ideiglenesen szabadlábra helyezték azzal, hogy a törvényszék felszólítására bármikor köteles megjelenni a büntetőperben. 144 A többi perbe idézett elleni eljárás folytatásáról nincs adatunk, ahogy arról sem, hogy a Bója ellen indítandó eljárással kapcsolatban a megye megkereste volna akár az országgyűlést, akár a kormányt. Hátra volt még az újabb választás, amelyre immáron katonai karhatalom mellett, június 27-én került sor. Az előjelek ezúttal sem voltak kedvezők. Oszterhueber József választási bizottsági elnök június 25-én levélben közölte Chinorány Boldizsár nagykanizsai postatulajdonossal, a választási bizottság helyettes elnökével, hogy a „helybéli [pusztaszentlászlói] bonyodalmak" miatt nem tud jelen lenni a választáson, s ezért Chinorányt bízza meg annak levezetésével. Chinorány azonban olyannyira beteg, hogy legfeljebb néhány órára vállalta volna, ezért levélben fordult Csány László kormánybiztoshoz, s kérte, hogy a választás időtartamára 471 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben küldjön néhány katonát Oszterhueber pusztaszentlászlói házához, s egyben arra is kérte Csányt, néhány sorban korholja meg Oszterhuebert. 145 Németh János, a bizottság jegyzője pedig június 26-án levélben kérte Oszterhuebert, okvetlenül jelenjen meg a választás helyszínén, mert „ha annyi ember látni fogja, mikint ily dologidőben ok nélkül fárosztatik, csak újabb ingerültségre találand anyagot." Ha el tud jönni, Chinorány vezetésével megkezdik a választást, s bejelentik, hogy Oszterhueber is meg fog jelenni.146 Ugyanakkor Bója arról értesítette Csány László kormánybiztost, hogy a mellette nyilatkozó falusiakat „Lazsnaknál és Palinban Inkey Kazimir úrnak egész éjen át itatott emberei kövekkel dobálják és pisztolyokkal fenyegetik", s ezért Csány intézkedését kérte:,,...hogy a választók fegyverrel a választóhelyen meg ne jelenjenek, és minden polgár élete biztosítva legyen, mert szívem remeg fájdalmas előérzetében, hogy ismét a szabad akarat gyakorlatáért polgártársaink vére fog folyni."147 A kirendelt katonaság valóban fenn is tartotta a rendet a választás során. Izgalomban persze ezúttal sem volt hiány. Chinorány Boldizsár jelentése szerint előfordult, hogy „a fiú apja, majd vő ipa, sőt egészen idegen is más nevét bitorolva, jelen nem lévő apja vagy ipa és idegen helyett is szavazni kívántak." Miután a választási törvény a személyes jelenlétet írta elő, Chinorány és Németh János jegyző a választás tisztasága és a kedélyek lecsillapítása érdekében nemcsak a képviselőjelöltek által delegált szavazatszedők révén tették ellenőrizhetővé a szavazást, hanem felszólították a pártokat, „hogy minden párt részéről a nyilván teljesített szavazatszedés helyén három egyén körünkben lehessen, és ott nemcsak hogy a szavazatra magokat jelentőkre fölügyelhessen, sőt, hogy minden szavazónak nevét az öszveírt választók névsorábul tulajdon szemeivel olvashassa, és eképp magának és általa pártjának megnyugvást szerezzen." Azonban éppen a Bója részéről a szavazatszedő bizottságba delegált Hauser (Hauzer) János nagykanizsai kereskedő vádolta meg Chinorányt és Némethet azzal, hogy az összeírok június 15. óta meghamisították a választói névjegyzéket, s most ennek alapján szedik a szavazatokat. Chinorány visszautasította az állítást, azonban a választásról beküldött jelentésében arra hivatkozva, hogy miután a választási törvény mind a választási bizottság, mind a választókat összeíró bizottmány tagjait „a törvény és nemzeti becsület oltalma alá helyhezve, a rajtunk elkövetett bármely sérelmet bűnvádi eljárás mellett megfenyíttetni rendeli", az Állandó Bizottmány megsértett becsületüket „a sértőnek szigorú megfenyíttetésével" torolja meg.148 A választáson végül 542 szavazattal 468 ellenében Bója győzött. Ugyanakkor némi zavart okozott, hogy a választókerület 5 községében állítólag nem hirdették ki a második választás napját. A kedélyek lecsillapodását mutatta viszont, hogy a szavazás során a név szerint nem ismert ellenjelölt szavazói átálltak Bója oldalára, s ezért a szavazást be sem fejezték.14" A kerület 2246 összeírt választópolgárából tehát összesen 1010 fő adta le a szavazatát, de nem tudjuk, hogy mennyien voltak a megjelent, de az „átállás" miatt végül is nem szavazó választók. A megyei Állandó Bizottmány július 3-án tárgyalta Chinorány jelentését, tehát ugyanazon a napon, amikor a június 15-i választási verekedés kivizsgálására küldött bizottság jelentését is, s noha Chinorány panaszát hitelesnek tekintette, az „audiatur et altéra pars" elve alapján a Hauser-féle incidens kivizsgálásával a korábbi vizsgálóbizottságot bízta meg. Az ügy további sorsáról nincsenek adataink.''50 Bója mandátumát a képviselőház július 7-i ülésén a megbízólevelek vizsgálatára alakított VI. osztály javaslata alapján a képviselőház igazolta, noha a választással kapcsolatban az a kifogás merült fel, hogy annak határnapja nem volt előre kihirdetve, ezt azonban az osztály nem találta megalapozottnak. Emellett úgy ítélte meg, hogy miután az ellenjelölt választói is átálltak Bója oldalára, a szavazás befejezésére nem volt szükség, s a választás érvényes. Úgy tűnik, az osztály tagjai nem tudtak a június 15-i véres incidensről, vagy legalábbis erről nem esett szó.151 Bója kezdetben viszonylag aktív képviselő volt, augusztus 7-ig összesen négyszer szólalt fel. Július 26-án pártolta Glavina Lajosnak azt a javaslatát, hogy Eötvös József kultuszminiszter nyújtson be törvényjavaslatot, amely szerint a Muraközi járást felmentik a zágrábi katolikus püspök egyházi kormányzata alól. Augusztus 3-án az elemi oktatásról szóló törvényjavaslat általános vitájában mindenütt közös iskolák fenntartását támogatta, s 4-én és 7-én is hasonló szellemben szólalt fel a törvényjavaslat részletes vitájában.152 Az év végéig 15 név szerinti szavazást tartottak, s Bója 13 alkalommal adta le voksát. E szavazások alapján nehéz karakterizálni Bója politikai álláspontját. Július 22-én a válaszfelirati vita során a többséggel együtt amellett szavazott, hogy az észak-itáliai háborút említsék meg a válaszfeliratban (azaz támogatta a kormány álláspontját, amely szerint meghatározott feltételek mellett Magyarország katonai segítséget nyújt az uralkodónak az észak-itáliai háború befejezéséhez). Az oktatási törvény vitájában augusztus 8-án „nem"-mel felelt arra a kérdésre, hogy „azon községekben, hol egy-egy hitfelekezet iskolában járó gyermekeinek száma 50-re megy, mindenik hitfelekezet számára állami költségen nyittathatik-e külön iskola vagy 472 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben nem". Augusztus 10-én viszont a határozatot korrigáló újabb szavazás alkalmával azt pártolta, hogy „amely községben több hitfelekezet van, szabadságában álland a külön felekezeteknek a kormány felügyelése alatt saját erejökkel külön iskolát nyitni, de csak a felekezeti többség kívánatára." Augusztus 21-én a katonaállítási törvény vitájában a radikálisokkal és a kormánypárt „nacionalista" részével együtt nem pártolta a kormánynak azt a javaslatát, hogy a kiállítandó újoncokból egészítsék ki a magyarországi sorezredi alakulatokat, és a fennmaradó újonclétszámból állítsanak fel újabb honvédzászlóaljakat. Ezzel a teljes egészében önálló magyar hadsereg létrehozását támogatta, jóllehet, ez utóbbi javaslat uralkodói szentesítésének semmifajta realitása nem volt. Szeptember 4-én megszavazta Kossuth javaslatát Beöthy Ödön délvidéki kormánybiztosi kiküldetésének parlamenti megerősítéséről, illetve a Bécsbe, az uralkodóhoz küldendő 100 tagú küldöttségről. Szeptember 20-án a szőlődézsma megváltásáról szóló vitában arra a kérdésre, hogy minden szőlőbirtokos maga fizesse-e kárpótlását, „nem"-mel szavazott; ugyanígy „nem"- mel voksolt arra a kérdésre, hogy akinek Vi teleknél kevesebbje van, ahelyett az állam, akinek többje, az maga fizesse a kárpótlást; s szintén „nem" volt a szavazata 22-én arra a kérdésre, hogy a majorsági zsellérek mindennemű tartozásaiért az állam adjon-e kárpótlást. December 9-én „nem"-mel szavazott (a kérdés: a vallásoktatás a Magyar Hadi Főtanoda falain belül folyjon-e), mint ahogyan december 24-én és 27-én az úrbéri kármentesítés vitájában is (a központi választmánynak az úrbéri telkeket érték szerint differenciáló javaslatára), 29-én pedig pártolta Palóczy Lászlónak azt a javaslatát, hogy a kármentesítés során átalányösszeget fizessenek a károsultaknak. Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy Bója a kormánypárt balszárnyához tartozott, szavazataival a liberális, jogkiterjesztő álláspontot képviselte; vallási kérdésekben a szekularizáció és a tolerancia egyaránt jellemezte, a kárpótlás kérdésében pedig részint a probléma mielőbbi lezárásának, részint pedig a társadalmi igazságosság érvényesítésének az igénye motiválhatta. Bója Debrecenbe is követte a képviselőházat, sőt, ott volt a Pestre visszatért képviselők között is, mert 1849. június 30-i felvette képviselői napidíját. Debrecenben tagja lett az 1849. április 5-én alakult Radical Pártnak, amely Magyarország teljes önállóságát, függetlenségét és demokrata köztársasággá alakítását tűzte ki célul. Május 23-án megválasztották annak a képviselőházi küldöttségnek a tagjává, amelynek át kellett volna adnia Görgei számára a Magyar Katonai Érdemrend I. osztályát. 1849. júliusi szegedi és augusztusban aradi tartózkodásáról nincs adatunk.''53 Egy 1849. november 22-én Dőry Gábor cs. kir. kerületi főispánhoz benyújtott folyamodványában már arról írt, hogy „én a forradalmat sem szóval, sem tettel elő nem mozdítottam, és hogy a mérsékelt és monarchicus érzelműek közé tartoztam". Ezt az is bizonyítja, hogy olyan „mérsékelt előkelőbb zalai honfi" bizalmát bírja, mint Rumy Károly vagy mint Forintos György, aki Deák 1843. évi követválasztási megbuktatásában kulcsszerepet játszott.154 II. A DRÁVA-VONAL KÖZPONTJA155 1. A Dráva-vonal megszervezése és parancsnokai 1848. május végén, június elején egyre több aggodalomra adtak okot a horvát határszélről érkező hírek. Josip Jellacic, a március végén kinevezett új horvát bán röviddel Zágrábba érkezése után megszakított minden kapcsolatot a magyar kormányzati szervekkel, s megtiltotta a magyarokkal való érintkezést az alá rendelt polgári hivataloknak is. Miután Jellacicot nemcsak Horvátország bánjává, hanem a horvátországi (zágrábi) főhadparancsnokság vezénylő tábornokává is kinevezték, működése azért is veszélyesnek tűnt, mert katonai erővel is rendelkezett. Várasd megye közgyűlése egyenesen kijelentette Magyarországtól való elszakadását, Jellacic pedig arra utasította a varasdi főpostaigazgatóságot, hogy az oda beküldött só-harmincad- és vámjövedelmeket ne a budai főpénztárba, hanem Zágrábba küldje.15" Csány László kormánybiztos ez utóbbi intézkedésre válaszul május 9-én elrendelte, hogy a zalai harmincadi, sópénztári és a postahivatali befolyt pénzeket a továbbiakban egyenesen Budára küldjék. Baternay Ferenc, a nagykanizsai sóház sótárnoka már másnap jelentette Csánynak, hogy a korábban befolyt pénzeket május 3-án Varasdra küldte, de a továbbiakban Budára fogja küldeni azokat.157 Hamarosan Baternay a Nagykanizsára érkező Csány figyelmét szóban felhívta arra, hogy a muraközi aranymosók a mosott aranyat szintén a varasdi só- és harmincadhivatalnál szokták beváltani. Csány ezért utasította Séllyey Lászlót, a Muraközi járás főszolgabíróját, hogy ezt akadályozza meg, s az aranymosókat az arany beváltása végett a továbbiakban a nagykanizsai sóházhoz küldje.''58 473 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben Chinorány Boldizsár táblabíró, kanizsai postatulajdonos szintén közölte, hogy teljesíteni fogja Csány rendeletét, s javaslatot fogalmazott meg 11 pontban a postahivatalok magyarosításáról, továbbá szorgalmazta, hogy a kanizsai kereskedők által sürgetett, s a hatóságok által már korábban jóváhagyott Kanizsa—Letenye—Lendva—Bellatinc vonalon a naponként postajárás „mint elkerülhetlen szükségeléke a kereskedésnek, létrehozattasson haladék nélkül."139 Aggodalomra adtak okot a megyén át Ausztriába történő hadianyag-szállítások, valamint az a tény is, hogy szintén a megyén át küldtek újoncokat Stájerországa, onnan pedig az itáliai cs. kir. hadsereghez. Egy ilyen, 88 főnyi újoncszállítmány áthaladására május 9-én öt kanizsai lakos hívta fel Csány figyelmét.160 Csány erre vonatkozó utasítás hiányában nem akarta feltartóztatni a szállítmányt, de utasítást kért mind Batthyány Lajos miniszterelnöktől, mind Szemere Bertalan belügyminisztertől, hogy a továbbiakban mit tegyen ilyen esetekben, mivel véleménye szerint „az Olaszhonban táborozó katonaságnak kiegészítése Magyarországot nem illeti."16'' A minisztérium válaszát nem ismerjük, de feltehető, hogy az újoncszállítmányok feltartóztatására adhatott utasítást, hiszen az újoncok kiszállítása ellen a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány (amelynek Szemere is tagja volt) már 1848. április 11-én tiltakozott a magyarországi főhadparancsnokságnál. 162 Csány egymás után küldte jelentéseit arról, hogy a Horvátországgal szomszédos területeken illír bujtogatok járnak, akik a nemesek ellen lázítják a volt jobbágyokat, s a Muraköz Horvátországhoz csatolása mellett agitálnak.163 Május 30-án Zala-egerszegről jelentette Batthyánynak, hogy nemrég jött meg a Muraközből, de dolgai elvégzése után visszatér oda, „mert a szűnni nem akaró, sőt, növekedő illír rakoncátlanságok következtében a Dráva-vonalt egészen katonai szempontból tekintvén, azt folytonos figyelemmel akarom kísérni." Majd kifejtette, hogy mivel a nádor és a miniszterelnök „királyunk akaratjával kiadott rendeletei Jellacic által, szinte a király akaratában, tudtában, s megegyezésében gyökerezett rendeletekkel semmisíttetnek meg — nem tartom lehetetlennek, hogy a magyar korona s magyar király katonái közt, talán már a közelben, harcra kerülend a dolog." Ezért kérte Batthyányi, fordítsa figyelmét a Dráva-vonalra, „honnén, a délről előnyomuló magyar seregeket, hátés oldalmegtámadással pozitíve lehet segíteni, vagy legalább azzal használni, hogy az ellenségnek nagy része negatív állásba tétetik, a drávai részről minden órában megkezdhető operáció miatt — de már ez esetben, sokkal nagyobb erő lenne szükséges a mostani, említést is alig érdemlőnél."164 A június 1-jei minisztertanács valószínűleg e jelentés hatására döntött arról, hogy Csány rendelkezése alá adnak 3-4000 katonát Tolna, Baranya és Somogy megyék biztosítására. Szemere Bertalan belügyminiszter ezért június 2-án Csányt Zala, Somogy, Baranya és Tolna megyék, valamint Pécs szabad királyi város királyi biztosává nevezte ki, s megbízta, hogy a Dráva mentén összevonandó 4000 főnyi sorkatonasággal, valamint az említett törvényhatóságok mozgósítandó nemzetőreivel oltalmazza meg a Dráva-vonalat.165 A Dráva-vonal katonai parancsnokává a kormány a soproni születésű Ottinger Ferenc vezérőrnagyot nevezte ki, akivel Csány együtt szolgált az 5. huszárezredben. 1846-ban vezérőrnagyi rangban budai dandárparancsnok volt. Batthyány Lajos miniszterelnök április 20-án az Országos Nemzetőrségi Haditanács elnökévé nevezte ki, s megbízatását csak május 15-én vonta vissza. Emellett április 24. és május 23. között, Mészáros Lázár hazaérkezéséig Ottinger volt az ideiglenes hadügyminiszter is. Ottinger június 26-án feltehetően, 28-án pedig már biztosan a táborban volt. Ettől kezdve Csányval közösen intézték a sorkatonaság és a nemzetőrség elhelyezésének ügyeit. Maga Csány május 8. után nagyobbrészt Zala megyében tartózkodott. Május 8-án részt vett a megye közgyűlésén, az ezt követő napokban hol a megyeszékhelyen, hol Nagykanizsán, hol Csáktornyán, hol más településeken tartózkodott. Június 3. és 23. közötti jelentéseit és utasításait mind Csáktornyáról keltezte, ezt követően június 25. és szeptember 4. között — leszámítva egy július végi Somogy és Baranya megyei utazást, valamint az augusztus 31-i egynapos istvándi tartózkodást — valamennyi ismert iratát Nagykanizsán szignálta. Szeptember 4—10. között több alkalommal is a Mura mentén és a Muraközbenjárt, Jellacic betörése után szeptember 11—12-én ismét Nagykanizsán tartózkodott.''66 A Dráva-vonal parancsnokává kinevezett Ottinger vezérőrnagy általunk ismert jelentései és utasításai szintén Nagykanizsáról valók. 167 Ennek alapján elmondhatjuk, hogy a város volt a drávai védelmi vonal központja. Augusztus elején Ottinger és Csány kapcsolatában súlyos feszültség keletkezett, ugyanis Ottinger augusztus 3-án Varasdon találkozott Jellaciccsal. A bán beszámolt neki a Bécsben Batthyány Lajos miniszterelnökkel és István nádorral folytatott tárgyalásairól, hogy a Magyar- és Horvátország közötti vitás kérdéseket nem sikerült rendezni. Ugyanakkor felszólította Ottingert, hogy vonja vissza a Dráva mellől a magyar nemzetőr-egységeket, s megígérte, hogy ebben az esetben ő is hazaküldi, illetve máshová vezényli saját katonáit.168 Ottinger a találkozó után — Csány tudta nélkül — elrendelte, hogy ha a horvát csapatok átlépnék a Murát, a parancsnoksága alatt lévő reguláris csapatok szólítsák fel őket a visszatérésre, de ha ennek 474 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben nem tennének eleget, ürítsék ki a Muraközt. Csány ezt rosszallta, s miután úgy vélte, hogy a jelen helyzetben kormánybiztost könnyebb találni, mint hadvezért, benyújtotta lemondását a kormánynak. Még el sem küldte lemondó levelét, amikor Ottinger közölte vele, hogy ő válik meg a vezérségtől. Csány ennek ellenére lemondott volna, de a minisztertanács augusztus 12-én felszólította, hogy maradjon meg a posztján. Ennek Csány eleget is tett.169 Ottinger utóda előbb ideiglenesen Melczer Andor ezredes, a hadügyminisztérium államtitkára, majd augusztus 24-én Teleki Ádám vezérőrnagy lett. Míg Csánynak Melczerrcl szemben voltak bizonyos fenntartásai, Telekiről első jelentéseiben igen kedvező képet festett.170 2. Katonaság Nagykanizsán és környékén'' 7'' A védvonal csapatainak legértékesebb részét a sorkatonaság egységei alkották. Ezek közül az alább felsoroltak vonultak át vagy állomásoztak Nagykanizsán és környékén. A venetoi kiegészítésű, olasz legénységű 16. (Zanini) gyalogezred két századának kiindításáról Batthyány miniszterelnök május 15-én értesítette Csányt azzal, hogy az osztály május 17-én indul Téténybe, onnan pedig előfogatokon Nagykanizsára. 172 A két század megérkezését Csány május 19-re várta.173 Május 27-én Csány már azt jelentette Batthyánynak, hogy az egyik századot Légrádba rendelte, 30-án pedig arról számolt be, hogy tekintettel a város veszélyeztetett helyzetére, a másik századot is oda akarja küldeni. A két század létszámát összesen 300 főre tette.174 Csányt még 1848 áprilisában hatalmazta fel a kormány, hogy a fennhatósága alatti megyékben a rend helyreállítására felhasználhatja a 48. (Ernő főherceg) gyalogezred 3. zászlóalját. A zászlóalj 1—3. századai április vége óta Zala megyében állomásoztak. Ezeket Csány május 27-én a Muraközbe indította, s Nedelicen, Csáktornyán és a közeli falvakban helyezte el őket. A június 7-én Nagykanizsára érkező 4—6. századdal együtt ezek összlétszáma 600 fő volt.175 A 60. (Wasa Gusztáv herceg) gyalogezred 1. zászlóaljajúnius 17-én, 2. zászlóalja 21-én indult el Budáról a Dráva-vonalra a Budaörs—Bicske—Lovasberény— Székesfehérvár—Várpalota—Veszprém— Nagyvázsony—Keszthely—Nagykanizsa útvonalon. Július 4-én már Nagykanizsán voltak.176 A két zászlóalj Nagykanizsán és környékén foglalt állást. Az ezred és a 2. zászlóalj törzse Nagykanizsán, az 1. zászlóalj törzse és 4. százada Becsehelyen, az 1. század Domborún, a 2. Légrádon, a 3. Rigyácon, az 5. Kottoriban, a 6. Polán foglalt állást. A 2. zászlóalj 1— 2. századát Szentmiklósra, a 3—4. századot Csurgóra, az 5. századot Babocsára, a 6. századot Barcsra vezényelték. Az 1. zászlóalj létszáma 610, a 2. zászlóaljé 696 fő volt. Az 1. zászlóalj létszámát a lázas betegségek alaposan csökkentették: szeptember első napjaiban 230 fő feküdt betegen a kórházakban, s ez a szám a horvát támadásig állítólag 300 főre nőtt.177 A 2. zászlóalj 1—4. (7—10.) százada július 24-én azt az utasítást kapta, hogy vonuljon a bácskai hadszíntérre, az 5—6. (11—12.) század még július 21-én Verőce megyébe vonult, majd augusztus 23-án csatlakozott az eszéki várőrséghez.178 Mészáros Lázár hadügyminiszter június 20-án rendelte Zala megyébe a 9. (Miklós) huszárezred törzsét, ezredesi és 2. őrnagyi osztályát.179 Csány június 30-án kérte Zarka Sándor Vas megyei első alispánt, hogy az 1. őrnagyi osztályt utasítsa Vasváron, Zalaegerszegen, Hahóton keresztül Nagykanizsára. 180 Zarka július elején kérte Csányt, hogy az átvonuló ezrednek legalább egy osztályát hagyja hátra a megyében a rend fenntartására; ezt Csány engedélyezte is.181 A 2. őrnagyi osztály július 15-én érkezett Szombathelyre, 17-én Körmendre, s innen Zalaegerszeg környékére irányították.182 Az ezredesi osztálynak július 26-án kellett Körmendre érkeznie; itt is maradt, s csak 1848 októberében csatlakozott a feldunai hadsereghez. Augusztus 14-én a 9. huszárezred két százada a Muraközben, Perlakon és vidékén, két század Kanizsa környékén, két század pedig Kiskomáromban állomásozott, de ezeket rövidesen Somogy megyébe indították.183 Augusztus 22 körül Csány úgy intézkedett, hogy a Vas megyében hátrahagyott osztály egy századát a Zala megyei Lendvára indítsák.184 Szeptember elején Nagykanizsán összesen négy század Miklós-huszár állomásozott, s ezek egyike kérte áthelyezését „egy alkalmatosabb és egészségesebb helységbe."185 Mészáros június 8-án értesítette Csányt, hogy rövidesen hat löveget küld a Dráva-vonalra, 18-án pedig arról számolt be, hogy az üteg már el is indult. A hivatalos kimutatás szerint az üteg június 16-án indult el.186 A cs. kir. 4. hatfontos gyalog-üteget Kari Jungwirth főhadnagy vezette, s július 6-án már a táborban volt.187 A következő, hatfontos lovasüteg Helm főhadnagy vezetésével 64 főnyi személyzettel július 24-én indult, s július 29-én kellett Nagykanizsára érkeznie.188 Szeptember 8-án a Nagykanizsára szállítandó lőszerek kezelésére egy cs. kir. százados és 31 legénységi állományú személy érkezett a városba.189 A kormány még 1848 áprilisában határozott saját reguláris fegyveres erő, a rendes, mobilis nemzetőrség kiállításáról. A honvédségben, amelyet május közepén kezdtek szervezni, a kormány a sorkatonaságnál politikai szempontból megbízhatóbb fegyveres erőre számíthatott. E zászlóaljakat röviddel megszervezésük után a Délvidékre, illetve a Dráva-vonalra vezényelték. 475 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben Az 1. pesti honvédzászlóaljat június 24-én indították útnak Pestről, az alakulat július 6-án érkezett meg Nagykanizsára.190 Ezt követően a zászlóalj két százada Nagy-, négy százada Kiskanizsán szállásolt; az utóbbi helyen „egymástól messzire eső nedves és egészségtelen" lakásokban, amint a zászlóalj parancsnoka ezt jelezte Szeth János alezredesnek, a honvédség főparancsnokának, aki kérte a kormánybiztostól az alakulat Nagykanizsán történő összevonását, ám Csány, nem tudni miért, elutasította kérését.191 Július 31-én a hadügyminisztérium utasította Ottingert, hogy a zászlóaljat előfogatokon küldje Nagykanizsáról Óverbászra, s helyette a 60. gyalogezred négy Istvándiban lévő századát vonultassa Nagykanizsára. Ottinger azonban — Csány véleményére hivatkozva — az 1. honvédzászlóaljat visszatartotta Nagykanizsán, s a négy gyalogezredi századot küldte tovább.192 Augusztus végén Csány a zászlóalj „célaránytalan elszállásolása" miatt a szállások megvizsgálására utasította a nagykanizsai hatóságot.193 Szeptember 8-án az alakulat, amely még mindig komoly egyenruhahiánnyal küszködött, elhagyta Nagykanizsát, s Letenyén foglalt állást.194 A Pápán állomásozó 7., szombathelyi és zalaegerszegi zászlóalj (amelyben ott voltak a kanizsai önkéntesek is)195 csak szeptember 6-án indult el a Devecser—Sümeg—Keszthely—Kiskomárom útvonalon Nagykanizsára. A zászlóalj szeptember 9-én hajnalban a kellő felszerelés nélkül érkezett meg Nagykanizsára.19'''' A zászlóalj önkéntesei között volt a nógrádi Nagy Iván, a későbbi neves családtörténész, aki naplójában így örökítette meg benyomásait: „Itt beszállásoltak, a mi századunk nagyon a város végére jutott; hol a gazdám fészere alatt kihevervén magamat, reggel elindultam a várost még nézni. Elég nagy porfészeknek találtam, hol télen pompás sár lehet, járdái téglából, és deszkából voltak, ahol voltak." A zászlóalj a délutáni parancskihirdetés alkalmával kapta meg tölténytáskáit, valamint ekkor kapott lőszert, lőport és gyutacsot is.197 A katonai beszállásolások érintették a tanítóképző, illetve az elemi iskolák épületeit is. Ezért, amikor Eötvös József vállás- és közoktatásügyi miniszter elrendelte, hogy az országban szeptember l-jén minden oktatási intézményben kezdjék meg a tanítást, Mihalik Pál, a nagykanizsai intézmények igazgatója kérte Csány Lászlót, helyeztesse át máshová a beszállásolt katonaságot.198 A védvonalra nem nagyon jutott azokból az önkéntes mozgó nemzetőri alakulatokból sem, amelyeket augusztus végén kezdtek szervezni. Csupán Székesfehérvár város önkéntesei képeztek kivételt. A város augusztus 18-án határozott az önkéntes mozgó nemzetőrök kiállításáról. A csapat augusztus 30-án indult el Székesfehérvárról, s szeptember 8-án ért Nagykanizsára. Létszáma 220—250 fő körül mozgott.199 3. Hadseregellátás A védvonal csapatainak ellátására a megye és a város önmagában képtelen lett volna, ezért vállalkozókra bízta az élelmiszerellátást. Csillagh Lajos alispán július 9-én értesítette Csányt a vállalkozók Nagykanizsára érkeztéről.200 Július 9-én a Zala megyei Állandó Bizottmány tárgyalta a nagykanizsai mészárosok kérelmét, amelyben arra hivatkozva, hogy „a jelenlegi árszabáshoz képest, a megkívántató fölösleges húst kiszolgálni nem képesek", a hús árának felemelését kérték. A bizottmány elutasította a kérést, tekintettel arra, hogy a hús ára az élő marháéhoz képest már így is magas, s ha Nagykanizsa környékén felemelnék a hús árát, az egész megyében azt kellene tenni, s ez komoly szociális feszültségeket keltene a jelenlegi dekonjunkturális időkben. A katonaság a csekély zsoldjából szintén nehezen vehetné meg a drága húst. A megyebizottmány szerint a probléma az, hogy a mészárosok szegények, s ezért nem tudnak olcsón marhát venni, ezért azt javasolta Csánynak, hogy kormánybiztosként előlegezzen pénzt a mészárosoknak olcsóbb marha vételére.201 Augusztus elején Gerencsér György nagykanizsai mészáros hasonló indokkal kérte a hús árának felemelését a Zala megyei bizottmánytól, de a bizottmány arra hivatkozva, hogy a hús jelenlegi árának megállapításakor a marha ára magasabb volt, mint most, ismét elutasította a kérést.202 Június 20-án több szekérnyi fegyver és lőszer érkezett Nagykanizsára, amelyet a helyi katonai fegyvertárban helyeztek el, az őrszolgálatot a helyi nemzetőrök teljesítették.203 Másnap este 10 órakor jött egy újabb szállítmány.204 Miután félő volt, hogy a nagy mennyiségű érkező hadianyag elraktározására a fegyvertár nem lesz elegendő, Csány felszólítására Inkey Gáspár és János a város közelében lévő Három kereszt kápolnájukat átengedték lőporraktározás céljára.205 Csány július 20-án Mészáros Lázár hadügyminiszterhez intézett jelentése szerint a város a beérkező fegyver- és lőszerszállítmányok átvételi és elosztási helyeként szolgált.206 Mészáros július 9-én 3000 kasza szállításáról, július 14-én 1000 puska, 30 000 töltény és 3000 kasza küldéséről értesítette Csányt.207 Július 26-án a 30 000 töltény már Nagykanizsán volt 1382 puskával együtt, amelyek részint a fővárosból, részint Stájerországból érkeztek.208 Még július 22 előtt 15 456 gyutacs és 11 200 lovassági karabélyhoz való töltény jött.209 Batthyány utasítására a hadügyminisztérium augusztus 20-án 599 korszerű, belga gyártmányú csappantyús lőfegyvert küldött Nagykanizsára, 210 majd augusztus 26-án 180 000 részint gyutacsos, részint kovás gyalogsági töltényt küldtek a táborba.21'' 476 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben 4. Pénzellátás2,2 A Batthyány Lajos miniszterelnök és István nádor által 1848. március 23-án kinevezett, a fővárosban működő Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány (MOIB) értesülve a nyugat-dunántúli antiszemita megmozdulásokról, már április 17-én intézkedett, hogy a pénzügyminisztérium 10 000 pengőforintnyi ezüstpénzt küldjön a nagykanizsai sóhivatalba. (A zsidóellenes megmozdulások egyik oka éppen az volt, hogy a forgalomból eltűnt az ezüstpénz, s a közvélekedés ezt a pénzváltó, kereskedő stb. zsidók bűneként rótta fel.)213 Csány május 19-én jelentette Szemere Bertalan belügyminiszternek, hogy a nagykanizsai sóhivatal elöljárója szerint a pénztárában lévő pénz — amelyet az áthaladó, illetve az ő rendelkezése alatt álló katonaság ellátására is kell fordítani — rövidesen elfogyhat.214 Május 27-én már azt közölte Szemerével, hogy „a sóházban se só, se aprópénz", s ez a katonaság ellátásában komoly fennakadást okozhat.215 Június 18-án 50 000 forint érkezett a pénztárba.216 Májusban a kanizsai sóhivatal volt az egyike azoknak a pénztáraknak, ahol a kamatozó kincstári utalványok kiadásának fedezésére indított országos gyűjtés során a felajánlott pénzt és bankjegyeket átvették.217 Csány június 26-án vagy 28-án Kossuth pénzügyminiszterhez intézett jelentésében kérte, hogy ezt az összeget is a Dráva-vonal szükségleteire fordíthassa, de Kossuth arra hivatkozva, hogy ez a számadások elkészítésekor komoly zavart okozhat, elutasította a kérést. Kossuth válaszából tudjuk azt is, hogy a körmendi sópénztárba 100 000, a nagykanizsaiba 50 000, a pécsibe pedig 25 000 forintot utalványozott a Dráva-vonal szervezésével és ellátásával kapcsolatos kiadásokra. (Mivel ezt a pénzt még június közepén küldte, s valószínűleg ez az 50 000 forint érkezett meg június 18-án Nagykanizsára.)218 Csány július 5-én tudósította Kossuthot, hogy a körmendi sópénztárba utalványozott 100 000 forintot is Nagykanizsára, illetve Pécsre viteti, mert ezeket jelölte ki mint fizetési helyeket, ugyanis ezek estek közel a Dráva-vonalhoz).219 A költségeket ideiglenesen jelentősen megemelte, hogy Csány fizette a sorkatonaság zsoldját és pótlékdíjait is. Kossuth intézkedett is, hogy a hadipénztár utalja vissza ez utóbbi, a költségvetésben a hadipénztáraknál megjelölt összeget a nagykanizsai sóhivatalnak.220 A sorkatonaság zsoldellátásával kapcsolatban még j ú - lius második felében és augusztus elején is gondok voltak.221 Július 11-én az így kiegészített pénzből még 86 000 forint volt a nagykanizsai sóhivatal pénztárában, Csány azonban július 16-án újabb pénzküldeményt kért. A pénzügyminisztérium a nagykanizsai sóhivatalnál 50 000, a pécsinél 25 000 forintot utalványozott számára.222 Augusztus l-jén a pénzügyminisztérium úgy intézkedett, hogy ha szükséges, Csány a nagykanizsai sópénztárból küldjön pénzt a pécsinek, az esetleg így fellépő hiány pótlására pedig a körmendi kerület sóhivatalaiból a körmendi sóhivatalba beszállítandó pénzeket küldjék Nagykanizsára. 223 Csány augusztus 4-én ismét felhívta a figyelmet arra, hogy a nagykanizsai sóhivatal bevételei nem lesznek elegendőek a csapatok ellátására, s azt javasolta, hogy a körmendi, illetve a csáktornyai fióksóhivatal bevételein kívül a barcsiéit is Nagykanizsára szállítsák. Augusztus 7-én kelt válaszában Duschek Ferenc pénzügyminisztériumi államtitkár értesítette Csányt, hogy a budai főpénztártól 50 000 forintot küldtek a győri sóhivatalhoz, onnan pedig a kanizsaihoz; a körmendi kerületi felügyelőt pedig ismét utasították a kerületében található hivatalok pénzkészleteinek Nagykanizsára szállítására. A barcsi sóhivatal jövedelmeinek Nagykanizsára szállítását nem tartotta jó ötletnek, mert ezáltal a pécsi sóhivatalnál, ahová a barcsi jövedelmeit beküldeni köteles, hiány támadhatna.224 Augusztus 14-én a sorkatonaság ellátására kiegészítésként 14 000 forintot indítottak útnak Nagykanizsára, immár új magyar pénzjegyekben. Augusztus 27-én a budai főpénztári hivatal Győrön keresztül 30 000 pengőforint küldésére kapott utasítást, a soproni kerülethez tartozó hivatalok pedig 20 000 pengőforintot voltak kötelesek Nagykanizsára szállítani. 225 Szeptember 9-én Kossuth, illetve Duschek arról tájékoztatta Csányt, hogy Csanády György futár 30 000 forintot visz Nagykanizsára, s néhány napon belül ezt újabb szállítmányok (Kossuth szerint 50-60 000 forint) követik.226 A körmendi sópénztárból július elején átvitt, ismeretlen nagyságú (de legalább 60 000 forintnyi) összegen kívül tehát a pénzügyminisztérium a horvát betörésig még 244 000 forintot utalványozott a drávai védvonal szükségleteire a nagykanizsai sópénztárnál. Csány egy július 30-i jelentése szerint ez az összeg a nemzetőrség egyhavi ellátásának költsége volt.227 Szeptember 8-án Csány arra utasította Baternay Ferenc pénztárnokot, a nagykanizsai sóhivatal vezetőjét, hogy a pénztárból minden nélkülözhető pénzt adjon át Horváth Vilmos másodalispánnak. Ezt Baternay még aznap teljesítette.228 5. Tábori egészségügy A Zala megyei Állandó Bizottmány július 9-én úgy határozott, hogy Oszterhueber József másodalispán, a Muraközi járás főszolgabírója és főorvosa menjenek Nagykanizsára, ahol a Perlakon felállítandó kórházról fognak tanácskozni. Csillagh Lajos alispán július 9-én értesítette Csányt erről, s kérte, ő maga is jelenjen meg a tanácskozáson.229 477 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben A tanácskozás július 17-én Nagykanizsán ült öszsze, s Horváth Vilmos másodalispán, Lázár György gróf, az 1. honvédzászlóalj őrnagya, Hirschberg Tamás, a 60. gyalogezred főorvosa, Czindery Pál, az 1. honvédzászlóalj főorvosa, Fitter András uradalmi tiszttartó és Albanics Flórián nagykanizsai városbíró vettek részt. A tanácskozáson arra hivatkozva, hogy „Pécstől Csáktornyáig kiállított nemzetőrség, honvédsereg és sorkatonaság száma mintegy 30 ezeret tévén, ezek közül a természet rendes folyása szerint is nagyszámú betegek lesznek, ütközet esetében pedig a megsebesülendőknek és betegeknek száma tetemesen fog szaporodni", Csáktornyán, Perlakon, Nagykanizsán, Somogy megyében és Pécsett javasolták kórházak felállítását. Nagykanizsán 500 fő ellátására alkalmas kórházi férőhely biztosítását vélték szükségesnek, s összesen hét (nyolc) épületet tartottak alkalmasnak arra, hogy részben vagy egészben kórházként szolgáljon: a tanítóképző intézetet, a kórházi templomot, a barátok kolostorának egy részét, az izraelita kórházat, Batthyány Fülöp herceg mázsálóházát és két városvégi raktárát (szükség esetén a megye Nagykanizsán lévő raktárát is). A tanácskozás során a szükséges kórházi személyzet létszámát kb. 85 főre becsülték, s részletes javaslatot tettek a beszerzendő felszerelési cikkekre is.230 Július 20-án Hirschberg Tamás és Czindery Pál egy javaslatot nyújtottak be Csánynak arról, hogy a Dráva-vonalon Batinától Csáktornyáig mintegy 2000 beteg számára kellene kórházakat felállítani; Nagykanizsán, Pécsváradon és Pécsett 500-500, Szigetváron, Marcaliban és Perlakon pedig összesen 500 főre. Mivel a jelentés íróin kívül csupán a 60. (Wasa) gyalogezred 1 fő- és 2 alorvosa, illetve az 1. honvédzászlóaljnak egy, az orvosláshoz értő személye található Nagykanizsán, az orvosokban nagy hiány van. Ezért diszponálási joggal kellene felhatalmazni a jelentés íróit az orvosi személyzettel kapcsolatban, vagy a szükséges személyzet felvételére231 vonatkozóan. Csány a tervezetet megküldte Szemere Bertalan belügyminiszternek és Mészáros Lázár hadügyminiszternek. Mészáros közölte, a kórházak felállítása nem az ő rendelkezéseitől függ, de „midőn annak szüksége beáll", Csány „gondoskodásától a kívántatok megtételét" várja. A kórházi ágyneműk és főzőedények beszerzésével kapcsolatban a Mohácson létesülő raktárhoz utasította Csányt, s azt javasolta neki, hogy miután a katonaorvosokat Szegeden a szerb felkelők ellen szervezendő táborba rendelték, a kórházak orvosi személyzetét polgári orvosokból alakítsa meg.232 Csány augusztus 11-én Kremzir Mojzes orvostudort nevezte ki a nagykanizsai központi katonai kórház főorvosául.233 A kórházi ügyek rendezésére a hadügyminisztérium augusztus végén Kálazdy Mór főorvost és hét alorvost küldött Nagykanizsára. 234 A kijelölt épületek kórházzá átalakítása augusztus közepén fejeződött be, de a Mészáros által ígért kórházi szerek még ekkor sem érkeztek meg Nagykanizsára.235 Szeptember 13-án, miután a magyar csapatok kiürítették a várost, a nagyobb kórházban mintegy 400 beteg maradt hátra, akiket aztán szeptember 15-én maga Jellacic is meglátogatott, s igen barátságos volt velük.236 III. KÉT MEGSZÁLLÁS KÖZÖTT 1. A horvát megszállás237 Augusztus végétől egyre inkább érezhetővé vált a feszültség a magyar—horvát határszakaszon, s egyre-másra érkeztek a jelentések a Jellacic vezette horvát csapatok betörési szándékáról. Aggodalomra adott okot az is, hogy Nagykanizsa környékén is akadt olyan személy, aki azzal biztatta társait, hogy „a bán legelőt, mindent ád, inkább ahhoz állunk."238 Szeptember elején már a városban is biztosra vették: a horvát betörés rövidesen bekövetkezik. 239 Szeptember 9-én a horvátok lezárták a varasdi hidat, s ahogy Csány írta aznap Zala megye közönségének, „a közlekedést félbenszakasztotta az ellenség, és ezzel a kölcsönös békés viszonyt a két testvérország közt megsemmisítette."240 Nagy Iván, a 7. honvédzászlóalj önkéntese szerint aznap este Nagykanizsán már olvashatták „Jellacic hadüzenő manifesztumait, melyben Magyar országba betörését jelenté."241 Szeptember 10-én Teleki Ádám főhadiszállásán, Letenyén megjelent Jellacic küldötte, Hompesch őrnagy, s a bán nevében felszólította Telekit, hogy álljon át hozzá csapataival. Teleki kitérő választ adott, de Csány attól tartott, hogy a kormány küszöbön álló, vagy esetleg már megtörtént lemondása miatt a fővezér követni fogja a bán felszólítását.242 Szeptember 11-én Jellacic csapatai valóban megkezdték a támadást; Varasdnál benyomultak a Muraközbe, de a magyar erők félrevezetésére Perlaknál és Légrádnál is tüntettek. Miután egy esetleges légrádi átkelés azzal fenyegetett, hogy a horvát csapatok előbb érnek Nagykanizsára, mint hogy a magyar csapatok kiüríthetnék a Muraközt, Teleki a Muraköz harc nélküli kiürítését javasolta, s ebbe 478 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben Csány is belegyezett. A betörést mind Teleki, mind Csány jelentette a kormánynak.243 Csány eredeti szándéka az volt, hogy a Mura-vonal védelmére mozgósítja a Zala megyei nemzetőrség korábban a Dráva-vonalon szolgált első és második váltását, így elrendelte, hogy a lövői járásiakat Alsólendvára, a zalaegerszegieket Letenyére, a kapornakiakat Nagykanizsára, a szántói és tapolcai járási nemzetőröket Nagykanizsa felé indítsák. Valószínűleg azonban Teleki és tisztikara meg az eddigi tapasztalatok arról győzték meg, hogy „a mostani nemzetőröket nemigen használhatni", arra szólította fel a megyét, „tartsa készen a fegyverben gyakorlott nemzetőröket oly számmal, mennyit fel tudok fegyverezni, kik másodalispán Horváth Vilmos úr vezérletére bízatván, hozzánk csatlakozandnak."244 A horvát betörés híre szeptember 11-én valamivel dél előtt érkezett meg Nagykanizsára. A 7. honvédzászlóaljban szolgáló Nagy Iván naplója szerint ő maga éppen a vendéglőben ebédelt. „Egyszerre hír támad, hogy a „horvátok jőnek." Felugrált az egész ebédlő közönség, és kimentünk nézni: mi történik? Hát a magyar hadsereg vonul vissza Légrádról és Csáktornyáról Jellasics elől, ki már ekkor — mint mondák — átlépett a Dráván. Bámultam aztán a derék kinézésű Miklós nevű huszár ezredbelieket, és a magyar tüzéreket, kiket az iszonyatos por fakóvá tett."245 Csány maga is Nagykanizsán tartózkodott a horvát betörés napján, s izgatott hangú levelekben számolt be mind a kormánynak, mind Kossuthnak a történtekről.246 Eredeti terve az volt, hogy a rendelkezésre álló reguláris és nemzetőri csapatokkal a Mura vonalán tartják fel Jellacicot, de a vezérkariak véleménye az volt, hogy a vonalat fél óránál tovább nem lehetne tartani. Ezért Telekivel úgy döntöttek, hogy Nagykanizsa környékén koncentrálják a csapatokat, ide rendelték a Vas megyei mozgósított nemzetőrség több hónapja szolgáló ezredét is.247 Teleki azonban a nyomasztó ellenséges túlerő miatt nem bízott abban, hogy hosszabb ideig tarthatják magukat a város környékén, „...itteni seregünk csekélysége a hatszor erősebb ellenség által mindenfelül körül van véve, a legnagyobb veszedelemnek vagyon kitéve, minél fogva kötelességemnek tartom ezennel a legsürgetősebben segítséget kérni, vagy további utasítást kikérni, hogy a minden részről felénk nyomuló ellenség ellen mi teendő legyek, addig is szándékozom, ha valami nagy ellenséges erő által kénteleníttetem N[agy]kanizsát elhagyni, magam Komárom város248 felé visszavonni" — jelentette a kormánynak.24'' A helyzetet tovább bonyolította, hogy Teleki, valamint tisztjeinek egy része kijelentette, hogy ha a kormány lemond, ők csak olyan kormánynak fognak engedelmeskedni, amelyet a király megerősít.250 Csány nyilatkozatot kért ezzel kapcsolatban az alakulatoktól, s Teleki egyenesen kijelentette, hogy „minekutána az Őfelségétől, a királytól szankcionált minisztérium leköszönt, és jelenleg semmi törvényes kormány nincs hazánkban, az ellenünk (...) Jellacic vezérlete alatt [felvonult sereg ellen], minden tisztek közös megegyezéséből semmi ellenséges lépést nem tehetünk és teszünk, mivel az eskünk ellen volna."251 Sőt, Teleki azt is kijelentette, hogy ha Csány nem gondoskodik a sor- és huszárezredi csapatok ellátásáról, a cs. kir. alakulatok élén átáll Jellasicshoz. 252 Lázár György gróf, az 1. honvédzászlóalj parancsnoka viszont kijelentette, hogy „a szoros katonai rendet a szó tellyes értelmében fel fogjuk tartani, és elvárjuk a törvényes új kormányt és annak további rendeleteit."253 Miután Csány a nyilatkozatok alapján nem számíthatott arra, hogy a sorkatonaság és a huszárok hajlandók harcolni a cs. kir. zászlók alatt felvonult horvát csapatok ellen, nem maradt más hátra, mint a visszavonulás. Teleki kérésére gondoskodott arról, hogy a visszavonuló sor- és huszárezredi csapatok megfelelő ellátást és elhelyezést kapjanak, ő maga pedig elhatározta „a honvédeket (...) a fejérvárosi önkéntesekkel, Fejérvár felé Pestre, úgy a vasi nemzetőröket főparancsnokok és több főtisztjeikkel tartott tanácskozmány következtében tulajdon megyéjükben hazabocsátani azon kijelentés mellett, hogy ők odahaza az eseményeket várják bé s egyesítve maradjanak." Egyben utasította a Somogy és a Zala megyei nemzetőrséget a hazavonulásra azzal, hogy a megyék „a gyakorlatlan őrseregek helett önkintes seregeket állítsanak ki".254 A 7. honvédzászlóalj még 11-én délben kapta a parancsot a másnapi indulásra. Az alakulat 12-én délután 4 órakor indult el gyalog a városból, s este ért Kiskomáromba.255 Csány szeptember 13-án hagyta el Nagykanizsát, s a várostól levélben búcsúzott. „...higgyék el Önök, hogy e zavaros viszonyok állandósággal nem bírnak, vissza fog szállni a béke angyala Hunnia terére, és él bennem a hit, hogy én azon várost, melyet keserű fájdalmas érzetek közt hagyok el, szerencsés helyzetben fogom kevés idő múlva találni" — írta.256 A város tehát immáron magyar katonaság nélkül maradt. Jellacic csapatai szeptember 11-e és 13-a között megszállták a Muraközt. Miután a visszavonuló magyar csapatok lebontották a letenyei Mura-hidat, s a hídanyagot a folyó bal partjára szállították, a horvát csapatoknak hidat kellett verniük a folyón. A hídanyagot kereső horvátokra a Mura-parton cirkáló magyar huszárok 13-án néhányszor rálőttek. A hídverés szeptember 13-án és 14-én meg is történt, a horvát hadsereg Schmidl-hadosztályának Grammont-dandára szeptember 14-én Szemenyénél lépte át a Murát, s Letenyére vonult. A hadosztály Todorovic-dandárja szeptember 14-én Letenyénél Jellasic vezérlete alatt kelt át a Murán. A Kem479 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben pen vezérőrnagy vezette hadosztály a muraszerdahelyi híd leégetése miatt a stájer határon Strigau és Ráckanizsa között kelt át a folyón, 13-án Lendván összpontosult, 14-én Lendvaújfalura, 15-én Letenyére vonult. A Hartlieb altábornagy vezette hadosztály szeptember 13-án Csáktornyára, 14-én Perlakra vonult, s 16-án Kotor és Molnári között lépte át a Murát.2" Jellasics szeptember 14-én Letenyén adta ki utasításait a Nagykanizsára vonuláshoz. Az alakulatok szálláscsinálóinak reggel fél 6-kor kellett Letenyén gyülekezniük, hat órakor Nagykanizsára indulniuk. Az elővédet az egyik báni határőrezred 3 századnyi népfelkelője alkotta, ezek reggel fél nyolckor indultak el, majd nyolc órakor az egész Schmidlhadosztály (a Grammont- és a Todorovic-dandár) elindult. A főhadiszállás, a hadoszlop raktára és a lőszertartalék kilenckor indult el.258 A bán 15-én még Letenyéről utasította a Kempen-hadosztályt, hogy másnap, 16-án vonuljon Nagykanizsára. A Hartlieb-hadosztálynak szintén 16-án kellett elérnie a várost, de végül is mindkét hadosztályparancsnok belátására bízta, hogy ha hadosztályaik összpontosítása nem történt volna meg, akkor 17- én vonuljanak be Nagykanizsára.25" Maga Jellacic a Schmidl-hadosztállyal szeptember 15-én délután 1 órakor érte el a várost. A 15-én bevonulók létszámát a szemtanúk 7—9000 főre becsülték, s meglehetősen egyetértettek abban, hogy a sereg nagy része szedett-vedett, hiányosan felruházott és felfegyverzett katonákból áll. „...nyomorúságos alkotása miatt a sereg oly fáradtan néz ki, hogy egy meglökött ember hármat földhöz ver" — írta Chinorány Boldizsár Csánynak. A katonák nem különösebben lelkesedtek a hadjáratért, féltek az ütközettől.260 A bevonuláskor a nagykanizsai boltok zárva voltak.261 A bán Batthyány Fülöp herceg házában szállásolt be tisztikarával. Magában a városban összesen három gyalogszázadot helyezett el, a többiek a városon kívüli vásártéren ütöttek tábort, s ahogy Szép Károly gyógyszerész írta, „leszüreteltek, nekünk nem maradt semmi."262 Jellacic Nagykanizsán jó híreket kapott: arról értesült, hogy az addig a magyar hadügyminisztérium alárendeltségébe tartozó 7. (Hardegg) vértesezred, valamint a 6. (Wrbna) könnyűlovasezred 1. őrnagyi osztálya csatlakozni készül hozzá. A magyar csapatokról úgy tudták, hogy azok Kéthely és Marcali között állnak. A bán öccse, Antun Jellacic százados Bécsbe ment, egyrészt hogy kieszközöljön egy, a Magyarországon állomásozó cs. kir. csapatokat a bánhoz történő csatlakozásra felszólító utasítást, másrészt hogy a cs. kir. hadügyminisztérium gondoskodjon a hadsereg kincstári ellátásáról, továbbá hogy nehéztüzérség, hídkészlet és egyenruházat szállítását sürgesse.2" A városnak már az első napon 6000 kenyeret, 1200 mázsa szalmát, 180 mázsa szénát, 30 mázsa lisztet, 60 mázsa húst, 750 font sót, 280 mérő zabot, 118 akó bort, emellett tűzifát és dohányt kellett kiszolgáltatnia. Azzal fenyegették meg, ha ellenkezik, felgyújtják, és a csapatoknak szabad-rablást engedélyeznek. A város Kaiser József szállítóval kötött szerződést a kenyér, a zab és a széna szállítására, a húst Kilik Péter és Gerencsér György mészárosok szállították nyugta ellenében. A horvát csapatok itt tartózkodása során a város 4 9 1 1 9 font húst (azaz kb. 100 000 fejadagot) szolgáltatott ki 15 189 forint értékben.264 A bán úgy tervezte, hogy szeptember 16-án a Schmidl-hadosztállyal továbbvonul Kiskomáromba, s egyik szárnysegédje 12 000 főre kért élelmet, fát, abrakot és szalmát a községtől.265 A szeptember 16-én érkezők számát a bán 18 000 főre, a 17-én érkezőkét 12 000 főre tette, s ennyi emberre követelte a szokásos ellátást, emellett 60 mázsa dohányt, krumplit és borsót is követelt, ellenkező esetben a várost feldúlással fenyegette. Ezen kívül 17-én reggelre (a Kempen-hadosztály továbbszállítására) 280 szekér kiállítását írta elő. A város az előfogatok kiállításához Csillagh Lajos zalai első alispán segítségét kérte,266 a megye azonban nemigen segített a kanizsaiakon. „A megye által elhagyatva, a legnagyobb hidegséggel, részvét nélkül állunk, kebelünkbéliek kéntelenek a falukat megjárni, a kellő szekereknek és eleségnek, tudniillik kenyérnek megszerezhetése végett" — jelentette Chinorányi Boldizsár szeptember 18-án Csánynak.267 Az ellátás valóban már az első napokban összeomlani látszott, s emiatt a bán tisztjei is aggódtak.268 Szeptember 16-án megérkezett Letenyéről a Kempen-, s szintén ezen a napon Molnáriból a Hartliebhadosztály is. A bán eredeti terve az volt, hogy 17- én a Kempen-hadosztály Nemesvidre és környékére, a Hartlieb-hadosztály pedig Iharos-berénybe vonul tovább, azonban részint amiatt, hogy a 6. (Hardegg) vértesezred csatlakozását bevárja, részint amiatt, hogy a Szlavóniából betörő Roth-hadosztálynak időt adjanak a csatlakozásra, 17-én arra utasította Kempent, hogy csapataival maradjon néhány napig Iharosberényben, Hartliebet pedig arra, hogy egyelőre maradjon csapataival Nagykanizsán. Mindehhez ellátási gondok is járultak: a horvát hadsereg olyan gyorsan tette meg a Varasdtól Nagykanizsáig, illetve Kiskomáromig terjedő utat, hogy az ellátás nem tudta követni, továbbá az is nehezítette a dolgot, hogy a Kempen- és a Hartliebhadosztály közel 30 000 főnyi állománya egyszerre érkezett Nagyka-nizsa környékére.26'' Cser József visszaemlékezése szerint az átvonulok „sok kárt tettek a szőlőkben, kukoricában. A marhákat lelőtték, egy pár embert legyilkoltak."270 Chinorányi Boldizsár Csányhoz intézett levele is meg480 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben döbbentő képet fest a Kanizsa környéki pusztításokról: „Mi kanizsaiak a bán rabló csoportjainak kezei közt, minekutána ők a magyar honnak azon részét, melyen keresztül vezették táborokat, fegyverrel lett elfoglalását és önuralmazását kijelentették, a legféktelenebb erőszaknak kitéve pusztíttatunk vagyonainkban, marháinkban, házaink, pincéink, személyeink kiraboltattunk. Szőlőhegyeink, kukoricatermékeink ellenség módjára felfalatnak annyira, hogy ama csordanépnek két tisztjei, akik alatt ma itt tanyáz mintegy 10 ezeres török határszéli likaner [az 1., likai határőrezred 3. zászlóalja] és más többféle népfaj, sem képesek zabolázni."271 A Kossuth Hirlapja tudósítása szerint a horvátok Nagykanizsán „temérdek károkat tettek, a szobákat, konyhákat, pincéket, kamrákat feltörték s kirabolták, egy kovácsot ki nekik szénát adni vonakodott, agyon lőttek, a mezőn a kukoricát tönkre tették, levagdalták, éjjel számosan elmentek a szőlőkbe, s ott a pincéket feltörték, a bort részint kő, faedényekben, bőrtömlőkben elhordták, részint eleregették, a szőlőhegyet lerombolták. A nagykanizsai kárt legkevesebb 10—12 ezer forintra számíthatni. A rémült nép becsukta házait, boltjait, s úgy nézte sáppudva a házára törő rablókat, de ellenök szólni egynek sem volt bátorsága."272 A kihágások miatt maguk a horvát hadsereg tisztjei is rendszeresen panaszkodtak, kihívták a lakosság spontán bosszúját. „A sok gazságért aztán a kanizsaiak, ha szőlőkben, mezőn egyet elfogtak, agyoncsapták és rögtön el is ásták. A kis kocsmákban többet agyonvertek. Kiskanizsán túl az erdőben az arra visszafelé menők közül is sokat agyonlőttek — írja Cser József. — Viharos és nehéz napok voltak ezek. Kijutott a rosszból mindenkinek."273 A szeptember 17-ről 18-ára virradó éjszaka nyolc fosztogató horvát katonát vertek agyon a kanizsai szőlőhegyeken.274 A Közlöny egyik muraközi tudósítója, Lápossy Géza Márton lelkész szeptember 19-i tudósítása szerint Nagykanizsán a „rablók" megadták a károkozás árát, „mert a nép fölkelvén, sötét éjjelen a csoportot megtámadá, és valami 100 illírt agyonvert."275 Lápossy egy szeptember 22-én írt tudósítása szerint a támadás szeptember 18-ára virradó éjjel történ, s a támadásban a környékbeli Sormás helységbeliek is részt vettek, akik lámpavilágnál jöttek Nagykanizsára.276 Ez az esemény tehát azonos a Chinorányi által feljegyzett esettel, s valószínűleg csak a távolság nagyította fel az áldozatok számát.277 A nagyobb bajok elhárítása a város vezetőire maradt. Cser József visszaemlékezése szerint „Albanich Flórián bíró, Turkovich György és Buvári János tanácsosok, Vajay Lajos szállásmester és Cser József őrmester, állták ki a bajok elejét. A többi tanácsos hol itt, hol ott járt, kelt és intézkedett. A derék Albanich bíró erélyének és tapintatának köszönhette a város, hogy a mozgalmas időkben nagyobb rombolástól és bajoktól megmenekedett."278 Jellacic elrendelte a kanizsai nemzetőrség lefegyverzését, de Albanich Flórián városbíró és a három nemzetőrszázad parancsnokai egyöntetűen kijelentették, hogy Csány a magyar csapatok visszavonulása alkalmával lefegyvereztette a nemzetőrséget, s mind a lőfegyvereket, mind a kaszákat elvitette.279 A horvát megszállás felemás mivoltát jelzi, hogy szeptember 24—25-én a városháznál önkénteseket toboroztak az alakulófélben lévő Zala megyei önkéntes mozgó nemzetőrzászlóaljba, s a kb. 25—30 önkéntes az elkövetkező napokban akadálytalanul jutott el Zalaegerszegre.280 Ugyanígy segítették a kanizsaiak a horvát seregbe besorozott, de onnan szeptember 23-ról 24-ére virradó éjjel megszökött magyarbarát túrmezei horvátok elrejtőzését és Zalaegerszegre jutását is.281 A Dráva-vonal védelmére a bán hátrahagyta az 1. báni, az ogulini és szluini ezredek kb. 2000 felfegyverzett határőri népségét. A 2000 főre összesen 10 tiszt jutott, köztük két százados. „E csapatokhoz, amelyek egyfajta népfölkelést jelentenek, minden sorkatonaság hiányában nemigen lehet nagy reményeket fűzni" — vélte Franz Dahlen altábornagy, Jellacic távollétében Horvátország és Szlavónia helyettes katonai főparancsnoka. Johann Benko vezérőrnagy, a varasdi helyőrség parancsnoka ezekkel szállta meg a Dráva-vonalat.282 Az utolsó horvát csapatok szeptember 19-én hagyták el a várost, amely egyelőre helyőrség nélkül maradt. Benko már másnap felhívta a bán figyelmét arra, hogy miután a település „megbízható hírek szerint nem jó érzelmű, s míg e helységen minden lőszer-, ruha- stb., röviden minden, a háború folytatásához szükséges szert tartalmazó szállítmánynak át kell vonulnia", legalább egy 4—500 főnyi népfölkelő alakulatot kellene odaküldeni.283 Szeptember 20-án Hcinrich Hűmmel határőrszázados tudatta a bánnal, hogy Zala megyében s különösen Nagykanizsán egyre inkább felülkerekedik „a nyílt megátalkodottság szelleme. Minden napszakban összecsoportosult tömegekbe ütközünk, akik gyáva dühvel már azt is merészelik, hogy a keresztülvonuló betegszállítmányokat feltartóztassák, a betegeket bántalmazzák, a fegyvereket elvegyék, kilőjék és tönkretegyék."284 Benko szeptember 22-én azt jelentette, hogy mivel a hírek szerint a kanizsai lakosok a horvát csapatokkal szemben ellenségesen jártak el, a Varasdon állomásozó népfelkelők közül két tisztet 300 fővel Kanizsa megszállására küldött, s további alakulatokat irányított a városba. A szluini határőrezred egy osztálya holnap érkezik Kanizsára, ezt is utasította, hogy mindaddig maradjon ott, amíg a 300 ember meg nem érkezik. Jelentését elküldte Jellacicnak 481 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben Jellacic szeptember 24-én Kilitiben kapta meg Benko jelentését. Maga is utasította Glavasch századost, az említett szluini fél zászlóalj parancsnokát Kanizsa megszállására. írt Burits vezérőrnagynak, a stájerországi cs. kir. dandár parancsnokának, s korábbi ígéretére hivatkozva kérte tőle helyőrségi csapatok Kanizsára küldését. Másnap Lepsényből értesítette a nagykanizsai városparancsnokságot, hogy ezentúl a nagyobb biztonság kedvéért minden postaszállítmányt három főnyi fegyveres kísérettel küld Kanizsára. E levelek azonban nem jutottak el a címzettekhez: a somogyi magyar felkelők rajtaütöttek a futárpostán, és megszerezték a leveleket.286 Szeptember 24-én Benko azt jelentette Franz Dahlen altábornagynak, hogy a Kanizsával kapcsolatos hírek annál is nyugtalanítóbbak, s az erős helyőrség azért is szükséges, mivel minden kincstári szállítmány ott halad keresztül, s ezek az ismeretes rossz hangulat miatt nagy fedezetet igényelnek. A varasd-kőrösi határőrezred pár száz főnyi népfelkelését is Kanizsára kellene küldeni, mivel e körülmények között a hadsereg után szállítandó értékes lőszer-, élelmiszer- és ágyúszállítmányok biztosítása legalább 400 főnyi fedezetet igényel. Tudatta, hogy Kanizsán rögtönítéletet hirdettek azok ellen, akik a horvát hadsereg számára előfogatokat adnak. Miután a kanizsai polgári hatóságok összességében nagyon ellenségesen viselkednek, már csak ezért is intézkedni kellene, hogy a városban egy törzstiszt vezetésével jelentékeny erők állomásozzanak. 287 Szeptember 22-én egy hat lövegből álló üteget szállítottak keresztül Nagykanizsán, s állítólag Albanich városbíró beszélte le a helybelieket a szállítmány megtámadásáról azzal, hogy ő majd futárt küld a huszárok után, s azok vegyék el; egy kiskanizsai lakos gazembernek nevezte. „Ma ismét 100 szekér vonult Kanizsán át, és a kanizsaiak ezt megengedik?" — kérdezte felháborodva Láposy Márton, a Közlöny muraközi tudósítója.288 Az említett lovasüteg továbbszállítása mégsem lehetett olyan akadálytalan, mert Jellacic szeptember 22-én arra utasította Kempen vezérőrnagy, hadosztályparancsnokot, hogy az üteg felvételére küldjön ki egy vezényletet. Ugyanezen a napon pedig dörgedelmes levelet intézett Nagykanizsa városához is, amelyben, nyilván a Hűmmel századostól kapott információk alapján, azzal fenyegette a várost, hogy ha a kanizsai lakosság továbbra is arra vetemedik, hogy a hadsereg után jövő szállítmányokat vagy az egyes személyeket megtámadja, a várost rommá fogja tétetni. Albanich városbíró szeptember 24-én válaszolt a bánnak, s alázatosan visszautasította a szemrehányást, mondván, hogy „az itt átvonult hadtest és szállítmányok számára eléggé ismert, hogy az itteni magisztrátus és lakosság részéről minő készséggel és odaadással adatott minden, hogy a tett követeléseknek lehetőség szerint megfeleljen, s a továbbiakban is a legerőteljesebben fellépünk minden zavar és akadály ellen." Ugyanakkor kérte, hogy ha „a város területén kívül egyesek bármilyen módon éktelenségeket követnének el, (...) ezt se a magisztrátus, se a lakosság számlájára ne írja."289 Az üteg akadálytalan továbbszállítása miatt Csány László kormánybiztos is szemrehányást tett Horváth Vilmosnak, Zala megye másodalispánjának és kormánybiztosának.290 Horváth, aki szeptember 24-én érkezett a Muraközből Lendván át Nagykanizsára, mentegetőzött, hogy a horvát szállítmányok eleddig valóban akadálytalanul közlekedhettek, de reméli, hogy „nem fog folytonosan úgy lenni," s az említett üteget azért nem sikerült elfogni, mert eddigi rendelkezéseit nem teljesítették pontosan.291 Az ágyúk akadálytalan továbbszállításának kivizsgálására utasította őt szeptember 24- én Batthyány Lajos miniszterelnök is.292 Horváth az ügy miatt Nagykanizsán vizsgálatot indított; a város elöljárói azzal mentették magukat, hogy a magyar csapatok visszavonulása alkalmával maga Csány utasította őket arra, hogy „mivel az ellenségnek ellentállani az alkalommal nem lehet, azt minden fenntartóztatás nélkül továbbvonulni engedjük." (Holott Csány szeptember 13-i „utasításában" csak abbeli reményét fejezte ki, hogy a bán ellenséges indulata ellenére sem fog erőszakkal fellépni a város ellen.)293 A hatóság emellett arra hivatkozott, hogy az üteg megérkezése előtti napon, szeptember 21-én arról értesült egy horvát tiszttől, hogy Kiskomáromból Nagykanizsán át Letenyére érkezik egy zászlóalj, egy másik főtiszt pedig arról értesítette őket, hogy szeptember 23-án Stájerország felől 10-12 000 főnyi haderő érkezik a városba, így a városiak fegyver és lőszer nélkül nem merték megtámadni a szállítmányt, annál is kevésbé, mert az ellenség állandóan a város feldúlásával fenyegette őket.294 Ehhez tartozott még az is, hogy Farkas János katonai biztos és Mantuano Rudolf kanizsai kéményseprő szeptember 22-én megkeresték a kiskomáromi kórházparancsnokot és az ottani bírót, hogy segédkezzenek a mindössze kb. 40 főnyi kísérettel ellátott üteg elfogásában, de az előbbi a katonák hiányára hivatkozott, az utóbbi pedig azt válaszolta, hogy „ha el lehet fogni, fogták volna azokat el kanizsaiak."295 Benko vezérőrnagy még szeptember 18-án este egy élelmiszerszállítmányt küldött a horvát hadsereg után, amelynek kíséretét az ogulini határőrezredi népfölkelés 1 őrvezetője és 6 közlegénye alkotta. Ezek közül 22-én hárman visszatértek, s elmondták, hogy visszaütjük során Kanizsán fegyveres lakosok megtámadták és bántalmazták őket, s a túlnyomó erő által lefegyvereztetve, a szállítmányt szétverték. Az őrvezető ekkor lövéseket is hallott az 482 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben utcákon, s amikor elfogták, egy hivatalnoktól hallotta, hogy 4 főt lelőttek.2''6 Szintén szeptember 22-én egy 200 szekérből álló élelmiszerszállítmány indult Kanizsáról a horvát sereg után. Ezt, Nemesvidet elhagyva, az erdőben, nem mesze Marcalitól megtámadták, és teljesen megsemmisítették, valószínűleg a szállítmányt vezető tiszt is elesett. Az előfogatos parasztok közül néhányan vad futásban 24-én délután 2-kor érkeztek Kanizsára, miután menekülés közben egy másik szállítmánnyal találkoztak Kanizsa és Galambok között. A történtek miatt az is visszafordult, elfutott, s a szekerek nagy részét hátrahagyva visszatért Kanizsára azzal a hírrel, hogy a sárszegi parasztok megtámadták, bántalmazták őket, s több szekeret és lovat elvettek. Erre a hírre a kanizsai horvát helyőrség parancsnoka, Glavasch százados egy század határőrt küldött Galambokra, hogy a szekereket és a készleteket visszahozzák. A részben élelmiszerrel, részben ruhával megrakott 45 szekérről 60 zsák gabonát és egyenruházati cikkeket (hátibőrönd, csákó, kabát) szereztek vissza. E szállítmány egyik kísérője eltűnt, egy másiktól a fegyverét vették el.2" A támadás hírét Benko szeptember 25-én mind Dahlennek, mind Jellacicnak jelentette, továbbá azt javasolta, hogy mivel Kanizsát alaposan megszállták, egy mozgó hadoszlopot állítsanak fel. A támadások ugyanis „mind nagyobb pimaszsággal" ismétlődnek, s attól lehet tartani, hogy a hadsereg hátában gerillák szerveződnek, s szabályos kisháborút kezdenek. Mivel Kanizsa és a hadsereg közötti távolság igen jelentős, szükséges lenne az említett járőrözésen kívül néhány olyan biztos hely is, ahová a szállítmányok kísérhetők.298 A nagykanizsai, 1000 főből álló helyőrség parancsnokságát utasította, hogy e körülmények között legalább 3—400 főnyi kíséretet adjon a szállítmányok mellé, ezen felül a legveszélyesebb pontokig egy megfelelő hátvédet küldjön.299 Időközben Nagykanizsára érkeztek a kirendelt erők, hogy pontosan mikor, nem tudjuk. Benko szeptember 22-én jelentette, hogy 300 főt küldött a város megszállására, további 5—600 főt pedig ugyanoda utasított, s reméli, hogy a szluini két század már másnap, 23-án szintén ott lesz.300 Ez valóban meg is történt: 23-án Glavasch százados 300 szluini határőre, 24-, 25-, 26-án további kb. 1500 fő érkezett a városba.301 A sorozatos támadások miatt azonban Glavasch százados a további szállításokat leállította. Szeptember 26-án Benkohoz írott jelentésében ezt az előfogatok és a szükséges kíséret hiányával indokolta. A nagykanizsai helyőrség e napokban összesen 1826 főt számlált, de ennek kb. egyharmada (egy osztály szluini határőr és a 18. tartalék század, 660 fő) volt rendes határőri csapat, a többi népfölkelő és betegségből éppen csak felépült katona volt. A csapatok ellátására — folytatta Glavasch — semmilyen megfelelő eszköz nem áll rendelkezésre, zsoldot és ellátást 5—6 napja a hadsereg után küldendő szállítmányokból kapnak, a város semmilyen ellátásban sem akarja őket részesíteni. Végül hitelesnek tűnő hírek szerint e napokban Kanizsára 3000 felfegyverzett magyar jön, s a Marcali melletti erdőben 8000 felfegyverzett paraszt rejtőzködik, s csak kedvezőnek látszó pillanatra várnak, hogy a horvát hadsereget hátba támadják. Mindezek alapján Glavasch a Varasdról történő további szállítások leállítását javasolta.302 Glavasch egy másik jelentése szerint a tábori postát is megtámadták, a sürgönyöket és szolgálati iratokat megsemmisítették, s ezáltal megszűnt az összeköttetés a sereggel. Glavasch jelentésére Benko azonnal egy háromfontos üteget (6 löveg) küldött Kanizsára, s megbízta Glavascht, hogy a rendelkezésére álló erőkkel egy szabályos tábort alkosson, s a körülmények szerint működjön, azonban újabb szállítmányokat ne küldjön a hadsereg után.303 Benko az említett háromfontos üteget és a mellérendelt őrizetet szeptember 26-án Albert Nugent-nak, a báni huszárezred alezredesének, Laval Nugent táborszernagy fiának parancsnoksága alá adta, s azzal bízta meg, hogy a Kanizsán található csapatok parancsnokságát átvéve, a Letenye és Nagykanizsa közötti összeköttetést újra nyissa meg. (Nugent Varasdon át a bán serege után tartott Székesfehérvárra).304 Benko azzal is megbízta, hogy Kanizsáról 500 emberrel és 2 háromfontos löveggel induljon felderítésre Kiskomáromon át Marcali felé, mert így remélhetőleg kapcsolatba kerül a hadsereggel.305 Nugent a különítménnyel s a Berks százados parancsnoksága alatti háromfontos üteggel szeptember 30-án indult Letenyéről Kanizsára. Útközben Becsehelyen felgyújtotta a Vörös Csárdát, mivel ott Glavasch futárai közül kettőt lelőttek. Fel akarta gyújtatni Rigyácot, Inkey Gáspár birtokát is, mivel azt hitte, hogy az Inkey Kázméré, aki a horvátokat az elmúlt napokban szintén megtámadta; e szándékától csak az időközben foglyul ejtett Horváth Vilmos alispán lebeszélésére állt el. 10 óra tájban szabadon engedte Horváthot,306 s 12 óra körül Kanizsán bevonult a Glavasch által ütött táborba. A tábort azonban célszerűtlennek találta, s úgy vélte, el kell azt hagynia, hogy egy, a város fölött uralkodó magaslaton, ahonnan az ágyúk jól működhetnek, táborozzon. Összesen kb. 2400 főnyi seregével Kanizsától félórányi távolságra, a zsidótemetőnél, a légrádi út két oldalán foglalt állást.307 Nugent, mint másnap Benkohoz írott jelentésében írta, elhatározta az ellenségeskedések megkezdését, ha egy fél órán belül a városi hatóság nem szolgáltatja ki csapatai számára a követelt húst.308 483 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben A horvát- és a stájerországi cs. kir. csapatok vezetői egyaránt fontosnak tartották Kanizsa megtartását, de a rendelkezésükre álló erők csekélysége miatt nem tudtak érdemi támogatást nyújtani a kanizsai helyőrségnek. Nugent táborszernagy, a stájerországi cs. kir. csapatok parancsnoka a stájer határok védelmét tartotta elsődleges feladatának, s mindössze két század sorgyalogságot küldött a Muraköz védelmére.30" Október l-jén pedig egy később tévesnek bizonyult hír érkezett arról, hogy Lendva környékén 10 000 magyar gyülekezik a Muraköz megtámadására.3,0 Ezért mind Nugent, mind Burits azt javasolták Benkonak és Dahlennek, hogy koncentrálják erőiket a Mura-vonal védelmére, s ennek érdekében akár Kanizsát is adják fel.311 Burits ugyan megelőző támadást javasolt Nugent táborszernagynak a Körmend környékén gyülekező magyar erők ellen, de Nugent — hivatkozva erői elégtelenségére — elutasította a javaslatot. Igaz, ekkor már késő is volt, mert Vidos József csapatai már Zalaegerszeg környékén állomásoztak.312 2. Nagykanizsa felszabadítása313 Jellacic csapatainak betörése után Csány arra utasította a Drávánál lévő nemzetőrzászlóaljakat, hogy hagyják el az őrvonalat, s próbáljanak meg Keszthelynél csatlakozni az ott összpontosítandó magyar hadsereghez. Ezt a feladatot kapta Vidos József is, aki a három zászlóaljból álló vasi mozgósított nemzetőri ezred parancsnoka volt. Batthyány Lajos miniszterelnök szeptember 19- én Vidost a vasi népfelkelés parancsnokává nevezte ki, majd másnap egy nagy önállóságot igénylő feladattal bízta meg. A miniszterelnök úgy vélte, hogy Jellacic betörése és előnyomulása esetén a dunántúli népfelkelés és nemzetőrség erőinek a bán háta mögött kellene benyomulniuk Horvátországba. Batthyány a terv végrehajtásával Vidost bízta meg. Ehhez parancsnoksága alá rendelte Veszprém, Győr, Sopron, Zala, Moson, Somogy és természetesen Vas megyék nemzetőrségét is.314 Vidos a rendeletet szeptember 23-án kapta meg. Ezrede ekkor már Vas megyében tartózkodott. Vidos tüzérséget és lovasságot kért, és kérte egy vezérkari tiszt küldését. Komoly gondot jelentett számára a kimozdított nemzetőrök ellátása is.315 A horvátországi betörést e körülmények között kétes sikerűnek vélte, mégis megindította csapatait Zala megye felé. Az onnan kapott hírek szerint a Muraközt 2000 horvát tartotta megszállva. Vidos úgy vélte, hogy nemzetőreit hosszabb ideig együtt tartani lehetetlen, kivált, ha az időjárás viszontagságai mellé az élelemhiány is csatlakozik. Ezért azt javasolta a miniszterelnöknek, hogy a sereggel minél előbb támadjanak meg egy ellenséges csapatot.316 A korlátozott méretű akció ideje csakhamar elérkezett. Szeptember végén a Zala megyei bizottmány segítséget kért Vidostól Nagykanizsa felszabadítására. Ezzel a támadással Vidos elvághatta Jellacic egyik fő utánpótlási vonalát is. A Nagykanizsát és környékét megszálló erők létszámát a meglehetősen egybehangzó tudósítások 2000 főre tették.3,7 Vidos, illetve az időközben megérkező Pusztelnik Henrik táborkari százados szándéka az volt, hogy a beérkezendő somogyi nemzetőrökkel és a Kanizsa környékén található zalai önkéntes nemzetőrökkel, illetve a három vasi, két-két soproni és veszprémi zászlóaljjal, összesen kb. 12 750 fővel körülveszik a várost, s a visszavonulás minden útját elvágják.3"1 Október 3-ig azonban összesen kb. 6000 ember érkezett meg a táborba.3" Pusztelnik Henrik százados, a vezérkari főnök október 3-án reggel adta ki a Kanizsa körülzárására vonatkozó diszpozíciót; de egy sajtótudósítás szerint Vidos csak október 4-én reggel 4 órakor akart támadni.320 A felkelés október 3-án délután fél 2-kor „egy kanizsai ember és részeges illír utcai összekoccanása" miatt tört ki.321 Más forrás szerint délután Nugent dobosokat állított fel a város minden utcájában, állítólag azzal a céllal, hogy ha Vidos serege közeledne, doboljanak. Erre az a hír terjedt el Kanizsán, hogy a horvátok fel akarják dúlni a várost. A lakosok megtámadták a dobosokat, s aki nem adta meg magát, agyonverték. A hír futótűzként terjedt, s egy városi polgár beszámolója szerint „ezt látván a nép, azonnal a városban járkáló minden ellenséges egyéneket megtámadá, és ki magát meg nem adá, nyomban lefegyverkeztette s agyonverte." Mivel a helyiek úgy vélték, Vidos serege közel van, félreverték a harangokat, s valamennyi zsákmányolt dobbal dobolni kezdtek. Ezt követően körülvették a Korona vendéglőt, itt elfogtak hét tisztet, egy fő- és négy köztüzért, és „a báni biztos s Lusán [Nugent] által Varasdról hozott és Kanizsa részére rendelt polgármestert." A városiak segítségül hívták a tudomásuk szerint Hahóton tartózkodó önkéntes csapatot is. A városi felkelők megszalasztották, illetve részben elfogták, részben megölték a városban tartózkodó határőröket.322 A harangokat a szomszédos községekben is félreverték, „s így a lázadás általános lőn."323 Albert Nugent jelentése szerint október 3-án egy kb. 7—8000 főnyi hadoszlop érkezett Zalaegerszegről, amely megrohamozta Kanizsát, s közben a nép is fölkelt. Ezzel egy időben a kiküldött járőrök jelentették, hogy a magyarok a horvátok hátában is közelednek, s az erdőkben jobbról és balról felfegyverzett parasztcsapatok mutatkoznak. Nugent úgy látta jónak, ha nem akarja bekeríttetni magát, nem vesztegetheti az időt, s elrendelte a visszavonulást Légrád felé. Alighogy ez megtörtént, az ellenségbe ütközött, ám néhány ágyúlövés és a szluini határ484 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben őrök szuronyrohama elűzte a támadókat.324 Glavasch százados a parancsnoksága alatt lévő 1. szluini zászlóalj 1. osztályával tört utat a horvát népfölkelőknek, így egyetlen embert sem veszítettek. 325 A horvát források szerint Berks százados az általa irányított üteg jól irányzott tüzével két állásból is menekülésre kényszerítette a magyarokat, s amikor azok már az oszlop mögé kerültek, Berks két feldőlt röppentyűskocsit kihúzatott az árokból, azaz nem hagyta, hogy ezek az ellenség kezére kerüljenek.326 Vidos katonái még dél körül elfogtak egy horvát lovas századost és egy közvitézt a Kress-könnyűlovas (svalizsér) ezredből. Még folyt a kihallgatás, amikor „lárma támadt, hogy az ellenség Kanizsáról felénk jő,"327 s erre Vidos délután 1 óra tájban megindította csapatait Kanizsa felé. Útközben találkoztak a kanizsaiak által ejtett foglyokkal. A tiszteket nem bántották, de a többiek közül Ujváry őrnagy zászlóaljának néhány nemzetőre megtámadta, s még mielőtt a tisztek megakadályozhatták volna, végeztek velük.328 Vidos csapatai már csak akkor érkeztek a városba, amikor Nugent csapatai kivonultak onnan. A Gyika őrnagy vezette zalai önkéntesek a városba beérve, a Német utcán nyomultak előre Deák Lajos százados és Szabó András hadnagy vezetésével. Ezt követően a városi vágóhídon túli berekben lévő horvátokat támadták és futamították meg.32" A helyiek tudatták Vidossal, hogy Nugent főoszlopa Szentmiklós felé, azaz a légrádi úton vonult vissza, de egy kisebb egysége Kiskanizsán állomásozik. Vidos erre az 1. és 3. vasi zászlóaljat, valamint az időközben megérkező egyik soproni nemzetőrzászlóalj felét a zsidótemető felé indította. Nugent ekkor már kiürítette állását, mire a soproni fél zászlóalj a várost szállta meg, a két vasi zászlóalj pedig folytatta Nugent üldözését; Szentmiklós környékén utol is érték. A két vasi zászlóalj csatárokat küldött előre, de mire azok Szentmiklós közelébe értek, az már több helyen égett. A csatárok néhány lövést adtak le Nugent tüzérségére, de aztán visszahúzódtak.330 A horvátok útját Szentmiklósnál a Batthyány Károly őrnagy vezette szántói nemzetőr zászlóalj próbálta meg elállni.331 A 650 főnyi zászlóalj ugyan mindössze 125 lőfegyverrel rendelkezett, a többség csak dárdákkal és vasvillákkal volt felszerelve, ennek ellenére megkísérelte a horvátok feltartóztatását. A zászlóalj feladata az lett volna, hogy a visszavonuló horvátokat az oldalról fenyegető vasiak és kanizsaiak „lövésére vezesse." Egy tudósítás szerint ez ugyan sikerült, „habár azon körülmény, hogy dárdásaink a visszavonulást forma szerinti futásba alakíták át, nem kissé rontá meg az egész tervet." A zászlóalj tisztjei jobbnak látták elrendelni a visszavonulást, s Szentmiklóson át a környékbeli erdőkbe vonultak vissza, „nem éppen futás nélkül." A szántói zászlóalj a visszavonulás közben tökéletesen felbomlott, noha mindössze egy halottat veszített. A harcmezőt utoljára Batthyány őrnagy hagyta el, a mellette maradt 8 nemzetőrrel.332 A horvátok egy magyar jelentés szerint összesen 50 ágyúlövést adtak le, de tüzéreik állítólag nagyon rosszul lőttek.333 A horvátok benyomultak Szentmiklósra, feldúlták, felgyújtották a községet. Hasonló módon bántak Mórichely és Surd községekkel, illetve a környékbeli majorokkal. Nugent ezután akadály nélkül folytathatta visszavonulását a Drávához, ahová éjjel fél 1-kor érkezett. Reggel kilenc órára egész csapatát sikerült átszállíttatnia Légrádra, csupán néhány kocsi maradt a túlparton.134 Nugent jelentése szerint a visszavonulás közben egyetlen embert sem veszített, csupán néhány, a városban lévő katonáját fogták el. A két 30 fontos mozsarat a lőszerrel és hat kocsival, illetve egy feldőlt röppentyűskocsit előfogatok hiánya miatt nem tudott továbbszállítani. Október 9-i jelentése szerint hasonló okokból volt kénytelen hátrahagyni a ruházati és élelmi cikkeket is. Visszavonulása közben — mint írja — a kórház felől erős puska-tüzet hallott, s egy megmenekült beteg szerint a „kanizsai hordák" valamennyi beteget megöltek.335 Vidos Nagykanizsa elfoglalása után az Ujváry István őrnagy vezette 2. vasi zászlóaljat, a zalai önkénteseket és a soproni zászlóalj másik felét Kiskanizsa felé indította az ottani horvát oszlop ellen. Ezek még Nagykanizsán, a Német utcánál beleütköztek egy kilenc fős horvát osztagba, a horvátok azonban az első lövések után megadták magukat. 336 Ujváry a várost elhagyva zászlóalját három oszlopba alakította, csatárokként a lőfegyverrel rendelkezőket, tartalékba a nagyobbrészt dárdákkal, kisebbrészt lőfegyverekkel felszerelt zalai önkénteseket osztotta be. Kiskanizsán az ogulini ezred Narancic százados parancsnoksága alatti 1. osztálya volt beszállásolva, s október 3-án délután fél öt tájban Nugent alezredestől azt a parancsot kapta, hogy azonnal vonuljon be hozzá a nagykanizsai táborba. Alig indult meg az osztály, Nagykanizsáról egy magyar oszlop (Ujváryé) jött szembe csatarendben, mire mindkét oldalról heves tüzelés kezdődött, s egy óránál is tovább tartott. Ujváry előbb a bal oldalán lévő ligetet tisztította meg a horvátoktól, s elvágta összeköttetésüket Kiskanizsával. Közben a másik két oszloppal a határőrosztályt a háta mögött lévő vizesárok (csatorna) felé szorította. Ezen viszonylag hamar átnyomta őket, de miután a vasiak nem voltak hajlandók átgázolni a vízen, kénytelen volt hidat keresni. A határőrosztály egy másik csatorna mögött foglalt állást, bal oldalán azonban rövidesen megjelent a zalaiak három víztűrőbb százada, s így a határőrosztály, minden oldalról megtámadva, kénytelen volt jobbra egy erdő 485 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben felé visszavonulni, hogy a túlerő ellen védje magát. A magyarok folytonos tüzelés közben szorították vissza őket. A támadás kettészakította a különítményt, s maga Narancic százados is fejvágástól és arclövéstől sebesülten fogságba esett.337 A horvátok itt legalább 10 halottat, sebesültet és foglyot veszítettek. Ellenállásuk azonban szívósnak tűnt, s ezért Vidos visszarendelte Kanizsára a Nugent-t üldöző zászlóaljakat. Mire azonban e két zászlóalj visszatért a városba, Kiskanizsa környékén is elhallgattak a fegyverek. Vidos a további üldözést azért sem tartotta tanácsosnak, mert csapatai már így is kimerültek „a foltonos utazás és zápor által."338 A kiskanizsai különítményhez tartozó Czwetincsanin hadnagy 210 fővel az erdőn keresztül, „sok nehézség legyőzése árán" éjjel keresztülvágta magát, s reggel 7 órakor megérkezett a letenyei Murahídhoz. Jelentése szerint az ütközetben egy halott, 2 nehéz és 3 könnyebb sebesült volt a vesztesége. Az osztályból 50 fő elszakadt, s nem tudni, mi történt velük.339 Nugent alezredes úgy vélte, hogy Narancic, akit szintén minden oldalról megtámadtak, a heves tüzelés után ítélve, Kotor felé vonult vissza.340 Másnap, október 4-én reggel 5 óra tájban a Narancic százados osztályától elszakadt fél század határőr (50—70 fő) visszaérkezett Kiskanizsára. Valószínűleg eltévedtek, s ezért tértek vissza a településre. Itt beleütköztek a 2. vasi zászlóalj 7. és 9. századába. A helybéliek megrohanták és lefegyverezték a határőröket, majd többségüket lemészárolták boszszúból a horvátok korábbi fosztogatásai miatt. Állítólag csak hárman (más forrás szerint négyen) maradtak életben. A Kanizsáról a csatazajra kiindult vasi nemzetőrök már csak az összeütközés után érkeztek Kiskanizsára.34'' A kétnapos harcok horvát veszteségeiről meglehetősen ellentmondásosak az adatok, s inkább csak a Kiskanizsánál megsemmisített különítményről szólnak. A magyar veszteségadatok szintén szélsőségesek, de még a legmagasabb számok is jelentéktelen veszteségre mutatnak. Annyi bizonyos, hogy nyolc ellenséges tiszt esett fogságba.342 Vidos október 5-én két vasi zászlóalját Nugent után indította, de azok délután 4 órakor azzal tértek vissza, hogy a horvátok Légrádnál valószínűleg átkeltek a Dráván. Vidos azért is visszarendelte őket, mert azt a hírt kapta, hogy Letenyénél újabb sereg készül Kanizsa ellen, s ezt — az elfogott levelek szerint — a stájer határszélen állomásozó cs. kir. katonaság is támogatni fogja.343 A siker fényes volt, bár lehetett volna fényesebb is. A vasi zászlóalj egyik tisztje szerint a Vas megyében a 9. (Miklós) huszárezredből állomásozó két század megérkezése esetén „fél század elvette volna a 6 álgyút és egy rakétaröpítőt, és a főerő hollétéről tudósított volna bennünket, s így talán Nugent[-t] is elfoghattuk volna 1500 főnyi csapatával."344 Bebizonyosodott, hogy a mozgósított nemzetőrség erői még oly jelentős számbeli fölény birtokában sem képesek egy alacsony harcértékű reguláris erővel szemben igazán jelentős sikert elérni lovassági és tüzérségi támogatás nélkül. (A néhány nappal későbbi ozorai siker többek között a jól alkalmazott lovasságnak is köszönhető). Ugyanakkor az is kiderült, hogy a lovasság hiányával küszködő ellenséges erők harcászati fölényük ellenére sem képesek arra, hogy nagy területeket tartsanak ellenőrzésük alatt, s biztosítsák a hátország és a főerők közötti összeköttetést, ugyanis a somogyi és zalai nemzetőrök és népfölkelők tíz nappal a hadjárat megindulása után elvágták a horvát főerőket hátországuktól. Vidos joggal örült a győzelemnek, annak azonban már kevésbé, hogy a nemzetőrök tucatnyi, magát megadó horvátot egyszerűen lemészároltak. Október 5-én kiáltványban szólította fel csapatait, hogy a foglyokkal szemben emberségesen viselkedjenek. „Magyar bátorsággal vívjatok a fegyverrel bennünket támadók ellen, pusztítsátok azokat, miképp lehet, — de bánjatok emberileg a legyőzött fogollyal, ezt kívánja tőlünk a harctörvény, ezt sugallja szívünkbe a nemes szánakozó érzet, mely a magyarnak diadalai közepette is mindenkor tulajdona volt" — írta.345 Vidos eredeti szándéka az volt, hogy a Vas megyéből beérkező huszárokkal és a többi erővel viszszafoglalja a letenyei hidat, de aztán azt az utasítást kapta az Országos Honvédelmi Bizottmánytól, hogy akadályozza meg Jellacic és a Bécsből segítségére érkező erősítések egyesülését. Október 6-án serege nagy részével északnak, Veszprém, majd Vas megyébe indult.346 Nagykanizsa felszabadítása után, 1848. október elején Zala megyét, illetve az ország délnyugati határszélét két cs. kir. csoportosítás fenyegette. Egyikük, a Stájerországban szervezés alatt álló tartalék hadtest ekkor még alig volt abban a helyzetben, hogy bárkit is fenyegessen. A 72. éves Laval Nugent von Westenrath táborszernagy parancsnoksága alatt álló hadtest ekkor egy erős, kb. 2500 főnyi dandárból, illetve sorgyalogezredek negyedik zászlóaljai által alkotott stájerországi helyőrségi csapatokból állott. Tüzérségének összetételéről és számáról nincsenek adataink. E csapatok összlétszáma aligha haladta meg az 5000 főt, s a stájerországi nyugtalanságok, különösen a grazi forradalmi mozgalmak miatt nem léphetett fel támadóan a magyar határszélen. A horvátországi, a Mura és a Dráva vonalán álló horvát határőri és cs. kir. csapatok létszáma ennél sokkal jelentősebb volt. A stájerországi dandártól „kölcsönkapott" egységekkel együtt 14-15 000 főt számlálhatott, s legalább 24 löveggel rendelkezett. 486 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben Az 1848. október 3—4-i nagy- és kiskanizsai ütközetben résztvevő egységek Magyarok Alakulat Fő Sopron megyei nemzetőrzászlóalj 2500 Vas megyei 1. nemzetőrzászlóalj 800 Vas megyei 2. nemzet őrzászlóalj 750 Vas megyei 3. nemzetőrzászlóalj 750 Zala megyei szántói járási nemzetőrzászlóalj 650 Zala megyei önkéntes mozgó nemzetőrzászlóalj 500 Összesen 5900 Horvátok Alakulat Fő Löveg A 4. (szluini) határőrezred három százada 660 A 6. (Várasd—szentgyörgyi) határőrezred népfelkelői 500 A 3. (ogulini) és 4. (szluini) határőrezredek tartalék csapata 300 Az 5. (varasd—körösi) határőrezred tartaléka 150 Lábadozók 216 Az Albert Nugent által hozott 3. (Ogulini), 4. (Szluini) és a 6. (Varasd—szentgyörgyi) határőrezredi határőrök 600 Egy háromfontos üteg, tarackok nélkül 6 Összesen 2426 6 A veszteségek Magyarok360 Horvátok A361 b362 d363 c 364 ^365 e3 66 Halott 1—3 50 81 86 300 1 Sebesült 2—10 20 5 Fogoly és eltűnt 5367 210 113 104 70-80 12 60 Löveg 2 2 Összesen 8-17 260 194 210 70-80 312 66 487 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben Jelentős hátrány volt viszont, hogy a hadtest tömegeit népfölkelő és tartalékzászlóaljak alkották, amelyek igen gyengén voltak ellátva kézi lőfegyverekkel. A Zala megyét őrző magyar erők még ennél is kevesebben voltak. Október 2-án érkezett meg Grazból Körmendre Jan Stadnicki gróf, egy tizedes vezetésével a 4. (Sándor) huszárezred ezredesi osztályának 2. százada 105 fővel. Vas megye közönsége azonnal kérte Mészáros Lázár hadügyminisztert, hogy a huszárokat Vidos táborába indíthassák. A huszárok október 3-án este 8 és 9 óra között érkeztek meg Nagykanizsára, s így a város felszabadítására indított támadásban már nem vehettek részt.347 Az említett Miklós-huszárok sem jöttek a megyébe, ahol Vidos seregének távozása után csupán 104 Sándor-huszár, a zalai önkéntesek, a soproni nemzetőrség október 3-án Zalaegerszegre, s 6-án Nagykanizsára érkezett egy százada348 és a somogyi nemzetőrség maradt, de ezekre sem nagyon lehetett számítani. A Zala megyei önkéntesek négy századát Vidos először magával akarta vinni, de aztán a megyei Állandó Bizottmány erélyes fellépésének hatására felszerelés végett Zalaegerszegen maradtak, 349 a huszárok Nagykanizsa környékén táboroztak. A Somogy megyei nemzetőrség a Zala megyei népfelkelés egy részével a Mura vonalát tartotta szemmel Légrádtól Letenyéig, s október 7-én reggel 9 óra tájban sikertelenül próbálta meg visszafoglalni a kakonyai, légrádi és letenyei hidakat a horvátoktól. A támadás során a Somogy és a Zala megyei századok (egy kivételével) inkább a hátrálás, mind az előnyomulás során árultak el buzgóságot. A horvátok átkeltek a Murán, feldúlták a letenyei kastélyt, s az egész vidéket felgyújtással fenyegették. 350 Október 8-án újabb előőrsi összecsapás volt a kakonyai révnél.351 Palocsay József őrnagy október 8-án kérte Zala megye bizottmányát, hogy állítsa ki mielőbb a nemzetőrséget, mert csak így hárítható el az újabb horvát betörés.352 Palocsay olyannyira nem bízott saját erőiben, hogy még Kiskanizsát is körülsáncoltatta, hogy a letenyei hídfőből esetleg kitörő ellenséget visszaverhesse. így aztán őt is kellemesen lepte meg a hír, hogy az ellenség másnap felszedette a letenyei hidat, s visszahúzódott a Muraközbe. A kanizsaiak maguk is aggódtak, mert úgy tudták, „Nugent megígérte, hogy visszajő, s ekkor kő kövön nem marad."353 S valóban, Nugent október 9-én arról írt Jellacicnak, hogy „a kanizsai számlát még törleszteni akarom."354 A város október 8-án maga is segítségért folyamodott a megyéhez azzal, hogy a lakosság képtelen tovább viselni a hadseregellátás terheit, s ugyanakkor hivatkozva a nemzetőrség állandó megfutamodására az ágyúkkal ellátott ellenség elől, „jobban rendezett nemzetőrseregnek, vagy pedig egy zászlóalj rendes katonaságnak ezen vidékre leendő küldése eránt" kért intézkedést tétetni. „Mert higgye el a tisztelt bizottmány, hogy Nugent rabló és gyújtogató csoport vezére, ha erőre szert tehet, olyanra, mely bennünket legyőzni képes leend, akkor nem csak Kanizsán fogja bosszúját kitölteni, hanem Zala megye több helységei tűz martalékává fognak tetetni. Mi hazánkat, családunkat és vagyonunkat utolsó csepp vérig védelmezni fogjuk, rendes katonaság nélkül azonban nagy erőt legyőzni lehetetlenség" — írja végül a beadvány.355 A megyei Állandó Bizottmány másnapi ülésén úgy határozott, hogy a város védelmére a nemzetőrség eddig szolgálatot nem tett negyedik váltását mozgósítja, a hadseregellátás terheit pedig a horvátoktól elfoglalt élelmiszerek begyűjtése útján biztosítja. Egyben segítséget kért az OHB-tól és Csánytól is.35" Csány október 12-én közölte a bizottmánnyal, hogy Nagykanizsára sem sorkatonaságot, sem ágyúkat, sem lőfegyvereket nem tud küldeni.357 A másik oldalon hasonlóan nagy volt az aggodalom; Benko vezérőrnagy egyelőre a kotori és a letenyei átkelők tartását határozta el.358 Dahlen altábornagy, zágrábi főhadparancsnok október 9-én azt a hírt kapta, hogy a magyarok két ponton átlépték a Drávát, ezért ide sietett, ám a hír tévesnek bizonyult.359 Egyelőre tehát mindkét fél azzal töltötte idejét, hogy megerősítse saját védelmi vonalát, s azon törte a fejét, honnan vonhatna magához újabb erőket. E tekintetben a magyaroknak volt nagyobb szerencséjük, ugyanis október közepén Zala megyében megjelent Perczel Mór ezredes hadosztálya. 3. A Perczel-hadtest „hátországa" Vidos József, aki nem volt hivatásos katona, a kanizsai győzelmet tudató jelentésében arra kérte Pázmándy Dénest, a képviselőház elnökét, hogy küldjenek helyébe „egy katonai képességgel és tudománnyal bíró" parancsnokot.368 Az OHB erre legalkalmasabbnak Gáspár Andrást, a 9. Miklós huszárezrednek az ozorai diadal kivívásában jelentős szerepet játszó századosát tartotta. Október 8-án értesítették őrnagyi kinevezéséről, s közölték vele, hogy Vidos egész seregének parancsnokává nevezték ki. Az OHB egyben utasította, hogy vegye át a Grazból Magyarországra szökött 4. (Sándor) huszárezredbeli 105 huszár felett is a parancsnokságot, és „seregeit száguldozó csapatokra osztván, az ellenséget nyugtalanítani, s ezt minden közlekedéstől elzárni igyekezzék". A Bizottmány a kinevezésről értesítette Vidost is.369 Egyben utasította Görgey Artúr őrnagyot, hogy a Csepel-szigetről 4 löveget előfogatokkal és töltéssel adjon át Gáspárnak, az Országos Nemzetőrségi Haditanácsot pedig utasította a löve488 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben gek útba indítására.370 Gáspár október 8-án Pesten személyesen vette át megbízatását, aztán október 9-én Perczel seregével együtt indult el Veszprém felé. A fél üteg ágyút Turcsányi János hadnagy vezetésével október 11-én Görgey indította útnak Adonyból Kálozon át.371 Perczel Mór ezredes serege az október 7-i ozorai diadal után néhány napig pihent, majd Veszprém felé indult. Gáspár október 11-én Veszprémben vált el Perczel hadoszlopától, amely egyelőre még Sopron megye felé tartott.372 Október 13-án már Nagykanizsán volt, s a hadügyminisztériumhoz intézett jelentésében egy honvédzászlóaljat s elegendő lőszert kért, „ha megtámadást kell tennie".373 Az OHB október 15-én arra utasította Batthyány Kázmér baranyai főispánt és kormánybiztost, hogy Vidos és Gáspár seregeivel egyesülten „Varasd ellenében egy erős állást vegyenek, különös figyelmet fordítván a Drávám átkelésre"; ebből az következett, hogy Gáspár feladata a Muraköz visszafoglalása volt, de az is kitűnik, hogy az utasítás kiadásának napján az OHB még nem tudott arról, hogy Vidosnak nincs serege sem a Dráva mellékén, sem másutt.374 Közben Perczel október 12-én, 13-án úgy döntött, hogy csapataival mégsem csatlakozik a fősereghez, hanem Nagykanizsára vonul. Elhatározását azzal indokolta, hogy a kapott hírek szerint bármelyik pillanatban várható a Nagykanizsáról kiűzött ifj. Nugent alezredes újabb támadása. Perczel ekkor még úgy tudta, hogy Jellasics Kuzman Todorovic vezérőrnagy által vezetett mellékoszlopa is Vas és Zala megyéken keresztül próbál hazatérni Horvátországba, s ezt is meg akarta akadályozni. Perczel ezért összpontosította csapatait, majd megindult a Muraköz felszabadítására.375 Október 16-án a nagykanizsaiak örömrivalgása közepette vonult be a Zrínyi- és a Hunyadi-szabadcsapattal, a Szabolcs megyei önkéntes mozgó nemzetőrzászlóaljjal, valamint a beosztott két 9. (Miklós) huszárezredi századdal és 12 ágyúval a városba. 376 Itt csatlakozott hozzá a 4. (Sándor) huszárezred egy százada, valamint a Zala megyei önkéntes mozgó nemzetőrzászlóalj négy százada, amely a megyei Állandó Bizottmány október 7-i határozata alapján október 14-én indult vissza Zalaegerszegről Nagykanizsára. A zászlóaljat nagyobbrészt a horvátoktól zsákmányolt ruhákkal és felszerelési cikkekkel látták el, egy része azonban még mindig csak dárdákkal volt felfegyverezve.377 Szintén itt csatlakozott Perczelhez a soproni nemzetőr század, amely az elmúlt napokban az állandó Mura-menti előőrsi szolgálatban némi rutinra tett szert.37" Október 17-én kb. 5000 főnyi serege Letenyénél és Kottorinál két oszlopban átlépte a Murát, s elűzte a folyót védő horvát és cs. kir. katonaságot. Több mint 1100 foglyot ejtett, s 18-ára megszállta a Muraköz egész területét. A foglyokat még 18-án Nagykanizsára kísérték. (A letenyei híd gyors helyreállítása egy nagykanizsai ácsmester érdeme volt.)379 A horvátok Légrádra és Varasdra vonultak vissza. A varasdi hidat egy darabon felszedték, s a híddal szemközt besáncolva táboroztak. Perczelnek nem voltak a folyóátkeléshez szükséges eszközei, támadása így is nagy pánikot okozott. Dahlen altábornagy azt jelentette, hogy Letenyénél 10—12 000 magyar felkelő nyomult be a Muraközbe, egy másik hadoszlop pedig Kottorinál lépte át a Murát.380 A nagykanizsaiak a beérkező fogolyszállítmányokból érzékelték a diadal nagyságát. Október 18- án 9 órakor Kottoriból 25, 11 órakor Letenyéről 800, délután 3 órakor Kottoriból 82, majd újabb 262 foglyot hoztak a városba, akiket Perczel Veszprém felé indított.381 Perczel november 8-án Friedaunál megtámadta és megverte a stájerországi cs. kir. csapatok egyik dandárját, de aztán arról értesülve, hogy a stájer- és horvátországi cs. kir. csapatok összpontosított támadásra készülnek a Muraköz ellen, annak kiürítése mellett döntött, s november 11-én seregével a Mura bal partjára húzódott vissza. Az október 30-i Bécs alatti, schwechati magyar vereségről, valamint a Muraköz kiürítéséről értesülve, a város lakóiban is erősödött az aggodalom. A Pesti Hirlap tudósítója szerint a kanizsaiak, akik október 3-án „erejüknél többet mertek, ma aggodalom és félelem közt néznek a jövőbe, s borzadva várják a napot, midőn a bosszúálló ellenség csordái ezen virágzó és a jövendő jólétnek örvendő várost dúlva és rabolva barangolják be...".382 Miután azonban Perczel a továbbiakban is aktív védelmet folytatott, az aggodalmak december közepéig némileg enyhültek. A város a továbbiakban ugyanolyan fontos szerepet játszott a Muraközben, majd november 11 után a Mura bal partján állomásozó Perczel-hadosztály, majd -hadtest „hátországaként", mint 1848 nyarán a Dráva-vonalon állomásozó csapatok esetében. A városi nemzetőrség, mint láttuk, kivette a részét a Mura-vonalon teljesített őrszolgálatból, s a város mint átkelési pont, a hadianyag-szállítások állandó célpontja volt. „...lakosaink (...) az egész hadjáratot látják el tápszerekkel, még az ország határszélein is. Naponként háromezer kenyeret sütnek; ápolják, a mindenünnen jövő sebesülteket, betegeket; lovaik, ökreik, sőt még teheneik is örökös fuvarozásban vannak" — írta a Kossuth Hírlapjának zalai tudósítója.383 A megye kormánybiztosa, Csertán Sándor is gyakran tartózkodott itt.384 A Muraköz kiürítése után a sereg raktára Nagykanizsán volt.385 December 20-án Nagykanizsán 555 pár fehérneműt, 24 gatyát és 115 inget gyűjtöttek és adtak át a sereg számára.386 A feldunai hadsereg pozsonyi főhadiszállásán tartózkodó Kossuth Lajos, az OHB elnöke még november 4-én rendelte el a dunántúli és felvidéki gabona489 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben készletek összeírását és az ország belsejébe szállítását. Ugyanakkor az OHB Pesten lévő tagjai Zala és Somogy megyék készleteinek összeírását és elszállítását november 6-án Tallián Ede képviselőre és kormánybiztosra bízták.387 November 5-én az OHB már figyelmeztette Perczeit, „hogy a gabona-kivitelt Horvátországba (...) nagyobb mértékben meg ne engedje".388 Tallián november 11-én érkezett Nagykanizsára. Ekkor értesült arról, hogy Nagykanizsáról Vas megyén át továbbra is szállítanak gabonát Stájerországba, s ezért felkérte a vasi kormánybiztos( oka)t, hogy ott is kezdjék meg a gabona összeírását, s akadályozzák meg annak kiszállítását. Ezzel egy időben Somogy megyének is hasonló utasítást küldött.38'''' Tallián november 26-án nyújtotta be végjelentését az OHB-nak. Eszerint Nagykanizsán és a zalai uradalmakban olyan kevés gabona van, hogy azt szükségtelen elszállíttatni, annál is inkább, mert Perczel seregét is ebből élelmezik. A nagykanizsai kereskedők által beszolgáltatott gabonamennyiség alig 10 000 pozsonyi mérő, a különféle lisztek mennyisége pedig nem érte el az 1900 pozsonyi mérőt. Némi sértődöttséggel közölte az OHB-val, hogy a testület eddigi jelentéseire mit sem válaszolt, s „így vélekednem kell, hogy mi itt N[agy]kanizsán működéseinkkel szükségtelenné váltunk". Az OHB válaszában megrótta Talliánt, amiért olyan jelentéssel küld futárt, „melyre a Honvédelmi Bizottmánynak teljességgel nincs mit végeznie", majd megköszönve Tallián eddigi működését közölte, hogy megbízatását befejezettnek tekinti. Egyben utasította, hogy közölje Perczellel és Csertánnal a gabonaelszállítással kapcsolatos intézkedéseit. 390 Mint Tallián jelentéseiből is kiderül, a városnak fontos szerepe volt a Mura mentén állomásozó csapatok ellátásában. Csertán egyik, november 4-én a Zala Megyei Állandó Bizottmányhoz intézett átiratából tudjuk, hogy a nagykanizsai mészárosok október 17—18-án 6289 font húst szolgáltattak ki készpénzfizetés mellett Perczel csapatai számára.39'' A városban december elején érzékelhető volt a drágaság. 392 A nagykanizsai zárdát katonai kórházzá alakították át, a költségeket az OHB fedezte.393 A Muraköz kiürítése után a betegeket és sebesülteket a Nagykanizsán és Kiskomáromban (Komárváros) lévő kórházakban ápolták. Nagykanizsán a barátok zárdájában 15 szobát alakítottak át kórházzá, amelynek igazgatójaként Perczel meghagyta Bujanovits Tituszt. 3** A kórházban december 10-én több mint 300 beteget ápoltak, s közöttük már a kolera is pusztított. A kolerás betegeket két szobában különítették el, a többi szobában sikerült megakadályozni a kór terjedését. Smalkovits Mihály megyei főorvos is kiszállt a helyszínre, s megállapította, hogy a kolera főleg a hagymázból már lábadozókat támadta meg, s terjedését a kórház túlzsúfoltsága is elősegítette. Ezért Csertán Sándor kormánybiztossal, a városbíróval és térparancsnokkal intézkedett száz beteg elhelyezésére alkalmas újabb szobákról. A betegek ellátását hat orvos végezte, ezek között egy elfogott horvát ezredorvos és három alorvos volt.395 Csertán felszólította a városi orvosokat, hogy legyenek a katonaorvosok segítségére a betegápolásban, felhívására két orvos, Kremzir Mojzes és Rosenberg Zsigmond jelentkezett. A kanizsai kórház szükségleteinek fedezéséről Csertán maga is gondoskodott. 396 Itt ápolták a beteg horvát foglyokat is, közülük november végén 55 főt hazaküldtek.397 A kórház betegállománya december 20-án valamivel több, mint 300 fő volt. Ezek közül kb. 250 főt Perczel főerejének elvonulásakor elszállítottak, 52 fő hátramaradt. A számuk december 31-ig további 35 fővel növekedett. Közülük 3 fő felgyógyult, 24 fő szállíthatóvá vált, őket Szekulits István alezredes parancsára Nagyvázsony felé indították útnak; 7 fő meghalt. A megmaradt 53 legénységi állományú beteget 10 katona, köztük egy hadifogoly ápolta. A kórház ideiglenes főorvosi teendőit a nagykanizsai illetőségű Kremzir Mojzes látta el. Kremzir 1849. január l-jén jelentette mindezt a hadügyminisztériumnak; hozzátette, attól tart, hogy a hátramaradt foglyok a bevonuló ellenség kezére kerülhetnek.398 Az 1848 őszi újoncozás Nagykanizsán is jó eredménnyel folyt, november végén már 372 újoncot soroztak be a városban,399 akik részint a már említett, Nagykanizsa felszabadításánál is jeleskedő önkéntesekből alakult 47., részint az újoncokból álló 56. honvédzászlóaljhoz kerültek.400 Az újoncozásnál — írta Hegedűs József, a Kossuth Hírlapja nagykanizsai tudósítója — „azon örvendetes tapasztalást szereztük, hogy a nép eddigi legalsó osztályában háborúnkat szabadságháborúnak tartják, s hazájának minden érdeklett polgár fájdalommal bár, de szívesen, hozza fiát áldozatul. A besoroztatás oly rendesen halad és gyorsan, mintha ez már régi bevett szokás volna."40'' December közepén a város már csak 16, többnyire távollévő újonccal tartozott.402 Perczel december 3-án arra szólította fel a megye Állandó Bizottmányát, hogy a még kiállítandó újoncokat „sietős beosztás és századokká alakítás végett" szintén Nagykanizsára küldjék.403 A cs. kir. csapatok december közepén Felső-Magyarországon, illetve a Duna jobb partján megindult támadása után csak napok kérdése volt, hogy Perczel hadteste kényszerűségből elhagyja Mura-menti állásait. Erre egyfelől azért volt szükség, hogy a hadtest ne kerüljön a nyugat felől előnyomuló fősereg, és a vélhetően délnyugat felől előnyomuló stájer-, illetve horvátországi csapatok harapófogójába; másfelől azért, hogy a Görgey Artúr vezérőrnagy vezette magyar fősereghez csatlakozva megpróbálja megakadályozni az ellenséges főerők további előretörését. 490 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben Perczel december 17-én értesült a cs. kir. fősereg támadásáról, majd 18-án — kézhez véve Kossuthnak a felrendelésről szóló utasítását — úgy döntött, hogy seregével Vas és Sopron megyén át próbál csatlakozni Görgeihez. Perczel úgy vélte, hogy Letenye és Kanizsa felől csupán kisebb ellenséges erők támadásával kell számolnia, de félő, hogy Belovár felől Somogy és Baranya határvidékén az „Eszékkeli közlekedés megszakítására" is betör az ellenség. Perczel terve ezért az volt, hogy Kanizsa védelmére Letenyén hátrahagyja Szekulits István őrnagyot a hadtest 3. hadosztályával, amely a 45. (vasi), 56. (zalai) és 61. (somogyi) fegyvertelen zászlóaljakból, a Sándor-huszárok egy századából és négy 6 fontos lövegből áll. Szekulits azt az utasítást kapta, hogy védje Letenyét, majd a túlerő elől Nagykanizsán, Keszthelyen és Veszprémen át vonuljon vissza, s az összeköttetést Zalaegerszegen és Szentgróton át tartsa Perczellel. Perczel abban reménykedett, hogy Szekulits a hónap végéig tarthatja magát Kanizsán; ha mégis fel kell adnia a várost, felhatalmazta a helybéli nemzetőrség fegyvereinek átvételére, valamint a kincstári pénzek biztosítására. Maga Perczel két felfegyverzett hadosztályával Körmend-re siet.404 Perczel december 20-án Lövőn kelt levelében tudósította Kossuthot, hogy a hartbergi és radkersburgi csapatok miatt veszélyben érzi magát, ezért Zalaegerszegen és Szentgróton át Devecserre vonul, ahová 23-án megérkezhet. Szekulitsot utasította, hogy 20—21-én tartsa Letenyét, majd vonuljon vissza Kanizsára. A vonulás olyan nehézségekkel járt, hogy a sereg egy része az erős szél miatt december 20-án kénytelen volt Baksán megállni, s csak 21-én érkezett meg Lövőre. Perczel valószínűleg ezért állt elő azzal a meglepő elképzeléssel, hogy főoszlopát Szombathelyen, Szekulitsét pedig Nagykanizsán szeretné teleltetni. „Mert télen át nagy hadiműködések helye nem lévén, fő szükség nagyvárosokba sietni és azokat nem engedni az ellenség birtokába. Város télen át nagy erő ellenében is tarható. Kis falukon nagy sereget is semmivé tehet egy kis portyázó csapat" — írta Kossuthnak. Úgy tűnik, Perczel nem érzékelte, mit jelent a cs. kir. fősereg támadása, s ezért állt elő e haditervekkel. Ezen azonban nem csodálkozhatunk, hiszen csapatai még semmit sem tapasztaltak az ellenséges betörés következményeiből. A Perczel vezette főoszlop 22- én lépte át Zala megye határát s indult tovább Körmend felé, ahová aznap meg is érkezett. Ezzel Zala megye gyakorlatilag fegyveres erő nélkül maradt.405 Szekulits István őrnagy hadosztálya december 21-én még Letenyén volt. Az 56., 60. és 61. zászlóaljakból, a Miklós-huszárok egy századából és a 4 hat- és hétfontos lövegből álló csapatok feladata a Mura vonalának védelme lett volna, de mint Szekulits Kossuthnak írta, a sereg „nagyobbrészt fegyvertelen, ruhátlan, s a beállott hideg időben gatyában és bocskorban tesz katonai szolgálatot". Az összesen 4000 főnyi gyalogság felének nem volt fegyvere. Szekulits szándéka az volt, hogy december 22-én az 56. és 60. honvédzászlóaljakkal, három szakasz Miklós-huszárral és 4 ágyúval Nagykanizsára vonul; a 60. zászlóalj és egy szakasz huszár pedig Letenyén, Muraszerdahelyen, Molnáriban és Rátkán „fogja az ellenség mozgalmait szemmel tartani".406 December 22-én Perczel Körmendről még azt az utasítást küldte Szekulitsnak, hogy ezt az állást igyekezzen egész télen át tartani, s ellenkező rendeletig „ne merészeljen mozdulni", mert Perczel főoszlopának körmendi állása „reá is van támasztva". Ennek ellenére még aznap feladta körmendi állását, s megindult Devecseren át Pápa fel, Szekulitsot pedig Tapolcára rendelte.407 Szekulits valószínűleg december 24-én kapta meg Perczel parancsát, hogy csapataival vonuljon Tapolcára. Szekulitsot december 25-én reggel Nagykanizsán kereste fel Alsólendva küldöttsége, amely kérte, hogy dandárával vonuljon Alsólendva környékére, ő azonban Perczeltől kapott utasítására hivatkozva visszautasította a kérést. Még aznap vagy másnap Kiskomárom—Magyarod—Keszthely—Bazsi—Sümeg útvonalon indult meg, s december 27-én Sümegen volt.408 Az utolsó magyar csapatok, a Perczel által a Mura- vonal őrizetére hátrahagyott, Palocsay Jakab őrnagy vezette somogyi nemzetőrök január l-jén vonultak be Nagykanizsára, s egynapi pihenés után folytatták útjukat Kaposvár felé.40" Ezek után a város immár jogos aggodalommal várhatta, hogy mikor kerül a cs. kir. és horvát inváziós haderő megszállása alá. IV. A CS. KIR. MEGSZÁLLÁS 1. A CS. kir. megszállás hónapjai adandó alkalommal megbünteti a várost. Dahlen altábornagy, a horvátországi főhadparancsnokság Mint láttuk, már Albert Nugent alezredes fogadko- vezetője is gyakran utalt arra, hogy Nagykanizsát zott, hogy az 1848. október 3—4-i események miatt szívesen megbüntetné, s hogy „kincstári és magán491 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben javaink elrablásáért kártérítést kell követelnünk az abban vétkes helyi lakosoktól."410 A Magyarország ellen készülő cs. kir. hadsereg fővezére, Alfréd zu Windisch-Grátz tábornagy is arra utasította december 24-én a stájerországi cs. kir. csapatok parancsnokát, Nugent táborszernagyot, „hogy e városba történt bevonulása után az ottani lakosok különösképpen azonban a zsidók ellenében erős fenyítő törvényszéket tartson, mert Magyarország egyetlen városa sem viselkedett olyan ellenségesen velünk, mint Kanizsa [kiemelés tőlem — H. R.J, és a kincstárnak mindenféle szállítmányok elfogása és megsemmisítése által tetemes kárt okozott."411 A Laval Nugent táborszernagy vezette stájer-horvát tartalék hadtest december 23-án és 24-én kezdte meg hadműveleteit, s lépte át Vas megyénél a magyar határt. A hadtest 9, nem teljes létszámú gyalogzászlóaljból (47 % gyalogszázad), 10 Vi lovasszázadból, összesen 8426 főből állt, 24 löveg, 6 röppentyű, és 1418 ló tartozott hozzá. A sorezredi és a határőrezredi zászlóaljakat vegyesen osztották be az egyes dandárokba, a lovasságot egyetlen szakasz kivételével egy dandárba egyesítették. A dandárparancsnokok mindegyike a stájerországi csapatok állományából került ki.412 Johann Burits vezérőrnagy, a hadtest egyik dandárparancsnoka december 31-én Zalaegerszeg-ről azt jelentette Nugent-nak, hogy a magyarok állítólag teljesen kiürítették Kanizsát, s ezért Varasdról ezt „a rosszérzelmű és minden bajt okozó fészket" ki kellene kutatni, megfenyíteni és megszállni. Ha ez nem lenne kivitelezhető, ő maga kész dandárával oda vonulni.413 1849. január l-jén Benko vezérőrnagy, a varasdi városparancsnok tudatta Dahlen altábornaggyal, aki elkísérte egy darabon a stájerhorvát hadtestet, hogy „Kanizsán sincs ellenséges csapat; a zsidók jól felfegyverkeztek, s sokakat megnyertek arra, hogy biztonságukon őrködjenek." Egyben javasolta, hogy ha a hadtest Nagykanizsa felé indulna tovább, őt és a Légrádon parancsnokló Mirkovich őrnagyot is értesítsék, hogy támogatásként csapatokat tolhassanak előre.414 Mindez arra mutat, hogy Benko még a kiürített Nagykanizsát is igen veszélyesnek találta. De nemcsak ő aggódott, hanem Dahlen altábornagy is, hiszen január 2-án arra szólította fel Benkot, ellenőrizze, valóban igazak-e azok a Burits által szerzett hírek, hogy Nagykanizsát az ellenség kiürítette.415 A zűrzavart jelzi, hogy Dániel Rastic ezredes — hírszerzőkre hivatkozva — még január 4-én is azt jelentette Benko vezérőrnagynak, hogy Nagykanizsán Szekulits őrnagy Zrínyi-zászlóalja és rengeteg népfölkelő állomásozik, de van 2 ágyú is.416 Nugent táborszernagy a Nagykanizsa kiürítéséről érkezett hírek hatására január l-jén a körmendi főhadiszállásról azt jelentette Alfréd zu Windisch- Grátz herceg, tábornagynak, fővezérnek, hogy ha Nagykanizsa valóban üres, „a Légrádnál álló horvát csapatok közreműködésével egy expedíció megy oda, s ezt a velünk egészen különösképpen ellenséges érzelmű várost megszállja, s aztán attól, a legnagyobb rend és a legszigorúbb fegyelem figyelembevételével az elrabolt kincstári szerekért teljes kártérítés jól behajtsa."417 Ugyanakkor ő is további hírek szerzésére szólította fel a dandárjával Zalaegerszegen állomásozó Burits vezérőrnagyot.418 Nugent szándéka az volt, hogy a Dráva-vonalon hátramaradt horvát csapatokkal együtt szállja meg a várost. Ennek érdekében elrendelte, hogy Varasdnál vagy szalmával hizlalt jégen, vagy hajóhíddal teremtsenek összeköttetést a Muraköz és a horvát területek között.419 Burits már január 2-án javasolta, hogy amint lehet, szállják meg Nagykanizsát, Zala megyébe az ő dandárján kívül vezényeljenek még egyet; ezen kívül továbbította azt a Nagykanizsáról érkezett kérést, hogy a város megszállását lehetőleg cs. kir. (azaz sorezredi) csapatokkal hajtsák végre, mert a városiak aggódnak, hogy a varasdi helyőrség horvát csapatai vonulnak be a városba.420 Január 4-én megerősítette a kérést azzal, hogy horvát csapatokat nem kellene sem Zalaegerszegre, sem Nagykanizsára vezényelni, mert különben általános ingerültségtől lehet tartani, „ezenkívül e csapatok viselkedése annyira megjavulhatna, hogy Zala megye népe meggyőződhessen arról, miszerint csak a népfölkelés, azonban semmi esetre sem ezen csapatok vettek részt a rendetlenségekben, durva kihágásokban és rablásokban." Nagykanizsára már csak azért is nagyon veszélyes lenne horvát megszállókat küldeni, „mert maguk a tisztek közül is többen bosszúról beszélnek, amely könnyen tovább mehetne".421 Nugent január 3-án tudatta Windisch-Grátzcel, hogy miután Perczel hadteste Mórnál vereséget szenvedett, s elképzelhető, hogy a Balaton és a Duna között délnek vonul, hogy így erősítse meg magát, ő maga is nyugatnak fordul hadtestével, Körmenden és Zalaegerszegen egy-egy erős zászlóaljat hátrahagyva, egy másik zászlóaljat pedig Lendvára küldve, január 5-én a hadtest zömével Zalaegerszegen át Nagykanizsára vonul.422 Windisch-Grátz január 6-án, immáron Budán nyugtázta Nugent javaslatát, s utasította, hogy az expedíció után hadtestének zömével ismét a körmendi állást foglalja el, majd csapatai egy részével szállja meg Pápát, és biztosítsa a Bakonyon át Mórra és Győrbe vezető utat.423 Nagykanizsa megszállása két oszlopban történt volna: az egyik oszlopot a Lendvára küldött, s útközben újabb, stájer- és horvátországi csapatokkal megerősítendő zászlóalj, a másikat a hadtest Nugent által Körmendről Zalaegerszegen át vezetett zöme alkotta volna. Nugent szándéka az volt, hogy Nagykanizsán újabb csapatokat von magához a 492 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben Dráva és a Mura mentén állomásozó horvát csapatokból, ezért Dahlen újabb Dráva-átkelők létrehozására utasította a horvátországi katonai hatóságokat. 424 Burits is úgy vélte, hogy amíg Zala megyét nem fegyverezték le, és nem rendezték, nem lenne tanácsos a további előnyomulás.425 Január 5-én nyomatékosan felhívta Nugent figyelmét arra, hogy „300 000 lelket számláló népességű és az alispán úr által megerősített, ténylegesen 24 000 főnyi népfölkelővel rendelkező Zala megyének csak nagyobb katonai erő előnyomulása és a legfontosabb pontok megszállása által lehet imponálni."426 A hadtest végül csak január 6-án indult el. Nugent eredetileg két zászlóaljat, két század lovasságot és némi tüzérséget akart hátrahagyni Zalaegerszegen, „hogy az igen felindult Zala megyében, ahol a hangulat egyáltalán nem megnyugtató, a rendet és nyugalmat fenntartsa."427 Ám Zalaegerszegre érve arról értesült, hogy Keszthelyen és Zalaszentgróton „egy erős ellenszegülő párt létezik", s ezért egy dandárját e két település környékére küldte, Buritsét Zalaegerszegen hagyta, s ő maga a Züllich- és a Pálffy-dandárral folytatta útját Nagykanizsa felé, azonban nem az egyenes úton, hanem a Zalalövő—Lendva—Letenye útvonalon.428 Hogy erre a jókora vargabetűre mi szükség volt, arra Nugent január 10-én Windisch-Grátzhez intézett jelentésében találunk magyarázatot: a hírek szerint ugyanis Nagykanizsán Niczky György és Festetich Miklós vezetésével 5000 Somogy megyei nemzetőr gyülekezett.42" Tudjuk, hogy ez nem volt igaz, hiszen Festetich csak december 31-én (vagy valamivel előtte) ért Kaposvárra, s január 10-ig szándékozott befejezni a mozgó csapatok állítását.430 A hír valószínűleg Palocsay január 2-án elvonult nemzetőreire vonatkozott. Nugent bizonytalan volt, s a két, mintegy 4300 főnyi, 6 löveggel rendelkező dandárt még mindig nem találta erősnek ahhoz, hogy Nagykanizsát megszállja velük. A város megszállására végül január 10-én „förgeteges időben" került sor. A cs. kir. csapatok a bevonulás előtt állítólag két órát várakoztak, amíg megbizonyosodtak arról, hogy Nagykanizsán nincsenek magyar reguláris csapatok. A bevonuló cs. kir. és horvát csapatokat a szemtanú 13 000 főre becsülte. Tény, hogy egy-egy házba néha 13—14 katonát is beszállásoltak.431 A kortársi becslés azonban erősen túloz: a január 15-ig Nagy- és Kiskanizsára bevonuló csapatok létszáma legfeljebb 4700 fő lehetett, és mintegy 1200 lovuk volt. Soraikban három, nem teljes létszámú horvát határőrzászlóalj is ott menetelt.432 Nugent január 10-én jelentette Windisch-Grátznek a város megszállását. Tudatta vele, hogy a hírek szerint a Niczky és Festetich vezette gerillák Kaposvár felé vonultak vissza, s hogy a biztonság kedvéért a Burits-dandárt Zalaegerszegről magához vonja, s a Dietrich-dandárra bízza Zalaegerszeg megszállását is. Ezen a napon értesült arról is, hogy Windisch-Grátz főserege megszállta Budapestet.433 A megszállók még aznap este letartóztatták a „vörös republikánus szelleméről ismeretes" Hegedűs József ügyvédet, a Kossuth Hírlapja nagykanizsai tudósítóját; orvosa házától „egy ingben, papucsban, hajadonfőtt a legzordonabb időben durva bánásmóddal" hurcolták el. Még aznap este kihallgatták, de miután nem találtak ellene semmilyen bizonyítékot, egy Krapf nevű hadbíró ügyészi véleménye alapján cl is engedték.434 Dahlen altábornagy, aki maga is ott volt a bevonulók között, még ezen a napon utasította a város vezetőit, hogy 48 órán belül a rendőrség kivételével mind a magánszemélyek, mind a testületek fegyvereit szolgáltassák be. Közölte, hogy a végrehajtást házkutatással ellenőrzik, s akinél 24 órával a határidő letelte után fegyvert találnak, azt hadbíróság elé állítják.435 A beszedett fegyvereket január 28-án öt kocsin Zalaegerszegre szállították, és átadták a megyei hatóságnak.436 Dahlen január 11-én a városi elöljáróság számára egy kemény hangvételű rendeletet is megfogalmazott az ostromállapot szabályairól, de ennek kiadása végül is elmaradt; hogy miért, nem tudjuk.437 Január 15-én Burits elrendelte, hogy a város bankjegyek felváltása végett 20 000 forintnyi 20 krajcáros váltópénzt (azaz 60 000 darab 20 krajcárost!) fizessen be a hadipénztárba, ellenkező esetben ugyanekkora összeget kell ezüstpénzben befizetnie. A városnak a vagyonos polgároktól nagy nehezen sikerült összeszednie az összeget.438 Január 19-én Kossuth és felesége körözőlevelét és az ehhez szükséges személyleírást küldte meg Burits a városi tanácsnak.43" Windisch-Grátz január 15-én a vezérőrnagyot Baranya, Tolna, Somogy, Zala, Veszprém, Sopron, Vas, Moson és Győr megyék katonai parancsnokává nevezte ki.440 A városból húsz ácsot rendeltek ki a letenyei hídépítési munkálatokhoz, de ezt csak 11 fő teljesítette, mert a többiek vagy más feladatot végeztek, vagy eltávoztak a honvédcsapatokkal. Dahlen január 19-én ismét utasította a térparancsnokságot — amelynek vezetését ismét a nagykanizsai viszonyokat szeptember óta ismerő Glavasch százados látta el —, hogy intézkedjen az ácsok teljes számban való kiállítása érdekében.441 Dahlen végül is nem sokáig keserítette a városiak életét, mert Windisch-Grátz január 14-én arra utasította, hogy térjen vissza állomáshelyére, Zágrábba.442 Noha Windisch-Grátz január 10-én ismét felhívta, Nugent figyelmét arra, hogy Zala megye pacifikálása után hadtestével a körmendi állásba vonuljon, Nugent január 18-án kelt jelentéseiben tudósította a fővezért, hogy ezt nem tartja tanácsosnak, mert a 493 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben nagykanizsai állásban sincs messzebb a főseregtől, mint a körmendiben, s jelenlegi állomáshelyén biztosíthatja Zala megyét, valamint intézkedhet Somogy megye alávetése érdekében is; sőt, 17-én egy zászlóaljat és egy lovasszázadot küldött Iharosberénybe, s aznap hasonló erőt Kaposvárra. Úgy vélte, hogy Baranya és Tolna megye is könnyen meghódoltatható lenne, s ezáltal egy igen jelentős országrészt vonnának ki a forradalmi párt romboló befolyása alól.443 Január 20-án arról értesítette a herceget, hogy szándéka szerint Dietrich vezérőrnagyot mintegy 5000 fővel a megszállt megyékben hagyja Burits támogatására, 2800 főt visszarendel Stájerországba, Karintiába és Krajnába, hogy ott egy újabb tartalék hadtest alapjául szolgáljanak, további 1300 főt pedig visszaküld az eredeti toborzókörzetébe.444 Windisch-Grátz január 21-én kelt utasítása alapján január 23-án tudatta a herceggel, hogy Dietrich vezérőrnagy vezetésével négy gyalogzászlóaljat, egy lovasszázadot és egy fél üteget küld Székesfehérvárra. 445 Január 24-én azonban arra a hírre, hogy „az ellenálló párt Pécsett és környékén, könnyen meglehet, a verbászi táborból és Eszékről is erősítéseket nyerve, aggasztó erőre tett szert", úgy döntött, hogy a Windisch-Grátz utasítására Dietrich vezérletével Székesfehérvárra indult csapatokat Nagylakon át Kaposvárra küldi, s az időközben Mamula ezredes parancsnoksága alatt Somogy megyébe vezényelt csapatokat is megerősíti Nagykanizsáról, hogy így Pécs ellen döntő mozdulatot készítsen elő.446 Január 25-én az újabb hírekre hivatkozva közölte a herceggel, hogy aznap és másnap csapatait Babócsa felé indítja, Dietrichet pedig utasítja, hogy 26-án érkezzen Kaposvárra, így 6000 gyalogossal, 800 lovassal, 3 és fél üteggel vonulhat Pécs ellen.447 Január 25—26-án tehát a cs. kir. csapatok nagy része elhagyta Nagykanizsát, majd rövidesen a megyét is. A Nugent által a Zala megyei megszálló erők parancsnokává kinevezett 57 éves Kari Züllich von Zühlborn ezredes, a 13. gyalogezred parancsnoka — aki harcolt az 1809. és az 1813—1815. évi francia hadjáratokban — rendelkezése alatt 11 gyalogszázad (azaz két gyenge zászlóalj), két lovasszázad és egy fél lovasüteg (3 löveg) maradt. Ennek a nagyobbik része (négy gyalogszázad, 1 lovasszázad és a fél üteg) Nagykanizsán állomásozott.448 Ezek az erők még számíthattak a Dráva-vonalat őrző, több mint 3000 főnyi horvát határőri és népfelkelő erők segítségére is.449 A kanizsai helyőrség főleg katonai szállítmányok kísérésével töltötte az idejét, de az előfogatok kiállításánál szinte mindig katonai karhatalmat is kellett használnia.450 Február 7-én Nugent Züllich parancsnoksága alatti 11 századból négyet, valamint a fél lovasüteget is Kaposváron át Szekszárdra rendelte.451 A lovasszázad március 21-ig a megyében maradt.452 Március elején Burits vezérőrnagy a hat gyalogszázadból négyet vonultatott Sopronba, s Nugent tiltakozása ellenére sem volt hajlandó visszaadni őket.453 Február 5-én este Fiáth Ferenc báró, Veszprém és Zala megyék királyi biztosa érkezett Zalaegerszegről Nagykanizsára. Február 6-án reggel 9 órára összehívta a járás bíráit és jegyzőit, s magyar nyelvű beszédben közölte velük, hogy I. Ferenc József császárnak nincs szándékában visszaállítani az eltörölt tizedet és robotot, s felszólította őket, hogy ezt a községekben is hirdessék ki. Emellett a rend és nyugalom fenntartására intette őket, majd 7-én egy kisebb lovas különítménytől kísérve, visszatért Zalaegerszegre.454 A cs. kir. megszállás hétköznapjairól meglehetősen keveset tudunk. Még Nugent Nagykanizsán tartózkodása idején városi közgyűlést hívtak össze, amelyen egy cs. kir. tábornok, valószínűleg Anton Dietrich vezérőrnagy elnökölt, s amelynek tárgya az 1848. október 3-i események kivizsgálása volt. Az egyik kanizsai lakos későbbi, kissé karikírozott elbeszélése szerint a tábornok két kérdést tett fel: „Ugye bizony Kanizsa nem viselte magát rosszul október 3-án?" „Nem" — hangozott a válasz. „Ugye bizony nem a kanizsaiak foglalák el ez alkalommal ifj. Nugent hadszereit?" „Igenis nem" — szólt a felelet. „Tudtam, nem is tettem fel egyebet a kanizsaiak felől; azonnal megírandom Windisch- Grátznek" — mondta a tábornok, s ezzel a közgyűlés eloszlott.455 Erről a közgyűlésről a cs. kir. források ugyan nem tudósítanak, de tudjuk, hogy Dahlen még január 20. előtt átadott egy listát Nugent-nak azokról a fegyver-, lőszer, ruházati, élelmiszer- és más készletekről, amelyeket 1848 szeptemberében Jellacic előnyomulásakor Nagykanizsán, Marcaliban és másutt a lakosok elraboltak és megsemmisítettek, valamint a horvát előfogatos parasztok elvesztett kocsijairól és vonóállatairól is szólt. Egyben javasolta, hogy az összeget Nagykanizsa városától, valamint Zala és Somogy megyéktől hajtsák be, s a behajtással bízzák meg Buritsot.456 Nugent a listát január 20-án fel is terjesztette Windisch-Grátzhez. A herceg, aki egy hónappal korábban még a város példás megbüntetését sürgette, most nem találta elég pontosnak a kimutatásban felsorolt adatokat és megalapozottnak az összegeket, ezért január 24- én arra utasította Nugent-t, hogy egy vegyes bizottmányt nevezzen ki a károk feltárására, s terjessze fel a vétkes községek pontos névsorát.457 Nugent az okmányt továbbküldte Dahlennek, aki február 12-én utasította August Wilhelm Stillfried- Rattonitz báró, vezérőrnagyot, akinek a vezetésével Nagykanizsa környékén egy mozgó dandárt akart létrehozni, hogy alakítson egy vegyes bizottmányt, s annak elnökeként vizsgáltassa ki azokat a káró494 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben kat, „amelyeket a horvát hadsereg 1848. szeptemberi előnyomulása alkalmával Nagykanizsán és környékén a magyar lázadók és a népfölkelés mind a magas kincstárnak, mind egyéb katonai személyeknek okozott."458 Két héttel később, február 26-án Fiáth Ferenc, Veszprém és Zala megyék királyi biztosa arra utasította Csillagh Lajos zalai alispánt, hogy jelöljön ki két hivatalnokot, akik Nagykanizsán megjelenve, a károk kivizsgálására alakuló vegyes bizottmány munkájában részt vesznek, s egyben tudósítást kért arról, hogy a két tisztviselő mikor tud megjelenni az ülésen.459 Stillfried március 8-án érkezett Nagykanizsára, s Glavasch százados, térparancsnok, egy hadbíró-főhadbiztos, egy alantos tiszt (azaz tiszthelyettes) és két Zala megyei hivatalnok részvételével megalakította a bizottmányt. Stillfried március 9-én Nugent táborszernagynak küldött jelentésében közölte, hogy miután jelenleg csupán egy gyalogos és egy lovasszázad található a városban, hasznosnak látná, ha egy zászlóaljat vezényelnének oda, „mert számomra már most egészen világos, hogy mind a kanizsaiak, mind a környékbeli lakosok üres kifogások révén akarják a felelősséget magukról elhárítani, s véleményem szerint a tényállás pontos kivizsgálása csak azáltal eszközölhető, ha az illető makacs községeknek és különösképpen Kanizsának kilátásba helyezzük az egy zászlóalj által történő végrehajtást, amely e végre készenlétben lenne tartandó"— írja. Ezt a zászlóaljat a későbbiekben be lehetne osztani a megalakítandó mozgó dandárba. Stillfried szerint a két zalai hivatalnok is a lakosok pártját fogja, mindenért a honvédekre hárítják a felelősséget, s így a vizsgálatra nézve inkább akadályt, mint segítséget jelentenek.4"0 A vizsgálat azonban ezzel abba is maradt, legalábbis a folytatásnak nincs nyoma. Nugent ugyanis március 12-én kelt válaszában közölte Stillfrieddel, hogy jelenleg nincsenek nélkülözhető csapatai, sőt a Nagykanizsán és környékén lévő két század sorgyalogságot és egy század lovasságot is magához akarja vonni. Két nap múlva pedig utasította Spannocchi gróf, altábornagyot, belső-ausztriai és illíriai főhadparancsnokot, hogy az említett alakulatok helyett a 2. otocsáci határőrezred 5. zászlóaljának négy századát küldje Nagykanizsára.4"1 Spannocchi március 17-én tudatta Nugent-nal, hogy csupán két századot tud küldeni. Az átvezénylésekkel kapcsolatban élénk levelezés alakult ki Nugent, Windisch-Grátz és a csapatokat rendelkezési jogára hivatkozva visszatartó Burits altábornagy között, míg végül március 21-én a lovasszázad és a két sorgyalogszázad is elhagyta Nagykanizsát; helyettük azonban nem a 2. otocsáci határőrezred századai érkeztek meg Nagykanizsára (ezeket Dahlen altábornagy Zágrábba rendelte), hanem a 10. báni határőrezred két (más forrás szerint három) százada vette át Nagykanizsán a helyőrségi szolgálatot Simich százados vezetésével.4"2 Az elegendő katonaság hiánya miatt a cs. kir. hatóságok nem léptek fel különösebb határozottsággal a polgári lakossággal szemben. Csupán arról tudunk, hogy január 28-án letartóztatták Kirschner Ignác Gyulát a császár személyének becsmérléséért; őt katonai kísérettel Sopronba küldték.4" Az élni akarás jele volt, hogy Gelentsér György mészárosmester megpróbálta előbb a városon, majd a város a megyén behajtani az előző év szeptemberében Jellacic serege számára kiszolgáltatott hús árát. Gyuritz József és György kiskanizsai gazdák ugyancsak a horvát csapatok által elfogyasztott ökreik árát akarták látni — nem sok sikerrel.4"4 2. A forgandó hadiszerencse; a város 1849 áprilisában és májusában Április elején a Dunántúlon is érzékelhetővé vált a cs. kir. csapatok helyzetének megrendülése. A jelentések Kossuth ügynökeinek megélénkülő tevékenységéről, elrejtett fegyverkészletekről szóltak, s főleg a nyugati megyékben vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy a megszálló erők egy magyar támadás esetén elégtelenek annak feltartóztatására. Zala megyében összesen három század határőr állomásozott a 10. (1. báni) határőrezred 5. zászlóaljából, kettő Nagykanizsán, egy pedig Zalaegerszegen; Veszprém megyében Pápán egy, Somogyban Kaposvárott kettő; Vas megyében Kőszegen egy határőrszázad teljesített szolgálatot.465 Április 9-én Nagykanizsán a Pestről és más vidékekrőljövő utazók, kereskedők és „kémek" által hozott hírre, hogy a magyarok legyőzték a cs. kir. hadsereget, a helyi lakosok a kocsmákban, majd éjszaka az utcákon Kossuthot éltették, a cs. kir. kiáltványokat pedig gyalázták és olvashatatlanná tették. A kanizsai helyőrség parancsnoka, Simich százados azt jelentette Stillfried vezérőrnagynak és Burits vezérőrnagynak, hogy a lakosság szándéka az, hogy a helyőrségi szolgálatban szétdarabolt cs. kir. csapatokon rajtaütnek és megsemmisítik őket; ezt a nagykanizsaiak fogják kezdeni.4"" Simich egyenesen az észak-itáliai Brescia városának lakóihoz hasonlította a nagykanizsaiakat, akik 1849. március végén felkeltek a megszállók ellen, s csak igen kíméletlen eszközökkel sikerült leverni őket. Ezért erős, lovassággal és tüzérséggel rendelkező helyőrség Nagykanizsára helyezését tartotta szükségesnek. A kanizsai megszálló erők helyzetét rontotta, hogy április 10-én a Német (vagy Király) utcában Klauz Boldizsár asztalos házában beszállásolt határőrök egyikének — állítólag fegyvertisztítás közben — elsült a fegyvere, s a golyó megölte Horváth 495 Hermann Róbert: Nagykanizsa története 1848—49-ben lakatosnak a műhelyben tartózkodó 7—8 éves fiát. A véletlen balesetet sokan nem hitték, hanem azt állították, hogy a határőr bosszúból lőtte agyon a fiút, mert az a Kossuth-nótát énekelte (más forrás szerint Kossuthot éltette). A házba beszállásolt horvátokat előbb a ház lakói, majd a hírre odasiető tömeg bántalmazta, egy közlegény súlyosan megsérült, négy katonát megvertek, elvettek tőlük négy szuronyos fegyvert és más felszerelési tárgyakat. Simich százados az eset után azonnal a katolikus temetőnél vonta össze két századát, és sürgős segítséget kért Stillfried vezérőrnagytól, hozzátéve, hogy bármely percben támadástól tart, s az eset után mindenképpen más csapatokat kellene Nagykanizsára vezényelni. A tömeg meg akarta támadni a két századot, de Albanich Flórián városbírónak sikerült lecsillapítani az indulatokat. Mindenesetre április 10-éről 11-ére virradó éjjel az utcákon minden cs. kir. kiáltványt és hadijelentést leszaggattak, s majdnem minden fogadóban Kossuthot éltették. A kedélyek lecsillapítása érdekében a fiú temetési költségeinek egy részét a horvát tisztek fizették.467 A kanizsaiak hálásak lehettek Albanichnak, hogy visszatartotta őket a helyőrség bántalmazásától, ugyanis Stillfried vezérőrnagy, a Mura mentén felállított egy-egy határőr és népfelkelő zászlóaljból, valamint másfél ütegből álló dandár parancsnoka, április 11-én az 1. (likai) határőrezred négy századát egy hatfontos üteggel Nagykanizsára indította, majd a likai határőrezred további másfél századát, két század népfelkelőt és 20 könnyűlovast csatolt a különítményhez. Noha az általa vezetett csapat csak 12-én délelőtt fél 11 órakor érte el Kis-, délután 2 órakor pedig Nagykanizsát, 11-i dátummal kiáltványt adott ki, amelyben elrendelte a fegyverek beszolgáltatását, a városban útlevél nélkül tartózkodók jelentkezését, s rögtönítélő eljárással fenyegette a beszolgáltatást és a jelentkezést elmulasztókat, az útlevél nélküli idegeneknek szállást adókat és a cs. kir. hirdetményeket leszaggatókat; ellenállás esetén pedig ágyúzással fenyegette a várost. 468 Stillfried április 12-én három és fél század likai határőrrel megszállta Kiskanizsát, majd a megmaradt négy gyalogszázaddal, a könnyűlovasokkal és a hat löveggel Nagy- és Kiskanizsa között tábort ütött egy olyan helyen, ahonnan akadálytalanul lövethette volna a várost. Táborába hívta a magisztrátus tagjait. Követelte tőlük másnap délelőtt 10 óráig a báni határőröktől elvett fegyverek visszaadását, a katonák bántalmazásában vétkesek kiszolgáltatását és 20 000 forint hadisarc fizetését; ellenkező esetben a város lövetésével és felgyújtásával fenyegetőzött. Végül azonban Simich és Glavasch százados azon kijelentésére, hogy a magisztrátus és a jobb érzelmű polgárok mindent megtettek a katonaság elleni további kihágások megakadályozására, eltekintett a hadisarctól, mivel az amúgy is a jó érzésű, módosabb polgárokat sújtotta volna. Április 13-án délelőtt fél 10-kor Stillfriednél megjelent a város küldöttsége, kérték az ostromállapot megszüntetését és a város megkímélését, mire a vezérőrnagy újabb 24 órával meghosszabbította a határidőt. Remélte, hogy legalább a fegyverek előkerülnek, mert nem szerette volna a várost lövetni, ugyanis úgy vélte, hogy ez rossz hatással lehetne a szomszéd megyékre, s könnyen éppen az ellenkező hatást érhetné el, ti. nem megfélemlítené, hanem inkább ellenállásra ösztönözhetné a lakosságot.469 Stillfried április 14-én megkapta a báni határőröktől elvett négy fegyvert, a báni határőrök két századát a katolikus temető melletti uradalmi pintérházban együttesen szállásolta be, majd közölte a város vezetőinek küldöttségével, hogy legközelebb hasonló esetben nem lesz ilyen kíméletes, és lövetni fogja a várost. Ezt követően délelőtt 11 órakor különítményével visszaindult a Mura mentére.470 Az aggasztó Zala megyei hírek hatására Burits vezérőrnagy, a soproni katonai kerület parancsnoka április 14-én javasolta a bécsi katonai és polgári kormányzóságnak, hogy Stillfried muraközi dandárja tartósan szállja meg Nagykanizsát és Zalaegerszeget; majd miután Ludwig Welden táborszernagy, az időközben a magyarországi cs. kir. fősereg fővezérévé kinevezett volt bécsi katonai és polgári kormányzó Burits alá rendelte Stillfried dandárját, Burits másnap este 10 órakor ilyen értelmű utasítást küldött Stillfriednek.471 Stillfried a parancsot 17-én kapta meg, s közölte Welden fővezérrel, hogy miután a parancsnoksága alatt álló horvát népfölkelő zászlóaljat Horvátország saját költségén állította ki, így azt nem viheti magával. Felhívta a figyelmét arra, hogy báni határőrök három és a likaiak hat százada csupán kováspuskákkal rendelkezik, s igen hiányosan van felszerelve. 472 Április 20-án a likai határőrök hat századával, a 20 könnyűlovassal és a hatfontos üteggel Nagykanizsára indult; 21-i megérkezése után az addig ott állomásozó két század báni határőrt Zalaegerszegre küldte, s Buritshoz intézett jelentésében ismét lesújtó képet festett csapatai felszereltségéről és kiképzettségéről. Ugyanakkor örömmel tudatta, hogy „utolsó expedícióm óta igen nagy fordulat mutatkozik a kanizsaiak magaviseletében, ezenközben egynéhány személy nyomában vagyok, akik részint itt, részint Zalaegerszegen lázító és nyugtalanító beszédeket tartottak, s akiket, amint kézre keríthetem őket, intő példaként agyon fogok lövetni."473 Stillfried azonban ismét csak néhány napig maradt Nagykanizsán, mert április 25-én Czindery Lászlótól, Somogy megye királyi biztosától azt a hírt kapta, „hogy Pestnél legyőzettünk volna, Komárom felmentetett volna, s a hadsereg teljes visz496 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben szavonulásban lenne". Úgy vélte, ezek után a legokosabb az, ha a zalaegerszegi három századot is magához vonva, valamennyi csapatával visszatér a Muraközbe, s nem hagyja Nagykanizsán a katonai hivatalokat sem.474 Czindery április 26-án arra szólította fel, hogy foglalja el előző állomáshelyét, „mert ha Zala megye feladatik, a hadsereg hátában bizonnyal felkelés bontakozna ki, és kedvezőtlen fordulatot hozna". Dahlen altábornagytól is hasonló értelmű utasítást kapott. Stillfried erre április 27-én hosszan fejtegette, milyen veszélyekkel járhat a Nagykanizsára való visszatérés, ám Dahlen arra hivatkozva, hogy fejtegetése alátámasztására „csupán aggodalmakat, s nem tényeket hozott fel", 28-án megismételte a parancsot. Stillfried időközben megkapta Czindery levelét is, és Dahlen utasításának kézhezvétele előtt arra utasította Michael Zastavnikovic őrnagyot, a likai zászlóalj parancsnokát, hogy alakulatával, a báni határőrök két századával, a 20 könnyűlovassal és a hatfontos üteggel térjen vissza Nagykanizsára, ő maga pedig beteget jelentett. Dahlen ezek után utasította Engelbert Dimatschek nyugállományú alezredest, hogy vegye át Stillfriedtől a dandárparancsnokságot, s azonnal menjen Nagykanizsára.475 A 47. életévében járó Zastavnikovic őrnagy, aki 1831-ben Itáliában, 1835-ben Boszniában vett részt katonai expedíciókban, a báni határőrök egy századát Letenyén hagyta, a többi csapatokkal pedig április 29-én megszállta Nagy- és Kiskanizsát. Két század határőrt Kiskanizsán, a többi erőt Nagykanizsán szállásoltatta be. Negyedórával a csapatok előtt érkezett meg Nagykanizsára Glavasch százados, a térparancsnok, s Zastavnikovics tőle tudta meg, hogy Stillfried elvonulása után a városházáról levették a császári zászlót, letépték a császári kiáltványokat, és kifüggesztették a magyar kormányzatéit. Zastavnikovic jelentése szerint a lakosság között ismét megátalkodott kedélyállapot tapasztalható, „mindenütt hirdetmények és lázító iratok, s még korábbi kiáltványok is köröztetnek." A magisztrátus tudatta vele, hogy jelen időkben nem tud jótállni semmiért, mert a hír szerint Somogy megyében máris 7000 népfelkelőt mozgósítottak. Az őrnagytól Czindery somogyi királyi biztos is katonai segítséget kért, s Zastavnikovic április 30-án két gyalogszázadot akart Nagykanizsára küldeni.470 A két század másnap éppen útnak indult volna, amikor Zastavnikovicnál megjelent Albanich városbíró, s miután az Isten szerelmére kérte az őrnagyot, el ne árulja, hogy híreket ad neki, közölte vele, hogy a kaposvári cs. kir. csapatokat a magyarok már lefegyverezték, Somogyban 10 000 népfelkelő áll készen, s hogy Czindery elmenekült a megyéből. A hírt némileg alátámasztotta az a tény, hogy április 27-én Szentbalázsnál négy személy feltartóztatott egy Eszékről Bécsbe küldött katonai postaszállítmányt. Zastavnikovic szerint a népfelkelőket egy Noszlopy nevű kormánybiztos szervezi; a csapat, „...a legtávolibb környékekről is egyre gyülekezik, hogy a császári csapatokat a vidéken megsemmisítsék." Az őrnagy ezért utasítást kért Dahlen altábornagytól, s egyelőre Nagykanizsán maradt csapataival. 477 Zastavnikovic őrnagytól május l-jén vagy 2-án Dimatschek alezredes vette át a parancsnokságot, aki magával hozta a báni határőrök Letenyén hátra maradt egy századát is. Dimatschek hatvan éves volt, 1814-ben szolgált a franciák elleni hadjáratban; 47" most Dahlen utasítása értelmében 2-án a báni határőrök három századát Zalaegerszegre indította, de aztán újabb utasítás következtében egyelőre megállította őket Hahóton. A kapott hírekből csak az derült ki, hogy Somogyban és Tolnában a nép lázadásban van, Zalából és Vasból is nyugtalanító hírek érkeztek. Dimatschek amiatt panaszkodott, hogy „minden fáradság és költség ellenére" sem tud megbízható híreket szerezni, s a kanizsai hangulat „a jó ügyre nézve csaknem teljesen kedvezőtlen, mert egész tömeg gazember jár-kel, hogy a hátrányos híreket terjessze, anélkül, hogy ezen emisszáriusok közül csak egyet is rajtakaphatnánk, mert e csőcseléknek nem pusztán ragaszkodásból, hanem félelemből is segítséget nyújtanak".47'' De mi is okozta ezt az aggodalmat? Április végén a Dél-Dunántúlon a Kossuth által a Somogy megyei népfelkeléssel megbízott, utóbb kormánybiztossá kinevezett Noszlopy Gáspár vezetésével valóságos népi háború bontakozott ki. Kossuth még 1849. március 19-én hatalmazta fel Noszlopyt arra, hogy Somogy megyében népfelkelést szervezzen. Az előzetes tervek szerint ugyanis fennállt annak lehetősége, hogy Perczel Mór vezérőrnagy IV. hadteste Bácska megtisztítása után a Dunántúlon folytatja hadműveleteit. Bem Erdélyből történt késedelmes elindulása, valamint a tavaszi hadjárat sikerei miatt azonban a terv megváltozott, s Noszlopy gyakorlatilag egyedül maradt. Április 19-én Bajáról 35 önkéntes kíséretében megindult Somogy megye felszabadítására. Álruhában, kalandos körülmények között érkezett szülőföldjére, ahol április 27-én a Marcali járásban népfelkelést hirdetett. A kaposvári cs. kir. helyőrség harc nélkül kiürítette a megye székhelyét, s május l-jén Noszlopy bevonult a városba. Seregének létszáma ekkor már megközelítette a 10 000 főt. Május 2-án Kaposvárott kiadott kiáltványában azzal biztatta Zala, Vas és Veszprém megye lakosait, hogy rövidesen 15 000 embere lesz, s hogy Perczel serege is Eszék felé közeledik, addig is népfelkelésre szólította fel őket.480 Kaposvár felszabadítása után Somogy megye területén csak a szigetvári várban és Barcs körzetében tartózkodtak kisebb cs. kir. helyőrségek. A szigetvá497 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben ri helyőrség május 4—5-én még visszaverte a helyi lakosság támadását, de aztán 5-én este jobbnak látta feladni a várost, és Pécsre vonult.481 Ez utóbbi esemény híre május 12-én érkezett meg Nagykanizsára. 482 Dahlen altábornagy maga is úgy vélte, hogy míg egyrészt a nagykanizsai pozíció a szomszédos megyékben kibontakozó tömeges népfelkelés esetén igen veszélyes, másrészt viszont „ottani felállításunk az egész környéknek imponál, míg ellenben onnan történő visszavonulásunk jeladás lenne a fölkelésre azon vidékek számára, amelyek eleddig nyugodtak maradtak". A helyőrséget egyelőre elég erősnek vélte ahhoz, hogy felvegye „a harcot ezekkel a fanatikus, ám még nem szervezett, rosszul felfegyverzett hordákkal", s a védelem biztonságos irányítására Basil Knesevich ezredest, a 2. (otocsáci) határőrezred parancsnokát nevezte ki a nagykanizsai dandár parancsnokává, Dimatschek alezredest pedig a muraközi csapatok parancsnokságával bízta meg.483 Egyelőre azonban Dimatschek alezredes maradt a nagykanizsai parancsnok. A gyalogság és a tüzérség létszáma kb. 2000 fő volt, 120 lóval.484 Komoly problémát jelentett a hiányos fegyverzet, s mivel a likai 5. zászlóaljnak nem volt puskaművese, a helyi polgári puskaművesek végezték a fegyverek javítását. 485 A felszerelés olyan rossz állapotban volt, hogy attól kellett tartani, egy rövid ideig tartó erőltetett menet esetén a csapatok szolgálatképtelenek lesznek.486 A csapatok legénységének 10 százaléka május közepén beteg volt, ezért Dimatschek két századot kiköltöztetett a laktanyaépületből, s a közeli utca lakóházaiban, összpontosított állásban helyezte el őket.487 Az elvezényeltek, a távollévők és a harcképtelenek levonása után 1650 fő körül volt a harcképes állomány.488 Dimatschek hol megnyugtató, hol aggasztó híreket közölt a környező megyék helyzetéről. Dahlen beleegyezése alapján május 4-én tudatta Dondorf őrnaggyal, hogy az 1. báni ezred 5. zászlóaljának három századát Zalaegerszegre küldi úgy, hogy azok május 5-én odaérhessenek.489 A három század május 5-én reggel 7 órakor Dondorf különítményével egy időben vonult be a megyeszékhelyre, s 6-án éjjel 2 órakor indult vissza Kiskanizsára.490 A város mindennapi életéről a jelentések viszonylag keveset mondanak. Május elején a város környékén nagy volt a szalmahiány.491 Az előfogatok kiállítása is nagy nehézségekbe ütközött, mert a megyei tisztviselők magukra hagyták Nagy- és Kiskanizsát.492 Két kanizsai vállalkozónak, akik a megyével arra szerződtek, hogy ellátják élelmiszerrel a horvát katonaságot, május 8-án a megye már 17 000 forinttal tartozott.493 Néhány kereskedő Letenyére szállított gabonát az ottani katonaság ellátására.494 A helyi zsidóság érdeklődött Dimatschek alezredesnél, igaz-e, hogy ismét megtiltották nekik az átmenetelt Horvátországba?495 Május 5-én már megérkezett a városba a függetlenség kimondásának és a Habsburg-ház trónfosztásának híre, s állítólag rossz benyomást tett némelyeknél. Ugyanakkor a megszállók által nemes egyszerűséggel csőcseléknek titulált közrendűek egy része a hírre május 7-én este egy nyilvános kertben Kossuthot éljenezte.496 A megszállók helyzetére és nyelvi elszigeteltségére némi fényt vet az a tény, hogy amikor a Székesfehérvárról érkezett postaszállítmányban két magyar nyelvű újságot találtak, fordítás végett továbbküldték azt Zágrábba, mert a helyőrségben csupán egy tiszt értett magyarul, de az újabb módit nem ismerte, megbízható fordítót pedig egész Nagykanizsán nem találtak. 497 A beérkező magyar újságok lefoglalása miatt néhány kanizsai polgár úgy döntött, hogy az előzetes postavizsgálatot ők maguk végzik el; május 10-én az iharosberényi erdőben feltartóztatták a postaszállítmányt, s a magyar újságokat ők maguk „vették át." Május 13-án a Székesfehérvárról érkező postaszállítmányt Iharosberénynél ismét feltartóztatták, s a magyar újságokat ismét elvették. Dimatschek a hír hallatán május 15-én a likai zászlóalj egy századát (magyar forrás szerint 120 főnyi) küldte oda Jacob Knesich százados vezetésével. A kiküldetésről értesülve Bognár Gábor nagykanizsai polgár Noszlopyhoz sietett, s felhatalmazást kért tőle, hogy a környéken összegyűjthető népfelkelőkkel és nemzetőrökkel megtámadja a századot. Noszlopy a felhatalmazást meg is adta, s ugyanakkor Rotkay (más forrás szerint Patkai) Gábor kaposvári kovácsmester parancsnoksága alatt további erősítéseket küldött. Bognár vagy 300 embert gyűjtött össze, s noha Rotkay csapata nem érkezett meg, május 17-én hajnalban az összeszedett somogyi és zalai népfelkelőkkel és honvédekkel megtámadta a századot. A század Nagykanizsa felé vonult vissza, s reggel 8 óra körül ért a város határába. A csetepatéban elesett egy határőr főhadnagy, az egymásnak ellentmondó források szerint fogságba esett 4-8 határőr, elesett 3-13 fő. Bognárék kezébe került a század poggyásza és teherhordó lovai is. Dimatschek a támadás hírét véve két század határőrrel és egy fél üteggel a század felvételére sietett, Zastavnikovic őrnagy pedig a helyőrség többi részével a katolikus templom udvarában maradt készenlétben. Dimatschek Sánc községnél reggel 8 óra tájban találkozott a visszavonuló századdal. Az ütegből néhány lövést adott le a felkelőkre, de a további üldözést nem tartotta tanácsosnak, mert attól félt, hogy a kanizsaiak maguk is csatlakoznak a felkelőkhöz, ezért sötétedés után visszavonult Nagykanizsára.498 Dimatschek az egész helyőrséget a katolikus templom udvarán összpontosította, 498 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben majd 18-án négy gyalogszázadot ismét a laktanyába szállásolt be.499 A csetepaté hírére Letenyén is rosszabb lett a lakosság hangulata, olyannyira, hogy az ottani őrsöket május 18-án 150 szerezsánnal erősítették meg.500 Az iharosberényi támadás hírére Dahlen altábornagy — aki rosszallta a likai határőrszázad Iharosberénybe történt kiküldését — május 18-án határozott intézkedésekre szólította fel a nagykanizsai dandár parancsnokává kinevezett, egyelőre még Otocsácon lévő Knesevich ezredest. Egy további határőr századot és 230—250 szerezsánt indított Nagykanizsára, s erősítéseket kért Nugent táborszernagytól is. Miután Dimatschek Iharosberény község megbüntetését tervezte, Dahlen felhívta a figyelmét arra, hogy ezt csak akkor tegye, ha elegendő helyőrséget tud hátrahagyni Nagykanizsán.501 Dimatschek május 19-én ismét aggasztó híreket közölt Somogy megyéről és Keszthely környékéről, s meglehetősen veszélyesnek vélte csapatai helyzetét.502 Másnap, május 20-án délelőtt 11 óra tájban a Dahlen által rendelkezésére bocsátott szerezsánok kíséretében Nagykanizsára érkezett Knesevich ezredes, s átvette Dimatschektől a parancsnokságot. Knesevich ekkor 64 éves volt, s tapasztalt tisztnek számított, részt vett az 1805. és 1809. évi Napóleon elleni hadjáratokban, Napóleon 1812. évi oroszországi, majd 1813—1814. évi németországi és franciaországi hadjáratában, 1848-ban az északitáliai hadjáratban, majd Jellasic őszi hadjáratában, s a Bécs bevételénél tanúsított hősiességéért soron kívül léptették elő ezredessé.503 Knesevich úgy vélte, hogy Iharosberény tervezett megbüntetése egyelőre reménytelen vállalkozás lenne, mert ha a feladatot komolyan vennék, csak gyenge helyőrséget hagyhatnának hátra Nagykanizsán, s az iharosberényiek egyébként is értesülnének a tervezett akcióról. Miután pedig a kanizsaiak szelleme igen rossz, s egy újabb jelentés szerint a felkelők célja a letenyei híd elfoglalása, s ezáltal a nagykanizsai helyőrség elvágása, a legjobb lenne Nagykanizsát kiüríteni, mert „katonai értelemben véve, jelen pillanatban és a közeli jövőben, nem fontos pont, s szükség esetén adottságainál fogva ismét könnyen elérhető", s a helyőrséget a Muraköz és Várasd fedezése céljából Letenyére visszavonni. Döntését alapvetően azok a hírek befolyásolták, amelyek szerint Noszlopy Gáspár népfelkelői a hozzájuk csatlakozott honvédekkel és huszárokkal a letenyei híd felé nyomulnak előre, hogy ezáltal elvágják a nagykanizsai helyőrség visszavonulási útját. Döntését megerősítette egy olyan esemény, amelynek ugyan a cs. kir. forrásokban nincs nyoma, ugyanakkor két magyar forrásunk is bizonyítja megtörténtét. Noszlopy Gáspár Svastich Benő hadnagy vezetésével egy fogságból megszökött huszárt, négy Somogy megyei lovas huszárt, valamint harminc honvédet küldött Iharosberénybe azzal az utasítással, hogy nyomuljanak előre Nagykanizsa felé, és lármázzák fel a horvát előőrsöket. A sánci kocsmához érve a honvédek hátra maradtak, az öt huszár pedig továbblovagolt. Amikor a horvát előőrsök meglátták őket, „a magyarok jönnek!" kiáltással rohantak be a városba. Knesevich ezért — be sem várva Dahlen és Castiglione altábornagy, a soproni katonai kerület parancsnoka válaszát — május 20-án intézkedett a kanizsai katonai kórház Varasdra küldéséről, majd május 20-áról 21-ére virradó éjjel csapataival elhagyta Nagykanizsát, s 21-én hajnali 5 órakor Letenyére érkezett a nagykanizsai helyőrséggel.504 Knesevich május 21-én átiratban közölte Nagykanizsa lakosaival, hogy „tisztán hadászati okoknál fogva rövid időre" elhagyja a várost, s a hátrahagyott betegeket a lakosok emberségére bízta.505 Knesevich döntését, amelyet a nagykanizsaiak mellett a muraköziek rossz hangulatával, s a Muraköz lecsillapításának szükségességével is magyarázott, Dahlen altábornagy is tudomásul vette.506 Annál is inkább, mert az újabb hírszerzői jelentések az ezt követő napokban több ezer népfelkelő és reguláris katona Nagykanizsára érkeztéről számoltak be. További aggodalmat keltettek a Buda bevételéről, s az ott felszabadult magyar csapatoknak, Aulich Lajos tábornok 13 000 [!] katonájának a Mura mellékére indításáról szóló hírek is.507 A döntéssel nem értett egyet Jellacic táborszernagy, aki egy Dahlenhez intézett átiratában kárhoztatta ezt, mondván, hogy erre két nappal az állítólagos ellenség megjelenése előtt került sor, s e mozdulat „a katonát a nép előtt minden tekintélyétől megfosztja, és csak arra alkalmas, hogy még inkább a rosszérzelműek kormányozzák." 508 Knesevich, Dahlen és a többi cs. kir. parancsnok aggodalma lényegében alaptalan volt, hiszen Noszlopy egyelőre nem tartotta magát elég erősnek ahhoz, hogy 400 főnyi csapatával egyedül kísérelje meg a Muraköz visszafoglalását, s ezért a zalai, különösen a Nagykanizsa környéki nemzetőrség mozgósítására szólította fel a megye újonnan kinevezett kormánybiztosát, Csertán Sándort.509 499 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben V. A MAGYAR URALOM HETEI — 1849. MÁJUS 21-E ÉS JÚLIUS 14-E KÖZÖTT A megszállók távozása után a városi tanács egyik első döntése az volt, hogy a háború befejezéséig minden csődeljárás és per felvételét beszüntette, mint ahogyan a sópénztár is a kincstári pénzek továbbszállítását. 510 1849. május 23-án megjelent Nagykanizsán Svastich Benő hadnagy négy honvéddel, s Noszlopy rendelete alapján felszólította a hatóságot, hogy a horvát helyőrség által hátrahagyott ládákat szállíttassa Iharosberénybe. Tóth Lajos főjegyző erre közgyűlést hívott össze. Ott a lakosok ugyan őszinte örömüket fejezték ki a rendelet miatt, ugyanakkor amiatt aggódtak, hogy ha a horvát csapatok viszszatérnek, s megtudják, hogy a kincstári ládákat nagykanizsai szekereken szállították el, bosszút állnának a városon, ezért azt kérték Svastichtól, hogy Somogy megyéből odarendelt szekerekkel szállíttassa el a kincstári ládákat. Ez május 24-én meg is történt, ám a kíséretül kirendelt somogyi nemzetőrök buzgóságukban néhány kereskedőt, akik Letenyére gabonát, kenyeret és zsemlét szállítottak, letartóztattak és bántalmaztak; amikor pedig Albanich városbíró megkérdezte tőlük, van-e erre megbízatásuk, s egyben a csend és rend fenntartására szólította fel őket, őt is szidalmazták, és letartóztatással fenyegették.5" A városiaknak az ellenség visszatérésével kapcsolatos aggodalma egyáltalán nem volt alaptalan. Május végén Gorizzutti alezredes vezetésével Sopronból Kőszegen. Szombathelyen, Körmenden át egy cs. kir. különítmény (fél század könnyűlovas, egy vértesezred, hat gyalogszázad, egy üteg) vonult Lendvára, hogy a nyugati határszélt átfésülje. Gorizzutti, miután Lendváig nem talált ellenségre, elhatározta, hogy kémszemléjét kiterjeszti Nagykanizsáig, s ehhez támogatást kért Knesevich ezredestől. Gorizzutti ezért május 31-én Letenyére vonult. Június l-jén meg is indította különítményét Nagykanizsa felé, de Pólánál arról értesült, hogy Knesevich ezredes megtagadta a kérés teljesítését, s még az előző napon egy útközben kapott rendelet miatt saját csapatai egy részét is vissza kellett küldenie Fürstenfeldre, így Gorizzutti lemondott a Nagykanizsa elleni akcióról, s még aznap visszaindult Lendvára. Jelentéseiben ugyanakkor javasolta Nagykanizsa mielőbbi megszállását.512 Gorizzutti félbemaradt akciója némi rémületet keltett Nagykanizsán, s a városi tisztviselők sürgették, hogy minél előbb érkezzen reguláris katonaság a város védelmére. Erre kérték a Buda bevétele után hadosztályával Székesfehérváron és Veszprémen át Pápára küldött Kmety György ezredest, valamint a Rába-vonal védelmét ellátó VII. hadtest parancsnokát, Poeltenberg Ernő ezredest is.513 Hasonló kérést intézett Kmetyhez Hunkár Antal Veszprém megyei kormánybiztos és főispán útján Csertán Sándor, maga Hunkár, illetve a Zalaegerszegen tartózkodó Gaál Miklós vezérőrnagy is.514 Kmety maga is jónak tartotta az ötletet, s a hadműveleteket irányító Központi Hadműveleti Irodához fordult, amely azonban a nyugat-dunántúli magyar erők elégtelensége miatt június 4-én elutasította a kérést.515 Ugyanakkor Görgey június 7-én arra utasította Kmetyt, hogy két század huszárt küldjön a Muraköz felé, s Kmety ezt június 9-én meg is tette, de másnap a szemben álló cs. kir. csapatok mozdulatai miatt ezt a különítményt is visszahívta.316 Miután Csertán rendelete nyomán megszűnt a Muraközbe és a horvát területekre való élelmiszerszállítás, a Letenyén lévő horvát csapatok rekvirálni kezdtek, s állítólag még a polgári lakosokra is lőttek.517 Az élelmiszer, a nyersanyag és az iparcikk kivitelének meggátlására elrendelt határzárat a másik oldalon is hasonlóval viszonozták, ugyanakkor a megyei, így a kanizsai nemzetőrség kirendelése a zárvonalra komoly anyagi problémákkal járt.518 Csertán június közepén arra a hírre, hogy Kmety ezredes június 13-i csornai győzelme következtében „a használható osztrák katonai erő Muraközből és Stájerból Kőszeg vidékére vonatott", meg akarta kísérelni a Muraközbe való beütést, s június 16-án arra kérte Noszlopyt, hogy június 19-ig küldjön segédcsapatokat Nagykanizsára.519 A tervből végül nem lett semmi, Noszlopynak elég gondja volt a saját megyéjében, emellett éppen június közepén Baranya megye felszabadításának gondolata foglalkoztatta. 520 Június végéig a Zala megyei szakaszon a hadihelyzet változatlan maradt: a horvát és cs. kir. csapatok vezetői egyelőre nem láttak tisztán, s emellett mindaddig nem akartak támadást indítani, amíg a Stájerországban Nugent táborszernagy alatt szerveződő II. tartalék hadtest bevethető állapotba nem kerül, illetve amíg a főhadszíntéren meg nem indul a fősereg támadása.521 Május 25-én a megyébe, 26-án Nagykanizsára érkezett Csertán Sándor, a megye május 15-én kinevezett teljhatalmú kormánybiztosa. Innen szólította fel Csillagh Lajos alispánt, hogy az újoncállítás mielőbbi megindítása érdekében május 29-ére, Zalaegerszegre hívja össze a megye bizottmányát. Szintén innen írt Noszlopynak, s kérte, hogy egyeztessék intézkedéseiket, illetve, hogy Noszlopy tájékoztassa őt terveiről.522 Május 27-én a városháza erkélyéről buzdító beszédet mondott a helyiek nagy 500 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben éljenzése közepette, amelyet az est folyamán kivilágítás követett.523 Június 6-án Szemere Bertalan miniszterelnöknek és belügyminiszternek küldött jelentésében dicsérte a várost; „...bár egész dunántúli kerület meghajlott az osztrák uralom alatt, ön erélyességére támaszkodva, nemes büszkeséggel, híven, szilárdul állott szabadságunk szent ügye mellett, szenvedett sokat, végtelenül, de szolgailag a hatalomnak soha meg nem hajolt." Dicsérte Albanichot, aki ugyan csak pékmester, „mégis kitett sok alispányokon", mert nemcsak lelkesítette a népet, hanem a menekvőknek és bujdosóknak élete kockáztatásával útlevelet is adott. Úgy vélte, jó lenne, ha a kormány megdicsérné a várost eddigi helytállásáért. 524 Állítólag néhány nappal Csertán után Gasparich Kilit (Márk) ferences barát, tábori lelkész is eljött Kanizsára, s „a városház erkélyéről, tüzelte, lelkesítette a népet, akik fölbuzdulva lelkesen éljenezték a derék szónokot."525 Június 6-án tartották meg a kormány által az orosz intervenció miatt elrendelt országos böjtöt, „és a fölső templomból körmenet indult a barátok templomába."526 A megye közgyűlése május 31-én intézkedett az újoncozás újrakezdéséről. Magának Nagykanizsának 60 főt kellett kiállítania, ezek foglalójára és felszerelésére a város 2300 forint adót vetett ki a lakosokra. Nagykanizsán június 8—10. között 98 főt soroztak be, akiket Keszthelyre küldtek.527 Az újoncok a nemzeti kokárda mellett a vörös rózsát, a köztársaság jelvényét is viselték.528 Magában a Kapornaki járásban június 21-ig a járásra kivetett 503 újoncból 481 főt állítottak ki, s az előző évi kivetésből is hiányoztak még néhányan, így a járás teljes hátraléka 46 fő volt. Az újoncozási választmány jelentése szerint egyedül Nagykanizsa 26, a sorshúzás idején távollévő újonccal tartozott az előző évről, s ezeket minden fenyegetés ellenére is nehéz volt kiállítani, mert „a kanizsai polgároknál legtöbb visszavonások s akadályok merülnek fel a törvény végrehajtására." Az újoncozási bizottmány utasítást is kért a megyétől, hogy a szülők pénzén kiállíthatják-e a helyettesített újoncokat. A megyei bizottmány június 23-án tárgyalta a kérdést, s úgy határozott, hogy ilyen esetben a helyettesített újoncokat a szülők pénzén kell kiállítani, ha pedig azok nem rendelkeznének elegendő vagyonnal, akkor a sorshúzáskor a sorban az illető után következő személyt kell kiindítani; a katonai szolgálat alól kibúvók ellen pedig országos körözést kell kiadni azzal, hogy kézre kerülésük esetén 8 évre sorozzák be őket büntetésként.529 VI. AZ ÚJABB MEGSZÁLLÁS Laval Nugent táborszernagy, a Stájerországban szerveződő cs. kir. II. tartalék hadtest parancsnoka július 4-én arról értesítette Dahlen altábornagyot, hogy július 10—11-én egyesülve a Muraközben lévő három határőrzászlóaljjal, Letenyénél átkel a Murán, s a túlparti magaslatokon foglal állást. Dahlen csak részben értett ezzel egyet: „a Nagykanizsára történő előnyomulás fedezné Horvátországot", de mégsem szeretné, ha Nugent egy távolabbi előnyomulás esetén magával vinné a határőr zászlóaljakat, „mert ezáltal Horvátország teljesen csapatok nélkül maradna."530 Július 9-én Csáktornyán találkozott Nugent és Dahlen, s az előbbi elmondta, „miszerint azon aggodalomtól vezetve, hogy a magyar hadsereg egy része, a császári osztrák és orosz hadsereg hadműveletei által szorítva Horvátországra vetheti magát", arra indította őt, hogy a II. tartalék hadtesttel Zala megyébe bevonuljon, „s egy, a célnak megfelelő állást foglaljon el." Röviddel ezután azonban azt a hírt kapta, hogy az orosz főerők július 3-án még csak Forrón állomásoztak, s Grabbe tábornok orosz hadosztálya is messze van még az orosz főseregtől. Mindez óvatosságra intette Nugent-t, el is határozta, hogy egyelőre Horvátország és Stájerország fedezésére korlátozza ténykedését, távolabbi hadműveletekbe nem bocsátkozik. Ezért Nugent és Dahlen úgy döntöttek, hogy Knesevich ezredest három zászlóaljjal, a topolóci szerezsánokkal, 30 könnyűlovassal és egy üteggel Nagykanizsa megszállására küldik, két zászlóaljjal és egy könnyűlovas osztaggal Letenyén foglalnak állást, a többi csapatokat pedig részint a Muraközben, részint stájer területen hagyják. Este 6 órakor megérkezett Kellner vezérőrnagy, a császár hadsegédje az uralkodó szóbeli utasításával, hogy „nem kell előnyomulnia, hanem a II. tartalék hadtesttel a Friedau és Luttenberg közötti állásban maradnia. Knesevich ezredest három határőrzászlóaljával Kanizsáig lehet előretolni, amely esetben támogatására a Muraközben egy csapat felállítandó." Ez az utasítás lényegében megfelelt az aznapi megállapodásnak.53'' Nugent és Dahlen ennek megfelelően intézkedett. Knesevich dandára (két határőrzászlóalj, a topolóci szerezsánok, 50 könnyűlovas és egy hatfontos gyalogüteg) július 11-érői 12-ére virradó éjjel keljen át Letenyénél a Murán, s Nagykanizsa felé nyomuljon előre, Zalaegerszeg felé pedig portyáztasson. A kiadott diszpozíció szerint Kari Zeisberg vezérőrnagy dandárjának (két határőr- és egy vadászzászlóalj, 501 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben egy gyalogüteg, 80 könnyűlovas) Letenyén és környékén kellett állást foglalnia. Miután a beérkezett hírszerzői jelentések szerint Nagykanizsán és környékén nem volt reguláris katonaság, „az ellenséges felállásáról, amennyire lehet, kitudni a valóságot, s a népfölkelést szétszórni" volt a hadmozdulat elsődleges célja.532 Július 12-én a 2500 főnyi Knesevich-dandár meg is indult Nagykanizsa felé, s miután elűzte a Letenyén lévő, általa 900 főnyire becsült, „jól felfegyverzett" felkelőt (valójában önkénteseket és nemzetőröket), további útját „gyújtogatás és pusztítás"533 jelezte. Az ekkor Letenyén lévő Csertán Sándor az ott állomásozó nemzetőrökkel Bánokszentgyörgy felé vonult, Nagykanizsa környékén 150 honvéd, 11 huszár és két kis űrméretű ágyú állomásozott. A határőrök a Letenyéről visszavonulókat üldözve felgyújtották Pólát és Becsehelyt. (A kihágások elkövetőit Knesevich állítólag július 13- án kivégeztette). A támadás hírére Albanich Flórián városbíró az Iharosberényben lévő somogyi nemzetőrparancsnokoktól, Csertán magától Noszlopytól kért segítséget. Csertán futára összesen 1600 gyalogosra és 260 lovasra becsülte az előnyomuló csapatok létszámát; a Nagykanizsáról Iharosberénybe érkező utazók tízezer főről beszéltek.534 Noszlopy úgy vélte, hogy ekkora erővel az ő 800 főnyi csapata és a Csertán által összegyűjtendő erősítések is fel tudják venni a harcot, s ezért július 13- án kelt válaszában arra kérte Csertánt, hogy vagy Nagykanizsán, vagy ha azt az ellenség elfoglalná, Iharosberényben csatlakozzon hozzá július 14-én vagy 15-én.535 Knesevich dandárja a tervekkel ellentétben nem érkezett meg 12-én Nagykanizsára, hanem 13-án Becsehelyen pihenőnapot tartott, nagy valószínűséggel a felvonulás közben elkövetett rablások és gyújtogatások miatt némileg felbomolva. Knesevich innen szólította fel Nagykanizsa város tanácsát, hogy a lakosokat falragaszok útján utasítsa a fegyverek letételére és a békés életmódhoz való visszatérésre; követelte a néplázítók listájának összeállítását, valamint azt, hogy másnap, 14-én megérkező csapatai számára tartson készen élelmet. Emellett teljes bántatlanságot ígért a lakosoknak, s biztosította őket arról, hogy csapatai között fenn fogja tartani a rendet.536 Csertán a letenyei csetepaté után az összeszedett csapattal Nagykanizsára ment, hogy ott népfelkelést hirdessen. Július 14-én a szomszédos községekből „nagy számmal" be is jöttek a városba, a kanizsaiak viszont „a felkelésre hajlandóságot nem mutattak, sőt kijelentették, hogy míg az ellenség erejét nem tudják, és rendes katonaság nem érkezik, addig a felkelést célravezetőnek nem tartják, hanem készebbek az ellenséget majd akkor, ha városokban lesz, és látják, hogy bízhatnak, megtámadni a szomszéd helységek segedelmével." Erre aztán a vidékről bejött népfölkelők is hazamentek. A városiak döntését befolyásolta Knesevich 13-án írt levele is. „Ha már egyszer Kanizsán nem sikerült népfelkelést eszközölnöm, máshol nehezen fog sikerülni, és így Zala ismét védetlen állásba maradand" — írta július 14-én Csertán Noszlopynak. Csertán az összegyűjtött honvédeket és önkéntes vadászokat részint Kiskomáromban hagyta, „hogy azon esetre, ha talán Kanizsán az ellenség megtámadtatnék, ezen vidéken is ezen erő által népfelkelést rendezni lehetne"; részint Noszlopy rendelkezésére bocsátva, Marcaliba irányította, ő maga pedig Keszthelyre utazott, hogy ott folytassa a megye védelmének szervezését. Kérte Noszlopyt, mielőbb tájékoztassa őt a terveiről, s úgy vélte, „ma meg lehetne támadni [az ellenséget], csak Kanizsán lenne legjobb, mert ha egyszer Somogyba betör, ott is le lesz hangolva a nép kedélye."537 Noszlopy helyett testvére, Antal válaszolt, aki megígérte, hogy segítséget nyújtanak Nagykanizsa visszafoglalásához.538 Knesevich dandárja július 14-én reggel hét órakor, egy századot Becsehelyen hátrahagyva, megindult Nagykanizsa felé, s délelőtt 11 órakor érkezett meg Kiskanizsa elé. Knesevich a Zastavnikovic őrnagy vezette likai határőrzászlóaljat Nagykanizsa előtt táboroztatta le, s rábízta a városban az őrszolgálat ellátását, a másik két (1. báni és ogulin-szluini) zászlóalj, a szerezsánok és az üteg Kiskanizsa előtt ütött tábort. Maga Knesevich az uradalmi lakban vett szállást.539 Burits altábornagy másnap arra utasította, hogy követelje Kiskanizsától a májusi visszavonulás során, Sormáson meggyilkolt határőr tiszt kiskanizsai illetőségű gyilkosának kiszolgáltatását, „húzódozás vagy az illető hiánya esetén e községet 10 000 pengő forint büntetéssel sújtsa, e teher el nem bírhatása esetén az egész szarvasmarha állományt kobozza el."540 1. A július 16-i rajtaütéstől az augusztus 13-i vásárig A megszállók nyugalma nem sokáig tartott. Az időközben Iharosberénybe érkező Noszlopy Gáspár táborában a László János huszár főhadnagy vezette Somogy megyei önkéntes huszárok is ott voltak. Július 16-án László 25 huszárral járőrözni indult Nagykanizsa felé. A különítmény Sánc községig vonult, onnan László a nagykanizsai születésű Blasicsics (Blazsincsics, Blázsencsics) Ferenc őrmester vezetésével 16 huszárt küldött tovább azzal az utasítással, hogy addig menjenek előre, amíg az ellenség előőrseibe nem ütköznek. A huszárok találkoztak is egy 25 főből álló horvát előőrssel, amely kilőtte rájuk fegyverét, ám a huszárok ezzel nem törődve, s az eredeti parancsot figyelmen kívül hagyva, megtámadták, és egy fallal körülvett udvarba űzték 502 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben őket. Ebben a mezőkön dolgozó helyiek is segítségükre voltak. Ezután Blasicsics huszárai este fél 8 tájban a pécsi úton bevágtattak a városba, a piarista kolostortól az uradalmi épületek felé vették útjukat, s ott „káromkodó és fenyegető szavakkal" szólították fel a nagykanizsai lakosságot a népfelkelésre. Útközben a templomtéren szétűzték a rájuk tüzelő határőröket. A huszárok és a hozzájuk csatlakozott nép félre akarta veretni a harangokat, de ebben Albanich megakadályozta őket. Zastavnikovic őrnagy a kiáltásokat hallva összegyűjtötte az uradalmi lakban lévő katonáit, s a huszárokra lövetett. A lövéseknek egy helyi zsidó kereskedősegéd esett áldozatul. Zastavnikovic állítólag üldözőbe vette (vagy úgy érzékelte, hogy üldözi a fel-alá vágtató) huszárokat, majd visszatért az uradalmi lakhoz. Itt egy félórát várt, majd miután nem kapott erősítést, kivonult a városból. Jelentése szerint a nagykanizsaiak többsége nyugodtan viselte magát, többen azonban téglákkal támadták meg a visszavonulókat. Közben László főhadnagy emberei is bevágtattak a városba. A menekülőket és kivonulókat a huszárok és a népfelkelők, sőt, állítólag a helyi nemzetőrök a város széléig követték. Zastavnikovic a Nagy- és Kiskanizsa közötti táborba érve rendezte csapatait, s két kartácslövést adatott le az üldözőkre. A lövések több nemzetőrt megöltek és megsebesítettek, egy Német utcai házat felgyújtottak. (Az említett kereskedősegéddel együtt négy kanizsai polgár esett a lövések áldozatául.) A városba visszaözönlő nép több módosabb polgár házát megtámadta, Albanich városbírót halálra keresték, s állítólag a házát is lerombolták (más forrás szerint a péküzletét támadták meg.) Noszlopy 35 főre becsülte az ellenség veszteségét, Knesevich egy őrmester és néhány fő elestét vallja be, később három, a nagykanizsaiak által fejszével agyonütött határőrről beszélt; Nugent szerint öt fő volt a saját veszteség. Zastavnikovic négy halottra és két sebesültre becsülte a magyarok veszteségét, Noszlopy szerint csak egy huszárló sebesült meg. Zastavnikovic részint további támadástól tartva, részint Knesevich utasítására Kiskanizsára vonult vissza, s erősítéseket kért. Knesevich a történteket másnap jelentette Nugent táborszernagynak azzal, hogy ha megtámadják, sem vonulhat vissza, mert Zalaegerszeg felé kiküldött százada még nem tért vissza.541 Knesevich július 17-én egy zászlóaljjal Nagykanizsa elé vonult, magához hívatta a városi tisztségviselőket, s felszólította őket, hogy a város fizessen 20 000 forint hadisarcot. Egy óra elteltével a tisztségviselők közölték, hogy fizetni fognak, mert meg akarják óvni a várost a bombázástól. Ugyanakkor még ezen a napon kérvényt intéztek Nugent táborszernagyhoz, s kérték a hadisarc alóli felmentésüket. Knesevich járőrökkel átfésültette a várost, meggyőződött arról, hogy nincsenek magyar reguláris vagy más fegyveres erők, s ismét megszállta azt. Közben Nugent táborszernagy utasította Zeisberg vezérőrnagyot, hogy egy gyalogzászlóaljjal, két század vadásszal és egy könnyűlovas osztaggal vonuljon Nagykanizsára. Zeisberg 18-án vonult be a városba, amely jelentése szerint teljesen nyugodt volt.542 Július 21-én délután a Knesevich-dandár Iharosberénybe vonult, mindössze Friedrich Kulmer báró, a 3. (ogulini) határőr gyalogezred őrnagya vezetésével maradt vissza kétszázadnyi helyőrség.543 Július 22-én éjjel Burits altábornagy, a tartalék hadtest egyik hadosztályának parancsnoka is Nagykanizsára érkezett.544 Érkezése előtt egy Nagykanizsáról keltezett, július 19-i dátumú kiáltványban felszólította Zala megyét minden „lázadó" hatóság és népfelkelés feloszlatására, a csapatok rendes ellátására. A maga részéről megígérte, hogy katonái közt fenntartja a rendet, ugyanakkor — utalva a Knesevich-dandár előnyomulásakor történtekre — az ellenszegülőket tette felelőssé azokért a szerencsétlenségekért, amelyek a felgyújtott és kirabolt községeket érték.545 Időközben Noszlopy csapatai Somogy megyébe vonultak vissza, Csertánnak a zalai népfelkelés mozgósítására tett intézkedései eredménytelenek maradtak.546 1849. július 22—23-án pedig Nugent egész hadteste megkezdte az előnyomulást. I. Ferenc József császár július 21-én arra utasította Nugent-t, hogy a Muraköz fedezésére szükséges erő hátrahagyása után csapataival Somogy és Baranya megyén át siessen a július 14-én Kishegyesnél vereséget szenvedett, s veszélyes helyzetben lévő Jellacic táborszernagy segítségére.547 Nugent e parancsot véve úgy döntött, hogy a Muraköz védelmére — négy horvát népfelkelő zászlóalj mellett — Knesevich dandárját hagyja hátra, amelynek csapatai Kiskomáromot, Letenyét, Nagykanizsát és a szentmihályi erődített tábort fogják megszállni.548 Nugent egyelőre úgy intézkedett, hogy Knesevich dandárja Iharosberényben összpontosuljon, és szállja meg Csurgót, Burits altábornagy pedig csapataival mindaddig maradjon Nagykanizsán, amíg egyrészt kiderül, hogy hol van a Zeisberg-dandár, másrészt a hátrébb lévő csapatok fel nem zárkóznak.54'' Burits válaszából tudjuk, hogy július 23-án a 13. gyalogezred öt és a 3. határőrezred két százada, két század vértes és egy fél lovasüteg alkotta a nagykanizsai helyőrséget.550 Az elkövetkező napokban újabb alakulatok vonultak át a városon vagy maradtak ott, így július 26-án a fentieken kívül a 22. gyalogezred hat százada, újabb két század vértes és egy fél lovasüteg állomásozott a városban. Burits ezen a napon azt javasolta Nugent-nak, hogy ha a csapatok többsége továbbvonul, a helyőrségi szolgálatot bízzák a Kulmer őrnagy vezette ogulinszluini zászlóalj hat századára.551 503 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben Július 24-én Nagykanizsára érkezett Németh Péter es. kir. biztos, s innen szólította fel Zala megye alispáni hivatalát együttműködésre, hogy „egyesülten a szép hazának gazdag megyéjét a tovább történhető dúlástól megmentenénk."552 Néhány nap múlva pedig Buritscsal közösen aláírt felhívásban egyfelől arról biztosították a népet, hogy az uralkodó fenn akarja tartani a jobbágyfelszabadítással és a feudális szolgáltatások eltörlésével kapcsolatos törvényeket, másfelől arra szólították fel, hogy vegyen részt a csend és a rend helyreállításában, fogja el a lázítókat és izgatókat — természetesen illő díjazás fejében.553 Németh július 26-án arra kérte Burits útján Nugent-t, hogy intézkedjen a cs. kir. hadsereg ellátásának fedezésére kibocsátott kincstári utalványok mielőbbi odaküldése érdekében, „mert máskülönben tartani lehet attól, hogy az ellátás megakad, mivel a város szégyenletes módon magyar bankjegyekkel akarja kifizetni a szállítókat." 554 Miután Nugent július 26-án intézkedett, hogy Burits csapatai is induljanak tovább, Burits még aznap jelentette, hogy a csapatok ellátása komoly gondot okoz, mivel a rekvirálásra nem lehet számítani, a helyi vállalkozók pedig nem hajlandók élelmet szállítani, ha nem kapnak pénzt.555 Nugent július 26-án utasította Knesevichet, hogy dandárjával vegye át Horvátország és a Muraköz fedezését, csapatait a Légráddal átellenben lévő szentmihályi magaslatokon lévő megerősített táborban, valamint Nagykanizsán, Letenyén, Kiskomáromban, Nemesdédnél és Böhönyénél állítsa fel.556 A cs. kir. csapatok többségének elvonulása után Nagykanizsán mindössze az ogulin-szluini zászlóalj két százada maradt, másik két századot pedig a közeli Iharosberénybe küldték; a helyőrség parancsnokságát Kulmer őrnagy vette át.557 A város tehát látszólag megszabadult a nagyobb számú katonaság tartásának gondjától, ugyanakkor a július 17-én kivetett 20 000 forintnyi hadisarc behajtásának kötelezettsége továbbra is terhelte. Knesevich ezredes ugyanis augusztus 2-án arról értesítette a kanizsai elöljáróságot, hogy Nugent elrendelte az összeg hat nap alatt történő behajtását azzal, hogy ha a város nem fizet, 14 napon belül 30 000 forintot hajtanak be rajta. Albanich városbíró a határozatot kézhez véve a város népét általános gyűlésre hívta össze, „amely alkalommal azon egyöntetű hangulat nyilatkozott, hogy miután Kanizsa városa a háború egész tartama alatt semmifajta vétekbe nem hagyta magát keverni, amely egy hadisarc kivetését indokolhatná." Miután Albanich augusztus 6-án ezt a megállapítást megírta Nugent-nak, ismét kérte tőle a hadisarc elengedését, s hosszan felsorolta, hogy a város milyen érdemeket szerzett magának az átvonuló horvát és cs. kir. csapatok ellátásában, és soha nem vett részt a helyőrségi csapatok elleni támadásokban. Hivatkozott arra, hogy a város Jellasics csapatainak ellátására 40 000 forintot teremtett elő, az elmúlt hetekben közel 8000 forintot fizetett Zeisberg hadosztályának szükségleteire.558 „A büntetés mindig bűnözőt tételez fel, s ahol ez nincs, erre jogszerű módon nem kerülhet sor, s miután őfelsége, a legkegyelmesebb császár és király ígéretei, valamint valamennyi, a cs. kir. csapatok bevonulásakor a nép között kiosztott kiáltványok kimondottan tartalmazzák azt, hogy ez a rend és biztonság helyreállítására történik, s hogy mindenkinek, aki nyugodtan viselkedik, védelmét és biztonságát szavatolják, ezért annál is inkább fel kell tűnnie annak, hogy egy várost hadisarccal sújtanak, amely ténykedéseivel inkább megtisztelő elismerésre szolgált volna rá" — írta. Végül azzal érvelt, hogy ha az anyagilag elerőtlenedett lakosságra újabb sarcot vetnek ki, az a veszély fenyeget, hogy „mivel ezen pénzbírság által minden itteni lakos nyugodt magatartásért csupán büntetve látván magát, a közönség között békétlenség és nyugtalanság keletkezik, amely a jövőben a hatóság rendeletei és törekvései ellenében szófogadatlanságot és megátalkodottságot idéz elő, s szomorú következményekkel járhat".559 Nugent nem válaszolt erre a beadványra, amelyről az 1848—49-ben történtek ismeretében kimondhatjuk, hogy kellően merész, sőt pimasz, hanem további intézkedés végett átadta azt Burits altábornagynak. Burits augusztus 10-én Knesevichtől kért felvilágosítást, mire ő augusztus 13-án közölte, hogy igaz ugyan, miszerint a kanizsaiak előzetesen valószínűleg nem tudtak Noszlopy huszárjainakjúlius 16-i rajtaütéséről, „azonban ezt figyelmen kívül hagyva, sok kanizsai részt vett benne; mivel házaikból kilőttek, és téglákkal dobálták a csapatokat." Emellett a három elesett határőrt „nem a huszárok, hanem a kanizsaiak vágták le, mivel fejszével vágták őket agyon." Knesevich azzal is érvelt, hogy „Kanizsa már múlt év szeptemberoktóbere óta rosszérzelműként ismert", s „az a kanizsaiak dolga, hogy városukban a nyugalom fenntartásáról gondoskodjanak, és most már rájuk kell bízni, a bűnösök megbüntetését - akiket jól kell ismerniük, akiket azonban a katonai hatóságnak lehetetlen kinyomoznia".560 Buritsnak a kanizsaiakhoz intézett válaszát nem ismerjük, de bizonyosan tagadó volt, mert a városi hatóság még 1862-ben is küldöttséget menesztett Bécsbe és Budára az összeg elengedése vagy visszafizetése ügyében, de csupán arra kaptak ígéretet, hogy a 20 000 forintot be fogják tudni a város adójába mindazon károkkal együtt, amelyeket Jellasic csapatai átvonulásukkor okoztak.561 Augusztus 7-én Knesevich ezredes csapatai egy részével ismét Nagykanizsára érkezett, majd 10-én továbbvonult. Nagykanizsán a szluini határőrezred két százada maradt.562 Nugent Knesevich jelen504 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben tései alapján intézkedett, hogy Radkersburgból egy 300 főnyi sorezredi zászlóaljat küldjenek a városba. 563 Augusztus 13-án tartották meg Nagykanizsán a szokásos évi Nagyboldogasszony-napi vásárt. A város vezetése 30 000 ember megjelenésére számított, s kezeskedett Kulmer őrnagynál azért, hogy semmiféle kihágásra nem kerül sor, csupán megfelelő katonai járőr kirendelését kérték. Kulmer egy kb. 30 határőrből és 4 vértesből álló járőrt küldött ki azzal az utasítással, hogy „a kereskedelmi ügyletekbe ne elegyedjen, hanem minden rendetlenséget, amely kihágáshoz vezethetne, lehetőleg akadályozzon meg." A járőr tagjai észrevették, hogy a megjelent parasztok és zsidó kereskedők között a már betiltott Kossuth-bankók miatt szóváltásra került sor, mire reggel 8 órakor hat parasztot és egy zsidó kereskedőt bevittek az állomásparancsnokságra. Itt kiderült, hogy a kereskedő a bankjegyeket csak a névérték alatt jelentős százalékkal akarta átvenni. Kulmer őrnagy intézkedett a parasztok szabadon bocsátásáról annál is inkább, mert közben több száz paraszt gyülekezett össze, akik ugyan a zsidó kereskedőt akarták széttépni, de félő volt, hogy nem állnak meg ennyinél. Délelőtt 9 órakor a marhavásárban „lárma támadt és többen kiáltozták, hogy Noszlopy jön fölkelőivel a horvátokat megtámadni." Erre „a vásározó népség között páni rettegés mutatkozott, amire különösen a Varasdra vezető úton emberek tömegben, aztán marhák és kocsik a legnagyobb futásban menekülni törekedtek és távoztak". Az izgalmat állítólag az okozta, hogy egy somogyi paraszt szóváltásba keveredett egy vértessel, s társaival együtt megrohanta őt, de a vértes néhány kardsuhintással elkergette őket. A hírre Kulmer a kezénél lévő 320 határőrrel és 40 vértessel a vásártérre sietett, s kétórányi fáradozással sikerült lecsillapítania a kedélyeket annál is inkább, mert kiküldött járőrei jelentették, hogy magyar csapatok közeledésének nincs jele. A vásár 11 óra tájban újra kezdődött, ugyanakkor az előző két órában részint a futók, részint a minden vásárban jelen lévő tolvajok több élőállatot és sok árut elloptak. Kulmer a kedélyek lecsillapítása érdekében dobszóval kihirdettette, „hogy a népnek megengedtetik, miszerint maguk között a náluk lévő pénzzel intézzék a kereskedést, ugyanakkor ismét kinyilváníttatott, hogy a Kossuth-bankók minden érték nélküliek, s annak következményeit minden tulajdonos magának tulajdonítsa". Ugyanakkor a nép kevés hitelt adott e bejelentésnek, mivel azt a megyei hatóság és a királyi biztos még nem hirdette ki. Kulmer a történteket még aznap jelentette a II. tartalék hadtest parancsnokságának, és sürgette, hogy a Kossuth-bankók betiltásáról szóló rendeletet a királyi biztos mielőbb kihirdettesse.564 2. A végnapok Kulmer augusztus 14-én vagy 15-én alakulatával együtt elhagyta Nagykanizsát, mert Knesevich Eszékre rendelte.565 Augusztus 18-án Nagykanizsára érkezett a 17. gyalogezred négy százada Franz Mundsinger őrnagy vezetésével.566 Augusztus végén ez az alakulat is továbbvonult Zalaegerszegre, s helyét az ogulin-szluini zászlóalj foglalta el, valószínűleg ismét Kulmer őrnagy vezetésével. Október végén a 17. gyalogezred tartalék zászló-aljának törzse és három százada visszatért Nagykanizsára, az ogulin-szluini zászlóalj pedig Horvátországba. 567 Szeptember elején érkezett meg Knesevich utasítása, amelyben elrendelte a Kossuth-bankók beszedését és megsemmisítését.568 Négy nap alatt 22 792 forint és 45 krajcár gyűlt össze, a további gyűjtés során ez az összeg 45 644 forint 30 krajcárra emelkedett. A pénzt október 7-én nyilvánosan elégették, majd október 22-én újabb 20 830 forint lett a lángok martaléka, azaz összesen 66 500 forint; a kivetett hadisarc több mint háromszorosa volt a polgárok és a közösség anyagi vesztesége.569 Az egyik alkalommal Kulmer őrnagy százforintos Kossuthbankóval gyújtott szivarra, mondván: „Kossuthnak csak a neve ég most, de nemsokára maga is el fog égni."570 Az időközben a pécsi katonai kerület parancsnokává kinevezett Stefan Wilhelm Wernhardt altábornagy arra utasította a város tisztviselőit, hogy igazolják a forradalom alatti magatartásukat. Az 1848. november 13-án kelt válasz merészségében, amely a pimaszsággal határos, csak Albanich augusztus 6-án Nugent-hoz intézett kérvényéhez hasonlít. A nyilatkozat szerint „Kanizsa város tanácsa és minden egyes tisztviselői, valamint a forradalom előtt legnagyobb hódolattal és tisztelettel viseltetett az uralkodó fejedelem iránt, úgy a forradalom ideje alatt is soha az uralkodóház eránt tartozó kötelesség ösvényéről el nem távozott. Őfelségének mindazon rendeleteit, melyek a tanácshoz eljutottak, foganatba vette, és azoknak mindenkor engedelmeskedett." (Ebbe az is beleértendő, hogy nem a város tehet róla, ha nem kapta meg a rendeleteket.) A következő körmondat még merészebb volt: „A városi tanács soha a pártütő kormánnyal egyet nem értvén, ennek rendeleteit egyedül akkor foganatosította, midőn a város a császári királyi katonaságtul elhagyatván, a városban vagy ennek közelében a pártütő kormánynak seregei voltak, ily esetben a nem engedelmeskedés a városnak elpusztítását, a tanácsnak pedig halállali büntetést vonta volna maga után, ellenben a városi tanács a császári királyi katonaságnak a városban és ennek vidékén tartózkodása alatt a császári királyi katonaság505 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben nak minden rendeleteit legnagyobb pontossággal és megelőzőleg híven teljesítette, a császári királyi katonaság elszállásolása és élelmezéséről szüntelen gondoskodván, a csendnek és rendnek fenntartására pedig minden igyekezetét fordítván, a városban tartózkodott és keresztül vonult császári királyi katonaságnak és ennek parancsnokainak teljes megelégedését magának kiérdemlette" — írja, s a fentiekkel kapcsolatban hivatkozott továbbá Nugent táborszernagy, Knesevich ezredes, valamint Glavasch őrnagy, térparancsnok tanúbizonyságára. Végül a tanács tagjai kijelentették, hogy az 1848. áprilisi törvények hivatalukban érték őket, de „soha sem esküt nem tettek, sem pedig térítvényt a pártütő kormánynak nem adtak arról, hogy hivatalokat folytatni, és a hivatalban megmaradni fognak."571 Hasonló választ adott Wernhardt felszólítására a nagykanizsai sópénztár személyzete is: sem az 1848. október 3-i királyi kézirat kihirdetése előtt, sem utána „a Magyarországban felmerült politikai mozgalmakban részt nem vettek, s mint ilyenek, viseletek folyó évi július 1. napjáról keletkezett császári királyi főhadiparancsnoksági hirdetménybe nem ütközvén, magokat vétkeseknek lenni nem érzik, s ekképpen a császári királyi katonai bíróság elébe leendő állítás alól magokat kegyesen felmentetteknek lenni reménylik."572 A városi hatóság 1848—1849. évi tevékenységének nemes epilógusa volt, hogy 1849. december 18-án folyamodványt adtak be Bogyay Lajos cs. kir megyefőnökhöz, amelyben kérték Csertán Sándornak, a megye elfogott kormánybiztosának szabadon bocsátását. „Ő szelíd bánásával és igazságszeretetével mind bennünket, mind e megye lakosságát megmentette mindazon szerencsétlenségtől, mellyel sok mások, például csak szomszéd Somogy megye is nagymértékben sújtatott" —írták.573 2. Mérleg Nagykanizsa és Kiskanizsa 1848—49. évi történetének fő motívuma kétségkívül a két település lakosságának szinte hihetetlen összetartása. Emiatt nem lehetett eredményes az 1848. júniusi választási verekedés kivizsgálása a megyei hatóság részéről, de ennek volt köszönhető az is, hogy a város egyes polgárait soha nem érte megtorlás sem az 1848. szeptemberi támadások, sem az október 3-i felkelés, sem az 1849. áprilisi, májusi, majd júliusi események miatt; sőt a megszálló katonaság — ha fogcsikorgatva is — mindannyiszor kénytelen volt beérni a városi hatóság mentegetőzésével. A városi adminisztráció is kiválóan szolgálta a túlélést: soha nem tagadta meg a cs. kir. parancsnokok utasításainak teljesítését, csak éppen szabotálta őket, ahogyan csak lehetett. Ha a városi fiatalság vagy a megszállók által „csőcseléknek" titulált szegényebb lakosok letépték a cs. kir. kiáltványokat vagy Kossuthot éltették, esetleg megtámadtak egyes katonákat, a városi hatóság mindannyiszor ígéretet tett a bűnösök kézre kerítésére, csak éppen soha nem találta meg őket. Albanich városbíró mind 1849. április 10-én, mind július 16-án mindent megtett azért, hogy a városi lakosságot visszatartsa a megszállók elleni támadástól, s a város utólag kétségkívül hálás is lehetett neki ezért, még ha július 16-án meg is rohanták a péküzletét, s ő maga is elbujdosni kényszerült. Albanich nyilvánvalóan érzékelte azt, amit a város hevesebb vérű lakosai nem: amíg reguláris magyar csapatok nem érkeznek a város környékére, öngyilkosság a megszállók elleni minden nagyobb akció. Nem véletlenül írta róla Csertán Sándor, hogy túltesz sok alispánon. A két település 1848—49-ben komoly áldozatokat vállalt (mert kénytelen volt vállalni) az átvonuló csapatok élelmezése terén, s természetesen jelentős veszteségeket okozott a háború miatt a horvát területekkel megakadó kereskedés is. Ugyanakkor a települések anyagi erejét és vitalitását mutatja az a tény, hogy nemcsak ezeket a közvetlen és közvetett terheket volt képes elviselni, hanem a 20 000 forint hadisarcot és a Kossuth-bankók kárpótlás nélküli megsemmisítését is. A városi vezetés szívósságát pedig az a tény bizonyítja, hogy az 1860-as évekre legalább azt elérték, hogy ígéretet kapjanak a Jellacic átvonulásakor elszenvedett veszteségeknek és a Knesevich által kivetett hadisarcnak az adóba történő beszámítására. Noha a helytörténeti irodalom gyakran utal a szabadságharcot követő elfogatásokra és egyéb retorziókra, úgy tűnik, Nagy- és Kiskanizsán ezek elmaradtak. Természetesen a megtorlásnak voltak nagy- és kiskanizsai illetőségű áldozatai, de ők nem az itteni, hanem az országos eseményekben játszott szerepük miatt szenvedték el ezt. Ebben nyilvánvalóan annak is szerepe volt, hogy a város vezetősége lényegében változatlan maradt, s a megyei tisztikart sem igen tizedelte meg a neoabszolutizmus rendszere. így a személyi folytonosság miatt lehetőség nyílt mind a szűkebb, mind a tágabb közösségen belüli szolidaritás érvényesítésére. 506 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben JEGYZETEK 1 A tanulmány alapjául a Molnár Andrással közösen készített, 2000-ben megjelent okmánytárunk anyaga szolgált. Ezt kiegészítettem újabb bécsi kutatásaim eredményeivel, valamint a Molnár András által gyűjtött, de terjedelmi okokból az okmánytárba be nem került dokumentumok adataival. Ezúton mondok köszönetet Molnár András barátomnak ez utóbbiak átengedéséért. 2 Fényes 1851, II. k. 172. 3 Hermann—Molnár II. 241. Komesz Vidos atya, helyettes lelkész 1849. nov. 27-i kimutatása. 4 Cser—Könczöl, 30, Nóvák, 12, Vajda—Vajdáné, 8. A népgyűlésre utal Nagykanizsa város alább ismertetendő, március 20-i felirata is. 5 Uo. 6 Nóvák, 12. Azt, hogy a felszólítást a mezővárosoknak küldték meg, bizonyítja Vajda—Vajdáné, 10. és Degré—Kerecsényi, 113. kommentárja. 10 Királyi jövedelmek, az ún. kisebb királyi haszonvételek, mint pl. a kocsmáitatás, malom vagy mészárszék utáni jövedelem. 11 Szerencsejátékok 12 A követelések különbségeire felhívja a figyelmet Vajda—Vaj dáné, 10. 13 L. a „Többen" aláírású, 1848. április 15-én Nagykanizsán kelt nyilatkozatot. PH 1848. ápr. 21. No. 36. 357. 14 A két iratot közli Nóvák, 12—16, Barbarits, 45-A8, Hermann—Molnár I. 13—16, Jároli, 155— 157. A feliratot részletesen ismerteti, a pontokat közli Vajda—Vajdáné, 9—10. Csak a felszólítást közli Degré—Kerecsényi, 112—113. Megjegyzendő, hogy a két utolsó közlésben a két irat fejléce téves, mert a mezővárosokhoz intézett felhívás az országgyűléshez intézettként szerepel. 15 E feliratokból és határozatokból nagy számmal közöl Jároli, 123—198. A szombathelyi pontokat l. 127—128. 16 A felirat értékelésére Vajda—Vajdáné, 10, Varga 1971, 72, Jároli, 38—39. 17 Nóvák, 12, 21, Vajda—Vaj dáné, 10, Molnár A. 1998, 23; ennek alapján érthetetlen Degré—Kerecsényi, 113 (Vajda—Vajdáné tanulmányával egy kötetben található) kommentárja, amely szerint Zalaegerszeg egyszerűen irattárba tette a felhívást. 18 Zrínyi, 103, Nóvák, 21. " Hermann—Molnár I. 20, Sümeghy Ferenc 1848. április 14-i jelentése Csillagh Lajos első alispánhoz 20 Szolnokra: Degré—Kerecsényi, 113, Bajára: Jároli, 39, 188—189. 21 Nóvák, 18—20, Degré—Kerecsényi, 115—116, Balogh E. 197. 22 Nóvák, 24, Degré—Kerecsényi, 117. 23 Hermann 1998/c I. 37, Csány—Szemere Bertalan, Zalaegerszeg, 1848. május 9. 24 Barbarits, 50. 25 A korabeli hírlapi tudósítás szerint több mint ezer fő volt a megválasztottak száma. PH 1848. máj. 24. No. 64. 470—471. „Zalából, máj. 8-án." Balogh E. 197. 26 A május 8-i határozatot közli Jároli, 253—254. A meglehetősen kaotikus gyűlés leírása PH 1848. máj. 24. No. 64. 470—471. „Zalából, máj. 8-án." 27 Csillagh Lajos—Csány László, Zalaegerszeg, 1848. ápr. 25. Hermann—Molnár I. 22—23, Ember Gy. 1951, 58. A Chernellel történtekre l. Chernel Ignác— Chernel Elek, Nagykanizsa, 1848. ápr. 30. PFL Chernel- cs. lt. Chernel Elek levelezése. Chernel Ignác egyik korábbi levelében már „demagóg elemmel saturált (átitatott)" városnak nevezi Nagykanizsát. Chernel Elekhez. Nagykanizsa, 1848. ápr. 15. uo. 28 Hermann 1998/c 34—36. 29 Mindezek alapján nem tartjuk megalapozottnak Csillagh fent idézett jelentésén alapuló megjegyzését, hogy Nagykanizsa a parasztmozgalmak „egyik központja" lett volna: Szőcs, 69. 30 PH 1848. máj. 27. No. 67. 483.,, Nagykanizsa, május 20." 31 Ember Gy. 54— 71, Szőcs, 67—71. 32 A kanizsai uradalmi tisztség: Horváth Vilmoshoz, 402. Nagykanizsa, 1848. aug. 23. Hermann— Molnári. 105—106, Ember Gy. 71. 33 Hermann—Molnár I. 73—74. 34 Kapiller 1998, 66—68. 35 Csillagh Lajoshoz intézett, 1848. márc. 28-i jelentése: Jároli, 303—305, Németh L. 2002, 173— 174. Csillagh ettől függetlenül máj. 29-én katonai segítséget kért Batthyány Lajos kinevezett miniszterelnöktől; Urbán 1999, I. 201. 36 Csillagh Lajos 1848. ápr. 16-i jelentése Csány Lászlóhoz. Hermann—Molnár I. 21. Csány és Széli József 1848. ápr. 26-i jelentését a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmányhoz: Hermann 1998/c I. 34—35. 37 Zala megye büntető törvényszékének máj. 22-i határozata: Hermann—Molnár I. 26—27. 38 Csillagh Lajos 1848. ápr. 16-i jelentése Csány Lászlóhoz: Hermann—Molnár I. 21. 39 Chernel Ignác—Chernel Elek, Nagykanizsa, 1848. ápr. 15. PFL Chernel-cs. lt. Chernel Elek levelezése. 40 1848. ápr. 15-én Nagykanizsán kelt nyilatkozat. PH 1848. ápr. 21. No. 36. 357. 41 Németh L. 2002, 177—178. 42 PH 1848. máj. 27. No. 67. 483. „Nagykanizsa, május 20." 43 Kapiller 1998, 67—68. 507 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben 44 HK 1848. dec. 6. No. 136. „Egy zsidó hitsorsosihoz". K. M. válasza: PH 1848. dec. 21. No. 245. 1197. 45. Urbán 1973, passim, Molnár A. 1998/c 23—45. 46 A nemzetőrök egyenruhája: sötétzöld sapka piros sújtással, elöl nemzetiszín rózsa, középen N. Ö. betűkkel, búzavirágkék, fekete zsinóros atilla, hosszú óngombokkal, szürke, vöröszsinóros nadrág; Nóvák, 25, Barbarits, 48—49. 47 Csillagh 1848. ápr. 4-i jelentését közli: Jároli, 378—379. Hasonló aggodalmakról számol be Csány Lászlónak 1848. ápr. 17-én egy Bodits nevű személy; Waldapfel, V. 1. k. 202—203. 48 Hermann—Molnár I. 18. Érdekes, hogy a Pesti Hirlap nagykanizsai tudósítója május 20-án arról írt, hogy a városnak alig 150 főből álló nemzetőrségevan. PH 1848. máj. 27. No. 67. 483. „Nagykanizsa, május 20." 4" Bodits—Csány László, (Nagykanizsa) 1848. ápr. 17. Waldapfel, V.l.k. 202—203. Erről az ellenszenvről beszámol a nagykanizsai nemzetőrség több tisztjének 1848. jún. 23. körül keletkezett, Csányhoz intézett beadványa is: Hermann—Molnár I. 65. 50 „Többen" aláírású, 1848. ápr. 15-én Nagykanizsán kelt nyilatkozat. PH 1848. ápr. 21. No. 36. 357, Kapiller 1998, 66. 51 Somogy Alajos Gerliczy Félixhez, Kerecsen, 1848. ápr. 15. Waldapfel, V. 4. k. 465. Kapiller 1998, 66. „...félünk, hogy itt is, hol sok a zsidó, és sok a pajkos, kivált kiskanizsai nép, háborgás fog történni" — írta 1848. ápr. 12-én Chernel Ignác Chernel Eleknek: Hermann—Molnár I. 18. 52 Csillagh Lajos 1848. ápr. 16-i jelentése Csány Lászlóhoz: Hermann—Molnár I. 21. 53 A nagykanizsai nemzetőrök 1848. jún. 23. körül Csány Lászlóhoz benyújtott folyamodványa: Hermann—Molnár I. 65. 54 Degré—Kerecsényi, 117—118. 55 Albanich Flórián 1848. jún. 23-i jelentése Csány Lászlóhoz és a nagykanizsai nemzetőrök 1848. jún. 23. körül Csányhoz benyújtott folyamodványa: Hermann—Molnár I. 62—63. és 65. 56 A nagykanizsai nemzetőrök jún. 23. körül Csányhoz intézett folyamodványa és a nagykanizsai nemzetőrség 2. századának nov. 13-i fegyelmi választmányi határozatai: Hermann—Molnár I. 65—66, 279—280, Barbarits, 49. Említ egy Kaán Károly nevű századost is. Az ő neve az előbb hivatkozott okmánytárban három helyen fodul elő, de tiszti rangjára nincs utalás, sőt egy helyen kimondottan közvitézként szerepel. Uo. I. 35, 62, 280. További adatokat tartalmaznak azok az orvosi igazolások, amelyek e nemzetőri szolgálatra kirendeltek felmentését szolgálták: Nk. lt. 1848. Azt, hogy Nagykanizsa városnak összesen három nemzetőrszázada volt, bizonyítja Johann Kriegern vezérőrnagy szept. 19-i jelentése is Hartlieb altábornagyhoz: Hermann—Molnár I. 133. Egy 1849. június 1- jei jelentés szerint Babochay, Brunner, Wlasits, Plánder és Szép Károly, valamint a kapornaki járásbeli 1. sormási századot vezető Salamon Zsigmond százados voltak a századparancsnokok. Eszerint Martinkovich századát nyilván Szép Károly vette át, s a 6. (1.) századot alkották a sormásiak: Hermann— Molnár II. 142. 57 Csány jún. 18-i jelentése Szemeréhez: Hermann 1998/c I. 71. és PH 1848. jún. 24. No. 90. 584. „Zalában (jún. 15—17.)"; 1848. júl. 1. No. 96. 609. „Zalábóljúnius 20-án". 58 Jún. 25-én Horváth Vilmoshoz, illetve Vargha Lajos tapolcai járási főszolgabíróhoz intézett levele, valamint jún. 26-án Szemere Bertalanhoz intézett jelentése: Hermann 1998/c I. 81—82, Nóvák, 35. " Albanich jún. 23-i jelentése: Hermann—Molnár I. 62—63. 60 A nagykanizsai nemzetőrök 1848. jún. 23. körül Csányhoz benyújtott folyamodványa: Hermann— Molnár I. 65—66. 61 Löwinger Henrik és Hauser János kereskedők, valamint Kránicz István júl. 3—6. közötti orvosi bizonyítványai: Nk. lt. 1848. A július végi váltás alkalmával ismét három személy, Tisler István, Gudlin György és Boda Ferenc érte el ilyen módon a felmentését: uo. 62 Hartmann Lipót, Hartmann Ferdinánd és Knöpfler Móric—Csány László, Nagykanizsa, 1848. júl. 9. Hermann—Molnár I. 83—84. Hartmann Ferdinánd— Nagykanizsa város, uo., 1848. júl. 21. uo. I. 94—95. 63 KLÖM XII. 411. és Hermann 1998/c I. 97. L. még Cser—Könczöl, 30. és Barbarits, 51. A KH júl. végi tudósítása szerint „Figyelmet érdemel a kapornaki járásból kiállított fekete-sereg; öltözete kék gatya, kék ing, pörge fekete kalap nemzeti színű tollak; baloldalon balta, jobb kezében dárda." KH 1848. aug. 10. No. 35. PH 1848. júl. 16. No. 96. 109. „Nagykanizsa, július 8-án" 64 PH 1848. júl. 16. No. 96. 109. „Nagykanizsa július 8-án"; Cser—Könczöl, 30. 65 Sümeghy Ferenc—Csány László, Bánokszentgyörgy, 1848. júl. 31. MOL Csány-ir. Megyék lev. Zala megye. No. 65. Vö. Aradi P 12. 66 „A Dráva-vonalon kiállított nemzetőrseregnek elhelyezése és száma 1848 esztendőben" c. július 16. körül készült kimutatás: Hermann 1999/c 115—116. A KH júl. végén Zalaegerszegen kelt tudósítása 7000 nemzetőrről ír. KH 1848. aug. 10. No. 35. 67 Festetich Sándor, a 2. század parancsnoka — Csány László, Murakeresztúr, 1848. júl. 25. MOL Csány-ir. NIBA d. sz. 68 Urbán 1973, 164—165, Molnár A. 1995, 151—163, 1998/c 36—41. 508 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben 69 Aug. 1-jei jelentés Kossuthhoz: Hermann 1998/c 140. 70 Aug. 29-i és 30-i utasításai: Hermann uo. 227, 233. 71 Inkey aug. 16-i és 28-i levelei Bertalan Vincéhez: MOL H 114. Különböző kormánybiztosok iratai. Bertalan Vince iratai. Szept. 11-ére l. Inkey Csányhoz intézett jelentését. MOL Csány-ir. KLI 273. 72 Csány 1848. szept. 12-én Vidos Józsefhez írott levele: Hermann 1998/c I. 276. 73 Johann Kriegern vezérőrnagy szept. 19-i jelentése Hartlieb altábornagyhoz: Hermann—Molnár I. 133. 74 Perczel első rendelete: TGyM, O. 72.145.1. In: Szab.harc emlékei, 182. A második rendeletet ismerteti és fényképmásolatban közli uo. 182—183. Degré—Kerecsényi, 134, Barbarits, 56. 75 KH 1848. okt. 29. No. 104. „N. Kanizsa, okt. 20." A kanizsaiak szolgálatáról tájékoztat Perczel okt. 27-én az OHB-hoz írott jelentése: Hermann 1995, 49. 76 Barbarits, 56. (A korabeli századossági jegyzőkönyv alapján.) Sajnos, dátumot nem közöl. 77 Vinter Leopold (okt. 22) Márkovics Ferenc (okt. 23), Scherz Ignác kereskedő (nov. 1), Aszalai Gábor, Manics József, Vörös József, Draskovics András (nov. 3), Vékoni Ignác (nov. 4), Schweletz János (nov. 6): Nk, lt. 1848. 78 Nk. lt. Nagykanizsai nemzetőrség Ill-k század. 1848-k év november 6-án beadatott. Következő őrvitézek nem jelentek meg parancsolatra a letenyei hídhoz. 79 Hermann—Molnár I. 279—280. 80 Degré—Kerecsényi, 134. 81 Barbarits, 50—51, Balogh E. 203—206, Vajda—Vajdáné, 13—14. 82 ZML Központi Választmány iratai. 1848. A máj. 15-i ülés jegyzőkönyve. 83 Uo. Ajún. 5-i ülés jegyzőkönyve. A határozatokat ismerteti Közlöny, 1848. jún. 10. 3. 9. „Zalából. Zalaegerszeg, jún. 6." 84 Balogh E. 197—198. Megjegyzendő, hogy a törvény szövegének ismeretében nem mondhatjuk azt, hogy a választmány „az összeírások terjedelmét saját belátása szerint, éspedig elég tágan szabta meg", hiszen a választmány határozata megfelelt a törvény betűjének. — A kormány határozatára l. a kormány tagjainak május 19-i kiáltványát: Urbán, 1999, I. 562—563. A meghívólevelek: Beér—Csizmadia, 119. Az uralkodó május 26-án jóváhagyta az országgyűlés összehívását, az erről szóló külügyminiszteri értesítést a június 1-jei Pesti Hírlap közölte: Urbán 1999,1. 602. Az írásbeli jóváhagyásra csak jún. 5-én került sor. Uo. 669—670. 85 A választók névsorára: ZML Központi Választmány iratai. 1848. 86 A kérelmekre: Balogh E. 198, Saffarits kérelme: Hermann—Molnár I. 29—30. Nemzetőri szolgálatára: Albanich Flórián 1848. jún. 23-i folyamodása Csányhoz; uo. I. 62. A Saffarits által említett Grabner Lajos lőfegyverkészítő választóként részt vett a június 15-i választáson. Tárnok Alajos június 2.1 -i nyilatkozata: uo. I. 57—58. 87 ZML Központi Választmány iratai. 1848. A jún. 12-i ülés jegyzőkönyve. 88 Chernel Elek Chernel Ignáchoz, Szentmihály, 1848. május 30. Hermann—Molnár I. 27—29. 89 ZML Központi Választmány iratai. 1848. A Központi Választmány jún. 5-i ülésének jegyzőkönyve. 90 A megyei vizsgálóbizottmány jún. 25-i jelentése: Hermann—Molnár I. 68. Babóchay pártolóinak mondja a kiskanizsaiakat Albanich Flórián jún. 21-i nyilatkozata: uo. 58, s utal rá — nevének kezdőbetűjével — Chinorány Boldizsár jún. 21-én Csány Lászlóhoz intézett levele is: uo. I. 60. (A jegyzetben tévesen Bója Gergellyel azonosítva.) 91 Albanich Flórián nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 21. Hermann—Molnár I. 58. 92 Erre mutat az a tény, hogy a választás kezdetén, amikor a távolabbi települések lakói adták le voksaikat, Chernel kapta a több szavazatot, Babóchay pedig egyet sem kapott. L. Oszterhueber és Németh jún. 16-i és a megyei vizsgálóbizottmány jún. 25-i jelentése: Hermann—Molnár I. 35—36, 68. A választói közönség pártállás szerinti megoszlása: Nóvák, 28. 93 Virth Mihály bíró vallomása, Nagykanizsa, 1848. jún. 21. Hermann—Molnár I. 52. Ugyanezt erősíti meg Chinorány Boldizsár 1848. jún. 21-i levele Csányhoz: uo. I. 60. 94 Chernel Ignác—Chernel Elek, Nagykanizsa, 1848. ápr. 15. PFL Chernel-cs. lt. Chernel Elek levelezése. 95 Chernel Elekhez írott levelei: Hermann— Molnár I. 16—19, 27—28. Az idézet a 19. és 27. oldalon. 96 Veinhoffer Elek nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 15. Hermann—Molnár I. 33—34. Barts József nyilatkozata, Alsórajk, 1848. jún. 21. Uo. 59. Eszerint egy Bisztricsányi nevű nagykanizsai borbély mondta: „Atyafiak ne küldjünk nemes embert követnek, mert azon szép szabadságunkat, amelyet nagy nehezen szerezhettünk meg, ismét el fogják vesztetni, ne tartsanak az urakkal, mert fogják látni, hogy fél esztendő múlva ismét robotolnak." 97 Albanich Flórián nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 21. Hermann—Molnár I. 58. 98 A nagykanizsaiak fegyvertelenségére mutat Hegedűs József 1848. jún 21-i nyilatkozata: Hermann— Molnár I. 56—57. Eszerint egy Vass István nevű nagykanizsai kötélgyártó azt kiabálta, hogy a 509 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben kiskanizsaiak által történt megveretésük okai a bíró és a fiskálisok. „Mért nem engedték meg, hogy botot vihessünk, ha mi is bottal mehetünk, úgy most mi is verekedhetnénk." 99 Tálosi József és Bojaki György vallomása, Nagykanizsa, 1848. jún. 21. Hermann—Molnár I. 53. A vizsgálóbizottmány jún. 25-i jelentése: uo. I. 68. 100 Oszterhueber József és Németh János jelentése, Nagykanizsa, 1848. jún. 16. Hermann—Molnár I. 35—36. 101 Martinkovics Károly nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 20. Hermann—Molnár I. 44. 102 Bessenyey György nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 15. Hermann—Molnár I. 32. 103 Polgár Ignác nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 15. Hermann—Molnár I. 34. 104 Chinorány Boldizsár nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 15. Hermann—Molnár I. 31. Piszék Mária nyilatkozata: 1848. jún. 21. Uo. 52. 105 Polgár Ignác nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 15. Hermann—Molnár I. 34. A boroshordó csapraverésére l. még Crebencz Bertalan vallomása. Uo. 47. Csertán kérésére: Molnár A. 1999, 338, 341, 350, Vajdáné, 230.; Gaáléra és Hunkáréra: Hermann Róbert, 1999/a, 49—50. 106 Chinorány Boldizsár nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 15. Hermann—Molnár I. 31—32. Kreut utóbb tagadta, hogy ezt mondta volna. A következőt állította: „...miszerint a németek mondották, hogy készek meghalni, ha szándékjokat nem sikereszthetik." L. még: a megyei vizsgálóbizottság által készített jún. 21-i tanúkihallgatási jegyzőkönyv. Uo. 56. 107 Bessenyey György nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 15. Uo. I. 32. 108 Albanich Flórián nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 21. Uo. I. 58. 109 Polgár Ignác nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 15. Uo. I. 34. A dobról l. még: a megyei vizsgálóbizottság jún. 25-i jelentését. Uo. 68. 110 Horváth János nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 20. Uo. I. 45. 111 Oszterhueber József—Csány László, Nagykanizsa, 1848. jún. 15. du. 3 óra. Uo. I. 30—31. Ezt az időpontot adja meg a középponti választmány jún. 16-i határozata is. Uo. 38. (Nyomdahiba miatt az ÍVi-ből az ''/2 kimaradt, az eredeti irat alapján helyesbítettük.) 1,2 Polgár Ignác nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 15. Hermann—Molnár I. 34. Horváth János nyilatkozata, Nagykanizsa, 1848. jún. 20. Uo. 45. Barts József nyilatkozata, Alsórajk, 1848. jún. 21. Uo. I. 59. 113 Tálosi József és Bojaki György 1848. jún. 21-i vallomása: Uo. I. 53. Vö. a vizsgálóbizottság jún. 25-i jelentése: uo. 1. 68, Vajdáné, 229. 114 Ezt kiemeli a PH 1848. júl. 1. No. 96. 609. „Zalából, június 20-án" c. tudósítása. Ezért is tökéletesen téves Barbarits Lajos leírása (50—51.), aki szerint a verekedés a „konzervatív" Chernel- és Babochay- pártiak között kezdődött, majd az utóbbiak győzelme után megtámadták a Bója-pártiakat is. 1,5 Oszterhueber József és Németh János jelentése, Nagykanizsa, 1848.jún. 16. Hermann—Molnári. 36. 116 Legalább is erre enged következtetni a június 21-i tanúvallomási jegyzőkönyv és a vizsgálóbizottság jún. 25-i jelentése. Uo. I. 46—56. és 66— 69. Ugyanakkor mind Chinorány Boldizsár jún. 21-én Csányhoz intézett levele (uo. 60.), mind a vizsgálóbizottság jelentése szerint az igazság kiderítését nagymértékben akadályozta az a tény, hogy a nagykanizsaiak összetartása miatt a verekedés kirobbanásának felelőseit és körülményeit nem sikerült kellőképpen tisztázni. A lőfegyverekre: tanúvallomási jegyzőkönyv. Uo. 53—55. 117 Oszterhueber József—Csány László, Nagykanizsa, 1848. jún. 15. du. 3 óra: Uo. I. 30—31. Oszterhueber József és Németh János jelentése, Nagykanizsa, 1848. jún. 16. Uo. 36. 118 Mantuano Rudolf jún. 21-i vallomása: Uo. I. 55. "9. Oszterhueber József és Németh János jelentése, Nagykanizsa, 1848. jún. 16. Uo. I. 37. 120 Oszterhueber József és Németh János jelentése, Nagykanizsa, 1848. jún. 16. Uo. I. 36. 121 Oszterhueber József—Csány László, Nagykanizsa, 1848. jún. 15. du. 3 óra. Uo. I. 30—31. A központi választmánynak írott jelentést nem ismerjük, de a központi választmány jún. 16-i jegyzőkönyvet részletesen ismerteti. Uo. I. 37—38. 122 Oszterhueber József és Németh János jelentése, Nagykanizsa, 1848. jún. 16. Uo. I. 37. 123 Hermann-Molnár I. 31—34. 124 Oszterhueber József és Németh János jelentése, Nagykanizsa, 1848. jún. 16. Uo. I. 37. ,25 A betegek jún. 16-i látlelete. Uo. I. 39—40. Az otthoni ápolásra utal az Állandó Bizottmány jún. 17-i határozata is. Uo. 42. Eszerint jún. 17-ig már három halottja volt a verekedésnek. 126 A jún. 20-án elhunyt Kaszás György kisradai és a l-jén meghalt Hardi János és Harti (Hardi) József gelsei lakos boncolási jegyzőkönyvei, valamint a sérültek összeírásai: ZML ÁB ir. 1848. 1125. Balogh E. (205) említ egy Honthy József nevű gelsei lakost is, de róla az iratokban nincs szó. Ő 65 sérültről ír, de a névsorokban 55 fő szerepel. A megyei Állandó Bizottmány jún. 25-i határozata is három halottról beszél: Hermann—Molnár I. 68. Szintén három halottról tud a PH 1848. júl. 1. No. 96. 609. „Zalából, június 20-án". Cser—Könczöl, 30, valamint Nóvák, 28. — Állítólag Rumy Károly is a sebesültek között volt. PH 1848. jún. 24. No. 90. 584. „Zalában (jún. 15—17.)" 510 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben 127 A központi választmány jún. 16-i határozata: Hermann—Molnár I. 37—38. 128 A központi választmány jún. 17-i határozata: Uo. I. 40—41. 129 A megyei vizsgálóbizottság által készített jún. 21-i tanúkihallgatási jegyzőkönyv. Uo. I. 56. 130 Chinorány Boldizsár—Csány László, Nagykanizsa, 1848. jún. 21. Uo. I. 60. Ezt erősíti meg Albanich Flórián jún. 21-i nyilatkozata is. Uo. 58. 131 Hermann—Molnár I. 42—43. 132 Uo. 43—44. 133 A nyilatkozatok és a tanúk kihallgatási jegyzőkönyve: Uo. I. 44—59, 61. 134 Chinorány Boldizsár—Csány László, Nagykanizsa, 1848. jún. 21. Uo. I. 60. 135 Uo. I. 66—69. 136 Erre enged következtetni, hogy egyetlen kivétellel (Nagy Dániel) mindegyikük a megye önkéntes adózói közé tartozott: Molnár A. 1998/b, passim. 137 Chinorány Boldizsár—Csány László, Nagykanizsa, 1848.jún. 21. Hermann—Molnári. 60. 138 Uo. I. 66—67. Unger a választás kezdetén hangoskodva vonta kétségbe a Bója- és Babochaypárti választókat csillapítgató Albanich városbíró intézkedési jogosultságát, Koch pedig egyike volt azoknak, akik a Bója-párti választók közé vitette a hordó bort. Unger jún. 15-i szereplésére l. Albanich jún. 21-i nyilatkozatát: uo. I. 58. Kochéra lásd Crebencz Bertalan jún. 21-i vallomását: uo. I. 47. 139 A július 3-i határozat: Hermann—Molnár I. 75—76. 140 Uo. I. 45—46. 141 A határozat és a válasz: Uo. I. 74-—75. ,42 Szemere leirata: Uo. I. 93. 143 Uo. I. 111—113. Balogh Elemér a már letartóztatottakon kívül csak 9 fő elleni vizsgálatról tud: (206). 144 Hermann—Molnár I. 127—128. 145 Oszterhueber—Chinorány, Zalaegerszeg, 1848. jún. 25. Chinorány—Csány, h. d. n. MOL Csány-ir. NIBA ,46 Hermann—Molnár I. 69—70. 147 Uo. I. 71. — Inkey a jún. 15-i választás alkalmával a Bója-pártiak által megtámadott Szilajka György és társai védelmében vitézkedett. Szilajka jún. 21-i vallomása. Uo. I. 46. 148 Chinorány—Zala megye, Nagykanizsa, 1848. jún. 27. Uo. I. 70—71. 149 Közlöny, 1848. júl. 8. No. 29. 117. Balogh szerint mindössze két jelölt volt, mások szerint ez a kettő Bója és Babochay lett volna (Vajda—Vajdáné, 14.). Ennek ellentmond, hogy a választási bizottság mellett összesen hét szavazatszedő működött, akik közül — ha a törvény betűjét követték — két-két főt a képviselőjelölteknek kellett adniuk. Tudjuk, hogy jún. 15-én a három jelölt összesen hat szavazatszedőt delegált, ugyanakkor a választási bizottsági elnök és a jegyző mellett további két főt delegált a megye, tehát a szavazatszedők összesen nyolcan voltak. Hermann—Molnár I. 35, 38. Ugyanakkor Vajda Lászlóné szerint három jelölt volt. In: Szab.harc emlékei, 19—20. 150 Hermann—Molnár I. 76. ,5'' Közlöny, 1848. júl. 8. No. 29. 117, Balogh E. 206, Beér—Csizmadia, 143, Pap I. 30. 152 Felszólalásai a Közlönyben, közülük az elsőt és az utolsót ismerteti Pap I. 272, 353. 153 1848—1849. almanach, 144—145, 1256. 154 Hermann—Molnár II. 240. 155 A Dráva-vonalra lásd: Aradi P. passim; Urbán, 1973, 159—168, Urbán, 1984, 64—72, 82—95, Szőcs 1990, 77—118. 156 Jellacic intézkedésére Bogdán György alszolgabíró hívta fel máj. 8-án Csány figyelmét. MOL H 12. Belügyminisztérium. Általános iratok. 1848:1440. ,57 Csány rendelete: Hermann 1998/c I. 38—39. Baternay jelentését lásd MOL Csány-iratok. Magánlevelek. I. sorozat, 20. szám. 158 Csány máj. 13-i utasítása: Hermann 1998/c I. 43, Hermann—Molnár I. 26. 159 Chinorány—Csány, Nagykanizsa, 1848. máj. 10. Hermann—Molnár I. 24—25. Jún. 21-én ugyanerre hívta fel Csány figyelmét. Uo. I. 61. 160 Hermann—Molnár I. 23—24. 161 Csány máj 10-i jelentései: Hermann 1998/c I. 39—42. 162 Urbán 1999, I. 300. 163 Hermann 1998/c I. 37—55. 164 Hermann 1998/c I. 55—57, Urbán 1999, I. 641-643, Vajdáné, 235—236. 165 KLÖM XII. 219—221. Vö. Pap, I. 171. 166 Hermann 1998/c I. passim. 167 Ezek közül többet is közöl Hermann—Molnár I. passim. 168 Ottinger 1848. augusztus 5-i jelentése a budai főhadparancsnoksághoz: Hermann—Molnár I. 97. A találkozóról elterjedt szóbeszédekre: PH 1848. aug. 25. No. 143. 797. „Sümeg, aug. 11." (A Pressburger Zeitung alapján.) 169 A parancsot közli 60. IR 261—262. Csány lemondására: Csány 1848. aug. 10-i jelentése a kormányhoz: Hermann 1998/c I. 164—166 és aznap Ottingerhez írott levele: uo. 168—169. Ottinger válaszának ismertetése: uo. Ottinger aznap a budai főhadparancsnoksághoz intézett jelentése: Hermann— Molnár I. 99—100. A minisztertanács augusztus 12-i határozata: Kiss, F. 63. A Csánynak szóló, Szemere által írott válasz: Urbán 1999, II. 1050—1051. L. még: Aradi P. 50—52, Urbán 1984, 70—72, Szőcs, 104, Neustaedter II. 47—50. 170 Hermann 1998/c I. 198—199, 201, 216, 225. 171 A fejezet egészére: Szőcs, 87—88. 172 Urbán 1999, I. 517. 511 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben 173 Csány máj. 17-i utasítása Séllyey Lászlóhoz, illetve május 19-i jelentése Szemere Bertalanhoz: Hermann 1998/c I. 47, 51. 174 Csány máj. 27-i, 30-i és jún. 7. körüli jelentései: Hermann 1998/c I. 53, 55, 65. 175 Május 27-i és júniusi jelentése Batthyányhoz: Hermann 1998/c I. 53, 61. A létszámra: Csány dátum nélküli, jún. 7. körüli fogalmazványa uo. 65, Hold, 220—221, Vidos, V. 176 Hermann—Molnár I. 77. 177 60. IR 256—259. A második zászlóaljat Mészáros 27-én szándékozott útnak indítani. MOL Csány-ir. Min. lev. HM No. 17, 22, 23. 178 60. IR 274—275, 280—281, Hermann—Molnár I. 96. 179 MOL Csány-ir. Min. lev. HM No. 15. 180 Hermann 1998/c I. 87. 181 Július 5-i é 6-i levele Zárkához: Hermann 1998/c I. 95—96. Ezeket július 9-ére várták Nagykanizsára. PH 1848. júl. 16. No. 96. 109. „Nagykanizsa, július 8-án". 182 Ottinger Ferenc—Csány László, Nagykanizsa, 1848. jún. 29. Hermann—Molnár I. 71—72, Hermann 1992/c201. 183 Csány—Batthyány, Nagykanizsa, 1848. aug. 14. Hermann 1998/c I. 181. 184 ZML, Állandó Bizottmány iratai 1848:1657. 185 Teleki Ádám szept. 7-i jelentése Csányhoz: Hermann—Molnár I. 113. Vö. Aradi P. 66, 77. 186 MOL Csány-ir. Min. lev. HM 8. 14. KA AFA Karton 3289. Aktén der Feldartillerie-Brigade Kommandos in Ungarn. Melléklet Cortesi v. Arual ezredes, a pesti tüzérdandár helyettes parancsnoka aug. 10-én a budai Generalkommandohoz intézett jelentéhez. No. 239. (1848—P 46/8. No. 4293.) 187 MOL Csány-ir. Magánlevelek. I. sorozat. No. 28. 188 L. a 186. sz. jegyzetet. HM 44. 189 Teleki Ádám szept. 7-i jelentése Csányhoz: Hermann—Molnár I. 113, PH 1848. szept. 16. No. 162. 873. N. J.: „Nagykanizsa, szept. 8-án." 190 Urbán 1973, 319, 346, Urbán 1963, 424— 426, Urbán 1999, I. 756, Hermann 1998/c I. 98, Cser—Könczöl, 30. 191 Szeth János—Csány László, Budapest, 1848. júl. 14. Hermann—Molnár I. 89. 192 Ottinger 1849. aug. l-jén kelt jelentése a budai főhadparancsnokághoz: Hermann—Molnár I. 95—96. Vö. Mészáros 1848. aug. 2-án Csányhoz intézett átirataival: Urbán 1999, II. 988—990. 193 Hermann 1998/c 1.235. 194 PH 1848. szept. 16. No. 162. 873. N. J.: „Nagykanizsa, szept. 8-án." A letenyei állomásozásra l. MOL H 92. Országos Nemzetőrségi Haditanács. Általános iratok. 3631. 195 Nagykanizsa és vidéke összesen 41 önkéntest állított ki, de tudjuk, hogy az 1. és 2. honvédzászlóaljban is szolgáltak nagykanizsai önkéntesek. Közülük hárman, Beck Albert, Szukits Károly és Utasy Frigyes a beálláskor lemondtak a haza javára a 15 forintnyi foglalóról: Közlöny, 1848. júl. 9. No. 30. 119. „A pesti fő hadfogadó kormányjelentése. Jegyzéke azon egyéneknek, kik a honvédzászló alá léptökkor a honnak pénzbeli áldozatot hoztak." 196 Urbán 1973, 324, PH 1848. szept. 16. No. 162. 873. N. J.: „Nagykanizsa, szept. 8-án."; Molnár A. 1987/b 753—760.MolnárA. 1992/b 69—71, Hermann 1998/c I. 244—245, 247, 250—251, 254, 259, 265. 197 Nagy I. 69—70. 198 Aug. 24-i kérvénye: Hermann—Molnár I. 106—107. 199 PH 184. szept. 16. No. 162. 873. N. J.: „Nagykanizsa, szept. 8-án."; Vidos 1943, IV. k. 168—169, Waldapfel, V. 1. k. 403—406, Urbán 1973, 191, 219, Erdős 1978, 63, 93, Erdős 1991, 11—28, Magony, 25—34, Források, Székesfehérvár, passim, Vízi, 76—77, Csány-ir. Magánlevelek. 1/156. 170, KLI 263, 367. 200 MOL Csány-ir. 4. doboz. Megyék levelei. Zala m. No. 39. 201 Csillagh Lajos—Csány László, Zalaegerszeg, 1848. júl. 10. Hermann—Molnár I. 85. 202 A bizottmány augusztus 7-i határozata: Hermann—Molnár I. 98. 203 Chinorány Boldizsár—Csány László, Nagykanizsa, 1848. jún. 21. Hermann—Molnár I. 60. 204 Albanich Flórián—Csány, Nagykanizsa, 1848. jún. 23. Hermann—Molnár I. 63. 205 Inkey Gáspár és János—Csány, Nagykanizsa, 1848. jún. 30. Hermann—Molnár I. 73. 206 Hermann 1998/c I. 116. 207 MOL Csány-ir. Min. lev. HM 27. 30. vö. Hermann 1998/c I. 117, 172. jegyzet 208 Csány aznapi utasításai: Hermann 1998/c I. 131—132. 209 Uo. 128. 2.0 Urbán 1999, II. 1092—1093, 1116. 2.1 Uo. 1135, Hermann 1998/c I. 241. 212 A fejezet egészére: Szőcs, 80—81. 213 A MOIB ápr. 17-i utasítása Csányhoz és Széli Józsefhez. Urbán 1999, I. 342—343. A pénzügyminisztérium ápr. 20-án küldte el a pénzt. KLOM XII. 51. 2.4 Hermann 1998/c I. 52. 2.5 Uo. 55. Június 15-én még mindig nem volt elég pénz a kanizsai sópénztárban; l. aznapi jelentését Mészáros Lázár hadügyminiszterhez, uo. I. 70. Július 22-én a sóhivatalban 180 mázsa só volt, l. Csány júl. 24-e körül írott jelentése Kossuthhoz: uo. I. 129. 2.6 Csány aznapi jelentése Szemere Bertalanhoz: Hermann 1998/c I. 72. 512 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben 2.7 Kossuth 1848. máj. 24-i rendelete. Közli: KLÖMXII. 182. Vö. Közlöny, 1848. jún.14. No. 6. 22. „Zalából. Zalaegerszeg, jún. 8." 2.8 Kossuth 1848. jún. 30-i levele. Közli: KLÖM XII. 327—329. Csány levelei nem ismertek. A korábbi utalványozásra: Szemere Bertalan 1848. jún. 22-i utasítása Csányhoz. MOL Csány-ir. Min. lev. BM No. 16. Hermann 1998/c I. 74. 219 KLÖM XII. 407—408, Hermann 1998/c I. 94— 95. 220 KLÖM XII. 328. 408—409, 584, Hermann 1998/c I. 89—90, 94. 221 Csány júl. 20-i jelentése Kossuthhoz, illetve aug. 12-i jelentése a kormányhoz: Hermann 1998/c I. 117, 177. 222 Csány jelentése: Hermann 1998/c I. 111. és Duschek Ferenc államtitkár júl. 19-i átirata Csányhoz: KLÖM XII. 583—584. Vö. Schmidegg Kálmán júl. 23-i levelével: uo. 618—619. 223 KLÖM XII. 654. 225 Uo. Valószínűleg ez az öszeg érkezett meg szept. 6-án Nagykanizsára. Csány aznapi jelentése Kossuthhoz: Hermann 1998/c I. 257. Csány ugyanakkor panaszkodott, hogy ebből 30 000 forinttal a vállalkozóknak tartoznak, 10 000 forintot pedig Pécsre kell küldenie. L. másnapi jelentése Kossuthhoz, uo. I. 259—260. 226 KLÖM XII. 900. 227 Hermann 1998/c I. 133—134. Vö. KLÖM XII. 653, Aradi P. 25. 228 Baternay aznapi jelentése Csányhoz: Hermann— Molnár I. 114. Az összeg 31 970 forint volt. 229 MOL Csány-ir. 4. doboz. Megyék levelei. Zala m. No. 39. 230 Hermann—Molnár I. 90—92. Horváth másnap kérte Batthyány Fülöp hercegtől az említett, birtokában lévő épületek ideiglenes átengedését. Uo. I. 92—93, Szőcs, 93—94, 231 ML H 9. Belügyminisztérium. Elnöki iratok. 1848:634. Hermann 1998/c I. 124. 232 Csány—Szemere, Mészáros, ill. Kossuth 1848. júl. 20. és 21. Hermann 1998/c I. 112, 114, 117, 124, 125. Mészáros Lázár—Csány László, Budapest, 1848. júl. 30. MOL Csány-ir. Min. lev. HM No. 45. Pontatlan jegyzettel és félreolvasásokkal ismerteti Bacsa, 56. 233 Hermann 1998/c I. 176. 234 Kálazdy 1848. aug. 28-i jelentése Csányhoz: Hermann—Molnár I. 109—110. 235 Csány aug. 10-i és 14-i levelei Vidos Józsefhez: Hermann 1998/c I. 170, 188. 236 Hermann Dahlen és Wilhelm Hompesch naplói; In: Hauptmann II. 11, 203. Magyarul: Bősze Sándor, 140, 147, Bujanovics Titusz szept. 23-i jelentése szerint a betegek száma szept. 11-én 279 fő volt: Hermann—Molnár I. 145. 237 A fejezet egészére: Varga 1953, 88—118. 238 Chinorány Boldizsár szept. 10-i jelentése Csányhoz: Hermann—Molnári. 115—116. 239 PH 1848. szept. 16. No. 162. 873. N. J.: „Nagykanizsa, szept. 8-án." 240 Hermann 1998/c 1.267. 241 Nagy I. 70, Jellacicnak a magyar lakossághoz, ill. a magyar oldalon szolgáló cs. kir. katonasághoz intézett nyomtatott kiáltványait legutóbb Spira György közölte [Spira, 3—4, melléklet). 242 1848. szept. 10-i jelentése a kormányhoz: Hermann 1998/c I. 268—271. 243 Teleki és Csány jelentése: Urbán 1999, II. 1270—1271, Csányét: Hermann 1998/c I. 272— 273. 244 Csány szept. 11-i rendelete: Hermann 1998/c I. 274—275. A Zala Megyei Állandó Bizottmány még szep. 11-én kérte Csányt, hogy a mozgósítandó nemzetőrök élelmezéséről és díjazásáról gondoskodjon. MOL Csány-ir. KLI No. 270. 245 Nagy 1. 70. 246 Hermann 1998/c I. 272—273. 247 Szept. 12-i átirata Vidos Józsefnek: Hermann 1998/c I. 277—279. A tapolcai járási zászlóalj egyik tagja még szept. 15-én is arról tudósította a Kossuth Hirlapját, hogy „Keszthely és Kanizsa közt leend jó formán a vértor, e napokban, — azaz, ha Isten is úgy akarja mint magunk, — az illír temető." KH 1848. szept. 22. No. 72. „Zalából, a Dráva-melléki táborból. Kustyán, szept. 15." 248 Komárváros, Kiskomárom. 249 Urbán 1999, II. 1285—1286, Hermann— Molnár I. 116—117. 250 Csány szept. 12-i átirata Vidos Józsefnek: Hermann 1998/c I. 277—279. 251 Andics, II. 146, Hermann 1998/c I. 281, Urbán 1999, II. 1329. 252 Csány szept. 14-én Kossuthhoz és Szemeréhez, ill. Batthyányhoz írott jelentései: Hermann 1998/c I. 280—284, Urbán 1999, II. 1325—1329. 253 Hermann—Molnár 1.117. 254 Csány szept. 14-én reggel 5 órakor Kossuthhoz és Szemeréhez intézett jelentése: Hermann 1998/c I. 281, Urbán 1999, II. 1326. 255 Nagyi 71, Darnay 1, 2. k. 5. Szept. 13-ára teszi a horvát betörést és a visszavonulást. Molnár A. (1989, 99) néhány hetes nagykanizsai tartózkodásról ír. Meglehetősen zavaros egy másik emlékirat is: Molnár A. 1991/a 153, vö. Tüske, 66—76. 256 A dátum nélküli, de valószínűleg szept. 13-án kelt levelet az egykorú hiányos másolat alapján közli Hermann—Molnár I. 118. 257 A horvát—szlavón hadsereg szept. 14-i második hadijelentése, Jellacic szept. 15-i utasítása Hartliebhez, szept. 15-i hadseregparancsa: Hermann— Molnár I. 119, 121, 125 és Hermann Dahlen von Orlaburg és Wilhelm Hompesch naplói. Közli: 513 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben Hauptmann II. Magyar fordításban Bősze Sándor, 137—138, 145—147. A horvát—szlavón hadsereg utólagos hadműveleti naplóját (Darstellung des Zuges der k. k kroatisch—slavonischen Armee im Herbste des Jahres 1848, von Warasdin und Veröcze nach Ungarn) közli Hauptmann II. 316—318. 258 Az utasítás kivonatosan: Hermann—Molnár I. 120. 2S'' Kempenhez és Hartliebhez intézett szept. 15-i utasítások: Hermann—Molnár I. 121—122. 260 Szép Károly és Chinorány Boldizsár szept. 15- én Csillagh Lajoshoz, illetve Csányhoz, az utóbbi 18-án szintén Csányhoz írott jelentései, s egy szept. végén keletkezett hírszerzői jelentés: Hermann— Molnár I. 126—127, 131—132, Hermann 1998/c I. 331. A horvátok nagy- és kiskanizsai tartózkodására még Neustaedter II. 88—89 (sok pontatlan adattal), Barbarits, 52—53. 261 Hermann Dahlen naplója; Hauptmann II. 11. Magyarul Bősze Sándor, 140. 262 L. az előző jegyzetet. 263 Dahlen és Hompesch naplói, Hauptmann II. 11, 118, 203. Magyarul Bősze Sándor, 140, 147. A könnyűlovasok 16-án Kotornál, a vértesek 20-án Lengyeltótinál csatlakoztak a bán seregéhez. 264 Barbarits, 52—53. 265 Hermann—Molnár I. 123—124. A Schmidl-hadosztály létszáma a Dráva átlépése előtt kb. 11 000 fő volt. L. A horvát—szlavón hadsereg harcrendje: Hermann 1998/a 363—364. 266 Szép Károly és Chinorány Boldizsár aznap Csillagh Lajoshoz, ill. Csányhoz írott jelentése: Hermann—Molnár I. 126—127. A 18 000 fő a Kempen, a 12 000 fő a Hartlieb-hadosztály eredeti létszáma volt. L. a már hivatkozott harcrendet: Hermann 1998/a 362, 363. Ugyanakkor Kempen szept. 17-én a saját hadosztálya létszámát tette 18 000 főre, de elképzelhető, hogy ezzel csupán dezinformációs célja volt. L. az Iharosberény község elöljáróihoz intézett utasítása: Hermann—Molnár I. 130. 267 Hermann—Molnár I. 131—132. 268 Hompesch naplója; Hauptmann II. 203. Magyarul Bősze Sándor, 147. 269 Dahlen naplója, ill. az utólagos hadműveleti napló. Közli Hauptmann II. 13, 318—319. Az előbbi magyarul: Bősze Sándor, 141. 270 Cser—Könczöl, 30. 271 Hermann—Molnári. 131—132. 272 KH, okt. 4. No. 82. Somogyból. L. még Közlöny, 1848. okt. 18. No. 130, 645—646. Kanizsa, okt. 6. 273 Cser—Könczöl, 30. 274 Chinorány Boldizsár szept. 18-án Csányhoz intézett jelentése: Hermann—Molnár I. 132. 275 Közlöny, szept. 27. No. 109, 561. Muraköz, Domború, szept. 19. Lapossy (!) M. lelkész tudósítása. Zakar 1999, 140. 276 Közlöny, okt. 3. No. 115. 585. Muraköz, szept. 22. A cikk aláírás nélküli, de a 19-i tudósításra való visszautalásból egyértelmű, hogy Lápossy a szerző: Molnár A. 1998/a 318. 277 Vö. Varga 1953, 100—101. A szerző Nagykanizsa első felkelésének nevezi a történteket. 278 Cser—Könczöl, 30. A városi hatóság helyzetét érzékelteti a Közlöny okt. 18-i tudósítása is. No. 130, 646. Kanizsa, ok. 6. 279 Jellasics szept. 18-i utasítása, Johann Kriegern vezérőrnagy szept. 19-i jelentése Hartlieb altábornagyhoz, s Hartlieb szept. 20-i jelentése Jellasicshoz: Hermann—Molnári. 131. 133—134. 280 Cser—Könczöl, 30, Nóvák, 105. Közülük a következők nevét jegyezte fel: Buvári Ferenc, Blau Ignác, Cser Ferenc, Jákopovics N, Pánkovics József, Radics József, Redl Ferenc, Taródy. Vidékiek: Csoknyai János és Vald-Erdősi József. 281 Hermann—Molnár I. 146, 150,167, 176, Nóvák, 104—105, Barbarits, 53. 282 Dahlen—Nugent, 1848. szept. 25. Hermann— Molnár I. 159—161 (kivonatos közlés). 283 Uo. 134—135. 284 Uo. 136—137. 285 Uo. 142—143. 286 Közlöny, okt. 7. No. 119. Melléklap, és ennek nyomán: Pap II. 61—62, 72, Hermann—Molnár I. 153. 287 Hermann—Molnár I. 155. 288 Közlöny, okt. 3. No. 115, 585. Muraköz, szept. 22. 289 Hermann—Molnár I. 137—138, 152. 290 A szept. 23-án kelt irat: Hermann 1998/c I. 326. 291 Hermann—Molnár 1.149—151. 292 Urbán 1999, 11.1585. 293 Csány utasítása csak hiányos másolatban ismert; s talán nem véletlenül, éppen a város jövőbeni magatartására vonatkozó pont maradt ki a nagykanizsai hatóság által készített másolatból: Hermann—Molnári. 118. 294 Hermann—Molnár I. 187—188. 295 Farkas és Mantuano szept. 27-i nyilatkozata: Hermann—Molnár I. 188—189. Horváth a vizsgálat eredményéről még aznap értesítette Batthyányi; uo. I. 186—187. Az üteg elfogását a keszthelyiek is megpróbálták, de mire elegendő embert sikerült összeszedniük, az már továbbhaladt. Gőzsy Kálmán szept. 24-i tudósítása. KH 1848. okt. 24. No. 82. 372—373. 296 Benko jelentése Dahlen altábornagynak, Várasd, 1848. szept. 24. Hermann—Molnár I. 156. 297 Glavasch százados a varasdi katonai városparancsnokságnak, Nagykanizsa, szeptember 26. Hermann— Molnár I. 174—176. 298 Benko jelentése Dahlennek, ill. Jellacicnak, Varasd 1848. szept. 25. Hermann—Molnár I. 158— 159; a szállítmány 103 szekérrel, 15—16 főnyi kí514 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben sérettel indult el. Az egyik jegyzőkönyvben 54, a másikban 102 szekér szerepel. Uo. I. 162—165. L. még Benko szept. 26-i jelentését Dahlenhez: uo. I. 180. 299 Benko—Dahlen, 1848. szept. 26. Hermann— Molnár I. 180. 300 Közlöny, okt. 3. No. 115, 585. Muraköz, szept. 22. 301 Glavaseh szept. 26-i jelentése és Nagykanizsa város szept. 27-i nyilatkozata: Hermann—Molnár I. 174—176. 302 Hermann—Molnár l. 174—Í76. 303 Benko szept. 26-i jelentése a zágrábi főhadparancsnoksághoz: Hermann—Molnár I. 179—180. 304 Uo. és Dahlen—Nugent, Zágráb, 1848. szept. 28. Uo. I. 194. Albert Nugent— Jellasics, Radkersburg, 1848. október 9. Uo. I. 256—257. 305 Chinorány—Csány, Nagykanizsa, 1848. máj. 10. Hermann—Molnár I. 24—25. Jún. 21-én ugyanerre hívta fel Csány figyelmét: uo. I. 61. Benko— Burits, Várasd, 1848. szept. 29. Hermann—Molnár I. 197—198. 306 Horváth Vilmos—Batthyány Lajos, Zalaegerszeg, okt. 1. és Nugent—Benko, Nagykanizsa, 1848. okt. 1. Hermann—Molnár I. 209—211, 213—214. Az esetről megemlékezik Cser—Könczöl, 30. 307 Nugent tehát nem Vidos közeledésének hírére foglalta el ezt az állást, mint azt Nóvák állítja (109). Megjegyzendő, hogy Nóvák Mihály „megkettőzi" Nugent alezredest (104), ti. azt állítja, hogy előbb az „ öreg", majd a „ fiatal" Nugent vonult be Kanizsára. Ezt a téves adatot aztán átvette Barbarits Lajos (53) és Varga János 1953 (109—112). 308 Nugent—Benko, Nagykanizsa, 1848. okt. 1. Hermann—Molnár I. 213—214. Nugent azonban csak fenyegetőzött a város lövetésével, de nem tette meg, ellentétben Barbarits (54) és ennek nyomán Varga állításával (206). 309 Nugent—Dahlen, Radkersburg, 1848. szeptember 29. Hermán—Molnár I. 199. Nugent—Spannocchi, 1848. okt. 2. KA AFA Karton 1885. 2. Rk. u. N. 1848—10—7. 310 Leiser százados, a 27. (Piret) gyalogezred 9. osztály parancsnoka jelentése Benko vezérőrnagynak, Csáktornya, 1848. okt. 1. Hermann—Molnár I. 211. Nugent—Spannocchi, Radkersburg, 1848. okt. 2. Uo. I. 217—218, Benko — Burits, Varasd, október 2. Uo. I. 219. 3,1 Nugent—Dahlen, 1848. október 2. este % 10- kor: Hermann—Molnár I. 217. Burits— Benko, Radkersburg, okt. 2. Uo. I. 219—221. 3''2 Burits—Nugent, Luttenberg, október 3. déli 1 óra: Hermann—Molnár I. 228—229, Nugent—Burits, Radkersburg, okt. 3. Uo. I. 230. 3,3 A fejezet egészére: Hermann 1997, 129—140, Varga 1953, 205—213. 3.4 A szept. 19-i rendelet: Urbán 1999, II. 1459— 1460, Hermann—Molnár I. 133. A szept. 20-i rendeletről csak Vidos szept. 23-i válaszából tudunk: uo. I. 145. A Vidossal kapcsolatos tervekre: Urbán 1985, 786—791. 3.5 Vidos szept. 23-i, 25-i, 26-i jelentése: Hermann— Molnár I. 145, 156—157, 168—169. 3.6 Szept. 28-i jelentése Batthyányhoz: Uo. I. 192—193. 317 Gyika Jenő szept. 29-i levele Vidoshoz: Uo. I. 199—200. 3,8 Pusztelnik szept. 30-i jelentése Batthyányhoz: Uo. I. 202—203. 319 Zichy Hermann őrnagy szept. 30-i parancsa, valamint Vidos okt. 3-i diszpozíciója és Vidos okt. 4-i jelentése Pázmándy Déneshez: Uo. I. 206—207, 224, 233—235. 320 Közlöny, okt. 18. No. 130. (Kanizsa, okt. 6.). 32'' Nemzeti, okt. 13. (Nagykanizsa, okt. 6.). 322 Cser—Könczöl, 30. (Cser tévesen okt. 4-re datálja a történteket. Szerinte Vidos és a vasiak csak „estefelé" érkeztek meg.) Ugyanígy tévesen datálja az eseményeket Cser Józsefnek Nóvák Mihály által közölt visszaemlékezése is (11—118). Egy tudósítás szerint a várost a felkelők az akkor már a városba benyomult vasiak segítségével tisztították meg. Közlöny, okt. 18. No. 130. (Kanizsa, okt. 6.). Más forrás szerint a zalai önkéntesek voltak segítségükre; Nóvák, 113. 323 Saffarich Miklós kanizsai polgár beszámolója. Győr, okt. 7. Hermann—Molnár I. 252—253. 324 Albert Nugent—Benko, Légrád, 1848. okt. 4. Hermann—Molnár I. 242. Nugent—Jellasics, Radkersburg, 1848. oktber 9. Uo. 256—257. 325 Glavaseh százados térparancsnok jelentése a pozsonyi katonai kerület parancsnokságának, Nagykanizsa, 1849. december 27. Hermann—Molnár I. 273. 326 Benko—Jellasics, Károlyváros, 1850. febr. 19. Hermann—Molnár I. 273—274. 327 Közlöny, okt. 18. No. 130. (Kanizsa, okt. 6.) 328 Molnár 1991/b 229. 329 Cser József beszámolója alapján Nóvák, 111, 113. Gyika nov. 22-én az Állandó Bizottmányhoz írott jelentése szerint az alakulat „rögtön összeszedett", „félig-meddig felszerelve" lévő, az ütközetben résztvevő két százada „az ellenség golyóinak csak dárdát mutathatott". ZMLÁB ir. 1848:2452. 330 PH, 1848. okt. 10. No. 183. (Cseh Sándor hadnagy, Kanizsa, okt. 4. du. fél 4.): Molnár A. 1991/b 228—230. Chernel Kálmán szerint Szentmiklósnál a Palocsay Jakab őrnagy vezette somogyi és zalai nemzetőrök nem tudták megakadályozni a horvátok előnyomulását. A somogyiak szerepéről más forrás nem szól. Vidos okt. 4-én a Vas megyei bizottmányhoz írott jelentésében egyértelműen azt írja, hogy a somogyiak a tartaléknál voltak; Hermann— Molnár I. 235. Az indulás időpontjára: Vi515 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben dos—Batthyány, Kanizsa, okt. 4. du. 5. Hermann— Molnár I. 233. 331 Batthyány már szeptember végén tervezte a város visszafoglalását a Zala és Somogy megyei nemzetőrökkel, de miután nem sikerült a kívánt létszámot mozgósítani, lemondott a tervről. L. a szept. 29-én Récsén kelt jelentését Csányhoz; MOL Csány-ir. IBA szám nélkül, dátum szerint. 332 Vidos—Batthyány, Kanizsa, okt. 4. du. 5. Hermann—Molnár I. 233—235. Saffarich Miklós kanizsai polgár beszámolója, Győr, okt. 7. Uo. I. 252—253, Közlöny, okt. 18. No. 130. (Kanizsa, okt. 6.). 333 Saffarich Miklós kanizsai polgár beszámolója, Győr, okt. 7. Hermann—Molnár 1. 252—253. 334 Albert Nugent—Benko, Légrád, 1848. okt. 4. Hermann—Molnár 1. 242, Nugent—Jellacic, Radkersburg, 1848. október 9. Uo. I. 256—257. Kivonat Stuklik csajkás zászlóalji százados, egy tüzéregység parancsnoka jelentéséből: uo. 241—242, Közlöny, okt. 18. No. 130. (Kanizsa, okt. 6.). 335 Albert Nugent—Jellacic, Radkersburg, 1848. október 9. Hermann—Molnár I. 256—257. A betegek meggyilkolásának hírét a magyar források nem erősítik meg, Cser József egyenesen tagadja (Nóvák, 114). 336 Nóvák, 110—111. 337 Vidos—Pázmándy, Kanizsa, okt. 4. du. 5. Hermann—Molnár I. 233—235. Nevet nem ír, de a szövegből egyértelmű, hogy csak Narancicról lehet szó; Újváry István Hadseregfőparancsnokság, (Vác, 1849. ápr. 14. után): uo. 270—272. 338 Vidos—Pázmándy, Kanizsa, okt. 4. du. 5. Hermann— Molnár I. 233—235, Újváry István — Hadseregfőparancsnokság (Vác, 1849. ápr. 14. után). Uo. I. 270—272, PH, 1848. okt. 10. No. 183. (Cseh Sándor hadnagy, Kanizsa, okt. 4. du. fél 4. Szerinte a kiskanizsai ütközetben a somogyi nemzetőrök is ott voltak. Vidos fél zászlóaljnyi soproni nemzetőrt említ jelentésében). Molnár A. 1991/b 229—230. 339 Czwetincsanin hadnagy — varasdi városparancsnokság, Mura-híd, 1848. okt. 4. Hermann— Molnár I. 242—243. Ezt a beszámolót küldte meg Benko Dahlennek okt. 4-én du. fél 4-kor: uo. I. 240—241. 340 Albert Nugent—Benko, Légrád, 1848. okt. 4. Hermann—Molnár I. 242. Nugent—Jellasics, Radkersburg, 1848. október 9. Uo. I. 256—257. 341 Vidos—Pázmándy, Kanizsa, okt. 4. du. 5. Hermann— Molnár I. 233—235. PH, 1848. okt. 10. No. 183. (Cseh Sándor hadnagy, Kanizsa, okt. 4. du. fél 4.). Egy tudósítás szerint a mészárlásban a zalai önkéntesek is részt vettek. Közlöny, okt. 18. No. 130. (Kanizsa, okt. 6.) Cser József visszaemlékezése szerint a zalai önkéntesek csak a mészárlás után értek a helyszínre: Nóvák, 115—116, Molnár A. 1991/b 230. Szerinte a mészárlást a kiskanizsaiak követték el. Az ogulini határőr ezred története szerint Narancic százados és az általa vezetett két század (200 fő) fogságba esett; Kussan, 69—70. 342 Hertelendy nyugalmazott százados okt. 10-i jelentése a soproni kerületi főhadbiztossághoz: Hermann— Molnár I. 259—260. 343 Vidos—Pázmándy, Kanizsa, okt. 4. du. 5. Hermann—Molnár I. 233—235. 344 Cseh Sándor hadnagy okt. 4-i tudósítása. PH 1848. okt. 10. No. 183, 948—949. 345 Hermann—Molnár I. 243—244. 346 Vidos további ténykedésére: Urbán 1985, 791—800, Hermann 2000, 193—236. 347 A Sándor-huszárok. MOL OHB 1848:918. 2120. A Zala megyei Állandó Bizottmány okt. 7-i határozata, Saffarich Miklós okt. 7-i jelentése Csányhoz: Hermann—Molnár I. 251—253. HM Ált. 1848:7785, Nemzeti, 1848. okt. 13. Barbarits, 55, Cser József naplója; Rédvay, 107—108, Molnár A. 1991/b 230—231. 348 Merk—Rapcsányi, 37—40. 349 A Zala Megyei Állandó Bizottmány okt. 7-i jelentését az OHB-hoz. MOL KPA 210; a Zala Megyei Állandó Bizottmány aznapi határozata: Hermann— Molnár I. 251. A Kossuth Hírlapja zalai tudósítójának okt. 15-i tudósítása. MOL R 110. A Kossuth Hírlapja iratai. 2. tétel, d. sz. (kivonata megjelent a KH okt. 20-i, 96. számában). 350 Merk—Rapcsányi, 40, Közlöny, 1848. okt. 18. No. 130. Nagykanizsa, október 6-án; Benko okt. 12-i jelentése Jellacichoz: Hermann—Molnár I. 263. 351 Merk—Rapcsányi, 40. 352 ZML ÁB ir. 1848:2091. 353 Közlöny, 1848. okt. 18. No. 130. Nagykanizsa, október 6-án. 354 Hermann—Molnár 1.256—257. 355 Uo. 253. 356 Uo. 254—256. 357 Hermann 1998/c I. 378. Hermann—Molnár I. 265. 358 Burits okt. 4-i jelentése Nugent táborszernagyhoz és Benko Dahlenhez: Hermann —Molnár I. 239—240. 359 Hermann—Molnár I. 257—258. 360 A magyar veszteségekről Vidos okt. 4-i jelentése Pázmándy Déneshez, ill. a Vas megyei állandó bizottmányhoz; okt. 6-i levele testvéréhez, Évához: Hermann—Molnár I. 233—236, 248, Nemzeti, 1848. okt. 13. 361 Vidos okt. 4-i jelentése Pázmándy Déneshez, ill. a Vas megyei állandó bizottmányhoz: Hermann— Molnár I. 233—236. A Vas megyéhez írott jelentésében 207 fogolyról és 100 halottról ír. 362 Újváry István—Hadsereg-főparancsnokság (Vác, 1849. ápr. 14. után): Hermann—Molnár I. 270—272. 363 Cseh Sándor hadnagy okt. 4-i tudósítása, PH 1848. okt. 10. No. 183, 948—949. 516 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben 364 Cser—Könczöl, 30. 365 Saffarich Miklós okt. 7-i jelentése: Hermann— Molnár I. 252. 366 Dahlen—Latour, Zágráb, 1848. okt. 5. Uo. 247. 367 Benko okt. 12-i jelentése Jellacichoz: uo. 263. 368 Vidos—Pázmándy, Nagykanizsa, 1848. okt. 4. Uo. 236. 369 KLÖMXIII. 132. 370 Görgey 1. 331—332, OHB—Nádosy, okt. 8. 909/E. MOL Görgey-lt. b/10/b. fasc. 371 Görgey—Turcsányi, Adony, 1848. okt. 10, Görgey—Turcsányi, Pest, okt. 11. MOL Görgey-lt. b/8. fasc. 372 Perczel—Csány László, Veszprém, 1848. okt. 11. Hermann 1998/b 45. 373 MOL OHB 1848:1281. 374 MOL OHB 1848:1127. 375 Hermann 1995, 12—16. Perczel okt. 11-én, 13-án és 14-én Csányhoz írott levelei: Hermann 1998/b 45—46. 376 Közlöny, 1848. nov. 5. No. 148. 718. Domború, okt. 19. 377 A Sándor-huszárokról: László K. 11. Az önkéntesekről: a Zala Megyei Állandó Bizottmány okt. 7-i határozata, Hermann—Molnár I. 251—252, ill. a Kossuth Hirlapja zalai tudósítójának okt. 15-i tudósítása. MOL R 110. A Kossuth Hirlapja iratai. 1. tétel, d. sz. Csertán Sándor, a megye kormánybiztosa okt. 14-én szólította fel a Zala Megyei Állandó Bizottmányt, hogy a megyei nemzetőrségnek kiosztott puskákat szedjék be, s azokat 16-ig az önkéntesek felfegyverzésére szállíttassák Nagykanizsára. ZMLÁB ir. 1848:2105. 378 Merk—Rapcsányi, 40—43. 379 Perczel okt. 17-i jelentése Kossuthhoz. KLÖM XIII. 247—248. 380 Dahlen—cs. kir. hadügyminisztérium, Varasd, 1848. okt. 18. HL Abszolutizmuskori iratok. 143. csomó. Aktén des Generalkommando Agram. Drauarmee unter FML Dahlen. No. 1156. 381 KH 1848. okt. 24. No. 99, Der Ungar okt. 24.; Közlöny, 1848. nov. 5. No. 148, 718. Domború, okt. 19. A foglyokról: Perczel okt. 18-án reggel 5 órakor írott jelentése az OHB-hoz: Hermann 1998/b 46. A foglyok számáról Perczel jelentései és a sajtótudósítások erősen eltérnek. A hónap végén a dunántúli hadjárat során elfogott 335 horvát kocsist is Nagykanizsán keresztül küldték haza Horvátországba. KH 1848. nov. 3. No. 108. „N. Kanizsa, okt. 29." 382 N. J. tudósítása. PH 1848. nov. 18. No. 217. „Nagykanizsa, nov. 12." 383 KH 1848. okt. 29. No. 10. „N. Kanizsa, okt. 20." 384 Nov. 16-i és dec. 10-i jelentése az OHB-hoz: Hermann—Molnár I. 281, 287. Működésére: Vajdáné, 224—227. 385 Meszéna Ferenc táborkari alezredesnek adatai. MOL R 31. Naplók, feljegyzések. 1. csomó. No. 1007. 386 Barbarits, 56. 387 KLÖM XIII. 348, MOL OHB 1848: 2305. 388 KLÖM XIII. 360. 389 MOL OHB 1848:2810. 390 MOL OHB 1848:4185. Az OHB válasza: KLÖM XIII. 60. A nagykanizsai gabona- és lisztmennyiséget összesen 26 kereskedőnél írta össze, az összeírás a jelentés mellett. Tallián aznap nyújtotta be a pénzügyminisztériumhoz is elszámolását. MOL H 25. Pénzügyminisztérium. Só- és pénztári osztály. 20. kútfő, 11. tétel. Tallián ténykedésére: Hermann 1995, 91—93. Ténykedésének sajtóvisszhangja sem volt kedvező: Hegedűs József tudósítása, KH 1848. dec. 1. No. 132. „N. Kanizsa, nov. 25." 391 MOL OHB 1848:2875. Mivel a katonák napi húsadagja fél font hús volt, ez a csapatok kétnapi húsadagja volt, mert Perczel serege nagyjából 6300 főnyi lehetett ekkor; Hermann 1995, 20. 392 Chernel Ignác levele Chernel Elekhez, Nagykanizsa, 1848. dec. 6. PFL Chernel-cs. lt. Chernel Elek iratai. 393 Zala Megye Állandó Bizottmányának nov. 26-i határozata: Hermann—Molnár I. 282—284. 394 Barbarits, 56. 395 Smalkovits Mihály megyei főorvos dec. 12-i jelentése: Hermann—Molnár I. 288—289. A megye a kolera- és bujasenyweszély miatt központi intézkedést kért az OHB-tól. A dec. 13-i határozat: uo. I. 190, ZMLÁB ir. 1848:2676. A kórházzal kapcsolatos költségeket Csertán utalványozta. Perczel nov. 7-i utasítása a kórházparancsnoksághoz: MOL OHB 1848:3249. 396 Csertán dec. 10-i jelentése az OHB-hoz: Hermann— Molnár I. 287. Vö. Kremzier másnapi folyamodványa: uo. I. 287—288. 397 pe r c z e [ n o v 25-i jelentése az OHB-nak. MOL OHB 1848:3767, Hegedűs József tudósítása: KH 1848. dec. 1. No. 132. „N. Kanizsa, nov. 25." 398 Hermann—Molnár I. 5. A mellékelt kórházi kimutatást l. HL 1848—49. 8/99. 399 Zala Megye Állandó Bizottmányának nov. 26-i határozata: Hermann—Molnár I. 284. A Kapornaki járás újoncait részint Zalaegerszegre, részint Nagykanizsára szállították. Könczöl Ferenc besorozó választmányi tag dec. 4-i jelentése az Állandó Bizottmányhoz: ZMLÁB ir. 1848:2467/1. 400 Az önkéntesekből alakult 47. honvédzászlóalj történetére: Molnár A. 1987/a; Molnár A. 2002, 902—912. Az 56. zászlóalj történetére: Tóth K. 1893, Balogh G. In: Forrai, 312—329, Hermann 1992/b, In: Molnár A. 1992/a 195—256. 401 KH 1848. dec. 1. No. 132. „N.Kanizsa, nov. 25." 402 Oszterhueber József másodalispán dec. 17-i jelentése: ZMLÁB ir. 1848:2691, és Zala Megye Ál517 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben landó Bizottmányának dec. 17-i határozata: Hermann— Molnár I. 291—292. A megye úgy határozott, hogy a távollévők helyébe vagy szüleik költségén kell újoncot állítani, vagy — ha az illetők „a községnek kebelében sem értékkel nem bírnak, sem visszahozásokrul a község ez időig nem gondoskodott, mint nem létezők tekintendők, és ennek helyébe a község a többi összeírtakból a hiányt kiállítani tartozik." Uo. I. 292. A Kapornaki járás újonchátraléka ekkor összesen 69 fő volt. Könczöl Ferenc besorozó választmányi tag dec. 16-i jelentése az Állandó Bizottmányhoz: ZML ÁB ír. 1848:2692. 403 Az átirat másolata. MOL HM Ált. 1848:11253. 4<m pe r c z e i Kossuthhoz intézett, dec. 19-én és 2-án Lendván írott levelei. MOL R 90. Kossuth Lajos iratainak időrendi sorozata. No. 469, OHB 1848:6464. 403 MOL OHB 1848:6473. 406 Szekulits dec. 21-i jelentése az OHB-hoz. MOL OHB 1848:6429. 407 pe r c z e i <jec. 22-i jelentései Kossuthhoz: Hermann 1992/c 235—236. 408 Szekulits dec. 27-i jelentése. MOL OHB 1848:6874. Visszavonulása: KLÖM XIII. 833, 892, Körmendy Sándor honvéd főhadnagy naplója. In: Szabó, H. 70—71, Halis—Hoffmann, 221, Nóvák, 156—157. 409 Cser—Könczöl, 30. 410 Dahlen nov. 13-i jelentése Jellacichoz, ill. dec. 10-i hadműveleti terve: Hermann—Molnár I. 279, 286. 4" Hermann—Molnár I. 292—293. Windisch- Grátz különösen arra hívta fel figyelmét, hogy ha bebizonyosodna, miszerint a helyi lakosok október 3—4-én meggyilkolták a kórházban hátrahagyott horvát betegeket, jelentős hadisarccal kellene sújtani őket. A helyi zsidóság szerepét az okt. 3-i felkelésben kiemelte Hegedűs József, a Kossuth Hírlapja zalai tudósítója is. KH 1848. okt. 29. No. 104. „N. Kanizsa, okt. 20." A másik oldalon hangsúlyozottan szólt róla Benko vezérőrnagy okt. 12-i jelentése Jellacichoz: Hermann—Molnár I. 262. 412 A hadtest 1848. dec. 31-i harcrendje. KA AFA Karton 1846. HA DA 1848—12-ad 144. 413 Hermann—Molnár I. 294. Másnap Lazarus Mamula ezredes ugyanezt jelentette Zalaegerszegről. Uo. II. 6—7. 4,4 Uo. 6. 415 Uo. 9. 4.6 Uo. 11. Benko ugyanaznap továbbította a híreket Dahlenhez, de kétségeit fejezte ki megbízhatóságukkal kapcsolatban. Uo. 13—14. 4.7 Uo. 7. (Kivonatos közlés). 4.8 Uo. I. 8. Burits a fent hivatkozott harcrend szerint egy lovasdandár parancsnoka volt, de Dahlen altábornagy egy január 2-i utasításából tudjuk, hogy ideiglenesen gyalogságot is csatoltak csapataihoz; Hermann—Molnár II. 9. 419 Dahlen jan. 2-i utasítása Benkohoz; Hermann—Molnár II. 9. 420 Uo. 8. 421 Uo. 11—12. 422 Uo. 10—11. 423 Uo. 18. 424 Dahlen—Benko vezérőrnagy és Reiche ezredes, Körmend, 1849. jan. 5. Uo. 15—16. 425 Burits—Nugent, Zalaegerszeg, 1849. jan. 4. Uo. 11—12. 426 Uo. 17. 427 Dahlen—Jellasics, Körmend, 1849. jan. 6. Uo. 17. 428. KA AFA Karton 1888. 2. Rk. u. N. 1849-1-34— 55. 429 Hermann—Molnár II. 21. 430 pestetich Miklós—Kossuth, Kaposvár, 1848. dec. 31. MOL OHB 1848:39. 431 PH 1849. jún. 23. No. 322, 179. Bátor: Nagykanizsa, jún. 17, Cser—Könczöl, 30. Cser 13-át ír, de ez nyilvánvaló tévedés. Ezt a téves adatot közli Nóvák, 172, Barbarits, 56 is. Nugent későbbi összefoglalójelentésébenjanuár 9-ére teszi a bevonulást, de ez is téves adat. Nugent, Dállya, 1849. ápr. 12. KA AFA HA. U. W—G. 1848—49. 22/255b. 432 A hadtest 1849. jan. 15-i harcrendje. KA NI. N. Karton 12. 1849—13—9a. 433 Hermann—Molnár 11.21—22. 434 PH 1849. jún. 23. No. 322, 179. Bátor: Nagykanizsa, jún. 17. 435 Hermann—Molnár II. 22—23. 436 Züllich ezredes jan. 31-i jelentése Nugent-hoz Hermann—Molnár II. 36. 437 A fogalmazványt „nicht expedirt" megjegyzéssel 1. HL Abszolutizmuskori iratok. 143. csomó. Akten des Generalkommando Agram. Drauarmee FML Dahlen. No. 1662./Dt. 438 Barbarits, 56. 439 Nóvák, 178, Barbarits, 56. 440 Hermann—Molnár II. 26. és Nóvák, 175—177. Nugent jan. 19-én értesítette Buritsot a kinevezésről. KA AFA Karton 1888. 2. Rk. u. N. 1849. l-101a. 441 A vonatkozó rendeletek: Hermann—Molnár II. 24, 26—27. 442 Nugent—Dahlen, Nagykanizsa, 1849. jan. 19. KA Nachlässe. B/165. Nachlass Dahlen, No. 19. 443 Windisch-Grátz utasítása: Hermann—Molnár II. 23. Nugent január 18-i jelentése: KA AFA Karton 1822. Hauptarmee unter Windisch-Grátz 1849-1-151. 444 Hermann—Molnár II. 28—30. 445 KA AFA Karton 1823. Hauptarmee unter Windisch-Grátz. 1849—1—208. 446 Hermann—Molnár II. 30—31. 447 Uo. 32—33. 448 Nugent jan. 25-i átirata Dahlenhez és utasítása Züllichhez: Hermann—Molnár II. 33—34. Züllich személyi adatai. KA Qualifications-Listen. 518 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben 449 Ezek létszámára I. a Rastic-dandár január 21-i létszámkimutatását. KANI. N. Karton 7. 1849—1— 55. Nugent január 29-én kérte Dahlent, hogy küldjön néhány határőr századot Nagykanizsára: Hermann—Molnár II. 36. 450 Züllich 1849. jan. 31. febr. 9. közötti jelentései: Hermann—Molnár II. 36—41. Az előfogatokról a febr 3-i jelentés. Uo. 37—38. 451 Hermann—Molnár II. 39. 452 Érdekes módon a február 15-i harcrendben nem szerepel. KA NI. N. Karton 12. 1849—13—9f. 453 Hermann—Molnár II. 42—43. 454 Züllich—Nugent, 1849. febr. 7. Hermann— Molnár II. 38—39, Fiáth II. k. 158—159. 455 PH 1849. jún. 23. No. 322, 179, Bátor: Nagykanizsa, jón. 17. 456 Jan. 21-én Jellasicshoz intézett jelentése: Hermann— Molnár II. 30. 457 KA AFA Karton 1917. Kr.-sl. AK. U. D. 1849— 1—71. 458 Stillfried—Nugent, Nagykanizsa, 1849. márc. 9. Hermann—Molnár II. 43—44. 459 Fiáth Ferenc—Csillagh Lajos, Veszprém, 1849. febr. 26. ZML Horváth Vilmos alispán hivatali iratai. 460 Hermann—Molnár II. 43—44. 46'' Uo. 45—46. 462 Uo. 47—50 és Burits—Windisch-Grátz, Sopron, 149. ápr. 6. KA AFA Karton 1870. Hauptarmee. Detailakten. 1 8 4 9 ^ 1 ad 47. 463 Züllich—Nugent, 1849. febr. 7. Hermann— Molnár II. 38—39. 464 Uo. 49, 51—52, 141—142. 465 Burits—Windisch-Grátz, Sopron, 1849. ápr. 6. KA AFA Karton 1870 Hauptarmee. Detailakten. 1849—4 d 47. 466 Brustmann alszázados, zalaegerszegi állomásparancsnok ápr. 12-én Burits vezérőrnagyhoz intézett jelentésében idézte Gottlieb Mayer kanizsai zsidó kereskedő állítólagos kijelentését: „...ha itt, Kanizsán legalább félig-meddig bizonyosan tudhatnánk, hogy Egerszegen a nemzeti ügy érdekében olyan elszánt jó szellem uralkodik, mint azt ma megtudtam, valamennyi Kanizsán elhelyezett határőrt levághatnánk." Hermann—Molnár II. 58—59. 467 Simich ápr. 10-i és 11-¡jelentései: Hermann— Molnár II. 52—54, Cser—Könczöl, 31, Nóvák, 18— 179, Barbarits, 57. Az esetet Burits vezérőrnagy jelentette Windisch-Grátznek, Brustmann alszázados, zalaegerszegi állomásparancsnok pedig Buritsnak. Uo. 58—59. Érdekes módon az esetről nem szól a Nagykanizsa 1849. január—május közötti történetét tárgyaló hírlapi tudósítás, noha Kossuth éljenzéséről, a katonák megtámadásáról és Albanich fellépéséről ő is ír. PH 1849. jún. 23. No. 322, 179, Bátor: Nagykanizsa, jún. 17. 468 Hermann—Molnár II. 55—56. 469 Stillfried ápr. 11-i és 13-i jelentései: Hermann— Molnár II. 54—55, 59—61, l. PH 1849. jún. 23. No. 322, 179, Bátor: Nagykanizsa, jún. 17. 470 Stillfried ápr. 14-i jelentése: Hermann—Molnár II. 62—63, az expedícióra Tóth Lajos főjegyző ápr. 14-i jelentését Csillagh Lajoshoz: uo. II. 61—62. Vö. Cser—Könczöl, 31, Nóvák, 179, Barbarits, 57. Mindannyian pár ezer főre teszik Stillfried seregét, noha az aligha lehetett 1000 főnél több. Nóvák és Barbarits szerint Stillfried ott tartózkodásakor éjszaka valaki letépte a városházáról a fekete-sárga zászlót, s a tettes nem került elő. Ennek Stillfried jelentéseiben nincs nyoma. 471 Hermann—Molnár 11.64—65. 472 Uo. 67—68. 473 Uo. 69—70. 474 Ápr. 25-i jelentése: Hermann—Molnár II. 72, PH 1849. jún. 23. No. 322, 179, Bátor: Nagykanizsa, jún. 17. 475 Czindery levele: Hermann—Molnár II. 72—73. A további eseményekre: Dahlen ápr. 30-i jelentése Jellacichoz, uo. II. 75—76. 476 Zastavnikovics—Dahlen, 1849. ápr. 29. Hermann— Molnár II. 74—75. Dahlen május 4-én közölte e híreket Jellaciccsal: uo. II. 80, Nóvák, 179, Barbarits, 5 7 szerint Stillfried ott tartózkodásakor éjszaka valaki letépte a városházáról a fekete-sárga zászlót, s a tettes nem került elő. Valójában erre Stillfried második elvonulása után került sor. Zastavnikovic személyi adatai: KA Qualifications-Listen. 477 Ápr. 30-i jelentése: Hermann—Molnár II. 76— 77. Az elfogott postáról: uo. II. 74. Griller Ignác postamester ápr. 30-i jelentése Csillagh Lajoshoz: ZML Sümeghy Ferenc főszolgabíró iratai. — Április 29- én, valószínűleg Zastavnikovic bevonulása előtt, a nagykanizsai postán is letartóztattak öt cs. kir. jelentést. Ajelentések kivonata: MOL H 108. Noszlopy Gáspár iratai. 3. doboz. 164. f. 478 KA Qualification-Listen. 479 Május 2-i átirata Dondorf őrnagyhoz: Hermann— Molnár II. 77—78. 480 Andrássy 1987, 70. 481 Uo. 58—73, Noszlopy, 176—191. 482 Dimatschek—Nugent, 1849. máj. 12. Hermann— Molnár II. 94—95. 483 Dahlen május 4-i jelentése Jellacichoz: uo. II. 81. 484 Nagykanizsai vállalkozók—Csillagh Lajos, 1849. május 8. uo. II. 90. A három báni század állománya 650 fő volt. Vö. uo. II. 93. 485 Dimatschek—Dahlen, 1849. máj. 5. Uo. II. 87. 486 Dimatschek—Nugent, 1849. máj. 12. Uo. II. 94. 487 Dimatschek—Dahlen és Nugent, 1849. máj. 14. Uo. II. 97. 488 Május 11-i létszámkimutatás: uo. II. 93. 489 Uo. II. 84. 519 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben 4,0 Dimatschek—Dahlen, 1849. máj. 8. Uo. II. 88—89. 491 Sümeghy Ferenc—Csillagh Lajos, Söjtör, 1849. máj. 3. Uo. II. 80, Dimatschek-Dahlen és Nugent, 1849. máj. 14. Uo. II. 96. 492 Dimatschek—Dahlen, 1849. máj. 5. Uo. II. 86. Zala megyei alispáni hivatal, 1849. máj.10. Uo. II. 92. 493 Uo. II. 90—91. 494 Tóth Lajos máj. 24-i jelentése Noszlopy Gáspárhoz: uo. II. 124. 495 Dimatschek—Dahlen, 1849. máj. 6. Uo. II. 87—88. 496 Dimatschek—Dahlen, 1849. máj. 5. és 8. Dimatschek—Dahlen és Nugent, máj. 14. Uo. II. 86. 89, 97. 497 Dimatschek—Dahlen, 1849. máj. 6. Uo. II. 87. 498 A vonatkozó jelentések: uo. II. 97—98, 102— 103, 105, 111. A magyar források: Cser— Könczöl, 31, PH 1849. máj. 31. No. 302. Árky: Zalából (tévesen Récsére helyezi az eseményeket); Noszlopy Gáspár kormánybiztos máj. 18-i jelentése: uo. jún. 5. No. 308, 115, Szinesi, Somogy, máj. 26. Uo. No. 322, 179, Bátor, Nagykanizsa, jún. 17. — Dimatschek május 14-re, Albanich jelentése és Bátor tudósítása viszont 13-ra teszi a posta elfogását. 499 Május 18-i jelentése Nugent-hez és Castiglionehoz: Hermann—Molnár II. 104—105. 500 Skarich százados és Gyurich őrnagy május 17-i és 18-i jelentése: uo. II. 102—103. 501 Uo. II. 105—108. 502 Uo. II. 108—110. 503 KA Qualifications-Listen. 504 Knesevich május 20—21-i és 23-i jelentései: Hermann—Molnár 11. 112—113, 116—117, 121—122. Noszlopy Stillfriedet nevezi meg a kanizsai dandár parancsnokaként. 505 Uo. II. 113—114. 506 Máj. 23-i, 24-i, 26-i és 30-i jelentései: uo. II. 120—121, 128—131, 136—138. 507 Knesevich május 24-i és 31-i jelentései, valamint egy Dimatschek által beküldött hírszerzői jelentés: uo. II. 125—127, 138—140. 508 Uo. 135—136, vö. uo. II. 138. 509 Noszlopy máj. 27-i átirata Csertán Sándorhoz: uo. II. 133—134. 5,0 Barbarits, 57—58. 511 Tóth Lajos máj. 24-i jelentése Noszlopyhoz: Hermann-Molnár II. 123—125. 512 Gorizutti—Csáktornyai város-parancsnokság, Lendva, 1849. máj. 30. KA AFA Karton 1933. Südarmee unter Jellacic. 1849-6-46c, Daniss Rudolf jún. 2-i, valamint Gorizutti jún. 2—3-i jelentései: Hermann—Molnár II. 144—149. Vö. Nóvák, 183—184. 5,3 Hermann—Molnár II. 145—146, 150, Molnár A. 1999, 335—341, 350—351. 5,4 Csertán kérése: Molnár A. 1999, 338, 341, 350, Gaál és Hunkár: Hermann, 1999/a 49—50. 5''5 Hermann 1999/a 54, 59, 69—71. 5.6 Uo. 96, 109—110, 114, 123. 5.7 Daniss Rudolf jún. 2-i jelentése: Hermann— Molnár II. 144—146. 5.8 Uo. II. 142, 145. 5.9 Molnár A. 1999, 357. 520 Jún. 15-i, 17-i és júl. 3-i iratai: Andrássy 1973, 277—279. 521 Különböző hírszerzői jelentések: Hermann- Molnár II. 151—157, 159—161. 522 Molnár A. 1999, 332—334. 523 Cser—Könczöl, 31. A Dimatschek alezredes által május 30-án beküldött hírszerzői jelentés szombatra, azaz 26-ára teszi a történteket: Hermann— Molnár II. 138—139. 524 Molnár A. 1999, 340. Vö. uo. 349. 525 Cser—Könczöl, 31. — Gasparich nagykanizsai tartózkodásáról más forrás nem tájékoztat, azonban miután pályájának 1849. június—augusztusi időszaka nem ismert, nem zárható ki. Vö. Zakar P. 1998. 80. 526 Cser—Könczöl, 31. 527 Molnár A. 1999, 342, Hermann-Molnár II. 153—155, Barbarits, 58. 528 Cser—Könczöl, 31. 529 Közgy. ir. 1849:1149.; uo. Közgy. jkv. 1849. No. 191. 530 Nugent—Dahlen, h. és d. n., No. 548. KA AFA Karton 1892. 2. Rk. u. N. 1849-7-lla.; Dahlen — Jellacic, 1849. júl. 6. Hermann-Molnár II. 161— 162. 531 Dahlen—Jellacic, 1849. júl. 9—10. Hermann- Molnár II. 164—166. 532 A hírszerzői jelentések és Nugent júl. 11-i intézkedései: uo. II. 161—162, 164—165, 167—170. 533 Burits altábornagy szavai a július 13-án a II. tartalék hadtest parancsnokságához intézett jelentésből: uo. II. 176. 534 A Knesevich előnyomulásáról szóló jelentések: Uo. II. 171—174. A csapat létszámára: a II. tartalék hadtest létszámkimutatása: KA NI. N. Karton 11. 1849—7—43. — Letenyénél Cser—Könczöl, 31 szerint a „Mura-vonalt őrző népfölkelőket, csekély számú honvédet, kanizsai nemzetőröket, pandúrok, uradalmi vadászok és a nemzetőrök alkották" (ti. a letenyei csapatot). L. Noszlopyhoz írott júl. 14-i levelét: Hermann-Molnár II. 179, Nóvák, 200— 201, 209 ( bár az előbbi helyen összekeveredik a júl. 12. előtti letenyei és a júl. 16—18 közötti iharosberényi gyülekezés). Az alakulatok közül Csontos Sándor vadászcsapatára: uo. 189. 535 Hermann—Molnár II. 175—176, Szemere Bertalannak írott aznapi jelentése: Andrássy 1973, 284—285. 536 Hermann—Molnár II. 177—178. 520 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben 537 Uo. II. 179—181. 538 Uo. II. 181—182, Andrássy 1973, 91—95. 539 Aznapi jelentése Nugent-hoz: Hermann— Molnár II. 182—183, Cser—Könczöl, 31. S4° Burits júl. 15-i jelentése Nugent-hoz: Hermann— Molnár II. 184—185. — Az illető tisztet állítólag egy Silojko (talán Szilajka) nevű és egy ismeretlen kiskanizsai személy ölte meg. Uo. II. 140. — Nóvák (182) szerint egy Rózsa nevű személy volt a gyilkos. 541 A rajtaütésre vonatkozó jelentések: Hermann— Molnár II. 185—186, 189—196,230—231. A nagykanizsai áldozatok számát Albanich aug. 6- án Nugent-hoz intézett kérvénye adja meg. Uo. II. 222, Cser—Könczöl, 31 (téves dátummal), Noszlopy, 210—211, Nóvák, 201, Barbarits, 58—59 (ő két halottról és több sebesültről tud); Andrássy 1973, 95. 542 A vonatkozó iratok: Hermann—Molnár II. 192, 194—197. A Nugent-hoz intézett kérvény: Albanich aug. 6-án Nugent-hoz intézett beadványa: uo. II. 221. 543 Knesevich aznapi jelentése Dahlenhez: uo. II. 199. 544 Uo. II. 200—201. 545 Nóvák, 202, Barbarits, 59. 346 Hermann—Molnár II. 198, Noszlopy, 211—212, Molnár A. 1999, 369—372, Andrássy 1973, 97—99. 547 Hermann—Molnár II. 199. 548 Nugent aznapi jelentései: uo. II. 203—207. 549 Nugent júl. 23-i utasítása: uo. II. 207—208. 550 Uo. II. 208—209. 551 Uo. II. 215—217. 552 Uo. II. 211—212. 553 Uo. II. 213—214. 554 Burits aznapi jelentése: uo. II. 217. 555 Uo. II. 218. 556 Uo. II. 219—220. 557 Barbarits, 60. 558 Ez utóbbi összeg (7474 forint 67 krajcár) elszámolása: Barbarits, 61. 559 Hermann—Molnár II. 221—224, Barbarits, 59—60. 560 Knesevich aug. 13-i jelentése: Hermann— Molnár II. 230—231. 561 Barbarits, 60. 562 Nugent-hoz intézett jelentései: Hermann— Molnár II. 224—225. 563 Jellacichoz intézett átirata: uo. II. 226—227. 564 Kulmer jelentése: uo. II. 227—229, Cser—Könczöl, 31, Barbarits, 60. 565 Hermann—Molnár II. 230. 1849. aug. 15-én már Iharosberényben volt. KA NI. N. Karton 11. 1849—8—162. 566 Hermann—Molnár II. 231—232. 567 Knesevich okt. 20-i jelentése: uo. II. 236. 568 Ez az 571. számú utasítás nem ismert, de dátum nélkül utal rá Barbarits, 60. Miután Knesevich 574. számú jelentése Keszthelyen, szeptember 5-én kelt, feltételezhetjük, hogy az 571. számú utasítást aznap vagy egy-két nappal korábban írta. Az is elképzelhető, hogy azonos azzal a szept. 5-i utasítással, amelyet a megyének küldött, s amelyet a jegyzőkönyvi kivonat alapján ismertet Nóvák, 210— 211. Az 574. számú jelentés: KA AFA Karton 1893. 2. Rk. u. N. 1849-9-4. 569 Nóvák, 216—217, Barbarits, 60. (Cser József emlékezései alapján mindketten több százezer forint megsemmisítéséről írnak); Hermann—Molnár II. 235—237. — A Kossuth-bankók beszolgáltatásával kapcsolatban a megyei hatóság és az egyes hivatalnokok még október közepén is élénk levelezést folytattak Knesevichcsel: Nóvák, 212—217. 570 Nóvák, 216. 571 Hermann—Molnár II. 237—238. A városi jegyzőkönyv alapján ismerteti a választ Barbarits, 61. Glavasch neve csak ebben fordul elő; a tisztázat azonban hivatkozik a térparancsnoki tisztet 1849 januárja óta ellátó Knesevich ezredes tanúbizonyságára, s Knesevich soha nem volt térparancsnok, bizonyára az átírásnál maradt ki Glavasch neve. 572 Hermann—Molnár II. 239. 573 Uo. II. 242—243. 521 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben Róbert Hermann Nagykanizsa 1848—1849 Während der sechzehn Monate zwischen der Märzrevolution 1848 und der Retorsion im Oktober 1849 war Nagykanizsa möglicherweise der wichtigste Schauplatz der Ereignisse der Revolution und des Freiheitskampfes von 1848—49 in West-Transdanubien. Und die Ereignisse von Nagykanizsa spiegeln auch gleichzeitig die Geschichte des Landes in den Jahren 1848—49 wieder. Im Komitat Zala war es zunächst Nagykanizsa, wo man die Auswirkungen der Revolution vom 15. März 1848 zuerst spüren konnte: die von der Völksversammlung in Anwesenheit von 600 Personen angenommenen Forderungen der 12 Punkte waren zum Teil identisch mit den 12 Punkten der Budapester, gleichzeitig spiegeln aber auch die Unterschiede und Veränderungen die eigenen lokalen Interessen wieder; die Forderungen von Kanizsa z. B. enthielten auch die Forderung nach Gleichheit vor dem Gesetz der Angehörigen bisher nicht aufgenommener Konfessionen (so z. B. die Juden). Die ersten Monate der neuen Ordnung vergingen in Nagykanizsa, im Gegensatz zu anderen Städten Transdanubiens, ohne größere Aufregung, es kam weder zu Bauernbewegungen noch zu antisemitischen Regungen. Nach der Ernennung der Batthyány- Regierung kam es auch im Komitat Zala zu einer teilweisen Umorganisierung des Verwaltungswesens. Die Stadt ließ sich auf der Komitatsversammlung vom 8. Mai, auf der auch die Aprilgesetze verkündet wurden, durch zahlreiche Abgeordnete vertreten. Das wichtigste Ereignis im Sommer 1848 war die Wahl der Parlamentsabgeordneten, in deren Verlauf es am 15. Juni 1848 zwischen den Anhängern von zwei der drei Kandidaten, nämlich János Babochay und Gergely Böja, zu einer blutigen Schlägerei kam. (Die Anhänger des dritten Kandidaten waren nicht an den Zusammenstößen beteiligt, die an die schlimmsten Momente der früheren Beamtenneuund der Abgeordnetenwahl erinnerten.) Die Untersuchung dieser Ereignisse zog sich bis zum 4. September 1848 hin. Ironie des Schicksals ist, dass bei der wiederholten Abgeordnetenwahl am 27. Juni 1848 genau der Gergely Böja zum Vertreter des Kanizsaer Gebietes gewählt wurde, dessen Anhänger die Schlägerei am 15. Juni ausgelöst hatten. Böja schreckte selbst vor Urkundenfälschung nicht zurück, nur um das Abgeordnetenmandat zu erhalten. Im Frühjahr 1848 wurde auch in Nagykanizsa mit der Aufstellung und Organisation der Nationalgarde begonnen. Seit Anfang Juni war die Stadt wichtigstes Zentrum der wegen der drohenden Gefahr durch die Kroaten aufgestellten Verteidigungslinie entlang der Drau, und blieb dies auch bis Mitte September, bis zum Beginn des Angriffs durch die Kroaten. Nagykanizsa war eines der Zentren der finanziellen und ärztlichen Versorgung der Armee, in der Stadt und ihrer Umgebung wurden von Zeit zu Zeit immer wieder zahlreiche Soldaten und Nationalgardisten einquartiert. Hier befand sich das Hauptquartier des mit der Organisation der Verteidigungslinie beauftragte, für Südtransdanubien verantwortlichen königlichen Kommissars László Csány (der wichtigsten Figur in Zala 1848/49) und die beiden wechselnden Kommandanten der Verteidigungslinie, die Generalmajoren Ádám Teleki und Franz Ottinger hielten sich ebenfalls häufig hier auf. Die ungarischen Truppen verließen die Stadt am 12. und 13. September und die kroatische Armee unter Jellasic zog am 15. September in den Ort ein. Die Besatzungstruppen verursachten große Schäden und Zerstörung in der Stadt und in ihrer Umgebung. Daher kam es während der kroatischen Besatzung auch häufig zu kleineren oder größeren Protestbewegungen. Die Truppen von Jellasic verließen die Stadt am 19. September, und da danach die Transporte der durchziehenden kroatischen Truppen immer häufiger angegriffen wurden, kamen am 23. September neue Grenztruppen nach Nagykanizsa. Ihr Kommandant, Hauptmann Glavasch stoppte sofort alle weitern Transporte. Der Zalaer und Nagykanizsaer Landsturm und die Nationalgardisten fingen einer nach dem anderen die kroatischen Nachschubtransporte ab und Anfang Oktober war Nagykanizsa die Stadt unter den von Kroaten besetzten Städten, in der die größte Truppe stationiert war. Hier kam es am 3. Oktober 1848 zur größten Kriegsoperation, die von nicht regulären Truppen durchgeführt wurde und zur Befreiung Nagykanizsas und der Gebiete diesseits der Mur führte. Die von József Vidos angeführten Eisenburger, Ödenburger und Zalaer Nationalgardisten versuchte die kroatischen Truppen, die die Stadt besetzt hielten, und die von einem der eifrigsten Gefolgsleute von Jellasic, Oberstleutnant Albert Nugent, (dem Sohn des Feldzeugmeisters Laval Nugent, dem Befehlshaber der kaiserlich-königlichen Truppen der Steiermark) befehligt wurden. Vor dem Angriff durch Vidos Truppen brach in der Stadt ein Volksaufstand aus, und nachdem sich auch Vidos in die Kämpfe eingemischt hatte, waren die Kroaten gezwungen, die Stadt zu räumen. Ein Teil der kroatischen Trup522 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben pen in Nagy- und Kiskanizsa wurde von den sich zurückziehenden Truppen getrennt und am 4. Oktober im Ring der Kiskanizsaer Bevölkerung vernichtet. Der Volksaufstand der Bewohner von Kiskanizsa war neben dem Aufstand der Bewohner von Székesfehérvár (Stuhlweißenburg) am 2. Oktober die erfolgreichste Aktion dieser Art während des Freiheitskampfes. Der Aufstand hatte auch auf der anderen Seite bleibende Erinnerungen hinterlassen: die kroatischen und die kaiserlich-königlichen Truppen konnten es kaum erwarten, diese Niederlage zurückzuzahlen. Von Mitte Oktober an war die Stadt erneut eines der wichtigen Zentren der ungarischen Verteidigungslinie entlang der Drau und später auch entlang der Mur, hier arbeitete das größte Feldlazarett. Die Nationalgardisten der Stadt nahmen auch selbst an der Bewachung des Murufers teil. Die Rekrutierungen im Herbst und Winter verliefen relativ erfolgreich und die Freiwilligen und Rekruten der Stadt kamen in das 47. und 56. Honvédbataillon. Zu Weihnachten zog die von Major István Szekulits befehligte III Division des Armeekorps von Generalmajor Mór Perczel, die aus weitgehend unbewaffneten Bataillonen bestand, in der Stadt ein und zog dann über Kiskomáromon in Richtung Keszthely weiter. Die von Major József Palochay geführten Somogyer Nationalgardisten, die ebenfalls zum Armeekorps von Perczel gehörten, verließen die Stadt am 1. Januar 1849. Am 10. Januar zogen die Einheiten des von Feldzeugmeister Laval Nugent geführte I. kaiserlich-königlichen Reservekorps in die Stadt ein. Nugent erhielt hier die Befehle des Oberbefehlshabers Feldmarschall Windisch-Grätz: er sollte sich mit seinen Truppen nach Körmend zurückziehen und dort die Truppenreserve bilden. Nugent allerdings erhielt die Nachricht, dass sich bei Pécs (Fünfkirchen) ein Heer von 12.000 Ungarn zusammen gezogen habe und beschloss daher, sich nicht an den Befehl des Heerführers zu halten, sondern nach Pécs aufzubrechen. Sein Armeekorps verließ Nagykanizsa am 25.—26. Januar und lies nur eine kleine Garnison zurück Mit dem Abzug von Nugent kam es auf dem Komitatsgebiet bis zum April 1849 zu keinen Kriegsmanövern mehr. Am 5. Februar kam der zum königlichen Kommissar ernannte Baron Ferenc Fiáth nach Nagykanizsa und teile den Beamten der Umgebung am nächsten Tag mit, Franz Joseph I. habe nicht die Absicht, die im April 1848 abgeschafften Leibeigenschaft wieder einzuführen. Auch die immer geringer werdende Zahl der Besatzungstruppen führte dazu, dass die k.u.k-Behörden die Untersuchung der Ereignisse vom September und Oktober 1848 — so auch die Überfälle auf die kroatischen Nachschubtransporte bzw. der Kanizsaer Aufstand — nicht forcierte. Am 10. April erschoss ein k.u.k Garnisonssoldat in Nagykanizsa angeblich versehentlich einen Jungen, der Kossuth hochleben lies (oder das Kossuth- Lied sang), worauf hin die Kanizsaer jedes einzelne Mitglied der Garnison angriffen. Die aus zwei Hundertschaften kroatischer Soldaten bestehende kroatische Garnison war gezwungen, aus der Stadt abzuziehen und bezog beim katholischen Friedhof Stellung. Von den Ereignissen informiert kamen am 12. April die Truppen von Generalmajor Stillfried nach Nagykanizsa. Der General drohte der Stadt, sie zu beschießen und forderte vom Magistrat eine Kontribution, nahm aber später wieder Abstand von dieser Forderung und zog sich am 14. April nach Muraköz (Murinsel) zurück. Am 20. April besetzen Stillfrieds Truppen die Stadt erneut. Nach kurzer Zeit war die Situation der Besatzer bedrohlich geworden, vor allem auf Grund der erfolgreichen Aktionen des Somogyer Regierungskommissar Gáspár Noszlopy. Daraufhin räumte Stillfried am 25. April erneut die Stadt. Am 19. April zogen die Soldaten von Major Zastavnikovic in die Stadt ein und am 1. oder 2. Mai übernahm Oberstleutnant Dimatschek den Befehl. Ende April/Anfang Mai meldeten Major Zastavnikovic und Oberstleutnant Dimatschek immer wieder die Gefahr, die die Besatzungstruppen bedrohte. Am 17. Mai griffen die Somogyer Nationalgardisten und Honvéds eine in Iharosberény gesondert stationierte Hundertschaft an, und bei den Kämpfen fiel auch der Befehlshaber der Hundertschaft. Am 20. Mai alarmierten einige Husaren von Noszlopy die Garnison erneut und Oberst Knesevich, der gerade erst den Befehl übernommen hatte, zog sich endgültig zurück — und im Komitat Zala wurde —mit Ausnahme des Kreises Muraköz — die ungarische Oberhoheit wieder hergestellt. Der erneut zum königlichen Kommissar des Komitats ernannte Sándor Csertán hielt in Keszthely und Nagykanizsa Volks-, in Zalaegerszeg dagegen eine Komitatsversammlung ab, proklamierte die Unabhängigkeitserklärung und ordnete die Rekrutierung an. Die Handlungsfähigkeit der k.u.k Truppen wurde sicher auch dadurch behindert, dass sie übertriebene Berichte über die Bewegungen der ungarischen Truppen in der Gegend um Nagykanizsa bekamen. Von Ende Mai bis Anfang Juli trafen immer wieder Nachrichten ein, nach denen sich in Kürze mehre Tausend ungarischer Soldaten in Nagykanizsa sammeln würden. Am 8. Juli drangen die Truppen des von Feldzeugmeister Nugent geführten II. k.u.k Reservekorps erneut in das Komitat ein und besetzte am 14. Juli Nagykanizsa. Am 16. Juli fiel die Kavallerie von Gáspár Noszlopy in Nagykanizsa ein und vertrieb mit Hilfe der Bevölkerung die kroatischen Be523 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben satzungstruppen, aber auch die Husaren verließen bald die Stadt und die Besatzer kehrten zurück. Der Regierungskommissar beendete die Volkserhebung im Komitat und verließ das Komitat am 23. Juli. Bis Ende Juli hatten die k.uk. Truppen fast das gesamte Gebiet des Komitats Zala besetzt, später sank jedoch auf Grund eines Vorstoßes in Richtung Somogy die Zahl der Besatzer in Nagykanizsa wieder erheblich, obwohl die k.u.k. Truppen die Situation bis Mitte August als durchaus nicht sicher empfanden. Für die Stadt war die inzwischen dritte Besetzung wesentlich schwieriger als die bisherigen, legte doch Oberst Knesevich der Stadt eine Kontribution in Höhe von 20.000 Forint auf. Am 13. August — dem Tag der Kapitulation — brach auf dem Markt von Nagykanizsa eine Panik aus, weil die Nachricht die Runde machte, die ungarischen Truppen würden sich der Stadt nähern. Die vollständige Pazifisierung des Komitats war erst Anfang September beendet. Nagykanizsa hat mit der Versorgung der Truppen, die 1848-49 durch die Stadt marschierten, große Opfer auf sich genommen. Auch der Ausfall des Handels mit Kroatien, der durch den Krieg blockiert wurde, brachte große Verluste mit sich. Gleichzeitig wird aber auch die materielle Kraft und Vitalität der Stadt durch die Tatsache belegt, dass sie nicht nur in der Lage war, diese direkten und indirekten Belastungen zu verkraften, sondern auch noch die Kontribution von 20.000 Forint und die schadensersatzlose Vernichtung der Kossuth-Banken. Die Zähigkeit der Stadtväter wird auch dadurch bewiesen, dass sie in den 60-er Jahren zumindest soviel erreichen konnten, dass sie das Versprechen erhielten, die beim Durchzug von Jellasic entstandenen Schäden und die von Knesevich auferlegte Kontribution von den zu zahlenden Steuern abziehen zu können. Weder in Nagy- noch in Kiskanizsa kam es nach dem Ende des Freiheitskrieges zu ernsthaften Repressalien. Die Opfer, die aus Nagy- bzw. Kiskanizsa stammten, mussten mögliche Repressalien nicht wegen ihrer Rolle bei den lokalen, sondern wegen ihrer Rolle bei landesweiten Ereignissen ertragen. Dabei spielte vermutlich auch eine Rolle, dass die Leitung der Stadt im Großen und Ganzen unverändert blieb, die Beamtenschaft des Komitats wurde auch durch das neoabsolutistische System nicht wesentlich dezimiert, und durch diese personelle Kontinuität ergaben sich gewisse Möglichkeiten zur Durchsetzung einer internen Solidarität in der Gemeinschaft im engeren wie im weiteren Sinne 524 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben Róbert Hermann Nagykanizsa in 1848-1849 Nagykanizsa was probably the most important site for events in southern and western Transdanubia in the 1848-49 uprising and rebellion during the sixteen months from its outbreak in March, 1848, until its final quelling in October, 1849, and the events in Nagykanizsa are a clear reflection of the events of the nation in 1848-49 In Zala County it was Nagykanizsa where the impact of the revolution of March 15, 1848, was first felt: the twelve-point demands of the 600- member popular assembly of March 20 were in part identical to the demands of Budapest, at the same time that the changes and deviations reflected specific differences in the local interests; for example, the Nagykanizsa demands included legal equality for the followers of non-Catholic religions (such as the Jews). In Nagykanizsa the first few months of the new government, unlike elsewhere in Transdanubia, were relatively quiet, with no peasant uprisings or anti-Jewish demonstrations. Following the appointment of the Batthyány government, the administration of Zala County also underwent partial reorganization. The town sent a large number of representatives to the county general assembly of May 8, where the announcement of the April Statutes took place. The most important event in the summer of 1848 was the election of parliamentary representatives, in the course of which a violent fight broke out on June 15 between the followers of two of the three candidates, János Babochay and Gergely Bója. (The followers of the third candidate, Ignác Chernel, did not take part in this clash, which recalled the worst moments of earlier county official purges and parliamentary elections.) The subsequent investigation dragged out until September 4, 1848. Ironically, at the repeated election of June 27 the person chosen to represent the Nagykanizsa district was Gergely Bója, whose followers had started the fight on June 15. Bója was not above forging documents in order to obtain the parliamentary position. Nagykanizsa also began levying and organizing the National Guard in the spring of 1848. In early July the town became one of the most important centers of the defense line along the Drava River in response to the Croatian threat, which it remained until mid-September when the Croatian assault was launched. Nagykanizsa was one of the centers for financial and medical supply of the military, with numerous soldiers and national guards being quartered on occasion in the town and its environs. The town was the main headquarters for László Csány, former Royal Commissar for South Transdanubia and one of the most important figures in the Zala theater of the rebellion; the commanders of the defense line, Franz Ottinger and General Major Ádám Teleki also frequently stayed in the town. Hungarian forces retreated from the town on September 12-13, and Croatian troops under Jellasic marched in on the 15th. The occupying army did tremendous damage in both the city and the environments. Consequently, there were a number of larger or smaller uprisings against the Croatian occupation. Jellasic''s troops left the town on September 19, after which an increasing number of attacks were made on Croatian supply lines through the town, and new National Guard units arrived in Nagykanizsa on September 23. However, their commander, Lieutenant Glavasch, halted further deliveries. Peasant rebels and national guardsmen in Zala and Somogy Counties took turns seizing Croatian replacement deliveries, and in early October the largest garrison of the towns occupied by the Croatians was stationed in Nagykanizsa. It was here that the largest military operation by irregulars in southern Transdanubia took place on October 3, 1848, leading to the liberation of Nagykanizsa and the areas on the Hungarian side of the Mura. National guards from Vas, Sopron and Zala led by József Vidos attempted to surround the Croatian forces occupying the town, which were led by one of Jellasic''s most zealous followers, Lieutenant Albert Nugent (the son of Marshal Laval Nugent, commander of the imperial troops of Steiermark). A popular uprising broke out in Nagykanizsa before Vidos launched his assault, and when Vidos also joined the fray the Croatians were forced to evacuate the town. Part of the Croatian garrison of Nagykanizsa and Kiskanizsa was cut off from the retreating forces, and on October 4 they were surrounded and destroyed by the inhabitants of Kiskanizsa. The Nagykanizsa uprising and a similar uprising on October 2 in Székesfehérvár were the most successful actions of this nature in the course of the war. The uprising also left a lasting memory on the other side: Croatian and imperial forces itched for an opportunity for pay-backs. Beginning in mid-October the town was again an important center for the Hungarian line of defense along the Drava and Mura Rivers, and was also the site of the largest field hospital. The town''s national guardsmen also distinguished themselves in the defense of the Mura line. Autumn and winter train525 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben ing of new recruits was reasonably successful, and the town''s volunteers and recruits were sent to the 47th and 56th Battalions. At Christmas a division under Major István Szekulits, consisting largely of unarmed battalions and part of the corps commanded by General Mór Perczel, entered the town, whence it marched through Kiskomárom toward Keszthely. On January 1, 1849, Somogy national guardsmen under Major József Palochay, also part of Perczel''s army, left the town. On January 10 the 1st Imperial Reserve under Marshal Laval Nugent entered the town. Here Nugent received orders from Field Marshal Windisch-Grátz to retreat to Körmend to back up the main army. Nugent, however, received news that a Hungarian force of 12,000 had gathered at Pécs, and therefore decided to ignore his orders and march on Pécs. His corps left Nagykanizsa on January 25-26, leaving only a small garrison behind. Nugent''s departure was the last military action in the county until April, 1849. On February 5 the newly appointed Royal Commissar, Baron Ference Fiáth arrived in Nagykanizsa, and on the following day announced to local officials that Franz Joseph I had no intention of reinstating the fiefal services abolished in April, 1848. The steadily dropping size of the garrison may have been part of the reason that imperial authorities did not press for an investigation of the events of September and October, 1848 (the assault on Croatian supply deliveries and the Kanizsa uprising). On April 10 an imperial soldier in Nagykanizsa shot and killed, allegedly accidentally, a youth who was shouting praise of Kossuth (or singing a Kossuth song), sparking an assault on members of the garrison by the people of Kanizsa. The two platoons comprising the Croatian garrison were forced to evacuate the town and make a stand at the Catholic cemetery. Informed of these events, troops under General Stillfried arrived in Nagykanizsa on April 12. The general threatened to order fire on the town and demanded payment of reparations from the magistrate; later, however, he withdrew his demands and on April 14 retreated to Muraköz. On April 20 Stillfried''s forces again occupied the town. The situation for the occupying forces soon became worrisome, mainly as a result of successful actions by Somogy County Commissar Gáspár Noszlopy. Consequently Stillfried evacuated the town again on April 25. On April 19 troops under Major Zastavnikovic marched in, and on May 1 or 2 command was taken over by Lieutenant Dimatschek. In late April and early May Zastavnikovic and Dimatschek constantly warned of the threat to the garrison. On May 17 national guardsmen and soldiers from Zala and Somogy attacked an isolated platoon of the garrison in Iharosberény, and the platoon commander was among those killed in the fight. On May 20 a few of Noszlopy''s hussars gave the garrison another scare. On May 20-21 the occupying garrison, now commanded by Sublieutenant Knesevich, retreated to Muraköz, and Zala County - except for the district of Muraköz - was again under Hungarian control. Sándor Csertán was reappointed county commissar, while town and council assemblies were held in Nagykanizsa and Zalaegerszeg, respectively, issuing a Declaration of Independence and ordering the resumption of recruiting. Actions by the imperial troops were undoubtedly hampered by the fact that they received exaggerated reports of Hungarian movements in the Nagykanizsa area. From late May to early July there was a series of rumors that a force of several thousand Hungarian soldiers would arrive at Nagykanizsa. On July 8 the 2nd Imperial Reserve under Marshal Nugent invaded the county yet again, occupying Nagykanizsa on July 14. On July 16 Noszlopy''s cavalry broke into Nagykanizsa and, with the aid of the local population, drove out the Croatian army; however, the hussars soon abandoned the town, and the occupiers returned once more. Commissar Csertán ordered a halt to the popular uprising, and on July 23 left the county himself. By the end of July imperial forces occupied nearly all of Zala County, and after the front again advanced toward Somogy County the Nagykanizsa garrison was once more minimized, although the imperial troops could not feel really secure until mid- August. For the town this third occupation was considerably more difficult than the earlier ones, inasmuch as Sublieutenant Knesevich imposed reparations of 20,000 forints on the community. On August 13, the day of the Surrender at Világos, a panic broke out at the Nagykanizsa market because of rumors that Hungarian forces were approaching the town. Full pacification of the county was not completed until early September. Feeding the armies that marched through Nagykanizsa in 1848-49 involved great sacrifices for the town. The war also caused a loss of profits with the impairment of trade with the areas of Croatia. At the same time, the financial strength and vitality of the town is demonstrated by the fact that it not only was able to withstand these direct and indirect burdens, but also to pay 20,000 forints reparations and destroy the Kossuth banknotes without compensation. The perseverance of the town''s leadership is proven by the fact that by the 1860''s they managed to obtain a promise that the losses incurred by Jellasic''s occupation and the reparations paid to Knesevich would be calculated into the taxes they were assessed. 526 Hermann Róbert: Nagykanizsa törte''nete 1848—49-ben In Nagykanizsa and Kiskanizsa there were no major reprisals after the rebellion. People from Nagykanizsa and Kiskanizsa who were victims of acts of vengeance suffered because their roles elsewhere in the country, not locally. This probably was due at least in part to the fact that the town''s leadership remained mostly unchanged, nor was the county bureaucracy decimated under the neoabsolutist government, and thus personal continuity provided certain opportunities for solidarity in the community and its environs. A NAGYKANIZSÁHOZ CSATOLT KÖZSÉGEK TÖRTÉNETE Gőcze Rezső PALIN ÉS KORPAVÁR TÖRTÉNETE (1690—1849) BEVEZETÉS A ma emberének tudatosult történelmi tapasztalata az a hatás, amelyet egy ország vagy vidék fejlődésére a külső, különösen a szomszédos erők gyakorolnak. Olyan időszakban pedig, mint hazánk történelmében a 17. és a 18. század, mikor az ország nagy része szinte kiürült gazdasági és szellemi értelemben egyaránt, s várta, szinte magába szívta a külső késztetést, s részben fogékonyabbá, részben közömbössé vált az új iránt, nem térhetett ki az idegen befolyás, nyomás elől. A bonyolult és távolinak tetsző kölcsönhatások könnyebb felismerése miatt először a nagyobb térségben bekövetkezett társadalmi és gazdasági változások irányát és tartalmát vizsgáljuk. Európa a 18. században a fejlődés, a fokozatos gyarapodás színtere; hatékonyabb gazdaság, új eszmék, fejlettebb politikai és kulturális intézmények térhódítása jellemzik. A győztes angol polgári forradalmat találmányokban és tevékenységben gazdag évtizedek követték. Anglia modern, belterjesen gazdálkodó ipari állammá alakult. A középkori földművelés pazarló rendszere átadta helyét a földjeiket tudatosan javító, a termelést növelő birtokosoknak, akik már vetésforgó és talajjavítás alkalmazásával gazdálkodtak. Az új eszmék elsődlegesen Franciaországban váltak népszerűvé, ahol a gazdasági élet korszerűsítését ugyancsak kibontakoztatta a polgári forradalom. Biztosította a föld polgári tulajdonát, szabad birtoklását. Mindkét országban megszűntek a feudális gazdálkodási rendszer tehertételei: a robot és a nyomáskényszer, a paraszt nem jobbágy többé. Az elmondottak folyományaként mindkét országban megkétszereződött a lakosság létszáma. A tartományaként hazánkat is magába foglaló Habsburg-birodalom a 17. század „nagy torzsalkodásából" (spanyol örökösödési háború) gyarapodva került ki,1 s a diadalmas visszafoglaló háború Európa szívében a nemzetközi politika fő tényezőjévé tette, Magyarországot pedig felszabadította az évszázados török uralom alól (karlócai béke, 1699). A felvilágosult abszolutista uralkodók arra törekedtek, hogy a nyugati országokkal szembeni lemaradásukat új módszerek bevezetésével csökkentsék, hogy felzárkózzanak a belső gazdasági erők összehangolt kiaknázásával. Bécs elsődlegesen az ipartelepítést támogatta egyes tartományaiban. Magyarország ebből és az ezzel szorosan összefüggő kereskedelmi hálózat kiépítéséből nem részesült, csak a mezőgazdasággal szorosan kapcsolódó manufaktúrák működését engedélyezték. A felszabadító háborúk sikerei számunkra ugyan a romlást és a pusztulást jelentő időszak végét jelentették, mégsem hozták el a várva várt békés építőmunka korszakát, mert a győztes Habsburg-monarchia a magyarokat megbízhatatlan ellenfélként, országunkat pedig meghódított területként kezelte, s meghagyta a magyarság nyakán a hivatalosan katonai elszállásolásnak nevezett katonai elnyomást, amely az embertelenségek tömegét okozta a lakosság körében. A magyarellenes politika leplezetlenül mutatkozott meg a hódoltság alól felszabadult területek kezelésében és a birodalom gazdaságpolitikájában. A visszafoglalt javakkal kapcsolatosan kimondatott, hogy a felszabadult terület a régi birtokosnak nem adandó vissza. A bécsi udvari kamara2 is besorolt a birtokszerző császári tábornokok és a magyar főurak közé, s jelentős javak felett rendelkezett. Az osztrák abszolutizmus hazánknak kezdettől fogva alárendelt, elnyomott helyzetet jelölt ki. A merkantilizmus3 szakembereitől az élelmiszerszállító, ipari nyersanyagot nyújtó szerepet kapta; Magyarország agrárgazdaságával ellátta az osztrák lakosságot, nyersanyagával pedig az osztrák ipart. Hazánkban a fentiek mellett a természeti körülmények is nehezítették a gazdasági előrehaladást. A bégek és pasák 150 éves uralma után „...elpusztult, tönkretett vidék az ország, amelyet az utas nem egyszer temetőnek nevez".4 Kanizsához közeledve csak erdőség, ingoványos rétek és mocsaras lápok láthatók. Műveletlen vadonná változott a föld, a szalmatetős viskó és a saru nélküli parasztember volt vidékünk jellemzője. A Kanizsa környéki falvak is elnéptelenedtek, a vár visszavívásakor (1690) pedig már egé532 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 532 szen lakatlanná váltak. Kanizsa „...bár errefelé városnak számít, nem több egy mintegy száz szétszórt zsúpfedeles házból álló falu". Eddig még alig láttak koldust — írja Simon Clement angol diplomata az 1715. évi utazásairól, de Kanizsán „egy jókora csapattal találkoztunk, bejöttek a vásárra, hogy valami hasznot ők is húzzanak belőle".5 A Zala és Mura folyó közti terület végeláthatatlan vízi világgá változott, amilyent a mai kor emberének elképzelni is nehéz. I. UJ BIRTOKOSOK DEL-ZALABAN A bécsi hadi- és udvari kormányzat abból a feltevésből kiindulva, hogy a szerzett terület a fegyver jogán a császáré, nem pedig a magyaroké, szabadon rendelkezett a neoacquisita-javak" értékesítésével és felhasználásával. Császári generálisok és egyes magyar főurak hatalmas területekkel gyarapították birtokaikat, ehhez kölcsönt vehettek fel, vagy a lefizetendő összeg egy részét beszámíthatták saját szolgálataik jutalmául. Dél- Zala világi nagybirtokos rétege a 18. század derekán teljesen kicserélődött. A Kanizsát visszafoglaló Batthyány Ádám7 halála (1703) után a bécsi udvari kamara kirendeltségének fennhatósága alatt lévő várat „az udvarnak tett szolgálatai fejében, potom pénzért" Gracich Jakab báró kapta. Batthyány szolgálatában állt vicekapitányként Gyöngyösi Nagy Ferenc is, aki 1702. j a n u á r 13-án részesült királyi adományban, így tekintélyes birtokkal rendelkezett főleg Zala és Somogy megyékben. „A birtokairól készült jegyzék száznál több olyan falu és puszta nevét tartalmazza, ahol birtokrészei, porciói voltak; adománybirtokok és vásároltak is."8 A császári seregek tisztjei ugyanis nemcsak harccal töltötték idejüket, hanem török rabokkal kereskedtek, és birtokok vételével és eladásával is növelték vagyonukat. Megtörtént, hogy a kétes jogon hozzájuk került földeket elzálogosították, s az így nyert készpénzzel saját tulajdont szereztek. A 18. század a nagy földszerzések korszaka is volt. Gyöngyösi Nagy Ferenc (felesége Szapáry Magdolna) fia, Nagy Zsigmond még 1716 előtt utód nélkül halt meg, s a hatalmas vagyont hat nőtestvére örökölte, akik a birtokrészeket részben eladták, részben házasságuk révén tovább örökítették. Báró Gracich 1717-ben Szapáry II. István grófnak" adta át Kanizsát,10 aki utódok nélkül halt meg 1743-ban, s ekkor kapta adományul Mária Teréziától gróf Batthyány Lajos (1696— 1765) nádorispán11 — a Kanizsát felszabadító Batthyány Ádám érdemeinek elismeréséül — hitbizományi alapítási joggal1- a várost és a hozzátartozó uradalmat: „Domínium Kanisa cum Homok-Kontár in Comitatu Szaladiensis ac omnius pertinentiis". Az alapító levélben leírja, hogy a birtok teljesen lepusztulva került kezére. Az itt lévő falvak a gyakori fosztogatások miatt elnéptelenedtek, „a vár teljesen lerombolt, még lakni is alig lehetett benne 2—3 szobát".13 1721-ben gróf Althan Mihály János14 osztrák főúr, udvari titkos és cseh udvari kancelláriai tanácsos 100 000 forintot kap, amiből 70 000 forint magyar neoacquisita-javakból törlesztendő. Ekkor kapta adományul a Zrínyiek egykori muraközi uradalmát,15 s vele Zala megye örökös főispánságát. Althan Mihály 1722-ben meghalt, özvegye — spanyol származású grófnő, III. Károly császár és magyar király (1711—1740) kegyeltje — vezette a hatalmas birtokot."1 Visszatérve Kanizsa 1690. évi körülzárásához, az ostromot vezetők között volt Inkey János ezreács," a légrádi várkapitány fia, aki apjától örökül kapta „Rigyácz, Petri és Légrád''8 Jószágokat". Ezekre még a 17. század végén nádori adományt nyert, de mint 1747. Szent Mihály hó (szeptember) 16-án kelt végrendeletében írja: „Rákótzy Ferencz háborújának mostohasága miatt Fölséges Királyom hívsága mellett mindenem elveszvén, magam is rabságra estem, melyből nehéz sartzal kiváltatnom kelletett."1" Inkey János közel 30 évig katonáskodott; adjutánsa, segédtisztje volt Pálffy János lovastábornoknak, aki a Rákóczi serege elleni harcok jutalmául 1709-ben tábornagy, majd 1710 szeptemberében a magyarországi császári csapatok vezénylő főparancsnoka.20 Inkey János 1715-ben légrádi kapitány, 1716-ban megvette Gyöngyösi Nagy Ferenc báró és Széchényi Erzsébet grófnő leányaitól „(Iharos)Berény, Sormás, Újudvar, Iharos és Miháld, Borsfalva, Szepetnek, Szent-Pál városokat"21 és még 44 „Zala és Somogy megyei faluk és pusztákbeli birtokokat, és ezek közt az előnevet adó Pallin helységet is, s azokra III. Károly királytól adományt nyert 1721. október 3- án, éspedig még lnkei Lóránth néven, csak utána vette föl a pallini Inkey nevet."22 Emlékirataiban Károlyi Sándor elbeszéli, hogy 1704 januárjában a Pápáról Horvátországba iráGőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 533 nyitott Szarka Zsigmond ezredes kapitány bevette Kanizsa és Csáktornya várát, s az egész Muraközt meghódította Rákóczinak. Később, hogy megelőzze a rácok és a horvátok egyesülését a császári hadakkal, 1000 emberét küldte „Szarka Zsigmond és Inkei János harcedzett századosok segítésére". Március 10-e körül azonban visszavonulásra adott parancsot, amit Szarka Zsigmond nem hajtott végre, és Pálffy János, valamint Rabatta gróf rácokkal és horvátokkal öszszevont seregével megtámadta „a szét szórt" védőket, a szerdahelyi hidat elfoglalta, így a menekülés útját is elzárta. Csak a „vízbe ugorva, úszással menthették életüket". „Inkei János feláldozván magát, hazájáért hősi halállal hunyt el".23 Inkei János halálának körülményeit egy későbbi forrás is leírja: „1704. március 10. Pálffy János, Nádasdy Ferencz és Rabatta Rákóczi Ferenc vezéreit Bakács Lukács és Szarka Zsigmond ezredeseket a Murába kergették, Inkei Jánost pedig csapatával megölték".24 Nem tudjuk pontosan, hogy ki volt a Murába veszett Inkei János. Nagy Iván szerint Inkey Ferenc légrádi kapitány fia vagy testvére, s ez utóbbi a valószínűbb. Az Inkey család iratanyagában a továbbiakban sem szerepel a kuruc százados kapitány. Egy későbbi utód, Inkey Ádám összegyűjtötte a magas életkort elért elődeinek adatait, s a palini Inkey Jánost mint Zala és Somogy megyei alispánt és nemzetgyűlési képviselőt II. Jánosként jelöli, nyilván az említett kuruc vitézt tartván I. Jánosnak. Ez azt is jelenti, hogy a kuruc— labanc harcok emléke élt a későbbi nemzedékek tudatában.25 Palin (a középkorban Pamlén, Palyin, Pallin) már a honfoglalás előtt lakott hely, az újkőkori lelőhelyek jegyzékében is szerepel. Az írott források 1193-ban említik először, első név szerint ismert birtokosa Szentbalázsi János özvegye, aki 1323-ban a palini határ északi felét eladja az Osl nembeli Lőrincnek, Kanizsa várnagyának.26 A század második felében, a győzelmes nápolyi hadjárat (1350) után I. Lajos Kanizsai Jánost megerősítette vitézségéért Kanizsa és a hozzátartozó földek birtokjogában, s így Palin is a kanizsai váruradalom része lett. Ennek urbáriumában a bortermelő falvak sorában említették. A Kanizsai család utolsó tagját, az alig 14 éves Orsolyát 1536-ban feleségül vette Nádasdy Tamás, így Palin is a sárvári főúr, később az ország nádora, birtoka lett. Halála u t á n (1562) az özvegy a gyakori török támadás miatt a kanizsai uradalmat elcserélte a felvidéki borsmonostori uradalomért; Kanizsa királyi végvár, s Palin ennek tartozéka. A puszta lakói hasonlóképpen adóztak, mint a vár más falvainak jobbágyai: természetben egy hízott ökröt és egy hízott sertést adtak a várúrnak, robotként pedig erődítési munkákat végeztek a vár körül. 1563-ban 22 család lakott itt, de 1566-ban már felégette a török, s az ismétlődő pusztítások során teljesen elnéptelenedett.27 Kanizsa visszafoglalásakor (1690) Palin szabad puszta. Bél Mátyás — aki közvetlenül a török hódoltság megszűnése utáni állapotokat rögzíti — a „különféle földesurak uradalmai között" még nem is említi. Első birtokosa Gyöngyösi Nagy Ferenc vicegenerális, majd az ő halála után leányaitól Inkey János vásárolta meg, de még az 1720. évi országos összeírásban sem szerepel Palin. Határának 150 hold szántóját a környező helysége jobbágyai művelték meg. Egy hold vetés után egy kereszt gabonát adtak a földesúrnak. Palin makkos erdőiben is a szomszédos falvak parasztjai makkoltatták disznóikat, s ezért évente három sertést adtak az uraságnak.28 Fejlődése a 18. század közepén felgyorsult: kiépült az Inkeyek majorsága. A települést kettészelő patakocskától északra fekvő dombon földesúri kúria, majd a határ déli felén családi sírbolttal barokk kápolna épült, s a fából készült imaház helyén plébániatemplomot emeltek, s mindezekkel párhuzamosan számos gazdasági épülettel is gyarapodott a közelmúltban még lakatlan puszta. Térségünkben az újratelepült helységek sorában felbukkan a földesúri alapítású Korpavár neve.29 A kanizsai főkapitány-helyettes, Tarnóczky Farkas 1581-ben kisebb erődöket emelt a kanizsai mocsárban, s Vándor László feltételezi, hogy ő építtette Újudvart és Korpavárt is.30 A hagyomány szerint a mocsárba nyúló földnyelven egykor falu volt, s bár épületmaradványokra nem leltek, későbbi földmunkák során „sok emberi csontot" találtak. Az ismeretlen nevű homokkomáromi31 szerzetes 1751. évi feljegyzéseiben írta: „A kanizsai vár fiókvára volt... Erős sáncok maradványai láthatók még a falu végén emelt dombhalmon. Északi sáncait a szorgalmas lakosok elterítették, hogy udvaraik táguljanak. Amennyire a mostani vizenyős lapályból gyanítani lehet, nagy kerek és széles víz körité a földsáncokat." 32 Gróf Batthyány-Strattmann Lajos királyi adományként kapta 1744-ben a homokkomáromi uradalmat, s kocsmát építtetett az Egerszegre vezető „Kanizsai Posta és Kereskedő Út" Gelsesziget— Gelse—Pacsa irányába elágazó szakasza mentén. A vendégfogadó mellé az uraság hamarosan néhány családot is telepített, s a terület ettől kezdve a homokkomáromi uradalom tartozéka lett. A csárda körüli erdőből kiirtottak kb. 70 holdat, amit ötödében műveltek a homokkomáromi jobbágyok. Az 1757. évi egyházi népességösszeírásban Tanich Mátyás és Noll Henrik családjában kilencen élnek itt, ahol legszűkebb volt a 534 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 534 Söjtöri- és a Zalaapáti-dombhátság közötti mocsárvilág, amelyet az első földleírók Palus Canisiensisnek, Canisatus mocsárnak neveztek, a népnyelv pedig Kóstai-bereknek33 hívta. Palin és Korpavár között vezetett nyugati és keleti dombsort összekötő időszakos „kisátjáró",34 ennek kapujában létesült a fent említett kocsma. 1767- ben Schulknecht János és József serfőző mesterek vették bérbe a kocsmát, amely ugyancsak jól jövedelmezhetett, mivel a bérlők hamarosan megszerezték a jobbágyok legelőit is. A falucskának kevés volt a szántója és a rétje is, megélhetést számukra a homokkomáromi és a környező hegyeken művelt szőlő és ő és gyümölcsös jelentett.33 1770-ben 43 pozsonyi mérő kukoricást és 44 kapás szőlőt műveltek.36 Az egyházi népességösszeírás 1771-ben már 9 családot említ 49 személlyel, az 1770-es évek adóösszeírásai szerint Korpaváron 13 család (8 jobbágy és 5 zsellér) élt, összesen 59 fő, közülük 30 fő fizetett adót. Életkörülményeikről az alábbiakat jegyezték fel: „Mivel közel van Kanizsához terményeit értékesíteni tudja. Borát is könnyen el tudja adni. A múlt évben a szőlőnek annyira ártott a fagy és a jégverés, hogy egy termékeny évhez képest alig felét szüretelték. A búzát meglepte az üszög, a rozsban pedig akkora kárt tett a fagy, hogy alig ötödrész maradt meg. Eperfát nem ültethettek, mert csemetéjük nem volt. Újonnan ültettek 530 darab fűzfát.37 Irtványai nincsenek."38 A 18. század végén a falu belső telke 7,5 hold, szántóföldje 177,5 hold, rétje pedig 38,5 hold. A földesúrnak 394 napot robotoltak, és tartoztak évenként 12 forint pénzadóval, szolgáltattak 19,5 font39 sodort kendert, 113 darab tojást, 18 csirkét, 1,5 font vajat és 6 kappant. Borjúváltság fejében 16 dénárt adtak.40 A növekedést nem a kedvező életfeltételek magyarázzák, hanem a Batthyány-uradalomban időközben lezajlott szervezett telepítések eredményezték. A homokkomáromi uradalom falvaiba (Fűzvölgy, Hosszúvölgy, Szentmiklós) Koblenz környékéről sváb családokat telepített az uraság, s néhány családot Korpavárra is költöztettek. Az első magyarországi népszámláláskor Korpaváron 10 házban 15 család lakott 89 fővel,41 a gyorsan fejlődő Palin 46 házában 30 család, 183 fő élt. A két település különbözőségét szemlélteti az 1. táblázat. A kedvezőtlen körülmények — szűkös határ, homokos föld, az uradalom érdektelensége — miatt Korpavár fejlődése holtpontra jutott, Palint viszont az Inkeyek birtokközponttá fejlesztették, s ezzel új korszak kezdődött a hajdani puszta életében. A 18. században a földbirtokosok alapvető feladata volt a falvak benépesítése. Az Inkeyek gazdaságukban a belső, természetes, a Rákóczi-szabadságharc után felélénkült népmozgalomból toborozták telepeseiket, s ennek eredményeképpen falvaik lakossága a nagy „népvándorlás" befejeződése után is „színmagyar" maradt. A be- és letelepítések lényegesen növelték a század végére az elhagyott és a ritkán lakott helységek népességét. Az eredményességhez az önkéntes beköltözés mellett a földesurak kezdeményező és segítő tevékenysége is hozzájárult. Palin újratelepítése az Inkeyek érdeme, a benépesítés folyamatjellegét mutatja, hogy a lakosság számából 22 fő a népszámlálás időpontjában is 1. Korpavár és Palin férfi lakosságának rétegződése (fő)42 A helység neve Nemes Polgár* Paraszt Polgár és paraszt közvetlen örökösei** Zsellér Egyéb 1—12 éves 13—17 éves Összesen Korpavár — — 8 7 8 1 19 4 47 Palin 10 2 — 1 36 5 21 10 85 2. A lakosság számának alakulása a palini gazdaság uradalmi központjaiban''13 Uradalmi központok* Palin Nagyrécse Rigyác Belica Összesen A lakosság száma 1720-ban** — 70 fő 60 fő 65 fő 195 fő A lakosság száma 1785-ben 183 fő 519 fő 449 fő 557 fő 1708 fő Gyarapodás 183 fő 449 fő 389 fő 492 fő 1513 fő Házas férfiak száma 34 fő 116 fő 82 fő 101 fő 333 fő Családok száma 30 97 75 89 291 Házak száma 46 74 66 73 259 Gőcze Rezső: Palin és Korpavár története (1690—1849) 535 „idegen", vagyis 10 évnél kevesebb ideig lakott a majorban. A népesség összetételére, rétegződésére jellemző, hogy a házas férfiak zsellérként dolgoztak, főként az állattenyésztésben, a gazdaság uradalmaiban viszont többségükben telkes jobbágyok laktak. A családok száma általában meghaladta a házakét, Palinban a házak száma volt több, s a lakóházak mellett számos gazdasági épület is szerepel az 1793. évi inventáriumban.44 Az első katonai adatfelvétel a két település természeti környezetéről is tájékoztat bennünket. Mindkét helységre vonatkozóan megállapítja: „A Nagy- és Kis Kanischa felőli mocsár használhatatlan, de lecsapolható". A leírás szerint a Palin pusztán átfolyó patak nagyon kicsi, és nyáron csaknem teljesen száraz. Viszont a Korpavártól nyugatra fekvő mocsáron átfolyó víz — a Kanizsa folyó — 4 láb45 mély, talaja mocsaras, partja meredek. A településeket övező erdők magas törzsűek és sűrűek. „A közeli hegyek nem jelentősek és minden módon járhatóak." Végül egy kedvező tényező: „A postaút mindig jó."46 II. A PALINI INKEY CSALÁD A családról az első írásbeli említés 1232-ből való.47 A genealógusok szerint az Inkeyek a Pécz nemzetség leszármazottjai, Hóman Bálint a régi nagy nemzetségek közé sorolja őket.48 Az egész vármegyékre kiterjedő kiskirályok (Csákok, Abák, Kőszegiek) mellett a kisebb hatalmasságok közé tartoztak, de nemzetségük tagjai már az Árpád-korban „hazánk vezérlő férfiai lettek, a legfényesebb polcokra emelkedtek, s a béke és a had terén egyaránt kiváltak."49 Pécz Dénes horvát— szlavón bán 1273-ban nádorispán, Pécz Apor országbíró, majd 1298—1299-ben a Dunántúl nádora.50 A 13. század végén Inkey Demetert a Gutkeled Joachim és társai ellen vívott csatában elfogták, s IV. László „hirtelenében lefejeztette és birtokait elvette".51 A tartományi hatalommal bíró Kőszegi Henrik minden fontosabb méltóságot a Csák nemzetség tagjainak adott, s az utolsó Árpád-házi királyok alatt a Péczek is háttérbe szorultak, kiemelkedőbb szerephez saját megyéjük határán túl többé nem jutottak. Különösen Zala és Somogy megyékben terjeszkedtek, ivadékaikból kerültek ki az Inkén52 honos Loránthok, az Inkei Loránth családok.53 Az utóbbiakkal kapcsolatos okleveles emlékezet a 16. század elejéig nyúlik vissza, I. Ferdinánd uralkodása idején, 1553-ban készült vármegyei összeírásban Somogy vármegyében szerepel birtokosként Loránth Miklós „0" portával, Zala vármegyében Loránth Benedek és Loránth Péter l-l portával.54 Inkei Loránth Miklós 1538-ban kanizsai porkoláb (várnagy) volt, ugyanebben az évben élt Loránth Farkas. Inkei Loránth Ferencz 1596-ban a pozsonyi kamara tanácsosa és titkára, a Felvidéken is szerzett birtokot, leszármazottjai az inkei Loránthok.55 „...az inkei Loránth családból kiválván az Inkey ág, belőle a mostani Inkey család származott",56 vagyis a Loránth családnevet felcserélték a korábban előnévként használt „Inkei"-vel. A palini Inkeyek 19. századi családtagjainak, a századvégi kézikönyveknek, lexikonoknak egybehangzó állítása szerint a család őse Inkey Ferenc légrádi várkapitány, s fia Inkey János, akit az I. jelzővel aposztrofálnak az említett dokumentumok. Ezt megerősíti „Pallini Inkey Eduárd Cs. Kir. Svadronyos Kapitány"-nak a megyéhez intézett „bizonyságtevő levele", amelyben „oklevéllel is bizonyítja", hogy ősük néhai Inkey Ferencz „magas állásúnak tartott híres Erősségbéli Légrádi kapitány".57 Két fia volt; Györgyöt 1693- ban Rigyácon meggyilkolták, így János örökölte a légrádi kapitány egész vagyonát.58 Az Inkeyek is azok közé a nemes családok közé tartoztak, akik a Habsburg birodalomban szerezték birtokaikat, de nem hivatalnokként vagy szerencsés spekulánsként, hanem a birodalmi seregben a török elleni harcokban szerzett érdemeiért 1. kép. Inkey Loránth Ferenc leszármazol5'' (Nagy Iván, 291.) 536 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 536 kapták.60 Az országunkat is felszabadító harcok után nem lettek a birodalmi had tisztjei, császári generálisok; maradtak magyar nemesnek, politikai szereplésük színtere a vármegyei élet. Házasságot és barátságot is magyar nemesi családokkal kötöttek.61 A volt hódoltsági területen szerzett földek nem jelentettek számukra élvezetes, könnyű életet, hiszen a félhold uralma alatt vadonná változott a föld, amelyet csak folytonos törődéssel és megfeszített munkával lehetett termővé tenni. Inkey János szerzeményei nem képeztek nagy kiterjedésű, összefüggő földvagyont, csak korábban nagyrészt teljesen műveletlen mezőbeli terepet. Az újonnan szerzett földek urai többségükben rövid időn belül pénzzé tették tulajdonukat, csak kevesen voltak, akik célratörő vásárlásokkal, cserékkel és zálogolással táblák kialakítására törekedtek. Az Inkeyek vállalták a nem könnyű feladatot, de uradalmak szervezésére, alakítására csak a 18. század közepén kerülhetett sor. Sikeresen oldották meg a puszta területek benépesítését. Az elhagyott, vadvizes, bozótos tájra embereket telepítettek, hiszen az akkori gazdasági rendben egyedül a földművelő jobbágytól várhattak birtokaik után jövedelmet. Az erdőségben és mocsarakban meghúzódott lakosság csak lassan tért vissza a falvakba, a szatmári békét (1711) követő években 5—10 család lakott a vályogfalú, szalmával fedett viskókban. Az elpusztult városok sem vonzották a rendezettebb viszonyok közti megélhetést kereső végvári katonákat és a hajdani kuruc lovasokat. Kanizsának a 18. század első évtizedében mindössze 425 lakója volt.62 2. kép. Az Inkey-család címere (Nagy Iván, 289.) Az új telepesek három évre adó, vám és szállásdíj fizetése alóli mentességet kaptak, s szabad foglalással annyi földet, legelőt vettek igénybe, amennyit meg tudtak művelni. A használatlan föld eleinte trágyázás nélkül is bő termést adott, amikor pedig kimerült, parlagon lehetett hagyni, s a határ más részén újabb földet lehetett művelés alá fogni. Inkey János földjei vagy félszáz helység határában feküdtek, az akkori útviszonyok miatt megoldhatatlan volt a termény beszállítása, eladása, így a robot és termény helyett inkább „Contractus szerint árendát" szedett jobbágyaitól, akik tűzi- és épületfát ingyen kaptak, szántani négy marhával szoktak, „kinek csak kettő volt mással összefogott". Urbáriumuk63 nem volt, „hírét sem hallották". Megértő és méltányos magatartás jellemezte a földesúrjobbágy viszonyt, mert mindkét fél érdeke ezt kívánta. A gazdaság tisztjei is csak a falvak elöljáróival együttműködve dolgozhattak eredményesen. A bírók megválasztásába ekkor még a földesúr nem szólt bele. A bírók sokrétű közigazgatási és igazságszolgáltatási feladatot láttak el, ők feleltek a földesúri szolgáltatások és a közmunkák teljesítéséért, büntetési jogkörük is volt. A rigyáci jobbágyok nem kis nosztalgiával emlegették később a „jó öreg", az „öregúr" korszakát.64 A birtoklás megkezdésétől számított három év elteltével 4 forintot fizettek a földhasználók egy egész telek után, melyhez ház és rét is tartozott. Inkey János jelentős közéleti szerepet is vállalt, kortársai szerint „jeles megyei ember" volt. Zala vármegyét 1596-tól 1715-ig egyesítették Somogy vármegyével, ezért 1716-ban került sor Zalában ismét alispán választására. A főispán jelöltjével szemben a megye nemességének jelöltje, Inkey János győzött: 1716-tól 1732-ig volt Zala vármegye alispánja. Ekkor már tekintélynek örvendő királyi tanácsos, megyei követ a pozsonyi országgyűlésen, később a 350 napig tartó 1722—23. évi diétán is. A megyei közgyűlés 1735-ben a megyei főjegyzőt és palini Inkey Jánost küldte Pozsonyba, hogy egyezkedjenek a kamara képviselőivel a megyétől követelt váltságdíj mérséklése ügyében.65 Inkey János nem tűrte maga körül a tétlenséget, a közönyt, bátran szembenézett a nehézségekkel is. Személyiségének meghatározó jegye volt az adott történelmi helyzethez való alkalmazkodás. Nemcsak képviselte a megye nemeseit, de kortársai szívesen látott vendégei voltak a palini „posványságra dűlő" kúriájában, ahol — nem lévén még megyeháza — az érdekeltek rendszeresen összegyűltek kisebb tanácskozásra. Inkey János azok közé a jobb módú birtokos köznemesek közé tartozott, akik számos hadi siGőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 537 kert és főúri barátságot mondhattak magukénak, s az újjáépítés szakaszában is kellő bátorsággal és önbizalommal vettek részt a megye új életének és rendjének kialakításában. Bár a század eleji politikai légkör és háborús készülődés nem kedvezett a szervező munkának, Inkey János szerzett birtokainak uradalmakká alakítását tervezte, s ebbéli szándékát végrendeletében is kifejezte: utódai három évig használják a birtokot. Ennek ellenére az örökösök 1748. március 30-án Palinban megegyeztek, hogy „effective" (ténylegcsen) is megosztoznak, így a birtokrészek egységes vezetés alatt üzemelő nagybirtokká rendezése későbbre maradt. Inkey János nem lett uradalomszervező, de hozzájárult az elvadult terület visszahódításához, kultúrtájjá alakításához. Mindez természetesen nemcsak az ő érdeme, hanem jobbágyai áldozatos és embert próbáló munkájának is köszönhető. Terjedelmes birtokát két fia örökölte.66 Gáspár kapta a „Berényi Jószágot" a hozzá tartozó falvakkal és pusztákkal együtt, Boldizsáré lett a „Pallényi, Rigyáczi, Rétsei,67 Liszói,68 Muraközi69 Jószág" a hozzájuk tartozó javakkal. Állítólag az atya jobban szerette Boldizsárt, az örökségben is többet kapott, mint bátyja, kinek „idegen", olasz—osztrák feleségét Inkey János „nem szenvedhette". Két ágra szakadt a palini Inkey család: az iharosberényi ág alapítója Inkey Gáspár, a palinié Inkey Boldizsár. III. PALINI INKEY BOLDIZSÁR BIRODALMA A 18. század második felében — Inkey Boldizsár ferfikorában — olyan főbb felvilágosult társadalmi és politikai törekvések érvényesültek hazánkban, amelyek már nem visszahúzó, fékező erővel hatottak, hanem inkább korszerűsítésre ösztönöztek politikai és gazdasági téren egyaránt. A köznemesek, még inkább a főúri kiváltságosok körében többen fogékonnyá váltak az új gondolatok, eszmék — felvilágosult abszolutizmus, később a felvilágosult rendi-nemesi mozgalom — befogadására. Ha a feudális rendszer felszámolására nem is gondoltak, bizonyos korszerűsítést szükségesnek tartottak, és felkarolták a korszerűsítés gondolatát. Inkey Boldizsár (1726—1792) sok feudális vonással terhelten ugyan, de nyitott volt az új gondolatokra. Ellentmondásos egyéniség volt, túlkapásait a krónikák is feljegyezték,70 s a néphagyomány is őrzi, jóllehet az ellenőrizetlen gazdatisztek szigorát, kegyetlenkedéseit is nem egyszer az urak önkényének tulajdonították a sértettek. Palini udvarházának könyvállománya arról tanúskodott, hogy kortársainál jobban ismerte a gazdaság jövedelmezőségének és hasznosságának feltételeit, s érdeklődése, tájékozottsága az ország határain is túlterjedt. Családja művelődési igénye meghaladta a vidéki köznemesség átlagárajellemző szintet. Nem a kastély kötelező dísze a könyvtár, hiszen a secretarius (titkár) szobájának egyik szekrényében sorakozott a félszáz kötetnyi könyv, s az uradalom tisztjei is hozzáférhettek a könyvekhez, és megismerkedhettek az előretörő felvilágosodás tanításaival. A gazdaság inventáriumában71 szerepel „16 db Különféle Könyv Francziául", lehet, hogy a francia enciklopédia (Encyclopédie 1751—1780) egyes kötetei rejlenek az összegezés mögött. Inkey Boldizsár két fia, Boldizsár és Menyhért is tanulója volt az 1746- ban Bécsben megnyílt Teréziánumnak, ahol az ifjak megismerkedhettek a francia nyelvvel és a fiziokraták társadalom- és gazdaságátalakító terveivel. Több híres szerző könyvét is felsorolja a leltár, így például Florianus Dalhamnak, a Teréziánum filozófia tanárának „Philozofia" című művét; Moser Jákob (1701—1785) szabadelvű német publicista,; tanár Tübingenben, Bécsben, majd egyetemi igazgató az Odera melletti Frankfurtban. Kiadványainak száma meghaladta az 500-at.72 Engelhardt Georg orosz államférfi és nemzetgazda, az új eszmék harcosa, később egy orosz mezőgazdasági folyóirat szerkesztője. A jelen világ megismerését szolgálták a Constitutiok, a törvénykönyvek, VI. Károly császár, III. Károly néven magyar király törvényei németül, a Constitutio Regni Fundamentális, a „Francziák Históriája" és a német nyelvű földleírások. Szerepel a lajstromban egy latin nyelvű vitázó könyv, a „Diatribe", továbbá német és olasz nyelvtan. A mindennapi munkát segítették a raktárak építéséről, az ízletes, egészséges és eltartható borok készítéséről szóló művek és a különféle szótárak. A vallással kapcsolatos könyvek száma 2, s hiányoztak a hazai szerzők művei. A család előfizetője volt a korabeli magyar folyóiratoknak, s a közműveltség előmozdítóinak listáján is szerepeltek a palini Inkeyek. Inkey Boldizsárt a családtagok „nagy szerző"- ként emlegették, hiszen az örökölt kb. 25 000 holdas (10 000 hektár) birtokot a négyszeresére növelte, és korszerű gazdasági épületekkel gazdagította. Az ő szervező munkája eredménye538 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 538 képpen érte el az Inkey-birtok a legnagyobb kiterjedését. Az utókor kiskirálynak minősítette, fiai — halálának 50. évfordulóján — a család palini parkjában emelt márvány urna alapzatába vésették: PATRI OPTIMO BALTHASARI MDCCCXLII., azaz Boldizsárnak, a legjobb apának 1842. 3. kép. Az Inkey-urna a nagykanizsai Károlyi-kertben (KE, 132. Fotó Nádasi Tamás) Céltudatosan gyarapította az örökölt vagyont: a posta- és kereskedő u t a k szomszédságában vásárolt, „szerzett, acquirált sok költség és fáradság után" földeket, s birtoktömbök kialakítására törekedett. Első felesége, szalapataki Nagy Júlia hozományát Kőszegen „rétekkel, földekkel és a Hérczi szőlővel" gazdagította, ugyanitt majort is épített „melly Györki háznak neveztetik". Szalapatakán, 74 vallomása szerint a majort egészen újraépíttette. Vas vármegyében „a Tótsági jószágot harmincegy néhány ezer forint summán szerezte".75 Sopron megyében a Ramóczi és a Sajtoskáli76 uradalmakat vásárolta, s a 70-es években birtokolta a sárvári váruradalmat is. A Kanizsától északra fekvő Bocskán a Török familia földjeit „tizennégy Ezer egynéhány" forintért, a Szentbalázson birtokos Prosznyák és Zarka családét 38. 000 forintért vette, s megszerezte a szomszédos Pölöskefőn és Kacorlakon több köznemes „kisebb portioját" is. Kanizsa környékén a „közép Bagolai77 és a Vajdai puszta,78 az Orosztonyi- és Bessenyei Jószágok"79 tartoztak palini uradalmához. A Muraközben Inkey Boldizsáré volt a dobravai erdő,80 Belica Rátkával,81 háza volt Kaproncán,82 a „Goriczai jószágot nemes Körös megyében 50 ezer forintokért" vásárolta. Birtokolta a nagykiterjedésű horvátországi „Raszinyai Dominium"-ot.83 Ez utóbbit 110 000 forintért zálogképpen bírta, a belicai uradalomért 100 900 forintot fizetett.84 Nagyrécsei uradalmához tartozott Kisrécse, Orosztony, Kerecseny, a liszói szőlő, az újudvari rét és a hegyvám, valamint a Besenyői- és a Martoni- puszta. Túlnyomórészt Dél-Zalában terjeszkedett, s a Dráván is túl nyúló birodalmát öt uradalommá, a palini, a nagyrécsei, a rigyáci, a belicai, a raszinyai uradalommá szervezte, és Palinból irányította. Palin a korabeli források szerint nemesi puszta (curialis praedium). Épületei hűen tükrözik a település major-jellegét. A munkaerő állandósítása érdekében szállása volt itt a béreseknek, a cséplőknek, kanászoknak, háza a majorosnénak, a tiszttartóknak, a „cselédeknek", kovácsnak, kocsisnak és a juhászoknak. A népes nemesi család a „kis kastélyban" lakott, „mellette kápolna és a régi ház". Nemcsak a lakóházak, de a gazdasági épületek is kőből készültek, így az „ökör és ló istállók", a nagy életes ház és a kis életes ház,85 „zöldségtermelő ház" a kertben, a szilvaaszaló, a lisztes és káposztás kamra az udvaron. Téglából és részben fából készült a kocsiszín, a szénás pajta, a marha- és sertésakol, valamint a méhes. A majorhoz tartozott a „kocsma ház" pincével, a Lazsnaki86 vendégfogadó pincével, mészárszékkel és kerékgyártó műhellyel, a Kámántsi87 kocsma kőből, pincével és istállóval, továbbá a malom a „malom házzal" és a „Szent Kereszt Kápolna"88 mellett lévő ház a Kanizsai határban. A gazdaság legnagyobb egysége a raszinyai uradalom, ahol 150 jobbágyhely az örökös jobbágyoké, 53 pedig a szabadoké. Nem sokkal maradt el tőle a mintegy 25 pusztát és falut magába foglaló belicai uradalom, itt volt a legnagyobb kiterjedésű a majorsági birtok. Inkey Boldizsár idejében a szántóföld a palini uradalomhoz tartozó falvakban a legkevesebb: ide tartoztak a bocskai, a szerdahelyi, a szentbalázsi, a pölöskefői és a kacorlaki földek, s a kürtöspusztai rét; ebben a térségben volt legszélesebb a völgy, legnagyobb 3. A palini gazdaság uradalmi épületeinek becsértéke 1792-benS9 Az uradalom megnevezése Palini Récsei Rigyáci Belicai Raszinyai Összesen Becsérték forintban 9723 6496 3385 6222 6654 32 480 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 539 kiterjedésű a mocsár. A 18. század második felében a felsorolt falvak jobbágyai helyi kezdeményezéssel a mocsárvilágból 339 holdat (253 hold szántó, 86 hold rét) hasznosítottak. A 18. század közepén, elsődlegesen az ország nyugati sávjában egyrészt az osztrák piac ösztönzésére, másrészt az előnyös földrajzi helyzet — Bécs közelsége, a kedvezőbb talaj- és közlekedési viszonyok — hatására a mezőgazdasági termékek kedvező értékesítési lehetőségével párhuzamosan változott a gazdálkodási forma, a szabad földfoglalást és a földbérletet felváltotta az árutermelés, a majorgazdaságok szervezése, s a munkaerő biztosítása robotoltatással. A majorgazdaságok kiépítése segítette a többtermelést. Itt nem korlátozta a földesúr-jobbágy viszony az uraság szándékait, törekvéseit; a béres, a pásztor, a kertész stb. könnyebben mozgatható, „befogható". A Palinban ilyenképpen kialakított gazdálkodási formát az Inkeyek meghonosították a völgység egészében, ahol a majorok egész hálózata létesült. A többtermelést a 18. század második felében a barokk kor kifinomultabb életigénye, a kastély, annak berendezése, bútorzata, dísztárgyak, porcelán edények, utazás, tanulás stb. motiválta. A földesurak a jobbágyföldek kisajátításának legváltozatosabb formáit alkalmazták; lehasítottak az úrbéri földekből, megtiltották a közös legelő és erdő használatát, pénzbeli szolgáltatásokat követeltek, elvették jobbágyaik irtásföldjeit, egyre gyakrabban követelték a hosszúfuvart. Megindult a parasztok panaszáradata; elsőként a Vas vármegyei , majd a zalai és somogyi jobbágyok tiltakoztak tiszttartóik túlkapásai, kegyetlenkedései ellen. A szerdahelyi, kacorlaki és a bocskai jobbágyok egyenesen a „Fölséges Királyné Asszonyunk"-hoz fordultak sérelmeikkel: „...Rátkai Ő Nagysága''0 idejében robotot nem szolgáltunk, hanem árendát adtunk f. 3... jószágunkból tizedet nem adván ő Nagysága idejében, hanem mihánt T. Inkey Uraság keze alá estünk, mingyárást ki kölletett adnunk az tizedet. Az tyúkjainkból sem adtunk, most pedig azokbul is ki vesz a tizedet, ha mingyárt tsak 2 vagy 3 legyen is a szegény embernek".91 A rigyáciak ugyancsak panaszolták, hogyha Palinba mennek sérelmeik orvoslására, deresre huzattattak, a tiszttartó még az „őszbe csavarodott öreget" sem kimélte".92 Somogy és Vas vármegyékben lakó nemesek földjét zálogjog, ritkábban bérlet formájában használta Inkey Boldizsár, s terménnyel fizetett a tulajdonosoknak, jobbágyait pedig számlálatlan hosszúfuvarra9 3 kényszerítette „...midőn gabonát köll el vinnünk, sok száma nélkül el vész az szegény jobbágynak az zsákja".94 Pénzt kellett már fizetni a sertések makkoltatásáért is. A rigyáciakra 372 forint makkbért vetettek ki, s amikor nem tudták fizetni, „20 darab sertéseket agyonlövette, felprédáltatta, 3 vonós marhájukat elhajtatta, s áristomoztatta őket mindaddig, míg a makkbért le nem fizették".93 A 60-as években már nem elégedtek meg panaszaik előadásával, az uradalom tisztjeinek megtagadták a robotot és az engedelmességet az uradalom tisztjeinek. Fenyegető méreteket öltött a jobbágyok elkeseredése az Inkey-birtokokon is.96 Mária Terézia úrbéri rendelete a robotmunkára alapozott külterjes gazdálkodásnak a parasztságra gyakorolt káros következményeit igyekezett ellensúlyozni. Védte a parasztságot az önkényes többletkövetelményektől, a telki állomány rögzítése pedig földjének kisajátításától, de nem tudta megakadályozni a jobbágyok szolgalmi irtásföldjeinek jobbágytelekké alakítását, sem a gabonatermesztés fokozása érdekében újabb és újabb majorsági táblák létesítését a maradványföldek97 megszerzésével. Inkey Boldizsár a már korábban felsorolt földjeit csak a 70-es és 80-as években szerezte, hiszen az urbárium kiadásának évében (1767) még nem volt birtokos a Muraközben, s legtöbb faluban is csak a 6—8 „kisebb birtokos" egyike Inkey Boldizsár; kivétel Nagyrécse, ahol 18, illetve Szentbalázs, ahol 8 egész telekkel bírt. Pacsán 1768-ban 16 fő szolgált az Inkey-uraságnál, valamennyien féltelkesek. 98 Az Egerszegre vezető postaút melletti falvak birtokosaitól (Szegedy Ignácz, Skublics Sándor, Dóczy Antal és a Vas megyei Zarka és Skublics család) a 18. század harmadik harmadában vásárolta meg telkeiket, s így lett több falu földes- 99 ura. Inkey Boldizsár akkor is növelte birtokainak számát, amikor már lejárt a könnyű birtokszerzések ideje. Nem ragadta el a főurak fényűzése, ragaszkodott birtokaihoz, arra törekedett, hogy egységesen irányított uradalmak láncolatává fejlessze birtokállományát. Magyarországra jellemző volt, hogy a legtöbb pazarló utód keze alatt szétfolyt a sok ügyeskedéssel szerzett birtok; a kitüntetésektől, a címektől és rangoktól elbódítva elhanyagolták birtokaikat, a fényes bécsi udvar körül szorgoskodtak. Az Inkeyek Pozsonyból nem mentek Bécsbe, hanem igyekeztek vissza Zalába, ahol felelős megyei munkaköröket is elláttak. Inkey Boldizsár 1751-ben főszolgabíró, majd 1754-ig alispán, 1763-ban és 1784-ben táblabíró, közben két alkalommal is, 1773-ban és 1781-ben, a megyei tisztújító közgyűlés alispánnak jelölte. Az Inkeyek időben felismerték a külső piac igényeit és Palin földrajzi helyzetéből fakadó keres540 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 540 kedelmi lehetőségeket, „...fekszik Nagykanizsa100 — Dunántúli Magyarországi fő kereskedési városok egyike — tős szomszédságában s Kanizsárul Vas vármegye Sopron Bécs felé vezető országos posta és kereskedelmi út vonul el, le felé pedig az Uradalombul egy óráni távolságban Horváth Országban Trieszt, Fiume101 és Stájer Ország felé Kanizsárul menő utak el nyúlnak, fekvése tehát nemcsak kellemes, hanem kereskedési tekintetben is hasznos."102 A kínálkozó lehetőséget a palini gazdaság is megragadta, fellendült az árutermelés. Robotterhek növelésével igyekeztek a szükséges munkaerőt biztosítani. A palini uradalom falvaiban a robotos napok száma évenként összesen 12 818 nap. Jelmagyarázat: * A 74-ből 45 ló a ménesben ** 10 darab tehén Legfontosabb kiviteli árujuk a szarvasmarha, a hízott ökör és a bor volt. A piac ösztönzésére a rideg állattenyésztésről áttértek az istállózó állattartásra. Többféle módon is támogatták a szőlő telepítését, takarmánynövényeket termesztettek. Tenyészbikákat Svájcból hozattak, magas tej- és húshozamú teheneket tartottak. A gazdaság mindegyik uradalmában voltak „svájcer bikák" és szimmentáli tehenek. Keresett volt a külföldi piacokon a gyapjú. A 18. század második felében Inkey Boldizsár már a Spanyolországból Németországba importált nemes gyapjas merinojuhokat vásárolta, s uradalmaiban — az országban is az elsők között — zömében merinojuhokat tenyésztettek. Az állattartásnak a palini uradalom volt a központja; itt őrizték a híres palini ménest, amelynek állományából rendszeresen vásárolt a megyében állomásozó katonaság Kanizsán székelő törzskara. A nagy teherbírású muraközi lovakkal a raszinyai uradalom dicsekedhetett. Igavonóként tartották a bivalyokat, de a tejüket is hasznosították. A palini sertésállomány részére az uradalom felvásárolta a lakosság által gyűjtött makkot. Hizlaldája látta el a mészárszékeket is sertéshússal. Külföldi piacokon értékesítették a majorsági szőlészetek termését, a hegyvámból105 begyűjtött borokat pedig többnyire az árendás kocsmákban mérték ki. A vasabroncsú hordók nagy száma élénk borkereskedelemre utal. Palinban alkalmanként a 150 hordóban pedig 7345 akót tárolhattak. A palini és a raszinyai pincészetben aszúbort is készítettek. 1760-ban Inkey Boldizsár megvásárolta Szluha György gróftól106 Sárvárt, a Nádasdyak egykor virágzó váruradalmát „a megviselt és romokban heverő várral együtt, a birtok elhanyagolt: már korábban az elnéptelenedés fenyegette". Inkey Boldizsár, hogy saját borainak a bécsi piacon előnyt szerezzen, a badacsonyi borszállítmányokat nem engedte tovább, sőt egy alkalommal 80 urna107 bort lefoglaltatott. A mezőváros panasszal fordult a bécsi udvarhoz, s az úgy döntött, hogy ha a bort a földesúri borkimérés idején kívül hozták be, akkor jogos volt az eljárás. Egyébként Inkey Boldizsár csalódott a 4. Robotos napok száma évenként, falvak szerinti bontásban103 A falu neve Bocska Szerdahely Szentbalázs Pölöskefő Kacorlak Újudvar Jobbágyok száma 39 50 96 13 25 44 Zsellérek száma 21 20 62 7 10 11 Robot száma (nap) 1835 3131 2493 477 1599 2613 5. A palini gazdaság állatállománya 1793 decemberében104 A gazdaság uradalmai Szarvasmarha Sertés Juh Ló Bivaly Palini uradalom 122 440 721 74* 53 Nagyrécsei uradalom 131 - 916 - - Rigyáci uradalom 39 248 682 - - Bellicai uradalom 67** 191 678 4 39 Raszinyai uradalom 55 238 649 42 16 Összesen 414 1117 3646 120 108 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 541 sárvári vállalkozásában, s a birtokot rövidesen tovább adta Somogy megye táblabírájának.108 A palini uradalomban gyakorlat volt, hogy a földesúr jobbágyainak használatra adta szőlőit és a telepítésre alkalmas földjeit. A szőlőskerteket, amelyeket különleges és értékes területként körülkerítettek, szigorú rend oltalmazta. A föld tulajdonjoga a földesúré maradt, a szőlőt használó jobbágy pedig földbérként hegyvámot fizetett. A mezőgazdasági művelési ágak közül a leggyorsabban a szőlőtelepítés hódított, a telkes jobbágyok mellett a kézműveseknek és a zselléreknek is volt szőlője. Az uradalom a szőlő népességmegtartó erejére is számított. A földesúr elsőrendű érdeke volt, hogy a jobbágy ne hagyhassa el a birtokát, támogatta az úrbéres szőlősgazdákat;, így például ingyen adott a telepítéshez karóknak való fát, a kötözéshez szalmát. Mivel a földeket jobbágymunkával művelték meg — természetesen a jobbágyok középkori eszközeivel, tövisboronával és faekével — a robottal elfoglalt jobbágynak alig volt ideje saját földjének megmunkálására, s a kevés termés is gyakran megdohosodott a földbe ásott vermekben. A palini gazdaságban föld feletti épületekben, kőből és téglából készült „életes házakban" tárolták a gabonát. Bár a 18. század második felében gyakorlati ismereteket népszerűsítő kiadványok szorgalmazták a trágyázást, csak a szőlőkben alkalmazták rendszeresen, így alacsony volt a termésátlag, az elvetett mag négy-, ritkábban ötszörösét adta a föld, amit a nyugati országokban már jóval felülmúltak a gazdaságok. Az uradalmak mindegyikében termeltek búzát, rozsot, árpát, zabot, hajdinát, de rozsból a legtöbbet; kölest csak a palini és a belicai uradalmakban. 1793 decemberében Raszinyán 1738, Belicán 275 köböl csuhás kukoricát jegyeztek fel a lajstromozók. Palinban 211 köbölt találtak. A Muraköz nemcsak kukoricatermesztésben járt élen, általános volt itt a takarmánynövények és a dohány termesztése is. „Magyar országon sehol is nagyobb divatjában nintsen a Selyem tenyésztés, mint itt".''09 Történelmünk 16. és 17. századi sorscsapásai elkerülték a Muraközt: nem volt a szultán tartománya. Szinte rácsodálkozva írta róla az erdélyi gróf: „Tsak itt a Muraközben a szép Gazdaságnak sok jelét láthatni: a Ló here bőségben termesztetik, a Svaitzi módon való Tehén tartás oly fokra vitetett, hogy Gróf Llr majorjaiban a Tehenet Napjában háromszor fejhetik, és öt itze11'' tejet is kapnak tölle — a Juhoknak fáin szőrű fajtái szaporittatnak".112 A palini gazdaság uradalmaiban épültek raktárak, istállók kőből, de hiányoztak a korszerű mezőgazdasági eszközök. Mindössze Raszinyán volt csak 10 darab vasborona és Belicán 6 darab új vaseke. Az uradalmak szinte alig rendelkeztek gazdasági felszereléssel; Palinban az 1793. évi lajstromozás során 286 forintra becsülték a gazdasági munkaeszközök értékét, a többi uradalomban még ennél is kevesebbre. „Jobbágy és nagybirtokos még mindenféle ócska fegyverzetben küzdött a természet erőivel." A nagy menynyiségű fejlődés mögött elmaradt a technikai fejlesztés. A gabonatárolás és az állattenyésztés területén alkalmazott ésszerű eljárások nemcsak a központi majorokban honosodtak meg, elterjedtek a falvakban is: a jobbágyok követték az uradalom példáját. Palinban az uradalomnak volt káposztás- és veteményes kertje, de gyümölcsöst (a szilvás kivételével) nem említenek a források, ellenben hírt adnak a terjedelmes angol parkról: „...nagy kiterjedésű parkjában volt mindenféle szépség: mesterséges szigetek, hinták, virágok, tiszta vizű tó, melyen hattyúk úszkáltak, és a régi erdőségből meghagyott óriási fák.""3 A gazdaság számtalan pénzügyletet bonyolított le, legnagyobb vállalkozásuk volt a raszinyai gazdaság zálogosítása. A „Raszinyai jószág egy különös officiolátus (kötelezettség) alatt vagyon 6. A palini gazdaság szemes terményei 1793 decemberében"0 A gazdaság uradalmai Búza (köböl) Árpa (köböl) Zab (köböl) Kuk( csutás* mca szemes Hajdina Köles Rozs Palini uradalom 184 43 - 211 - 48 46 - Nagyrécsei uradalom 115 5 91 - - 4 - 137 Rigyáci uradalom - 12 192 - 120 - 6 - Bellicai uradalom 11 - 10 275** 10 80 - 437 Raszinyai uradalom 43 - 124 1738 - 67 - 187 Összesen 353 60 417 2224 130 199 52 761 542 Gőcze Rezső: Palin és Korpavár története (1690—1849) és zálog". Végrendeletében114 Inkey Boldizsár úgy intézkedett, hogy „ha Raszinyát kiváltanák, az felveendő pénzt semmiféleképpen ne tehessék addig elkölteni miglen más ingatlan jószágot örökképpen rajta meg nem vesznek". Annak ellenére, hogy még végrendelkezése után is vásárolt, nem hagyott hátra üres pénztárt; vagy félszáz ügyfél tartozott neki: kamatozó kölcsönökben 228 000 forint maradt az utódokra. Jelentős összegeket fizetett ki pereskedéseiért, építkezett, bőkezűen adományozott, birtokot vásárolt 303 500 forintért. 115 Mindez csak úgy volt lehetséges, hogy nem a feudális kor szellemében, hanem a polgárosuló nemesség mentalitása szerint gondolkodott. 4. kép: Palini Inkey Boldizsár leszármazói''" (Nagy Iván, 292) Az 1793. évi birtokrendezés117 után a palini gazdaság feldarabolódott a hat testvér között. A palini uradalom földjein, rétjein és erdőségein a család két legifjabb tagja N(epomuki) János és Ádám osztozott fele-fele arányban, Menyhért, Ferenc, ifj. Boldizsár és Imre pedig egy-egy önálló uradalmat kapott. A végrendelet kötelezte az örökösöket, hogy a két idősebb testvér „a maguk részüket tüstént elvegyék és bírják", a négy kiskorú „mindegyikének birtokát egy-egy tiszt kormányozza, egy főtiszt azonban mindnyájuk jövedelmét beszedje és az öregebb testvérek, mint gyámok jelenlétében számoljon el". Inkey Ádám Rajky Máriával kötött házassága után Nagyrécsére költözött, így N. János maradt Palin egyedüli lakója, aki a 19. század elején feleségül vette a Balatonlellén is birtokos Majthényi János"8 leányát, Erzsébetet, s bár közéleti szerepet is vállalt, energiájának j ó részét vagyonának gyarapítására, gazdaságának korszerűsítésére, hasznosabbá tételére fordította. Örökölt birtokát a Kanizsa folyó (Kanizsai-árok) völgyében szerzettjavakkal tovább növelte. A család krónikása, Egyed Ferenc a vidék legnagyobb jótevőjének nevezte Inkey Boldizsárt, aki jobbágyaitól szigorúan megkövetelte és beszedette járandóságait, de ínséges években példamutatóan járt el. 1788-ban, mikor az átvonuló császári katonaság fosztogatásai miatt éhínség fenyegetette a korábban „viruló Zalát", több száz köböl gabonát kiosztott a rászorulók között. A nagy marhavész idején Szentbalázson a tized fejében kapott 23 darab ökröt a kárvallottaknak ajándékozta.120 Támogatta, hogy jobbágyainak többsége féltelkes legyen, hogy ökörfogattal robotolhasson. Házasodó jobbágyait igavonókkal segítette gazdálkodásuk megkezdésekor. Kedvelt városát, Kanizsát többféle módon is segélyezte. A városnak grázi mesterekkel készíttetett Szentháromság-szobrot ajándékozott 1758- ban. Az „ispita ház" (Hospitale pauperum) kápolnájának építéséhez 1000 forintot adományozottá21 s a förhénchegyi122 kápolna is az ő anyagi támogatásával készült. 1768-ban építtette a barokk stílusú „Háromkereszti Kálvária Kápolnát", 123 alatta családi kriptával. Fenntartására 2500 forintot hagyományozott. Segítette az 1765 óta működő kanizsai piarista gimnázium fenntartását. Később három fia, Ferenc, Ádám és János is az iskola tanulója volt. Hirtelen támadt haragjában többször is túllépte hatáskörét, s kisiklásai, ballépései vezeklésre, adományozásokra késztették. Háromszor zarándokolt Rómába, négyszer Loretoba és Prágába is.124 Öt templomot építtetett, illetve az építkezést jelentős anyagiakkal patronálta Szentbalázson, Nagyrécsén, Orosztonyban, Rigyácon és Raszinyán. Több egyházi intézmény működéséről pénzadományokkal is gondoskodott. A raszinyai templomnak 3000 forintot vezeklésül, 300 forintot misékre hagyományozott. Végrendeletében írta: „...a Szent Balási templomnak vettem szőlőt...a termést adják el és fordítsák az Isten háza szükségére...hogy tellyességgel árván ne maradjon hagyok reá 300 forintot". Nemegyszer ismétlődő kérése, tanácsa fiaihoz, hogy mind családi, mind gazdasági ügyekben kérjék „az öregjebb Atyafiak" beleegyezését, engedélyét, egyes esetekben (pl. házasságkötés) megköveteli az Atyafiak akaratának végrehajtását, ellenkező esetben „semmi javamból ne részesüljön". Egy bibliai aforizmával is kölcsönös megértésre intette fiait: „Az megelégedésnek jó erkölcsét az Isten szaporítani és az Irigynek javait pedig meg rövidíteni szokta." Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 543 7. Inkey Boldizsár hagyatékának örökösei1,9 A palini gazdaság uradalmai Jobbágyhelyek száma Majorsági birt szántó ok holdakban rét Irtásföldek szántó holdakban rét Palini uradalomból 1/6 rész N. János öröksége 37 351 327 149 104 Palini uradalomból 1/6 rész Ádám öröksége 39 353 311 55 31 Nagyrécsei uradalom 1/6 rész Menyhért öröksége 40 817 257 36 22 Rigyáci uradalom 1/6 rész Ferenc öröksége 70 487 317 - - Bellicai uradalom 1/6 rész Imre öröksége 65 1319 220 19 14 Raszinyai uradalom 1/6 rész Imre öröksége 150 r. 53 sz. 632 377 - - Palini gazdaság összesen 454 3959 1809 259 171 Palini gazdaság uradalmai Gyalogrobot nap Fidus proventus* Kocsmák száma Malmok száma /hozam (köböl) Szőlők hozama hegyvámmal, tizeddel akó Palini uradalomból 1/6 rész N. János öröksége 5368 563,20 2 3 398 943 Palini uradalomból 1/6 rész 5187 409,30 3 4 398 943 Nagyrécsei uradalom 1/6 rész öröksége 5560 368,54 5 1,4/8 151 902 Rigyáci uradalom 1/6 rész öröksége 7923 389,19 3 3 240 936 Bellicai uradalom 1/6 rész öröksége 7673 511,48 5 3 594 660 Raszinyai uradalom 1/6 rész öröksége 18 043 r. 3500 sz. 1178,10 3 1 330 1160 Összesen 53 254 3419,81 21 15 4 / 8 2110 5544 IV. A PALINI ÁRUTERMELŐ GAZDASÁG A palini uradalom a 18. század végén az útkeresés, a várakozás korát élte: a tulajdonos, Inkey N. János még csak 13 éves, a kanizsai piarista gimnázium tanulója, s az egyre szaporodó családi perek is növelték a vezetés bizonytalanságát. Csak a 19. század elején, amikor N. János átvette a birtok kormányzását, szerveződött határozott célkitűzések szerint működő gazdasággá. A fellendülést a hagyatéki peres ügyek lezárása mellett a mezőgazdasági termékek iránt megnövekedett kereslet, illetve a francia háborúk125 keltette, s majdnem évtizeden át tartó hatalmas gazdasági konjunktúra jelentős mértékben segítette. Másként alakult a Palinnal határos, de másik uradalomhoz tartozó Korpavár helyzete. A ho544 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 544 mokkomáromi uradalom magára hagyta korpavárijobbágyait, akik éltek a kibontakozó árutermelés adta szerény lehetőségekkel, s naponta jártak a kanizsai piacra terményeikkel: „...majorságot és más életszereket árultak".126A 19. század elején a hadmérnöki jelentés127 14 házat és 3 istállótjegyzett fel Korpaváron, ahol a jelentés szerint 100 férfi és 6 ló számára volt elszállásolási lehetőség. A lakosság állatállománya 2 ló és 30 igavonó. A megjegyzés rovatban írottak szerint „a falu a Kanizsa vizének jobb partján fekszik, s ennek ellenére átjárási lehetőség van. Az áthaladás jó, a település körbejárható". Az 1828. évi legelők szántóföldekké alakításával. Majorsági birtokán a vetésforgó alkalmazásával is próbálkoztak, a gabonavetést időnként takarmányrépával, pillangós növényekkel váltották fel, megszüntették az ugarolást. A vízlevezetés révén nyert földekkel lett tulajdonos a Gelse és Kilimán közötti berekben, majd megvásárolta a pogányvári és aracsai szőlőket, Alsórajk és Pacsa határában erdőséggel és szántóföldekkel gyarapította birtokállományát. így alakult ki a zalai tájra jellemző hosszanti, meridionális völgyek egyikében a Palintói Pacsáig terjedő 25 000 holdas gazdaság. 8. A palini gazdaság uradalmainak becsértéke 1844-ben132 Az uradalmak neve Nagysága holdban Forint-értéke ezüstben Évi tiszta jövedelme Palini uradalom 7273 5/8 1 142 889 51 908 forint Szentbalázsi uradalom 10389 6/8 857 081 43 713 forint Pacsai uradalom 3636 3/8 525 440 33 164 forint Palini gazdaság összesen 24 099 6/8 2 525 410 128 785 forint összeírás már 15 házat és 119 főt jegyzett, az 1831. évi útleírás128 118 főt említ, akik „németek, de magyarul is beszélnek — igen szorgalmatossak, nevelnek csak szarvasmarhákat és sörtvéseket". Területük jó része még nádas berek, ami elzárja a falut támaszpontjától, a homokkomáromi uradalomtól. A sovány talajú földeket „a népnek gyors iparkodása kényszeríti jó őszi és tavaszi gyümölcsözésre". Az 1845. évi reguláció alkalmával az erdőirtás és vízlevezetés által nyert irtványokkal a 6,4 jobbágytelekhez 21 hold belsőség, 134 hold szántó és 54,5 kaszás rét tartozott. A jobbágyfelszabadítás évében, 1848-ban a faluban 6 Vi jobbágytelket és majdnem ugyanennyi zsellérhelyet írtak össze.129 A gabonakonj u n k t ú r a boldog negyedszázada Korpavár jobbágyai számára inkább a terhek növekedését jelentette; 1845-ben már 784 napi gyalogrobottal szolgáltak.130 Az agrártermények árának állandó emelkedése131 a többtermelésre csábította, késztette a birtokosokat. Inkey N. János a gabonakonjunkt ú r a idején vette át örökségét, s a fentiek érdekében tervszerűen növelte területét. Elsősorban a „Kanizsai-árok" mindkét partján, Újudvar, Magyarszerdahely, Kacorlak és Szentbalázs határában szerzett újabb tulajdont, s így az örökölt 1778 holdas birtokát az 1800-as években több mint tízszeresére növelte. Nemcsak piaci eszközökkel szerzett földet, hanem kezdeményezője volt a völgységben a csatornázásnak, az erdőségek hasznosabbá tételének. Majorsági területét növelte az irtványföldek visszaváltásával, a köz- Birtokát három uradalomra osztotta, az uradalmi központokban, Palinban, Szentbalázson és Pacsán a gazdatisztek és a képzett mezőgazdasági munkások részére lakásokat építtetett, istállókról és tároló helyiségekről is gondoskodott. Rendszeresítette a repce, lucerna és a lóhere termesztését, kezdeményezte a gyümölcskultúra meghonosítását, bővítette az állathizlalást és ipari szintre fejlesztette a szeszfőzést. Mindehhez központi ösztönzést is kapott; a Helytartótanács Mária Terézia kezdeményezését folytatva népszerűsítő mezőgazdasági könyveket íratott és adatott ki, propagandát folytatott az értelmesebb mezőgazdaság, az ipari és takarmánynövények termesztése érdekében. Kedvező hatással volt a palini gazdaság vezetésére a Festetics György által alapított Georgikon működése is, ahol már olyan, külföldön is elismert mezőgazdászok tanítottak, mint például Asbóth János133 vagy Pethe Ferenc."" A reformkorban 14 nagykanizsai születésű fiatal tanult a nagyhírű tanintézetben, de volt hallgatója Németszentmiklósról135 és Pacsáról136 is. A végzettek közül j u t o t t a palini gazdaságba is. Az intenzívebb termelési módszerek bevezetésével, a területi gyarapodással nem tartott lépést a munkaeszközök korszerűsítése, és ezt elsődlegesen az ingyen munka és a pénzhiány gátolta. Az úrbéresek saját munkaeszközeikkel — faeke, tövisborona, kasza, kapa stb. — dolgoztak. Inkey N. János gazdaságában is inkább a felsoroltak mennyiségi növekedése a jellemző, s nem volt általános a fejlettebb eszközök, vasfogasolók, Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 545 hanttörők, földmángorlók137 alkalmazása. Palin a 19. század elején gyors fejlődésnek indult. A hadmérnöki felmérés138 falunak jelzi, amelyben 19 ház és 10 istálló állt. A beszállásolható férfiak száma 350, a lovaké 40. A falu állatállománya 3660 igavonó és 400 juh. „Egy kis kastély van benne, melynek tulajdonosa: Inkey, továbbá egy magtár". A település domborzati viszonyairól feljegyezték, hogy „egy kis völgy vágja át a helységet, s a körben fekvő emelkedések dominálnak. Az átjárás jó, a település körüljárható." Az 1828. évi országos összeírásban már 24 ház és 209 lakos szerepel. Részletesebben beszámol Palinról az 1831. évben készült „útkönyv"139: „Ezen Pusztának Örökös birtokosa Méltóságos Palini Inkey János Császári Királyi Kamarás Úr. Ékesíti ezen Pusztát leginkább az előbb tisztelt Uraságnak díszes és megkülönböztetett ízléssel épült Kastéllyal, hozzá tartozandó nagy kiterjedésű Anglus Kertyével140 — melly sok külföldi fákkal,141 növényekkel és tavakkal vagyon ékesítve". A puszta látnivalói közé sorolja a „nagyobb számú gazdatiszti lakásokat, a nagyalakú istállókat és pajtákat, a híres, szép, erős lovakat, az igen jó haszon vehető szarvasmarhákat, az első rendbéli juhokat, a sok költségek feláldozása után víztelenített tágasan kiterjedő réteket", a tágas erdőket a karbantartott, lapályos mezőket, ahol termesztenek „Búzát—Rozsot—Árpát—Zabot— kukoriczát—repczét". Az egész gazdaság a „legjobb rendben találtatik. A puszta 236 lakosa magyar és katolikus. Fényes Elek „igen szép" jelzővel illeti a kastélyt és az angolkertet, „okszerűen kezelt gazdaságnak" titulálja a palini birtokot, s azok közé a gazdaságok közé sorolja, ahol „sok bűzhödt posványság kiszáríttatott".142 Bitnitz Lajos143 — beszámolva zalai utazásáról — szintén elismeréssel írt a palini tapasztalatairól: „Pallini Inkey János Cs. K. Kamarás Úr a mocsáros vidéket rész szerint szép legelővé, rész szerint díszes Angol kertté változtatá. Szerencsém vala, barátom, ezen jó ízlésű valódi hazafival közelebb együtt lennem, s a gazdasági kiművelődésben szerencsésen tett igyekezetét szemlélnem. Mind annyi meg annyi gyönyörűségem volt egyfelől a vetésre remekül előkészített szántóföldeket, másfelől ottan, hol hajdan csak némely vízi madarak fészkeltek, a tüzes, szilaj csikókat és derék szarvas marhát tenyészteni látnom". A szombathelyi líceum tanára, majd igazgatója alaposan megismerkedhetett a palini gazdasággal, mert levelében a részletekről is beszámolt: „Morgány pusztában144 különös alkotású malom: ugyan azon időben lisztet őröl, olajt üt, repcze vagy más vetemény magból, ezen magot perkelőben keveri és kását készít, a másik külső kerék pedig a deszka metsző fűrészt hajtja." A gazdaság három uradalma közül a legjövedelmezőbb a palini volt, ide tartozott a förhénchegyi szőlő, az újudvari és a gelseszigeti határ, a morgányi major, a lazsnaki és a kámántsi kocsma és malom. A központi majort allodiális földek (szántó, rét, szőlő és erdő) övezték, lakói mezőgazdasági szakismerettel rendelkező uradalmi alkalmazottak, szolgák és bérmunkások, egy későbbi szóhasználattal cselédek voltak. A népesség száma a település folyamatos fejlődésére utal: a 18. század végén 183 fő lakta, a 19. század közepén 258 lakosa volt. A gazdaság jövedelmezőségét elsődlegesen az állattenyésztés adta. A ménes állományából (135 db) tenyésztésre és a piacra is j u t o t t . Ajármos fehér ökrök tartása mellett a hizlaltakat külföldi piacokon értékesítették. „Svájceriá"-nak nevezték azt az új istállót, ahol a szimmentáli fekete-tarka állományt (53 db) tartották, köztük 34 anyatehénnel. Az „Új Udvari disznó sereg" 268 db-ot számlált, ebből 137 malac. Telepükön a Balkánról behozott mangalicát is tenyésztették. Állandó bevételt jelentett a malmok, kocsmák és mészárszékek tartása. A gyapjúkonjunktúra idején — főként a pusztákon - növelték a j u h o k számát: 26 pásztor 8993 juhot terelt, amiért évenként 80 forintot, szállást és az uraság erdejéből fát kaptak. A külföld által is szívesen vásárolt gyapjú mellett bárányokat is neveltek eladásra. Mindezeknek a gazdasági alapját az évenként kétszer is kaszálható allodiális rétek és a kedvező fekvésű, jól termő szántóföldek adták. Az árutermelés, a mezőgazdasági területek növelésének igénye szükségessé tette a mocsárvilág hasznosítását. Batthyány Lajos Wieser nevű mérnöke már a 19. század elején „...aránylag csekély munkával és költséggel szabályozá a Kanizsa medrét s lecsapolá a terjedelmes mocsárt".145 Az 1810—12. évi útleírás a Korpaváron át Szöpötkre (Szepetnek) vezető út fahídjairól szólva megemlíti, hogy „három fahíd a középső főkanálison áll", ami a végrehajtott első vízrendezés „áldásos hatásának köszönhető".146 Egy másik leírásban a „Korpavár és Palinyi Puszta között Berek száréttó csatornák"-ról olvashatunk. Palintói északra még „posványság"-ról írt Bitnitz Lajos 1825-ben. Az 1828. évi összeírás során is azt panaszolták a jobbágyok, hogy a dombról lefolyó víz elmossa a vetéseket, elhordja a termőtalajt. A völgyi telkek (népiesen lapi földek) használói pedig azon keseregtek, hogy a szabályozatlan patakok nem tudj ák felvenni az összefutó vizeket, s elárasztják a réteket. Inkey N. János a Széchenyi István-féle hasznosságelvű természetszemlélet (mocsárlecsapolás, folyószabályozás, csatornaépítés) lelkes híveként munkálkodott a vizek elvezetéséért. 546 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 546 1834 májusában Széchenyi István147 levélben fejezte ki elismerését Inkey N. Jánosnak a „vízrendezési, lecsapolási" munkák szervezése terén végzett tevékenységéért: „Lukányi,148 jószágaim igazgatójától értettem, hogy mely sok fáradságaid voltak, miglen Válicka vizét részenként regulációba hozni tudtad, azonban hátra van még, hogy most az egész Válicka14'' medre és völgye, s abban tett darabos munkák összekapcsolásba jöjjenek... Kér lek kedves barátom, tegyél minél előbb terminust az egész völgy birtokosainak összejövetelére és hozd azon köztársaságot életbe".'' 50 A szemtanú hitelességével tudósít visszaemlékezéseiben a változásokról Simon Pá/:151 „...a hajdan posványos, majdnem megjárhatatlan berek viruló rétté s gazdag szántófölddé változott át". A mocsarak lecsapolása és kiszárítása után határjárás során döntöttek az érdekelt földesurak vagy azok képviselői, hivatalos személyek és a szomszédok jelenlétében a határjelek elhelyezéséről. Egy 1825. évi, Pacsa és Igrice közti vita során az alábbiak vettek részt a szemlén: Pacsa helység részéről „Méltóságos Keselőkői Báró Majthényi Erzsébet Asszonyság, Méltóságos Palini Inkey N. János hitvese, az ő rendes tiszttartója, számvevője, pacsai Kasznárja". A Festeticsek részéről ügyész és kasznár volt jelen, a rajkiakat néhai Rajky György özvegye és ispánja, „Szécseni István Úr Eö nagyságát Martinkovics József úr Peleskei tiszttartója" képviselte, és a „helységek elöljárói és Számosabb lakója."152 A falvakban a földesúr és jobbágyai között tovább folytatódott a hadakozás a földekért, hiszen az irtások után kevesebb volt a ránehezedő teher, s a jobbágyok az irtásföldet szabadon adhatták, vehették. A palini gazdaság nemcsak termőfölddel gyarapodott a 19. század elején; Inkey N. János újszerű és költséges építkezésbe fogott, s ezzel megkezdődött az eladósodás, amely szinte velejárója lett a palini birtoknak. Inkey N. János földesurasága két nagy történelmi dráma, a napóleoni háborúk és a magyar szabadságharc közé esik. A kort általában „biedermeier korszaknak", magyar vonatkozásban táblabíró világnak nevezték, s Inkey N. János is követte a kor szokásait, vagyonosodott, és eleget tett a polgári jólét elvárásainak, de legnagyobb becsvágya az volt, hogy jó gazdának tartsák. Új kastélya követte ugyan a földszintes falusi kúriák építészeti hagyományát, de a szélesebb homlokzatot középen oszlopsorral tagolták, s görögös oromzattal díszítették. Az épületben a köznapi használati tárgyak, bútorok mellett helyet kaptak a Bécsben és Pozsonyban már honos, jómódra utaló ezüst és porcelán tárgyak is, s a család tagjai a divatos Thaer-kocsin153 utazhattak. 5. kép: A palini Inkey-kastély (KE, 254—255. Fotó Nádasi Tamás) A magas mennyezetű épület biedermeier hangulatot keltő 27 szobájában laktak a gazdaság főtisztjei, az igazgatási szervezet és a számvevőség officiálisai (tisztviselői) is. A kúria igényes polgári ízlést tükröző berendezése és felszerelése nem érte el ugyan a barokk és rokokó divat kastélyainak pompáját, a falakat nem fedte gazdag kárpit, a padlót nem takarták drága keleti szőnyegek, de a tölgyfából, bükkből faragott, rusztikus hatású bútorok változatossága, a mindennapi életet szolgáló felszerelés bősége jelezték, hogy a kastély méltó keretül szolgált urainak a vármegyében betöltött politikai és társadalmi szerepéhez. A szobák többségének berendezése egyszerű: sima fehér függönyök, csupasz padló, tömör, formás bútorzat, virágokkal tele vázák és ezüst gyertyatartók. A vendégek fogadására szolgáló ebédlőben nem rendeztek fényes bálokat, inkább a népes családi beszélgetések és a gyakori politikai összejövetelek színhelye volt. A sima, díszítés nélküli szekrények és komódok társaságában a vörös bársony huzatú karosszékek, a fekete bőrrel párnázott támlásszékek, a fegyveres almárium és az üvegezett edényszekrények jelentették a reprezentatív bútordarabokat. A falakat csak az ebédlőben díszítették festmények:154 közülük négy bibliai jelenetet örökített meg, az ötödik pedig Inkey Boldizsárt ábrázolta. A szobákban a mennyezet nélküli ágyak mellett selyem bevon a t ú pamlag, kanapé, kerek és sokszögű asztal, egy- vagy kétajtós, tölgyfából faragott szekrény volt. A köznemesi kúriákban még ritkán található, inkább a főúri kastélyok berendezésével rokonítható étkező-, teás- és kávézókészleGőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 547 tek formában és díszítményben egyaránt művésziek. Volt sárga danzigi, fehér bécsi és virágos halicsi porcelán étkészletük. A cinedények sorában 117 darab tányért tüntettek fel a leltárak.155 A szekrényeket és az asztalokat változatos formájú tálak, fedeles edények, csokoládés csészék és kannák díszítették. A 12 személyes, családi címerrel dekorált ezüst étkészlet ünnepi alkalmakkor került az asztalra. A felsorolt tárgyak többsége nem a gyönyörködtetést szolgálta, inkább használhatóságukkal, tartósságukkal hatottak. A textíliák köréből „12 db damaszt asztalterítő, 24 db közönséges abrosz, 156 db asztali keszkenő, 120 lepedő, 59 vánkos és 33 paplan" szerepel a leltárban. A felsoroltak is azt bizonyítják, hogy a ház nem volt fényűző kastély, csak köznemesi udvarház. A palini Inkeyek a köznemesség felső, a főurakhoz közel álló csoportjához tartoztak; az ország vezető társadalmi rétegével, az uralkodóhoz és a trónhoz szorosan kötődő magyar arisztokráciával nem volt kapcsolatuk. A Batthyányakkal és gróf Pálffy János lovastábornokkal kialakult fegyverbarátság, bajtársiasság a nevezett családoknak az országos hatalmi pozíciókba emelkedésével megszűnt. Az Inkeyek a legfontosabb igazgatási fórum, a vármegye politikai életének szereplői. Házassági kapcsolatuk révén rokonuk volt a megyei liberális ellenzék valamennyi vezető egyénisége, Zalabéri Horváth János, Csuzy Pál, Csány Elek. Az emberi kapcsolatok közvetlensége, a szívélyes vendéglátás156 látogatottá és népszerűvé tette a palini kúriát a megye nemessége körében. Az Inkey-család tagjai nem voltak érzéketlenek a történelmi fejlődés iránt, s a 18. század végén a nemzeti álláspontot képviselték a dinasztikus, központosító törekvésekkel szemben. A magyar jakobinusok mozgalmának elfojtása (1795), s ennek drasztikus következményei, a feudális hagyományok és korábbi elkötelezettségeik is a mérsékeltek táborához kapcsolták őket, ugyanakkor „felvilágosult önérdekük" érvényesítésével akaratlanul is a haladás, a kapitalista átalakulás útját egyengették. Életvitelük, közéletiségük és hivatali szereplésük következtében méltán sorolhatjuk a családot a reformkori megyei köznemesség haladó szárnyához. Gazdálkodásukban sem elégedtek meg atyáik hagyományával, keresték a több- és jobb termelés módját és eszközét. Inkey N. János koncepciózus, gazdaságával törődő földesúr volt, aki a kedvező társadalmi és földrajzi adottságokat felismerve növelte majorsági birtokát. Vállalkozóként is jellemezhetnénk, aki a kölcsönvett pénzen növelte termelését, azt remélve, hogy a föld többet hoz, mint amilyen terhet a kamatok jelentenek. Adósságba bonyolódott, de nem fényűzés miatt költekezett, hanem az újabb és újabb birtokvásárlások miatt. Korszerű törekvésként értékelhetjük az önálló üzemeltetés objektív és szubjektív feltételeinek megteremtését, az irányítás szakszerűségét és állandóságát. Átalakította az állattartást, a még nem hasznosított területeken is meghonosította a j u h t a r t á s t , javította a lóállományt. Bele-beleütközve a feudális rend támasztotta akadályokba, a roboton alapuló üzemmód lazításával a palini gazdaság úttörő terrénumává vált a reformkori mezőgazdaságnak. V. A PALINI FEUDÁLIS NAGYBIRTOK VÉGNAPJAI 1842. október 25-én meghalt palini Inkey N. János „rothasztó ideglázban" 5 heti betegség után, „élete 63-ik évében".157 Zala vármegye közgyűlése méltatta az elhunyt érdemeit: „...derék tagot szakaszta ki a halál Zala karai és rendjei koszorújából. Ez volt pallini Inkey Nepomuki János, cs. és kir. aranykulcsos vitéz,158 kiben október 25- én Zala kitűnőbb gazdáját, legbuzgóbb ügytársát, és egy általánosan tisztelt vendégszerető barátot veszte". Aggodalmukat fejezték ki: „...vajha ifjaink így egymás után lassankint elhulló derék férfiaink helyét kipótolhassák-e? Mindnyájan megilletődve valánk, s komoly kérdés emelkedett lelkünkből valljon e serdülő nemzedék, mellyen hazánknak jövője annyi szép reménnyel függ, illy hézagokat betölthet-é? S a vallástalanság, puhaság, függetlenségi vágy, szerénytelenség, minden tekintély megvetése, dologkerülés, tékozlás rémalakban állának előnkbe."159 Gyermekei160 közül a legidősebb 39, a legfiatalabb 13 éves; mindnyájan tanultak, polgári foglalkozásra is felkészültek.161 A következő évben még csak annyi változás történt a birtoklásban, hogy a legidősebb fiú, „Inkey Eduárd Császári Királyi Arany Kultsos és Százados Kapitány" átvette örökségét,162 majd szerződés köttetett közte és Majthényi Erzsébet, Inkey Sándor és Inkey Kázmér között, melyben átadja a „Ventei jószághoz tartozó venti és petri puszta illetőleg majorság, erdősfai és petri helység, rigyáczi és eszteregnyei hegyvámos szőlőkből álló mintegy 3000 holdat kitevő jószágot örökbe és megmásíthatatlanul ... mivel lakóház nincs, ennek felépítéséhez a Palin uradalmi pénztárból 4000 forintot kap — s le548 Gőcze Rezső: Palin és Korpavár története (1690—1849) mond követeléseiről".163 Az ezt követő években egymást érték a változások. 1844. február 16-án 65 éves korában meghalt „Méltóságos Kesselőkői Majthényi Erzsébet néhai Méltóságos Palini Inkey János Cs. K. Kamarás Úr özvegye", férjéhez hasonlóan végrendelet nélkül. Még ez évben a leány örökösök a megyei bírósághoz fordulva panaszolták, hogy a korábbi osztozkodások alkalmával, mind Inkey János, mind Inkey Boldizsár halálozásakor a leányág „kizáratott az öröklésből", most, anyjuk halála után az őket illető részt kérték. Tárgyalás tárgyalást követett, a megegyezést mégis a Fiumében hivatalnokoskodó Inkey Ödön (Edmund) ajánlata indította el: „...beteges állapotom miatt a városi élethez kötve mezei gazdaságot nem folytathatok" — írta 1844. augusztus 13-i levelében, s osztályrészét 184 000 forintért eladta testvéreinek (Sándor, Kázmér, János). Miután a testvérek Eduárdot és Szidóniát, Csány Eleknét egyezség útján kielégítették, a „költsönös testvéri szeretet fenntartása tekintetéből Alsó Rayki Helységet a hozzátartozandó földekkel, mindennémű földesúri jövedelmekkel, ingóságokkal együtt, hat Svájtzer tehenekkel, pogányvári szőlőkkel és Palinban lévő apróbb tárgyakkal együtt átengedik Amáliának, aki köteles az atyai és anyai adósságokból 100 000 ft-ot kifizetni".164 Az ősi javakat kb. 500 000 forint adósság terhelte. Inkey Kázmér 1845. szeptember 8-án feleségül vette a 15 éves, „eszményien szép" Berchtoldt Eleonórát,"'' 5 s mivel Inkey Sándor járási alszolgabíróként Pacsára költözött, a kiskorú János (Muki) még tanulmányait végezte, Inkey Kázmér lett a palini udvarház utolsó gazdája. A néphagyomány is megőrizte Inkey Kázmér szokatlan kedvteléseit, kortársai is némi csodálkozással szemlélték, s sajátos vigasságait kritikával illették. Széchenyi István naplójában felsorolja, hogy egyes főurak hogyan játszották el vagyonukat: „Inkey Kázmér elmuzsikálja pénzét". 166 A Zala című lap riportere „vármegyékre szóló úri vigasságokra" emlékezett: „Inkey Kázmér idejében érték el tetőpontjukat az országra szóló dinom-dánomok".167 Degré Alajos, a pesti Ellenzéki Kör tagja is meglepődött a Palinban látottakon: „Inkey Kázmér őrnagy, a palini kiskirály roppant uradalmában oly ünnepélyeket rendezett, hogy a leghatalmasabb spanyol grand sem különbeket, még a bikaviadal sem hiányzott soha, s a viador ő maga volt. Legyőzte a bikát mindig, hát hogyne győzte volna le azután a németet." Ugyanekkor elismeréssel szólt a gazdaságban példamutató helytállásáról: „...mikor ráunt vagy kifogyott otthon vagy fárasztó vadászatokon a gyakorlásból, elment földjeire, ahol husz, huszonnégy iga szántott egyszerre, megfogta az eke szarvát, s olyan munkát vitt véghez, hogy maga körül három-négy bérest kifárasztott." 168 A palini kastélyban vendégeskedő fiatalok többsége a zalai reformnemzedék második generációjához tartozott, az 1845-ben Zalában kibontakozott önkéntes adózók táborához,16" akikről Degré így vélekedett: „...mind oly kitűnő fiú volt, kinek nemcsak a szája járt a pohár mellett, s nemcsak Sárközi lelkesítette, hanem a magasabb s szentebb eszmék is. A felköszöntőben elmondott nagy és szép gondolatok nem voltak üres szavak, átérezte azokat mindenik, s kész volt értük meghalni."170 Csányi László és zalabéri Horváth János példáját követték, akikkel barátságukat nemcsak a rokoni kapcsolat, hanem a nézetek azonossága, a célok közössége mélyítette el, s akik 1843—44-ben eladták birtokaikat és visszavonultak a közügyektől. 171 Az Inkey testvérek is e végleges megoldást választották, felismerve, hogy feudális viszonyok között maradva, már az eddig felvett hitelek törlesztését sem tudják kitermelni, áruba bocsátották a 25 000 holdas birtokot. „Alighogy az édesatya, Inkey János meghalt, a példás atyának példátlan gyermekei elpazarolták a gyönyörű családi birtokot, s atyjok halála után 4. évre 1846. április 6-án megvette az uradalmat a flandriai herceg.172 Érthetően élénk visszhangot keltett a birtok pénzzé tétele, s a megyei közgyűlés részletesebben is tájékoztatta a nemesi közösséget az adásvételről. „Inkey Sándor, Kazimir és János tetemes adósságokkal terhelve lévén, hogy a jeleni országosan mostoha pénzbeli állapotnál fogva reájok nézvén káros és jövendőbeli megmaradásukat veszedelmeztetett állásokból menekülhesse- 6. kép: Inkey Kázmér emléktáblája (KE, 131. Fotó Nádasi Tamás) Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 549 nek, de más fontos oknál fogva is, „Pallini Sz.Balázsi és Pacsai uradalmaikat részint ősi, részint szerzett birtokaikat és ahhoz tartozandó ... helységekkel majorokkal szöllő hegyekkel, részjószágokkal minden néven nevezendő beneficiomokkal és fundus instraktussal folyó 1846. évi január 1 napjától számítandó jövödelmeikkel együtt 1 100 000 forintokért (3 ezüst húszasokat 1 forintra számítva) és két ezer darab Cs. Kir. aranyokért Herczeg Szász Koburg''" Gothai Ágoston Ő Magasságának örök áron eladván...".174 A palini gazdaság új tulajdonosa Fülöp herceg, flandriai gróf, Belgium első királyának fia.175 Az adás-vétel utáni gazdaság működésének csak vázlatos elemzését teszi lehetővé a hézagos iratanyag,176 de a meglévő iratokból is nyilvánvaló az igazgatóság fegyelmezett munkára, áttekinthetőségre törekvése. Erre utal a havi jelentések, számadások szigorú rendjének követelése és a szakképzett vezetők számának növelése. A palini gazdaság legfőbb irányító szerve a Belga királyi birtokok Bécsben székelő vezérigazgatósága, 177 de Palin is széles hatáskörrel rendelkezett. Továbbiakban a nagybirtok egészét nevezik uradalomnak, mely magába foglalja a palini, szentbalázsi és a pacsai kerületeket. A főigazgató Glavina Lajos „Director L. v. Glavina".178 Új vezetőt kapott a palini kerület is, a német származású Gruner Ernő személyében,17''aki korábban a gazdaság titkára volt. „...az eddig tanúsított hűség, szorgalom és a gazdaság körüli több oldalú tudománya tekintetéből a Palini kerület reá bizatik". Évi fizetését 150 ft-tal emelték, és április 1- től utalványt kapott 4 akó ó- és 4 akó újborra, 8 mérő180 búzára, 16 mérő rozsra, 8 mérő árpára, s „két öl fa s egy hold föld adatik szintén április 1-től. Nem kételkedem mikép ezen új tisztét is szokott buzgalommal és a magas tulajdonos j a - vára töltetik be."181 A szentbalázsi kerület élére Takács János palini tiszttartó került, mert „...kevés évek múlva az Uradalomnak leendő legszebb és legnagyobb kerületét jól ismeri...a jelenlegi körülményekben a magas birtokosnak leghasznosabb szolgálatot tehet". Kérte a direktor, hogy eddig is tanúsított szorgalommal végezze „sok oldalú, terhes elfoglaltságot jelentő megbízatását."182 A korábban tiszti írnok Godina Jánost, aki 1822-ben született Nagykanizsán, a keszthelyi Georgikonban végezte tanulmányait, szintén Szentbalázsra helyezték „ellenőri czimmel az eddig tanúsított szorgalma jutalmául folyó évi (1847) április 1-től kezdve egészen a visszavonásig, fizetése kétszáz forintra emeltetik."183 Pirovits Károly''84 palini ügyintézőt, „ideiglenesen még valamely hozzá illő hivatal megürül főbb jóváhagyással palini uradalmi alügyvédnek neveztetik ki". Fizetése készpénzben 400 forint és 10 mérő búza, 13 mérő rozs, 8 akó óbor, 4 öl fa, 1 hold kukoricaföld. „Kötelességé leend az uradalmi levéltár lajstromozását rendesen folytatni és előforduló esetekben, ahányszor az uradalom körülményei kívánják, hivatalával j á r h a t ó egyéb szolgálatokat tenni, melly szolgálatok mellett más uraságoknál is hivatalt vállalni vagy magánosok ügyeit is folytatni szabadságában álland". 185 Az uradalom képviseletét és jogügyleteit Zathureczky Ferdinánd főügyész intézte. 1846—47-ben a kerületeket vezető tiszttartók és ispánok részletes írásbeli utasítást kaptak teendőikről, s tőlük a munkajellegétől függően szintén írásbeli jelentést kértek a feladatok teljesítéséről. Palinban negyedévi „pénztári kivonat"-ot készítettek a bevételekről és a kiadásokról. A vezetés törekvéseit jól példázza a bocskai „pálinkás ház" munkáját irányító ispánnak küldött, 14 pontba foglalt rendtartás, amelyet az ispán „megtartani és megtartatni köteles". A 10. pont előírta: „...különösen gondot kell a helybeli felvigyázó tisztnek arra fordítani és az egyik fő kötelessége leend, hogy nem csak minden az égetéshez tartozó edényeknél, hanem az egész pálinkaházban és annak minden részeiben a lehető legnagyobb tisztaság tartassék, hogy sehol ártalmas savany ne támadjon, minthogy ez nem csak az apparátusnak nagy romlására szolgál, hanem az égetés eredményére nézvén is felette káros". Az utasítás meghatározza a teendőket, az égetés egész folyamatára, a burgonya mosásától az égetés (főzés) befejezéséig. Minden főzés eredményét és a naponta nyert szesz mennyiségét be kell jegyezni a kilenc rovatos naplóba, és a felügyelők „betekintésére mindenkor készen és nyitva kell állni a kimutatásnak."186 A következő, 1848. évben összeírták az uradalom lakóépületeiben található háztartási eszközöket és berendezési tárgyakat. 18 szobát rendeltetése szerint is megneveztek, ebből tudjuk, hogy szobája volt a kastélyban Pirovits Károly „ügyvéd úr"-nak, a szakácsnénak, az erdésznek, egy tiszttartónak, a gazdasági írnoknak: volt három vendégszoba, egy „inasféle szoba", s természetesen igazgatói iroda és „igazgatói szobák". Több esetben csak a fekvése szerint nevezték meg a helyiségeket: templom melletti felső, alsó és belső szoba. A hagyományos háztartási eszközök és bútorok mellett szerepel a kimutatásban díszes aranyozott függőlámpa, szintén aranyozott 3 ágú gyertyatartó, a „teremben" (korábban ebédlő) zongora és 30 db szalma ülésű, politúrral bevont szék, a biliárd szobában 5 golyó és 25 dákó, az igazgatói irodában „nagy íróasztal zöld posztó 550 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 550 borítással". A helyiségek többségében különböző méretű ("magas, kisebb, nagy") almáriumok (fiókos, polcos szekrények) és sublótok (alacsony fiókos szekrények) mellett kárpitozott kanapék és díványok is gazdagították a berendezést. A jegyzékben feltüntetett 705 db ingóság közül 701 minősíttetett „jó"-nak és 4 db „rossz"-nak.187 A gazdálkodás eredményességéről, az üzem ágazatairól nincs levéltári forrás, de egy későbbi kimutatásból188 nyilvánvaló, hogy az állatállomány nem csökkent, sőt a juhállomány megduplázódott, sertés viszont nem szerepel a jegyzékben. A gabona- és növénytermesztés terén változást jelentett, hogy csak Hamuszín majorban termeltek hajdinát, s növelték a kukorica, magbükköny és a mag-lóhere termésterületét. Az 1848 áprilisában Zala megyében is befejeződött jobbágyfelszabadítás, a jobbágyság tulajdonába adta az általuk addig használt úrbéri földeket, de a törvény másképpen érintette a parasztság különböző jogállású rétegeit. Palinban nem változott a lakosság helyzete; a határ egészét elfoglaló majorsági birtok, a szántók, rétek, erdők és szőlők továbbra is a földesúr, a flandriai gróf tulajdona. A puszta lakói föld nélkül maradtak, agrárproletárok lettek. Korpaváron a jobbágyok birtoka lett az általuk használt úrbéres föld. Előnyt jelentett számukra a robot és a különböző földesúri szolgáltatások megszüntetése, de a kedvezőtlen homokos, agyagos talaj miatt a sovány föld csak szegényes megélhetésüket biztosította. A nem úrbéres földet használók, a zsellérek kimaradtak a felszabadítás köréből, jogilag szabad emberekké váltak, de nincstelenekké lettek. A kis telkükre szorult jobbágycsaládok földvásárlással is próbálkoztak, de így sem sikerült ellensúlyozniuk a kedvezőtlen adottságok szorítását; egyedül maradtak a létért való küzdelemben, s nem tudtak lépést tartani a szomszédos települések növekedésével. A kerületek falvaiban elégedetlenséget váltott ki a törvény hiányossága: kimaradtak ugyanis a rendelkezésből a nem úrbéres, hanem cenzusos földet,189 szőlőt, irtványokat használók. A földesúr megőrizte az e földek feletti tulajdonjogát, fenntartotta a használatért j á r ó tartozásokat, szolgáltatásokat. Nyugtalanság forrása volt a legelő elkülönítések során az erdők használatának rendezése is. Mindezek fokozták a nemesség iránti bizalmatlanságot, élesztették a „jó király" mítoszát. A megye több falujában földfoglalásra került sor, felkelés fenyegetett, s csak a fegyveres erő jelenléte, és a május 20-án kihirdetett rögtönítélő bíráskodás elrendelése csendesítette le a forrongást. 1848 nyarán újból szervezkedtek az elégedetlenkedők, s csatlakozott hozzájuk a palini kerületek parasztsága is. A zalai nemzetőrök egy részét — védelmül Jellacic horvát bán várható fegyveres támadásával szemben — a Dráva folyó mellé vezényelték.190 Az uradalom szentbalázsi kerületében is olyan híresztelés terjedt, hogy az urak a szegénységet „a Drávába szorítják, elemésztik". Több faluban is megtagadták a nemzetőrszolgálatot. Az eseményről Csány László kormánybiztoshoz, illetve az igazságügyi miniszterhez intézett jelentés tájékoztat.191 A lázítók „Pusztaszentlászlóról puskákkal felfegyverkezve Alsó- és Felső-Hahóton, Pölöskefőn, Alsó- és Felsőrajkon és a szentbalázsi hegyen járva uraik ellen uszítottak, azzal bátorították a lakosságot, hogy „már 500-an felkelvén, Kanizsa tájékán 18 erős falu velők tartván, az őrseregbe egyhalálig fel nem állnak, mert az nem is a király, hanem az urak akaratja". 192 Több faluban, Újudvaron, Kerecsenyben, Eszteregnyén, Alsó-Rajkon kisebb zendülés is támadt,193 de a hírverés hatástalan maradt, s mikor ismertté váltak az ellenség pusztításai, rablásai, a jobbágyság is hirtelen magyarságának tudatára ébredt, és nyíltan a kibontakozó önvédelmi harc mellé állt.194 Ahol nem láttak ellenséget, ott tovább folyt a küzdelem az elvesztett területek visszaszerzéséért. A szentbalázsi kerületben is arra törekedett a volt jobbágyság, hogy az általuk használt erdőt és legelőt elkülönítsék. Megindult a harc a jobbágyfelszabadítás továbbfejlesztéséért.195 A „magas tulajdonos", a flandriai gróf képviseletében Zathureczky Ferdinánd 1849 nyarán a volt kacorlaki jobbágyok megbüntetését éri az alispántól, mert „...vonyós marháikat" a Hosszú szigeti dűlőben lévő legelőre hajtották, s azzal fenyegetőznek, hogy csordájukat is oda hajtják...ne hogy a többi szomszéd lakosok is ilyen erőszakoskodást kövessenek, ellenök tiszti vizsgálatot rendelni és a fő tényezőket meg fenyíteni méltóztasson". Az alispán az ügy kivizsgálására bizottságot küldött ki a másodalispán vezetésével, s azzal az utasítással, hogy a községbelieket tiltsák el minden erőszakoskodástól...ha pedig közülük mégis a magántulajdon elfoglalására valakik lázítók lennének, azok mint lázítók befogattassanak". 196 A kerület többi falvainak, pölöskefőieknek, kacorlakiaknak és a szerdahelyieknek régi gondja volt a legelőhiány; kényszerből Újnéppuszta határában béreltek legelőt, mert a „vízlevezetés" által nyert rétjeiket a földesúr használta, s ezen most ők is változtatni akartak. A „kerecsenyi polgárokra" panaszkodtak a gelsei köznemesek, mert „...másfél évvel a tagosítás után a jelen évi tavasszal erőszakkal elfoglalták birtokaik egy részét".197 A kerecsényiek már korábban kérték a tagosítás során szenvedett sérelmeik orvoslását, s mivel választ nem kaptak, Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 551 erőszakhoz folyamodtak. „Fülöp Jenő Királyi Fönség Flandriai Gróf mint a Palini jószág" ura Szentbalázs volt jobbágyait perelte: a 106 egykorvolt úrbéres közül 100 fő — név szerint felsorolva — kapott „Törvénybe idéző levelet"198 a cs. kir. úrbéri törvényszékhez,199 mert „az eddigiek során akadályozták a földesurat a legelők elkülönítésében és a haszonvételek arányosításában". A nagyrécsei és a rigyáci volt úrbéresek törvényes úton próbálták visszaszerezni az általuk használt földet. A megyéhez intézett beadványukban a récseiek „a törvényes mennyiségű" legelő kimérettetését és erdőhasználati joguk (faizás) gyakorlásának „megengedtetését", a rigyáciak „úrbéri sérelmeik" orvoslását, „egyességnek megpróbálását" kérték a magas tulajdonos képviselőitől.200 A földért indult viaskodásban, pereskedésben a parasztság számára hátrányt jelentett a szabadságharc leverése, a palini uradalom volt úrbéreseinek esélyét pedig csökkentette a belga királyi család képviseletében fellépő ügyvédek szereplése. A kialakult birtokszerkezet megmutatta, hogy a volt jobbágyok többsége kevesebb földet kapott tulajdonul, mint amennyit úrbéresként ténylegesen megművelt. Az 1848. április 11-én szentesített törvények megteremtették az állampolgári és tulajdonosi lét jogi és gazdasági alapjait, s utat nyitottak az agrárkapitalista fejlődésnek. Palin és az Inkey család története a tárgyalt időszakban összefonódott a Principális-völgymedencében: hiszen az Inkeyek alakították ki azt a birtokszerkezetet, amely túlmutat egy település, adott esetben Palin puszta201 határán; a völgység falvaiban a birtokmegosztás aránya a palini család korának parancsát követő feudális törekvéseinek következménye. A földesúri birtok folytonos növelése miatt is kevesebb jutott a földművelő lakosságnak, s különösen aránytalanná vált a birtoklás Palinban és a vidék majorjaiban, de a falvak határában is szerveződött és gyarapodott a majorsági földterület. A jobbágyfelszabadítás végrehajtása után sem változott a fenti struktúra, maradt a kettős birtokszerkezet, s benne a bérmunkára alapozott nagybirtok túlsúlya, amely egy évszázadon át meghatározta a parasztság életvitelét, mozgásterét. JEGYZETEK 1 Barta J. ifj., 39; a Habsburg-monarchia újonnan szerzett területei: Osztrák-Németalföld, Milánó, Temesköz, Toscana, Galícia, Bukovina, Inn-negyed, átmenetileg birtokolt területeket a Balkán-félszigeten és Itáliában. 2 Hóman—Szekfű, IV. k. 249. Közvetlenül Buda visszavétele (1686) után megalakult a Budai Kamarai Adminisztráció, s irányítása alatt a kisebb hivatalok egész sora létesült. Külön kamarai tiszttartót kapott Kanizsa, Dél-Dunántúlon még Kaposvár, Szigetvár és Pécs. Feladatuk a neoacqusita- területek pénzzé tétele. 3 Új Magyar Lexikon, Budapest, 1962, 603. 4 Gömöri, 103. 5 Uo. 104. 6 A 17—18. század folyamán a török kiűzése után a magyar király uralma alá került és külön közigazgatás alá volt területek elnevezése. 7 Batthyány Ádám (1662—1703) Magyarország egyik legősibb családjának sarja. A török ellen hősiesen harcolt, kitűnt Bécs ostrománál, 1688-ban visszafoglalta Fejérvárt, 1690-ben pedig Kanizsát. 1692-ben feleségül vette a sziléziai származású S t r a t t m a n n Eleonórát, így a Batthyányaknak ez az ága örökölte a Strattmann-birtokot és a család nevét is. 8 Iványi E. 115—128. Gyöngyösi Nagy Ferenc, a dunántúli főkapitány Batthyány Kristóf, majd Batthyány Ádám főkapitány helyettese volt, s a bécsi udvari gyakorlat szerint fizetési hátralékainak kiegyenlítésére adománybirtokot kapott. 9 Kempelen 1931/b X. k. 71. A Szapáry-család régi magyar nemzetség. Szapáry Péter kimagasló érdemeket szerzett a Dél-Dunántúl védelmében, hosszú ideig a törökök rabja. I. Lipót császártól kapta a bárói rangot és a nagy területű muraközi uradalmat, s egyben „Murai-Szombat" örökös ura címet. Unokája volt Szapáry István, aki 1742-ben még élt, és mag nélkül halt meg. 10 Barbarits, 25. 11 Füzes, 9. Batthyány Lajos birodalmi grófi rangot kapott. Császári és királyi kamarás, valóságos belső titkos tanácsos, kancellár, majd 1751-től nádor, az utolsó magyar e tisztségben. 12 Erdélyi, 115—116. Az 1687. évi IX. törvénycikk a mágnások számára, hogy birtoktestük ne szakadjon sokfelé és ne elidegeníttessék el, megengedi végrendeleti intézkedéssel hitbizomány létesítését és az elsőszülöttségi öröklődés behozatalát. A hitbizományi tilos volt teljesen vagy részlegesen eladni, családon belül felosztani és megterhelni. A hitbizományt az 1945. évi földtörvény szüntette meg. 552 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 552 13 Uo. 14 Teleki, 212. Az Althan család tagjai a német császárok hadaiban jeleskedtek. Hazánk történetében Althan Kristóf az első szereplő, 1578-ban nyert magyar indigenatust, fia A. Mihály Adolf mint hadvezér Fejérvár és Esztergom falai alatt harcol a törökkel. Unokája, A. Mihály János Muraközt kapja 1712-ben királyi adományul. Althan gróf idejében új művelési mód honosodott meg Muraközben: „...örökös árendába tartják magukat a Földes Uraságtól, Robotokkal és egyéb adózásokkal nem tartoznak, mint magok örökös tulajdonát bírják földeiket." A. Mihály III. Károly császár és magyar király egyedüli bizalmasa, Zala vármegye főispánja. 1722-ben halt meg; özvegye kezelte a hatalmas birtokot, s a század végén eladta Festetics Györgynek 1 600 000 forintért. 15 Muraköz vidék: Horvátországban a Dráva és a Mura egyesülésénél. Központja Csakovecz (Csáktornya). Trianon előtt Magyarországhoz tartozott. A 16. században Zrínyi Miklós kapja királyi adományul Csáktornya és Légrád várakkal együtt. A Rákóczi-szabadságharc idején a császáriak kezén volt, innen indult ellentámadásuk a kuruc had ellen. 16 Szabó B., 115. A császár több esetben is meglátogatta az özvegyet az újjávarázsolt csáktornyai kastélyában. Birtokainak jövedelmezőségére jellemző, hogy Zala megye birtokosainak 1741-ben összesen 186 lovast kellett kiállítaniuk, ebből a grófnő 50 lovast állított ki. 17 Molnár, V 141. 18 Hóbor; Rigyác: Nagykanizsától nyugatra, 12 km-re, a 7-es út mentén fekvő község. Kanizsa várának visszavívása utáni években 8 telkes jobbágy és 3 házatlan zsellér lakta. Az Inkey-gazdaság birtokszervezésének tagjaként fejlődött. Uo. Petrivente: Petri falu és Vente puszta egyesüléséből keletkezett. Nagykanizsától 16 km-re, a 7-es úttól délre fekszik. A kanizsai vártartomány része volt, a vár visszafoglalása után Gyöngyösi Nagy Ferenc birtoka, de 1719-ben már az Inkey családé, a 18. században 126 fő dolgozott az uradalomban. Légrád: nagyközség Horvátországban a Dráva jobb partján, a Mura torkolatával szemben. Trianon előtt Magyarországhoz tartozott: Zala vármegye, nagykanizsai járás. Várának a 16. és a 17. században fontos szerepe volt Muraköz védelmében. Ekkor a Zrínyi család tulajdona, közelében feküdt a ma már nyomtalan Zrínyivagy Zerinvár. Önálló kapitánya volt a kanizsai főkapitányság irányítása alatt. 19 Thaly, 658. Kisfaludy László kuruc kapitány 1707 nyarán századával — Bottyán János ezredéből — átcsapott a Muraközbe, s augusztus 20-a táján Inkey Jánost, a légrádi kapitány fiát néhányadmagával elfogta. 20 Barta J. i f j . 28. Pálffy János gróf (1663—1751) horvát bán személyében először került magyar főtiszt a főparancsnoksági méltóságba. Tárgyalást kezdeményezett báró Károlyi Sándor Szatmár megyei főispánnal, a kuruc sereg főparancsnokával. A két fővezér tárgyalásának eredményeképpen jött létre 1711. április 29- én a szatmári békeegyezmény. 21 Révai; Borsfalva, azaz Borsfa, Nagykanizsától északnyugatra fekvő község, Letenyei járás. Szent-Pál, azaz Somogyszentpál, helység Zala megyében, Marcalitól északkeletre. 22 Nagy 1. Pótlék-kötet, 290—291. Az adománylevelekben is a „pallini" szóalak szerepel előnévként, de már a következő évszázadban „palini"-t írnak, 1810 óta az anyakönyvekben is a „palini" alak szerepel. A 19. század második felében hivatalosan is „Palin" a település neve, s a nemesi előnév is „palini"-ra változott. A továbbiakban mi is ez utóbbi változatot használjuk. 23 Bánkuti, 303—306. 24 Kerékgyártó, 127. 25 Inkey Ádám: Vasárnapi Újság, 1865. 410— 507. 26 KE, 253. 27 Vándor, 269. 28 ZML Helytört, lex. 29 Uo. Az elnevezés a tréfás névadási mód eredménye. 30 Lásd 27. sz. jegyzet, 323. 31 Hóbor; Homokkomárom Nagykanizsa szomszédságában, tőle északnyugatra fekvő falu. Már az Árpád-korban egyházas hely. 32 Balla, 20. 33 „Kóstai-bereknek azon szép tájt nevezik, melyben jelenleg a vasút Nagykanizsáról Palin, Gelse, Kilimán és Rajk felé Szent-Ivánra halad... A leírandó vidék nagysága körülbelül 4 mérföld hosszú, s egy mérföld széles, mintegy 25 faluval, s több szép majorral" — írta Simon Pál mérnök 1872-ben visszaemlékezéseiben. In: Bátorfi, V. k. 208. 1 mérföld = 8,35 km. In: Bogdán, 58. 34 Tőle északabbra volt a Gelse-kacorlaki és a Sárkánysziget—hahóti átjáró. 35 ZML Helytört, lex. 36 ZML Conscr. Univ. 1770. 37 Kosáry 1990, 60. Mária Terézia szorgalmazta a fásítást, a Helytartótanács a fűzfák ültetését ajánlotta a megyéknek. 38 ZML Helytört, lex. 39 Bogdán, 115. 40 ZML Helytört, lex. 41 Danyi—Dávid alapján 42 Uo. * = polgári, aki „kézi mesterségből" szerezte jövedelmét ** = örökösnek általában a legfiatalabb fiút tüntették fel. Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 553 43 ZML Conscr. regn. 1715, 1720. Danyi— Dávid, 196. * = a horvátországi raszinyai uradalom adatai hiányoznak, ** = a nevezett összeírás csak az adózó háztartások számát tüntette fel, ennek 5-ös szorzatát tartalmazza a táblázat első sora. 44 ZML XII/15. Pallini Uradalom-nak Inventárioma. (Inventárium: számszerű és pénzértékű kimutatás a helységben található ingóságokról. 45 Bogdán, 55. 46 ZML Kézirattár. Az első katonai felvétel (1782—1785) országleírásai. 47 Gudenus—Szentirmay, 331. 48 Hóman—Szekfű, II. k. 271. 49 Karácsonyi 1900—1904, 253. 50 Hóman—Szekfű., I. k. 608, 616. 51 Karácsonyi 1900—1904, II. k. 427. 52 Som. vm. 79. Inke Nagykanizsától délkeletre fekvő Somogy megyei település. 1406-ban, majd 1418-ban a Pécz nembeli Loránth fia, György nyerte el adományul, 1598—99-ben Loránth Ferencé a mindössze 8 házból álló falu. Később több köznemes birtoka. Az 1701—1703. években készült összeírás szerint Szegedy Pál alispán tulajdona, 1715-től a Szegedy családé. 53 Az Inkei Loránth családról részletesebben: Károlyi, 19—26. 54 Acsády 1890, 43, 67. 55 Egyed, SzPL. Egyed Ferenc (1900—1946) teológiai tanulmányait Budapesten végezte, hitoktató volt Szombathelyen, 1927—28-ban segédlelkész Szepetneken, majd 1928-tól haláláig rigyáci plébános. A rigyáci plébánia História domusában lejegyezte az Inkey családról szerzett és hallott ismereteit. Helytörténeti tanulmányai jelentek meg a Vasi Szemlében. Feljegyzéseit a Szombathelyi Püspöki Levéltár (SzPL) őrzi. 56 Nagy I. Pótlék-kötet, 290. 57 ZML Zm. Közgy. jkv. 1838/2186. 58 Inkey Ferencnek két leánya is volt, életútjuk ismeretlen. Nagy Iván Mária nevű leányát említi, akinek férje „raszinyai Bocskay". Raszinya (ma Raszinja) horvátországi helység Légrádtól délnyugatra. 59 Nagyi. Pótlék-kötet, 291. 60 Erre utal a család címere is: a pajzs kék udvarában hármas halmon ágaskodó koronás oroszlán, első lábával buzogányt, a másikkal levágott török fejet tart. A pajzs fölötti sisak koronáján kar könyököl, szintén buzogányt tartva, mindkét oldalon két kiterjesztett fekete sas szárnya között. In: Károlyi, 3. 61 Vas vm. 574.; Inkey János felesége Szegedy Mária, Festetics Kristófé pedig Szegedy Mária huga, Szegedy Judit, mindketten Szegedy Pál és Török Kata leányai. A Szegedy család Szegedről származott: a török kézre került vár sikertelen visszaszerzési kísérlete után menekültek a Dunántúlra, Szegedy Pál, az egyesült Zala-Somogy vármegyék alispánja a 18. század elején. Egy másik forrás szerint Szegedy Ferenc kassai hadbíró 1646-ban nyert Ferdinánd királytól donációt Inke, Visonta és Sand Somogy vármegyei birtokra, s ezért a család a Dunántúlon telepedett meg, majd megszerezték Acsád és Köveskút Vas vármegyei falvakat. 62 Rózsa 2000, 16. 63 Bán, II. 222. 64 Szántól. 1954, 351. 65 Szabó B. 99. 66 Nagykanizsai Alsóvárosi Plébánia irattára; halotti anyakönyvek. (Inkey János négy leánya közül három Pozsonyban Orsolya-rendi apáca, Petronella pedig báró Sennyei Antal felesége lett. Pál nevű fia „paulinus" szerzetes, a legkisebb gyermek, Ferenc, „Capitaneus Franciscus Inkei ex Palin", még apja halálának évében, 1747. június 9-én meghalt. A család tagjait a nagykanizsai alsóvárosi katolikus templom kriptájába temették.) 67 Hóbor; mindkét „Rétse" (Nagyrécse és Kisrécse) Nagykanizsától északkeletre fekszik. Kanizsa közelsége (7, illetve 9 km) miatt lakói sokat szenvedtek a töröktől. Kisrécse még 1720-ban is lakatlan. Fejlődésüket az Inkeyek birtoklása hathatósan támogatta. Inkey Boldizsár Nagyrécsén templomot, majd kastélyt építtetett, a falut uradalmi központtá emelte. 68 Hóbor; Liszó Nagykanizsától délre, 12 kmre lévő falu. A 15. században a Kanizsai családé, a következő évszázadban a Nádasdyaké. A török hódoltság után az Inkeyek is birtokosai, a 18. század végén félszáz lakosa volt. 69 Teleki, 210. Teleki Domokos (1773—1798) erdélyi főúr, cs. kir. kamarás, kormányzósági titkár, „nagy tudományú ifjú" 1793. évi utazása során írja Muraközről: „...valóban szép Föld: egy része Styria felöli Hegyes és erdős Vidék, a másik termékeny Gabona földekből Rétekből és Mezőkből áll, a Mezők fákkal rakottak és bokrokkal fedettek A Faluk számosak és egyik a másikhoz igen közel esik. Népessége ennek a Szigetnek 46 ezer lakja, a Helységek száma 113." 70 Halis 1915—1917, 1917 alapján. 71 ZML XIII/15. Az Inkey család iratai. Pallini uradalomnak Inventárioma. 1792. Karácsony havának 30-án. 72 Moser, Johann Jákob: Aut Chemie und Erfahrung gegründete praktische Anleitung zu Erzielung schmakhafter, gesunder und haltbarer Weine. Karlsruhe, 1803. 73 Bél 1984, 422. Kőszegen magyaroknak és németeknek egyaránt voltak szőlői, s azokat szo554 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 554 kásáik, ejtésmódjuk szerint nevezték el: a németeknek „die Hiertzen", magyaroknak Hérczi. 74 Fényes 1841. Szalapataka a 18. században még önálló település: 1785-ben 95 háza és 510 lakosa volt. Ma Zalalövő város egyik kerülete. 75 Tótság: a 18. században Vas vármegye Tótsági járása a megye délnyugati sarkában, ma Szlavónia része. 76 L. az 5. sz. jegyzetet. Ramóc Trianon előtt Sopron vármegyei falu, ma ausztriai helység. Sajtoskál kisközség Vas megyében, Sárvártól északra. 77 KE, 23. Bagola középkori település, ma Nagykanizsa városrésze. 78 KE, 334. A Vajdai puszta hajdani középkori falu, emlékét a kanizsai határban földrajzi nevek őrzik. 79 Hóbor; Orosztony Nagykanizsától északra, 25 km-re fekvő középkori település. A l ó . század közepén 38 jobbágytelke volt, de a török elleni harcok során elpusztult; az 1720. évi országos összeírás a lakott helyek között nem említi. A század második felében birtokosai az Inkeyek is, 1778-ban már 379 lakosa volt. A pogányvári hegyen szőlőt telepítenek, s a 19. század elején az Inkeyek borászatának központja. Juhtenyészete is jelentős. Besenyő: KE, 35. 80 Fényes 1841. Dobrava horvátországi helység a Dráva és a Mura összefolyásánál. Trianon előtt Zala vármegye része. 81 Uo. Bellica (Belica) Csáktornyától keletre fekvő, Trianon előtt Zala vármegyei helység. Rátka az Inkey család birtoka a Mura folyó bal partján; ma Murarátka. 82 Uo. Kapronca (ma Koprivnica) a Mura és a Dráva összefolyásától délre lévő, ma horvátországi helység. 83 Uo. Raszinya (ma Raszinja) horvátországi helység, Dubrovától délnyugatra. 84 Néhány adat a korabeli forint vásárlóértékére vonatkozóan: 1 tehén ára 20 forint, 1 pár ököré 140 forint, 1 svájci bika 200 forint; 1 hold szőlőért 200, 1 hold szántóért 260 forintot adtak. 85 Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar néprajzi lexikon. Budapest, 1977, 666. 86 Lazsnak középkori falu, az egykorvolt kanizsai uradalom része. 87 Mérey, T. 1999, 127. Kámánts a 18. század végén egy házból álló település a Gelsére vezető út nyugati oldalán. „A vonuló hadaknak ez jó eligazításul szolgált, de e megálló nem volt elég jelentős ahhoz, hogy akár a népszámlálás, akár valamelyik századfordulói lexikon szerkesztője bevegye művébe." 88 Az Inkey Boldizsár által építtetett „Háromkereszti Kálvária Kápolna". 89 ZML XIII/15. Az Inkey család iratai. Pallini uradalomnak Inventárioma. 90 Rátkay András özvegye és Rátkay Tivadar báró volt a 16. és 17. század fordulóján a kanizsai váruradalomhoz tartozó többi falu, köztük Szerdahely földesura. 91 Balázs, H. 212—214. 92 Szántó 1. 1954, 351. 93 Bán, I. k.199. 94 Balázs, H. uo. 95 Szántó I. 350. 96 Hóman—Szekfű, IV. k. 539. 97 Bán, II. k. 30. 98 Mészáros F. 62. 99 Felhői. 374—411. 100 Teleki, 159, 208. Teleki Domokos az 1793. évi utazásának útleírásában Nagykanizsáról többek között az alábbiakat jegyezte fel: „A Slavoniai Ökrök Magyar Országra és onnan Német országba hajtattatnak, Nagy Kanizsán Szala Vármegyében és Sopronyban vagyon azoknak fő Vásár hellyek ... az itt felett számosan lakó Sidók is már elég bizonyságok arra, hogy itt jó kereskedésbeli haszon keresésé lehet." 101 Mária Terézia a 300 év óta ausztriai igazgatás alatt lévő Fiumét 1776-ban a magyar koronához visszacsatolta, szabad kereskedelmi várossá tette magyar kormányzás alatt. 102 ZML XIII/15. Pallini uradalomnak Inventárioma 1792. 103 Uo. 104 Uo. A 721 juhból 96 db Szentbalázson, 100 db Bocskán. 105 Biztos bevételt jelentett az uradalom számára a hegyvám; a terméseredménytől független, előre meghatározott mennyiség. Országos szokás szerint minden hold szőlő után 5 köböl. Egy kanizsai borköböl 13,43 liter. Vö. Bogdán, 88. 106 Szluha Ferenc nádori ítélőmester „szép eszű és jeles szónok" terjeszti elő a női ági örökösödés felajánlását az 1722—23. évi országgyűlésen. 107 Bogdán, 85. 108 Horváth F. 404. 109 Teleki, 213. 110 ZML XIII/15. A palini gazdaság becsüje.* csutás (tájszó) = csutkás; a kukoricacsutka a termés magháza;** a 275 köbölből 20 köböl Rátkon (ma Murarátka) 1,1 Bogdán, 87. 112 Teleki, uo. 1,3 Halis 1896, 376. 114 Inkey Boldizsár végrendelete Palinban kelt 1790. augusztus 5-én. Jelen volt Laki István csatári apát és Spissics János, a vármegye első alispánja. 1792. j a n u á r 20-án Inkey Boldizsár részben módosította, részben kiegészítette előző rendeléseit. A végrendelet teljes szövegét közli Bátorfi Lajos (Bátorfi 1876—1878), majd Károlyi Attila (Károlyi, 39—58). Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 555 115 Bátorfi, II. k. 312—317. 1,6 Nagy 1. 292. 117 ZML XIII/15. Birtokleltár 1793. december 16. 118 A Majthényiak ősrégi, Árpád-kori magyar család tagjai. Majthényi János báró neje Inkey Jozefa, az iharosberényi Inkey Gáspár leánya. Hét gyermekük volt, köztük Majthényi István (1788—1868), aki 1848-ban ezredes, Komárom várának parancsnoka. Mikor Latour császári hadügyminiszter felszólította, hogy bocsássa be a várba Jellacic katonáit, ellenszegült a császári parancsnak, s a levelet megküldte a Honvédelmi Bizottmánynak. A magyar kormány tábornokká nevezte ki. Majthényi István húga volt Majthényi Erzsébet, Inkey N. János felesége. ZML XIII/15. Az Inkey család iratai (1813—1844); r. = robotoló örökös jobbágy, sz.= szabad költözésű jobbágy,* Fidus proventus = biztos jövedelem. 120 Egyed kézirata alapján. 121 Barbarits, 240. 122 KE, 97. 123 A szakirodalom Inkey-kápolna, Inkey-sírbolt néven emlegeti. 124 Halis 1915—1917, 1917 125 Franciaország, illetve Napóleon 1796— 1815 közötti hosszú háborúja az európai nagyhatalmak koalíciója — beleértendő Ausztria is — ellen. 126 Bencze 1986, 134. 127 Mérey, T. 1999, 75—201. Az osztrák hadmérnökök felmérése Zala vármegye útjairól és az azok mellett fekvő településekről 1810—1812 között készült, tehát olyan időszakban, amikor Ausztria az ötödik európai koalíció tagjaként ismételten vereséget szenvedett 1809-ben Napóleontól, de a császár 1810-ben megszerezve Mária Lujza kezét, szövetségesének tekintette Ferenc császárt. A hadiesemények is szüneteltek, így Ausztria készülődhetett a visszavágásra. A jelentés az akkori katonai célok és ismeretek alapján készült. v Bencze 1986, uo. 129 Simonffy 1974 , 94. 130 Helytört, lex. 131 Hóman—Szekfű 5. k. 219. Magasba szökött a búza ára: a 90-es években pozsonyi mérőjének ára 30 és 40 garas között volt, 1809-ben már 152-re emelkedett, 1816-ban pedig 513 garasért adhatta el a birtokos. 132 ZML XIII/15. Az Inkey család iratai (1813—1844) 133 Deininger, 45—46. Asbóth János (1768— 1822) tanulmányait Sopronban és a göttingeni egyetemen végezte, tanárként Lőcsén és Késmárkon működött. Festetics György meghívta a Georgikon tanárának Keszthelyre, s 1806-ban a gróf összes uradalmának, később a Georgikonnak az igazgatója lett. 134 Deininger, uo. Pethe Ferenc (1762—1832) Debrecenben, majd az utrechti akadémián tanult, nyolc évet töltött külföldön. 1797-ben Festetics György meghívta Keszthelyre, ahol tiszttartó, majd a mennyiségtan, mezőgazdaságtan és a technológia tanára lett. Korának legtermékenyebb mezőgazdasági írója, 38 kötetnyi munkát írt és adott ki. 135 Hóbor; Németszentmiklós a Nagykanizsától északra, 12 km-re fekvő Magyarszentmiklós korábbi neve. A középkorban egymást váltották birtokosai, újkori történetét meghatározta, hogy Mária Terézia Batthyány Lajos grófnak adományozta, aki homokkomáromi uradalmához csatolta, s annak része maradt 1848-ig. 136 Deininger alapján 137 A mezőgazdasági gépek megjelenéséről: Révai nagy lexikon (Budapest, 1922.) alapján. 138 Mérey, T. 1999, 127. A palini házak méretére utal, hogy ott egy házra 18 személyt számítottak, míg a legtöbb faluban legföljebb 7—10 főt. A palini istállók nagysága még szembetűnőbb. 139 Bencze 1986, 133—134. 140 Tardy, 651. Angolkert: tájképi kert, a 18. századra és a 19. század első felére jellemző parképítési irányzat, amely a természethűséget őrizte meg. Magyarországon az első angolparkot a 18. század 80-as éveiben kezdték telepíteni Tatán. 141 Tardy, 557. A hajdani Inkey-kastély (ma általános iskola) közelében ma is találhatók ősfák. „Örökzöldek, hamisciprusok, lucfenyők, az ültetett nemesnyárak között kiemelkedő fája az egykorvolt parknak a 390 cm törzskerületű idős platán, de található itt 2 m törzskerületű, több helyen már korhadó törzsű is, és két fiatal szivarfa. Érdekesség még a két idős, 190 és 230 cmes törzskerületű mezei juhar, nagylevelű 340 törzskerületű hárs és több, átlagosan 220 cm törzskerületű vadgesztenyék. 142 Fényes 1841, II. 89. 143 Tudományos Gyűjtemény, 1825, VI. k. 56—72. Bitnitz Lajos (1790-ben született Jákon, 1871-ben halt meg Nagykanizsán) a „Böltselkedés Doctora, Mathézis és a Magyar Literatura Professzora" Szombathelyen. Az akadémia matematikai osztályának első vidéki rendes tagja. 144 Morgány: puszta Újudvar határában. Egykori fontosabb gazdasági szerepére utal a ma is álló, de a romlás nyomait mutató tiszttartói lak. 145 HunfalvyJ. III. k. 228. 146 Bencze 1986, 139. A Nagykanizsát és Zalaegerszeget összekötő postaútra 35 kő- és 84 fa556 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 556 híd épült. A kőből készült hidak közül nevezetesek a palini és a szentbalázsi. 147 Széchenyi 1978\ Széchenyi István baráti kapcsolatot tartott a palini Inkey családdal, naplójában is feljegyezte találkozásait a család tagjaival. Inkey N. Jánost Palinban is meglátogatta. 148 Uo. Lunkányi (Liebenberg) János (1775—1853) Széchenyi Ferenc gróf titkára, majd Széchenyi István összes birtokainak jószágigazgatója. 14'' Válicka: folyó Göcsejben. Alsó-Válicka a Söjtöri-hát nyugati lejtőinek vizeit vezeti a Cserfába, a Felső-Válicka a Zala jobb parti mellékvize. Esetünkben Alsó-Válicka vízgyűjtőjéről van szó. 150 Zalai Hírlap, 1991. szeptember 21. „Széchenyi István birtokai Zala megyében". 151 Bátorfi 5. k. 208—214. Simon Pál ügyvéd (1814—1897) a debreceni főiskola elvégzése után Kölcsey Ferenc unokaöccsének, Kálmánnak volt a nevelője. Ügyvédként részese volt a reformkori csatornázási munkálatoknak. Baksai választókerületi képviselősége idején írásban is megjelentette a tapasztalatait. 152 Mészáros F. 74. 153 Thaer, Albrecht (1752—1828) német mezőgazdász, tanár és szakíró, a tudományos mezőgazdaságtan megalapítója. 1810-ben a berlini egyetemen a mezőgazdaságtan tanára. Róla nevezték el a tanácsai szerint készült, a napsugarak ellen tetővel ellátott, két oldalt nyitott hintót. Az inventáriumban feltüntetett értéke 420 forint (egy parasztszekéré ekkor 28 forint). 154 Egy angol utazó feljegyzése 1836-ból: „Festményt Magyarországon a leggazdagabb házakban is csak ritkán látni." A vagyonosodás viszont felélesztette a régi magyar ötvösművészetet, darabjai az Inkey-kastély legdrágább tárgyai közé tartoztak: l - l ezüst tálat 300—600 forinttal jegyeztek. 155 ZML XIII/15. Az Inkey család iratai (1813—1844). ,56 Degré (1819—1896) naplója. 157 Nemzeti Újság, Pest, 1842. november 12. 158 Aranykulcsos vitéz: címzetes udvari méltóság; hivatalos címzése III. Károly óta cs. és kir. kamarás. Jelvénye az arany rojton függő arany kulcs. III. Károlynak határozott törekvése volt, hogy a főurak mellett a megyék nagyobb birtokkal rendelkező nemeseit az udvar körébe vonja. Az Inkeyek is büszkén viselték „a királyi udvar belső embere" rangot kifejező kamarási vagy tanácsosi címet. Közgy. iratok, 1842. november 13. 160 Nagykanizsai Alsóvárosi Plébánia irattára; Bóna 1988; Szinnyei 1891—1914; Károlyi 2001 alapján: Inkey N. János és Majthényi Erzsébet gyermekei: Inkey Amália : Palinban született 1811. december 2-án, 1837. november 14-én kötött házasságot nagyunyomi (ma Balogunyom, Vas megye) Sényi Gábor földbirtokos táblabíróval. Inkey Szidónia: Palinban született 1820. november 27-én, 1843. június 12-én kötött házasságot Csány Elekkel, a Kapornaki járás főszolgabírójával. Inkey Ede (Eduárdus, Leopold): Palinban született 1803. június 21-én. Katonai pályára lépett, Windisch-Grátz oldalán harcolt a schwechati csatában (1848. október 30.) a honvédsereg ellen. Az Országos Honvédelmi Bizottmány árulónak nyilvánította, s elrendelte 1848. november 14-i leiratában „minden ingó és ingatlan javainak" zár alá vételét. (In: ZT, I. k. 133) Részt vett 1848—1849 telén a felvidéki hadjáratban, s a honvédsereg Losonc elleni támadásakor (1849. március 24.) magyar fogságba esett, s ott is maradt a világosi fegyverletételig. Tábornoki ranggal vonult nyugalomba. Magyarországi hadifogságáról a „Meine Rückerinnerungen an der Feldzug 1848/49. Wien, 1858" című munkájában részletesen beszámolt. Inkey Sándor: Palinban született 1809. december 25-én, felesége Csuzy Antónia. Jogot végzett, majd járásbíró Pacsán, később Vas vármegye főjegyzője. Nyugdíjasként Pozsony egyik népszerű személyisége; a „Grenzbote" című újságban több érdekes visszaemlékezést írt a 30-as és a 40-es évekről. Inkey Kázmér: Palinban született 1818. február 29-én. Jogi tanulmányainak befejezése után szolgabíró a Kapornaki járásban. 1845-ben lemond hivataláról, s örökölt birtokán gazdálkodó. 1848 szeptemberétől százados a zalai önkéntes nemzetőrzászlóaljban, októbertől a honvédzászlóaljban. A váci ütközet után 3. osztályú katonai érdemjelet kap, őrnagy, majd a 47. honvédzászlóalj parancsnoka. Buda visszavételénél különösen kitűnt bátorságával. Világos után besorozták a császári sereg ottani „strafkompaniájába". Váltságdíj ellenében szerelték le. Inkey Edmund (Ödön): Palinban született 1821. szeptember 21- én. Jogi tanulmányai után kormányszéki fogalmazó gyakornok Fiúméban, 1843-ban ugyanennél a kormányszéknél tiszteletbeli fogalmazóvá nevezte ki V. Ferdinánd. Inkey János (beceneve Muki): Palinban született 1825. január 14-én. Gimnáziumi tanulmányai után földbirtokos Palinban, táblabíró, tiszteletbeli aljegyző. 1848. június 13-án hadnagy a 7. honvédzászlóaljban. A drávai hadtest kötelékében részt vett a Jellacic elleni harcokban. Főhadnagy, majd százados a 15. honvédzászlóaljban. A szabadságharc leverése után gazdálkodó a Vas megyei Nagyunyomban. 161 ZML Az Inkey család iratai. XIII/15. 162 Közgy. iratok 194/1843. Inkey Eduárd az átadáskor Prágában tartózkodott, a szerződést Kiss Lajos udvari ágens írta alá. 163 Uo. Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 557 164 Uo. 796/1845. 165 Beixhtoldt Károly „alsó-ausztriai tartományrendi úr és Londron-Laterano Cziczelle" leánya, Eleonóra Jozefa, aki 1830. augusztus 30- án született. 166 Széchenyi I. 1978, 1162. 167 Zala, 1908. július 24. 168 Degré (1819—1896), 397. 169 Molnár A. 1998/b 1215. Az 1845. március 3-án kezdődött közgyűlésen a háziadó fizetését önként vállaló zalai nemesek nyilatkozatukban vállalták, „...hogy addig is, míg a nemesi rend adómentességét az igazság és közérdek kivánataihoz képest végképp megszünteti a törvényhozás, tettlegesen részt kívánnak venni a közteher viselésében, ezért kötelezik magukat, ...a megye beligazgatási birtokarányosan rájuk eső részét évenként a megyei házipénztárba mint rendes adót be fogják fizetni". 170 Degré (1819—1896), 155. Sárközi Jancsi híres kanizsai cigányprímás volt. 171 Molnár A. 1998/b 1213. 172 A zalaszentbalázsi plébánia irattára, História Domus. Inkey János a zalaszentbalázsi plébánia kegyura volt. 173 Koburg: kisváros Németország Thüringia tartományában, majd a Koburg hercegség fővárosa, innen a nagyhatalmú család neve. A Koburgok a napóleoni háborúkat követően kezdtek terjeszkedni Európában, a Monarchiában is számos nagykiterjedésű birtok urai voltak, Palin csak „kis pont" volt birtokállományukban. Versenytársaik szerint „hitbizománynak" tekintették Európát, de a 19. század második felében már Afrika felé fordult érdeklődésük. A Révai nagy lexikona (Budapest, 1922) alapján. 174 ZML IV. 1. b. 2196/1846. 175 Ferenc, szász-koburgi herceg fiát I. Lipót néven a belga nemzeti kongresszus 1831. június 4-én királlyá választotta. Két gyermeke közül az idősebbik a trón várományosa, majd II. Lipót néven Belgium királya, testvére, Fülöp herceg pedig a palini birtok ura lett. 176 ZML XI/606. A palini Inkey uradalom iratai 1846—1852. 177 Egy német nyelvű, 8 sorból álló iratot őriz Bécsből a ZML, így a két hivatal kapcsolata ismeretlen. 178 Mejlinger; Glavina Lajos a 30-as években a kanizsai Batthyány-birtok ügyvédje, később a körmendi uradalom levéltárosa, majd 1846-tól palini jószágigazgató. Csáktornyán 1848 nyarán közfelkiáltással országgyűlési képviselőnek választották. A szabadságharc leverése után megyéjében nem folyt ellene vizsgálat. A Pesti Hadbíróság 1850. július 20-án néhány heti fogság után felmentette. 179 Zala, 1908. július 24. „...a Gruner család úgy megmagyarosodott, hogy hazafiság dolgában egy hajszálnyira sem áll a tőzsgyökeres magyar családok mögött". 180 Bogdán, 98. 181 ZML A palini uradalom iratai 1846—1852. XI. 606. ,82. Uo. ,83. Uo. 184. Molnár A. 1992/a Pirovits Károly „1816 körül született, a szabadságharc előtt ügyvéd volt, 1848 nyarán Zala megyében nemzetőr századossá választották. Novembertől főhadnagyként, 1849. május 8-tól századosként az 56. honvédzászlóaljban harcolta végig a szabadságharcot". Világos u t á n ügyvéd. 185 L. a 181. sz. jegyzetet. 186 Uo. 187 Uo. 188 Uo. „Palini Uradalmi Marhák és Barmok állománya 4-ik évnegyedben 1851." 189 Bán, 67—68. Cenzusos föld a zsellérek által használt föld, amelyet nem a telki állományból, hanem a majorsági birtokból kapott földesurától. Cenzussal tartozott a molnár, a kocsma és a mészárszék kezelője az általuk használt területért. 190 Z. m. tört. olv. 205. Csány László a Batthyány- kormány megbízásából szervezte a védelmi vonalat a Dráva és a Mura mentén, s a zalai nemzetőröket is őrszolgálatra rendelte a Drávához. 191 Ember Gy. 265. 192 Uo. 67. 193 Uo. 265. 194 Molnár A. 1992/a Nemzetőr volt Palinból 19 fő, Korpavárról 4 fő, Kacorlakról 13 fő, Pölöskefőről 19 fő, Bocskából 7 fő, Magyarszerdahelyről 20 fő és Szentbalázsról 23 fő. 195 Simonffy 1974, 76. 196 ZML Zala Vármegye Bizottmányának iratai. Jegyzőkönyvek. 185/1849. 1,7 Uo. 284/184. sz. határozat 198 Zalaszentbalázsi Általános Iskola honismereti gyűjteménye 199 Simonffy 1960, 406. Zala megye déli része a kir. törvényszékek felállítása után a nagykanizsai törvényszékhez tartozott. Ennek iratanyaga azonban a második világháború során megsemmisült. 200 L. a 196. sz. jegyzetet. IV 102. a/543/1848. 876/1848. 201 KE, 180. Palin pusztát 1894-ben — Förhénc- heggyel és Lazsnakpusztával egyetemben — Korpavárhoz csatolták, Korpavár így 1925- ben körjegyzői székhellyé lépett elő. 1963-ban mindkét település egyesült Nagykanizsával. 558 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 558 Rezső Gőcze Die Geschichte von Palin und Korpavár zwischen 1690 und 1849 Nach der 150-jährigen Türkenherrschaft waren die Dörfer in Süd-Zala verlassen und die Landschaft verödet. Die Wiener Militär- und Hofverwaltung ging von der Voraussetzung aus, dass das eroberte Gebiet dem Kaiser gehörte und nicht den Ungarn, und dass der Hof daher frei über die Verwendung der Neoacquisiten-Güter verfügen könne. Kaiserliche Generäle und einige ungarische Grundherren vergrößerten ihre Besitztümer durch umfngreiche Bodenflächen und Mitte des 18. Jahrhunderts war die gesamte Bevölkerungsschicht der Großgrundbesitzer in Süd-Zala praktisch ausgewechselt. Der für die Landwirtschaft des Komitats Zala bedeutendste Teil, Muraköz, ging an den österreichischen Großgrundbesitzer Graf Mihály János Althan, kaiserlicher Geheimrat und Rat der tschechischen Hofkanzlei, der jedoch früh, bereits 1722 starb. Nach seinem Tod führte seine Witwe, eine spanische Gräfin, den riesigen Besitz. Der Landesherr belohnte auch die Offiziere der an der Rückeroberung von Kanizsa (1690) beteiligten Regimenter und so kam auch die Familie Inkey zu beachtlichen Gütern. Nach Ansicht der Genealogen gehörte die Familie Inkey zu den alt eingesessenen ungarischen Geschlechtern und waren schon zur Arpadenzeit führender Männer, die hohe Ränge im Lande einnahmen. Die Mitglieder der Familie erklärten im 19. Jahrhundert den legendären Kommandanten der Légráder Burg Lóránth Ferenc Inkei zu ihrem einstigen Vorfahren, der zwei Söhne hatte: György, wurde 1693 bei Rigyác ermordet so erbte sein Bruder János Inkey den gesamten Besitz. János Inkey (1673—1747) war fast dreißig Jahre beim Militär und wurde 1715 Hauptmann von Légrád. Die Güter, die er von seinem Vater geerbt hatte, erweiterte er 1716 durch den Zukauf anderer Ländereien und wurde so unter dem Namen Lóránth Inkei Besitzer von mehr als einem halben hundert Dörfern und Land, dazu gehörte auch Palin-Puszta, dem die aus dem im Komitat Somogy gelegenen Inké stammende Familie Lóránth ihren Vornamen zu verdanken hatte. Als er von König Karl III. (1711—1740) eine Schenkung zu seinem erworbenen Land erhielt, nahm er den Namen Pallini (später Palini) an. Palin war auch schon vor der Landnahme ein bewohnter Ort. Schriftlichen Quellen erwähnen den Ort erstmals 1193, die erste namentlich erwähnte Eigentümerin, die Witwe von János Szentbaläzs, verkaufte den Besitz nördlich der Grenze von Palin 1323 an den Kanizsaer Burgvogt Lörinc aus dem Geschlecht der Osl. In der zweiten Hälfte des Jahrhunderts wurde Palin Teil der Kanizsaer Burgdomäne. Während der Angriffe durch die Türken lebten 22 Familien im Ort, 1554 gab es sogar ein Pfarrhaus, aber die häufigen Zerstörungen und Brandschatzungen führten dazu, dass der Ort völlig entvölkert wurde und bei der Rückeroberung von Kanizsa existierte er praktisch nicht mehr. Selbst in der Landeskonskription von 1720 ist Palin nicht unter den bewohnten Orten aufgeführt. Jänos Inkey errichtete auf dem Nordhügel, der das verödete Land teilte, eine Kurie. Das Land, das um Kanizsa herum verteilt war, wurde zunächst von den Leibeigenen der umliegenden Ortschaften bestellt. Bei der ersten Volkszählung 1785 lebten bereits 183 Einwohner in 46 Häusern. Der Zuwachs der Bevölkerung des Ortes ist den großen Bewegungen im 18. Jahrhundert — innere Migration, Rückkehr — zu verdanken. Die Familie Inkey bevölkerte die Orte, die sich in ihrem Besitz befanden, im Verlauf der ersten Binnenemigration, konnten sich die Grundherren doch im damaligen Wirtschaftssystem ein Einkommen nur durch die Bewirtschaftung ihrer Güter durch Leibeigene erhoffen. In den ersten Jahren nahmen sie so viel freien Ackerboden und Weideland in Besitz, wie sie brauchten. Graf Lajos Batthyäny-Strattmann, der die Domäne von Homokkomärom als Lehen des Königs erhielt, baute auf dem Abzweig der Poststrasse nach Egerszeg in Richtung Gelse—Pacsa ein Wirtshaus, und ließ einige Familien der Schwaben aus der Nähe von Koblenz, die er auf seinen Besitztümern angesiedelt hatte, in die Nachbarschaft dieses Wirtshauses ziehen. Die so entstandene Ortschaft wurde und wird auch heute noch scherzhaft als Schuppenburg (Korpavär) bezeichnet. Nach Angaben der ersten Volkszählung lebten hier 89 Personen in 10 Häusern. Auf Grund des engen Raums (177,5 Joch Ackerland und 38,5 Joch Wiese) und des schwer nutzbaren, stark sandigen Bodens konnte sich der Ort nicht entwickeln, während Palin auf Grund seiner wesentlich günstigeren Situation, der Nähe zu Kanizsa, dass an der Kreuzung fünf wichtiger Landstrassen gelegen war, und seiner natürlichen Gegebenheiten sich zum Zentrum des Besitzes der Familie Inkey entwickele. 558 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 559 Die Organisation des aus mehreren Teilen bestehenden Besitzes von János Inkey knüpft sich an den Namen seines Sohnes Boldizsár Inkey (1726—1792). Er war ein Kleinadliger mit großen Ambitionen, der von seiner Familie berechtigterweise als der „große Organisator" bezeichnet wurde, gelang es ihm doch, den ererbten Besitz von 25.000 Joch zu vervierfachen. Palin- Puszta wurde zum Zentrum dieses großen Feudalbesitzes. Durch seine erste Frau, Eleonóra Kelcz wurde er zum Eigentümer des bei Kőszeg und Zalalövő gelegenen Ortes Szalapatak, er erwarb Besitz in Muraköz, in der Gegend von Belicza und Dobrova, als Pfand erhielt er den riesigen Besitz im kroatischen Raszinya, war für kurze Zeit Eigentümer der Sárvárer Burgdomäne der Nádasdys. Er beschäftigte sich jedoch nicht nur mit der Vermehrung seines Besitzes, sondern auch mit dessen wirtschaftlicher Entwicklung. Der Bestand seiner Bibliothek bestätigt, dass er die wirtschaftlichen und gesellschaftlichen Veränderungen, die sich im Europa des 18. Jahrhunderts vollzogen, die Anforderungen des internationalen Marktes kannte und seine Wirtschaftsführung danach richtete. Im Interesse einer Steigerung der Warenproduktion und Erweiterung der Bewirtschaftung des Majorats erhöhte er den Frondienst, nahm den Bauern das Rodeland und nahm das Urbarialland einiger Dörfer in Besitz. Seine Leibeigenen protestierten gegen diese übertriebenen Forderungen und die Verwalter konnten ihnen auch durch Schläge nicht den Mund stopfen, so dass sie Maria Theresia um Hilfe bei ihren Problemen baten. Boldizsár Inkey teilte seinen Besitz in 5 Domänen auf (Palin, Nagyrécse, Rigyác, Belicza, Raszinya) und leitete das Ganze von Palin aus, wo er eine Kurie, Wohnungen für seine Beamten, Häuser für die Wirtschaftsexperten und Unterkünfte für das Gesinde, die Drescher, sowie die Schweine- und Schafhirten errichten ließ. Die Wirtschaftsgebäude, Kornspeicher, Stallungen und Schuppen ließ er aus Stein, die Rinder- und Schweineställe, sowie das Bienenhaus aus Ziegeln und Holz bauen. Häusler arbeiteten vertragsgebunden in den Mühlen, den Gasthäusern, Schlachtbänken und Wirtshäusern. Auf seinem Ackerland wurde vor allem Getreide angebaut, aber der Hauptwirtschaftszweig war die Viehzucht. Er hielt Zuchttiere, die er in der Schweiz erworben hatte und verwendete viel Sorgfalt auf das Mästen von Ochsen und die Schafzucht, betrachtete aber die Rinderhaltung in den Stallungen als das Wichtigste. Seine gemästeten Ochsen verkaufte er auf dem Kanizsaer, seine Weine auf dem internationalen Markt. Nach dem Tod von Boldizsár Inkey (1792) löste sich die Paliner Wirtschaft auf, seine sechs Söhne bildeten fünf unabhängige Besitztümer. Palin als Zentrum mit seinem Boden, seinen Wäldern und Weinbergen gelang in den Besitz des minderjährigen János Nepomuk Inkey, aber da der Erbe noch das Piaristengymnasium in Kanizsa besuchte, wurde der Besitz von einem Verwalter geführt und so wurde János N. Inkey erst zu beginn des 19. Jahrhunderts zum tatsächlichen Besitzer von Palin. In der genannten Periode machte die Getreidekonjunktur, die durch die französischen Kriege ausgelöst wurde, die Grogrundbesitzer reich und glücklich, der Preis für Getreide und Rohprodukte schnellte in die Höhe und die Getreideproduktion blühte. Auch János N. Inkey vermehrte seinen Allodialbesitz durch Zukauf von Land, die Aneignung von Rodeland, die Erschließung von Weideland und erhöhte sein Einkommen durch die Anwendung intensiverer wirtschaftlicher Methoden. Er dehnte seinen Besitz vor allem nördlich von Palin, dem heutigen Prinzipal-Talbecken (im Mittelalter Palus Canisiensis, Kanizsaer Graben) aus. Seine Bodenkäufe und Bauvorhaben belasteten den Besitz mit riesigen Schulden. Es gelang ihm, den ererbten Besitz von 1778 Joch um mehr als das 10-fache zu erweitern. Seine 3 Domänen (Palin, Szentbalázs, Pacsa) regierte er von Palin aus mit Hilfe seiner Verwalter, Kämmerer und Gespane. In der Zeit der Dekonjunktur stieg der Wollpreis, deshalb intensivierte er seine Schafzucht. Der Kanizsaer Militärstab kaufte regelmäßig Pferde aus seinem Gestüt. Als neue Wirtschaftszweige führte er den Obstanbau, die Schweinezucht und das Schnapsbrennen in seinen Besitztümern ein. Auf den Feldern seines Majorats versuchte er auch durch Fruchtfolge höhere Erträge zu erreichen; der Getreideanbau wurde hin und wieder durch den Anbau von Futterrüben oder anderen Nutzpflanzen ersetzt. Die Besucher, die nach Palin kamen, lobten sein Schloss, seinen englischen Garten von 60 Joch, die sorgfältig bestellten Felder und die vielseitige Wirtschaft. Durch eine Lockerung des Frondienstes ebnete er der Entwicklung eines Agrarkapitalismus den Weg. 1842 starb János N. Inkey, ohne ein Testament zu hinterlassen und zwei Jahre später starb auch seine Frau, Erzsébet Majthényi. Seine Kinder, fünf Söhne und zwei Töchter, waren nicht bereit, für die Schulden, die den Besitz belasteten aufzukommen und verkauften den gesamten Besitz 1846. Der neue Besitzer, der flandrische Graf Philipp, war der Neffe des belgischen Königs Leopold II. Der oberste Gouverneur des Besitzes wurde der in Wien ansässige Generaldirektor der Besitztümer des belgischen Königreiches, die Verwal558 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 560 tung in Palin wurde von Lajos Glavina geleitet, der bereits in den ersten Jahren in den 3 Wirtschaftsbereichen ausgebildete Fachkräfte einstellte. Die Leiter dieser Bereiche führten ihre Arbeit auf Grundlage regelmäßiger schriftlicher Anweisungen durch und legten auch schriftlich Bericht über die Erfüllung ihrer Aufgaben bzw. deren Ergebnisse ab. Die Befreiung von der Leibeigenschaft im Jahre 1848 war auch für die Menschen, die auf den Paliner Besitztümern arbeiteten, ein Meilenstein in ihrem Leben. Für die Bewohner von Palin- Puszta brachte es zwar keine wirklichen Veränderungen, aber die Leibeigenen in den Dörfern wurden Besitzer des von ihnen bisher genutzten Bodens. Der bisherige Eigentümer, Philipp, erhielt f ü r seinen urbarialen Grund und Boden eine Entschädigung vom Staat, das Allodium und das Majorat konnte er auch weiterhin behalten. Die Häusler, die im Vertragsverhältnis standen (contractualistae) und denen kein Boden zustand, blieben ohne Grund und Boden. Sie waren rechtlich freie Menschen und wurden zu besitzlosem Agrarproletariat. Als Folge des oben beschriebenen Prozesses blieb die geteilte Besitzkonstruktion, die Ubermacht des Großgrundbesitzes gegenüber den Bauernhöfen, auch nach 1848 erhalten. Diese wirtschaftliche und gesellschaftliche Struktur bestimmte über ein Jahrhundert hinweg die Situation und den Spielraum der Bauern in den Dörfern des Prinzipal-Talbeckens. Bildunterschriften: 1. Die Nachfahren von Ferenc Lóránth Inkei. Kundgetan von Iván Nagy, 1857—1868. Ersatzband 291. 2. Das Wappen der Familie Inkey. Kundgetan von Iván Nagy, 1857—1868. Ersatzband 289. 3. Die Inkey-Urne. 1842. Nagykanizsa, vor dem Gebäude des ehemaligen Kinos, Sugár üt 5. 4. Die Nachfahren des Boldizsár Palini Inkey. Kundgetan von Iván Nagy, 1857—1868. Ersatzband 292. 5. Das Inkey-Schloß in Palin. Seit 1945 Gebäude der Grundschule Palin. 6. Gedenktafel für Kázmér Palini Inkey auf der Säule am Tor des Grabgewölbes der Familie Inkey. 1998. Die Fotografien wurden von Tamás Nádasi angefertigt. 558 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 561 Rezső Gőcze History of Palin and Korpavár 1690-1849 In the 150 years of Turkish occupation the villages of southern Zala County became depopulated and the land became a wilderness. The military and imperial governments of Vienna operated on the assumption that the reconquered lands belonged to the emperor, not to the Hungarians, and he had free reign to use and dispose of his new acquisitions as he saw fit. Imperial generals and certain Hungarian aristocrats increased their estates with enormous land purchases, and at the t u r n of the 18th century the aristocratic estates of southern Zala were completely exchanged. Muraköz, the most important agricultural area of Zala County, was obtained by Count Mihály János Althan, Austrian nobleman, secret imperial advisor and Bohemian royal chancellery advisor, who died at an early age in 1722, with the enormous estate being r u n by his widow, a Spanish countess. The emperor also rewarded the officers commanding the regiments that retook Kanizsa in 1690, as a result of which the Inkey family obtained a sizable estate. According to genealogists the Inkey family was one of the great families of old, its ancestors being leading men of high national standing as early as the Árpád Era. Members of the family living in the 19th century held one of their ancestors to be the famous captain of the castle of Légrád, Ferenc Inkei Lóránth, who had two sons; György was murdered at Rigyác in 1693, whereupon his brother, János Inkey, inherited the entire estate. János Inkey (1673-1747) was a soldier for nearly 30 years, and became captain of Légrád in 1715. In addition to the estates inherited from his father he made new purchases in 1716, thus becoming the owner of more than fifty villages and fields under the name of Inkei Lóránth; these lands included the fields of Palin, which was added to the name of the Lóránth family, Somogy County descendants of the Inkey family. When he obtained the estates donated by King Károly III (1711-1740), he adopted the name of Pallini (later Palini) Inkey. Palin was an inhabited area even before the Arrival of the Hungarians. It is first mentioned in written documents in 1193, its first owner known by name being the widow of János Szentbalázsi, who in 1323 sold the lands on the northern outskirts of Palin to Lőrincz of the family of Osl, the commander of the garrison of Kanizsa. In the latter half of that century Palin became part of the fiefdom of Kanizsa. At the time of the Turkish invasion it was inhabited by 22 families, and even had a parish church in 1554, but was depopulated in the course of recurrent warfare and destruction, and was completely destroyed by the time Kanizsa was liberated. Palin was still not listed as an inhabited community as late as the tax documents of 1720. János Inkey built a noble manor on the northern hills of the valley running across the plain. His lands scattered around the environs of Kanizsa were originally farmed by the serfs of the neighboring settlements. By the time of the first census (1785) there were 183 inhabitants in 46 homes. Population growth came as a result of the major demographic movements of the 18th century - internal migration, repatriation. The Inkey family settled their villages by means of internal migrations within the nation, since in the economic system of that era their estates could be expected to return a profit only if farmed by serfs. In the early years they laid free claim to as much land and pastures as they needed. Count Lajos Batthyány-Strattmann, who obtained the feudal estate of Homokkomárom by royal donation, built an inn at the fork in the post road to Zalaegerszeg leading to Gelse-Pacsa, then settled a few families of Schwabian Germans from his estates at Koblenz around the inn, the resulting settlement being given the joking name of Korpavár [roughly: "Beercastle"]. At the time of the first census it was inhabited by 89 persons in 10 homes. Because of its narrow borders (177.5 acres plowland and 38.5 acres meadow) and difficult, extremely sandy soil the settlement failed to grow; in contrast, Palin''s favorable location at a crossing of roads in five directions near Kanizsa as well as its natural features led it to become the center of the Inkey estates. The organization of János Inkey''s segmented lands into single estate is credited to his son, Boldizsár Inkey (1726-1792). This powerful, ambitious man was a member of the middle nobility and was j u s t ly nicknamed "the greater acquirer" by the family, as he increased the 25,000-acre estate he inherited to four times its original size and established the administrative center of his huge feudal estate on the plains of Palin. 558 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 562 Through his first wife, Eleonóra Kelcz, he acquired lands at Kőszeg and in Szalapataká near Zalalövő, purchased other lands around Belicza and Dobrova in Muraköz, leased the enormous estate at Raszinya, Croatia, and for a short while also owned the feudal estate of Sárvár of the Nádasdy family. In addition to increasing the size of his estate, he also devoted energy to improving its management. The collection in his library testifies that he was familiar with the social and economic changes taking place in Europe in the 18th century, and also with the demands of the international market, and adjusted his administration accordingly. In order to increase production and bring more profit to the estate, he raised the labor service requirements, snatched peasant lands, and in several villages also snatched tenant lands. His serfs protested against his excessive demands, and not even beatings by the bailiffs could silence the complainers, who petitioned Maria Theresa for remedy of their injuries. Boldizsár Inkey organized his estates into five manors (Palin, Nagyrécse, Rigyác, Belicza and Raszinya) and directed them from Palin, where he built a residence, steward''s lodgings, homes for the professionals, and quarters fro the tenants, serfs and shepherds. The f a rm buildings, granaries, stables and barns were built of stone, and the carriage houses, cow- and pigpens and beehives of brick and wood. Indentured servants toiled in the mills, inns, slaughterhouses and pubs. His farmlands mainly grew cash crops, but animal farming was the main branch of his economy. He kept livestock purchased in Switzerland and devoted great care to raising oxen and sheep, but it was the stabling of cattle that he considered of primary importance. His fattened oxen were sold in Kanizsa, and his wines on foreign markets. After the death of Boldizsár Inkey in 1792 the enormous Palin estate fell apart as his six male heirs divided their inheritance into five separate estates. Palin as the center was inherited along with its lands, forests and vineyards by János N. Inkey, who was still a minor and a student at the Piarist lyceum in Kanizsa, for which reason the estate was r u n by the bailiff, János becoming the actual master of Palin only in the beginning of the 19 th century. At that time a wheat boom resulting f r om the Napoleonic wars add to the wealth and happiness of the large estate owners, as wheat and other crop prices skyrocketed and grain production became extremely profitable. János increased his allodial areas by purchases, acquisitions of cleared woodlands, and plowing of pastures, and heightened his profit margin by the use of more intensive management methods. His land purchases and construction projects created an enormous burden on his treasury. The 1778- acre estate was increased more than tenfold, and the three manors (Palin, Szentbalázs and Pacsa) were run from the center at Palin by stewards, accountants and bailiffs. In the years of the depression the price of wool went up, therefore he increased the size of his sheep herd. Military units stationed in the county regularly purchased his horses. He introduced new branches of fruit production, liquor brewing, and pig farming. He also experimented with the introduction of crop rotation, occasionally replacing wheat farming with turnips and flowers. Visitors to Palin praised its castle, 60-acre English garden, carefully cultivated farmlands and diverse economy. By decreasing the emphasis on drudge labor, the agricultural capitalist started out on the road to progress. In 1842 he died without leaving a will, followed two years later by the death of his wife, Erzsébet Majthényi. His heirs, five sons and two daughters, were unwilling to attempt to recover the debts on the estate, so in 1846 the entire estate was sold. The new owner was Philip, Duke of Flanders, King of Belgium, the nephew of Leopold II. The chief governor of the estate was the director-in-chief of the Belgian Royal Estates, headquartered in Vienna, while the Palin lands were run by Lajos Glavina, who from the very beginning employed skilled workers in the three districts of the estate. The district heads did their jobs in accordance with regular written instructions and made written reports of their performance. The abolition of serfdom in 1848 was a milestone in the life of the workers on the Palin estate. Although it represented no major change for the inhabitants of the plains, the serfs of the villages became owners of the lands they had farmed previously. The former owner, Prince Philip, received compensation for his fiefal lands and retained ownership over his leased and manorial lands. Unlanded sharefarmers and contract laborers remained without land, and legally became free men, but in fact were impoverished agricultural proletarians. As a result, the dual structure of ownership remained in place in the villages even after 1848, with a dominance of large estates as opposed to peasant farming. This economic and social structure would define the station and mobility of the peasantry of the Palin plains for a century to come. 558 Gőcze Rezső: Palin e''s Korpavár története (1690—1849) 563 Captions: 1. Descendants of Ferenc Inkei Lóránth. Published by Iván Nagy, 1857-1868. Supplemental volume 291. 2. Inkey family coat of arms. Published by Iván Nagy, 1857-1868. Supplemental volume 289. 3. The Inkey burial urn. 1842. Nagykanizsa, in front of the former cinema at Sugár út 5. 4. Descendants of Boldizsár Palini Inkey. Published by Iván Nagy, 1857-1868. Supplemental volume 292. 5. The Inkey castle at Palin. Since 1945 the Palin Elementary School. 6. Kázmér Palini Inkey memorial plaque on the column of the gate of the Inkey crypt. 1998. Photos Tamás Nádasi. Czupi Gyula—Kardos Ferenc MIKLÓSFA TÖRTÉNETE (1690—1848) A ma Nagykanizsához tartozó Miklósfa városrész 1690 és 1848 között Somogy megyei falu, melynek a határába olvadt több, a hódoltság során elpusztult középkori település, Bunya, Szentgyörgy és Mórichely. A településre vonatkozó korabeli iratok túlnyomó többségében s a korabeli topográfiai-geográfiai munkákban1 a Szentmiklós (Zent-Miklos, Sz:Miklós, Szent-Miklós, Szent Miklós,)2 megnevezés szerepel. Egészen a 19. század végéig létezik még a Somogyszentmiklós (Somogy - Szent Miklós, S. Szent Miklós változatokban) és a Horvátszentmiklós alak is. Horvátszentmiklósként (Horvát—Szent—Miklós, Hováth— Szentmiklós) elsősorban a Habsburg-közigazgatás tartotta nyilván,3 Somogyszentmiklósként pedig a Somogy megyei közigazgatás. A település 18— 19. századi anyakönyveit átnézve a település megnevezéseként 1860-ig csak Szentmiklós található. A későbbi hivatalos névhasználat bizonytalanságát jelzi, hogy Szentmiklós neve néhol Horvát-Szent Miklós, egy-egy esetben pedig S[omogy] Szent Miklós, illetve Horvát-Somogy-Szent Miklós alakban fordul elő.4 Vizsgált korszakunk kezdetén találkozunk a Niclaesberg, St. Niklasberg, Niclauss berg változatokkal, melyekről kiderült, hogy nem egy Kanizsa környéki hegyről, hanem Szentmiklósról van szó.5 Szentmiklós és a hozzá tartozó puszták 1715-től, Zala és Somogy megyék szétválasztásától kezdve egész korszakunkban Somogy megyéhez, a 17. század végén a Kaposvári, majd a Kanizsai, végül a Marcali járáshoz tartoztak.6 A ma Miklósfához tartozó egykori középkori települések közül 1690 után az úrbéri és uradalmi öszszeírások Szentmiklós falut (pagus), Mórichely és Szaplányos pusztákat (praediumokat), Szentgyörgyhegyi (a 18. század végétől Szentgyörgyvári-hegy) szőlőket említenek. Bunya már csak a Szentmiklós határába tartozó terület neveként kerül elő. 1700- ban Szentmiklós, Mórichely és Bunya puszták (desertumok) Botszentgyörgyvár (a későbbi Szentgyörgyvári- hegy) tartozékaiként ismertek.7 Szentmiklós, Mórichely és Szentgyörgyvár 1690 előtti történetét Vándor László foglalta össze a monográfia első kötetében Mórichely, Szentmiklós és Szentgyörgyvár címszó alatt,8 s így a térség geográfiai változásairól, a település demográfiai gazdasági, vallási, műveltségi viszonyairól, életének eseményeiről csak az 1690 és 1848 közötti korszak vonatkozásában lesz szó. 1. Birtokviszonyok 1694-ben Szentmiklós, Szentgyörgyvár és Bunya lakatlan puszta,'' Hercules Johannus Ludovicus comes Turinetti deMarchius Prie]0 birtoka. Ekkor Szent Miklós a Csáktornyai uradalom része.11 1726-ban birtokosként a Somogy megyei közgyűlés településenként megállapította a pannonhalmi apátságnak fizetendő tizedet, s ekkor12 Szentmiklóst mint de Prie birtokát („Prick marsai uradalma"-ként") 12 forintra értékelte. A puszták sorában „Morichely" és „Bonnya" is szerepelt. Még ugyanebben az évben, 1726. december 5-én negyvenezer forintért Festetics Kristóf vette meg de Prie János őrgróftól Csurgót és összes tartozékait, köztük Szentmiklóst, valamint a hozzá tartozó pusztákat is, és 1727. február 4-én már ki is fizette az egész összeget.14 Ekkor Szentmiklóson valószínűleg nem csupán Festetics Kristófnak volt birtoka, ezt bizonyítja a Szapáryak esete. 1743-ban Szapáry Péter megtámadta apja, Szapáry István végrendeletét. Szerinte Páraháza és még 80 hold szentmiklósi földje (mely talán Csákány lehetett) Kanizsához tartozott. A kamara elutasította keresetét, és megállapította, hogy apja, Szapáry István csurgói földekre cserélte a szentmiklósi 80 holdat.15 1733-tól a Szentmiklós határába eső terület nagy része már Festetics Kristóf, a nagy birtokszerző tulajdona, s lehetővé vált a szentmiklósi majorság megszervezése. 1737-től Szentmiklós, Bagola és a hozzá tartozó puszták a csurgói jószágigazgatóság irányítása alá tartozó szentmiklósi uradalomként működtek. Szentmiklós Festetics Kristóf halála után Festetics Pálé lett, majd az ő 1783. március 28-án, Pozsonyban kelt végrendelete alapján a csurgói uradalommal együtt fiáé, Imréé.16 Az 1790-es években a birtok a Festetics Kristóf-féle majorátust egyben tartó Festetics György kezébe kerül,17 testvérei, Imre és János hiába törekedtek a hitbizomány felbontására. Halála után, 1819-ben fia, Festetics László örökölte az egész majorátust (benne a szentmiklósi birtokokat is). Az 1846-ban elhunyt Festetics László után fia, a hadseregből éppen leszerelő és gazdálkodásba kezdő Festetics Tasziló tulajdonába került a szentmiklósi jószág. Ő azonban nem sokára felhagyott a gazdálkodással, újra a katonai pályára lépett, és ezért 1848. október l-jén egyezséget kötött az Olaszországból hazatérő testvérével, Festetics 5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) Györggyel,18 A megállapodás értelmében Tasziló megtartotta a keszthelyi, a balatonszentgyörgyi és a sági uradalmakat, míg a csurgói, a berzencei, a szentmiklósi, a csáktornyai, az ollári, a vasvári és a szalkszentmártoni uradalmakat, valamint a pesti, a kaposvári és a zalaegerszegi házakat átengedte Györgynek a 4 632 000 Ft-ot kitevő adósság kifizetése fejében. II. A település határai, föld- és vízrajzi jellemzői A 18. század elején nemcsak a birtokviszonyok változtak meg jelentősen, hanem a település határa és népessége is. A török hódoltság végére a középkori Szentmiklós teljesen elpusztult, s az új Szentmiklós nem a korábbi helyére települt vissza, régi helye azonban még a 19. század elején is ismert volt. A kanizsai berekkel kapcsolatos perben19 tanúként megszólaló szentmiklósi jobbágyok, többnyire a határt jól ismerő csordások még emlékeztek rá. Vallomásaikban elmondták, hogy a falu új, de a szentmiklósi határhoz tartozó helyre települt, a régi faluhelyről pedig azt mondták el, hogy határos volt a kanizsai berekkel. Ezek a vallomások azt is jelzik, hogy a pásztorok némelyike a régi falu népességéből való volt, vagy legalábbis találkozott onnan származó emberrel. A Miklósfa magját jelentő, új helyre települt Szentmiklóst az első katonai felmérés20 során Bagolától 1, Sánctól 1 Vi, Nagykanizsától 1, a Csárdától Vi, a malomtól 1 óra járásnyira lévő településként határozták meg. Ekkor megállapították, hogy a rétek mocsarasak, az erdő magas törzsű, sűrű növésű tölgyből áll, s magaslatairól és szőlőhegyeiről szép kilátás nyílik Kanizsára, a Légrádra vezető postaút azonban csak száraz időben járható. Ugyanekkor összeírták a szilárd épületeket is: a templomot, a hivatalnokházat, a majorságot, a csárdát, a sánci csárdát, egy malmot (valószínűleg a Békás tónál lévő malmot) és egy juhaklot. Egy 1802. évi összeírásban21 a következő földrajzi neveket találjuk: „Kukoriczafóld", „Nagy mező" (első és második dűlő), Bunya, vadaskert és vadaskerti árok, „Za Gústyom", Szentgyörgyvári-hegy, „Hosszú Siirü", „Hársasban v na Lipje", a Békás malom tava és gátja, Szenes (Belső szenes, középső szenesi rét), téglaszín, berek, Jankó kútja, „a körtvél fáknál", a bunyai útnál, a kis bükk alatt, a berek felett, „na lénastye". Esetenként az összeíró pontosabb helymeghatározásra kényszerült, ekkor jobban körülírta az adott földterület helyét: „Móriczhely mellett nagy Mezőn II. Düllőn, ugyanott a faluhoz közelebb; Szt.Györgyvári hegyben a bagolai hegy felé való oldalon; Szt.Györgyvári hegyben a Békás malomnál". Mórichely praedium már a fenti, szentmiklósi leírásban is előfordul, de már ennél jóval korábbról is van adatunk róla. Festetics Kristóf és Batthyány Ádám 1760-ban állapodtak meg Bajcsa és Mórichely határairól. Határként ebben a mérnöki iratban a „bajcsi malom, fluvius Mórichelyevize, silva Gyota, fluvius Feketesárvize" szerepel.22 Szaplányosról az 1802. évi összeírásban van szó: puszta, „mely kezdődik Légrádra menő posta útnál s környülve [körül kerülve] egészen feketesári malomig, az surdi határt attulfogvást határozza az feketesári malomtul folyó víz egészlen az Bajcsai malomnál folyó patakig, ami Kanizsa vizeinek neveztetik. Mely pusztában könnyű épületnek való minden féle... sűrű gyümölcstelen erdő vagyon, tölgyfa is találhatik bennt, akit a mak, az gyümölcstelen fák sűrűsége miatt nemigen szokott megfogni, és találkoznak bent eőzek és rókák."" A feketesári malomtól folyó patak lehet a mórichelyi iratban szereplő Feketesárvize. 1815-ben Richárd Bright, a Bristolban született angol tudós és utazó körutazást tett Magyarországon. A Festeticsek vendégeként megszállt Csurgón is, majd onnan Kiskanizsán és Nagykanizsán keresztül a szentmiklósi uradalomba ért. így ír első benyomásairól: „Szent-Miklós Nagykanizsától mintegy két mérföldnyire fekszik. Szent-Miklós kis falu. A parasztkunyhók szabálytalanul vannak a gyümölcsösök között elszórva az emelkedő terepen. A szemközt levő magaslaton a Festetics uradalomhoz tartozó tisztilak és gazdasági épületek álltak.24 III. A népesség számának alakulása Miklósfa Kanizsa török alóli felszabadítása után újratelepült, és már a 17. század végi, 18. század eleji Somogy megyei összeírásokban jelentős lélekszámmal szerepel. 1697-ben Szent Miklós-ban, melyet ekkor, mint említettük, pusztaként, lakatlan helyként írtak össze, öt szegény ember és egy provizor [intéző] telepedett le, akinek lakást építettek. 25 Szentmiklóson (S.Szentmiklóson) 1702-ben 17 háztartást,26 1712-ben 12 háztartást,27 az 1718. évi megyei összeírás28 alkalmával 27 háztartást és 5 családot, az 1720. évi országos összeírás29 alkalmából 18 háztartást regisztráltak. Az 1720. évi összeírás alapján a településen Kováts Zoltán 350—400 fő lakost becsült.30 Az úrbéri és az egyházi összeírások a 18. század közepén jelentős népességgyarapodásról tudósítanak. 1728-ban31 10 egész-, 8 féltelkes, 13 zsellér található, összesen 31 háztartást írtak össze. 1767- ben,32 az úrbérrendezés során már 60 telkes jobbágyot, 11 házas és 4 házatlan zsellért, tehát 75 háztartást számoltak. Az egyházi összeírások is a gyarapodásról tudósítanak, azonban az összeírás adatainak értelmezésekor figyelembe kell vennünk, hogy a 18. század közepén a szentmiklósi fíliához számolták a móric5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) helyi és bagolai lakosokat is. 1745-ben a szentmiklósi fíliában (Kanizsa fíliája) már 75 háztartást találunk." 1757-ben, egy újabb egyházi összeírás alkalmával 299 felnőtt katolikus lakost írtak össze. Megjegyzésre érdemes, hogy ekkor a nagykanizsai anyaszentegyházhoz tartozó fíliák közül a lakosok számát illetően csak Kiskanizsa és Bakónak előzte meg.34 1771-ben 889 katolikus és 2 evangélikus lakost, tehát 891 főt regisztráltak egyházi összeírás alkalmával.35 AII. József-kori népszámláláskor3" a Festeticsek tulajdonát képező „Szent Miklós"-ban 103 házat, 145 családot, 752 fő lakost találtak. Ugyanekkor a külön, praediumként felvett Mórichelyen 7 házban 6 család, 32 fő lakott. Látható, hogy az 1720-as évekhez képest a század közepére másfélszeresére, a század végére ötszörösére nőtt Szentmiklós lélekszáma. A lakosság 1745 és 1780 között végbement nagyarányú növekedésének egyik oka a biztonságban élő és folyamatosan gyarapodó falu lakosságmegtartó képessége, a másik oka a bevándorlás, elsősorban vend és horvát telepesek érkezése az 1730-as és 1740-es években. 1735—36-ban37 a Kotnyek (Kotnyak), a Marisics, a Kovacsics család „Dombovo"- ról, Verőce megyéből érkezett. Petrikovic Mátyás Kaproncáról, a Petrikovic és a Matis család a Muraközből, Szollar Mihály Csakovecről, Szollar György pedig a Varasd megyei Vidosikból költözött a faluba. A vend Vitus Klavak család (később ők az összeírásokban Glavák néven kerülnek elő)38 már magyar területről, Taranyból érkezett. Kanizsáról is költöztek Szentmiklósra horvát és vend jobbágyok: Matis (Matics) Mihály, a Bunics (Bunits) és a Vucsák (Vutsák) család. Szollár Jánosról feljegyezték, hogy egy Vas megyei faluból jött, de a település nevére utalást nem találunk. Szentmiklóson német nevű családot csak egyet találunk a 18. században, a Tischlereket, őket viszont 1712-től minden összeírásban megtaláljuk. Szentmiklós „jó gazdasági kondícióját mutatja, hogy 19 vend és 8 magyar telepes család kontinuus lakosnak tekinthető s a bevándorlás a negyvenes években is tartott".39 így nem csoda, hogy Szentmiklóst a legtöbb esetben vegyes lakosságú (magyar-horvát-vend) településként írták össze. Csak egy esetben, 1773-ban szerepel horvát településként.40 A II. József-kori (1780—84) összeíráskor, mint már említettük, 753 lakost számoltak. 1828-ra valamelyest csökkent a lakosság létszáma: 723 főt írtak össze,4'' ugyanekkor Ludovicus Nagy statisztikájában 719 katolikus lakos szerepel, akik 96 házban (háztartásban) laknak.42 Ez a tendencia folytatódott a következő években is, 1836-ban már csak 704 lakost számláltak,43 pedig bizonyos, hogy az 1831. évi zalai kolerajárvány nem érte el a falut.44 Sajnos az eddigi adatok nem adnak a csökkenésre magyarázatot, csupán feltételezzük, hogy oka a városba költözés lehetett. Fényes Elek 1843-ban megjelent statisztikai munkájában az 1830-as évek végének adatai jelennek meg, s a Marcali járáshoz tartozó magyarhorvát faluban, Szentmiklóson 950 katolikus és 5 zsidó lakosról ad számot, egy katolikus parókiával rendelkezik.45 Ez a jelentős (251 fős, 26%-os) népességnövekedés nem lehetett csak demográfiai robbanás eredménye, valószínűleg újabb betelepülők érkeztek. Ekkor Nagykanizsa népessége is jelentősen nő. Szentmiklós és Mórichely korszakunk nagyobb somogyi falvai közé tartozott. Szita László megítélése szerint „Berzence és Szentmiklós Délnyugat-Somogy legjelentékenyebb településeinek számítottak ebben az időben."4" Ennek gazdasági hátterét az adhatta, hogy „jó telekszerzési lehetőséget kínált az uradalom" (ti. a szentmiklósi uradalom) és a „Zalából Szlavóniába vezető út a kezdődő árutermelés számára feltétlenül kedvező lehetőséget teremtett". 47 IV. Úrbéri viszonyok és a paraszti gazdálkodás Az árutermelő földesúri majorság a kor színvonalán korszerű gazdálkodást folytatott, a község még természetesen a nyomásos rendszerben, hagyományosan gazdálkodott, úrbéri keretek között. A két forma nemcsak egymás mellett élt, hanem egymásra is épült: a paraszti gazdaságban megjelentek az újabb növények és mezőgazdasági eljárások, a majorsági gazdálkodás ritmusa és igénye szabta meg a robot és a napszámos bérmunka mennyiségét és formáit. 1. Úrbéri viszonyok Az úrbéri viszonyokat 1767-ben az úrbéri rendelet alapján szabályozták, ekkor készült Szentmiklós urbáriuma is. Az urbáriumhoz tartozó 9 pontos kérdőívre válaszoló, Deseő József által felvett jegyzőkönyvet a szentmiklósiak részéről Kucsebár Mihály, Brenkó János, Bognár Miklós és Szabó István esküdtek írták alá.48 A kérdőívre adott válaszok49 és az összeíró megjegyzései50 szerint a jobbágyterhek tekintetében nem volt korábban semmilyen, a szokásos mértéktől és formától eltérő szabályozás. Az úrbéres földek terméséből kilencedet és tizedet kellett adni, ezt és az ajándékot természetben és pénzben egyaránt szedték. Az „Urbalis [urbarialis] Regulatio" szerint a tavaszi gabonából azonban csak kilenceddel tartoztak a jobbágyok.5'' 1767-ben 1 Ft árendapénzt (később ez az "urbalis cenzus") kellett fizetni minden egész telek után. Ez eredetileg a jobbágyoknak bérbe kiadott irtás vagy allodiális földek után járt. Ezeken felül egész telek után 1 öl fát, 6 fonást, 1 ic5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) ce kifőzött vajat, 2-2 kappant és csirkét, 12 tojást kapott a földesúr. Fél telek után ennek a felét adták, a zsellérek csak az árendát fizették. 1767-ben a földesúr telkes jobbágyaitól, 60 családtól 71 Ft árendapénzre (cenzusra), 38 Vi öl fára, 23 fonásra, 38 Vi icce vajra, 77 kappanra és 77 csirkére, valamint 758 tojásra tarthatott igényt. Egy emberöltővel később, 1802-ben 5 Ft borpénzzel volt több a kötelezettség. Az úrbéri terhek közül a robot volt a legsúlyosabb. Ezt az is jelzi, hogy a 18. század közepétől az úrbéri kötelezettségek közül legtöbbször a robot elmulasztására találunk utalást. A szentmiklósi uradalomban az árutermelő földesúri majorság munkaerőigényének nagy részét a robotból tudták csak fedezni. 1767-ben, az úrbéri rendeletet követve, egész telekre 52 nap igás (marhás) robottal vagy 104 nap gyalogrobottal (kézi szolgálattal, napszámos robottal) számoltak. Az igás robot két marhával, szántáskor pedig négy marhával végzett robotot jelentett. A házas zsellérek 18 nap, a házatlan zsellérek 12 nap gyalogrobottal tartoztak.52 Egy 19. század első felében készült összeírás szerint53 7 egésztelkes gazdának kellett egyenként 104 és 7 féltelkes gazdának 52 napszámos robotot teljesítenie. A robotmunkát elsősorban a fakosi és szaplányosi puszták allodiális földjeinek művelésére (allodiaturáknak cultivatiojara) fordították. (Érdekes, hogy ebben az összeírásban a szintén egész telken gazdálkodó, valószínűleg legmódosabb Petrekovics Ádámnak és Petrekovics Mátyásnak nincs robotkötelezettség megállapítva!) Ennyi robotmunkával azonban nem lehetett megművelni az allodiális földeket, ezért a földesúr többször is bérbe adott egy-egy darab majorsági földet napszámért. Az előbb említett összeírás szerint például a „malomiföldet és rétet" (3 6/8-ad hold szántó és 5 3/8 hold rét) holdanként 9—10 napért vehették bérbe a jobbágyok. Az úrbéri terhek — s köztük is elsősorban a robotterhek — megnövekedése miatt 1766 tavaszán jobbágy zavargások kezdődtek Somogy és Zala megyében, így az árutermelő földesúri majorságokat nagy részben robottal műveltető Festetics- és Batthyány-birtokokon is. A Szentmiklóson bekövetkezett eseményeket így jellemzi Festetics Kristóf a vármegyéhez írt jelentésében: „Itten a jobbágyság megfeszült, robotozni nem akar: kénytelen vagyok minden dolgot majorbéli emberek által végezni,"54 De nem csak a robot megtagadása voltjellemző; több helyütt, így Szentmiklóson is a parasztok küldöttséget alakítottak, hogy a császártól kérjék jussukat. A szentmiklósiakat Petrekovics Ádám vezette, a küldöttség költségeit Kutnyok Jankó (később Kotnyek alakban is előfordul e családnév), Mátés Steficza és a falu kovácsa állta. Bécsben jártukról, a császárné jóindulatáról, a nádor megszégyenüléséről színesen meséltek, tájékoztatva az otthon maradottakat, hogy Szent Márton napján újra vissza kell menniük és biztatva őket, hogy „akkoron az igazságot Őfölsége ki fogja nékik adni."55 Szentmiklóson rendzavarás nem történt, nem úgy, mint a Festeticsek más somogyi birtokain, például Csurgón.56 A somogyi, zalai állapotokat legjobban az 1766. április 26-án kelt pátens jeleníti meg: „Vas- és Zala megyében a földesurak ellen fölindult parasztság még nem csendesedett le, robotra nem jár és a földesurak javaiban kárt tesz, ... mintha a határnak tulajdonsága nem a földesuraké, hanem az övék volna, az uraságoknak szántóföldeit és tábláit erő hatalommal fölszántani és saját magvokkal bevetni, földesuraik rétjeit magok között feloszlatni, tavalyi nyáron pedig le is kaszálni és a szénát a magok számára elhordani, tilalmas erdőket földesuraik akaratjok és tilalmok ellen, sőt szomszéd földesurak erdeit is vágni s pusztítani s ezenfelül egyben gyülekezni s egymást engedetlenségre bátorítani merészlettek."57 1815-ben tett látogatásakor R. Bright először a jobbágyok fő fegyelmezési eszközére, a botozáshoz használt, a gazdatiszti udvaron álló vaskapcsos deresre figyelt fel, de rövid leírásában előkerül a jogtalan földterületszerzés (szőlők bérlése révén), a pincerablások nagy száma és a tolvajok csurgói börtönbe vetése is.58 Az itteni parasztokat szegényeknek tartja, pedig bőven juthattak munkalehetőséghez. A szegődtetett munkások száma majoronként (tehát Szentmiklóson is, Bagolán is és Sáncban is) 30. Ez 3120 nap munkát jelent, bizonyos uradalmi szolgáltatások és esetleges bírságok fejében ennek kétszerese, tehát 6240 nap jön számításba, ezek mellett itt még 5 gazdasági munkás is szerepel állandó fizetéssel.55 Bright arról is tudósít, hogy az uradalom kéthetenként, minden második vasárnap tart elszámolást. Az elszámolásokat rovással, botokon tartják számon (a rovásolt bot egyik fele marad a parasztnál, a másik fele a gazdatisztnél), s a munkások minden nap végén kapnak egy ólompénzt. Ha a paraszt többet dolgozott a kötelezőnél, minden ledolgozott nap után 12 krajcárt kap.60 2. Földművelés Miklósfa határát minden korabeli statisztikus jó adottságú területként írta le. „Szent Miklós magyar falu Somogy Vármegyében,földes ura Festetics Uraság, lakosai különbfélék, fekszik Kanizsához nem messze, és annak fíliája, határa jó termő" — írja Vályi 1799- ben.61 „Szántóföldjei igen termékenyek, szőleje sok és jó"— állapítja meg Fényes Elek.62 A korábbi (s egyben a legkorábbi ismert) szentmiklósi urbárium, melyet a Festetics uradalmi központ tisztjei készítettek, 1745-ből való.63 Ebből és az első szentmiklósi uradalmi számadásból64 látható, 5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) hogy az újraéledést követő másfél emberöltő múltán, 1745-re, érkezett el az idő, hogy urbárium születhessen. 1745 és 1767 között elindult a művelt földek arányának növekedése is, s ez a folyamat felgyorsult a 18. század végére. Egyre többen egyre több földet műveltek. 1767-ben már 38,5 telket írtak össze, amelyre 60 telkes jobbágy jutott, így az átlagos jobbágytelek 0,64%-a volt az egész teleknek. Ekkor belső telekként 39 holdat, szántóként 847 holdat (1696-ban, az országos dicális összeírás során a településnek 13 köböl szántóterülete van65), rétként 308 holdat, tehát összesen 1194 hold többnyire I. osztályúnak minősített úrbéres földet írtak össze.66 1767-ben a jobbágy telekhez Szentmiklóson a l l pozsonyi mérős (5—6 hold) belső telek, 22 hold szántó és 8 szekér (azaz 8 kis magyar holdnyi) rét tartozott.67 A jobbágytelek méretei és arányai a 19. század elejére sem változtak.68 1802-ben új urbáriumot készítettek, mely már a kibővült határt írja le. Ebből a forrásból a földek elhelyezkedéséről, beosztásáról, minőségéről, használatáról is tájékozódhatunk. Ekkor a szentmiklósi határ két nyomásra (calcatura)) osztott: az egyik nyomás mezői a bunyai szállástól a szentgyörgyvári szőlők melletti földekig sorakoznak, a másiké a vadaskert alatt, a Hosszú Sürü nevű erdő és a Kanizsára vezető út között fekszenek, s az országút mentén egészen a Szenesig húzódtak. Ezeken a jó minőségű földeken őszi és tavaszi búzát, rozsot, árpát, zabot termesztettek.69 Rétek voltak a „Bunyai folyás" mellett; a bunyai földek körül, a majorsághoz tartozó mezők között elszórva, a „Móriczhelli mezőkből" meg-hagyva, „kiken is jó bizodalmas széna terem és semmi némű veszedelemnek nintsenek exponalva" [kitéve]. A bunyai patak melletti réteket a „víz olykor szokta megfutni". 70 Ekkor erdeje csak az uraságnak volt (a községnek nem), melyben a jobbágyok engedélyt kaptak a faizásra (épület- és tüzelőfa szedésére) és az erdőélés más módjaira, de nem vadászhattak. A folyamatosan gyarapodó lakosság növekvő földigénye nem gátolta az uradalom, a majorsági gazdálkodás alá vont területek növekedését, hiszen elsősorban irtásföldekből gyarapodott a művelt terület. A település határában egyre nőtt az irtásföldek aránya, míg az úrbéri állomány alig növekedett. A földesúr az irtásföldekből az irtásszerződések által pontosan meghatározott idő elteltével többnyire a majorsági földeket gyarapította, kisebb részben a meglévő úrbéri állományt növelte. 1802- ben71 úrbéres földek mellett tehát minden telkes gazdánál találunk „kukorica földet", olyan „irreguláris" (úrbéri szabályok alá nem tartozó) földet, melyben kapás növényeket, elsősorban kukoricát termesztettek. A kapás művelés során ugyanis folyamatosan tisztult a föld a gyökerektől, és 1—2 év alatt gabonavetésre alkalmassá vált. A jobbágy az irtásföldet 6—10 évig használhatta cenzus ellenében, majd azt a földesúr visszaváltotta, és többnyire beosztotta a majorsági birtokok közé, csak ritkán alakított ki újabb jobbágytelkeket. Bright szerint 1815-ben nagyon jó feltételekkel, csekély készpénzzel és a termés egy részével sok gazda kapott 1—2 hold szántót telki földje mellé.72 Az irtásföldet az irtásra vállalkozó jobbágyok szerették volna szabadon használható vagy bérelt földként megtartani. Az 1760-as évek parasztmozgalmainak egyik mozgatórugója éppen a nagyarányú és olcsón kisajátított földek (akár telki állománnyá vált, akár majorsági földdé) miatt érzett sérelmek voltak. irA szentmiklósiak határukat a fekete Sárig emberemlékezettől fogva bírták, szabadon legeltették, irtották és használták. De Festetics Kristóf tilos tábláknak kitételével és fölállításával elrekesztette és eltiltotta őket határuk használatától. Irtásfóldjeiket saját majorjához csatolta.73 Ugyanő 1765-ben meghagyta a szentmiklósi tiszttartónak, hogy a szentgyörgyvári és a bagolai hegyen lévő földeket irassa össze és jelentse ki: „Mivel irtás földek, a szentgyörgyvári hegyen annue adtak irtáspénzt, cenzust és csak tizedet, én ezentúl az irtás árát leteszem és házhelyekre fogom osztani".7''1 Ugyanazok a szentmiklósiak, akik amiatt panaszkodtak, hogy irtásföldjeik részben telekké minősültek (és így adóztak), amiatt is szót emeltek, hogy „a Méltóságos Uraság számos irtásfóldjeiket praevie kifizetvén, tőlük maga majorságához elfoglalta.75 3. Állattartás A szentmiklósi jobbágyság állatállománya a vizsgált korszakban csekélynek mondható, de az igásrobot teljesítéséhez szükséges igás jószággal mindenki rendelkezett. Ezen felül tartottak még sertést és (az összeírásokban nem számolt) aprójószágot, de csak az önellátás biztosítására. Többnyire egy pár ökör vagy ló adta az igát. 1802-ben76 98 gazdának 92 ökre, 45 lova és 19 sertése volt. Legtöbbször egy pár ökörrel szántottak, de előfordult az is, hogy 2 pár ökröt fogtak össze a gazdák. Poszavecz Andrásnak volt a legtöbb ökre, 3 pár, de lova nem volt. 5 ökre volt Glavák Istóknak és Dómján Ivánnak, lovuk azonban nekik sem volt. A legtehetősebb jobbágy, Petrekovics Ádám 4 ökörrel és 2 lóval bírt. A 4 ökrös gazdák, „Szolár Gyura, Zsnidár Mártony, Brnkó Iván, Spolár Josi, Sain Mihály, Mészáros Miklós, Soós Jankó, Kocséber Jósi, Középső Solár Iván, Tótt Imre, Segovis Máttyás, Ifjú Szabó Jankó" még tehetőseknek számítottak. Az állattartás fontos szereplői voltak korszakunkban azok a miklósfai jobbágyok, pásztorok, akik az uradalom és a község állatait őrizték. A már 5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) említett, a kanizsai berek ügyében folytatott perből értesültünk arról, hogy 1833-ban Miklósfán élt a Kanizsáról ide költözött 68 esztendős Munkátsi József a 48 éves „ökör pásztor", Majorits József aki ekkor már 25 éve viselte hivatalát és Szukits Ferenc 40 éves „ökör pásztor". Utóbbiról azt olvassuk, hogy „26 esztendőkig lévén ökör pásztor az Sz.Miklósi helységben, szolgálatját a múlt [elmúlt] 1828 esztendei Pünkösd tályán hagyta félbe"77. 4. Szőlőművelés A 18. század közepétől már jelentős szőlőművelés folyt Miklósfán. Fényes Elek azt írja, hogy „földje termékeny, szőllője sok és jó."78A szentmiklósi határhoz tatozó mórichelyi és szentgyörgyvári szőlőhegyen valóban sok úrbéres és allodiális szőlő volt. Ezeket a szőlőket nemcsak szentmiklósi jobbágyok, hanem kanizsai polgárok és liszói jobbágyok is művelték. A mórichelyi hegyen 9 liszói, 1 gyékényesi és 2 kanizsai bérlőt találunk 1802-ben". Szentgyörgyvárott ugyanekkor a bérlők közel fele (47%) volt kanizsai illetőségű, 24%-a szentmiklósi, 21%-a bagolai és 6%-a más településről való.80 Bright 1815-ben utal arra, hogy a szentmiklósi parasztok földszerzésre használják fel a szőlőbérlést.81 Ez a kijelentés arra utal, hogy az olcsón és kedvező terhek mellett bérelt szőlőt nemcsak szőlőművelésre használták a parasztok, hanem telki állományukhoz hasonlóan gazdálkodtak rajta. 1815-ben „csekély készpénzért és egyheted rész borért" bérlik a szőlőt.82 A szőlőben robotmunkát csak a szentmiklósiak végeztek, de a borpénzt (szőlőtizedet, hegyvámot) a más földesúr alá tartozó jobbágyoknak is be kellett fizetni a szentmiklósi uradalom kasszájába. A borpénzt a hegymesterek és esküdt társaik szedték öszsze. 1761-ben Szentgyörgyváron Hon János a hegymester, Varga Mátok és Kelemen Mihály az esküdtek. 83 1802-ben úrbéri teherként a szőlő és a szőlőben található szántók után az őszi termésből tizedet, kilencedet, a tavasziból tizedet és a kilenced felét, a szántóföldek után holdanként 10 pénzt, a rétek után pedig szekerenként 40 pénzt kellett fizetni. Ekkor a legtöbb jobbágytelekhez tartozott szőlő, a leggazdagabbnak, Petrekovics Ádámnak 12 kapás szőleje volt. Csak 2 telkes gazdának nem volt szőleje, viszont a zsellérek többségének volt.84 A Festetics-uradalomhoz tartozó szőlőhegyek gazdálkodásáról Bagola történetének összefoglalásánál írunk bővebben, ugyanis a két falu határában lévő szőlőhegyek tulajdonosai többször is együttesen léptek föl a földesúr ellenében. Éppen egy ilyen per irataiban jegyezték le 1831-ben a Szentgyörgyvári hegyközség elöljáróit: a hegymester Pichler Henrik kanizsai vaskereskedő volt, az esküdtek: Király József és Schein Mihály, Faits György és Horváth György.65 V. Az uradalom A Festeticsek csurgói jószágigazgatóságához tartozó, 1737-re megszerveződött szentmiklósi uradalom központja Szentmiklós volt.86 Az uradalom legteljesebb formájában, a 19. század elején87 a szentmiklósi, mórichelyi, fakosi, szentjakabi majorokból állt. A szaplányosi puszta, Szentgyörgyvár és a korábban önálló sánci major ekkor már a szentmiklósi majorhoz tartozott. Itt csak a ma Miklósfához tartozó szentmiklósi és mórichelyi majorok, valamint Szaplányos és Szentgyörgyvár gazdálkodását mutatjuk be. A Festetics család levéltárában 1737-ből, az 1745 és 1747, az 1759 és 1781 közötti időből folyamatosan és 1791-ből találunk uradalmi számadásokat, melyek a gazdaság folyamatos bővüléséről tudósítanak. 88 Ez nemcsak a gazdasági bővülést (pl. a tevékenységi kör bővülését) jelenti, hanem a művelt területek gyarapodását is. Az uradalom elsősorban kisebb birtokok felvásárlásával és irtásföldek révén gyarapodott. Ez a terjeszkedés azonban csak a Bakónaki pataktól keletre eső területen mehetett végbe, mert a patak nyugati oldala 1733-tól már a kanizsai földesuraké (előbb a Szapáryaké, majd a Batthyányiaké) volt. Richard Bright 1815-ben a szentmiklósi uradalomról mint jól működő birtokról ír: „Nagyon is beláttam, hogy Szent-Miklós azon birtokok közé tartozik, amelyeknek gazdáját legjobban lehet irigyelni az országban. A birtok állománya körülbelül 2000 hold szántóföld, 1500 hold rét és nagy szőlők. Az egész birtokot 7000 hold erdő veszi körül.""'' 1848-ban a Festeticseknek 8 uradalmuk volt 63 majorral és a soproni gazdasággal. A kilenc uradalom közül (keszthelyi, balatonszentgyörgyi, csurgói, csáktornyai, kemendi, vasvári, sági, szalkszentmártoni, szentmiklósi) 874 hold földjével, 1055 4/8-ad kaszás rétjével, 50 kapás szőlőjével a szentmiklósi a legkisebb, csak a soproni gazdaságot előzte meg. A sági birtok (1177 hold föld, 507 kaszás rét, 48 kapás szőlő) volt még hozzá hasonló nagyságú.89/3 1. Földművelés A 19. század legelején a „Tentua Dominalis in Tentorio possessio Sz.Miklós, praediorum Móriczhely, Szaplány, et SzGyörgy" című összeírásban (a továbbiakban „úrbéres földek összeírása"-ként említjük)90 vették számba az uradalom úrbéres földjeit. E tabella arról is tájékoztat, hogy hányféle gazdasági, gazdálkodási és művelési egység létezett ekkor az uradalomban. Egy hasonló szerkezetű későbbi, de szintén 19. század eleji ,/lllodiális különféle tenutumok conscriptioja"91 című forrás (a továbbiakban „allodiális összeírás"-ként fogjuk említeni) az allodiális földekről ad információkat, néhol an5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) nak elhelyezkedésére és minőségére vonatkozóan is. Ebben szerepel a terület neve, területe (magyar holdban) és az, hogy melyik település határában fekszik, milyen messze van a majortól (hány óra járásra), melyik majorsághoz tartozik, továbbá milyen művelési ágú és hogy melyik telki állományba — belső vagy külső telek — tartozik. Azt is megtudhatjuk a forrásból, hogy ki használja az adott földdarabot, és milyen jogi állapotú a terület (az uraság vagy a jobbágy, úrbéri, irtás vagy árendás birtok). Az összeírást olyan rovatok zárják, melyek a terület fekvéséről, minőségéről és egyéb sajátosságairól — például „Mitsoda fatalitásoknak van a tenutum kitéve? Ha cenzusban van, mikor telik ki az ideje? S az minő javításokat kiván? Turnus [nyomásrend] szerint műveltetik-e s általában micsoda javításokat projectál" [igényel]?92 — tudósítanak ízes magyar nyelven. A két tabellát összevetve áttekinthetjük - ha nem is hiánytalanul — a majorsági gazdaság főbb egységeit. Allodiális szántókat találunk a kastély mellett lévő táblában, a középső hegy kapujának „Mester földjén"" és „Szentgyörgyvárott". A szentgyörgyvári földekről az allodiális összeírás részletesen is tudósít: az 1—4. tábla „agyagos porhanyo vegyület és egyenes", negyed órára fekszik a majortól.94 Ez a négy szentgyörgyvári tábla összesen 298 holdat tesz ki. Ugyanitt található négy „irtási tábla" is, mely a majortól félórányira fekvő 206 holdas terület. Az irtásföldek nagysága tehát hasonló a telki földekéhez, és ez azt jelzi, hogy az irtásgazdálkodás jelentős, meghatározó gazdasági tevékenység. A leírás szerint az első három északi irtástábla meredek fekvésű, minősége ugyanolyan, mint az előbbi négy szántóé. Szentgyörgyvár határában találjuk még ekkor a 8 1/8 hold területű „Török táblát", mely a majortól 1 órányi járásra van, és „jó porhanyó agyagos meredek" szántó. A szentgyörgyvári földeken kívül szól még az összeírás egy 21 hold területű „agyagos keverékű oldalas fekvésű" tábláról, mely „cenzusban" van. Az uradalomban búzát, árpát, rozsot, zabot, kölest, hajdinát, lencsét és borsót termeltek.95 A gabonát a cséplőpajtákban csépelték és tisztították. Elég sok gabonatároló helyet találunk az uradalomban, s ez arra utal, hogy bőséges termésre számítottak. A major központi épületei mellett a dombon egy erősen megépített pajta és egy kisebb „cséplő pajta" állt, mindkettő zsindellyel födve. A számadások szerint a pajták kapacitása lehetővé tette, hogy a csurgói és böhönyei (néha más) Festetics birtokról őrlésre ide szállított gabonát is itt tisztítsák. A „polvát, gazt, ocsút, rosta alját" 1761-ben a „svajczéria" tehenei és a sertések kapták.96 Bright szerint sikerrel kísérleteztek a vetésforgóval is. ,/i határ mindenütt nagyon szép" állapítja meg Berzencére indultában. Az uradalomban találunk olyan területeket, melyek részben a tiszteknek adott szolgálati földek, részben a uradalom szükségleteit kielégítő, nyomásos művelési rendszerbe nem illeszthető kertek. Hold föld 1. A birkás akol mellett egyszeri kender föld 4 2. A pajtás kert mellett a gyümölcsös kertnél kezdődik és tarttanak a jobbágyok földeik 18 Vi 3. Kenderes kert mellett levő süröben 5 Vi 4. Falu kertjei és Sz. Györgyvári bük között vagyon tábla föld melly ...tart hosszaságban a Sz. Györgyvári Szöllő hegynek gyepőik 223 s/g 5. A móriczhelli diverticulumban nap keletről fekvő tábla, kezdődik a vendég fogadóanfólül Jugh Mihály földjének és tart hosszúságában a Liszóba menő utig 229 y2 6. Szentmiklósi jobbágyok réttyei végében az Liszóba menő uttul fogva egészlen a Surdig menőig 20 7. Surdi és Posta utak közt az jobbágyok Bunya melletti rétektül fogva egészlen az jobbágyok Szennyes diverticulum mellett lévő jobb ágyfóldekig 180 8. Ugyanott ismét az légrádi uton tul az Szennyesi diverticulumig délnek düllő rövid földnél 41 y4 9. Matis István kukoriczás földjétül fogva egészlen Süröig mellyben az Uraságh kendert szokott vettetni 2 y2 11. A Keresztfánál Miszel Istvánné háza megett az országh uttul fogva egész az korcsmáig 4 12. Az hamu calcenérozó kemenczén fölül bé kertelt káposztás kert 2 V2 13. (meghatározás nélkül) 3 5/8 5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) Az úrbéres földek összeírásában" két kertről is szó van, az egyik az ispán úré („Hortus D. Spani cultivatis"), a másik a tiszttartó úré („Hortus D. Rationatiae cultivatis"). Ugyanitt olvashatunk egy káposztáskertről (a pajtáskert mellett), kenderföldről, szedreskertről, új szilvásról, s egy művelését tekintve meg nem határozott árokról és kertről. Nagyváthy János, a Festetics uradalmak egykori igazgatója, később a csurgói uradalomtest vezetője írja a „Magyar practicus termesztő"-ben : F. M. Gróf Festetics György Csurgóji, Sz Miklósi, Keszthelyi és Sági Gyümöltsfa gyűjteménye, mind a'' nagy kiterjedésre, mind a számtalan különböző fajokra nézve, első az Országban. Innen oltó ágokat vinni maga szerentséltetés, és költség nélkül kinek kinek lehet."96 Kertek szerepelnek a későbbi összeírásban is: a Szentmiklósi majorhoz tartozott ekkor egy belső telki állományú, 6,5 holdas gyümölcsös, mely „meneteles dombos", és az alja kaszáló. A leírás szerint sok vén fa van benne, de fiatal fákat is ültettek már. A már említett „szedres kert"-ről megállapította az összeíró, hogy az „állandóul ispotálykert s birkák számára" is fenntartott hely. 1815-ben Bright elragadtatással írt a cseresznyéskertről, és a várható jó termésről, ahol fülemülék énekeltek." Az allodiális földekről és kertekről 1802-ben készült egy kimutatás is Méltóságos Uraságh Culturaja'' 00 elnevezéssel. 2. Erdő- és rétgazdálkodás Jelentős mennyiségű erdőt, erdei legelőt is említ az uradalmi földek összeírása.101 Az erdős területeket itt a „sürü", a „gyóta" és „berek" kifejezésekkel jelölik. A „sürük" elsősorban az épületfának is alkalmas faállományú erdőterületet jelentik, míg a „gyóta" ligetes erdei legelő. A „berek" szintén ligetes, de értéktelenebb faanyagú, mocsaras terület, ezért legeltetésre is kevésbé alkalmas. Az összeírásban fordul elő a „a kanizsai határ és a Pajtás kerti tábla közt lévő legelő a benne lévő sűrűvel, vendégfogadós réttye felett lévő sürü, Hosszú Sürü nevű erdő, Bunyai gyóta, Kiss gyóta, Bunyai gyóta és Kiss gyóta közt lévő bükk, Hosszú gyóta, Bagolai gyóta, Sz.Györgyvári bükk. Miklósi berek, Móriczhelyi berek, Móriczhelyi tábla végén a surdi út melletti sürü". Az összeírásban még szerepel a szaplányosi erdő, a nagy rét, a szenesi erdő az alatta lévő kertekkel és az aljában lévő a réttel. Az erdők minőségéről keveset szólnak a források, azonban 1802-ből részletes leírást találunk az trAbrincsnakw2 való erdők" minőségéről (az „abrincs" a talpas-vázas házak oldalfonatát jelentette), illetve a földesúr vadaskertjéről: A „Hosszú Sürü magyaros, gyertyános, mak termő tölyfák, hársfa és bükfa, nem épületnek való találkozik [találtatik], melly az uraság móriczhelli első táblán hosszat, az jobbágyoknak Bunya vize mellett lévő réteik mellett fekszik. Szeretnek benne tartózkodni császár madarak''03, eőzek, nyulak és rókák és öszve jön az vadas kerten feliül az Sz. Györgyvári bükkel, melly Sz.Györgyvári bük az magasdi határik, nap keletrül az Kanizsáiul Iharosig menő utik, délrül az bagolai Szöllő hegyik, az bagolai faluig, M. Uraságh Sz.Györgyvári gyepő mellett lévő tábláik, az falusi sessionalis [jobbágytelki] földeknek végeiben, az vadas kerten fóllül az előb nevezett Hosszú Süreig..., melly erdőkben mindenféle épület fa, abroncsnak való magyaró fa és jó mak termő bükkös és tölgyes találhatik eőzek, nyulak, rókák és császár madarak téli üdöben farkasvokat is találni nem újság. Az jobbágyok sessionális földeken és Mór: diverticulumban [mórichelyi pusztán, határban] lévő allodiális földeken alul az nyugottnak az Kanizsai Bereg lévő határik, a hol mindenféle gyümöltstelen és könnyid épületnek nem különben maktermő zöldfák és abrincsnak való magyaros találhatik, hason jó erdő, Posványos erdő... találkoznak császár madarak, rókák és eőzek, igen gyakorta farkasok is. Az első mor[ichelyi] Szitás malom megett a mór[ichelyi] szöllők lábjaitul [végeitől] fogva az Légrádra mennendő posta utik és termináltatik [véget ér] az surdi határnál, melly erdőben akár mitsoda erös épületnek való mak termő bük fák talalkoznak és igen kevés tölyfa, szeretnek buwa lenni rókák, őzek, néha farkasok is".''04 Vadban bővelkedtek ezek az erdők. A vadászat a földesúr joga volt, engedélyével uradalmi tisztjei vadászhattak, de jobbágyainak tiltotta.105 A vadászat elsősorban a „falu végében be kerített vadas kert"-ben és a fentebb említett, vadakban gazdag erdőkben, berkekben folyt. A vadaskertben elsősorban szarvasokat tartottak, s a gondozó vadásznak („jágernek") 2 szoba, kéményes konyha, kamra beosztású, zsúppal fedett háza is a kertben állt.106 A forrásokból az következtethető, hogy a halászat nem jelentős ágazat az uradalom gazdálkodásában, elsősorban az önellátást szolgálja. A leírásokban csak egy halastóról olvashatunk, a Ruskovics taváról, mely „kis pontyokkal" volt „meg eresztve."''07 A legeltetést szolgáló erdőterületek mellett jelentős számú rétet is találunk a település határában. Az allodialis összeírásban108 a „Szentmiklósi majomhoz tartozik a major aljai rét, mely 27 7/8 hold területű, „egyenes fekvésű, parragos füvet terem s néha háromszor is kaszálható". „Záporos üdővel azonban beiszapoltatodik [elönti az iszap] a mi tsapoltatható [lecsapolható] 400 ölnyi közös canalissal [csatornával]." Sok gondja akadt az uradalomnak a kisebb ár- és belvizekkel annak ellenére, hogy a 17. század végére itt is, akárcsak a szomszédos, Batthyánybirtokban lévő berkekben, elindulnak a lecsapolási munkák. Ugyancsak a szentmiklósi uradalomhoz tartozik (Szentgyörgyvár határában) a békás malo5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) mi berek, mely „sássas vad szénát terem s kétszer kaszálható", az ispán kertje alatti rét, mely „sássas szénát terem kétszer kaszálható", az 53 holdnyi rókalyuki rét, melyből „szokott adatni a korcsmárosnak 3 hold rét a fogadóhoz" és „parrag szénát terem", valamint a 6 4/8 holdas téglaszíni berek. 1802-ben allodiális rétként az alábbiakat írták össze: „a malom alatt, a határt hasító folyásig és a kanizsai hídtól egészen a káposztáskert alatti rekettyésig 18 kaszás „szelíd" rét; a híd melletti országúttól kezdődően 12 kaszás rét, melyen a jobbágyok legeltetnek; az alsó mórichelyi szitás malomtól a felső mórichelyi malom gátja és az alsó mórichelyi malomtól folyó víznek az árkai közötti, 45 kaszás „szelíd" rét.10" A forrás egy másik részéből tudjuk, hogy a földesúrnak Szaplányoson is volt még egy rétje, 95 kaszás területű. Ezek a rétek biztosították az uradalom szénakészletét. Természetesen az erdei legelők (gyóták), berkek is adtak valamennyi — rossz minőségű — szénát, de elsősorban legeltetésre szolgáltak. Többnyire kétszer kaszálható réteket találunk, melyeken nem túlságosan jó minőségű széna termett (kevés a „szelíd" rét és sok a „vad", a „sásass"). Az uradalmi épületek leírása több helyütt utal szénatárolásra szolgáló padlásra. A majordombon egy hosszú szénás pajta is állt „fa lábokra" építve, zsúppal födve. Az uradalomnak tehát elég tárolókapacitás állt rendelkezésére a jelentős állatállomány takarmányozásához. 3. Állattartás A szentmiklósi uradalom gazdálkodásában az állattartás mindvégig fontos ágazat volt. Mint láthattuk az előzőekben, az állattartáshoz szükséges feltételek, legelők, épületek megvoltak a szentmiklósi majorban. Tartottak húsmarhákat (csordás felügyelete alatt), tejelő teheneket a svájcerájban, bivalyokat, sertéseket, birkákat, lovakat és méheket. Igás munkákra ökröket, bivalyokat és lovakat egyaránt használtak a majorban. A birkatartás egyes időszakokban jelentős méreteket ölthetett. Erre utal, hogy sok birkatartással kapcsolatos építményt, illetve legeltetésre szánt földet találunk a majorban. Az úrbéres földek összeírása110 szerint a major alatt levő réten állt a sertésól (hidas), a birkaakol és a birkás udvar, a hozzá tartozó kaszálható árokkal, két kisebb birkaakol, még egy kisebb akol és a mellette lévő kert. Az allodiális összeírásban111 a birkás kertekről azt olvashatjuk, hogy van „állandósult birkásoknak kerttye", illetve a major alatti domboldalt pedig „kosok járják". Ugyancsak birkák legelték a szedreskertet is. A szentgyörgyvári 1. calcatura északi oldalán 6 holdas kert feküdt „a birkás gazda és bujtárja állandós használattya alatt". A cselédek és birkások szolgálati földjei (kertjei) is itt találhatók. Ugyanezeket az építményeket megtaláljuk az 1802. évi összeírásban is, ahol azonban részletesebben írtak az uradalom többi épületének anyagáról és állapotáról is. A birkás aklok többsége javításra szorul. Az uradalom központi, szentmiklósi majorjában állt egy rokkant birkaakol, a „svajczer istálló, prés és pintérházzal együtt téglábul, sárral van rakva [tapasztott], fölötte pallásgranariumnak [gabonatárolónak] ... és ... széna conservatoriumnak el készítve és cserép sindöllel meg födve". R. Bright 1815-ben, mikor meglátogatta az uradalmat, utoljára a „nemesített birkákat" is megnézte. 112 1830-ban 2403, 1848-ban 2702 birkát számoltak az uradalomban. Ez az adat a birkatartás nagyságrendjének viszonylagos állandóságát mutatja, különösen akkor, ha összevetjük a többi Festetics- uradalom adataival. A többi uradalomban ugyanis jelentősen megnő a birkák száma ebben az időszakban, így a szentmiklósi uradalomhoz hasonló nagyságrendű sági uradalomban 2497-ről 3444-re, a keszthelyi uradalomban 9147-ről 12 667-re, az összes uradalomban együttvéve 53 174- ről 78 321-re. Ezt a gyapjú iránti kereslet növekedése okozta.113 A svájcéria a kor gazdasági újdonsága volt. „A csurgói birtoktest területén az 1770-es években kezdtek komolyabb gondot fordítani a csurgói és a szentmiklósi tejgazdaság működtetésére. Az állomány a hagyományos hazai fehér marhákból állt, s a nagybirtokra jellemző bivalyokból, de már Szentmiklóson saját szükségletre tartottak 4 svájci tehenet is. Az 1773-ban Polacsek Pál udvarbíró által aláírt szerződés szerint a Szentmiklósra megfogadott Johann Georg Schichofer négy svájci tehénnel is bajlódott. Nem kellett vajat, sajtot, tejet beadnia, hanem tehenenként 10 Ft 30 krajcárt fizetett évente, mentesült az előhasi tehenek, borjasok, borjak utáni járadék befizetésétől is. A gyakori tűzesetekre való tekintettel külön felhívták a figyelmét arra, hogy a világítás, tüzelés, dohányzás esetén vigyázzon." 114 A svájcer lakása 2 szobából, egy konyhából és kamarából állt, és a svájcéria mögött álló épületegyütteshez volt hozzáépítve. A leírás szerint a „szobák és kamarák alatt egyik boros, másik tejes pinczék találkoznak mind jó erős matériábul felépítve ... a szobák fölött gabona conservatiojanak el készített pallás, egy hozzája ragasztott füstöllőve, együtt cserép sindöllel az egész épület meg vagyon födve". Sertéshizlalásra utal a szentmiklósi major dombon található „rokkant hidas", a két szobából álló hizlaló ház és a „kukoricza kass"."5 A majorban azonban nemcsak birkás, svájceros, hanem három bivalyos és egy kanász is található bojtárral. 1761-ben116 a „nőtelen Bivalos legény Má5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) tyás", a „házas Bivalos Mátyás" és „Bivalos Jug János" kapott fizetést a földesúrtól 3 pár bivaly gondozásáért, 1760-ban és 1761-ben összesen 3 pár ruhát, 79 Ft-ot és 17 mérő rozsot. A bivalyok elsősorban igavonó állatok ebben az időben (szántásra, teherhordásra). Ugyanekkor a kanász és bojtárja 32 mérő búzát, 20 mérő rozsot, 2 fertály „konyhabéli eleség"-et, 80 font sót, 2 ártányt és 44 Ft-ot kap a két évre. Az állattartás elsősorban a pusztákon (Szaplányoson és a ma Bagolához tartozó Fakoson) volt fontos gazdasági tevékenység. Szaplányosban „az gulyás vagyon egy, allodiális rétek 95 kaszára való mellyen nem igen bizodalmas fü terem, vagyon ott ugyan egy istálló, 60 lónak való, lábfákra, vázon, szalmával meg födve ahol az M. Uraságh csikói jobb része kitellett [kitelelt], nyugotnak ismét egy szénás pajta, 18 lábfára, zsúppal megfóddve, ugyan ott... téglábul kéményes csikós kunyhó és cserép sindöllel megfóddve"m. 4. Molnárok A település határának viszonylag távolabbi részében találjuk a malmokat. A molnárok bérelték ezeket és természetesen a falu jobbágygazdáinak is őröltek. Az úrbéres földek összeírásában"8 az „alsó malom udvara és gátya, alsó molnár a benne lévő káposztás földdel, az uraság táblája mellett lévő alsó molnár réttye, felső molnár az árkon innen levő réttye" és a „liszói malom gátya" helyrajzi elnevezések tudósítanak a malmokról. 1802-ben11" a szentmiklósi uradalomhoz tartozó malmokat (5) részletesen leírják. A mórichelyi felső és alsó malom mellett szerepel a 3 kakonyai is. A molnárok az említett 5 malomért összesen 900 Ft árendát fizetnek. A leírásban a malom típusa, az épületek részei és állaga, valamint a molnár lakása szerepel. Forrásunk a Szentmiklós határában lévő malmokat is bemutatja: a „fölső mor[ichelyi] malom két korpásán öllő kerékre új tölyfa baranábul, fenyőfa deszkával megfóddve, hozzá ragasztott egykéményes tüzellő konyhával együtt új épületben, nem különben mellette vagyon az molnárnak lakó háza fábul egy szobára, kéményes konyhára, kamrával együtt új épület, rázot szolmával meg födve". Az „alsó mor[richelyi] malom 2 kerékre, egyik szitára, másik korpássan fordítva tölgyfa boronábul, kinek az pallása gabona conserváló helyek vagyon készítve, az malom ház az hozzája ragasztott kéményes tüzellős konyhával együtt cseréppel meg vagyon föddve, ellenében pedig az molnár lakó háza 2 szobával, kéményes konyhával jó épület, zsúppal meg vagyon födve, az udvaron mintegy 7 darab marhára új istálló találkozik [találtatik]."120 A malmok kapacitása valószínűleg nagyobb volt, mint az uradalom őrlési szükséglete, hiszen több évben is hírt adnak a számadások arról, hogy csurgói és böhönyei búzát őröltetnek itt.121 1761-ben a mórichelyi alsó és fölső malom vámja 76 pozsonyi mérő tiszta búza és 71 pozsonyi mérő vegyes búza. Ekkor Csány György volt a molnár.122 5. Iparosok Az uradalomban találunk tehetősebb iparosokat is, erről tanúskodnak a gerencsér ház és a kovács kukoricaföldje123 kifejezések, de a szentmiklósi kézműipart alapvetően a jobbágyok űzte háziipar jelenthette. A kosár- és sövényfonást, a kender fonását és szövését, a fafaragást csak háziiparként művelték, de a házépítésében már szakemberek is dolgoztak. Ilyen szakember volt az uraság által az építkezések idejére Csurgóról hozott építőmester124 vagy a faluba telepített, s nagy valószínűséggel téglavetésre hívott 4 cigány („uj magyar") család is.125 Az is valószínű azonban, hogy téglát más jobbágyok is vetettek. A 19. század elején a téglavető gödröt körülbelül 3 holdnyira becsüli az összeíró.126 A téglavetésről tudósít még az uradalom néhány téglából készült építménye is.127 A gerencsérről (fazekas) több forrás is szól. Megtaláljuk szolgálati földjét és házát, s tudunk egyikük szerződéséről is. A Szentmiklósra 1763-ban Bécsből Bartholomeus Schweigel fazekas Festetics Pál kérésére, Polacsek Pál akkori szentmiklósi udvarbíró aláírásával több évre kötelezte el magát. Az ő meghívása is mutatja, hogy szívesen fogadtak a Festeticsek német nyelvterületről iparosokat. Szentmiklóson az uradalom bocsátotta rendelkezésre a lakóházat, műhelyt és az égetőkemencét évi 15 forint bérért, de az első évben nem kellett fizetnie. A műhely berendezésére még 4 aranyat kapott visszafizetési kötelezettség nélkül, ezen kívül 100 forint kamatnélküli kölcsönt háromévi törlesztésre. A kemencét akkor építették, és a házat is abban az időben javították.128 1802-ben a kocsma mellett épült gerencsérház két szobából, kamrából, kéményes konyhából áll, mellette szekérszín és 4 marhákra valló istálló és fazékégető kemence található. Az épület „erős matériákbul vagyon felépítve és zsúppal fel föddve.""9 Ekkor a gerencsér 13 Ft árendát (bért) fizet.130 „Minden öl tüzelőfáért 4 garast kellett fizetnie, ha maga vágta, 8-at, ha az uradalom, a szállítás az ő feladata volt. Schweiger nevű fazekasok később is feltűnnek a megyében (Somogyban). A szentmiklósi gerencsérről olvassuk, hogy gerencsér fiaival együtt Csurgón javítottak és részben új kályhákat is raktak fel október 21 és 26 között. Naponta kétszer kaptak ételt, és összesen 10 icce bort ittak meg ez idő alatt."131 E fazekasok azonban az eddig feldolgozott összeírásokban jobbágyként nem fordulnak elő. Az iparosok közül a falu kovácsa dolgozott — alkalmanként kialkudott bérért — az uradalomnak is, mint ezt látjuk egy 1767. évi számadásból.132 5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) 6. Fogadósok, kocsmárosok A kézművesek mellett megtaláljuk a vendégfogadósokat, kocsmárosokat is. A csurgói uradalomhoz 1773-ban a következő kocsmák tartoztak: csurgói, alsoki, szentai, udvarhelyi, vízvári, bélavári, zsitfai, agarévi, háromfai, taranyi, szentkirályi, nagymartom, gyékényesi, szentmiklósi, valamint Légrádon három, a kakonyai pusztán egy.133 Az úrbéres földek összeírásában134 a következő megjelölések utalnak a fogadós, kocsmáros tevékenységekre: „hidi" vendégfogadó „fundusa", kertje, a rétje a kanizsai határ mellett; a Kránitz domb alatt lévő „belső fogadós kertye"; a „pálinka ház és korcsma" udvara, a ház után lévő kert; a korcsmáros kertje, a korcsmáros kukoricaföldje a „külső kertben" Az allodiális összeírásban135 szereplő „belső korcsma" udvarát és kertjét 1802-ben is leírják: „korcsma ház két szoba két kamrával együtt, az egész ház alatt jó boltos pincze", az épület talpakra állított, falai téglából vannak, zsúppal födött.136 Ekkor a külső kocsma, azaz a „moriczhelli mezőn romladozott korcsma két házbul [azaz szobából], egy kamrábul, kéményes konyhábul álló,fóld pinczével együtt, fa épület, rakott szolmával meg födve." A kocsma mellett egy „12 lóra való", omladozó, szekér színnel egybeépített, fából készült, rázott szalmával fedett istálló is található volt.137 Az uradalom számára a pálinkafőzést zsidó bérlő végezte, s ő kapott engedélyt mészárszék tartására is. 1802-ben a „zsidó lakás"-ról és hozzá tartozó épületekről, illetve az árenda (bérlet) összegéről így tudósít az összeírás: „Az falu végén egy zsidó ház mészár székje egy szoba, egy kamara, hozzá szükséges konyha, jó erős materiabul van építve, ahoz vagyon rakodva egy palinkass ház talpakra, kinek az falai téglábul vagyon meg rakva és zsúppal az egész ház meg födve, annak végében egy jó csigás kutt és fizett 70 Ft árendát."13S A szentmiklósi Isac Mojzes 1772- ben három évre szerződött. A pálinkafőző házért, a hozzá tartozó lakásért, két pálinkafőző üstért, a 4 szekér szénát adó rétért, az 1 hold kukoricaföldért, a kertért, a pálinkafőzésért magáért és az égetett itallal való kereskedésért évi 60 forintot fizetett. A „zsidó ház" ekkor egy szobából, konyhából, kamrából és istállóból állt.13'' 7. Uradalmi tisztek A majorság központjában helyezkedtek el az uradalom tisztjeinek szállásai. Az uradalmi tisztek egy részére utalnak a „hajdúk és kránitzok kertye", és külön „hajdú kertje", „Kránitz domb", a téglaszín mellett lévő hajdúház udvara és kertje, az „oskolamester háza fundusa" kifejezések.140 A hajdúk és a kránitzok az uradalom rendfenntartói, utóbbiak a horvát telepesek vezetői voltak. A 19. század eleji összeírás141 szerint a szentmiklósi major udvara 4 % holdat tett ki. A major alatti domboldalon találjuk ekkor a tisztek és a cselédek kertjeit és a használatukba adott 1,5 holdas kenderföldet. Az uradalomban 1761. november 31-én adták ki az uradalmi tisztek és cselédek 1760. és 1761. évi fizetését. E lista jól érzékelteti, hogy a 18. század közepén kik voltak az uradalom vezetői, és kik jelentették a cselédséget. A lista szerint a tiszttartó, a pintér, a kulcsárné (aki egyszersmind szakácsné is), a Kata nevű szolgáló, a „német szolgáló Andel" és a két hajdú (Bunits Mátyás és Schnidár Mihály) kapott ekkor fizetést. Ugyanezen alkalommal fizették ki a cselédeket: a három bivalyost, a kocsist (Koller György), a svájcerost, a kanászt és bojtárját. A fizetséget, az előlegek leszámolása után pénzben és természetben — ruha, búza, rozs, „konyha béli eleség", bor és só formájában — kapták. Ekkor még különféle munkákért a „stófár vinczellér", a falu kovácsa (a malom vasalásáért) és a 2 erdőkerülő is kifizetésre került. Összesen a két év járandóságaként 54 köböl búzát, 66 köböl rozsot, 2 és fél „fertály konyhabéli eleséget", 1 mázsa 10 font sót, 1 egyesztendős ártányt, 472 forint és 6 7/3 pénzt fizetett ki Polacsek Pál tiszttartó.142 8. Uradalmi épületek Az 1802. évi összeírásban szemléletes leírást találunk a majorság központjában lévő épületekről is.143 A központi uradalmi épületen, azaz a kastélyon kívül birkás akol, cselédház, svájcerház, présház, pintérház, kovácsház, a mészáros és a jáger háza, valamint pajták találhatók. A házak nagy része „jó erős talpra" épített, többnyire egy-két szobából, kéményes konyhából és kamrából állnak, zsúppal, ritkán fazsindellyel fedettek. A „kastél jó erős matériákbul L formára" épített. Az „egyik tractus alatt boros pincze, (a) másik tractus alatt 2 spaiz kamara, egy cseléd szoba, nagy jó téres konyha és ebédlő ház vagyon, fölötte végik kilencz szoba és spaiz kamara, előtte egy forntizpicium, ország útnak dülő ambitus, fölötte liszt és másféle gabonának conservatiojára elkészített pallás, cserép sindöllel meg van födve." Mellette található még egy ház, mely „rokkant két szobábul, egy kamrábul, ház alatt bótos pinczébül és kéményes konyhábul" állt és két „erős talpakra" épített cseléd ház, melyek két-két szobából és két-két kamrából álltak. Mellettük sorakozott a két szekérszín, a granárium, a kerekes kút, a „consérvalo kamara", 5 istálló, 2 cselédszoba, a svájcer lakása füstölővel, „egy hamuzsír calcionalozó kemencze" és „egy tégla szín kemenczével együtt".144 A 19. század elején tehát már egyre több a vályogból és téglából épített ház, de még gyakoribbak a korábban szokásos talpakra épített, favázas, sövényfalas, sárral megtapasztott, zsúppal vagy rit5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) kábban rázott szalmával fedett épületek, amelyek szobából, szabadkéményes konyhából, kamrából álltak. Bár nagyon kevés adatunk van a jobbágyság házaira vonatkozóan, valószínűleg a régebbi háztípus volt uralkodó. A gazdasági épületek nagy része is erős fatalpra épített faépület volt. VI. Társadalmi változások, vallási és művelődési viszonyok Szentmiklós lakosságáról a demográfiai, az etnikai és a gazdasági adatokat vizsgálva megállapítható, hogy nem homogén, vagyoni és jogi szempontból is differenciált. 1728-ban145 10 egész-, 8 féltelkes jobbágyot, 13 zsellért, 1767-ben, az úrbérrendezés során pedig Szentmiklós 38,5 teleknyi határában 60 telkes jobbágyot, 11 házas és 4 házatlan zsellért írtak össze. A 60 jobbágytelekből 17 telek 32/32 és 25/32 közötti nagyságú, 43 pedig 16/32 és 9/32 közötti. Egy telkes gazdára átlagosan 0,64 telek jut.146 AII. József kori összeírásban147 2 nemest, 2 polgárt, 61 „parasztot", 67 „polgár paraszt örökösét" és 79 zsellért írtak össze, ugyanekkor a mórichelyi majorban 1 polgárt, 1 „örököst" és 4 zsellért számoltak a férfiak közül. A vagyoni differenciálódást jelzi, hogy 1787-ben, a már említett somogyi népességösszeírásban egy koldussal, egy koldusasszonnyal is találkozunk, 148 bár az elképzelhető, hogy ők nem helyi lakosok. Az 1802. évi összeírás alkalmával 9 egésztelkes gazda mellett 26 féltelkest, 62 zsellért írtak össze.149 Láthatjuk, hogy a zsellérek és telkes jobbágyok aránya a század végére erősen megváltozott. Míg a század elején a falu jelentős többségét a telkes- vagy féltelkes jobbágyság tette ki, addig a 18—19. század fordulójára elindult a zselléresedés folyamata, a zsellérek már majdnem a kétszeresét tették ki a telkes jobbágyoknak. A vagyoni differenciálódás elsősorban a virágzó időszakokban — így például a 18. század közepétől — gyorsult fel, de az eddigi adatok szerint prosperáló gazdaság esetében ez a differenciálódás nem vezetett sem nagyarányú elszegényedéshez, sem nagyobb népességcseréhez. Szentmiklóson szabad költözésű (az összeírásokban „jövevény") és örökös jobbágyok egyaránt voltak. 1767-ben150 a 60 telkes jobbágyból öten voltak jövevények, míg a zsellérség (15 háztartás) mind jövevényként szerepelt. Ez azt is jelzi, hogy az itt lakók még nem a birtokosztódások vagy elszegényedés miatt lettek zsellérek, hanem olyan új beköltözők, akik majdan irtásföldből szerettek volna földhöz, telekhez jutni vagy árendás földeken dolgoztak. A község vezetői a módosabb telkes jobbágyok közül kerültek ki. A községet a földesúr által javasolt, de a falu által választott öregbíró vezette, és a községi ügyek intézése a hivatalnokházban („communitas domus"151j folyt. 1761-ben a falu bírája ("öregbíró") Petrekovics Ádám, kisbírója Szabó Miklós, esküdtjei Jug Péter és Mátés Péter voltak.152 Petrekovics Ádám öregbíró és Szabó Miklós kisbíró a földesúr hasznos emberei lehettek, hiszen szolgálataikért, melyet az uradalmi hajdúk helyett tettek, 1764-ben 4 mérő rozsot kaptak.153 1829-ben a már említett Kanizsa berekkel kapcsolatos perben „Gödér István öreg bírót mintegy 63 (éves), Sanyi Mihányt 68 (éves), Horváth Györgyöt 45 (éves), Németh Mártont 30 ()éves), Szukits Mihályt 50 (éves), Mátés Mihályt 50 (éves), Bokán Mihályt 52 (éves), Bunits Józsefet 60 (éves), Glávát Józsefet 50 (éves), (...) esküiteket (...) Mélt. Festetics László Úr Eő Nagysága jobbágyait" hallgatták ki. A falut képviselő esküdtek száma tehát az 176l-es állapothoz képest (2 fő) jelentősen megnövekedett (8 fő), valószínűleg a lakosságszám növekedésének a hatására. A földesúrral való viszony is harmonikusnak mondható, csak a 18. század közepén, a kialakuló és azután gyorsan fejlődő majorsági gazdálkodás egyre növekvő munka-erőigénye következtében súlyosbodott robotterhek okoztak konfliktusokat. Szentmiklóson azonban nemcsak jobbágyok éltek ekkor, hanem más jogi állapotúak is: tisztek, hajdúk, kránicok, cselédek, szolgák. Az 1782—1784. évi összeírásokban a szolgákat és szolgálókat is öszszeírták. 1782-ben és 1783-ban még alig találunk ilyenként feltüntetett lakosokat: 1782-ben 3 fiú és 4 lány (kiskorúak), 1783-ban 4 férfi, 1 nő, 1 fiú és 2 lány szolgált. 1787-ben 51 szolgát (40 férfi, 11 fiú) és 30 szolgálót (22 nő, 8 lány) írtak össze, akik a lakosság 14,6%-át jelentették.154 Szentmiklós társadalma etnikai tekintetben sem egységes: horvát, vend, magyar lakosságú település, de találunk itt német, zsidó és cigány lakost is. Szentmiklós vallási és művelődési viszonyairól kevesebb adatunk van, mint a földrajzi, demográfiai vagy gazdasági állapotáról. Az újratelepült lakosság a korszakban mindvégig katolikus. A hódoltság előtt volt temploma, de 1554-ben már nem volt plébánosa, lakói között lutheránus hit terjedt el.155 Az újjáéledés pillanatában szinte azonnal elindult a jezsuiták és a ferencesek 17. századot végigkísérő térítő munkája: A Liber Baptizatorium Parochie Canisiensis 1742 és 1808 közötti köteteiben szentmiklósi megtértek is találhatók. 156 A településen csak néhány evangélikust találunk. 1782-ben egy Somogy megyei összeírásban 467 katolikust és 6 „a-catholik" azaz akatolikust írtak össze. Az a-catholikus fogalom az összeírás idején valamelyik protestáns felekezethez tartozót, itt a surdi anyagyülekezethez tartozó evangélikust jelölte. 157 1783-ban 519 katolikus és 3 zsidó vallású lakost számoltak,158 1787-ben 538 katolikus mellett 6 evangélikust.159 Érthető ez a katolikus fölény, hiszen 5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) kábban rázott szalmával fedett épületek, amelyek szobából, szabadkéményes konyhából, kamrából álltak. Bár nagyon kevés adatunk van a jobbágyság házaira vonatkozóan, valószínűleg a régebbi háztípus volt uralkodó. A gazdasági épületek nagy része is erős fatalpra épített faépület volt. VI. Társadalmi változások, vallási és művelődési viszonyok Szentmiklós lakosságáról a demográfiai, az etnikai és a gazdasági adatokat vizsgálva megállapítható, hogy nem homogén, vagyoni és jogi szempontból is differenciált. 1728-ban''43 10 egész-, 8 féltelkes jobbágyot, 13 zsellért, 1767-ben, az úrbérrendezés során pedig Szentmiklós 38,5 teleknyi határában 60 telkes jobbágyot, 11 házas és 4 házatlan zsellért írtak össze. A 60 jobbágytelekből 17 telek 32/32 és 25/32 közötti nagyságú, 43 pedig 16/32 és 9/32 közötti. Egy telkes gazdára átlagosan 0,64 telek jut.''46 AII. József kori összeírásban147 2 nemest, 2 polgárt, 61 „parasztot", 67 „polgár paraszt örökösét" és 79 zsellért írtak össze, ugyanekkor a mórichelyi majorban 1 polgárt, 1 „örököst" és 4 zsellért számoltak a férfiak közül. A vagyoni differenciálódást jelzi, hogy 1787-ben, a már említett somogyi népességösszeírásban egy koldussal, egy koldusasszonnyal is találkozunk, 148 bár az elképzelhető, hogy ők nem helyi lakosok. Az 1802. évi összeírás alkalmával 9 egésztelkes gazda mellett 26 féltelkest, 62 zsellért írtak össze.''49 Láthatjuk, hogy a zsellérek és telkes jobbágyok aránya a század végére erősen megváltozott. Míg a század elején a falu jelentős többségét a telkes- vagy féltelkes jobbágyság tette ki, addig a 18—19. század fordulójára elindult a zselléresedés folyamata, a zsellérek már majdnem a kétszeresét tették ki a telkes jobbágyoknak. A vagyoni differenciálódás elsősorban a virágzó időszakokban — így például a 18. század közepétől — gyorsult fel, de az eddigi adatok szerint prosperáló gazdaság esetében ez a differenciálódás nem vezetett sem nagyarányú elszegényedéshez, sem nagyobb népességcseréhez. Szentmiklóson szabad költözésű (az összeírásokban „jövevény") és örökös jobbágyok egyaránt voltak. 1767-ben''so a 60 telkes jobbágyból öten voltak jövevények, míg a zsellérség (15 háztartás) mind jövevényként szerepelt. Ez azt is jelzi, hogy az itt lakók még nem a birtokosztódások vagy elszegényedés miatt lettek zsellérek, hanem olyan új beköltözők, akik majdan irtásföldből szerettek volna földhöz, telekhez jutni vagy árendás földeken dolgoztak. A község vezetői a módosabb telkes jobbágyok közül kerültek ki. A községet a földesúr által javasolt, de a falu által választott öregbíró vezette, és a községi ügyek intézése a hivatalnokházban („communitas domus"15''J folyt. 1761-ben a falu bírája ("öregbíró") Petrekovics Ádám, kisbírója Szabó Miklós, esküdtjei Jug Péter és Mátés Péter voltak.152 Petrekovics Ádám öregbíró és Szabó Miklós kisbíró a földesúr hasznos emberei lehettek, hiszen szolgálataikért, melyet az uradalmi hajdúk helyett tettek, 1764-ben 4 mérő rozsot kaptak.153 1829-ben a már említett Kanizsa berekkel kapcsolatos perben „Gödér István öreg bírót mintegy 63 (éves), Sanyi Mihányt 68 (éves), Horváth Györgyöt 45 (éves), Németh Mártont 30 ()éves), Szukits Mihályt 50 (éves), Mátés Mihályt 50 (éves), Bokán Mihályt 52 (éves), Bunits Józsefet 60 (éves), Glávát Józsefet 50 (éves), (...) eskütteket (...) Mélt. Festetics László Úr Eő Nagysága jobbágyait" hallgatták ki. A falut képviselő esküdtek száma tehát az 176l-es állapothoz képest (2 fő) jelentősen megnövekedett (8 fő), valószínűleg a lakosságszám növekedésének a hatására. A földesúrral való viszony is harmonikusnak mondható, csak a 18. század közepén, a kialakuló és azután gyorsan fejlődő majorsági gazdálkodás egyre növekvő munka-erőigénye következtében súlyosbodott robotterhek okoztak konfliktusokat. Szentmiklóson azonban nemcsak jobbágyok éltek ekkor, hanem más jogi állapotúak is: tisztek, hajdúk, kránicok, cselédek, szolgák. Az 1782—1784. évi összeírásokban a szolgákat és szolgálókat is öszszeírták. 1782-ben és 1783-ban még alig találunk ilyenként feltüntetett lakosokat: 1782-ben 3 fiú és 4 lány (kiskorúak), 1783-ban 4 férfi, 1 nő, 1 fiú és 2 lány szolgált. 1787-ben 51 szolgát (40 férfi, 11 fiú) és 30 szolgálót (22 nő, 8 lány) írtak össze, akik a lakosság 14,6%-át jelentették.154 Szentmiklós társadalma etnikai tekintetben sem egységes: horvát, vend, magyar lakosságú település, de találunk itt német, zsidó és cigány lakost is. Szentmiklós vallási és művelődési viszonyairól kevesebb adatunk van, mint a földrajzi, demográfiai vagy gazdasági állapotáról. Az újratelepült lakosság a korszakban mindvégig katolikus. A hódoltság előtt volt temploma, de 1554-ben már nem volt plébánosa, lakói között lutheránus hit terjedt el.155 Az újjáéledés pillanatában szinte azonnal elindult a jezsuiták és a ferencesek 17. századot végigkísérő térítő munkája: A Liber Baptizatorium Parochie Canisiensis 1742 és 1808 közötti köteteiben szentmiklósi megtértek is találhatók.'' 56 A településen csak néhány evangélikust találunk. 1782-ben egy Somogy megyei összeírásban 467 katolikust és 6 „a-catholik" azaz akatolikust írtak össze. Az a-catholikus fogalom az összeírás idején valamelyik protestáns felekezethez tartozót, itt a surdi anyagyülekezethez tartozó evangélikust jelölte.'' 57 1783-ban 519 katolikus és 3 zsidó vallású lakost számoltak,''58 1787-ben 538 katolikus mellett 6 evangélikust.''59 Érthető ez a katolikus fölény, hiszen 5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) a ferencesek jelenléte mellett az új telepesek is többnyire katolikus vidékekről érkeztek. (Meg kell jegyeznünk, hogy ezekben az összeírásokban csak a szentmiklósi jobbágyok és zsellérek szerepelnek, az uradalom mórichelyi, szentmiklósi és sánci cselédei és tisztjei, valamint azok családjai nem, de közvetett forrásokból róluk is tudjuk, hogy többnyire katolikusok, és őket is a kanizsai ferencesek gondozták.) A hitélet helye, a török időkben megsemmisült szentmiklósi templom sokáig nem épült újra. 1748-ban egy vagyon és felszerelés nélküli fából készült kápolnája volt a falunak, egy kisharanggal.'' 60 Ez a templom valószínűleg leégett. Az új templom egy kanizsai egyházlátogatási jegyzőkönyv'' 61 szerint 1763-ban épült, Szűz Mária mennybemenetele tiszteletére szentelték. Festetics Kristóf a birtokain lévő templomok bőkezű donátora volt, így a soproni, a két sági, a két kemendi, a rezi, a szántói, a keresztúri, a böhönyei, a csurgói, a toronyi és a szentmihályhegyi templomokra is sokat áldozott. A szentmiklósi templomnak ekkor szószéke, keresztelőkútja, kriptája, egy 265 és egy 148 kg-os harangja volt. A kanizsai ferences rendiekkel (P. Mészáros Jeromos rendfőnökkel) 1764. november 2-án kötött egyezségében az áll, hogy „Isten kegyelméből a szentmiklósi kápolna elkészült, földesúri kötelesség hozza magával, hogy a népség keresztényi tudományra oktassék és isteni félelemben tartassák". A földesúr azért szerződött a kanizsai rendházzal, hogy a rendház egy barátot rendeljen ki Szentmiklósra, aki „ünnep és vasárnap, de legalábbis az uraság ottlétekor ott legyen, nem csak prédikációra, hanem katekizációra is és leginkább a gyermekeket nem csak oktatni, de exeminálni is tartozzék, hogy a valóságos keresztényi tudomány a népség közé beoltassék". A földesúr a ferencrendi barátnak munkájáért évi 40 forintot fizetett.162 A barát ezen felül a földesúrtól még évente 2 köböl búzát, 12 köböl rozsot, 1 sertést kapott. Az egész telkes (4 igavonós) jobbágyoktól egy, a féltelkes (2 igavonós) jobbágyoktól fél köböl gabonára számíthatott, az igásállattal nem rendelkezőktől 4 lakosonként járt 1 köböl gabona. Az igásállattal rendelkezőktől ezen felül egy szekér fát kapott, melyet az igásállattal nem rendelkezők segítettek kivágni. Házasságkötés után 10, keresztelés, temetés után 5, avatás után 1 garas volt a stólapénz.''63 Bright látogatásakor találkozott az éppen misézni jövő ferences baráttal. Ekkor, 1815-ben már 60 Ft a bér, valamint 40 bushel (10 q) búza, és ugyanennyi rozs. Ezen felül egy-egy szekér tűzifa jár neki portánként, illetve a stólapénz. „Ez a rendelkezés látszólag figyelmen kívül hagyja a szegény népet, leszámítva a betegellátás kötelezettségét, azonban állandóan házról házra járnak, tojást és vajat kérnek az egyház számára és szüretidőben nem felejtik el figyelmeztetni a parasztokat, hogy meg ne feledkezzenek szegény kanizsai barátokról. Hatan vannak abban a rendházban (mármint Kanizsán). Négyen közülük kijárnak a vidéki templomokba istentiszteletet végezni" — írja Bright.''64 A ferencesek 1922-ig látták el a lelkészi feladatokat. 1788-ig nem épült parókia, a pap a majorban lakott.''65 1802-ben, az urbárium elkészítésekor a felmérő leírja a falu épületeit, így számol be az akkori templomról: „Templom találhatik olyasformára jó kemény matériábul, fehér vágyogos torony, közepén 2 harang instrualva, belül szép picturaval ki ékesítve, egy fábul el hasított oltár, kien az Szűz Mária képe fábul ki faragva és egy paraszt munkábul álló prédikáló szék találtatik, kiben illenék az Hahóti Templombu el vetett positirum. Isteni szolgálathoz szükséges mobiliák találkoznak pedig: 3 missale (kettő jó egy pedig el viselt). 6 casula: egyik kék bárván (ez)üst paszomántra, másik zöld velem matériábul sik paszomántra, harmadik fehér eöreg virágokra fél velem matériábul sik paszomantra viselő, ötödik pediglen régi murha, kinek se stólája se manipulumja nintsen, hatodik fekete fél velem matériábul gallan pantlikára. Item 2 kelyhe aranyos, egy új másik avétt, mellyet nem lehet vonatni, hanem újra köllenék aranyoztatni. Item 3 állva, kettő avétt egy jó. Két eöv czérnábul való, 3 humezale, 2 superpelitium, 6 purificatrium, eött korpoláre, négy oltár terítő ruha, 6 gyertatartó, fábul való aranyos oltár előtt való új lámpár, sárga „bugyogós" 4 aszló (zászló), kettő selyem, egyik F. Kristóf, másik Szt. Xavériusz képivel vagyon az rakva. Nagyobbik vörös selyembül való, másik zöld selyemből való. Kisebbik kék matériábul való, mely az leányoknak szolgál, negyedik vörös matériábul való, melly az férfi gyermek elől vitettetik processio alkalmatosságával. Egy fábul processio elejibe való feszület, egy részrül való kis feszület áldásra aplicaltatik. Item egy uj ciborium, 3 pixis sz. olajnak való, rézzbül - elromlott, helette uj kívántatik - egy búzza kék selyem matériábul Szentvéghnek való, egy uj pie legata monstrantin meg aranyozott és meg (ez)iistöztetve, egy turibulum cum navicula, vagyon pediglen ezen templomnak capitalissa 9."166 A ferences atyák még az összeírás idején is a majorban laktak.167 1816-ban már orgonája is van a templomnak, s valószínűleg ekkor készült a kórus is.''68 Iskolája sokáig nincs a településnek, de 1802-ben már oskolamestert tartottak. Az oskolamester háza, a „mester ház" "egy jó erős talpra két szoba, 2 komora, egy vörös kéményes konyhábul áll és zsúppal újonnan be van födve."''69 A szentmiklósi Faics György ludimagister Kanizsa képesített tanítója 1806- ban.''70 Mindennek ellenére 1815-ben Bright tudatlannak tartja a falu népét, bár leírja, hogy a két intéző a Georgiconban végzett, s tud arról is, hogy folyik 5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) elemi oktatás a településen. faluban csak egy—két ember tud írni-olvasni. A tanítónak minden paraszt termésben párbért fizet, akár küldi gyermekeit iskolába, akár nem."171 VII. Összegzés Az 1690 és 1848 közötti Szentmiklósról, a mai Miklósfáról elmondottak összegzéseképpen elmondhatjuk, hogy a község és a megszülető uradalom a török Kanizsáról való kiűzése után 1690 és 1730 között éledt újjá. 1730 és 1740 között jelentős, elsősorban horvát népességgel gyarapodott,172 betagozódott Festetics Kristóf uradalmai közé, békés, a korábbiaknál biztonságosabb korszak vette kezdetét, és megalapozódott a szentmiklósi majorság. A 18. század közepétől a korszerű majorsági gazdálkodást megvalósító csurgói jószágigazgatóság részeként épült ki a szentmiklósi uradalom. A viszonylagos földbőség és a fejlődő uradalom kínálta munkalehetőségek hatására a lakosság száma és gazdasági ereje jelentősen gyarapodott, ezt jelzi az 1802. évi összeírásban regisztrált viszonylag szép számú újabb épület is.173 A csurgói uradalomhoz ezer gazdasági szállal és intézményesen is kötődő szentmiklósi uradalom szoros gazdasági kapcsolatokat tartott fenn Kanizsával. A szentmiklósiak művelték a Festeticsek Kanizsa határa melletti birtokait, kereskedtek a kanizsai polgárokkal, melynek színtere, fő értékesítő helye a kanizsai vásár volt. A kanizsai polgároknak voltak birtokai (túlnyomó többségben szőlők) Szentmiklóson, valamint az uradalomhoz tartozó Bagolán és Sáncon is. Miklósfa koraújkori művelődését elsősorban a katolikus egyház működése, és az uradalomban élő és megforduló értelmiség, elsősorban agrár-értelmiség hatása jellemezte a korszak hagyományos paraszti műveltsége mellett. JEGYZETEK 1 Vö. Ördög, II. 873. Tomasich 1792: St. Miklós; Lipszky 1808, Fényes 1851 (Szent-Miklós). 2 A dőlt betűs, kurzív forma mindig az eredeti levéltári forrás betűhív változatát jelöli. 3 Vö. Rózsa Miklós jegyzetét, melyben azt írja — közigazgatástörténeti adatokra támaszkodva —, hogy 1895. május 2-ig Horváth-Szent-Miklós, ez után 1950. március 16-ig Somogyszentmiklós a település neve. (Rózsa 2002, 12.). 4 Helységnévtár, 204. A népesség-összeírásokban 1773-tól 1873-ig a Szent Miklós névalak írásváltozata szerepel, 1882-ben és 1895-ben Horvát-Szentmiklós, 1900-ban Somogy-Szent-Miklós, 1908-tól 1950-ig Somogyszentmiklós és 1950-től Miklósfa alakot használnak, 5 Rózsa 2002, 11. Hivatkozik a MOL B.K.A. E 281. Ber. U. Schr. iratcsomóban lévő 1697-ből és 1698-ból kelt iratokra. 6 Somogy megye 1711-ben két járásra (a Kaposvári és Szigetvári), 1724-ben 3, 1753-ban 4, (a Kaposvári, Szigetvári, Kanizsai és Igali) járásra tagolódott. Annak ellenére tehát, hogy 1715-ben az országgyűlés jóváhagyta Somogy és Zala megyék szétválását, a közigazgatási átalakulás a század közepén még javában tartott. A század végére részben a Kanizsai járáshoz tartozó somogyi területből megszerveződött a Marcali járás. 7 MOL Magyar Kamara Levéltára E 156. Urb. et Conscr. 408. doboz, fasc. 29. Nr. 40. Idézi Rózsa 2002, 12. Korszakunkban Botszentgyörgyvárhoz még Bagola, Falkos és Kerekes Háza tartozott. 8 Vándor, 269—270. 9 MOL Magyar Kamara Levéltára E 156. Urb. et Conscr. Fasc. 24. No 61—75. De Prie birtokai 10 Rózsa 2002, 5. Köszönettel tartozom Rózsa Miklósnak, aki sok adattal, levéltári ismerettel és a saját írásaival segített a kutatásban. 11 Rózsa 2002, 6. Itt említi a szerző, hogy Benedetti, a Murán inneni jószágok igazgatója 1697-ben 3 évre bérbe adott egy Miklós-völgy nevű 80 holdas birtokot gróf Berge György Kristófnak, aki már a következő évben eladta Prie és Pancalery őrgófnak. Ez a birtok a kanizsai várkerület határába esett, s rajta egy nemesi lak állt majorral. Később említésre kerül egy elcserélt szentmiklósi 80 holdas Szapáry birtok (l. MOL Festetics cs. Ivt. P 1313. 36. cs. 13. Kelt: Kanizsa, 1743. november 30.), amelyről feltehető, hogy azonos ezzel a birtokkal. 12 SML P 1724—1731. Protocollum, 461. 13 Gál, 176. 14 Szabó D. 1928, 105. Idézi: Keszthelyi It. Simig. 408. 15 MOL Festetics cs. Ivt. P 1313. 36. cs. 13. Kelt: Kanizsa, 1743. november 30. 16 Szabó D. 1928, 195. 17 Uo. 298. 18 Uo. 299. " MOL Festetics cs. Ivt. P 1313. 207. cs. 107— 110. A pert feldolgozta: Simonffy 1972 20 Dobai, 94. A felmérésben V oszlop, 22. szelvény 7. település. 21 MOL Festetics cs. Ivt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós. 21—60. 5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) 22 MOL Batthyány cs. körmendi lt. Körmend. Közp. igazg. P 1322 119. rsz. D. Egyéb mérnöki iratok: „Puncta transactionis..." Kelt: 1760. június 10. 23 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV 88. Szentmiklós, fol. 59. Az idézet az eredeti szöveg helyesírását követi, kivéve a főnevek kezdőbetűit, valamint néhány tagmondat hiányzó vesszőjét. (Az eredeti szövegben sem pont, sem vessző nincs). 24 Bright, 64. 25 Rózsa 2002, 12. 26 Kováts 1969, 17. 27 Uo. 28 Uo. 38. 29 Uo. 30 Uo. 31 SML Ö 13. fol. 92-93. Conscriptio totius comitatus juxta intimatum regium 1-a juuli 1727. Emanatum et normám regno tenus receptam elaborat. 32 SML Urbárium Szent Miklós helységnek Tabellája Sz.Miklós 1767. október 10. 33 Ördög, II. 873. 306. Szentmiklós 3A és 4. öszszeírások. 34 Uo. III. köt. 535. Concriptio Animarum Districtus Wesprimiensis 1757. „confessionis capates". 35 Uo. 751. Concriptio Animarum Districtuum Palotaensis et Wesprimiensis 1771. 36 Danyi—Dávid, 146—147. 37 Szita 1993, 37. 38 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós. 39 Szita 1993, 37. 40 Lex. Loc. 41 MSH 205. 42 Nagy, L. 307. 43 Népmozg. 101. 44 Czigány, 79—91. 45 Fényes 1843, 210. 46 Szita 1993, 37. 47 Uo. 48 SML Urbárium. Szent Miklós helységnek Tabellája. Fol. 24—25. Kelt. 1767. május 11. 49 SML Urbárium. Válaszok a 9 pontos kérdőívre. Kelt: 1767. május 11. A korábbi urbárium „per Domínium celebratum fuisse." 1745. július 2. 50 Uo. 51 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós, fol. 13. 52 SML Urbárium. 1767. évi Urbárium Szent Miklós helységnek Tabellája, fol. 22. 53 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV 88. Szentmiklós, fol.. 61—64. Az allodiális különféle tenutumok conscriptioja keltezés nélküli másolat, melyre pirossal az 1811. évszám van feljegyezve, amely nem feltétlenül az irat datálása. Abból azonban, hogy az iratban szereplő megjegyzés szerint egy irtásföld majd 1847-ben száll át a földesúrra, arra lehet inkább következtetni, hogy az 1830-as évek vége és 1847 között keletkezett iratról van szó. 54 Szabó D. 1928, 121. 55 Szántól. 1954, 73—74. 56 Uo. 78—83. 57 Uo. 58 Bright, 64. 39 Uo. 65. 60 Uo. 61 Vályi, III. k. 390. 62 Fényes 1843, 210. 63 L. a 49. sz. jegyzetet. 64 MOL Festetics cs. lvt. P 276. 618. cs. 65 Kováts 1969, 16. 1696. évi országos dicalis összeírás. MOL Archívum regnicolare. Dica kötetek 39. Somogy megye. 66 Felhő, 200—201, Összevetve SML Urbárium. Szent Miklós helységnek Tabellája 1767. Az összeíráskor a hold kis magyar hold, 2 pozsonyi mérő gabona alá való, átlagosan 1200 négyszögöl, ugyanekkora terület az 1 kaszás, vagy 1 szekér, vagy 1 embervágó rét. A források közzétételekor az 1 pozsonyi mérő alá való földet fél holdra számították át egységesen. 67 SML Urbárium. Szent Miklós helységnek Tabellája 1767. fol. 23. 68 Uo. 69 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós, fol. 11. 70 Uo. 71 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós, fol. 64—69. 72 Bright, 64. 73 Szántól. 1954, 57. 74 Uo. 62. 75 Uo. 63. 76 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós, fol. 7—10. 77 MOL Festetics cs. lvt. P 1313. 207. cs. fol. 107—110. 78 Fényes 1843, 113. 79 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós. Liber fundalis Promontorz Moriczhely vulgo Uj hegy dicti ordine nume é. n. A kapcsolódó iratokból megállapítható, hogy az 1802. évi összeíráshoz tartozó tabella másolata. 80 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós. Liber fundalis Promontorz Szent Györgyvar, é.n. 81 Bright, 65. 82 Uo. 83 MOL Festetics cs. lvt. P 276. 618. cs. fol. 404. 84 Uo. 79. cs. D IV 88. Szentmiklós, fol. 13. 85 Uo. D. IV. 86. Szentgyörgyvár 40—56. fol. 86 Az uradalom történetének megírására itt nincs mód, csupán annyi lehetőségünk van, hogy a mai Miklósfa történetéhez kapcsolódó adatokat 5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) vizsgáljuk. Célunk az, hogy az egykori Szentmiklós gazdasági viszonyait mutassuk be. 87 MOL Festetics cs. Ivt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós, fol. 62—64. Az allodiális különféle tenutumok conscriptioja. 88 MOL Festetics cs. Ivt. P 276. 618—639. csomó. 89 Bright, 65. 89/a Szántól. 1954, 35. 90 MOL Festetics cs. Ivt. P 275. 79. cs. D IV. 88. tétel fol.. 98—113. Tentua Dominalis in Tentorio possessio Sz.Miklós, praediorum Móriczhely, Szaplány, et SzGyörgy. Keltezés nélküli másolat (vagy előirat), de az 1800. évi úrbéri összeírás anyagával együtt készült, a helyrajzi számai egyértelműen azonosíthatóak a „Liber Localis..." helyrajzi számaival (num. topogr.). 91 Uo. Szentmiklós, fol. 62—64. 92 Uo. fol. 64. 93 Uo. fol. 98—99. 94 Uo. fol. 62—64. 95 MOL Festetics cs. Ivt. P 276. 618. cs. elszámolások gabonaneműkről. 96 Uo. 388. Tiszta Búzának Erogatioja. 97 MOL Festetics cs. Ivt. P 275. 79. cs. D IV. 88. tétel fol. 98—102. 98 Nagyváthy, 171. 99 Bright, 66. 100 MOL Festetics cs. Ivt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós. 101 Uo. fol. 98—113. Tentua Dominalis... 102 Az épületek talpas-vázas szerkezetűek voltak ekkor. A talpakra emelt épület oldala olyan sövényfal volt, melyet fonás után sárral raktak meg. Ez az épülettípus a Dél-Dunántúlon általánosnak volt mondható. 103 Császármadár. 104 MOL Festetics cs. Ivt. P 275. 79. cs. D IV 88. tétel fol. 113. 105 Uo. 106 Uo. fol. 111—112. 107 Uo. fol. 112. 108 Uo. fol. 62—64. 109 Uo. fol. 113. 1.0 Uo. fol. 112. 1.1 Uo. fol. 62—64. "2 Bright, 66. 1.3 Szántól. 1954, 115. 1.4 Knézy, 161. 115 MOL Festetics cs. Ivt. P 275. 88. 1,6 MOL Festetics cs. Ivt. P 276. 618. cs. fol. 413. 117 Uo. fol. 412—413. 1.8 MOL Festetics cs. Ivt. P 275. 79. cs. D IV. 88. tétel fol. 98—113. Tentua Dominalis.. 1.9 Uo. fol. 111. 120 Uo. 121 MOL Festetics cs. Ivt. P 276. 618. cs. fol. 388. 122 Uo. fol. 405. 123 MOL Festetics cs. Ivt. P 275. 79. cs. D IV. 88. tétel fol. 98—113. 124 Knézy, 154. 125 MOL Festetics cs. Ivt. P 276. 618. cs. 126 MOL Festetics cs. Ivt. P 275. 79. cs. D IV. 88. tétel fol. 62—64. 127 Uo. fol. 98—113. ,28 Knézy, 154. 129 MOL Festetics cs. Ivt. P 275. 79. cs. D IV. 88. tétel fol. 112. 130 Uo. 131 Knézy, 154. ,32 MOL Festetics cs. Ivt. P 276. 618. cs. fol.. 412—413. Az Tekéntetes Festetics Uraságh Sz. Miklósi jószágában lévü Conventionalistaknak kegyessen rendölt füzetésének specifikatioja. 133 Knézy, 156. 134 MOL Festetics cs. Ivt. P 275. 79. cs. D IV. 88. tétel fol. 98—113. Tentua Dominalis... 135 Uo. fol. 62—64. 136 Uo. Szentmiklós. ,37 Uo. ,38 Uo. 139 Knézy, 160. 140 MOL Festetics cs. Ivt. P 275. 79. cs. D IV. 88. tétel fol. 98—113. 141 Uo. fol. 62—64. 142 MOL Festetics cs. Ivt. P 276. 618. cs. fol. 412—413. Az Tekéntetes Festetics Uraságh Sz. Miklósi jószágában lévü Conventionalistaknak kegyessen rendölt füzetésének specifikatioja. 143 MOL Festetics cs. Ivt. P 275. 79. cs. D IV. 88. tétel fol. 98—113. 144 Uo. 145 SML Ö 13. fol. 92—93. Conscriptio totius comitatus juxta intimatum regium 1-a juuli 1727. Emanatum et normám regno tenus receptam elaborat. 146 SML Urbárium. Szent Miklós helységnek Tabellája Sz.Miklós 1767. október 10. fol. 22—24. és lásd még Felhő, 200—201. 147 Danyi— Dávid, 146—172. 148 SML IV. Megyei törvényhatóságok és törvényhatósági jogú városok h. Összeírások Ö 894. 13—27. Tabella animarum prossus Kanisiensis Sig. Kaposvár die 3a Sept. 1787 Franz Nagy hottus Simiegh. Exactor m. p. ,49 MOL Festetics Ivt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós. 150 SML Urbárium. Szent Miklós helységnek Tabellája 1767. fol. 24. 151 Dobai, 94. 152 MOL Festetics cs. Ivt. P 276. 618. cs. fol. 404. 153 Uo. fol. 305. 154 L. a 148. sz. jegyzetet. 155 Vándor, 270. 5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) 156 Takáts—Pfeiffer, I. köt. 412. 157 L. a 148. sz. jegyzetet, Kaposvár die 29a április, 1782 Franz Nagy hottus Simiegh. Exactor m. p. 158 Uo. „...die 20a május, 1783 Franz Nagy hottus Simiegh. Exactor m.p." 159 Uo. „...die 3a Sept. 1787 Franz Nagy hottus Simiegh. Exactor m.p." 160 Can. vis. distributionae Zalaegerszegiensis, 517. "" Uo. 162 Szabó D. idézi a szerződés szövegét. 143 Takáts—Pfeiffer, 761. 144 Bright, 65—66. 165 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós, fol. 11. 144 Uo. 147 Uo. 148 Dolgozatunk írása idején a falu plébánosának, Jeremiás atyának a közlése 149 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV. 88. fol. 13. 170 KE, 9. (Kotnyek István). 171 Bright, 65. 172 Szita 1993, 37. 173 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV. 88. tétel fol. 98—113. 5 70 Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) Gyula Czupi- Ferertc Kardos: Die Geschichte von Miklösfa zwischen 1690 und 1849 Miklósfa, das frühere Szentmiklós /Somogyszentmiklós, bzw. Horvátszentmiklós/ erwachte nach der Vertreibung der Türken zwischen 1690 und 1730 zu neuem Leben und gemeindete die Flure von Szentgyörgyvár, Bunya, Mórichely und Szaplányos ein. Am Rande des alten, verwüsteten Szentmiklós ließ der Grundherr Marquis de Prie das Dorf an einem neuen Ort und mit neuen Bewohnern besiedeln und verkaufte es 1726 an Kristóf Festetics, der es seinem Besitz eingliederte. In den Jahren um 1730 begann für den Ort, der zur Csurgóer Besitzverwaltung gehörte, als Zentrum der Szentmiklóser Domäne eine friedliche Zeit. 1770 kamen kroatische und wendische Siedler in das Dorf und begründen die Wirtschaft der Gemeinde. Damit begann der wirtschaftliche Aufschwung: als Teil der Csurgóer Gutsverwaltung der Familie Festetics wurde die Szentmiklóser Domäne - auf Initiative und unter der Leitung von János Nagyváthy wurde eine moderne Majorastswirtschaft verwirklicht - unter der Leitung von Pál Polacsek ausgebaut. Auf Grund der über relativ viel Boden verfügenden und sich schnell entwickelnden Majorate, die zahlreiche Arbeitsmöglichkeiten boten, entwickelten sich die Bevölkerungszahl und die wirtschaftliche Stärke der Domäne schnell, und das wird auch durch eine stattliche Anzahl neuer Gebäude bewiesen. Die Bevölkerung von Miklösfa ist in dem von uns untersuchten Zeitraum in ethnischer, rechtlicher und materieller Hinsicht heterogen. Seine Bevölkerung bestand aus Kroaten, Wenden und Ungarn, wir fanden aber auch Deutsche, Juden und Roma. Der größte Teil der Bevölkerung war katholisch, aber es gab auch einige Protestanten und Angehörige des jüdischen Glaubens. Hier lebten Leibeigne, die ein ganzes oder halbes Grundstück bewirtschaften, Leibeigene, die über freies Verzugsrecht verfügten und Erbuntertänige. Die Differenzierung auf Grund des Vermögens beschleunigte sich in der Blütezeit und auch die Zahl der Häusler stieg. Auch das Verhältnis zum Grundherren kann als harmonisch bezeichnet werden, in der Mitte des 18. Jahrhunderts allerdings verursachten die Fronarbeiter, die auf Grund des erhöhten Bedarfs an Arbeitskräften kamen, immer häufiger Konflikte. Die Szentmiklöser Domäne, die wirtschaftlich und institutionell an den Csurgöer Besitz geknüpft war, verband auch ein enger wirtschaftlicher Kontakt zu Kanizsa. Die Szentmiklöser bestellten den Boden der Familie Festetics am Rande von Kanizsa und handelten auf dem Markt von Kanizsa mit den Kanizsaer Bürgern. Viele Bürger Kanizsas besaßen in Szentmiklös Grundstücke /vor allem Weinberge/ und in den ebenfalls zur Domäne gehörenden Orten Bagola und Sänc. Czupi Gyula—Kardos Ferenc: Miklósfa története (1690—1848) 585 Gyula Czupi- Ferenc Kardos: History of Miklósfa between 1690 and 1849 Miklósfa, formerly Szentmiklós (Somogyszentmiklós or Horvátszentmiklós), underwent a rebirth between 1690 and 1730 following the end of the Turkish Occupation, ultimately incorporating the borders of Szentgyörgyvár, Bunya, Mórichely and Szaplányos. Having brought new settlers to a new site on the border of the former destroyed village, the feudal lord, Marquis de Prie, in 1726 sold Szentmiklós to Kristóf Festetics, who in turn incorporated it into his rulership. As the center of rule of the properties under the administration of Csurgó, Szentmiklós enjoyed an era of peace beginning in the 1730''s. By 1770 several waves of Croatian and Vendian settlers had arrived, laying the foundation for the community''s economy. At this time an economic boom began: the Festetics family - under the initiative and direction of János Nagyváthy employing farm management techniques that were modern for the day - constructed the Szentmiklós properties under the direction of Pál Polacsek as part of the Csurgó administrative stables. The employment opportunities provided by the relative abundance of land and thriving farms led to significant growth in the village''s population and economic importance, as indicated by the rather large number of new buildings. The society of Miklósfa during the period in question was ethnically, legally and financially heterogeneous. Its population was Croatian, Vendian and Hungarian, along with a few Germans, Jews and Gypsies. The vast majority was Catholic, but there were also a few Protestants and Jews. The inhabitants included owners and partial owners of their properties, as well as mobile and bonded serfs. Financial differentiation accelerated primarily in boom periods, with a growth in the number of cotters. The relationship with the feudal lord was also reasonably harmonic, although in the middle of the 18th century the evolution and spread of manor farming led to greater work-force demands and higher drudgery, resulting in some conflicts. In addition to its multitude of economic and administrative ties to the Csurgó properties, the Szentmiklós lands also maintained close economic contact with Nagykanizsa. The people of Szentmiklós farmed the Festetics family''s properties on the border of Kanizsa and conducted trade with the town, the venue for which was the marketplace of Kanizsa. Citizens of Kanizsa owned properties (predominantly vineyards) in Szentmiklós, as well as in the settlements of Bagola and Sánc under its administration. Kardos Ferenc BAGOLA, SANC ES FAKOS TÖRTENETE (1690—1848) Bevezetés A mai Nagykanizsa keleti oldalán elterülő falusias jellegű városrészeket, Bagolát, Sáncot és Fakost a délnyugati irányba folyó Bakónaki patak, melyet egykor „fluvius Kanizsának" is neveztek, választja el az ún. „keleti városrész" lakótelepi övezetétől, a hajdani kanizsai határtól. A Festeticsek szentmiklósi (ma Miklósfa) uradalmának részeként élő három település a Kaposvár felé vezető országút mentén helyezkedik el. A kiváló bort adó dombokon és dombok között húzódó települések több szállal kapcsolódnak a kanizsai uradalomhoz és Kanizsa városhoz. Ilyen kapcsolatok például, hogy kanizsai lakosoknak szőlőbirtokai vannak a bagolai szőlőhegyekben, vagy az, hogy kanizsaiak bérelnek földeket a sánci határban. Kapcsolatot jelenthetett, hogy ugyanazt a postautat használták, rokonok éltek a városban, valamint az is, hogy a három település lakói meg-megjelentek a kanizsai vásárokon.1 E három faluval kapcsolatban meg kell említenünk azt az érdekes tényt is, hogy a kanizsai városlakó, mihelyt átlépte a Bakónaki patakot, nemcsak másik településre, hanem másik megyébe is ért. 1715-től 1950-ig ugyanis mindhárom település Somogy megyéhez tartozott, előbb a kaposvári, a 18. század közepétől a kanizsai, majd 1798-tól a Kanizsai járás helyébe lépő Marcali járáshoz.2 A három település együttes tárgyalását egyrészt a közös történeti keretek indokolják, másrészt az a tény, hogy történetük során hosszú ideig egy közigazgatási egységet képeztek. 1828-ban'' Bagola és Sánc Bagolasáncz néven szerepel, ekkor Fakos-puszta is a határ része már. Ez a közigazgatási állapot egészen 1963-ig4 így marad, ekkor tagozódik be teljesen Nagykanizsa közigazgatási rendszerébe. Bagolának „Felső-Bagota" és „Bagolya" névváltozata is előkerül még korszakunkban, míg Fakost az első katonai felméréskor „Pusztafogos, Foki-puszta" alakban jegyezték le. Sánc „Sántz, Sáncz, Schantz" helyesírási változatban, az 1847. évi szentmiklósi anyakönyvben pedig „Alsó Sántz" alakban fordul elő. (Ekkor már Sánc nagyobb része a Batthyány család birtokában lehetett, anyakönyvezése Nagykanizsán történt.) I. Birtokviszonyok Bagola neve a 13. század végén tűnik fel először. Ekkor Körtvélyesd fia Leusták birtoka, aki 1294- ben adta el a Gyovad nembeli Kemény fia Péternek. A 14. században Bagolyaiaknak nevezték birtokosaikat, a 15. században a bagolyai Csontos, a bagolyai Kemény és a bagolyai Besenyő családok mellett az Andi család is birtokos volt Bagolán. A 15. század közepén Csapi András szerezte meg, majd lányai örökségeként a Both családhoz került a birtok. 1513-ban Both Ferencnek 8 és Vi portája volt itt.5 Sánc határában a török hódoltság előtt Aty nevű település feküdt. Először 1328-ban említik, amikor IV. Béla cserébe adta Ivánnak (a környéken élő nemesembernek, akiről ma nincs adatunk), annak komári birtokaiért. 1456-ban igen kicsiny településként, pusztaként írták le, majd a 15. században Besenyő Miklós fiainak és Andi Ferencnek voltak itt birtokai, akik Csapi Andrásnak zálogosították el. Csapi András még ebben az évben megvette rokonainak, Csapi Lénártnak és Csapi Lászlónak földjeit. Ekkor már csak egyetlen jobbágy élt a pusztán, Nagy András, ezért Atyot más néven Nagyandrásházának is nevezték." A hódoltság alatt Bagola és a hozzá tartozó puszták, Fakos és Sánc elpusztultak. A törökök kiűzése után, 1693-ban Felső-Bagota és a később hozzá tartozó, ma Pogányszentpéter határának részét képező Magasd gyöngyösi Nagy Ferenc birtokába jutott.7 1694-től8 1726-ig" Hercules Johannus Ludovicus comes Turinetti de Marchius Prie''0 a birtokosuk, akitől Festetics Kristóf 1726. december 5-én a csurgói uradalomtest tartozékaiként megvette Szentmiklóst (a mai Miklósfát), Bagolát és a hozzá tartozó pusztákat is." Bagola az 1726. évi öszszeírás — mely még az eladás előtti állapotokat rögzítette — szerint de Prie birtokaként („Prick marsai uradalma''"1) szerepel a falvak között. Ekkor Bagola és Szentgyörgy (a mai Szentgyörgyvári hegy) után a megye összesen 12 forint adót vetett ki a birtokosra. Az akkori adóegységeket tekintve a két település együttes jövedelemképességét ekkor a nagyobb falvakhoz hasonlónak becsülték. (Akkor a puszták után egységesen 2,50 forintot, a falvak után 4, 6, 9,12 vagy 15 forintot állapítottak meg.)13 Bagola és Fakos ezt követően a szentmiklósi uradalom részeként a Festeticsek birtoka mindvégig, Sáncot azonban Fényes Elek 1851-ben már Batthyány Fülöp majorjaként említi.14 Fényes közlése Sánc eladását jelezhette volna, erre azonban 590 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc e''s Fakos története (1690—1848) adatot sem Szabó Dezső Festeticsekről szóló monográfiájában, 15 sem okleveles iratokban nem találtunk. Más források alapján inkább az a valószínű, hogy a sánci határ 1846 és 1848 között kerül a kanizsai uradalomhoz, s Szabadhegyen a kanizsai polgárok szőlőt kezdtek telepíteni. A településeknek Festetics Kristóf halála után (1768) Festetics Pál lett a tulajdonosa, aki 1783. március 28-án kelt végrendeletében fiára, Imrére hagyta azokat.16 Az 1790-es években azonban a birtok a majorátust egyben tartó Festetics György kezébe került. Testvérei, Imre és János hiába törekedtek a hitbizomány felbontására, a birtokokat nem tudták megszerezni.17 1819-ben, Festetics György halála után fia, Festetics László, majd 1846-ban László fia, Festetics Tasziló tulajdonába kerültek ezek a birtokok is. 1848. október l-jén egy újabb egyezség következtében a szentmiklósi uradalmat Tasziló testvérének, (ifjabb) Festetics Györgynek adta át. Bagola a Festeticsek idején jelentős változásokon ment keresztül: egyre gyarapodott a lakossága, s egyre több földet művelt meg határából. E gyarapodás nyugodt hátterét a Festeticsek biztosították a szentmiklósi uradalom keretein belül.18 II. A települések határai, föld- és vízrajzi jellemzői Bagola, Fakos és Sánc nyugati határa a Bakónaki patak, keletről Pogányszentpéter, délről Szentmiklós, északról pedig Nagyrécse határolja. A Kanizsánál magasabban fekvő és jobb minőségű talajjal rendelkező vidéken lehetőség nyílt specifikusabb gazdasági tevékenységekre. Bagola esetében leginkább a szőlőművelés volt a meghatározó: „határja a természetnek tsak nem minden javaival bővelkedik, és szőlő hegyei is vannak"— írja Vályi.''9 Somogy megyét 1783—1784 között mérték fel a katonai térképészek, mérnökök, s Bagolát, Sáncot és Fakost is feltérképezték. Bagolát ekkor Fakos pusztához és Sánchoz egyaránt 3A órányi járásra említik, kitaposott, igen rossz utakkal rendelkező kis falucskaként.20 Rumy Károly leírása 1812-ből való,21 mely szerint a település határának fekvése hegyes-völgyes, szőlőhegye ontja a jó minőségű borokat. Sánc („Schantz") az első katonai felmérés szerint Gross Reisatól (Nagyrécse) 1 és Vi, Nagykanizsától Vi órányira van. „Néhány juhakolból, egypár téglaégető kemencéből és egy jól megépített csárdából áll. A többi ház rossz minőségű"— jegyzi meg róla a leíró.22 Rumy „Sántz"23-ot is a falvak sorában (s nem a pusztákéban!) említi; „Határa sík, de ahol Kanizsa mezővárossal szomszédos, ott magasan fekszik."1'''' Fakos pusztát („Pusztafogos", Foki puszta) az első katonai felméréskor úgy említik, hogy Sánctól 3A, Sandtól 1 3A órányi járásra van, s leírják róla, hogy „nagy marhaistállókból és pajtákból áll, de valamennyi épület rosszul megépített. A szőlőhegyekben két masszív templom áll és néhány présház lakással".25 Bagola, Sánc és Fakos föld- és vízrajzi képéről legfőbb forrásunk egy 1802. évi, a szentmiklósi uradalomról készült összeírás.26 Ekkor a bagolai határban találjuk a „Bagolai táblát, a Nagybagolai hegyet, a Kisbagolai hegyet, a Gáspár földeket és gödröt, a Látó hegyen található Bujbitzánt, a Lengyel földeket, a Pintér gyepűt, a Posta gyótát, a Simonyák dombját, a Stófár kútját. Továbbá a Szentgyörgyvári bükköt és hegyet, a szentgyörgyvári hegyben, a Török föld alatt a Zsülec gödröt, a kukoricaföldet a hegyre j á ró út mellett, a kovács kertjénél, a temető dűlőt, Sáncot."27 Az itt sorolt földrajzi nevek eredetére vonatkozóan kevés az adatunk, néhány esetben azonban megkísérelhető az elnevezés eredetének felderítése. „Gáspár-, Lengyel- földek": Gáspár és Lengyel nevű családokat az első telepesek között nem találunk, feltehető azonban, hogy a földek megnevezése a tóti Lengyel család Gáspár ágára utal. Az övék volt ekkor Vrászló és Path, két közeli somogyi település is.28 „Pósta Gyóta": Az elnevezés az Iharosberény, Kaposvár felé vezető országútra (postaútra) utal. A gyóta kifejezés — nemcsak itt, hanem minden korabeli összeírásunkban — ligetes, többnyire legeltetésre is használt erdőt jelent. „Simonyák dombja": Az első telepesek közt találjuk a Simonyák családot, az ő földjük lehetett.29 A török föld tulajdonképpen folytatása a kanizsai határbéli török földnek. „Stófár kútja": 1767-ben, az urbáriumot Pecsics Ferenc „ahrer stófár"(gabonaszámadó vagy gabonaalkusz lehetett) is aláírta. Valószínűleg ő volt az első szervezett betelepítéskor a betelepülők vezetője. 1827-ből szép leírás található az egyik, a Fakos puszta határában fekvő, a bagolaiaknak kiadott legelőről: „ A ki adott ökör tilos30 határai azok lesznek, melyek voltak 1797-ik és több esztendőkben,... tudni illik kezdődik a Kanizsárul Berénybe vezető ország úton azon a helyen, ahol a Bagolárul Fakosra vezető régi út azon posta úton keresztül megyen, ezen pontúi ugyan az említett régi Bagolárúl Fakosra vezető út mentében megy a határ mindaddig, még az az nyomán ki vágott Bagolárul Fakosig vezető alléra ki nem ér, melytűi lesz a határ az emiitett allé mentében egész azon folyócskáig, melly az úgy nevezett 591 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc e''s Fakos története (1690—1848) Mester rét éjszaki oldalánál elfolyván egy másik kis folyóba szakad; ezen folyócska teszi tehát a határt mindaddig az ugy nevezett Mester rét megyéjében nem ütközik, a honnét egy kevéssé balra hajolva egyenes menetbe megy a határ nyugotnak, egész az ottan fekvő bérczig, mely béreznek oldalába délre fordulván az úgynevezett Piaristák rétje mellett megy azon Piaristák rétje déli végéig, innen ismét valamellyest nyugotnak fordulván fel megy a megye a bérezre azon út mellé, melly a Sz: Péteri malomba vezet, ezen utat által lépvén megy egy darabon a bérez tetején egy puszta út menőbe mind addig, még ezen út a bérezrül lefordulván a Fakosi rétek között le folyó patakot nem éri, mely patak teszi azután a megyét egész annak a végében levő rétig, mely rét megyéje körül jön el a Sz:Péteri határ szélére, mellyek után szélrül és nyugotrul a Sz.Péteri és Magosdi határokkal zárattatik be''."31 A leírásban a ma is létező (Iharos)berény, (Pogány)szentpéter, valamint az utóbbihoz tartozó és állattartó telepként működő Magasd szerepel. III. A települések népességének és vallási összetételének alakulása32 Bagola, Fakos és Sánc népességének változása nehezen követhető, mert vizsgált korszakunkban saját anyakönyvei nincsenek; a katolikus vallásúakat a szentmiklósi anyakönyvekben találjuk, az evangélikus vallásúakat előbb a surdi, majd az iharosberényi anyagyülekezetekben tartották számon. A katolikus népességváltozásról a szentmiklósi fíliáról szóló összeírások adnak némi támpontot (ezeket a Miklósfa történetéről szóló fejezetben említjük). A korszakunkban készült összeírások Fakos és Sánc lakosságát a legtöbb esetben Bagola népességébe sorolták, így a Bagolára vonatkozó adataink egyben Fakosra és 1784-ig Sáncra is vonatkoznak. Vizsgált korszakunkban Bagola mindvégig a kisebb somogyi falvak közé tartozott. 1767-ben, az úrbéri összeírás alkalmával33 Pecsics Ferenc, Tischler József, Simonyák János, Hernics Mihály és Bencsik Ferenc telkes jobbágyokat és Gerencsér József házas zsellért írták össze, mindannyiukat jövevényként. Egy ugyanekkor készült másik összeírásban rajtuk kívül még Horváth György szerepel.34 1778-ban 116-an voltak,35 a II. József-kori népszámláláskor 44 család, 197 fő élt Bagolán.36Ekkor 114 házat írtak össze. A házak száma majdnem háromszorosa a családok számának. Ennek valószínűsíthető magyarázata az, hogy az összeírónak számba kellett vennie az összes lakhatásra alkalmas hajlékot, így a bagolai szőlőhegyeknek és a fakosi majornak az olyan épületeit is, melyek megfeleltek a lakhatás követelményének. Az öszszeírás ráadásul nem tüntette fel azt, hogy a szőlőhegyi pincékből, présházakból mennyi is a bagolaiaké és mennyi a kanizsaiaké vagy szentmiklósiaké, akik ugyanis jelentős számban műveltek itt szőlőket. 1802-ben37 22 telkes és 20 zsellér gazdát (összesen 42 családot) írtak össze. A telkes jobbágycsaládfők az összeírás sorrendjében: Gether Mátyás, Zelenák János, Gerentsér József, Horváth János, Fuisz Mihály, Fux György, Oskola Balázs, Ruzicska László, Pétsek Mátyás, Gregur Mátyás, Glavák Ádám, Tischler Ferenc, Ambrus Mihály, Hanz Philep, Bertón Ferenc, Sváb József, Horváth László, Laczkó Márton, Holster György, Kercsmarics Mihály, Gál József, Kalamász János; Zsellérek pedig: Kotséber Ferenc, Gergely Mihály, Stanits János, Gerencsér Ádám, Czimmermann Mihályné, Simonyák György, Horváth Iván, Prohatz János, Sváb Márton, Janosits Pál, Csizmadia Istók, Farkas Ádám, Kranitz András, Hainrik Bara, Hernits Mátyás, Raizner Philep, Zakuts János, Karpf Mátyás, Lukinovits Miklós és a csordás. 1802-ben feljegyezték az 1767-ben, az úrbéri rendezés során létezett állapotot is, így kimutathatók a változások is.38 Az eredeti 1767. évi és az 1802-ben idézett, 1767-re vonatkozó névsor azonos volt! így látható, hogy a Tischlerits, Gerencsér, Hernits és Simonyák család 1767 óta folyamatosan lakója a településnek, míg az összes bagolai család 90%-a, 38 család, 1767 után, egy emberöltő alatt telepedett le itt. A 18. század végétől azonban megállt a lélekszám növekedése. 1828-ban 19 házban 159 római katolikus és 39 evangélikus, összesen 198 lakos él.3" A település lélekszáma a következő évtizedben kissé csökkent, 1836-ban 182 lakosa volt a falunak. 40 1843-ban Fényes Elek szerint a Kanizsához 1 óra járásra lévő faluban 247 katolikus, 64 ágostai katolikus (azaz evangélikus), összesen 311 lakos él.41 Nemcsak Bagolával, hanem más településekkel kapcsolatban is feltűnő az 1836. évi összeírás adatainak és az időben hozzá közeli Fényes Elek féle adatoknak az eltérése. Ez a különbség nem magyarázható csupán az időközben történt betelepüléssel vagy demográfiai robbanással, inkább a számlálás módszerének különbségével. 1690 és 1848 között Bagola lakossága katolikus és evangélikus vallású. A Liber Baptizatorum Parochie Canisiensis 1742 és 1808 közötti köteteiben katolikus hitre visszatért bagolaiak is találhatók. 42 A közvetlenül a ferences adminisztráció alá tartozó települések közé tartozó Bagola rekatolizációját is a kanizsai atyák végezték el.43 1778 és 1787 között öt felekezeti összeírás tudósít a falu lakosainak felekezeti összetételéről. A táblázatban az összeírások adatai és az azokból kiszámolható arányok szerepelnek: 592 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc e''s Fakos története (1690—1848) Összeírás éve Katolikus Akatolikus Összes lakos Katolikusok aránya %-ban Akatolikusok aránya %-ban 177844 94 22 116 81 19 178245 113 37 150 75 25 178346 119 33 152 79 21 178447 120 40 160 75 25 178 748 74 24 98 76 24 183649 129 53 182 72 29 Az 1787. évi összeírás jelentős lélekszámcsökkenést mutat. Bár kielégítő magyarázatot nem adhatunk, feltesszük, hogy nem tényleges csökkenésről van szó, hanem inkább arról, hogy az összeíró más módszert alkalmazott s ez okozta a jelentős létszámkülönbséget. A II. József-kori népszámlálásnál feljegyzett 197 főből itt az egyházi összeírásban csak 160 fő szerepel. 1787-ben, valószínűleg 1778- ban is, a gyónóképes lakosságot írták csak össze. A bagolai evangélikusok (a táblázatban őket nevezik akatolikusnak) előbb a surdi, majd az iharosberényi anyaegyházhoz, a somogyi esperességhez tartoztak.50 Egy másik egyházi összeírás szerint 1792-ben Bagolának sem temploma, sem papja nincs, 188 lélek lakja. Ekkor anyaegyháza a kanizsai plébániatemplom volt.51 A települést 1773-ban a Lexikon Locorum,52 1797-ben Vályi,53 a 19. század elején a birodalmi postalexikon54 egyaránt katolikus horvát településként írja le. Rumy szerint 1812-ben Bagola magyar, horvát és német katolikusok által lakott település.55 Mint a források is jelzik, a betelepülő horvát (és vélhetően még vend) lakosság katolikus. 1720 után azonban magyar evangélikusok is jöttek Bagolára.56 Sánc csak sokára vált önálló településsé. A II. József- kori összeírás idején már önálló faluként szerepel, ekkor 12 házban, 18 családban, összesen 67-en élnek. 1802-ben57 az úrbéri viszonyok felülvizsgálata során megállapítják, hogy régi tabella nincs. Ekkor a falu jobbágyaiként Teker János féltelkes jobbágyot, Kráner Ádám, Atzenberger Mihály, Imre György és Gerencsér András negyedtelkes zsellért említik. A 19. század elején már Bagolasánc része, katolikus lakossága a szentmiklósi anyakönyvekben szerepel. Fényes Elek 1851-ben azt írja, hogy népes puszta, 150 magyar katolikus lakja.58 Fakos puszta lélekszámáról csak az uradalmi iratok tudósítanak, a népesség számbavételénél mindig Bagola részének tekintették az összeírok. A szentmiklósi uradalom 18. század közepi 1746— 1761) iratai szerint az ott lakó cselédek száma a mindenkori állatállománytól függött. Egy-két „csordás és bojtárja", egy-két „lovász és bojtárja" valamint azok családjai lakták a majort, jobbágyról, állandó lakosságról egész korszakunkban nincs adat.59 A három településről feljegyzett családnevek kanizsai családi kapcsolatokra utalnak, ugyanis a Bagolán előforduló a Fuisz, Tischler, Czimmermann, Simonyák, a Sáncban előforduló Teker (Tiker), Kráner, Atzenberg, Imre családnevek kanizsai adóösszeírásokban is gyakran szerepelnek. Ez azt is jelzi, hogy a három település népesedése, a telepítés szoros kapcsolatban van az egyre gyarapodó kanizsai népesség 1690 utáni kirajzásával. 60 IV. Úrbéri viszonyok Bagola gazdálkodását korszakunk nagy részében a Festeticsek uralma határozta meg, az úrbéri földek jobbágyi művelése és a majorsági gazdálkodás kettőssége jellemezte. Úrbéres viszonyairól két urbárium is tudósít, az egyik 1767-ből,6'' a másik 1802-ből való.62 Az 1767. évi urbáriumhoz tartozó kilenc pontos kérdőívre adott válasz szerint 1745. július 2-tól van urbáriuma a településnek, ennek a tartalma nem ismeretes.63 1 767-ben az úrbéri telekállomány összesen 2 3/8 telket tett ki, melyen 5 telkes jobbágy és 1 házas zsellér család osztozott. A teljes úrbéres földterület ekkor 84 hold volt.64 Az úrbéri terheket (robot, kilenced, tized, pénz, ajándék) az úrbéri pátens szerint határozták meg.65 1802-ben66 a földesúr új úrbéri tabellát készíttetett, s ebben felelevenítik az 1767. évi állapotot is. Az 1802-ben lejegyzett 1767. évi „Antiqua tabella Urbialis"-ban a már fent említett 5 telkes jobbágy szerepel. Az úrbéres terület összesen 4 3A pozsonyi mérős belső telek, 65 3A hold szántóföld és 16 2 / 4 hold rét, itt tehát összesen 87 holdnyi úrbéres állomány szerepel az 1767. évi urbárium eredeti adatához képest (84 hold). A telekkel rendelkező öt gazdára átlagosan alig fél hold (kb. 600 négyszögöl) belső telek, 13 hold szántó, 3,3 hold rét, körülbelül fél telek jutott. A telekmegoszlás azonban nem volt egyenlő. Egy gazda 6/8 telken, egy 5/8 telken, egy féltelken, két gazda pedig 2/8 tel593 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc e''s Fakos története (1690—1848) ken gazdálkodott (ez utóbbiakat zsellérnek is tekinthetjük.) A különbségek azonban kicsik, mint ahogy 1767-ben szűk még a megművelhető határ is. 38 év múlva, 1802-ben, az új tabellában („Nova tabella Urbialis") már 22 jobbágytelket, egységesen féltelkeket (1 pozsonyi mérős belső telek, 11 hold szántó, 4 vagy 4,5 hold rét) alakítottak ki. Ekkorra tehát a jobbágytelkek száma 1767-hez képest több mint négyszeresére nőtt; a szántóterület 3,7-szeresére, a rét 4,6-szorosára, így az összes úrbéres föld 1802-ben 316 holdat tett ki (az 1767. évi 3,6-szorosa). A jelentős növekedést alapvetően az biztosította, hogy az ide bevándorló vagy itt maradó jobbágyság jobbágytelekhez, földhöz juthatott, s azt viszonylagos biztonságban művelhette. Sáncról az 1802. évi urbáriumban közlik, hogy a régi, 1767. évi tabellában nem szerepelt. Az 1802. évi új tabellában Teker János, Kráner Ádám, Atzenberger Mihály és Gerencsér András telkes jobbágyok szerepelnek. Teker János fél telekkel, míg a többiek negyed telekkel rendelkeznek, igazodva a bagolai teleknagyságokhoz. Sáncban ekkor összesen másfél telket (3 pozsonyi mérő alá való belső telket, 33 hold szántót és 12 hold rétet) találunk. Faícosról mint a Festeticsek allódiumáról ezekben az összeírásokban nincs szó. V. Gazdálkodás Bagola, Fakos és Sánc gazdálkodásának alapja a szentmiklósi uradalom adta gazdasági kereteken belüli nyomásos földművelés és irtásművelés volt. Az uradalomnak allodiális területei voltak a bagolai határban. Itt a roboton felül bérmunka is adódott, elsősorban Sáncban és Fakospusztán. Bizonyos időszakokban a munkaerő biztosítása fontosabb volt, mint a bérből származó pénzjövedelem. Jó példa erre az 1827. április 24-én Szentmiklóson kötött szerződés67 a fakosi ökörtilosró\. A szerződésnek előzményei voltak, mert arra utalnak, hogy az első ilyen szerződés 1797-ben készülhetett, és utoljára 1821-ben módosították. A kibérelt ökörtilost, amely Fakospuszta határában feküdt, 1797 előtt a területtel határos „Szent Péter" (ma Pogányszentpéter) használta. A szerződés szerint: „ezen legeltetés haszonvétele kezdődik 1827-ik esztendőben Sz:György napkor és tart mind addig, még a Méltóságos Uraság a Törvény útján a határbéli legelőt meg regulázván a Bagolai Helységbelieknek ottan az urbáriális ökör tilos ki méretik. 3szor Ezen darab legelőről az 1821-ik esztendei contractusban meghatározott napiszámok most is megmaradnak, úgy hogy minden vonós marhátul egy kaszás és fél gyűjtő nap számot tartoznak adni, mely napszámosokat a bíró azon számban, időben és oda ahová a Tisztség kívánni fogja ki állítani tartozik, mely munkán ha valaki parancsolva lévén meg nem jelenik napiszámának duplázásával fog büntettetni." 6S Az uradalom munkaerőigényét elsősorban napszámból, robotból tudta fedezni. Jellemző volt a bérbe adott földek utáni szokásos cenzus helyett napszám adása. Az utolsó bekezdésben szereplő „fenyegetés" azt is jelzi, hogy a gazdasági munkák idején a robotot sokan elmulasztották. Ez azonban nem egyedi jelenség volt, korszakunkban (már a 18. század derekán is) Zala megye és Somogy megye árutermelő uradalmaiban sokhelyütt előfordult.6" 1. Földművelés A földművelés egyre fontosabb szerepét mutatja, hogy 1767 és 1802 között a szántóterület az 65,5 holdról 238,5 holdra (három és félszeresére), a rét 16 holdról 75,3 holdra (négy és félszeresére), az összes úrbéri földállomány pedig 87 (vagy 84) holdról 316 holdra (több, mint három és félszeresére) bővült. A művelt terület nagyarányú növekedése nem a határ növekedését jelentette (ebből az időszakból nem tudunk nagyobb határváltozásról, sem növekedésről, sem csökkenésről), hanem csak a határon belüli művelt földek (szántók, rétek, belső telkek) arányának növekedését. A művelt földek elsősorban az erdőterületek irtásával gyarapodtak. Az irtásföldek szabadon, úrbéri terhektől mentesen művelhetők voltak addig, amíg az úrbéri vagy allodiális földek közé be nem kerültek. Az irtás éve és az irtást követő néhány év (szerződés szerint 1—6 év) szabad, azaz adómentes esztendőnek számított, majd bizonyos ideig, amíg a földesúr vissza nem váltotta az adott földet, használatáért cenzust fizettek a jobbágyok. Ezek az irtásföldek a föld kellő megtisztításáig kapás művelésű kukoricaföldek voltak, ezért nem kerültek be a nyomásos gazdálkodás rendszerébe. A bagolai jobbágyság számára az irtás jelentős, de fáradságos vállalkozás volt, a jobbágy azonban jószerivel csak így juthatott telekhez. Jól érzékelteti a folyamatot az a tény, hogy amíg 1767-ben a határ 22%-a volt csak úrbéres föld, addig az 1802. évi összeírás70 szerint a határ 80%-a volt úrbéres állományú (a belső telekkel együtt), 20%-a (a fakosi majorság és erdők) allodiális birtok. Ekkor az új irtások az összterület 10%-át, az összes szántó 20%-át tették ki. A régebbi irtásokból ekkorra már jobbágytelkekké vagy allodiális földekké váltak. 2. Szőlőművelés A szőlőművelés jelentős ágazattá válik a 18. század végére, s nincs olyan korabeli geográfiai, községekről adatokat közlő munka (Vályi András, Fé594 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc e''s Fakos története (1690—1848) nyes Elek), mely ne dicsérné az itteni szőlőt, fehérbort. Elsősorban irtással jutottak ebben az időszakban a bagolaiak szőlőterülethez, míg a szentmiklósiak, a kanizsaiak, a liszóiak előszeretettel béreltek szőlőt a szentmiklósi uradalomhoz tartozó szőlőhegyeken. Korszakunkban a szentmiklósi uradalomhoz tartozott „Sz.Györgyvár, Bagola (Nagy- és Kis bagolai) és Látó Hegy, mely három helyet is határozza az Sz.Miklósi téglaszín iránnyába lévő folyásiul fogva lévő folyás egészen az péterfai ...bul folyó folyásig, onnand azon folyás egészlen az országh uton lévő császár hidjáig hogy azután onnénd az Fakossi bükkig megént az kanizsai határ." 7'' Bagola (Kis- és Nagybagolai hegy, Látóhegy) és a szomszédos Szentgyörgyvári szőlőhegy szőlői híresek és kedveltek voltak korszakunkban. Mind jogi, mind gazdasági értelemben érdekes a bagolai és szentmiklósi szőlők helyzete. A község határába tartozó szőlők tulajdonosainak nagy része kanizsai polgár volt, s Batthyány földesurasága alatt élt a mezővárosban. A török kori elpusztulása után lassan éledő, kis lélekszámú Bagola képtelen volt az irtásokon megfelelő mennyiségű szőlőt telepíteni és rétet művelni, ezért a Festeticsek a szomszédos szentmiklósiakat és kanizsaiakat biztatták erre. Az irtásföldön telepített szőlők és rétek az irtás esztendejében (vagy megállapodás szerint tovább is) adómentesek. A szabad esztendő elteltével, 1751-ben rendelkezett Festetics Kristóf a Bagolán réteket és szőlőket bérlő kanizsaiaknak az adózásáról.72 A rendelkezés szerint az adó elég jutányos. A szőlőből ekkor tizedet és fél kilencedet, míg az itt található szántóföldek terméséből tizedet és kilencedet (tavaszi gabonából csak kilencedet) fizettek, továbbá minden hold után 10 pénzt és minden szekér rét után 40 pénzt kellett adni az uraságnak.73 A Festetics uradalom és a nem a Festeticsek alá tartozó szőlőbirtokos parasztok között is feszültség alakulhatott ki. Erre utal a szentgyörgyvári, bagolai, látóhegyi szőlők montanistáinak 1771. évi beadványa74 az úriszékhez, amelyben a birtokosok (vagy bérlők) az uradalmi tisztek önkényeskedése ellen emelnek panaszt. A 19. század elején és közepén az uradalom és a hegyközségekhez tartozók között több per is folyt amiatt, hogy a hegyközségek nem engedték be az uradalom embereit pincéikbe, hogy azok elvégezhessék az akolást, vagyis a bortized beszedését. 1828. augusztus 8-án a szentgyörgyvári, a bagolai, a gesztenyési, a látóhegyi, a mórichelyi és a batzónaki szőlőbirtokosok „visszaélései" miatt megtartott úriszék ítéletei ellen többször is fellebbeztek az érdekeltek, mindhiába. 1831-ben az ítéletet Somogy Vármegye Törvényszéke is helyben hagyta. Ekkor a Kis- és Nagy bagolyai Hegymester Plánder József, a hegy eskütt Virág József volt, a Látó hegy hegymestere Markovits Ferenc, a Látó hegyi esküdtek pedig Perits István, Oszeri József, Martinecz Ferenc, Szekeres Ferenc, Török Mihály, Radakovics Stanislavics voltak.75 A szőlőben a legkülönbözőbb gazdasági tevékenységek folytak: szőlőtermesztés, borkészítés, néhány szőlőhegyi szántón gabonatermesztés, szénakészítés, legeltetés, méhészkedés. 3. Méhészet A méhészkedők többségében idevalósiak, a leggyakrabban kanizsaiak voltak. 1745-ben a Szentgyörgyvári, a Bagolai és a Látó hegyen, illetve Szentmiklóson levő méhek után adót kellett fizetni az uraságnak az uradalom kasszájába. Minden raj után 15 Rhenes forintot számoltak. Ekkor 7 méhész 26 raj után 3 Rhenes forint 90-et fizetett be, ezen kívül még 6-an 15 raj árával tartoztak. Gerócs Mihály 8, Lancsák István 6, Kiss Kovács Miklós és Márton 6, Enderics Jakab 5 rajjal a legnagyobb méhészettel rendelkezőnek számított. Az ekkor befizetők között nem találunk bagolai jobbágyot. Poszavetz Mátyás (3 raj), a molnár (3 raj) és Marics István (1 raj) minden bizonnyal szentmiklósi lakosok ekkor, a többiek kanizsaiak lehettek. A kanizsai postamester például 3 raj után fizetett. 4. Állattartás A szentmiklósi uradalom 1802-ben a mórichelyi, sánci és fakosi majorságból állt. A fakosi majorság határa ekkor mintegy 300 kaszás dombos gyóta, 120 kaszás „szelíd" rét és 2 táblában összesen 46 hold allodiális szántó (összesen körülbelül 500 hold) volt. A szántó „jó ganajos föld", de kevés. A határ többi része erdőség.76 A fakosi majorban az állattartás a legfontosabb gazdasági tevékenység. A szántó mellett déli irányban egy erősen megépített, lábfákon álló, zsúppal födött, 60 lovat befogadó istálló állt. Nem messze az istállótól egy 18 lábra épített, zsúppal födött szénáspajtát és egy szintén lábakra épített, zsúpos, 50 ökörre való göbölyös istállót talált az összeíró. A göbölyös77 téglából épített, cseréppel födött, kéményes kunyhóban lakott, a kunyhó az összeíráskor felújításra szorulónak minősült.78 Itt találjuk a szentmiklósi uradalom nagyállattartó központját, ahol az eladásra szánt lovakat és húsmarhákat nevelték. Legelők és rétek, mint említettük már, szép számban vannak itt, ahol a bagolaiak mellett szentmiklósi és kanizsai gazdák is kaszáltak, kaszáitattak, s ezért bért fizettek a fakosi major kasszájába. 1745-ben a fakosi praediumban ka595 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc e''s Fakos története (1690—1848) szált széna után az alábbi szentmiklósi és kanizsai A tartozásokat külön táblázatban összesítették (a lakosok fizettek szénásszekerenként 15 pénzt a név előtti + az elhunytat jelzi): táblázat szerint:79 Név Mennyiség széna szekér Cenzus Szabó Istók 6 90 Gerencsér Miklós 2 30 Vurcsák Iván 1,5 22,5 Pribék Iván 2,5 37,5 Vecsovecz István 2 30 Lengyell András 5 75 Szároz Balázs 3 45 Schrem János 5 75 Villand Ádám 1 15 Karaczai Miklós 0,5 7,5 Majarics György 1 15 Anderics István 2 30 Horváth Jankó 2 30 Kovács Mihál 1,5 22,5 Faicser Páll 4 60 Klarics Gyura 3 45 Czigán Miklós 1,5 22,5 Pribék József 3 45 Vörös Gergöll 3 45 Pertics Ferencz 4 60 Fisser Joseph 2 30 Grójf kováccsá 3 45 Vadász Mátyás 3 45 Szűcs Ferkó 2,5 37,5 Vastagh József 3 45 KósJános 2 30 Horváth András 2 30 németh bognár 4 60 Gerócs Jankó 1 15 Fráncz L. 1 15 Poszavecz Mátyás 2 30 Herssovics Ferencz 2 30 Poszavecz Tamás 2 30 Hernyicskó Mihál 2 30 LendvaiJános 1,5 22,5 Hersenyák Iván 1 15 taranyi kovácsné 2 30 Hernyicstei Lőrincz 1,5 22,5 Szever Balázs 3 45 Hersovics Máttyás 2 30 Sarecz Ferkó 1 15 Hajdű Ferkó 1 15 Summa facit 98 14 Ft 70 pénz Restantia Szekér Ft rf f Nagy Gábor 3 45 Kegyelmed Tamás 1 15 Fiiszár János 0,5 7,5 Stücz Kristóff 8 1 20 fMarkovics István 4 60 +Horváth József 1 15 Kranyicz Gyurka 1 15 tLabicsek Gergöll 2 30 f Takács Mihail 1 15 f Szabó István 1,5 22,5 tSzűcs Gyura elit margalics 1,5 22,5 egerszegi gelencsér 3 45 +Sebestin Batál 0,5 7,5 Pásztin? Básztin? 2 30 Bagolai Gelencsér fra 4,5 67,5 vak lakatos vej 1 15 Ulrich Leopold 2,5 37,5 fKranyecz Simon 5 75 Czigút István 2 30 fVerhovecz Iván 1,5 22,5 Fbenefite Tamás 4 60 Magyar Iván 3,5 37,5 54 1 695 Az összeírás szerint 1745-ben 138 szekér széna fölösleget termeltek a fakosi rétek. (Ez megfelel megközelítőleg 138 kaszás, vagyis ugyanennyi holdas rétnek.) A kaszálók mellett fontos takarmányforrást jelentenek az erdei legelők, a gyóták. A fakosi erdőkben, melyek a „Szí. Péteri malom gáttul fogva Szent Páli határ mellett, majd a sandi határ mellett egészen a Látó hegyig érnek, igen erős és akár mi épületnek való bükkös, gyertyános, tölyfa és kertelni való magyaros" volt található. „A Látó hegytől az Iharosberény felé vezető postaút mellett a magasdi határig nagyobb részt tölgy, kisebb részt cser és nyír volt található. A majorhoz tartozó erdőkben a leírás szerint őzek, rókák és császármadarak találhatók, de a vadászat (a jobbágyok számára) tilos." Sánc a Festeticsek uradalmi majorsága, ahol disznókat és szarvasmarhákat tartanak.80 Fényes Elek szerint81 a sánci majorban — amely ekkor már gr. Batthyány Fülöp birtoka — 177 6/8 hold szántóföld, 152 6/8 hold kaszáló és 370 hold legelő van. 596 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc e''s Fakos története (1690—1848) VI. Bagola, Fakos és Sánc társadalma Bagola, Fakos és Sánc társadalma különbözött egymástól. Bagolán 1767-ben csak szabad költözködésű jobbágyokat találunk,82 ugyanekkor Sáncban jórész majorsági cselédséget és néhány jobbágycsaládot, Fakoson kizárólag majorsági cselédséget. Bagolán a 18. században a legmódosabb Pecsics Ferenc 6/8 telken (1,5 pozsonyi mérő alá való belső telken, 19 ''/» hold szántón, 7 szekérre való réten) gazdálkodó jobbágy volt. Tischler József 5/8 telket (1 XA pozsonyi mérő alá való belső telket, 17 3A holdat, 3 szekeres rétet), Simonyák János féltelket (1 pozsonyi mérőre való belső telket, 12 3A hold szántót és 4 szekeres rétet) mondott magáénak, míg Hernics Mihály és Bencsik Ferenc 2/8-ad telken (1 pozsonyi mérős belső telkeken, 8 3A és 7 holdon, illetve 1 és 1 2 /4 szekeres réten) gazdálkodott csak. Ez a megoszlás azt is mutatja, hogy a kis lélekszámú település 5 családja között nem volt nagy vagyoni különbség. Az egy házatlan zsellért is ide számolva a telkesek és zsellérek (3/8-adnyi teleknagyságnál kisebbek) aránya 50- 50% volt. A II. József kori összeírásban 18 paraszt (hozzá 22 örökös) és 23 zsellér szerepel. Az arány tehát majdnem 20 év alatt alig változott, de már többen voltak ekkor a zsellérek (44%—56%).83 1802-ben,84 egy emberöltővel később a regisztrált telkes jobbágyokból csak a Tischler család maradt telkes gazda, a Simonyák és Hernits családok zsellérsorsba süllyedtek, a Gerencsérek zsellérsorsban maradtak, míg a Bencsik család eltűnt. A telkes gazdák és a zsellérek aránya 22/20, tehát valamivel csökkent a zsellérek aránya (52% telkes, 48% zsellér). A megoszlás tartós vagyoni állapotokat jelez. Feltehetően ezért nem indult el a zselléresedés, mert a művelt terület irtásföldekkel folyamatosan növekedett, és a demográfiai folyamatokban sem következtek be nagyobb robbanások, népességcsökkenések. Az összeírt zsellérek mindegyike rendelkezett kevés (3/8 és 6/8) belső telki állománnyal, szántóval és réttel, külső telki állománnyal azonban nem. Látható, hogy a települések népességének vagyoni (és ezzel együtt társadalmi) differenciálódása lassú volt, a társadalom viszonylag homogén maradt. A falut öregbíró és esküdtek irányították. 1767- ben az urbáriumot a már említett Pecsics Ferenc „ahrer stofár", Tislér József és Bencsik Ferenc írták alá Deseő József Somogy vármegye összeírója előtt. Sajnos alig maradt adat további tisztségviselőkről vagy a későbbi bírókról, esküdtekről. 1827-ben Oskola József öregbíró, Gether András, Pétsek Mihály, Vojkovits Miklós, Horvát Mátyás és Titsár József esküdtek írták alá, pontosabban — írástudatlanok lévén — látták el kereszttel a fakosi majorral kötött, fentebb már említett szerződést. Az uradalom részéről ezt a szerződést Deesy József prefektus, Sopronyi Sándor fiskális, Szita György számtartó, Belius József kasznár írták alá. A szerződést Drávay Mihály jegyző felolvasta, megmagyarázta, az azt hallgatók elfogadták, elismerték, a jegyző hitelesítette.85 A kis somogyi települések, Bagola, Sánc és Fakos 1690 és 1848 közötti története az újrakezdés története, ugyanakkor a mai települések földrajzi, gazdasági, nemzetiségi és vallási összetétele kialakulásának története is Kanizsa árnyékában, a csurgói és szentmiklósi uradalmi adminisztráció figyelő tekintete alatt. JEGYZETEK 1 Bagola történetéről született egy monografikus igényű, kéziratban maradt mű (l. Kercsmarics). A szerző korszakunkra vonatkozó-an kevés, inkább névtani adatot közöl, továbbá forrás-közlései sem pontosak; ennek ellenére azonban utal néhány fontos, e történeti vázlatban is felhasznált műre. 2 Hajdú, 14. Somogy megye az adatok szerint 1711-ben két, 1724-ben 3, 1753-ban pedig már 4 járásra — a Kaposvári, a Szigetvári, a Kanizsai és az Igali járásokra — tagolódott. Annak ellenére tehát, hogy 1715-ben az országgyűlés jóváhagyta Somogy és Zala megye szétválását, a közigazgatási átalakulás a század közepén még javában tartott. A század végére a Kanizsai járáshoz tartozó somogyi területből megszerveződött a Marcali járás. 1812-ben Rumy Károly így ír e változásról: „I. A marczali járás Korábban kanizsai járásnak is mondták, vagy az ezzel a területtel szomszédos Kanizsa mezővárosról vagy pedig az ugyanilyen elnevezésű patakról, amely Zala megyétől válcLSZtja el a megye ezen részét, csak mostanában, 1798-tól vette fel Marczali mezővárosról jelenlegi nevét." In: Tóth P. 50. Az 1804—1809 között megjelent birodalmi postalexikonban (Lexikon aller Orstschaften der k.k.Erblander...) a Marcali járáshoz tartozónak jelölik. 3 SML H 1828. évi összeírás. 4 Népmozg. 155. 5 Vándor, 268. 6 Uo. 267. 7 Iványi, 115. 8 MOL Urb. et Conscr. '' SML P 1724—1731. Protocullum 461. 597 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc e''s Fakos története (1690—1848) 10 Rózsa 2002, 5. Köszönettel tartozom Rózsa Miklósnak, aki sok adattal, levéltári ismerettel, forrásokra vonatkozó ötlettel és a saját írásaival segített a kutatásban. 11 Szabó D. 1928, 105. idézi Keszthelyi lt. Simig. 408. 12 Gál, 176. 13 SML P 1724—1731. Protocollum 461. 14 Fényes 1851, IV. k. 8. 15 Szabó D. 1928, 191. 16 Uo. 195. 17 Uo. 298. 18 L. a kötet Miklósfa története 1690—1848 között című fejezetét; ott bővebben olvasható a szentmiklósi uradalomról. 19 Vályi I. k. 188. 20 Dobai, 94. Az 1784. évi Landesbeschreibungot elemzi. A felmérésben V. oszlop, 22. szelvény 2. település. 21 Tóth R 52. Rumy Károly kéziratban maradt művének, a Descriptio geographico-statistico-topographica comitatus Simighiensis-nek forrásközlése. A kézirat az OSZK Kézirattárában található. 22 Dobai, 94. A felmérésben V oszlop, 22. szelvény 6. település. 23 Uo. 55. 24 Uo. 25 Uo. 94. A felmérésben V. oszlop, 22. szelvény 3. település. 26 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV 88. 27 Uo. A Szentgyörgyvári hegynek egy része korszakunkban Szentmiklós határába esik. 28 Kaposi 2000, 28. 29 SML Bagola Helységnek tabellája. Szentmiklós, 1767. október 8. 30 Az „ökör tilos" „a községi és közbirtokossági legelőkön az ökörcsorda számára kihasított terület, rendszerint a legelő legjobb része." L. Néprajzi Lexikon IV. k. 122. 31 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 112. cs. 211. Contractus mely egy részrül Méltóságos Tolnai Gróf Festetics László Császári Királyi Kamarás Úr Ő Nagyságának Sz.Miklósi Uradalmi Tisztsége; más részrül a Bagolai Helység nevében a Helység Birája és Esküttyei mint meghatalmazottak között a Fakosi pusztában ki adott ökör tilos eránt, Sz:Miklós fon április 24-én 1827. 32 Az összeírások nem mindig ugyanazzal a módszerrel, szóhasználattal készültek, így a korszakunkra vonatkozó népességadatok inkább csak arányaikban irányadóak. 33 SML Bagola Helységnek tabellája. Szentmiklós, 1767. október 8. 34 SML Infrascriptus in hottus Simighiensis... 35 Can. vis. 1778/III. O.L. Htt-i lt. Acta Reg. Paroch Rn A-2603 133—219 1. Zala m. 135. 1. 36 Danyi—Dávid, 138—139. 37 Két táblázat is rendelkezésre áll, melyben ugyanazok szerepelnek, de nem teljesen azonos helyesírással. Az első táblázat: MOL Festetics cs. lt. P 275. 79. csomó 83. Bagola Liber fundualis inclyto comitatiui Simeghiensi ingraemiaturum, et ad mustrissimum domínium comitem Georgium Festetits de Tolna pertinentium Possessionum BAGOLA et SÁNCZ Szentmiklós, 1802. A második táblázat: SML Combinatio antique tabella urbialis cum nova in processionibus Bagola et Sántz Szentmiklós, 1802. július 13. fol. 18. 38 SML Antiqua tabella urbialis rovat 39 Nagy, L. 303. 40 Népmozg. 98. Zala megye. 9. Bagola. 41 Fényes 1843, I. k. 207. 42 Takáts-Pfeiffer, I. köt. 412. 43 Uo. 420. 44 Can. vis. 1778/III. O.L. Htt-i lt. Acta Reg. Paroch Rn A-2603 133-219 1. Zala m. 135. 1. 45 SML IV. Megyei törvényhatóságok és törvényhatósági jogú városok h. összeírások O 894. 13—27. Tabella conscriptionis animarum processus Canisiensis pro anno 1782 deserviens Sig. Kaposvár die 29a április, 1782 Franz Nagy hottus Simiegh. Exactor m.p.cessus Canisiensis. 46 Uo. Tabella ... pro anno 1783 ... die 20a május. 47 Uo. Tabella ... die 3a Márty. 1784 48 Uo. Tabella ... die 3a Sept. 1787 49 Népmozg. 98. Zala megye. 9. Bagola. 50 Szita 1993, 82. 51 MOL Htt-i lt. Acta Reg. Paroch Rn A—2603 133—219 1. Zala m. 135. 1. 52 Lex. Loc. Közli még Szita 1993, 85. 53 Szita, 1993, 95. 54 Uo. 99. (Mindkét forrásadatot idézi) 55 Tóth P. 52. Idézi Szita is, 105. o. 56 Szita, 1993, 82. 57 SML Combinatio antique tabella urbialis cum nova in processionibus Bagola et Sántz Szentmiklós, 1802 július 13. fol. 18. 58 Fényes 1851, IV. k. 8. 59 MOL Festetics cs. lvt. P 276. Keszthelyi lt. Központi birtokigazgatás és birtokgazdálkodás. 618. csomó Szentmiklósi uradalom. Számadások 60 Kaposi Zoltán szíves közlése. A mezőgazdasági és kereskedelemtörténeti, valamint helyrajzi fejezetek írója hívta fel e kapcsolatokra a figyelmemet. 61 Felhő, 186—187. illetve SML Combinatio antique tabella Urbialis cum nova in Possessionibus Bagola et Sántz 1. Comitatui Simigiensi ingremiatis Sz.Miklós 1802. július 13. Vessey Mihály, Berey Emericus és Nagy József írták alá, pecséttel ellátott. Jóváhagyva: 1805. július 15. 62 Uo. 63 SML Urbárium. Kelt 1767. május 13. Akárcsak Szentmiklós esetében, ezt az urbáriumot is a Festetics-uradalom tisztjei készítették. 598 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc e''s Fakos története (1690—1848) 64 Felhő, 186—187. Az összeíráskor a hold kis magyar hold, 2 pozsonyi mérő gabona alá való, átlagosan 1200 négyszögöl, ugyanekkora terület az 1 kaszás s 1 szekér vagy 1 embervágó rét. A források közzétételekor az 1 pozsonyi mérő alá való földet egységesen fél holdra számították át. 65 Ahogyan a szentmiklósi uradalom más részeiben is. Lásd Szentmiklósnál részletezve is. 66 L. a 62. sz. jegyzetet. 67 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 112. cs. 211. 68 Uo. 69 Vö. Szabó D. 1928, 121. 70 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV 83. Bagola. 71 Uo. 88. tétel fol. 111. 72 MOL Festetics cs. lvt. P 623. III. köt. 27. n. F. /1773/ Rn. 203. 73 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós, fol. 13. 74 L. a 72. sz. jegyzetet. 75 MOL Festetics cs. lvt. P 275. D. IV. 86. Szentgyörgyvár 40—56. fol. 76 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós. fol. 12. A leírás szó szerint: Kezdődik az Kanizsáiul Iharosig menő útnál, határozza al szélnek magosdi határ és Sz.Péteri malom gáttya, napkeletnek Sz.Páli puszta, Sandi határ, délnek miháldi és kanizsai erdőkig tartó az Látóhegyi szőllő, mellyet az egész Kanizsáiul Iharosig menő posta utik, melly pusztában mintegy 300 kaszásra való Dombos Gyolta Kaszáló találkozik, nem különben mintegy 120 kaszásig való Szelíd Rétt, mellyen igen bizodalmas széna és sarjú szokott teremni, ott ugyanazon rétt között találkozik két tábla allodiális szántóföld, 46 holdbul álló jó ganajos föld, azon föld mellett délnek találkozik egy 60 lóra való istálló lábfákra, zsúppal meg födve, jó erős épület, nem messze attul egy 18 lábfára való szénás pajta, zsúppal meg födve, azon alul egy nap keletnek lábfákra 50 ökörre való zsúppal megfódve erős göböly istálló, annak irányában egy téglábul reparativra szükséges kéményes göbölös kunyhó cseréppel megfódve, az többi része annak az pusztának Szt. Péteri malom gáttul fogi''a Sz.Páli határ mellett, végik az sandi határ mellett egész M. Uraságh Látó hegyi szöllöhegyik igen erős és akár mi épületnek való bükkös, gyertyános, tölyfa és kertelni való magyaros találkozik, onnantul fogva az posta út mellett végik egész az magasdi határig nagyobb részén tölyfa, cserfa, kevés nyirfa találkozik, minden ... tilos a vadászattul hol szeretnek tartoszkodni eőzek, ró(kák), császár madarak. 77 Göbölyös: a göbölyöket, azaz hízómarhákat (más néven sőrét) gondozó béres. L. Néprajzi Lexikon, IV. k. 566. 78 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. cs. D IV. 88. Szentmiklós, fol. 12. 79 MOL Festetics cs. lvt. P 276 Festetics cs. Keszthelyi lt. Központi birtokigazgatás és birtokgazdálkodás. 618. cs. Szentmiklósi uradalom. Számadások: Fakossi prediumban kaszáltatott szénáktól való ostationak és szénaszekerek specificatioja, 1745. 80 Uo. 81 Fényes 1843, IV. 8. 82 Felhő, 186—187. 83 SML Urbárium. Kelt 1767. május 13. 84 MOL Festetics cs. lvt. P 275. 79. csomó 83. Bagola Liberfundualis inclyto comitatui Simeghiensi ingraemiaturum, et ad mustrissimum domínium comitem Georgium Festetits de Tolna pertinentium Possessionum BAGOLA et SÁNCZ. 85 MOL Festetics cs. lt. P 275. 112. cs. 211. 599 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc e''s Fakos története (1690—1848) Ferenc Kardos: Die Geschichte von Bagola, Sánc und Fakos zwischen 1690 und 1849 Die auf der Ostseite des heutigen Nagykanizsa gelegenen dörflichen Stadtteile Bagola, Sánc und Fakos werden von dem in südwestlicher Richtung fließenden Bach Bakónaki, den man einst den „fluvius Kanizsá" nannte, von den Wohngebieten im sog. „Stadtteil Ost", der früheren Grenze von Kanizsa, getrennt. Als Teil der Domäne von Szentmiklós /dem heutigen Miklósfa/ der Familie Festetics liegen die drei Orte entlang der Landstrasse nach Kaposvár. Die Gemeinden, die auf den Hügeln mit ihren hervorragenden Weinen und zwischen diesen Hügel liegen, sind durch viele Stränge mit der Kanizsaer Domäne und der Stadt Kanizsa verbunden. Zum Beispiel dadurch, dass viele Winzer Weingärten in den Weinbergen von Bagola besaßen oder dass die Bürger von Kanizsa Grund und Boden an der Grenze von Sánc gepachtet hatten. Eine Verbindung bestand auch darin, dass die gleiche Poststrasse benutzt wurde, dass viele Verwandte in der Stadt hatten, oder aber auch, dass die Einwohner der drei Dörfer immer wieder auf dem Markt von Kanizsa zu finden waren. Bagola war während der hier behandelten Zeit eine Gemeinde mit Angehörigen verschiedener ethnischer Gruppen, vor allem aber katholischen und protestantischen Ungarn und katholischen Kroaten, hier lebten aber auch Deutsche und Wenden. Seit Beginn des 18. Jahrhunderts siedelten sich ständig neue Bewohner an, gegen Mitte des 19. Jahrhunderts zählten die drei Gemeinden schon mehr als 300 Seelen. Die Leibeigenen verfügten über die gleichen Rechte und die gleiche wirtschaftliche Situation, die Vermögensdifferenz war unbedeutend. Das Ackerland von Bagola wuchs bis zum Ende dieser Periode auf das Vierfache, vor allem in Folge der Rodungen. Der am Rande von Bagola betriebene Weinbau war von großer Bedeutung, wurde allerdings weniger von den Einwohnern von Bagola, als viel mehr von den Kanizsaern und Szentmiklósern betrieben. Fakos-Puszta war ein bedeutendes Viehmajorat der Szentmiklóser Domäne, hier wurden vor allem Pferde und Hornvieh gehalten. Die Leibeigenen wohnten nicht auf der Meierei, sondern nur die Angestellten, die sich mit der Viehhaltung beschäftigten, und ihre Familien. Sánc war ebenfalls ein Viehmajorat, hier lebten allerdings einige katholische Leibeigene. Außerdem befanden sich hier eine Ziegelbrennerei und eine Csárda. Die Geschichte der kleinen Somogyer Gemeinden, Bagola, Sánc und Fakos, zwischen 1690 und 1848 ist eine Geschichte des Neuanfangs, gleichzeitig ist die Geschichte der Entwicklung der geographischen, wirtschaftlichen, ethnischen und religiösen Zusammensetzung der heutigen Gemeinden eine Geschichte im Schatten Kanizsas, der Kaniszaer Franziskaner, der Csurgóer und Szentmiklóser Administration. 600 Kardos Ferenc: Bagóla, Sánc e''s Fakos története (1690—1848) Ferenc Kardos: History of Bagola, Sánc and Fakos between 1690 and 1849 On the eastern edge of modern Nagykanizsa the village- like areas of Bagola, Sánc and Fakos are separated from the residential zone known as the „East Side" by the southwest-flowing Bakónaki Brook, which once was also known as „Fluvius Kanizsa." Once part of the feudal lands of Szentmiklós (now Miklósfa) of the Festetics family, the three settlements are situated alongside the road to Kaposvár. Stretching over and amid hills which provide excellent wines, the settlements have numerous ties with the rulership and city of Kanizsa. For example, residents of Kanizsa had vineyards on the hillsides of Bagola; similarly, they lease lands on the border of Sánc. A further tie is the fact that they used the same post road and had relatives living in the city, and also that the residents of the three settlements often appeared at the fairs and markets of Kanizsa. Bagola is an ethnically mixed community today, inhabited predominantly by Catholic and Protestant Magyars and Catholic Croatians, but it also had German and Vendian inhabitants. People steadily settled here since the beginning of the 18th century, but it was not until the middle of the 19th century that its population exceeded 300. Its serfs were of identical legal and economic status, with negligible financial differentiation. The cultivated borders of Bagola grew fourfold by the end of the period, primarily as a result of forest clearance. Wine production was of great importance to the community, but was conducted primarily not by the inhabitants, but by the people of Nagykanizsa and Szentmiklós. Fakos-puszta was an animal-breeding manor of the Szentmiklós lordship, raising horses and cattle. The manor had no permanent population of serfs; the work was done predominantly by tenants and their families. Sánc was likewise an animal-breeding manor, but here there also lived a few Catholic serfs. It also had a brick furnace and an inn. The history of these three settlements of Somogy County, Bagola, Sánc and Fakos, between 1690 and 1848 is a history of rebirth, and at the same time the history of the geographic, economic, ethnic and religious evolution of the modern communities in the shadow of Kanizsa and under the administrative attention of the Kanizsa Franciscans and the feudal lords of Csurgó and Szentmiklós. Kardos Ferenc BAJCSA TÖRTÉNETE (1690-1848) A török hódoltságot követően csak a 18. század derekán újjáéledő, az 1690—1848 közötti korszakban kis lélekszámú, magyar és horvát etnikumú település léte a Batthyány uradalomtól, az uradalom és Nagykanizsa viszonyától függött. A korábbi Bajcsa 1563—66 közötti pusztulásától a 18. század közepéig a kanizsai uradalom kevéssé lakott, többnyire más települések lakói által bérelt praediuma volt. Az 1750-es évek végén horvát és magyar telepesek érkeztek, ekkortól kezdve már állandóan lakott falu. Korszakunk nagy részében Zala megye Kapornaki járásához, illetve a szombathelyi egyházmegye alsólendvai esperességéhez tartozott, Szepetnek fíliájaként.1 I. Középkori előzmények és birtokviszonyok Bajcsa az 1563—66-ban elenyészett középkori falu, Venéce (Weneche) területén épült újjá. Venéchét mindig együtt említették a vele határos Töll, Csákány és Lesencfaluval. Az újratelepülő falu valószínűleg az erődről kapta nevét.2 Az erődöt, Bajcsavárt 1609-ben hagyta el a német őrség.3 A Bajcsa név „Bajtsh" alakban is előfordult. A török kiűzése után 1693-ban Gyöngyösi Nagy Ferenc4 újszerzeményi birtokként Bayesiat és Csákányt a kanizsai uradalom részeként szerezte meg. 1705-ban Gracich Jakab báró,5 az ő halálát követően, 1717-ben pedig Szapáry Miklós" birtoka lett, a földesúr halála után — örökös híján — a volt Szapáry-birtokokkal együtt visszaszállt a koronára, majd 1744. szeptember 30-án a vasvári káptalanban kelt adománylevéllel Batthyány Lajos nádor tulajdona lett és maradt is korszakunk végéig.7 A tulajdonosváltások csak olyan mértékben hatottak a település sorsára, amilyen mértékben a kanizsai uradalomban változtak a viszonyok. A település tényleges irányítói az uradalom irányítói, esetenként a település határának nagyobb bérlői voltak. II. A település határai, föld- és vízrajzi jellemzői Bajcsa Kanizsától délre, a Festeticsek szentmiklósi uradalmához tartozó Mórichely pusztától nyugatra, a Batthyány-uradalomhoz tartozó Fityeházától északra, Szepetnektől, a domínium egyik jelentős településétől keletre lévő homokos háton települt újjá. Határait az 1760-ban lefolytatott, a praediumot birtokló Batthyány Ádám és a szomszédos Mórichely (ma Miklósfa része) tulajdonosa, Festetics Kristóf közti határ-megállapítási eljárásban és egyezségben így írják le: „Bajcs possessio" közötti határ a bajcsai malomtól indulva a „fluvius Mórichelyevize, silva Gyóta, fluvius Feketesárvíz" mentén haladt.8 A bajcsai határon is átfolyó fluvius Kanizsa (a mai Bakónaki patak) gyakran fordul elő az összeírásokban, elsősorban az elöntött szántók és rétek miatt. A határ egyes részeinek korabeli nevéről is vannak adataink. Az 1780. évi urbáriumban „a határ egyes részei így szerepelnek: Cseresi földek, a Pörgyés föld, a Virágos tabló, a Nyíres melléke és Partos földek." 1828-ban, egy újabb összeírás alkalmával Berki rét, Rubnyak, Brezja, Piriké, kis páraház, csordás házhely, Gradische, pod Gradische, pod Vecsi10 elnevezések találhatók. A Bajcsát érintő forrásokban nem Bajcsához tartozó földrajzi megnevezések is gyakran bukkannak fel. így például a szepetneki határhoz tartozó leányvári mező (ahol legelőt szoktak bérelni a bajcsaiak), avagy Mikefa puszta, páraházi rét. A „kis páraház" (az uradalmi iratokban néhol Páraházi puszta), a Berki rét és a csordás házhely (mely az uradalmi csordás szolgálati földje volt) a korábbi uradalmi összeírásokban nem mint Bajcsához tartozó telki állományú föld, hanem mint az uradalom kanizsai határához tartozó allodiális birtok fordul elő. Az 1828. évi összeírásban szereplő — és más iratokban is felbukkanó — horvát földrajzi neveket minden bizonnyal az első horvát telepesek adták. III. Bajcsa, a Batthyányiak praediuma Bajcsát hosszú ideig lakatlan helyként írják le." A falu csak a 18. század közepén, 1760 körül éledt újjá, azonban a bajcsai határt a kanizsai földesurak a domínium részeként mindig is hasznosították. A falu határának nagyságát, állapotát és minőségét már 1693-ban is felmérték. Ekkor 50 hold (a szántóterület 11%-a) jobb minőségű és 400 hold gyengébb minőségű szántót, 20 hold (a legelőterület 6%-a) termékeny és 300 hold sáros rétet, valamint 500 holdnyi makkoltatásra is alkalmas erdőt írtak össze. Az összesen 1270 holdnyi területet 604 Kardos Ferenc: Bajcsa története (1690—1848) 4200 forintra becsülték.12 Vályi a 18. század végén így jellemzi: „Határja homokos, legelője, erdeje meglehetős."13 1719-ben a 20 hold allodiális szántó és a 100 sertés makkoltatására és faizásra alkalmas erdő 4 Ft 16,67 dénárt jövedelmezett a Szapáryaknak. Legelőjét kanizsaiak és szepetnekiek bérelték,14 ennek haszna ekkor évi 12 forint volt. Földjén kukoricát termeltek, de vannak méhészkedésre és juhtartásra utaló adatok is.15 1743-ban 30 pozsonyi mérő nagyságú (kb. 15 magyar hold) szántót (melyet silánysága miatt 25 marhával legeltettek) és 100 sertés makkoltatását biztosító erdőt írtak össze.16 1816-ban a teljes úrbéres határ 789 és 5/8 hold, ebből a telki állományhoz tartozó szántóterület 221 hold. Ehhez tartozik még 28 hold allodiális szántó és 92 hold mocsár, tehát a település határa összesen 909 hold. Maga az uraság is úgy nyilatkozott ekkor, hogy jobb lett volna Bajcsán a földet pusztának hagyni és juhokat tenyészteni rajta.17 E megjegyzést összevetve az előző adatsorokkal úgy tűnik, hogy a falu határának nagyobb része — rossz minősége, a mocsaras terület nagy aránya és a 18. század közepéig innen hiányzó munkaerő miatt — valószínűleg műveletlen maradt. 1816-ban az uraság kifakadásának oka az lehetett, hogy jobbágyaitól a robotszolgáltatáson kívül kevés jövedelemre számíthatott. Jövedelmet még leginkább a falu határában lévő malmok jelentettek, s úgy tűnik, hogy a nehéz feltételek mellett is jelentős vagyont gyűjthettek az itt dolgozó molnárok. 1743-ban két malmot írtak öszsze Bajcsa határában, a Kanizsa patak mellett. Az egyik, a kétkerekű (kétkövű) 1717-ben épült. A másik, az egy évvel később, 1718-ban épített háromkerekű (háromkövű) volt. Egy elszámolás szerint együttesen 81 forint jövedelmet hoztak, egy másik szerint pedig 221 köböl búza és 398 köböl kétszeres18 volt a jövedelmük.1" 1750—53 között mindkét malmot újjáépítették, újjáépítői és bérlői azonban nem bajcsaiak voltak.20 Bajcsa 1744-től a Batthyányiak kanizsai uradalmának szepetneki majorjához tartozott. Batthyány Lajos ekkor téglaégetőt és deszkametszőt is létesített ott, azonban egyik sem működött hosszabb ideig.21 Bajcsa hasznosítására vonatkozóan érdekes adalékokkal szolgál a szepetnekiek 1753. május 7-én megalkotott regulatiója. A következőket olvashatjuk a 3. pontban: „Marháira nézve is el nem lehetvén Bánfai vagy Bajcsai pusztánk haszna vitelérül, annak széna és pascuatio [legeltetés] kedvéért, sőt addig is még is Mikefai és Páraházi puszták nem impopulaltattnak [be nem népesítettek], vagy más képpen Uraságnak hasznosabb jövedelmére nem fordéttatnak, az eő marhájok őszi és tavaszi legeltetésre is kár nélkül oda engedtettnek. Úgy mint azon által, hogy azon praediumoknak földjein termett gabonábul a tizeden kívül kilencedet is adni tartoznak és amelly gazdák említett bánfai pusztán réteket bírnak azért, úgy Bajcsai praediumon pascuationak haszna viseléséért minden gazda hat napot, zsöllérek pedig, akiknek ott réttyek nem volna is egyedül a pascuatioért két napot esztendőként szolgálnak és valamint hogy ennek utánna is gabona hordáskor az Uraságnak segítségek lesznek".12 A bajcsai praediumnak ekkor Szepetnek az egyetlen olyan szomszédja, amely a Batthyány-uradalomhoz tartozik. A falu keleti szomszédja, Szentmiklós már a Festetics-uradalomhoz tartozik, tőle délre Fityeháza, még puszta hely, északról pedig a Berek határolja el a várostól. így természetes, hogy Bajcsa földjeinek hasznosí-tásában a szepetnekiek vállalhatnak szerepet. Ők leginkább legeltetésre és gabonatermesztésre használják a határt. Más uradalmi adatok szerint méhészkedés, juhtartás is folyt ekkor a bajcsai pusztán (és a szomszédos uradalmi területeken).23 1760-tól újratelepül a falu. Már az első, 1761. évi szerződésben24 is megmutatkozik a Batthyányiak gazdasági elképzelése: mivel az uradalom Bajcsa határát elsősorban állattartásra használja, e szerződés védi a makkoltatásra való erdőt, nem ad legelőt a telkekhez, de biztosítja a legeltetést. A telepítés fő oka az uradalmi földek műveléséhez szükséges munkáskéz biztosítása, ezért az uraság megengedi a telepeseknek, hogy a csekély állatállomány miatt megválthassák az igásrobotot, de nem pénzre, hanem kézi robotra. A földesúr különös befizetnivalókat nem kíván, a kilencedeket is terményben kéri. IV. Bajcsa, az újratelepülő falu Bajcsán lehettek korábban is szórványos betelepülők, mint például a 18. század elején épített két malom lakói, de a település Batthyány Ádám telepítő politikája hatására a 18. század derekán éled újjá. Az 1750-es években a tiszttartó javasolta a földesúrnak a puszta benépesítését."25 A megtelepedésről tudósít az 1761. január 1-től 1763 októberéig szóló szerződés másolata. „Minekutánna a Bajcsai lakosoknak szabad esztendeje múlván eők azon instantia szerént, mellyre nékik azon több engedtetett, az terheket is viselni kötelesek volnának, mégis kegyes tekéntetben vévén, hogy mégis új gazdák az emiétett instantiában foglalt Ígéretei helett három esztendőre e következő kontraktust a Méltóságos Uraság vélek végezte, úgymint:..."26 A szerződés a „szabad esztendő" után, vagyis a terhek nélküli, a település újbóli felépítésével eltelt esztendőt követő évtől szabályozza a telepesek jogi viszonyait.27 A szabad év akár a betelepülés kezdetétől a következő év végéig is tarthatott, de 3—6 évet is jelenthetett. A szerződés utal egy korábbi „instructiora" (azaz utasításra) is, melyben a föl605 Kardos Ferenc: Bajcsa története (1690—1848) desúr meghatározta az átadott földekért kívánt terheket. 28 Ekkorra a betelepülők a házukat már maguk építették, szántókat és irtásföldeket kaptak a szepetneki határban, a Cseresben, és réteket a mikefai pusztán.29 A betelepülők lélekszámáról még nem találunk adatokat, de a későbbi összeírásokból látható, hogy magyar és horvát telepesek érkeztek. 1. A népesség száma és vallási összetétele 1770-ben 30 telkes gazdát, 4 más telkén lakó zsellért, 1 csordást, 2 uradalmi molnárt, összesen 37 családot, 157 lelket tartottak számon.30 A falu magyar és horvát lakosságú volt,31 bár Korabinsky11 és Vályi33 németnek, az 1778. évi canonica visitacio horvát falunak tekinti. 1780-ban a falu vezetője Antalics László öregbíró, Matecz Mihály kisbíró, Csöndör István, Kapitány Mihály, Sznopek György, Zádorecz Tamás telepes gazda, Petrics József alszolgabíró és Petrics József esküdt írta alá az urbáriumi kérdőívet.34 A Csöndör, Kapitány, Zádorecz, Petrics Kanizsán, a Matecz, Sznopek Szentmiklóson is létező családnevek voltak a 18. század végén. E nevek előfordulása a három településen rokonsági kapcsolatokat sejtet. Feltételezhető, hogy a családok először a városban telepedtek meg, majd azok egyes tagjai költöztek ki a város környéki, az uradalomhoz tartozó puszta telkekre, puszta helyekre. A horvát etnikumú lakosság jelentős arányára és későbbi hatására utal, hogy még a 20. századi földrajzinév-gyűjtések is jelentős számú horvát földrajzi nevet őriztek meg (pl. Zsdenec, Sztara suma, Csörné-most).35 A II. József kori népszámláláskor (1784—87) 34 házat, 40 családot, 204 lakost írtak össze,36 3 családdal, 47 fővel többet, mint 10—11 évvel korábban. Az 1828. évi összeírás alapján „Baitsá"-n Ludovico Nagy statisztikája 40 házban 319 lakost37 említ, tehát 40 év elteltével 35%-kal nőtt a település lélekszáma, miközben a házak száma csak 15%-kal. Ha a két összeírásban más-más elvek alapján is írták össze a házakat és lakosokat, az adatok mindenképpen azt jelzik, hogy nőtt a családok, illetve az egy házban lakók létszáma. Ezt támasztja alá az 1828. évi összeírás, amely szerint Bajcsán 39 házat számoltak.38 1828-ból van még egy adatsorunk, amely tartalmazza az akkori jobbágyok névsorát és telkük részeit, nagyságát. Ebben az összeírásban 37 telkes jobbágy és 6 zsellér, összesen 43 jobbágy szerepel. A telkes jobbágyok: Bogár György, Bogatin József, Csondor József, Gergina Ferenc, Grabant Ferenc, Grabant József, Gyurgyek Istók, Halianecz Vinszentné, Horváth Mihályné, Kuzma Ferenc, Kuzma György, Kuzma Istók, Lukács Ferenc, Matachics József, Matachics Istók, Malek János, Matecz Istók, Mikulics Miklós, Mlinarics László, Mlinarics Ignác, Pintér Ferenc ifj., Pintér Ferenc özv., Pintér György, Pintér József, Pintér József, Pribék Gáspár, Szabolics György, Szlávecz Jánosné, Szlávecz József Szlávecz László, Sznopek Istók ifi., Sznopek Istók özv., Sznopek Ferenc özv., Sznopek Péter, Visnyevics Márton, a zsellérek pedig: Kallinics Józsefné, Kuzma József, Bróz Istók és Sznopek György.39 1843-ban Fényes Elek is 310 római katolikus lakost említ.40 1848-ban újabb összeírás41 készült, melyben 43 telkes jobbágy mellett csak 3 zsellért írtak össze. Ebben az összeírásban telkes jobbágyként az alábbi gazdák szerepelnek: Bogatin József, Csondor József, Gergina György, Grabant Ferenc, Grabant György, Grabant József i f j . , Grabant József ör., Gyurgyek István, Habirarvecz József, Horváth Mihály, Kuzma Ferenc, Kuzma György, Kuzma József ör., Kuzmos József ifj., Leszják István, Lichnekker Ferenc, Lukács Mátyás, Malecz György, Malek Pál, Maletits Györg Matetits János ör., Megla Ferenc, Minarits László, Minorits Ignác, Nikosits Miklósné, Pintér Ferenc i f j , Pintér Ferenc ör. Pintér György, Pintér Mihály, Pintér Pál, Pribék Gáspár, Slavecz József, Snopek György, Snopek István i f j . , Snopek József, Snopek László, Snopek Péter, Szlávecz György, Sznopek Ferenc ör., Szobolits Imre, Tálosi István és Visnyovits Márton. Az összeírásban a 43. tételszámon, a telkes jobbágyok sorában szerepel a Kanászház is. Zsellérekként ekkor Resek Balázst, Gergina Ferencet és Pintér Antalt írták össze. 1848-ra tehát 6-tal gyarapodott a telkes jobbágyok, 3-mal csökkent a zsellérek száma. Ez azt jelenti, hogy a zselléresedés nem indult meg, a földaprózódás kismértékű lehetett, illetve azt ellensúlyozta az irtásföld-állomány növekedése. 2. Úrbéri viszonyok 1761-ben kapta a falu az első, úrbéri viszonyokat is meghatározó szerződését, amelyet később módosítottak, s amelyről az 1780. évi urbárium is megemlékezik. 42 Az urbáriumhoz tartozó kilenc pontos kérdőívre adott válaszokból kiderül, hogy addig nem is volt urbáriumuk, hanem külön szerződéseik (így az 1761. évi szerződés és annak módosításai, köztük a hivatalosan első, 1768. évi urbárium) szerint szolgáltak az őket letelepítő s nekik eleinte sok engedményt adó uraságnak.43 Az engedmények egy része egész korszakunkban fennmarad. Ennek oka a Batthyány-uradalom bővülésével egyre növekvő munkaerő-szükséglete és a bajcsai határ egy részének rossz minősége (a mocsaras terület, a rossz minőségű szántó viszonylag nagy aránya) lehetett. Az 1761. évi szerződés 2. pontja szerint a megállapított terhek a következők: a telkek után esztendőnként 3 Ft árenda, 20 napi gyalogmunka robot gyanánt, kölesből, kukoricából, méhekből és bárá606 Kardos Ferenc: Bajcsa története (1690—1848) nyokból kilenced. A 3. pont szerint a favágás, ha arra külön nem kaptak engedélyt, a vadászat, halászat, rákászás, békázás, madarászás tilos, viszont vadászatkor hajtaniuk kell. A bormérés és az allodiális legelőn való legeltetés szabad, de cserébe a földesúr marháinak legeltetését is biztosítani kell.44 Az 1768. évi első urbárium (amelyre 1780-ban csak szerződésmódosításként emlékeznek) szerint 10 negyed- és 9 nyolcadtelkes jobbágy, valamint 3 zsellér összesen évi 52 forint árendát fizetett, és minden gazda 20 napi gyalogrobottal szolgált. Ezen kívül évenként 3—5 napon át vadászatkor hajtaniuk kellett.45 1773-ban újabb szerződést kötöttek a falubeliek a földesúrral; a régi szerződésben lévő pontokat meghagyták, és vállalták, hogy részt vesznek a murai vámhoz vezető út javításában. Ennek fejében mentesültek a vámfizetés alól.46 1774-ben 13 telkes jobbágy és 3 zsellér adózott a plébánosnak, de csak nyolcan voltak olyan helyzetben, hogy csánkot (sonkát) és disznólábat is adhattak koledaként (karácsonyi ajándékként).47 1780. június 3-án készült el a második urbárium. Az urbárium szerint mindössze 3 egész és 20/32 telket adott ki Bajcsa határa. A földesúr ekkor egységesen 23 különböző belsőségű negyedtelket alakított ki, s ezen 22 gazda és családja élt.48 A III. osztályúként minősített bajcsai határban összesen 19 hold belső telket (ebből 1 holdat zsellér telkeként), 95 hold szántót írtak össze úrbéres földként, mindösszesen 114 holdat.49 Ekkor a szántók a Cseres, Partos, Virágos, Nyíres melléki és Pörgyés dűlőkben voltak kiosztva úgy, hogy minden jobbágynak mindegyikben volt egy darab földje. A földek 11,9 és 5,5 mérő gabonát adtak. A telkekhez nem tartozott rét, ezeket pótolták a bajcsai és a szomszédos mikefai irtásrétek.50 Az urbáriumhoz készített leírásban a Cseresi földeket középszerűnek, a Pörgyés földet, a Virágos tablót, a Nyíres mellékét és a Partos földeket soványnak mondták.51 Az urbáriumból, illetve az akkor felvett kérdőívből kiderül, hogy a településen - bármennyire is könnyített az uraság a terheken - nehéz megélni annak ellenére, hogy a település földrajzi elhelyezkedése alkalmas volt az állattartó gazdálkodásra (jó itatóhely, bőséges legelőterület, a kanizsai piac közelsége), az uraság kegyéből ingyen makkoltathattak, épületfához és tűzifához ingyen juthattak, ajándékot a földesúrnak, továbbá egyházi tizedet semmilyen formában nem adtak.52 A robotterhek tekintetében is kaptak könnyítést: a gazdák a fennálló szerződésben megszabott 20 helyett 18 gyalognapot szolgáltak, a „magok házaiban lakó zsellérek" 9 napot. Ennek fejében viszont a vadászat során puskásokat kellett állítaniuk, és részt kellett venniük a földesúri vadászatban.53 A település úrbéri terhei elsősorban robot- és pénzbeli terhek voltak. A fennálló szerződés szerint „...esztendőnként házban lakó jobbágyok, mellyek egy fertályhellyeseknek tartatunk, fizetünk portio szerént 52 foréntokat korcsmáitatással együtt."54 Készpénzzel váltották meg a búza, árpa, rozs és zab szalmája után járó tizedet, viszont terményben szolgáltatták be a gabonatizedet, a kukorica-, köles-, hajdina-, méh- és báránykilencedet. 55 Az 1848. évi összeírás szerint a telkes jobbágyok 18, a zsellérek 12 napot robotoltak, más szolgálnivalót a listán nem tüntettek föl. Ugyanebben az összeírásban Bajcsa község a húsvágásért és borkimérésért évente 52,30 Ft árendát (bért) fizetett.56 A 19. század elején többször is a földesúrhoz folyamodtak a bajcsai jobbágyok a robotterhek könynyítése érdekében. A kevés és viszonylag rossz minőségű legelő miatt kevés gazdának volt igavonó állata. A vonósállatok hiánya a robotszolgálatot is nehezítette, ezért a jobbágyok többször is kérték a vonósrobot kétszeres gyalogrobottal való megváltását, amelyet a földesúr mindig el is fogadott.57 1802-ben összesen 792 napi robotot várhatott a földesúr bajcsai jobbágyaitól, mely a megegyezés szerint csak gyalogrobot lehetett.58 1835-ben, egy újabb kérelem alapján az igásrobot gyalogrobotra való átváltására kaptak engedélyt azok, akiknek igásállata nem volt. A földesúr azt a kérést azonban elutasította, hogy az irtásföldekből telkeikhez kaphassanak kiegészítést (egész telke ekkor sem volt senkinek), illetve újabb telkeket alakíthassanak ki. A földesúr válaszában kijelentette, hogy az irtások azonnal uradalmi művelés alá kerülnek (nem válnak sem jobbágytelki, sem bérelhető, árendás földdé), s nem alakít ki egész jobbágytelkeket, hanem a régi házhelyeknek megfelelő telekrészt adva házas zsellérekként kívánja megtartani az irtást végzőket. Ezzel együtt azt is jelezte, hogy még ez az egységesen 6 holdas telek sem örökös tulajdona a zsellérnek, ha más helyről megfelelő jobbágy jelentkezik rá, az is megkaphatja (vagy kaphat az irtásokból). Új betelepülők esetében pedig az új szabályozás mindenkinek egyforma résztelket juttat majd — írja ekkor a földesúr — s ezt az újraosztást végre is fogja hajtani.59 1816-ban Bajcsa az uradalom sormási majorjához tartozott, és az ekkor készült összeírás60 szerint már 32 jobbágy élt kilenc és egynegyed telken. Ekkor összesen 789 és 5/8 holdat tett ki az úrbéres határ. A telkes jobbágyok száma egy emberöltő (36 év) alatt jelentősen, 59%-kal emelkedett. A telkek száma is jelentősen nőtt: az 1780-ban számolt 3 és 20/32 telek gyarapodott 9 és 8/32-re, majdnem háromszorosára. A telekszám növekedését elsősorban az újabb betelepülők és régebben települt családok irtásföldjeinek telki állománnyá alakítása eredményezte, a lélekszám növelését pedig a nagyon kedvezményes betelepülési feltételek és az akkor bő607 Kardos Ferenc: Bajcsa története (1690—1848) séges művelésre váró föld biztosíthatta. Az újonnan kialakított és osztott telkek azonban nem mindig voltak olyan minőségűek, mint az első telepeseknek osztott telkek. Erre utal, hogy az 1830-as években készült úrbéri reguláció során (ez volt korszakunk utolsó, eddig ismert úrbéri regulációja) a parasztok esedezve kérték Batthyány herceget, hogy hagyja meg őket régi telkükön, és ne kényszerítse őket az újonnan osztott telkek elfogadására. A földesúr azonban erre fenyegetéssel válaszolt.61 V. Gazdálkodás Bajcsa gazdálkodása a Batthyányiak kanizsai uradalma keretei között folyt, legjellemzőbb vonása azonban az úrbéres telki állomány folyamatos bővülése és ezzel együtt a függetlenedés volt. A megtelepedés és megerősödés éveiben lakosai kedvezményeket kaptak a földesúrtól, de — mint az előbbiekben látható — ki is voltak szolgáltatva az uradalom gazdasági elképzeléseinek. A 18. század elejére az úrbéres telki irtásgazdálkodás hatására jelentősen megnőtt úrbéres telki állomány a század végén (1780-ban) 95 hold szántó, amely 1816-ra 221 holdra, 2,3-szeresére növekedett, a művelt határ pedig háromszorosára. 1. Földművelés Bajcsa népének nyomásos gazdálkodása egyre bővülő, de sohasem elégséges szántóterület művelésére korlátozódott. Saját telki szántójukon felüli szántót — eddigi adataink szerint — nem béreltek, legelőt annál többet. Ha a termelt növényekről szóló adatokat egybevetjük, föltűnik a kukorica fontossága. 1761-ben „mezei vetésekből", kölesből, kukoricából kilencedet kell saját szekerükön beszállítani az uradalom központjába, s e szerződés szerint arra is kell vigyázni, hogy jó minőségű maradjon a szalma, az asztag jól be legyen födve.62 Az 1770. évi összeírás alkalmával külön említik a földesúr árendását, Csemez bérlőt, aki 250 pozsonyi mérő jövedelmet vallott be. A falu lakói ekkor 103 mérő kukoricát termeltek, és 64 kapás szőlőjük volt. Az összeírás évében nem volt jó az idő: a rozs és a szőlő nagy része kifagyott, a kukorica fele a szárazságtól ment tönkre.63 A kukorica jelentősége az irtásgazdálkodásban betöltött fontos szerepével magyarázható, ugyanis a 18—19. században az irtásföldeket kapásművelést igénylő kultúrákkal tisztították. 1816-ban a belső telkek 32 és 1/8, a szántók 221 és 3/8, a rétek 107 és 5/8 holdat, az erdők 428 Vi holdat tettek ki. Az úrbéres szántóterület is jelentősen nőtt, az 1780-ban összeírt 95 holdról 221 holdra, tehát több mint kétszeresére.64 Az 1828. évi összeírás — melyet nem tarthatunk teljesen megbízhatónak — szerint a fél pozsonyi mérő átlagtermésű szántójuk mindössze 126 pozsonyi mérőt (63 holdat) tett ki, s azt is többször elöntötte a Kanizsa patak. Ekkor még 64 pozsonyi mérő (32 hold) nagyságú ugart számoltak. A három nyomásban művelt szántón ősszel rozsot, tavasszal kukoricát vetettek, s egyharmadnyi ugart hagytak, amelyet legeltetéssel hasznosítottak. Ekkor összesen 52,5 mérő kukorica, 42 mérő rozs és 31,5 mérő zab termett a jobbágyföldeken, és már csak összesen 1 kétkaszás (2 hold) rétjük volt a jobbágyoknak, amelyet erdőirtványként vettek fel, és Szepetnek határába tartozóként töröltek az összeírásból.65 Az 1828. évi összeíráshoz kapcsolódó 1830. évi vizsgálat szerint, amely Bajcsa mellett Fityeházát is érintette, az agyagosabb és termékenyebb Cseres földeket sorolták be II. osztályú kategóriába, a többit a III. osztályú kategóriába.66 A földek silányságáról tudósít 1835-ből egy bajcsai kérelemre adott válasz is. Ekkor a „Bajcsai Helységbeliek közönségesen azért esedeznek, hogy miután homokos és terméketlen határaik miatt minden iparkodásaik mellett alig volnának képesek a'' mindennapi kenyerüket megteremteni, a czélba vett Szabályozástól mentessenek fel, s az eddigi jobbágyi birtok és kötelesség mellett továbbra is kegyelmesen tartsanak meg." Batthyány azt válaszolta erre, hogy a készülő szabályozásban ezt már figyelembe vette.67 Ezek a kedvezmények mutatják legjobban, hogy a település földesúri támogatás nélkül nem élt volna meg. Elsősorban a homokos, kevés gabonát termő határ és a Kanizsa berek felé fekvő, vízzel gyakorta elárasztott kevés legelő miatt szenvedett a lakosság. A jó termőföldek a határnak messzebb található részein voltak, de a csekély számú, igavonásra alkalmas állat miatt e távolabbi földeket nehezen művelték.68 A szántást négy marhával végezték, de a földesúr számára nem marhával szántottak.69 2. Állattartás és egyéb haszonvételek A forrásokban juh- és szarvasmarhatartást, valamint méhészkedést említenek. A szerződésekben és urbáriumokban a bárány- és a méhkilenced mint úrbéri teher mindig előfordul. A bajcsai jobbágyoknak kevés lábasjószáguk lehetett a megtelepedéskor. Feltehetően ez volt az oka annak, hogy az 1761. évi contractusban a földesúr bér nélkül engedélyezte a legeltetést, makkoltatást, s emellett is biztosítani tudta az uradalom marháinak legeltetését. Később az egyre gyarapodó lélekszámú és vagyonú bajcsaiak bővülő gazdaságaik számára keresték a megfelelő legelőterületet, s eközben többször is megesett, hogy a földesúr vagy bérlői gazdasági érdekei miatt elvesztették irtáslegelőik egy részét. 1770-ben, az országos összeírás alkalmával megemlíti az összeíró, hogy a falu lakói nagyon elkeseredettek, mert Csemez bérlő, a földesúr árendása lege608 Kardos Ferenc: Bajcsa története (1690—1848) lőjük egy részét is elvette tőlük. Ezért a légrádiaktól kellett legelőt bérelniük, marhánként 1 forintért.™ 1780-ban telki állományhoz tartozó legelő helyett bajcsai és mikefai irtásréteket használtak a jobbágyok. 71 1830-ban egy bejárás alkalmával fölmérte az uradalom a legelőket. Az iratban visszautalnak az 1780. évi urbáriumra, amely szerint a rétek nagy részét kétszer kaszáihatónak tekintették, s egész jobbágytelek után 8 szekérnyi termő rétet állapítottak meg. A bajcsaiak cseresi, mikefai és Nyíres melléki rétjei, valamint a Fityeházával közösen bírt berki rétek szárazak, jó minőségűek.72 Egy 19. század eleji irat tanúsága szerint a földesúr azonban elvette a falutól Mikefapusztát, hogy önmaga hasznosítsa. A falu belsősége ekkor 36 holdat, szántója 221 holdat, rétje 107 holdat, erdeje 379 holdat tett ki.731816-ban 52 Ft 30 krajcárt fizettek a bajcsai jobbágyok az urasági legelőért.74 1820-ban egy tanúkihallgatási jegyzőkönyv szerint a berekhez tartozó leányvári rétet nem a kanizsaiak legeltetik, hanem a szepetnekiek és bajcsaiak bérlik.75 1829-ben egy újabb jegyzőkönyvben a Leányvári rétet, mely a bajcsai régi felső malomtól a „Czigány Sánczig" terjedt, már Szepetnek birtokaként említik.76 1842-ben a dicális összeírás alkalmával 30 jármos ökröt, 16 hámos lovat, 14 fejőstehenet és 22 sertést írtak össze.77 A fent említett tizedeken kívül más haszonvételekről csak közvetett forrásaink vannak. Elsősorban a szerződésekben és urbáriumokban szerepelnek a folyamatosan tiltott, viszont az ínségesebb időkben a jobbágyok által gyakran folytatott erdei-lápi tevékenységek, 78 valamint a gubacsszedés.79 A csapdákkal való vadászat, a halászat, madarászás, rákászás, békázás súlyos büntetéssel járhatott az 1760-as évek elején.80 VI. Társadalmi és művelődési viszonyok Bajcsa társadalma az első betelepülést követő bő évtizedben nagyobb mértékben sem vagyoni, sem jogi szempontból nem differenciálódott, erre ugyanis sem a földesúrral kötött szerződések, urbáriumok, sem a gazdálkodás körülményei nem adtak lehetőséget. 1780-ban, a már említett urbáriumból kiderül, hogy sem egész, sem féltelkes jobbágy nincsen, a szerződés alapján minden gazda fertályos, vagyis 2 pozsonyi mérő termést adó 6 holdja van, valamennyien szabad költözködési jogú („szabad menetelű") jobbágyok. 81 A 19 jobbágy és a 3 házas zsellér között viszonylag egyenletesen oszlott meg a kiosztott föld. 10 telek 5/32—8/32 hold nagyságú volt (közülük egy 8/32 hold nagyságú telken 2 jobbágy élt), 9 gazdának pedig 4/32-nyi (1/8) telke volt. Látható, hogy az átlagos teleknagyság az egész telek huszadát sem érte el, s a telkek nagyságában sem történt nagyarányú differenciálódás.82 A II. József kori népszámláláskor a férfiak közül már 2 polgárt, 31 parasztgazdát, 26 „örököst", 12 zsellért, 2 „egyéb" kategóriába soroltat és 34 gyermeket (17 év alatti férfit) írtak össze.83 Ha összevetjük ezeket az adatokat, a telkes jobbágyok és a telkek számának növekedését kell látnunk. Néhány év alatt (az 1780-as állapottól az 1784/87. évi összeírásig) 12 fővel (61%) gyarapodott a telkes gazdák száma, és még jobban, 9 fővel (négyszeresére) nőtt a zsellérek száma. Ez az adat — a már említett természeti adottságok és gazdálkodási nehézségek ellenére, a földesúr engedményeinek hatására — prosperitásról tanúskodik. A gazdasági lendület azonban nem tarthatott 1848-ig, hiszen nem gyarapodott jelentősen a telkes jobbágyok száma (1816-ra csak 1 gazdával, 1848-ra 12-vel gyarapodott). 1842-ben a dicális összeírás alkalmával Bajcsán 43 adózót írtak össze, de csak 30 volt közülük jobbágy, s mindegyikük 5 hold III. osztályú szántón, két kaszás III. osztályú réten gazdálkodott. Ekkor az egyetlen módos gazdának a szolgát is tartó molnár számított. Amíg ő 200 forint árendát fizetett, a falu évi adója összesen 313 forint 51 krajcárt tett ki.84 Bajcsa vallási életéről és művelődéséről keveset tudunk. Vizsgált korszakunkban, de egészen a 19. század végéig katolikus község, Szepetnek fíliája, a korszak híres barokk búcsújáró helyének, Homokkomáromnak a hatósugarában élő község.85 Érdekességként említjük, hogy 1835-ben Kalász László, valahai bajcsai módos gazda végrendeletében a községnek adományozott egy kis harangot.86 Bajcsán tanító nem volt. A gyermekeket a szepetneki tanító oktatta. 1830-tól, amikor éppen volt tanítvány, egy-egy fiú után negyedévenként 15 krajcárt, télen pedig egy kocsi fát kapott. A plébánosnak és a tanítónak még kukorica is járt a telkek arányában. 87 JEGYZETEK 1 Bajcsáról szóló rövid tanulmányunkban nem támaszkodhattunk monografikus történeti munkára. Kerecsényi Edit néprajzkutató azonban a Mura menti horvátok történetét feldolgozó történetinéprajzi összefoglalásában (l. Kerecsényi 1983)) ad egy rövid áttekintést a falu történetéről. Az 1690 előtti Bajcsáról író, az erődítményt feltáró Vándor László (Vándor 1994) erre nem utal, de az általa említett oklevelek nagy részét sikerült átnéznünk. A Zala megyei helyismereti lexikonhoz is Kerecsényi Edit készítette a település cédulaanyagának nagy részét. 609 Kardos Ferenc: Bajcsa története (1690—1848) 2 Vándor, 270, Kerecsényi 1983. Az első említést (Boych névalakban) zalai oklevélre utalva 1325-re teszi, de erre Vándor a Kanizsa monográfia I. kötetének vonatkozó részében nem utal. 3 Toifl, 39. 4 MOL Batthyány cs. It. P 1322/100. 3—8. 1743. 5 MOL Batthyány cs. lt. P 1313. 36. cs. Lad. 13. N. 1. 1717. 6 MOL Urb. et conscr. 87/66. 1719. közli. 7 MOL Batthyány cs. lt. P 1313. 36. cs. Lad. 13. N 23. 1744. 8 MOL Batthyány cs. lt. P 1322 119. Rsz. D. Egyéb mérnöki iratok 725. A gyóta ekkor ligetes erdőt, illetve erdei legelőt jelentett. 9 Horváth Z. 64. V. pont. 10 MOL Batthyány cs. lt. P 1322/115. fol. 543— 559. Baitsai jobbágyok 1828. 11 MOL Urb. et conscr. 87/66 1719. 28/14 1743. 12 MOL Urb. et conscr. 126/11. 13 Vályi, I. k. 92. 14 MOL Urb. et conscr. 87/66. 15 Kaposi Zoltán szíves közlése. 16 MOL Batthyány cs. lt. P 1322/100. 1743. illetve O.L. Urb. et conscr. 28/14. 1743. 17 MOL Batthyány cs. lt. P 1322. Ternino I-mus Continens Simensionem, et nóvum Fundorum Extravillanorum Terreni Possessionis Sormás inter Colonos Subdivisionem de Annis 1816-to et 817-mus. 18 Búza és rozs keverve. 19 Kerecsényi, 1983, 116. 20 MOL Batthyány cs. lt P. 1322. Rsz. 64. 483. 499. közli Kerecsényi, 1983. 116. 21 MOL Batthyány cs. lt. 1313. Maj. Lad. 14. No 65/1; No. 70/1. közli Kerecsényi 1983, 116. 22 MOL Batthány cs. lt. P 1322. Maj. Lad 14. 23 MOL Batthány cs. lt. P. 1330. 1—6. és P 1313. Maj. Lad. 14. 24 MOL Batthyány cs. lt. P 1322. Ir. Minekutánna a bajcsai Lakosoknak Szabad Esztendeje ell múlván, eök azon Instructio szerént, mellyre nékik azon Föld engedett... 1761. 25 MOL Batthyány cs. lt. P 1313. Maj. Lad. 14. No. 65/1. 26 Uo. 27 MOL Batthyány cs. lt. P 1322. 28 Uo. fol. 1. 29 Uo. 30 MOL Htt. Dep. Urbariale Tabellae Can. Szalad. 10. 1768. Közli Kerecsényi 1983, 117. 31 Helységnévtár, 504. tétel, a két malomra vonatkozóan 505. és 506. tétel. 32 Korabinsky, 25. 33 Vályi, 92. 34 Horváth Z. 64. 35 Zala m. földr. 605. 36 Danyi—Dávid, Zala megye 33. Bajcsa 250— 251. 37 Nagy, L. 342. 38 Regn. conscr. 1828. (Melléklete is). 39 MOL Batthyány cs. lt. P 1322./115. fol. 564—565. ...Fityeházi és bajcsai Helységeknek Fundualis könyve.... 1828. Esztendő-ről. 40 Fényes 1843, 476. 41 MOL Batthyány cs. lt. P 1313. 36. cs. 13. 42 Horváth Z. 63. I. II. III. pont. 43 Uo. 44 MOL Batthyány cs. lt. P 1322. Ir.: Minekutánna a bajcsai Lakosoknak Szabad Esztendeje ell múlván, eök azon Instructio szerént, mellyre nékik azon Föld engedett... 1761. fol. 1—2. 45 MOL Htt. Dep. Urbariale Tabellae Can. Szalad. 10. 1768. 46 MOL Batthyány cs. lt. P. 1313. Maj. Lad. 15. No 81/4/1. 1773. 47 Kerecsényi 1983, 117. 48 Felhő, 376—377. és MOL Batthyány cs. lt. P 1322/100. 310—315. közli még Kerecsényi 1983, 118. A telkes jobbágyok és zsellérek számában eltérés van a két közlés között. Az előbbi forrás szerint 19 telkes jobbágy és 3 zsellér, utóbbi szerint 23 telkes jobbágy, 7 házas és 1 házatlan zsellér élt ekkor a faluban. 49 Felhő, 376—377. (Az összeíráskor a hold kis magyar hold, 2 pozsonyi mérő gabona alá való, átlagosan 1200 négyszögöl. Ugyanekkora terület az 1 kaszás, vagy 1 szekér, vagy 1 embervágó rét. A források közzétételekor az 1 pozsonyi mérő alá való földet fél holdra számították át egységesen.) 50 MOL Batthyány cs. lt. P 1322/100. 310—315. és Felhő, 376—377. 51 Horváth Z. 64. V. pont. 52 Uo. IV Haszonvételekről szóló 1—6. pontok, 64. VII. pont. 53 Uo. II. pont. 54 Uo. 64. II. pont. 55 Uo. II. és 64. VII. pont. 56 MOL Batthyány cs. lt. P 1313. 36. cs. 13. 57 MOL Batthyány cs. lt. P 1322. Rsz. 179. 58 Uo. 59 MOL Batthyány cs. lt. P 1322. 179. No. 5. 3. fol. Kelt: 1835. 60 L. a 17. sz. jegyzetet. A verzón szereplő tartalomjegyzék szerint az irat tartalma: l.Fundi intravillani Possessionis Bajtsa individualiter assumpti religua Colonoris Tentua in concreto assumpta, lucutitas Sylvaris Bajtsaiensis. Agri Bajtsensinim in Diverticulo Cseres situati. 2. Tentua ad molam Bajtsensem desolatam pertinentiz 3. Sylva Communitatum Fityeház, et Szepetnek Continentur item: Diverticula Agrorum, et Pratorum in Terreno Possessionis Sormás situata utpore: bajtsai út mellék, Sántz allai Dűlők, Spáhi Dűlők, Nagy Völgyi Dűlő, 610 Kardos Ferenc: Bajcsa története (1690—1848) Két út Közi Dülő, Szuszkai Dűlő, Avasi első Dűlő, Avasi 2-ik Dűlőnek egy része. 61 MOL Batthyány cs. lt. P 1322. Rsz. 179. No. 5. 2. fol. Kelt: 1835. Kerecsényi 1983, 119. 62 MOL Batthyány cs. lt. P 1322. ír.: Minekutánna a bajcsai Lakosoknak Szabad Esztendeje ell múlván, eök azon Instrutio szerént, mellyre nékik azon Föld engedett... 1761. fol. 3. 63 Conscr. univ. 1770. 22—23. 64 L. a 17. sz. jegyzetet. 65 Regn. conscr. 1828. (Melléklete is) l. Kerecsényi 1983, 118—119, 447. sz. jegyzet. 66 Uo. 67 MOL Batthyány cs. lt. P 1322. Rsz. 179. No. 5. 2. fol. Kelt: 1835. 68 Horváth Z. 63. IV. Károkról szóló, 1—3. 69 Uo. 64. VI. pont. 70 Conscr. univ. 1770. 22—23. 71 MOL Batthyány cs. lt. P 1322/100. 310— 315, Felhő, 376—377. 72 Regn. conscr. 1828. 73 MOL Batthyány cs. lt. P 1313. Maj. Lad. 15/A No. 3. A forrás nem datált, de mindenképp 1802 és 1816 közötti. 74 Uo. 75 MOL Batthyány es. lt. P 1313/ 206. 1820. 76 Uo. 1829. 77 ZML Ö 1842. 78 MOL Batthyány cs. It P. 1313/206. 1829. 79 Kerecsényi 1983, 117. 80 L. a 62. sz. jegyzetet. 81 Horváth Z. 64. V pont. 82 Felhő, 376—377. 83 Danyi-Dávid, Zala megye 33. Bajcsa, 251. 84 Kerecsényi 1983, 119. 85 Takács—Pfeiffer, 285. 86 Kerecsényi 1983, 118. Forrása: Can. vis 1830. 87 MOL Batthyány es. lt. P 1322/ Rsz. 179 fol. 1836. 611 Kardos Ferenc: Bajcsa története (1690—1848) Ferenc Kardos Die Geschichte von Bajcsa zwischen 1690 und 1849 Bajcsa war seit 1744 ein Teil des Herrschaftsbereiches der Kanizsaer Familie Batthyány und wurde gegen Ende der 50-er Jahre des 18. Jahrhunderts neu besiedelt. Der südlich von Kanizsa gelegene, vor allem von kroatischen Katholiken besiedelte Ort erwachte zu neuem Leben. Die Bewohner des Ortes, dessen Boden nicht besonders gut für den landwirtschaftlichen Anbau geeignet war /der Anteil der sandigen und flachen Gebiete war sehr hoch/ erhielten einige Vergünstigungen von ihrem Grundherren. Die Zahl der Leibeigenen, die über Boden verfügten und die Größe der Bajcsaer Wirtschaft wuchsen in der zweiten Hälfte des 18. Jahrhunderts beträchtlich, zum einen durch die Förderpolitik des Grundherren und zum anderen in Folge der großen Menge an freiem Boden. Für die Wirtschaft der Leibeigenen waren vor allem die Bearbeitung des Rodelandes, die Dreifelderwirtschaft und der Roggen- und Maisanbau, sowie das Weiden auf dem Brachland und das Sammeln im Sumpfland charakteristisch. Die Viehhaltung erfolgte in erster Linie im Dienste des Grundherren, vor allem mit Hilfe der herrschaftlichen Angestellten oder der Bodenpächter, auf den am Rande von Bajcsa gelegenen Allodialgebieten, wo vor allem Hornvieh und Ziegen gehalten wurden. Die Leibeigenen hatten nur wenige gute Weiden zur Verfügung, und die Weiden, die sich am Ufer des Baches Kanizsa befanden, wurden häufig vom Wasser überflutet. Zwischen 1690 und 1848 differenzierte sich die Gesellschaft von Bajcsa weder aus dem Vermögensaspekt, noch aus dem Rechtsaspekt wesentlich - dafür eröffneten weder die mit dem Grundherren abgeschlossenen Verträge, Urbarien, noch die wirtschaftlichen Umstände die Möglichkeiten. Bajcsa war von 1690 bis zum Ende des 19. Jahrhunderts eine katholische Gemeinde, eine Außenstelle von Szepet, eine Siedlung, die sich im Wirkungskreis des berühmten barocken Wallfahrtsortes der Zeit, Homokkomärom, befand. 612 Kardos Ferenc: Bajcsa története (1690—1848) Ferenc Kardos History of Bajcsa between 1690 and 1849 Bajcsa was a part of the feudal lands of Kanizsa of the Batthyány family beginning in 1744, and was resettled in the late 1750''s. Situated to the south of Kanizsa, it was resettled primarily by Croatian Catholics, and as the soil was ill-suited for agricultural cultivation (being mostly sand and marsh), the inhabitants were given benevolences by their feudal lords. Due partly to the supportive baronial policies and partly to the large amounts of free land, the number of land-owning serfs and the economic importance of Bajcsa grew significantly by the end of the 18th century. Farming by the serfs of the community was mainly the cultivation of cleared forests, with a three-crop rotation in which rye and corn were predominant, while animals were pastured on the fallow lands and fruit-gathering was conducted on the marshes. Animal breeding was done by baronial employees and tenants, mainly on the allodial areas of the barony on the border of Bajcsa and consisting for the most part of cattle and sheep. Livestock owned by the inhabitants of the village was minimal. The serfs had little pastureland of any quality, and the pastures along the Kanizsa Brook were often flooded. Between 1690 and 1848 the society of Bajcsa was largely undifferentiated in economic or legal terms - mainly because neither the contracts with the feudal lords, the urbarium, nor the agricultural circumstances provided the opportunity for such. From 1690 all the way until the end of the 19th century Bajcsa was a Catholic community, an outparish of Szepet, within the sphere of influence of Homokkomarom, a famous Baroque pilgrimage site in that era. Források és irodalom 613 FORRÁSOK ÉS IRODALOM A 39 = MOL, Kancelláriai levéltár, Acta Generalia. ÁB ir. = ZML, A Zala Megyei Állandó Bizottmány iratai. Abel, W. = A bel, Wilhelm: Massenarmut und Hungerkrisen im vorindustriellen Európa. Berlin- Hamburg, 1974. Acsády 1890 = Acsády Ignácz: A magyar nemesség és birtokviszonyai a mohácsi vész után. In: Pauer Imre (szerk.): Értekezések a történelmi tudományok köréből. 14. k. 9. sz. Budapest, 1890. Acsády 1896 - Acsády Ignácz (összeáll.): Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában 1720—21. Budapest, 1896. Acta Ord. Franc. = Acta Ordinis Franciscanorum concernentia. VÉL Fasc. 4. AFA = KA Alte Feldakten. Aggházy 1957 = Aggházy Mária: Purgatórium-ábrázolások a XVIII. században. Az Országos Szépművészeti Múzeum közleményei. X. 1957. Aggházy 1959 = Aggházy Mária: A barokk szobrászat Magyarországon. Budapest, 1959. I—II. Ágoston = Ágoston Péter: A magyar világi nagybirtok története. Budapest, 1913. Agrártört. Sz. = Agrártörténeti Szemle. Andics = Andics Erzsébet: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848—49-ben. II. Budapest, 1952. Andorka—Faragó = Andorka Rudolf—Faragó Tamás: Az iparosodás előtti (XVIII—XIX. századi) családés háztartásszerkezet vizsgálata. In: Agrártört. Sz. 1984. 3—4. 402—437. Andrássy 1973 = Andrássy Antal: Noszlopy Gáspár Somogy megyei kormánybiztos Baranya megyei iratai 1849. május—augusztus. In: Szita László (szerk.): Baranyai Helytörténetírás, 1973. Pécs, 1973. 277—279. Andrássy 1981 = Andrássy Antal: Felderítő és információs jelentések a Kmety-hadosztálynál 1849 nyarán. In: SMM Közi. IV 12. Kaposvár, 1981. Andrássy 1987 = Andrássy Antal: Noszlopy Gáspár 1820—1853. In: SA 43—44. Kaposvár, 1987. Antalffy = Antalffy Gyula: Reformkori magyar városrajzok. Budapest, 1982. (Kanizsa: 58—63.) Aradi = Aradi Nóra (szerk.): A művészet története Magyarországon a honfoglalástól napjainkig. Bp. 1983. Aradi P. = Aradi Péter: A Dráva-vidék védelmének szervezése 1848 nyarán. SA 16—17. Arch. R. = Archívum Rákóczianum. Bp. 1873. 1. k. Archontológia = Molnár András (szerk.): Zala megye archontológiája 1138—2000. ZGy 50. Zalaegerszeg, 2000. Atlasz = A Dél-Dunántúl atlasza Bp. 1976. Aurenhammer = Aurenhammer, Hans: Martino Altomonte. Wien—München 1965. Bacsa = Bacsa Gábor: Hadikórház Kanizsán 1848—1849. In: PT 1998. 2. 55—58. Bácskai 1988 = Bácskai Vera: Városok és városi társadalom Magyarországon a 19. század elején. Budapest, 1988. Bácskai 1989 = Bácskai Vera: A vállalkozók előfutárai. Nagykereskedők a reformkori Pesten. Budapest, 1989. Bácskai 1993 = Bácskai Vera: Piackörzetek és piacközpontok a Dél-Dunántúlon a 19. század első felében. In: Gazdaságtörténeti tanulmányok. ZGy, 34. 213—249. Bácskai 1995/a = Bácskai Vera: Jövedelem, vagyon, presztízs és társadalmi helyzet a 19. sz. első felében. In: Nemz. Kézm. Szimp. Veszprém. Budapest— Veszprém, 1995. Bácskai 1995/b = Bácskai Vera: Small towns in eastern Európa. In P. Clark (ed.) Small towns in early modern Europe. (Cambridge, 1995.) Bácskai 2002 = Bácskai Vera: Városok Magyarországon az iparosodás előtt. Budapest, 2002. Bácskai—Nagy = Bácskai Vera—Nagy Lajos: Piackörzetek, piacközpontok és városok Magyarországon 1828-ban. Budapest, 1984. Bairoch 1990 = Bairoch, Paul: A hagyományos társadalmak urbanizációja (17—18. sz.). In: Világtörténet, 1990. 3—4. 47—59. Balázs, H. - H. Balázs Éva: Jobbágyievek. Budapest, 1951. Bálint = Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium. I. Budapest, 1977. Balla = Balla Lőrinc: Új hazában. Fejezetek Fűzvölgy, Homokkomárom, Korpavár, Magyarszentmiklós és Óbornak történetéből. Fűzvölgy, 1997. Balogh D. = Balogh Dezső: A Nagykanizsai Kaszinó száz esztendeje. Balogh Dezső titkár századéves jelentése. In: ZK 1936. december 30. 31. 1937. január 1. Balogh E. = Balogh Elemér ifj.: Az első népképviseleti választások Zala megyében. In: ZGy 25. 195— 209. Balogh G. = Balogh Gábor: Honvéd emlékeim. In: Forrai, 1999. 312—329. Balogh L. = Balogh László (szerk.): 1000 éves a magyar iskola 996—1996. 2. bőv. kiad. Budapest, 1996. Bán = Bán Péter (szerk.): Magyar történelmi fogalomtár. I—II. Budapest, 1989. Bánkuti = Bánkuti Imre (szerk.): Rákóczi hadserege 1703—1711. Budapest, 1976. Barbarits - Barbarits Lajos: Nagykanizsa. Magyar városok monográfiája IV. Budapest, 1929. Barta = i f j . Barta János: A kétfejű sas árnyékában: az abszolutizmustól a felvilágosodásig 1711—1780. Budapest, 1984. 614 Források és irodalom 614 Bátorfi = Bátorfi Lajos (szerk.): Adatok Zala megye történetéhez. 1—5. k. Nagykanizsa, 1876—1878. Baum = Baum, Elfriede: Katalog der Osterreichieschen Barockmuseums 2. Wien—München, 1980. Beér—Csizmadia = Beér János—Csizmadia Andor (szerk.): Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Budapest, 1954. Bél 1984 = Bél Mátyás: Magyarország népének élete 1730 táján. Budapest, 1984. Bél 1989 = Bél Mátyás: Veszprém vármegye leírása. Veszprém, 1989. Belitzky = Belitzky János: Magyarország külkereskedelme az 1860-as évekig. Budapest, 1932. Bencze 1981 = Bencze Géza: Zala megye közúti közlekedése a XVIII—XIX. század fordulója körüli időszakban. In: ZGy 16. 63—76. Bencze 1986 = Bencze Géza: Zala megye leírása a reformkorban két korabeli forrás alapján. In: ZGy 23. 1—188. Benda Gy. 1977 = Benda Gyula: Somogy megyei adózók termelése 1816-ban. In: S m múlt 8. Benda Gy. 1987 = Benda Gyula: Egy mezővárosi közösség rekonstrukciója 1700 és 1850 között — kérdések és lehetőségek példáján. Rendi társadalom — polgári társadalom 1. Társadalomtörténeti módszerek és forrástípusok. Salgótarján, 1987. 145—151. Benda Gy.—Király - Benda Gyula—Király Ferenc: Iparosok egy kisváros társadalmában. Keszthely, 1711—1850. In: Kézm. Szimp. Veszprém, Veszprém, 1989. Benda K. 1978/a = Benda Kálmán: Az iskolázás és az írástudás a dunántúli parasztság körében az 1770-es években. In: S m múlt 8. Benda K. 1978/b = Benda Kálmán: Emberbarát vagy hazafi? Tanulmányok a felvilágosodás korának történetéből. Budapest, 1978. 287—308. Benda K. 1980 = Benda Kálmán: Népesség és társadalom a 18—19. század fordulóján. In: Mérei Gyula (főszerk.)—Vörös Károly (szerk.): Mo. tört. 1790—1848. 5/1. Budapest, 1980. Benkő = Benkő Loránd (főszerk.): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára I—IV. Budapest, 1967—1984. Benoschofsky = Benoschofsky Ilona—Scheiber Sándor (szerk.): A budapesti Zsidó Múzeum. Budapest, 1987. Bentzik 1886/a = Bentzik Ferenc: A nagykanizsai „Polgári Egylet" története 1836—1886. Nagykanizsa, 1886. Bentzik 1886/b = Bentzik Ferenc: A nagykanizsai Polgári Egylet. Nagykanizsa, 1886. írta és felolvasta a Polgári Egylet 1886. év február hó 2-án tartott félszázados jubileuma alkalmával dr. Bentzik Ferenc, a Polgári Egylet elnöke. Berényi = Berényi Pál: Skerlecz Miklós báró művei. Budapest, 1914. Berzeviczy = Berzeviczy Gergely: Magyarország kereskedelméről és iparáról. In: Tessedik Sámuel- Berzeviczy Gergely: A parasztok állapotáról Magyarországon. Budapest, 1979. Bezerédy = Bezerédy Antal: Somogy vármegye gazdasági és kereskedelmi tekintetben. In: Ismertető, 1839. február 28. 193—205. Bitnitz = Bitnitz Lajos: Két levél Szala Vármegyebeli utazásról. In: Tudományos Gyűjtemény, 1825. VI. k. Blankenberg = Blankenberg Imre: Nagykanizsa kereskedelmének múltja. In: Barbarits, 289-298. BM = MOL Csány-iratok. Min. lev. Belügyminisztérium. Bogdán = Bogdán István: Régi magyar mértékek. Budapest, 1987. Bogdanovics = Bogdanovics Lázár: A Szent Miklósról elnevezett nagykanizsai görögkeleti szerb egyház. NHF 14. Szerk és bev. Rózsa Miklós. Bóna = Bóna Gábor: Kossuth Lajos kapitányai. Budapest, 1988. Bősze = Bősze Sándor: Két osztrák katonatiszt feljegyzései Jellacic 1848 őszi magyarországi hadjáratáról. (Naplórészletek a támadó hadsereg Somogy- Zala megyei útjáról.) In: S m múlt 23. 157—170. Bright = Bright, Richard utazásai a Dunántúlon, 1815. Veszprém, 1970. Bronyevszkij = Bronyevszkij, Vladimír: Utazás Magyarországon/ 1810/. Bp. 1948. C 25 = MOL, Helytartótanácsi levéltár, Acta Mechanica. Can. vis. = VÉL Canónica visitatio 1748, 1778 (A. 8. 14.), 1816. Caus. sedr. rev. = ZML, Causarum sedrialiter revisarum IV. 14/e 1. es. 1733. évi összeírás. Céhkataszter = Éri István—Nagy Lajos—Nagybákay Péter (szerk.): A magyarországi céhes kézműipar forrásanyagának katasztere. I—II. Budapest, 1975. Cennerné = Cennerné Wilhelmb Gizella: A kanizsai vár metszetábrázolásainak típusai. In: Nk. TGyM jub. 69—82. Cerman-Knittler = Cerman, Márkus—Knittler, Herbert: Town and country in the Austrian and Czech lands, 1450—1800. In: Town and Country in Europe, 1300—1800. Cambridge University Press, 2001. Chernel cs. lt. = PFL A Chernel család levéltára. Cipolla = Cipolla, Cario Maria: Before the Industrial Revolution. London, 1980. Clement, S. = Simon Clement 1715-ös utazása Budától Légrádig. In: Angol és skót utazók a régi Magyarországon 1542—1737. Budapest, 1994. Conscr. Canisa 1771/72. = ZML Conscriptio oppidi Canisa pro A 1771/2. Conscr. dic. = ZML Conscriptiones universales Dicales Oppidi Nagykanizsa. Források és irodalom 615 Conscr. regn. = ZML Conscriptio Regnicolaris. Conscr. univ. = ZML Conscriptio Universalis ... in Anno. Conscr. vin. = SML Conscriptiones Vinearum (1767—1784). Corfield = Corfield, Pendope J.: Szociabilitás és kisvárosok a 18. századi Angliában. In: Gyáni Gábor (szerk.): A modern város történeti dilemmái. Debrecen, 1995. Corfield = Corfield, J. P.: Sociability and Small Towns Eighteenth—Century England. In: Gyáni Gábor (szerk.): A modern város történeti dilemmái. Debrecen, 1995. Curk = Curk, Joze: Mariborski gradbeniki v casu baroka in klasicizma Casopis za zgodovino in narodopisje 57/2. Maribor, 1986. Czigány - Czigány László: Az 1831. évi kolerajárvány Zalában. In: ZGy 21. 79—91. Csánki = Csánki Dezső (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai. Somogy vármegye. Budapest, (1913?). Csány—iratok = MOL H 103. Csány László kormánybiztos iratai. Cseke = Cseke Ferenc: Nagykanizsa környékének természeti viszonyai. In: Nk. monogr. I. 13—41. Cseke—Horváth = Cseke Ferenc (és mások): Nagykanizsa. Budapest, 1984. Csekey—Degré = Csekey István—Degré Alajos: Dr. Babocsay József (1760—1838): Hévíz első ismertetője. Balatonfüred—Hévíz, 1960. Cselebi, E. = Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai. 1660—1664. Budapest, 1985. Csenki, Sz.—Halász, J. = Sz. Csenki Eva—J. Halász Margit: A magyarországi könyves iparág területi elhelyezkedése a 18—19. században In: Nemz. Kézm. Szimp. Budapest—Veszprém, 1995. Cser—Könczöl lásd Könczöl. Dankó = Dankó Imre: A magyar vásárok néprajza. Vásárismertetések. Nagykanizsa. In: Kézművesség. 684—686. Danyi—Dávid = Danyi Dezső—Dávid Zoltán (szerk.): Az első magyarországi népszámlálás (1784—87). Budapest, 1960. Darnay I. - Darnay (Dornyay) Béla: Szekovics Pál keszthelyi georgiconi hallgató és honvéd naplója 1848. május 16-tól 1849. december 9-ig. Balatoni Múzeumi Füzetek. 7. Keszthely, 1948. Darnay 2. = Darnay (Dornyay) Béla: Keszthely és az 1848—49-es szabadságharc. Keszthely, 1948. Dávid = Dávid Zoltán: Adatok a mezőgazdasági termelés nagyságáról 1786—89. Történeti Statisztikai Évkönyv, 1965. Budapest, 1968. Degré (1819—1896) = Degré Alajos: Visszaemlékezéseim. (Szerk. Ugrin Aranka) Budapest, 1983. Degré 1966 = Degré Alajos: A nagykanizsai piarista gimnázium története 1765—1919-ig. In: A Nagykanizsai Landler Jenő Gimnázium évkönyve az 1965/66-os iskolai évről. Nagykanizsa, 1966. Degré 1972 = Degré Alajos: Nagykanizsa önkormányzata a XVIII. században. In: Nk. TGyM jub. 103—118. Degré 1990 = Degré Alajos: A nagykanizsai piarista gimnázium története 1765-től 1919-ig. In: Ördög Ferenc—Szebenyi Mária (szerk.): Emlékkönyv a nagykanizsai Batthyány Lajos Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola fennállásának 225. évfordulójára. Nagykanizsa, 1990. 9—19. Degré 2004 = Degré Alajos: Válogatott jogtörténeti tanulmányok. Vál., szerk., a jegyzeteket és utószót írta Mezey Barna. Budapest, 2004. Degré—Kerecsényi = Baranyai György (és mások szerk.): Degré Alajos—Kerecsényi Edit: Az 1848—49. évi szabadságharc zalai történetére vonatkozó iratok. In: ZT 1. 1974. Degré, Kézirat = Degré Alajos: A nagykanizsai piarista gimnázium hatása Nagykanizsa várossá fejlődésében. 58. 1—9. Kézirat. Piarista Rendház és Gimnázium Könyvtára. Deininger - Deininger Imre (szerk.): A keszthelyi magyar kir. gazdasági tanintézet (1865—1885) évkönyve. Keszthely, 1885. Dénes = Dénes Gyula: Görögkeleti szerb emlékek Nagykanizsán. Nagykanizsa, 1978. Kézirat a Thúry György Múzeumban. Dercsényi—Zádor = Dercsényi Dezső—Zádor Anna (szerk.): A magyarországi művészet története. Budapest, 1970. 5. kiad. Deutsch = Deutsch, Anton: Die Pester Lloyd Gesellschaft 1853-1903. Budapest, 1903. Dobai = Dobai András: Somogy megye az első katonai felvétel (1782—1785) idején. Forrásközlés. In: S m múlt 14. 89—161. Dóczy = Dóczy József: Magyarország tekintete, jelenvaló természeti, miveleti és kormányi állapotjában. Magyarország egyházi föld. Leírása. Bécs, 1830. Dobó 1982 = Dobó László: Diákszínjátszás Nagykanizsán 1781—1978 (részlet). Nagykanizsai Városi Tanács Híradója, 1982. 42^46. Dobó 1990 = Dobó László: Színházi élet Nagykanizsán (1784—1950). Nagykanizsa, 1990. Dobrovits, Cs. = Cs. Dobrovits Dorottya: A római Gesú-templom építészeti kapcsolatai. In: ÉpítésÉpítészettudomány XV. (1983.) 107—116. Dóka = Dóka Klára: A pest—budai céhes ipar válsága (1840—1872). Budapest, 1979. Domonkos = Domonkos Ottó: A kézműves legényvándorlások útvonala és a legényvándorlások technikatörténeti jelentősége. In: MTA VEAB Értesítője II. Nemz. Kézm. Szimp. Veszprém, 1979. E 166 = MOL Magyar Kamara levéltára, Privilegia caehalia. Egyed = Egyed Ferenc: Inkey Boldizsár. Kézirat. SzPL Ember Gy. 1951 = Ember Győző (összeáll.): Iratok az 1848-i magyarországi parasztmozgalmak történetéhez. Budapest, 1951. 616 Források és irodalom 616 Ember Gy. 1989 = Ember Győző: Belkereskedelem. In: Ember Győző—Heckenast Gusztáv (főszerk.): Magyarország története 1686—1790. Budapest, 1989. 641—648. Emlékkönyv, Georg. = Emlékkönyv a Georgicon alapításának 100-ik évfordulója alkalmára. Keszthely, 1897. Eperjessy 1967 = Eperjessy Géza: Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon (1686—1848). Budapest, 1967. Eperjessy 1988 = Eperjessy Géza: A szabad királyi városok kézművesipara a reformkori Magyarországon. Budapest, 1988. Erdélyi = Erdélyi Aladár: Régi magyar családi hitbizományok története és joga 1542—1852. Budapest, 1912. 1—2. k. Erdős 1978 = Erdős Ferenc: A polgári forradalom és szabadságharc története Fejér megyében 1848—1849. In: Farkas Gábor (szerk.): Fejér megyei történeti évkönyv 12. Székesfehérvár, 1978. Erdős 1991 = Erdős Ferenc: Székesfehérvár a forradalom és szabadságharc városa 1848—1849. Székesfehérvár, 1991. Erdősi = Erdősi Bálint: Emlékezések a régi Kanizsáról. ZK, 1934. március 25. Esze = Esze Tamás (összeáll.): Kuruc vitézek folyamodványai 1703—1711. Budapest, 1955. Eszes = Eszes László: A keszthelyi kőfaragó műhely emlékei a Balaton vidékén (1750—1850). In: Műemlékvédelem, 1980. 2. 84—107. 1848—49. = HL Az 1848—1849. évi forradalom és szabadságharc iratai. 1848—49. almanach = Pálmány Béla (szerk.): Az 1848—1849. évi első népképviseleti országgyűlés történeti almanachja. Budapest, 2002. Fallenbüchl = Fallenbüchl Ferenc: Az ágostonrendiek Magyarországon. Budapest, 1943. Fejtő = Fejtő Ferenc: Magyarság, zsidóság. Budapest, 2000. Felhő = Felhő Ibolya (szerk.): Az úrbéres birtokviszonyok Magyarországon Mária Terézia korában. 1. k. Dunántúl. Budapest, 1970. Fényes 1836—1840, 1843 = Fényes Elek: Magyarországnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisticai és geográphiai tekintetben. 2. jav. kiad. Pest, 1843. Fényes 1851 = Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta betűrendben körülményesen leíratik. Pest, 1851. II. k. Fer. ir. = A Nagykanizsai Ferences Rendház iratai. Ferences Rend Levéltára. Festetics cs. lev. = MOL P 1313 36. cs. Festetics család levéltára. MOL P 275 Birtokgazdálkodással kapcsolatos iratok. 79. cs. D. IV 85. Mórichely; 86. Szentgyörgyvár; 88. Szentmiklós. P 276 618—639. Szentmiklósi uradalom, számadások 1737,1745—47,1759—81,1791. Feuer Ordnungs = Feuer Ordnungs Instruktion Kanizsa Stadt. 1755. TGyM, Tört. dok. tár 72. 189.1. Fiáth = Fiáth Ferenc: Életem és élményeim. Budapest, 1878. II. k. Forrai = Forrai Ibolya (vál. és s. a. r.): Negyvennyolcas idők II. „Mi volt Magyar Ország, mi volt szabadsága..." Emlékiratok. Néprajzi Múzeum. Budapest, 1999. Források, Szfvár. = Csurgai Horváth József (és mások szerk.): Források Székesfehérvár történetéből. I. Az 1848—49. évi forradalom és szabadságharc forrásai. Székesfehérvár Város Levéltára. Székesfehérvár, 1998. Fraknói = Fraknói Vilmos: Gróf Széchenyi Ferenc 1754—1820. Budapest, 1902. Fricsi = Fricsi Adám: Egyházmegyénk a török hódoltság alatt. In: Csigi Imre és Kneip István (szerk.): A pécsi egyházmegye schematizmusa. Pécs, 1981. Friml = Friml Aladár (ford., bev. és jegyzetekkel ellátta): Az 1777-iki Ratio Educationis. Budapest, 1913. Futó = Futó Mihály: A magyar gyáripar története. Budapest, 1944. Fuxhojfer = Fuxhojfer, Damianus: Monasteriologiae Regni Hungáriáé in qua Monasteria Sacrum Ordinum. Lib. III. Kézirat. Pannonhalmi bencés főapátság könyvtára. Fügedi = Fügedi Erik: A 18. századi lélekösszeírások története. In: Demográfia, 1966. Debrecen, 1995. Füves 1960 = Füves Ödön: Görögök Nagykanizsán. In: Antik Tanulmányok. 7. Budapest, 1960. Füves 1972 - Füves Ödön: Görögök Zala megyében. In: Nk. TGyM jub. 291—301. Füzes = Füzes Miklós: Batthyány Kázmér. Budapest, 1990. Gaál = Gaál László: A magyar növénytermesztés múltja. Budapest, 1978. Gál - Gál György kaposvári káplán: Lapok Somogy megye múltjából. Kaposvár, 1889. SML, Kaposvár Garas 1955 = Garas Klára: Magyarországi festészet a XVIII. században. Budapest, 1955. Garas 1993 = Garas Klára: Sambach, Caspar Franz. Barokk művészet Közép—Európában. Utak és találkozások. Kiállítási katalógus. Budapest, 1993. Gelléri = Gelléri Mór: Ötven év a magyar ipar történetéből. Budapest, 1892. Genthon = Genthon István: Magyarország műemlékei. Budapest, 1951. Gergelyffy - Gergelyffy András: Technológia, avagy mesterségek és némelly alkotmányok rövid leírása. Pozsony, 1809. Gerócs = Gerócs György: A nagykanizsai elemi iskolai oktatás története (1731—1806). Fejezetek Nagykanizsa művelődéstörténetéből. Nagykanizsa, 1978. Források és irodalom 617 Gerő = Gerő László (szerk.): Magyarországi zsinagógák. Budapest, 1989. Gőcze 1988 = Gőcze Rezső: A palini Inkeyek a késői feudalizmusban. In: Honismeret. 1988. 1. 17—24. Gőcze 2000 = Gőcze Rezső: Zalaszentbalázs és vidéke a kezdetektől 1956-ig. Zalaszentbalázs, 2000. Gömöri = Gömöri György (szerk.): Angol és skót utazók a régi Magyarországon 1542—1737. Budapest, 1994. Gönczné - Gönczné Bognár Ibolya: A miháldi fazekas központ története a kezdetektől 1945-ig. A Pécsi Tanárképző Főiskolán készült szakdolgozat. 1980. Kéz(gép)irat. Görgey = Görgey István: 1848 júniusától novemberéig. Okmánytár. S. a. r. Katona Tamás. Budapest, 1980. Görgey-It. = MOL P 295. A Görgey család levéltára. Granasztói = Granasztói György: A dunai térség városodása (XVI-VIII. század). In: Demográfia, 3—4. 157—188. Gudenus = Gudenus János József: A magyarországi főnemesség XX. századi genealógiája. 1—5. k. Budapest, 1990. Gudenus—Szentirmay - Gudenus János—Szentirmay László: Összetört címerek. Budapest, 1989. Gyimesi E. = Gyimesi Endre: A Zala megyei nyomdászat kezdetei. 2. rész. 1820-tól a kiegyezés időszakáig. In: ZGy 31. 229—262. Gyimesi S. = Gyimesi Sándor: A városok a feudalizmustól a kapitalizmusba való átmenet időszakában. Budapest, 1975. Győrffy = G. Győrffy Katalin: A veszprémi Szentháromság- emlék. Felvetések egy mű sorsával kapcsolatban. In: Művészettörténeti Értesítő, 1994. 1—2. Haberditzl 1934 = Haberditzl, Franz Martin: Das Barockmuseum im unteren Belvedere. Wien, 1934. Haberditzl 1977 = Haberditzl, Franz Martin: Franz Anton Maulbertsch. Zum Druck eingerichtet und mit Anmerkungen versehen von Gertrude Aurenhammer. Wien, 1977. Hajdú = Hajdú Zoltán: Településhálózat és közigazgatási területszervezés a Dél—Dunántúlon. Budapest, 1987. Halász = Halász Imre: Nagykanizsa címere. In: ZM 4. Halis 1899 = Halis István: A ferencesrend kanizsai zárdája. Nagykanizsa, 1899. Halis 1915—1917 = Halis István: Inkey Boldizsár a Háromkereszti kápolna építtetője. In: Halis István /szerk./: Z. Krón. 1—5. füzet. Halis—Hoffmann = Halis István—Hoffmann Mór (szerk.): Zalavármegyei évkönyv a Millenniumra. Nagykanizsa, 1896. Hanusz = Hanusz István: A magyar haza. 1823. Föld- és néprajzi jellemképekben. Kecskemét, 1901. Hauptmann = Hauptmann, Ferdinánd: Jelasics Kriegszug nach Ungarn 1848. Graz, 1975. I—II. Helységnévtár = Szaszkóné Sin Aranka—Breinerné Varga Ildikó (szerk.): Magyarország történeti helységnévtára. Zala megye (1773—1808). I—II. Budapest, 1996. Helytört, lex. = ZML Helytörténeti lexikon cédulái. (Kézirat). Hermann E. = Hermann Egyed: Népoktatás a veszprémi egyházmegyében a XIX. század elején. In: Regnum. Egyháztörténeti Évkönyv. 1942—1943. V. k. Budapest, 1943. Hermann E.—Eberhardt = Hermann Egyed—Eberhardt Béla: A Veszprémi Egyházmegye papságának könyvkultúrája és könyvállománya a 19. század elején. Veszprém, 1942. Hermann R. 1992/a = Hermann Róbert: A 47. honvédzászlóalj története. In: Molnár A. 1992/a. Hermann R. 1992/b = Hermann Róbert: Az 56. honvédzászlóalj története. In: Molnár A. 1992/a. Hermann R. 1992/c = Hermann Róbert: Körmend a hadtörténelemben 1848—1849. In: Veszprémy László (és mások szerk.): Körmend a hadtörténelemben. Körmendi Füzetek. Körmend, 1992. Hermann R. 1995 = Hermann Róbert: Perczel Mór első honmentő hadjárata. In: ZGy 36/11. Hermann R. 1997 - Hermann Róbert: Nagykanizsa felszabadítása 1848 októberében. In: ZM 7. 129—140. Hermann R. 1998/a = Hermann Róbert: A Drávától Schwechatig. Az 1848 őszi hadiesemények a Dunántúlon és a Felvidéken: 1848. szeptember-november. Jellacic horvátországi csapatainak támadásától Simunich kiszorításáig. In: Száz. 1998. 2. 327—370. Hermann R. 1998/b = Hermann Róbert: Perczel Mór muraközi hadjárata. (Hadijelentések 1848. október 11.—november 9—10.) In: PT 1998. 2. 44—53. Hermann 1998/c = Hermann Róbert (s. a. r.): Csány László kormánybiztosi iratai 1848—1849. In: ZGy 44. I. Hermann R. 1999/a = Hermann Róbert: A csornai ütközet története és okmánytára 1849. június 13. Sopron, 1999. Hermann R. 1999/b = Hermann Róbert: Az ihászi ütközet emlékkönyve 1849—1999. Pápa, 1999. Hermann R. 1999/c = Hermann Róbert: Adatok a drávai védvonal történetéhez 1848. június-szeptember. Baranya. Emlékszám az 1848—49-es forradalom és szabadságharc tiszteletére. 1998— 1999. XI—XII. évf. Pécs, 1999. 115—116. Hermann R. 2000 = Hermann Róbert: Újabb adatok és szempontok Kőszeg „kapitulációjának" kérdéséhez. (A Todorovics-hadosztály átvonulása Moson, Sopron és Vas megyén 1848 októberében.) In: Bariska István—Söptei Imre (szerk.): Kőszeg 2000. Egy szabad királyi város jubileumára. Kőszeg, 2000. Hermann—Molnár - Hermann Róbert—Molnár András (s. a. r.): Nagykanizsa és környéke 1848—1849- ben. Okmánytár. I—II. Nagykanizsa, 2000. 618 Források és irodalom 618 Hídvégi = Hídvégi Máté: Löw Lipót emlékezete. In: Löw Lipót beszédei. Budapest, 1995. 215—232. HK = Hadtörténelmi Közlemények. HL = Hadtörténelmi Levéltár, Budapest. HM = MOL Csány—iratok. Min. lev. Hadügyminisztérium. HM Ált. = MOL H 75. Hadügyminisztérium. Általános iratok Hóbor = Magyarország megyei kézikönyvei 19. 1, 2. Hóbor József (szerk.): Zala megye kézikönyve. Zalaegerszeg, 1998. Hodgyai = Hodgyai Mátyás: Piaci élet Nagyváradon a 18. században és a 19. század elején. In: Kézm. Szimp. 1992. Veszprém, 1993. Hold, A. = Hold, Alexander: Geschichte des k. k. 48. Linien Infanterie-Regimentes von seiner Errichtung im Jahre 1798. Wien, 1875. Holl = Holl Béla: Vásárhelyi Gergely (1560—1623). In: Irodalomtörténeti Közlemények 1983. Holub 1963 = Holub József: Zala megye középkori vízrajza. Zalaegerszeg, 1963. Holub = Holub József: Zala megyei regeszták. Községek. ZML cédulagyűjteménye Hóman—Szekfű = Hóman Bálint—Szekfű Gyula: Magyar történet I—V. Budapest, 1941. Horváth F. = Horváth Ferenc (szerk.): Sárvár monográfiája. Szombathely, 1978. Horváth Gy.—Kostyál = Horváth Gyögy—Kostyál László: Nagykanizsai alsóvárosi templom. Nagykanizsa, 1992. Horváth Gyula = Horváth Gyula: Kanizsa város története s annak jelen viszonyai. Kanizsa, 1861. Horváth M. = Horváth Mihály: Az ipar és kereskedés története Magyarországon a három utolsó század alatt. Buda, 1840. Horváth R. = Horváth Róbert: A gazdasági fejlődés és a családnagyság összefüggései a magyar történeti demográfiában. In: Demográfia, 1988, 2—4. 268. Horváth Z. - Horváth Zita: Paraszti vallomások Zalában. I. A Mária Terézia-kori úrbérrendezés kilenc kérdőpontos vizsgálata Zala megye három járásában. In: ZGy 51. Hudi = Hudi József: Pápa város önkormányzata a későfeudalizmus időszakában 1730—1847. Pápa, 1995. Hunfalvy=Hunfalvy János: A magyar birodalom természeti viszonyainak leírása. Pest, 1863—65. I—III. k. IBA = MOL Csány-iratok. Iktatott beadványok. Ihrig = Ihrig Dénes (szerk.): A magyarországi vízszabályozás története. Budapest, 1974. Illéssy—Pattkó = Illéssy János—Pattkó Béla: A Királyi Könyvek. Budapest, 1895. 60. IR = Coloman Rupprecht von Virtsolog: Geschichte des k. k. 60. Linien-Infanterie-Regimentes gegenwärtig Gustav Prinz von Wasa. Wien, 1871. Ivanics - Ivanics Mária: A császári felmentő sereg útja Kanizsára egykorú ábrázolások tükrében (1600. szeptember 16.—október 13.). In: ZM 4. 45—53. Iványi = Iványi Emma: Gyöngyösi Nagy Ferenc vicegenerális. In: ZGy 18. Jároli = Jároli József (szerk.): A rendszerváltás folyamata az 1848—49-i forradalom és szabadságharc első hónapjaiban. Vál. dokumentumok. Budapest, 2001. Jávor = Jávor: Zsáner-metamorfózisok. Világi műfajok a közép-európai barokk festészetben. Kiállítási katalógus. Székesfehérvár, 1993. Jkv. 1896 = Jegyzőkönyv: felvétetett Nagykanizsán 1896. évi május hó 17-én a városi képviselő- testületek Magyarország ezredéves fennállásának emlékére tartott díszközgyűlésében. Nagykanizsa, 1896. Juhász = Juhász Antal: Esztergályos és csutorásmesterség. In: Kézműv. 462—464. KA = Österreichisches Staatsarchiv, Kriegsarchiv, Wien. Kalcsok = Kalcsok Leó: A nagykanizsai főgimnázium története. In: Értesítő a kegyesrendiek vezetése alatt álló nagykanizsai katolikus főgimnáziumról az 1895—96. tanévben. (Közzéteszi Pachinger Alajos igazgató). 3—96. Kállay - Kállay István: A magyarországi nagybirtok kormányzata 1711—1848. Budapest, 1980. Kan. ing. évk. I. Protocollatio = Protocollatio seu Intabulatio Fundorum iri inclito Dominio in Kanisa ab anno 1747 pront Debitorum. 1843. Kan. Víz. Zagr. = Kanonske Vizitacije Zagrebacke (nad) biskupije. Archidiakonatus Beksin. Protokol Kapiller 1983 = Kapiller Imre: A nagykanizsai piarista gimnázium diákjai az iskola alapításától 1848-ig. In: ZGy 18. Kapiller 1985 = Kapiller Imre: Adatok Zala megye felvilágosodás- és reformkori könyvtárának történetéhez. Pallini Inkey Ferenc bellicai könyvtára. In: ZGy 21. 67—77. Kapiller 1998 = Kapiller Imre: Zsidó társadalom Nagykanizsán 1848-ban. In: PT 1998. 2. 66—68. Kaposi 1986 = Kaposi Zoltán: A vrászlói uradalom társadalma a 19. század első felében. TSz 1986. 2. Kaposi 1988 = Kaposi Zoltán: A vrászlói uradalom termelése és gazdálkodása a XIX. század első felében. In: S m múlt 19. Kaposi 1992 = Kaposi Zoltán: Magyarország gazdaságtörténete. I. Pécs, 1992. Kaposi 1996/a = Kaposi Zoltán: A gazdasági folyamatok és a közgazdasági gondolkodás kapcsolata a 18. században. Pécs, 1996. Kaposi 1996/b = Kaposi Zoltán: Magyarország gazdaságtörténete (1700—1848). In: Magyarország gazdaságtörténete a honfoglalástól a 20. század közepéig. Budapest, 1996. 620 Források és irodalom 619 Kaposi 1997/a = Kaposi Zoltán: Földesúri épületek Somogyban a 18—19. században. In: Rendi társadalom- polgári társadalom. 9. Mágnások, birtokosok, címerlevelesek. Debrecen, 1997. Kaposi 1997/b = Kaposi Zoltán: Térszerkezeti változások Somogy és Zala vármegye határán a 18— 20. században. In: ZM 7. 63—72. Kaposi 1998/á = Kaposi Zoltán: Az angol közlekedési rendszer átalakulása 1750—1850. In: Közlekedéstudományi Szemle, 1998. 5. 190—199. Kaposi 1998/b = Kaposi Zoltán: Magyarország gazdasági struktúrája (1700—1850). Egyetemi jegyzet (Janus Pannonius Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Kara). Pécs,. Kaposi 2000 = Kaposi Zoltán: Uradalmi gazdaság és tásadalom a 18—19. században. Budapest—Pécs, 2000. Kaposi 2001 = Kaposi Zoltán: The Economic Policy of the absolutist system in Hungary, 1850—67. Specimina Nova Pars Secunda. Journal of the Department of Modern History, the Department of Contemporary History and the Doctoral. Program in History. University of Pécs, 2001. Kaposi 2002 = Kaposi Zoltán: Magyarország gazdaságtörténete 1700—2000. Budapest—Pécs, 2002. Kaposi 2003/a = Kaposi Zoltán: Földbirtokosok és kultúraközvetítés a Dél-Dunántúlon a 18—19. században. In: Társadalom és kultúra Magyarországon a 19—20. században. Tanulmányok. Pécs, 2003. Kaposi 2003/b = Kaposi Zoltán: Egy középbirtokosi familia 100 éve Somogyban. A Somssich-család felemelkedése. In: S m múlt 32. KA Q. = Österreichisches Staatsarchiv, Qualifications- Listen Karácsonyi 1900—1904 = Karácsonyi János: Magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. I—III. Budapest, 1900—1901, 1904. Karácsonyi 1923 = Karácsonyi János: Szent Ferenc rendjének története Magyarországon 171 l-ig. I—II. Budapest, 1923. Karácsonyi 1985 = Karácsonyi János: Magyarország egyháztörténete főbb vonásaiban 970-től 1900— ig. Reprint. Budapest, 1985. Kármán - Kármán Mór: Emlékezés Löw Lipótra. In: Löw Lipót emlékezetére tartott hitközségi közgyűlésjegyzőkönyve. K. n. Szeged, é. n. (1911.?) 5—16. Károlyi = Károlyi Attila: Inkey-breviárium. Nagykanizsa, 2001. Kassics = Kassics Ignác: A Magyar Országi Mesterembereket, ezeknek legényeit és tanítványait, nem különben a Mester-Czéheket illető Kegyelmes Királyi Rendeléseknek Kivonatai. Bécs, 1835. Katus L. = Katus László: A demográfiai átmenet kérdései Magyarországon a 19. században. In: Tört. Sz. 1980. 2. 270—288. Kazinczy = Váczy János (közzétette): Kazinczy Ferenc levelezése. IV. k. Budapest, 1843. KE = Rikli Ferenc (szerk.): Kanizsai enciklopédia. Nagykanizsa, 1999. Kempelen 1931/a = Kempelen Béla (szerk.): Magyar főrangú családok. Budapest, 1931. Kempelen 1931/b = Kempelen Béla: Magyar nemes családok. Budapest, 1931. Kenyeres = Kenyeres Ágnes (szerk.): Kulturális kisenciklopédia. Budapest, 1986. Kercsmarics = Kercsmarics József: Bagola története. Kézirat. Nagykanizsa, é. n. Kerecsényi 1974 = Kerecsényi Edit: Adatok Nagykanizsa egészségügyének fejlődéséhez 1690-től az 1880-as évekig. In: Nk. kórház. Kerecsényi 1978/a = Kerecsényi Edit: Adatok Nagykanizsa településtörténetéhez a „ Polgárok lajstroma" (1745—1826) alapján. In: ZGy 8. 115—134. Kerecsényi 1978/b = Kerecsényi Edit: A ruházati ipar mesterei Zala vármegyében (1770—1925). In: Baranya, Somogy és Zala megyék regionális tudományos tanácskozása. Siófok, 1977. szeptember 14—15. Kutatások a gazdasági, a társadalmi és a kulturális élet szolgálatában. Kaposvár, 1978. Kerecsényi 1979 - Kerecsényi Edit: A nagykanizsai Gutmann család felemelkedése a nagyburzsoáziába. In: ZGy 12. 147—166. Kerecsényi 1983 = Kerecsényi Edit: A muramenti horvátok története és anyagi kultúrája. ZGy, 20. Kerecsényi 1985 = Kerecsényi Edit: Nagykanizsa társadalma és egyleti élete 1900 táján. In: ZGy 21. 105—120. Kerecsényi 1987 = Kerecsényi Edit: Az erdő szerepe a zalai parasztság XVIII—XIX. századi gazdálkodásában. In: A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete. ZGy 27. 295—304. Kerékgyártó = Kerékgyártó Árpád: Magyarország emléknapjai. Budapest, 1882. Kéringer = Kéringer Mária: Plébánia-könyvtárak a váci egyházmegyében. In: Magyar egyháztörténeti vázlatok. 1997. 3—4. Kézm. Szimp. = Kézművesipartörténeti Szimpózium, Veszprém. Kézműv. = Domonkos Ottó (főszerk.): Magyar néprajz. III. Kézművesség. Budapest, 1991. KH = Kossuth Hírlapja Kilián 1973 - Kilián István: Sanctus Nicolaus Episcopus seu liberalitas coronata. A magyarországi iskoladráma példája 1688-ból. In: A Déri Múzeum évkönyve. Debrecen, 1973. Kilián 1992 = Kilián István: A minorita színjáték a 18. században: elmélet és gyakorlat. Budapest, 1992. Kilián 1994 = Kilián István (szerk.): A magyarországi iskolai színjátékok forrásai és irodalma. 7. A magyarországi piarista iskolai színjátszás forrásai és irodalma 1799-ig. Budapest, 1994. 620 Források és irodalom 620 Kirilly—Kiss, N = Kirilly Zsigmondné—N. Kiss István (és mások): Mezőgazdsági termelés és termelékenység Magyarországon a késői feudalizmus korában. In: Agrártört. Sz. 1968. 1—2. Kiss, F. = F.Kiss Erzsébet (szerk. és bev.): Az 1848—1849. évi minisztertanácsi jegyzőkönyvek. Budapest, 1989. Kiss M. = Kiss Mária: Szombathely püspöki mezőváros tanácsa a XVII—XIX. században. In: Tanulmányok a magyar helyi önkormányzat múltjáról. Budapest, 1971. KLI = MOL Csány-iratok. Komáromban lefoglalt iratok. KLÖM XII. = Kossuth Lajos összes munkái XII. k. Kossuth Lajos az első magyar felelős minisztériumban. S. a. r.: Sinkovics István. Budapest, 1957. KLÖM XIII. = Kossuth Lajos összes munkái XIII. k. Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén I. S a. r. Barta István. Budapest, 1952. Knézy = Knézy Judit: Élet a Festeticsek csurgói uradalmában a XVIII. század utolsó harmadában. In: S m múlt 28. 145—168. Komlos = Komlos, John: Az Osztrák Magyar Monarchia mint közös piac. Budapest, 1990. Korabinsky = Korabinsky, J. M.: Geografisch—Historisches und Produkten—Lexikon von Ungarn. Pozsony, 1786. Kósa = Kósa László (szerk.): Magyar művelődéstörténet. Budapest, 1998. Kosáry 1980, 1996 = Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Budapest, 1980. 3. kiad. 1996. Kosáry 1987 = Kosáry Domokos: A felvilágosodás Európában és Magyarországon. Budapest, 1987. Előadások a Történettudományi Intézetben. 7. Kosáry 1990 = Kosáry Domokos: Magyarok Európában. 3. Újjáépítés és polgárosodás 1711—1867. Budapest, 1990. Kostyál 1996,/a = Kostyál László: „Stepfan Dorffmeister pinxit 1803." (Ifjabb Dorffmeister István zalai tevékenységéről, különös tekintettel csesztregi freskóira) Fejezetek Csesztreg történetéből. Zalai kismonográfiák. 2. Zalaegerszeg, 1996. Kostyál 1996/b = Kostyál László: Szent László barokk búcsújáró temploma Zalában. In: ZM 6. Kostyál 1997/a = Kostyál László: A barokk építészeti reprezentáció emlékei Zalaegerszegen. Zalaegerszeg évszázadai. Várostörténeti tanulmányok. Zalaegerszeg, 1997. Kostyál 1997/b = Kostyál László: Sambach oltárképe Nagykanizsán. In: ZM 7. 57—61. Kostyál 1998/a = Kostyál László: Gróf Batthyány Lajos mint mecénás. Magyar Művészeti Fórum 1998.1. Kostyál 1998/b = Kostyál László: A Szapáry—donáció emlékei Szécsiszigeten. In: H. Simon Katalin (szerk.): Népek a Mura mentén. 2. Zalaegerszeg, 1998. 151—157. Kotnyek 1977 = Kotnyek István: A zalai népoktatás az I. Ratio Educationis bevezetésekor. In: Ped. Sz. 1977. 11. 1037—1045. Kotnyek 1978 = Kotnyek István: Alsófokú oktatás Zala megyében 1918-ig. ZGy 9. Kotnyek 1996 = Kotnyek István: Hogyan lett iskolaváros Nagykanizsa? In: Rózsa Miklós (szerk.): Nagykanizsa első okleveles említésének 750. évfordulója alkalmából rendezett helytörténeti-történettudományi konferencia előadásai. Nagykanizsa, 1996. Kovacsics = Kovacsics József: Magyarország népessége 1787-től 1870-ig. In: Magyarország történeti demográfiája. Budapest, 1997. Kováts 1969 = Kováts Zoltán: Somogy megye népessége a XVII—XVIII. század fordulóján. In: SA 12. Kováts 1976 = Kováts Zoltán: Somogy megye népessége a 18. század elején. Kaposvár, 1976. SA. Kováts 1987 = Kováts Zoltán: Az agrárnépesség természetes szaporodásának változása Magyarországon Mária Terézia úrbérrendezésétől 1945-ig. In: Agrárnépesség, agrártársadalom Magyarországon a Mária Terézia-kori úrbérrendezés és 1945 között. Nyíregyháza, 1987. Könczöl = Könczöl Imre: Nagykanizsa a szabadságharc idején. Cser József tanító naplója. In: Honismeret, 1988. 2. 29—31. Körmendy = Körmendy Sándor honvéd főhadnagy naplója. In: H. Szabó Lajos (szerk.): Naplók, versek, levelek a szabadságharc korából. Pápa, 1998. 70—71. Kövecses—Varga = Kövecses—Varga Etelka: Az esztergomi kereskedő és kalmár társulat. In: Kézm. Szimp. Veszprém, 1992. Veszprém, 1993. Közgy. ir. = ZML Közgyűlési iratok Közgy. jkv. = ZML Zala megyei közgyűlési jegyzőkönyvek. KPA = MOL HZ Kossuth Polizei Aktén. Kropf = Kropf Lajos: Clemens Simon utazása hazánkban 1715-ben. In: Tört. Sz. 1921. 118—142. Kr.—sl. Ak. u. D. = KA AFA Karton 1917. Kroatischslovenisches Armeekorps unter Dahlen 1849. I— XIII. Kunics 1990 = Kunics Zsuzsanna: A kanizsai Deák tér története. In: Kanizsai Almanach, 1990. Kunics 1992 = Kunics Zsuzsa: A nagykanizsai Deák tér története a város fejlődésének tükrében. ZM 4. 205—222. Kussan = Kussan, Paul: Kurzgefasste Geschichte des oguliner dritten National—Grenz—Infanterie- Regiments. Wien, 1852. Lajta = Lajta Edit: A nagykanizsai alsóvárosi ferences templom szobrai. In: Művészettörténeti értesítő XII. 1963. László K. = László Károly: Katonai életemből. Napló 1848. szeptember 25-e és 1851. szeptember 10-e között. (S. a. r. Pordán Ildikó) Budapest, 2001. 620 Források és irodalom 621 Lázár = Lázár Dezső: Adatok a kanizsai kórház alapításához. In: Nk. kórház 31—52. Lelkes -Lelkes György (szerk.): Magyar helységnévazonosító szótár. Budapest, 1992. Lendvai 1975 = Lendvai Anna: A kézművesipar fejlődése és hanyatlása Nagykanizsán 1711—1874. A József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán készült szakdolgozat. Nagykanizsa, 1975. Kéz(gép)irat. Lendvai 1979 = Lendvai Anna: A XVII. századi zalai céhek. In: ZGy 12. Lendvai 1984 = Lendvai Anna: Tűzvész és tűzvédelem a 18. századi Nagykanizsán. In: ZGy 18. Lex. Loc. = Lexikon Locorum regni Hungáriáé populosorum anno 1773 officiose confectum. Magyarország helységeinek 1773-ban készült hivatalos összeírása. Kiadja a magyar békeküldöttség. Budapest, 1920. Liber Rerum = Liber Rerum Memorabilium conventus Nagykanizsa. 1770. Lipszky = Lipszky, Joannes: Repertórium locorum objectorumque in XII tabulis mappae Regnorum Hungáriáé, Slavoniae, Croatiae, et Confiniorum Militarium magni item Principatus Transylvaniae occurentium I—II. Budae, 1808. Liturg. lex. = Verbényi István (szerk.): Liturgikus lexikon. 2. bőv. kiad. Budapest, 2001. Löw—Kulinyi = Löw Immánuel és Kulinyi Zsigmond: A szegedi zsidók 1785-től 1885-ig. Szeged, 1885. 172—251. Lukács, B. = B. Lukács Ágnes: A halandósági viszonyok néhány vonása Magyarországon a 19. század első felében. In: Demográfia 1969. 12. 72—78. Lyka = Lyka Károly: A táblabíró világ művészete. Budapest, 1981. Mádai = Mádai Lajos: Hat nagy kolerajárvány és a halandóság Magyarország dél-dunántúli régiójában a XIX. században. In: Demográfia 1990. 1—2. Magda P. = Magda Pál: Magyar országnak és a határ őrző katonaság vidékinek leg újabb statistikai és geographiai leírása. Pest, 1819. Magony = Magony Imre: Székesfehérvár nemzetőrei 1848-ban. Székesfehérvár, 1998. Magyar E. 1981 = Magyar Eszter: Településszerkezet és agrártermelés Somogy megyében a 18. században és a 19. század első felében. In: S m múlt 12. 47—92. Major = Major Ilona: A nagykanizsai Chevra Cadisha- könyv. HNF 17. Makoviczky - Makoviczky Gyula: Nagykanizsa város településföldrajza. Városföldrajzi tanulmány. Nagykanizsa, 1934. Melléklet: 1786. és 1822. évi térképek Kanizsáról. Maksay = Maksay Ferenc (szerk.): Urbáriumok XVI—XVII. század. Budapest, 1959. Marczali = Marczali Henrik: A magyar birtokviszonyok 1711—1740. In: Budapesti Szemle 1897. 92. k. Mc Cagg 1985 = Mc Cagg, William O.: A sikerhez vezető út. In: Zsidókérdés Kelet- és Közép-Európában. Fejlődéstanulmányok. Regionális sorozat 3. Budapest, 1985. Mc Cagg 1992 = Mc Cagg, William O.: Zsidóság a Habsburg Birodalomban 1670—1918. Budapest, 1992. Megyék lev. = MOL Csány-iratok. Megyék levelei Mejlinger - Mejlinger Katalin: Zala megyei képviselők 1848—49-ben. In: Nótárius. A zalai honismereti mozgalom folyóirata. 1988. 2—3. Mérei 1948 = Mérei Gyula: Mezőgazdaság és agrártársadalom Magyarországon 1790—1848. Budapest, 1948. Mérei 1980 = Mérei Gyula: Szállítás és közlekedés. In: Mo. tört. V. Mérey, T. 1961 = T. Mérey Klára: Két somogyi község — Karád, Sand — antifeudális küzdelme a XIX. század első felében. Budapest, 1961. Mérey, T. 1962 = T. Mérey Klára: Somogy megye mezőgazdasága 1790—1848. Kaposvár, 1962. Mérey, T. 1996 = T. Mérey Klára: A Duna és dél-dunántúli mellékvizei 1810—1812. In: Agrártört. Sz. 1996. 279—297. Mérey, T. 1997 = T. Mérey Klára: Nagykanizsa szerepe a régió közlekedésében a 18—19. század fordulóján. In: ZM 7. 89—93. Mérey, T. 1999 = T. Mérey Klára: Zala megye útjai és a mellettük fekvő települések a XVIII—XIX. század fordulóján. In: ZGy 46. Mérey, T.—Kaposi = T. Mérey Klára—Kaposi Zoltán: Kaposvár ipartörténete. Kaposvár, 2001. Méri = Méri István: A kanizsai várásatás. Vázlat a kanizsai vár és város történetének kutatásához. (Kiadásra előkészítette Kovalovszky Júlia.) Budapest, 1988. Merk—Rapcsányi = Merk Zsuzsa—Rapcsányi László: „A mi szánkból hangzott az első éljen a Mura túlsó partján". Egy népfelkelő közlegény kéziratos naplója Soprontól Csáktornyáig 1848 október havában. In: Soproni Szemle, 2004. 1. 36—50. Mészáros F. = Mészáros Ferenc: Pacsa története. Zalaegerszeg, 1998. Mészáros 1. 1968 = Mészáros István: A magyar nevelés története 1790—1849. Budapest, 1968. Mészáros I. 1991 = Mészáros István: Magyar iskolatípusok 996—1990. Budapest, 1991. Mészáros 1. 1996 = Mészáros István (összeáll.): A magyar nevelés- és iskolatörténet kronológiája 996—1996. Budapest, 1996. Mező = Mező András: A templomcím a magyar helységnevekben: 11—15. század. Budapest, 1996. MFL = Magyar Ferences Levéltár. 620 Források és irodalom 622 Min. lev. = MOL Csány-iratok. Miniszterek levelei MKL = Diós István (főszerk.): Magyar katolikus lexikon. I—VIII. Budapest, 1993—2003. Mocsáry = Mocsáry I.: A gyöngyösi Nagy család. In: Turul, 1902. Mojzer = Mojzer Miklós: Későreneszánsz és barokk művészet. A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállítása. In: Műv. Ért. 1981. MOL = Magyar Országos Levéltár. MOL DL = Magyar Országos Levéltár, Diplomatikai Osztály. Molnár 2000 = Molnár Antal: Az andocsi jezsuita misszió (1642—1684). (Adatok a hódolt Dunántúl egyháztörténetéhez.) In: Levéltári Közlemények 2000. 3—31. Molnár 2001 = Molnár Antal: Pázmány Péter és a hódoltsági katolicizmus. In: Szentjeink és nagyjaink Európa kereszténységéért. Miscellanea Ecclesiae Strigoniensis I. Budapest, 2001. Molnár A. 1987/a - Molnár András: A zalai 47. honvédzászlóalj felállítása 1848 őszén. In: ZGy 26. Molnár A. 1987/b = Molnár András: A 7. honvédzászlóalj zalai önkéntesei. Adalékok az első honvédzászlóaljak társadalmi összetételéhez. In: HK 1987. 4. 753—760. Molnár A. 1989 = Molnár András: Árvay Sándor emlékirata. In: HK 1989. 1. 94—114. Molnár A. 1990 = Molnár András: Csány László a zalai reformellenzék élén. In: ZGy 30. 315. Molnár A. 1991/a = Molnár András: „Csak úgy önként álltam a zászlóm alá." Laky Antal keszthelyi csizmadialegény visszaemlékezései a 7. honvédzászlóalj harcaira. In: HK 1991. 3. 149—157. Molnár A. 1991 /b = Molnár András: A vasi nemzetőrség kanizsai „kalandja" 1848 októberében. Chernel Kálmán visszaemlékezése. In: Vasi Szemle 1991. 2. 227—232. Molnár A. 1992/a = Molnár András (szerk.): A szabadságharc zalai honvédéi 1848—1849. ZGy 33. Molnár A. 1992/b = Molnár András: A 7. honvédzászlóalj története. In: Molnár A. 1992/a 69—71. Molnár A. 1995 - Molnár András: Zalaegerszeg nemzetőrei 1848-ban. In: ZGy 36/1. 143—163. Molnár A. 1997 = Molnár András: Védegylet Nagykanizsán. In: ZM 7. 123—127. Molnár A. 1998/a = Molnár András: A Muraköz 1848-ban. In: Száz. 1998. 2. 293—324. Molnár A. 1998/b = Molnár András: ,A zalai ágyúzás." Zala megye önkéntes adózói (1845—1848). In: Száz. 1998. 5. 1211—1240. Molnár A. 1998/c = Molnár András: Zalaegerszeg 1848—1849-ben. Zalaegerszegi füzetek 5. Zalaegerszeg, 1998. Molnár A 1999 = Molnár András: „Zalának elszállt lelke. ..". Csertán Sándor kormánybiztos jelentései és levelei 1849. május 26-július 29. In: Száz. 1999. 2. 329—372. Molnár A. 2002 = Molnár András: „Aki nem ment honvédnek, gyáva volt a neve." Ráth János honvéd százados verses visszaemlékezése az 1848—1849- es szabadságharcra. In: HK 2002. 3. 902—912. Molnár, V. = V. Molnár László: Kanizsa vára. Budapest, 1987. Mo. népessége = Vörös Károly: Magyarország népessége. In: Mo. tört. V. 473—485. Mo. rend. tára = Magyarországi rendeletek tára 1867. II. kiad. Pest, 1871. Mo. tört. IV = Ember Győző—Heckenast Gusztáv (főszerk.): Magyarország története IV/1—2. 1686—1790. Budapest, 1989. Mo. tört. V. = Mérei Gyula (főszerk.)—Vörös Károly (szerk.): Magyarorság története V/l—2. 1790— 1848. Budapest, 1983. Mo. várm. = Magyarország vármegyéi és városai. 1—21. k. Budapest, 1896-tól. MSzL = Székely György (főszerk.): Magyar színházművészeti lexikon. Budapest, 1994. MTA VEAB Ért. = Magyar Tudományos Akadémia Veszprémi Akadémiai Bizottságának Értesítője. Mumford = Mumford, Lewis: A város a történelemben. Budapest, 1975. Műv. Ért. = Művészettörténeti Értesítő. MZsL = Újvári Péter (szerk.): Magyar zsidó lexikon. Budapest, 1929, 2000. MZsO = Magyar Zsidó Oklevéltár. Monumenta Hungáriáé Judaica 1903—1980. 1—19. k. Nagy A. G. = Nagy Antal Géza: Kanizsa Csokonai korában. (Csokonai Kanizsán?) Nagykanizsai Városi Tanács Híradója 1980—1981. 32—34. Nagybákay = Nagybákay Péter: Céhek, céhemlékek Veszprém megyében. Veszprém, 1971. Nagy 1. = Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal. Budapest, 1857—1868. 1—8. és Pótlék kötet. Nagy I. 1998 = Tyekvicska Árpád (szerk.): Nagy Iván naplója. (Visszaemlékezések.) A vonatkozó részt s. a. r. Hermann Róbert. Balassagyarmat, 1998. Nagy—Kiss, F. = Nagy István—F. Kiss Erzsébet: A Magyar Kamara és egyéb kincstári szervek. Budapest, 1995. Nagy, Lud. = Nagy, Ludovicus: Notitiae politico-geographico statisticae Inclyti Regni Hungáriáé Partiumque eidem adnexarum. Buda, 1828. Nagyváthy = Nagyváthy János: Magyar practicus termesztő. (Magyar practicus tenyésztető.) Pesten, 1821—1822. Reprint 1984. Németh J. 1979 = Németh József: Zala megye műemlékei. Zalaegerszeg, 1979. 2. kiad. Németh J. 1990 = Németh József: Művelődés és irodalom Zala megyében a XVIII—XIX. század fordulóján. In: ZGy 31. 61—95. Németh L. 1994 = Németh László: Zsidók Zalában a XVIII. század első felében. In: ZGy 35. 17—32. 620 Források és irodalom 623 Németh L. 2002 = Németh László (s. a. r.J: A Zala megyei zsidóság történetének levéltári forrásai 1716—1849. ZGy 52. Zalaegerszeg, 2002. Nemz. Kézm. Szimp. = Nemzetközi Kézművesipartörténeti Szimpózium, Veszprém. Népmozg. = A népmozgalom főbb adatai községenként 4. Zala megye, Somogy megye. 1828—1900. Budapest, KSH 1975. Népsz. 1786 = Dányi Dezső (szerk.): Pótlás az első magyarországi népszámláláshoz 1786—87. Budapest, KSH Könyvtára, MOL 1975. Történeti statisztikai tanulmányok 2. Neustaedter = Neustaedter, Joseph: Le ban Jellacic et les événements eu Croatie depuis l''an 1848. Bibliothèque de L''Institut Français de Zagreb. Premére Série. Zagreb, 1942. Tome II. NHF = Nagykanizsai Honismereti Füzetek 2—23. Nagykanizsa, 1989—2000. Kiad. Nagykanizsa Megyei Jogú Város Önkormányzata és Nagykanizsai Városvédő Egyesület. NIBA = MOL Csány-iratok. Nem iktatott beadványok. Nk. kórház = S. Kocsán Katalin (szerk.): A nagykanizsai kórház története. Nagykanizsa, 1974. Nk. lt. = ZML Nagykanizsa levéltára, 1—5 cs. Nk. monogr. I. = Béli József—Rózsa Miklós— Rózsáné Lendvai Anna (szerk.): Nagykanizsa. Városi monográfia. I. Nagykanizsa, 1994. Nk. TGyM jub. = H. Kerecsényi Edit (szerk.): A Nagykanizsai Thúry György Múzeum jubileumi emlékkönyve 1919—1969. Nagykanizsa, 1972. NI. N. = KA Nachlasse. B/1295. Nachlass Nugent. Karton 7—12. Feldzug des II. Reservekorps in Ungarn. Noszlopy = Noszlopy Antal: Önéletrajz. In: Forrai 1999. Nóvák = Nóvák Mihály: Zalavármegye az 1848—49. évi szabadságharcban. 2. bőv. kiad. Zalaegerszeg, 1906. Nyíri = Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése. Budapest, 1991. OHB = MOL H 2. Miniszterelnökség, Országos Honvédelmi Bizottmány és Kormányzóelnökség iratai. Opinio = Opinio excelsae Regnicolaris-Deputationis motivis suffulta...circa objecta Rei Literariae. Pozsony, Buda, 1830. OSzK = Országos Széchenyi Könyvtár. Ördög = Ördög Ferenc: Zala megye népességösszeírásai és egyházlátogatási jegyzőkönyvei (1745—1771). I—IV. Budapest—Zalaegerszeg, 1991—1998. Ördög—Szebenyi I. Degré 1990. Kunsttop. XXIV. = Österreichische Kunsttopographie XXIV Die Denkmale des politischen Bezirkes Eisenstadt und der Freien Stadte Eisenstadt und Rust. Wien, 1932. Kunsttop. XLIV. = Österreichische Kunsttopographie XLIV. Kunstdenkmaler Wiens. Profanbauten des III, V. und v. Bezirkes. Wien, 1980. Pachinger l. Kalcsok Padányi - Adalékok a Veszprémi Püspökség történetéhez. 2. k.: Padányi Bíró Márton veszprémi püspök naplója. Veszprém, 1903. Pallas = Pallas nagy lexikona 1—16. k. Budapest, 1893—1900. Pálmány 1994 = Pálmány Béla: Végvár és kiváltságos közösségek küzdelmei a szabadságok őrzéséért (1690—1770). Rendi társadalom — polgári társadalom 5. Paraszti kiszolgáltatottság — Paraszti érdekvédelem, Önigazgatás. Gyula, 292—298. Pálmány 1995 = Pálmány Béla: Szempontok a magyarországi mezővárosok típusaihoz az úrbérrendezéstől a jobbágyfelszabadítás befejezéséig (1767—1870). In: Mikó Zsuzsa (szerk.): Rendi társadalom-polgári társadalom 4. Mezővároskisváros. Debrecen, 1995. Pap D. I—II. = Pap Dénes: A magyar nemzetgyűlés Pesten 1848-ban. Pest, 1866. 2. kiad. 1881.1—II. k. Pap D. Okm. = Pap Dénes: Okmánytár Magyarország függetlenségi harczának történetéhez. 1848—1849. Pest, 1868—1869. I—II. k. Papp J. = Papp János: A nagykanizsai katolikus főgimnázium és a kegyesrendi társház vázlatos története. In: A kegyes tanító rend vezetése alatt álló Nagy-Kanizsai katolikus főgimnázium értesítője az 1879/1880-iki tanévre. Nagykanizsa, 1880. Payr = Payr Sándor: A Dunántúli Evangélikus Egyházkerület története. I. Sopron, 1924. Ped. Sz. = Pedagógiai Szemle. Pehm = Pehm József: Padányi Bíró Márton veszprémi püspök élete és kora. Zalaegerszeg, 1934. Petrák = Petrák Mihály: Acsády Ádám veszprémi püspöksége. In: Pfeiffer János (szerk.): A veszprémi egyházmegye múltjából. 13. Veszprém, 1949. PFL = Pannonhalmi Főapátság Levéltára. Pfeiffer 1947 = Pfeiffer János: A veszprémi egyházmegye legrégibb egyházlátogatásai (1554—1760). Veszprém, 1947. Pfeiffer 1987 = Pfeiffer János: A veszprémi egyházmegye történeti névtára (1630—1950). München, 1987. PH = Pesti Hírlap. Pigler - Pigler Andor: A győri Szent Ignác-templom és mennyezetképei. Budapest, 1923. Polányi = Polányi Károly: A nagy átalakulás. Budapest, 1997. Polg. Egyl. = A Nagy-kanizsai Polgári Egylet alapszabályai. Nagykanizsa, 1880. Polg. lajstr. = Polgárok lajstroma 1745—1826. Nk. TGyM, Tört. dok. tár 72. 6. 1. Port. Regn. Conscr. = ZML Portalis Regnicolaris Conscriptio 1720. Prot. Episc. = VÉL Protocollum Episcopale. 620 Források és irodalom 624 Protocollatio = ZML Batthyány uradalom levéltára. Protocollatio seu Intabulatio Fundorum iri Inclito Dominio in Kanisa ab anno 1747. prout Debitorum. PT = Pannon Tükör. Rábavölgyi 1999 = Rábavölgyi Attila: Nagykanizsa és Kiskanizsa társadalma és gazdasága az 1828. évi országos összeírás adatainak tükrében. Kéz- (gép)irat. Nagykanizsa Megyei Jogú Város Polgármesteri Hivatala. Rédvay = Rédvay István: Huszáraink hazatérése 1848/49-ben. Budapest, 1941. Reőthy = Reőthy Ferenc: Fejezetek a dél-balatoni borvidék XVIII—XX. századi történetéből. Első rész. In: S m múlt. 19. 2. Rk. u. N. = KA AFA Karton 1885—1893. 2-tes Reservekorps unter Nugent 1848. IX—XII., 1849. I—VIII. Révai = Révai nagy lexikona 1—20. k. Budapest, 1911—1935. Rov. össz. = ZML Rovatos összeírások Nagykanizsáról: 1776, 1800, 1803, 1806, 1841/42. adóévekről. IV. 9/b. Rózsa, Mérleg = Rózsa Miklós: A nagykanizsai volt Ferenc-rendi templom és kolostor területének adománylevele. In: Mérleg. Kulturális szemle műsorkalauz melléklettel. I. évf. 1. próbaszám. Nagykanizsa, é. n. Rózsa 1979 = Rózsa Miklós: Iparos szervezetek Magyarországon az 1859. évi iparrendtartás igazgatási rendszerében. III. Nemz. Kézm. Szimp. Veszprém, 1978. november 22—24. Veszprém, 1979. Rózsa 1981 = Rózsa Miklós: Az első magyar általános ipartörvény iparigazgatási rendszere. IV. Kézm. Szimp. 1980. december 1—2. Veszprém, 1981. Rózsa 1992 - Rózsa Miklós: Vándorkönyvek a Nagykanizsai Thúry György Múzeumban. (A vándorkönyvek típusai, rendeltetésük és forrásértékük Magyarországon.) In: ZM 4. 223—267. Rózsa 1993 = Rózsa Miklós: Kanizsa mecsetből kialakított plébániatemploma 1690—1700 között. NHF 6. Rózsa 1995 = Rózsa Miklós: Ingatlantulajdon és telekkönyv Kanizsán a török alóli felszabadítást követő évtizedben. NHF 10. Rózsa 1996/á = Rózsa Miklós: Kanizsa környéki „szent helyek". PT 1996. 4. Rózsa 1996/b = Rózsa Miklós: Kanizsa város tanácsának bírói tevékenysége a török uralom megszűnése utáni évtizedben. NHF 13. Rózsa 1997/a = Rózsa Miklós olvasói levele. In: Kanizsa, 1997. június 27. Rózsa 1997/b = Rózsa Miklós: Az első hivatalos intézkedések a török uralom alól felszabadult Kanizsán 1690-ben. In: ZM 7. 45—50. Rózsa 1999 = Rózsa Miklós: A kanizsai Városi Tanács igazgatási és bírói tevékenysége a vár lerombolását követő év végéig (1690—1703). NHF 21. Rózsa 2000 - Rózsa Miklós: A kanizsai Városi Tanács igazgatási és bírói tevékenysége báró Gracich Jakab fóldesurasága idején (1704—1717). NHF 23. Rózsa 2002 = Rózsa Miklós: A kanizsai Városi Tanács pallosjoggal felruházása és a vesztőhely felállítása. Nagykanizsa, 2002. In: ZM 12. 203—214. Rózsáné 1992 = Rózsáné Lendvai Anna: A pozsonyi csizmadiák 1602. évi céhlevelének „út"-ja Kanizsáig. In: ZM 4. 95—102. Rózsáné 1997 = Rózsáné Lendvai Anna: 19. századi inasfelszabadító levelek az első magyar ipartörvényig. In: ZM 7. 95—100. Rumy 1988 = Rumy Károly: Nemes Somogy Vármegye földrajzi, statisztikai és helyrajzi leírása. In: Tóth Péter: Somogy vármegye leírása 1812-ből. In: S m múlt. 19. 41—92. Rupp = Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története, fő tekintettel az egyházi intézetekre. (S. i.) (S. n.) 1870—76. SA = Somogyi Almanach. Sarkady = Sarkady István (szerk.): Hajnal. Arczképekkel és életrajzokkal díszített album. Budapest, 1873. Sasfi = Sasfi Csaba: Piaci árak Nagykanizsán 1821 és 1827 között. Egy „talált" forrás. In: ZGy 34. 165—212. Schőner 1982 = Schőner Alfréd: A nagykanizsai Chevra Kadisa könyv grafikái. Bölcsészettudományi értekezés. Kézirat. 1982. Budapest, Egyetemi Könyvtár. Schőner 1984 = Schőner Alfréd: A pokol traktátusa. Miniatúra-sorozat a nagykanizsai héber nyelvű kéziratos könyvben a 18. század végéről. In: Műv. Ért. 1984. 271—278. Simon - Simon Pál: Kóstai berek és vidéke. In: Bátorfi, V. k. Simonffy 1960 = Simonffy Emil: Úrbéri birtokrendezések Zala megyében a jobbágyfelszabadítás után. Klny, Agrártörténeti Tanulmányok, 1960. Simonffy 1972 = Simonffy Emil: Kanizsa utolsó pere a földesurasággal. In: Nk. TGyM jub. 121—142. Simonffy 1974 = Simonffy Emil: A jobbágyfelszabadítás Zala megyében. In: ZT 1974. I. 60—105. Simonffy 1998 = Simonffy Emil: A zalai nemesség jövedelmei 1835-ben. In: Rácz István (szerk.): Szabó István Emlékkönyv. Debrecen, 1998. Simonffy 2002 = Simonffy Emil: A polgári földtulajdon kialakulása és a birtokmegoszlás Délnyugat- Dunántúlon. Zalaegerszeg, 2002. Situations = Situations und niveau Plan der gross- Kanisaer ost und Commerziellen Strassen mit Constructions Infilen 1822. TGyM Okm. 75. 485.1. SML = Somogy Megyei Levéltár. SMM = Somogy Megyei Múzeumok. SMM Közi. = Somogy Megyei Múzeumok Közleményei. 620 Források és irodalom 625 S m múlt. = Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv. Solymosi = Solymosi László (szerk.): A veszprémi egyház 1515. évi zsinati határozatai. Budapest, 1997. Som. vm. = Mo. várm. 15. k. (szerk.): Csánki Dezső: Somogy vármegye. Budapest, 1901. Spiesz 1978 = Spiesz, Anton: Statúty Bratislavskych cechov. Bratislava, 978. Spiesz 1979 = Spiesz, Anton: A céhrendszer a magyar királyságban és helye az összeurópai céhrendszerben. In: III. Nemz. Kézm. Szimp. 1978. november 22—24. Veszprém, 199. Stoeger = Stoeger, Joannes Nep.: Scriptores provinciáé Austricae Societatis Jesu ob eius origine ad nostra usque tempóra. Vienna, 1856. Spira = Spira György: Jottányit se a negyvennyolcból! Budapest, 1989. Sutcliffe = Sutcliffe, Anthony: Növekvő hatósági beavatkozás a brit városi környezetbe a 19. század során: strukturális megközelítés. Gyáni Gábor (szerk.): A modern város történeti dilemmái. Debrecen, 158—170. Süle = Süle Sándor: Pedagógiai munka a keszthelyi Georgikonban. In: Ped. Sz. 1962. 2. Szab.harc eml. = Béres Katalin (szerk.): A szabadságharc emlékei Zalában 1848—1849. 2. jav. bőv. kiad. Zalaegerszeg, 1999. Szabó B. = Szabó Béla: Az új szerzeményi birtokok és a fegyverjog megváltása Zala megyében. In: ZGy 8. 99—113. Szabó Cs. = Szabó Csaba: Történeti visszatekintés. In: S. Kocsán Katalin (szerk.): A Nagykanizsai Városi Tanács Kórház Rendelőintézetének jubileumi évkönyve. Nagykanizsa, 1985. 7—11. Szabó D. 1928 = Szabó Dezső: A herceg Festeticscsalád története. Budapest, 1928. Szabó D. 1933 = Szabó Dezső (szerk.): A magyarországi úrbérrendezés története Mária Terézia korában. 1. Budapest, 1933. Szabó Gy. N. = N. Szabó Gyula: Kiskanizsa az etnográfia tükrében. In: Barbarits, 335—358. Szabó, H. I. Körmendy Szabó L. = bártfai Szabó László: A sárvár-felsővidéki gróf Széchenyi-család története. Budapest, 1926. Szabó P. = Szabó Péter: A győri kézművesszakmák helye az adózási adatok tükrében. In: Nemz. Kézm. Szimp. Veszprém. Budapest—Veszprém, 1995. Szabó Zs. = Szabó Zsigmond: Nagykanizsa közegészségügye. In: Barbarits, 315—320. Szabó Zsu. = Szabó Zsuzsanna: Kanizsa önkormányzata az 1830-as években. Pécs, 2000. Kézirat, ZML. Szakái ~ Szakái János: A magyar tanítóképzés történeté. Budapest, 1934. Szakály = Szakály Ferenc: A Dél-Dunántúl külkereskedelmi útvonalai a XVI. század derekán. In: S m múlt 4. Szántó I. 1954 = Szántó Imre: A parasztság kisajátítása és mozgalmai a gróf Festeticsek keszthelyi ágának birtokain 1711—1850. Budapest, 1954. Szántó I. 1995 = Szántó Imre: A végvárak mellett (presidialis) mezővárosok települési szerkezetének megváltozása Zala megyében. In: Rendi társadalom — polgári társadalom 4. Mezőváros — kisváros. Debrecen, 75—84. Szántó K. 1985 = Szántó Konrád: A katolikus egyház története. II. k. A reformációtól napjainkig. Budapest, 1985. Szántó K. 1996 = Szántó Konrád: A szegedi gvárdiánok mint a csanádi megyés püspökök helynökei és az alsóvárosi ferences kolostor elöljárói. In: Magyar egyháztörténeti évkönyv 1—2. Budapest, 1994, 1996. Száz. = Századok. Széchenyi-cs. = MOL P 626 A Széchenyi-család levéltára. Széchenyi István gyűjtemény. 10. cs. Széchenyi 1830 = Széchenyi István: Hitel. Pest, 1830. Széchenyi 1978 = Széchenyi István: Napló. Budapest, 1978, 1982. Széchenyi V. = Széchenyi Viktor: Töredékek a sárvárfelsővidéki gróf Széchenyi-nemzetség történetéhez. Budapest, 1933. Szentpétery - Szentpétery Imre: Oklevéltani naptár. Reprint. Budapest, 1974. Szilágyi = Szilágyi János: A tűzrendészet fejlődése az őskortól a modern időkig. Budapest, 1960. Szilárdfy 1995 = Szilárdfy Zoltán: A magánáhitat szentképei: a szerző gyűjteményéből. Szeged, 1995. Szilárdfy 1996 = Szilárdfy Zoltán: Kultusz és tematika a Jézus Társaság barokk művészetében. A jezsuiták Magyarországon. Barokk konferenciák II. A Hevesi Napló különszáma. Eger, 1996. Szilárdfy 1998 = Szilárdfy Zoltán: A barokk kori Szentháromság kultusz és ikonográfia Közép-Európában. Előadás a IV. vallási néprajzi konferencián. Szeged, 1998. Szili = Szili Ferenc: Somogy megye kereskedelme a kései feudalizmus korában 1700—1848. Kaposvár 1988. Szinnyei = Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. I—XIV. Budapest, 1891—1914. Reprint 1980—1981. Szita 1993 = Szita László: Somogy megyei nemzetiségek településtörténete a XVIII—XIX. században. Kaposvár, 1993. SA 52. Szita 1994 = Szita László: Dokumentumok a kanizsai blokád és a vár kapitulációjának történetéről 1688—1690. In: S m múlt 25. Szőcs = Szőcs Sebestyén: Csány László kormánybiztosi tevékenysége 1848 áprilisától szeptember végéig. In: ZGy 30. SzPL = Szombathelyi Püspöki Levéltár. Szűcs = Szűcs László: Nagykanizsa város utcáinak, 620 Források és irodalom 626 tereinek, köztéri szobrainak és emléktábláinak jegyzéke 1753—1969. Kézirat. Nagykanizsa, 1971. TGyM Takács Gy. = Takács György: „Ha a jogász latinul beszél...". (Latin kifejezések jogi nyelvünkben) Budapest, 1991. Takács I. 1948 = P. Takács Ince: Szent Ferenc fiai Veszprém egyházmegye területén, különös tekintettel a XVII. és XVIII. századra. Veszprém, 1948. Kézirat a ZML-ban I. 112—113. Takács 1. 1998 = Takács J. Ince: Sabaria Franciscana. A szombathelyi ferencesek története. Acta Savariensia. Szombathely, 1998. Takács—Pfeiffer = P. Takács J. Ince O.F.M.— Pfeiffer János: Szent Ferenc fiai a veszprémi egyházmegyében a 17—18. században. I—-II. Pápa— Zalaegerszeg, 2001. Tardy = Tardy János (szerk.): Magyarországi települések védett természeti értékei. Budapest, 1996. Tárnok = Sóskúti Tárnok Alajos: A Batthyány hercegi s grófi nemzetség leszármazása a 972. évtől 1874-dik évig. Nagykanizsa, 1875. Teleki = Teleki Domokos: Egynehány hazai utazások leírása. Bécs, 1796. (Budapest, 1993.) TGyM = Thúry György Múzeum, Nagykanizsa. TGyM Adattár = TGyM Adattár (MOL P szekció. Batthyány-levéltár és a MOL E szekció. Magyar Kamara levéltárában végzett kutatás cédulaanyaga). TGyM O. = Thúry György Múzeum, Okmánytár. Thaly = Thaly Kálmán: Dunántúli hadjárat, 1707- ben. Hadtörténelmi tanulmány. IV. In: Száz. 1879. IX. füzet, 658—667. Thiele = Thiele, J. C.: Das Königreich Ungarn. Kaschau, 1833. Thieme—Becker = Thieme, Ulrich—Becker, Felix: Allgemeine Lexikon der bildenden Künsler, von der Antike bis zur Gegenwart. XXIX. Leipzig, 1935. Tholt = Tholt Judit: A sárvári uradalom majorgazdálkodása a XVII. század első felében. Budapest, 1934. Thury -Thury Etele (szerk.): Iskolatörténei adattár. I—II. Pápa, 1906, 1908. Tintelnot = Tintelnot, Hans: Die barocke Freskomalerei in Deutschland. München, 1951. Tjkv. 1. = Kanizsa város tanácsának jegyzőkönyve 1690—1755. TGyM, Tört. dok. tár, 72. 2. 1. Tjkv. 2. = Kanizsa város tanácsának jegyzőkönyve 1787—1790. TGyM, Tört. dok. tár, 72. 3. 1. Tjkv. 3. = Kanizsa város tanácsának jegyzőkönyve 1798—1800. TGyM, Tört. dok. tár, 72. 4. 1. Toif = Toif, Leopold: Bajcsavár története stájer levéltári források alapján. In: Bajcsa-vár. Egy stájer erődítmény Magyarországon a 16. század második felében. Kiállítási katalógus. Zalaegerszeg, 2002. 27—40. Tolnai = Tolnai Sándor: A tűz elleni védekezés Nagykanizsán 1690-től 1988-ig. NHF 2. Tomasich = Tomasich, Joannes: Comitatus Zaladiensis jussu inclytorum statuum et ordinum ichonographice delineatus 1792. Tomka = Tomka Béla: A magyarországi pénzintézetek rövid története 1836—1947. Budapest, 1996. Tóth I. Gy. 1990 = Tóth István György: A magyarországi török építkezés forrásaihoz: a kanizsai vár házainak összeírása (1690). In: ZM 2. 221—230. Tóth I. Gy. 1994 = Tóth István György: Körmend a 16—18. században: egy autonómia metamorfózisai. In: Rendi társadalom — polgári társadalom 5. Paraszti kiszolgáltatottság — Paraszti érdekvédelem, önigazgatás. Gyula, 285—291. Tóth K. = Tóth Károly: Az 56-ik honvéd zászlóalj története 1848—49-ben. Csurgó, 1893. Tóth N. Gy. = Tóth Nagy György: „...mivelhogy magad írást nem tudsz...". Budapest, 1996. Tóth P. 1988 = Tóth Péter: Somogy vármegye leírása 1812-ből. In: S m múlt 19. Tóth T. = Tóth Tibor: Hitelezők és adósok. A kölcsönforgalom kérdéséhez Somogyban 1756—1812. Budapest, 1979. Török = Török János: Magyarország prímásai. I—II. Pest 1853. Tört. Sz. = Történelmi Szemle. Tripammer = Tripammer Gyula: Adatok a Nagykanizsai Takarékpénztár Részvénytársaság ötvenéves fennállásának történetéből. Nagykanizsa, 1895. Turbuly = Turbuly Éva: Zala megyei statutumok 1700—1750. I. rész. 702—719. In: ZGy 26. Tuza—Vissi = Tuza Csilla—Vissi Zsuzsa: „A Mester Emberek jó rendtartása" (céhlevélgyűjtemény). Budapest, 2000. Tüske = Tüske Ferenc: A 7. honvédzászlóalj történetéről, 1848—1849. Tüske Ferenc honvédorvos visszaemlékezése. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 1996. 3. 66—76. Tüskés = Tüskés Gábor: Út menti és temetői kőfeszületek Abaliget—Orfű környékén. In: Etnográfia, 1980. 1. 98—113. Tűz. Rendt. = Nagykanizsa Város Tűzoltó Rendtartása. Pest, 1837. TGyM Tört dok. Tár 72. 190. 1. Unyi=Unyi Bernardin: A mohácsi ferencesek története. Gyöngyös, 1943. Urbán 1963 = Urbán Aladár: Honvédtoborzás Pest- Budán 1848-ban. In: Tanulmányok Budapest múltjából XV. Budapest, 1963. 424—426. Urbán 1973 = Urbán Aladár: A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán. Budapest, 1973. Urbán 1984 - Urbán Aladár: Pákozd, 1848. Budapest, 1984. Urbán 1985 = Urbán Aladár: Batthyány Lajos és a vasi fölkelősereg 1848 szeptember-októberében. In: HK1985. 4. 786—801. Urbán 1999 = Urbán Aladár (vái, jegyz., előszó): Gróf Batthyány Lajos miniszterelnöki, hadügyi és nemzetőri iratai. Budapest, 1999. I—II. k. 620 Források és irodalom 627 Urb. et conscr. = MOL Urbaria et consriptiones. E Fasc. 24. No. 61—75. De Prie birtokai. Úrb. szerz. = Úrbéri szerződések: 1731. évi: MOL P 1313. 36. cs. Lad.13. N. 27/1—2.; 1753. évi: MOL P 1313. 38. cs. 80 F. 6.; 1773. évi: MOL P 1313. 38. cs. 80. F. 5.; 1746. évi: MOL P 1313. 38. cs. 74/3. Váczy l. Kazinczy P. Vados = P. Vados Pál: Nagykanizsa legrégibb vallásos egyesülete. In: ZK 1930. június 6. 4—5. Vajda—Vajdáné = Vajda László—Vajda Lászlóné: Zala megye az 1848—49-es polgári forradalom és szabadságharc idején. In: ZT I. 5—43. Vajdáné = Vajda Lászlóné: Csertán Sándor, Zala megye kormánybiztosa. In: ZGy 35. Vályi = Vályi András: Magyar országnak leírása. Budán, 1796—1799. Vándor = Vándor László: Kanizsa története a honfoglalástól a város török alóli felszabadulásáig. In: Nk. monogr. I. 215—424. Vanyó = Vanyó Tihamér: Belgrádi püspökök jelentései a magyarországi hódoltság viszonyairól (1649— 1673). In: Levéltári Közlemények 42. 2. 323—339. Varga 1953 = Varga János: Népfelkelő és gerillaharcok Jellacic ellen 1848 őszén. Budapest, 1953. Varga 1971 = Varga János: A jobbágyfelszabadítás kivívása 1848-ban. Budapest, 1971. Vargha = Vargha Gyula: A magyar hitelügy és hitelintézetek története. Budapest, 1896. Várkonyi, R. = R. Várkonyi Ágnes: A Habsburg-abszolutizmus berendezkedése Magyarországon (1686—1703). In: Mo. tört. IV. 83—99. Vas vm. = Mo. várm. 3. k.: Vas vármegye. Budapest, 1898. VÉFL = Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltár, Veszprém. VÉL = Veszprémi Érseki Levéltár. Venetianer = Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története a honfoglalástól... Budapest, 1922. Vida = Vida Mária: Patikamúzeumok-műemlékpatikák Magyarországon. Budapest, 1996. Vidos 1943 = Vidos Géza: Székesfehérvár nemzetőrei az 1848—49. évi szabadságharcban. In: Magyar Katonai Szemle, 1943. IV. 168—169. Vidos 1944 = Vidos Géza: A szabadságharc Ernesztgyalogosai. In: Magyar Katonai Szemle, 1944. II. 4. 114—116. Villányi 1891 = Villányi Henrik: A nagykanizsai izraelita hitközség tanintézeteinek története, azoknak alapításától napjainkig. Nagykanizsa, 1891. Villányi 1896 = Villányi Henrik: A nagykanizsai izraelita hitközség tanintézeteinek története. In: Barna J.-Csukási F.: A magyar zsidó felekezet elemi és polgári iskoláinak monográfiája. I. Budapest, 1896. Villányi 1927 = Villányi Henrik: A nagykanizsai izraelita hitközségtől fenntartott négyévfolyamú Felső Kereskedelmi Iskola és Női Kereskedelmi Szaktanfolyam Értesítője az 1926—27. évről. Nagykanizsa, 1927. Villányi 1928 = Villányi Henrik: Százéves a nagykanizsai zsidó templom. Nagykanizsa, 1928. Villányi 1929 = Villányi Henrik: A nagykanizsai izraelita hitközség. In: Barbarits, 251—262. Vízi = Vízi László Tamás: Polgárőrség és nemzetőrség. Városvédelem Székesfehérváron a XIX. század első felében. In: Csurgai Horváth József—Demeter Zsófia (szerk): Közlemények Székesfehérvár történetéből I. Székesfehérvár, 2000. Vörös K. 1952 = Vörös Károly: Az 1765—66. évi dunántúli parasztmozgalom és az úrbérrendezés. In: Spira György (szerk.): Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon 1711—1790. Budapest, 1952. Vörös K. 1969 = Vörös Károly: Parasztmozgalmak Zala vármegyében a XX. század első felében. A Göcseji Múzeum Közleményei 26. Zalaegerszeg, 1969. Vörös K. 1980 = Vörös Károly: A magyarországi társadalom (1790—1848). In: Mo. tört. V. 473—599. Vörös L. = Vörös László: Rajzképe Somogy vármegyének. Készítette Vörös László. Somogy megye főmérnöke 1830-ban. SML Térképtár. De Vries = de Vries Jan: European urbanization. Cambridge, MA. 1984. VUL = Vrászlói Uradalmi Levéltár VUL Elenchus = VUL Elenchus: „A nagykanizsai ház" 1839. Wagner = Wagner, Walter: Die Geschichte der Akademie der Bildenden Künste in Wien. Wien, 1967. Waldapfel, V. - V. Waldapfel Eszter: A forradalom és szabadságharc levelestára. I—IV. Budapest, 1950—1965. Weiser = Weiser János: Nagykanizsa gyáripara. In: Barbarits, 309—314. Wellmann 1979 = Wellmann Imre: A magyar mezőgazdaság a XVIII. században. Budapest, 1979. Wellmann 1989 = Wellmann Imre: Magyarország népességének fejlődése a 18. században. In: Mo. tört. IV. Winkler = Winkler Ernőné: Százéves nőegyletünk. Történelmi visszapillantás a Nagykanizsai Izraelita Jótékony Nőegylet múltjára. Nagykanizsa, 1943. Wrigley = Wrigley, E. A.: Úrban growth and agricultural change: England and the Continent int he early modern period. In: Wrigley, E. A.: People, cities and wealth: the transformation of traitional society. Oxford, 1987. Zakar 1998 = Zakar Péter: „Én éltemet szívesen föláldozom honomnak..." (Gasparich Kilit 1848—49- ben) In: PT 1998. 2. 76—81. Zakar 1999 = Zakar Péter: A magyar hadsereg tábori lelkészei 1848—49-ben. Budapest, 1999. 620 Források és irodalom 628 ZÉL = Zágrábi Érseki Levéltár. Z. életr. kislex. = Bilkei Irén (szerk.): Zalai életrajzi kislexikon. Zalaegerszeg, 1997. ZGy = Zalai Gyűjtemény. 8. Közlemények Zala megye közgyűjteményeinek kutatásaiból (a továbbiakban: Közlemények). 1978. Szerk.: Degré Alajos. Zalaegerszeg, 1978. 9. Kotnyek István: Alsófokú oktatás Zala megyében 1918-ig. 1978. Szerk. Degré Alajos. Zalaegerszeg, 1978. 12. Közlemények, 1979. Szerk. Degré Alajos. Zalaegerszeg, 1979. 16. Közlemények, 1980—1981. Szerk. Degré Alajos. Zalaegerszeg, 1981. 18. Közlemények, 1982—1983. Szerk. Degré Alajos. Zalaegerszeg, 1983. 20. Kerecsényi Edit: A muramenti horvátok története és anyagi kultúrája. Szerk. Degré Alajos. Zalaegerszeg, 1983. 21. Közlemények, 1984—1985. Szerk. Degré Alajos, Halász Imre. Zalaegerszeg, 1985. 23. Bencze Géza: Zala megye leírása a reformkorban. Két korabeli forrás alapján. Szerk. Degré Alajos, Bilkei Irén. Zalaegerszeg, 1986. 25. Közlemények, 1986. Szerk. Halász Imre. Zalaegerszeg, 1986. 26. Közlemények, 1987. Szerk. Bilkei Irén. Zalaegerszeg, 1987. 30. Kossuth kormánybiztosa, Csány László, 1790—1849. Szerk. Molnár András. Zalaegerszeg, 1990. 31. Művelődéstörténeti tanulmányok, 1990. Szerk. Turbuly Éva. Zalaegerszeg, 1990. 33. A szabadságharc zalai honvédéi 1848—1849. Szerk. Molnár András. Zalaegerszeg, 1992. 34. Gazdaságtörténeti tanulmányok. Szerk. Kapiller Imre. Zalaegerszeg, 1993. 35. Zalai történeti tanulmányok, 1994. Szerk. Bilkei Irén. Zalaegerszeg, 1994. 36/1. Hadtörténelmi tanulmányok. Szerk. Molnár András. Zalaegerszeg, 1995. 36/2. Hermann Róbert: Perzel Mór első honmentő hadjárata. Zala megye, 1848. október 17.— december 24. Szerk. Molnár András. Zalaegerszeg, 1995. 44. Hermann Róbert: Csány László kormánybiztosi iratai. Szerk. Molnár András. 1—2. Zalaegerszeg, 1998. 51. L. Horváth Z. Szerk. Kapiller Imre. Zalaegerszeg, 2001. 52. L. Németh L. 2002. Szerk. és s. a. r. Németh László. Zimányi 1962 = Zimányi Vera: A herceg Batthyány család levéltára. Budapest, 1962. Zimányi 1965 = Zimányi Vera: Gabona-terméseredmények a Batthyány-uradalmakból (17—19. század). Történeti Statisztikai Évkönyv, 1963— 64. Budapest, 1965. Zimányi 1968 = Zimányi Vera: A rohonc-szalónaki uradalom és jobbágysága a XVI—XVII. században. Budapest, 1968. ZK = Zalai Közlöny. Z. Krón. = Halis István (szerk.): Zalai Krónika. 1— 5. füzet. Nagykanizsa, 1915—1917. Z. m. = Jeney Andrásné—Tóth Árpád: Magyarország történeti statisztikai helységnévtára. Zala megye. Budapest, 1996. ZM = Zalai Múzeum; Közlemények Zala megye múzeumaiból. 2. Szerk.: Vándor László. Zalaegerszeg, 1990. 4. Szerk.: Vándor László. Zalaegerszeg, 1992. 7. Szerk.: Kunics Zsuzsa: A honfoglalás 1100. évfordulója alkalmából rendezett nemzetközi történettudományi- helytörténeti konferencia előadásai. Nagykanizsa, 1996. október 17—18. Zalaegerszeg, 1997. 12. Szerk.: Horváth László. 50 éves a nagykanizsai Thúry György Múzeum. Zalaegerszeg, 2003. Z. m. földr. = Papp László, Végh József (szerk.): Zala megye földrajzi nevei. Zalaegerszeg, 1964. ZML = Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg. ZML IV 151. = ZML Megyefőnöki iratok. Kaiserreise. Z. m. tört. olv. = Molnár András (szerk.): Zala megye történelmi olvasókönyve. Helytörténeti szöveggyűjtemény. Zalaegerszeg, 1996. Zoltványi = Zoltványi László: A kanizsai ferences zárda és templom története. Kézirat. Nk. TGyM. Zrínyi = Zrínyi Károly: Csáktornya monográfiája. A vár és város története s az 1901-iki népszámlálás. Csáktornya, 1905. ZT I. = Baranyai György—Degré Alajos—Kovács Lajos (szerk.): Zalai Tükör. I. 1848/49. zalai eseménytörténete. Zalaegerszeg, 1974. MUTATÓK Személynévmu ta tó A, A Abák 535, 613 Abel, Wilhelm 613 Abensberg-Traun gróf 356 Ábrahám 264, 348 Acsády Ádám püspök 308, 623 Acsády Ignác 628 Ács József iparos 277 adózók neve 626 Affrati görög boltos 258 Aggházy Mária 347, 613 Ágoston Péter 613 Alagovich Sándor zágrábi püspök 379 Alba Jüan de 362, 463, 499 Albanits Flórián pék, városbíró 217, 457, 462, 463, 465, 467, 481, 495, 503, 504, 505 Alkanits Jakab tűzi kasszír 436 Alberti Antal kéményseprő 31, 201 Albrecht főherceg 271 Allio, Franz császári építőmester 349 Althan család 18, 154, 401, 532 Altomonte, Martino festő (1657—1745) 347, 613 Amadé Antal várkonyi gróf 403 Amhat pasa 297 Andi család (birtokos) 589 Andics Erzsébet 613 Andorka Rudolf 613 Andrássy Antal 613 — Miklós 303, 316, 318, 345 Andrejevich, Konstantin 327 Anik Éva 28 Anisics Pál 275, 276 Antal Antal gvárdián 312 Antalffy Gyula 262, 613 Antalics László öregbíró 605 Antoni mészáros 207, 302, 319 Aradi Nóra 613 — Péter 613 Áron 15, 36, 38, 41, 91, 256, 264, 324, 325, 377, 432, 549 — Jakab serfőző 264 Árvay Sándor 622 Asbóth János 555 Aszleitner Ádám szabó 21 Aulich Lajos tábornok 498 Aurenhammer, Hans 613 Axenti család 38, 39, 84, 97, 98, 106, 110, 258, 259, 278, 279, 357 — János 38, 258, 259, 278 B Babochay János ügyvéd 281, 411, 423, 462, 463 Babocsay József orvos (1760— 1838) 358, 407, 416 Bacsa Gábor 613 Bácskai Vera 203, 232, 254, 273, 613 Bagolyaiak 589 Bairoch, Paul 159, 184, 613 Bajaky Mihály 17 Bajomi István vármegyei másodföldmérő 435 Bakács Lukács 533 Bakónaki Timót gvárdián 306, 318, 350 Balázs, H. Éva 554 Balazic, Janez 364 Bálint Sándor 613 Balla Lőrinc 613 Balogh Dezső a kaszinó titkára 613 — Elemér 510, 613 — Gábor 613 — István (színtársulat) 359 — János tiszttartó 97 Bán Péter 613 Bánfy Kristóf 297 Bánkuti Imre 613 Baranyai György 615, Barbarits Lajos 24, 46, 47, 48, 49, 63, 65, 66, 79, 82, 100, 101, 102, 119, 130, 145, 170, 175, 184, 185, 186, 232, 233, 248, 283, 284, 285, 286, 296, 330, 331, 332, 333, 361, 362, 363, 364, 374, 375, 382, 391, 392, 406, 407, 408, 430, 435, 437, 439, 441, 442, 443, 444, 506, 507, 508, 509, 513, 514, 515, 516, 517, 518, 519, 520, 551, 555, 613, 614, 625 Barbil 200 Bariska István 617 Barna Sándor tiszti főügyész 424 Barta István 620 Baszler Antal német varga 436 Baternay Ferenc a sóház sótárnoka 472, 476 Bátorfi Lajos 552, 554, 556 Batthyány Ádám gróf, első várparancsnok 60, 156, 200, 297, 532, 551 — Fülöp 18, 19, 83, 91, 94, 96, 97, 99, 175, 177, 179, 183, 254, 255, 261, 268, 279, 281, 283, 356, 384, 402, 418, 422, 433, 460, 466, 477, 479, 512, 589, 595 — II. Ádám 62 — III. Ádám 568, 603 — József kalocsai érsek 26, 307, 317, 380, 386, 387 — Károly herceg 463 őrnagy (1848—1849) 484 — Kázmér kormánybiztos 279, 488, 616 — Kristóf 551 — Lajos 17, 18, 20, 26, 37, 40, 65, 119, 154, 160, 169, 251, 258, 264, 268, 317, 346, 347, 348, 349, 350, 356, 380, 384, 386, 387, 438, 457, 604 , miniszterelnök 459, 462, 473, 476, 481, 483, 506, 514, 630 Mutatók 532, 545, 551, 555, 615, 620 gróf 17, 18, 65, 154, 160, 169, 251, 347, 386, 387, 555 Bedő György főesperes 307 Beér János 614 Bekk József nemes 31, 45 IV. Béla 295, 589 Béli József 623 Bél Mátyás 155, 156, 167, 533, 614 Belitzky János 268, 614 Bencze Géza 83, 127, 614, Benda Gyula 614 Benda Kálmán 614 Benedek pap (1406) 296 — veszprémi kanonok (1443) 296 Benko, Johann vezérőrnagy 480—482, 487, 491 Benkő Loránd 614 Benoschofsky Ilona 614 Bentzik Ferenc 614 Benzián Izrael 98, 274 Benzián Fülöp 325 Berchtoldt Eleonóra 548, 557 Berencsi János 348, 350 Berényi Pál 614 Béres Katalin 625 Berge György Kristóf birodalmi gróf, várparancsnok 100, 302, 332, 344, 347, 580 Berks százados 482, 484 Bernárd Gáspár mérnök, városbíró 1835-től 423, 442 — városbíró 410 Bernhardt János 3 75 Bertalan Vince 508 Berzeviczy Gergely 243, 614 Bésényi Ferenc zalaszentmártoni öregbíró 468 Besenyő Miklós fiai 589 Betha Gábor György 207 Bethlen Gábor 331 Bettelheim Baruch 267 Bezerédy Antal 614 Bilkei Irén 392, Bíró István gombkötő 65 Bitnitz Lajos szombathelyi liceumi tanár 545, 555, 614 Blankenberg Imre 265, 267, 614 Blasicsics Ferenc őrmester 501, 502 Blau Henrik 274, 325 — Jakab nemzetőr (1848) 463 — Mózes 267, 325 — Pál (Jakab testvére) 269 Boa György bognár 42 7 Bocskay, Raszinyai 553 Bodenehr, Gábriel mester 60 Bogdán István 614 Bogdanovic Lázár 375 Bogdanovics 355, 614 Bognár Gábor polgár (1849. máj. 15.) 497 Bogyay József járási főbíró 460 — Lajos cs. kir. megyefőnök 505 Boheim a gráci kőfaragó céh mestere350, 363, 365, 368 Bója Gergely tanítóképezdei tanár, képviselő 379, 466, 467, 470 Bolla Márton (1751—1831) 355 Bóna Gábor 614 Both család 589 Both Ferenc (Bagola) 589 Botka Mihály alszolgabíró 466 Bottyán János 552 Bőle András szombathelyi püspök 379 Bránits József kocsis (1807) 426 Brebrovics kovácsmester 25 Brenner ácsmester 30 Bright, Richárd, angol utazó 248, 355, 363, 572, 574, 575, 579 Bronyevszkij, V Bogdanovic 83, 355, 363 Brustmann alszázados 518 Brühl 359 Bubenhoffer Ferenc színigazgató 418 Bubla György tanár 383 Buchorab család 271 Bujanovits Titusz kórházigazgató 489 Burits vezérőrnagy, altábornagy 385, 481, 483, 491, 492, 493, 494, 495, 501, 502, 503, 514, 515, 517, 518, 519, 520 Busenbaum 301 Buvári János tanácsos (1848) 480 C Cagg, Mc William 621 Canevale, Isidore 355 Canisius Péter 331 Cerman Márkus 283, 614 Chernel Elek uradalmi levéltárnok, Ignácz öccse 506, 508, 516 — Ignác a Batthyány-uradalom főügyésze 217, 279, 460, 466, 467, 506, 507, 508, 516 — Kálmán 515, 622 Chinorány Boldizsár főszolgabíró 96, 102, 217, 281, 466, 467, 469, 470, 471, 473, 479, 508, 509, 510, 511, 512, 513 Chorin Áron 324 Cicero 387 Cipolla C. M. 47, 614 Clements, Simon 63, 245, 250, 345 Comte 361 Corfield, Penelope J. 100, 145, 285, 286, 615 Curk, Joze 364, 615 Czelinger Fülöp 39, 421 Czigány Pál csapi ispán 45 Czinderi Antal 421 Czindery László, Somogy megye királyi biztosa 495 — Pál az 1. számú honvédzászlóalj főorvosa 477 Czvetkovics Mátyás plébános 301 Czwetincsanin hadnagy 485, 515 Cs Csaby József iskolaigazgató (1815—1817) 390 Csacsinovits György 278 Csákok 535 Csáky gr. család 401 Csanády György futár 476 Csankay Jób igazgató (1765— 1772) 380, 390 Csány Elek főszolgabíró (1840—1844) 424 — György molnár (Szigetszentmiklós) 576 — László kormánybiztos 278, 279, 280, 459, 460, 463, 464, 469, 470, 471, 472, 481, 506 507, 508, 509, 510, 511, 512, 516, 550, 557, 615, 617, 622, 626 Csapi András (Bagola) 589 — László (Sánc) 589 — Lénárt Cseh Sándor hadnagy 514, 515, 516 Csehy József művész 364 Cseke Ferenc 615 Mutatók 631 Csekey István 615 Cselebi, Evlia 60, 100, 344, 374, 391, 615 Csemez bérlő (Bajcsa 1770) 607 Cserencsics Márton 44 Cser József tanító, őrmester 479, 480, 514, 515, 520, 620 Csernyek Márton kalapos 75 Csertán Ferenc 385 Csertán Károly főszolgabíró (1803—1817) — Sándor Zala megye kormánybiztosa 442, 488, 489, 499, 501, 505, 516, 519, 622, 62 7 Csesznák József főtiszti ügyész 409 Csillagh Alajos alispán 459, 460, 461, 469, 470, 475, 476, 479, 494, 499, 506, 507, 511, 513, 518, 519 Csiszár, Joannes 212, 213, 215 Csiszta Istók kiskanizsai kanász 44 Csizmadia Andor 614 — Illia, Görögh 212 — János, Horváth 212 — Márton, Pintér 212 — Mátyás, Jámbor 212 — Miklós, krainay 212 Csokonai Vitéz Mihály 75, 360 Csucsi Ferenc Csurgai Horváth József 616, 627 Csuzy Antónia, Inkey Sándor felesége 556 — Pál 547 D Dahlen, Franz 227, 480, 481, 482, 483, 487, 488, 490, 491, 492, 493, 494, 496, 497, 498, 500, 512, 513, 514, 515, 516, 517, 518, 519, 520, 620, 628 Dalham 537 Dani János 44 Daniss Rudolf 519 Dank kőműves 357 Danneberg Mihály 325 Danyi Dezső 615 Darás József 279 Darnay 512, 615 Dasztatich 327 Dávid György 436 — Zoltán 615 Davidovits Antal 44 — György 431 — József 431 Deák Antal 262 — Ferenc 279, 379, 385, 442, 466 — Lajos 484 Degré Alajos 21, 157, 206, 264, 282, 286, 404, 441 Degré Alajos (1819—1896) 548 Deining er Imre 615 Dely Boldizsár főszolgabírói 6 7, 276, 358, 426, 432 Dench Jósua lisztkereskedő 272 Dénes Gyula 331 Deseő József Somogy vármegye összeírója (1767) 569, 596 Deutsch Ferenc (színtársulat) 418 Dietrich, Anton vezérőrnagy 492, 493 Dimatschek, Engelbert alezredes 496, 497, 498, 519, 522, 525 Dobó László 615 Dobrin család 85, 98, 267, 268, 270 Dobrovic család -— Anastas 357 — Dömötör 259 — Ignác kereskedő 258, 259 — János 258 — Mihály 258, 35 7 — Miklós 38, 259 Dobrovits Dorottya Cs. 615 Dóczy Antal 539 Dóka Klára 615 Dományi Márk tanár 380 Domonkos Ottó 615, 619 — secretarius 405 Domsán István 378 Dondorf őrnagy 497, 518 Donner, Georg Raphael 346 Dorffmeister István, ifj. 358, 620 Dőry Gábor főispán 4 72 Drinóczy Rozália szolgáló 43 Duschek Ferenc pénzügyminisztériumi államtitkár 476, 512 E, É Eberhard Henrik harangkészítő 357 Eberhardt Béla 617 Eberlein János 429, 431 Eck báró 17, 154 Edegger Boldizsár igazgató (1778—1780) 390 Egedy Péter 295 — Tiborc, Péter apja 295 Ege József főjegyző 404, 407 Egyed Ferenc 542, 553, 615 Egyházi Márton gvárdián 307 Ehmann, Kari építész 356, 364 Eisik, Jichak, a Chevra Cadisa készítője 322, 356, 369 éjjeliőrök neve 84, 427 Ejzenpart Ferenc fésűs 75 Ekenberger Vilmos 269 Elemi iskola tanulóinak névsora (1772) 385 Ember Győző 615, 616, 622 Engelhardt, Georg 537 Eötvös (Ötvös) 29, 36, 66, 69, 72, 75, 80, 82, 83, 85, 91, 105, 109, 250, 262, 374, 380, 471, 475 — József kultuszminiszter 374, 471, 475 Eperjessy Géza 616 Erdéli József útmester (1824) 435 Erdélyi Aladár 616 erdőpásztorok neve 24, 409 Erdős Ferenc 616 Erdősi Bálint 616 Éri István 614 Ernszt Mátyás bádogos 42 Ertner seborvos 437 esküdtek neve 21, 23, 24, 31, 33, 39, 40, 215, 251, 321, 354, 409, 411, 569, 572, 578, 594, 596 Eszes László 616 Esze Tamás 616 Eszterházy Ferenc gróf 388 — Pál 344 — Miklós 401 F Faics György ludimagister (1806) 376, 420, 579 Fallenbüchl Ferenc 616 Faragó Tamás 613 Farkas Antal táblabíró, főjegyző (1839—41) 408, 412, 424, 441 — Gábor 616 — György takács 214 — János katonai biztos 481 Fáy András 278 632 Mutatók Fehér Jakab (bűnügy) 43, 44 Fejtő Ferenc 616 Fekete Ádám 375 — György tanító 25, 181 Fekhonie András ács vagy kőműves 207 Felhő Ibolya 616 Felner, Zieglmacher 200 Fényes Elek 126, 128, 178, 180, 203, 259, 285, 424, 440, 457, 545, 569, 570, 572, 589, 591, 592, 593, 595, 605, 616 Ferber Ferenc vásári jövedelemszedő 405, 406, 421, 427 I. Ferdinánd 535 I. Ferenc király 217 I. Lipót király 232 II. Lipót 557 ferences szerzetesek neve 301, 319 Ferhencz Mihályné 159 Férst György 34 Fesselhoffer József fűszer- és kelmeboltos 261 Festetics György Keszthely földesura 544, 552, 555, 567, 574, 590 — Kristóf 156, 172, 351, 567, 568, 570, 571, 579, 580, 589, 590, 594, 603 — László 179, 400, 567, 578, 590, 597 — Miklós 492 — Pál 576, 590 — Tasziló 567, 590 Fiáth Ferenc báró, királyi biztos 493, 494, 518, 616 Fischer Ferenc festőművész 326 — József kereskedő 78 Fitter András tiszttartó 477 Foréntos János alesperes 316 Forintos György 472 Forrai Ibolya 616 főszolgabírók neve 76, 217, 279, 281, 353, 402, 410, 413, 419, 423, 424, 429, 431, 433, 439, 442, 466, 468, 470, 507, 518, 539 Fraknói Vilmos 616 Francz Antal a patika megvásárlója 262 Franczia József 32 Francsics János 29 — Georgius 211 Frantsits Joseff 217 Franz Bertalan tanár 380 Fricsi Ádám 616 Friedenthal József rongykereskedő 272 Frjtics Ádám (1840—48) 327 Fuchs József zsellér 427 Futó Mihály 616 Fuxhoffer, Dámján 332, 616 Fügedi Erik 616 Fülöp Jenő herceg 18, 91, 99, 175, 179, 183, 254, 255, 268, 281, 283, 356, 402, 418, 422, 477, 479, 512, 549, 557 Fülöpp Antal kéményseprő 427 Fürst Christina, Skrem J. felesége 75 Fürstenbusch, Rüdiger Gosswin von (1690) 215, 233 Füves Ödön 257, 258, 327, 616 Fűzik Mihály 163 G Gaál László 616 — Miklós vezérőrnagy 499 Galavics Géza 361 Garas Klára 361, 362, 616 Gartner, Birsl Michael 200 Gasner Joseff pék 217 Gáspár András százados, őrnagy (9. Miklós huszárezred) 24, 94, 207, 267, 314, 319, 353, 374, 406, 407, 423, 442, 443, 475, 482, 487, 488, 496, 498, 501, 511, 518, 519, 522, 525, 537, 555, 590, 605, 613 Gasparich Kilit tábori lelkész 500, 627 Gáspár Pál 71 Gatala Bernárd kalapos 277 Geber György kalmár 22, 33, 34, 85 Gefatter Mátyás mészáros és felesége 46 Gelentsér György mészáros 227, 494 Gelléri Mór 616 Genthon István 362, 616 Gerencsér György mészáros 475, 479 — János birkás 165 — József (Bagola, 1767) 591 Gergelyffy András 616 Geringer, Kari 50, 146, 228, 522 Gerócs György 375, 616 — István iparos 277 Géza fejedelem 373 Glauninger Orbán takács 207 Glavasch helyőrség parancsnok, százados 481, 482, 484, 492, 494, 495, 496, 505, 514, 520, 521, 524 Glavina Lajos 471, 549, 557 Gligor József Piacidus Espanlius pálos barát 25 Godina János 549 Goethe, J. W. 359 Gombkötő 30, 65, 75, 77, 202, 211, 212, 218, 422, 423 Goory László tanácstag 405 Gorizzutti alezredes 499 Góry László kereskedő 22, 23, 78, 101, 385 Gőcze Rezső 4, 6, 8, 10, 529, 564, 617 Gömöri György 617 Gönczné Bognár Ibolya 617 Görgey Artúr 487, 489 — István 617 Grabbe tábornok 500 Gracich udvari hadiszállító, Kanizsa földesura (1704—1717) 16, 17, 20, 37, 41, 50, 54, 103, 108, 154, 160, 184, 187, 192 Griller Ignác postamester 518 Gruner Ernő 549 Grűnwald József (1800) 32 Gubiczer Ferenc igazgató (1839—1841) 390 Gudenus János József 617 Gunits Mihály tanító 377 Gutkeled Joachim 535 Gutmann Simon Henrik 271 gvárdiánok névsora (1690—1848) 318, 625 Gy Gyalókay Ferenc tanár 385 Gyáni Gábor 615, 625 Gyika őrnagy 484 Gyimesi Endre 260, 617 — Sándor 617 Gyovad nembeli Kemény fia Péter 589 Gyöngyösi Nagy Ferenc vicegenerális 15, 154, 532, 533, 551, 552, 589, 618 Győrffy G. Katalin 617 György pap (1333) 296 Gyurich őrnagy 519 Gyuritz József gazda 494 Mutatók 633 H Haberditzl, Frany Martin 362, 613, 617 Habrecht Ignác kötélgyártó 427 Hadrinec, Irinej 327 Haiden, Thoma, Wagner 200 Hajdúk neve 22, 24, 65, 227, 251, 406, 409, 420, 427, 577, 578 Hajdú Mihály csizmadia 74 Halász Imre 4, 5, 7, 9, 397^155, 617, 628 Halbaks (Halvax) Károly cipész, kereskedő 259 Halis István 61, 352, 360, 617, 628 Haller Antal patikus 262 Hándli Joseph 73 Haragos Mihály boltos 269 Harsay József tanácsos 424 Hartlieb altábornagy 479, 507, 508, 513 Háry, Hilanius gvárdián 376, 405 Háry József másodalügyész 470 Hauptinann, Ferdinánd 512, 513, 521, 559, 617 Hauser család (vaskereskedő) 259 Hauser János kereskedő (szavazatszedő, 1848) 279, 507 Háztartások tagjai — a Miháldi utcában (1771—73) — a Piaci utcában (1771—73) 77 Heckenast Gusztáv 616, 622 Heffert Simon kőműves 376 Hegedűs Antal gazda 21, 73, 78 — György jószágigazgató 404 —Ignácné 72 — József, a Kossuth Hírlapja tudósítója 464, 492 — Mátyás magántanító (1788) 375 Hegel, G. W. F. 361 Hegerle József (1847) 424 Heinsch, J. G. sziléziai festő (1647—1712) 347 Held János kereskedő 84 Helm főhadnagy 474, 493, 504, 512, 513, 613 Hercher Valentin német varga 44 Hergovics Ferenc gazdag polgár 173 — György szűcslegény 34 Herjavecz János céhmester 220 Herkely János főjegyző 408, 410 Hermann Egyed 617 — Róbert 4, 5, 7, 9, 455—526, 617, 622, 628 Heródes zsidó uralkodó 353 Hersli (Hirschl, Herschl, Herschli, Hirschler) család 265, 268 Hertelendi tiszttartó 173 Hertelendy ny. százados 277, 515 — Imre földbirtokos 277 Hicelberger (Hitzelberger) Ferenc órás 94, 357 Hídvégi Máté 618 Hilt, Jozeph 347 Hirschberg Tamás főorvos 477 Hirschler Leó 267 — Lövi szabó 227, 233 — Moyses nagykereskedő 87 Hóbor József 552—555, 618 Hodgyai Mátyás 618 Hoer Magdolna, Inkey Boldizsár negyedik felesége 262 Hoffmann Mór 617 Hofstadter Kristóf, Festetics Kristóf uradalmi építésze 351 Hohenwarter órás és lakatos 201 Holl Béla 618 Hollósy Ferenc kereskedő 46 — József bíró, jegyző (1812, 1815, 1835) 279, 405, 406, 407, 408, 423 Holub József 618 Homacher Ferdinánd fésűkészítő 208 Hóman Bálint 535, 618 Hompesch őrnagy 477, 512, 513 Hopfer János ács 72 Horányi Elek 440 Hormann János György árendás serfőző 250 Horschetzky Móric orvos 97, 266, 360, 444 Horváth Antal ügyvéd 181 — Balázs atyamester 214 — Boldizsár (1807) 406 — Boldizsár igazságügyminiszter 458 — Eduárd 96 — Ferenc 375, 406, 618 — György 73, 385, 406, 427, 572, 591 — Gyula 356, 618 — János 416, 509, 547, 548, 591 — József 25, 33, 275, 277, 285, 375, 378, 390, 616, 627 — Julinka 27 — László 591, 628 — Matók 42 — Mihály 73, 431, 605, 618 — Pál árendás molnár 183 — Róbert 618 — Vilmos másodalispán 476, 477, 478, 481, 482, 506, 507, 514, 518 Horvatics Tamás 72 Hölz Leopold német ludimagister 375 Hudi József 618 Hűmmel, Heinrich határőrszázados 480, 481 Hunfalvy József 556, 618 Hunkár Antal kormánybiztos 499 Huszti György (1512—1566) 439, 440 I Ibi György német tanító 377 Ihrig Dénes 618 Illavay András takács 214 Imrei Ferenc tanácsos, vásári jövedelemszedő 45, 405, 406, 431, 443 Imrén Pál 73 Imrey György 277, 319 Ingatlantulajdonosok Kiskanizsán (1840) 431 Inkey Ádám 533 — Amália (férje Sényi Gábor) 556 — Boldizsár (I. János fia) 27, 65, 82, 262, 314, 315, 316, 348, 350, 352, 353, 354, 360, 537, 538, 539, 540, 542, 548, 553, 554, 555, 615, 617 — Ede (szül.: 1803)556 — Edmund (szül.: 1821) 556 — Eduárd svadronyos kapitány 535, 557 — Ferenc (Boldizsár nagyapja) 533, 535, 553, 618 — Gáspár (János fia) 475, 482, 511, 537, 555 — Imre 266 — Imre 266 János kir. Kamarás 17, 179, 352, 353, 400, 433, 532, 533, 535, 536, 537, 545, 548, 553, 556, 557 634 Mutatók — János ezredes, a légrádi várkapitány fia 532 — II. János (1673—1747) 360 — József, iharosberényi 279 — Kázmér százados (szül.: 1818) 463, 547, 548, 556 — Loránth 535 — Petronelle 309 — Sándor járásbíró (szül.: 1809) 547, 548, 556 — Szidónia 556 István nádor 473, 476 Ivanics Mária 618 Iványi Emma 618 Ix János pintér 72 J Jaary, Sámuel 333 Jakab Ábrahám esztergályos 73 Jaklin, Petrus 301, 319 Jakobits József éjjeliőr 84 Jakopanecz József 73 Jallosics András (Endre) (1791—1862) gimn. igazgató (1842—1844) 360 Jangl, Leopold 84 Jankovics család — Georgius görög kereskedő 258 — Johannus 258 — Ladislaus 258 Jankovics János igazgató (1806—1811) 390 Januska Károly tanító 376, 391 Járos László tanár 380 Jékel Zakariás 297 Jellacic, Antun, a bán öccse 479 Jellacic Josip, 227, 472, 473, 477, 479, 480, 483, 557, 614, 617, 627 Jenovay János igazgató (1793—1803) 383, 384, 390 Jezovics Mátyás 72 Joachni, Jákob rabbi 1770 320 Joannovic, Anatoli görögkeleti plébános 279 Jószágnévsor (Bajcsa, 1828) 605 Jókai Mór 95 Josz, Izrael 33, 84, 266 József főherceg, nádor 374 II. József 21, 22, 25, 26, 29, 32, 38, 41, 42, 68, 115, 118, 124, 125, 168, 172, 317, 343, 348, 355, 359, 360, 361, 381, 382, 383, 399, 439, 569, 578, 591, 592, 596, 605, 608 Juhász Antal 618 — György városi orvos 468 Jung János György patkoló kovács 208 Jungwirth, Kari főhadnagy 474 K Kaán Ferenc ügyvéd 98 — Károly 98, 507 Kaiser József szállító 479 Kajzer József zalaegerszegi 266 Kalász László (Bajcsa) 608 Kálazdy Mór főorvos 477 Kalcsok Leó 380, 618 Kállay István 40, 618 Kalvizy Imre városi jegyző 407 Kampelberg György tóásó 167 Kanizsai János, Miklós tárnokmester fia 296 — Márton diák 374 Kant, I. 69, 258, 262, 361, 575, 577 Kapiller Imre levéltáros 382, 618, 628 Kapornaky Ferenc takács, céhmester 214 Kaposi Zoltán 4, 5, 7, 9, 13, 16—111, 125, 145, 151—196, 241—292, 440, 442, 443, 597, 609, 618, 619, 621 Kardos 4, 6, 8, 10, 565—612 Karloczi, Sartor 200 Kármán Mór 326, 619 Karner János mészáros 72 — Mihályné 72 VI. Károly 209, 353, 537 Károlyi Attila 555, 619 — Sándor báró 532, 552 károsultak (tűzkész) névsora 33, 418, 420, 427, 429, 472 Kassics Ignác 619 Katona Tamás 617 Katus László 619 Kazinczy Ferenc 364, 619 Kecskés Stephanus 211 Kelle János kereskedő 78 Kellner vezérőrnagy 500 Kempelen Béla 619 Kempen vezérőrnagy 478, 479, 481,513 Kempis Tamás 331 Kenyeres Ágnes 619 Keönczöl Ferenc céhcommissarius 220 Kérdőív aláírói (Szentmiklós 1767) 569 Kerecsényi Edit 205, 222, 271, 404, 608, 615, 619, 623, 628 Kerékgyártó Árpád 619 kereskedők névsora (1745— 1826)260 Kéringer Mária 4, 5, 7, 9, 293—340, 362, 619 Kerkápoly István alispán 459 Kern Péter tabakos, tanácstag 22, 23, 405, 406 Kerpeczky József kötélgyártó 208 Kersner József varga 72 Keszthelyi László igazgató (1781—1783) 390 Kéz Jánosné (lopás) 45 Khayr Mihály postamester 45 Kikker András 43 Kilián István 619, 620 Kilik Péter mészáros 479 Kinternyák György szabó 73 Kipflig Amália, Then György felesége 96, 255 Király Ferenc 614 — József kaszír (1807) 405, 407, 572 Királyi Pál 385 Kirilly Zsigmondné 620 Kirschner Ignác Gyula (1849) 96, 200, 269, 274, 494 Kirschner, István Schöz 200 Kisfaludy László kuruc kapitány 552 Kiss Istvánné 28 — János gombkötő 422, 423 — József német varga 28, 423 — Mária 620 — Mihály gazda 72 — Tamásné 72 Klauz Boldizsár asztalos 494 Klavak Boldizsár asztalos 569 Klein Jánosné 72 — József kolompár 73 Kloham Ferenc zágrábi akadémiai tanár 384 Kmety György ezredes 499 Knausz Mátyás kötélgyártó 74 Knédl János 72 Knesevich, Basel ezredes 497, 498, 499, 500, 501, 502, 503, 504, 505, 519, 520, 522, 523, 525 Knesich, Jákob százados 497 Kniedl Jakab lakatos 200 Knittler, Herbert 614 Mutatók 635 Koch, Gottlieb polgár 469 — Mihály 45 Kollarics József gazda 71 Koller Ignác veszprémi püspök 380 Kolongya Istvánné 32, 71 Kolonyai András 71 — Márton 71 Komlos, John 186, 620 Kondis Gáspár kereskedő 267 Kongó Ferencné 73 Konitzer, Matthias 211 konyhavizsgálók neve 31, 32, 406, 409, 431 Koos Péter plébános (1693) 301 Kopátsy József veszprémi megyés püspök 308, 379 Kopics Ferenc kőműves 73 Koppány Ferenc főadószedő (1839) 411, 431 Korntheuer András tiszttartó (1807) 405 Kósa László 620 Kosáry Domokos 343, 620 Kossuth Lajos 488, 517, 614, 620 Kostyák Jakab gazda 74 Kostyál László 4, 5, 7, 9, 332, 341—369, 618, 620 Koszarics Mátyás szűrszabó 73 Kotnyek István 4, 5, 7, 9, 370—398, 583, 620, 628 Kovács Ferenc perceptor 378 — György városgazda (1807) 406 — Imre szabó 72 — János földmérő 67, 171 — Lajos 628 — Mátyás 2 7 Kovacsics József 29, 620 Kovacsovics József gombkötő 73 Kovatsits József (1835. évi tűz) 427 Kováts Zoltán 120, 568, 620 Kozarits Mátyás 30 Kozáry Imre tanácsos (1847) 319, 424 Kőcserepi (Jókai-hős)95 Könczöl Imre 620 Körmendy Sándor honvéd főhadnagy 517, 620 Körtvélyesd fia Leusták 589 Kőszegi Henrik 535 Králics Mátyás 73 Krapf hadbíró 492 Kreiter Joseff pék 217 Kremsir Mózes orvos 477, 489 Kretzing János órásmester 44 Kreut Ádám lakatosmester 467, 469 Krolig Vazul igazgató (1773—1775) 390 Kropf Lajos 620 Kugler Antal aranyműves 466 Kulinyi Zsigmond 621 Kulmer, Friedrich báró, őrnagy 502, 503, 504, 520 Kunics Zsuzsa múzeológus 4, 102, 362, 363, 364, 620, 628 Kussan, Paul 515, 620 Kübler János színigazgató (1812) 418 Külley Gáspár generális vicarius 314 Kürschner Mayer 325 Kyráli János (1748) 28 L Lachenbacher család 98, 266, 272, 273, 274, 628 — Gottfried 266, 267 — Henrik 98 — Izrael 266 — Jakab 181, 266 — József (szül.: 1822) 97, 274 — Mózes 266, 279, 322 I. Lajos király 533 Lajta Edit 347, 621 Lakatos ? 43, 73, 200, 201, 203, 204, 212, 217, 223, 233, 467, 469, 495 Laki István csatári apát 555 Laky Antal keszthelyi csizmadialegény 622 Lalich Elek kecskeméti rektorhelyettes 387 Lancsák Ádám volt légrádi szűcs, polgár 1746-tól 73, 78, 206 — Farkas 74 — Mihály 72 Langen Janka Katalin Jozefa, Berge felesége 62 Langer György asztalos 201 — Pál cipész 207 Lápossy Géza Márton lelkész, a Közlöny muraközi tudósítója 480 László Ferenc bíró 21 — Imre Ispitál-atya (1798— 1800)27 — János huszár főhadnagy 501 — Károly 621 IV. László király 535 Lászlói György nemes (1807) 427 Latour császári hadügyminiszter 516, 555 Lázár György gróf, őrnagy 477, 478 Lazari, Antonius, krajnai provinciális 302, 303, 306 Leblies József 79 Leiser százados 514 Leithgéb Andrásné gazda 74 Lelkes György 621 Lendvai Anna 4, 5, 7, 9, 31, 197—240, 440, 443, 621, 623, 624 — Márton, Nyilas Imre légrádi plébános segítője 301 Lengyel András számtartó 65 — Andrásné 72 Lenkovics Fülöp igazgató (1776—1777) 390 Leopold serfőzőmester 21, 73, 84, 94, 128, 170, 266, 272, 274, 375, 431, 508, 556, 560, 563, 626 Lessing, G. E. 359 Lessner Bernát 268 Lestyán Ferenc marosvásárhelyi plébános 362 Lesziomovich, J. Ivan (1818- tól) 327 Leszner Márkus 274 Lichtenvallner József vásári ácsmester 436 Liebrich János építészeti hivatal vezetője 30 Liebundt Antal 351 Liechtenstein Béni 270 I. Lipót német—római császár, magyar király 232, 249, 302, 345, 551, 557 Lisentin Ferenc bábos 374 Lisies József kiskomáromi alesperes 316 Lováck Ferdinánd patikus 97, 262 Lováck Károly 262 Lőrinc, Osl nembeli 533, 559, 562 Lövenstein Moses hitközségi elnök 322 Löw Immánuel 333 Löw Lipót rabbi (1811—1875) 273, 321, 323, 356, 360, 377, 618, 619 Lőwenstein Móric 256, 268, 274 636 Mutatók Lőwinger Israel 248 Lőwy Izsák rabbi (1831—40) 321 Löwy József ellenőr 325 Lukács B. Ágnes 125, 145, 333, 533, 605, 621 Luther Márton 373 M Macadam, John 244 Machalup József 89 Maczler János ács 72 Mádai Lajos 128, 621 Madronics János 74 Magda Pál 247, 283, 401, 424, 440, 621 Mager Ferenc gazda 72 — József pintér 74 Maglath Keresztély vásári jövedelemszedő 405, 406 Magony Imre 621 Magyar Eszter 4, 621 — Ferenc lakatosmester 43 — József csizmadia 22, 23, 73 — László csizmadia 45, 407 |