Ugrás a menühöz.Ugrás a keresődobozhoz.Ugrás a tartalomhoz.



* Adobe Reader letöltése (PDF fájlokhoz)

 
108.34 MB
2020-03-30 15:04:04
 
 

application/pdf
Nyilvános Nyilvános
89
802
Rövid leírás | Teljes leírás (2.99 MB)

Cím: Nagykanizsa
Alcím: városi monográfia
Kötetadat: 2. kötet, 1690-1849
Szerz. közl: [írták Czupi Gyula et. al.] ; [szerk. Lendvai Anna és Rózsa Miklós]
Megjelent: 2006
Eto: 908.439Nagykanizsa
Szakjel: 908
Cutter: N 32
ISBN: 963-219-647-3
Nyelv: magyar
Oldal: 681 p.
Megj.: Bibliogr. a tanulmányok végén ; Német és angol nyelvű összefoglalókkal


A következő szöveg a könyvből keletkezett automata szövegfelismertetés segítségével:

NAGYKANIZSA Városi monográfia II. kötet
ISBN szám: 963 219 647 3 Nagykanizsa Monográfia II. kötet Kiadja:
Nagykanizsa Megyei Jogú Város Önkormányzata Felelős kiadó: Litter Nándor 2006
Kanizsai Nyomda Kft., Nagykanizsa — Felelős vezető: Brenner Árpád
NAGYKANIZSA Városi monográfia
Második kötet
Nagykanizsa 2006
írták:
Lektorálták:
Szerkesztették.
Czupi Gyula Gőcze Rezső Halász Imre Hermann Róbert Kaposi Zoltán Kardos Ferenc Kéringer Mária Kostyál László Kotnyek István Lendvai Anna Rábavölgyi Attila
Borsody Csaba Győriványi Sándor Kaposi Zoltán Kelényi György Kunics Zsuzsa Magyar Eszter Simonffy Emil Szulovszky János T. Mérey Klára Urbán Aladár
Lendvai Anna és
t Rózsa Miklós
TARTALOMJEGYZÉK*
Litter Nándor
Nagykanizsa megyei jogú város polgármestere: ELŐSZÓ.........................................11
Kaposi Zoltán: KANIZSA ÖNKORMÁNYZATÁNAK MŰKÖDÉSE A 18. SZÁZADBAN ................................13
Kaposi Zoltán:
KANIZSA TÖRTÉNETI HELYRAJZA (1690—1849)........... 57
Rábavölgyi Attila: KIS- ÉS NAGYKANIZSA DEMOGRÁFIAI VÁLTOZÁSAI (1690—1849).................................... 113
Kaposi Zoltán:
KANIZSA MEZŐGAZDASÁGA A FEUDALIZMUS UTOLSÓ IDŐSZAKÁBAN (1690—1849)........................ 151
Lendvai Anna:
KÉZMŰVESSÉG ÉS A CÉHEK TÖRTÉNETE NAGYKANIZSÁN 1690-TŐL 1849-IG................................197
Kaposi Zoltán:
KANIZSA KERESKEDELMÉNEK TÖRTÉNETE (1690—1849) ... 241 Kéringer Mária:
NAGYKANIZSA EGYHÁZAI (1690—1848) ............... 241
Kostyál László:
NAGYKANIZSA MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETE (1690—1849) .... 293 Kotnyek István:
NAGYKANIZSAI ISKOLÁK (1690—1849) ................ 371
Halász Imre:
NAGYKANIZSA ÖNKORMÁNYZATA A 19. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN ........................................397
Hermann Róbert:
NAGYKANIZSA TÖRTÉNETE 1848—49-BEN .............455
A NAGYKANIZSÁHOZ CSATOLT KÖZSÉGEK TÖRTÉNETE .....527
Gőcze Rezső
PALIN ÉS KORPAVÁR TÖRTÉNETE (1690—1849) .......... 529
Czupi Gyula—Kardos Ferenc MIKLÓSFA TÖRTÉNETE (1690—1848).................. 565
Kardos Ferenc
BAGOLA, SÁNC ÉS FAKOS TÖRTÉNETE 1690 ÉS 1848
KÖZÖTT .......................................587
Kardos Ferenc
BAJCSA TÖRTÉNETE 1690 ÉS 1848 KÖZÖTT.............601
FORRÁSOK ÉS IRODALOM ...........................613
MUTATÓK .......................................629
* A részletes tartalomjegyzéket lásd a könyv végén
INHALTSVERZEICHNIS*
Nándor Litter
Bürgermeister der Komitatsstadt Nagykanizsa: VORWORT.......................................11
Zoltán Kaposi: DIE KOMMUNALVERWALTUNG VON KANIZSA IM
18. JAHRHUNDERT.....................................13
Zoltán Kaposi:
HISTORISCHE TOPOGRAPHIE VON KANIZSA (1690—1849)........ 57
Attila Rábavölgyi: DEMOGRAPHISCHE VERÄNDERUNGEN IN KIS- UND NAGYKANIZSA (1690—1849)............................. 113
Zoltán Kaposi: KANIZSAS LANDWIRTSCHAFT IN DER LETZTEN PERIODE DES FEUDALISMUS (1690—1849) .........................151
Anna Lendvai: DIE GESCHICHTE DES HANDWERKS UND DER ZÜNFTE IN NAGYKANIZSA VON 1690 BIS 1849 ...................... 197
Zoltán Kaposi: GESCHICHTE DES HANDELS IN KANIZSA ZWISCHEN 1690 UND 1849 ...................................... 241
Mária Kéringer:
DIE KIRCHEN VON NAGYKANIZSA ZWISCHEN 1690 UND1848 .... 293
László Kostyál: DIE KULTURGESCHICHTE VON NAGYKANIZSA ZWISCHEN 1690 UND 1849 .......................................341
István Kotnyek:
DIE SCHULEN VON NAGYKANIZSA (1690—1849).............. 371
Imre Halász:
DIE VERWALTUNG VON NAGYKANIZSA AM ANFANG
DES 19. JAHRHUNDERTS................................397
Róbert Hermann:
NAGYKANIZSA 1848—1849 .............................. 455
DIE GESCHICHTE DER AN NAGYKANIZSA ANGESCHLOSSENEN
GEMEINDEN...........................................527
Rezső Gőcze:
DIE GESCHICHTE VON PALIN UND KORPAVÁR ZWISCHEN
1690 UND 1849 ...................................... 529
Gyula Czupi—Ferenc Kardos: DIE GESCHICHTE VON MIKLÓSFA ZWISCHEN 1690 UND 1848 ... 565
Ferenc Kardos:
DIE GESCHICHTE VON BAGOLA, SÁNC UND FAKOS ZWISCHEN
1690 UND 1848 ...................................... 587
Ferenc Kardos:
DIE GESCHICHTE VON BAJCSA ZWISCHEN 1690 UND 1848 ..... 601
INHALTS- UND QUELLENVERZEICHNIS ......................613
KENNZIFFERN .........................................629
* Siehe den detaillierten Inhalt am Ende des Buchs
TABLE OF CONTENTS*
Nándor Litter
Mayor Municipality of Nagykanizsa: PREFACE .............................................11
Zoltán Kaposi: THE OPERATION OF THE SELF-GOVERNMENT OF KANIZSA IN THE 18TH CENTURY..................................13
Zoltán Kaposi:
THE HISTORIC TOPOGRAPHY OF KANIZSA (1690-1849).......... 57
Attila Rábavölgyi: THE DEMOGRAPHIC CHANGES OF KIS- AND NAGYKANIZSA (1690-1849) ......................................... 113
Zoltán Kaposi: THE AGRICULTURE OF KANIZSA IN THE LAST PERIOD OF FEUDALISM (1690-1849) ............................. 151
Anna Lendvai:
THE HANDICRAFT INDUSTRY AND THE HISTORY OF GUILDS IN NAGYKANIZSA 1690-1849 ............................ 197
Zoltán Kaposi:
THE HISTORY OF TRADE IN KANIZSA (1690-1849)............. 241
Mária Kéringer:
THE CHURCHES OF NAGYKANIZSA 1690-1848 ................ 293
László Kostyál:
THE CULTURAL HISTORY OF NAGYKANIZSA (1690-1849)........ 341
István Kotnyek:
SCHOOLS OF NAGYKANIZSA (1690-1849) ................... 371
Imre Halász:
THE SELF-GOVERNMENT OF NAGYKANIZSA IN THE FIRST PART OF THE 19TH CENTURY.................................397
Róbert Hermann:
THE HISTORY OF NAGYKANIZSA IN 1848-49 ................. 455
THE HISTORY OF THE VILLAGES ANNEXED TO NAGYKANIZSA.....527
Rezső Gőcze:
THE HISTORY OF PALIN AND KORPAVÁR (1690-1849) .......... 529
Gyula Czupi—Ferenc Kardos: THE HISTORY OF MIKLÓSFA 1690-1848 ..................... 565
Ferenc Kardos: THE HISTORY OF BAGOLA, SÁNC AND FAKOS BETWEEN 1690 AND 1848 ....................................... 587
Ferenc Kardos:
THE HISTORY OF BAJCSA BETWEEN 1690 AND 1848 ........... 601
SOURCES AND LITERATURE ...............................613
INDEX ...............................................629
* See detailed table of contents at the end of the book
ELŐSZÓ
Örömmel és szeretettel nyújtjuk át minden olvasónak a Nagykanizsa város történetétfeltáró, háromkötetesre tervezett monográfia második kötetét. Az első kötet 1994. évi megjelenése után tizenkét évvel vehetjük kézbe a várostörténet folytatását, ismerhetjük meg 1690-től, a török uralom megszűnésétől városunk múltját 1849-ig, a szabadságharc bukásáig.
A könyv megszületésének közreműködői, kiadója, szerzői és szerkesztői azt tervezték már 1994-ben, hogy az első kötet folytatásaként bemutassák a 300 évvel ezelőtti várost. Azt a folyamatot, ahogyan az elnéptelenedett, háborúk pusztította, sáros, vizes, mocsaras kistelepülés benépesül, megelevenedik, lakói munkájának, tanácsa sokirányú tevékenységének köszönhetően fejlődik, mindenkori földesurának esetenként támogató, esetenként akadályozó magatartása következtében ragaszkodik jogaihoz, ennek érdekében elfogad, vitatkozik vagy perlekedik.
A szerzők és szerkesztők legfőbb törekvése az volt az elmúlt tizenkét évben, hogy a kötet fejezetei a város történetének teljességét fogják át: mutassák be mezőgazdaságát, iparát, kereskedelmét, az uradalom gazdálkodását, a város társadalmát, igazgatását, sajátos jogi helyzetét, egyházait, kultúráját, valamint nem utolsósorban a Nagykanizsához csatolt községeket.
Meg kell emlékeznünk a mű tartalmának megtervezőjéről, Rózsa Miklósról, aki az első kötet szerkesztése után már 1994-ben — vállalva a második kötet szerkesztését is — azt a célt tűzte ki, hogy a tanulmányok a történettudomány legújabb kutatási eredményei és a szerzők saját kutatásai alapján készüljenek, vagyis a kötet a tudományos igények kielégítését szolgálja. Rózsa Miklós e célkitűzéshez mindvégig, 2003-ban bekövetkezett haláláig hű maradt, s a munkafolyamat minden fázisában — a megtorpanások időszakában is — saját eredményeivel, forrásfeltárásaival segítette a szerzőket. Szomorú, hogy példamutató szerkesztői munkáját nem tudta befejezni, s a kötet megjelenését már nem érhette meg.
A munka az általa kijelölt úton özvegye, szerkesztőtársa, Lendvai Anna révén folytatódott. A tanulmányok mellett elkészültek a kötet segédletei: a forrásjegyzék, amely egyszersmind rövidítésjegyzék is, s amely a kötetben előforduló valamennyi könyvtári és leggyakoribb levéltári forrást tartalmazza, továbbá a személy- és föld-raj zinév-mutató, valamint a tárgymutató. Mindezek az olvasók és kutatók számára egyaránt segítséget jelentenek. Mindegyik tanulmány végén német és angol nyelvű összefoglaló olvasható a külföldi kutatók és érdeklődők tájékoztatására.
Meg kell emlékeznünk arról is, hogy a tizenkét év alatt hiábavaló lett volna minden szerkesztői, szerzői erőfeszítés, ha a mindenkori városi önkormányzat nem tanúsított volna megkülönböztetett figyelmet, hogy a monográfia első két kötete elkészüljön.
Köszönet illeti az újat alkotás örömét mindvégig átérző szerzőket, Czupi Gyulát, Gőcze Rezsőt, Halász Imrét, Hermann Róbertet, Kaposi Zoltánt, Kardos Ferencet, Kéringer Máriát, Kostyál Lászlót, Kotnyek Istvánt, Lendvai Annát, Rábavölgyi Attilát, akiknek munkája a mű megszületését lehetővé tette. Köszönet jár továbbá mindazoknak a múzeológusoknak, könyvtárosoknak, levéltárosoknak, lektoroknak, fordítóknak és informatikusoknak, valamint a nyomdászoknak, akik a kutatók munkáját, a könyv megjelenését elősegítették.
Bízunk benne, hogy a harmadik évezred hajnalán, 2006-ban megjelent szép kötet méltó főhajtás városunk múltja előtt, másfelől olyan ajándék, amely a felfedezés, a megismerés és az elmélyülés örömét jelenti valamennyi olvasójának.
Nagykanizsa, 2005. november
Nagykanizsa megyei jogú város polgármestere
Kaposi Zoltán
KANIZSA ÖNKORMÁNYZATÁNAK MŰKÖDÉSE A 18. SZÁZADBAN


I. A VAROS JOGALLASA
Kanizsa várának 1690. évi visszafoglalása után a város kamarai irányítás alá került.1 A visszafoglalt várban és városban katonaság gyakorolta a hatalmat, ám az osztrák politika nagyon hamar a szász városokra jellemző irányítási rendszert alakított ki. A katonai parancsnok lényegében teljhatalmú ura volt a várnak és városnak, de emellett létrejöhettek a német városokra jellemző intézményi egységek is (szenátus, bíró, jegyző, pénztáros stb.).2 Pontosan meghatározták a hivatalnokok munkáját, az általuk felügyelt területeket. Ez a modell a belső ügyek szempontjából önállóságot jelentett a városnak, s a magyarországi civitásokhoz hasonlító jogrendszer alakult ki. Volt már új pecsétje is városnak, amelynek használatát 1695-ben nyerte el, s ezen is szerepelt a civitas, vagyis a szabad királyi város elnevezés.3 Nyilvánvaló, hogy a város német polgársága szerette volna, ha Kanizsa valóban szabad királyi várossá válik, hiszen az országban a legtöbb németlakta város rendelkezett ezzel a kiváltsággal, s a civitas-rang Kanizsa számára előnyös pozíciót biztosíthatott volna a városhiányos délnyugat-du-nántúli térségben.
Lipót császár és magyar király már 1688-ban létrehozta az Újszerzeményi Bizottságot (Neoacquis-tica Commissiot), amelynek feladata a birtokjogok rendezése volt. Mivel a fegyverváltság megfizetése a magyarországi birtokosok számára a földek 10%-os forgalmi becsértékének alkalmazásával teljesíthetetlen volt, így pénzhez sem igen jutott a fiskus, ezért aztán 1702 után méltányosabb eljárásra tértek át: a vármegyéknek átalányösszeget kellett fizetni a területükön lévő földek után.4 Zala vármegyében a folyamat még így is elhúzódott, s majd csak 1738-ban oldódott meg véglegesen 18 000 forint lefizetésével.5 Azokat a földeket viszont, amelyekre szinte egyáltalán nem találtak régi tulajdonost, az udvar potom áron elvesztegette, olyanok kapták meg, akik relatíve a legtöbbet fizették érte. Az udvar a háború után hatalmas összegekkel tartozott hitelezőinek, így nem véletlen, hogy szinte mindent igyekezett — legalább ideiglenes hatállyal — eladományozni.
Ennek megfelelően a kanizsai uradalom is hamar földesúrra talált. 1693. július 10-én kelt az a szerződés, amely a Kamara, illetve gyöngyösi Nagy Fe-
renc és fia, Zsigmond között jött létre a kanizsai javakat illetően, s amelyben eladták az uradalmat 6000 rénes forintért.6 A számos Nagy nevű nemesi família közül ez volt az a család, amelyet „1 .Lipót a török elleni harcokban kimutatott vitézségéért a Dunán inneni részek aIkapitányává tett".7 A vicegenerális különben birtokai nagy részét a korábban elkobzott Nádasdy-földekből szerezte." A szerződés pontosan felsorolta, hogy mi tartozott a kanizsai uradalomhoz. Része volt a domíniumnak ekkor Se-gedő, Geredze, Kislagd, Mantha-Manza, Almaszeg, Mikefalva, Baufalva, Erdősfalva, Geresfalva, Oyen-falva, Bayesia, Csákány, Sigard, Viched, Gyanot, Al-so-Kerchen, Felső-Bagota, Ballin, Csicsó, Ilhó, Iklód, Saagh, Magasd, Mindszent, Egervölgy-Egresd, s még vagy 20 kisebb-nagyobb praedium. Ezek a települések a későbbiekben vagy felszámolásra kerültek, vagy egybeolvadtak, ebből következően a 18. század vége felé már csak alig 10 puszta ismert közülük. Nagy Ferenc Zsigmond nevű fia időközben meghalt, s vele a család is kihalt. Forrásainkból azt lehet sejteni, hogy Nagy Ferenc tulajdonként kapta a kanizsai uradalmat, de mivel nem volt örököse, illetve azok valószínűleg egyelőre nem éltek az örökséggel (talán éppen pénzügyi nehézségeik voltak), az továbbra is a Kamara alá tartozott.
Kanizsa város jogállásának kérdése azonban nem a polgárság akaratától függött, azt sokkal jobban befolyásolta a nagypolitika és az udvar pénzéhsége. 1702-ben lerombolták a kanizsai várat, s ezzel Kanizsa elveszítette addigi katonai központi szerepét.' A török elleni harcokban csaknem csődbe jutott kincstárnak pénzre volt szüksége, így felgyorsult a volt hódoltsági területek birtokainak, városainak eladományozási üteme. Ebből következett, hogy most már nemcsak az uradalom, hanem a város is magántulajdonba került, s a város a 13-14 évnyi relatív szabadság után gyakorlatilag mezővárossá vált.10 Abban az időben a mezővárosi lét a korábbi belső autonómia csökkenését, s egyben a földesúrnak való kiszolgáltatottságot jelentette. Hangsúlyozzuk azonban, hogy ez a folyamat nemcsak Kanizsán következett be, a 18. század első évtizedében a Bizottság kezelésébe került uradalmak és városok esetében hasonló példákat láthatunk. Emeljük ki ezek közül a méreténél és gazdasági jelentőségénél
16
Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században
fogva Kanizsához hasonlítható Pápa városát, ahol az 1730-as években gróf Esterházy erősen korlátozta az ott élők szabadságjogait." Mutatja a kanizsai változásokat, hogy a város új pecsétje már nem tartalmazta a civitas kifejezést. A város által megvésetett pecsét körirata „SIGILLUM PRIVILEGIAT! OPPI-DI CANISAE 1695", vagyis „Kanizsa kiváltságos mezőváros pecsétje 1695" volt. A város ezt a pecsétet használta egészen 1903-ig.12 Az új pecsét szövegében a szabadalmas mezőváros kifejezésre érdemes felhívni a figyelmet, hiszen a dunántúli városok esetében jónéhány használhatta ezt a megnevezést (Kaposvár, Pápa, Szekszárd stb.).13
A város 1704-ben báró Gracich (Grassics Jakab) személyében új földesurat kapott.14 Gracich korábban udvari hadiszállító volt. A földesurasággal kapta meg értelemszerűen a lerombolt várat is azzal a feltétellel, hogy az óriási mennyiségű falmaradványt, törmeléket el kell takarítania.15 Mindenesetre Gracich számára Kanizsa városa nem lehetett valami nagy juttatás. A vár körüli települések számos darabja mind a somogyi, mind a zalai oldalon elpusztult. Már az 1695. évi kamarai conscriptio is világosan tanúsította, hogy a Zala és Somogy vármegye határán lévő város alig rendelkezik beszállító falvakkal, piacközpontként gyengén működik, ráadásul a vár és a város területe elmocsarasodott, egyszóval korlátozottá vált a terület eltartóképessége.16 Ráadásul a Rákóczi-szabadságharc katonai tevékenysége kiterjedt Kanizsára is. 1704 januárjában Rákóczi seregének ezereskapitánya, Szarka Zsigmond foglalta el Kanizsát.17 A kuruc hadsereg a korban szokásos módon, azaz rekvirálásokkal tartotta fenn magát, tudjuk például, hogy 1705-ben mintegy 1000 köböl gabonát gyűjtöttek be a városiaktól.18 Ismert az is, hogy a török időkből a kiszolgáló, s a városban lévő martalóc népesség egy része a városban maradt, s annak nyugati oldalán telepedett le.19 Csak miután a császáriak kiszorították a kurucokat, vehette birtokba Gracich báró ténylegesen is a várost. Gracich báróval sok baja volt a városi népességnek, így például 1717-ben a királyhoz intéztek panaszlevelet, amelyben védelmet kértek a város urával szemben.20 Végül is a bárótól hamar megszabadult a város, mivel 1717-ben meghalt, s így újra a Kamara kezébe került a város és uradalma, amelyet értékesítenie kellett ahhoz, hogy pénzt lásson.
Kanizsa esetében a jogállásban bekövetkező változás azt jelentette, hogy Gracich báró, aki megkapta a várost, pénzt akart látni a településből, s ez a terhek növekedését hozta magával. Gracich már 10 éve a város földesura volt, amikor a Rákóczi-szabadságharc után két évvel szerződésben rögzítették a város és a földesúr közti jogállást. Ez voltaképpen úrbéri szerződés volt, amelynek jelentősége az, hogy a későbbiekben minden földesúrváltásnál eh-
hez a contractushoz lehetett visszanyúlni, vagyis ez lett a későbbiek számára a viszonyítási alap. Nézzük, hogyan szabályozta a városi társadalom életét az 1713. évi conventionalis contractus!21
1. A városlakóknak egy egész telek után, amelyhez 24 hold szántó, 1 hold kert, illetve nem meghatározott nagyságú erdő (fa) és rét tartozik, a birtoklás megkezdése után 3 év elteltével évi 4 forintot kell fizetniük. A városlakóktól megkülönböztetett zselléreknek nem kellett pénzt fizetniük, csak évi két munkanapot teljesíteni. Ez a korábbi kamarai állapotnak további elismerését jelenti, hiszen már 1690-ben is beiktatták a három éves türelmi időt. Ugyanakkor ez egybeesett a korabeli telepítési láz alkalmával megszokott általános kivárási idővel (3-4 év adómentesség), amiből az is következtethető, hogy Kanizsa városában is jelentősebb betelepedési folyamat indulhatott meg.
2. A kertek után, amelyek kívül estek a házak kertjén (itt minden bizonnyal a későbbi, század-közepi forrásokban már külső kertnek nevezett területekről van szó) minden hold után 9 krajcárt kellett fizetniük a birtoklóknak.
3. Miután eltelt az adómentes időszak, a bevetett földek után minden polgár búzából, rozsból, árpából a tizedik keresztet kilenced fejében köteles beadni.
4. A kanizsaiaknak gondoskodni kellett a plébános eltartásáról. Az ún. országos stólán felül egész telkenként 20 dénárt kellett fizetni, továbbá akiknek állataik voltak, azoknak évente egyszer egy szekér fát kellett a plébánosnak vinniük. A contractus értelmében a földesúr kötelessége volt horvát és német lelkészek vasárnapi és ünnepnapi prédikációjának megszervezése, valamint az ifjúságnak szóló hittantanítás biztosítása.
5. 1713. január l-jétől a város számára öt hónapon keresztül fogyasztási adó nélkül szabad bormérést biztosítanak.
6. A befolyó bírságok fele részben az uradalmat, fele részben a várost illetik.
7. A telek és földbirtoklóknak negyedévente kell fizetniük a rájuk eső összeget.
8. Ha a városiak a házukat vagy telküket eladják, akkor az uraság számára semmit nem kell fizetni, ellenben a kancellária számára 2 forint 50 krajcárt kötelesek befizetni.
9. A szerződés a jelenleg a városban élő polgárokkal jött létre, akik ezt megelőzően komoly károkat szenvedtek. Kikötötték, hogy ha újabb polgárok érkeznek a városba, akkor a földesúrnak lehetősége lesz hasonló megegyezésre velük.
10. A városbíró, a jegyző, valamint a szegények ispotálya szántót, réteket és tűzifát saját használatra tízed vagy más fizetési kötelezettség nélkül kap.
17 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században

11. A földesúr szavatosságot vállalt a királynak járó tized és fogyasztási adó vonatkozásában.
12. Ha a földesúr eladja a várost, akkor az új tulajdonosnak is kötelessége lesz megtartani a mostani szabályozást. Ezt a szerződést pedig a földesúr és a város 1000 forint büntetés terhe mellett köteles betartani.
Egy 1717. október 14-ről fennmaradt birtokmegosztási irat szerint Gracich báró után két új família került földbirtokosként Kanizsára. A két új földesúr báró Szapáry (II.) Miklós és Inkey János volt. A kanizsai uradalom kettejük tulajdonába került, s a területet mindjárt meg is osztották egymás között, ami annak megfelezését jelentette.22 Szapáry kezébe került ekkor Kanizsa város, rajta kívül Sormás, Sze-petnek, Bajcsa, Bánfa, Borstfa, Mikefa, Almaszeg, Manta, Sigárd, Rattka, Peregnye, Szerdahely, Csor-kut település is. Ez a terület egyrészt a város közvetlen környezetében, másrészt attól nyugatra, délnyugatra helyezkedett el. A volt váruradalom északi és keleti földjeit az Inkeyek szerezték meg, akik aztán a Kanizsa mocsaraitól északkeletre lévő Pallin faluban építették ki egyik dél-dunántúli központjukat, s a későbbiekben tartósan ott is maradtak, 1724-ben Pallin helységről kapták a pallini nemesi előnevet. A másik, idővel még jelentősebbé váló Inkey-uradalmi centrummá a Kanizsától mintegy 2,5 órányi járásra lévő, de már Somogyban lévő Iharosberény vált, ahol a 18. század közepén a család felépítette barokk stílusú kastélyát.23
A Szapáryaknak Kanizsán kívül a Nyugat-Du-nántúlon (Vas, Veszprém megyékben), s Zala vármegyében számos egyéb birtoka is volt (Bécz, Le-tenye, Egyeduta stb.), ez volt a família felemelkedésének kora. A bárói rangot 1690-ben Szapáry Péter nyerte el, a grófi címet pedig két fia 1722-ben érdemelte ki.24 Letenye később is megmaradt a család birtokában, itt építették a későbbiekben a ma is meglévő klasszicista kastélyt. Egy későbbi eladásbéli iratnál fennmaradt egy utalás, miszerint a Kamara 36 500 forintra értékelte fel a kanizsai birtokot Gracich Jakab halála után.25 Úgy tűnik a forrásokból, hogy ugyanakkor Szapáry István tartósan kívánt ezen a dél-zalai vidéken berendezkedni, amit az is mutat, hogy 1715—20 között a Sennyey családtól több olyan falut is megvett (így például Esztregnyét, Becsehelyet stb.), amelyekkel a Kanizsa mezőváros körüli földjeit növelte meg, s amivel lassan formálódott a későbbi „kanizsai uradalom".26 Szapáry a városban is végzett némi átalakítást, tudjuk róla például, hogy a lerombolt „...vár tégláiból házat építtetett" magának Kanizsán.27 Mindenesetre tény, hogy Kanizsa egyre inkább mezővárosként funkcionált; 1721-ben például Szapáry elérte azt, hogy a város népessége az általuk használt földek után 700 forint árendát fizessen.28 Szakiro-
dalmi adatok szerint a földesúrral szemben való védekezés gyanánt a város 1739-ben és 1742-ben is megpróbálkozott a szabad királyi városi rang elnyerésével, ám a deputációk nem jártak sikerrel, a földesurak érdekérvényesítő lehetőségei jobbak voltak a városénál.29
A Szapáry família földesurasága 1743-ig tartott, mikor is Szapáry István báró utódok nélkül meghalt, s a vagyon újra visszaszállt a fiskusra.30 Szapáry ugyan végrendeletében megnevezte az örökösöket, így például Szepetneket, Eszteregnye felét, Mantát, Sigárdot és egyéb más pusztákat Bajaky Mihályra hagyta, míg Kanizsa várost Fityeháza, Bilke, Péterfa, Kerekes pusztával együtt (vagyis a szűkebben vett várost és területét) Petrikovits Magdolnára testálta.31 Terhelte a potenciális új tulajdonosokat az a 6303 forint adósság, amivel Szapáry tartozott a kanizsai ferenceseknek. Végül is 1743-ban a tulajdonlás hosszú távra megoldódott: november 29-én Petrikovits Magdolna (ekkor Bessenyei Ignácné) kanizsai örökségéről lemondott, s ezért az újdonsült tulajdonostól, gróf Batthyány Lajostól 15 000 forintot kapott.32 1743. december 30-áról maradt fenn az az irat, amelyben a Kamara elismerte, hogy Batthyány Lajos gróf 110.000 forintot fizetett Kanizsáért, ebből 21 500 forintot (lehet, hogy időközben felment a birtok ára) Petrikovits Magdolnának, 6303 forintot a ferences barátoknak, míg a fennmaradó 82 196 forintot a Kamarának.33 Nem egészen egy évvel később, 1744. szeptember 30-án a vasvári káptalan előtt (mint hiteles helyen) bejegyezték Mária Terézia Batthyány Lajosnak tett adományát.34 Batthyány gróf a következőket kapta: Kanizsa városát, Szepetnek és Sormás falut, Eszteregnye possessio felét, illetve Mikefa, Bánfa, Péterfa, Bilke, Bajcsa, Mánta, Almásszeg és Sigárd praediumot. A Batthyány família tagjai már eddig is jelentős birtokokat halmoztak fel a Nyugat-Du-nántúl területén.35 Kanizsa a később hercegi címet szerző ághoz került.
Vélhetően gróf Batthyány Lajos nádor következetesen törekedett ekkoriban földbirtokszerzésre, amit az is jól mutat, hogy két évvel a kanizsai földek megszerzése után Eck bárótól megvette a szomszédos Homokkomáromot és annak uradalmát, így a kanizsai domíniummal, illetve annak tartozékaival Zala vármegye keleti területein lényegében egy könnyen kezelhető és irányítható, egységes földbirtokkomplexumot hozott létre. Igen jelentős területű birtokról van szó, egészen pontos korabeli kimutatásról nincs tudomásunk, ám későbbi források alapján hozzávetőlegesen a két uradalom — tehát a kanizsai és a homokkomáromi — mintegy 30 000 hold lehetett. Nem volt ez különösebben furcsa ebben a korban, hiszen jól tudjuk, hogy Zala vármegyében milyen irdatlan nagy területű domíniumok alakultak ki ekkoriban; hadd legyen elég itt az Es-
18
Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században
terházyak alsólendvai, az Althann család csáktornyai, avagy éppen a Batthyányak szentgróti uradalmára utalni. Azt viszont mindenképpen hangsúlyoznunk kell, hogy a két uradalom megvásárlásával olyan terület került a többszázezer holdas Bat-thyány-uradalmi rendszerhez, amelynek nem volt túlzottan nagy népessége, és a domínium nagyobb része allodiális terület volt.
A Batthyány család birtoklása az 1744. évi vásárlástól az első világháború idejéig meghatározta Kanizsa város gazdálkodását, a mezőgazdasági, az ipari és a kereskedő népesség életét. Az első Batthyány tulajdonos, a már említett nádorispán bécsi kastélya mellett főleg Körmenden élt, s ott épült ki az 1750-es évek végére az uradalmak gazdasági központja is, amely alá besorolták a család kiterjedt nagybirtokait. Batthyány Lajos gróf jelentős pozíciókat töltött be a 18. század közepén Magyarországon, így például volt kamarás, valóságos belső titkos tanácsos, főpohárnokmester, 1744-től az Arany-gyapjas-Rend vitéze, a Szent István Rend nagykeresztese, Zala vármegye főispáni helyettese 10 évig, 13 esztendőn keresztül pedig a Hétszemélyes Tábla rendkívüli vizsgálója címet viselhette, de ezenkívül volt kancellár, 1751-től egészen 1765-ös haláláig pedig az ország nádora. Már a gróf halála előtt, 1760-ban Batthyány (III.) Ádám Vencel gróf vette át a kanizsai domínium irányítását, egészen 1787. évi haláláig. Vas vármegye főispánja, báni helytartó és egy magyar ezred tábornoka volt. Fia, Batthyány II. Lajos (1753—1806) már apja életében is intézte az uradalom dolgait. Őt követte a sorban az 1781-ben született Batthyány Fülöp herceg, aki 25 évesen, 1806-ban vette át és haláláig igazgatta a tulajdonába került domíniumot. A szakirodalmi források kiemelik annak jelentőségét, hogy 1765-ig a mezőváros élvezte a Batthyány-uradalmakba tartozás előnyeit, ám azt követően egészen a Fülöp herceg-féle birtoklás bekövetkeztéig (1806), vagyis mintegy fél évszázadon keresztül elég elkeseredett csatározásokat kellett vívnia a Batthyány család földesúri hatalmával.
Még el kell mondanunk, hogy a Batthyány-bir-tokkomplexum a 17—18. század fordulója táján két részre szakadt, létrejött a famílián belül egy hercegi és egy (németújvári) grófi ág. A számunkra érdekes hercegi ág birtokai a 18. század során folyamatosan szaporodtak. Az egyik legnagyobb birtokszerző maga Strattmann Eleonóra volt, aki férje halála után 1726-ban donációként kapta Siklós és uradalma felét, 1736-ban pedig megvette a másik felét, s emellett a Pécs mellett található Üszögpusztát is megvásárolta 1741-ben. Folytatta a sort fia, Lajos is, aki 1736-ban a Vas megyei Inta uradalmát, 1743-ban Kanizsát és uradalmát, 1744-ben a tőle északkeletre lévő Homokkomárom-központú nagybirtokot, 1747-ben a Siklóstól nyugatra lévő
sellyei uradalmat, 1749-ben Zalaszentgyörgyöt, 1757—59-ben pedig a kisbéri uradalmat vásárolta meg. Batthyány Lajos gróf 1747-ben a körmendi, a kanizsai, a homokkomáromi, az intai, valamint a horvátországi ludbregi uradalmakat elsőszülöttségi hitbizománnyá alakította, így a Batthyány-Stratt-mann nevet viselők az Ausztriában lévő trautt-mansdorfi uradalom mellett az új majorátusi birtokok mindenkori haszonélvezőivé váltak. Egyidejű pontos adatok természetesen nem állnak rendelkezésünkre a megszerzett uradalmak méretéről, ám hozzávetőlegesen 90-100 000 holdra becsülhetjük azok együttes méretét. A hercegi rangot Batthyány Lajos gróf öccse, Károly kapta, de háromszori házasságából sem maradt örököse, így a címet 1764-ben kiterjesztették bátyja leszármazottaira. Megemlítjük még, hogy a Batthyányak a grófi ágon is tekintélyes földbirtokokat halmoztak fel, Német-újvár, Rohonc, Szalónak, Borostyánkő, Bóly, Bicske, Körmend voltak a grófi ág legjelentősebb uradalmi központjai.
1742 után a Batthyány-korszak alaposan kikezdte a város addigi autonómiáját. Szinte állandóvá vált a súrlódás az uraság és a városvezetés között, s a város folyamatosan védekező szerepbe kényszerült. A relatíve hatékony Batthyány-adminisztráció megpróbálta beolvasztani a várost a több százezer holdas igazgatási komplexumba, s nem nagyon válogatott az eszközökben. Ugyanakkor a földesúr jövedelmet akart látni a városból és a kanizsai-homokkomáromi uradalmából. Ezek a szándékok a városlakók jogainak csorbításában, az úrbéri szerződések újraformálásában, valamint a földhasználat megszorításában jelentkeztek.36 (Mivel a szerződések döntően a földhasználat és az adózás oldaláról hoztak újat, így ezeket a contractusokat a mezőgazdasági fejezetben tekintjük át részletesen, itt csak arra van módunk, hogy a főbb állomásokat jelezzük.) 1753-ban új szerződés született a város és a földesúr között, amelyet egészen az úrbérrendezésig használtak. Mária Terézia úrbéri rendelete megteremtette a lehetőségét, hogy a mezővárosokat is regulázzák, ám a városok jelentős része ellenállt, s ragaszkodott korábbi privilégiumaihoz. 1768—70 között a földesúr új szerződéseket akart ráerőltetni a városra, jelentősebb terhekkel és földhasználati megszorításokkal, s ez perek sorozatához vezetett. Végül is az 1773. évi új szerződés elfogadható kompromisszumot hozott a városnak.37
Nemcsak a contractusok okoztak azonban problémát a két félnek. A dinamikusan növekedő városi népesség földigénye, valamint az árutermelési lehetőségeket egyre jobban kihasználó majorság területéhsége újabb konfliktust eredményezett: a két város közti hatalmas méretű berek lecsapolása és a földek hovatartozása lett a századforduló időszakának nagy kérdése. Újabb végeláthatatlan perek kez-
19 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században

dődtek 1791 után, s már királyi ítélet is született az uraság javára, ám a konjunktúra alatt gazdagodó, s egyre inkább a kereskedelem felé forduló város mégsem adta meg magát: elérte az új földesúrnál, herceg Batthyány Fülöpnél, hogy 1811-ben új szerződést kössenek, amelyben a berek egy része a városhoz került.38
Kérdés persze, hogy miben is volt szabad egy „szabadalmas mezőváros" a 18. század során a földesúri korszakban, mire terjedt ki relatív autonómiája. Leszámítva az erőszakos urasági törekvéseket, úgy látjuk, hogy a város a belső közigazgatását illetően önálló volt, életét maga szervezhette, irányíthatta, viszont tevékenységével el kellett számolnia a földesúrnak. Ha nem keletkezett konfliktus a városbíró megválasztásából, s ha a város teljesítette adóbefizetéseit, akkor a földesúri intézők általában nem szóltak bele a belső igazgatási ügyekbe. Ez persze kényszer is volt, hiszen az uradalmi irányításnak a kis létszámú falvak feletti ál-
landó ellenőrzés sokkal jobban megfelelt, mint egy több ezres város kezelése, ahol már jogszabályokon és intézményeken keresztül kellett befolyást gyakorolni. Az önállóság a szerződésekben meghagyott gazdasági ügyekre is kiterjedt, hiszen a város működését finanszírozni kellett, bár hozzá kell tennünk, hogy az uradalmi intézők mindig szigorúan ellenőrizték a városi költségvetési beszámolót, minden egyes tételt átvizsgáltak és kommentáltak. S végül meg kell említenünk, hogy a városi önállóság Kanizsa esetében egyre szélesebb méretekben kiterjedt a jogszolgáltatásra is, a földesúri időszakban Kanizsa városa a főbenjáró ítéletektől és az urasági telkeken lakó zsidóság ügyeitől eltekintve mindenben gyakorolhatta bírói joghatóságát. Az adatainkból elemzett folyamatok azt mutatják, hogy a városi autonómia a felsorolt területeken az 1760-as évektől folyamatosan növekedett, a városi önkormányzat egyre kiterjedtebb tevékenységet folytathatott.
II. A VÁROSIRÁNYÍTÁS
1. A Városi Tanács, hivatalok és tisztségviselők
A polgárság és a polgárjog. Izgalmas társadalomtörténeti kérdés meghatározni azt, hogy egy 18. századi mezővárosban milyen társadalmi csoportok élnek egymás mellett, s mi különbözteti meg ezeket a rétegeket egymástól. Nincs lehetőségünk a kérdés igazi mélységeibe hatolni, hiszen feladatunk csak az önkormányzati rendszer bemutatása, de azt mindenképpen jeleznünk kell, hogy a tradicionális jogi sajátosságok szerinti osztályozás csak egyik lehetséges módja a bemutatásnak, önmagában viszont egyoldalú, hiszen a jövedelmi szint, a közösségi kapcsolatok, a foglalkozás stb. mind, mind rétegzettség-előidéző és eltérő közösségképző elvek és tényezők lehetnek. Ha a társadalmi jogállás szempontjából vizsgáljuk a kanizsai népességet, akkor kétségtelenül nagy változásokat láthatunk a 18. században, a század eleji városi társadalom alig hasonlít a 18. század végihez.
A különbségek több mindenből fakadnak. A vár visszavétele után a város társadalmában a megmaradt népesség mellett jelentőssé vált az itt maradt katonaság, valamint a katonaságot kiszolgáló rétegek szerepe. A hadsereg nagy része német nyelvű volt, a katonákból sokan maradtak itt a városban. Az 1702. évi várlerombolás után kiköltöztek a nagykanizsai területre, telket és házlevelet kaptak, s ezzel létrejött a városi lakosságnak a továbbiakban meghatározó szerepet játszó német polgári csoportja.3' A 18. szá-
zad első évtizedében mintegy 2000 fős népességet feltételezhetünk Kanizsa városában, ami figyelembe véve a korabeli házasodási és születési arányszámokat, mintegy 450-500 családot jelenthetett.40 Minden valószínűség szerint ez a német polgári csoport erőteljes katonai támogatást élvezett, lényegében magához ragadta a városirányítást, jogilag legitimálta önmagát, s kisebbségi irányítással a 19. század közepéig vezette a város életét. A városi polgárjog kialakítása antik és középkori német mintát követett. Az ókori görögöktől kezdve megfigyelhető az európai társadalmak történetében, hogy igazi városi polgárrá az válhatott, akinek volt a városban telke, azonkívül valamilyen városon kívüli ingatlana. A megszerzett házlevelekkel és tulajdonnal létrejött polgári réteg még nyelvével is elkülönült a városi társadalom többi csoportjától. Ugyanakkor a polgárság részarányát a városi társadalmon belül folyamatosan csökkenő tendenciának érezzük, bár kétségtelenül igaz, hogy a 18. század második felében egyre szaporodott a purgeresküt tett emberek száma. Az 1760—1800 közötti időben a polgárrá felvettek felét sem tette ki a kanizsai születésűek száma, a döntő többséget az örökös tartományokból és egyéb német nyelvi területekről érkezettek adták. 1745—1800 között 531 embert vettek fel a polgárok közé, legtöbbjük iparos mesterember volt, de voltak köztük gazdák és kereskedők is.41 A polgári névjegyzékek, valamint az 1784. évi népszámlálás adatait figyelembe véve a városi társadalmon belül a polgárság részarányát 25-30 %-nál nem becsülhetjük többre.
20
Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században
A polgári lét jogokat és kötelességeket együtt jelentett. A katonai-kamarai igazgatás kezdetén, az 1690-es években az első három tagú városi vezetést még egyszerűen kinevezte a főparancsnok, ám a 18. század eleji, szabadságharc utáni időkben már a választási rendszerre tértek át a legfontosabb tisztségek betöltésekor.42 Választásra jogosult pedig mindig a polgárság volt, amelyet különbözőképpen neveznek meg gyér forrásaink, de egyértelműen mindig egy kiváltságos kisebbséget értettek rajta. Azért is érdemes volt polgárrá válni, mert iparos céhbe csak a polgároknak volt joguk bekerülni. 1753-ból ránk maradt a polgáreskü szövege, amely világossá teszi a szerepkör funkcióját. A szöveg így szól: „Én N.N. esküszöm a Szent Háromságra, Atya, Fiu és Szent Lélek Istenre, Boldogságos Szűz Máriára és Istennek minden Szenteire, hogy én ezen böcsületes Városbéli Purgerekkel edgyet értvén mindennémű város terheit, Fő képpen tűznek lételében minden vissza vonyás nélkül híven, jámborul és igasságosan viselnyi és Segítségül Lennyi kivánok és akarok és az Előttem járó Tiszteimnek illendő bö-csületet adok, Fejet hajtok, egy Szóval edgyütt élni és halni a több böcsületes Purgerekkel akarok Isten engem ugy Segéllen és istennek Szent Evangéliuma"." A szövegben megjelenik a polgárok közösségi tudata, a feljebbvalók, a tisztségviselők iránti alázatosság, valamint a közös teherviselés is, ami az adófizetés szempontjából volt lényeges, illetve kiemelt jelentőségűnek gondolhatták a tűzvédelemben játszott szerepet is. Világosan tükröződik a nyugati keresztény erkölcs és gondolatvilág néhány eleme, s ez arra is utal, hogy ebben az időben a polgárok között még nem voltak más vallásúak. Ez azonban a 19. század során változott, később a görögkeleti vallásúak közül is bekerülhetett néhány kereskedő família feje.44
A polgárságon kívül a lakosság többségét a forrásokban gazdának, lakónak és idegeneknek mondott népelemek adták. Gazdának — bár definíciójára nem találtunk forrást — azokat nevezhették, akiknek volt földjük a városban vagy a város határában, házzal és belső telekkel rendelkeztek, adóztak, ám nem emelkedtek a polgárok közé, nem tették le a purgeresküt.45 Viszonylag tekintélyes létszámú emberről van szó, számuk, arányuk jóval meghaladhatta a polgárokét, különböző adó- és telekösz-szeírások alapján mintegy 35-40 %-ra becsülhetjük ezt a folyamatosan és gyorsan növekedő társadalmi csoportot.46 A gazda szó világosan utal a telektulajdonos foglalkozására: számukra a mezőgazdasági tevékenység adhatta a jövedelem fő forrását. Ezzel természetesen véletlenül sem azt mondjuk, hogy a polgár esetében nem volt szerepe az agrártevékenységnek, ám ott az iparos és mezőgazdasági tevékenység vélhetően kiegészítette egymást, a gazdák esetében pedig a mezőgazdasági jelleg dominált. A gazdától és a polgártól is elkülönültek a zsellérek, akik közé besorolták a tekintélyes létszámú zsidó-
ságot (1770-es években mintegy 70 családfő), akik főleg urasági fundusokon éltek a városban, valamint a hagyományos házas és házatlan zselléreket is. Utóbbiak létszáma is gyorsan növekedett, 1768-ban már több mint 100 zsellér élt Kanizsán, s köztük mintegy 30 nő.47 Ezek feltehetően alkalmi munkából éltek, amely a kereskedelmi asszisztenciától kezdve a fonónői tevékenységig igen széles skálán mozog. A zsellérekkel nincs azonban vége a városi társadalom rétegeinek. Az elitbe tartoztak a ferencesek vezetői, a piarista gimnázium vezetői, a városban élő nemesek, a postamester, az itt élő uradalmi alkalmazottak közül a tisztek, ügyvédek stb.48 Az elitből a 18. században néhányan polgárjogot szereztek, de ez inkább a 19. század első felében vált gyakorlattá. Áttekintésünkből világosan látszik, hogy a kanizsai társadalom tagozódása igazából elüt a tradicionális magyarországi kisvárosi társadalomtól, helyette inkább a szabad királyi városokéhoz hasonlítható, németes, kisebbségi kormányzásra lehetőséget adó struktúra.
Felerősítette ezt a tendenciát az is, hogy 1702 után a város olyan földesurak kezébe került, akiknek oszt-rák-barátsága közismert volt, s akik tevékenységükkel még elő is segítették a polgárjog mint kiváltság létét. Báró Gracich az udvar hadiszállítója volt, a Szapáryak ekkor szereztek bárói és grófi rangot, míg 1744 után gróf Batthyány Lajos nádor kezébe került a kanizsai uradalom és város. A Batthyány-birtokok hivatali nyelve a német volt, természetes lehetett számukra a német típusú irányítás.49 Ugyanakkor a 18. század során egészen biztos, hogy a nagyfokú népességbeáramlás egyre anakronisztikusabbá tette a kisebbségi német vezetést, hiszen a jövevények döntő többsége gazda és zsellér volt. Ráadásul a század végi nagy beköltözési hullám esetében nagy tőkeerővel rendelkező kereskedő réteg jelent meg a városban, köztük több zsidó nagykereskedő is, akik a város közepén ingatlant vásároltak maguknak (sokszor elszegényedő polgároktól), s ezzel átformálták a város képét. A városi polgárság ugyanakkor még tartotta állásait, jogaiba kapaszkodó, de egyre merevebben viselkedő elitté vált.50
A városbírók. A városbírói tisztség komoly lehetőségekkel és felelősséggel járó funkció volt a 18. században. 1690-ben katonai kinevezéssel, de az azt követő 13 éves kamarai irányítás alatt is vélhetően hasonló módon történhetett a bírói tisztség betöltése.51 Az 1702. évi városi jogszabályok között már az szerepel, hogy a bírót választják. A későbbi gyakorlatból tudjuk, hogy a földesúr jelöltjét választották meg, az 1730-as évektől a kandidálásban amúgy hárman szerepeltek.52 Ahogyan a város egyre inkább mezővárossá süllyedt, úgy veszített jelentőségéből a bírói tisztség a földesúr szemében, így a század második felében már nincs nyoma annak, hogy a földesúr jelöltjét kötelezően meg kellett volna választa-
21 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században

ni, bár kétségtelen, hogy a tisztújításkor a földesúr mindig képviseltette magát a tiszttartójával vagy ügyvédjével. A bíróválasztás rituáléja is változott, mondhatnánk egyszerűsödött a század során. Kezdetben még a tisztújítás első napján megválasztották a bírót, „akit ősi szokás szerint az eredmény kihirdetése után vállára kapott a tömeg és háromszor körülhordozta a teremben, majd beültette a ...bírói székébe, majd elkísérte a templomba eskütételre".53 A bírói mandátum általában három évre szólt. A bírónál volt a város pénztára, a kifizetéseket ő engedélyezte. A bírói funkciók között a legfontosabb a városi pénzügyekért való felelősségvállalás volt. A városbírónak állandó kapcsolatban kellett lennie az uradalmi irányítással, a vármegyei szervezet működésével, s ő felelt azért is, hogy az alispáni vagy helytartótanácsi parancsokat, dokumentumokat a városi népesség megismerje. II. József alatt rendelet írta elő, hogy olyan városvezetőt (és magisztrátust) kell megválasztani, aki (és amely) már ismeri a jogszabályokat, s azoknak érvényt is tud szerezni.54 A század végén már ügyeltek arra is, hogy a bíró nagy műveltségű ember legyen, s értse és beszélje a városban használatos nyelvek közül a magyar, a német, a horvát és a latin nyelvet.55 Fontos volt a rátermettség, amit jól bizonyít Szakály István századvégi esete. Amikor 1800-ban restaurációt tartottak Kanizsa mezővárosban, azt jegyezték meg a városbíróról, hogy a korábbi, négy esztendőig viselt hivatala idején „...nem csak a Városnak terhes számos passiva adósságát ki fizette, sőtt még activa szép számú Capitálist is gazdálkodott", vagyis sikerült a város deficites gazdálkodását szuf-ficitessé tenni, s megszabadulni a régi adósságoktól.56 A városbírók névsorát vizsgálva változások láthatók. Kezdetben még a nevek is németek, a század közepe felé már magyar nevű bírókat választottak. A század első felében vélhetően német—osztrák purge-rek, iparosok kerültek bírói pozícióba, viszont a század közepe felé már ebben is változás történt, hiszen Schrem János már kereskedőként töltötte be a bírói széket. Schrem Jánost a topográfiai fejezetben mutatjuk be, itt csak azt jegyezzük meg, hogy a neves személyiségé volt a városháza melletti épület, s kétszer is elnyerte a bírói címet. Már nem szerepel a táblázatban, de az 1800-ban bíróvá választott Pichler Aloysius is kereskedő családot képviselt, többek között apja, Pichler Henrik volt Schrem vagyonának örököse.
A kanizsai városbírói tisztség nem volt örökölhető, ugyanakkor nem feltétlenül járt együtt anyagi előnyökkel. Kétségtelen tény, hogy a bíró fizetést kapott tevékenységéért, viszont a század vége felé már csaknem 6000 fős város irányítása oly sok időbe került, s oly mértékben felduzzadtak a tennivalók, hogy az sokszor az egyéni gazdaság romlásával járt együtt. így járt például László Ferenc, aki jelentős áldozatok révén elérte az 1779. évi tűzben leégett városháza újjáépítését, ám 1788-ban már azért nem vállalta el újra a tisztséget, mert lassan csődbe ment volna otthoni gazdasága. Lemondásakor megjegyezte a jegyzőkönyv, hogy „ez idő alatt az Köz jónak elöl mozdítása Fáradozásaival nem hogy Kárai lettek maga Gazdaságában" ráadásul „beteges állapotban lévén" kell megválnia a tisztségtől.58
A városi tanács. Az önkormányzat irányításában a bíró mellett a választott tanácsnak volt a legnagyobb szerepe. Ez a szervezet is sokat változott az idők folyamán. A kamarai időszakban (1690-ben) egyszerűen kineveztek egy három fős testületet, a földesúri függés idején viszont már választottak.59 A tanács volt az a szervezet, amelyen keresztül a német kisebbség kezében tarthatta a város vezetését. A tanács létszáma a 18. század során általában növekedő tendenciát mutatott. 1716-ban már elkülönült egymástól a magisztrátus és az ún. külső tanács. Degré Alajos hívta fel a figyelmet arra a kanizsai sajátosságra, hogy a tanácstagok hivatalának meghosszabbítása szinte automatikusnak tekinthető, a század első felében leginkább akkor változott a testület, ha valaki meghalt vagy elköltözött, s mindenképpen új embert kellett választani. 1737 után szabályosan, évenként újraválasztották a testületet, a tanácsot gyakorlatilag újramarasztották.60 A tanács tagjait a 18. század második felében leginkább esküdteknek nevezték, bár a megnevezés változott. A teljes jogú polgárság megőrizte a század során befolyását, a tanács tagjainak megválasztása e csoport kezében maradt. A század végére jutott el odáig a szaporodó lélekszámú város, hogy meg kellett növelni a népességet képviselők létszámát. 1757-ben már 22 tagú testületet (külső tanácsot) választottak, 13 főt Nagykanizsáról, kilencet pedig Kiskanizsáról; 1798-tól az esküdtek mellé
Az ismert kanizsai városbírók névsora57
Andreas Georg Fischer 1690 Leopold Joseph Ullrich 1729 Wagner György 1753, 1761
Martin Winkler 1703 Paulus Feitsch 1 738 Aszleitner Ádám 1772
Andreas Männer 1714 Michael Tax 1741 Góri László 1789, 1791
Johann Bernhardt 1716, 1726 Joannes Suttor 1742 László Ferenc 1786, 1789
Johann Michael Knädl 1718 Gábriel Szentgotthárdi 1745 Hegedűs Antal 1791, 1796
Johann Georg Schäffer 1719 Johann Schrem 1747, 1756 Szakály István 1797
Sebastian Pusch 1720 Németh János 1752, 1759
22
Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században
már 60 fős testületet hoztak létre, amelyből 41 fő Nagykanizsáról, míg 19 fő Kiskanizsáról került ki.61 Ez nem volt ugyan létszámarányos, de jól tükrözte a két városrész közti gazdasági és társadalmi különbségeket.
A városi tanács a 18. század során általában hetente ülésezett. Jogköre szinte mindenre kiterjedt, ami a város életét befolyásolhatta. A tanács tárgyalta meg a lakosok egymás közti panaszait, a vagyoni jellegű instanciákat, büntetéseket szabott ki, s azokat végrehajtatta, ellenőrizte a városi tisztségviselők mindennapi tevékenységét, utasított és követelt, s ha kellett, büntetett is.62 Foglalkozott a tanács a tisztségviselők személyével is, új emberek kinevezésével. Nagyon fontos kérdés volt a földesúrral (vagyis az uradalmi irányítással) való kapcsolat is. A tanács és a városbíró kapcsolatára vet fényt az az 1795-ből való bejegyzés, amely szerint „A Bíró függjön a Magistratustul, nem pedig a Magistratus a Bírótul, következve semmim ollyast, ami a köz jót illetné, a Magistratus hire nélkül a Bíró maga hatalmával végbe ne vigyen".63
1789-ben II. József rendelettel szabályozta a városi magisztrátusok tevékenységét. A rendelet szerint a „Magistratus ennek utána nem restauraltatik, hanem állandóan megmarad, kivévén, ha valaki önként resignálna, vagy Törvényes Úttal megpróbált rossaságáért magát érdemtelenné tenne, ekkor az olyas helyet más fog a Magistratusba által választani". A város mindenképpen be akarta tartani a rendeletet, s ezt a vármegye is szorgalmazta. Azt is előírta a rendelkezés, hogy a törvényi dolgokban a „Fölséges Királyi Tábláiul mint Szabad Mezző Városi Magistrátus fog függni", vagyis a Királyi Tábla lesz a városnak a fellebbviteli fóruma. A kötelességeket a következőképpen írták elő.64
1. „Minden néven nevezendő panaszokat el végezni tudni illik a midőn a lakos ide való lakos ellen vagy pedig idegen ezek ellen Törvénkedik".
2. „Az árvák állapotját, mivel ez eránt Ugy is a pro-tocollumokat a Fölséges Királyi Táblának eő küldi egyedül".
3. A magisztrátus feladata az inventáriumok kezelése, a licitációk elvégzése, valamint becsük és szerződések kezelése.
4. A város terméséről számot kell adni, az építéseket és javításokat irányítani és végezni kell. A Magisztrátus feladata a városbírótól számon kérni a rendeletek betartását, valamint a jelentések megküldését felsőbb helyekre.
5. Az elfogott idegenek ügyét a Magisztrátusnak meg kell vizsgálni, esetükben büntetéseket kell hozni, avagy vissza kell küldeni őket, esetleg a vármegye fogságába kell vitetni őket.
6. „Koldusokat és Ispotálybélieket regulálni a felséges parancsolatok szerint egyedül a Magistrátus kötelessége".
7. A hajdúk öltözékéről a Magisztrátusnak kell gondoskodni.
8. A városbírónak kötelessége a szolgák ügyében is eljárni.
A városnak megvoltak „az állandó Organisatioi", így konkrét feladatokat is előírtak a magisztrátusnak, amelyeket a tisztségviselőkön be kellett hajtani.
1. Az uraságnak járó árendát be kell szedni, és azt tovább kell a földesúrnak adni.
2. A forsponttal kapcsolatos kötelezettségeket teljesíteni.
3. A katonasággal kapcsolatos intenciókat kezelni.
4. „A város földjeit szántatni, vettetni, termendő jószágot annak idejében be takaréttatni".
5. A pékekre, mészárosokra és sütőasszonyokra az instrukció szerint vigyázni.
6. A hidak és utak karbantartására a szükséges munkákat elvégeztetni, a robotosakat biztosítani.
7. A téglaégetést elvégeztetni, arról számot adni.
8. A kvártélyozással kapcsolatos kérdéseket kezelni.
9. A kutak esetében vigyázni kell, nehogy idő előtt bedőljenek.,
10. Minden héten sessiót (tanácsülést) kell tartani, az ott tárgyalt ügyekről a nótáriusnak jegyzőkönyvet kell vezetni.
Érdemes egy pillantást vetni arra, hogy kikből is állt a magisztrátus. A bemutatáshoz az 1799. évi választás névsorát választottuk, főleg azért, mert 1800-ból és 1803-ból is fennmaradt egy rovatos összeírás, amelyben feltüntették az adózók nevét és foglalkozását.65 A monográfia topográfiai fejezetében próbálkozunk majd az egyes utcák lakosainak elkülönítésével, most lássuk, mit tudunk a tanácstagokról! 1799-ben 9 nagykanizsai és 3 kiskanizsai egyént választottak tanácstagnak. Nagykanizsáról Benczik György, Geber György, Góry László, Simoncsics Mátyás, Pichler Aloysius, Stranner János, Kern Péter, Magyar József és Messics György; Kiskanizsáról Plander József, Benczik István és Bolff János került be a tanácstagok közé. A nagykanizsai névsort vizsgálva ki kell emelnünk a három kereskedőt, Gebert, Pichlert és Góryt. Geber György reprezentatív háza a Fő út közepén helyezkedett el, pár háznyira a Városházától, 15 000 forintos értékével messze kiemelkedett környezetéből. Ez volt az a ház, amelyet Geber kereskedő 1803-ban eladott gróf Széchenyi Ferencnek. Pichler épülete a már említett Városháza melletti nyugati épületrész volt, szemben a földesúri kastéllyal, déli része a Légrádi út oldalára nézett. Góry László épülete a Geber-féle épülettel szemben
23 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században

volt a Fő út északi oldalán. Mindhárom kereskedő a kanizsai gazdag lakosságot képviselte. Ugyanakkor a többiek (sajnos Simoncsicsnak nem találtuk nyomát) iparosok voltak, vagyis a régi polgárságot képviselték. Két csizmadia található a tanácstagok között, Benczik György és Magyar József, az előbb említettek közelében helyezkedett el házuk és műhelyük, a városközpontban lévő Kisnémet utcában (a mai Zrínyi utca nyugati részén, a Zárdától északra). Egy tíz évvel korábbi perirat töredékéből kiderül, hogy rokon családokról van szó. Kern Péter tabakos volt, háza a Fő út elején, a mai Deák téren volt; nagy méretű ház lehetett, hiszen az épületben egy szabó is lakott családjával. Mecsics György takács volt, háza a Fő út és a Récsei út találkozása környékén lehetett. Látható tehát, hogy a tanács nagykanizsai tagjai szempontjából már változott a világ: magyar nevű egyének kerültek be az esküdtek közé, s köztük már egyharmados arányt képviseltek a kereskedők.
Az esküdtek azon túl, hogy részt vettek és döntöttek a tanácsüléseken, a városigazgatás különböző területeit is felügyelték. Ezeket általában úgy osztották szét, hogy az esküdtek speciális képzettsége érvényesülhessen. Kern Péter már régóta ellátta a Szent János templom templomatyai funkcióját, 1799-ben is meg marasztatott, mellette azonban az országos vásárok alkalmával a vásári jövedelemszedői tevékenységet is ellátta.66 Kasszierként, vagyis a városi kassza kezelőjeként Góry Lászlónak voltak régi tapasztalatai. Az esküdtek mellett természetesen másokat is meg kellett bízni felelősségteljes feladatokkal. Néha szükség volt arra is, hogy az esküdteknél nagyobb létszámú testületet is létrehozzanak, amelynek tagjai méltón képviselhetik a várost. így például az 1773. évi úrbéri szerződés megkötésekor 24 tagú testületet kért a földesúr tiszttartója, hogy azzal tárgyalhasson. Az esküdtek kötelezettsége lett a közterhek igazságos elosztása fölötti őrködés is. 1798-ban például kötelezték őket arra, hogy „...minden Esküdt Úr ... házrul házra eljárja, a vonyós marhákat számban vegye, a ki nem tart, okát attul tudja meg, nevezetessen pedig az ollyan gazdákat tanulla ki, akik nyáron által számosabb marhákat tartván, télre marhájokat együtt el adni szokták".67 Fontos volt, hogy a tanács tagjait elfogadja a polgári közösség. 1788-ban az egyik kiskanizsai esküdttel (Imrei György) kapcsolatban merült fel, hogy az illető a horvát és a német nyelvet nem beszéli, így a helyiekkel vélhetően nehezen érti meg magát. A választó közönség végül is abban maradt, hogy Imrei továbbra is betöltheti hivatalát, „...hanem segítségül Liplin György külső eskütt rendeltetik", aki viszont járatos volt mindenben, s Imrei esetében hiányként jelentkezett.68
Ha tovább vizsgáljuk a városi irányítás jellegzetes képviselőit, akkor ki kell emelnünk a gazdasági szerepkört betöltőket. Élükön a perceptor (főadószedő, a század végétől pedig egyre inkább kamarásnak hívták) található.69 A város növekedésével egyre szélesedtek a gazdasági funkciók is. A perceptor kezelte a város által fizetendő országos adót, a földesúrnak szóló árendát és egyéb járandóságokat, s ugyanakkor a város bevételeit is kezelte. Minden bizonnyal alá voltak rendelve a gazdasági szakfeladatokat ellátó személyek. Az árvavagyont kezelő beosztás volt a árvák-Attya, aki általában egy megnevezhető személy volt, ám 1799-ben az állandó nehézségek és visszaélések miatt egy deputációra bízták ezt a funkciót.70 Mindig bajok voltak a kvártélyozási pénzekkel, ennek megoldása a palétás feladata volt. A problémák abból fakadtak, hogy mivel Kanizsa Pécs után a Dél-Dunántúl második legnagyobb városa volt, állandóan állomásozott kisebb-nagyobb katonai kontingens a városban, s a katonákat hagyományos módon beszállásolták az egyes házakba. A tiszteket a jómódúaknái, az egyszerű katonákat pedig a lakók és polgárok házaiban helyezték el. A szállásadónak kötelező jelleggel el kellett látnia a tiszteket, szolgáikat, állataikat, fuvart kellett teljesítenie, takarmányt kellett biztosítania stb., amiért „kvártélypénzként" az állam (a vármegyén keresztül) kiutalta az ellenértéket, amit a városban a palétás osztott el az egyes portákra.71 A városi bevételek szempontjából igen fontos beosztás volt a vásári jövedelemkezelő megbízatása. Kanizsa négy országos vásárt tarthatott, majd pedig a 18. század végétől a hetivásárokra is engedélyt kapott. A vásárra érkezetteknek helypénzt kellett fizetniük, amelyet a város tanácsának előírása pontosan rögzített. Mivel a mezőváros kiemelkedően nagy piackörzettel rendelkezett, így nem véletlen, hogy a vásári bevételek is növekedő tendenciát mutattak, s ez a város anyagi mozgásterét is megnövelte. 1799-ben a különböző vásártípusok és helyszínek ellenőrzésére 2-2 felügyelőt neveztek ki: külön kezelték az országos vásárt, a heti vásárt és a sertésvásárt.72 Az Ispital vezetője és a Templom gondnoka is a per-ceptornak tartozott elszámolással. Ellenőrizte a perceptor az erdőmestert is, hiszen az erdők jövedelme is (gubacsszedés, makkoltatás, favágás stb.) komoly bevételi forrás volt. Az 1799. évi restaurációnál az addigi öt erdő- és mezőpásztorhoz még egyet felvett a város.73 Ugyanakkor a perceptornak „felfelé" is jelentenie kellett, a vármegyénél és a Helytartótanácsnál is képviselnie kellett a várost. Kezelnie kellett az adományokat, a zsidók befizetéseit, ajándékait, felajánlásait stb. Felügyelte a perceptor a tűzkassza állását, a büntetéspénzeket, a hagyatékok sorsát.
A tanács nemcsak gazdasági feladatok ellátására választott embereket, hanem olyanokat is válasz-
24
Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században
tott, akik a városi élet mindennapjaiban töltöttek be — általában valamilyen ellenőrzési — szerepet. 1799-ben a keleti városrész hat utcájában 16, míg a nyugati városrészben 6 konyhavizsgálót választottak, akiknek kötelessége volt a kémények és konyhák állandó ellenőrzése.74 A nagykanizsai oldalon a házak és lakók számának növekedését mutatja, hogy az egyre népesebb és hosszabb, észak felé terjeszkedő Magyar utcában és a kelet-nyugati tengelyt adó Piarci utcában 4-4 konyhavizsgálót választottak. A vásárok felügyeletéhez tartozott a mértékek állandó megvizsgálása, erre mind a két városrészben 2-2 embert választottak. Szükség volt hajdúkra, hiszen a lélekszám növekedésével a vétkek száma is szaporodott, ugyanakkor a hatóság reprezentációjához is szükség volt rájuk. A hajdúkból 1799-ben három volt, akiknek nagyjából felosztották a várost, külön megnevezve a Récsei, a Soproni és a Magyar utcákat. Egy 6000 fős városban a három hajdú nagyon kevés, ám mindjárt hozzá kell tennünk, hogy egyelőre nem is kellett több, mert a város oppidum lévén mindig számíthatott a földesúri végrehajtó szervezet embereire is. Volt Kanizsának strázsamestere is, aki a közrend fenntartására, a tisztségviselők feladatkiosztására ügyelt, s mellette a városi magtárak, pajták, a szénaállomány ellenőrzését is elvégezte, vagyis egyfajta vagyonmegőrzést is végzett. Szükség volt a város földjeinek ellenőrzése és vagyonmegóvása miatt mezőpásztorokra és erdőpásztorokra; Nagykanizsán 3, Kiskanizsán 2 ember látta el a funkciót. A város lakosságának éjszakai nyugalmára ún. „éjjeli Vigyázók" ügyeltek, Nagykanizsán 2, Kiskanizsán 1 embert fizetett a város. A város irattárát is kezelni kellett, az irattár is állandó rendezésre szorult; ez minden bizonnyal a forrásokban többször felbukkanó nótárius feladata lehetett, akárcsak a jegyzőkönyvek írása és kezelése. 1779-ben a városháza leégett, így az addigi irattár nagy része is elhamvadt. Mindjárt hozzá kell tenni, hogy a század első felének protocollumkötete azt sejteti, hogy a jegyzőkönyvek vezetése és kezelése meglehetősen esetleges volt, a rendszeres jegyzőkönyvkészítés minden bizonnyal a század második felében alakult ki, már a Batthyány-korszakban. Az árvaügy intézése is elég kezdetlegesen ment, majd csak 1802-ben készült el a város gyámügyi szabályrendelete.75
A tisztségviselők fizetést kaptak, bár erre elég kevés adatunk maradt. A 18. század első felében városi statútumokba foglalták ennek mértékét. Az 1729. évi protocollum bejegyzése szerint Ullrich Lipót József bíró 50 forintos juttatásban részesült. A 7 esküdt (köztük a nótárius Mosier Gáspár, valamint Pajer Antal esküdt, ülnök és adószedő) 40-40 forintot, a városi őrmester 20 forintot kapott fizetésképpen. Az esküdteknek pénz járt a tanácsüléseken való megjelenésért, s azért is járt valamennyi, ha ki-
küldetésben voltak.76 Az 1739. évi szabályváltozás eredményeképpen emelték a fizetéseket, de 1741-ben visszatértek a régi állapotokhoz.77 A városbíró jelentős összeghez juthatott a kisösszegű bírságokból, amelyeket személy szerint neki fizettek. Az infláció és a felelősség növekedésével a század második felében emelkedtek a fizetések. Ennek persze az is oka volt, hogy a város és a bíró jól gazdálkodott a konjunkturális évek alatt, egyre több pénze volt a polgári közösségnek. Szakály István városbíró gazdasági sikereinek következménye volt az, hogy az 1800. évi restauráció alkalmával a magisztrátus az addigi 60 forintos bírói fizetést 120 forintra emelte. Ezzel párhuzamosan az esküdtek fizetése is megduplázódott, a kamarásé 10 forinttal, a strázsames-teré, az erdőpásztoré 20 forinttal növekedett, a hajdúnak pedig egy pár bocskort biztosított a város, ez korábban nem volt szokás.78 A nótárius Pajnády József megválasztásakor rögzítették a 200 forintos fizetését, valamint megengedték neki, hogy a Városháza hátsó traktusában egy 3 szoba, konyha, kamra, pince és padlásrésszel rendelkező lakást kapjon, mellette járt még neki 12 öl fa és 6 köböl rozs is fizetségül. Vélhetően azért volt nagyobb a nótárius fizetése a bíróénál, mert neki semmi más jövedelme (föld, birtok, ipar, kereskedelem) nem volt, ezzel szemben az esküdtek és a bírók elsődlegesen magángazdaságukból éltek.79 Mivel a városbírónak olyan kiadásai is voltak, amelyeket ma talán reprezentációs kiadásnak nevezhetünk, néha különleges lehetőségekhez is juthatott. Ez egyrészt a város szénájának a bíró házánál való tárolásából fakadt, másrészt pedig tudunk olyanról is, amikor meg is szavaztak a bíró kiadásaira pár száz forintot. Biztos, hogy sok visszaélésnek adhatott ez táptalajt, így nem lehet véletlen, hogy az efféle szabályozatlan juttatást 1791-ban megszüntették.80
2. Tanítás és iskolák
1690 után a városban rendszeresen működtetett elemi iskolának nem találtuk nyomát. A városi pro-tocollumkötetbe bejegyezték, hogy 1703-ban olyan triviális iskolája van Kanizsának, amelyben latinul, horvátul és németül tanítottak, ám erről Barbarits Lajos azt írja, hogy minden bizonnyal csak egy későbbi hamisításról van szó.81 Mindamellett természetesen feltételezhetjük, hogy az 1710-es évekre mintegy 2000 lakosú város esetében — hasonlóan más magyarországi városokhoz — legalább 150-200 10 éven aluli gyermek élt, akiknek valamilyen oktatási tevékenységet szervezhettek. Szintén korabeli gyakorlat volt, hogy a kisebb városokban sokáig nem is volt önálló iskolaépület, hanem az oskolamester a saját házában tanított, esetleg a plébániához kapcsolódó helyiséget vehette igénybe. Kanizsán volt ugyan a ferenceseknek plébániája és ko-
25 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században

lostora, ám a franciskánus rend tanítással nem foglalkozott, leszámítva a hittan tanítását. (A jezsuiták, akik az ostrom utáni korszakban jelen voltak a városban, s véglegesen valamikor 1702 táján távoztak, ez ügyben nem jöhetnek számításba.) Mindenesetre az 1703. évi bejegyzés azt mondja, hogy „van elemi iskola háza..." a városnak. Fel kell hívni a figyelmet ugyanakkor arra, hogy logikailag egyáltalán nem biztos, hogy (a hamisítás ellenére) valótlanságot állít a bejegyzés, hiszen az idézett 8. pontban arról is beszél a jogszabály, hogy „van a városnak szegény háza", amiről pontosan tudjuk, hogy volt, tehát nem egyértelműen következik a bejegyzésből, hogy az hazugság."2 Mindenesetre az 1731. május 7. dátummal a jegyzőkönyv már arról tudósít egy büntetés megfizetésével kapcsolatban, hogy „...ezen összeg egy iskola ház építésére fordíttassék", vagyis a város már tervbe vette egy iskola létrehozását."3
A szaporodó gyerekszám, valamint a felvilágosult gondolkodás 18. századi térhódítása egyre fonto-sabbá tette az iskolaügyet a városban. A század közepén „a városba vetődött, itt letelepedett írástudó emberek" végezték az oktatást, de ebben az időben nem volt törvényi kényszer a gyerekek iskolába járatása. Különböző mesterek váltották egymást.84 Az 1778. évi Canonica Visitatio adatai szerint „az iskolamester a 26 éves Fekete György, aki katolikus és végzett rhetor", ő egyszerre látott el iskolamesteri és harangozói feladatot. Ismert az is, hogy a városi szegényházhoz ragasztott épületrészben folyt az oktatás. Az 1770-es években az oskolamesternek meghatározott jövedelme volt a várostól, 30 forintot kapott készpénzben, azon felül a harangozásért még 6 forintot, emellett még némi deputátumot, s kapott egy pozsonyi mérőnyi szántót is (vagyis kb. fél holdat).85 Az ispitabéli oktatás azonban nem felelt meg a céloknak, hiszen a szegényektől vette el a házat, így a század vége felé egyre sürgetőbbé vált egy önálló nemzeti iskola létrehozása.
Egyre másra születtek olyan törvények és rendelkezések az 1770—80-as években, amelyek már megparancsolták az iskola létrehozását. Az oktatási rendelkezések szerint Kanizsa oktatásügye a pécsi kerületi inspektorság alá tartozott.86 1788-ban az inspektor levelében foglaltak tárgyalása során született az az irat, amelyből megtudjuk: alapvetően az akasztotta meg az iskola felépítését, hogy az uraság nem adott hozzá megfelelő telket, holott a jogszabályok őt erre kötelezték.87 A földesúri álláspont persze védhető volt, hiszen 1764—65-ben, midőn a piaristák kanizsai gimnáziuma létrejött, az uraság már adott iskolára egy telket, így joggal említik, hogy „tőle már többet kívánni nem lehet"; ugyanakkor azt javasolta, hogy a gimnázium telkén nemzeti oskolát hozzanak létre. Erre azért is lett volna lehetőség, mert 1788-ban a II. József-féle
— a szerzetesrendek elleni — intézkedés hatására a gimnáziumban mindössze 30 diák volt. Az ügy folyamatosan húzódott, s a tanítás lehetőségei a csaknem 6000 lakosú városban egyre nehezebbé váltak. A magyar oktatás 1788-ig az Ispita-házban folyt."" A városi német purgerek gyerekeinek viszont német nyelvű oktatásra volt szüksége, így a város „...németh mestert fogadott, kinek a Purgerek jó akarattyából Szállást fogattak, s élelmérül gondoskodtak". Rövid idő alatt a német iskolamesternek már 80 tanítványa lett, akik szintén az ispita-házban voltak elhelyezve; ám mind a magyar, mind a német oktatást meg kellett szüntetni a városi szegényházban, mert 1788-ban „azon házat a katonaság el foglalta, a magyar mestert is az Ispitálból kiverte" (a németet is). A magisztrátus azt javasolta, hogy „a Gymnázium helyett ... normális iskola rendeltessék". Ez nyilvánvalóan nem szűklátókörűség, hanem a helyzethez igazodó kényszerjavaslat volt.89
II. Józsefnek a szerzetesrendek ellen szóló intézkedései persze más problémákat is okoztak a városnak. Mint már említettük, a tanítómester eddig a tanításért és a harangozásért járó díjból élt. Az uralkodói rendelkezések szerint viszont a felső templomban a harangozást megtiltották, így az érte járó pénzt nem kapta meg a mester, ez viszont megélhetési nehézségeket okozott neki, s reálisan felmerült a veszélye annak, hogy Horváth József iskolamester „kénteleníttetik máshol szolgálatot keresni és a szolgálatját föl mondani".90 Mivel a városnak feltétlenül szüksége volt a mesterre, átalakította a fizetését. Az eddigi juttatások helyett azt írta elő a város, hogy a mester fizetése ezután házanként történjen, és „...minden gazda esztendőnként hat krajcárt, a zsöllérek pedig három krajczárt fizessenek". Ennek a végösszege 70 forint lehet, s amit ezen felül beszedtek, az a város pénztárába került. Ezen kívül még a temetési díjnak 7-ről 10 krajcárra való emelésétől is reméltek bevételt, ehhez jött még az a díj, amit eddig is a gyermekek taníttatására fizettek a polgárok.91 Ha továbblépünk az időben, s az 1816. évi kánoni vizsgálat jegyzőkönyvének adatait tanulmányozzuk, kiderül, hogy a mesternek továbbra is megvolt a szántója, amelynek nagysága időközben 1 holdra emelkedett. Ha összeadjuk a különböző juttatásokat, megállapíthatjuk, hogy az iskolamesternek mintegy 344 forintos jövedelme lehetett a különböző tevékenységekből.92
A század vége felé már konkrét lépések történtek a nemzeti iskola létrehozására. 1793-ban a város megvette azt a telket, amely hagyományosan csak Gligor-telekként vonult be a köztudatba. Ez a Lég-rádi út és a mai Zrínyi utca sarkán álló jelentős méretű fundus volt; urasági fundus lévén korábban Brebrovics kovácsmester használta.93 Brebrovicstól mostohafia, Gligor József Piacidus, korábbi pálos ba-
26
Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században
rát örökölte, aki egy darabig itt lakott, majd pedig Szatmár megyébe költözött, ahol plébános lett.94 Az iskola építése 1793 után azonban továbbra is húzódott, mert az uraság meggondolta magát, s azt ajánlotta a városnak, hogy a telek felét tartsa meg, a másik fele viszont urasági kézben maradna, s helyette kétszer akkora szántót adna a földesúr a városnak. Ezt a város nem fogadta el, ugyanakkor építési engedély hiányában az építkezést nem kezdhette el. 1798-ban aztán a városi magisztrátus olyan határozatot hozott, hogy az egész telket átengedi Batthyány hercegnek, s annak áráért a Felsőtemplom mellett (saját telkén), a „Sz. János Temploma mellett, a melly ugy is a városé", építi fel a nemzeti oskolát. A kialakult botrányból sejthető, hogy ezt biztosan az uradalompárti tanács gondolta ki, mert a népharag elsöpörte a tervet. Az ügyből újabb per keletkezett (ezzel párhuzamosan is folyt néhány pör a város és az uradalom között), míg végül 1801-ben a pécsi iskolainspektor kanizsai látogatása utáni tanácsokat megfogadva 1802 tavaszán a Gligor-telken megkezdték az építkezést, az ott lévő rozzant házat lebontatták, s a város által felvett 3000 forintos kölcsönből elindult a munka. Különböző nehézségek és békétlenségek után végül is 1806-ban átadták a nemzeti oskola épületét, amely egy 20 öl hosszúságú emeletes épület volt, alul tanítói lakások, felül pedig 100 gyermek részére tantermek helyezkedtek el.95 Az iskolaépület mögött egy kert volt, amely azonban a „zöldségszükségletet teljesen ki nem elégíti". Az 1816. évi Canónica Visitatio szövege szerint az iskolaépület bármilyen javítása és fenntartása a város közönségének feladata.96
Már többször emlegettük a gimnáziumot, azonban ennek bemutatására jelen fejezetben nem kerül sor, mert csak részlegesen tartozott a városi önkormányzathoz (bemutatása a monográfia iskolatörténetei és művelődéstörténeti fejezetének tárgya). Ebben az időben a Dunántúlon több gimnázium is létrejött: 1724-ben a pécsi, 1765-ben a kanizsai, 1771-ben a keszthelyi és 1794-ben a csurgói gimnázium.97 Annyit azonban kétségtelenül meg kell jegyeznünk, hogy a kanizsai gimnázium a város frekventált helyén jött létre, az 1705-ben a vármegye által építtetett kaszárnyában, a három gimnáziumi tanár pedig a mellette lévő szerény kivitelű tiszti házakban élt. A gimnázium 1765. évi létrehozásában nem annyira a városnak, mint inkább Batthyány József kalocsai érseknek, Batthyány Lajos földesúrnak, valamint a Piarista Rendnek volt szerepe.98 Kanizsa városa az ugyanekkor épült Szent János templomot engedte át a piaristáknak.99 A városnak és környékének nagyon fontos tanintézménye lett a gimnázium, amely egészen az 1787—88. évi hadimozgósításig normálisan működött, ám a katonaság ekkor megszállta, hadi raktár és fogoly-
ház lett belőle, s majd csak II. József halála után rendeződött a gimnázium élete. A gimnázium örökösen anyagi gondokkal küszködött, amiből a város főleg azt érezte meg, hogy 1770-ben pénzhiány miatt a piaristák kénytelenek voltak megszüntetni azt a felkészítő osztályt, amely a nemzeti elemi oskola hiánya miatt a gimnáziumi áttérésre adott lehetőséget.100
3. Az „Ispitál": a város szegényháza
A 18. században a felvilágosodás hatására egész Európában megváltozott az emberről való gondolkodás. A kontinensen gyorsan terjedtek azok a nézetek, amelyek a racionalitás értelmében már értékessé tették az embert, a munkaerőt, s ugyanakkor a gyors gazdasági felemelkedés révén a leszakadó társadalmi csoportok számára a szociális gondoskodás gyakorlata is kialakult. Ennek legjellegzetesebb nyugati példája a Speenhamland-system volt, ahol már a minimálbért is garantálták a dolgozónak.101 Természetesen ezt megelőzően már a középkorban is voltak menhelyek, szegényházak, de a 18. században az állami politika szintjére emelkedett a szegénypolitika.102
Kanizsa városában a szegényekről való gondoskodás és a korabeli szinten értelmezett kórházi ellátás gyakorlata egybekapcsolódott, és sokáig az egyházi karitatív tevékenység keretén belül működött. A ferencesek már aló. században is fenntartottak egy Xenodochiumot, amely az ínségre jutottak menhelye volt. Ebből fejlődött ki a Xenodochium Civile, a szegényház. Az első ispotály építését 1698-ban, Mindszent havának 24. napján engedélyezték.103 Helye az akkori kis méretű város déli szélén, a Légrádi úton volt. Később azonban a város tovább terjeszkedett dél felé, így az ispotály gyakorlatilag bekerült a város közepébe, gazdag iparosok és kereskedők házai és csarnokai közé. Pontos helye az 1780-es években felépült Városházától délre, a 4. számú telek volt.104 Az épület homlokzata a Légrádi út felé nézett, az utca másik oldalán maga a ferencesek zárdája feküdt, míg az épület déli oldalán lévő kelet-nyugati tájolású kápolnával a Zrínyi utca felé helyezkedett el. Az ispotály 1750-ben a város kezelésébe került, s ekkortól a város gondoskodott róla.105 1766-ban a rossz állapotban lévő épületet átalakították. Egy későbbi kánoni jelentés adataiból tudjuk, hogy az átépítés a korábban Zala vármegyében, de később Somogyban is jelentős birtokokkal rendelkező, s alispáni és királyi személynöki pozícióig eljutó sárdi Somssich Antal kegyes adományából mehetett végbe. Tegyük hozzá mindjárt, hogy Somssich Antalnak nem ez volt az egyetlen jótéteménye, hiszen a jeles katolikus férfiú több ferences épület számára is tett adományokat, így például a környéken Segesden, Nagyatádon, s otthon,
27 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században

sárdi kastélyában is ferences házi káplánt és tanítót tartott. Egyházi forrásunk megjegyzi, hogy az ispotály épülete „1766-ban tartós (solidus) anyagból, cseréppel fedett, falai erősek ... alacsony és vizes (hu-midus) helyen fekszik, áradástól ugyan teljesen biztos, de tűzveszélytől nem mindenfelől biztos..." volt. Az épület alakját is ismerjük. Az emeletes épületben összesen 6 szoba volt, a földszinti három szobához, akárcsak az emeleti szobákhoz is, hozzátartozott egy-egy konyha. Maguk a szobák nyilvánvalóan nem lehettek nagyok, hiszen a latin szövegben cubi-cella inferius, vagyis inkább „szobácska" szerepel.106 Ugyanakkor az épület nem lehetett kicsi sem, hiszen ismert, hogy a Városháza leégése miatt 1779—1787 között az Ispitál épületében tartották nyolc éven keresztül a városi tanács üléseit.107 Az épülethez hozzátartozott egy kápolna, amelyet szintén Somssich Antal 1769. évi adományából építettek, s 1771-ben Szent Márton tiszteletére ajánlottak fel. Az 1778. évi kánoni vizsgálat adatai szerint ebben a kápolnában vasárnaponként a szomszédos Ferenc-rendi atyák német hitoktatást tartottak.108
A város név szerint ismert első Spitalsvatter-ja 1749—50-ben Dominus Paulus Teitscher városatya (esküdt) volt.109 A szegényházról pontos elszámolást kellett vezetni, forrásaink szerint egyértelmű, hogy mind a városi magisztrátus, mind a vármegye, mind a Helytartótanács számára is pontos elszámolást kellett küldeni (az utóbbi 6 évente kérte), amely tartalmazta a szegények számát, a befolyt összegeket, a felhasználás módját stb.110 A 18. század második felében évente választották a tisztségviselőket, így az Ispitál felügyelőjének személye is gyakran változott. Kétségtelen azonban, hogy majdnem mindig köztiszteletben álló polgárt neveztek ki az intézmény élére, hiszen felelős volt a számadások benyújtásáért, a vezetéshez több nyelv ismerete kellett, főleg a felettes szerveknek benyújtottjelentések miatt. Ugyanakkor egy-egy személy több éven keresztül is betölthette a funkciót, így például 1798—1800 között „László Imre Urat" (László Imre korábbi városbíró fia lehetett) többször megválasztották Ispitál-Atyának.,u
Az ispotálynak vagyona is volt, amely azonban a földesúr és a város között sokszor vita tárgyát képezte. Somssich Antal jóvoltából a Hospitale paupe-rum 10 hold földet kapott, amelyet a város megtoldott 61 holddal. A komoly vita tárgya112 egy 1768. évi forrás szerint az volt, hogy a város szerint az ispotályhoz 80 hold föld tartozott, ám a földesúr számítása (az akkori funduális könyv) szerint csak 61 hold.113 Ezt erősíti meg az 1773. évi telekkönyv adata is, amely szerint „63. Domus Hospitalis domus 11/64, terra arabile 60", vagyis belső telekből 11/64 teleknyi, míg szántóból 60 hold földje volt az ispotálynak.114 Egy korábbi városi panaszlevélből is-
mert, hogy 60 hold erdőt mértek ki az ispotálynak, nem véletlenül kérte a Tanács, hogy a földesúr engedje meg a terület kiirtását.113 Az ispotály vagyona nemcsak földből és épületből, hanem készpénzből is állt. Az adományként befolyt összeg 1816-ban 2339 forintot tett ki; a legnagyobb befizető még a 18. századból Inkey Boldizsár, a vad pallini földesúr volt, aki egymaga 1000 forintot adott az intézménynek.116 A befolyt adományokat kikölcsönözték, s a kamatból próbálták meg eltartani a szegényeket és a betegeket.
A pénzt kölcsönvevők között maga a város is szerepelt, így például a Szent János templom felépítésére 1000 forintot kölcsönzött az ispotálytól, amit aztán a későbbiekben áthárított a lakosságra há-zankénti adó formájában.117 A kölcsönök kamatai azonban nem tudták fedezni az ispotály kiadásait, s ez főleg a kezdeti időben jelentett komoly fenntartási problémákat. Nem lehet véletlen, hogy 1752-ben a város megengedte azt, hogy az ispotályban élők (ekkor kb. 12-en lehettek) hetente kétszer könyöradományokat gyűjtsenek.118 Az így összegyűjtött pénzt természetesen nem tarthatták meg, azt be kellett szolgáltatni a Spitalsvatternak. A kolduláson kívül a város maga is szervezett gyűjtést a szegények javára, ily módon 1757-ben is tudtak adományokat szerezni az ispotály karbantartására és a kórház fenntartására.119 Előfordult ugyanakkor az is, hogy az így megszerzett adományokat a gyűjtők elrejtették a hatóság elől. 1799-ben a város érzékelvén mindezt, úgy határozott, hogy „...ezután ezen koldulás meg szűnjön", s ugyanakkor a purgerség kötelezettségévé tette, hogy önkéntes felajánlásokkal segítse az Ispitál működését: "...melyre minden Purger subscribálja, mennyi önként való jó szántábul ajánl esztendőként, hogy pedig az Ispotálybéli Szegények becsületes ruházattya és tartéisa eránt rendelés tétethessen..." .120
Az Ispitál vagyonát az is növelte, hogy az oda beköltözők vagyonukból valamennyit az intézményre hagytak. Adataink szerint az 1780-as években mindez úgy történt, hogy az oda beköltöző öregek, elesettek korábbi ingatlanjaikat eladták, s abból a gyakorlat szerint 40 forintot felajánlottak az Ispitál kasszájába, vagy pedig a már benn élők halála után a vagyon utólagos értékesítéséből fizették be a 40 forintot. Az első megoldásra említünk két esetet. 1789-ben Török András és felesége, Horváth Julinka kívánt az Ispitálba bejutni. Török András korábban hosszú időn keresztül a város szolgálatában állt mint hajdú, viszont megöregedett, s mivel „a magok táplálására elégtelen", így felvételét kérte. Volt még a kérelmezőnek a Förhénczi hegyen egy szőlője, amelyet szüret után akart eladni, s a remélt pénzből kívánta az Ispitálba befizetni a 40 forintot.121 1798-ban Kovács Mátyás, akinél figyelembe vették „...öregségét és minden munkára való tehetetlenségét",
28
Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században
felvételt nyert az intézménybe azzal a kitétellel, hogy az eladott házáért kapott 130 forintból fizeti be a 40 forintos hozzájárulását.122 Voltak azonban olyan szegény jelentkezők is, akiknek az esetében a város a szociális szempontokat vette figyelembe, s nem kötötte befizetéshez az ispotályba való bejutást. Kiss József német varga esetében például figyelembe vették, hogy megöregedett, vagyona az öt fiú felnevelése és a vagyon felosztása révén elfogyott, „...szegénységre jutott", így ingyen felvették123 Gyakran előfordult, hogy a kanizsai polgárok végrendeletük megfogalmazásakor gondoltak a városi szegényházra és kórházra is, így kisebb-nagyobb adományok állandóan érkeztek a kasszába: például 1798-ban Pajer János polgár 100 forintot ajánlott fel az intézménynek.124 Előfordult, hogy zsidó vallásúak is adományoztak pénzt az Ispitálra, ismereteink szerint a legnagyobb adomány 1810-ban La-chenbacher Moyses nagykereskedőtől érkezett, amikor is a hadiszállító 5000 forintot adományozott a város intézményeire, s az összeg kamataiból (6%-kal számítva) a nemzeti iskolák és a város ispotálya részesült.125
Az Ispitál nemcsak szegényház, hanem egyben kórház is volt. Szó sincs azonban krónikus betegellátásról vagy gyógyításról, mai fogalmaink szerint inkább a renitens viselkedésűek kényszerlakhelye lehetett az ispotály. Ezt több forrás is bizonyítja. Az 1748. évi városi tisztségviselői választás során Kyráli Jánosra bízatott a „kórház kormányzata és az aber-ránsokra való felügyelet",126 De van későbbi adatunk is: 1799-ben Stötzl István kiskanizsai lakos panaszkodott a városi magisztrátusnak, hogy anyósa, Kiss Istvánné részeges és állandó perpatvarokat idéz elő, s vejével „...békességes életet nem visel, s őtet szidalmazni avagy háborgatni merészli". A város vezetése úgy határozott, hogy a részeges nő „...az Ispitalban életének jobbétására adassék",127 Az ispotálynak ezen funkcióját egy későbbi forrás is megerősíti, amely szerint „...a Városi ispotály némelly Jótevők által ... csupán csak a kebelbeli Ügyefogyott Szegények számára felállíttatott".118 Azt gondolhatnánk, hogy a város szegényháza a növekedő számú népesség miatt mindig telített volt. Erről azonban szó sincs. Egyrészt az eddig idézett kérelmek, amelyek a bejutáshoz készült instanciák voltak, mindig elfogadásra kerültek a város vezetésénél. Másrészt kevesen kívántak bejutni a szegényházba, valószínűleg csak azok, akik már ténylegesen magatehetetlenek voltak. Ezt bizonyíthatja az az 1800-ban készült kérelem, amely szerint Anik Éva bejutását a város támogatta, mivel a kérelmező „beteges állapotja és meg aggott vénsége" miatt rászorulttá vált, ugyanakkor azt írja a Protocol-lumban a nótárius, hogy „...annál is (támogatandó), mivel tsak ketten vágynák benne (mármint az Ispitál-ban) és ezekre éppen ugy tetetik a költség mintha többen volnának...".129
1788 után igen jelentős változások következtek be az Ispitál életében. A viszonylag jelentős méretű épületet uralkodói rendelet alapján katonaság szállta meg, s ez azt jelentette, hogy egyrészt az épület jelentős részét, a hozzá ragasztott kápolna helyiségeit is élelemraktár céljaira lefoglalták, másrészt pedig a szegények egy részét ki kellett telepíteni a gazdagabb polgárok házaiba, vagy legalábbis olyanokhoz, akik vállalták azok eltartását. 1787-ben a nótárius a következőket írta a városi jegyzőkönyvbe: „A Kanizsai Purger Ispitál Templommal, hat szobákkal, pallással, egy Pintzével, két konyhával együtt tel-lyességgel elfoglaltatott, és az szegény Ispitabéliek ebbül ki verettek...".130 Az intézmény természetesen tovább működött, fenntartási és működési rendszere is tovább élt, viszont a kényszer miatt a városnak engedelmeskednie kellett. A napóleoni háborúk során a katonaság a ferencesek zárdáját és templomát is elfoglalta, s az Ispitállal együtt katonai élelemraktárnak, többnyire gabonaraktárnak használták az épületeket, óriási károkat okozva Kanizsa városának.131 Később pedig a nem messze lévő kiskomáromi katonakórházat helyezték a kanizsai Ispita-házba.132 Az Ispitál hosszú időn keresztül betöltötte funkcióját, azonban a 19. század második felében a rohamosan növekedő városi népesség számára már szűk volt. A nagykanizsai képviselőtestület 1868-ban határozta el egy új kórház létrehozását, ugyanakkor az Ispitált lebontották, s helyére 1886-ban a kaszinó ma is meglévő épületét emelték.133
4. A város temploma, temetői
A városnak voltak kötelességei az egyházi szolgáltatásokkal kapcsolatban is. Kanizsa mezőváros volt, így a város csak azzal a területtel rendelkezett, amely az idők folyamán valahogyan hozzá került. A város régi temploma, plébániája a ferenceseké volt, akik annak területét és építőanyagát a várparancsnoktól kapták, míg a mellette lévő kertet Zala vármegye ajándékozta a szerzetesrendnek.134 Ez a plébánia egészen az 1760-as évekig egyedül látta el a városi népesség lélekápolását. A plébánia a veszprémi püspökséghez tartozott, afölött a városnak semmifajta joghatósága nem volt.135 Voltak viszont kötelességei, amelyek főleg anyagi természetűek voltak. A város sokszor hozzájárult a templom fenntartásához különböző juttatásokkal, bár kétségtelen, hogy a városi társadalom adományai ennél sokkal jelentősebbek voltak.136 A városi magisztrátus költséges feladata volt a plébániának járó kötelező adók és díjak beszedése, nyilvántartása és átadása, ugyanakkor az irányítására templomgondnokot kellett kinevezni.137 (A földesúr a kegyúri kötelezettségeiről általában megfeledkezett, így az adminisztráció a városra hárult.) Az 1778. évi Cano-
29 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században

nica Visitatio szerint a plébánia 44 forintot, 30 pozsonyi mérőnyi búzát és ugyanennyi búzalisztet kapott, valamint az egyedi szolgáltatásokért (temetés, temetőbe való szállítás, házasulandók összeadása stb.) is járt juttatás.138 1734. június 15-én megegyezés jött létre a város és Acsády püspök között a stólára nézve. Ennek értelmében keresztelésért 25 dénár, avatásért 5 dénár, házasságkötésért 1 forint, temetésért 56 dénár, a harangok meghúzásáért 1,50 forint, minden más harangozásért 28— 50 dénár járt. A város ugyanakkor kérte a ferenceseket, hogy egyes vasárnapokon hitoktatást vállaljanak.13' A század vége felé az uralkodó is adományozott egy harangot a templomnak, s így együttesen hat harangja volt.140
A katolikus egyházi szolgáltatások szélesítése alapvető és megoldandó probléma volt a 18. század közepe táján. A népesség a század közepére megkétszereződött, ugyanakkor a nem katolikus népesség aránya a század közepén az 1 %-ot sem érhette el.141 Új templomokat, kápolnákat kellett építeni. A kis-kanizsai városrészben a városi lakosság pénzéből 1761-ben templomot építettek „minden adomány nélkül", s a templom ebben a formájában az 1798. évi tűzvészig fennállt142 (Kiskanizsán ekkor kb. 1400-1500-an élhettek, az 1748. évi egyházi lélek-összeírás szerint a gyónóképesek száma mintegy 900 fő volt).143 A templom a városrész közepén helyezkedett el, körülette alakult ki a későbbiekben a centrum. A kiskanizsaiaknak korábban is volt egy fából készült kis kápolnájuk, az 1761-ben épített templom már téglából készült, tartós szerkezet volt.144 A század végi gyújtogatás miatti pusztulás után egyben meg is nagyobbították a templomot, teteje cseréppel fedett, tornya tartós, a kúpfödél fehér bádogból készült, négy harangja volt. A fenntartásra kapott a várostól 3 hold szántót, valamint egyéb egyházi tevékenységekért is szedhettek díjat, földjei egy részét bérbe adták. A kiskanizsai templomnak is volt egy gondnoka, aki a templom jövedelmeit kezelte, számadását a városi bírónak adta át, aki azt ellenőriztette.145
A nagyobb városrészben is felépült a város temploma, ezt a későbbiekben is hosszú időn keresztül így emlegette a kanizsai népesség. Azért érezte a város ezt a templomot magáénak, mert egyrészt helyileg a város közepére — a mai Deák térre — került (csak megjegyezzük, hogy a ferences plébánia a városrész délnyugati szélén helyezkedett el a magaslaton, vagyis egy nagykanizsai polgárnak, aki a város északkeleti végében lakott 1,5-2 km-t kellett gyalogolnia a templomig), másrészt pedig a városiak pénzén építették fel. A templomra már az 1750-es években gyűjtötte a város a pénzt, amelyet polgári hagyatékok tudtak jelentősen növelni.146 A Nepomuki Szent János tiszteletére emelt kápolnát arra a telekre építették, amely — a mai Eötvös-té-
ren — már az 1730-as években temető volt, közepén kis fakápolnával.147 Az új kápolnának haranglába és három harangja volt, itt miséztek a piaristák, akik a nem messze lévő gimnáziumot vezették. Az 1764-ben felépített kápolna erős anyagokból, cseréptetővel épült, s mivel viszonylag önálló épület volt, tűzveszélytől nem kellett tartani.148 A templom fenntartására a különböző felajánlásokból és a város támogatásából volt pénz, s a befolyt összegek kezelése a magisztrátus által választott templomgondnok feladata volt. A befolyt tőkét kamatra adták kölcsön, ám az alacsony kamatok miatt az nem volt elég a fenntartásra, így szükséges volt a városi lakosok körében adományok gyűjtése.14' A város templomában a város fizetett mindent, így neki kellett a tevékenységet ellátókat is eltartani. 1788-ban például a meghalt harangozó utódjáról kellett gondoskodni, akinek egyébként feladata volt még „a Templomban szolgálatot tenni, misét mondó Pátereket öltöztetni, és Gyertyákat gyújtogatni". Természetesen a meghalt özvegye nem végezhette el ezt a feladatot, bár valószínűleg jelentkezett rá, de a város ezt nem tartotta célszerűnek. A meghirdetett állásra két pályázó is volt, közülük az első, Rajter György már korábban is ellátta ezt a feladatot, ám „rossz viselése miatt elvesztette" állását, s így most sem ő kapta meg. Helyette Kovacsics Józsefnek adták, aki közel lakott a templomhoz, de az uralkodói rendelkezések révén a Felsőtemplomban megtiltott haran-gozás miatt a korábbi járandóságából törölték a kéveszedést, hiszen az most nem járt.150
A 18. század során temető több helyen is volt a városban. A kiskanizsai városrészben a Bajcsa felé vezető országúton volt temető,151 Nagykanizsán pedig a kezdeti időben a ferences kolostor helyén, majd a plébánia létrejötte után a kriptában temettek nevesebb egyháziakat és laikusokat.152 A nagyobb méretű temető a későbbi Szent János templom telkén helyezkedett el, ám a Helytartótanács rendelkezése értelmében a temetőket a belterületekről a városon kívülre kellett áthelyezni.153 Szakirodalmi források szerint a város véglegesen 1784-ben szüntette meg a régi temetőt, de az is kétségtelen, hogy az 1780-as évek közepén létrejött II. Jó-zsef-féle térképen már egyáltalán nincs jelölve a temető, csak a templom.154 Azok a korábbi telektulajdonosok, akiknek a régi temető miatt elvették korábban fundusuk egy részét, most visszakövetelték, s ebből hosszú perek születtek, amelyek a 19. század első évtizedeire is áthúzódtak.155 A város 1769-ben megvette a földesúrtól a Tizenhárom-város végén (a mai Kossuth tér déli részén) lévő szántóföldet, ahol 1770-ben történt meg az első temetkezés, amikor is Francsics János polgárt búcsúztatták.156 A temetés egyben jövedelmet is jelentett a városnak, hiszen az elhunytak hozzátartozói a halottszállításért a városnak fizettek. Sírásók nem voltak Ka-
30
Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században
nizsán, a problémát a rokonok oldották meg. Az új temető eleinte közös temető volt, vagyis oda protestánsok is temetkezhettek, de 1786 után ezt megtiltották, s számukra új helyet kellett kijelölni.157
5. Az építkezések szabályozása
A 18. századi népességnövekedéssel együtt járt a város területi terjeszkedése, s ez az önkormányzat számára az építésügy szabályozásának kötelezettségét is magával hozta. Már az 1690. évi ostrom után megszületett városi szabályzat is megemlít egy építészeti hivatalt, amelyet Liebrich János úr vezetett.158 A helyszínrajzról szóló fejezetben az építkezések és az utcahálózat változásainak részletes bemutatását adjuk, itt most a város szempontjából értelmezzük a változásokat. A 18. század első felében Kanizsa városa nem volt teljesen beépített, a házak között rengeteg foghíjtelek volt, ám ezek a század vége felé lassan-lassan megteltek.159 Nem véletlen, hogy szabályozni kellett a városnak a házak elhelyezkedését, s a tűzvédelem céljából a házak közti távolságot. Valószínűleg a legfontosabb szempont a tűzveszedelem elkerülése volt, hiszen láthatjuk majd a későbbi fejezetben, hogy a tűz igen gyakori volt a városban. Erre jó példa az az 1800. évi eset, amikor Tomasits János gombkötő mester korábban leégett házát újra akarta építeni, de csak úgy engedélyezték, hogy „...nem hosszúra, hanem homlokát kifordítván építse a házát, minthogy különben is szűk és keskeny az utca a tűz veszedelem elmel-lékesítésére", vagyis a hosszúkás, több osztatú házat az utcára merőlegesen kellett elhelyezni.160 A lakók is figyeltek az építkezésekre, s ha valaki a tűzveszélyre nem volt figyelemmel háza építésekor, akkor a panaszokkal megakadályozhatták. 1800 áprilisában Kozarits Mátyás felesége adott be instanciát a szomszédban lakó zsidó sakter ellen, miszerint túl közel akarja építeni házát, ám végül kiderült, hogy csak egy kamrát épít, amely nem lesz veszélyes, így engedélyezték számára a műveletet.161 Ennél rosszabbul járt Török Mihályné, aki visszaváltotta zálogban lévő fundusát, de az annyira szűk volt, hogy arra már nem kapott építési engedélyt a várostól.162 1799-ben Tislér János szűcsmester próbálta meg elérni, hogy szomszédja, Godfried Nits asztalos mester távolabb építse házát övétől, „...nehogy valamely fergeteg alkalmatosságával le düllyön".U3 Az építkezések alkalmával — főleg mások területének jogtalan igénybevétele miatt — felmerült tulajdonjogi panaszok is mindennaposak voltak.164
A tűzveszély elkerülése mellett a rossz házépítés is megkeseríthette a lakók életét, s ennek következménye általában instanciák és perek sorozata volt. Főleg a leghamarabb beépülő és egymáshoz érő Fő utcai házak esetében fordultak elő ilyen problémák.
A 18. század végéről maradt fenn az az irat, amelyben Vörös János szűcsmester, aki a Városháza mellett lakott az utca déli oldalán, panaszkodott a szomszéd Dobrovits Ignátz kalmár ellen, miszerint „...szomszédja falai mellé hányván a Ganéjt s a víz csurgását is reá eresztvén s falait ezáltal nagyon nedvesítené és épületinek tetemes károkat okozna". A város vezetése, miután megszemlélte a házat, kötelezte Dobrovitsot a károkozás megszüntetésére.165 Hasonló esetek gyakran előfordultak a városban. 1798-ban Brenner ácsmester jelentette fel a városnál szomszédját, Pfortner Károlyt azért, mert túl közel építette a disznóólat házához, amint az instancia említi, „...a Disznó ólbul való párolgás által alkalmatlanságot ne szenvedjen", s végül elérte, hogy Pfortnernek beljebb kellett építenie az ólat.166 Örökösen megoldatlan probléma volt a szabad telkek öncélú hasznosítása, vagyis az, hogy a lakók azokat a fundusokat, ahol nem állt ház, szemétlerakónak használták. 1798-ból tudunk arról az esetről, hogy Szláby Ferenc vármegyei chyrurgus arra panaszkodott, hogy háza és Muczhard György bognár háza között álló telek, amely „a köz jóra nézve semmi haszonra nem szolgálna", a környék lakossága által minden rosszaság elkövetésére alkalmas, hiszen „...minden giz, gazt döglött macskákat és kutyákat oda hordani az emberek szoktanak", ezért kérte a várost, hogy adják el neki a telket, s akkor megszűnne a jelenlegi állapot.167
A város felügyelte a közkutakat is. Az természetes, hogy a korabeli városban a telkeken belül voltak kutak, általában az udvaron, közel a házhoz. A kúttal nem rendelkező telkeken lakók ellátására, valamint a tűzbiztonság miatt a nagyobb utcákon közkutakat építettek, s ezeknek felügyelete és karbantartása a várost terhelte. Ezt bizonyítandó egy 1745. évi forrás azt mondja, hogy a Császár utcában (később Soproninak nevezett utcában) a kút karbantartására „a város pénztárából segélyképpen 10 forint kész pénzben legyen kifizetve".ua Ezeket a kutakat szabadon használhatták az utazók, ezek vizéből történt a katonaság és a lovak ellátása is, a biztonság kedvéért lánccal zárták le őket. A hadsereg jelentős károkat okozott a kutakban. 1787—88-ban panaszok és perek sorozata származott abból, hogy a Kanizsán tartózkodó hadsereg bedöntötte a Soproni utca közkútját, s a beomlott kútnál nem tudtak sem a lakók, sem a katonák itatni, s a város egy regimentbéli kapitányt próbált kényszeríteni a kút azonnali megjavítására. A város persze védtelen volt, s pénze sem volt, a lakókra pedig nem akarták házanként kivetni a költséget pótadó formájában; ez minden bizonnyal azzal a nagy 1787. évi tűzzel volt kapcsolatban, amikor igen sok ház (köztük a városháza is) elpusztult.169 A város vezetése megpróbált jogszerű megoldást találni, s a vármegyén keresztül elérni azt, hogy a hadseregre terheljék rá
31 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században

a kút javításának költségeit, mondván, a városnak nincsen rá pénze.170 Szakszerűtlen kútásás is többször előfordult a városban, s ezt a városhoz beadott panaszok igazolják. Erre jó példa nemes Bekk József instanciája, amely szerint Simon Hefert kőművesmester elvállalta kútjának kiásását, legényei ki is ástak 10 ölnyit, de mivel a mester nem volt ott, rosszul végezték a munkát, s a kút bedőlt. A város természetesen kötelezte a kőművest a kár megtérítésére, a munka folytatására.171
6. Tűzvédelem és szabályozása
A korabeli magyarországi városok életének, mindennapjainak irányításában és szabályozásában jelentős helyet foglalt el a tűzvédelmi szabályozás. A hagyományos fallal körbevett városok esetében a népesség növekedése miatti zsúfoltság, az egymáshoz érő és felfelé növekedő házak, valamint a régi építkezési módszerek (fa, vályog, deszka, zsúp stb.) miatt a tűzesetek állandó, ismétlődően jelentkező s nehezen megoldható problémát jelentettek. Kanizsa ugyan „nyílt város" volt, az utcák beépítettsége a 18. században korántsem volt teljes, az egyes lakóterületek tele voltak foghíjtelkekkel, de még így is óriási pusztítást tudott végezni az esetenkénti tűz.172 Nem véletlen tehát, hogy korszakunkban mind a helyi, mind az állami szintű szabályozás szigorú előírásokkal járt. Kanizsa várost 1690— 1702 között még alapvetően a vár, a vár népessége jelentette, bár már elkezdődött a váron kívüli mezőváros újraéledése. A váron belüli házak a korabeli leírás szerint fából voltak, egymáshoz értek az épületek, ami különösen veszélyes volt.173 A megmaradt városi tanácsi jegyzőkönyvekből kiderül, hogy a vár visszafoglalása után három hónappal már rendelkeztek arról, hogy a Grazból jelentkező Alberti Antal kéményseprőként dolgozhasson, amihez a mesternek be kellett szereznie a szükséges eszközöket, s ugyanakkor végig kellett vizsgálnia az összes kéményt, s ahol szükséges volt, ott tisztítást kellett végeznie.174 (Bár forrásunk nincs rá, de elég logikusnak tűnik, hogy nem ekkortól volt a tűzszabályo-zás, valószínűleg sokkal régebben kezdődött.) A vár 1702. évi lerombolása után hamar megszületett az előbb kamarai kezelésű, majd földesúri tulajdonba kerülő város belső életének jogszabályi rendezése, a statútumok között a tűzvédelmi kérdések is szerepelnek. Ez a szabályozás már nem a váron belüli állapotra, hanem a vártól keletre lévő nagykanizsai és a nyugatra lévő kiskanizsai városrészekre vonatkozott. E forrásban találkozunk először a más városokban is ismert konyhavizsgálókkal, akiknek kötelessége volt „télvíz idején tizenöt naponként, tavasszal és nyáron pedig havonként a házakat végigjárni, s ott a konyhai tűzhelyeket és kályhákat megvizsgálni". Hogy mennyire komolyan vették a tevé-
kenységet a városi magisztrátusban, az mutatja, hogy nem kis pénzbüntetéseket helyeztek kilátásba a szabályok ellen vétők esetében. Azt is előírták az 1722. évi szabályozásban, hogy minden háznál lennie kell víznek. De nemcsak a magánszemélyek, hanem a város kötelezettségeiről is szól a regulatio, hiszen a Tanácsnak kellett gondoskodnia két helyen tárolt létrákról s egyéb tűzoltó szerszámokról.175 Érdekes vonása a szabálynak, hogy jutalmazta azokat, akik először értek a tűzoltó szerszámokhoz: az első ilyen 20, a második 10, míg a többi 5 dénárt kapott. A szabályozás szép példája a közösségi szerveződésnek, a közösségi tudatnak és a szolidaritásnak: tűz esetén minden ember, részint saját biztonsága érdekében is, ment oltani.176
Már a század eleji statútumokból látható, hogy a város vezetése feladatának tekintette egyrészt a tűzvédelem megelőző szabályainak biztosítását, az erre való felügyeletet, másrészt magának az oltásnak a megszervezését is. A korabeli magyarországi városok esetében megfigyelhető, hogy a 18. század első felében egyre-másra születnek olyan tűzvédelmi rendszabályok, amelyek már ennél is szélesebben értelmezik a városi kötelezettségeket. A hazai városok döntő mértékben németlakta települések voltak, így szabályozásaik is alapvetően osztrákszász minták alapján készültek. A jelentősebb dunántúli városokat vizsgálva kiderül, hogy Sopronban 1700-ban, Pécsett 1723-ban, Kőszegen 1738-ban, Győrben 1749-ben vezették be az általános tűzvédelmi rendszabályokat.177 Kanizsa városban 1755-ben jött létre a „Feuer Ordnungs Instruction Kanisaner Stadt", amelynek deklarált célja: „Kiki mint alkalmaztassa magát, annak rendi, és minémű eszközök szereztessenek, és holy tartassanak, ekképen Specificáltatik". Lendvai Anna egy tanulmányában részletesen elemezte ezt a dokumentumot, amely minden gazdának kötelességévé tette az oltás feladatát, a szükséges eszközök biztosítását. Az oltási munkálatokat az esküdteknek és a céheknek kellett irányítani. A városnak kötelessége volt vízi fecskendőt csináltatni, amelyet a „mészárosok és söveg-jártók" kezelnek, az egyszerű köznép sajtárokkal és vödrökkel volt köteles megjelenni. Bőven tartalmaz preventív intsrukciókat is a regula. Minden közkút-nál el kellett helyezni víztartó berendezéseket (sajtár, hordó, kád stb.), amelyeknek mindig tele kellett lennie. Igen érdekes az a rendelkezése a szabályzatnak, hogy a háztulajdonosoknak alkalmassá kell tenni a házukat a biztonságra, s ha ezt nem teszik meg egy éven belül, akkor a ház tőlük elbecsültet-hető, licitre bocsátható, s olyan tulajdonosnak adható, aki alkalmassá teszi azt tűzbiztonságra.178 (Kanizsa városa szegény volt, nem tudunk arról, hogy ilyen egyetlenegy esetben is történt volna a 18. század második felében.) Aki pedig a füstös konyhákra, kemencékre vonatkozó rendeletet nem
32
Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században
tartja be, pénzbüntetésre, pálcaütésre ítéltetik. A szabályozás szigorú, ugyanakkor a tűzesetek állandóan ismétlődő katasztrófái voltak a városi életnek. Egy későbbi, 1789-ből való forrás úgy fogalmaz, hogy a város a tüzeket „...meg nem előzhette, hogy minden Esztendőben többször azon káros gyulladások ne történhettet volna".179
II. József uralkodói rendeletben szabályozta a városok tűzvédelmi kérdéseit, bár hozzá kell tenni, hogy a század közepi kanizsai szabályokhoz képest csak részlegesen hozott újat az instrukció. 1789-ben hirdették ki a kanizsai polgároknak a dekrétumot, a szokásoknak megfelelően szóról szóra felolvasva azt, majd pedig a város is meghozta a maga új rendelkezéseit.180 Az új szabályzat rögzítette, hogy minden utcában három konyhavizsgálót kell alkalmazni. A lakosoknak pajtát, istállót (gyúlé-konysága miatt) csak akkor lehetett építeni, ha arra a város engedélyt adott, ha anélkül hozták létre, a város intézkedett annak ledöntéséről. Éjszaka csak zárt lámpával lehetett épületen kívül tartózkodni, tilos volt gyertyával menni bárhova is. Udvarban, pajtában tilos volt dohányozni, még akkor is, ha az illető fedeles pipát használt. Hamut épületben nem lehetett tartani, a kormot kéthetente le kellett tisztítani, s egy hordó vagy kád vizet, lajtorját, csáklyát minden gazdának kellett tartania otthon. Mivel a tüzeket jelentős mértékben cselédek vagy pedig a városba érkező idegenek okozták, ezért a lakosoknak bejelentési kötelezettsége volt a három napnál tovább ott tartózkodó idegenekről ("...ollyas hányódó idegen embereket, asszonyokat, leányokat, gyermekeket, kurvákat és koldusokat" kellett bejelenteni). Mivel a városban a földesúrnak is volt mintegy 20 épülete, azokra a város szabályai természetesen nem vonatkoztak, viszont az uralkodói rendelet igen, s többször előfordult, hogy a kémény- és konyhavizsgálók ellenőrizni akarták a kocsmárosokat és vendégfogadósokat, s a „...kocsmárosok őket ki igazítják avval, hogy ő nekik a Mgos Uraság Vendégfogadóiban semmi keresetek nem volna". A város 1786-ban megegyezett az uraság tisztjével, hogy a továbbiakban ők végzik az ellenőrzést, s az idegenekkel kapcsolatban is felléphetnek.181
Kérdés persze, mit sikerült betartani a szabályozásból. Az 1 780-as és 1790-es évek tanácsi Protocol-lumaiból az derül ki, hogy a város a maga kötelezettségeit teljesítette: ellenőrzött, büntetett vagy bírságolt. Szinte nem volt olyan pontja a városi tűzvédelmi szabályoknak, amelynek megszegése miatt ne kellett volna szankciókat alkalmazni. 1788-ban a Soproni utcában lakó Franczia Józsefet 50 pálcára ítélték, ezt azonban öregsége miatt ugyanannyi forinttal megválthatta. Oka a követke-
ző volt: a Tanács határozatai között szerepelt, hogy olyan embernek, akinek nincs kéménye, s ráadásul háza zsúppal van fedve, a padlásán nem lehet tartani szénát és szalmát, s konyhájában nem lehet kendert szárítani. Ezzel szemben Franczia József padlásán szalmát tartott, konyhájában kendert szárított, s ráadásul részeg állapotában tüzet okozott: meggyulladt a hátsó szobájában a szárított termék, s ezzel másokat is veszélyeztetett. A tűzeseteknél sokszor nem sikerült az okot kideríteni, ez esetben viszont a gazda szerencsétlenségére a hozzá bekvártélyozott katonák a városházánál bejelentették azt, amit láttak. A Tanács ítélete hangsúlyozta a példás büntetést, amiből mások is tanulhatnak.182 1798-ban a Sárecz Mártonnénál támadt tűzesetben a Tanács azt állapíthatta meg, hogy az Instructiójával ellentétben sem az ács-, sem a kőművescéh legényei nem voltak a helyükön, így nem tudták oltási kötelezettségüket teljesíteni, ezért a két céhet nyilvánosan 6 forint büntetésre ítélték, ugyanakkor Dob-rovics kereskedő kocsisát, aki oda vitte a fecskendőt, ebből a pénzből megjutalmazták.183 1800-ban Grűn-wald Józsefet kötelezték arra, hogy azt a kemencét, amelynek fűtése kívülről történt, s amelyből a gazda zsellérje gondatlansága miatt kicsapott láng csaknem szerencsétlenséget okozott, „azon kemencét minden hozzá tartozandóval döntse ie".184 A Soproni utcában élő jámbor életű és addig büntetlen Ko-longya Istvánnéná 1 a kemencéből kiégett száraz fa miatt támadt tűz, s a konyhavizsgálók jelentése szerint csak a gyorsan érkezett segítség révén sikerült elfojtani, ezért 2 forintra büntették a tulajdonost.185 A Tanács behajtotta az utcán való dohányzásért is a büntetést. Dohányzás főleg vásárok idején az idegeneknél szokott előfordulni. 1799-ben egy Szöllősgyörökön élő, éppen a kanizsai vásárra igyekvő zsidót büntettek meg 2 forintra ez ügyben.186
Ezek a példák világosan mutatják, hogy a városvezetés nagyon komolyan vette a tűzvédelmi szabályok betartását. A büntetéseket az ún. Tűz Cassába kellett befizetni. Ez egy olyan alap volt, amelyből egyrészt a konyha- és koromvizsgálók fizetését fedezték, másrészt tűzesetekben a nyomorúságra jutottakat segélyezhették. Sorozatosan visszatérő témája volt a tanácsüléseknek egy állandó kéményseprő alkalmazásának szükségessége a városban.187 Korábban a zalaegerszegi mester végezte a munkát Kanizsán, ám a távolság miatt nehézkes volt a működése. A század végére eljutott a város odáig, hogy a korábbi füstfaragó mester egy legényének sikerült állandó szerződést kötni a várossal, működéséhez meghatározták a városi lakosok által fizetendő díjat, s a kéményseprő nemcsak a mezővárosban, hanem az uradalom falvaiban is ellátta ezt a tevékenységet.188 Az is pénzébe került a városnak, hogy időnként fel

33 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században

kellett újítani a tűzoltásra használt eszközöket, amelyek lassan, de folyamatosan szaporodtak: 1792-ben már négy fecskendő, 9 bőrheveder, 13 csáklya és 2 vízhordó szekér állt rendelkezésre.189 Az amortizáció megtette a hatását, amit jól példáz egy 1799. évi eset. A tűzi gépekhez értő bécsi harangöntő mesterre bízták a fecskendők ellenőrzését, már csak azért is, mert nagy valószínűséggel korábban ő hozta azokat a városba. A mester a sörház udvarán tanúk előtt kipróbálta a mechanikát, s megállapította, hogy a nagy fecskendő már csak az épület fedelének magasságáig viszi fel a vizet, vagyis a tető oltására nem alkalmas. Ez azt jelentette, hogy kb. 5 öl magasságig lehetett vele vizet fellőni, amitől az épület nyugodtan leéghetett volna. A kisebb fecskendő jó állapotban volt még, nagyobb teljesítményre volt képes, ezzel a Sörház kéményét is el tudták érni. A város nem fogadta el a mester véleményét. Azért is kellemetlen volt a városnak ez az esemény, mert a gépeket két évvel korábban vették. Ismert az az 1798. évi tanácsi határozat, amely szerint a bécsi fiókkal és ismeretséggel rendelkező Lachenbacher Moyses nagykereskedőt bízták meg a fecskendők beszerzésével, így kerülhetett Kanizsára a bécsi harangöntő.190
A város lakossága védtelen volt az elemi csapásokkal és a szándékos gyújtogatásokkal szemben. Amíg a tűzeset csak egy-egy portára, gazdaságra, műhelyre terjedt ki, addig az kezelhető és szabályozható volt. 1779-ben leégett a városháza régi épülete is.191 A szándékos gyújtogatások viszont minden bizonnyal kapcsolatba hozhatók a 18. század végétől egyre nagyobb számban betelepedő zsidóság térfoglalásával. A forrásokból ismert legnagyobb tűzeset a Piac tér keleti oldalán lakó, gazdag házat fenntartó zsidó sakter, Israel Josz portáján történt 1798-ban, amikor is „háza üstökében vala-melly gonosztevő gyújtogató Tüzes taplót tett volna". Ezt még szerencsésen eloltották, ám két nappal később a ház hátulját már sikerült felgyújtani, s „...lángot vetvén egy szempillanatban az egész házat a Tűz el borította". A tűz azonban átterjedt a szomszédos épületre, amelynek során leégett sok ember háza, a görög templom és iskola stb. A hatalmas városi tűz súlyos következménye 27 porta megsemmisülése volt (köztük 11 zsidó zselléré), a bevallott kár nagysága 16 098 forintot tett ki. Különösen kellemetlen volt, hogy a város legszebb területének egy része égett le.192 A hatóságok valószínűsítették, hogy ugyanez a gyújtogató okozta a két nappal későbbi kiskanizsai tüzet is; ez 47 ház megsemmisülését hozta magával, itt 18 456 forintos kárral számoltak. Ez utóbbi tűzesetben leégett a kiskanizsai templom tornya is, a három harang lehullott, a sekrestye és az ablakok is hamuvá lettek.193 A 18—19. század fordulója különösen szerencsétlen volt tűzesetekben: 1801 tavaszán 51 700
forint értékben adott be kárvallást 88 kanizsai lakos, s köztük igen sok módosabb kereskedő 1000-2500 forintos háza is szerepelt; pár héttel később 16 ház égett el, azt követően pedig 37 ház pusztult el.194 Rögzítsük azért, hogy a város mindig megpróbálta segélyezni a bajba jutottakat, tudunk a létfenntartást szolgáló pénzügyi segélyekről, az újraépítéshez a város erdejéből ingyen fa biztosításáról, téglajuttatásról, adóelengedésről stb. A szerencsétlenül jártak elsősorban önmagukra számíthattak, a város és a városi polgárok adományai elenyészőek voltak a károkhoz képest. Erre példa, hogy 1798-ban a nagy tűzvész után a céhek 120 forintot, a kereskedők 118, a purgerek pedig 32 forintot ajánlottak fel, s ehhez kell még hozzáadnunk az esküdtek által összeszedegetett 290 forintot, így az összes kárnak mintegy 1,5%-át sikerült előteremteni.195 Az égettek nemcsak pénzadományokra számíthattak, a kanizsai lakosok élelmiszert is gyakran felajánlottak a károsultaknak. így például Lachenbacher Moyses zsidó nagykereskedő 20 köböl rozsot, Geber György kereskedő úr pedig 50 köböl rozsot és 30 köböl csutás kukoricát adott az 1798. évi tűzvész áldozatainak. De megdöbbentette a tűzeset a környékbeli vállalkozókat is, nyilván azért, mert a kanizsai piacon értékesítettek; Horváth József belez-nai árendátor 50 köböl rozsot adományozott a bajbajutottaknak 1798-ban.196 Az alacsony jövedelemfelhalmozásra képes területeken sokáig eltartott a nagy tüzek utáni regeneráció. Szükség is volt a támogatásra, hiszen a tűzkasszában igen kevés pénz volt: 1787-ben például, amikor megrótták a kassza perceptorát gondatlansága és hanyagsága miatt, mindössze 34 forint volt a pénztárban.197
7. Az árvaügy kezelése
A18. századi Magyarországon a tradicionális demográfiai modellnek megfelelően magas volt a halandóság, így az elhunytak után maradott árvák felnevelése igen komoly problémákat okozott. Az uradalmak esetében az Urbárium kiadásáig a jogforrások nem foglalkoztak a gyámüggyel.198 Kanizsa városában az árvaügy a szabadalmas mezőváros tanácsának kötelezettségei közé tartozott, már a város 1702. évi statútumai között ott szerepel az a kitétel, miszerint „a tanács kebelében van egy árva gondnok".199 A város a tisztújítások alkalmával nevezte ki az árvák gondnokát, avagy árvák tutorját, aki felügyelte a városi árvaügyet, erről a század folyamán több forrás is tanúskodik.200 Hosszú időn keresztül a korabeli uradalmi és városi szokásjog szabályozta az árvaellátás kérdését, a városnak csak korszakunk végén, 1802-ben született meg a gyámügyi szabályzata.201 Az általános gyakorlat szerint, ha egy meghalt felnőtt után árvák maradnak, akkor a tanács kiküldöttei inventá-riumot készítettek az árvák vagyonáról, s miután el-
34
Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században
helyezték az árvákat valamelyik rokonnál vagy annál a személynél, aki hajlandó volt őket felnevelni, akkor a vagyont elárverezték, s a befolyt összeget kiadták kölcsönként az igénylőknek, és az így befolyt kamatokból vagy a vagyont növelték, vagy pedig a nevelést finanszírozták. A tanács mindig mérlegelte, hogy az egész vagyont (házat, földeket, szőlőt stb.) el kell-e adni, vagy pedig csak a részeit. A források tanulmányozásából úgy tűnik, hogy abban az esetben, ha már nem volt sok idő vissza az árva nagykorúságáig, akkor a házat árendába adták, de a földeket licitre vitték; ha viszonylag kicsik voltak az árvák, akkor legtöbbször mindent eladtak. Egy 1742. évi adat arra utal, hogy abban az esetben, ha nem volt rokon, a lelencet egy városi lakos is magához vehette, ebben az esetben a város 9 forintot és ezenkívül naturáliákat fizetett. Érdekes kitétele forrásunknak, hogy mindez az uraság parancsára történt.202
Minden árva tutorjának, nevelőjének évente egyszer számadásokat kellett készítenie. Több esetben találkoztunk azzal a jegyzőkönyvi megjegyzéssel, hogy a „be adott számadás se formájára se más tökéletlenségére nézve még tsak számadásnak se lehetett mondani".103 Az árvák gondnoka évente beszámolót készített, amelyben számot adott a növekményről, s a pénzek állapotáról. Az árvagondnok elszámolását a főadószedő után az uradalmi tiszttartó is ellenőrizte, majd pedig minden hatodik évben az ösz-szesítéseket a Helytartótanácshoz is be kellett küldeni.204 Kissé bürokratikusnak tűnik a rendszer, ám hozzá kell tennünk, hogy az eljárás lényegében megegyezik a városi vagyonkezelés más területeinek a gyakorlatával. Még azt is világosan kell látnunk, hogy az árvaügy a város egyik legnagyobb aktatermelője volt. A problémák több oldalról jelentek meg. Kiskorú örökösök esetében minden divisio (vagyon feletti osztozkodás) egyben árvakérdés is volt. Minden felnőtté vált árva örökségének kiadása a testvérek és rokonok ügye is volt egyben. A városi tanácsi jegyzőkönyvek hat évnyi anyagában mintegy 230 olyan esettel találkozhattunk, ahol árvák vagyonáról kellett a tanácsnak döntenie; lényegében nem volt olyan tanácsülés, amikor ne kellett volna árvaügyben állást foglalnia a hivatalnak.205
Az esetek többségében a tanácsnak könnyű volt döntenie, hiszen a kialakult szokások alapján ítélhetett. Viszonylagos rugalmasság volt azokban az esetekben, amikor az árva felnőtté vált, esetlegesen férjhez ment, így kezdeményezhette successiojának kiadását.206 A tutortól jelentős anyagi beruházást nyilván senki sem várt el, éppen ezért különleges az az eset, amely egy szűcsmesterséget tanuló legényhez, név szerint Hergovics Györgyhöz kapcsolódik. A legény letöltötte tanonci-iparosi vándoréveit, hazatért Kanizsára, s beállt a szűcscéhbe, s kérte örökségének kiadását.207 Az örökrészek kiadását leginkább az anya újbóli házasságkötése, illetve az eltérő korú ár-
vatestvérek vagyonának megőrzése zavarta. A legnagyobb problémát egyértelműen a kamatra kiadott tőke behajtása jelentette. Forrásaink szerint az árvagondnok az esetek döntő többségében körültekintéssel járt el. Akárcsak más területeken, itt is az történik, hogy a készpénzvagyon legnagyobb részét a városi lakók kaphatták meg kölcsönbe, ám a kisössze-gű kölcsönökkel bürokratikus nehézségek voltak, főleg a behajtásnál. Kétségtelen azonban, hogy az ár-vavagyonokból mások is részesültek. Tudunk olyan esetről például, amikor a városban tartózkodó katonaság egyik vezetője kapott 1000 forint kölcsönt, de a hadsereg elvezénylése után éveken keresztül kereshette pénzét a város.20" Előfordult, hogy jó nevű nemesnek és földbirtokosnak is kölcsönöztek jelentősebb összegeket, amelyeknek visszakövetelése jogi nehézségekbe ütközött. Az árvagondnok esetenként tehetetlen volt, így például akkor is, amikor egy korábban csődbe jutott mészáros után az árvának maradt házat elfoglalta a katonaság, s az érte fizetett kvártélypénz (60 forint) lényegesen kevesebb volt, mintha ugyanezen időszakban árendába (370 forint értékben) adták volna ki az épületet.209 A nagyobb összegű kölcsönöket különleges figyelem kísérte, így például 1789-ben a Férst György által felvett 1800 forintos obligátiót (kötelezvényt) külön intabulálták (betáblázták).210 Ha árendába adtak egy ingatlant, akkor szerették a hosszú távú, biztosan fialó megoldást, így például 1799-ben Smeiszer József árváját illető kertet hat évre adták évi 26 forintért.2"
A városban a lakosság létszámának emelkedése és a lassan növekedő árszínvonal miatt folyamatosan nőhetett a felhalmozott árvavagyon összege, 1818-ra 311 árva esetében már 92 716 forintot tett ki.212 Az 1802. évi szabályrendelet szerint az árvák pénze és értéklevelei a városi levéltárban kerültek elhelyezésre, ennek kulcsa a tutornál volt. „Az árvák atyjá-tul olyant kell választani, aki igazszivű, számadó, hi-vatalyában szorgalmatos és vagyonos is légyen"."3 A 18. század vége felé Geber György kereskedő, a város egyik leggazdagabb embere, hosszú éveken keresztül ellátta a tutori feladatot, esetében nem tudunk pénzügyi visszaélésről, de a tutorokkal ezt megelőzően sem volt baj.214 A vagyon feletti felelősségből következően az árvák atyja természetesen fizetést kapott munkájáért, a jobban fizetett köztisztviselők közé tartozott, Összevetésképpen csak arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a fentebb említett 92 716 forintos árvavagyon kezelése idejében a város egy éves összbevétele 15 000 forintot sem tett ki.215
8. A céhek és az önkormányzat kapcsolata
Említettük már, hogy a városi tanácsba s az egyéb hivatalokba a 18. század során alapvetően azok a városlakók kerülhettek, akik polgárjoggal rendelkeztek. Ennek a rétegnek a nagyobb része iparos és
35 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században

kereskedő volt, sokan közülük nem is tudtak magyarul, s céhes szerveződésük is jelzi származásukat, mint például a német vargacéh esetében is láthatjuk. A köztisztviselők a céhek vezetői és az iparosok közül kerültek ki, s ennek alapján szinte azt is hihetnénk, hogy felhőtlen volt a viszony a város vezetése és a céhek között. A források azonban egyáltalán nem ezt mutatják. A 18. század során a város népességének dinamikus növekedése, valamint a városi népesség felhígulása, a sok idegen, „lakó" és egyéb népességelem olyan új viszonyrendszert teremtett, amilyent a régi céhek már nem tudtak tolerálni, s a városvezetésen kértek számon mindent. Nézzük, melyek voltak a céhek legfontosabb érdeksérelmei!
A városi tanács elé került ügyek egy része a céhtagok piaci monopóliumának fenntartásával függött össze. Ha a források számát nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy a legnagyobb igyekezettel az asztalosok védték piacukat, ha más foglalkozást űzők is megjelentek az ő területükön. 1800-ból származik az az instancia, amelyben a kanizsai asztalos céhbeliek kérték, hogy a tanács tütsa el a Szélmalmi kocsma vezetőjét attól, hogy „tislér mesterségbéli eszközökkel és munkákkal kereskedvén azokk árulásától le tiltas-sék".216 A probléma ilyen esetekben mindig az volt, hogy Kanizsa csak mezőváros volt, s így az önkormányzatnak azok felett az emberek felett sem volt bírói joghatósága, akik az uradalom szolgálatában álltak. Említett esetünkben is az volt a baj, hogy „a vádolt fél Uraság Embere lévén", legfeljebb az uradalomnál tehetett panaszt a város. Bár a népesség a 18. században háromszorosára nőtt, s a házak száma is dinamikusan szaporodott a mezővárosban, a panaszokból mégis úgy tűnik, hogy bizonyos foglalkozások szempontjából a helyi piacon a megrendelések csökkenhettek. Persze az instanciából még nem feltétlenül következik a helyzet valódisága, de mivel egyre több hasonló panasz érkezett a tanácshoz, úgy tűnik, joggal feltételezhetjük a helyzet romlását. Leg-pregnánsabban talán az asztalosok fogalmazták meg egyik 1788. évi beadványukban a nehézséget. A levél azt emlegeti, hogy „a Városban az Asztalos Mester Emberek máris megszaporodván", a jövőben azok fiaival is számolni kell, akik apjuk mellett belépnek majd az iparosok közé. Az különösen kellemetlen volt a céhek számára, hogy egy olyan asztaloslegény, aki remekjét még nem készítette el, már munkákat vállalt, s ezzel az asztalosok céhét megkárosította. Kérték, hogy a tanács tiltsa el az ilyen tevékenységtől a legényt, amivel nyilvánvalóan a piacot akarták továbbra is biztosítani a céhtagok.217
A népességnövekedésből következhetett az is, hogy egyes céhek megpróbáltak a többiektől elkülönülni, s ezt szimbolikus formában is jelezték. Egy ilyen balul sikerült kísérlet 1799-ben történt, amikor is úgy hírlett, hogy Batthyány herceg a szüle-
tésnapját a városban kívánja ünnepelni. A német purgerség ebből az alkalomból a német vargacéh által készített egységes saját öltözékében jelent meg, ráadásul még társaságban is. Az eset megértéséhez annyit hozzá kell tennünk, hogy a forrásokból úgy érezzük, a 18. század végén az uradalom főtisztviselői kifejezetten nem szerették, ha a városlakók valamilyen egységes közösségbe szerveződnek, továbbá veszélyesnek is tartották az ilyen eseményt. Legjobban Soós Pál uradalmi fiskális volt felháborodva, aki hangot is adott véleményének, holott a panaszlevél szerint a német purgerek kizárólagosan az uraságot akarták kellő tisztelettel fogadni. A német purgerek komoly identitástudattal rendelkeztek, nem győzték úton-útfélen hangoztatni, hogy ők a legnagyobb adófizetők, ők járulnak leginkább hozzá a város működéséhez, s úgy vélték, ez már elegendő ok akár a földesúr embereivel is szembeszállni. Adataink szerint elszámították magukat. Az uradalmi tiszttartó arra hivatkozva, hogy bármilyen társaságnak felállítása „felsőbb engedélyekhez köttetik", megfenyítette a nótáriust, amiért az hajlandó volt a német purgerek kívánságát írásban rögzíteni, s 24 órányi áristommal büntette, amit a kastély mögötti áristomban kellett letöltenie. A német purgerektől büntetésből begyűjtötték a puskákat, amiket csak azért tarthattak, mert a szokott kereskedelmi tevékenység során az utakon azzal védekezhettek. A város vezetése ki nem állhatta Soós fiskálist, aki már két éve állt hivatalában, de már számos összeütközése volt a városiakkal. A város azt a következtetést vonta le az esetből, hogy a fiskális túlbuzgósága miatt történt a skandalum, aminek során a „...Soós Pál Fiscalis Úr üldöző célban veszi, ezen nótáriusában pedig egy hív Emberét veszti". A város nem hagyta magát, küldöttséget kívánt meneszteni az uralkodóhoz, s bepanaszolta a fiskálist a vármegyénél is.218 A céheket a városnak néha már büntetni is kellett. 1800-ban a német vargacéh mesterét el kellett mozdítani, a céhládát a városnak le kellett foglalnia, s 10 forint büntetésre ítélték a szervezetet.2'9 A fizetési kötelezettség nem volt új, hiszen a város el is várta, hogy a szükséges felajánlások esetében a céhek járjanak elöl jó példával, akár a szegénység támogatásáról, akár háborús felajánlásokról volt szó.220
A kanizsai céhek sajátos problémája volt a zsidóság szaporodásából következő piaci verseny. A 18. század második felében betelepülő zsidóság döntő többsége iparos volt, így a céhek hamar szembekerültek a zsidó iparosok versenyével. A céhek a tanácsnál megpróbálták elérni, hogy a zsidók a házról házra való termékárulást ne folytathassák.221 1800-ból származik az a fazekascéh által beadott instancia, amelyben a város fazekasai azt panaszolják, hogy egy bizonyos zsidó összevásárolgatott mindenféle rossz edényeket, s azokkal kereskedik, holott
36
Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században
szakmájára nézve nem is fazekas, s az egészet tiszta nyereségvágyból teszi. A város vezetése ezúttal nem osztotta a fazekasok aggodalmát, azt írta, hogy ezzel a tevékenységgel „nem nagy kárt okozhat, mivel pedig a vásár mindenkinek szabad, azért heti vásár napokon kívül egyedül az eladás tiltatik meg néki".111 Viszonylag sok hasonló panasz keletkezett a századfordulón, s érdekes módon a városnak néha védelmébe is kellett vennie a területén élő izraelitákat; előfordult például, hogy megélhetési gondok miatt kellett engedélyezni bizonyos ipariszolgáltatási tevékenységet.223 A hagyományos keresztény vallású iparosok egyoldalúan szabályozták az alkalmazottakkal való bánásmódot, a keresztények tarthattak zsidó segédeket, ám fordítva már nem kívánták ugyanezt. Az uraság a legtöbb esetben megvédte a fennhatósága alá tartozó izraelitákat, így a város nagyon kevés alkalommal tudott a céhek panaszainak érvényt szerezni; a vármegye határozatai ugyan a városnak segítséget nyújthattak, ám a földesúr ellenállása miatt azok végrehajtása nem mindig sikerült.224 Örök nagy bánata volt a keresztény lakosoknak, hogy a zsidók a forspontozás és a közmunka alól mentességet élveztek, hiszen uradalmi fundusokon éltek.225 A vásárról a zsidó árusokat nem lehetett kitiltani, ugyanakkor áraik általában alacsonyabbak, míg termékkészletük szélesebb volt, mint a keresztény céheknek, így a céhtagoknak csak az adminisztratív jogokba való belekapaszkodás lehetősége maradt.
9. Piacellenőrzés és áriimitáció
Kanizsa városa fontos kereskedelmi utak csomópontjában feküdt, így nem véletlen, hogy már a 18. században meghatározó fontosságú kérdés volt a városi tanács számára a piac ellenőrzése, s az abból nyerhető jövedelem nagysága. A kamarai igazgatási korszakból, 1690-ből származik az az uralkodói rendelkezés, amely szerint a malom, a serház, a borárulás, a mészárszék, a vám, az erdő hasznosíthatósága a városhoz tartozik.226 A vásártartás joga mindig is privilégiuma volt a városnak, a 17. század végétől kezdve 25 évenként mindig sikerült a városnak megújítani jogosultságát.227 Eleinte négy országos vásár megtartására nyert jogot Kanizsa, a 18. század végétől pedig már a hetipiacok tartása is privilégiummá vált.228 A piacok és a forgalmazás technikájáról a kereskedelmi fejezetben emlékezünk meg, most csak annyiban érintjük a piac kérdését, amennyiben az önkormányzat tevékenységéhez tartozott.
A kanizsai vásártartás a helyieken kívül nagyszámú idegen érkezését jelentette minden alkalommal, ezért a városnak törekednie kellett a piaci forgalom egységes szabályozására. Fontos volt ez a városnak, hiszen bevételei 25-30%-a a vásártartásból származott. Az 1753. évi úrbéri szerződés alkalmával a
nagy capitális vásárokból 800 forintos bevételt prognosztizált az urasági tiszttartó.229 A vásárokon a helypénzek beszedését a város hivatali tisztségviselői végezték, ők állapították meg az elfoglalható standok nagyságát, ellenőrizték az üzletmenetet, figyeltek a vásárosok árulásának technológiájára, nehogy illetlen magatartással másokat háttérbe szorítsanak.230 Az 1740-es évek gyakorlata szerint két embert küldtek a sátrakhoz, kettőt az állatvásárhoz a helypénzek biztos beszedésére, 1802-ben pedig két embert rendeltek a sertéspiacra is.23' Az 1702. évi városi jogszabályrendelet kimondta, hogy „ha a városba halakat vagy más ennivaló és közélelmezésre szükséges dolgokat hoznak, akkor azok a bíró által megállapított áron nyilvánosan eladathatnak". A jogszabály azt is rögzítette, hogy tilos a vásárt megelőző 24 óra alatt összevásárolni másoktól a termékeket, hogy aztán másnap magasabb áron adhassák el azokat.232 Nyilván a keresztények szokásos böjtje miatt volt fontos, hogy a halkereskedők tevékenységét mindig külön rögzítették. 1746-ban rendeletet hozott a város arról, hogy a vásárra érkezett halkereskedők 3 napon át mérhették terméküket, ám a vásár után a polgárok a megmaradt halat mázsánként felvásárolhatták.233 A nagy vásár a Piac téren volt, a kisebb vásárok pedig a mai Eötvös tér területén zajlottak. A vásári standokért eltérő díjat kellett fizetni a kereskedő-vásározó zsidóknak és a keresztényeknek, ugyanakkor a helyi lakosoknak semmit nem kellett fizetni a területfoglalásért.234 A piacfelügyelőknek szigorúan el kellett számolniuk a bevétellel, amely a városi főadó-szedő elé került, majd pedig a Helytartótanács is bekérette az adatokat; általában 6 éves ciklusokban ellenőrizte a könyvelés tisztaságát. A felsőbb hatóságokat a legfontosabb termékek ára is érdekelte, ezért egy 1788. évi határozat szerint a búza, árpa, zab árának alakulását kellett bejelenteni.235 A folyamat eredményeképpen Kanizsa város egyike lett azoknak a jelentős gazdasági emporiumoknak, amelyek az 1790-es évektől folyamatosan, hetente voltak kötelesek jelenteni a piaci árakat.236
A piacellenőrzés szorosan összekapcsolódott a mindenkor használt mértékek állandó betartásával. A mértékek ellenőrzését a vásári jövedelemszedőktől elkülönülve a mértékvizsgálók végezték; e célból Nagykanizsán és Kiskanizsán is két-két embert alkalmazott a város.237 Már az 1702. évi városi statútum 8. pontjába belefoglalták, hogy „Az ország normája szerint ugy a szilárd, mint cseppfolyós anyagokhoz való mértékeket tartja és ezeket negyed évenként a kirendelt commisáriusok által revideáltatja és hitelesítteti".238 Joggal említi a város monográfusa, hogy ha az ellenőrzők rájöttek, hogy valaki nem tartja be a kötelező mértékeket, így például kevesebb húst mér, nyomban, az utcán felállított deresen leverték rajta a 12 pálcát.239 Mivel a 18. század-
37 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században

ban a város lélekszáma, a kereslet, valamint a piackörzet is növekedett, a vásároknak egyre nagyobb lett a forgalma, ez felvetette a vásári infrastruktúra javításának kérdését. A kanizsai vásárok legnagyobb ellensége a rossz úthálózat és rossz idő ese-
tén a piactéri sártenger volt. Nem véletlen, hogy már az 1780-as évek vége felé felmerült — s a vármegye elé is került — a kanizsai piactér kikövezésé-nek ügye, de ennek anyagi terheit ekkor még sem Zala megye, sem a város nem tudta vállalni.240
III. A VÁROS GAZDÁLKODÁSA
A mezővárosi lét korlátozott gazdasági autonómia lehetőségével járt együtt. A 18. századi magyarországi városok nem rendelkeztek központi (kormányzati) anyagi forrásokkal, működésüket, igazgatási és igazságszolgáltatási tevékenységüket alapvetően saját forrásaikból kellett biztosítaniuk. A saját források mellett bizonyos esetekben számíthattak a földesurak segítségére és a vármegye juttatásaira. Abban az esetben, ha egy település az államnak stratégiai szempontból is fontos volt, akkor ott az állam fejlesztéseket hajthatott végre. Utóbbira Kanizsa esetében nincs példánk, legfeljebb a városon kívüli úthálózat kövezése jelenthetett előnyöket a városi népességnek. A korabeli mezővárosok önállóságát és lehetséges fejlődését nagyban meghatározta, hogy az uraság milyen mértékű jövedelmet vont el a város lakosságától, s mennyi maradt a város működtetésére. Számos olyan mezővárosi példával találkozhatunk a Dél-Dunántúlon, hogy a földesúr kiharcolta uradalmi központjának a vásártartásijogot, s a település mezővárossá vált, ám ezzel véget is ért az önállóság lehetősége, az uraság rátelepedett a városra, s gyakorlatilag magának monopolizálta a vásártartási jogból származó hasznot. Erre a folyamatra főleg a kisebb létszámú vásártartó helyeken láthatunk példákat.241
Kanizsa város esetében is bőven találunk példákat a földesúri mohóságra. Gracich bárónak az 1710-es években több olyan törekvése is volt, hogy minél nagyobb jövedelmet vonjon ki a városból. Az 1750-es években a kanizsai lakosság meglepődve tapasztalta azokat a Batthyány Lajos-féle erőszakos földesúri lépéseket, amelyek egyértelműen az addigi jogok megszorítására, valamint a nagyobb adóbefizetés kikényszerítésére irányultak.242 Az 1770-es évek elején még egyszer lezajlott ez az ütközet a földesúr és a város között, a 18—19. század fordulóján pedig a berek területi és ezzel jövedelmi szétosztásának kérdése állította szembe a két felet. Mindazonáltal világosan kell látnunk, hogy a feudális gazdasági és társadalmi rendszer működése egy népes település esetében a jövedelmek és feladatok megosztása révén mehetett csak végbe. A privilegizált mezőváros és az uraság közti úrbéri egyezségek arról is szóltak, hogy a földesúr meghatározott stabil bevételeket monopolizál magának, ugyanak-
kor átenged a városnak bizonyos jövedelmeket, amelyekből az elvégez olyan feladatokat, amelyek amúgy földesúri erőforrásokat igényeltek volna.243 Hosszú távon valószínűleg mindkét fél jól járt: az egyik oldalon a város önállósága erősödhetett, kialakulhatott a kanizsai identitás, a város és a lakossága közötti kapcsolat szorosabbá válhatott, míg a másik oldalon a földesúr megszabadult egy sor apró, nehézkesen kezelhető ügytől, s ugyanakkor pénzjövedelemhez is jutott.
1. A város bevételeinek struktúrája
A 18. századi úrbéri szerződések (az 1731, az 1753. és az 1773. évben) elemzése azt mutatja, hogy a földesurak az állandó, kiszámítható jövedelmeket részesítették előnyben, ami tökéletesen megfelelt az uradalmi officiolátus elképzelésnek is, hiszen ezt lehetett könnyen beszedni.244 Az 1731. évi szerződés a városlakóktól 700, az 1753. évi 780, míg az 1773. évi kontraktus már 1600 forintot követelt a városlakóktól. Ez volt az az árenda, amelyet a lakók a mezőváros területén lévő fundusuk után fizettek az uraságnak. Az összeg növekedését két tényező magyarázza. Egyrészt a városlakók száma a 18. században dinamikusan növekedett (1746-ban még csak 461 gazdát írtak össze Kanizsán, ezzel szemben 1773-ban már 780 házzal bíró ember volt a városban),245 másrészt pedig a lassú infláció és a jövedelmek emelkedése az életszínvonalat növelte és a teherviselő képességet javította. Emellett árendát kellett fizetni a földesúrnak a szántók, kertek és rétek után is. Ezt 1753-ban 3017 hold szántó, 468 hold rét után járó 12 197 robotnap megváltása címén 2032 forintban állapították meg. A földesúrnak járt még kilencedbeli jövedelemként 700 forint, az úrbéri reguláció szerint a robotmegváltásból 2250 forint, s mindez kiegészülve néhány kisebb összeggel együttesen 6202 forintot tett ki a század közepén. Ezt a kötelezettséget a városlakók pénzben fizették, vagyis senkinek sem kellett robotolnia vagy egyéb fizikai munkát teljesítenie.246
A földesúri jövedelemmel szemben a város bevételei sokkal bizonytalanabbak voltak. A városi jövedelmek jelentős része a kanizsai vásárokhoz kapcsolódott. Néhány forrásunk szerint a vásáros he-
38
Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században
lyek bérléséből, a standok után fizetendő összegekből s a nagy látogatottságból sejthető, hogy már a század első felében is jelentős lehetett a vásári jövedelem, ám az 1753. évre vonatkozóan már pontosan tudjuk a nagyságát is. A század közepén 800 forintra becsülték azt az összeget, amely a nagy Capitális Vásárbul származhat. Ehhez a vásári jövedelemhez hozzá kell vennünk a forgalomból fakadó 200 forintnyi hídpénzt; a „vásárok alkalmatosságával a Vásárosok Marháinak legelőitül" való 100 forintnyi bérleti díjat, illetve a vásárok alkalmával a városba érkező kereskedők és marháik fogadásából származó hasznot, amely 300 forintra becsültetett. Ezek együttesen 1400 forintos bevételt biztosítottak a városnak, s ez a 2794 forintos összbevétel mintegy 50%-át tette ki.247 Emeljük ki mindjárt ennek az összegnek és aránynak a nagyságát, hiszen az általunk ismert nyugat-magyarországi mezővárosok (Szombathely, Zalaegerszeg stb.) egyikében sem találkoztunk azzal, hogy a vásártartásból származott volna a város bevételeinek a fele, ami világosan bizonyítja a kanizsai vásár adatokkal is illusztrálható fontosságát ebben a térségben.248 A 2800 forintos bevétel ugyanakkor némileg visszalépés a két évvel korábbi állapothoz képest, hiszen egy jegyzőkönyv adatai szerint 1751-ben 3031 forintos bevétele volt a városnak.24' Mindenesetre az valószínű, hogy a 18. század vége felé, a piaci konjunkturális folyamatok erősödése idején a vásári bevételek jelentősen növekedhettek, amit az is mutat, hogy az 1810-es évekre a város már 15 000 forintos összbevétellel számolhatott. Még annyit hozzá kell tennünk, hogy a városnak nagyon fontos volt a vásári jövedelmek pontos beszedése. Erre jó példa, hogy 1742-ben megvádolták Tax Mihály városbírót azzal, hogy 5 évvel korábban a beszedett vásári pénzekből 6 forintot ellopott. Az ügyet kivizsgálták, s megállapították, hogy a vád alaptalan, s a vádlónak nyilvánosan meg kellett követnie a bírót.250
A város bevételei között persze más tételek is szerepeltek. Az 1753. évi szerződés szerint a városi réteken termelt széna és sarjú a településnek évi 158 forint bevételt biztosíthat. A földesúr által a városnak átengedett három bolt kiárendálásából 180 forint bevétel származott. A földesúrral kiegyezve a kerekesi, bilkei és péterfai puszták legeltetéséből 400 forint árenda szedhető be. A város erdeiben a makktermés kiárendálása 100 forintot eredményezhetett. A városnak a számítások szerint 456 forintos kalkulált bevétele lehetett abból, hogy a „Kereskedő zsidók, kik a Városiaknak házaikban laknak jórészt szerént portékáikkal helyet árendálnak",251 A téglavetőtől 100 forintot várhatott Kanizsa. Mindehhez hozzá kell vennünk még azt az 1773. évi úrbéri szerződésben rögzített, kétségtelenül legérdekesebb tételt, ami a földesúri tiszttartó által be-
csülve 3000 forintot tett ki. Ez a városban élő oskolabéli Iffiuság potenciális pénzköltése, amit a 300 diák után legalább fejenkénti 10 forintra becsülve számoltak 3000 forintnak mint városi bevételt.252 Természetesen ez erős túlzás, hiszen ebből esetleg részesedhettek azok a városiak, akiknél diák lakott, részesedhettek belőle a vendéglősök, a piaci kereskedők, de maga a város csak nagyon áttételesen, az adóztatás révén juthatott bevételhez a diákok után. (Ne felejtsük el, hogy 1765-ben megnyílt a gimnázium, ahol egészen II. József uralkodásáig viszonylag nagy létszámú, 300-400 diákot oktattak.)253 Mindenesetre az 1773. évi tervezet ezzel a 3000 forinttal együtt már úgy számolt, hogy a város bevételei 5800 forintot tesznek ki.254
Ebben a korszakban a környező térség városaiban az árenda- és a kisebb királyi haszonvételek komoly bevételi forrást jelentettek.255 Kanizsán folyamatosan erősödő szerepe volt a boltok s a hozzá tartozó lakások árendálásának. Már a 18. század közepi forrásunk is megjegyzi a három bolt létét,256 de igazából az új városháza 1787. évi felépítése után nőtt meg ennek jelentősége.257 Az új városházát úgy építették, hogy abban középen az emeleten volt a szessziós szoba, ahol a tanácsüléseket tarthatták, míg az épület két oldalán alul bolt, felül pedig lakás volt kialakítva. Ezeket az ingatlanokat igyekeztek liciten minél magasabb áron árendába bocsátani, s ez igen jó bevételi forrásnak bizonyult, hiszen a városháza épülete a Fő utcán állt, lényegében a piacra nézett, vagyis jelentős üzleti előnyöket rejtett a bérlet megszerzése. A városnak az volt az előnyös, ha hosszú távra tudja stabilizálni a bevételeket. Mindjárt a felépülés után az egyik neves görög vallású kereskedő, Axenti János 10 évre kibérelte az épület jobb oldali részét,258 míg a másik oldal szintén egy görög vallású kereskedő famíliának, a Dobrovi-csoknak jutott.25' Axentié volt a kisebb lakás és üzlet, évente 135 forintot fizetett érte, és ennek fejében a piacra néző szobát és boltot, valamint az épület belső oldalán az udvarra néző szobát, konyhát, kamrát, illetve fél pincét használhatta. Óvatosságból kikötötte a város, ha a kereskedő fel akarná mondani a szerződést, akkor egy évvel korábban azt jeleznie kell.
A másik oldalon lévő bolt árendája jóval nagyobb volt, s ezért néha már gazdálkodási nehézségeket is okozhatott. Erre utal, hogy Dobrovics Miklós 1798-ban jelezte, hogy az eddig fizetett 400 forintos árendát a továbbiakban nem tudja fizetni, de ha a város engedne az árból, akkor továbbra is bérlő maradna.260 A város előbb még próbálkozott a licitálással, hátha ad érte valaki 400 forintot, ám pár hónappal később évi 300 forintért kiadta azt a volt bérlőnek. Ezért Dobrovics használhatta az alul lévő boltot és szobát, valamint az emeleten található három szobát, amelyből kettő a Fő utcára, egy pedig
39 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században

az udvarra nézett. Az ingatlanhoz még konyha, kamra, depositorium, padlás és pince tartozott. Pontosan kikötötték, hogy a tűzveszélyre figyelemmel viszonylag kevés fát és szénát tarthat egy időben az udvaron.261 A város biztosította önmagát azzal is, hogyha a bérlők tüzet okoznának tevékenységükkel, s kára lenne a városházának, akkor a bérlők vagyonukkal felelnek.
A város a nagy boltokon és lakásokon kívül is, amit csak lehetett, bérbe adott. Ehhez mindjárt hozzá kell tennünk, hogy emögött nemcsak a város kiadásainak fedezésére szolgáló pénzgyűjtés áll, hanem az is, hogy abban a korban a város vezetői erkölcsi felelősséget éreztek a város vagyona iránt: úgy fogták fel a városi ingatlanok létét, hogyha abból nem sikerül a legnagyobb jövedelmet kicsikarni, akkor megkárosítják a várost. A kettős indíttatásból következett, hogy a bíró és az esküdtek folyamatosan figyelték az ingatlangazdálkodást. A városnak több olyan épülete volt még, amelyeket ki-árendált, bár ezek a tételek korántsem voltak már olyan jelentősek, mint a két nagykereskedő esetében. A városháza épületében az Axenti-rész fölött lévő egy szoba-konyha-kamrás lakrészt Muntner József iparos bérelte ki évi 60 forintért.262 A város bérbe adta gazdasági épületeinek egy részét is. 1800-ban Czellinger Fülöp pintérmester évi 20 forint árendát fizetett a városi majorban lévő, a pajta melletti magazinért.263 Ezt a területet (majort) a város pár hónappal korábban vette 1000 forintért szomszédsági elővásárlási jogán Mak regementbéli kapitánytól. Az volt az előnye, hogy közvetlenül a város pajtája mellett feküdt, így az ottani termést könnyű volt elhelyezni. A Czellinger-féle pajtavásárlási contractus üde színfoltja ínséges forrásbázisunknak, mivel a városi bérbeadási szerződésben szereplő indoklás nagy vonalakban leírja a városi fundusok állapotát. Eszerint a városnak két fundu-sa volt eddig, amelyből az egyiken a vármegye ispotályt hozott létre, míg a másikon kvártélyház volt, ám mostanra (vagyis 1800-ra) annyira elpusztultak, hogy túl sokba kerülne a felújításuk. Ugyanakkor a város vezetése azt tapasztalta, hogy a századforduló idején a nagy kereslet miatt a fundusok ára gyorsan növekedett, ezért mindenképpen meggondolandónak tartották a kapitány ajánlatát, vagyis felbecsültetés után meg akarták venni a pajtát s a hozzá tartozó két fundust, mivel „...ha most nem is, de valaha nagy hasznot hajthatna a Városnak".26* Itt már egy tudatosan előre tervező és spekuláló városvezetés sejlik fel, bár hozzá kell tenni, hogy mindez korántsem volt egyedi ebben az időszakban (főleg majd a reformkori magyar városokban virágzott igazából az ingatlanspekuláció).
Örökös problémája volt a városnak az erdők gazdasági hasznosítása. Véletlenül se gondoljuk, hogy
a 18. században minden városi alkalmazott becsületes ember volt, igen gyakran kellett visszaélések ellen fellépnie a tanácsnak. Az erdőgazdálkodás is ilyen terület volt. A szabad erdőélésnek ősi hagyományai voltak Magyarországon. Kanizsán, amelynek környékén széles nagy erdőségek terültek el, illetve a berekben a városi társadalom relatíve szabadon tevékenykedhetett, s ennek egyfajta demokratikus látszata is volt. Az úrbéri szerződések, valamint a város tulajdonának kérdése azonban felvetette az erdőkezelés szakszerűségének problémáját is. 1788-ban kiderült az erdőpásztorról, hogy zsebre dolgozik, az erdőből a fákat azoknak juttatta, akiket az egyáltalán nem illetett meg, ugyanakkor ő maga városi alkalmazottként a város kukoricaföldjét fosztogatta.265 A városnak is szembe kellett azzal néznie, hogy egy ember kevés a földek megóvásához, ezért emelni kellett a felvigyázók számát. A század végén a városnak rendeletet kellett hoznia arról, hogy az erdőket ki és hogyan használhatja. Világossá vált egy felmérésből, hogy az erdőkben egyesek területet kerítettek el méheseknek, az erdők belsejében irtásokat alakítottak ki stb., s ez mind sértette a város tulajdonjogát, s ugyanakkor bevételeit is csökkentette.266 A városnak vigyáznia kellett a tölgyeseire és bükkös erdeire, hiszen a makkolta-tás és a gubacsszedés, esetlegesen az erdei legeltetés sikeres bérbeadásához szüksége volt ezekre a területekre.267
2. A kiadások szerkezete
A város bevételei mindig kevésnek tűntek a kiadásokhoz képest, ezért a vezetésnek az egyik legfontosabb tevékenysége mindig a bevételek és a kiadások közötti egyensúlyozás volt. Arra mindig ügyeltek, hogy az év végi elszámolások idején az év közben felgyülemlett hiányokat eltüntessék, hiszen az elszámolást be kellett nyújtani az uradalmi vezetőnek, aki mindig kíméletlenül felhívta a figyelmet a hiányosságokra, a rossz könyvelésre.268 Bár pontos, tételes kiadási bizonylat nem áll rendelkezésünkre, azok csak a 19. század első felére vonatkozóan maradtak fenn, mégis azt sejtjük hiányos forrásainkból, hogy addig nem is volt probléma a kiadásokkal, amíg valami váratlan, előre nem látható dolog miatt nem kényszerült a város jelentős költekezésre. Milyenek lehettek ezek a váratlan kiadások? Bőven van rá példa. Az állandóan jelentkező tűzesetek, amelyek nemcsak a lakosság, hanem a város épületeit is pusztíthatták, óriási megterhelést jelentettek. A hadsereg állandó beszállásolása szintén komoly összeggel terhelte meg a város kasszáját. Az esetleges építkezések, természeti katasztrófák következményei (például az 1757. évi földrengés, amely nagyon sok épületet elpusztított), a templom felépítése stb. folyó költségvetésből nehezen lettek volna fi-
40
Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században
nanszírozhatók. Biztosan nem lehet véletlen, hogy az említett természeti katasztrófa után egy évvel több kanizsai lakos kérte a földesurát, hogy a szegénység és nyomorúság miatt engedje el a házukra kivetett adókat.269
A váratlanul jött kiadásokat kétféleképpen tudták kezelni. Egyrészt maradt a régi megoldás: a város polgáraira tételesen adó formájában áthárítani a terheket, ám ennek rendszerint békétlenség és belső politikai csatározás lett a következménye. A másik lehetőség a kölcsönfelvétel volt, amelynek eredményeképpen a 18. század második felében a város egyre jelentősebb adósságot halmozott fel. Mindennek következménye az lett, hogy az 1780-as évek végére az addig felhalmozott adósságok után fizetendő kamatok nagysága már meghaladta a folyó költségvetés 10%-át.270 Az adósság miatt komolyabb beruházásokra már nem gondolhatott a város, így például 1788-ban hosszas töprengés után kénytelenek voltak elutasítani a vármegye ajánlatát egy, a városháza mögötti területen (ahol az áristom is volt) létrehozandó rabház megépítésére. A városvezetés mérlegelte az előnyöket, így az útépítéshez szükséges foglyok munkaerejében, avagy az őrző személyzet foglalkoztatásában rejlő hasznot, de nem rendelkeztek szabad forrásokkal, s magát a beruházási összeget csak úgy tudták volna előteremteni, ha újabb kölcsönöket vesznek fel.271
1787-ben a Helytartótanács kötelezte a magyar mezővárosokat arra, hogy vallják be, milyen összegeket halmoztak fel, avagy mekkora adósságuk van. Kanizsa város válasza alapján pontosan tudjuk, miből származott a városnak a 8760 forint adóssága.272
1. A városnak 1753 óta pere volt a földesúrral, ami sokba került.
2. A földesúri magatartás miatt a Szent János templomot a városnak kellett megépítenie.
3. A városháza 1779-ben „egészlen el égett s porrá lett, egyedül a puszta fundusunk maradt meg".
4. Az itt állomásozó katonaság miatt kiadásokra kényszerült a város, például új kutakat kellett ásatni, ezért „interesre pénzt fól venni kényszeríttettünk" — írja a város nótáriusa a jelentésében.
Ha a kölcsönforrásokat vizsgáljuk, akkor azt láthatjuk, hogy többféleképpen juthatott a város a szükséges pénzhez. Egyrészt a városnak magának is voltak olyan intézményei, amelyek jelentősebb összegeket halmoztak fel, közülük kiemelkedik az Ispitál és az árvapénztár. Több elszámolási igazolás is fennmaradt arról, hogy a város az 1760-as években 1000 forintot vett fel a szegényház kasszájából, s ebből részben kifizethette a templom felépítésének költségeit.273 Az árvapénztárból a városháza újjáépítéséhez használtak fel pénzt, de tudunk arról is, hogy nemes magánszemélyektől kölcsönzött pénzt Kanizsa városa.274 Ezeket a kölcsönöket a város fo-
lyamatosan görgette maga előtt, s majd csak az 1780-as években meginduló mezőgazdasági konjunktúra és piacosodás adta meg a tőketörlesztés lehetőségét. 1800-ra a város megszabadult minden adósságától, sőt már bevételi többletei is voltak.275 Addig is, amíg ez sikerült, Kanizsa város elöljárósága folyamatosan próbálta csökkenteni az adósságállományt; ehhez a régi magas kamatozású kölcsönöket sikerült is alacsonyabb kamatú kölcsönökké formálni úgy, hogy másik hitelezőt kerestek, olyat, aki olcsóbban adta a pénzt.276 A város folyó kiadásai között a korabeli mezővárosokban megszokott tételek figyelhetők meg. Eseti, szórt adataink azt mutatják, hogy az épületek állandó javítására végzett munkák (ács-, kőművesmunkák stb.) kifizetése viszonylag sokba került. Nehezítette a helyzetet, hogy szinte mindig kellett költeni a gyorsan amortizálódó építményekre. A városi tisztviselők fizetése is emelkedett az idők folyamán, de olyan esetről, mint Szombathelyen — ahol a megszokott díjazásért már nem találtak embert, aki a bíróságot elvállalta volna — nincs tudomásunk.277
3. A katonai szükségletek kezelése
Kanizsát a lakosság erőteljes szaporodása, valamint a város nagysága alkalmassá tette arra, hogy az állam a katonai kiadásainak egy részét a településre hárítsa. A várost ez két módon érintette: egyrészt szükség volt a katonai porciók lehetséges és igazságos kivetésére és elosztására, valamint a pénzek begyűjtésére, másrészt pedig a kiszolgált kvártély után a városnak kellett elvégeznie a pénz igénylését és kiosztását. Kanizsa Batthyány-uradalmi központ is volt, s a magyarországi nagybirtokok működését elemezve Kállay István is rámutatott, hogy a nagybirtokok vezetése, kormányzata s maga a földesúr is ellenérdekelt volt az állami adók begyűjtését illetően, de azt mégis elvégezte. Esetünkben ez azt jelentette, hogy a kanizsai uradalom falvainak (Baj-csa, Homokkomárom stb.) hadiadóját az uradalom gyűjtötte be, ám Kanizsa mezőváros ezt a városon belül önmaga teljesítette.278 A város és a földesúr érdekei néha találkozhattak. Erre jó példa az az 1748-ban történt eset, amikor Zala vármegye Kanizsára is ki akarta vetni a hadiadót (dicát), amit a város nehezményezett, s földesurához, a nádor gróf Batthyány Lajoshoz fordult „az egész polgárság belegyezésével az ilyen dica elhárítása" végett.279
A terhek elosztásához és a járandóságok kiosztásához persze emberek, tisztségviselők kellettek, s mivel nagy összegekről volt szó, az esküdtek (tanácsosok) közül választottak palétást. A palétást az évi tisztújítás (restauráció) alkalmával a tanácsosok közül nevezték ki. Feladata a városra kivetett katonai szükségletek (élelem, fuvar és takarmány) arányos elosztása és a porciók behajtása volt, emellett
41 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században

intézte és nyilvántartotta az ügyeket, valamint kiosztotta a kincstári megtérítés összegét.280 Mivel a birodalom a 18. században igen sok háborút viselt, a katonai igények egyre nagyobb terhelést jelentettek a város lakosságára. Lényegében arról van szó, hogy minden ilyen jellegű kiadás a városiak jövedelmét, vagyis a lakossági pénzalapok fejlesztésre fordítható arányát csökkentette. Ugyanakkor a szegényebb lakosokat igen megterhelte az állami adónak ez a formája, s nem véletlen, hogy viszonylag sok panaszt kellett a városi tanácsnak tárgyalnia a paléta kérdésében. A palétapénz valójában egy megelőlegezett összeg volt, amelyet az állam később térített. Ezt a pénzt a lakosoknak a város kasz-szájába kellett minden hónapban fizetniük, de sokszor baj volt az elszámolásokkal, a lakossági befizetések és a palétás kimutatásai eltértek egymástól.281 Az ellentétek persze kölcsönösek voltak, s ezért is kívánt e jelentős összeg beszedése felelősségteljes tevékenységet. Valószínűleg nem véletlen az az 1799-ben kelt kérés, amelyben Vizinger János azért esdekelt, hogy „a Paléták szedésére nékie hív szolgálat-tyáért bizonyos Jutalom resolváltasék",282
A nagy- és kiskanizsai oldalon egyaránt szaporodó házak adták a katonai beszállásolásnak és beköltözött katonák eltartásának (kvártélyozás) az alapját. A vármegyének már régóta volt egy kvártélyháza Nagykanizsán, ám a központban lévő épület nem oldotta meg a sok katona eltartását.283 Főleg a II. József uralkodása, valamint a francia koalíciós háború időszaka alatti csapatmozgások terhelték meg a várost, valamint az, hogy egyre több katonatiszt lakott tartósan a városban lévő díszesebb házakban. A városhoz sok lakossági panasz érkezett az ügyben, hogy a katonatisztek egész egyszerűen beköltöznek a házakba, ott eltartatják magukat, s ez a tulajdonosoknak igen sokba kerül.284 A kvártélyozást az állam utólag megtérítette, de a deperditáról mindenki
tudta, hogy a később kifizetett összeget olyan áron számolták el, amely messze nem fedezte a valóságos költségeket. Egy előnye mégis volt a kvártélypénznek, mégpedig az, hogy olyan szolgáltatásért kapott a gazda pénzt, amelyet természetben tudott teljesíteni, vagyis abban az időben nagy kincsnek számító készpénzhez jutott hozzá, s nem kellett kényszerkereskedelmet folytatnia a pénz megszerzéséhez. A költségek visszatérítése néha évekig is elhúzódott, s akkor is csak csepegtetve jutott el Kanizsára: arra is volt példa, hogy csak egy utca lakóinak küldte meg a kincstár a szükséges pénzt.285 Az ezzel kapcsolatos hivatali teendők persze a várost terhelték, az egyik tanácsosnak és a nótáriusnak kellett Zalaegerszegre utaznia, ahol a vármegye kiszolgáltatta a megfelelő összeget, s ezt otthon Kanizsán szétoszthatták a lakosok között a teherviselés arányában.286 Előfordult olyan eset is, például 1798-ban, amikor a vármegye egész egyszerűen megtagadta a kvártélypénz kifizetését,287 s a város nem tehetett egyebet, mint tovább követelte és sürgette a pénzt. Az elmaradt kifizetések komoly bonyodalmakat okoztak az örökségek szétosztásánál, hiszen papíron ugyan az örökösök feloszthatták a pénzértéket, ám annak megszerzése már nehézkes volt.288 Instancialevelek sokasága keletkezett amiatt is, hogy a kvártélypénzt szétosztó hivatalnokok nem fizették ki rögtön a megfelelő összegeket, hiszen az ipar és kereskedés felé forduló városban igen gyakran előfordult, hogy a családfő akár több hónapra is eltávozott otthonról (anyagbeszerzés, a külföldi piacok tanulmányozása stb. miatt), s így nem is találhatták meg.289 Érdekes könyveléstechnikaijelenség, hogy a vizsgált korszak utáni időről fennmaradt költségvetési kimutatás ezeket az állami pénzeket a város bevételei között szerepeltette (végül is a város vette fel a vármegyétől). Az átutalt összegek nagyságára jellemző, hogy az összes városi bevételnek mintegy 10%-át tette ki.290
IV. A VÁROS ÉS A JOGSZOLGÁLTATÁS
1. A város jogszolgáltatási lehetőségei
A vizsgált időszak alatt a város jogszolgáltatási rendszere sokat változott. Mint arra már írásunk elején utaltunk, a felszabadulás utáni kamarai időszakban a városnak szinte minden téren szélesebb lehetőségei voltak, így például az igazságügy terén is. A város — bár mindig jelentős katonaság állomásozott területén — ebben az időben csaknem úgy élt, mint egy szabad királyi város, ebből következően ítélkezési gyakorlata is széles körű volt.291 Ez az állapot lényegében a Gracich-féle korszak végéig tartott, ezután jogszolgáltatási lehetőségei is szű-
kültek. A városnak pallosjoga is volt, ezt már az 1695. évi városi rendszabályok is tartalmazták.292 Mutatja az idők változását, hogy az 1722. évi városi statútum már úgy fogalmaz, hogy „Minden ügyben, kivéve a főben járó büntetéseket, a bíró a tanáccsal jár el...".293 A hajdani ítélkezési szabadság szimbólumának tekinthetjük az 1787-ben felépített városháza erkélye fölötti vasból készült, kardot tartó kart, amely fontos identitási motívuma lehetett a városi létnek.294
Nem véletlen tehát, hogy az 1720-as évek előtt a város még főbenjáró ítéleteket is hozott. Halálos ítélet meghozásának oka általában gyilkosság vagy
42
Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században
bizonyítottnak vélt boszorkányság volt. A városi jegyzőkönyv 1716. évi bejegyzése tartalmazza a Majorics András napszámos által elkövetett gyilkosság leírását. Majorics ekkor 28 éves volt, napszámosként tengette életét, lólopásért már Légrádon elítélték, tömlöcbe vetették, de onnan megszökött. Kanizsán Szillaika Pál házába tört be, az esti harangszó után a marhát az udvarból elhajtotta, majd amikor a házigazda ezt észrevette, s a marhát tőle vissza akarta venni, akkor néhány botütéssel agyonütötte a tulajdonost. Majoricsról a tárgyalás közben kiderült, hogy máshol is lopott már. A bíróság bizonyítottnak vélte az emberölés vádját, s úgy ítélkezett, hogy „mások elrettentő példájára pallossal kivégeztessék és teste az akasztófa alá temettessék".295 Az ítéletet jóváhagyás végett felterjesztették az Udvari Kamarához. 1714-ben és 1716-ban boszorkányok ügyében hoztak halálos ítéletet Kanizsán. Az ítélet mindkét esetben fővesztés és máglyán elégetés volt.296 Mindegyik esetben szerepelt a vízpróba, ezt a Sárecz-tóban vagy a Ciglenice-tóban végeztek el, s ha a vádlott nem merült el, akkor megerősítést nyert boszorkány mivolta.297 A boszorkányok kivégzése látványosságszámba menő esemény volt, s az ekkor már lerombolt vár udvarán szokták megtartani.298 1744 után a Batthyány-korszakban főbenjáró ítéletet csakis az úriszékkel és vérhatalommal rendelkező földesurak hozhattak. A város kötelességei a bűnügyek tanácsi megtárgyalásáig terjedtek, ezt követően a vádlottat át kellett adni a földesúri igazságszolgáltatásnak.
A városi jogszolgáltatás speciális esete volt a zsidó népesség feletti jogszolgáltatás kérdése. Sajátos jelenség volt ez a 18. században. A zsidóság létszámaránya főleg az 1770-es évek után nőtt meg, amikor már elérte a városi lakosság 15%-át.299 A zsidók jelentős része a városban földesúri funduson lakott, vagyis jogilag a város nem rendelkezett felettük. Ügyeiket a város legfeljebb tolmácsolhatta a földesúri intézőnek, akinek természetesen az volt az érdeke, hogy a zsidóság adót fizessen, következésképpen a zsidóság az ilyen ügyeket enyhe büntetéssel úszhatta meg. Más volt azonban a helyzet akkor, amikor a gazdagabb zsidók a városlakók fun-dusait vették meg, hiszen ez esetben már részlegesen a városi jogszolgáltatás alá kerültek, vagyis a szokásjog és írott rendelkezések rájuk is kiterjedtek. Kisebb-nagyobb büntetést is kiszabhattak az ilyen beköltözött gazdag zsidókkal szemben, ám kétségtelen, hogy sokat a város nem tudott tenni ellenük. Jó példa erre a leggazdagabb kereskedő, Lachen-bacher Moyses esete. Őt a város előbb megfeddte azért, mert vasárnap is gazdasági tevékenységet végzett, megbüntették, de a kereskedő azt üzente vissza, hogy a „bíró úr ha nem tetszik néki, hozzája menne".300 Ilyen esetekben a város nem nagyon tudott mit kezdeni, felterjeszthették ugyan a várme-
gyéhez a zsidó ügyét nyakassága miatt, bepanaszolhatták a földesúrnál, de messzebb általában nem jutottak. A zsidóknak az 1780-as évektől már belső jogszolgáltatási lehetőségei voltak. A földesúr 1786-ban rendeletet bocsátott ki „Előírás a zsidó hitközségben való jó rend fenntartásáról" címmel, amely szerint a helybeli zsidóbírót és esküdtjeit az uradalom iktatja be és hagyja jóvá.301 Szigorúan előírták azt is, hogy a zsidók panasszal a zsidóbíróhoz forduljanak, ami pedig nem tartozott a zsidóbíróhoz, az az uradalomhoz került. A II. József-féle 1787. évi rendelkezés ezen az állapoton alapvetően nem változtatott.
2. Testi sértés és gyalázkodás
A büntetőügyek jelentős részének a kanizsai lakosság egymás közti verekedése volt a tárgya. Mindjárt hozzá kell tennünk, hogy ebben két dolog biztosan közrejátszott. Az egyik a városi lakosságnak még a néprajzi irodalomból is ismert nyakassága és csökönyössége,302 a másik ok pedig a városi népesség soknemzetiségű származása, az eltérő kulturális szokásrendszerből fakadó ellentétek gyakori felmerülése volt. A városi tanácsi jegyzőkönyvekben viszonylag sok adat maradt fenn arra, hogy a városi népesség vitái gyakran a tettlegességig fajultak. Ha azt vizsgáljuk, milyen társadalmi csoportból való személyek verekedtek össze, igen színes képet kapunk. Típuseset volt a gazda és a legény konfliktusa. Köztudott, hogy a gazdák, polgárok igen kíméletlenül bántak a legényeikkel, szolgáikkal, s ennek persze a szolgák látták kárát. Egy 1798. évi esetre utalunk, amikor is egy könyvkötő legény, Benjámin Trangotlanguini panaszkodott, hogy gazdája, lllovai János őt véresre verte. A tanács kiküldte az esküdteket, hogy az előző nap történteket vizsgálják meg, s azt tapasztalták, hogy a legénynek súlyos, verésből származó sérülései vannak, vagyis a tettlegesség bizonyítottá vált. A gazda úgy védekezett, hogy azért következett be a verés, mert a legény megverte a gazda lányát, az asszonyt pedig illetlen szavakkal szidta, s ez felbosszantotta őt. A tanács a gazdát a legény sebeinek gyógyítását szolgáló anyagiak biztosítására, valamint 12 forint büntetésre ítélte. A gazda ugyan fellebbezett, ám a tanács helyben hagyta korábbi ítéletét, hangsúlyozva, hogy a kegyetlenkedéshez képest mértékletes ítélettel zárult a per.303 Egy század eleji eset szerint a Kanizsán lakó nőtlen Horváth Matók az egyik polgár fiát minden ok nélkül, az utcán keservesen megverte, amiért 6 forintra büntették.304 Van példánk arra is, hogy a gazdák más szolgálóját is néha egész egyszerűen véresre verték az utcán. Rottman György instanciája 1799-ben arról szólt, hogy szolgáló lányát, Györffy Julit Ernszt Mátyás kanizsai bádogos igen megverte légyen, s a verés közben a lánynál lévő két lepedőt,
43 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században

amelyeket éppen gazdájához vitt, még el is vette. A bádogos úgy védekezett, hogy „...ő azon említett személyt tsak azon okbul verte meg, minthogy már estve lévén, őtet gyanús személynek állította". A tanács természetesen nem méltányolta a bádogos védekezését, az ellopott tárgyakat vissza kellett adni, s pénzbüntetésre ítélték a mestert.305 Néha azonban a hatalom is visszaélt helyzetével; volt rá példa, hogy a város hajdúját, Mandl Jánost kellett megbüntetni azért, mert Drinóczy Rosalia szolgáló fejét „minden ok nélkül bétörte", így a szolgáló „mind szenvedéseiben, mind feje gyógyításért elégtételt kívánt".301' A kocsmai verekedések is állandóan napirenden voltak. 1799-ben Svinderman német szabómester legénye a Bárány vendégfogadóban Nadra-bély legényével verekedésbe keveredett, s ebbe az ott lévő katonák is beavatkoztak a sértett oldalán, így a szabóinast „szörnyű mód meg verték légyen". A tanács a verekedőket viaszgyertya árának letételére kötelezte; amúgy az ítélet indoklása igen tanulságos, miszerint a szabólegény „amit keresett maga meg is nyerte".307
A családon belül okozott testi sértésekkel is többször kellett foglalkoznia a tanácsnak. Az áttanulmányozott források alapján úgy tűnik, hogy a család bármelyik tagja áldozattá válhatott. Egy 1798. évi esetből kiderül, hogy egy feleség az anyósát kékfoltosra verte, s ezt a férje (akinek értelemszerűen az anyját verték) minden további nélkül végignézte, ahogy a jegyzőkönyv szól: „...az Anyját a felesége kegyetlensége ellen nem védelmezett". A harcias arát hat korbácsütésre ítélték, de megbüntették a férjet is, akit két napra áristomba zártak, s felhívták a figyelmét az anyja tiszteletére.30" Fordított szituációra is van példánk. Magyar Ferenc kanizsai lakatosmester azért panaszkodott, mert miután elverte a feleségét, az após a lányát védelmébe vette, s az erőszakos vőt kizárta a házból. Ezt a vő még elviselte volna, s követelte, hogy a házra tett költségeket fizesse ki az após, aki viszont elzárkózott ettől. Salamoni ítélet született: a lakatos visszaköltözhetett a házba, feleségével együtt élhetett, de külön konyhát kellett tartania, s külön konyhája volt az apósnak is, akinek felhívták a figyelmét arra, hogy „az IJfjak dolgába magát ne avassa".309 A legkiszolgáltatottabbak a gyermekek lehettek, valószínűleg a gyermekek ellen elkövetett szülői és gazdai atrocitások nagy többsége nem került a tanács elé, s nem volt semmi jogkövetkezménye. Forrás többnyire a mostohagyermekek ellen elkövetett eseményekről maradt, ugyanis ott a rokonsági szálak más családokhoz is kapcsolódtak. 1800-ban történt, hogy Fehér Jakab úgy elverte mostohagyermekét, hogy kérdéses volt, egyáltalán túléli-e a gyermek a bántalmazást. Végül is szerencsére a gyerek gyógyult, így nem halálokozás miatt kellett ítélkezni, s a vádlott megúszta 24 nap áristommal.310
A tanácsnak sokat kellett foglalkoznia a nehezen kibogozható, sok tanú előállítását igénylő gyalázkodás, sértés, szidás eseteivel. Megszokott jelenség volt a városi kocsmákban előforduló, az elfogyasztott alkoholmennyiség hatására növekedő szidalmazás kezelése. Mivel ilyen esetekben általában kölcsönösen szidták egymást az emberek, sokszor a tanács megelégedett a kibékítéssel, esetleg mindkét felet megbüntették némi pénzre, s felhívták a figyelmüket a következő eset súlyosabb büntetésére. Az esetek többsége azonban nem a kocsmában történt. Sokszor előfordult, hogy az elhunyt férje után a gazdaságot, a házat vezető nők ellen gyalázkodtak mind a polgártársak, mind a szolgák. Se szeri, se száma az olyan eseteknek, amelyben a nőket szaj-hának nevezték, lekurvázták, egyéb gyalázatos kifejezéssel illették. A tanács az ítélkezései során általában a védtelen egyedülállókat támogatta, ám többször el kellett ismernie azt, hogy ha valakit lekurvázták, az az illető esetében nem sértés, hanem egyfajta valóságos tényközlés, így ezeket nem mindig büntették. A városvezetés a purgerektől elvárta a példamutató magatartást, ugyanakkor a büntetések viszonylag kicsik. Kikker András is megúszta egy dorgálással azt, hogy a piacon ok nélkül leszaj-házta Maglát Krisztián feleségét; a vádlott azzal védekezett, hogy éppen nagyon dühös volt, ám megkövette az asszonyt.311 A városvezetésnek kellemetlen volt, ha a polgárok vétkei kitudódnak, ahogyan erre világosan utal egy 1742. évi eset. Takács János jelentette a tanácsnak, hogy felesége megcsalja Péter Istók urasági hajdúval, s ennek megtörténtét többen bizonyították. A tanács megbüntette az asszonyt, ám a férjet is, mert „ezen ügyet csendben is el lehetett volna intézni, de az emberek között proklamálta".3'2
Meglehetősen gyakori panasz volt az ok nélküli gyalázkodás és sértegetés. Előfordult, hogy feleség vádolta meg a férjet tolvajsággal, rossz hírét keltette, nevében meggyalázta, és nyilvánosság előtt illetlenségeket kiabált rá. Egy ilyen esetben a férjet ártatlannak találták, az asszonyt 4 forintra büntették.313 Olcsóbban megúszta a magyar iskola tanítója a szakácsnő szidalmazását, hiszen bizonyítani tudta a kölcsönösséget, így kibékítették őket.314 A tanács szigorúan felügyelt a választott tisztségviselők erkölcsi tisztaságának megőrzésére. Egy 1799. évi eset arról tudósít, hogy Princz Sebestyénné a ses-sio üléséről távozván az ajtóban hangosan megjegyezte, hogy „Gorinak igen nagy a szája", és ez persze Gori László esküdtet sértette. Mivel Gori „az illetlen szavakért satisfactiot kért", a tanács az asz-szonyt 6 korbácsütésre ítélte.315 Ám nemcsak az esküdteket, hanem néha a városbírót is meg kellett védeni, hiszen többször előfordult, hogy köznevet-ség tárgyává vált a város első embere. 1748-ban például a tanács a feleségét ütlegelő Belhardt Andrást megintette, de a vétkes azt mondta az ítéletre,
44
Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században
hogy a „város bíró egy huncfut", és ezt nagy nyilvánosság mellett többször meg is ismételte. (Az állítás mai értelemben vélhetően azt jelenti, hogy a bírói ítélet nevetséges.) A péket a városbíró megkövetésére és a becsületének helyreállítására kötelezték, ellenkező esetben 25 bot vagy 6 forint bírság várt rá.316 A nevetség tárgyává tevést más városokban is büntették, hiszen a keresztény közerkölcsöt alapjaiban sértette.317 Egy másik eset 1725-ből származik, amikor is a Katalin-napi vásárban egy kanizsai polgár „a városi tanácsot és az egész polgárságot igen szidta és gyalázta"; az ítélet szerint Sailer polgárnak a tanácsot meg kellett követni és magát háromszor szájon ütnie, továbbá felhívták a figyelmét, hogy a következő esetnél kiűzetésre vagy polgári mivoltától való megfosztásra ítélhetik.318
3. Közerkölcs és paráznaság
Állandóan visszatérő problémát jelentett a tanács számára a közerkölcsök feletti gyámkodás, s az ehhez tartozó büntetőügyek tárgyalása. Mivel a városi lakosság gazdálkodása a 18. század második felében egyre inkább a kereskedelem felé tolódott el, így a nagyszámú idegen beköltözése, valamint a század világiasabb gondolkodása miatt alig-alig telt el úgy tanácsülés, hogy ne kellett volna valakit megbüntetni erkölcstelen életmódja miatt.
Érdekes módon az erkölccsel összefüggő ügyek jelentős része a házasságok megromlásával, a házastársak kilengésével kapcsolatos. A tanács elé sok olyan ügy került, amelyben a házasságok megromlásának egyértelműen a házastársi hűség megszegése volt az oka. Néha ezek az ügyek súlyos kimenetelűek is lehettek. 1800-ban például Fehér Jakab feleségét összeverte, „majdnem minden tagjait megcsonkította légyen", s csak a szomszédok akadályozták meg abban, hogy meg ne ölje kurválkodása miatt. A tanács a Szentszék elé akarta vinni az ügyet, de végül is annyi lett belőle, hogy a gazdát kitiltották a városból, s vagyona fölött az áldozat rendelkezhetett.319 A hivatal számára egyszerűbbek voltak azok az esetek, amelyek során csupán annyi történt, hogy valamelyik fél bűnbe esett. Egy 1716. évi eset arról tanúskodik, hogy egy Babics Mátyás nevű ember elcsábította Cserencsics Márton feleségét, ám a tanács előtti szembesítés során a férj és az asszony kibékült, a csábítót pedig 24 forintra büntették.320 1798-ból származik az az ítélet, amely szerint Csiszta Istók kiskanizsai kanász Dani János feleségével „buja és botránkoztató feslett éltek", amiért is a kapcsolat felszámolására kötelezték őket, a férfit 15 pálcára, a nőt 12 korbácsütésre ítélték.321 Ilyen esetekben a pálcázás megszokott jelenség volt a férfiaknál, amint ezt számos egyéb példa is bizonyítja. 1800-ban Milley Jánost 12 pálcára ítélték azért, mert „paráználkodva találtattak" Bedenek An-
nával; az ügy alapvető problémája Milley amúgy házas léte volt.322 Ugyanebben az évben kellett foglalkozni Kretzing János órásmester botrányos életével, aki „tulajdon feleségét el küldötte, maga pedig egy bizonyos kicsapó személyt magához vévén, evvel feslett életet viselni szándékozna." Az órást, aki már addig is botrányt botrányra halmozott, kitiltották a városból.323 Sokszor volt baj az idegenekkel, erre csak egy esetet hozunk példaként A Mainzból Kanizsára költözött Hercher Valentin német vargát szülővárosából keresték, mert úgy hagyta el Németországot, hogy károkat okozott, ráadásul hátrahagyta a feleségét.324 A 18. század során az erkölcsöket érintő legpikánsabb eset minden bizonnyal egy 1800-ban tárgyalt ügy volt. Az történt, hogy Papp János felesége egyedül volt otthon, férje még nem érkezett haza, s az asszony nyugovóra tért. A házi zajokból arra következtetett, hogy férje megérkezett, s a sötétben bebújt mellé az ágyba, s a feleség úgy találta, hogy „paráznaságra ingerlő jeleket adott volna". Aki viszont így mellé került, az Davidovits Antal ifjú legény volt, amire is a férj váratlan hazaérkezése derített fényt. Az irat szerint végül is a „házassági ágyat megfertőzni" nem sikerült a legénynek, de azért álnokságáért a 12 pálcát megkapta.325
Sok munkát jelentett a tanácsnak a házasságon kívüli erkölcstelen életmód elleni fellépés. Erre a 18. század bármelyik időszakából bőven vannak forrásaink. Gyakran derült fény a házasság előtti együttélésre, avagy özvegyek megkörnyékezésére. Tudunk olyan esetről, amikor egyik gazda lányát egy ifjú vargasegéd elcsábította, s a súlyos büntetés elől még úgy sem menekült meg, hogy szívesen vette volna feleségül a lányt.326 1798-ban a keresztény ifjút, Hegedűs Jánost és egy cigánylányt, Kovács Julit büntették meg azért, mert a tanács korábbi intését figyelmen kívül hagyták, s tovább folytatták „feslett és botránkoztató" kapcsolatukat. A férfiú 15 pálca, míg a cigánylány 12 korbácsütést kapott, s ugyanakkor a lányt kitiltották a városból, azaz, hogy 24 óra alatt el kellett hagynia a települést.327 A fajtalankodással inkább csak mint váddal találkoztunk kutatásaink során, mert a megvádoltnak sikerült ártatlanságát bizonyítania.328 Szintén általánosnak tekinthető probléma volt az olyan gyalázkodás, amelyiknek a lényege általában a megvádolt szexuális szokásrendszere volt, ám ezeket sem sikerült bizonyítani, így ilyenkor a tanács a gyalázkodót volt kénytelen megfenyíteni. A házasságon kívüli kapcsolat egyik speciális esete volt, amikor a város papját kellett büntetni. Történt ugyanis, hogy Tapolczai Ferenc páter „botránkoztató életet viselt", mivel Poklin József hitvesével összeköltözött, s az asszony az urát elhagyta. A város úgy rendelkezett, hogy az asszony költözzön vissza urához, a földesúrnál pedig kezdeményezték, hogy a papot valahogy távolítsák el a városból.329 A min-
45 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században

dig jelen lévő és meggátolhatatlanul terjedő prostitúciót a tanács nem nézhette jó szemmel, bár kétségtelen, hogy akit lefüleltek, mindjárt meg is büntették. A 18. század során ebben elég következetes volt a német szellemiségű tanács. Kezdetben az erkölcstelen életmód miatt kitiltott nőszemélyeket pálcával verték ki a város határáig.330 Bizonyára nem véletlen, hogy az egyre nagyobb népességű városban az 1816. évi kánoni összeírás már azt jegyezhette fel, hogy „...ágyasságban élő, házasságtörő, istenkáromló meglehetősen nagy számban van feljegyezve a plébánia vezetőjénél".331
4. Lopás, rablás, gazdasági ügyek
A gazdaságilag erősödő városban igen sok munkát adott a tanácsnak és a bírónak a kisebb-nagyobb értékű lopások kiderítése és az elkövetők megbüntetése. Érdekes azonban, hogy 18. századi forrásainkban a mai korban gyakran előforduló nagyértékű rablásoknak alig találtuk nyomát.
Leggyakoribb bűncselekmény a kifejezetten kis értéket képviselő vagyontárgyak erőszakos megszerzésére irányuló kísérlet volt. Ezek között is kiemelkedett az állatlopás, amely a legapróbb szárnyasoktól a szarvasmarhák eltulajdonításáig szinte mindenre kiterjedt. A városi jegyzőkönyvek szerint minden évben többször előfordult a liba-, kacsa- és tyúklopás, néha már mosolyogtató körülményeket teremtve. 1799-ben például Imrei Ferenc polgártól két héten keresztül folyamatosan lopták a csirkéket, mindennap eltűnt egy darab, mígnem rájött a tulajdonos, hogy Strausz nevű szolgálója egy kutyát idomított be a csirkelopásra, s azzal tüntette el a jószágot. Végül is lebukott a szolgáló, mert a gazda az egyik ellopott csirkét a szolgáló „köténye alatt meg találta", s így büntetését nem kerülhette el, a tanács „illetlen cselekedete miatt" nyolc korbácsütésre ítélte.332 Viszonylag gyakran előfordult, hogy valamelyik portáról kiszabadult egy állat, s ha valaki észrevette, akkor elvitte, s a nyomokat gyorsan eltüntetendő mindjárt el is fogyasztotta. így történt ez Berghwirth kocsmáros sertése esetében is, amikor is délután 2 óra tájban egyik sertése elcsatangolt, amit aztán Magyar László agyonütött, ám végül is kiderült, hogy az egy másik ember disznaja volt, s nem a kocsmárosé.333 1703-ban történt, hogy Khayr Mihály postamester disznóját Koch Mihály és szolgái ellopták, agyonütötték, s Koch házánál megették, amiért a tolvajoknak meg kellett téríteniük a kárt a panaszosnak.334 Egy 1716. évi esetből az derül ki, hogy Sárváriné bikáját többen elrabolták és megették, ám a tolvajok főnökét nem találták meg, csak a rablótársakat, így az ítélet is enyhe volt: az asszonyt ki kellett békíteni, s egy másik bikát kellett adni neki, vagy pedig 12 forintot fizetni az állatért.335 Érdekes módon az állatlopások között
nem találkoztunk lótolvajlással, pedig a szakirodalom adatai szerint ez más városokban viszonylag gyakran előfordult, s igen szigorúan (hallállal) büntették.336
A lopások más területen is jelentkeztek. Gyakori volt a mezőgazdasági termékek eltulajdonítása, bár mindjárt hozzá kell tennünk, hogy ezek az esetek is leginkább a tyúklopáshoz hasonlítanak, különösebben nagy értéket nem képviseltek, így a büntetés is enyhe volt, vagy el is maradt, s helyette csak feddést kaptak az elkövetők. Az is elég gyakori volt, hogy a lopás összekapcsolódott a szomszédsági ellenséges viszonyokkal, s az a sejtésünk, hogy több esetben inkább ez motiválta a lopásokat, semmint az anyagi haszonszerzés. Egy 1798-ból való esetet említünk meg példaként, amikor is tanúk bizonyították, hogy Kéz Jánosné átment Kamperné kertjébe, s ott salátát lopott. Ráadásul a panaszost „mocskosan le gyalázta s meg kurvázta", amiért is 4 óra áristomot kapott.337 Gyakoriak voltak a vásári lopások, amelyek sorában az apróságoktól a pénzlopásig mindenre van példa. Egy 1749. évi esetből az derül ki, hogy a pünkösdi vásáron egy helybéli lakos, Tálos András éjszaka egy veszprémi fuvarostól három lóra való csengőt eltulajdonított, amiért 24 óra kalodában töltendő áristomra vagy 12 forint pénzbüntetésre ítélték.338 Már ebből az ítéletből is látszik, hogy a vásár idején szigorúan vettek mindenfajta bűncselekményt. Előfordult a zsebtolvajlás is, 1800-ban például Czigány Pál csapi ispántól loptak el 140 forintot. Az ispán sejtette, hogy kik voltak, a nyomozása után egy német varga kertjében megtalálták a pénztárcát, de a bankók már nem voltak benne, s a tolvajokat sem találták meg.33' Mivel a kanizsai vásárban sok idegen is megfordult, gyakran előfordult, hogy őket érte valamilyen erőszakos támadás. 1759-ben Szemellyek János légrádi szűrszabótól loptak el a kanizsai postamesteri ház előtt sótartó vásárlása közben egy tarisznyát, amelyben 55 forint volt. Az ügy az úriszék elé került, végkifejlete sajnos nem ismert.340 Pénzlopás nemcsak a vásárban történt. 1798-ban egy német vargalegény esetével kellett a tanácsnak foglalkoznia, aki legény társától 8 forintot ellopott, s azt a földbe elásta. Mivel már korábban is „apróbb lopásokban tapasztaltatván", a vargacéh megbüntette, ám most 15 pálcacsapásra ítélték azzal a meghagyással, hogy vándorolni menjen, vagyis a város megpróbált időlegesen megszabadulni a legénytől.341
Foglalkoznia kellett a városi testületeknek azokkal a gazdasági ügyekkel, amelyek az országos és helyi kereskedelmi és ipari szokások megsértését jelentették, valamint kárt okoztak valakinek. Az egyik ilyen gyakran előforduló jelenség az alku be nem tartása volt. Egy 1800. évi eset szerint nemes Bekk József 5 szekér kukoricát vett a vásárban, haza hajtatta az eladóval, s otthon kívánta kifizetni. Mivel
46
Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században
azonban udvarába egyszerre csak három szekérrel tudott beállni, kettőnek kint kellett maradnia az utcán, s míg bent a kukoricát lerakták, addig az utcán szomszédja, Hollósy Ferenc kereskedő többet ígért a már kialkudott árnál, s az illető kereskedő annak adta el a két szekér tengerit.342 Gyakran keletkeztek problémák a kialkudott ár és a szállítás idejének eltéréséből, amikor is a vásárló már nem akarta kifizetni a teljes összeget a termékért.343 A városnak kellett ítélkeznie azokban az esetekben is, amikor károkat kellett megtéríttetni valakivel.344 Előfordultak csalások is, akárcsak erőszakos gazdasági hatalmaskodá-sok. Utóbbira jó példa az az 1798-ban történt eset, amikor is a Proszenyákok marháikat tudatosan ráhajtották a szomszéd rétjére, s ott lelegeltették a sarjút, amit persze meg kellett téríteniük.345 Egy évvel később Hajdú Józsefet 12 pálcára büntették azért, mert Török József hitvese által használt réten erőszakosan kaszáltatott.346 Állandó téma volt a 18. század vége felé Franz patikárius gazdasági tevékenysége,
mert a panasztömeget a városnak kellett kivizsgálnia. 1800-ban például 19-en adtak be panaszt a gyógyszerész ellen. A panaszok tárgya igen változatos volt: a patikus lassú volt, amely miatt a beteg meg is halhatott volna; nem adta ki a gyógyszert; többet kért a termékért, mint amennyi annak valóságos ára volt. Előfordult, hogy egyszerűen elkergette azt, akit a gyógyszerért küldtek, de megtörtént az is, hogy egy kisgyereknek olyan rossz gyógyszert adott, hogy attól az még betegebb lett stb.347 Óriási munkát jelentett a tanácsnak két nevezetes polgár, egy kereskedő és egy iparos csődpere. Az 1780-as években ment csődbe Gefatter Mátyás mészáros vállalkozó és Pék József kereskedő, nagy adósságot és lezáratlan ügyeket hagyva maguk után. A jegyzőkönyvi bejegyzések szerint mintegy 120 esetben kellett foglalkoznia a tanácsnak a csődper lebonyolításával, a hitelezők felkutatásával, a crida (árverés) meghirdetésével és lefolytatásával, az árvák anyagi biztonságával, a feleség vagyonával stb.348
JEGYZETEK
1 Rózsa 1999, 5.
2 Barbarits, 66.
3 Halász, 103.
4 Marczali, 1—25.
5 Z. m. tör. olv. 120, Szabó B. 99—111.
6 MOL P 1322. 100. cs. N. 2. 1693.
7 Nagy I. 1861, 8. k. 76.
8 Bél 1989, 224. ül. Iványi, 115—129, Mocsáry, 177—183.
9 Molnár, V. 151—152.
10 Rózsa 2000, 14. " Hudi, 28.
12 Halász, 103—104.
13 A szabadalmas városokhoz lásd Pálmány 1995,
28.
14 Jkv. 1896, 11.
15 Barbarits, 25.
16 SML 1695. évi kamarai összeírás. Kézirat.
17 Esze, 349.
18 Arch. R. 94.
19 Makoviczky, 17.
20 Barbarits, 25.
21 A latin nyelvű szerződés pontos szövege magyarul is megjelent, l. Rózsa 2000, 17—18.
22 MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. N. 1. 1717.
23 Kaposi 1997/a, 264.
24 Nagy 1. 10. k. 484.
25 MOL P 1322. 181. cs. 101. tétel. Kanizsa.
26 Acsády 1896, 394.
27 Jkv. 1896, 11.
28 Barbarits, 25.
29 Uo.
30 Jkv. 1896, 11.
31 MOL P 1313. 30. cs. Lad. 13. N. 6. 1743.
32 Uo. N. 2. 1743.
33 Uo. N. 18. 1743.
34 Uo. N. 23. 1744.
35 A Batthyány-család földbirtok-felhalmozásához és genealógiai vázlatának bemutatásához a következő fontosabb munkákat használtuk fel: Zi-mányi 1962, Nagyi. 1861. 1. k. Barbarits 1929, Tárnok 1875, Kempelen 1931/a, 1931/b.
36 MOL P 1313. 38. cs. 80F.6. 1753.
37 Uo. 80F.5. 1773.
38 MOL P 1313. 207. cs. 1811. évi örökszerződés. 27.
39 Degré 1972, 103.
40 Becslésünket a korabeli adóösszeírások családfőire, az itt állomásozó katonaságra, s a magyarországi városok lakosságának összetételére vonatkozó információinkra alapozzuk.
41 Degré 1972, 104.
42 Tjkv. 1.(1.)
43 Tjkv. 1. 252. 1753. Nyomtatásban is megjelent, lásd Halis 1915—1917, 1916, 7.
44 Kerecsényi 1978/a, 120, Füzes 1972
45 Degré 1972, 104.
46 Caus. sedr. rev. F. 32. N. 288. C.
47 MOL P 1313. 38. cs. 80. R13. 1768.
48 Erről tanúskodnak az 1787—89, illetve az 1798—1800 közötti restauráció névsorai (Tjkv 1, Tjkv 2.) valamint a korabeli összeírások névjegyzékei.
49 MOL P 1330. Fasc. 1—6. Kanizsai Tiszttartósági iratok.
47 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században

50 A levelet közli Barbarits, 73—74, az eredeti dokumentum a Thúry György Múzeumban (Tört. dok. tár).
51 Rózsa 1999, 5.
52 Tjkv. 1. 1730-as évek; valamint Degré 1972, 108.
53 Barbarits, 66—67.
54 Tjkv. 2. 1790. 388. 738. szám.
55 Uo.
56 Tjkv. 3. 1800. 165. 2. szám.
57 Barbarits, 66—67, illetve Tjkv 2, Tjkv. 3. adatai.
58 Tjkv. 2. 1788. 121.
59 Tjkv. 1. 1690. 1.
60 Degré 1972, 108.
" Tjkv. 3. 1798. 1. 1. szám.
62 Tjkv. 2, Tjkv. 3. adatai.
63 Barbarits, 70.
64 Tjkv. 2. 1790. 389—390. 738. szám.
65 Rov. össz. Nagykanizsa, 1800, 1803.
66 Tjkv. 3. 1798. 1. 1. szám.
67 Uo. 1798. 23. 65. szám.
68 Tjkv. 2. 1788. 123. 241. szám.
69 Degré 1972, 111.
70 Tjkv. 3. 1799. 86. 2. szám.
71 Barbarits, 71.
72 Tjkv. 3. 1800. 165.
73 Uo. 1799. 86. 2. szám.
74 Uo.
75 Barbarits, 71.
76 Tjkv. 1. 138. 1729. április 24.
77 Degré 1972, 113.
78 Tjkv. 3. 1800. 165—166. 2. szám.
79 Uo. 1800. 161. 1. szám.
80 Barbarits, 70.
81 Barbarits, 263.
82 Tjkv. 1. 1702. 8. pont.
83 Uo. 1731. május 7.
84 Barbarits, 263.
85 Can. Vis. 1778. Fordította Rózsa Miklós. (Köszönöm Rózsa Miklósnak, hogy rendelkezésemre bocsátotta az összeírás fordítását, akárcsak az 1816. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvét.) Kézirat. 6.
86 Barbarits, 263, Tjkv. 2. 1788. 148, 284. szám
87 Uo.
88 Uo.
89 Tjkv. 2. 1788. 149. 284. szám
90 Uo. 126. 246. szám
91 Uo.
92 Can. vis. 1816. 35—36.
93 Caus. sedr. rev. F. 32 N. 288. C
94 Barbarits, 264. (lábjegyzetben)
95 Barbarits, 266.
96 Can. vis. 1816. 34.
97 Kaposi 2003/a 45—75, Kapiller 1983, 145.
98 Kalcsok, 10.
99 Barbarits, 273.
100 Kalcsok, 16.
101 Polányi, 99—109.
102 Cipolla, 47.
103 Szabó Zs. 317.
104 Lásd a 93. sz. jegyzetet
105 Szabó Zs. 317.
106 Can. vis. 1816. 13.
107 Halis 1915—17, 1916, 306.
108 Can. vis. 1778. 3.
109 Tjkv. 1. 1749. 235.
1.0 Tjkv. 2. 1789. 296. 540. szám.
1.1 Uo. 1787—89. illetve: Tjkv. 3. 1798—1800. L. a január első napjainak üléseiről feljegyzetteket.
112 MOL P 1313. Fasc. 38. Lad. 15. N. 80/B, C.
1,3 Barbarits, 240.
114 Korabeli jegyzőkönyv alapján idézi Barbarits, 318.
1.5 MOL P 1313. Fasc. 38. Lad. 15. N. 80/B, C.
1.6 Can. vis. 1816. 13.
1.7 Tjkv. 2. 1789. 375. 709. szám.
1.8 Szabó Zs. 318.
1.9 Uo.
120 Tjkv. 3. 1799. 117. 94. szám.
121 Uo. 1800. 242. 256. szám.
122 Uo. 1798. 56. 186. szám.
123 Uo. 1799. 151. 208. szám.
124 Uo. 1798. 18. 54. szám.
125 Fer. ir. Fer. rend lev. Ms 1052. 1810. év.
126 Tjkv. 1. 1749. 222.
127 Tjkv. 3. 1799. 127. 134. szám.
128 Barbarits, 123.
129 Tjkv. 3. 1800. 181. 61. szám.
130 Idézi Barbarits, 123.
131 Fer. ir. Fer. rend lev. Ms 827. 1808, l. még Takács—Pfeiffer, 118.
132 Barbarits, 124.
133 Uo. 375.
134 Uo. 236—237.
135 Halis 1899, 31.
136 Takács—Pfeiffer, 761—762.
137 Tjkv. 2, 3. Restauratio.
138 Can. vis. 1778. 6—7.
139 Takács—Pfeiffer, 760.
140 Tjkv. 2. 1788. 135. 260. szám.
141 Ördög, 1748. Kiskanizsa
142 Tjkv. 3. 1798. 45. 128. szám.
143 Ördög II. kötet. (1993) Nagykanizsa és Kiskanizsa.
144 Barbarits, 240.
145 Can. vis. 1816, 17—19.
146 Takács—Pfeiffer, 123. ,47 Uo.
148 Can. vis. 1816, 14—16.
149 Uo.
150 Tjkv. 2. 1788. 125. 245. szám.
151 A térképet közli Makoviczky. Mellékletek, III. Megtalálható a Hadtörténelmi Levéltárban is.
48
Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században
152 Halis 1899, 45—46.
153 Tjkv. 3. 1798. 33. 92. szám.
154 Lásd a 151. sz. jegyzetet.
155 Barbarits, 241.
156 Uo.
157 Uo.
158 Tjkv. 1. 1690. 4.
159 Makoviczky, 21—22.
160 Tjkv. 3. 1800. 84. szám. Uo. 215. 150. szám.
162 Uo. 215. 148. szám.
163 Tjkv. 3. 1799. 141. 194. szám.
164 Uo. 1800. 295. 382. szám.
165 Uo. 1798. 65. 213. szám.
166 Uo. 3. 1800. 188. 87. szám.
167 Uo. 3. 1798. 223. 226. szám.
168 Tjkv. 1. 1745. 205. 1745. december 12. ,69 Tjkv. 2. 1787. 99. 217. szám.
170 Uo. 2. 1788. 97. 215. szám; illetve uo. 174. 583. szám.
171 Tjkv. 3. 1800. 187. 83. szám.
172 Mumford 1975
173 Tóth I. Gy. 1990, 223.
174 Tjkv. 1. 19. 1690. augusztus 3. ,75 Tjkv. 1. 49. 1722. február 13.
176 Uo.
177 Szüágyi 1960
178 Lendvai 1983, 165.
179 Tjkv. 2. 1789. 287. 530. szám.
180 Uo. 287—291. 530. szám.
181 Uo. 291. Utalás a korábbi egyezségre.
182 Uo. 1788. 124. 244. szám.
183 Tjkv. 3. 1798. 60. 199. szám.
184 Uo. 1800. 170—171. 14. szám.
185 Uo. 191. 93. szám.
186 Uo. 1799. 95. 38. szám.
187 Uo. 1798. 43—44. 129. szám.
188 Uo.
189 Lendvai 1983, 17.
190 Tjkv. 3. 1799. 90. 15. szám.
191 Halis 1915—1917, 1916, 306.
192 Tjkv. 3. 1798. 41. 127. szám.
193 Uo. 45. 128. szám.
194 Barbarits, 188.
,95 A számítás a kárlisták és a felajánlott összegek alapján történt. Forrása: Tjkv. 3. 1798. 45, 77.
196 Uo. 44. 133. szám.
197 Tjkv. 2. 1787. 52. 103. szám.
198 Kállay, 217. A szomszédos vrászlói uradalmi gyakorlatra részletesen: Kaposi 2000, 219—227.
199 Tjkv. 1. 1702. 49.
200 Tjkv. 2. és Tjkv 3, továbbá Tjkv. 1. 1740. 177.
201 Barbarits, 71.
202 Tjkv. 1. 1742. 173.
203 Tjkv. 3. 1798. 61. 203. szám.
204 Tjkv. 2. 1789. 317. 560. szám.
205 Tjkv. 2, 3. jegyzőkönyveit.
206 Tjkv. 2. 1788. 193. 351. szám.
207 Tjkv. 3. 1799. 91. 21. szám.
208 Tjkv. 2. 1787. 10. 22. szám.
209 Uo. 1788. 220. 403. szám.
2.0 Uo. 1789. 359. 653. szám.
2.1 Tjkv. 3. 1799. 92. 25. szám.
2.2 Barbarits, 71.
2.3 Uo.
2.4 Tjkv. 2, 3.
215 Nk. lt. Fasc. 2. 1814.
216 Tjkv. 3. 1800. 203. 118. szám.
217 Tjkv. 2. 1788. 147. 283. szám. 2,8 Tjkv. 3. 1799. 109. 77. szám.
219 Uo. 1800. 236. 236. szám.
220 Uo. 226. 201. szám.
221 Nk. lt. Fasc. 1. 1796.
222 Tjkv. 3. 1800. 173. 26. szám.
223 Uo. 237. 244. szám.
224 Tjkv. 2. 1789. 369. 686. szám.
225 Barbarits, 73.
226 Uo. 65.
227 MOL C 35. 106. cs. Lad. A Fasc. 33. No. 36. 1741. július 18. Pozsony.
228 Uo. Hetivásár iránti kérelem az uralkodónak, 1766. január.
229 MOL P 1313 Fasc. 38. 80 F4.
230 Ez gyakorlatilag hasonló volt, mint más magyarországi városokban, l. Kállay, 178—190.
231 Barbarits, 71.
232 Tjkv. 1. 1702. 49.
233 Uo. 1746. február 17. 209.
234 Uo. 1743. 194.
235 Tjkv. 2. 1788. 145. 278. szám.
236 Sas fi, 166.
237 Barbarits, 69.
238 Tjkv. 1. 1702. 49.
239 Barbarits, 69.
240 Tjkv. 2. 1787. 82. 183.
241 Kaposi 2003/b
242 Barbarits, 26—27.
243 A földesúri kötelezettségekre: Kállay 1980
244 Úrbéri szerződések:
1731: MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. N.27/1—2. 1753: MOL P 1313. 38. cs. 80F. 6. 1773: MOL P 1313. 38. cs. 80F. 5.
245 Úrbéri szerződések:
1746: MOL P 1313. 38. cs. 74/3. 1773: Lásd 244. sz. jegyzet.
246 MOL P 1313. 38. cs. 80F. 6.
247 Uo.
248 Lásd a kereskedelemtörténeti fejezetet, ill. egy korai, 1715. évi leírást: Kropf, 129.
249 Tjkv. 1. 1753. 247. Az 1753. februári tanácsülésen hagyták jóvá az 1751. évi költségvetést.
250 Tjkv. 1. 1742. április 15. 171.
251 MOL P 1313. 38. cs. 80F. 6. 1753.
252 Uo. 38. cs. 80F. 5. 1773.
49 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században

253 Kapiller 1983, Táblázatok
254 MOL P 1313 38. cs. 80F. 5. 1773.
255 KissM. 135.
256 Caus. sedr. rev. F 32. N.288.C.
257 Halis 1915-1917, 1916 II. k. 306. és Tjkv. 2. 1787. 51.
258 Tjkv. 2. 1787. 93. 212. sz.
259 Uo. 1788. 285. 527. sz.
260 Tjkv. 3. 1798. 59. 198. sz.
261 Uo. 65. 220. sz.
262 Uo. 1799. 100. 60. sz.
263 Uo. 1800. 309. 433. sz.
264 Uo. 294. 379. sz.
265 Tjkv. 2. 1788. 128. 247. sz.
266 Tjkv. 3. 1798. 8. 19. sz. és 1799. 113. 86. sz.
267 MOL P 1313. 38. cs. 80F. 5. 1773. évi jövedelem-megosztási tervezet
268 Degré 1972, 110—111.
269 MOL P 1313. 38. cs. Lad. 15. N. 76/20.
270 Uo. 80F. 5. és Tjkv. 2. 1787. 98. 216. sz.
271 Tjkv. 2. 1788. 211. 384. sz.
272 Uo. 1787. 98. 216. sz.
273 Uo. 1788. 280. 514. sz.
274 Uo. 1789. 322. 577. sz.
275 Tjkv. 3. 1800. 165. 2. sz.
276 Uo. 1798. 17. 52. sz. és 1800. 298. 392. sz.
277 KissM. 121.
278 Kállay, 192.
279 Tjkv. 1748. február 2. 225.
280 Barbarits, 71.
281 Tjkv. 2. 1788. 123. 243. sz.
282 Tjkv. 3. 1799. 141. 197. sz.
283 A kvártélyház a Piac tér északi részén állt. A folyamatosan romló épületet 1835-ben újították fel, ebből lett a Zöldfa vendéglő és később a törvényszék háza.
284 Lásd a kereskedelemtörténeti fejezetet, Gottlieb Mayer esetét.
285 Tjkv. 2. 1787. 107. 227. sz.
286 Tjkv. 3. 1800. 173. 23. sz.
2.7 Uo. 1798. 10. 29. sz.
288 Tjkv. 2. 1788. 144. 277. sz.
289 Nagy A. G. 32.
290 Nk. lt. 1828.
291 Rózsa 2000, 39—66.
292 Halis 1915—1917, IV. 296.
293 Tjkv. 1722. február 13. 46.
294 Halis 1915—1917, 1916, II. 296—299. 2,5 Tjkv. 1716. május 11. 71—73.
296 Uo. 1714. október 19. 63. és 1716. november 20. 90—92.
297 Barbarits, 163.
2.8 Barbarits, 67.
299 Lásd pl. ZML IV 1/cs. 1778. N 23/47. ZML IV 1/bl782. február 25. N 46/98.
300 Tjkv. 3. 1799. 148. 200. sz.
301 Villányi 1929, 252.
302 Szabó Gy. N. 335—359.
303 Tjkv. 3. 1798. 51. 167. sz.
304 Tjkv. 1. 1716. augusztus 26. 86.
305 Tjkv. 3. 1799. 131. 147. sz.
306 Uo. 1798. 37. 112. sz.
307 Uo. 1799. 129. 140. sz.
308 Uo. 1798. 39. 118. sz.
309 Uo. 1799. 139. 175. sz.
3.0 Uo. 1800. 225. 194. sz.
3.1 Uo. 176. 38. sz.
3.2 Tjkv. 1. 1742. július 20. 174.
3.3 Tjkv. 2. 1787. 29. 59. sz.
3.4 Tjkv. 3. 1800. 221. 173. sz.
3.5 Uo. 1799. 129. 139. sz.
3.6 Tjkv. 1. 1748. november 3. 230. T. Mérey Klára hívta fel lektori jelentésében figyelmemet arra, hogy a huncfut kifejezés Somogyban a rabló betyár megnevezése volt.
3.7 Kállay, 320.
3.8 Tjkv. 1. 1725. december 4. 127.
3.9 Tjkv. 3. 1800. 250. 281. sz.
320 Tjkv. 1. 1716. november 20. 90.
321 Tjkv. 3. 1798. 63. 209. sz.
322 Uo. 1800. 271. 345. sz.
323 Uo. 178. 51. sz.
324 Tjkv. 2. 1789. 34. 615. sz.
325 Tjkv. 3. 1800. 219. 164. sz.
326 Uo. 1799. 125. 126. sz.
327 Uo. 1798. 15. 42. sz.
328 Uo. 27. 75. sz.
329 Tjkv. 2. 1787. 6. 13. sz.
330 Barbarits, 68.
331 Can. vis. 1816. 26.
332 Tjkv. 3. 1799. 135. 157. sz.
333 Uo. 140. 179. sz.
334 Tjkv. 1703. június 5. 52.
335 Uo. 1716. november 20. 92.
336 Kállay, 246.
337 Tjkv. 3. 1798. 49. 154. sz.
338 Tjkv. 1. 1749. augusztus 22. 237.
339 Tjkv. 3. 1800. 258. 309. sz.
340 MOL P 1313. 39. cs. N 1^1. 1759.
341 Tjkv. 3. 1798. 50. 162. sz.
342 Uo. 1800. 297. 389. sz.
343 Uo. 314. 447. sz.
344 Uo. 262. 320. sz.
345 Uo. 62. 208. sz.
346 Uo. 132. 148. sz.
347 Uo. 204. 124. sz.
348 Tjkv. 2, 3. bejegyzései.
50
Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században
Zoltán Kaposi:
Die Kommunalverwaltung von Kanizsa im 18. Jahrhundert
Das Kapitel I. der Studie zeigt einen Überblick über die rechtsstaatlichen Veränderungen in der Stadt. Kanizsa wurde im Jahre 1690 von der türkischen Besatzung befreit und die Burg und die Stadt wurden von den österreichischen Truppen besetzt. In der Stadt herrschte uneingeschränkt der militärische Oberbefehlshaber, ihm wurde von der Budaer Kammer ein Eintreiber der Dreißigsten Steuer beigestellt. Der Hof arbeitete zielgerichtet darauf hin, dass in den zurück eroberten Gebieten und Städten der Wille Wiens durchgesetzt wurde. Die Macht der Kammer dauerte von 1690 bis 1704. In dieser Zeit entstanden die wichtigsten Institutionen der Stadt und Kanizsa erlangte eine bedeutende interne Autonomie. Die Stadt konnte sich eines relativ freien Rechtsstatus erfreuen, sie verfügte über die Verwaltungsmittel der sächsischen Städte. Die Verwaltungsinstitutionen unterschieden sich nicht wesentlich von denen anderer ungarischer reichsfreier Städte (Richter, Räte, Stadtkämmerer usw.). Die Stadt verfügte über eine bedeutende Macht in der Rechtssprechung, so war sie unter anderem auch zur Blutgerichtsbarkeit berechtigt.
Der Hof wollte Geld aus den zurück eroberten Gebieten erhalten, um die Kredite, die während des Krieges aufgenommen werden mussten, zurückzahlen zu können. So vergab der Hof die wieder eroberten Großgrundbesitze an seine früheren Kreditgeber. Im Verlauf dieses Prozesses gerieten Kanizsa und seine Ländereien unter die Herrschaft des Hof-militärlieferanten Baron Jakab Grassics, der seinen Besitz zunächst nicht antreten konnte, da er durch den Freiheitskampf von Rákóczi daran gehindert wurde. Doch nach Beendigung der Kämpfe konnte er die Möglichkeiten nutzen, um aus der Stadt Gewinn für sich zu schlagen. Dadurch, dass die Stadt in die Hände eines weltlichen Herrschers geraten war wurde ihre frühere Autonomie geschwächt und der Grundherr nahm die Stadt immer mehr in Besitz. Kanizsa verlor damit seine frühere Bedeutung und wurde zu einem privilegierten Marktflecken. Die Stadt konnte zwar ihre früheren städtischen Institutionen behalten, doch ihre Selbständigkeit wurde geringer und auch die finanziellen Möglichkeiten waren durch die Aneignungen des Grundherrn geringer. Das Leben der Stadt und das Verhältnis zwischen Stadt und Grundherr wurden im Jahre 1713 durch einen Urbarialvertrag geregelt, in dem die Pflichten der Stadt festgelegt wurden, darunter z. B. die Verpflichtung, die Steuern jährlich in einer Summe zu bezahlen. Dieser Vertrag bildete die Grundlage für die später im 18. Jahrhundert mit anderen Grundherren abgeschlossenen Verträge.
Im Jahre 1717 starb Baron Grassics, der Besitz ging zurück an den Hof und wurde erneut verge-üben, aber diesmal so, dass die Stadt und ihre Ländereien weiträumig aufgeteilt wurden. Die Stadt Kanizsa selbst und die Ländereien westlich der Stadt kamen in den Besitz des Baron Szapáry und seiner Familie, während die Ländereien im Norden und Osten in den Besitz der Familie Inkey übergingen. Die Eigentümerschaft der Familie Szapáry trug zum Entstehen des heutigen Gesichts der Stadt bei. Selbstverständlich versuchten auch sie, so viel Geld wie möglich aus der Stadt heraus zu pressen, weshalb sich die Bevölkerung der Stadt mehrfach an den Herrscher wandte, um ihm um Schutz zu bitten — allerdings mit nur wenig Erfolg. Die Beziehung zwischen Stadt und Grundherr wurde auch weiterhin durch einen Kontrakt geregelt, der 1731 erneuert und um zahlreiche Elemente erweitert wurde.
Nach dem Tod von Miklós Szapáry kaufte 1743 Graf Lajos Batthyány dem Hof die Stadt Kanizsa und deren Ländereien ab und erwarb ein Jahr später auch die an der nördlichen Stadtgrenze gelegenen Ländereien von Homokkomárom. Durch das Zusammenlegen der beiden Besitztümer erhielt er einen Großgrundbesitz von 30.000 Joch Land, und damit wurden Kanizsa und seine Domäne in einen Grundstückskomplex von mehreren hunderttausend Joch aufgenommen, dessen Wirtschafts- und Regierungszentrum Körmend wurde. Die Verwaltung der Batthyány-Güter wurde vereinheitlicht, was in den 50-er Jahren des 18. Jahrhunderts zu erheblichen Reibereien zwischen dem Grundherrn und der Stadt führte. Als Ergebnis dieser Schwierigkeiten wurde 1753 ein neuerlicher Vertrag abgeschlossen, der zu erheblichen Einschränkungen und großer materieller Belastung der sich schnell entwickelnden und erstarkenden Stadt führte. Auch später kam es zwischen der Familie Batthyány und der Stadt Kanizsa ständig zu Streitigkeiten um die Finanzquellen, die sich vor allem auf zwei Bereiche erstreckten. Zum einen gelang es der Stadt in den Jahren 1760—70 sich gegen die urbariale Regulierung zu verteidigen, zum anderen konnte sich die Stadt um die Jahrhundertwende einen großen Teil des Sumpfgebiets, das die beiden Stadteile von einander trennte, gegen die Macht des Grundherren sichern.
Im Kapitel II. werden die Verwaltungssysteme der Stadt vorgestellt. In den frühen ungarischen Städten verfügte bei weitem nicht jeder Bürger der Stadt über die gleichen Rechte. Auch in Kanizsa unterschied man die Bürger von den Bauern und
51 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században

Häuslern und anderen Fremden. Die städtischen Ämter standen in erster Linie denjenigen zur Verfügung, die über Bürgerrechte verfügten. Die Bürgerschaft war zunächst deutschsprachig, aber durch den Bevölkerungszuwachs wurde in der zweiten Hälfte des Jahrhunderts die Orientierung zum Ungarischen immer stärker. Die Stadtrichter und Stadträte waren zunächst ebenfalls vor allem Deutsche, aber in der zweiten Hälfte des Jahrhunderts finden sich auch hier ungarischsprachige Richter und Räte in großer Zahl. Die Arbeit der Richter und Räte wurde analysiert, und die wichtigsten Funktionsmöglichkeiten des Rates untersucht. Die Analyse wurde auch auf die vom Rat gewählten Beamten ausgeweitet, sowie auf die Personen, die im Revisionsapparat der Stadt tätig waren.
Es wird ein Überblick über die Gebiete gegeben, die im 18. Jahrhundert unter der Verwaltung durch die Stadt standen. Dabei wurde auch der Zustand der städtischen Schulen untersucht und darauf hingewiesen, dass die Ideen der Rationalität und Humanität auch die Denkweise der Bevölkerung von Kanizsa bereits wesentlich beeinflussten. Gegen Ende des Jahrhunderts wurde die Forderung nach der Gründung einer Nationalschule laut, die schließlich gleich zu Beginn des 19. Jahrhunderts aus städtischen Mitteln geschaffen wurde. Eine wichtige Einrichtung der Stadt war das Krankenha-us/Ispital, das zunächst von der Kirche getragen wurde und nach 1750 von der Stadt betrieben wurde. Das Ispital spielte zum einen eine große Rolle bei der Versorgung der Armen der Stadt, zum anderen konnte das große Gebäude wenn es notwendig wurde auch die Schule aufnehmen, und auch nachdem das Rathaus abgebrannt war, hielt der Stadtrat dort seine Sitzungen ab. Im Ispital wurden die Menschen untergebracht, die nicht mehr in der Lage waren, für sich selbst zu sorgen. Die Einrichtung verfügte auch über Vermögen: Von einem Grundbesitzer der Gegend, Antal Somssich, erhielt das Ispital Land und auch die Stadt stelle 60 Joch zur Verfügung, mit dessen Gewinn die Einrichtung aufrechterhalten werden konnte, ebenso wie aus den Geldspenden, die in dieser Zeit von der Stadt gesammelt wurden. Aus der Kasse des Ispitals erhielten viele Menschen kurzfristige Kredite, selbst die Stadt lieh sich immer wieder Geld.
Für die Stadt außerordentlich wichtig war es, eine eigene Kirche zu haben. Auf dem Gebiet von Kanizsa gab es zwar schon lange ein Ordenshaus der Franziskaner und ein Pfarrhaus, aber die Stadt betrachtete sie nicht wirklich als ihre eigenen Gotteshäuser. In der ersten Hälfte des 18. Jahrhunderts wurden im Stadtgebiet mehrere Kapellen errichtet. 1761 wurde in Kiskanizsa und 1765 in Nagykanizsa, auf dem heutigen Deák-Platz/Deák tér, eine Kirche gebaut. Der Bau dieser Kirche und
die dortige Seelsorge mussten von der Stadt finanziert werden. Daher war es nötig, beträchtliche Kredite aufzunehmen. Zu den Aufgaben, die von der Kirche erfüllt werden mussten gehörte auch die Organisation von Beerdigungen, auch hier waren bedeutende Zuschüsse durch die Stadt notwendig. Schließlich wurde der Friedhof entsprechend der kaiserlichen Verordnung vom Deák-Platz/Deák tér an das Ende der Tizenháromváros Straße, dem Südteil des heutigen Kossuth-Platzes/Kossuth tér, ver-legt.
Ein Grundinteresse aller ungarischen Städte war es, das Bauwesen zu regulieren. Wegen der frühen unentwickelten Technologien waren die Häuser praktisch allen möglichen Gefahren ausgesetzt. Der Magistrat der Stadt musste immer wieder in Fällen Lösungen finden, in denen Nachbarn gegen unerlaubtes Bauen protestierten. Damit im Zusammenhang stehen auch die Fragen des Brandschutzes. Eine der wichtigsten Aufgaben der ungarischen Städte im 18. Jahrhundert war es, für den Brandschutz zu sorgen, und es wurden zahlreiche Instruktionen verfügt, in denen die genauen Pflichten der Stadt und ihrer Bürger festgelegt wurden. Ein Teil der Maßnahmen waren Präventivmaßnahmen. Dabei wurde z. B. vorgeschrieben, dass immer Löschmaterial vorhanden sein müsse. Stadt und Bürger waren verpflichtet, die notwendigen Mittel zu besorgen usw. Andererseits wurden auch wegen der häufig auftretenden Feuer die Verhaltensweisen während eines Brandes und die Löscharbeiten geregelt. 1755 verfügte die Stadt eine Verordnung, in der die genauen Verpflichtungen der Zünfte beim Feuerlöschen festgelegt wurden. Diejenigen, die als erste an der Brandstelle ankamen, wurden von der Stadt prämiert. Der Stadtrat musste häufig Strafen wegen unsachgemäßer Nutzung von Feuer verhängen, die meisten dieser Strafen waren Geldbußen. Die eingezahlten Bußgelder flössen im Allgemeinen in die Brandkasse, aus der einerseits die Feuerwehr finanziert wurde, andererseits half man damit denjenigen, die durch ein Feuer in Not geraten waren. In Kanizsa brannte es häufig und um die Jahrhundertwende kam es auch leider oft zu Brandstiftungen, die sich zum Teil gegen die Juden, die sich in der Stadt niedergelassen hatten, gerichtet waren. Aus solchen Straftaten entwickelten sich häufig Großfeuer, die die ganze Stadt erfassten, und für Jahre zur finanziellen Armut der Stadt und ihrer Bevölkerung führten.
Wir beschäftigten uns auch mit den übrigen Gebieten der städtischen Verwaltungsaufgaben. Kanizsa spielte eine große Rolle bei der Kontrolle der Landes- und Wochenmärkte, bei der Regelung der dortigen Tätigkeiten. Die rechtliche Macht der Stadt war auf diesem Gebiet sehr groß. So wurde die Größe der Marktstände, die Gebühren, die für die
52
Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században
Stände zu zahlen waren, die auf dem Gewohnheitsrecht der Händler beruhenden Tätigkeiten und die Möglichkeiten zum Feilschen festgelegt. Das Marktgericht musste auf Grund der zahlreichen Diebstähle auf dem Markt häufig Urteile fällen. Die Aufgaben der Stadtverwaltung wurden grundsätzlich auch von den Zünften beeinflusst. Der Kontakt zwischen der Stadtverwaltung und den Zünften war sehr eng, kamen doch viele der Stadträte oder der städtischen Beamten aus dem Kreis der Zunftmeister. Trotzdem kam es häufig vor, dass die Zunftorganisationen auf Grund ihrer Machtüberschreitungen und der Ausnutzung ihrer wirtschaftlichen Übermacht in ihre Schranken gewiesen werden mussten.
Die letzte detailliert untersuchte Aufgabe der Stadtverwaltung war die Waisenfrage. Da die Sterblichkeitsrate der Stadtbevölkerung in dieser Zeit sehr hoch war, stand die Stadt Kanizsa in der Frage der Waisen vor vielen Aufgaben, die gelöst werden mussten, es verging praktisch keine Wochensitzung des Stadtrates, ohne dass nicht mindestens eine Angelegenheit in Sachen Waisen zur Sprache gekommen wäre. Es war üblich, die unmündigen Kinder nach dem Tod der Eltern bei irgendwelchen Verwandten unterzubringen, das Vermögen wurde versteigert und von den Zinsen wurde der Tutor finanziert, der selbstverständlich die Kosten, die er für die Waisen aufwendete, abrechnen musste. Die Probleme ergaben sich oft aus der Aufteilung des Vermögens bei mehreren Waisen, da die Verteilung des Vermögens häufig von den gerade volljährig gewordenen Nachkommen angefochten und damit die vorherige Aufteilung völlig auf den Kopf gestellt wurde. Dabei darf auch nicht vergessen werden, dass die Verwaltung des Vermögens der Waisen sehr wichtig für die Stadt war, denn es kamen hier häufig große Summen zusammen, die eine wichtige Kreditquelle bedeuteten. Auf Grund des Missbrauchs schuf die Stadt im Jahre 1802 eine detaillierte Vormundschaftsordnung.
In Kapitel III. geben wir einen Überblick über die Wirtschaft der Stadt. Während der Periode der Herrschaft der Grundherren teilten sich in der Regel die Stadt und der Grundherr das erwirtschaftete Einkommen auf Grund der abgeschlossenen Verträge. Die Stadt behielt die Einkünfte, die aus den Märkten einflössen (Standmieten, Straßenzölle, Brückenzölle, Übernachtung der Händler und die von ihnen gezahlten Mieten usw.) sowie die Gelder, die aus der Verpachtung der Grundstücke stammten, die der Grundherr der Stadt überlassen hatte. Da sich die Handelsposition der Stadt im 18. Jahrhundert kontinuierlich verstärkte, ist es kein Wunder, dass die Einkünfte kräftig stiegen, wenn auch nie in ausreichendem Maße. Um die Jahrhundertwende ließen sich in den Protokollen der Stadt-
ratssitzungen bereits die grundlegenden Charakteristika der Immobilienwirtschaft finden. Ein schönes Beispiel dafür ist, dass das Rathaus —nachdem das alte Gebäude 1779 abgebrannt war — so wieder aufgebaut wurde, dass auf beiden Seiten neben dem Rathaus Wohnungen und Geschäfte errichtet wurden, die — da sie sich in zentraler Lage befanden — für gutes Geld vermietet werden konnten. Es ist kein Zufall, dass die reichsten Händler der Stadt sich in diesen Wohn- und Geschäftsräumen einmieteten. Aber auch sonstige Pachteinahmen spielten eine große Rolle, so beschäftigte man sich mit der Verpachtung der Ziegelbrennerei, des Waldes, der städtischen Speicher usw., erhielt doch die Stadt auch dafür reichlich Einnahmen.
Ein Überblick über die Ausgaben der Stadt lässt feststellen, dass auch diese ständig stiegen. Das Anwachsen der Stadtbevölkerung machte die Einstellung immer neuer Beamter notwendig, deren Bezahlung nicht gerade gering war. Die Sozialausgaben (Waisen, Armenhaus, Schulen usw.) stiegen ebenfalls unaufhörlich. Eine wirklich große Belastung aber bedeuteten immer wieder besondere Ausgaben, so waren in der zweiten Hälfte des Jahrhunderts die Kosten für den Urbaritätsprozess, der seit 1753 geführt wurde, außerordentlich hoch und belasteten die Stadtkasse erheblich. Auch die Ausgaben für den Bau der Kirche, die Gründung der Schule und den Neubau des Rathauses waren hoch und so ist es kein Zufall, dass die Stadt in der Mitte der 80-er Jahre des 18. Jahrhunderts einen Schuldenberg von 8.700 Forint aufgehäuft hatte. Es mussten ernsthafte Anstrengungen unternommen werden, um diesen Schuldenberg wieder abzubauen. Schließlich gelang es, durch das Erstarken des Marktes und eine Steigerung der Warenproduktion eine Einnahmeüberschuss zu erzielen und die Schulden bis zur Jahrhundertwende abzubauen, mehr noch, die Stadt verfügte inzwischen wieder über Einnahmeüberschüsse.
Kapitel IV. beschäftigt sich mit den Fragen der Rechtssprechung, die die frühere Selbständigkeit der Stadt symbolisieren. In der Periode der Kammer erstreckten sich die Möglichkeiten der Stadt zur Rechtssprechung auf praktisch alle Gebiete, während sie in der Zeit der Grundherrenherrschaft eingeschränkt wurde. Das Recht auf jus gladii wurde der Stadt aberkannt und danach durfte die Stadt keine Urteile über Kapitalverbrechen fällen; die Straftäter, die für ihre Taten mit dem Tode bestraft werden sollten, mussten dem Grundherrn übergeben werden. Im 18. Jahrhundert wuchs die Bevölkerung der Stadt von 2.000 Personen auf fast 6.000 Personen und so ist es kein Zufall, dass der Grundherr langsam in den Hintergrund trat und die Erledigung der internen Angelegenheiten, vor allem der unbedeutenden Fälle unter den Bürgern, der
53 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században

Stadt übergab. Im letzten Drittel des 18. Jahrhunderts fällte die Stadt — abgesehen von den Kapitalverbrechen — Urteile in allen sonstigen Angelegenheiten. Unsere Übersicht über die Rechtsleistungen konzentriert sich auf drei Hauptgebiete: zum einen untersuchten wir die Anstrengungen der Stadt zur Verteidigung der allgemeinen Moral und zur Abschaffung der Unkeuschheit, zum anderen geben wir einen Überblick über den Katalog der schwereren
Körperverletzungen und Beleidigungen und die Urteile der Stadt, die in solchen Fällen gefällt wurden, zum dritten analysieren wir die Wirtschaftsverbrechen und darunter vor allem Diebstähle, Betrügereien usw. Durch unsere Untersuchungen sehen wir es als erwiesen an, dass die Selbstständigkeit der Stadt in der Rechtssprechung im 18. Jahrhundert kontinuierlich wuchs und damit die Identität der Kanizsaer Bürger wesentlich stärkte.
54
Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században
Kaposi Zoltán:
The Local Government of Kanizsa in the 18 th century
The first chapter of this study will survey the changes in the legal standing of the town of Kanizsa. Kanizsa was liberated from the Turks in 1690, and the town and castle were occupied by Austrian soldiers. In the town the military commander had absolute rule, beside whom the Buda chamberlain appointed a minor bureaucrat. The imperial court consistently attempted to impose Viennese will on the reconquered areas and towns. Cameral direction lasted from 1690 to 1704. During this time the most important institutions of the town were established, and Kanizsa obtained considerable internal autonomy. The town enjoyed a relatively free legal status and possessed the administrative devices of German towns. The institutions were not very different from those of other free royal cities in Hungary (magistrate, council, treasurer, etc.). The justice system of the town had great power: the powers invested in it included the power of life and death.
The imperial court wanted money from the reconquered areas in order to pay back the loans it had taken out during the war. Accordingly, it ceded the reconquered estates and towns to its previous creditors. In this manner Kanizsa and its feudal lands became the property of Baron Jakab Grassics, imperial quartermaster, whose ownership was initially impeded by the Rákóczi uprising, but when the fighting ended he had the opportunity to make the town profitable for him. This meant that the town came into the hands of an unenlightened solitary baron, its former autonomy decreased, and the baron increasingly imposed his will on the town. Kanizsa's status thus sank to a preferred market town, and although it was allowed to keep its former urban institutions, its independence was diminished and its financial opportunities also decreased due to baronial takeovers. The life of the town was determined by the fiefal contract of 1713 between the baron and the town specifying the obligations of the townsfolk, including among others the payment of an annual single-sum tax. This contract was to form the basis for later fiefal contracts negotiated in the 18 th century.
Baron Grassics died in 1717 and the estate reverted to the imperial court, where a new donation essentially divided the town and the baronial estates. The town of Kanizsa and the lands to its west were ceded to the family of Baron Szapáry, while the feudal lands to the north and east went to the Inkey family. Ownership of the Szapáry family in Kanizsa contributed to the creation of the town's profile today. Of course, they also tried to get as
much money as possible from the town, for which reason the population frequently had to turn to the monarch for protection - without much success. The relationship between town and lord continued to be defined by a contract, which was renewed in 1731 and expanded by numerous clauses.
In 1743, following the death of Miklós Szapáry, Count Lajos Batthyány purchased Kanizsa and the feudal lands from the imperial court, and a year later also purchased the Homokkomárom lands on the northern border of the town. The two were merged to form an estate of 30,000 acres, whereby Kanizsa and its lands became part of an estate complex of several hundred thousand acres, the financial and administrative center of which, for the most part, was Körmend. Administration was uniform for all the Batthyány estates, which in the 1750's led to considerable friction between the town and feudal lord. This resulted in a new contract in 1753, containing significant restrictions and material encumbrances on the growing and thriving town. Disputes over financial resources were later to become constant between Kanizsa and the Batthyány family, with two issues of particular importance. First, in the late 1760's and early 1770's the town succeeded in defending itself from fiefal regulation; second, around the turn of the century it managed to wrest a significant portion of the marshlands separating the two sections of the town from feudal rule.
Chapter II will survey the system of urban administration. Not every inhabitant of contemporary Hungarian towns had the same rights at all. In Kanizsa, like elsewhere, a distinction was made between the civilian class (or burgers) and smallholders, tenants, and other unfranchised classes. Town offices were accessible primarily by those possessing civilian rights. The civilian class was initially German-speaking, but population growth in the latter half of the century led to an increasingly strong Hungarian orientation. Magistrates and assemblymen were similarly Germans in the beginning, but by the end of the century a large number were Hungarian speakers. The workings of the magistrate and council were analyzed, and the main opportunities for the functioning of the council were examined. This analysis also extended to the officials chosen by the council as well as those who participated in the town's administrative apparatus.
A survey was made of the areas under town guidance in the 18th century. In the course of that survey the condition of town schools was examined,
55 Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században

with the observation that the ideals of Reason and humanism had already begun to have a great influence on the mentality of the people of Kanizsa. Toward the end of the century a demand arose for a national school, which ultimately was founded in the early 19th century from town funds. An important institute in the town was the Ispital, which originally was maintained by the Church, but after 1750 was run by the town. The Ispital on the one hand was the town's main institution for providing for the poor, while on the other hand its expansive building could be used if needed to house the school; indeed, after the town hall burned down the town council also held its sessions here. The Ispital provided a home for those who were no longer able to provide for themselves. The institute had its own source of funds: a local aristocrat, Antal Somssich, donated land to it, and the town itself also provided it with 60 acres, the profit from which was used for the upkeep of the institute, along with cash donations collected by the town during this period. The Ispital's funds provided temporary loans to a number of people, and even the town government borrowed from it occasionally.
It was very important for the town to have its own church. Although there had long been a Franciscan monastery and parish church in Kanizsa, the town did not consider this truly its own. In the early 18th century numerous chapels were built in the town, and in 1761 a church was built in Kiskanizsa, followed by another in Nagykanizsa in 1765, on what today is Deák Square. The construction of this church and organization of its offices was a burden of the town, for which reason it had to borrow considerable amounts of money. The organization of burials was an important church function, to which end the town had to make major contributions; ultimately, in accordance with an imperial decree the cemetery next to Deák Square was placed at the end of Tizenháromváros Street, on the southern side of what today is Kossuth Square.
Construction zoning was a fundamental interest for every town in Hungary. Because of primitive contemporary building techniques, the buildings were vulnerable to many different dangers. The town magistrate frequently heard litigation where neighbors' complaints of illegal building had to be adjudged. A related issue was the question of fire protection. One of the most important functions of Hungarian towns in the 18th century was the provision of fire protection, and a whole battery of town instructions were published specifying the exact obligations of the town and the inhabitants. Some of these measures were preventative: They specified the provision of materials to extinguish fires, the acquisition of equipment, and so on.
Others regulated behavior in the not infrequent event of a fire and in putting it out. In 1755 a city statute was passed specifying the exact fire prevention obligations of the guilds. Those who arrived first at the scene of a fire received an award from the town. The town council often had to levy punishment for improper conduct during a fire, the majority of these punishments being monetary fines. These fines usually went to the fire prevention fund which financed the upkeep of fire prevention devices as well as providing aid for fire victims. Fires were very common in Kanizsa, and at the turn of the century, regrettably, arson was also on the rise, some of which was directed against the Jews who settled in the town. These crimes often led to widespread fires throughout the town, which for many years was a major source of loss for the town and its inhabitants.
Other areas of town administration were also examined. For Kanizsa the control and regulation of national and weekly markets was an extremely important function. The town's jurisdiction was quite extensive in this regard. It defined the sizes of market booths, the prices to be paid for the booths, customary behavior of the vendors, and the opportunity for haggling. The market court often had to judge cases of theft at the market. The functions of the town administration also had a fundamental influence on the guilds. The relationship between the town leadership and the guild masters was very close, as it was frequently the guild masters who became leaders or officials in the town. Nevertheless, it often occurred that the guilds had to be regulated for overstepping their bounds or abusing their economic advantages.
The last function to be examined was the question of orphans. Inasmuch as the town's mortality rate during this period was extremely high, there was a large number of orphan cases in Kanizsa; hardly a week went by where the council did not have to decide at least one orphan case. The custom when parents died was for the surviving minors to be placed with some relative, the estate was auctioned off, and the proceeds were used to finance a tutor, who of course had to keep an account of the expenditures made on each orphan. Problems very often arose from the distribution of an estate of more than one orphan; these divisions were frequently challenged by a survivor who had just reached the age of majority, upsetting all the measures which had been taken thus far. Nor should it be forgotten that the handling of orphan estates was also important to the town because the considerable amount accumulated in the orphan fund represented a tempting source of credit. Abuses in this area caused the town to frame precise regulations on foster care in 1802.
56
Kaposi Zoltán: Kanizsa önkormányzatának működése a 18. században
Chapter III surveys land management in the town. During the period of feudal rule the revenues produced by the town were divided by contract between the town and its feudal lord. The town retained its markets-related income (booth rentals, road and bridge tolls, merchant lodgings and rentals, and so on), as well as the profits from leases of lands ceded by the baron to the town. Inasmuch as the town's commercial position became increasingly stronger in the 18th century, it is no accident that its revenues also increased, though never as much as needed. As early as the turn of the century the basic features of property management can be found from the minutes of town council sessions. A fine example of this is the fact that when the town hall burned down in 1779, the new town hall was built in such a way that there were shops and residential quarters on both sides of the building, which - as property of the town -could be leased for handsome sums. Not surprisingly, these residences and shops were leased to the town's richest merchants. Other leasing profits were also important to the town, of course, for which reason great attention was paid to the leasing of brick furnaces, forests, stables and so on, as these were fine sources of revenues.
With regard to expenditures a continuous rise can be observed. There were many reasons for this. Population growth demanded a continuously larger number of officials, the wages for whom were not insubstantial. Social expenditures (foster care, the poorhouse, schools, etc.) also rose constantly. The greatest burden, however, was always the various one-time expenditures. The most notable of these was the litigation of the fiefal dispute beginning in 1753, the expense of which was a major burden on the budget. The construction of the city
church, the founding of the school and the reconstruction of the town hall were also significant expenses, so it is hardly surprising that by the mid-1780's the town had accumulated a debt of 8700 forints. Considerable effort was required to pay off this debt. Ultimately a strengthening of the markets and increased goods production allowed the town to achieve a positive ledger, so that by the turn of the century the debt was paid off, and in fact the town enjoyed a surplus of revenues.
Chapter IV deals with jurisprudence issues, a symbol of contemporary town independence. In the cameral period the town enjoyed rather extensive powers of jurisdiction; in the baronial period these powers were more restricted. Jus gladii, the power of life and death, was terminated, such that the city could no longer pass judgment on capital crimes; those accused of a capital crime had to be handed over to the baron. At the same time, interesting changes took place in the town's legal system. In the 18th century to population grew from 2000 to approximately 6000, thus it is no accident that the barony faded to the background, and the town was increasingly permitted to judge litigation between inhabitants, especially in more trivial matters. By the end of the 18th century the town judged on practically all matters except capital crimes. Our survey of the legal system concentrates on three main areas: the city's efforts to protect public morality and put a halt to lechery, the system of physical punishment and humiliation and sentences levied by the town in this regard, and finally an analysis of economic crimes, especially theft, fraud, and so on. The study appears to prove that the town's jurisprudent autonomy grew steadily in the 18th century, which served to reinforce the identity of the Kanizsa population to a great extent.
Kaposi Zoltán
KANIZSA TÖRTÉNETI HELYRAJZA
(1690-1849)
I. KANIZSA TOPOGRÁFIÁI HELYZETE 1690—1753 KOZOTT
1. A vár és a korábbi mezőváros az 1690-es években
A török hódoltsági időkben a hatalmas váruradalommal rendelkező Kanizsa szerepe a korábbiakhoz képest lényegesen megváltozott. A 16. században az addigi uradalmi funkciókból egyre inkább hadi és politikai szerepkör lett, s a nyugati országrészek védelmében egyre inkább meghatározó szerep jutott Kanizsának. 1600-ban a vár és a város a török kezére került, s a korábbi váruradalom területén lévő falvak rohamosan elnéptelenedtek. A törökök Kanizsa központtal vilajetet szerveztek, jelentős katonaság költözött a várba, amely a későbbi nyugatmagyarországi török hadmozdulatok egyik bázisává vált. A várat megszálló török katonaság átformálta a környék életét. A 17. század második felében megszűnt a korábbi „nyugodt" hódoltsági élet, hiszen előbb Zrínyi hadserege, később az 1664. évi, valamint az 1683. évi Bécs ellen vonuló török sereg jelent meg a Dunántúlon. 1660-ban a vár leégett, s újra kellett építeni, s ennek eredményeképpen Kanizsa várában egyre inkább török épületek emelkedtek.1 Ezek vélhetően fából készült házak voltak. A későbbi ábrázolások szerint legalább hat, jelentősebb toronnyal rendelkező mecset jelent meg a belső várban.2
Nehéz kérdés, hogy mi lett a korábbi mezőváros sorsa. A középkori Kanizsa város pontosan ott helyezkedett el, ahol a mai nagykanizsai belváros található, ám azt is tudni kell, hogy a várostromok alkalmával a várnak támadási lehetősége csak keleti és nyugati irányokból volt, s ezért valószínűsíthetjük, hogy a középkori mezővárosból a különböző 17. századi katonai események következtében nem sok maradhatott meg a század utolsó évtizedeire.3 Ha a korabeli ábrázolásokból próbálunk következtetni a város létére, akkor érdemes kiemelni azt a metszetet, amely az ostrom után készült, s amelyen a vártól keleti irányban — ha elmosódottan is —, de egyértelműen házak látszanak, köztük egy toronnyal rendelkező épület is. Ez annak a jele lehet, hogy a váron kívül is megmaradt az élet, ám a rajz mutathatja a régmúlt hagyatékát is.4 Már a Zrínyi-féle 1664. évi ostrom is komoly megpróbáltatásokat hozott, majd az 1689—90. évi felszabadí-
tó tevékenység járt meglehetősen nagy pusztítással, s ezzel, ha nem is a várban magában, de a kultúrtáj állapotában jelentős romlás következett be. A várat többek között elmocsarasítással védték a törökök, ebből következően a vár északi és déli oldalán egy körülbelül 1—1,5 km szélességű mocsár alakult ki, amelyet alapvetően az északról befolyó Kanizsa patak táplált. A kanizsai vár mintegy szigetként emelkedett ki a víz alá került területből. A keleti oldal magasabban helyezkedett el, a nyugati lapályosabb volt, a kettő között mintegy 14-15 méter a szintkülönbség.5 A vár nyugati oldalán építették fel azt az elővárat, amely — korabeli leírások szerint — kifeszített íjhoz volt hasonló, s e falakon belül terült el az ún. Rácváros, ahol minden bizonnyal a polgári népesség egy része is élhetett. Ám az 1690-ből és az 1698-ból való metszet is világosan mutatja, hogy a vár visszafoglalása alatt az erőteljes ágyúzás hatására ez az előváros teljesen elpusztult, így 1690 áprilisa után már nem volt alkalmas jelentősebb polgári népesség befogadására.6
Kérdés persze, hogy egyáltalán hogyan értelmezhetjük Kanizsa város fogalmát, hiszen a mai városfogalmunk nem teljesen ugyanaz, mint amit az 1690 körüli időben e szó jelentett.7 E néven értenünk kell egy török által megszállt várat, a várban élő — nem pontosan ismert — népességet, de értenünk kell a várhoz tartozó külső területeket is, amelyek vélhetően a várban élő különböző etnikumú és nemzetiségű lakosok birtokában és használatában voltak. Sajnos, a szakirodalom és a források sem egyértelműek abban, hogy amikor várost mondanak, akkor mit is értenek rajta. Mi azonban úgy gondoljuk, hogy a város életéhez szervesen kapcsolódott a külső területek léte, hiszen megélhetést a vár területe nem tudott nyújtani. Mindebből az is következik, hogy a széles értelemben vett városról, vagyis a vár és külső területeinek együtteséről kell beszélnünk a város elnevezés alatt, s nemcsak a várban lévő városiak által bírt területről. Ebből a szempontból különösen fontos azt megjegyezni, hogy a két részből álló várhoz a várfalon s a mocsáron túli ingatlanok és házak is kapcsolódtak, ahol egyre tekintélyesebb népesség élhetett. Mindez azt jelenti, hogy a 17. század második felében már létezett Kanizsának az a négy elemből álló térszer-
60
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
kezeti rendszere, amely főleg a német nyelvű elnevezésekben maradt meg. Már Gábriel Bodenehr mester 1664-ben készült rézmetszete is feltünteti a nagyobb várat, amelyet „Altér Stadt Camsa"-nak (Óváros) nevez, s a kisebbik várrészt, amelyet pedig „Neuere Stadt"-nak (Újvárosnak) hívtak. Ezekhez kapcsolódott az Előváros és Rácváros kettőse, amely a falakon kívül, s megjegyzendő, hogy a mocsáron kívül helyezkedett el. Nem véletlen, hogy mindenki „sziget"-nek nevezi Kanizsát, hiszen a mocsár teljesen körbefogta a két várost, így a „Vor-stadt" (Előváros) és a „Ratzstadt" (Rácváros) már a magasabban fekvő részekre települt." Itt voltak a kertek, a gyümölcsösök, a szántók stb., ebből élhetett a szigeten élő népesség.
A vár ugyanakkor védelmet is nyújthatott az ott és a környékén élő népességnek, továbbá anyagilag is fontos lehetett, ha valakinek a várban háza volt, ezért nem véletlen, hogy a vár a korabeli leírás szerint „megtelt".9 Evlia Cselebi 1664. évi ittjártakor azt állítja, hogy a várban lévő házak oly sűrűn épültek, hogy a tetőzetük szinte összeér. Az itt lakó népesség vegyes, kevert népesség volt, ahol szép számmal fordultak elő keresztények, bosnyákok, törökök, rácok stb. A vár bevétele után a török lakosság nagy része biztosan elmenekült, elvonult, viszont későbbi leírások is kiemelik, hogy a korábban itt lévő idegen népességből mintegy 200-an itt maradtak, nevet és vallást változtattak, s a város békés polgárai lettek.10 A vár nyugati, ún. Bécsi kapujánál lévő boltok egyértelműen azt bizonyítják, hogy a várban élők kiszolgálásához szükséges kereskedelmi háttér is megszerveződött az idők során, ez viszont háttérként külső kapcsolatokat feltételez. A külső vár pusztulása nem biztos, hogy egybeesett a váron kívüli városrészek és területek teljes pusztulásával. Erre utal, hogy a vár átadási szertartására a Rácváros egyik gyümölcsösében terített fényes ebéd mellett került sor.11
Miután Batthyány Adám átvette a várat, összeíratta a várban található ott hagyott hadianyagot, s készült egy összeírás a várban lévő házakról is. A fennmaradt dokumentumok és a későbbi elemzések szerint a várban a felszabadítás után 187 házat vagy házhelyet találtak. A házak általában fából készültek, vélhetően cölöpökre építették őket, s ugyanakkor zsúptetősek voltak. Volt köztük 38 emeletes építmény is, s ez a vár korábban említett telítettségére utal. Ugyanakkor a házak döntő többsége egyszobás és kétszobás volt (65-65 darab), de előfordult 14 háromszobás és 11 négyszobás épület is. Az egyes házakhoz kamrák, konyhák és egyéb kiszolgáló helyiségek is tartoztak. Udvart csak egy esetben, a parancsnoki épületnél jeleznek, istállók azonban tartoztak a házakhoz, amit az itt élő katonai és polgári lakosság léte is magyaráz. A házakról annyit tudnak, hogy azok 83,4%-a 50 forint alatti
értékű volt, s csak egy volt, amelyet 150 forintnál többre értékeltek. Tóth István György egy tanulmányában összehasonlítást végzett a pécsi értékekkel, s úgy találta, hogy a kanizsai házak értékben elmaradtak a pécsitől, amit persze részben a fából való török építkezési mód is magyaráz. A várban talált, a törökök által elhagyott házakat aztán eladták, s viszonylag olcsón vehettek a felszabadító hadsereg katonái és egyéb polgári népességből származók is. A megszálló katonaság néhány főtisztje ingyen jutott házhoz, míg a többi katonának fizetnie kellett az ingatlanért, s egyben vállalniuk azt, hogy polgári tulajdonnal rendelkezve annak közterheit is viselik. Rózsa Miklós egyértelműen bizonyította egyik tanulmányában, hogy a házlevelek kiosztása kizárólag e szabályok alapján mehetett végbe.12
Az viszont tény, hogy a várat egyelőre a katonaság szállta meg, mintegy 1200 fős helyőrség került ide gróf Batthyány Ádám, majd más várparancsnokok vezetésével. Azt mindjárt meg kell jegyeznünk, hogy elemezve létező gyér adatainkat, a helyőrség számát 1690 táján valamivel nagyobbra becsülhetjük, mint a polgári népességét. Ez egyben lehetőséget adott arra is, hogy az elmenekült polgári népesség visszaköltözzön, illetve hogy az itteni keresztény polgárság szerepe erősödjön. Ne felejtsük el, hogy a török időkben jelentősen korlátozták a keresztények tevékenységét, most viszont a császári hadsereg oltalma alatt a város a német városokhoz hasonló jogokat szerezhetett. Ezt erősíti, hogy a magyar katonaságot hamar elvezényelték, s helyükre németeket hoztak.13 A németek fölényére utal az is, hogy Nagykanizsa város egyik központi — a várhoz vezető nem túl hosszú — utcáját hagyományosan csak Német utcának nevezték. Ennek oka minden bizonnyal a német katonák és a német származású polgári személyek ideköltözése volt, a későbbi időkben is az átlagosnál több német nevű lakott ebben az utcában (főleg német iparosok), vagyis biztosnak tűnik, hogy a várban lévő német katonaságnak köze volt e folyamathoz.
1690-ben Kanizsa vára és városa a bécsi Udvari Kamarának alárendelt Budai Kamarai Felügyelőség hatáskörébe került, vagyis a központi császári és királyi adminisztráció határozta meg a város életét.14 A lakosságcsere után nagyon hamar újjászerveződött a városi élet. 1690 júniusában, tehát alig 3 hónappal a vár visszavétele után már össze is ült Kanizsa város tanácsa (tagjait a vár urai nevezték ki), s alapvető kérdésekről tárgyalt. A városi tanács önállósága nyilvánvalóan erősen korlátozott lehetett, hiszen a várban lévő hadsereg, s később az igazgatási távolságok miatt 1695-ben kinevezett császári provizor, Paul Wibmer jelenléte és tevékenysége alárendelt pozíciókat eredményezett.15 A várparancsnokok személye is változott. Batthyány Ádám hamar lemondott tisztéről. 1691-ben Chris-
61 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)

toph Georg von Berge lett a város parancsnoka.16 Ennek háttere az volt, hogy az Udvar nem tudott mit kezdeni a sok megszerzett birtokkal, így 1690. november 23-án elrendelték, hogy a visszafoglalt területeken a várakat, területeket — hacsak nem feltétlenül szükséges azokat megtartani — el kell adni, mert azok fenntartására nincs pénze a kincstárnak. Ez kiváló lehetőség volt a befolyásos katonatiszteknek arra, hogy földet, várat szerezzenek, az ezredparancsnokság meg kifejezetten jó üzletnek minősült. így nem véletlen, hogy Georg von Berge ezredes 1691. január 2-án egy beadványban azt kérte, hogy ha neki adják a kanizsai parancsnokságot, akkor ő a kincstárral szemben fennálló 17 933 forintnyi követelésétől eltekint. Az 1691. április 15-i irat szerint kérését teljesítették, így Berge kapta meg Kanizsa várparancsnoki tisztét, amelyben egészen 1697-ig meg is maradt, amikor is Christoph Schenkendorf gróf vette át a parancsnokságot (más adatok szerint csak a századfordulón történt meg a személyváltás).17
Kezdetben a városi tanács épülete a várban volt, ugyanott működött a testület is; továbbá itt voltak a törökök által átépített templomok és boltok is, vagyis úgy gondoljuk, hogy az 1690-es években Kanizsán még a vár maradt a központi területi egység. Egy 1695. évi adat szerint a kamarai adminisztráció elrendelte, hogy rendbe kell hozni a városházát. Megosztották a bíráskodási hatásköröket is: egy 1695. évi központi rendelkezés értelmében a polgári ügyekben a városi tanács, míg a katonák felett a várparancsnok joghatósága ítélkezhetett.18 A két joghatósági szint persze a valóságban nem volt egyenrangú, amit az is mutat, hogy a polgári ü-gyekben a fellebbezési fórum a várparancsnok volt. (Mindez a későbbi városi és uradalmi joghatósági rendszerhez hasonlít.) Tegyük még hozzá, hogy az 1690-es években a helyzetet akár tartós berendezkedésnek is tekinthették, hiszen a nagypolitika sem döntött még a várakról, amit az is igazol, hogy 1700-ban elkészült egy tervezet a kanizsai vár átépítéséről, kijavításáról.1"
Alapvető kérdés volt az 1690-es években az évszázados kereskedelmi szokásokból fakadó problémák rendezése. Kanizsa vidékén vezetett át a régi marhahajtó útvonal, amelyen a 16—17. században
— főleg a Frangepánok és a Zrínyiek által irányítva
— nagy tömegű szarvasmarhát hajtottak ki délnyugati irányban az országból.20 Valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha azt feltételezzük, hogy a 17. század vége felé ebben némi törés keletkezhetett, hiszen a hadi események nem kedveztek a külkereskedelemnek. Lényeges kérdés volt, hogy a város visz-szaszerezze régi kereskedelemből fakadó előnyeit, megerősítse vásártartási jogát. 1697-ben a város évi négy országos vásár megtartására szerzett engedélyt (lásd részletesebben a kereskedelmi fejeze-
tet), amivel kiemelkedett a környék szintén nagy pusztulást szenvedett városai közül.11 Ahhoz viszont, hogy a kereskedelem működjön, s hogy egyáltalán a lakosság ellátása, a várban lévő hadsereg szükségleteinek kielégítése megoldódjon, szükség volt a kanizsai mocsáron átvezető útvonal és a hidak kijavítására.
Ha korlátok között is, de megindult a váron kívüli városi élet újraszerveződése. A városi tanács működésén, a kereskedelmi és vásári tevékenységen kívül ezt bizonyítja az egyházi szolgáltatások újraszervezésének előtérbe kerülése is. 1690-ből több adat is van arra, hogy a várban maradt török népességből a jezsuiták több embert megtérítettek és megkereszteltek.22 A ferencesek 1694 táján jöttek vissza a városba, azonban nem a várban, hanem a vár melletti nagykanizsai oldalon, a dombon kaptak maguknak tartózkodási helyet, ott, ahol korábban a jezsuiták állatainak istállója volt. (Időközben a jezsuiták elvonultak Kanizsáról.) Itt építettek maguknak egy bolthajtásos kis épületet, s ugyanakkor hozzáláttak egy szentély megépítéséhez is, amelyet 1696. szeptember l-jén szenteltek fel.23 Ez az első olyan épület Kanizsa városában, amely az ostrom utáni időkben a mai város helyén épült, s hosszú időn keresztül megmaradt. A ferencesek megtelepedése viszont világosan jelezte, hogy a város fejlődése nagyon hamar kilép a vár kereteiből. Berge várparancsnok 1695-ben a ferenceseknek adományozta az általa nem sokkal korábban a Budai Adminisztrációtól vásárolt „sövénnyel bekerített területet", amelyet a ferencesek „az építendő zárda és templom helyéül" kaptak, s Berge az adományozó levélben kikötötte, hogy amennyiben ő azt kívánja, a templom alatt építendő kriptában temessék el. A ferencesek a kincstártól megkapták azt a telket is, amely a Légrádi országút mellett feküdt, 1714-ben pedig Zala vármegye adományozta nekik az a rétet, amelyet korábban a jezsuiták használtak. Halis István 1896. évi tanulmányából ismertek az adakozók is, akik között leggyakrabban katonatisztekkel találkozhatunk. Ez arra utal, hogy a várban és városban ez idő tájt különösebben tehetős polgári lakosok vélhetően nem voltak, a vagyonosabb társadalmi réteget a hadsereg tisztjei jelentették.24 Arról is tudunk, hogy a ferencesek templomától nem mesz-sze, a Légrádi országút keleti oldalán létrejött az Ispita-ház (Ispotályos-ház), vagyis az a szegényház, amely története során nagyon sok funkciót betöltött (volt a későbbiekben klasszikus szegényház, városháza stb.).
Az említett tény viszont két dologra is utal. Egyrészt 1690 után Magyarország területéről gyakorlatilag kiszorult a török, s ugyan még messze volt a karlócai békekötés éve, ám a háború egyenlőtlen katonai körülményeiből világosan következett, hogy a török léte már nem jelent valóságos ve-
62
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
szélyt, vagyis tartós berendezkedésre van lehetőség. Másrészt ha egy katonai parancsnok az általa irányított területen földet szerez magának, azt nagy valószínűséggel stratégiai és anyagi szempontokból teszi. Berge földjei a Német utca elején voltak, ennek a déli részét adta a franciskánusoknak, s így egyáltalán nem véletlen, hogy a Német utcának a Bécsi országúttal találkozó pontján, vagyis potenciálisan a legfontosabb várostopográfiai helyen épült fel a „városparancsnok háza", amely a Berge Kristóf (von Berge) várparancsnok által épített ház volt. Ezt a későbbi források is Berge-háznak nevezik, s a népnyelv minden bizonnyal jól őrizte meg az elnevezést. Építésének időpontját későbbi, egymást ismételgető szakirodalmi források 1702 körüli időre teszik. Akkor azonban Schenkendorf-háznak kellene nevezni, ez a név viszont nem ismert az irodalomban, így az ellentmondás egyetlen logikai feloldása, hogy Berge ezt a házat 1695—97 között építtette, hiszen 1697-től már nem volt várparancsnok. Hogy a tulajdonos katonatiszt volt, azt az is mutatja, hogy a néhány évtizede lebontott épületben volt egy igen jelentős méretű, mesterségesen beépített török ágyúgolyó is. Ugyanakkor felépítését az is magyarázhatja, hogy ismereteink szerint von Berge parancsnoknak családja is itt élt. Erre utal az, hogy a ferences templom javára rendezett gyűjtésen az adományozók között feltűnik Berge parancsnok felesége, Langen Janka Katalin Jozefa is, aki a katonatisztek között tudott viszonylag jelentősebb összeget összeszedni."
2. A vár lerombolásának következményei, az új város létrehozása
A 18. század elejére kiderült, hogy Bécsnek a magyarországi területek beolvasztására tett politikai stabilizációs lépései nem voltak eredményesek. A Neoacquistica Commissio tevékenysége nem sok pénzt hozott az Udvarnak, ugyanakkor a fellángoló helyi kuruc mozgalmak állandó veszélyforrást jelentettek. Az Udvar ráadásul örökös háborúkba bonyolódott, egyre több pénzre volt szüksége, így nem tudott mit kezdeni a magyarországi várakkal és helyőrségekkel, s megpróbálta minimálisra szorítani ezi-rányú költségeit. így aztán nem véletlen, hogy Lipót király 1702 februárjában kiadta a magyarországi várak lerombolására vonatkozó rendeletét, amelyben természetesen a nyugat-magyarországi területek várai is szerepeltek." Kanizsa esetében a rendelkezés előírta, hogy a muníciót, élelmiszert stb. át kell szállítani a mocsár melletti „szilárd talajra", ugyanis ott, ahol a vár áll, az használhatatlan lenne. Ebből következik, hogy 1702—1703 során, amikor is a vár végleges felrobbantása és lerombolása (demolíció) bekövetkezett, az addig a várban, avagy közvetlenül mellette lévő területeken élőket el kellett költöztetni.
Nem véletlenül írja 1702. február 4-én Schenkendorf a Haditanácshoz azt, hogy Kanizsa megsemmisítése azért is nehéz ügy, mert az oda újonnan telepített lakosságot nemigen lehet megint elköltöztetni. Mindez természetesen kedvezett az új város kialakulásának, amelynek keleti területe pontosan oda esett, ahol az a középkorban korábban is volt. Érdemes megjegyezni, hogy a várat korábban átszelte az a kelet-nyuga-ti út, amely Várasd irányába igen fontos közlekedési útvonal volt, így ezt fenn kellett tartani. A vár lerombolása után meg kellett építeni azt a töltést, amely továbbra is biztosította a szállítást és a személyforgalmat. A várbéli lakosság elhagyott házaiért kárpótlásul új birtokleveleket kapott, telkeket mértek ki nekik, ahova ingóságaikat hordhatták. Mindjárt hozzátehetjük, hogy abban a korban költözni és új házat építeni korántsem jelentett olyan megrázkódtatást, mint a mai időkben, a házak felépítése nagyrészt pénz nélkül is lehetséges volt, s néhány hónap alatt elkészülhetett.27
Ezzel szemben egy nagy kiterjedésű várat eltüntetni nem könnyű, s ráadásul időrabló folyamat. Sok mindenről kellett gondoskodni ahhoz, hogy a vár lerombolása végbemehessen, a végrehajtás hatalmas áldozatokat követelt. Batthyány II. Ádám gróf 1702-ben levelében azt kérte az Udvari kancelláriától, hogy a szomszédos vármegyék is vegyék ki részüket a munkálatokból. Úgy becsülte, hogy 1500 emberre és 1500 szállító szekérre lesz majd szükség. A nehéz katonai muníció, az ágyúk, tarackok elvontatásához vasalt szekerekre volt szükség; a száz mázsa szurok, gyanta, salétrom szállításhoz csak olyan szekerek voltak megfelelők, amelyeket négy marhával vontathattak stb. „Item Commen-dánt uram kíván ezer szekeret, a föld és kü ki hordására, úgy hogy minden szekér mellett két ember lévén, négy-négy marhával, az oldalak vesszüvel fontak legyenek, és minden tizennégy napig száz szekér itt szolgálván azokat másik száz válthassa meg",28
A kőhidat is meg kellett építeni a mocsáron átvezető úton, hiszen másképpen a hadianyag elszállítása nehézségekbe ütközött volna. Simon Clement 1715-ben azt jegyezte fel a volt várról, hogy „...a bástyák és a falak itt olyan hatalmasak voltak, hogy - amint azt nekem elmondták - több mint két éven át 1000 embert alkalmaztak a lebontásukra".2" Mindenesetre egy 1703 májusában készült jelentés már arról számol be, hogy Kanizsa vára földig leromboltatott, s ezenközben megszűnt a templom, a városháza, amelyek helyett újakat kell építeni. A vár végleges lerombolása Rózsa Miklós szerint 1704 elejére fejeződhetett be.30 Ez azt jelenti, hogy 1703-ra kialakultak a városi lakosság új megélhetési keretei, az addigi katonai potenciál megszűnt, a hadsereg elvonult, a város pedig az addigi kamarai irányítási pozícióból új földesúr kezébe került, egyre inkább mezővárossá vált.
63 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)

A földesúri politika mindig rányomja bélyegét a város területi rendszerének változásaira. A kincstár és a Kamara után az új földesúr báró Gracich Jakab volt, aki 1703 második felében jutott kanizsai birtokához. A birtokátadás következtében összeírták a kanizsai birtokot, így ebből az 1703. évi dokumentumból, valamint egy három évvel korábbi összeírásból némi képet kaphatunk Kanizsa területi rendszeréről.31 Kanizsa központi eleme mindenképpen a két városrészt elválasztó patak s a hatalmas mocsár volt, a város területét 1 óra járásra becsülte mindkét irányban az összeírást végző. Öt malom működött a város területén, volt itt vámhivatal és harmincad-hivatal is. Tudjuk azt is, hogy egyre több iparos élhetett Kanizsán, hiszen a századforduló környékén már több céh is megalakult. Az 1700. és az 1703. évi összeírás alapján a Kanizsán 159 háztulajdonos és ezenkívül 44 polgári lakos élhetett. A nevek szerint a lakosok között 61% magyar, 25% pedig német anyanyelvű lehetett, döntő többségük katolikus volt, de voltak közöttük görögkeleti vallású szerbek is. A magyar nevek többsége arra utal, hogy az 1690-es években jelentősebb magyar népesség költözhetett be a városba.
Az új Kanizsa két várost jelentett, hiszen a korábbi Rácvárosból kialakult az agráriusabb jellegű Kis-kanizsa (Canisa Minor), míg a nyugati területen létrejött új városrész Nagykanizsa (Canisa Maior) néven jelenik meg a forrásokban. Megfelelő források hiányában örök kérdés marad, hogy a durván 200 háztulajdonos valójában mekkora népességet jelent, hiszen nem ismerjük az egy háztartásban élő népesség pontos nagyságát. Azt feltételezve azonban, hogy a korabeli demográfiai vizsgálatok általában népes háztartásokat jeleznek, úgy gondoljuk, hogy a háztartásokat átlag legalább 7-8 fővel kell számolni, s ha ezzel a minimális létszámmal szorozzuk a 200 családfőt, akkor hozzávetőlegesen mintegy 1500-1600-as lélekszámot kapunk.32 Lényeges viszont a hosszú távú városi fejlődést illetően az, hogy 1702—1703. év során minden bizonynyal azok jutottak központi birtoktestekhez (telkekhez) a polgárság tagjai közül, akik a várból kényszerűen kiköltöztek. A nagykanizsai és kiska-nizsai város a vár (mocsár) közvetlen szomszédságában jött létre, az enyhén emelkedő terület alján, oldalában, a töltés melletti területeken. Egészen bizonyosak vagyunk abban, hogy a Német utca két oldalán lévő, s vélhetően a katonák által megvett telkeken jelentek meg az első polgári háztartások.
A vár lerombolása után 1703-ban Gracich Jakab korábbi hadiszállító állítólag azzal a feltétellel kapta meg a kincstártól Kanizsa városát, hogy el kell takarítania a vár maradványait.33 Az természetes, hogy a vár lerombolása után hatalmas mennyiségű építőanyag maradt, s ez lehetőséget teremtett arra, hogy jónéhány földesúri épület jöhessen létre. Épí-
teni persze csak ott lehet, ahol nincs épület; ebből az következik, hogy a mai Fő úton létrehozott legfontosabb földesúri épület — a „hercegi vár"-nak nevezett központi urasági kastély — a korábbi városparancsnoki háztól mintegy 200 méterre keletre épült fel. Építési idejére egyéb források híján elfogadhatjuk az 1705—1712 közti, a szakirodalomból ismert intervallumot. Az épület L alakú volt, nem tudjuk pontosan, hogy már a kezdeti időkben is volt-e rajta emelet, mindenesetre tény, hogy nem igazán kastélyszerű, hanem inkább egy elnyújtott hosszú kúriaszerű épület volt. Ki kell emelnünk ugyanakkor azt, hogy a kastély méreteivel 150 éven keresztül a legnagyobb épületnek számított Kanizsa városában. Lehet, hogy igaza van Barbarits Lajosnak, amikor azt állítja, hogy Gracich a központi épületét már eleve úgy építtette, hogy az vendégfogadó is legyen,34 bár mi ezt nem tartjuk valószínűnek; a korabeli földesúri szemlélet és ennek megfelelő gyakorlat a társadalom tömegétől való elkülönülést hangsúlyozta. (Egy későbbi, 1831. évi forrás azt írja, hogy „...ékesíti ezen Mezző Várost Eő Herczeg-ségének Palotája, melynek egyik részét az Urodalmi Tisztség lakja, — hozzáragasztott egyenlően épült vendég fogadóval, — az Udvarban hozzá tartozandó épületekkel"). Minden bizonnyal létezett már a század elején a Fő utca és a Bécsi út keleti sarkán álló postamesteri állomás is. Graéich báró földesurasága idején épülhetett meg az új városháza is, amely éppen az út túlsó oldalán, szemben a földesúri házzal, a Légrádi országút és a Fő utca találkozásának keleti oldalán állt. 1713-ban megszületett a város és a földesúr közötti úrbéri szerződés is, amelyben pontosan szabályozták a városiak által nyújtandó szolgáltatásokat.35
Nagyon valószínű, hogy a korabeli gyakorlat szerint a kanizsai népesség kezdeti letelepedése még nem volt teljesen szabályozott jellegű, így a várból kiköltöző és máshonnan a városba beköltöző népesség a főbb kereskedelmi útvonalnak megfelelően telepedett le. Semmi nem utal arra ebben az időben, hogy a magyarországi földesurak korlátozták volna a népesség letelepedését, inkább örültek, ha adózó munkáskezet láttak. Mivel funduális felmérések ebben a korszakban nem jöttek létre, a lakosság meglehetősen szabadon jutott telekhez. Ebből viszont az is következik, hogy a nagy- és kiskanizsai lakosság elsődlegesen a város négy tengelye mentén, vagyis a légrádi, a bécsi, a pécsi és a varasdi utak mentén találhatott magának földet. Azok persze, akik előbb telepedtek a városba, előnybe kerülhettek, hiszen az előbb elfoglalt földekből alakult ki a későbbi városközpont. Idézzük a valamivel később, 1715-ben Kanizsán járó Clement Simon angol utazót, aki szerint igencsak kicsinyke volt a város, „...ámbár a világ e sarkában városnak nevezik ehelyett, valóban nem sokkal jobb egy falunál, valami
64
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
100 szétszórva épített és szalmával födött házzal. Egymás mellé sorakozó ház nincs." S bár utólag tudjuk, hogy nem igaz, mégis rögzítjük az angol utazó észrevételét, miszerint „Tégla- vagy kőépület az nincs, egy kis kápolnának és a császár sóházának kivételével, mert a só az ő monopóliuma. "3t Ez a sóház a Berge-házzal szemben, a Piac tér délnyugati szögletében lévő saroképület volt. A kezdetben csak földszintes épület ezt megelőzően harmincados ház volt (lehet, hogy ebben lakott a harmincados tiszt is), később lett csak sóház belőle. A mellette lévő Piac téren (Piarcztér) épített házak egyikében lakott a „Soó tiszt". A só nagyon fontos kincstári bevételi forrás volt, nem véletlen, hogy alig egy-két nappal a sikeres visszahódítás után az egyik udvari számvevő már kérte az uralkodót, hogy „...Kanizsa várában és az ide hódoltságban volt helységekben és vármegyékben, hanem Muraköz szigetén és a vend határvidéken ... csak Aussee-i só legyen szállítható és felhasználható" .37
3. Kanizsa térszerkezete a 18. század középső harmadában
A korábbi irdatlan kiterjedésű kanizsai uradalom falvai óriási pusztulást szenvedtek a török hódoltság utolsó 30 évében, így nem véletlen, hogy a két Kanizsa — még szerény 1500-1600 fő körüli népességével is — igen komoly településnek számított messze vidéken. Arról nincsenek információink, hogy Gracich valaha is Kanizsára költözött volna, ám azt tudjuk, hogy 1717-ben újabb tulajdonosváltozás történt, hiszen a város és uradalma a Szapáry és az Inkey családok birtokába került.3" Túl vagyunk már a Rákóczi-szabadságharc idején, a város megsarcolásának korszakán, vége a pestises éveknek, s ezzel az építés időszaka köszöntött rá a magyarországi településekre és Kanizsára is. A két család megosztotta a 80 000 holdas uradalmat: Szapáry lett a város és a korábbi kanizsai uradalom délnyugati részeinek földesura, míg az Inkeyek a várostól északra lévő Pallin központtal rendezkedtek be a hajdani kanizsai uradalom északkeleti-ke-leti részeit birtokolva. A békekorszak már más követelményeket támasztott a várossal szemben, Szapáry nyilván jövedelmet akart látni a várostól, s erre több lehetősége is volt, s szinte mindegyiknek hatása volt a településszerkezetre.
Az egyik lényeges változás, hogy a négy kereskedelmi út találkozásánál egyre karakterisztikusabbá formálódott a Piac tér. Az északról érkező út az említett Fő úti szakasz közepén torkollt bele a Fő utcába, így itt jöhetett létre az az árucserére alkalmas terület, amely korábban valószínűleg egyáltalán nem volt beépítve. Elképzelhetetlennek tartjuk, hogy ebben az időben az említett négy utcánál — ameny-nyiben ezek a letelepedési helyek egyáltalán utcá-
nak nevezhetők — több lett volna a városban, hiszen a körülbelüli 200 családfő léte nem is igényel többet. Az északi és a nyugat-keleti utak találkozásánál kiszélesedő tér sarkán állt a sóház, vele szemben a vámház. A vámház minden bizonnyal a korábbi Berge-ház volt, az előtte álló sorompónál szedték a vámot a Kanizsáról a határon túlra szállítandó áruk után. A vám a régi időkben az áruk 1/30-át, később már csak 1/20-át jelentette, mígnem a közismert 1754. évi vámszabályozás újra módosított a nagyságrenden. (A különböző szakirodalmi munkák a sóházat és a vámházat gyakran egynek szokták tekinteni, pedig az 1822-ből való térképen külön épületként, az utca két ellentétes oldalán egymással szemben állóként látszanak.) A háromszög alakú tér keleti oldalán állt a postamesteri ház, s attól keletre lévő épület volt a tiszttartó által lakott kastély. Ez a terület képezte a későbbiekben a város centrumát. Ehhez annyit hozzá kell még tenni, hogy mivel ez a mag nyugat felé a Német utcán át a mocsár miatt nem volt növelhető, a város csak a másik három irányba terjeszkedhetett.
A Piac téren tartott országos vásárok, a jelentős létszámú kereskedő, akik a vásári szokásoknak megfelelően több napig a városban laktak, egyre nagyobb regionális központtá tették Kanizsa városát. Ki kellett építeni a kiszolgáló infrastruktúrát: vendégfogadók kellettek. Szapáry, akinek híres ménese és nagy könyvtára volt, kastélyát vendégfogadónak adta ki,39 ugyanakkor a Piac téren valamikor az 1730-as évek vége felé megkezdődött a másik vendégfogadó felépítése. Ezt az épületet is a vár maradványanyagának felhasználásával, barokk stílusban emelték. Szapáry Krisztina gróf asszony birtokának 1733. évi uradalmi összeírása már megemlíti az ekkor épített serházat, amely a Légrádi utcában helyezkedett el, vélhetően a jelentős számú nyugatról jött kereskedő igényeinek kielégítését szolgálta. A sörfőző ház téglából és sövényből épült. 1733. évi forrásunk azt írja, hogy „Kanizsán vagyon két görögh egy Balis és egy Sidó bolt, kitűl min-denektül a Sidón kívül árenda jár", s ebből az is következik, hogy a jelentősebb népesség eltartásán túl már egyes házakban a boltok is megjelentek. Említett forrásunkból azt is tudjuk, hogy az 1730-as évek elején „egy újonnan építendő rezidenciája" is emeltetett az uraságnak, amelyet vagy vendégfogadónak, vagy valamilyen tiszt által használt lakásnak gondolhatunk, hiszen 4 szobából, ebédlőből, s alatta egy bolthajtásos pincéből állt.40
Arról sem szabad elfeledkezni, hogy Szapáry 1742-ig tartó földesurasági időszaka alatt a mezőgazdasági árak emelkedő tendenciát mutattak, így megindulhatott a kanizsai uradalom majorsági termelése, ennek megfelelően gyarapodott is a majorsági eszközkészlet. A birtok termékeinek eladása pedig értelemszerűen a piaci központtá vált kani-
65 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)

zsai vásáron történhetett. Mivel a terület egy része alapvetően lápos vidék volt, a nagyállattartásnak különösen kedvezett, s nem véletlen, hogy a kanizsai vásár elsődlegesen marhavásárairól vált híressé. Egyre nagyobb részt töltöttek fel a mocsárból, amely magától is száradt, így egyre több legelőhöz jutottak hozzá. Barbarits Lajos 1929-ben megjelent könyvéből tudjuk, hogy ezzel kapcsolatosan veszítette el a város területének egy részét. Az történt ugyanis, hogy Szapárynak a városbíró megengedte, hogy az uradalmi csikókat a város földjén, a Leányvári réten legeltesse, ám amikor 1742-ben meghalt az uraság, a kincstár rátette kezét a rétre is, hiába tiltakozott a város.41 Mindebből azonban a következtetés a fontosabb: a város és a földesúr között megtörtént a város határának valamiféle felosztása, szétosztása.
Kanizsa város gazdasági és társadalmi viszonyai a 18. század közepe felé megszilárdultak. Batthyány Lajos gróf 1742-ben megvette a homokkomáromi, s 1744-ben a kanizsai uradalmat és vele együtt Kanizsa mezővárost, a kettőt szervezetileg összekapcsolták, s Kanizsáról igazgatták.42 Ez egyben azt is magával hozta, hogy „Batthyány-mintára" megszervezték a terület igazgatását, működtetését, s az uradalom egészét bekapcsolták a viszonylag jó kormányzati rendszerrel működő mechanizmusba, amelynek az elszámoló hivatala Körmenden működött. Az uradalom adminisztratív vezetése beköltözött a városba, elfoglalta a város közepén lévő legfontosabb urasági telkeket, s ott jelentős építkezéseket folytatott. Az uradalmi irányítás kiépítése viszont azt is magával hozta, hogy szaporodtak a vásárlás utáni időkre vonatkozó érdemi írásbeli források, hiszen a kezdeti összeírások után az 1750-es évekre — főleg a megkötendő úrbéri szerződéssel kapcsolatban — a földesúri irányítás vagy a város révén egyre több és több bürokratikus irat termelődött.
A Batthyány-igazgatásnak világos elképzelései voltak a város és az uradalom átszervezéséről és jövedelemtermelő képességének fokozásáról. A konjunkturális viszonyok eredménye lett, hogy a mezőgazdasági termelés fejlesztése érdekében növelni kellett az uradalom irányító személyzetét, s ez a városban és a városon kívül is új épületek létrehozását követelte meg. A tiszttartó foglalta el a város közepén lévő kastélyt s a mellette lévő telkeket. Igen hosszú azoknak a listája, akik gazdatisztként szolgáltak (erdőkerülő, termelésirányítók, pénzügyi alkalmazottak, hajdúk stb.), s az ő elhelyezésükről is gondoskodni kellett. Erős a gyanúnk, hogy a 18. század közepén folyó földesúri építkezések során a kastélyra emelet került, míg a földszinti részen vendégfogadót alakítottak ki, s ez szolgálhatott néhány gazdatiszt lakásául. Szaporodtak a kiszolgáló jellegű intézmények is. Egy 1753. évi irat szerint nem-
rég javították ki az uraság rezidenciájának konyháját, felújították a kanizsai téglaházat, amelyet a téglaégető használt, de hasonló változtatásokat végeztek az egész kanizsai és homokkomáromi uradalom területén is. Átalakították a szeszfőzdét, s továbbra is bérlőknek adták ki az urasági kézben lévő két serházat. 1754. április 25-én elrendelte az uraság, hogy a vendégházhoz építsenek istállót. 1754. szeptember 25-én a gazdatiszti jelentés szerint az akkor épülő kanizsai urasági ház tetejét kell befejezni, egy másik épületet renoválni kell. Ugyanez a jelentés említi meg, hogy amíg a vendégházhoz készített istálló nem készül el, addig a városbírónál szállásolják el a lovakat. Szintén a század közepén épülhetett a Légrádi út nyugati oldala és a Fő utca sarkán álló, homlokzatával a Piac térre néző L alakú, eredetileg barokk stílusban emelt gazdasági épület, amelyet a később abban lévő boltról a kanizsai népesség csak röviden Vasemberháznak nevezett. Nem tudjuk, hogy mi volt az eredeti célja az épületnek, de kétségtelen, hogy a korabeli fundus-összeírások szerint boltosok és kereskedők éltek benne. Valószínűnek tartjuk, hogy az emeletet csak később építették rá, hiszen eleinte csak néhány család lakott benne, igazi komoly gazdasági szerepet a 19. század fordulóján a klasszicista átépítés (emeletráépítés) során kapott, a reformkorra már 17 bolt volt a földszinten. Szintén a Batthyány-átvétel utáni években épülhetett fel a Zöldfa vendégfogadó.
Kiskanizsán is terveztek egy kocsmaépítést az urasági ház mellett lévő telken, amely az elképzelések szerint olyan urasági háznak készülne, amelyben a magyar és a soproni vendégek szállnának meg. Hasonló építkezések folytak a gazdasági épületeknél, több irat tanúskodik a kismalom felújításáról. A földesuraság ingatlanjain lakókat 1744-től, vagyis az uradalom Batthyány-kézre kerülésétől kezdve árenda fizetésére kötelezték, még akkor is, ha azok az előző uraság idejében kedvezményeket kaptak. így például Mikulics Sándor exactor előírta Lengyel András kanizsai számtartónak, hogy Tatai János úrnak a földesúrtól bérelt egyszoba-konyhás épületért való árendáját be kell hajtani; a földesúri rezidencia melletti funduson élő Bíró István gombkötőtől behajtandó a bérelt bolt után az árenda ösz-szege stb. A város középületei és közintézményei is szaporodtak. 1764-ben a városiak „minden adomány nélkül emelve" hozták létre a mai Deák téren álló Felsővárosi templomot, amelyet a későbbiekben piarista templomnak is hívtak. Kiskanizsán is építettek egy templomot 1761-ben, ennek létrejöttéről csak annyit tudunk, hogy a „városiak által építtetett". Volt elemi iskolája a városnak, s volt egy ispotálya is, amelyhez Somogy vármegye korábbi alispánja, a zalai földekkel (Csehovec, Dekanovec stb.) is rendelkező sárdi Somssich Antal biztosított adományt, később pedig Inkey Boldizsár hozzájárulásá-
66
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
val sikerült azt bővíteni.43 Földesúri segítséggel 1765-ben alakult meg a piarista gimnázium, amelynek L alakú épülete a mai Eötvös téren, a korabeli térképek szerint közvetlenül a Sárecz-tengertől ke-
letre helyezkedett el. A téren már régóta állt a Zala vármegye birtokában lévő, katonatiszteknek lakásául szolgáló épület, s ezt a katonai épületet alakították át iskolává.44
II. A VÁROS TERÜLETI RENDSZERE A 18. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN
1. Kanizsa utcái a 18. században
A század közepe felé egyre másra jöttek létre olyan összeírások, amelyek valamilyen okból vagy célból a városi lakosságot vették számba. Örök probléma volt a városban lakó emberek száma s az általuk fizetett adó nagyságának eltérése. 1752-ben azt állapította meg az uradalom vezetése, hogy a jegyzékbe foglalt 561 nagy- és kiskanizsai emberből 239 jogtalanul lakik a városban, úgy vásárolt házat vagy földet, hogy azt az uradalom nem engedélyezte, s ezzel 1666 forintos veszteség érte a földesurat, amelyet ki is vetettek rájuk földmegváltás formájában.45 A városi funduslakók első részletes ösz-szeírása 1752-ben keletkezett, ez a forrás fundu-sonként felsorolja a városban lakó embereket, s megnevezi az egy-egy ember birtokában lévő földek nagyságát. Ez az összeírás már használt utcaneveket, ám meglehetősen hevenyészett módon, vélhetően a lakók által bevett szokás szerint nevezték meg az utcákat46 Ezt az is mutatja, hogy az egy évvel később létrejött „Belsőségek birtokíve" elnevezésű,47 a két világháború között Barbarits Lajos által még látott, ám mára sajnos megsemmisült felmérés részletes utcajegyzékével szemben itt még olyan neveket találunk, mint például Horváth, Vadász, Tiszai, Kovács, Szűcs utca. Ennek köszönhetően tudjuk, hogy ilyen nevű emberek tucatjával éltek a városban, sőt egy későbbi felmérésből azt is ismerjük, hogy Horváth, Tiszai, Szűcs és Kovács nevű emberek olyan utcákban laktak, amelyeknek az első házában éltek ilyen nevű lakosok. Feltételezhetjük tehát, hogy a népesség róluk nevezte el ezeket az utcákat.
Az 1752. évi utcajegyzékben feltüntetett 8 utcanévből mindössze kettő, nevezetesen a Piac tér és a Szentgyörgyvári út neve maradt meg hosszú időre. Mindjárt hozzá kell tennünk, hogy az 1752. évi forrásunk szerint biztosan több utca volt, ám egy idő után az összeíró már nem tüntette fel az utcaneveket. (Örök kérdés marad számunkra, hogy azért maradt el egy idő után az utcanév-feltüntetés, mert az összeíró lusta volt, vagy pedig azért, mert megszűnt a lakóknak az utcajellegű letelepedési formája.) S bár tudjuk, hogy az említett Belsőségek birtokíve 14 utcát említ, ám később, az 1770-es
években is találkoztunk olyan fundus-összeírással, amely a népesség felénél egyszer csak abbahagyta az utcanevek felsorolását. Hogy 1752-ben még nem voltak állandóak az utcamegnevezések, azt az is mutatja, hogy egy másik iratban — amely a „Kanizsának és környékének táblázatba foglalt felmérése" címet viseli —, leírt utca és útnevek egyértelműen földrajzi megnevezéseket használnak, így többek között Nagykanizsán beszélnek Bakónaki, Miháldi, Récsei útról, a szöveg egy másik részében az északdéli átszelő utat „Császári iít"-nak nevezi, a keleti utat Bagolai gyalogúinak, míg a dél felé kivezető utat „Légrádi Posta üt"-nak. Kiskanizsán a forrás Bajcsai útról, Szepetneki és Pivári útról beszél.48
Az említett 1753. évi irat Nagykanizsán 14, Kiskanizsán 2 utcát sorol fel, vagyis a két városrész összesen 16 utcával rendelkezett. Érdemes felsorolni a korabeli utcaneveket. Nagykanizsán Szigeti, Szentgyörgyvári, Piarczi, Német, Légrádi, Récsei, Miháldi, Cigány, Új, Szeglet, Soproni, Külsőtelki, Szombathelyi és Várhelyi nevű utcák voltak, míg a Kiskanizsán lévő két utcát Felső és Alsó utcának nevezték. Az utcák mai azonosítása két kivétellel minden további nélkül lehetséges, hiszen a város alaputca-szerkezete teljes egészében megmaradt, a meghatározó, a régi és a mai központból kiinduló alaputcák a későbbi korokban is fontosak maradtak. A 14 nagykanizsai utcához 1753-ban 374 ház tartozott. A városlakók a 3 74 házzal kapcsolatban 316 hold fundusokhoz tartozó kertet, 242 hold külsőkertet, 1551 hold szántót és 241 holdnyi rétet birtokoltak. Kiskanizsán 194 ház, 235 hold kert, 218 hold külsőkert, 1418 hold szántó és 239 hold rét volt a lakók kezében.49 Van kontrollforrásunk is, amely egy évvel korábbról 73 holdat kitevő 361 fundust, 333 hold kertet s 1019 hold szántót sorol fel a nagykanizsai oldalon,50 amiből látszik, hogy csak a szántónál érzékelünkjelentősebb eltérést, ám ennek is van — itt most nem részletezendő — magyarázata (lásd az általunk írt mezőgazdasági fejezetet). Aló utcában összesen 568 ház volt, a város népessége kb. 4000 fő lehetett a század közepén. Vélhetően igaza van Makoviczkynek, amikor arról ír, hogy a 18. században a kanizsai utcák rendezetlenek, hiszen nem volt szabályozva az építés rendje.51 Saját telkükön belül a lakók oda és azt építet-
67 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)

tek, amit akartak. Mindenesetre az tény, hogy az ötágú útrendszer kialakította a belső utcarendet, s ehhez az ötágú rendszerhez csatlakoztak hozzá a kiegészítő utcák a későbbiekben.
168-cal növekedett. Korántsem volt azonban minden lakos háztulajdonos! Egy 1772-ből való, a há-zatlanokat felsoroló lajstrom szerint Nagykanizsán 94, míg Kiskanizsán 11, vagyis összesen 105 subin-
Az 1753. évi úrbéri szerződés52 viszonylag pontosan szabályozta az uraság és a városi lakosok közötti jogviszonyokat, birtokhasználati és jövedelemszerzési lehetőségeket. A két Kanizsa népessége ebből következően az úrbéres jellegű mezővárosban földtulajdonnal nem rendelkezett, birtokolt és használt földjét csak árendálta, amiért éves díjat fizetett. Házát eladhatta, azonban minden adásvétel után az eladási ár 10%-a a földesurat gazdagította. Mivel azonban a mezőváros a 18. század közepén egyre inkább vonzó hellyé vált a külső népesség számára, s egyre többen költöztek be a városba, következésképpen a városi fundusok nem maradtak üresen, minden telket és házat el lehetett adni. A városi házak száma folyamatosan szaporodott. Egy 1768-ban keletkezett forrás53 név szerint felsorolja a két Kanizsa háztulajdonosait. Ebből kiderül, hogy Nagykanizsán 421, Kiskanizsán pedig 200 ház volt már a lakók kezén, vagyis az 1753. évi állapothoz képest Nagykanizsán 47, Kiskanizsán pedig 6 házzal volt több. A népesség beköltözése az 1750-es és 1760-as években folyamatosnak tekinthető, s így újabb és újabb házakra volt szükség. Egy 1772. évi összeírás pontosan számbavette az 1753—72 közötti területi változásokat; nézzük meg, hogyan változott a házak és a családfők száma!54
quilinus, azaz házatlan zsellér élt a két városrészben. E csoport tagjai közül foglalkozásukat tekintve a férfiak általában napszámosok voltak, míg a nők között a leggyakoribb a fonyó asszony megjelölés.55
Az 1771—73 közötti időszakból több olyan összeírás is megmaradt, amely valamilyen szempontból hasznosítható a városi utcaszerkezet és a lakosok területi elhelyezkedésének vizsgálatában. Van olyan adóösszeírás, amely név szerint felsorolva a lakókat az egyes háztartások gazdasági életébe, felszereltségébe engedi bepillantani a kutatót,56 de van egyszerű háztulajdonosi felsorolás is, amely az utcákban lakókat veszi száma.57 Megmaradt a vármegyei törvényszéki anyagban egy 1773. évi fundusösszeírás, amely Kanizsa város új felmérését tartalmazza. Ez minden bizonnyal az a felmérés, amelyet Kovács János authenticált földmérővel készíttettek.58 S van egy 1771. évi egyházi lélekösszeírásunk is, amely a családtagokat és a háztartáshoz tartozó személyeket is részletezi.59 A probléma ezekkel a forrásokkal csupán az, hogy azt nem közlik pontosan, hogy honnan kezdték összeírni a lakosokat, hogy pontosan hol van az a fundus avagy ház, amelyet éppen ösz-szeírtak, vagyis a források alapján nem tudjuk elhelyezni a tulajdonosok fundusát.
Nagykanizsa 1753 1772 Kiskanizsa 1 753 1 772 Változás nagysága Összesen 1753 1772
házak száma .374 468 194 268 Nk: 94 Kk: 74 568 736
ho spites 192 189 381
opifices 138 7 145
quaestores 7 - 7
zsellér 111 59 170
házatlan zsellér 4 3 7
Látható a táblázatból, hogy a két Kanizsán 1753 Mivel a problémát mindenképpen meg akartuk és 1772 között eltelt két évtizedben a házak száma oldani, megpróbáltuk a forrásokat egymásra vo-
68
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
natkoztatni. Arra gondoltunk, hogy az 1771—73 között különböző céllal felvett névsorok minden bizonnyal mutatnak valamilyen belső logikát, amelyet vélhetően a meglévő utcákat végigjáró hivatalnok opportunity cost-ja határoz meg Feltételeztük, hogy az összeíró a legkisebb fáradsággal végezte munkáját, úgy közlekedett, hogy az egymást követő utcák népességét leggyorsabban összeírja, s az így keletkezett névsorokból összeállítható az utcák lakóházainak tulajdonosi listája is. Szerencsére sok helyen voltak „bázispontjaink", vagyis olyan fun-dusok, ahol megjelölték a városházát, esetleg egykét nevezetesebb helyet, mint pl. a vendégfogadókat, tárházat stb., így ezek a pontok segítettek elindulni az elemzésben. Az összeírások névsorait számítógépre vittük, s egyszerű keresőprogrammal megnéztük, hogy a névsorok mutatnak e hasonló szakaszokat. Ehhez persze az kellett, hogy az igen nagy eltéréssel írt vezetékneveknél több változós rendszert vegyünk alapul. Kiderült, hogy az összeírásokból kirajzolódik az egyes utcák népessége, kirajzolódik az egyes házhelyek tulajdonosi rendszere, s nem utolsósorban a város legfontosabb utcáiban pontosan meghatározhatjuk, hogy melyik fun-
dó gazdaság méretét. A kutatás igen aprólékos folyamattá vált, hiszen több száz nevet kellett egymással azonosítani, s az eredmény nem is lehetett tökéletes, főleg az ismétlődő, igen gyakori Kovács, Poszavecz, Vadász, Szűcs, Németh stb. nevek miatt. (Ezzel szemben, mivel alig pár év különbségről van szó az összeírásoknál, a keresztnevek sokat segítettek, ha egyáltalán feltüntették.) Jelen keretek között nem vállalhatjuk az egész városra kiterjedő komparatív elemzést, hiszen az egy nagyobb szaktudományos dolgozat terét igényelné, ám néhány reprezentatívnak ítélt mintával mindenképpen igyekszünk néhány jellegzetességre felhívni a figyelmet.
Mielőtt azonban belemerülnénk az elemzésbe, feltétlenül szólnunk kell arról, hogy a kanizsai utca-rendszer az 1770-es évek elejére az 1750-es évekhez képest lényegét tekintve semmit sem változott. Ha a II. József-korabeli 1786. évi térképre60 nézünk, akkor azt láthatjuk, hogy a városmag ötirányú utcaképe megmaradt, s abból nyúlnak ki mintegy po-lipszerűen az egyre népesebb utcák. A csápok között üres területek voltak, ezeknek a beépítése majd csak a 19. század második felében teljesedik ki.
dúson ki lakott; a lélekösszeírás adataiból feltérképezhetjük családok összetételét, háztartások tagjait, s az adóösszeírásokból a háztartáshoz kapcsoló-
Látható a képről, hogy az észak—déli út mellett lévő fundusok már teljesen összeépültek; a keletnyugati út merőlegesen zárta be délről a Piac teret,
69 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)

ahol már teljesen beépült a terület, s a Piac tér a korábbi szögletességével szemben inkább egy háromszöghöz hasonlító alakzatot vett fel. A Fő út keleti területei, a mai Deák és Eötvös tér környéke még nincs teljesen beépítve, viszont látszik már a Szeglet utca 45 fokos szögben álló vonala, valamint vele szemben nyílik délkelet felé a Szentgyörgyvári út is. Akár külön egységet is képezhetne a mai Eötvös tértől keletre és északra lévő néhány utca, nevezetesen a Szigeti (ma Teleki), a Récsei (ma Petőfi déli része), a Miháldi (ma Attila) és a Cigány utca (ma a Petőfi északi része). Gyönyörűen rajzolódik ki a Német (ma Király) utca és az alatta lévő Légrádi (ma Ady) utca környéke, a ferences rendi kolostor és templom, amelynek telke egészen a Légrádi út déli részéig nyúlik. Ott van már a Zárda utca, amely valószínűleg még csak az egyik oldalról volt ekkor beépítve. Látszik már a térképen a Magyar utcából jobbra északkeletre nyíló, később Sikátor, illetve Árpád utcának nevezett szűk utca kezdete.
Van azonban a térkép, a korabeli utcarendszer és az utcanevek leírásával kapcsolatosan két alapvető probléma, amelyeket nem is tudunk teljes egészében megoldani. Az egyik kérdést a Magyar utca jelenti. Az világos, s a térkép is egyértelműen jelzi, hogy a Magyar utca a város egyik legfontosabb utcája, hiszen a Sopron-Bécs irányába menő kereskedelem és szállítás, valamint a hadsereg számára is meghatározóan fontos postaút volt. Az 1753. évi összeírás alig 3 fundust rendelt ehhez az utcához, az 1772. és az 1773. évi felmérésben utcanévszerűen nem említik, 1786-ban mégis az egyik legsűrűbben beépült környéknek látjuk. A megoldást Makoviczky Gyulának az a megjegyzése jelentheti, amely szerint „...ott főleg zsidók laktak"." Ez arra utalhat, hogy az 1770-es évek nagykanizsai rovatos összeírásaiban felbukkant 50 zsidó család, vélhetően ide telepedett le, később pedig a keresztény jövevények, betelepedők révén növekedett az utca.
Másik alapvető értelmezési problémánk a Szigeti (ma Teleki) utcával kapcsolatos. Az összes 1770-es évek elejéről létező összeírásunk a Szigeti (Szigethy) utcával kezdődik, amelynek egyik oldalán 35, a másik oldalán pedig 21 fundus volt, összesen tehát tekintélyes számú, 56 telek helyezkedett el az utca két oldalán, s ez az ösz-szes kanizsai fundus 14%-át jelenti. Makoviczky szerint a Szigeti utcá a mai Zrínyi utcának az Ady utcától keletre eső része, vagyis egy nyu-gat-kelet irányú egyenes utca volt, amelyet a 18. század végén már meglévő Fülöp utcával azonosított.62 Ez nyilvánvalóan tévedés, mert a későbbi telekkimutatások szerint ennyi telek ek-
kora utcára nem férne be: az említett utcaszakaszon a későbbiekben is csak 16-20 telek volt, s nem 56. Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell, hogy a Szigeti utca 56 telkével a város második legnagyobb utcája a Soproni utca után. A Fülöp utca nem volt még meg 1772-ben, amit az is igazol, hogy az 1786. évi térkép sem ábrázolja ezt utcaként. A Fülöp utca kétirányú társadalmi mozgás eredményeképpen jött létre: egyrészt a Fő úton lévő, arra merőleges irányú hosszúkás telkek alsó határa kínálta az utcakialakítást, másrészt pedig az 1835 utáni földkimérések eredményeképpen alakítottak ott ki telkeket. A kérdés ettől persze továbbra is fennáll: melyik a Szigeti út?
A kérdés megválaszolásához néhány, más tudományterületre jellemző logikai kapcsolatot próbáltunk felhasználni. A földrajzi nevek gyűjteménye szerint Szigeti útnak a későbbi Polai János utcát nevezték, amely viszont Kiskanizsán van, s nem a város keleti oldalán. Logikusnak azt tartottuk volna, hogyha a Soproni utca valójában az északi, Sopron (Szombathely, Bécs) felé menő utca, míg a Szigeti út a Szigetvár felé irányuló utca lenne. (Ennek ugyan ellentmond az 1822. évi térkép egyértelmű utcajelzése,63 amely az említett utcát Sopronyi utcaként jelöli meg, ám ez már 50 évvel későbbi állapot, s Kanizsán elég gyakran változtak az utcanevek). Nem segítettek azok a logikai konstrukciók sem, amelyek alapján azt vélelmeztük, hogy egy külső település iránya miatt nevezték el az utcát Szigetinek, hiszen Kanizsáról mind a négy irányba kivezető utak mellett voltak olyan területek, amelyeket a köznyelv „sziget"-nek nevezett. Ha dél felé indulunk el, akkor Murakeresztúrnál elérjük a Muraközt, amelyet egész Zalában Szigetnek hívtak. Ha nyugat felé megyünk, akkor a vár területére érünk, s ezt is „szi-get"-nek nevezték. Észak felé indulva Pallin után a Kámáncsi fogadónál elkanyarodó út „Sziget"-re, vagyis Gelseszigetre vezetett,64 míg kelet felé a régi út Sziget, azaz Szigetvár felé ment, vagyis ez sem sokat segít a probléma megoldásában.
Végül is egy szerencsés névazonosítási lehetőség alkalmazása oldotta meg a problémát: az 1864. évi kataszteri felméréshez illeszthető 1854-ben készült házösszeírási névsor alapján tudtunk azonosítani egy meglehetősen egyedi családnevet, s azt a korábbi tucatnyi összeírásunkban visszakeresve végig követhettük egészen a 18. század közepéig, ellenőrizve az előtte és utána található 10-10 személynevet, vagyis fundustulajdonost. Ezek alapján egyértelmű, hogy Szigeti útnak 1773-ban a Pécs és Szigetvár felé vezető utat nevezték, azt, amelyik 50 évvel később Sopronyi, azt követően Pécsi, Teleki, Néphadsereg, ma pedig újra Teleki út néven szerepel.
70
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
A Sopronyi elnevezés magyarázataként — a későbbiekre nézve -— az az adat lehet fontos, amely szerint az utcát azért nevezték Sopronyinak, mert ott soproni kereskedők jelentek meg, illetve találtunk egy olyan utalást is, hogy a kiskani-zsai vendégházat azért kell bővíteni, hogy a soproni vendégeknek legyen hol megszállniuk. Kutatásaink során nem találkoztunk olyan soproni kereskedő csoporttal, amelyről tudnánk, hogy ebben az utcában lakott, ám ettől még elképzelhetőnek tarthatjuk az esetet, annál is inkább, mert közismert, hogy soproni sertéskereskedők az egész Dél-Dunántúlt bejárták.
Makoviczky a két világháború közötti kutatásai során talált egy olyan funduslistát az akkori városi levéltárban, amelyben az egyes utcákhoz tartozó fundusok száma is leolvasható volt. Sajnos ez mára nem maradt fenn, azonban nincs semmi okunk feltételezni azt, hogy ez a lista hibás lenne, főleg azért nem, mert a mi kiegészítő adataink is 10 utcát világosan bemutatnak. 1773-ban a forrásaink tanúsága szerint a következő utcák voltak Nagykanizsán:
Bár Makoviczky könyvében 14 nagykanizsai utcáról ír, a felsorolásban csak 13-at szerepeltet, a Légrádi út kimaradt a listájából. S ugyancsak félrevezető az is, hogy a fundust következetesen a ház szinonimájának tekinti, holott a változások pontosan a két fogalom különbözőségével jellemezhetők az 1753 és 1772 közötti időszakban. Az 1773. évi városi földfelmérés listája ugyanis alig néhány telekkel említ többet, mint a hajdani 1753. évi forrásunk, a különbség mindössze 8 fundus. Am azt is világosan kell látnunk, hogy közben a város népessége kb. 1500
fővel nőtt, ugyanakkor az utcák száma nem változott, vagyis a fundusokon belül kell keresnünk a népességnövekményt. (Említettük korábban, hogy 1768-ban már 421 nagykanizsai háztulajdonost írtak össze.) Az 1773. évi felmérés aztán lehetőséget ad a magyarázatra, hiszen itt már azt látjuk, hogy megjelentek a töredéktelkek, vagyis az egyes fundusokon belül fél, harmad-, negyed- vagy hatodrészek tűnnek elő.
Ez azt jelenti, hogy az egy fundus = egy ház hajdani rendszer átalakult, az egyes városi telkeken belül új házak jelentek meg. A kanizsai fundusok ebben az időben elnyújtott téglalap alakúak voltak, s erre az elnyújtott városi telekre építettek új házakat. Bár a 18. század végéről természetesen részletes telekkönyvi rajzaink nincsenek, azt a későbbi felmérésekből is láthatjuk, hogy több formája volt az új házak kialakításának.65 Előfordult, hogy a keskeny telek szemközti oldalára építettek új házat, ezt a későbbiekben az utcai oldalon egy homlokzati résszel egybeépítették, s ezzel egy U alakú házat hoztak létre, ahol általában a homlokzati rész
közepén volt egy igen nagy méretű kocsibejáró. De láthatunk olyan megoldást is, hogy a téglalap alakú ház végét toldották meg egy új lakással. Volt, hogy a telek hátsó részeibe építkeztek, s ekkor az alatta lévő utcához illeszkedett már az új ház. Mindenesetre a szabályozatlanság fennmaradt, s ez igen színessé tehette a korabeli házrendet a városban.
Az 1773. évi összeírás alapján láthattuk, hogy 94 házzal volt több Nagykanizsán, ebből a 8 új fundust leszámítva világos, hogy ennyi töredéktelki ház épült meg az eltelt két évtized alatt.66
1 772-ben az Az utca mai Fundusok száma Más források
utca megnevezése Makoviczky szerinti
megnevezése forrása szerint fundusszám
Piarczi Erzsébet tér, Fő út 97 73
Német Király utca 13 15
Szigeti Teleki 24 56
Récsei Petőfi utca 33 14
Miháldi Attila utca 29 30
Cigány Petőfi utca északi része 19 12
Uj Honvéd utca 16 28
Szeglet Kölcsey Ferenc 10 8
Külsőkerti Rákóczi u. keleti része 4 2
Várhely Báthory 2 -
Soproni Magyar 107 kb. 100
Szentgyörg yvári Katona 9 12
Légrádi Ady Endre nincs adat 12
Szombathelyi nem értelmezhető
71 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)

A házhelyek és a házi kertek nagysága és árendája 1773-ban
Telek formája Nagysága Az érte Teljes telek Az érte fizetett
(holdban) fizetett teriilet összes árenda
árenda (holdban) (forintban)
forintban
Házhely:
l.oszt. 27 87
2.oszt. 66 170 101 273
3. oszt. 9 16
Házi kertek 400 385 891 700
A táblázatból világosan látszik, hogy 1773-ban a két Kanizsán városi belterületi telek, vagyis a házhely, a mögötte lévő udvar és a ház mögött lévő kert összesen 101 holdat tett ki. A lakosság kezén lévő belterületből a minőségi besorolás szerint annak 65%-a minősült másodosztályúnak, mintegy 27%-a első osztályúnak, s kb. 8%-a tartozott a leggyengébb minőségű harmadik classisba. Azt vártuk volna, hogy a minden szakirodalmi szerző szerinti, lényegesen gyengébb minőségű kiskanizsai házhelyek tartoztak volna a harmadik osztályba sorolt fundusok közé, érdekes módon ezzel szemben azt látjuk, hogy főleg a Szentgyörgyvári utca déli részén, valamint a Cigány, a Récsei és a Miháldi utca, vagyis a város északkeleti részein fordulnak elő nagyobb számmal a gyengébb telkek.
A töredékfundusok vizsgálata során kézenfekvő az a feltevés, hogy azok elsődlegesen a családok szaporodása révén jöttek létre. Valóban jócskán, mintegy az esetek felében találunk arra példát, hogy családtagok, testvérek vagy fiak kapnak résztelket. Egy jellegzetes esetet hadd említsünk meg. A Szigeti úton lakott a Koíonyai-família (máshol Kolongya, Kolongyai, Ko-longja névváltozatban fordul elő), ahol a 118. számon felvett fundust birtokolta Kolonyai Márton, András és György. A funduslista adatai szerint három részre volt szétosztva a telek, két 6/64 és egy 8/64-nyi nagyságúra, ugyanakkor a két kisebb telekrészhez 30/64-nyi házikert tartozott, míg a nagyobb házhelyrészhez csak 25/64-nyi rendeltetett. Az 1771. évi lélekössze-írásból az is kiderül, hogy vélhetően három testvérről van szó: Márton 35, András 37 éves, míg György 39 éves volt, s mindegyik férfinek volt már önálló családja, felesége és gyerekei. Már csak az „ős" hiányzott, ezért megnéztük az 1753. évi név szerinti összeírás listáját, s ott a 358. szám alatt megtaláltuk Kolonyia Gyura nevű egyént (az azonosítás nem nehéz, hiszen a telekszomszédok neve is megegyezik), aki a század közepén még 6/8 telekkel rendelkezett;67 a pár évvel később felvett 1757. évi egyházi lélekösszeírásban pedig már három Kolongja is szerepel."8 Bár a gyermekek megadott életkora nem egyezik a későbbi forrásokban közölttel, abban azonban semmi szokatlant nem kell látnunk, hogy a bevallásoknál egy átlagos
mezővárosi szegény ember nem tudja pontosan, hogy hány éves (kutatásaink során szinte mindenhol ezt tapasztalhattuk).
Egészen biztosak lehetünk abban, hogy töredéktelkek nemcsak rokonsági alapon keletkeztek, számos egyéb oka is lehetett annak, hogy a fundusokon új házak vagy lakók jelentek meg. Kutatásaink során többször találkoztunk azzal a jelenséggel, miszerint az idősödő, örökösöket nélkülöző férfiak vagy nők eladják házukat avagy telkük egy részét, s olyan szerződést kötnek az új tulajdonossal, hogy életük végéig a házban maradhatnak, ott önálló lakásuk lesz, ugyanakkor az új tulajdonos beköltözik a házba, esetleg átépíti azt. A nagyobb méretű telkek esetében ez nyilván könnyen is ment, ha kisebb volt a telek, akkor zsúfoltságot okozhatott. Ez a tulajdonos-lakó kapcsolat a 19. század közepéig fennmaradt gyakorlatnak minősíthető Kanizsán. Az 1773. évi funduslista alapján a legkisebb részekre szétdarabolt telek a 157. számon felvett fundus volt. A Miháldi utca vége felé található 2. osztályú telek első tulajdonosa minden bizonnyal Reither Tamás ácsmester volt, ám ezen a telken a következő kanizsai lakók jelentek meg tulajdonrésszel: Kollarics József gazda, Pavics Ferenc, Szabó Ferenc, Vajda György, Szabó Mihály és Gáspár Pál. Az egy kézben lévő telekrészek mérete 3/64 és 9/64 között szóródott. Természetesen itt is elvégeztük az előbbi vizsgálatot: megnéztük a rokonsági kapcsolatok lehetőségét, ám az 1771. évi lélekösszeírás családtagjainak vizsgálata semmiféle pozitív eredményt nem hozott, nem találtunk rokonsági kapcsolatokat a telektulajdonosok között, a feleségek nem ebből a közösségből kerültek ki, pedig a felsorolásokban csupa felnőtt, családos férfi szerepel.
2. A Piaci utca lakói
Az 1771—73 közötti felvételek alapján összeállítottuk a Piaci utca lakóinak névsorát. A Piaci utcát négy szakaszban vették fel. 1. Az első szakasz a Szentgyörgyvári úttól indult, s vélhetően az akkor már nyomaiban meglévő Zárda utcáig tartott.
72
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
2. A második szakasz a mai Eötvös tértől az északi oldalon a Szeglet utcáig tartott.
3. A harmadik szakasz a Szeglet utcától indult, s kanyarodott a Piac térnél a Chinorány-háznál északra, s tartott a tér északi részéig, a Magyar utcáig.
4. A negyedik szakasz a Piac tér nyugati oldala.
Óriási szerencséje a kutatónak, hogy egy másik 1773. évi funduslista másolata esetében a 19. század negy-
venes éveiben az uradalmi vezetők közül valaki néhány helyre beírta az akkori háztulajdonosok nevét. Ez az öt név azért fontos, mert ezzel az egyes házak helyileg is azonosíthatóvá váltak, vagyis pontosan tudjuk az egyes fundusok korábbi helyét.69 (így rákerült a funduslistára a Benzián, a Rosenfeld, a Scherzl és a Novakovics név, valamint a görög templom neve). Nézzük meg a továbbiakban a fent jelzett négy szakasz háztulajdonosainak nevét!
A Piaci utca első szakasza
1773. évi funduslista
52. Polák Jakab szabó
53. Hariacs Márton gazda
54. Zsul Mihályné takács
55. Török Márton
55 Vi Karner János mészáros
56. Millner János kalmár 5 7. Fürst György szűcs
58. Vallerián József gombkötő
59. Ejzenpart Ferenc fésőcsináló
60. VÁROSHÁZA
61. VÁROSHÁZA
62. VÁROSHÁZA
63. Pichler Ferenc kalmár
64. URASÁG mészárszéke
65. Sprinsics Vitus gazda
65 V2 Hegedős Ignácz gombkötő
66. Gefatter Ferenc mészáros
67. Gaszner János muzsikus
68. Ix János pintér
69. Pajer József kovács
70. Mager Ferenc gazda
71. Fürst Ferenc esztergályos
72. Slovak János szűcs
73. Miller Ádám bognár
74. Simon János csizmazia
1772. évi telektulajdonosok listája
52. Polák Jakab
53. Hariacs Márton
54. Zsul Mihályné
55. Török Márton
56. Karner Mihályné
57. Erinteri Péter
58. Vallerian József
59. Horvatics Tamás
60. VÁROSHÁZA, Pásztor háza
61. VÁROS BOLTJA
62. VÁROS BOLTJA
63. Schrem János
64. URASÁG ÉP. MÉSZÁRSZÉKE
65. Firling Jánosné HegedűsIgnácné
66. Gefatter Mátyásné
67. Német Pál
68. Ix János
69. Zelenkai Károly
70. Mager Ferenc
71. Goldschmitt János
72. Slovak János Pomperger Péter
73. Miller Ádám
74. Simon János
A Piaci utca második része
219. Fürst György szűcs
220. Kiss Mihály gazda
221. Siminkovics Ádám
222. Kovács Imre szabó
223. Kovács Imre szabó 222 V2 Jezovics Mátyás
224. Kersner József varga
224 V2 Sárecz Márton
225. Harsai Márton és Pécz Pál csizmazia
225 Vi Reinbold
226. Knédl János gazda
227. Hopfer János és Maczler János ácsok
228. Pircharin Mihály
219. Fürst György
220. Kiss Mihály
221. Siminkovics János
222. Kovács Imre
223. Sohár János
224. Kersner József Sárecz Márton
225. Lengyel Andrásné
226. Knédl János
227. Kiss Tamásné
228. Klein Jánosné
73 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)

229. Tiker András festő
230. Moglát Károly
230 V2 Premer Mátyás pintér
231. Grossman János tislér
232—232 Vi Jakopanecz József és Rabin Ferenc
233. Pollai Péterné szabó
234. Csernyek Márton kalapos
229. Tiger András
230. Moglat Károly Zadravecz József
231. Grossman János
232. Jakopanecz József
233. Pollai Péter
234. Csernyek Márton
A Piaci utca harmadik része
235. FORINTOS ISPÁN
236. FORINTOS ISPÁN
237. FORINTOS ISPÁN
238. FORINTOS ISPÁN
239. Plánder György gazda
240. Horváth György mészáros
241. Mecz Ferenc kőműves
242. Goda János órás
242 Vi 243. Gori László
243 V2 Kovacsovics József gombkötő
244. Jakab Ábrahám esztergályos
245. Szaverlics Mátyás borbély
245 Vi Auer Ferenc varga
246. Malics István lakatos
246 Vi Szlovák János szűcs
247. URASÁG Fundusa: Szakáll János
248. URASÁG VENDÉGFOGADÓJA
249. URASÁG KASTÉLYA
250. Chinorany postamester
251. LancsákÁdám URASÁG házában
252. Hegedűs Antal gazda
253. Dömötör Popovics
254. Knezekovits János gazda
255. Metvevics Mátyás borbély
256. Harman Klara gazda
256 V2 Soodi István
257 és 257 V2 Magyar József és László
csizmazia 257 Vi Kopics Ferenc kőműves
258. Szűcs Miklós gazda
259. Szűcs Miklós gazda
235. ISPÁNY ÚR
236. ISPÁNY ÚR
237. ISPÁNY ÚR
238. ISPÁNY ÚR
239. Plánder György
240. Stefanies Miklós
241. Mecz Ferenc
242. Török Ferenc Králics Mátyás
243. Hovay Ferenc
244. Hándli Joseph
245. Stefanits Miklós
246. Fiser József Malics István Horváth Mihály
247. Szajvat János URASÁG fundusán
248. URASÁG VENDÉGFOGADÓJA
249. URASÁG KASTÉLYA
250. Chinorany Leopold
251. INSPEKTOR ÚR LAKÁSA
252. Straméz Joseph
253. Imrén Pál
254. Knezekovits János
255. Metvevics Mátyás
256. Kongó Ferencné Teszics István
25 7. Gall Mihály
Magyar József
258. Szűcs György
259. Szűcs György
A Piaci utca negyedik része
367. Takács Mátyásné
368. Zadravecz Gáspár csizmazia
369. Kinternyák György szabó
370. Erdőly László urasági funduson
371. Gaspar József urasági funduson
372. URASÁG VENDÉGFOGADÓJA
373. Klein József kolompár
374. Nitrainé
375. Koszarics Mátyás szűrszabó
376. Aszleitner Ádám szabó
Takács Mátyás Zadravecz Gáspár Varga Mátyás Kinternyák György
ua. ua. ua. ua. ua. ua. ua.
74
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
376 Vi Madronics János
377. Mager József pintér
377 V2 Hajdú Mihály csizmazia
378. Knausz Mátyás kötélgyártó
379. Leithgéb Andrásné gazda
380. Tanczenberger Jakab ács
381. Mezgár József szűrszabó
382. Kostyák Jakab gazda 382 1/2 Fürst József
ua. ua.
Hajdú Mihály Leithgéb Andrásné Tanczenberger Jakab Mezhard József Kostyák Jakab Fürst József Lancsák Farkas
A névsorok alapján néhány azonnal szembetűnő sajátosságra hívjuk fel a figyelmet.
1. A Piaci utcában összesen 96 fundus található, ugyanakkor ezen a területen is már régen megindulhatott a telekosztódás, hiszen egyre gyakrabban bukkan fel a részletes földmérői felmérésben is egy telken több tulajdonos, akik valamilyen módon megosztoztak a funduson. Ezt mutatják az azonos szám után található fél vagy háromnegyed telkek, amelyeknek méretét is pontosan rögzítették. Ismerve a kanizsai telkeken a valamivel későbbre datálható építkezési szokást, minden bizonnyal az utcára merőleges fundusrész volt az eredeti lakóé, és a beköltöző, esetleg új lakást építő rokoné vagy egyszerű vásárlóé maradt a telek oldalsó része, avagy a telek hátulján létrehozott házhely.
2. Mivel a fundusösszeírás a házhelyek esetében az 1—3 osztályba sorolt minőséget is feltünteti, így pontosan megállapítható, hogy a város legjobb telkeit egyértelműen a mai Fő útnak a korabeli Városháza körüli telkei jelentették, azokon belül is főleg azok, amelyek a Városháza és a Légrádi út, valamint a Légrádi út és a Zárda utca között feküdtek, s mindjárt tegyük hozzá, hogy ezek a telkek már a Piac tér déli részét adták, hiszen a piacra érkezőnek kényszerszerűen el kellett mennie e telkek, boltok mellett.
Emeljük ki ezek közül a Városháza melletti két boltot. Az 1770-es években leégett, majd újjáépített városháza alapvetően három telekre épült.70 Maga a Városháza volt középen, míg a két oldalán lévő lakásokat és boltokat gazdagabb városiak bérelték ki. Az 1786-ban újjáépített városházi épületet úgy alakították ki, hogy annak aljában boltok és lakások helyezkedtek el, míg maga a városi önkormányzat, a Tanács az emeleten működött. A két bolt és a hozzá tartozó lakás közül a nyugati az érdekesebb, hiszen ez volt az ún. Skrem- (más forrásokban gazdag varianciával Schrem, Skram stb. névalakban is előfordul) ház. A ház tulajdonosa 1771-ben Joannes Skrem, 56 éves katolikus vallású ember volt. Egy Zala megyei kereskedőket számbavevő, 1771. évi conscriptio szerint is a két latin kereskedő közül az egyik Skrem János volt.71 Személyével egy - az útvámokról szóló -tanúvallomás esetében is találkoztunk, így az általa tett vallomás alapján tudjuk, hogy az 1720-as években került Kanizsára, akkor kalmár legényként és segédként foglalkoztatták.72 Ebből nyilvánvalóan következik, hogy boltot bérelve a továbbiakban is kalmársággal foglalkozott. Skrem János felesége is 56 éves volt 1771-ben. Skrem a város fontos, gazdag személye lehetett, hiszen népes szolgálóhad vette körül. Befolyása nyilván azzal is összefügghetett, hogy korábban két alkalommal is, így 1747-ben és 1756-ban városbíró volt Kanizsán,
75 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)

purgerré még 1745 előtt válhatott, hiszen az ekkortól fennmaradt listában nem szerepel a neve. 1771-ben az alább felsoroltak éltek a Skrem-háztartásban:
Skrem Joannes, 56 éves, házas, gyónóképes, megbérmált.
Felesége: Fürst Christina, férjes, 56 éves, gyónóképes, megbérmált.
Simonovics Joannes, unoka, 10 éves, pubertáskorú, gyónóképes.
Victoria, unoka, 5 éves, pubertáskorú. Horváth Martinus, szolga, 20 éves, gyónóképes, pubertáskorú.
Lázár Michael, szolga, 22 éves pubertáskorú. Májer Josephus, 24 éves, pubertáskorú, gyónóképes, megbérmált iparossegéd. Frassaltl Franciscus, 26 éves, nőtlen, gyónóképes, megbérmált, iparossegéd. Biricsics Paulus, ipari inas, 19 éves, pubertás-korú, gyónóképes, megbérmált. Scmitt Josephus, 13 éves, ipari inas, gyónóképes.
Horváth Klára, szolgáló, 16 éves, pubertáskorú, gyónóképes.
Szabó Krisztina, szolgáló, 17 éves, pubertáskorú, gyónóképes.
Helena, (olvashatatlan családnév) 18 éves szolgáló, pubertáskorú, gyónóképes.
A Skrem-háztartáshoz hozzátartozott 2 unoka, s ez világosan mutatja, hogy a családnak volt leszármazottja, ám vélhetően meghaltak. Élt itt 5 szolgáló, 2 iparossegéd és 2 ipari inas, összesen tehát 13 fő tartozott a háztartáshoz. Skrem felesége is jónevű kanizsai családból származhatott, hiszen a Fürst (Férst, First stb.) család is jeles telekbirtokló volt, többek között az egyik Fürst éppen a Fő utcán rendelkezett fundussal. Ám azt is tudjuk, hogy az 1773. évi összeírás szerint a telek és ház már nem Skremé, hanem Pichler Ferenc kalmáré volt. A család egészen az 1840-es évek közepéig, a nevezetes csődbejutásig megőrizte a telket, sőt mellette még két másikat is szerzett. Pichler Ferenc kereskedő leginkább a Csokonai Vitéz Mihály által írt „Özvegy Karnyóné..." című vígjátékból lehet az olvasónak ismerős, hiszen a korabeli kanizsai valóság irodalmi megjelenítésében „Pikker vásáros" a valóságban Pichler kalmár.73 Pichler Ferenc telkéért csaknem 6 forint árendát fizetett, s ezzel a korabeli kanizsai adófizetők között kétségtelenül a legtöbb adót fizetők közé tartozott. Fia Aloysius, aki kanizsai születésű volt már, 1798-ban nyerte el a polgárjogot, s ugyanebben az évben lett városbíró, míg leszármazottja, Henrik 1837-ben jutott ebbe a tisztségbe.
A Városháza keleti oldalán lévő másik bolt az 1773. évi összeírás szerint Ej zenpart Ferenc fésűcsináló boltja volt. Ejzenpart Ferenc fésűs Veszprém városából költözött be Kanizsára, polgárjogát 1767-ben szerezte meg, míg vélhetően fia, Antal 1790-ben jutott ehhez a megtisztelő címhez. Ég és föld a különbség a Skrem-Pichler ház és az Ejzenpart-ház között, hiszen utóbbi adója csak egyhatoda volt az előbbinek. Ha szakmai fantáziánkat kicsit elengedjük, s a fésűcsináló szakmát kibővítjük minden olyan fodrászkellék-előállítással, amelyet a korban gyorsan terjedő francia divattal kapcsolatban el tudunk képzelni, illetve hozzávesszük a juhtenyésztés terjedése következtében előállítható gyapjútisztító eszközök iránti kereslet növekedését, még akkor is nyilvánvalóan kicsiny jövedelmet tudunk csak feltételezni. A későbbiekben azonban nem találkozunk a család nevével, így joggal gondolhatjuk, hogy két generáció után elköltözhettek a városból, hiszen 19. századi összeírásokban már nem szerepelnek.
Érdemes kiemelnünk, hogy a Fő utca déli részén a magánkézben lévő telkek és házak alapvetően kézműves iparosok kezén voltak. Az itteni népesség tevékenysége a klasszikus iparos és kereskedő, valamint a szolgáltató foglalkozás rendszerét mutatja, vagyis megtalálhatók itt a tradicionális takács, szűcs, mészáros, esztergályos mellett a muzsikus, gombkötő, pék stb. is. Emeljük ki azt is, hogy ezen az utcaszakaszon viszonylag kevés gazda, illetve nem ipari és kereskedelmi foglalkozást űző ember élt. Ha hozzávesszük az utca másik részét is, akkor azt láthatjuk, hogy a kanizsai ipari fog-lalkozásúaknak szinte teljes skálája megtalálható itt: éltek itt ácsok, festők, szabók, pintérek stb.
Ha a Fő út északi részét vizsgáljuk, akkor érdemes kiemelni, hogy az összeírás szerint már itt élt a Szeglet utca és a Fő utca találkozásánál a Csernyek, későbbi források szerint többféleképpen írt, de talán a Czenek névváltozatról elhíresült iparos, aki szinte az utolsó mohikánként maradt meg a régi mesterek közül. E család Márton nevű tagja volt az a tiszteletre méltó kalaposmester, aki 1840-ben eladta telkét és házát a Bürger Vérein-nek.74 Az ős, Csernek Már-tony kalapos Csehországból, Kőnigsböhm városból költözött Kanizsára, polgárjogát 1767-ben szerezte meg.75
Czenek kalapos mester mellett persze más iparosok is éltek a mai Eötvös tér és a Szeglet utca közötti részen, ám az összeírásban szereplő nevek közül a későbbi időkre már csak a Maglát és a Pollai név maradt meg. Az összeírásban szereplő többi iparos ingatlanja más kezekbe került.
76
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
A Szeglet utca és a Piac tér közti szakaszt az urasági fundusok uralták. A Szeglet utca sarka és az urasági Korona vendégfogadó és kastély között -úgy képzeljük, kicsit egymás hegyén-hátán - négy olyan telek is volt, amelyet 1773-ban Forintos ispán bírt, majd néhány iparos telke és háza után következtek a nagy urasági épületek. Sajátos kontrasztját adta ez a városnak, hiszen a városházával — vagyis a polgári önkormányzatiság alapját képező intézménnyel — szemben helyezkedett el az urasági hatalmat megtestesítő kastély, amelyben a tiszttartó, néha az ügyész és egyéb gazdatisztek is laktak. A Korona vendégfogadó és a kastély után következett nyugatra a mindenkori postamester háza.
mányozhatott." A kanizsai Chinorány-háztartás-ban az 1770-es évek elején a következő személyek éltek:
Chinorány Leopoldus, 56 éves, házas, gyónóképes, megbérmált.
Felesége: Maria, 54 éves, férjes, gyónóképes, megbérmált.
Barbara, szolgáló, 17 éves, serdülő, gyónóképes. Catharina, szolgáló, 14 éves, serdülő, gyónóképes.
Stephanus, 20 éves, szolga, serdülő, gyónóképes. Paulus, 16 éves, szolga, gyónóképes. Josephus, 14 éves, szolga, gyónóképes.
A városban, a közlekedés központi helyzetéből és a város nagyságából is következően posta és postaváltó-állomás is működött. A kanizsai posta működtetése a Chinorány-família kétszáz éves monopóliuma volt a 18—19. században.76 Maga a postaépület a felszereléssel, váltólovakkal stb. a Piac tér és a Fő út sarkán álló hosszú földszintes házban volt, amelynek az udvarán őrizték a működéshez szükséges állatokat, felszereléseket. A Chinorány-família régi nemesi család volt Zalában, egy tagja harcolt a visszafoglaló háborúban, s majdnem megvette a Kanizsától délre lévő szentmiklósi uradalmat de Prie márkitól. Az 1773. évi összeírás szerint Chinorány Leopoldé volt a saroktelek, amiért évente 16 forint árendát fizetett az uraságnak. Ő nyerte el 1755-ben a nemesi címet, amit aztán fiaira, Antal Ferencre, Boldizsárra és lányára, Terézre hagyo-
Akárcsak korábban, most sem látunk fiúkat és lányokat a családban, ám tudjuk, hogy mindig voltak örökösök a családon belül. Mindenesetre az 5 szolga világos bizonyíték arra, hogy a família a módosabbak közül való volt már ebben az időben is. A család növekedése az idők során folytatódott, a Chinorányak nemcsak Kanizsán, hanem más zalai helységekben is éltek, így például az egyik Boldizsár nevű leszármazottból a reformkori időszakra Zala megyei főszolgabíró lett.
Elvégeztünk egy olyan, véletlenszerű kiválasztáson alapuló összehasonlító vizsgálatot is, amelyben a város közepén élő családok háztartásaiban előforduló népességet összevetettük a lényegesen kisebb méretű, s vélhetően szerényebb életszínvonalat megtestesítő Miháldi utcai lakosok háznépével.78 A vizsgálatba mindegyik utcából 10-10 nevet von-
77 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)

tunk be, olyan családokat keresve, amelyek azonosítása funduális lajstromok és a lélekösszeírások alapján lehetséges volt.
szolgálókkal. Az egy háztartásra jutó szolgálók száma átlagban 4,5 fő. Azt mindjárt hozzá kell tennünk, hogy az így összeírt szolgálók elsődlegesen
Háztartások tagjai a Piaci utcában 1771—73 között
név életkor felesége életkora gyermekek száma szolgálók (fő) egyéb ott (élők fő)
Nyitray Elisabcth 58 - 4 4 -
Forintos Gábor 48 3.3 6 10 -
Lengyel András 59 50 - 4 -
Herczer József 39 48 4 3 -
Skrem János 56 56 - 11 -
Valérián József 30 22 1 4 3
Török Márton 30 21 2 7 -
Zsull Mihálync 45 - 2 - 7
Hariacs Márton 45 - - 2 -
Polák Jakab 35 28 4 1 -
Háztartások tagjai a Miháldi utcában 1771—73 között
név életkor felesége életkora gyermekek száma szolgálók (fő) egyéb ott (élők fő)
Huszkó József 45 36 3 - 3
Vadász János 30 25 2 - -
Vadász il látyás 80 - - - 2
Tráknyíík János 50 39 1 - 5
SzuhanekJános 40 29 3 - 4
Hajdú Ferenc 45 45 3 - -
Martinecz János 49 30 2 - -
Kollarics István 45 50 3 - 5
A íajninger András 40 20 1 - -
Vucskoi'ics József 35 28 3 - -
A véletlenszerű kiválasztás eredményeképpen jó-néhány foglalkozási csoport megfigyelhető az említett 20 esetben. A Piaci utcában a kiválasztottak között iparosok fordulnak elő legnagyobb számban; így például ott volt az 1766-ban polgárjogot nyert Valérián József gombkötő; a Muraközből bevándorolt és 1759-ben polgárjogot szerzett Zsull Mihály takács özvegye; az 1762-ben polgárjogot szerzett kanizsai származású Polák Jakab szabó." Rákerült a listára a kereskedő Skrem János is. De voltak itt nemes emberek is, így Forintos Gábor urasági ispán, akinek felesége a többek között Somogy vármegyében is birtokos Skerlecz famíliából való.80 Ezzel szemben a Miháldi utcai lakosok között csak egy varga és egy kőműves volt, a többiek ún. lakók voltak, s nem tudunk arról, hogy közülük az 1760—80-as évek között polgárjogot szerzett volna bárki is.
A táblázat adatai magukért beszélnek. Látható, hogy a Piaci utcai lakosok esetében Zsull Mihályné kivételével mindenhol rendelkeztek a családfők
fiatalkorúak voltak, ám a Herczer-, a Forintos- és a Skrem-házban nagykorúak is voltak szép számmal. A kiválasztott 10 háztartás átlagos létszáma 9,4 fő, ugyanakkor azt hangsúlyoznunk kell, hogy nem a gyermekek miatt duzzadt fel a háztartások létszáma, hiszen a jelzett családfők életkora viszonylag magas volt, így több esetben (Skrem, Lengyel, Zsull, Hariacs) láthattuk, hogy már nem élnek ott a gyerekek, vélhetően felnőtté váltak, elköltöztek. Ez egyben azt is jelenti, hogy ebben az utcában a háztartások létszáma a szolgálók száma miatt volt magas.
Teljesen más tendenciát tapasztalunk a Miháldi utcai lakók esetében. A családfők nagyjából hasonló átlagéletkornak a Piaci utcaiakhoz képest, ám valamivel több a gyermek. A legnagyobb különbség azonban az, hogy nincs olyan háztartás, ahol szolgák lennének. A szolgahiányt, s vélhetően az alacsonyabb jövedelmeket pótolhatta az, hogy itt lényegesen magasabb az egyéb kategória: ez azt je-
78
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
lentette, hogy az egyes fundusokon az ott lakásért valószínűleg fizető családok jelentek meg. Hangsúlyozzuk, hogy itt általában családokról van szó, hiszen sok esetben találunk példákat arra, hogy az ott lakóknak már gyerekeik is vannak (Huszkó-, Tráknyák- és Kollarics-háztartás). Szemben a központi területek 9,4 fős átlagával, itt egy háztartásra mindössze 5,2 fő jut, ami világosan mutatja a gazdasági, vagyoni és jövedelmi különbségeket, s akkor még nem is említettük, hogy a Piaci utcai telkek első osztályúak, míg a Miháldi utcaiak pedig másodosztályúak voltak.81
Ha visszalépünk a Piaci utcai nyilvántartáshoz, akkor azt láthatjuk, hogy a funduális könyvben jelzett 250. számú telektől északra fordult az útirány, hiszen elértük a Piac teret. A Chinorány-ház után a Piac tér első háza még mindig az uraság telkén volt, ahol maga az Inspektor lakott, de az is lehet, hogy az inspektor házát bérbe adták Lancsák Ádámnak, akiről tudjuk, hogy korábban Légrádon szűcs volt, s 1746-ban avatták polgárrá.82 Mellette északi irányban következett Hegedűs Antal gazda, Popovics Dömötör kereskedő és Metvevics Mátyás borbély telke és háza.
Az 1745-től 1826-ig regisztrált, s viszonylag teljesnek tekinthető Polgárok lajstroma adatait összevethetjük az 1771—73 közötti időre kialakított Piaci utcai névsorunkkal. Az adatok alapján megállapíthatjuk, hogy a Fő utcában lakó és fundussal rendelkező iparosok és gazdák több mint a fele polgárnak (purgernek) minősült, s ez a 15-20%-ot kitevő purgeri össznépesség-aránynál lényegesen magasabb. Ez is egyértelműen mutatja, hogy az 1770-es évek elején a városközpontot a tradicionális iparos réteg uralta, amit az is bizonyít, hogy a mezővárosi önkormányzat irányítása is az ő kezükben volt, közülük kerültek ki a város vezetői. Szinte teljesen purgerek által lakott volt a Fő útnak a Városházától a mai Deák térig lakott déli oldala, s hasonlóan nagy számban fordulnak elő a bal oldalon is, akárcsak a Városházával szembeni északi oldalon. Nagykanizsán 1773-ban a meglévő 382 fundusból mindössze 28 volt urasági jellegű, vagyis a telkek 94%-a a városlakók birtokában volt. (Kiskanizsán még egyszerűbb a helyzet, mert ott az összesen 200 telekből csak kettő volt a földesúré.) A nagykanizsai urasági fundusok között ott volt a négy vendégfogadó, a kastély, az ispán által használt négy Fő utcai házhely, a mészárszék, a svájcéria, a kukoricáskert, a csordás ház, míg a többit különböző személyeknek bérbe adták. Erős a gyanúnk, hogy nem szerepel minden a felsorolásban, mert valószínűleg a két sörházat a bérlő neve alatt vették fel, de érdemben a két sörfőzdéi épület és telek nem változtatja meg az arányokat. Mindezek alapján kijelenthetjük, hogy Nagykanizsán a telkek alapvetően a városiak kezé-
ben voltak, viszont minden új telek kialakítása csakis földesúri földből történhetett.
Látnunk kell azonban, hogy a városközpontot sohasem sikerült teljesen a purgereknek megszerezni. Egyrészt a hagyományosan jelentős földesúri fundusok tulajdonjoga és árendálási gyakorlata miatt, másrészt pedig azért, mert a nagyszámú urasági kiszolgáló- és irányítósereg meghatározó fontosságú volt már az 1770-es években is. Az északi oldalon lévő földesúri kastély, a Korona vendégfogadó, a Chinorány-ház, s fölötte az Inspektor háza erős ellensúlyt képezett a városi polgárok befolyásával szemben, hiszen a tulajdonosok és használók (inspektor, jószágkormányzó, ispán stb.) általában nemesi származásúak voltak, s máshol tekintélyes földbirtokkal is rendelkeztek. Ugyanakkor az urasági fundusokra egyre több olyan népelem költözött be contractussal, amely elütött a városlakó katolikus többségtől. A kereskedelmi fejezetekben részletesen bemutatjuk ezeket a csoportokat, most csak annyit említünk meg róluk, hogy megjelentek a város közepén a görögkeleti vallású kereskedők, többek között az 1773. évi összeírás szerint a Chinorány-háztól északra, a Piac tér keleti oldalának közepén ott állt már a régi Popovics-ház, amely ugyan 1798-ban leégett, ám hamar újjáépítették. Ez az épület Popovics Dömötör kereskedő famíliájáé, s az volt egészen a 19. század közepéig a Piac térnek ez a fontos épülete, amelyben több boltot alakítottak ki.83 A ház mögött, az utcával párhuzamosan ott állt 1960-ban történt lebontásáig a kanizsai görögkeleti vallásúak imaháza. Popovicsék mellett egyéb kereskedők is megjelentek Kanizsán, így például itt élt már Millner János kalmár, és a jelentős kereskedelmi központnak számító Sümeg városából Kanizsára költözött Góry László kereskedő is;84 a Szigeti úton lakott a polgárjogot szerzett Kelle János kereskedő; a Fő utca északi részén volt háza Fischer Józsefnek, aki vélhetően a Bajorországból beköltözött Fischer Ignác kereskedő leszármazottja lehetett stb. Mindez már mutatta az idők változását: a városközpontban a hagyományos polgárság és az urasági árendások mellett megjelentek a kereskedők is. Ok azonban még mindig keresztény kereskedők voltak, a város központjában ekkor még zsidó kereskedők nem telepedhettek le.
Úgy tűnik, hogy az 1770-es évek elejére kialakult a város közepének térszerkezete. A városi földfelmérés alapvetően rögzítette a telkek formáját, méretét, meghatározta birtoklóikat. Az úrbéri szerződések révén a városi lakosok joga volt a birtokcsere, s ezt az 1773. évi szerződés, valamit a jóval később létrejött 1811. évi úrbéri contractus is világosan rögzítette. Meghatározták a telkek után fizetendő terhek nagyságát.85 Bár képek természetesen nem maradtak fenn a hetvenes évek épülete-
79 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)

iről, ám azt gondoljuk, hogy a fundusok kimérésével valószínűleg egyszerűsödött a házépítés lehetősége. Ebben az időben még országosan szinte mindenhol alapvetően vert falú avagy gerendatalpakra épített lakóházakat építettek, amelyek általában kicsik és gyúlékonyak voltak, de az újraépítésük viszonylag olcsó és gyors lehetett.
Szólnunk kell még a zsidóság beköltözéséről is (erről is a kereskedelemtörténeti fejezetben találhat az olvasó részletes elemzést), főleg azért, mert az 1778. évi vármegyei zsidóösszeírás 46, míg az 1782. évi már 48 nevet sorol fel Kanizsán.86 A zsidók közül fundusok szerint csak néhányat tudunk elhelyezni: tudjuk például, hogy a Légrádi úton — ahol jelentős mennyiségű földesúri telek volt — többen éltek, így például Leblies József, Sapfl Izrael stb. A zsidók telekkel és kertekkel nem rendelkezhettek, így ők csak a földesúri szerződésekben pontosan meghatározott házhasználók lehettek. A beköltöző zsidóság elsődlegesen bérlő volt, a különböző urasági regálejogon létező objektumokat, a mészárszéket, a sörházat s egyéb boltokat áren-dálták ki, s a korabeli városi rendszernek megfelelően elkülönült társadalmi csoportot alkottak, megtartva közösségi-felekezeti szokásaikat. Érdekes azonban, hogy a központi urasági házban lévő vendégfogadót nem adták ki zsidó bérlőnek, hiszen a „kastély" egybe volt építve a Korona vendégfogadóval, amelyet a 18. század közepe felé alakítottak ki, s mivel ez a gróf háza volt, így ott nem tűrtek meg izraelitákat.
Bár az 1753. évi és az 1773. évi úrbéri szerződések szövege szerint a városban az uraságnak csak egy vendégfogadója volt, az 1773. évi funduális könyv tanúsága szerint ez nem igaz, hiszen a telekkönyv pontosan megjelölte a vendégfogadók helyét s két esetben a nevét is. így tudjuk, hogy a Szigeti utcában a 29. szám alatt említenek egy fogadót, a 98. szám alatt nevezték meg a Bárány vendégfogadót, a 248—249. számú telken volt a Korona vendégfogadó, míg a 372. szám alatt is állt egy urasági vendégfogadó. (Azt már itt hangsúlyoznunk kell, hogy a későbbi, a Német utca elejére épített Bárány vendégfogadó nem volt azonos az 1773-ban a Szigeti utcában lévő intézménynyel.)87 Az évszámok miatt szinte bizonyosak lehetünk abban, hogy ezek az 1760-as évek végén és az 1770-es évek elején épülhettek. Létrejöttüket a kereskedelem élénkülése és az egyre jelentősebb átmenő forgalom kiszolgálásának szükségessége motiválhatta.
Talán úgy érezhető, hogy érdemtelenül keveset foglalkoztunk a kiskanizsai városrész utcarendszerével s térszerkezeti viszonyaival. Ez igaz is, ám két fontos tényezőre mindenképpen fel kell hívnunk a figyelmet. Az egyik az, hogy a gazdaság-és társadalomtörténetileg is hasznosítható forrá-
sok döntő többsége a jelentősebb méretű nagykanizsai városrészre vonatkozóan maradt fenn, a másik tényező pedig az, hogy a hosszú távú fejlődésben egyértelműen a nagykanizsai városrész volt a motor, s annak belső átalakulása döntötte el az egész együttes város jövőjét. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a város a vizsgált korszakban egységes város volt, még akkor is, ha teljesen ellentétes irányú fejlődési folyamatok figyelhetők meg a két városrészben. Ám a különböző irányú gazdasági folyamatok egymást kiegészítették, vagyis komplementer hatást eredményeztek.
Barbarits Lajos a Belsőségek birtokíve alapján azt írja, hogy a kiskanizsai városrésznek két utcája volt, az Alsó és a Felső utca. Az 1786-ból való térkép alapján azonban legalább 10 utcát tudunk elkülöníteni, de sajnos utcanévjegyzék nem maradt fenn. A kiskanizsai utcák legfontosabbja kétségtelenül a Varasdi út volt, amely nyugat-keleti irányban átszelte a várost, s amelynek két oldalán jöttek létre leágaztatott utcák. A városrész laposabb volt, mint a folyamatos emelkedőre épült nyugati, nagykanizsai oldal. A korabeli térképen az is világosan látszik, hogy a Varasdi útról a környék települései felé nyíltak utcák. Ezek között azonosítható a dél felé nyíló Bajcsai út, valamint a délnyugat felé kiágazó Szepetneki út, s mindjárt tegyük hozzá, hogy ez a két út a kanizsai uradalom részét képezte, ahol minden bizonnyal jelentős áruforgalom zajlott Kanizsa város irányába. Mindegyik út fontos lehetett a városnak is, hiszen Bajcsán keresztül elérhető volt a szintén az uradalomhoz tartozó Fityeháza, s az úton továbbhaladva az a Murakeresztúr, ahol réven át lehetett kelni a folyón. A szepetneki út kapcsolta be Tótszerdahelyt a kanizsai piac körzetébe. A néprajzi szakirodalomból ismert, hogy a tótszerdahelyi kereskedők mindig jelen voltak a forgalmas kanizsai vásárokon.88 Az 1753. évi dűlőfelsorolás is beszél már egy Pivári útról, amely a Pivári malom felé vezetett; Kiskanizsa keleti részéről indult s a mocsár mellett déli irányba ment. A Pivári malommal kapcsolatban pedig létezett egy sziget is, amely a berek részét képezte, s ezért örök vita tárgya volt a kanizsai népesség és a földesúr között.89 A kiskanizsai városrész közepéből északi irányba olyan út vezetett ki, amelynek első pontja Homokkomárom lehetett, ugyanakkor erről az útról ágazott le az a dűlő, amely a berket északról átvágta, s bevezetett a nagykanizsai Magyar utca északi pontjába. Még megjegyezzük, hogy a 10 utca közül a Varasdi út végig telkesített utca volt, nincsenek törések, hiá-tusok a térképen. E Fő út mellett vastagabban húzták a telkek vonalát, amely vélhetően a téglából való épületeket jelzi, s ugyancsak vastagabbak a térképen a bajcsai és a szepetneki, valamint a Pivári út melletti házak jelei is. A kiskanizsai te-
80
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
mető a bajcsai út déli részén helyezkedett el. Az 1786. évi látkép szerint a kiskanizsai városrész legnagyobb temploma a Fő út elején található, közvetlenül a bajcsai út elágazásánál, az út északi oldalán. A két városrész központja között kb. 1 km távolság volt, ezt a korabeli szekerező, állathajtó technikával fél óra alatt járhatták végig, ugyanakkor a vár mellett lévő állatvásárok alkalmával már nem voltak hátrányban a kiskanizsaiak.
Az 1773. évi funduális könyv részletesen tartalmazza a kiskanizsai városrész telkeit és a lakosok által használt földek méretét is. Forrásunk 200 városi telket sorol fel, amelyeknek döntő többségét a 2. osztályba sorolták. Meg kell jegyeznünk viszont, hogy volt a városnak néhány olyan része, ahol — akárcsak Nagykanizsán — sorban megje-
mélyneveknél, akárcsak korábban Nagykanizsán, a minden városban nagy tömegben jelenlévő családneveket kihagytuk a vizsgálatból, helyettük inkább a tipikus kanizsai neveket választottuk ki. Ilyennek tekintettük a Plánder, a Poszavecz, a Pavics, az Auer, a Szerecz, a Sárecz, a Polay, az Eötvös, a Davidovics stb. neveket, hiszen a különböző névlistákat tanulmányozva azt láttuk, hogy viszonylag nagy számban fordulnak elő. Az eltérő írásmódból származó különbségek miatt a névváltozatokat természetesen egységesíteni kellett, hiszen a néha jelentős különbségek a számítógép számára nehézséget jelentettek volna. Vizsgálatunk kimutatta, hogy a tipikus helyi családnevek az 1770-es évek elején általában mindkét városrészben előfordulnak.
Tipikus kanizsai családnevek előfordulási száma a két városrészben
családnevek Nagykanizsán Kiskanizsán
Plander 1 7
Davidovics 1 3
Poszovecz 6 1
Sárecz 2 -
Szerecz 1 2
Karlovics 2 3
Pavics 2 2
Polay 1 7
Eötvös (Ötvös) 2 4
Peicsics 3 1
Ientek az 1. osztályú telkek, s ez itt is arra utal, hogy ezek a telkek jelentették a városrész közepét. Ezek a középponti telkek az uraság kiskanizsai háza melletti, valamint a templom melletti területen helyezkedtek el. Szintén jellemzője az 1. osztályú telkeknek, hogy bár Kiskanizsa alapvetően agrárvidék volt, a jobb fundusokat mégis a városban lakó nagyon csekély számú iparos tudta elfoglalni. Az alig több mint egy tucatnyi iparos főleg takács, pintér és bognár volt.90
Kutatásunk során nagy figyelmet fordítottunk arra az alapvető kérdésre, hogy a két városrész családjai, telektulajdonosai között van-e azonosság. Elképzelhetőnek tartottuk ugyanis azt, hogy a kisebb földekkel rendelkező nagykanizsai városrész tulajdonosai a relatíve tágasabb Kiskanizsán szereznek birtokot. Úgy véltük, hogy mivel ennek jogi akadálya nem volt, a személy- és családnevek keresése során erre is tudunk válaszolni. A sze-
A táblázat adatai alapján világos tendencia, hogy az egyes kanizsai családok vélhetően az egyik városrészben telepedtek le, ott terebélyesedett a család, de egy idő után egy-egy családtag megjelent a másik városrészben is. így például a Poszovecz család alapvetően nagykanizsai volt, ahol a famíliának 6 felnőtt tagja is élt, ám Poszovecz János kiskanizsai volt már. Azt hangsúlyozzuk, hogy a kiválasztott és megvizsgált 10 családnév 51 esetében mindössze 11 teljes névazonosságot fedeztünk fel, azonban a lélekösszeírás nem túl megbízható életkor-megjelölése miatt a 11-ből mindösszesen 8 esetében feltételezhetünk teljes személyazonosságot. Mindebből úgy tűnik, hogy a két városrészben élők között voltak ugyan familiáris kapcsolatok, ám az egymástól való távolság és az eltérő gazdasági rendszer, a fundussal való rendelkezés egyre inkább megkülönböztette a két kanizsai városrész lakóit és polgárait.
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
81
III. A VÁROS TERÜLETI SZERKEZETÉNEK VÁLTOZÁSAI A 18—19. SZÁZAD FORDULÓJÁN
A város az 1770-es évek elején még mindig csak szendergett. A funduslistákat és a társadalmi tagozódásra utaló forrásainkat vizsgálva azt látjuk, hogy a népesség az igen tekintélyes nagyságrendű beáramlás révén folyamatosan növekedett, a város átalakulása szempontjából jelentős elmozdulást mégsem érzünk. A város ingatlanszerkezete még mindig a hagyományos polipszerű formát mutatta, bár kétségtelenül növekedett a házak száma, a telekosztódás révén erősödött a beépítettség az egyes utcákon belül. 1753 után 1773-ban újra megkötötték a tartós úrbéri szerződést, amelynek alapelvei — a berki területet leszámítva — 1811-ig megmaradtak. A város vezetése a tradicionális német iparos polgárság kezében volt, a céhszervezetek erősödtek, a város belső jogi lehetőségei adottak voltak stb., de emögött nem nagyon látjuk a továbblépés lehetőségét. A változás lehetőségét a 18. század utolsó harmadában meginduló gazdasági pezsgés teremtette meg, amikor is a folyamatosan erősödő állami és magánkereslet új kihívásokat hozott a nyugat-dunántúli társadalom számára. Eddig a városi lakosság megélt a tradicionális ipari és mezőgazdasági termeléséből, a vásárokon eladott késztermékéből, most viszont hirtelen kinyílt a világ, újabb és újabb gazdasági impulzusok érték a várost.
A város népességét tekintve a növekedés folyamatos. 1784-ben mintegy 5100-an, ezzel szemben az 1820-as évek vége felé már mintegy 7000-en éltek a két Kanizsán.91 A városi népesség számbeli növekedése mögött továbbra is az állandó jellegű bevándorlás állt: folyamatosan érkeztek olyan bel- és külföldiek, akik a legkülönfélébb foglalkozásokat űzték. Egyre több városi lakos került be a polgárok közé. A purgerek elitrétegében az iparosok mellett erősödő arányt képviseltek a kereskedők, akik között a háborús évek alatt hamar megindult a szakosodás, a távolsági nagykereskedelmet folytató kalmárok mellett a helyi kiskereskedők és boltosok, a hagyományos szatócsok és házalók száma is növekedett. A tömeget persze nem az elit adta: a létszámemelkedés mögött főleg a szegényebb társadalmi rétegek számának dinamikus emelkedése áll.
A város területi terjeszkedése alapvetően két tényezőben, az utcák és a házak számának szaporodásában is látszik. Egy 1799. évi forrástöredék szerint az 1772-ben meglévő 14 nagykanizsai utca a keleti városrészben 23-ra szaporodott.92 A 18. század végén a következő utcákat írták össze: Pécsi, Főpiaci, Fő utca, Miháldi, Pesti, Bécsi, Warasdi, Német, Kapronczai, Szentgyörgyvári, Szeglet, Csordás, Mezei, Vízi, Kispiarczi, Zárda, Zöldfa, Rózsa,
Tanodalmi, Fülöp, Kereszt, Öröm utca, Új Világ, továbbá két tér is volt már: a Sétatér és a Tanodalmi tér. Felsorolásunk elejére a régi utcaneveket helyeztük, ahol néhány névváltozás történt ugyan, ám még így is világosan látszik, hogy a korábbi, az 1773. évi állapothoz képest 11 új utcával és két térrel gazdagodott a város. Nézzük, melyek voltak a jelentősebb változások!
Az első szembetűnő átalakulás a Piac tér környékén ment végbe, hiszen először is elkülönült egymástól a Főpiaci és a Kispiaci terület, másrészt pedig megjelent mellettük a Zöldfa utca. Ez azt jelenti, hogy a hagyományos Nagypiac a mai Erzsébet térnek a közepén, az ún. csoportházak alatti területre szorítkozott, ugyanakkor a Piac északkeleti részén, a Zöldfa vendéglő előtt és tőle nyugati irányban kezdett kialakulni a Kispiac, amely főleg boltjaival és a napi vásáraival volt fontos a város számára. Későbbi, az 1850-es évekből származó források is megerősítik a Nagy- és a Kispiac területi különbségét. Ez egyben azt is magával hozta, hogy a Zöldfa vendéglőtől nyugati irányban kialakult egy néhány fundust tömörítő kis utca, amelyből északra nyílott a Várhely utca. Ez visszacsatolódott a Bécsi útra, s ennek eredményeképpen a századforduló körül a tér északi részén elnyújtott háromszög alakú kis épületsziget alakult ki (máig őrzi akkori jellegét).
Mindez azt jelenti, hogy a századforduló környékén Nagykanizsa városrész központi területe jelentősen átépült. Egyre másra jelentek meg olyan épületek, amelyek főleg nagykereskedők és helyi boltosok tevékenységeképpen épülhettek. Ehhez persze hozzátartozott, hogy az itt lakó iparosok eladták
82
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
telkeiket, s a fundusokon új épületek jöhettek létre. Jó példa erre a háromszög alakú, a fenti rajzon általunk csak önkényesen Zöldfa-szigetnek nevezett hatalmas tömb, ahová később nagy nevet szerző családok építettek a régi földszintes, zsúpos házak helyére emeletes, cseréppel fedett kastélyszerű épületet. Kiemelkedik ezek közül a Strasser család által 1820 körül építtetett, a későbbi tulajdonosról csak Gutmann-palotának nevezett épület, amely a Zöld-fa-tömb keleti oldalán, tehát abszolút központi helyen áll." A tér északkeleti oldalán 1800 körül épült fel el az a gabonaraktár, amelynek ma is megvan az eredeti homlokzata, ezt az épületet a későbbiekben a Danneberg J.— Weiss gabona— és terménykereskedő cég használta magtárként.
A Piac tér északnyugati részén, szemközt a Zöldfa vendégfogadóval helyezkedtek el azok az ún. csoportházak, amelyek a 18. század vége felé épülhettek. E hosszúkás, földszintes épületek korábban a Német utca és a Piac tér sarkán lévő királyi sóhi-vatal tisztjei számára épültek, amit az is mutat, hogy az 1822. évi térkép is úgy említi őket, mint Soó Tiszti Lakás.94 A csoportházak mellett volt egy — a későbbiekben bizonyosan — emeletes épület, amit Kolompár Háza-ként jelöl a térkép. Azt viszont az összeírásokból, helyrajzi és házszámokból valószínűsíthetjük, hogy ezek az épületek, de legalábbis a „sós lakások" a reformkor idejére már egyszerű raktárak és boltok lehettek. A Piactér és a Német utca sarkán még mindig ott állt a sóház és a vámház.95 Az 1750-es években a sóházból Királyi Só Hivatal lett, s itt működött Zala és Somogy megye elosztó szerve, a Sójövedéki Hivatal és raktár egészen 1870-ig.96 A hatalmas térséget délről részben a barokk stílusban emelt urasági épület, a későbbiekben Vasemberház-nak nevezett épület zárta le. Az épületben több vaskereskedés is működött a későbbiekben (így pl. a Tripammer-, a Hauser-, a Weiser-bolt-ról tudunk), s valamelyik kereskedő cégére alapján nevezte el a köznyelv. A Vasemberházban boltok voltak, az épület térre néző északi és keleti oldala mellett, esetleg vele egybeépítve volt a már emlegetett Serház (ez volt a nagy serház, míg az Ispita utcában volt a kisserház). A Fő utca és a Piactér körüli épületek építkezési sajátossága volt, hogy általában L alakú, ritkábban li alakú építmények voltak, hozzájuk értelemszerűen egy belső udvar is tartozott. A Piac tér keleti oldalán eleinte inkább iparosok, később pedig egyre inkább kereskedő famíliák épületei helyezkedtek el, alul általában boltok, fölötte vagy hátul az udvarban vagy az épületszárnyban maga a lakás. A Piac tér déli részén egy ráccsal körbevett Szentháromság-szobor állt, amit még 1758-ban Inkey Boldizsár készíttetett.97
De nemcsak a Piac tér környéke alakult át, az utcabővülés egész Nagykanizsán jellemző volt. Mondottuk már korábban, hogy a város terjeszkedése a
18. században alapvetően az öt főirány mentén kifelé történt. Nos, úgy tűnik, hogy az egyes utcák kifelé tovább nőttek a 18—19. század fordulója táján is, ám kétségtelenül megindult egy összekötő utcahálózat kiépítése is. A korábban szinte önálló egységként létező Miháldi—Czigány—Új utca környéke tovább bővült, és egyre szervesebben kapcsolódott a többi utcához, hiszen megépítették a Kereszt utcát, amely nevéből következően is a nyugati utcák felé való összekötés lehetőségét adta. A Sop-ronyi utca—Eötvös tér—Récsei utca—Miháldi utca—Rózsa utca egy szabályos négyszöget alkotva zárta a keleti területek jelentős részét, javítva ezzel az utcában lakók mobilitását. A déli városrészben is változások figyelhetők meg, hiszen a kelet-nyugat tengelyt képező Varasdi út — Fő utca alatt párhuzamosan megjelent a Fülöp utca, amelynek a déli oldalán telkek jöttek létre (az északi oldalon nem, hiszen ott a Fő út telkeinek udvari végződése volt). A Légrádi út egyre karakterisztikusabb formát öltött, s ugyanakkor a Tizenhárom városi tér, vagyis a Szentgyörgyvári utca és a Fő út találkozásánál kinyíló hatalmas háromszög is kezdte elnyerni mai formáját (Deák tér). Helyileg a Sétatér a Szentgyörgyvári utca déli végén jött létre, ahol hosszú időn keresztül volt egy hatalmas kert. Az Eötvös tér északi oldalán is kialakult egy Sétatér, s jelezzük, hogy a Piactér nyugati oldalán, a Zöldfa vendéglő alatti részen is létrehoztak egy fás-kertes parkot.
Az utcarendszerrel kapcsolatos alapkérdés az utcák szaporodása és a minőségjavítása volt. A kanizsai utak ugyanolyan gyenge minőségűek voltak, mint bárhol máshol az országban, a különbség csak annyi volt, hogy itt az utak terhelése sokszorosan meghaladta egy átlagos város utcarendszerének terhelését. Az utca legnagyobb ellensége a víz volt, mert egyrészt hiányoztak a városban a vízelvezető csatornák, másrészt pedig a nagykanizsai városrész gödrös jellegű volt. Egy-egy kiadósabb eső vagy hóolvadás után szinte mozdulni sem lehetett az utakon, nemhogy szállítani. Barbarits Lajos munkájában a városkép kialakulásánál megemlíti a „Sárecz-tengert", amely a mai Eötvös tér környékén jött létre. A „Sárecz" név a mezőváros egy régi családjának nevét jelenti, az ő fundusuk környékén alakult ki a sártenger. Ezt az is bizonyítja, hogy a már emlegetett funduskimutatásban a tér mellett az egyik névtelen utca elején valóban élt egy Sárecz Ferenc nevű gazda és csizmadia, de még a reformkorban is találunk ott egy Sárecz nevű csizmadiát. Az említett helyen nagyobb esők után annyi víz gyűlt össze, hogy abban lovakat lehetett úsztatni, s a hatalmas pocsolyában gyerekek és felnőttek fürdőzhettek. Az 1830-as évek elején létrejött megyei útleírás is egyértelműen úgy fogalmaz, hogy „A Piaristák Collé-giuma előtt lévő Sárecz-Tenger", vagyis az elnevezés elfogadott lehetett abban az időben. Büntetésből en-
83 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)

nek a mély gödörnek a vízébe mártották vaspántokból összeállított ketrecekben azokat a szappanosokat és pékeket, akik a termékek előállításakor csaltak.™ Valójában a hatalmas gödör a téglavetők anyagfelhasználása miatt alakult ki, így minden bizonnyal van alapja a Vladimír Bronyevszkíj által 1810-ben leírtak egy részének: „Képzeljenek olvasóim két meredek között egy gödröt, melyben egyetlen egyenes utca látszik, mintegy azért, hogy ide folyjon le, és itt gyűljön össze minden szenny és mocsok".99 Ilyen értelemben a berekcsatornák megásása a belvárosnak semmit sem segített. Volt még a város északi részén egy kelet—nyugat irányú patak is, mégpedig az Ördögárok, amelynek szabályozásával a későbbi Rákóczi út környékét tudták árvízmentesíteni. Ha az Ördögárok kiöntött, az északi rétek is víz alá kerülhettek, s a 19. század első felében a Cigány, az Új és a Récsei utcák vidéke is veszélyeztetetté vált.100
A Sárecz-tengeren kívül a városban még máshol is voltak nagyobb belvizek. Egy ilyen hely volt a Ciglenice, amely a Szentgyörgyvári út—Eötvöstér—Sopronyi utcák villájában, annak déli részén jött létre, valahol a mai Kossuth tér alsó részén. Itt az volt a baj, hogy a dél felé folydogáló esővizekből gyűlt patakok folyamatosan mosták az utcák partjait, a hordalékot lerakták, s nagy esők után itt is egy valóságos tó jött létre. Egy későbbi visszaemlékezésből tudjuk, hogy a Ciglenice tóban nyáron ruhát mostak, télen pedig korcsályozó és csúszkáló hely volt, amely a mélysége miatt komolyabb tragédiákat is okozhatott. A tavat, amelyet az 1857. évi színes haditérkép is világosan jelöl, a városban németül Ziegel-see-nek nevezték, innen származik a Ciglenice elnevezés.101 A temető környékén a belvizek miatt örökösen megoldatlan közlekedési problémák keletkeztek. A vizes, sáros helyekről tudjuk azt is, hogy volt olyan téli eső, amely után a szekér bglefagyott a sárba.102 A lakosok persze találékonyak voltak: esetenként gerendákat fektettek keresztbe az úton, azokon lehetett átkelni a másik oldalra, máskor rőzsekötegeket és kavicsot szórtak le, néha gólyalábakat használtak.103
Maguk az utcák is katasztrofális állapotban voltak. Ha a T. Mérey Klára és Bencze Géza által közölt forrásadatok alapján szemléljük a város utcáit, akkor azt látjuk, hogy a nagy országos utakat még csak-csak javítgatták, ám a kisebbekkel semmi sem történt.104 A Bécs felé vezető Magyar utcáról például azt írták, hogy „...még jobban meg kivánnya a kövecsezést... Földje a meg nevezett távolyságra a Patika Házig agyagos — onnénd pedig Magyar utzán keresztül folyó patakig porhanyó — a Magyar utza vége felé egészlen a lasnaki vendégfogadóig — homokos..." Ha esett, akkor Nagykanizsán belül még a lejtőkkel is meg kellett küzdenie a közlekedőnek; a Sopronyi utcáról avagy Pestről érkezett utas szá-
mára egészen a berekig lejtett az út, s ha a Piacnál északra fordult a Magyar utca irányába, csak akkorjutott egyenes útra. Az utcák szélességével nem volt baj, hiszen mind a Fő út, mind a Bécsi út mintegy 6 öl széles volt, vagyis azon kényelmesen kerülhették egymást a szállító járművek. Az 1820-as évek vége felé a Német utca folytatását jelentő „vám utat csináltatja a Nagy M. Batthyány Fülöp 0 Her-czegsége." A kiskanizsai utak még rosszabbak voltak, a talaj süppedősebb, homokosabb volt, s ráadásul keskenyebb is: „Kis Kanisai útszán a piatzig az út nagyon keskeny, és süppedős — a piatzon keresztül a város végéig homokos...".105 A város népességének úrbéres település lakosaként közmunkát kellett teljesítenie, ami az utcák javításának legalább a lehetőségét megadta.
Mindez azonban világosan jelezte a városnak, hogy a kereskedelmi forgalom növekedése s a napóleoni háborús időszak emelkedő tendenciát mutató igényei miatt szilárd burkolatú utakat kell létrehoznia. Magyarországon azonban ebben az időben technológiailag még csak igen gyenge kivitelezési módszereket ismertek.106 Mivel Kanizsa környékén kőbánya nem volt, szilárd burkolóanyag gyanánt maradt a Mura folyó kavicsa, amelynek a városba szekerezése, lassú és költséges volt.107 Másik, helybeli megoldásként a téglával kirakott utcaburkolat kínálkozott, amelyhez a gyalogjárókat és az egyes portákról kivezető hidakat is javítani kellett. Tégla-égetője a városnak is és az uraságnak is volt, utóbbinak több is. Az első téglázott út kialakítása 1810-ben kezdődött meg, a tégla alá kavics került. A vármegye 30 000 darab téglával támogatta az útjavítást, a város téglaégetőjének felállítására pedig Mlinarics Gergelyt szerződtették Negovicból, akivel 320 000 tégla elkészítésére szerződtek.10" A város 1812-ben kiadta azt a rendeletét, miszerint minden házigazdának a háza előtt ki kell tégláznia az árkot, és arra rendes téglázott hidat kell építenie. A piros színű kitéglázott utcák (az első az Ispita utca volt) folyamatosan szaporodtak, a közlekedés ugyan hangosabb lett, ám lényegesen javult az áteresztő kapacitás.109 Az utak karbantartása s további javítása azonban elkerülhetetlen feladat volt. 1844-ben 20 000 mérő kavics terítésére vállalt kötelezettséget a város, s ebből a zsidó hitközség kereskedelmileg legjobban érdekelt 70 háztulajdonosa 10 000 mérő költségét magára vállalta.110 Tervek születtek a Piac tér kavicsozására is, hiszen nagyobb esők után az is sártengerré vált.
A másik nagy feladat az éjszakai világítás kiépítése volt. Az természetes volt abban az időben is, hogy a kereskedelemmel együtt járó gyorsabb ütemű gazdagodás közbiztonsági kérdések tucatját veti fel. A vásárok alkalmával, de azon kívül is napirenden voltak a kisebb-nagyobb rablások, betörések, s a városi elöljáróságnak állandóan gondot
84
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
okozott ezeknek a kezelése. Elsősorban a kereskedők, vásárosok, valamint a forrásokban terminoló-giailag megkülönböztetett boltosok szenvedtek sokat. A város megmaradt Protocolluma szerint például 1798-ban Moyses Salamon szentpéteri zsidó ember a vásáron Leopold Jangl és Pintér Tamás kereskedő sátorától egy vég fehér cérna pántlikát ellopott, ezt a tolvaj tangájában meg is találták, s 12 pálca botütésre ítélték érte.'11 1799-ben Hirsch Var-ner nemesdédi zsidó embert vádolták meg azzal, hogy az előző napon a piacon Held János kereskedő zsebéből annak írókönyvét, a benne lévő 45 forint bankócédulával ellopta, azzal elszaladt, ám a tolvaj pech-jére a könyvecske kiesett a zsebéből akkor, amikor Popovics Sándor boltjába akart beszaladni.111 Sorolhatnánk még a példákat, amelyekből látszik, igen nagyszámú tolvajlási esetet kellett a városnak kivizsgálnia, s azokban ítélkeznie. Feltehetően az éjszakai tolvajlások elszaporodásából is következett, hogy egyre fontosabb kérdéssé vált a közvilágítás megoldása. 1821-ben a piac körül lakó 34 kereskedő engedélyt kapott arra, hogy saját költségükön lámpákkal ellátott két éjjeliőrt fogadhassanak, akik a Piactér boltjaira vigyáznak. Később több állólámpát állítottak fel a kereskedők a téren, s kérésükre a város elrendelte, hogy a Piactér összes boltosa köteles a közös világításhoz hozzájárulni, s ezzel párhuzamosan a város is felállított a városháza elé egy lámpát.1" Az 1840-es években már a házzal bírókat, a ház nélkülieket és a kereskedőket egyaránt bevonták a lámpafölszerelésbe; a három osztályba sorolt lakosok járultak hozzá a kivilágítással együtt járó költségekhez.114 1837-ben a város konvenciós szerződést kötött az éjjeliőrökkel. Több szerződés is megmaradt, amelyekből tudjuk, hogy például Jako-bits József „Piartzi Utzai éjeli Őrnek" felfogadván, kötelessége volt „a szokott éjjeli órákat pontosan megkiáltani, az éjeli csavargókat bekísérni, és az Elöljáróságnak engedelmeskedni" ,115 Hasonló feltételekkel fogadták fel Zsilip Józsefet, ugyanakkor Szalai Györgyöt Német utcai, Lancsák Györgyöt Magyar utcai, Benedek Pált Cigány utcai, míg Nagy Ferencet és Deák Györgyöt kiskanizsai éjjeliőrnek szerződtették. Az éjjeliőrök évi 25 forint fizetést, 2 csizmát és egy hosz-szú szűrt kaptak fizetségképpen. (A fizetésekhez csak annyit teszünk hozzá, hogy ugyanekkor az urasági erdőkerülő, erdőpásztor stb. 50 forintnyi összeget kapott.) Nem volt azonban problémamentes a lámpák működése, ugyanis az 1840-es években a város egyre rosszabbul állt anyagilag, így nem lehet véletlen az Életképek folyóiratban talált néhány szellemes sor, amelyeket egy korabeli tudósító jegyzett le, komor képet festve a jövőről: ,/l jövő év — mint halljuk — sötétséggel fog beköszönteni Nagykanizsa városába, azaz: utcai lámpák, néhány évi szolgálatuk hálás elismerésül, nyugalomba fognak helyeztetni, ami arra mutat, hogy városunk halad — visszafelé."6
Meg kell még jegyeznünk, hogy a Piactér és a város egyéb központi területei csak kevéssé hasonlítottak a mai, nagy épületekkel övezett jellegre; abban az időben a szegélyező házak általában laposak voltak, jó esetben emeletesek, s még a 19—20. század fordulóján is gyakoriak voltak a foghíjak, az üres telkek. Ezek a házak és fundusok közötti foghíjak nagyon lényegesek voltak biztonsági okokból, hiszen csak így számíthatott a lakosság arra, hogy a vissza-visszatérő tüzek a jelentősebb távolságok miatt lokalizálhatok. Tűz pedig igen gyakran keletkezett, néha csak magától, de gyakran erőszakos események hatására is. Egy példát ragadjunk ki, amikor a kereskedők elleni erőszak hatására támadt tűz. 1798 tavaszán többször is megpróbálták felgyújtani a Magyar utcában Israel Josz házát, a második kísérlet aztán sikerrel járt: „...a Kert felől lévő Házafarozatja lángot vetvén egy szempillanatban az egész Házat a Tűz elborította...", a ház leégett, s mellette 27 másik épület is megsemmisült.117 Csak ennek az egy tűzesetnek az összkára meghaladta a 16 000 forintot. A legnagyobb kár a görög iskolát és templomot érte, amelyben 2135 forintnyi veszteség keletkezett. A kárértékek persze viszonylagosak, valószínűleg joggal jegyzi meg a jegyzőkönyv vezetője, hogy „Zsidó Zsellérek, amint a Zsidóság Summariter bé adta, de a mint hihető, a Kár vallottak sokkal fóllebb adták bé Kárukat, hogy sem szenvedtek"."8 Tudjuk egy forrásból, hogy 1835-ben is volt egy nagy tűz Kanizsán. A tűzesetek kezelésében nagy szerepe volt annak, hogy 1834-ben 10 darab kézi fecskendőt szereztek be lajtoskocsival együtt, illetve hogy 1839-ben a város megtiltotta a zsúpos, szalmás házak építését.119 Ez is a korabeli fejlődés sajátos tünete, a környező Batthyány-uradalmak-ban is jószágkormányzói rendeletben határoztak a cseréptetős épületek szükségességéről.120
A Piatérhez hasonlóan a századforduló körüli években a Fő utca is átformálódott. A volt Ejzen-part-házat most már a Csokonai Karnyónéjából is ismert Gottlieb Mayer nagykereskedő foglalta el, s családja a forradalom idejéig bizonyíthatóan ott is lakott (Gottlieb May erről a kereskedelmi fejezetben adunk részletes ismertetést). A városháza másik oldalán semmi nem változott, az a házrész továbbra is az 1773-ból már ismert Pichler famíliáé volt. A Vasemberház viszont minden bizonnyal átépült, klasszicista formát vett fel, az alsó részében boltok voltak, az emeleten pedig lakások. A Fő út keleti részén újabb épületek tűntek fel: főleg a kereskedőházak száma szaporodott. A mai Deák tér felé eső területen az egyik kiemelkedő épület az emeletes Axenti-ház volt, amely a kapu fölötti zárókőbe vésés szerint 1817-ben épült, ám mellette is számos gazdag izraelita kereskedő família háza található egészen a városházáig.121 Olyan tekintélyes családok építkeztek a Fő út déli részén, mint például a Lachen-
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
85
bacher, a Horschetzky, a Dobrin család stb.122 Tévedés lenne persze azt hinni, hogy a Fő út környéke nem változott. Erre jó példa a Felsőtemplom építése, amely alapvetően átalakította a Fő utca—Szentgyörgyvári út—Eötvös tér térségét. (Érdekes, hogy az 1822-ből való térképen még úgy jelölték a templomot, mintha az a Fő utca déli oldalán egy telek alsó végében lenne.)
Ezek között az épületek között helyezkedett el a gróf Széchenyi-féle ház is, amelyet az 1822. évi térkép is világosan jelöl. A fundus az 1803. évi összeírás szerint Geber György kalmár tulajdona volt, s maga a telek a korábban emlegetett Zsul Mátyás és Dobrovits Ignátz telke között feküdt a Fő utca déli oldalának közepén. A fundust 1805. március 24-én vásárolta meg gróf Széchényi Ferenc a kanizsai Geber polgártól 22 500 forintért. Széchényi gróf ekkor Somogy vármegye főispánja volt, akinek mind Zalában, mind Somogyban kiterjedt nagybirtoka volt. A Széchényi-féle kanizsai ház az 1814. évi végrendelet szerint a pölöskei majorátushoz tartozott, tehát ahhoz a birtokrészhez, amelyet Széchenyi István örökölt. Közismert ugyanakkor, hogy Széchenyi István gróf az 1830-as évek közepén somogyi birtokait eladta testvéreinek, mivel érdeklődése egyre inkább Pesthez kötötte, s ennek esett „áldozatául" kanizsai háza is. 1839-ben a városi földkönyvből készült mérnöki kivonat már felmérte a telek és a rajta lévő ház állapotát, amelyet aztán a gróf 1840-ben eladott sóskúti Tárnok Alajosnak, a Batthyány Nepomuk János-féle uradalmak exactorának, aki emellett zalai nemes volt. A szerződésben Tárnok Alajos Lackenbacher Heinrich és Schey Fülöp kereskedők engedményeseként szerepel. Tárnok Alajos 1842-től a Kanizsával határos, gróf Zichy Károly tulajdonában lévő vrászlói uradalomjószágkormányzója lett. Tárnok a volt Széchenyi-féle házát 1843-ban Zichy Károly grófnak eladta, ugyanakkor továbbra is abban lakott bérlőként, míg a ház másik részét boltként bérbe adta. A házhoz tartozott egy nagy gabonaraktár is, valamint a fundus része volt még 10 23/32 hold szántó és 4 3/64 hold rétterület, maga a városi telek pedig 37/64 katasztrális holdat tett ki. 1848-ban egy becslés szerint a kanizsai birtok és épület értéke 20 688 forint volt ezüstben, ezen belül az épület értéke 13 469 forintot tett ki. Ez volt az a ház, amelyet a későbbiekben Tárnok-háznak neveztek a városban. Az épület 1857-ig maradt Zichy gróf birtokában, ekkor Tárnok kiköltözött, Batthyány utcai házába ment át, az épület pedig a Zichy testvérek osztozkodása következtében báró Walterskirchen Lajosné született gróf Zichy Mária tulajdonába ment át.123
írásunkban lassan átcsúsztunk az utcák szintjéről a házak ismertetésébe, amit persze a logikai menetünk is magyaráz. Nézzük meg először, mit
mutatnak a házak számáról informáló levéltári források adatai!124
A diagram a rovatos összeírások adatai alapján készült, ebből következően azt a mintegy 25 épületet, amely földesúri, vármegyei vagy állami tulajdonban volt, értelemszerűen nem tartalmazza. Mindazonáltal világosan látszik, hogy 1776—1822 között a nagykanizsai városrészben a lakók házainak száma 450-ről 552-re növekedett. Ha szétbontjuk az aggregált adatokat, akkor azt látjuk, hogy leggyorsabban a 3. osztályba sorolt, vagyis a leggyengébb minőségű házak szaporodtak. Ám mutatja az elmozdulást az is, hogy a téglából épített, jelentős alapterülettel bíró házak száma 1800— 1806 közötti években 31-ről 49-re emelkedett. Ez szorosan összefügg az említett központi területeken végbemenő építkezésekkel, a nagy kereskedő családok ingatlanszerzésével.
Ha ez utóbbi folyamatot elemezzük, valóságos földindulást érzékelhetünk. Emlékezhetünk még arra, hogy az 1770-es évek elején a város közepét, a Fő utcát, a Piac teret iparosok, polgárok vagy egyszerű gazdák népesítették be, kereskedőt csak elvétve lehetett ott találni. A napóleoni konjunktúra idején meggazdagodott s nagy számban betelepülő görög (ortodox vallású) és zsidó kereskedők viszont egy-két évtized alatt gyakorlatilag felvásárolták a városközpontban lévő házakat, s földesúri engedéllyel ott élhettek. A gazdag kereskedőréteg városközpontban való megjelenése témánk szempontjából kettős hatású volt. Egyrészt kiváltotta az iparos réteg ellenállását, megpróbáltak tradicionális jogaikba belekapaszkodni, s ehhez a vármegyénél avagy a földesúrnál kerestek támogatást. A Thúry György Múzeumban fennmaradt annak az 1929-ben publikált, amúgy 1810-ben a városi iparosok által aláírt beadványnak egy példánya, amelyben a városiak panaszkodnak a zsidóság nagyfokú térhódítására. így írtak: „Falu helyen a zsidók uraság házaikban lakván, tsak Zsellérek és extraserialisták közé
86
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
számláltatnak, kiket minden időben Forspont alá kívánni nem lehet, ellenben Kanisán, ámbár a Zsidók kedves hazánkban polgári jussal még nem ditseked-hetnek, még is örökös Jussal bírnak Házokat, és pedig a legg szebb, legg jobb fekvésű és legg téresebb Házok
keken, mint a városiak. Maradt azért hírmondó, mint például a Fő út déli oldalán Németh szűcsmester, avagy vele szemben Czenek Márton kalapos háza, ám a kereskedői térnyerés mindenképpen szembetűnő.
A legjelentősebb kereskedők házai az 1810-es években
közül mostanságik már 39-et bírnak".125 A félelemérzet is ott bujkált bennük, amikor a levél vége felé úgy fogalmaztak, hogy „...méltán félhetünk, hogy a keresztény vagyonosabb Lakosokat ki szorítani és Ka-nisát, amint már jövendöltetik is, valóságos Zsidó Várossá tenni fogják". Ez a levél világosan mutatja, hogy a zsidó kereskedők egyre nagyobb számban jelentek meg a városban, s a legjobb házakat vásárolták meg.
A másik következmény azonban a város átépülé-se volt. Kétségkívül a 18—19. század fordulójára tehetjük az építkezési hullám elindulását, amely után majd csak az 1860—70-es évek fordulójától figyelhető meg újabb építkezési ciklus. Ez a századfordulós időszak teremtette meg a jellegzetes kanizsai városképet, amelyet a téglából épített, földszintes, valamint egyemeletes, esetleg tetőteres, man-zárdos jellegű házak jellemeztek. Ezek az új házak elsősorban a Fő utcában, a Piac téren, a mai Deák tér környékén jöttek létre. Tipikusnak tekinthetjük például a görögkeleti vallású Theodorovics-ház formáját, amely az utcai homlokzatára nézve hosszan elnyúló, nagy kiterjedésű épület volt, közepén boltíves nagy kocsibejáróval.126 Az emeletráépítés gyakorlattá kezdett válni, több példánk is van erre; így tudjuk, hogy a Vasemberházban alul 17 bolt volt, míg az emeleten laktak a kereskedők, boltosok. Tudjuk azt is, hogy a Chinorány-ház is emeletes épület volt, ismerjük a 18. század végi piactéri nagy gabonakereskedő épületét, a Popovics-házról is tudjuk, hogy emeletes volt stb.127 Ha rátekintünk a századforduló környéki adóösszeírások névlistájára, akkor azt láthatjuk, hogy a kereskedők központi területi térnyerése állandó folyamat, s az 1820-as évek végére már jóval többen voltak a centrális tel-
Az 1811. évi úrbéri szerződés nem gördített akadályt a városiak fundusainak adásvétele elé, sőt egyértelmű, hogy a földesúr minden egyes esetben jól járt. A szerződés kimondta, hogy „Minden közönséges Census alatt a Városiak birtoka alatt lévő s leendő Fundusoknak szabad eladása, és meg vétele, ennek utána is azoknak meg engedtetik".'2* Ugyanakkor a földesúr nehezményezte, hogy az 1773. évi fun-duális könyvhöz képest igen sok változás ment már végbe a házak birtoklását illetően, ezért a két fél megállapodott az új funduális könyv elkészítésében. Azt is rögzítették, hogy fundus eladása vagy vétele csakis az uradalom tájékoztatásával, s a „Városi Tanácsnak hitével és tudtával legyenek", vagyis a városnak kellett nyilvántartania a változásokat, s arról az uradalmi tiszttartót és a földmérőt tájékoztatni kellett. Továbbra is érvényben maradt az a régi szabály — ne feledjük, Kanizsa mezőváros volt — miszerint „A Fő Mgú Uraság házaiban, vagy különös Urodalmi Census alatt lévő Fundusokon lakozókra a Városi Bírónak és Magistrátusnak hatalma sémiképpen ki nem terjed, és ezek valamint eddig, ugy ezekutá-nis egyedül a Fő Mgú Urasaágnak Jurisdictiója alatt maradnak" .129
A napóleoni konjunktúra éveiben, s azután is Nagykanizsán szinte mindig állomásozott jelentősebb nagyságú katonai kontingens. Mivel Kanizsa mezőváros volt, forspont is terhelte a várost. A szokásoknak megfelelően a katonatisztek a jobb házakba költözhettek be, a katonákat azonban szerteszét szállásolták be. Mivel háború volt, a kényszerbeszállásolás ellen sokat tenni nem lehetett, ám a társadalmi súrlódások is napirenden voltak. A kapitányok, őrnagyok, ezredesek értelemszerűen az éppen házat vásárolt avagy épített gazdag
87 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)

kereskedőkhöz kerültek. Nem véletlenül panaszkodott a vármegyének az egyik legjobb házat birtokló Gottlieb Mayer nagykereskedő, hogy az a katonatiszt, aki nála lakik, hosszú ideje elfoglalja házát, s esze ágában sincs kiköltözni, s bár azt ígérte a katonaság, hogy csak két hétig maradnak, ugyanakkor a tiszt már egy éve ott van, s emiatt a kereskedő családjának egy szobába kellett összehúzódnia. Mayer azt akarta elérni, hogy a katonatisztet Hirschler Moyses nagykereskedő tágas házába költöztessék át.130 A forspont örök viták tárgyát képezte, a zsidó nagykereskedők igyekeztek különböző eszközökkel megszabadulni ettől a tehertől. Az említett Hirschler Moyses, de mások is, így például Lichtenstein Móric is szerződést kötött a várossal, amelyben pénzadományt ajánlottak fel a megszorult önkormányzatnak, kölcsönt folyósítottak vagy éppen egy felszerelt katona költségeit állták, s ennek megfelelően mentesítették házukat a for-spontkivetés alól.131 Az adóbevételeket illetően a város általában mohó volt. Jellemző eset erre az, amikor Hirschler Moyses még egy házat szerzett, Nagykanizsa város mindjárt forspontozta az ingatlant, mondván, hogy amikor szerződést megkötötték, még csak egy épülete volt, s a szerződés csak arra vonatkozott, az új épülettel azonban már együttjár a tehertétel.132 Az ilyen esetekből aztán általában instanciák tömkelege született. Világosan látszik azonban az a sajátosság, amely a zsidóság kettős hovatartozásából következik: kezdetben a zsidóság az urasági fundusokra telepedett le, s így csak a földesúrnak tartozott elszámolással, a századforduló körül azonban megindult a városi telkek megvásárlása, így a városbíró joghatósága is kiterjedt rájuk.
A katonaság léte, az egyre nagyobb létszámú átmenő, nem tipikus városlakó elem sok újdonságot hozott a város életébe. Az említett katonaság ellátási és szállítási kötelezettsége élénkítette a település életét, hiszen meg kellett felelni a feladatoknak, ám az is tény, hogy a sereg beköltözése a városba néha hosszú időre lekötötte a lakosság fuvarozási-szállí-tási kapacitásait, és ez zavarokat is okozott. A hadsereg megszállta például a ferences kolostort, s évtizedes bentlakásával legalább 20 000 forintos kárt okozott a később visszatért barátoknak.133 Ugyanakkor egyre fontosabbá váltak a vendégfogadók, a szálláshelyek, s e téren sokáig nem volt előrelépés. Korabeli átutazók leírásait, említéseit kutatva érdekes például, hogy Széchenyi István naplójában szerepel az a félmondat Kanizsán való egy napos tartózkodásáról, hogy „Mengennél ebédeltünk",134 Azt tudjuk, hogy az illető Mengen Wilhelm katonatisztről volt szó, ám házát nem tudjuk azonosítani. Ebből viszont az is következik, hogy voltak a városnak olyan gazdagabb lakói, akik szállást tudtak nyújtani egy arisztokratának is. A városnak azért is fontos a beszállásolás, mert pénzbevételei között
30-40%-ot tett ki a katonai ellátásért kapott összeg. A háborús időszakban a városban kórházat is berendeztek, ehhez orvosokra volt szükség, s ezért nem véletlen, hogy forrásainkban folyamatosan szaporodik a diplomás társadalmi réteg aránya. Néha olyan mennyiségű élelmiszert és szénamennyiséget kellett előteremteni a hadsereg ellátására, hogy az már a lakosság ellátását is veszélyeztette, ezért megpróbáltak minden területet igénybe venni a kaszálórét bővítésére. Erre tipikus lehetőség a berek kihasználása. 1807-ben a város előírta a berekben lévő rekettyés és bozót kiirtását s legelőnek feltörését. A Magyar utcai gazdák vállalkoztak a terület irtására, amiért hat évre széna-, kilenc évre sar-júkaszálásra kaptak engedélyt.135
A vendégfogadók száma a 19. század közepéig nem változott Nagykanizsán, a kiskanizsai városrészben viszont létrejött az első vendégfogadó. A város nyugati részén, a Varasdi út legelején az első telek volt a Bárány vendégfogadó; a nyugati irányból, a tenger felől érkező kereskedő, vásáros ember ezzel találkozott először. A keletről, vagyis a somogyi területekről érkezve az utazó a Sopronyi utca közepén lévő Ökör fogadó mellett haladt el, de érintette a Fő tér irányába haladva a Tanodalmi tér mellett lévő Sas vendégfogadót is. Ha még beljebb megyünk a városba, akkor a két legjelentősebb vendégfogadó a Zöldfa régi épülete és a Korona vendégfogadó volt.136 Igazi, üldögélős kulturális helyek azonban még nem voltak a városban, azok majd csak a reformkor időszakában jönnek létre. Megfigyelhetjük a jelentős létszámnövekedésen átesett zsidóság önszerveződésének jeleit, így a rabbinus ház, a zsinagóga, a zsidó kórház és a zsidó iskola létrehozását. Mellette a katolikus, evangélikus és református vallásúak számára is bővült az egyházi szolgáltatások köre: új templomokra, imaházakra, temetőkre stb. volt szükség. Javult a gyógyszertári ellátás is, több kereskedő is megjelent a városban.
A századforduló időszakának a kanizsai térszerkezetre vonatkozó egyik legnagyobb változása az évszázados problémának tekinthető, a két városrészt egymástól elválasztó berek kérdésköre volt. A mezőgazdasági fejezetben részletes áttekintést adunk arról, hogy a 18. század második felétől milyen alapvető lépesek történtek ez ügyben. A térszerkezet felől közelítve a berek ügyét, jeleznünk kell, hogy más kérdéseket is felvetett. Azt mindenki tudta abban a korban, hogy a két városrész egymáshoz való közelebb kerülése, esetleges egységesedése alapvetően a városrészek közötti irdatlan mocsár megszüntetése révén mehet végbe. A mocsárból nyerhető földterületre természetesen két igénylő is volt, hiszen a földesúr is és a város is remélte korábbi területének kiterjesztését. A város számára a berek alapvetően a rétterületek miatt volt fontos, mivel az állandóan javuló kereskedelmi-szállítási
88
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
kapacitások fenntartása és működtetése egyre több szénát és sarjút igényelt. (A korabeli kereskedelem nagymennyiségű hámos lovat feltételezett, s ahogyan növekedett a szállítási kapacitás, úgy kellett biztosítani az egyre nagyobb rétterületet is.) A mocsárnak volt egy olyan része, amely a berek közepén viszonylag magasabban feküdt (ezt hívták Polai-szigetnek), ezt Szapáry földesúr óta a városiak használták, s a városiak a nagy pörben maguknak is igényelték. Ugyanakkor a mocsár lecsapolá-sa, kiszárítása, irtása igen jelentős munkaalkalmat biztosított a városi lakosság egy részének, főleg a kisebb jövedelemmel rendelkezők számára jelenthetett ez sokat. S arról sem szabad megfeledkezni, hogy volt a mocsárnak valamilyen kénes jellegű ki-gőzölgése, amely esetenként fullasztó és mérgező is lehetett. Ezt jól bizonyítja az is, hogy az 1770-es években azért vezényelték el a katonaságot Kanizsáról, mert azt gondolták, hogy a kigőzölgés hatására haltak meg az itt állomásozó katonák.137 Erről egy későbbi forrás tájékoztat, amikor is a környék nemes földbirtokosai kérelmezték a vármegyénél, hogy járuljon hozzá a mocsár lecsapolásához. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a nádas-zsombékos vidék a vadállatok számára menedéket jelentett, a lakosok számára pedig komoly veszélyforrást, hiszen még szép számban farkascsordák is előfordultak ott.138
A berek használatából mind a városnak, mind a földesúrnak volt jövedelme. A városiak számára az életlehetőségek növelése és a további fejlődés lehetett a legfontosabb, a földesúr számára pedig a berekben lévő malmok után járó árenda, az ott kivágható fa eladása avagy deputátumként való felhasználása, a halászat bérbeadásából származó haszon, a rétek árendába bocsátása, malmok működtetése stb. szerepelhetett a bevételi listán. Ugyanakkor
tény, hogy a berekről szóló 1810. évi szerződés normalizálta a város és a földesúr kapcsolatát, s lehetőséget adott az 1811. évi úrbéri szerződés megkötésére.139 A város 230 holdat nyert a berek területén, elsődlegesen azokon a helyeken, amelyek a kiskani-zsai határ mentén feküdtek. Ezek a területek alapvetően rétek voltak. Ez egyben azt is jelentette, hogy a kiskanizsai lakosoknak lehetőségük volt keleti irányban némileg bővíteni városrészüket, s ezzel közelebb kerülni a gyorsan fejlődő nagykanizsai városrészhez. Ha a későbbi, 1857. évi császári abszolutizmus korabeli térképre tekintünk, akkor azt láthatjuk, hogy a kiskanizsai keleti oldalt is az erőteljes „besűrűsödés", azaz odaköltözés jellemzi, nyilván nem kis részben a berek lecsapolásának hatására. Az 1802-ben megindult lecsapolás során a kiskanizsai oldalon a Bajcsai út mellett, míg a nagykanizsai oldalon a Magyar utcai kertek tövében ástak árkot, később a két csatornát egy keresztirányú kanálissal összekötötték. A munka során minden kanizsai házra 5 öl árokásást osztottak ki - kuriális funduson lakókra értelemszerűen ez nem vonatkozott.140 A berket a későbbiekben is állandóan tisztogatni kellett, ez a tevékenység általában közmunkaerővel történhetett, mert pénz erre a célra nem volt. A berek lecsapolása után nekiláttak a parcellázásnak is. A földek kimérése a vámháznál kezdődött. A nagykanizsai határhoz legközelebb eső telkeket a városrész legtávolabb lakói, így a Sopronyi utca lakosai kapták, azután következhettek a közelebb lakók. A nagykanizsai városrész nyugati határához legközelebb eső csatornát (gyakorlatilag a kertek alatt futott) a későbbiekben Dencsár-ároknak hívták, vélhetően arról a személyről elnevezve, aki a 18. században városbíró volt.141
IV A VÁROSI INGATLANRENDSZER A REFORMKOR IDEJÉN
1. Új utcák és területi bővülés
Nagykanizsa népessége — akárcsak korábban — a 19. század első felében is folyamatosan növekedett. Ha hihetünk a korabeli történeti statisztikai forrásoknak, akkor azt látjuk, hogy az 1820-as évek végi mintegy 7000 fős lakosság az 1840-es évek elejére kb. 9600 főre emelkedett. Ezek a számok azonban vélhetően csak az állandó lakosokra vonatkoznak, s úgy gondoljuk, hogy alábecsülik a város népességének nagyságát.142 A városban mindig élt néhány száz olyan ember, akik csak átmenetileg jelentek ott meg, tehát joggal becsülhetjük a város lélekszámát 1848-ra 11—12 000 közé.143 (Biztosra vesszük, hogy nem véletlenül teszi egy — a polgári forradalom időszaká-
ban készült — irat a város népességét 13 000 főre.) Mindenesetre úgy tűnik, hogy a városi lakosság létszámának növekedése a reformkorban gyorsult, s e gyorsulás forrása — akárcsak korábban — inkább a külső elemek betelepedése, mintsem a belső népesség szaporodása volt. A növekedő népesség letelepedése és elhelyezése jelentős problémákat okozott: a várost hozzá kellett igazítani az emelkedő létszámhoz. A gyors népességnövekedésből fakadó gondok viszont már nem voltak megoldhatók a lakók spontán jellegű letelepedésével, most már megtervezett lépésekre volt szükség. Ehhez pedig terület kellett, így nem véletlen, hogy az egyre nagyobb bevételben reménykedő uraság elősegítette új utcák létrehozását, s ehhez biztosította a területek eladását.
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
89
Melyek voltak az utcarendszer terjeszkedésében a fő irányok? Az 1857-ből való abszolutizmus-korabeli városi térkép már világos utcarendszert rajzol ki.144
Látható a térképen, hogy a város területi terjeszkedése során alapvetően megnyúlt az észak felé vivő Magyar utca, amely egyértelműen a város legnagyobb utcájává vált, kb. kétszer akkora volt már, mint a Soproni (Pécsi) utca. A későbbi, 1864-ből való első kataszteri felvétel, valamint az 1847/48. évi rovatos összeírás névsorainak összevetéséből kiderül, hogy a Magyar utcában az utca egy-egy oldalán kb. 100-100 fundus jött létre a forradalom időszakáig.145 Érdekes kérdés ugyanakkor, hogy miért a városból kifelé menő Magyar utca nyúlt meg, s miért nem a városon belül sűrűsödtek a telkek. Természetföldrajzi tényezők nem magyarázzák mindezt, bár igaz, hogy az utca keleti oldala kicsit emelkedő domboldal volt, de ez gyenge érvnek tűnik. Sokkal fontosabb lehetett, hogy a korábbi berek lecsapolása után a nagykanizsai városrész nyugati oldalán lehetőség nyílt új parcellák kialakítására, s ehhez igazodott az utca keleti fele. A Magyar utcából a korábban is létező, északkeletre nyíló Sikátor utca nem nőtt tovább, egyéb keresztutcák pedig még nem jelentek meg. Még megemlítjük, hogy fent északon, az utca vége felé, a kiskanizsai területtel összekötő út melletti telekkezdemények látszanak. Ez volt az az út, amelyet korábban már emlegettünk a kiskanizsai visszacsatlakozással kapcsolatban. Ezen az úton a mocsáron át több hidat is jeleznek, vélhetően a lecsapolt berekben a
közlekedést elősegítendő építmények lehettek. A Magyar utcában igen sok izraelita telepedett le; erős a gyanúnk, hogy a 19. század első felében Kanizsára betelepedett zsidóság jelentős része tudott itt magának telket szerezni.
A korábbiakhoz képest újdonságot jelentett a Piac térből északkeletre nyíló Óriás (Riesen Gasse), később is, ma is Kinizsinek nevezett utca. Az Óriás utcát már 1799. évi forrásunk is említi;146 a 19. század közepére már egy határozott méretű, jó 200 méter hosszú utcává vált. Az utca déli része háromszög alakban, ékszerűen nyúlt a Piac tér irányába, s a háromszög dél felé néző csúcsa körül a város legjelentősebb kereskedő famíliái voltak a tulajdonosok.
A kereskedelmi fejezetben rámutattunk, hogy ezek a kereskedők és boltosok a város legelőkelőbb s egyben a legtöbb adót fizető polgárai voltak. Az ő esetükben is látszik, hogy a nagy házak úgy épültek, hogy azokban boltok és lakások is elhelyezhetők legyenek, amelyeket bérbe lehet adni, s abból jelentős jövedelme lehet a tulajdonosnak. így például tudjuk, hogy 1847—48-ban Lőwenstein Miksa kereskedő és boltos fizette a legtöbb adót, 65 forintot, tiszta jövedelmének körülbelül 5%-át.147 Lőwenstein sarki házában bérelt lakást Machalup József, Lachenbacher Károly épületében pedig Récser Májernak és Wágner Alajosnak volt még helyisége. A későbbi fundusrajzok alapján biztos, hogy az említett telkeken több belső gazdasági épület is volt, minden bizonnyal a kereskedelemhez szükséges istállók, tárolók stb.
Ha tovább vizsgáljuk az 1857. évi térképet, akkor a házrendet tekintve a Piac téren már kevesebb változást láthatunk, a tér alapvető formája a századelőhöz képest nem változott. Változás inkább a házak for-
90
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
májában lehetett, hiszen az építkezések szinte folyamatosnak tekinthetők (erről majd később). Ha tovább megyünk dél felé, akkor azt látjuk, hogy egy érdekes elnyújtott ovális jellegű térség alakult ki azáltal, hogy a Fő úttól délre teljesen kiépült a Fülöp és a Kisnémet utca. Utóbbi a ferencesek klastromának északi oldalától indult nyugati irányba, s a Bárány vendégfogadónál kapcsolódott a nyugat felé tartó Varasdi útba. A mérnöki tervezést mutatja a Fülöp utca alatti, a Fülöp utcára merőleges észak-déli irányú két utca, a Gábor és az Iván utca létrehozása. Emellett adtak el földeket a Ciglenica területén is. A folyamatot forrássze-rűen is nyomon tudjuk követni, hiszen ismert az az
csoportokból való személyek, így például iparosok, értelmiségiek, boltosok, kereskedők, ügyvédek, nemesek, földbirtokosok, vagy egyszerűen csak tradicionálisan lakóknak nevezett elemek vásárolták meg. Amikor a földesúri határozat született, még nem volt érvényben az ingatlanszerzés szabadságát megadó 1840. évi törvény, amely már megengedte a zsidóság földvásárlását is; így nem véletlen, hogy a törvény eredményeként az 1840-es években már izraelita családok is vásároltak telkeket ezen a déli területen. Mivel más utcákból nem maradt fenn az ingatlanforgalomra vonatkozó részletes adattömeg, mindenképpen érdemes bemutatnunk a változásokat.149
A déli utcákban kimért telkek vásárlói Nagykanizsán 1842—48 között
Vásárlás Vásárló neve Foglalkozása Vásárlás
ideje összege
1842 Vajdits János, fel. Trebitscher Anna könyvárus 539 p.forint
1842 Vajdits György, fel. Trebitscher Terézia szabó mester 404 p.forint
1843 Szentgyörgyi Horváth Imre táblabíró n. a.
1843 Hauser János, fel. Zökrer Kunigunda vasárus 535 p.forint
1843 Nemes Mihály számtartó n. a.
1843 Ejjuri János, fel. Rupp Erzsébet kőműves 106 p.forint
1843 Vener Ferenc, fel. Márkus Anna 120 p.forint
1843 Brunner József, fel. Maltsits Anna ács n. a.
1843 Zob Ferenc, fel. Karányi Rozália szűcs n. a.
1843 Horváth Antal, fel. Moyses Rozália csizmadia n. a.
1843 Lichtenstein Béni, fel. Polák Regina kereskedő 106 p.forint
1843 Bója Gergely, fel. Szíjjártó Etelka néptanító 403 p.forint
1844 chernelházi Chernel Ignátz, fel. uradalmi
szentgyörgyi Horváth Cecília főügyész 245 p.forint
1844 Haragos Mihály, fel. Selle Katalin sebész 387 p.forint
1844 Mersits Ferenc, fel. Berczek Anna lakatos 387 p.forint
1845 Blau Pál kereskedő 774 p.forint
1845 Szandveber József, fel. Ackermann Anna asztalos 420 p.forint
1846 Kaan Ferenc, fel. Stemberger Julianna kereskedő 376 p.forint
1847 Koronczi László, fel. Hédii Mária 95 p.forint
1847 Birkheim Alajos, fel. Szlikovszky Erzsébet 225 p.forint
1847 Hartman Ferdinánd, fel. Braun Jozefa 322 p.forint
1847 Pávits János, fel. Dervalics Kati 172 p.forint
1847 Gyuri János, fel. Rupp Lizi 172 p.forint
1847 Schaurek József, fel. Baán Karolina kanizsai lakos 215 p.forint
1847 Kaán Károly 90 p.forint
1847 Kaan Károly (a szomszédos telket) 90 p.forint
1847 Horváth János, fel. Vidákovits Franciska kanizsai lakos 100 p.forint
1848 Jack Frigyes, fel. Metz Anna kanizsai lakos 244 p.forint
1E&8 Svastics János, fel. Csertán Krisztina
(3 egymás mellett lévő telket vettek) táblabíró 476 p.forint
1848 Horváth Zsigmond, fel. Gyumela Rozi gerencser 224 p.forint
(Rövidítések feloldása: fel. = felesége; p. =
urasági irat, amely 1835. szeptember 24-ki keltezéssel engedélyezte, hogy a növekedő kanizsai népesség számára a „zsidó templom mögötti" 14 651 négyszögölnyi földet házhelynek kiosszák, kivéve azokat a telkeket, amelyek a zsidó közösség kórházául szolgáltak.148 Az így kimért telkeket különböző társadalmi
pengő; n. a. = nincs adat)
A táblázat adataiból világosan látszik, hogy relatíve nagy kereslet volt az 1840-es években az újonnan kimért telkekre. Sajnos a legtöbb esetben nem áll rendelkezésünkre pontos kimutatás a telkek nagyságáról, így azt nem tudjuk megítélni, hogy a különböző méretű telkek eladása és a vevők társadalmi és anyagi
91 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)

helyzete között milyen kapcsolat létezik. Néhány esetből az látszik, hogy a városban élő nemesek, uradalmi alkalmazottak viszonylag alacsony összegért jutottak jelentős méretű telkekhez. Kiemelkedik a sorból Svastics János táblabíró (régi zalai és somogyi nemesi család tagja), aki a földmérői besorolás szerint a 15., 16. és a 17. számú szomszédos telkeket vásárolta meg viszonylag alacsony áron. Az 1854-ből való városi házszámlista és az 1864. évi kataszteri térkép alapján azt is tudjuk, hogy a Gábor utca északi részén ekkor szerezte meg a két egymás mellett lévő telket a két Vajdits, a szabó és a könyvárus. Természetesen Vajdits György szabónak a Fő utcán volt a boltja és a műhelye, így minden bizonnyal a Gábor utcában a lakását építette fel az egyre terebélyesedő kisüzemet működtető szabómester, aki 1847-ben már 6 szolgával dolgozott. Vele szomszédos a vasárus Hauser-telek, amely a Fülöp és a Gábor utca sarkán helyezkedett el. Érdekességképpen emeljük ki, hogy a zsinagóga mögötti területen Kaan Károly ügyvéd is vásárolt két kisebb telket.
A térképet nézegetve feltűnő, hogy a városrészek a belső utcák létrehozása révén egyre inkább négyszö-gesedtek. Egy ilyen sajátos négyszöget alkotott a Piac tér—Fő út északi oldala—Kereszt utca—Külsőtelki utca. Ennek az egységnek már mind a négy oldala teljesen beépült, s ezzel lehetőség nyílott arra is, hogy a továbbiakban a négyzet belső részét is telkesítsék. Egy másik négyszöget jelentett a Récsei utca—Külsőtelki utca—Hunyadi út—Eötvös tér, amely ekkorra szintén teljesen beépült. S akkor még azt is hozzá kell tennünk, hogy a városban több téijellegű hely is formálódott. Ilyen volt az Eötvös tér, ahol az 1840-es években több épület is megjelent. Ehhez mindjárt hozzá kell tennünk, hogy Kanizsán az országutak találkozása általában öblösödő, háromszög alakú tereket eredményezett, ahol előbb-utóbb elszórt épületek jelentek meg; az Eötvös tér körül is ezt látjuk. A délről bejövő Szentgyörgyvári út szélesedését nevezték Tizenhárom-városnak, ennek a déli részén már voltak épületek. A mai Eötvös tér északi részén is épületek jelentek meg, egészen a Pécsi és Pesti út találkozásáig, de a tér uralkodó épülete egyértelműen a régi piarista kollégium épülete maradt. A tértől nyugatra egyre fontosab-bá vált a Felsővárosi templom melletti Deák tér környéke, amely már piaci helyet is jelentett. Az Eötvös tér déli részén a földesúrnak gabonatárháza volt, ott volt a Sas vendégfogadó is stb.150 Mindez azt jelenti, hogy a korábban foghíjas telkekkel rendelkező város lassan megtelt, a belül való telkesítés már komoly nehézségekbe ütközött, helyette inkább kifelé kellett növelni a város területét.
A kiskanizsai városrészben is jelentős változásokat regisztrálhatunk a 19. század közepére. Az egyik szembetűnő vonás, hogy szaporodtak az utcák, a térképről mintegy 15-16 önálló utca vonala olvasható le. A másik változás a besűrűsödés; egyre tömöttebbé vált a városrésznek az északi és a déli egysége, egyre
kevesebb szabad tér maradt meg a telkek között. Harmadrészt kell kiemelnünk, hogy egy-két irányban itt is megnyúltak az utcák, így például a dél felé vivő Bajcsai út, valamint a nyugat felé haladó Varasdi út egyértelműen növekszik a korábbi állapotokhoz képest. S végül arra is utalni kell, hogy a fundusok száma is jócskán megszaporodott a kisebbik városrészben: az 1773. évi 200 fundussal szemben 1837-ben már 440 telket írhattak össze a városi adószedők; Nagykanizsán ugyanebben az intervallumban 382-ről 653-ra emelkedett a telkek száma, vagyis a kiskanizsai részen a telkek szaporodása gyorsabb volt, mint a nagykanizsai oldalon. Kiskanizsát még a 19. század közepén is csak egy „köldökzsinór" fűzte a nagyobb városrészhez, a kövezett Varasdi út kivételével más útvonala nem volt a piac felé. A berek lecsapolá-sa ugyan közelebb vitte a településrészt Nagykanizsához, ám a távolság nagy része még megmaradt. A távolság, az eltérő agráriusabb gazdasági szerkezet, valamint a nyugati irányban való területi terjeszkedés világosan megkülönböztette Kiskanizsát a keleti városrésztől. Kiskanizsának nem voltak jelentősebb intézményei, a lakosság döntő része továbbra is mezőgazdasággal foglalkozott.
2. Az uraság városi ingatlanjai a 19. század közepén
Batthyány Fülöp herceg kanizsai uradalmában a reformkortól kezdve a korábbiaktól eltérő birtokpolitika bontakozott ki. Az uradalom irányítói valószínűleg felismerték, hogy a berekből sokat nem lehet nyerni, s a városiakkal való állandó jogi csatározások sem hoznak sokat a konyhára, ezért megváltozott az urasági politika. Ennek oka lehetett az is, hogy a magyarországi földesurak már érezhették, hogy a nyu-gat-európai polgárosodási folyamatok előbb-utóbb megállíthatatlanul országunkban is megjelennek. Nem véletlen ezen a vidéken a földesuraknak az a törekvése, hogy egyre inkább a termelékenység emelése és a jövedelemtermelés irányába próbálták fordítani gazdálkodásukat. A mezővárosokkal való rendelkezés ugyanakkor különleges lehetőségeket rejtett, hiszen földjük továbbra is urasági jellegű föld volt, ugyanakkor a városi népesség gazdagodása, jövedelemtermelő képességének javulása a földesuraság számára is hosszú távú előnyöket adhatott. Kanizsa esetében ez azt jelentette egyrészt, hogy a herceg igyekezett minél több megadóztatható embert letelepíteni városi földjein, sok földet méretett ki és adott el, másrészt pedig — felismerve a föld értékének növekedését — megpróbált a városiaktól jó helyen lévő, értékes ingatlanokat megvásárolni, s ezzel a városban továbbra is vezető helyet biztosítani magának. Mindez persze kényszer is volt, nem csak felismerés, hiszen a szaporodó városiak már az 1788—1810 között zajló berekvitában megmutatták erejüket, azóta pedig csaknem
92
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
megduplázódott a város lélekszáma, s egy 9-10 000 fős városi népességgel szemben egyre nehezebb lett volna erőszakos földesúri érdekérvényesítést elérnie.
Milyen épületek voltak a földesúr birtokában? A kérdés megválaszolásához két forráscsoportot tudunk megjelölni. Egyrészt a herceg Batthyány-csalá-
évekből is maradtak meg a földesúri épületekről olyan kimutatások (árendaszerződések), amelyek formájuknál és tartalmuknál fogva a negyvenes éveket mintázták, s amelyekből a korábbi épületeket is könnyűszerrel azonosítani tudtuk.152 Nézzük először a kiárendált épületeket!
1849. évi bérleti szerződések Kanizsán
Az épületneve A bérlő neve Bérleti összeg A bérlet tárgya.
( ezüstforint/év)
Chinorány Boldizsár- — Chinorány Boldizsár 500 postaház + lakás
féle ház — Halfen Lázár 80 bolt
— Rotschild Eszter 52 bolt
Chinorány József-féle — Mayer Kirschner 60 bolt
ház — Weiss Henrik 192 bolt
— Ellenberger Vilmos 136 bolt
— Haragos Mihály 84 bolt
Szukits Salamon 12 istálló
— Mülhoffer Sándor 2 jégverem
Then-féle ház — Kohn Henrik 340 lakás + egyebek
— Pichler Móritz 120 lakás + egyebek
— Hofman Samu 86 lakás + egyebek
Spánier-féle ház — Stern Henrik 191 lakás + egyebek
Mázsáló ház — Schlesinger Hermán 200 mázsaház + raktárak
Tárház — Kaán Károly 51 gabonaraktár
Zöldfa épületben — Nagy Ferenc 40 bortöltő szoba
— Pankovics János 20 pince fele
Vendégfogadók:
1. Zöldfa — Blümlein Fridrik 1400 vendégfogadó
2. Sas — Czelczer János 300 vendégfogadó
3. Korona — Özv. Göhra Jánosné 1000 vendégfogadó
4. Ökör — Gáspár Ferenc 140 vendégfogadó
5. Kiskanizsai — Nagy Ferenc 740 vendégfogadó
Kiskanizsai volt
mérnöki lakás — Thausz Izrael 82 lakás
Piaci nagy épület
— volt kávéház — Neuman Anna 121 bolt
— 5. sz. lakás — Lőwinger Amália 275 lakás
— 11. sz. bolt — Neiszer Károly 180 bolt
— 1. sz. lakás + — Ebenspanger Emánuel 200 lakás + istálló
istálló — Veiser János vasárus 200 lakás + istálló
— 2. sz. lakás — Vesier János 80 raktár
— uott: pince, padlás — Özv. Lőwinger Amália 80 raktár
— új pince + padlás — Schertz Leopold 80 raktár
— új pince + padlás — Schertz Leopold 82 bolt + raktár
— bolt + tárház — Schertz Lepold 90 bolt + raktár
— bolt + tárház — Ebenspanger Emánuel 150 bolt + raktár
— 13. sz. bolt — Velich János 140 bolt + raktár
— 12. sz. bolt — Schlesinger Hermán 130 bolt
— 14. sz. bolt — Rott Antal órás 45 bolt
— bolt _ Weiss Salamon 76 bolt
— 10. sz. bolt _ Zsidó Közösség 172 lakás + mészárszék,
— lakás + ólakkal, tárolóval
mészárszék — Kitzelberger Ferenc 500 vendégfogadó
di levéltár iratai között az 1846—49 közötti korszakra vonatkozóan megmaradt egy csomó bérleti szerződés, amelyek világosan bizonyítják, hogy urasági épületeket adtak bérbe;151 másrészt pedig az 1850-es
Mivel Batthyány herceg soha nem lakott Kanizsán, az ún. „hercegi vár", vagyis a kastély valójában tiszttartói lakásként szolgált. Ez abban a korban — ismerve különböző arisztokraták szokásait,
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
93
tevékenységét — azt jelentette, hogy évről évre kisebb-nagyobb összegeket fordítottak ugyan az épületre, az amortizációs problémákat megoldották, de nagyobb kiadásokba nem verték magukat a jószágkormányzók. A 19. század közepén a kastély formáját tekintve ugyanolyan, mint a korábbi időszakban. L alakú épület volt, utcafrontján 22, az udvar felé pedig 23 öl hosszúságú, mindkét oldala 7 öl szélességű. A földszinten 17 szoba volt, 2 kamra, 3 konyha, az udvaron egy kút, 1 pince, valamint volt benne 5 bolt, amelyet árendába adtak. Maga az épület „téglából, cseréppel födve" épült. A források s az 1860-as évekből megmaradt, Fő utat ábrázoló képek szerint is emeletes épület volt a kastély: ezen az emeleten adataink szerint 8 ölnyi hosszúságban és 6 öl szélességben 11 szoba és 1 konyha helyezkedett el. Hogy mégiscsak hercegi épületről van szó, azt az is mutatja, hogy az udvaron volt egy igen nagy méretű, 23 öl hosszúságú istálló, amelyet közvetlenül az udvari szárnyhoz ragasztottak hozzá, valamint volt még az udvaron 2 szín, ahol a kocsikat, eszközöket tarthatták, ezenkívül még 2 pincét is említ forrásunk. A kastély berendezéséről forrásaink nem tudósítanak. A földesúrnak a saját kastélyától való tartós távolmaradását mutatja az épületben lévő 5 bolt, hiszen aligha gondolhatjuk, hogy a herceg olyan házban szeretett volna lakni, amelyben állandó vásárlóforgalom zajlott.
A kastélyhoz hozzáragasztva (valójában egy épület lehetett) a 2. házszám alatt helyezkedett el a Korona vendégfogadó. A negyvenes évek végén a vendégfogadót a korábbi bérlő, Gobra János özvegye vette ki, amiért évi 1000 ezüstforintot fizetett a földesúrnak. Ennek az épületnek szintén több szárnya volt, közülük az utcai részen 21 ölnyi hosszúságú, míg az udvari részeken egy 12 és egy 3 öl hosszú résszel rendelkezett (érdekes, hogy az 1864. évi térképen ezek a szárnyak már nem látszanak). Az emeletet is vendégfogadóként hasznosították; a leírások szerint az emelet 20 öl hosszúságú volt. Egy 1846-ból származó iratból tudjuk, hogy a Korona vendégfogadó „mely földszinti, s az emeletben 12 szobábul, kávéházzá fordított terembül, konyhábul, kamrábul, pinczébül, Koesiállásbul, 3 nagy lóistál-lóboul és Konyha kertbül áll". A Zöldfa szálló felújítása előtt a Korona volt a város legelőkelőbb fogadója, itt voltak a nagyobb termek, egyes adatok szerint 50 szoba volt összesen benne. Az 1850-es évekből származó adatok szerint a Korona udvarán volt még fészer, magtár és műhely, nem is beszélve az udvari kútról és a pincéről.
A vendégfogadók sorát folytatva ki kell emelnünk, hogy az 1840-es évekre a Piac tér és a Bécsi utca találkozásánál lévő Zöldfa vendégfogadót (más megnevezések szerint szálloda) jelentős költségráfordítással átalakították, s ezzel a század közepére a város és a régió legelegánsabb s legnagyobb befo-
gadóképességű épületévé vált. 1846-ban Blümlein Fridrik évi 1400 forintért bérelte ki, a legnagyobb bérleti díjat fizetve ekkor a városban.
A rajzon is látható, hogy az átépítés során a Piac térre nyíló homlokzati oldalt ferdén levágták, s ezzel nyerte el máig meglévő formáját az épület. A Zöldfa az átépítés során emeletet kapott, s ezen az emeleten kapott helyet az a nagyterem, ahol a reformkor nevezetes báljait és társadalmi összejöveteleit tartották. Itt rendezték a Védegylet 700 fős bálját'53 is (lásd a kereskedelmi fejezetet). A Zöldfában nevezetes emberek is laktak, említsük meg közülük Csány Lászlót. Az épület déli része 20 öl, a homlokzati része 10 öl, míg a keleti része 19 öl hosszúságú volt. A szállóban 37 szoba volt, 1 nagy kamra, 3 konyha, az udvaron pedig 1 kút, 1 pince és 1 verem helyezkedett el. Az épület korábbi források szerint, de az 1850-es évek forrásai szerint is téglából épült, ugyanakkor cseréppel volt fedve. A helyiségek között volt 3 terem is, amelyeket — vélhetően a kor divatjának megfelelően — egybe lehetett nyitni. Hátul az udvarban volt egy 22 öl hosz-szúságú és 4 öl szélességű istálló is, valamint 1 kocsiszín, 1 fészer és 1 magtár. Kapcsolódott a vendéglőhöz néhány bérbeadható helyiség is, így például a nyugati oldalon egy olyan „helyiség, amit a fogadósnak a borok kitöltésére" engedtek át, s ahol 800 akó bort lehetett tárolni, s volt ott egy pince is, amit 40 forintért adtak bérbe a kiskanizsai vendégfogadót árendáló Nagy Ferencnek. Volt még egy kisebb pince is a Zöldfa épületének nyugati oldalában, amely 20 forint éves bérleti díjat hozott a földesúrnak.
Az uraságnak a 18. században épült kisebb vendégfogadói is voltak még, sőt még szaporodtak is. A keletről érkező idegen a Pécsi út északi oldalán a 355. házszámmal jelölt Ökör vendégfogadót találta meg először, hiszen jóval a Sas fogadó előtt helyezkedett el. Az Ökör fogadó négyszög formájú épület lehetett, amelynek az utcai homlokzata 6, a három udvari oldala pedig 10, 10 és 26 ölnyi hosszúságú volt. Nem volt nagy fogadó, 4 szoba, 1 konyha, 1 pince, két istálló, ólak, egy fészer és egy magtár
94
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
kapcsolódott hozzá. Épülete téglából készült, a teteje azonban a régies modell szerint zsúppal volt fedve. Az Ökör volt a legkisebb kanizsai fogadó, elhelyezkedése a legkevésbé előnyös, hiszen csupán a somogyi vidékek felől érkezőket fogadhatta. Bérlője az 1840-es években Gáspár Ferenc volt, aki bérleti díjként 140 forintot fizetett a földesúrnak. A Pécsi úton beljebb, a város irányában, a Szentgyörgyvári és a Pécsi utca találkozásánál a 400. házszámot viselő Sas vendégfogadót találjuk a 19. század közepén. Ez már központibb helyen volt, hiszen három irányból érkező utazók kaphattak itt szállást. Bérlője a régi kanizsai családból származó Czelczer János volt, aki évi 300 forintot fizetett a vendégfogadó használatáért. Az Ökörnél jobb karban lévő, téglából épített és már cseréppel fedett épület volt. A földszintes épület 13 öl hosszúságú utcafronti részszel rendelkezett, udvari szárnyai 10 és 7 öl hosszúságúak voltak; 5 szoba, 1 kamra, 2 konyha volt benne, továbbá tartozott hozzá 1 kút, 1 pince és 4 istálló.
A város nyugati bejáratánál, a déli oldalon, a Varasdi út mentén, a Kisnémet utcai elágazásnál találjuk a Bárány vendégfogadót. Téglából készült, cseréppel fedett épület volt.
A Bárány fogadó az utca felől 13 öl hosszúságú és 5 öl szélességű, 6 szobás, 2 kamrás, 2 konyhás épület volt, amelyhez 2 istálló, 1 pince és 1 akol tartozott. Mivel a fogadó neve egyértelműen a juhtartás-ra utal, s az udvaron egy birkaaklot is találunk, azt feltételezhetjük, hogy speciálisan az ezzel kapcsolatos ételfajták elkészítésére vállalkozhatott a fogadós (a többi vendégfogadónál csak istállóval, avagy sertésóllal találkozhattunk). Volt még az udvaron fészer és egy magtár is.
Annyit még meg kell jegyeznünk, hogy a 3 utóbb említett vendégfogadó jó 150 évig látta el feladatát; a város a 20. század elején megvette ezeket.
Ha a vendégfogadókról szóló adatainkat összesítjük, s a szobák számából próbálunk következtetni a városban való megszállás lehetőségéről, akkor azt gondolhatjuk, hogy a nagykanizsai földesúri vendégfogadókban, 3-4 ágyas szobákat feltételezve (a néprajzi irodalom ezt megerősíti), összesen mintegy 300-350 embert tudtak elhelyezni. Ehhez még hozzá kell vennünk az 1840-es évek második felében a
Nagy Ferenc által évi 740 forintért bérelt kiskanizsai vendégfogadót, amellyel együtt mintegy 400-ra növekedhetett a szálláslehetőség Kanizsa városában.
A vendégfogadókon kívül még más kiárendálható épülete is volt a földesúrnak. A jövedelmeket illetően ezek közül kiemelkedett a Piac teret délről lezáró monumentális épület, a Piarczi nagy épület, közismert nevén a Vasemberház. A telek, amelyre a Vasemberház épült, négyszög alakú volt, így az L alakú épület mögötti területen is különböző kisebb épületek jöttek még létre. A Fő utcai oldala 41 öl hosszúságú volt, míg a dél felé forduló része 31 ölnyi. Összesen 42 szoba, 7 kamra, 9 konyha volt benne, s tartozott még hozzá 2 kút, 1 pince, 17 bolt, 2 műhely, 1 raktárépület, amely 3 szobából állott, valamint 4 egyéb kiszolgáló helyiség s egy jégverem. Az épület anyaga tégla volt, cseréppel volt fedve. A század elején átépített emeletes épület alsó szintjén szinte kivétel nélkül boltok helyezkedtek el; forrásaink mindegyike 17 boltot említ. Az egyik szerződésből az is kiderül, hogy a két kanizsai kávéházból az egyik ebben az épületben működött, de az 1840-es években elköltözött innen. A legkülönfélébb boltok működtek a Vasemberházban. Kiemelhetjük ezek közül — a későbbi elnevezés miatt is fontos — Veiser János vasárus boltját; Veiser két helyiségért összesen évi 280 forintot fizetett a földesúrnak. Schertz Leopold három helyiséget is bérelt az uraságtól. Érdekességképpen említjük meg, hogy itt volt Brandmayer Antal órásmesternek is a boltja, amely táblázatunk adatai szerint vélhetően már Rott Antal órás kezébe mehetett át. A bérlők szinte mind izraeliták voltak, ugyanakkor a Zsidó Közösség még külön is kibérelte az egyik lakást, amelyhez egy kis mészárszék is hozzátartozott (ez utóbbi valószínűleg nem itt volt). Csupa neves kereskedő tűnik fel, hiszen volt itt boltja a Velisch, a Lőwin-ger, az Ebenspanger, a Veiser, a Weiss családnak is. S végül említsük meg, hogy volt a házon belül egy vendégfogadó is, amely valószínűleg inkább egy korcsma avagy étterem jellegű hely lehetett, ezért Kitzelberger Ferenc bérlő évi 500 forintot fizetett. A bérleti díjak együttesen már tekintélyes összeget tettek ki: a Piarczi nagy ház-ból az uraságnak az 1840-es évek második felében évente 2600 pengőforintjövedelme volt.
Herceg Batthyány Fülöp földesúr tudatosan cselekedve nemcsak telket adott el, hanem vett és cserélt is épületeket. Hadd tegyük mindjárt hozzá, hogy a reformkort jellemző erőteljes gazdasági fejlődés a magyar társadalom egy szűk szeletén belül kiváltotta a telekspekulációs hajlamot. Az egész országban, de különösen a jelentősebb piacközpontokban érezni lehetett, hogy felmegy a föld ára, a városi telek egyre értékesebbé vált, vagyis aki ingatlannal rendelkezik, hosszú távú, jó befektetést hajt végre.
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
95
Arisztokratától városi polgárig mindenki szeretett volna olcsón, jó fekvésű városi ingatlant szerezni. (Példának elég Széchényi István pesti telekvásárlásaira és spekulációjára, avagy a kortárs Jókai Mór regényében szereplő Kőcserepi tevékenységére gondolni.) A jobbágyfelszabadítás kérdése a levegőben volt, az országgyűléseken állandó téma volt az úr-bériség problémája, így nem véletlen, hogy egy mezővárosban a negyvenes évek második felében a földesúr egyre több tiszta tulajdonú épületet akart szerezni. Ennek megfelelően Batthyány herceg néhány év alatt négy jelentősebb házat is megvásárolt korábbi tulajdonosától.
Az egyik legjelentősebb urasági vásárlás a Spáni-er-féle ház megszerzése volt.154 Spánier szivargyárosnak és kereskedőnek több épülete volt, és vélhetően hosszú távú gazdasági tervei is voltak az 1840-es években, bár nem volt már fiatal ember. Az övé volt az a ház, amely — több más hasonlóval együtt — a Piac téren, a régi földszintes csoportházaktól keletre helyezkedett el. Mielőtt belemerülnénk az adásvétel tárgyába, hadd szóljunk ezekről a házakról néhány szót, ugyanis a szakirodalomban is számos ellentmondásra bukkantunk. Ha az 1864. évi kataszteri térképre pillantunk, akkor a térnek ezen a részén három épületet láthatunk. Van itt két hosszúkás alakú ház, amelyek nagyjából északnyugati tájolással épültek, s minden bizonynyal ezek voltak a korábbi sótiszti lakások, amelyeknek pontos funkcióját nem tudjuk. Mindenesetre tény, hogy olyan lakói, akik az uradalmi összeírásokba, névsorokba bekerülhettek volna, nem voltak. Valamikor a reformkorban a sóhivataltól ezek a házak a földesúrhoz kerültek, aki aztán eladta őket, most azonban érdemes volt visszaszereznie. A nyugati oldalon lévő csoportház déli csücskével egy vonalban helyezkedett el egy másik épület, amely a századforduló fotói szerint egy kelet—nyugat irányú emeletes épület volt. Korábban írtuk már, hogy ez annak az épületnek az utóda, amelyet az 1822. évi térkép még a kolompár házaként jelöl. Az 1857. évi katonai térképfelvétel vonalai nagyjából megegyeznek az 1864-ből való kataszteri térkép vonalaival.
Maga a házhelyterület, ahová a csoportházak felépültek, egy koporsóhoz hasonlít. E területen öt telket alakítottak ki, ahol a telek szélén, vagyis az utcák felőli oldalon voltak a házak, míg a házakon belül szűk udvarok helyezkedtek el.
Látható az ábránkból, hogy a Spánier-féle ház egy több részből összeálló, alapvetően sokoldalú, de mindkét piaccal érintkező épületegyüttes volt, vagyis gazdasági előnyei óriásiak voltak, hiszen jól látható és megközelíthető boltokat lehetett benne létesíteni. A szerződés is kiemeli ezt a tényt, amikor azt írja, hogy figyelembe vették az ár megállapításánál „...ezen ház két oldalának, a nagy piarczon, a
harmadiknak pedig az oda vezető fő utczán való jó fekvését és ebből keletkező, ezen kereskedővárosban várható még kedvezőbb jövendőjét, úgy az épületnek jó Karban létét, és uradalmi házzal való tőszomszédságát..., vagyis a potenciális jövő szempontjából mindenképpen csábító voltát. Tudjuk, hogy a herceg által megvett ház emeletes épület volt, déli részén 7, nyugati részén 13 öl hosszúságú. Különböző darabokból épült össze, s ezt jelzi, hogy volt benne egy 3 szobás, udvar felől épített rész is. Az alapépületben, vagyis a keleti oldalon volt egy 5 szobás, 1 kamrás, 2 konyhás, és az ehhez tartozó 1 istállós rész, az előbb említett 3 szobás egységhez pedig 1 kamra, 2 pince és 1 ól tartozott. A 19. század közepén keletkezett leírásunk kiemeli az épület téglából épített voltát, valamint cseréppel fedett tetejét. Ezt az épületegyüttest szerezte meg a herceg 1847-ben, mégpedig oly formán, hogy cserébe felajánlott egy ingatlant a Fülöp és az Iván utca sarkán, amelyen leromlott állapotú épület állt, de ez Spániert nem zavarta, mivel számára az új telek „nagyobb szerű szivar gyár felállítására és dohányraktárok elhelyez-tetésére, nagyobb területénél fogva igen kényelmes" lesz. Persze Spánier számára ösztönző lehetett, hogy felülfizetésként kapott még 14 000 forintot is a hercegtől, amelyből ipari beruházását elindíthatta. Batthyány herceg a vásárlás után mindjárt bérbe adta három évre a piactéri házat, amelyet természetesen Spánier Ferdinánd bérelt ki, évi 800 ezüst forintot fizetve érte. Ebből nyilván az is következik, hogy a földesúr vett magának egy piactéri, nagyon jó helyen lévő házat, a bérleti díjból s a kamatos kamatból befektetése 13-14 év alatt megtérült, sőt a kereskedelem fellendüléséből következően az első három év után lehetősége volt magasabb bérleti díjat is kérni. Ugyanakkor Spánier is nagyon jól járt, hiszen leendő beruházásához szerzett egy városi telket, ott maradhatott volt épületében, s tőkéhez
96
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
jutott, ugyanakkor bérbe adhatta a hercegtől bérelt házban lévő kisebb lakásokat és boltokat, így aztán joggal gyaníthatjuk, hogy az általa beszedett bérleti díjakból nagyjából ki is tudta fizetni a hercegnek járó árendát. Hogy több bolt és lakás is volt az épületben, azt az 1841. évi rovatos összeírás felsorolása is világosan mutatja: az 1. osztályúnak minősített házban két bolt is működött, ezeket pedig Wüsztner András bérelte.
A herceg megvette a régi kanizsai családból származó, kovács foglalkozású Then Györgytől és feleségétől, Kipflig Amáliától is a Piac téri házát.155 A későbbi telekkönyvezési számozás szerint ez a térképen 588. számú ház lenne, ha jelölték volna, ugyanis az elhelyezkedéséből következően csakis az 587. telek kettéosztásából keletkező, az előbbi rajzon fent, az északi területen létező házat jelentheti, amelynek a szerződés szerint is nyugati szomszédja a Zöldfa vendéglő, míg délről a Spánier-féle ház határolta. A fundus összesen 3406 négyszögölnyi, vagyis mai fogalmainkkal egy 110 méteres oldalakkal rendelkező négyzetet jelentett. A Then-féle ház két lakásból tevődött össze, mindegyik 15 öl hosszú volt, ám az egyik 4, míg a másik 5 öl széles. A keskenyebb épületben 5, míg a szélesebb házban 6 szoba volt, s mindegyikben megvoltak a kiszolgáló helyiségek, kamrák, konyhák stb. Volt az udvaron kút, verem, pince stb. A Then-féle házak is téglából épültek, s cseréppel fedettek voltak. A szerződés szerint a vevő 4000 forintot fizetett a házakért. Ez egyben rávilágít a már megöregedett tulajdonosok házhoz való viszonyára, ugyanis azt írják, hogy a fundus és a ház „...mely nékünk elgyermekesedett", s ráadásul némi adósságuk is volt. A Then-féle házakban is boltokat lehetett nyitni: az 1853. évi ösz-szeírás szerint az akkorra uradalminak számító házakban 3 kereskedő bérelt boltot. Mindez azt jelenti, hogy a negyvenes évek vége felé az épületcsoportban már csak a Nőthig-féle nyugati oldalon lévő fundus és ház nem volt még az uraság kezén, ám valószínűleg azt is hamarosan megszerezte. (Nöthig az 1840-es évek közepén tanácsos volt a városban.) Erre utal az, hogy az 1853. évi háztulajdonosi névsor szerint Nöthig házában már egy Pfaff nevű ember lakott, vagyis a tulajdonos itt is megváltozott.
A Piac tér közepe mellett a tér sarka is fontos volt a hercegnek. Említettük már, hogy a kastélytól a Piac térig húzódó 100 méteren a földesúr építményei voltak túlnyomó többségben, s a sarkon állt ferdén a már korábban bemutatott Chinorányi-féle ház. A negyvenes években a Chinorányak adóssága megszaporodott, ellenük csődeljárás indult (ennek a gazdasági és kereskedelmi vonatkozásait a forgalmazásról szóló részben tekintjük át). A Chinorányak fundusa és épülete két házból tevődött össze, amelyek korábban minden bizonnyal egyet jelen-
tettek, viszont az idők során azt megosztották. Az épületen sokat javítottak, ezt Nagykanizsa város 1844. augusztus 24-én kiadott testimoniálisa is bizonyít: „...ezen város kebelében Popovics Sándor és Chinorány Antal között helyezkedett néhai Chinorány József Tábla Bíró Úr 1839. és 1840-es években részint varasdi, részint kanizsai Mester emberek által építtette" ,1S6 Egy másik irat szerint a vagyonbukás egyik oka az lehetett, hogy Chinorány Boldizsártól örökölték a házat, ám sok volt az osztályos örökös, vagyis a ház megvásárlásához sok pénzt kellett felvenni kölcsönként, így még mezei földjeiket is el kellett adniuk Horváth Eduárdnak és feleségének, a Kanizsa melletti területen birtokos Inkey Karolinának. A pénz a ház kiváltásához kellett, ugyanakkor azért tették mindezt, mert „...tapasztalván ott a kereskedés virágzása mellett épületeinknek időre időre emelkedő jövedelmét".157 Ennek pedig az a magyarázata, hogy az épület alsó részén boltok működtek (mind a nyugati, mind a keleti oldalon), míg fent lakásokat alakítottak ki.
A két ház közül a Piac térre ferdén nyíló volt a nagyobb. Ez 15 öl hosszú és 7 öl széles volt, benne összesen 12 szoba, 2 kamra volt, az udvaron 1 kút, míg az épület alsó szintjén sok bolt volt (ne felejtsük el, hogy emeletes épületről van szó). Az 1845. évi csődeljárás során felvett lista szerint ebben a házban 8 kereskedő bérelt boltot, köztük a város gazdasági elitjébe tartozó Kirschner, Blau és a Theodorovics família tagjai is ott voltak. A boltok mellett ott volt még maga a 8 szobás Chinorány-féle lakás 2 árnyékszékkel, továbbá 1 kemencével is rendelkező konyhával. Ez volt az az épületrész, amelyet a postamester házának neveztek. A kisebbik házat 1845-ben már Chinorány Antal neve alatt írták össze, itt öten béreltek boltot, köztük a Kirschner, a Weiss és az Ellenberger család tagjai is, míg az udvaron álló istállót Szukits Salamon áren-dálta ki. Az Antal-féle ház 11 öl hosszú és 3 öl széles, vagyis egy keskenyebb formájú ház volt 5 szobával, s tartozott hozzá egy istálló is. A negyvenes évek közepén a család elveszítette a Fő utcában lévő épületének nagy részét, legalábbis kettéosztották, így az már három részre tagolódott. 1845-ből származik az a bevallás, amelyben Chinorány Boldizsár és felesége, Nikolári Anna a Városi Tanács előtt megjelenvén bevallotta, hogy 28 000 pengőforintért eladta a kastély és az Antal-féle ház közti funduson lévő épületét herceg Batthyány Fülöpnek.158 A másik házrész is elkerült a családtól, amit egy másik, 1845-ből való bevallás bizonyít. E szerint azt a lakrészt, amely keletről Chinorány Boldizsár háza, nyugatról pedig a hajdan „néhai Chinorány Josef Csőd tömegéhez tartozott; és árverés útján özvegy Domanitzky Therezia asszonyságnak eladott" épület között volt, 10 000 ezüstforintért eladták Batthyány Fülöp hercegnek.159 Azt azonban még ki kell
97 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)

emelnünk, hogy a Chinorány család tagjainak maradt még földje, hiszen ez csak a Fő utcában lévő ingatlant érintette, ugyanakkor tudjuk azt, hogy más telke is volt a családnak, így például ismerjük azt az 1835. évi szerződést, amelyben Boldizsár 244 négyszögöl földet vett a földesúrtól,160 s a későbbi, 1864. évi kataszteri felmérés térképein is találtunk olyan külső mezőt, amelyet a család neve alatt írtak ösz-sze.
Végére érve a földesúri tulajdonú változásoknak, említsük még meg, hogy az urasági monopóliumként működő mészárszékben is történt változás az 1840-es évek közepén. A Fő utca déli oldalán, a Vasember-ház melletti és mögötti területen már vagy 100 éve egy mészárszék helyezkedett el.161 Ezzel a vágóhíddal örökösen probléma volt, főleg az, hogy elviselhetetlen bűzt árasztott. Nem véletlen, hogy a városiak az 1840-es évek elején többször kérték Batthyány Fülöp herceget, hogy telepítse ki a mészárszéket a Fő téren kívülre.162 Az egész országban problémát jelentett a vágások és a belsőségek eltüntetése, s a helyi céhek és a városok vezetői örökösen háborúban álltak egymással. A megyei közgyűlési jegyzőkönyvek szerint 1842-re megtörtént a kitelepítés, s így megszűnt a bűz és zajforrás, a mészárszék kikerült az ún. Berek-rétre, a Principális-csa-torna kiskanizsai hídjától pár száz lépésnyire.163 Tegyük még hozzá, hogy Kanizsán a majorság és a város után a mészárszék volt a legtöbb embert foglalkoztató munkahely, a források a 8 fős üzemet csak Mészáros Compagnie név alatt, vagyis társaságnak jelölik.164
3. Változások a városi lakosság ingatlanjaiban
Az 1830—40-es évek adóösszeírásai alapján lehetőségünk van arra, hogy megvizsgáljuk a város házainak nem nemes tulajdonosai és használói társadalmi összetételét. A nem-nemesi társadalom igen rétegezett, nagyon sok foglalkozást űző heterogén tömeg volt a 19. század közepén. Az 1841/42. évre vonatkozóan maradt meg az utolsó olyan rovatos összeírás, amelyben mind a két városrész adatait felvették.165 Ezek szerint a két Kanizsán összesen 1493 adózó élt, 1146 házban, vagyis az adózók 25 %-a nem rendelkezett házzal. Főleg a nagykanizsai viszonyok miatt érdekes, hogy a 353 diplomás, kézműves és kereskedő közül csak 229 volt háztulajdonos, vagyis e foglalkozási csoport tagjainak 35%-a bérlakásban lakott. Ez a csoport kisebb földekkel rendelkezett, mint a hagyományos társadalmi rétegek, viszont a Kanizsán élő 390 szolgából és szolgálóból 298 a kereskedők, kézművesek és diplomások szolgálatában állt.
A forradalom évéből csak a nagyobbik városrész adatai maradtak fenn. Az 1847—48. évre felvett
adatok szerint Nagykanizsán 736 fundus volt, s ez az 1841. évi 549 fundushoz képest 24%-os gyarapodást jelent, tehát továbbra is dinamikus növekedést figyelhetünk meg ezen a téren is.166 A rovatos összeírás sajátosságaiból is következik, hogy — mint azt már korábban is láthattuk — az egy sorszámmal jelölt funduson akár több ház is lehetett. A sorszámok mögött a fundusszám természetesen egy házat mindig jelent, így azt mondhatjuk, hogy a 736 házból 47 volt az 1. osztályú, 68 a 2. osztályú, míg 621 ház volt a leggyengébb állapotú, 3. osztályba sorolt épület. (Mindjárt jegyezzük meg, hogy a forradalom évének összeírásában a 18 ext-raserialista, valamint a 40 nemes ember esetében nem jelölték meg a házakat, ugyanígy nem tüntették fel azt a tucatnyi urasági épületet sem, amelyeket már bemutattunk korábban. Az 1. osztályú házak döntően a város közepén helyezkedtek el, néhány a helyrajzi számok alapján azonosítható. Nagykanizsa város 1844-ben rendeletet hozott a házak átszámozásáról, illetve inkább a megszámo-zásáról, s ez a számozási gyakorlat képezte egészen 1873-ig a nyilvántartások alapját is. A városi határozat szerint minden házra ki kellett írni a házszámot. A leírások és a névsorok vizsgálatából kiderül, hogy kiindulópontnak a kastély épületét vették, az kapta az 1. számot, majd balra, a Fő utcán haladtak tovább, így az összes kis helyiértékű házszám a város keleti felét jelentette. A házszámozás a 454-es számnál, a Fő utca és a Szentgyörgyvári utca torkolatától kanyarodott vissza, végighaladt a Fő utcán, a déli részeken, majd pedig északra fordult, s a Piac tér keleti felén ért vissza a kastélyhoz. Ezt a sorrendet ugyanúgy, ahogyan korábban az 1773. évi felmérések esetében, itt is bázispontok és későbbi kataszteri iratok alapján állapítottuk meg, de itt már nem volt szükségünk számítógépes támogatásra, hiszen a névsorok végignézése már eleve biztos támpontokat adott.
Ha az 1. osztályúnak minősített házakat vizsgáljuk, akkor néhány nagyobb tömb rajzolódik ki. A 3., 5., 6. és 7. számú házak a Fő utca északi részén, a mai Deák téren helyezkedtek el. Köztük volt Balogh János tiszttartó gyermekeire maradt háza; Lovák Ferdinánd gyógyszerész háza, amelynek formáját az 1860—70-es évek fényképei is megőrizték; 6. számmal jelölték a Polgári Egylet által megvett Czenek-féle házat. A Deák-tér keleti oldalán a 402—403, 406. számú házak Ollop Lajos kereskedő, Kaan Ferenc ügyvéd és Kaiser Béni kereskedő kezében voltak.
A 442. számmal indul egy hosszú házsor, amely az Axenti-háztól folyamatosan nyugatra haladva a Deák tér és a Fő út déli oldalát jelenti. Axenti bőrkereskedő háza után a 443. szám alatt a híres sebészorvos és orvostudós, Horschetzky Mór háza található, a 445-ös számtól pedig a híres kereskedő La-
98
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
chenbacher József és Schlesinger Hermán háza következik. A 447. szám alatt még jó 30 évig megőrizte helyét a Németh-féle ház, igaz, jónéhányan béreltek benne boltot. 452—453. szám alatt sorolták be a Zsidó Közösség házait, így a zsinagógát és a rabbinus házat. A 454—455. szám alatt írták össze a Városháza épületét, amelynek keleti részében továbbra is ott élt Gottlieb Mayer családja, bár a híres kereskedő valamikor ez idő tájt halhatott meg. Ha átlépünk a Légrádi úton, s megyünk tovább nyugatra a Fő utcán, újabb jó minőségű s gazdag kereskedők által birtokolt épületek következnek. Emeljük ki ezek közül a Rózenberg, a Danneberg, a Dobrin, a Leszner, a Lőwinger, a Mayerhoffer stb. kereskedést, s ezzel már a Zárda utcai kereszteződésnél vagyunk, a kanizsai köznyelv által csak régiposta néven nevezett épülettel szemben. Ezzel egyben el is hagytuk a Piac teret, nem véletlen, hogy hirtelen elfogytak az 1. osztályú épületek, s a Varasdi (Német) úton már csak egy jellegzetesen nagy ingatlanra bukkanunk, mégpedig a város egyik leggazdagabb és legtöbb adót fizető kereskedőjének, Tachauer Salamonnak az épületeire. Neki az 509—510. szám alatt volt egy első és egy másodosztályú minőségű háza is.
A felsoroltak után 1. osztályú házak már csak a Piac tér északi és keleti részein találhatók. A térbe benyúló Magyar utcából érkező nyúlványon található a már korábban emlegetett Strasser-ház, amelyet a forradalom utáni időktől kezdve Strasser veje, 5. H. Gutmann birtokolt. Déli szomszédjaként az 574. szám alatt volt a Lőwy-ház,167 amely a 19. század elején épült, s belül nagy raktárhelyiségei már akkor is bérraktárként szolgáltak. Tulajdonosa egyébként az a Lőwy József, aki az 1830-as évek végén az Adria Biztosító Társaság kanizsai ügynöke volt (lásd a kereskedelmi fejezetet). Az 1. osztályú házak között az Óriás utca kezdeténél állt a Lőwenstein és a Lachenbacher család egy-egy tagjának épülete, lejjebb, a Piactér keleti oldalán pedig Benzián Izrael 2 első osztályú háza, valamint még egy Lőwenstein-, egy Kaiser és egy Popovics-féle ház ékeskedett, azt követően már az itt fel nem tüntetett Chinorány-házak után visszaértünk a kastélyhoz. A Popovics-házban az 1847/48. adóévben már 12 boltot rendezhettek be.
1848-ban a 47 1. osztályú házból 30 egészen bizonyosan kereskedők kezében volt. Az is elég egyértelmű az előbbi felsorolásból, hogy a legértékesebb házak a gazdag zsidó kereskedőké voltak; közülük kiemelkedik Tachauer Salamon és Benzián Izrael, Benziánnak és Rózenberg Sándornak, 1. osztályú háza mellett volt egy 2. osztályú is. Az 1. osztályú háztulajdonos kereskedők mellett van két ügyvéd, Kaán Ferenc (a családnak több tagja is Kanizsán élt, ebből a családból származott a később híressé vált Kaán Károly) és Lovák Ferdinánd gyógyszerész, de a Zsidó Közösség és a Városi Közösség is, az 1835-
ben alakult Polgári Egylet is. Ha az intézményi tulajdonosokat nem számítjuk, akkor az 1. osztályú háztulajdonosok között mintegy 80%-ban kereskedőket találunk, tehát a századfordulón megindult tendencia a század közepére kiteljesedett.
A folyamat azt jelentette, hogy az 1830—40-es években továbbra is élénk maradt a városlakók közötti ingatlanforgalom. A forgalom növekedését táplálta a továbbra is jelentős beköltözés, hiszen ezekben az évtizedekben is szinte minden foglalkozási csoportban betelepülőket figyelhetünk meg. A természetes tulajdonosváltozások (kihalás, öröklés stb.) mellett jelentős volt a gazdasági csődök következtében kialakult forgalom is, amelyet a kereskedelmi fejezetekben bemutatandó esetek szépen igazolnak (lásd a Molenda-, a Horváth- és a Pichler-csőd esetét stb.). Ezekbe a folyamatokba néha már a városnak is be kellett avatkoznia. így például a városbíró Pichler Henrik 1843—44. évi csődje után valamit kezdeni kellett Pichler volt házával, amelyet ő a várostól bérelt, s őseié volt már 1773 óta. A csődtömegből a város megvette a Pichler-féle házat, s azt a továbbiakban bérbe adta. így például tudunk arról, hogy 1850-ben a „Pichler Henrik Csőd tömegéből megvásárlott házban lévő lakásokat, boltokat, raktárakat, istállót ... hátul az udvarban ...soó raktárt, és pajtát" évi 970 pengőforintért Dobrovits Mihálynak adta bérbe három évre.168 De tudunk arról is, hogy a földesúr által a Ciglenice, illetve a Fülöp utca környékén kimért és eladott telkeket egyes városiak megvásárolták, s egy-két év múlva továbbadták. Találkoztunk ilyen gyakorlattal a Koch familia ügyvédi diplomával rendelkező tagjai esetében, de említhetjük azt is, amikor 1843-ban szentgyörgyi Horváth Imre adta el Lachenbacher Henrik özvegyének, született Wolf Rozáliának azt a telket, amelyet 1842-ben vett meg a hercegtől.16'
Megvizsgáltuk azt is, hogy a Fő utca házai esetében az egyes telkeken megfigyelhető-e valamilyen lakás- avagy házszaporodás. Az 1847—48. évi ro-vatos összeírás adatait az 1821. évi felméréssel ösz-szevetve megállapíthatjuk, hogy érdemi növekedés figyelhető meg. Az Axenti-háztól a Vasemberházig tartó fundusokon szinte alig van olyan telek, ahol ne lenne a tulajdonoson kívül még egy bérlő. A tendencia a későbbiekben is folytatódik, vagyis a jó piaci helyzetben lévő házak esetében szinte általánosnak mondható, hogy a házban vagy a telken lakásokat és boltokat adhatnak bérbe. Ugyanakkor az is tény, hogy sűrűn változtak a bérlők a nagyobb házakban, szinte nincs olyan két egymást követő ösz-szeírás, amely az egyes házak esetében ugyanazokat a személyeket sorolná fel, s ez arra utal, hogy a lakók és kereskedők kiválasztásánál vélhetően piaci szempontok döntöttek.
A házak szaporodásában nagy szerepe lehetett annak, hogy 1837-től megnőtt a városi téglagyártás
99 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)

kapacitása. 1837-ben a város szembeszállva a földesúrral, önkényesen — felrúgva az 1811. évi örökszerződés s a hagyományos regálejog szabályait — létrehozott egy téglavetőt, s ezzel megindult a szokásos s hosszú pereskedés az uraság és a város között.170 A perben a város arra hivatkozott, hogy a régi téglavető teljesítménye alacsony, s a város nem tudja a közcélokat építőanyaggal kielégíteni, a földesúri téglaégetőből kikerülő tégla viszont drága. Konkrétan az iskolaépítésre hivatkoztak, de közismert volt, hogy jelentősebb magánépítkezések is igényelték az építőanyagot, nem is beszélve az 1835. évi tűzvész okozta károkról és az emiatti újjáépítésről. Az 1837. évi adóösszeírás a nagykanizsai oldalon 899 főből 90-et égett megjelölésű tulajdonosként vagy lakóként említ; Kiska-nizsán viszont ugyanebben az időben semmi nem mutatja, hogy tűzvész lett volna.171 Az úriszék ter-
mészetesen az uradalomnak adott igazat, s a várost eltiltották a sánci téglavető üzemeltetésétől. Az erejét fitogtató mezőváros mégis elérte, hogy az uradalom kiegyezett Kanizsával úgy, hogy két, illetve ideiglenesen három téglaégetője is legyen a városnak, amiért cserébe megszünteti a sánci téglavetőt. Azt is rögzítették, hogy ha nagyobb lenne a kereslet, mint amekkora a téglaégetők kapacitása, avagy elfogyna a téglaégető környékén a nyersanyag, akkor a város majd újabb üzemet nyithat máshol, de egyszerre csak két téglaégetője lehet Kanizsa városnak. Témánk szempontjából fontos eleme volt a szerződésnek, hogy a városnak egyéb kötelezettségei keletkeztek, csinosbítás tekintetéből a házakat rendes szabályozási vonalak mentén kellett a jövőben felépíteni, vagyis vélhetően akkortól kezdtek a kanizsai girbe-gurba utcák szabályosabb alakzatot felvenni.172
ÖSSZEGZÉS
Ha röviden értékeljük a bemutatott fejlődési folyamatot, akkor Kanizsa város települési rendszerét illetően igen érdekes tendenciákat láthatunk. A 160 éves változásokat szemlélve a legszembetűnőbb az, hogy a vár lerombolása után az 1200-1500 fős, várban élő népességből egy több mint 10 000 fős mezőváros lett. A vár lerombolása után a mocsár két oldalán kialakultak az új város keretei, s viszonylag egyenletes, gyors ütemű népességnövekedés eredményeképpen folyamatosan szaporodott a városban lévő utcák és házak száma is. A 18—19. század fordulójától Kanizsa városa egyre inkább a kereskedelmi tevékenység révén nyerhetett sokat, a lakosság egyre nagyobb része foglalkozott áruforgalmazással, s ennek megfelelően megindult az infrastrukturális feltételek javítása. A jövedelem-felhalmozás hatására a kereskedők a városközpontban egyre fontosabb pozíciókhoz jutottak, ők laktak a város legelőkelőbb házaiban, befolyásuk erősödése szinte minden téren megfigyelhető. A két városrészt elválasztó mocsár lecsapolása, illetve egyéb vízfolyások szabályozása révén Nagy- és Kiskani-zsa közelebb kerülhetett egymáshoz, nőttek a városiak által használható területek, szélesedhettek a megélhetést biztosító gazdasági alapok. A földesúri politika is élvezte a kereskedelemorientált átalakulás előnyeit, hiszen a bérletek révén az uraság igen jelentős bevételekhez juthatott. Batthyány Fülöp herceg újabb és újabb területeket engedett át a városiaknak, így az 1830-as évektől már nem volt akadálya a város területi terjeszkedésének, újabb és újabb utcákat nyitottak, s a korábbi ötirányú, polipszerű terület egyre inkább négyszögesedett, be-
épültek a „csápok" közötti területek. A növekedés és a pénzkeresetre való lehetőség is hozzájárulhatott ahhoz, hogy az országban szinte példa nélküli társadalmi tolerancia jött létre Kanizsán, tudvalevőleg a lakosság 20%-a a zsidóságból került ki. Kanizsa regionális gazdasági központtá vált a forradalom idejére, gazdasági hatóköre kiterjedt Nyugat-Ma-gyarországra, s érvényesült egészen a karsztokig és a tengerig.
A gyors fejlődés és belső átalakulás ellenére voltak hátráltató tényezők is. A 18. században Kanizsa városa Délnyugat-Dunántúl legnagyobb városa volt, s egész Nyugat-Magyarországon csak Sopron és Győr volt jelentősebb nála. A 19. században Kanizsa kétszer akkora város volt, mint a vármegye székhelyeként működő Zalaegerszeg, ugyanakkor a reformkor során megfigyelhető intézményesedő bürokratizmus pozitív vonásait Kanizsa nem érezhette, mert Kanizsán nem jöttek létre nagy vármegyei épületek, nem alakult ki honorácior-értelmiségi réteg, nem növelte a város szellemi potenciálját a megyeközpontokra jellemző kulturális fellendülés (márpedig sok helyütt tapasztaltuk ezek pozitív hatását a magyarországi városképződésben), hiszen az említett folyamatok inkább Zalaegerszeget gazdagították. Alig volt néhány olyan hivatal és épület Kanizsán, amely vármegyei vagy állami hatáskörben működött volna; ilyen volt például a Comitats-haus, a sóhivatal, a kvártélyház, a postaállomás, illetve részben idetartozik a piarista gimnázium, avagy 1845 után a tanítóképző, ám ezek az intézmények nem voltak alkalmasak jelentős belső keresletet generálni.
100
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
Mivel Kanizsa város oppidum volt, városi önállósága is korlátozott maradt; lakossága adóköteles volt, így a városnak jelentős jövedelemfelhalmozásra nem volt lehetősége. Ebből következett, hogy elmaradtak a városfejlődést kísérő nagy központi fejlesztési programok, nem épültek jelentős városi tulajdonban lévő házak, közösségi kulturális épületek. Tervek mindig voltak színház- és könyvtáralapításhoz stb., de ezek valami miatt mindig megbuktak. A térszerkezet átalakítása döntően magántevékenység eredménye volt. A városvezetés érzékelte, hogy a város jövője a kereskedelmi funkció erősítése és a térbeliség kitágítása lehet, ennek érdekében jelentős erőfeszítéseket tett az utcák állapotának javítására, a vásári tevékenység kiszélesítésére, biztonsági intézkedésekre, a lakosság komfortérzetének növelésére, a berek és a vizek lecsapolásával a terület és az eltartókapacitás növelésére; ellátta az egyre nagyobb lakossággal kapcsolatos igazságszolgáltatási tevékenységet, működtette a városi közigazgatást, azonban a mezővárosi jelleg minden további bővülést korlátozott. A korlátok a rendszerből következtek: a földesuraság létéből, a hitelhiányos állapotból, a központi
(állami) források hiányából stb. A városi beruházásokat pótolhatta volna a földesúr tőkeereje, hiszen potenciális forrása lett volna hozzá, ám az uraság egyre inkább háttérbe vonult: területet engedett át a lakosságnak, s közben élvezte a városi közönségtől nyert s folyamatosan növekedő bevételeit, épületeket vásárolt, de hatékonyan nem járult hozzá a város infrastrukturális fejlesztéséhez, s nem tudta pótolni a külső források hiányát. így is nagy utat tett meg Kanizsa a vizsgált 160 év alatt, lehetőségeit kihasználva Délnyugat-Magyarország legnagyobb városává, s a társadalom jelentős tömegei számára mintaértékű településsé vált. Emeljük ki azt is, hogy ennek a térségnek legfontosabb értelmiségi központjává vált, hiszen jelentős magánerőfeszítések révén szaporodtak az iskolák, egyre több tudós orvos és sebész dolgozott a kanizsai kórházakban, mind több egyházi és néptanító jelent meg a városban, könyveket lehetett már nyomtatni és terjeszteni, az egyesületekben könyvtár működött s újságolvasásra volt lehetőség, két kávéház működött a reformkorban, vagyis a központi bürokrácia jótékony hatása nélkül is nagy előrelépés történt.
JEGYZETEK
1 Vándor, 368.
2 Az ábrázolás sok szakirodalmi és ismeretterjesztő munkában látható; lásd Molnár; V. 144. (képek első darabja).
3 Vándor, 368—369.
4 Lásd a 2. sz. jegyzetben írt munka ábrázolásait.
5 Makoviczky 1934
6 Rózsa 1996, 3.
7 A városfogalom értelmezéséhez lásd: Corfield, 3.
8 Jkv. 1896, 10.
9 Cselebi 1985
10 Halis 1899
11 Molnár, V. 145.
12 Rózsa 1995, 7. és Tóth 1. Gy.
13 Degré 1972, 103.
14 Rózsa 1999, 12.
15 Uo. 19.
16 Berge György Kristóf gróf: (1647—1709) 1694-ben emeltetett birodalmi grófi rangra, császári királyi kamarás volt, vezérőrnagyi és udvari haditanácsosi címig vitte.
17 Ágoston, 256—257.
1,1 Rózsa 1999, 19—20.
19 A tervezetet említi: Makoviczky, 17.
20 Ehhez lásd: Szakály, 55—112.
21 MOL C 35. 106. cs. Lad. A. Fasc. 33. No. 36.
22 Takács—Pfeiffer, 110—111.
23 Halis 1899, 31.
24 Uo. 36—37.
25 Takács—Pfeiffer, 760.
26 Várkonyi, R. 96.
27 Schenkendorf levele: Rózsa 1995, 20. és Rózsa 1999, 29.
28 Molnár, V. 151—152.
29 Kropf, 129.
30 MOLB.K.A. E282. C. No. 84. és Rózsa 1995, 21.
31 MOL Magyar Kamara Levéltára. E 156. U et C. Fasc. 29. No. 4.; illetve MOL E. 156. U. et C. Fasc. 29. No. 2.
32 Lásd például: Kováts 1976
33 Barbarits, 25.
34 Uo.
35 MOL P 1313. 206. es. II. N. 19. 1713. évi szerződés.
36 Kropf, 128—129.
37 Rózsa 1995, 3.
38 MOLE 156. Fasc. 87. No. 66. 1719. évi összeírás.
39 Barbarits, 25.
40 Caus. sedr. rev. 1733.
41 Barbarits, 26.
42 MOL P 1313. 36 es. Lad. 13. No. 23. 1744. szeptember 30.
101 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)

43 A kanizsai templom és plébánia kánoni vizsgálata 1778. A forrás magyar nyelvű szövegét annak fordítója, Rózsa Miklós bocsátotta rendelkezésemre, ezúton is köszönetet mondok érte. A forrás megítéléséhez lásd: Rózsa 1996/a, 50—53.
44 Kalcsok; In: Pachinger, 10.
45 MOL P 1313 Maj. Lad. 13. No 32/2. 1752. ill. MOL P 1313. Maj. Lad. 13. No. 321/1. 1753. Az esetet más összefüggésben említi: Kerecsényi 1978/a, 116.
46 MOL P 1313. 37. csomó. 1752. évi funduális könyv.
47 Barbarits, 110. Lásd még: Szűcs L. Kézirat (sok esetben pontatlan)
48 MOL P 1313 38. cs. 80 Q5. 1752.
49 Uo. 1753. A kanizsai úrbéres földek felmérése.
50 Uo. 80 05. 1752.
51 Makoviczky, 21.
52 MOL P 1313. 206. cs. III. 1753, ill. MOL. P 1313. 38. cs. 80 F4. Az 1753. évi úrbéri szerződéssel kapcsolatban felmért városi jövedelmek listája.
53 MOL P 1313. 38. cs. 80 R12. Az 1768. évi nagy- és kiskanizsai háztulajdonosok név szerinti összeírása.
54 Uo. Lad. 15. No. 80 Rl.
55 Uo. Lad. 15 80 R13.
56 ZML Általános adóösszeírások. IV-9. A/Fasc. 4. 1771/72.
57 MOL P 1322. 100. cs. Lakóösszeírás, 1772.
58 Caus. sedr. rev. 1773. évi funduális könyv.
59 A lélekösszeírást közli: Ördög, II. k. 850—868.
60 A térképet közli: Makoviczky. Mellékletek, III.
61 Makoviczky, 22.
62 Uo.
63 Situations...
64 Lásd például: Mérey, T. 1999, 127.
65 TGyM. Okm. 83. 79. 3. Az 1864. évi kataszteri felmérés másolatai
66 Lásd: 58. sz. jegyzetet.
67 MOL P 1313. Maj. Lad. 13. No. 321/1. 1753.
68 Ördög, 836. 1757. évi összeírás. Martinus Kolongja.
69 MOL 1322. 100. cs. Funduális könyvek regisztrálatlan darabjai.
70 Halis 1915—17, 298—299.
71 Füves 1972, 293.
72 MOL 1322. 100. cs. 1774. 49.
73 Csokonai művén kívül l. Nagy A. G. 32.
74 Bentzik 1886/a, 12.
75 Polg. lajstr. 1767.
76 Barbarits, 204.
77 Illésy—Pattkó, 42.
78 Ehhez az 1773. évi funduális listát és az 1771. évi lélekösszeírás adatait vettük alapul. L. 58. és 59. sz. jegyzetet.
79 Polg. lajstr. 1762.
80 MOL P 1322. 100. cs. 1772. évi név szerinti összeírás.
81 Tört. dok. tár. 72. 432. 1.
82 Polg. lajstr.
83 Tjkv. 3. 44—45. 1798. április 17. Popovics Sándornak 870 forint kára volt a tűz következtében. A görögkeletiek imaházára: Bogdanovic, 43.
84 Polg. lajstr. Góry László.
85 1773-ra: MOL. P 1313. 38. cs. 80 F3. 1811-re: Uo. 1811. 03. 27. Örökszerződés.
86 ZML IV/l/cs. 1778. No. 23/47. és ZML IV. 1/b. 1782. febr. 25. No. 46/98.
87 L. az 58. számú jegyzetet.
88 Kézműv. 684—686.
89 MOL P 1313. 38. cs. 80 Q5. 1752.
90 L. az 58. sz. jegyzetet.
91 Danyi—Dávid, Nagykanizsa, Kis-kanizsa.
92 Nk. lt. 1. cs. 1735—1799. 1799/c
93 Kerecsényi 1979, 149.
94 Situations...
95 KE, 114.
96 Uo.
97 Halis 1899, 54.
98 Barbarits, 110, Benczel986, 61, illetve egy későbbi visszaemlékezés: Erdősi, 7—8.
99 Bronyevszkíj é. n.
100 Makoviczky, 34—35.
101 Uo. ill. Erdősi, 7. A térkép: HL Katonai felmérések. Nagykanizsa. Colomne XXIII. Sect. 60. Co-lomne XXIV Sect. 60. (1856—60).
102 Barbarits, 110.
103 Uo. 111.
104 Bencze 1986, 138. L. még: Mérey, T. 1999
105 Bencze 1986, 146.
106 A korabeli technológiára: Kaposi 1998, 190—199.
107 Barbarits, 110.
108 Uo. Említi a Mura kavicsát az 1830-as évek elején készült útleírás is. L. Bencze 1986, 67.
109 Uo. 110—111.
1.0 Uo.
1.1 Tjkv. 3, 14. 1798. január 26. '-12 Uo. 1799. november 28.
1.3 Barbarits, 111—112.
1.4 Uo.
115 Nk. lt. 3. cs. 1837. január 18.
116 Életképek 1846. március 7. 10. szám
117 Tjkv. 3, 44—45. 1798. április 17. illetve Lend-vai 1984, 157—168.
1.8 Uo.
1.9 Barbarits, 189.
120 Kaposi 2000, 143, 243.
121 Kunics 1992, 206.
122 Rov. össz. 1776, 1803, 1806, 1882.
123 A Széchenyi-féle házhoz: Situations. A főispán 1803. évi vásárlásához: Szabó L. 2. k. 549. A majorátushoz: Széchenyi V. 98, Fraknói, 282. Tárnok vásárlásához: SML VUL Elenchus. Zichy vásár-
102
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
lásához: uo. 1840. Az értékhez: SML VUL Fasc. 33. 1848. évi uradalmi becslés.
124 Az adatok forrásai: rovatos könyvek.
125 TGyM O. 1810. évi városi beadvány a vármegyéhez. Másolat, az eredetit Barbarits Lajos közölte már könyvében (73—74).
126 A TGyM birtokában lévő fénykép a Theodo-rovics-ház 1864. évi formájáról. Megjelent Kunics Zsuzsa tanulmányában (Kunics 1992, 218.)
127 Protocollatio, 240—241. Popovics-testvérek szerződése.
128 MOL P 1313. 38. cs. 1811. 03. 27. Örökszerződés.
129 Uo.
130 Közgy. jkv. 1812. május 21. 214. No. 8/5.
131 ZML IV 1/b. 1813. augusztus 4. No. 100/7.
132 Németh L. 2002, 58—59.
133 Takács—Pfeiffer, 118.
134 Széchenyi I. 1982, 293.
135 Barbarits, 38.
136 A felsorolt vendégfogadók neve a rovatos ösz-szeírásokból világosan kiderül, akárcsak a már korábban emlegetett 1822. évi térkép is jelzi helyüket. Délen a Légrádi úton is volt egy ún. Rongyos Lámpás vendégfogadó, ez azonban a reformkorban már nem volt meg.
137 MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. No. 36 E.
138 Uo. 207. cs. A Berek-per iratai.
139 Uo. 38. cs. 1811. 03. 27. Örökszerződés, és a kiegészítő mellékletek.
140 Barbarits, 37.
141 Uo. 121.
142 Fényes 1841, 1. k. 475—476. Az adatok értékeléséhez: Kovacsics 1997, 249—271.
143 Az 1848. évi levelet idézi: Barbarits, 47.
144 A térképet közli: Makoviczky. Mellékletek, 1857.
145 Rov. össz. 1847/48.
146 Nk. lt. 1. cs. 1735—1799. 1799/c.
147 Lásd a 145. sz. jegyzetet
148 MOL P 1330. 1. cs. No. 78. 1835. szeptember 24.
149 Az adatok forrásai: MOL P 1313. 37. cs. Eladási szerződések, illetve Protocollatio (könyvszerű gyűjtemény, különösen a reformkori időszakra tűnik teljesnek).
150 L. TGyM O. 83. 79. 3. Az 1864. évi kataszteri felmérés másolatai.
151 Nk. lt. 3. cs. Árendaszerződések, 1846—49.
152 MOL P 1322. 100. cs. Az 50-es évekről megmaradt év nélküli épületleltár adatai alapján mutatjuk be a földesúri házakat.
153 PH 1845. február 27.
154 Nk. lt. 3. csomó. Árendaszerződések, 1846—49. Spánier-féle contractus.
155 MOL P 1322. 37. cs. Eladási szerződés. Then György-féle contractus 1843. 10. 1.
156 ZML Csődületi perek. F 2. No. 35.
157 Uo.
158 ZML Nk. lt. 3. cs. Árendaszerződések, 1846—49. A Chinorány-féle házakkal kapcsolatos contractu-sok.
159 Uo.
160 Protocollatio. Chinorány Boldizsár 244 négyszögöl földet vett 40 forintért.
161 Caus. sedr. rev. 1773. évi funduális könyv.
162 Közgy. jkv. 1842. 2672. sz.
163 Uo. 2672. sz.
164 Rov. össz. 1847/48.
165 Rov. össz. 1841/42. Nagykanizsa, Kiskanizsa.
166 Lásd a 164. sz. jegyzetet
167 KE, 200.
168 Nk. lt. 3. cs. 1850. évi szerződés.
169 Protocollatio 201. 1843. A terület 580 négyszögölnyi volt.
170 MOL P 1313. Kanizsa úrbéri pere. A per 18 3 7. november 6-án kezdődött.
,71 Nk. lt. 3. cs. „Kanisa Városának adói Lajstroma, 1837."
172 Simonffy 1972, 132.
103 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)

Zoltán Kaposi:
Historische Topographie von Kanizsa (1690-1849)
Die von den Türken 1600 eingenommene Burg von Kanizsa wurde im Verlauf des 17. Jahrhunderts in bedeutendem Maße verändert. Die umliegenden Siedlungen waren entvölkert, aber im Innern der Burg wurden nach 1660 Bürgerhäuser nach türkischem Muster errichtet. Als 1690 das von Ádám Batthyány geführte Heer die Burg befreite, fanden sie dort mehr als 180 intakte Häuser vor, während die Siedlungen in der Umgebung der Burg und die Vörburg völlig zerstört waren. Nicht lange nach der Befreiung der Burg zogen deutsche Soldaten in die Festung ein und die Kanizsaer Burg selbst gelangte in die Hände der Schatzkammer. Nach Batthyánys Rücktritt übernahm ein deutscher Kommandant die Leitung. Langsam begannen die Bürger, sich wieder in der Stadt anzusiedeln und die verwüsteten Außenbezirke in Ordnung zu bringen. Mitte der 90-er Jahre kam es schon zu den Ansied-lungen, aus denen sich später die Stadtkerne entwickelten. Neben der Verwüstung der früheren Vorstädte war der riesige bewaldete Sumpf, der zunächst zum Schutz der Burg künstlich angelegt worden war, ein anderes Hindernis für die Entwicklung. Seine Länge betrug von Westen nach Osten fast anderthalb Kilometer. In der Mitte dieses riesigen Sumpfes befand sich die Burg, auf der höher gelegenen östlichen Seite entstand der Stadtteil Nagykanizsa, während auf der tiefer gelegenen, sandigeren und flacheren Seite der Stadtteil Kiska-nizsa entstand. So lange die Burgsoldaten hier lebten, waren sie wahrscheinlich mit ihrer Zahl und ihrem Einkommen das bestimmende Element der Stadt. Der Burgkommandant und der nach Kanizsa entsandte Steuereintreiber entschieden in praktisch allen Fragen, aber darüber hinaus begann sich auch die Verwaltung der Stadt langsam wieder zu organisieren. Die beiden Kanizsas galten als eine Stadt. Als Ergebnis der Verfügung des Landesherren aus dem Jahre 1702 wurde die Burg innerhalb von anderthalb Jahren abgerissen und gesprengt und die Steine später für andere Bauwerke verwendet. Die Bevölkerung, die bis dahin in der Burg gelebt hatte, zog in das trockenere Gelände beiderseits des großen Sumpfes, wo die Einwohner Gärten und Ackerland besaßen, dort siedelten sie sich an, erhielten Land und bauten ihre Häuser.
Nach früheren Aufzeichnungen war Kanizsa eine ziemlich kleine Siedlung. Die Anzahl der Bewohner beider Stadtteile um die Jahrhundertwende kann auf nicht mehr als 1500-1600 geschätzt werden. Nach dem Abzug der Armee spielte die Festung keine militärische Rolle mehr und die Stadt gelangte von der Schatzkammer als Oppidium zunächst an
Jakab Grassics und ging 1717 an Miklós II von Sza-páry. Die Vorteile, die eine Existenz als Marktflecken mit sich brachte, blieben den Bewohnern erhalten. Die Leitung der Stadt und der Grundherr legten im Jahre 1713 in einem Urbarialvertrag die Möglichkeiten fest, die sich neben der Zahlung der jährlichen Pacht auch auf die Freiheitsrechte bezogen. Die geographische Lage Kanizsas war ausgesprochen günstig, und sorgte auch in späterer Zeit für eine schnelle Entwicklung. So war die Stadt schon seit langem Zentrum des Rinderhandels, der im 16. — 17. Jahrhundert mit dem Ausland betrieben wurde und dessen Gebiet sich von Südtrans-danubien bis zur Adria hinzog. Die größeren Weiden in der Nähe der Stadt und die etwas höher gelegenen Wälder sicherten die Möglichkeiten zur Haltung und zum Zusammentreiben größerer Viehbestände für die einheimischen oder auswärtigen Händler. Gleichzeitig verlief die von Norden nach Süden führende kaiserlich-königliche Poststrasse durch den Stadtteil Nagykanizsa, die bei Légrád die Drau und die Mur kreuzte, und dadurch war auch die größte Stadt des Reiches für die Einheimischen erreichbar geworden. Wir müssen auch die fünfte Abzweigung erwähnen, und zwar die Route, die von Kanizsa, am Balaton vorbei in Richtung Buda und Pest führte und deren Transportkapazität später stieg. Die Einwohner des Stadtteils Nagykanizsa hatten sich also entlang eines fünfsternigen Straßensystems niedergelassen und konnten damit die Segnungen des Handels und des Stadtlebens genießen. Es ist kein Zufall, dass die Stadt schon 1667 die Berechtigung durch den Monarchen erhielt, hier die vier Landesmärkte zu veranstalten. Diese Märkte zogen die Menschen aus der Umgebung an und die Zahl der 1.500 Einwohner der Stadt wuchs zu diesen Anlässen immer enorm. Ein englischer Reisender wiederum erzählt in seiner Reisebeschreibung, dass sich hier etwa 100 ärmliche Häuser befinden, dass es keine Strassen gäbe, dass aber auf den Märkten immer ein großes Gewühl und Getümmel sei. Der Piarcz-Platz/Piarcztér selbst sei durch das Zusammentreffen der Nord-Süd und der Ost-West Strasse entstanden.
Die bis heute erhaltenen alten Bauwerke stammen in erster Linie aus der Zeit des anfangenden 18. Jahrhunderts, in der das Bauwesen einen Aufschwung nahm. In der Mitte der 90-er Jahre des 17. Jahrhunderts hatten die Franziskaner mit dem Bau ihrer Kirche begonnen, und nur kurze Zeit später fingen sie auf einem Grundstück, dass sie vom Burgkommandanten erhalten hatten, auch mit dem Bau ihres Klosters an. Wahrscheinlich wurde auch
104
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
das Haus des Kommandanten von Berge in dieser Zeit erbaut, dass noch bis zum Jahre 1970 an der Ecke Piarcz-Platz/Piarcztér und Zárda utca/Zárda Strasse zu finden war. An der südöstlichen Ecke des Piarcz-Platzes/Piarcztér wurde auch die Poststation errichtet, und gegenüber, an der südwestlichen Ecke wurde das Haus des Steuereintreibers des Dreißigsten erbaut, das später als Salzhaus genutzt wurde. Entlang der Ost-West-Tagente entstand die Hauptstrasse, die bis zur Abzweigung in Richtung Szigetvár (Pécs) und Buda — Pest führte. Östlich hinter der Poststation hatte man aus den Steinen der abgerissenen Burg das Schloss des Grundherren — „die herzogliche Burg" — errichtet, an deren Ostseite ein Gasthaus eröffnet wurde, in dem vor allem die durchreisenden Kaufleute und Marktbesucher eine Unterkunft fanden. Wir wissen nichts darüber, ob einer der Grundherren sich über einen längeren Zeitraum in Kanizsa aufgehalten hat (möglicherweise könnte man das von Graf Szapáry annehmen) so wurde das Haus im Allgemeinen als Amtshaus genutzt. In den 30-er Jahren wurde unter der Grundherrschaft von Katalin Szapáry das kleinere Brauhaus errichtet, und es wurden auch immer mehr Gebäude auf dem Majorat gebaut, man kann auch sagen, dass von Seiten der Herrschaft der Stadt das institutionelle System geschaffen wurde, dass der Produktion auf dem Majorat dienen sollte.
Zwischen 1742—44 kamen Kanizsa und das nördlich davon gelegene Homokkomárom in den Besitz des Paladin Graf Lajos Batthyány und wurde damit Teil des mehrere hunderttausend Joch großen Besitzkomplexes, der von Körmend aus regiert wurde. Die Batthyány-Administration wurde ausgebaut, und immer mehr herrschaftliche Beamte kamen in das Zentrum des 30.000 Joch großen Kani-zsaer Herrschaftsbereiches. Gegen Mitte des 18. Jahrhunderts wurde auch mit den ersten herrschaftlichen Aufzeichnungen begonnen, mit denen man versuchte, die inzwischen auf 3.500 Personen angewachsene Stadtbevölkerung zu zählen. In der Mitte des 18. Jahrhunderts befanden sich im Stadtteil Nagykanizsa bereits 14 und in Kiskanizsa mindestens 2 Strassen. Der Bevölkerungszuwachs war auch später bei den zahlreichen Veränderungen immer ein konstanter Faktor, zu Beginn der 70-er Jahre konnten in Kanizsa bereits 4.000 und Mitte der 80-er Jahre schon 5.100 Einwohner registriert werden. Damit hatte Kanizsa sich zur größten Stadt im Komitat entwickelt. In der Mitte des Jahrhunderts hatten sich durch die Ansiedlung der Bewohner zunächst nur gewisse Straßenformen gebildet, ordentlich ausgemessene Strassen gab es zu dieser Zeit natürlich noch nicht in der Stadt. Gleichzeitig hatte jedoch die Tatsache, dass die Grafen Batthyány in ihrer Politik als Grundherren als relativ
offen für das damalige Ungarn angesehen werden können, eine große Bedeutung unter dem Aspekt der Stadtstruktur, und so ist es kein Zufall, dass neben der sich traditionell am Deutschen orientierenden deutschen Bürgerschaft und der immer weiter wachsenden Stadtbevölkerung auch Nationalitäten in die Stadt kamen, die sich als privilegierte Auswärtige auf dem Fundus des Grundherren ansiedeln durften. Das bedeutet, dass es in der Stadt schon seit langem einige jüdische Familien gab, sowie immer mehr südslawische und griechische Handelsfamilien. Kanizsa hatte sich bis zur Mitte des 18. Jahrhunderts zu einem Oppidium mit einer Einwohnerschaft der verschiedensten Nationalitäten und Religionen entwickelt.
1773 entstand das erste — von einem Vermesser erstellte — Grundbuch, in dem für jedes einzelne Grundstück ganz genau aufgeführt wurde, welche Größe die zu dem jeweiligen Fundus gehörenden inneren Hausgründe, Gärten, Acker und Wiesen hatten, und es wurde die für die einzelnen Gründe zu zahlenden Pachten festgelegt. Durch den Vergleich der Daten dieses Grundbuches mit anderen, aus dieser Zeit erhaltenen Steuerkons-kriptionen, Aufzeichnungen der Kirchen über die Zahl der Gläubigen, sowie Einwohnerregistern konnten wir die wichtigsten Strassen der Stadt erfassen und die wichtigsten Gebäude und Haushalte identifizieren. Als Ergebnis unserer computergestützten Arbeit können wir einige Hauhalte vorstellen, die als zentral zu bezeichnen sind. Unsere Untersuchung ergab, dass es in der ersten Hälfte der 70-er Jahre vor allem aus dem Ausland kommende Handwerker waren, die sich im Stadtzentrum ansiedelten. Diese gesellschaftlichen Elemente waren in den 50-er und 60-er Jahren in die Stadt gekommen und sie repräsentierten die unterschiedlichsten Berufsgruppen. Auf ihren Grund-stücken und in ihren Häusern erschienen schnell Pächter und Mieter und das führte auch dazu, dass in den Straßenfronten der Häuser im Stadtzentrum Geschäfte entstanden. Allerdings hatten die Bürger in Kanizsa nie wirklich die Obermacht, zum einen zeigte das Schloss des Grundherrn direkt gegenüber dem Rathaus — schon alleine durch seine Größe — deutlich die Macht des Grundherrn, zum anderen siedelten sich zu dieser Zeit immer mehr Auswärtige auf dem Boden des Grundherrn an. Dem entsprechend nahmen die zugezogenen jüdischen Familien, die entweder Kaufleute oder Mieter waren, große Grundstücke ein. Zu dieser Zeit wohnte die jüdische Bevölkerung, deren Zahl nicht besonders hoch war, vor allem in der Gegend um die Legräder Strasse. Zum dritten schließlich konnten die Bürger auch deshalb nicht vollständig die Macht übernehmen, weil immer mehr Kaufleute Grund-stücke und Häuser erwarben, und das waren außerdem meist
105 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)

ausgesprochen reiche Leute. Wir haben zufällig ausgewählte Daten der als reicher zu bezeichnenden Bewohner des Stadtzentrums mit den vermutlich ärmeren der Mihäldi Strasse verglichen und dabei eindeutig festgestellt, das bei denen, die im Zentrum wohnen, etwa doppelt so große Haushalte registriert werden können, wobei die große Zahl der Angehörigen der Haushalte durch die Anzahl der in einigen Hauhalten zu findenden Bediensteten entstand. Schließlich muss auch noch betont werden, dass in den einzelnen Stadtteilen die Nachfahren der einstigen Siedler lebten, und so bestätigte sich unsere Vermutung nicht, dass man auf der Seite von Nagykanizsa und Kiskanizsa dieselben Fundus-Eigentümer finden kann. In den meisten Fällen kam es beim Zuwachs der Familie in Kiskanizsa auch auf der Kiskanizsaer Seite zum Erwerb eines Hauses oder Grundstücks, und genau das gleiche kann auch für den Nagykanizsaer Stadtteil festgestellt werden.
Die Konjunktur des Koalitionskrieges und der napoleonischen Kriege um die Jahrhundertwende hatte auch Auswirkungen auf Kanizsa und somit veränderte sich auch die Infrastruktur der Stadt erheblich. Die Bevölkerung der Stadt wuchs auch in dieser Zeit schnell und gegen Ende der 20-er Jahre des 19. Jahrhunderts erreichte die Zahl der Bewohner schon 8.000. Neben dem internen Zuwachs der Bevölkerung waren es um die Jahrhundertwende vor allem die zahlreichen Juden, die sich in der Stadt ansiedelten, in dieser Zeit kann regelmäßig die Existenz von 60 — 70 Familien registriert werden. Die Ansiedelung der Juden in der Stadt führte dazu, dass die über wesentlich mehr Kapital verfügenden reichen Kaufleute im Stadtzentrum immer mehr Häuser und Grundstücke aufkauften und damit eine bedeutende Position einnahmen, ohne dass die Gerichtsbarkeit der Stadt sich auf sie erstreckte. Familien, wie z. B. die Lachenbacher, die über großen Einfluß im Reich verfügte, kamen so zu bedeutenden städtischen Immobilien, aber auch der Aufstieg von Gottlieb Mayer, der zu einem bedeutenden Armeelieferanten wurde, fällt in diese Zeit. Die Bürgerschaft der Handwerker, die sich zu ihrem alten, traditionellen Gedankengut bekannten, beäugten diesen Prozess mit berechtigtem Argwohn, fürchteten sie doch einen Rückgang ihres Einflusses und sie befürchteten auch, aus dem Zentrum der Stadt herausgedrängt zu werden. Sie versuchten in ihrem eigenen Interesse administrative Regelungen aufzustellen — allerdings mit nur wenig Erfolg, scheiterte doch alles am Widerstand des Grundherrn. In den 20-er Jahren des 19. Jahrhunderts besaßen die Familien Löwenstein, Hirschli, Baruch, Blau, Tachauer und Benzián immer mehr Immobilien, es gab sogar solche unter ihnen, die schon zwei Häuser in der Stadt ihr Eigen nannten. In dieser Zeit veränderte sich der Anteil der tradi-
tionellen Bevölkerung Kanizsas erheblich: In Folge der Kriege waren in Kanizsa regelmäßig mehrere hundert Soldaten stationiert, gleichzeitig zogen immer mehr Adlige in die Stadt und kauften sich Häuser, zu ihnen gehörte z. B. auch Graf Ferenc Széchenyi, der sein Haus in der Hauptstrasse/Fő utca von dem Kaufmann János Geber erwarb. (Dieses Haus erbte später sein Sohn István.) Auch das Franziskanerkloster wurde von der Armee besetzt. Das Straßensystem wurde ständig erweitert, 1799 hatte der Stadtteil Nagykanizsa bereits 23 Strassen und auch in Kiskanizsa fanden sich bereits mindesten 10 Strassen.
Die Möglichkeit für eine Erweiterung der Raumstruktur der Stadt in der Zeit um die Jahrhundertwende bildete der Sumpf. Der potentielle Boden der mehrere Quadratkilometer großen Fläche des Sumpfes, der sich zwischen den beiden Stadtteilen dahin zog, wurde sowohl vom Grundherrn, als auch von den Stadtbewohnern benötigt. Dahinter stand zum einen die für die Versorgung der Stadtbevölkerung und den Transport wichtige Frage des Futters, konnte man doch in trockenen Zeiten im Sumpf viel Gras mähen, zum anderen war sich aber auch der Grundherr im Klaren darüber, dass er den Sumpf, sollte er ihm gehören, verpachten und damit Gewinn machen kann (Mühlen, Pachtland usw.). Damit begann ein jahrzehntelanger Rechtsstreit mit schwierigen Prozessen, der schließlich 1810 mit einem Vergleich endete. Als Ergebnis des Vergleichs wurde das Sumpfgebiet aufgeteilt, und ein Jahr später wurde der neue Urbarialvertrag abgeschlossen. Dadurch erhielten die Bewohner von Kanizsa neue Grundstücke und in der Zwischenzeit hatte man bereits mit dem Ausheben der wichtigsten Kanäle, dem Ableiten des Wassers und der Trockenlegung des Sumpfes begonnen. Selbstverständlich erhielt der Sumpf auch aus Fragen der allgemeinen Gesundheit eine immer größere Bedeutung, die Grundbesitzer entlang des Sumpflandes wollten, dass mit dem Boden, aus dem immer wieder giftige Dämpfe aufstiegen, endlich etwas passiert.
Mindestens ebenso wichtig die Tatsache, dass mit der immer größer werdenden Bedeutung des Handels das Straßennetz der Stadt dringend modernisiert werden musste. Lediglich die Postrassen des jahrhundertealten Straßennetzes waren zumindest zum Teil gekiest, aber nach jedem größeren Regen im Frühjahr oder Herbst verwandelten sich die Strassen der Stadt in regelrechte Schlammbäder. In der Umgebung des heutigen Eötvös-Platzes entstand das sog. Sáreczer Meer. Das war eine Grube, so groß, dass selbst Pferde darin baden konnten. In Kanizsa gab es mehrere so tief gelegene Gebiete, so z. B. in der "Dreizehnerstadt"/„Tizenháromváros" (auf der Südseite des heutigen Kossuth-Platzes) die
106
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
sich nach starkem Regen ebenfalls in Seen verwandelten. Mit den Strassen musste endlich etwas geschehen, konnten doch das Legen von Reisig oder die Benutzung von Stelzen nur eine vorübergehende Lösung sein. In den Jahren um 1810 entstanden die ersten Strassen, die mit roten Ziegeln gepflastert waren; logischerweise wurden zunächst die wichtigsten Handelsstrassen mit Ziegeln befestigt, aber auch zahlreiche andere Strassen wurden inzwischen gekiest. Später erließ die Stadt Verordnungen über das Pflastern der Straßengräben, der Wasserableitung, der Brücken, die über die Straßengräben führten usw. Es wurde die Nummerierung der Häuser angeordnet, Brandschutzmaßnahmen ergriffen, und auch für die Sicherheit des Handels wurde gesorgt, indem mehr Tag- und Nachtwächter angestellt wurden.
Die wirtschaftliche Konjunktur der Reformzeit führte zu einen starken Wachstum. Auch die bis dahin stabilen Faktoren dieses Prozesses begannen sich zu verändern. Die Bevölkerung wuchs in den 30-er und 40-er Jahren des 19. Jahrhunderts enorm. Neben einem ständigen Zuzug Auswärtiger wuchs auch die Bevölkerung der Stadt selbst. Der Marktflecken wurde langsam urbanisiert und es entstanden immer mehr Institutionen der Gemeinschaft. In der Reformzeit verfügte die Stadt bereits über ein Krankenhaus, ein Gymnasium, ein Lehrerbildungsinstitut, andere Schulen, Bürger-vereine, ein Casino, immer mehr Kirchen, eine Synagoge usw. Dieses Wachstum war nicht zuletzt auch der Tatsache zu verdanken, dass Kanizsa sich immer mehr zu einer Handelsstadt entwickelte und somit die Infrastruktur der Stadt auch zur Infrastruktur des Handels wurde. Im Zentrum der Stadt wurden neben dem Getreidemarkt große Handelshallen und Kornspeicher errichtet. An Stelle der einstöckigen Häuser wurden im Zentrum mehrstöckige Gebäude, in denen sich unten die Geschäfte und in den Stockwerken darüber die Wohnungen der Geschäftsinhaber befanden, charakteristisch für den damaligen Baustil. Kennzeichnend für die neu gebauten Handelshäuser waren auch eine breite Straßenfront und ein U-förmiger Hinterbau. Es gab aber auch einige Handelspaläste, die als Prestigebauten errichtet wurden, wie z. B. das Strasser-Haus auf dem Hauptplatz/Fő tér, oder das Axenti-Haus auf dem heutigen Deák Platz/Deák tér. Immer mehr Kaufleute ließen sich im Stadtzentrum nieder und schließlich gab es gegen Ende der Reformzeit mehr Handelshäuser auf dem Piarcz-Platz/Piarcztér und der Hauptstrasse/Fő üt, als alt eingesessene Handwerker.
Diese Veränderung wurde durch zwei Faktoren unterstützt. Zum einen war es die Politik des Grundherrn, deren Wesen darin bestand, neue Grundstücke zu vermessen, neue Strassen zu eröff-
nen und an die Stadtbevölkerung zu übergeben und damit für lange Zeit die Pachteinnahmen zu sichern und die Einnahmen ständig zu steigern. Teil dieser Politik war es auch, dass der Grundherr Häuser von den Städtebürgern erwarb, die besonders günstig gelegen waren und deren Vermietung ihm dann gegen Ende der Reformzeit außerordentlich beträchtliche Mieteinahmen verschaffte. Immer mehr dieser Häuser konzentrierten sich bereits in den Händen von Herzog Fülöp Batthyány, besonders hervorzuheben sind dabei der Kauf des Spánier- und des Then-Hauses. Eng verbunden damit ist auch die Tatsache, dass der Herzog die im 18. Jahrhundert erbauten Herrenhäuser erweitern lies, so erhielt z. B. das Vasember-Haus ein weiteres Stockwerk, das Gasthaus „Zöldfa" wurde umgebaut und auch damit konnten die Mieteinahmen erheblich gesteigert werden. Der Südteil der Stadt wurde den Neuansiedlern zugänglich gemacht, durch die Schaffung der Fülöp-, der Iván- und der Gábor-Strasse und den Verkauf der dort befindlichen Grundstücke konnte der Grundherr eine nicht gerade geringe Geldsumme sein Eigen nennen, gleichzeitig eröffneten sich dadurch Möglichkeiten zur Ansiedlung der gewachsenen Bevölkerung und nicht zuletzt der jüdischen Zuwanderer. Den Durchgangsverkehr konnten die immer häufiger entstehenden Gasthäuser des Grundherrn auffangen: vor 1848 gab es bereits fünf solcher Gasthäuser in den beiden Stadtteilen, in denen ungefähr 400 Menschen untergebracht werden konnten.
Der zweite Faktor dieser Veränderung ist in der wirtschaftlichen und gesellschaftlichen Aktivität der Stadt zu finden. Während der Reformzeit entwickelte sich ein ausgesprochen starker interner Immobilienumsatz und dabei spielten einige sehr spektakuläre wirtschaftliche Pleiten eine sehr wichtige Rolle. Für die Struktur der Stadt war es von entscheidender Bedeutung, dass die Adelsfamilie Chinorány im Zentrum der Stadt ihre beiden Häuser verlor (das war das Haus des Postmeisters und gleichzeitig auch die Poststation), die vom Grundherrn aufgekauft wurden. Auch die beiden Wohnungen neben dem Rathaus wechselten ihren Besitzer und der früher linke Teil des Hauses geriet nach dem Sturz des ehemaligen Stadtrichters Henrik Pichler wieder in den Besitz der Stadt, während der rechte Teil des Gebäudes, der sich über 40 Jahre im Besitz von Gottlieb Mayer befand, nach dem Tod des Kaufmanns aus dem Besitz seiner Söhne an die Kaufmannsfamilie Dobrovics überging. Auf dem Piarcz-Platz/Piarcztér wurden die wenigen Geschäfte und Wohnungen gebaut, die sich neben dem Gruppenhaus befanden und dem Platz einen besonderen Charakter geben. Neben dem Großmarkt entstand auch nach und nach der Kleinmarkt, ganz zu schweigen von den Möglichkeiten, die sich im
107 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)

östlichen Teil der Hauptstrasse/Fő út für den Markt eröffneten (Holzmarkt, Tagesmarkt). In praktisch jedem Bereich kam es zu Veränderungen in der Eigentümerstruktur. Die Vertreter der großen Herrscher zogen aus der Umgebung in die Stadt, so kaufte z. B. der Eigentümer der Domäne Vrászló, Graf Károly Zieh, das Haus von István Széchenyi und lies seinen Gutsverwalter Alajos Tárnok das Haus beziehen, gleichzeitig wurde auch ein Kornspeicher gebaut und an der Straßenfront wurden selbstverständlich Geschäfte eingerichtet. Die alt eingesessenen Bürgerfamilien verschwanden aus dem Stadtzentrum, so erwarb zum Beispiel der Bürgerverein das Haus des Kapellmeisters Márton Czenek und nutzte es als Vereinssitz.
Während der Konjunktur der Reformzeit stieg die Zahl der Strassen und Häuser in Nagy- und Kis-kanizsa ständig. Nach der letzten Beschreibung der beiden Stadtteile aus dem Jahr 1841 gab es bereits 1.146 Häuser in der Stadt, in denen 1.493 Steuerzahler lebten, d. h., dass zu Beginn der 40-er Jahre 25% der Steuerzahler nicht in ihrem eigenen Haus lebten. In der Stadt lebten immer mehr nicht feudale Elemente. Die Zahl der Akademiker stieg beträchtlich. Neben den traditionellen Angestellten der Kirche und der Majorate und den Beamten der Grundherrschaft lebten immer mehr Lehrer, Chirurgen und Ärzte, Apotheker, Buchbinder und Buchdrucker in der Stadt. Auch unter den Kaufleuten hatte sich eine wichtige Spezialisierung vollzogen, ganz zu schweigen von dem immer größer werdenden Heer der Handwerker. Der Anstieg der Zahl der jüdischen Bevölkerung muss besonders hervorgehoben werden, betrug ihr Anteil an der Gesamtbevölkerung um 1848 doch bereits 20%, und damit wurde die Stadt zum größten jüdischen Emporium in Südwest-Transdanubien. Bei diesem enormen Bevölkerungszuwachs waren natürlich immer neue Häuser und Strassen notwendig und so können wir feststellen, dass es 1848 in Kanizsa bereits 52 Strassen gab, 16 davon in Kiskanizsa und 36 in Nagykanizsa. Die Ausweitung der Stadt erfolgte zum einen stadtauswärts in Richtung der ehemaligen Strasse, die in fünf Richtungen führte, aber in der Reformzeit kam es auch schon zum Ausbau eines internen Verbindungsnetzes. Die in den 30-er und 40-er Jahren angelegten Strassen zeigen eine
bereits geplante, rechtwinklige Form. Auch auf dem Gebiet der Wasserableitung wurden große Fortschritte gemacht; der Bau von Deichen um den Teufelsgraben/Ördögárok und das Ausheben des Dencsár-Grabens/Dencsár-árok waren große Aufgaben.
Gegen Ende der Reformzeit war Kanizsa also ein Marktflecken mit etwa 11-12.000 Einwohnern, aber die Schritte zu einer weiteren Entwicklung des Ortes lagen nicht mehr in den Händen der Stadt. Es gab zahlreiche Faktoren, die diese Entwicklung behinderten. Darunter möchten wir besonders hervorheben, dass die größte Stadt der Region auf Grund der Bürokratisierung in dieser Periode nicht die Vorteile einer Komitatshauptstadt genießen konnte, d. h., sie verfügte nicht über die notwendigen Honoratioren und konnte daher nicht die nötigen äußeren Impulse erhalten, die grundsätzlich vom Komitat hätten kommen müssen. In der Stadt gab es kaum Amtsgebäude, es gab keine zentralen Institutionen usw., denn diese kamen alle nach Zalaegerszeg, das damals kaum halb so groß war wie Kanizsa. Alles, was die Stadt erreicht hatte, hatte sie aus eigener Kraft erreicht, die Entwicklung, die geographische Ausbreitung, die gesellschaftlichen und wirtschaftlichen Ergebnisse waren den Anstrengungen der Kanizsaer Gesellschaft zu verdanken. Die Kapitalkraft des Grundherrn konnte nicht die fehlenden zentralen Entwicklungs-programme er-üsetzen, war der doch grundsätzlich nur an einer maximalen Steigerung seines Einkommens interessiert, da er die Kraft und die Folgen Aufhebung der Leibeigenschaft erkannt hatte. Die große Veränderung betraf aber natürlich nur den Stadtteil Nagykanizsa: Die Bewohner von Kiskanizsa blieben Stadtbewohner, die sich auch weiterhin mit Landwirtschaft beschäftigten, und die von der Entwicklung und Veränderung Nagykanizsas vor allem die Erweiterung eines sicheren Absatzmarktes und bessere Transportbedingungen zu spüren bekamen. Gegen Ende der Reformzeit waren also die beiden Seiten der Stadt raumstrukturell, wirtschaftlich und gesellschaftlich durch Welten von einander getrennt, allerdings ergänzten sich die Spezifika der beiden Statteile hervorragend und trugen damit die Möglichkeiten zu einer weiteren Entwicklung in sich.
108
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
Kaposi Zoltán:
Historical Site Plan of Kanizsa (1690-1849)
The castle of Kanizsa, seized by the Turks in 1600, was significantly transformed in the 17th century. The settlements around it were depopulated, while at the same time, with the castle, Turkish-style civilian houses were built after the 1660's. When the liberating army led by Ádám Batthyány retook the castle in 1690, approximately 180 houses were found intact inside, while the settlements external to the castle as well as the fortification in front of the castle were all destroyed. Not long after the retreat of the Turks, German soldiers moved into the castle, and the imperial treasury took ownership of the castle itself. After Batthyány's resignation German commanders took over leadership. Urban citizenry gradually began to move in, and the destroyed external settlements started to regenerate. Around the middle of the 1690's the initial settlements which later were to form the core of the town had taken place. In addition to the destruction of the old external communities, a second factor inhibiting growth was the enormous swamp which had originally been created artificially for the defense of the castle, and whose width from east to west was as much as a kilometer and a half. The castle was situated in the middle of this huge swamp, and the town section of Nagykanizsa was established on the higher eastern side, while Kiskanizsa was established on the sandier, marshier western side. As long as there was a garrison there, the army with its numbers and needs was the defining element in the town. The captain and the quartermaster stationed here decided on practically everything, but at the same time the autonomous town government soon began to reorganize itself. The two Kanizsa's were a single town. An imperial decree in 1702 ordered the castle to be torn did, which was accomplished within a year and a half, and its stones were later used for other construction. The population inhabiting the castle thus far moved to the drier areas outside the swamp, where there were plowlands and gardens and they could settle, receive lands and build houses.
According to early tax records Kanizsa must have been a rather small settlement, and even by the turn of the 17th and 18th centuries it is unlikely to have had a combined population of more than 1500 or 1600. With the withdrawal of the soldiers Kanizsa's function as a military outpost ceased, and the city was ceded to Jakab Grassics, then in 1717 to Miklós Szapáry II. The town's inhabitants continued to enjoy the benefits of status as a market town. In 1713 a fiefal contract between the town and the feudal lord set down the opportunities
where free rights could be practiced in exchange for payment of an annual fee. The geographic placement of privileged Kanizsa was extremely serendipitous, and would later provide the potential for rapid growth. First, the town had long been a center for 16th- and 17th-century cattle trade abroad, going from South Transdanubia to the Adriatic Sea. The large pastures outside the town and the higher areas of the swamp provided places to feed the herds and collect them for local merchants or traders arriving from elsewhere. At the same time, the royal imperial north-to-south postal road also passed through Nagykanizsa before crossing the Drava and Mura at Legrad, thus giving the town access to the capital of the empire. Mention should also be made of a fifth road leading from Kanizsa along Lake Balaton to Buda and Pest, whose delivery capacity was later to grow significantly. Thus, the inhabitants of Nagykanizsa had settled at the nexus of a five-pronged crossroad, to enjoy the blessings of commerce and trade. Not surprisingly, the town was awarded an imperial permit to hold four national markets as early as 1697. These markets consistently attracted large crowds, and the town's nominal population of 1500 swelled considerably at market time. At the same time, an English traveler in a 1715 travel report describes the town as being the site of 100 seedy houses, with no streets, yet there are great throngs at the markets. Market Square itself was located at the meeting-point of the north-south and east-west roads.
The old properties still surviving today basically originate from the construction boom of the early 18th century. In the middle of the 1690's the Franciscans began construction of a church, soon to be followed by a cloister on a lot donated by the captain of the garrison. The home of Commander von Berge was probably built at approximately the same time, and stood until the 1970's at the corner of Market Square and Zarda Street. The postal station was built on the southeast corner of Market Square, opposite which on the southwest corner was built the quartermaster's home, later converted to a salt depot. To the east behind the postal station the manor ("ducal castle") was constructed from the stones of the castle, on the eastern side of which an inn was opened, primarily to receive merchants and market-goers passing through Kanizsa. It is not known whether any of the feudal lords resided in Kanizsa for very long (it is possible that Count Szapary did), thus the castle usually was the residence of the bailiff. In the 1730's a beerhouse was built below the manor of Lady Katalin
109 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)

Szapáry, and an increasing number of manorial buildings were constructed to form the institutional complex supporting manorial production in the manorial areas of the town.
Between 1742 and 1744 Kanizsa and the feudal lands of Homokkomárom to the north became the property of Count Lajos Batthyány, Palatine of Hungary, thereby becoming part of an estate complex of several hundred thousand acres governed from Körmend. Batthyány's administration took shape, with an increasing number of manorial officers arriving at the 30,000-acre manorial center at Kanizsa. Around the middle of the 18th century the first major manorial tax records were prepared in an attempt to take count of the town's population, which by that time had grown to approximately 3500. In the mid-18th century the Nagykanizsa section of town had some 14 streets, while the Kiskanizsa side had at least two. Population growth would later continue to be a constant factor in all forms of change; in the early 1770's the population had reached 4000, and by the mid-1780's a population of 5100 was registered at Kanizsa, making it the largest settlement in Zala County. In the middle of the century the settling of the population served merely to outline certain rudimentary street forms, the town obviously having no clearly measured streets as yet. At the same time, a defining factor in the structure of the town was the fact that the Batthyány counts practiced a relatively open manorial policy for that era in Hungary, such that in addition to the traditional German-oriented citizenry in the town other ethnic groups were able to settle on the manorial tenant lands. A few Jewish families had long been living in the town, and increasing numbers of Southern Slavic and Greek merchant families also arrived. By the middle of the 18th century Kanizsa had become a multi-ethnic community of several different religious faiths.
The turn-of-the-century economic boom of the Napoleonic Wars had an impact on the town, resulting in a significant transformation of its infrastructure. Population growth remained high, numbering as much as 8000 by the 1820's. In addition to steady internal growth the Jewish population settling here at the turn of the century was also of great significance, the presence of 60 to 70 families consistently being registered here during this period. The Jewish settlement in the town led to the wealthy arriving merchants purchasing a number of houses and appurtenances in the town center, raising them to prestigious standing despite the fact that the town government continued to exclude them. Families obtaining significant town properties included the Lachenbachers, who were very influential in the empire, as well as Gottlieb Mayer, a major military vendor. The industrial cit-
izenry of the town, with its old, traditional principles, understandably viewed this process with suspicion, as it feared a diminuation of its influence. To protect their own interests a number of restrictive administrative regulations were attempted — without much success, as each attempt fell to manorial resistance. In the 1820's the Lőwensteins, Hirschls, Baruchs, Blaus, a Tachauers and Benziáns owned increasing numbers of properties, and there were some who had two different houses in the town. During this period the ratio of non-traditional ethnic groups in the population grew steadily: because of the war several hundred soldiers were regularly quartered at Kanizsa, at the same time that increasing numbers of noblemen moved into the town and bought houses here, including Count Ferenc Széchenyi, who purchased a house on Main Street from merchant János Geber. (This later was inherited by his famous son, István.) The army also occupied the Franciscan cloister. The street network continued to expand, now with 23 streets in Nagykanizsa in 1799 and at least ten in Kiskanizsa.
The main opportunity for town expansion at the turn of the century was the swamp. This massive potential land between the two town sections was needed by both the count and the inhabitants. The inhabitants wanted it for its importance in feeding their animals, inasmuch as in the dry seasons the swamp was an excellent source of hay, while the count was aware that if he owned the swamp, he could lease it and collect profit from the lands (mills, tenancies, etc.). A lengthy legal dispute was begun with severe litigation until finally a compromise was reached in 1810. As a result, the swamp was divided, and a year later a new fiefal contract was negotiated in which the inhabitants received new property lots, and in the meantime they began digging the main canals to drain the swamp. Obviously, public health considerations also explained the increasing importance of the swamp, as even the landowners there wanted something to be done about the toxic mists it emitted. The town's surplus population gained new space, and tenancies increase.
At least as important as the swamp was the need to modernize the town's street network to promote trade. Of the traditional roads only the post roads had gravel in places, and in the spring and autumn after a heavy rain the town practically bathed in mud. In the area around what today is Eötvös Square the „Sárecz Sea" arose, a pit so big that horses could swim in it. There were several such low-lying areas in Kanizsa, another such example being a depression in „Tizenháromváros" (now the southern end of Kossuth Square) which was practically a pond at times. Something had to be done about the roads, as the laying of bundles and use of
110
Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)
stilts was a temporary solution at best. In the 1810's the first streets paved with red brick appeared, the main commercial streets obviously being paved soonest, while other streets were graveled. Later municipal ordinances were passed to brick the ditches, provide drainage, build bridges over the ditches, and so on. The houses were given street numbers and fire protection measures were passed, while commercial security was promoted by employing increasing numbers of day- and night watchmen.
The economic boom in the Reform Era resulted in rapid growth. Even the constants in the process exhibited change. The population grew extremely rapidly in the 1830's and 1840's. In addition to the customary immigration pattern, internal growth was also observable now. The market town was gradually becoming urbanized, and an increasing number of institutions were established to provide a venue for community activity. In the Reform Era there was already a hospital, lyceum, teacher training school, a second school, a civil union, a casino, several churches, a synagogue, and so on. Growth was attributable in no small part to the fact that Kanizsa was increasingly become a merchant town, and its infrastructure was a commercial infrastructure. Alongside the grain market in the center of town large commercial canals and granaries were built. The typical construction model in the town center became the replacement of the traditional one-story houses with two-story houses such that the shops were downstairs and the shopkeepers' homes upstairs. Merchant homes with a wide street façade and a U shape inside were became the norm, in addition to a few ostentatious merchant palaces, such as the Strasser House on Main Street or the Axenti House on what is now Deák Square. Increasing numbers of merchants appeared in the town center; for all intents and purposes by the end of the Reform Era there were houses of merchants on Market Square and Main Street than there were of traditional craftsmen.
This transformation was aided by two factors. The first was the policies of the feudal lord, the essence of which was for the manor to survey lots, open new streets and give them to the town inhabitants, thereby providing himself with long-term leases and growing profits. Also part of this policy was the count's practice of buying houses from town citizens which were in excellent locations and could be leased for handsome sums. Duke Fülöp Batthyány obtained a large number of houses in this manner, notable examples being the purchase of the Spánier and Then Houses. Closely related to this was the expansion of the manorial buildings constructed in the 18th century; for example, an upstairs was added to the Ironman House, and the
Zöldfa restaurant was converted into a hotel, resulting in a substantial increase in his lease income. He opened the southern areas of the town to settlers by creating Fülöp, Iván and Gábor Streets, and the sale of the lots their meant a sizable profit for the count while at the same time providing the growing population, especially the town's crowded Jewish community, places to make a home. Increasing numbers of manorial inns were at the service of transit traffic: by 1848 there were five inns in the two town sections, enough to lodge approximately 400 persons.
The second factor in the transformation derived from the economic and social activity of the townspeople. By the Reform Era an extremely important internal real estate market had taken shape, in which a few spectacular bankruptcies and collapses occasionally played a major role. A major impact on the internal structure of the town came when the Chinorány family of nobility lost both its houses (which had been the postmaster's home and the postal station) and the count purchased them. The two residences adjoining the town hall also changed owners: the one on the left reverted to the town following the bankruptcy of former town magistrate Henrik Pichler, while the one on the right, which had been owned Gottlieb Mayer for 40 years, after his death was sold by his sons to the Dobrovics family. The handful of shops and homes which were built on Market Square and situated beside the building complexes gave special color to the square. Eventually a minor market was built next to the major market, as well as other market facilities (lumber market, day market) taking shape on the eastern side of Main Street. Major changes of ownership took place practically everywhere. A number of ranking aristocrats moved into the town; for example, Count Károly Zichy, the owner of the Vrászló manor, bought the house of Count István Széchenyi and sent his livestock director, Alajos Tárnok, to live there, while at the same time a new granary was established and shops were set up on the side facing the street. Old burger families disappeared from the town center; for example, the home of master hatter Márton Czenek was purchased by the Civil Union to be its main office.
In the Reform Era boom the number of houses and streets continued to increase in Nagykanizsa and Kiskanizsa. According to the 1841 tax record, the last surviving document for both town sections, the were 1146 houses in the city inhabited by 1493 taxpayers; that is, in the early 1840's nearly 25% of the taxpayers did not own their own home. An increasing number of non-feudal elements resided in the town. The number of intellectuals with diplomas swelled significantly. In addition to traditional church and manorial employees and overseers an
111 Kaposi Zoltán: Kanizsa történeti helyrajza (1690—1849)

increasing number of teachers, surgeons and physicians, chemists, bookbinders and publishers were now living here. Those in the trade professions were also undergoing major specialization, to say nothing of the increase of large-scale manufacturers. Special mention should be made of the growth in the Jewish population, as by 1848 they had come to represent nearly 20% of the total population, whereby the town became the largest Jewish community in southwest Transdanubia. Naturally, this required houses and streets, so it is no surprise that by 1848 there were some 52 streets in the two Kanizsa's, 16 in Kiskanizsa and 36 in Nagykanizsa. Town expansion was partly outward along the old five-pronged trade roads, but in the Reform Era there was also some construction of the internal linking network. The streets surveyed in the 1830's and 1840's now took planned, angular shapes. A further advance was in the matter of drainage: the placement of locks on the Devil's Ditch and the digging of the Dencsar Ditch were the largest project.
Thus, by the end of the Reform Era Kanizsa had become a market town with a population of between 11-12,000, but the potential for further progress was not its own hands. A number of factors remained to inhibit growth. The most important of these include the fact that, although the
largest town in the region, it did not enjoy the privileges of being the county seat during the growth of its contemporary bureaucracy and thus did not receive the external impulses that would have come from the county. There were very few administrative buildings in the town, nor were there any central institutions or the like in Kanizsa, as these opportunities were taken away by Zalaegerszeg, which was scarcely half the size of Kanizsa. What the city achieved, it achieved on its own: its growth, geographical expansion, and social and economic accomplishments were the works of its society. The assets of the feudal lord could not compensate the absence of central development programs, inasmuch as he was basically interested only in maximizing his profits, while recognizing the potential force and consequences of the liberation of the serfs. Of course, only Nagykanizsa was affected by the great transformation: the society remained basically an agricultural urban population for whom the growth of Nagykanizsa mainly meant a reliable market and increased delivery opportunities. Thus, by the end of the Reform Era the two sides of the town were virtually a world apart in structural, economic and social terms, yet the specifics of the two town sections complemented each other extremely well, leading to further growth.
Rábavölgyi Attila
KIS- ÉS NAGYKANIZSA DEMOGRÁFIAI VÁLTOZÁSAI (1690—1849)
BEVEZETÉS
A népességszám alakulásának vizsgálata örökzöld kutatási témának tekinthető. A modernkori, zömében 20. századi összeírások lehetővé is teszik a széles spektrumú kutatásokat. A történészek egy csoportjának véleménye szerint ez már jóval nehezebb az ún. „demográfiai átmenet" (kb. 1750—1950) korszakában, hiszen a különböző összeírások nem elsődlegesen a demográfusok számára készültek, s a felvételek célja, jellege sem mutat egységet. Hiánypótló feladatra vállalkozunk akkor, amikor a délnyugat-magyarországi régió egyik meghatározó településének (az 1820-as évekig település-párjának) demográfiai vizsgálatát igyekszünk elkészíteni. Munkánk az 1690 és 1849 közötti időszakot vázolja fel Kis- és Nagykanizsára vonatkozóan az adó-, lélek- és népesség-összeírások, egyházlátogatási jegyzőkönyvek adatai és szempontjai figyelembevételével. Ekkor, több mint másfélszáz év alatt Magyarország történetében igen fontos periódus bontakozik ki: a tradicionális agrárrendszer folyamatosan veszíti el archaikus jegyeit, és lassan megteremtődnek a tőkés termelés gazdasági, társadalmi és kulturális feltételei.
Bármely emberi közösség vagy település számára meghatározó a saját múltjához, jelenéhez, jövőjé-hez fűződő kapcsolatrendszere. Fontos, hogy az ott élők tudomást szerezzenek mindarról a széles körű információbázisról, annak használhatóságáról, hozzáférhetőségéről, amely segítséget nyújthat a kapcsolatrendszer kialakításához. A Nagykanizsa városi monográfia1 is részét képezi a kapcsolatteremtésnek. Igyekszünk az általunk önkényesen megrostált források feldolgozását közreadni, és szándékunkban áll az olvasónak felvillantani a leghaszno-síthatóbb összeírásokat, összefüggéseket, történelmi tényeket, amelyek hatással lehetnek akár a mostani történések értelmezésére, akár bizonyos problémák feltérképezésére.
A források döntő többsége lélek-, népesség-, katonai és adóösszeírás, s ez a tény már önmagában is sugallja a feladat összetettségét. Megállapítható továbbá, hogy az összeírások jellegéből adódóan nem egyszerű bennük közös nevezőt/nevezőket találni, mert egyik sem igazán „tökéletes" forrása egy demográfiai vizsgálódásnak. A Magyar Országos Levéltár őrzi az 1703, 1728, 1743, 1770. évi, a Zala
Megyei Levéltár az 1715, 1720, 1735—1799, 1773—1779, 1837. évi, a nagykanizsai Thúry György Múzeum az 1745—1826. évi és a Városi Könyvtár az 1828. évi conscriptiókat, valamint az 1748 és 1750 közötti egyházlátogatási jegyzőkönyveket. Ezek bepillantást engednek a 17. század végétől a 19. század közepéig városunk múltjának egy részébe. Az 1728, 1784—1787, 1828. évi országos és a megyei összeírások, a helyi lajstromok tükrében kínálkozik lehetőség összehasonlítást végezni más települések egyidejű mutatóival.
Forrásaink között szerepel Ludovicus Nagy1 és Fényes Elek3 leíró jellegű műve. A forrásfeldolgozások és a szakirodalmi munkák (leginkább a helytörténetiek) is nagy segítséget nyújtottak a téma kibontásában.
A 160 évet magába foglaló korszakot két egységre különítettük: az egyik az 1690—1784/1787-ig, a másik az 1784/1787—1849-ig tartó időszak. Az első egység a felvilágosult abszolutizmus képviselője által elrendelt első hivatalos népszámlálásig terjed, s ez Kanizsán a népességszám jelentős növekedését mutatja. A majdnem egy évszázadnyi periódusban zömében lélekösszeírások (Conscriptio animarum) szerepelnek. Leginkább a 18. század közepétől — 1748/1750-ból, 1757-ből, 1771-ből, 1773—1779-ből — állnak rendelkezésünkre demográfiai szempontból is jobban hasznosítható források. A korszak második egységében további népességnövekedés tapasztalható, de az előzőhöz viszonyítva kisebb arányban, amelyet igazolnak a zömében katonai és adóösszeírások, az 1784/1787. és 1828. évi országos összeírások, a nem nemesi conscriptiók is.
A két periódusban azonos szempontokat szem előtt tartva (a népességszám változása; az egyes társadalmi rétegek foglalkozás szerinti megoszlása; vallási és etnikai megoszlás; a zsidó népesség aránya) követjük nyomon városunk4 és a környező néhány település demográfiai változásait.
A következő eredményeket vetíthetjük előre: — a népességszám növekedési üteme az országos mutatóknak megfelelően nagyobb az első periódusban, mint a II. József-i számlálást követően; a lakosság száma korszakunkban más hasonló funkciójú városhoz viszonyítva alacsonyabb;
116
Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849)
•—az 1748—1771 közötti évekről készített korpiramisok a mai fejlődő országokéhoz hasonlítanak (a 0—20 éves korig terjedő korcsoportok a népesség közel 60%-át adják);
— az átlagéletkor alacsonyabb, mint a nyugat-euró-pai átlag ( 25 év );
— az egyes családok átlagos létszáma kb. 4 fő, míg a háztartásokban kb. hatan élnek;
— a privilegizált mezőváros (oppidum privilegia-tum/privilegierte Stadt) — elsősorban ipari nyersanyag hiánya miatt — megélhetését mezőgazdasági és kereskedelmi (helyi, regionális, országos, birodalmi) tevékenységből biztosítja; az iparosok (legtöbbször kereskedők is) munkája uradalmi és/vagy kanizsai érdekeket szolgál, s nem válnak lélekszámban meghatározó szegmenssé;
— a társadalom képe azt mutatja, hogy a társadalmi feltételek nem teremtődtek meg az 1848/1849. évi politikai átalakuláshoz (kevés jel utal a modernizáció folyamatában fellelhető jelenségekre pl. manufaktúrák alapítása, a polgárság körének jelentősebb bővülése, az uradalom átalakítása a napóleoni háborúkban és azt követően);
— a nem állandó népességre (katonaság, diákság, hadifoglyok, napszámosok, vándorlegények, cselédek, külterületi népesség) vonatkozó információk szűkösek; annyit tudunk, hogy létszámuk igen csekély; a katonaság kb. 1200 főt tett ki a 18. század elejéig;
— a felekezeti megoszlás sokszínűséget mutat: településünk lakosai (németek, magyarok, horvátok) többségében katolikusok, így az ortodoxok, protestánsok, izraeliták aránya 10-20% körüli;
— az etnikai összetétel, a nemzetiségi megoszlás sajátossága, hogy a betelepítések és bevándorlások 18. századi következményeként nő a németek, horvátok száma; a 19. század első felében a magyarság kerül többségbe;
— a zsidóság a Batthyányak betelepítése révén került a dél-zalai mezővárosba; meghatározó szerepet csak 1840 után játszhattak a politikai életben. Kis- és Nagykanizsa vizsgált korszakunkban fejlődésre képes, stratégiai helyzetét jól kihasználó,
heterogén etnikai és vallási csoportok lakóhelye, mely küzd a földesúri függőség ellen sajátos jogállásának megőrzéséért, a végvárrendszer felszámolását követő új lehetőségek felkutatásáért, saját rendszerének kialakításáért, hagyományainak megőrzéséért és újabbak megteremtéséért, a túlélésért a történelmi idő olykor rendkívüli forgatagaiban. A modernizáció csírái megjelennek, de a település és az itt élők számára továbbra is a primer szektor (elsősorban az állattenyésztés), valamint az uradalom szerepe, szükséglete lesz meghatározó. Pozitívum, hogy Kanizsa igyekszik szinte valamennyi lehetőségét kihasználni, így pozíciója tovább erősödik. A 19. század közepére a magyarországi települések között rendkívül előkelő helyet foglal el a piacközpontok sorában és a délnyugatmagyarországi régióban. Ezzel megnyílik az út a 19. század második felében bekövetkező gazdasági és társadalmi formációváltás többszintű és összetett folyamata felé.
Fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a török félhold leáldozása teljesen új helyzetet teremtett. A vár és a hozzá kapcsolódó funkciórendszer megszűnik, majd rövid idő alatt teljesen eltűnik. A két településrész között húzódó mocsaras terület hasznosíthatóságának előtérbe kerülése szimbolizálja — az egyébként nagyon eltérő struktúrájú — Kis-és Nagykanizsa egymás felé közeledését gazdasági érdekek figyelembe vételével, vagy olykor politikai, hatalmi kényszer alkalmazásával. A védelmi szerepkör helyébe alternatívát kellett állítani. A kereskedelmi kapcsolatok előtérbe helyeződése következtében — lassan haladva — kibontakozik egy lehetőség. A betelepítések, a belső migráció és a bevándorlások hozzájárulnak a megváltozott viszonyokhoz való alkalmazkodáshoz, és biztosítják a társadalmi hátteret. Az oppidum és szűkebb környezete funkcióváltásának kibontakozása párhuzamosan halad a feudális jegyek fokozatos háttérbe szorításának kísérletével. E kettős folyamat együttes jelenléte sok-sok nehézséget jelent mind a mezőváros vezetősége, mind a hétköznapi emberek számára.
117 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849)

I. A LÉLEKÖSSZEÍRÁSOK IDŐSZAKA (1690—1784)
Ma Kanizsát legtöbbször a „régiók kapuja"-ként említik, ugyanis — az itthoni viszonyokat szem előtt tartva — jó a földrajzi elhelyezkedése. Nem volt ez másként kb. kétszáz évvel ezelőtt sem. Ma összekötő elem a mediterrán térség és Közép-Kelet-Európa irányába, akkor fontos posta-, majd később kereskedelmi útvonalak találkozásánál kialakult helység. Ez a tényező biztosította a piackörzet (itt nem a tőkés gazdasági-társadalmi formáció fogalmát használjuk) kialakulását, valamint a mezőgazdasági áruforgalom fokozatos bővülését.
A térség rurálisnak tekinthető. Szabad királyi város (civitas) kb. 100 km-es sugarú körben nincs, a környék mezővárosai inkább falusi jellegűek, így Kanizsa a környezetéből nagyobb eséllyel képes kiemelkedni. A népesség összetétele időszakunk elejétől heterogén: németek, horvátok, magyarok; katonák, papok, polgárok, földművesek, iparosok, ipa-ros-kereskedők, kereskedők. Az együttélés tekintetében évszázadokon át kialakulhatott a másság, a másik kultúra, a másik vallás elfogadása, és a sajátos jogi helyzet által eredményezett realitások átlagon felüli toleranciához vezettek. E nagyon fontos tulajdonság több alkalommal segített a problematikus időszakok átvészelésében, túlélésében.
A növénytermesztés tekintetében a szőlőművelés biztosíthatott volna igazán előnyöket, de ekkor még nem számított a maihoz hasonló önálló borvidéknek. A város gazdálkodásában csak kis szerepet játszott.
A homokos, illetve az agyagbemosódásos barna erdőtalaj-típusok csökkentik a gabonatermesztés esélyét, melyet a csapadékmennyiség (700-800 mm) és a talajviszonyok is befolyásolnak.5 Az állattenyésztésnek mind településünk (szarvasmarha-és sertéstartás), mind az uradalom (juh- és szarvasmarhatartás) szemszögéből nézve kedvező feltételei voltak, melynek igazolására most csak a híres és nagy forgalmú állatvásárokat hozzuk fel példaként.
A népesség számának meghatározása látszólag nem tűnik túlságosan bonyolult feladatnak. Meghatározott időpontban a természetes szaporodás6 és a vándorlási különbözet7 biztosítja az adott települé-
sen élők összességét. Korszakunkban azonban ez a művelet igen hosszadalmas és összetett, hiszen az egyházak által vezetett születési és halálozási anyakönyveket, valamint a be- és kivándorlók listáit — ha vannak egyáltalán — kellene összhangba hozni. Ugyanakkor a népesség számát több tényező befolyásolhatja külön-külön és egyszerre is: az időszak nagy epidémiái, az éhínségek, a kül- és belháborúk, s mindezen tényezők együttes vizsgálata segít a meghatározásban. Jelen munka idő- és terjede-lemkorlátai miatt nem vállalkozhat a majd 160 évre vonatkozó összes forrás feldolgozására.
Wellmann Imre8 összefoglaló és irányadó munkájából emelünk ki néhány, fejezetünk szempontjából fontosabb részletet. A török kiűzése Magyarországról rendkívül hosszú periódust ölel fel. A 18. század elején a gazdaságot, a társadalmat, a kulturális életet és a hétköznapi életet egyaránt érintő pusztulás („totál Ruin") jellemezte. A népességszám (a Bánság nélkül) 3,9 millió, így a népsűrűség 12,1 fő/km2-re tehető. A szabadságharc katonai eseményei, az etnikai villongások, a pestis hatására a lakosság jelentős veszteségeket szenvedett, sokan hagyták el otthonukat. Kevés katonai esemény (1717, 1737— 1739, 1788—1790) zajlott, így ezek csak kis mértékben csökkentették a népességet, mint ahogyan jelentősebb kivándorlás sem akadályozta a népesség növekedését.
Az első megbízható összeírás 1728-ból maradt fenn. 43 vármegyében és két kerületben készítették el, ma azonban csak 13 vármegye lajstromait olvashatjuk, tanulmányozhatjuk. Végeredményként megállapítható, hogy 1720-ban az ország összeírt népessége kb. 4,3 millió főre becsülhető. A népsűrűség értéke 13,34 fő/km2. Zala megyében 5197 adózó főt vettek számba. Ez négyzetkilométerenként 1,06 családfőt jelent. A szomszédos Somogyban 2882 fő; 0,44 fő/km2, míg Vas megyében 12 956 fő; 2,57 fő/km2 a mutatók számadata. Jól érzékelhető az egykori török hódoltsági terület határa. A természetes szaporodás 6—14%o-et mutat.
A nagy vérveszteségeket fokozott ütemű regenerálódás követi. Az eddig elvégzett részletkutatások az élve születések nagy számáról, ugyanakkor je-
118
Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849)
lentős csecsemő- és gyermekkori halálozási arányról tudósítanak. A családonkénti gyermekszám 5—8 között mozgott. A migráció népességszámot is befolyásoló tényezői közül időszakunkban a bevándorlás és a betelepítés játszott meghatározó szerepet. Előbbi a németek városokba történő áramlását, a kárpátukránok, rácok, bunyevácok, sokácok, bolgárok, görögök és cigányok bevándorlását foglalja magába. Utóbbi folyamat a Felső-Rajna vidéki katolikus németek Pest, Tolna, Baranya, Fejér, Komárom, Győr, Veszprém, Zala, Somogy, Békés, Heves, Zemplén, Szabolcs, Szatmár és Bereg megyékbe történő megtelepedését jelenti. II. József uralkodása alatt, politikájának szerves részeként újabb nagyarányú betelepítés következett be (kb. 85-90 000 fő).
Kaposi Zoltán9 szintén érinti a témát, többek között a népességszám meghatározásának kérdésében. A hagyományos állásponttal szemben egy másik elméletet említ, mely szerint a II. József-féle ösz-szeírásból kiindulva — regresszív számítási módszert alkalmazva — mindent egybevetve a 18. század eleji népességet nem lehet 5,3 milliónál kisebbre becsülni. így viszont még a 18. században is tradicionális vonásokat mutat a népesség, hiszen rendkívül lassú gyarapodásról van szó. S ez a demográfiai tényezőkben is megmutatkozik. A lakosságot magas termékenységi és halandósági arányok jellemezték. Előbbi 40%o, míg utóbbi átlagosan 35-37%o körüli értéket érhetett el. A népességszámot csökkentő tényezők között a pestis visszaszorulása mellett megemlíti a kiütéses tífusz, a skarlát (vörheny), a sokféle nemi betegség, illetve tüdővész pusztításait is. Az epidémiákhoz több esetben kapcsolódtak éhínségek, időszakunkban pl. 1718-ban.
1784/87-ig általános, fennmaradt országos népességösszeírások nem állnak rendelkezésre. A levéltári és múzeumi „forrásrengetegből" néhányat választottunk ki az 1703, 1711, 1715, 1720, 1728, 1743, 1748/1750, 1757, 1771. esztendőkből és az 1773—1779 közötti időszakból. Ha ezek viszonylag pontosak is, mégsem elegendőek ahhoz, hogy a privilegizált mezőváros teljes lakosságát meghatározhassuk. így becslésekbe kell bocsátkozni, hiszen mégsem mondhatjuk azt felelősségteljesen, hogy pl. 1711-ben a népesség csak 84 gazdából „állott".10
Az idevonatkozó szakirodalom és a források névanyaga egyértelműen olyan településről árulkodik, amely 1690 után nem a katonai akciók hatásaként kiüresedett, hanem önálló élettel átitatott, tevékeny közösség. A kamarai fennhatóság idején a népesség nem homogén, s ennek a betelepítés és bevándorlás az oka. 1743-ig az összeírások jellegükből adódóan kevesebb információval szolgálnak demográfiai tényezőkről, inkább a gazdasági élet szerteágazó elemeit vizsgálják (megművelhető területek megoszlása, aránya, eszköz- és állatállomány, művelési módszerek stb.).
Kezdjük az időszak elején, 1690-ben. A vár és a hozzátartozó település a Budai Kamarai Adminisztráció tulajdonába került, s 1703-ig ott is maradt. A török április eleji kivonulása után a városban és a várban ismeretlen a népesség száma. A katonaság létszáma 1200-ra tehető, míg 241 török és 364 rác lakosról tudunk.11 így becsült értékként kb. 2000 fő számítható a településen.
Az 1703. évi összeírás12 német nyelven íródott. A forrást Rózsa Miklós13 is említi. A 10 pontból álló dokumentum már tartalmaz olyan információkat, amelyek segítségével megbecsülhetjük Kanizsa népességét. Az első oldalon feltüntették többek között a háztulajdonosok számát és a polgári lakosokat. A lélekszámot ismét csak becsülni kényszerülünk. A 159 háztulajdonos és 44 polgári lakos családostul (tételezzük fel, hogy 4 fő alkot egy családot) 812 főt eredményez, s ha ehhez hozzászámítjuk a katonaságot, akkor gyarapodást nem rögzíthetünk a 13 évvel korábbiakhoz képest. A törököt kiűző háború, a megtelepedés nehézségei és a bizonytalanság a népesség számának stagnálásához vezetett.
A Rákóczi-szabadságharcot követő összeírások (1711, 1715, 1720, 1728 és 1743. évi) a településen élők számáról nem nyújtanak egyértelműen megbízható számadatokat. A függetlenségi mozgalom, a katonaság kivonása és az 1708—1710 között pusztító pestis csökkentette a népességszámot. Az 1711. évi conscriptio14 mindösszesen 84 gazdát említ, közülük 20 mesterember és egy kereskedő. Ha a családtagokat hozzászámítjuk, akkor 336 főt kapunk. A népességhez viszont hozzátartozik még a német betelepítettek csoportja („Weniger Teutschen Mitbürger"), akiknek a létszámára Kerecsényi Edit15 egyik munkájában is találunk utalást. E szerint 1714-ben kelt az a levél, amelyben 113 német férfit említenek.16 így az uradalom „posztosaival" kiegészítve kb. 800 fő lehetett a lakosság. 1703 és 1711 között tehát a népesség több mint felére apadt. Viszont ha az előbb idevezényelt, majd később elvezényelt hadosztályt leszámítjuk, a nem katonai csökkenés 1,5%-ot tesz ki. A körülményeket szem előtt tartva ez az arány indokoltnak tűnik. Az 1715. évi17 összeírás 9 oldalon keresztül sorolja fel Kanizsa oppidum 263 libertinusát. Az itt élők száma a németekkel együtt 1504 főt eredményez. Alig öt esztendő leforgása alatt az immáron katonaság nélküli népesség majdnem megduplázódott. Az 1720. évi conscriptio regnicolaris1" már gr. Szapáry (II.) István földesurasága idején keletkezett. A lajstrom 138 libertinust közöl. Ha az 1718-ban pusztító országos éhínség térségünket is érintette, elképzelhető, hogy a libertinusok és németség száma kb. a felére csökkent (263-ról 138-ra), akkor a népességszám ezer fő alá zuhanhatott (kb. 830), alig meghaladva az 171 l-es szintet.
119 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849)

1728-ra a népességszám (1612) újra elérte az 1715. évi értéket, sőt meg is haladta azt 108 fővel." Az 1728. évi összeírás 225 gazdát, valamint 176 házas és házatlan zsellért sorol fel. A gazdák közül 19 özvegy nő, míg a zsellérek között 12 férj nélküli található. 1720-hoz viszonyítva csekély számú lemorzsolódás tapasztalható. 1743-ból való a következő aestimatio,20 amely Szapáry (II.) István nagy- és kiskanizsai, valamint szepetneki jószágait veszi számba. A lakosság száma 436, melyből 67 zsellér, természetesen a számok adózó főket jelentenek. Számításaink szerint 1744 főre tehető az össznépesség minimuma, azaz a két földesúr hatalma idején 1703 és 1743 között a lakosság több mint kétszeresére emelkedett (812 főről 1744 főre). Felvetődik a kérdés, mi az oka ennek. A privilegizált mezőváros a körülmények ellenére gyors növekedést mutat. Ajelentős számú libertinus (szabad jogállású) jelenléte a településen vonzóvá tehette a beköltözést. Ugyanakkor a földesurak, amennyire csak módjukban állt, csorbították a városban otthonra találók jogait; erről bővebben Barbarits Lajos21 művéből szerezhetünk információkat. Városunkjogi helyzete csak részben biztosította az önállóságot.
Úgy tűnik azonban, a szabadságharc elhúzódása, a fent említett éhinség, az epidémiák, a valóságos, helyi megszorító intézkedések sem jelentettek akadályt a negyven év alatti kétszeres növekedésnek.
A település gr. Batthyány Lajos nádor birtokába került. A földesúrváltással időszakunk olyan összeírásaihoz érkeztünk, melyek demográfiai szempontból a lélekösszeírások közé tartoznak, s az egyik, a legkorábbi, 1748—1750-ből való egyházlátogatási jegyzőkönyv, melyet a Veszprémi Püspöki Levéltárban őriznek. A „Visitatio Canonica Dist-rictus Szala-Egerszegiensis 1748/1750" anyagát Ördög Ferenc22 tette közzé, többek között Kis- és Nagykanizsára vonatkozóan. Néhány gondolatot előre kell bocsátanunk elemzésünk rendszeréről és a „Visitatio" adatairól. Először a kiskanizsai, majd a nagykanizsai viszonyokat elemezzük a népességszám, a családok száma, illetve családokban élők létszáma és a korpiramisok tekintetében. Mindez vonatkozik az 1757. évi és 1771. évi összeírásra is. Legvégül a majd negyed évszázadnyi intervallum változásait értékeljük. Helyzetünk speciális, hiszen hasonló elemzéssel, vizsgálódással tudományos munka eddig nem foglalkozott. Eredményeinket a Mellékletben található 1. táblázat (Összesítés az 1748—50. 1757. és 1771. évi összeírásokról) és az I—VI. korpiramisok tükrözik. [Korpiramisainkat nem állt módunkban teljesen a demográfia szabályaihoz igazítani, ugyanis az egyes korcsoportok (leginkább a fiataloké) létszámát a rendelkezésre álló oldalméretek miatt nem tudtuk ábrázolni, így a korcsoportok létszámát számokkal jeleztük. Az öz-
vegyek jelölése is eltér a szabályostól; aláhúzással és csillaggal tüntettük fel őket.J
Nézzük legelőször a Status Animarum Filialis Kis-kanisaiensis vizsgált szempontjait. Első adatként a háztartás számát (Numerus Hospitum) vették fel. Ezután a háztartásfő kereszt- és vezetéknevét (No-mina et Cognomina Hospitum totiusque Familiae Domesticae) és életkorát (eorum aetas Annorum) rögzítették, majd feltüntették az összeírok a római katolikusok esetében a gyónóképességet (Confessi et Confessionis Capaces), majd pedig a megbérmálkozás tényét (Confirmati). A legvégére az özvegy férfiak és nők, továbbá a gyermekek, a nőtlenek, hajadonok (Vidui et Viduae item Pubertes et Coelibes) és a vegyes házasságban élők (Disparis Religionis Homines) kerültek életkoruk megjelölésével.
Az 1. táblázat (l. 1. táblázat Kiskanizsa 1748/1750) tartalmazza összesítésünket a század közepéről. E szerint Kiskanizsán 914 lelket vettek számba, akik 158 háztartásban éltek. Egy háztartáshoz kb. 6 fő (5,76) tartozott. A korabeli viszonyokat figyelembe véve ez azt jelentette, hogy féltucatnyian étkeztek „közös tűzhelyről". A legtöbben 13-an, míg a legkevesebben 3-an éltek egy háztartásban. Összesen 214 családot számláltunk. Ebből következik, hogy egy családban kerekítve négyen éltek, s az egy családra jutó gyermekek száma kettőt eredményez.
A férfiak száma 159, míg a nőké 186 (a népesség 17,39%-a, ill. 20,35%-a). Nemcsak a férfiak és nők alkotják az itt élők 40,72%-át, hiszen a szolgák és szolgálók között akadnak felnőtt- és gyermekkorú-ak egyaránt. Sőt a zsellérként (házatlan) összeírt, háztartáshoz tartozókat (legtöbbször vérrokonság nem áll fenn a háztartásfővel) is figyelembe kell venni. Ők általában özvegyek. A zsellérek és zsellérnők száma 15 és 27 (4,6%), összesen 13 fiú- és 12 leánygyermekkel. A férfiak és nők aránya módosítva tehát éppen 50-50%, amely ideálisnak nevezhető. Ilyen aránnyal viszont nem találkoztunk egyik összeírás alkalmával sem! A jelenség a mai statisztikai mutatókhoz hasonlít, hiszen több fiúgyermek születik, mint leány, viszont a felnőttek között már nőtöbblet mutatható ki. A nemek aránya az adatok tekintetében „helyreállt". A korpiramis vizsgálatánál még visszatérünk a nemi arányokra. Átlagban családonként 4 fő él együtt, tehát két gyermek, az özvegy háztartásfőket is ideértve. Ez az érték alatta marad az országos átlagnak, mely szerint 5-8 gyermek tartozik egy családhoz. A népességnek csupán 6,67%-a a szolga és szolgáló (28 és 33 fő).
A népesség korcsoportonkénti áttekintéséhez korpiramist (Z. I. korpiramis, Kiskanizsa 1748—1750) készítettünk. Az egyes korcsoportok öt esztendőt foglalnak magukba: 1—5, 6—10, 11—15 stb., melyekben feltüntettük az özvegyek számát is. Az egyes korcsoportok korhatárainak eltérése a mai hagyományostól azzal magyarázható, hogy a számítógé-
120
Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849)
pes feldolgozás nem tette lehetővé az egy évnél fiatalabb gyermekek korának pontos feltüntetését, ill. későbbi összegezését. Sajátos módon a gyermekek közé soroltuk a 16—20 év közöttieket, mivel a szüleikkel még együtt élő fiatalok száma viszonylag magas. A célszerűség kedvéért azonban úgy is megvizsgáltuk a korösszetételt, mintha az ifjak már a felnőtt társadalomba tartoznának.
A korpiramis leginkább a mai fejlődő országok korszerkezetére emlékeztet, ahol a fiatalok aránya 50— 60% közötti, a felnőttek a társadalom kb. 35-40%-át adják, míg az idősek csak néhány %-ot tesznek ki. A húsz év alattiak a népesség 5 7,2%-át jelentik, a felnőttek részaránya 41,6%, míg az idősek csupán az összeírtak 0,9%-át adják (a korpiramis 912 lelket összegez azért, mert nem tüntették fel egy férfi és egy kálvinista nő életkorát). Ha a 16—20 év közöttieket a felnőttek közé számítjuk, a százalékok a következőképpen változnak: 37,4%, 61,4%, 0,95%. A nagyságrendnyi változás annak tulajdonítható, hogy éppen az iménti korcsoport létszáma a legnagyobb, összesen 181 fő (101 fiú és 80 leány), a társadalom 19,8%-a. Az 1730 és 1734 közötti évek békés, nyugodt periódust jelentettek, az 1730-as évek második felétől azonban lényegesen kevesebb gyermek látta meg a napvilágot, mint annak előtte. Az 1-5 évesek összesen 81-en, a 6—10 évesek 144-en és a 11—15 évesek 117-en voltak. Az 1738—1742 közötti pestisjárvány vethette vissza a születéseket. A Batthyányak földesurasága sem eredményezett jelentős népszaporulatot, mivel a legfiatalabbak el sem érték a 9%-ot. Figyelemreméltó a 21—35 év közötti korcsoportok létszáma (16%), hiszen az átlagéletkorhoz közel álló férfiak és nők száma feltűnően alacsony. Feltehető, hogy a már többször említett 1718. évi éhínség nyomta rá bélyegét ilyen módon a társadalomra. A nők között 46, míg a férfiak között csak 5 az özvegy. A nőtöbblet könnyebbséget jelent a társukat vesztett férfiak újabb párválasztásához, az özvegy nők viszont nem találhatnak egykönnyen párt maguknak. Az özvegy nők 47%-a a 36—40 év közötti korcsoportban van. Valószínűsíthető, hogy a háborúskodások (1740—1748), a járványok inkább a férfiakat tizedelték, bár az erősebb nem képviselői magasabb átlagéletkornak (22,8 év), mint a gyengébbik nem (22,3 év). A 60. életévüket betöltöttek csupán kilencen vannak (5 férfi, 4 nő), és a férfiak valamennyien házasságban éltek, legtöbbször fiatalabb feleségükkel. S láttunk példát arra is, hogy valaki 60 éves kora után vált apává.
Következzen az 1757. évi Conscriptio Animarum Districtus Kanizsa[iensis] — In Possessione Filiali Kiss-Kanisa23 áttekintése, mely a 1. táblázatban (l. 1. táblázat Kiskanizsa 175 7) került összegezésre. Az 1748/1750. évi összeíráshoz képest a felvétel szempontjai valamelyest módosultak. A háztartás-
fő mellett feltüntették már a házastárs teljes nevét, jelölték a családi állapotukat is, a gyermekeknél viszont csak a keresztneveket olvashatjuk. A többi adat megegyezik a Visitatio-éval. Kiskanizsa népessége 1757-ben 1236 fő. A 18. század közepéhez hasonlítva 35%-os növekedés mutatható ki. A háztartások száma 207, ez 31%-kal több, mint hét évvel korábban. A családok száma 301-re gyarapodott, 40,6%-os az emelkedés. Az egy háztartásban élők száma — két tizedes növekedés mellett — 6 fő, míg egy családban továbbra is négyen (4,02) éltek. A legkevesebben ketten, a legtöbben pedig 13-an „voltak egykenyéren". A kiskanizsai népességet tekintve a nők aránya magasabb, mint a férfiaké (611 fő és 625 fő). A zsellérek aránya a Visitatio-hoz viszonyítva kétszeresére emelkedett (10,8%), azaz megduplázódott azoknak a száma, akik nem rendelkeztek saját telekkel, házzal. A legtöbb esetben erre nem is volt szükség, hiszen ún. fölfelé kiterjesztett családi háztartásról24 beszélhetünk, melyben a férj vagy a feleség özvegy édesanyja, illetve édesapja élt együtt zsellérként gyermekével és annak családjával (természetesen a telkek hiánya és az öröklési rend — mint népesség-alakító tényező — sem kerülheti el figyelmünket). A szolgák és szolgálók aránya két százalékra csökkent (17 fő és 8 fő). A harmadára fogyatkozott szolgáló személyzet jelzi a gyermekszámból következő munkaerő szaporodását.
Nézzük meg, mennyiben változott a korpiramis (l. II. korpiramis, Kiskanizsa 1757). A 1236 fő közül egy nőnek nem tüntették fel a korát. A fiatalok az össznépesség 58%-át, a felnőttek 38,9%-át, az idősek pedig 2,7%-át jelentik; abban az esetben, ha a 16—20 évesek korcsoportját a fiatalokhoz soroljuk. Ha a felnőttekhez számítjuk ezt a 137 főt (össznépesség 11%-a), akkor a fiatalok és a felnőttek aránya majdnem megegyezik. Már az első korcsoport esetében jelentős eltérés tapasztalható. Míg 1748/1750-ben összesen 81 fő 5 éven alulit írtak össze, addig 1757-ben 276-ot, tehát 3,5-szer több kisgyermek élt, mint hét évvel korábban. Ez a jelenség teljesen összhangban van Kováts Zoltán kutatásaival.25 Ő kimutatta, hogy Magyarországon a születési és halálozási arányszámok éppen ebben az időszakban mutatnak olyan változásokat, melyek a 18. századi „baby-boom" kezdetére utalnak. A születési arányszám meghaladta a 40%o-et, a halálozási ráta pedig 25%o körül stagnált. Hiány csak a 11-15 évesek korcsoportjában mutatkozik a leányoknál. A felnőttek korcsoportjai az előző, 1748/1750. évi adatokból sejthetően egyre jobban növekedtek, például a férfiak száma a 26—30-as korcsoporton belül jelentősen nőtt, ugyanis a Visitatio idején 36 férfit tüntettek fel, 175 7-re ez a korcsoport közel 70%-kal nagyobb létszámú. A felnőttek közül egyre többen élték meg az 55—60 éves kort, több mint há-
121 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849)

romszor többen a hét évvel korábbinál. A 18. század elején születettek (ők most 51—55 évesek) közül viszont látványosan kevesebben élték meg e tisztes kort. Az idősek száma négyszer több az előző felvételnél (23 férfi; 19 nő). Az özvegyek száma szinte alig változott (7 férfi; 45 nő). A férfiak között nem találtunk 56 év alatti özvegyet, míg a nőknél már huszonévesen akadt olyan, aki társát elvesztette. Az idős nők közül három kivételével mindegyik özvegy, ellentétben a férfiakkal, akik négy kivételével házasságban éltek. Mindezek ellenére az átlagéletkor mind a férfiaknál (22,2 év), mind a nőknél (20,4 év) csökkent az előző felvételhez képest.
Következzen ezek után az 1771. évi Conscriptio Animarum Districtus Kanizsa[iensis] In parva Cani-sa!u Az összeírás felvételi szempontjai demográfiai értelemben nem változtak. Kiskanizsa népessége 1351 fő (l. 1. táblázat Kiskanizsa 1771). A növekedés 1757-hez képest csak 9%-os, de 1748/1750-hez viszonyítva 47,8%-os, rendkívül nagy előrelépés, hiszen kb. húsz esztendő alatt zajlott le a folyamat. A népesség-növekedés éves üteme — feltéve az évenkénti azonos gyarapodást —1,87%. 1748/1750 és 1757 között ugyanez az érték 4,4%!
A háztartások száma 247 (19%-os emelkedés), így a korábbiakhoz hasonlóan egy háztartásra kerekítve 6 fő jut ezúttal is, legtöbben 12-en, a legkevesebben viszont ketten vannak. Az egy háztartásban élők száma 1748/1750-től 1771-re 6%-kal kisebb értéket mutat (5,78-ról 5,46-ra), tehát nem beszélhetünk nagyságrendnyi módosulásról. Jelzés azonban arra vonatkozóan, hogy a 18. század közepi demográfiai változások nem formálták át a háztartások szerkezetét. A családok száma 308-ra emelkedett (2,3%-os növekmény), ami azt jelenti, hogy a családok átlaglétszáma kerekített értékként ismét 4 fő (4,39 fő). A zsellérek száma (15 férfi; 33 nő) visszaesett a század közepi mérés értékére, 3,5%-ra, gyermekeik nemek szerinti megoszlása 18 fiú és 10 leány. A szolgák és a szolgálók száma (16; 11), nem vált meghatározóbbá az előző felvételhez képest, alig 2 %. Vajon mit mutat a korpiramis?
(l. III. korpiramis, Kiskanizsa 1771.)
Egy-egy férfi, leány és fiú életkorát nem tartalmazza az összeírás, s így 1348 személy adatait foglalja össze. A női többlet, mely 1757-ben még megmutatkozott, mostanra eltűnt, s ha csak négy fővel is, de több férfit és fiút regisztrálhattunk. A gyermekek a népesség 56,7%-át, a felnőttek 40,8%-át, míg az idősek 2%-át alkották. Ha a 16—20 évesek korcsoportját a felnőttekhez számítjuk, akkor a megoszlás a következő: 47,3%; 50,2%; 2%. A gyermekek között továbbra is meghatározó korcsoport az 1—5 éveseké (19,9%), valamint a 6—10 éveseké (16,1%). Az 1—5 éveseknél leánytöbblet (145 leány; 124 fiú), míg a 6—10 esztendőseknél a fiúk jelentős
többlete látszik (121 fiú; 97 leány). Ez utóbbi korcsoportnál 1748—1750-hez viszonyítva majdnem megkétszereződött a gyermekek száma, a csecsemőhalandóság valamelyest csökkent. A felnőtteket tekintve a 21—25 éves korcsoport férfiakat, nőket egyaránt figyelembe véve hiányt tükröz. Érdekes, hogy a „baby-boom" idején születettek kevesebben érték el az átlagéletkort (21—22 év), mint például az egy korcsoporttal idősebbek. Ugyanez a korcsoport egyben a felnőttek legnépesebb csoportja, kiemelkedő nőtöbblettel (61 férfi; 91 nő —, a népesség 11,25%-a). Tudvalevő, hogy ők viszont egy háborús periódus gyermekei. A felnőttek között nő-többlet rajzolódik ki (273 férfi; 279 nő), míg az időseknél az ellenkező neműek túlsúlya látható (20 férfi; 8 nő). Az özvegy nők (54 fő) a népesség 4%-át, ugyanakkor az özvegy férfiak csak kb. 1%-át adják. Az idős nők közül 5 özvegy, míg az idős férfiak közül 7 él házastárs nélkül. A népesség életmódját a mezőgazdaság két ága, a növénytermesztés és az állattenyésztés határozta meg, az utóbbi dominanciájával, amelyet az éghajlati és talajtani adottságok is alátámasztanak. A korpiramis formája is ezt a tényt mutatja. A gyermekek létszáma ugyanis a legnagyobb. így a felnőtt társadalomra nagy terhek hárulnak, mert az akkori gazdasági körülmények nem tették lehetővé az egyén számára nagyobb mértékű vagyon felhalmozását.
Következzen a Nagykanizsára is vonatkozó táblázat (1. táblázat) és korpiramisok (IV V és VI. korpiramis)! Az 1748/1750-ben készített Visitatio27 szerint a mezővárosban 330 háztartásban 1898 fő élt (/. 1. táblázat Nagykanizsa 1748/1750). A Conscriptio animarum elkülönítve vette fel a nem katolikusokat, akiket ebből adódóan külön táblázatban tüntettünk fel (l. Melléklet l/A táblázat Acatholici in Nagykanizsa 1748/1750). Nagykanizsán több mint kétszer annyian éltek, mint Kis-kanizsán. Az egy háztartásban (Nagykanizsa 330 ht.) és az egy családban (Nagykanizsa 434 cs.) élők száma a kiskanizsaihoz képest eltérést mutat (Nagykanizsa 5,75, 3,8), vagyis 6, ill. 4 fő. A magasabb népességszám ellenére a családok és a háztartások nagysága azonos. Egy háztartásban a legtöbben 13-an, míg legkevesebben ketten éltek. A zsellérek összesen 140-en (58 férfi; 82 nő) voltak, s a népesség 7,4%-át adták. Ez az arányokat figyelembe véve 60%-kal több, mint a kiskanizsai érték. A gyermekeik nemek szerinti megoszlása 20 fiú és 40 leány. A szolgák és szolgálók (164 és 95 fő) aránya az egész népességen belül 13,6%. Kétszer nagyobb ez az érték, mint a másik településrészen, vagyis a tehetősebb háztartások nagyobb arányban a keleti városrészben helyezkedtek el. A városias jelleg meghatározóbb, jobb anyagi háttér mellett a mindennapi házi tevékenységek elvégzésére már nem a családtagok kényszerülnek, hiszen van elég
122
Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849)
anyagi ellenszolgáltatásért felfogadható személy A férfiak és nők aránya a gyengébbik nem javára billen (317 férfi: 369 nő). A fiúk (393 fő) viszont — hasonlóan a kiskanizsai felvételhez — többen kerültek az összeírásba, mint a leányok (360 fő). A nemkatolikusok száma az összeírás szerint 62 fő (3,2%). A vallási hovatartozás alapján 11 kálvinista, 9 lutheránus és egy anabaptista háztartás volt, a reformátusok 31-en, az evangélikusok 30-an voltak. Összesen egy anabaptista nőt jegyeztek fel. Háztartásonként 3,1 főt, míg családonként kb. 5 főt (4,76) regisztráltak, s ez utóbbi érték jóval felülmúlja a kis- és nagykanizsait egyaránt. A nemkatolikusok valós száma valószínűleg ezeknél az értékeknél magasabb.
Lássuk, miről árulkodik az összeírás adatait magába foglaló korpiramis28 (Z. IV korpiramis, Nagykanizsa 1748—1750). Nem jegyezték fel a nemkatolikusok, egy házaspár, két özvegy nő és egy leány korát. A gyermekkornak aránya 52,7%, a felnőtteké 43,1% és az időseké 0,6%, ha viszont — a korábban alkalmazottakat felelevenítve — a 16—20 éveseket a felnőttekhez számítjuk, egészen más a helyzet. A korcsoport ugyanis a népesség 24,2%-át teszi ki. Ebben a szituációban az arányok: 28,5%; 67,3%; 0,6%. Az utóbbi arányok már egészen más társadalmi szerkezetet sejtetnek. A felnőttek közül a 21—40 év közöttiek a népesség harmadát adják, és így a munkafolyamatokban részt vállalni képesek biztosíthatják az eltartottak létszükségleteit. Ennek ellenére találkoztunk olyan esetekkel is, hogy gyermekkornak, 7—10 évesek szolgálószemélyzetként kerültek az összeírásba. A 21—25 éves korcsoportnál alacsony létszámot (3,6%) és feltűnő nőhiányt érzékelhetünk. Az 1725—1730-as esztendőkben születettek halálozási aránya magas. A 36—40 éves korcsoport létszámát tekintve az egyik legnagyobb létszámú (112 férfi; 164 nő). Ez azért is érdekes, mert az tehető fel, hogy a Rákóczi-szabadságharc végén pusztító pestis nem fejtette ki oly erősen a hatását Kanizsán, mint más dunántúli területeken, továbbá inkább csak a férfiak között szedte áldozatait. Az esetleges katonai veszteségek a tradicionális hadviselés következtében szintén az erősebbik nemnéljelentkezhettek. Az idősek aránya kisebb (0,6%), mint a kiskanizsaiak esetében, közéjük tartozik 8 férfi és 3 nő. Az özvegyek száma 84 (5 férfi, 79 nő), s ez a népesség 4,2%-a. A nők közül magukra maradottak különösen a 36—40 éveseknél magas létszámúak (33 fő). Az okokról fentebb már beszéltünk.
Lássuk ezúttal az 1757. évi Conscriptio Anima-rum-ot29 (Z. 1. táblázat Nagykanizsa 1757)! A népesség nagysága 2336 fő, 23%-kal magasabb, mint a korábbi felvételben szereplő népesség. Összehasonlítva Kiskanizsa hasonló értékével, több, mint 10%-kal kisebb a növekedés mértéke, amely 3,01%-
os éves pozitív emelkedést foglal magába. A háztartások száma is kisebb mértékkel nőtt Kiskanizsához viszonyítva (330 háztartásról 395 háztartásra; 19,7%). Az egykenyéren élők száma minimális növekedést jelent (5,75 főről 5,91 főre). Egy háztartásban legtöbben 17-en éltek. Ezzel szemben a családok száma jelentősen, 434-ről 618-ra emelkedett (42,2%), de az egy családban élők száma 3,8-ról 3,53-ra esett vissza. Ugyanakkor, a Principálison túl növekedést észleltünk (5,78-ról 5,97-ra). A népességszám és a családok számának nem arányos növekedése azt is jelezheti, hogy a családszerkezet nem módosult, hanem a betelepülők vagy betelepítettek érkezhettek a korábbinál nagyobb számban, illetve a házatlan zsellérek száma növekedett. Kiskanizsa esetében nem tapasztaltunk ilyen éles különbséget az arányokban. A férfiak és nők aránya a gyengébbik nem javára billen (389 férfi; 426 nő), valamint a fiúk és leányok esetén is „nőtöbblet" körvonalazódik (427 fiú; 434 leány). A szolgák és szolgálók száma és aránya egyaránt visszaesett: az 1748/1750-ben mért 13,6% 1757-re felére (6,5%) csökkent. A szolgák 97-en, míg a szolgálók 55-en álltak alkalmazásban. Ezen a településrészen erőteljesebb a háttérbe szorulásuk, mint Kiskanizsán. A zsellérek a társadalom 15%-át adták (147 férfi; 202 nő), és ez kétszeres növekedést jelent a megelőző összeírás eredményeihez képest. Gyermekeik nemi megoszlása a fiúk felé billen 88:71 arányban. A conscriptióban még 19 idegen (csavargó) szerepel, 14 „vagus" és 5 „vaga".
Kíséreljük meg most szóra bírni a korpiramist30 (Z. V korpiramis, Nagykanizsa 1757)! A gyermekkornak (52,5%) aránya szinte azonos az 1748—1750. évi számláláséval, a felnőttek 47%-át, az idősek pedig 2,5%-át jelentették a népességnek. A 21 és 60 év közöttiek aránya 4%-kal emelkedett, ugyanakkor az idősek száma megnégyszereződött. A 61 év felettieknél a nők száma 27 (1748—1750 között 3), akik közül 21 özvegy. Az idős férfiak száma 31, és közülük csak 5-en özvegyek. Ha a 16—20 éves korcsoportot a felnőttek közé számítjuk, az arányok így módosulnak: 40%; 59%; 2,5%. Felfigyelhetünk a gyermekkornak értelmezése során egy érdekességre. A népességszám rendkívüli mértékű növekedése nemcsak a gyermekáldás számszerű emelkedésének köszönhető, hanem a bevándorlásnak, betelepítésnek is. Az egyházi összeírásban az 1—5 év közöttiek mindösszesen 86 főt tettek ki, viszont majd tíz évvel később a 11—15 éves korcsoportban már 236 fiú és leány került a „conscriptio animarum"-ba. Az is kiderül az adatokból, hogy a kisgyermekek (1—5 év) száma 1757-re 5,35-szorosára változott a korábbi felvételhez viszonyítva. Más korpiramisoktól eltérően a fiatalabb korcsoportok sokkal egyenletesebben oszlanak meg, nagyobb számszerű eltérés a fiúk és leányok között a 11 éves kornál idősebbek
123 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849)

esetében mutatkozik meg, s ez leánytöbbletet jelent. A felnőtt korcsoportok már nagyobb szóródást tükröznek. A 26—30 és 36—40 évesek adják a népesség 21,6%-át, s ebben a csoportban minimális férfitöbblet van. Hiányos azonban a 21—25, 31—35, 41—45 és az 51—55 évesek csoportja. Az időseknél tapasztalható, hogy a nők is egyre tovább élnek, s erre jellemző példa, hogy a településrész legidősebb embere egy özvegyasszony (93 éves). Az özvegy nők 134-en, az özvegy férfiak 25-en kerültek az összeírásba. A 46—50 és 56—60 éves nők kb. fele élt házastárs nélkül. A férfiak átlagéletkora 24, ugyanakkor a nőké csak 22,8 életév, tehát a férfiak korábbi átlagukhoz képest alacsonyabb, nők azonban magasabb életkorúak voltak. A kiskanizsai adatokhoz mérve így is kb. két évvel magasabbak ezek a számok.
Az 1770. esztendőre is található hasznosítható forrás,31 amely összeírás 927 családot rögzített. Az átlagos családlétszámot figyelembe véve a népesség becsült értéke 3700 fő. Az adat Kis- és Nagykanizsára összesítve értelmezendő.
Nézzük a lélekösszeírások közül az utolsót, az 1771. évi conscriptiót32 (l. 1. táblázat Nagykanizsa 1771)! A népesség (2402 fő) 453 háztartásban élt, s ez azt jelenti, hogy a korábbi majdnem 6 fő/háztartás értékről kb. 5 fő/háztartás értékre csökkent, egy családot pedig 3-4 fő alkotott. Mindkét településrészen hasonló trend látható az egy háztartásra és egy családra jutó értékek terén, 6,8% (Kiskanizsa), ill. 8,9% (Nagykanizsa) a csökkenés. A növekedési ütem (2,8%) is elmarad az ezt megelőző két időponthoz viszonyítva, amely l,8%o-es évenkénti növekményt foglal magába. Egy háztartásban legtöbben 18-an (!), legkevesebben pedig ketten éltek. 1748—1750-hez viszonyítva a népesség 26,5%-kal, a háztartások száma 37,3%-kal, a családok száma pedig 45,6%-kal emelkedett. E mutatók a családok számának kivételével alatta maradnak a kiskanizsai arányoknak. A nemek aránya a felnőtteknél 462:522 a nők, míg a gyermekkorúaknái 439:424 a férfiak javára billen. A zsellérek száma erősen csökkent (104 férfi; 114 nő), a népesség 9%-át alkották. Gyermekeik nemi megoszlása a leányok többségét jelzi 66:62 arányban. A háztartásokban alkalmazott szolgák és szolgálók száma ismét gyarapodott, az előbbiek 115-en, az utóbbiak 94-en voltak (8,7%). Már találkozhatunk szakáccsal, szakácsnővel, inasokkal, segédekkel, sőt írnokkal is. Ez kétségtelen jele a gazdasági fejlődésnek, társadalmi átalakulásnak.
Következhet az utolsó korpiramis33 (l. VI. korpiramis, Nagykanizsa 1771). A gyermekkornak aránya a társadalomban 51,74%, a felnőtteké 46,12% és az időseké 1,95%, tehát mindhárom csoport aránya visszaesett valamelyest. A legnépesebb korcsoport továbbra is az 1—5 év közöttieké (17,44%). Bár
175 7-hez viszonyítva fiútöbblet mellett némi visz-szaesés tapasztalható, az előző összeírás 1—5 éves korcsoportja 1771-re megfogyatkozott mind a fiúkat (229-ról 213-ra), mind a leányokat (231-ről 206-ra) tekintve, vagyis a 16—20 esztendős életkort elérni nem tartozott az egyszerű „dolgok" kategóriájába. Az 1748—1750. évi felvétel legmeghatározóbb korcsoportjának (16—20 év) a tagjai 1771-re csak feleannyian éltek (242-ről 140-re a férfiak; 217-ről 153-ra a nők száma csökkent). A 26—30, a 36—40 és a 46—50 éves felnőttek száma magasabb, mint a többi korcsoporté. A 21—25 évesek között feltűnő a férfihiány, a nők kb. kétszer annyian voltak. A 46 év felettiek korcsoportjai kiegyenlítettebbek a megelőző összeírásokhoz viszonyítva, vagyis egyre nagyobb számban értek meg tisztesebb kort a nagykanizsai népességen belül. Az özvegy férfiak 28-an, míg a nők 126-an voltak. A férfiak idősebb korban — a mostani felvétel szerint — jóval nagyobb arányban éltek házastárs nélkül, mint korábban (24-ről 11 főre csökken). Az özvegy nők leginkább a 36—40 (20 fő) és a 46—50 (27 fő) éves korcsoportokból kerültek ki. Az idősek körében szinte kiegyenlítődött a nemek aránya (24 férfi; 23 nő). Ellentétben a népesség egészével, amely továbbra is nőtöbbletet mutat (1178 férfi; 1219 nő). A férfiak átlagéletkora 23,5 évre csökkent — 1757-hez képest —, a nőké azonban 23,l-re emelkedett. A 1. táblázatban található összesített adatok csupán tájékoztató jellegűek.
A korpiramisok segítségével egy olyan átmeneti időszak folyamatait figyelhetjük, melyben a születések aránya magas. A halálozási arány visszaszorulását nem tekinthetjük az egyedüli népességnövelő tényezőnek, mert a migráció (betelepedés, betelepítés) szintén ennek a korszaknak a jellemzője. A „boom" időszaka a század közepére tehető, mikor a népesség növekedése évente 3-4%-ra becsülhető. A népességben a felnőtt korcsoportok aránya különbséget mutat: Nagykanizsán több a felnőtt korú, mint a Principális-csatornán túl, és ez magába foglalja a vagyonosodásból származó életmódbeli eltéréseket [i. 1. táblázat, szolgák (V) és szolgálók (VI.) arányát]. A nők többsége az összeírások adataival bizonyítható (csupán két kivétel van), s ma is jellemzője társadalmunknak.
A források jellegbeli különbözősége kételyeket is ébreszthet, hiszen egy 1750-ből való összeírás34 465 gazdát és 53 zsellért említ. Az adatok adóösz-szeírásból származnak. Ha ezeknek megfelelően vesszük figyelembe a családnagyságot, és a számítást elvégezzük, 2072 fő (ha egy családra négy főt számítunk) az eredmény. Ez az érték 740-nel kevesebb az 1748—1750. évi „Visitatio"-ban közöltekhez viszonyítva. Természetesen a nem személyenkénti adatfelvételek hiányosabbak. Csak az egyes családok adóköteles tagjai kerültek az összeírok lis-
124
Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849)
táira. Ennek ismeretében talán az egyházi felvétel közelebb áll az akkori tényleges értékhez.
Időszakunk további forrásai az adóösszeírások közé sorolhatók. Az 1773 és 1779 közötti esztendők népességét a községenkénti adóösszeírások35 segítségével ismerhetjük meg, ahogyan azt a 2. táblázat mutatja. A táblázat egyik része az adózó családfők számának alakulását közli, a másik része viszont különböző jogi kategóriákhoz tartozókat veszi sorra. Az adózó családfők tekintetében mindkét településen kb. 5%-os növekedés mutatkozik 1773 és 1779 között (441-ről 464-re; 250-ről 261-re). A zsidók adatai ingadozást tükröznek, hasonlóan a külterületen élőkhöz. A lehetséges népességszámra csak következtethetünk. A Batthyányak birtokában levő településeken az adott intervallumban jelentősebb népességmozgásról nem beszélhetünk. Nincsenek olyan adataink, melyekkel magyarázhatnánk a szám szerinti csökkenést, csupán feltesszük, hogy az eddig használt családlétszámokkal való számolás továbbra is helyénvaló. Felfigyelhetünk arra is, hogy az ezt megelőző conscriptiók információi teljesebb körűek.
A 2. táblázat második része egy kicsit több segítséget nyújthat. Itt fel tudtuk tüntetni a parasztok (Coloni), fiúgyermekek (Filii), leánygyermekek (Fi-liaé), zsellér (Inquilinus), házatlan zsellér (Subinqui-linus), barátok (Fratres), segédek (Famuli) és szolgálóleányok (Ancillae) kategóriáit. 1775-től csak a Nagykanizsára vonatkozó adatok állnak rendelkezésre. Rövid számolás után bebizonyosodik előző feltevésünk: ha a fel nem tüntetett családtagokat is beszámítjuk, Nagykanizsán 1773-ban 2445 fő, ugyanakkor Kiskanizsán 1131 fő élt. Nagykanizsán 1775-ben 3412, 1776-ban 3446, 1777-ben 3521,
1778-ban 3588 és 1779-ben 3534 fő élt a statisztika szerint. 1771-ben viszont e két településen együttesen 3753 főt írtak össze! 1775 és 1779 között a lakosság 3,6%-kal nőtt, bár a legmagasabb értéket 1778-ban érte el 3588 fővel. Az egész telkes jobbágyok száma 1773—1779 között kb. 6%-kal csökkent, a zselléreké 8,5%-kal, a házatlan zselléreké azonban 22,6%-kal növekedett. A 16 éven aluli fiúk száma 1777-ig emelkedett (127 fő), majd
1779-re 98-ra csökkent, míg a leányok esetében — 1775 kivételével — folyamatos fogyás tapasztalható (39-ről 11-re). Természetesen a születések számának visszaesése is előidézhette ezt a helyzetet. Ezek a számok nem tartalmazzák a katonák, diákok (1777—78-ban 243 fő)36 létszámát. A két táblázatrész alapján a népesség számát 3500-4000 főre becsülhetjük.
1779 és az első magyarországi hivatalos, II. József korabeli összeírás között eltelt esztendők újabb jelentős népességszám-emelkedést mutatnak.37 A 3. táblázat tartalmazza összehasonlításként Zalaegerszeg, Keszthely, Kaposvár, valamint Bajcsa, Eszte-
regnye, Fityeháza, Sormás, Szepetnek adatait. Az összeírás és ebből adódóan a táblázat is elsősorban a férfinépesség szerkezetével foglalkozik, a nőket csak egyszerűen számmal jelzi, így az erősebbik nemről kaphatunk bővebb információt. Jól érzékelhető a táblázatból „Nagy Kanizsa" népességfölénye Zala Egerszeggel, illetve más megyék fontosabb településeivel szemben: Kaposvárnál 1,78-szor, Szombathelynél 1,56-szor, Zalaegerszegnél 1,53-szor több a tényleges népessége. Ebből következtethetünk arra, hogy a térségben a 18. század utolsó harmadára Kanizsa nemcsak fekvését, kereskedelmi szerepét, hanem népességét tekintve is a legmeghatározóbb település a Délnyugat-Dunántúlon. A Nagykanizsán élők 1771-hez képest kb. 1400 fővel voltak többen (60,5%-os többlet), míg Kiskanizsán ugyanez az érték 19,8%. Az évenkénti növekedési arány 28%o, illetve 10,6%o. Véget ért Kiskanizsa növekedés terén szerzett előnye. A mezőváros funkciójából eredhet az idegenek magas, 9,5%-os aránya. A férfiak közül minden harmadik él házasságban, bár ez a többi oppidumról is elmondható, a falvakban viszont a férfiaknak csak 37—45%-a. A családok szerkezetét a termelési körülmények, feltételek határozzák meg. Az úrbérrendezést követő időszakban a parasztok lassan elveszítik bázisukat, s „paraszt és polgár örököse", vagy zsellér kategóriába kerülnek. A fiatalok 1—12 és 12—17 éves csoportjai a fiúkat tekintve viszonylag nagy létszámúak. A nőtöbblet nem vált általánossá az összeírás idején, hiszen csak Szombathelyen élt több nő, mint férfi. II. József uralkodásának idejére a tradicionális társadalmi szerkezet némi módosulást tükröz. A polgárok a férfiak 25%-át teszik ki, számuk Nagykanizsán 393. Ha a sarjadék fiúkat nem számítjuk bele, akkor majdnem minden harmadik férfi (35%) megélhetését nem a mezőgazdasági termelés jelenti. Kiskanizsán 863 férfiből (és sarjadékból) 234 a polgár. Ha a gyermekeket itt sem számoljuk, akkor 37%-ot kapunk eredményül! Érdekes, hiszen az eddigi ismeretek Nagykanizsán „városiasodottabb" állapotokat mutattak. Természetesen e meglepő eredmény Kiskanizsa népesség-összetételének fejlődését bizonyítja. A családok átlagos létszáma valamelyest emelkedést mutat, hiszen Nagykanizsán 5,26, míg Kiskanizsán 5,00 volt ez az érték. Összehasonlításként álljon itt, hogy a vasi megyeszékhelyen ugyanekkor a férfiak 31%-a, Kaposváron a 32%-a, Zalaegerszegen pedig csak a 24,3%-a polgár. További érdekesség lehet, hogy a 13—17 év közötti sarjadékok közül Kanizsán sokkal kevesebben élnek szüleik háztartásában. Ők válnak, válhatnak inassá, segéddé, szolgává. A szabad földterületek fogyása és az egyes szakmák alapismereteinek minél korábbi elsajátítása együttesen indukálhatja ezt a jelenséget, s ez szinte kivétel nélkül minden mezővárosban jellemző a fiatal fiúkra.
125 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849)

A 18. századra vonatkozó összeírások adatsorai ezzel zárulnak. A település népessége 1711 és 1784-1787 között kb. 800 főről (a katonasággal együtt kb. 2000 fő) 5475 főre emelkedett, amely 1,33%-os évenkénti növekedési ráta mellett 2,74-szoros növekedéstjelez. A természetes szaporodást kiegészítő bevándorlást kell megemlíteni, mint népességnövelő tényezőt.
A népesség nemzetiségi, vallási, foglalkozási arányára, sajnos, csak közvetett információk állnak rendelkezésre. 1690 óta heterogén nemzetiségi közösség-
ről beszélhetünk, hiszen horvátok, németek, magyarok élnek együtt. Miután a születési anyakönyvek nemzetiség szerinti feldolgozására eddig nem került sor, csupán a nevek adhatnak valamelyest támogatást. Az általunk áttekintett névsorok a németek és a magyarok túlsúlyát tükrözik, az előbbiek javára. A magyar nevek inkább az 1771. évi összeírásban fordulnak elő nagyobb arányban. A római katolikusok az itt élők több mint 90%-át adják, a protestánsok, a zsidók és az ortodoxok létszámukat tekintve nem meghatározók (lásd pl. l/A és 11. táblázat).
II. A KATONAI ÉS ADÓÖSSZEÍRÁSOK IDŐSZAKA
(1784/87—1849)
A népességszám alakulásának vizsgálata előtt Ben-da Kálmán38 munkája segítségével tekintsük át időszakunk legfontosabb jellemzőit. A megyék 1786—1787-ben eleget tettek II. József 1784—1785. évi népszámlálási utasításának, utána azonban szabotálták ennek végrehajtását. Az 1802: II. tc. újra rögzítette a népszámlálást, de ez csak a nem nemesekre vonatkozott. Az összeírások fontos jellemzői, hogy nem terjedtek ki az egész Magyar Királyság területére. 1787 és 1804 között a népesség mérsékelt, kb. 12%-os növekedést mutat, a Dunántúlon viszont csak 10%. A lakosság száma az 1790-es években stagnált, helyenként csökkent, s csak az 1797. esztendő után kezdett emelkedni. A stagnálás oka a rossz termésben és az ebből következő ínségekben, epidémiákban keresendő, de 1800 után a gabonafelesleg megjelenésével megindulhatott a re-generálódási folyamat. A természetes szaporodás nem túl nagy, hiszen az egészségtelen életviszonyok, a csecsemőhalandóság és a háborúk hatása nem kedvez jelentősen a gyarapodásnak. A népesség kor szerinti összetétele a 19. század elején a 17 éven aluliak többségét (46%) mutatja, míg a munkabíró korosztály 33%-ot képvisel. A felső-magyarországi városokat kivéve férfitöbblet mutatkozik. Zala megyét a népsűrűség tekintetében kétarcúság jellemzi, ugyanis északi területe a legsűrűbben, míg a déli, délkeleti térsége a közepesen vagy gyérebben lakott vidékek közé tartozik. A belső népességmozgás (migráció) sem hagyta érintetlenül megyénk területét. A sűrűbben lakott térségek felől nagy a fluktuáció az Alföld ritkábban lakott települései felé.
Egészítsük ki a fenti információkat Kaposi Zoltán39 említett munkájának eredményeivel. A 19. század első felében a városok, ezen belül is az oppidu-mok száma gyarapodott jelentős mértékben, leginkább a civitas-hiányos térségekben, bár ezek valódi funkciói (piacközponti szerep, a polgárság létszáma és kultúrahordozó szerepe) a gyakorlatban háttér-
ben maradtak. (Szerencsére Kis- és Nagykanizsa nem tartozott a funkció nélküli mezővárosok amúgy széles táborába). 1787 és 1840 között az ország népessége kb. 40%-kal növekedett.
Kaposi Zoltán véleménye szerint a városok relatíve lassú növekedése és a parasztság befelé fordulása szorosan egymáshoz kapcsolódó folyamat, s alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy a magyar társadalom fejlődése továbbra is falusias jellegű maradt. Bár az 1700—1848 közötti időben a társadalom alapvetően még mindig a tradicionális társadalomjellegzetességeit mutatja, a 19. század első harmadában mélyreható változások indultak el. A városlakó népesség növekedése bővítette az iparral foglalkozók arányát, s ez a belső piac bővüléséhez vezetett. A betelepedő idegenek, a városok környékén megtelepedő jövevények egyaránt növelték a keresletet mind az agrár-, mind az iparcikkek iránt.
Kutatási eredményei40 alapján a szakirodalom azt állapította meg, hogy a 18—19. század fordulóján a természetes szaporodás 10%o körüli átlagos értékre becsülhető.
A napóleoni háborúkat követő években a halandósági viszonyokat több tényező befolyásolta negatív irányban, így például a szárazságok, árvizek, dögvészek, fertőző betegségek; utóbbiak közül Má-dai Lajos41 a kolerajárványokkal és hatásukkal foglalkozott részletesen. Időszakunkban háromszor érte el pandémia Magyarországot, 1831—32-ben, 1835—36-ban és 1848—49-ben. Míg az 1831-ben Oroszország felől érkező „cholera asiatica" a legkevesebb áldozatot Zalában követelte (1000 főre 14 halálozás jutott), a harmadik reformországgyűlés idején (1835—1836) kibontakozó járvány Somogy megyéhez hasonlóan már Zalában is nagyobb mértékben szedte áldozatait (1000 főre 11,7 halálozás). A forradalom és szabadságharc éveiben pusztító járvány volt a legsúlyosabb, ugyanis 1000 főre 16,8 halálozás jutott. B. Lukács Ágnes"2 további né-
126
Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849)
pességcsökkentő tényezőket is feltár: az 1805—1812 közötti kiütéses tífuszt, az 1816—1817. évi éhínséget, az 1822. évi és 1831—1833. évi influenzajárványt, valamint az 1824-ben és 1833—1834-ben pusztító himlőjárványt.
Olyan időszakhoz érkeztünk, amikor Magyarországon gazdasági és társadalmi struktúraváltási periódus kezdődik, s ennek településünkre vonatkozó népességváltozásait igyekszünk nyomon követni az 1805 és 1848 közötti nem nemes népesség összeírásaiból. Ehhez az 1828. évi Conscriptio reg-nicolaris43 és az 1837. évi „adói lajstrom"44 állt rendelkezésünkre, továbbá felhasználjuk Fényes Elek 1836—40-ben megjelent munkáját. A nem nemesi összeírások közül az 1805, 1820, 1821, 1823, 1824, 1835, 1839 és 1848—45 évben készülteket választottuk ki. Valamennyi összeírás adatait feltüntettük a 4—13. táblázatban Kis- és Nagykanizsára, valamint a Kapornaki járásra vonatkozóan. Jellegüknél fogva a legsokoldalúbb összeírások közé tartoznak, ugyanis az adatok segítségével képet lehet rajzolni a társadalmi rétegekről, a vallás szerinti megoszlásról, a távollevőkről, a kiszolgált katonákról, a vidékiekről, az ideiglenesen itt tartózkodókról, a gyarapodásról, fogyásról, a születésekről, halálozásokról, a be- és kiköltözőkről.
Kezdjük a 4. táblázat adataival (l. Melléklet A nem nemes népesség összeírása Kis- és Nagykanizsán 1805)! A 4—10. táblázat jelmagyarázatát az ismétlések elkerülése végett a 10. táblázat végén tüntettük fel. Emlékeztetőül idézzük, hogy 1787-ben a népesség száma Kiskanizsán 1618, Nagykanizsán 3857 fő. 1805-ben az összeírás 3959 (növekedés 2,6%), ill. 1812 (növekedés 12%) főt említ. Ebből látható, hogy a nyugati oppidum népességnövekedése intenzívebb. A családok száma (Numerus Familiarum) 825. Az egy családban élők száma 4,68, Kiskanizsán viszont némi növekedés regisztrálható (5,04 fő élt egy családban). Az értékek magasabbak, mint a járás területén (ott 4,85 az egy családban élők száma). Az oppidum keleti felében nő-, a nyugatiban viszont férfitöbblet adódott. A polgárok és iparosok (Cives et Opifices) tekintetében előbbinél 15 fő, ugyanakkor utóbbinál 229 fő az átalakulás jelzőjeként meghatározható jogi kategória képviselőinek száma. A háborús helyzet nyersanyag- és üzemformahiány miatt nem indukálta a kézművesség előtérbe kerülését. A nemesek szolgálatában megélhetést keresők (Servi Nobilium) alacsony száma (34 fő Nagykanizsa; 1 fő Kiskanizsa) az uradalom gazdálkodási rendszerének megmaradását erősíti meg, ugyanis a munkafeladatok elvégzése továbbra is jobbágyokra, s nem fizetett alkalmazottakra hárult. A teljes telki állománnyal rendelkezők (Rustici) száma a két mezővárosban összesen 20. A „minden rendű zsellérek, lakók és kertészek" (In et Subinquilini, hortulani, promisquae Con-
ditionis) mindkét oppidumban a népesség meghatározó szegmensévé váltak (807 fő, az összeírtak 20,3%-a; 309 fő, az összeírtak 17%-a). (Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a megnevezés „minden rendű zselérek, lakók és kertészek" gyűjtőfogalom, amely a valóságban sok mindent jelenthet. A folyamat mögött a telekaprózódás, a fuvarvállalási lehetőségek kibővülése egyaránt meghúzódhat.
A vallási megoszlás katolikus többséget jelez (Nagykanizsán 1601 fő, 40%; Kiskanizsán 934 fő, 51,5%), mellettük az izraelitáké a legjelentősebb felekezet (307 fő; 7,76%), de ők 1805-ben csak Nagykanizsán éltek. Az evangélikusok 12-en, a reformátusok hárman, míg a görögkeletiek 45-en voltak az összeírás szerint.
Felettébb elgondolkodtató, hogy a „gyarapodás" (Accerescentes) és a „kevesedés" (Descrescentes) értékei egyaránt nullát jeleznek. Nehezen képzelhető el, hogy senki sem születik és nem hal meg a majdnem 6000 fős lakosságból. A be- és kiköltözők száma szintén változatlanságot feltételez. A „távol levők" (Absentes), a „kiszolgált katonák" (Capitulantes eme-riti) és a „vidékiek" (Extranei) aránya nagyon alacsony, alig éri el az össznépesség 2%-át.
A 5. táblázat adatai (í. A nem nemes népesség összeírása Kis- és Nagykanizsán 1820) az 1820. év állapotáról tudósítanak. A háborús korszak, amely a népesség növekedésére pozitív hatással volt, lezárult. Ennek jeleit mindkét mezőváros esetében igazolni tudjuk. Kiskanizsán a növekedés 14,3% (2072 fő), míg Nagykanizsán 10,83% (4387 fő). A családok száma 896 (6%), illetve 405 (12,8%), egy famíliában tehát 4,89, illetve 5,11 fő az eredmény. 15 év alatt minimális értékemelkedést érzékelhetünk. A „Tisztviselők és Előbbkelők" (Officiales, et Honora-tiones) 1820-ban 19-en tevékenykedtek. Ez jelentős, 50%-os növekedést jelent. A polgárok és kézművesek számának változása Kiskanizsán érződött jobban, hiszen kétszer annyian kerültek a „lajstromo-zott"-ak körébe, mint Nagykanizsán (6,5%, ill. 13%). A „Servi Nobilium" rétege még most is nagyon szűkös, ugyanis a két település népességének csak mintegy 0,5%-át sorolhatjuk az uradalmi tevékenységet bérért végzők kategóriájába. A szabad paraszti elemek eltűnnek. A „Minden rendű zselérek, lakók és kertészek" száma viszont 24,2%-kal, ill. 17,4%-kal emelkedett az 1805-ben feltüntetett érték fölé, számuk 384 és 948, a népesség 18,5%, valamint 21,6%-át képezték. Nagykanizsán árnyalatnyi növekedés, Kiskanizsán csökkenés rögzíthető a népességi arány vonatkozásában. A nemek arányáról megállapítható, hogy mindkét oppidumban nőtöbblet tapasztalható. A vallás szerinti megoszlás a római katolikusok meghatározó többségét (39,6%) mutatja. Az evangélikusok csoportja 25%-os növekedést, a reformátusoké „megszűnt", az ortodoxoké pedig 15,4%-os fogyást jelez.
127 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849)

Az izraeliták részaránya a népességnagyság tekintetében 6,1%-ra nőtt. A távollevők — itthon és külföldön, de nem Kanizsán tartózkodók — az összeírás szerint az 1%-ot sem tették ki. A „gyarapodás" és „kevesedés" ugyanazt a képet mutatja, mint 15 évvel korábban.
A 6. táblázat (í. A nem nemes népesség összeírása Canisa-n 1823) már Kiskanizsa önálló adatainak megszüntetését jelzi, ugyanis a korszak végéig a források az adatokat nem közlik a két településrészre lebontva. A népesség növekedése kisebb mértékű, mint az 1805 és 1820 között, 5,1%-ban határozhatjuk meg, azonban még ez is meghaladja a Kapornaki járási adatot. Az előző összeíráshoz viszonyítva a 7, 8, 9. kategóriában semmi változás nem látható. Egy családban továbbra is kb. 5 fő él (5,21 fő). A „nemesek szolgái"-nak és a „minden rendű zselérek, lakók és kertészek"-nek a száma sem változott. A nők száma 100-zal emelkedett 1820-hoz képest, de a férfiak is 107 fős többlettel rendelkeztek! A vallás szerinti összetétel a római katolikusok számának további emelkedését (43,82%) regisztrálta. A 17 évesnél fiatalabb izraelita gyermekek 21 fős növekménye mellett más felekezetek számaránya nem változott. A külföldön távollevők (.Absentes Extra Regnum) kategóriájában a Kapornaki járásban megkétszereződés (20 főről 43 főre), míg Kanizsán négyszeres növekedés (4 főről 16 főre) adódott, ők külföldön tanuló diákok, „üzleti úton" levő kereskedők lehettek. A táblázat végén első alkalommal számíthatjuk ki a természetes szaporodás értékét. Eszerint 1820-ban 280 csecsemő (Nati) látta meg a napvilágot, és 250-en hunytak el (.Mortui). A születési ráta 41 %o, míg a halálozási ráta 36,8%o, tehát a természetes szaporodás értéke 4,2%o. Ajárási adatokhoz hasonlítva az említett értékek alacsonyabbak: születési ráta 79%o, halálozási ráta 63%o, természetes szaporodás 14%o. Látható, hogy a környező települések mezővárosunknál jóval nagyobb népességszám-emelkedést mutatnak. Kanizsára 28 a „beköltözködött"-ek (Imigranent) száma, ül. senki sem költözött el, tehát a vándorlási különbözet 28 fő, így a népesség növekedése 58 fő.
A 7. táblázat (i. A nem nemes népesség összeírása Canisan 1828) az 1828. évi összeírásból meríti adatait. Nagykanizsa ekkorra piacközpontként46 meghatározó szerepet töltött be. A kutatási eredmények a mezővárost az „erős piacközponti funkciót betöltők" közé sorolják, olyan településekkel egyenrangúként, mint pl. Kassa, Debrecen, Kecskemét, Gyöngyös, Szombathely stb. Az oppidumnak ugyan alacsony a népessége, de körzetében 122 581 fő élt az összeírás idején, s így megelőzte Veszprémet, Szegedet, Pozsonyt, Újvidéket. Természetesen a térség szerkezete is nagyban hozzájárult a mezőváros jelentőségének ilyen mértékű megnövekedéséhez.
A 17—18. század fordulója óta nem fordult elő, hogy vizsgált településünk népessége fogyott volna. 1823 és 1828 között 3,6%-os fogyás tapasztalható, ugyanakkor a járás területén 5,9%-os növekedést láthatunk. Az egy családban élők átlagosan 5 fős közösséget alkottak. A jelentős különbség a fiúgyermekek (1800 főről 1674 főre) és a nők számának (3341 főről 3243 főre) csökkenéséből adódik, s még így is megmarad a férfitöbblet. A 6—9. kategóriákban nincs jelentősebb változás, csupán a „Servi Nobilium"-hoz tartozók száma csökkent 5 fővel. A népesség vallási megoszlása érdekes képet mutat: 1823-hoz viszonyítva a római katolikusok (33%) 804 fővel kevesebben kerültek összeírásra, az izraelitáknál viszont valamennyi korcsoportban jelentékeny növekményt regisztráltak. Öt évvel korábban 420 fővel a népesség 6,1%-át alkották, 1828-ra 1025 fővel 15,6%-s értéket kapunk. Miután a korcsoportok létszámai között hasonló növekedési adatokkal találkoztunk, feltesszük, hogy betelepítésről volt szó, s nem „baby-boom"ról. Evangélikusokat már nem találtunk, a reformátusok száma 25 fő, míg az ortodoxok majdnem kétszer annyian voltak az 1823-as évhez képest. 1828-ban a vándorlási különbözetet nem, viszont a természetes szaporodás értékét meg lehet határozni. A Kapornaki járásban születettek száma 2131 fő, mely 43%o-nek felel meg, a halálozási ráta viszont 44%o. A járásban tehát természetes fogyásról beszélhetünk. A születések az öt évvel korábbi értéket figyelembe véve majdnem felére estek vissza, a halálozások száma is 35%-kal kevesebb. Kanizsán a születési ráta „csak" 17%o, míg a halálozási arányszám 12%o, azaz a természetes szaporodás értéke hasonló mértékű, mint fél évtizeddel korábban.
Mielőtt meghatároznánk a népességszámot, meg kell említenünk Bácskai Vera47 és Bencze Géza48 véleményét. Az előbbi szerző 1828-ra vonatkozóan a mezőváros népességét 5897 főben49 határozza meg. A Bencze Géza által hivatkozott, az 1820-as években készült leírás tanúsága szerint — felhasználva a vallási megoszlást is közlő forrást — 9344 fő élt Nagy Kanizsán. Azonos időszak három különböző forrásából három, egymástól eltérő eredményt kaptunk. A fentebb már említett Regnicolaris conscrip-tio adatai csak az adózók számáról (2029 fő) nyújt felvilágosítást, s erről már készítettünk egy dolgozatot.50 Ha figyelembe vesszük az egy családra számítható létszámot, akkor a leírás adatai közelebb állhatnak a valós értékhez. Még a forráskritika igénybe vételével is nehéz bármelyik alternatíva mellett állást foglalni. Mindezek figyelembe vételével azt állapíthatjuk meg, hogy a mezőváros lélekszáma kb. 7-8000 főre becsülhető.
A 8. táblázat (í. A nem nemes népesség összeírása Canisa-n 1835) különlegessége abban rejlik, hogy két kolerajárvány hatását lehet az adatokból figye-
128
Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849)
lemmel kísérni. Kiindulópontunk az, hogy az epidémiák csekély mértékben befolyásolták a népesség számát, ugyanis Mádai Lajos a mortalitási tényezőt vizsgálva megállapítja, hogy az érték az 1831—32. évi járvány idején Zalában 14%o mutatott.51 Ez az érték településünkre vonatkoztatva maximum 120-130 áldozatot jelenthet (a népesség 1-2%-a).
1823 óta a családok száma, rövid ideig tartó csökkenés után 1304-re emelkedett. Továbbra is öten éltek egy családban. A népesség 4,1%-kal magasabb 1835-ben. A 7—12. kategóriában nem történt érdemleges változás. A fiúgyermekeknél azonban 7,6%-os emelkedés látható. A nemek aránya továbbra is férfitöbbletet jelez. A vallási összetétel a római katolikusok további térvesztését mutatja (33,5%). A protestánsok közül Kálvin követőinek száma 28 fő. A görögkeletiek csekély növekedés mellett 80 főt regisztráltattak. Az izraeliták aránya számszerű gyarapodásuk ellenére visszaesett (15,4%). A 24—29. sz. kategóriák szinte változatlanok, kivételt a külföldön tartózkodók létszámának csökkenése jelenthet (20 főről 7 főre). Figyelemre méltó továbbá a születések megháromszorozódása és a halálozások számának 4,6-szeres növekedése. A születési ráta 54%o, a mortalitási index viszont 52%o, tehát a természetes szaporodás értéke pozitív. A népesség növekedése rendkívül lassú ütemű. Be- és elköltözőkről nem tudósít az összeírás.
1837-ből rendelkezünk „Kanizsa várossának adói lajstromá"-val52 Eszerint az adófizetésre kötelezettek száma a mezőváros keleti részén 905 fő, a nyugati részén 490 fő, ha a családtagokat hozzászámítjuk kb. 6975 főt kapunk eredményül, ha átlagosan egy családban hat fő élt. A nemeseket is feljegyezték, mindössze 30 családfőt, s ez családtagokkal együtt kb. 200 fő körüli létszámot jelent.
A lajstromban szerepelnek olyan családok, amelyek tagjai a mezőváros későbbi történetében is jelentős szerepet játszottak. Ilyen família pl. a Lackenbachertagjai közül Rudolf, József, Bernhard és Heinrich árvái szerepelnek. Heinrich építtette a 19. század közepén azt a romantikus stílusú épületet, amely ma a Római Katolikus Jézus Szíve Plébániának ad otthont (ún. Grünhut-ház, ma Deák tér 4.).54 Megemlíthetjük a Pichler55 családot is. Pichler Leopold, Móric és Henrik neve olvasható az összeírásban. Pichler Henrik 1841—1843 között a város bírájaként tevékenykedett.56 A Blau57 család két tagjának neve (Henrik, Mózes) is olvasható a felsoroltak között. A család később elszármazott tagja, Mór 1873-ban 50 000 forint kamatmentes kölcsönt nyújtott a városháza megkezdett építésének folytatásához.58
Miután a kolerajárványok jelentősen nem befolyásolták a népesség számának alakulását, 1839-re (í. 9. táblázat A nem nemes népesség összeírása
Canisan 1839) — 1835-höz viszonyítva — alig változott a mezőváros lakosainak száma (7096 fő). Figyelemre méltó az az építkezési hullám, amely 1835—39 között bontakozott ki: a házak száma 926-ról 1062-re emelkedett. A háztartások gyarapodása (1340 família élt a mezővárosban) növelte a földesúr bevételeit. Az átlagos családlétszám 5,29 fő. Az egyes jogi kategóriák közül a „Tisztviselők és Előbbkelők" jelentősége növekedett számottevően (20%). A fiúgyermekek száma több mint 100-zal haladta meg az öt évvel korábbit. A nők száma nőtt ugyan, mégis a férfitöbblet maradt a jellemző. A vallási megoszlás 1835 óta nem változott az arányokat tekintve. Örvendetes, hogy a 24—30. sz. kategóriák változatlansága mellett (távollevők számának csökkenése kivételével) újra van adatunk a vándorlási különbözet és a természetes szaporodás rátáinak meghatározásához. Az Absentes Extra Regnum kategóriája Kanizsán — alig tíz év alatt — 75%-kal csökkent. A születettek száma 580 fő (81%o), a halálozásoké pedig 316 fő (44%o), a természetes szaporodás 37%o. A 18. század közepi népességnövekedési arányok szinte megelevenednek előttünk. A járási rátákat tekintélyesen felülmúlják mért adataink. A vándorlási különbözet pozitív, hiszen nyolcan költöztek Kanizsára, s csak heten hagyták el. A járás területén a migráció ebben az évben sem jellemző.
1839-ből rendelkezünk más forrással is.59 Fényes Elek a népesség számáról és vallási hovatartozásáról megállapítja, hogy „Kis Kanisá"-n 1339 fő, „Nagy Kanisa" területén pedig 5485 fő élt. A két szám összege — az idevezényelt lovasezred katonáival és „ordinált magistratusá"-val együttesen — 7824 fő. A vallási megoszlást — a Fényes Elek által közreadott adatokat felhasználva — százalékban adhatjuk meg: katolikus 5747 fő; 84%, református 9 fő; 0,14%, „óhitű" 68 fő; 0,9% és zsidó 1000 fő; 14,6%. A katonák felekezeti összetételéről pontos adatokkal nem rendelkezünk, feltehetjük azonban a római katolikusok meghatározó többségét.
A 1848—1849. évi forradalom és szabadságharc időszakának számadataival fejezzük be a 17. század végén elkezdett népesség-vizsgálatunkat. Először a 10. táblázat (i. A nem nemes népesség összeírása Canisan 1848) rovatait, majd ennek alapján időszakunk változásait követjük nyomon, s összehasonlítjuk az 1690—1784/87 közötti évekkel. A népesség rendkívüli mértékben, 39,4%-kal nőtt (9891 fő) az előző felvételhez viszonyítva, a járás ellenben csak 11,5%-os növekedést mutat. 1839 és 1848 között a „házépítési láz" a korábbiakhoz képest lelassult. A forradalom és szabadságharc idején a családok száma: 1750. Az egy családban élők száma megközelíti a 6 főt (5,652 fő), amely minden eddiginél magasabb érték. A Servi Nobilium csoportja 2,8-szeresére nőtt, mert az uradalom egyre több
129 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849)

„béres" munkaerőt alkalmazott, s ez markánsan jelzi a gazdasági-társadalmi változásokat. A polgárok és kézművesek aránya tovább emelkedett (2,8%), a szabad paraszti elemek (243 fő; 2,46%) megjelenése és a zsellérek számának háttérbe szorulása (1614 fő; 16,3%) szintén fenti állításunkat támasztja alá. Látnunk kell azonban, hogy településünk társadalmi összetétele nem ideális a modernizáció folyamatának véghezviteléhez. Az előrehaladás kétségtelen jeleit az imént érintettük, mégis nagyon nehéz elképzelni, hogy a népesség kb. 9%-a képes lenne az áttörésre, tartós megújulásra.
A fiúgyermekek számának visszaesése ellenére jelentős maradt a férfitöbblet. Az adóköteles nem nemes népesség körében a római katolikusok meghatározó helyet töltöttek be (38,8%), mellettük az izraeliták részaránya kisebbé vált (11,2%). Evangélikusokat továbbra sem írtak össze, a reformátusok száma pedig stagnál, mint ahogy a görögkeletieké is. A 24—30. számú kategóriákban látványos eltérések nem adódtak. Táblázatunk segítségével ismét lehetőségünk nyílik két, a demográfia tudománya számára leginkább hasznosítható adat kiszámítására. A születési ráta (72,6%o) és a halálozási ráta is (43%o) csökkent, így a természetes szaporodás értéke is csökkent (29,6%o). A vándorlási különbözet ezúttal is pozitív.
Ali. táblázat [Catholici — Ex praedicto Masaelis sunt (Juxta Aetatem) 1805—1848] az imént bemutatott felekezeti szerkezet kiegészítéséül szolgálhat. Az adatok az 1805 és 1848 közötti férfi katolikus népességet mutatják. Az 1—17 év közöttiek száma több mint negyven év alatt kb. 86%-kal emelkedett, míg a 17—40 év közötti házasoké, nőtleneké, valamint özvegyeké 84%-kal csökkent. A 40 év feletti férfiak száma 65%-os többletet mutat 1805-höz viszonyítva. Ha a népességszámhoz viszonyítjuk az adott korhatárok képviselőit, akkor a legfiatalabbak részaránya 2,55%-kal emelkedett, a 17—40 év közöttieké 5,7%-kal csökkent, a 40 év felettieké pedig 0,3%-kal lett kevesebb az 1805-ben összeírtak-hoz képest. A nemek szerinti megoszlás eddigi tapasztalataira alapozva feltesszük, hogy a férfiak és nők száma közel azonos. így a katolikus lakosság aránya az össznépességnek 52—70%-át jelentette.
A 19. század közepére Délnyugat-Dunántúlon létrejött és virágzott egy központ, amely kereskedelmi útvonalak találkozásánál,60 eltérő térségek érintkezési pontjánál, az egykori végvárrendszer egyik erődítményének romjaiból nőtte ki magát, s mindig alkalmazkodott környezetének minden változásához.
Ha kísérletet teszünk arra, hogy az első hivatalos népszámlálás és 1848 között megvizsgáljuk a népesség növekedési ütemét, a fent már közreadott statisztikai adatok segítségével a következő megállapításokat tehetjük. Az időszakot két periódusra bonthatjuk, mert az összeírások 1820-ig külön kö-
zölnek információkat Kis- és Nagykanizsára vonatkozóan. Az 1784—87 és 1820 között eltelt 33 év alatt a kisebb település népessége 28%-kal, míg nagyobb társa 13,74%-kal nőtt. Előbbi esetében 0,75%-os, ugyanakkor utóbbinál 0,39%-os évi növekedési rátát jelentenek a számadatok. Az előző időszak hasonló mutatóival egybevetve igazolódni látszik egyik feltevésünk, melynek értelmében az 1787 utáni években a népességnövekedés mértéke és üteme gyengül. Figyelembe véve az 1820 és 1848 közötti periódust is, a népesség 45,7%-kal nőtt, amely — ha minden év növekményét azonos értékűnek kezeljük — 1,51%-os rátát jelent. Az időszakon belüli ráták átlagos értékét számítva (Kis- és Nagykanizsa rátáját 1823 előtt átlagoltuk) 1,04%-ot kapunk eredményül, s ez jóval alatta marad az 1711—1787 közötti időszaknak (1,33%). A napóleoni háborúkat követő évtizedek elején a fiúgyermekek aránya 14,6%-kal lett magasabb, azaz a születések számának emelkedése húzódik meg az okok között a gazdaságtörténeti szempontból is prosperáló korszakban.
Készítettünk még további két táblázatot. Kísérletet teszünk, hogy a 12. táblázat (Néhány Kanizsa környéki település népessége 1784/87—1805—1848) adataiból választ kapjunk arra a kérdésre, hogy a 19. század első felében miből ered a mezőváros népességnövekedése. Származhat-e a környékbeli települések népességfeleslegéből, avagy csupán a település „belső" gyarapodásából. A táblázatban az első hivatalos magyarországi népszámlálás adatait csak tájékoztató jelleggel tüntettük fel.
Az 1821, 1824, 1828, 1835, 1839 és 1848. évre rendelkezünk a „születtek" (Nati) és „meghaltak" (Mortui) számadataival, hiányoznak azonban a be-és kivándorlók adatai, tehát pontos választ sajnos nem kaphatunk kérdésünkre. A települések birtokosai a Batthyányak, valamint az Inkeyek (Bocska, Palin, Újudvar birtokosai). Kiegészítésként feltüntettük a Kapornaki járás és Zala megye megfelelő, rendelkezésünkre álló adatait. A születési és halálozási számok arra engednek következtetni, hogy a környékbeli települések nem rendelkeztek olyan népességfelesleggel, amely mezővárosunkban telepedett volna meg. A számok szélsőséges értékeket vesznek fel, így nehéz tendenciákat kimutatni. A természetes szaporodási értékek azt mutatják, hogy a növekedés belső feltételekből adódott. 1805 és 1839 között a növekedés nem igényel külső segítséget. 1839-től az évenkénti kb. 200 fős többletet feltéve jöhet létre a jelentős növekedés (7069 főről 9891 főre). További érdekes probléma, hogy több jegyzőkönyv61 az 1848 márciusi eseményekkel kapcsolatban 13 000 kanizsai polgárt említ. Nem találtunk magyarázatot a 3100 fővel magasabb népességre. Ha ez az adat alátámasztható, akkor nehéz megállapítani a valóságos értéket.
130
Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849)
Ennek ellenére is azt kell mondanunk, hogy a 13 000 főnek is lehet alapja. Tudjuk, hogy a népesség-ösz-szeírások nem teljesek. A feudális rendszeren kívüli társadalmi elemeket rendszerint nem, vagy csak hiányosan tüntették fel a conscriptiókban: az uradalomnál alkalmazott béresek, pásztorok, vincellérek, kertészek, erdészek, csőszök, vadászok és hozzátartozóik nem szerepelnek az összeírtak között. Becsléseink szerint kb. 150-200-an lehettek.
Az értelmiségi rétegről (honorácior) sem feledkezhetünk meg: közéjük az orvosok, felcserek, sebészek, gyógyszerészek, bábák, tanítók és tanárok, mérnökök (földmérők, vízszabályozók, lecsapolok, építők), lelkészek, a ferences kolostor barátai, jegyzők, írnokok; valamint a hivatali és hatósági kezelőszemélyzet tartozott, s ide sorolhatjuk még a kulturális igényeket szolgáló területek közül az irodalom, a képzőművészet, a zene és a sajtó képviselőit is. A Ratio Educationis óta ebbe a társadalmi csoportba egyre több nem nemesi származású kerülhetett tanulmányai befejezésével. A felsoroláshoz feltétlenül hozzátartoznak a kaszárnyák vezetői, tisztjei és családtagjaik. Ha kb. 250-300 főre becsüljük a családfők számát, akkor 1000-1200 a felsorolt tevékenységekből élők összessége a családtagokkal együtt.
Ha figyelembe vesszük, hogy az 1851. évi népszámlálás pontosabb értéket közöl, mint az 1846. évi (ahol az eredmény kb. 8%-kal kevesebb), akkor megközelítőleg megtaláltuk az előbb említett „népességhiányt". így Barbarits Lajos feltehetően pontos adatot közölt a forradalmi eseményekkel kapcsolatban. Természetesen nem zárhatjuk ki azt sem, hogy a mezőváros a március 15-i események hatására a környék lakói sorából egyszerre sok, akár több száz érdeklődőt is vonzott, amely növelhette a jelenlevők létszámát.
A 13. táblázatban megkíséreltük (Kis- és Nagykanizsa népességszámának változása 1690—1848 között) az 1690 és 1848 közötti időszak népességszámainak összefoglalását. Az adatokat kivetítettük egy grafikonra (Kis- és Nagykanizsa népességszám változása 1690—1848 között). Ennek segítségével könnyebben érzékelhetők a dolgozatunk két fejezetében már meghatározott változások. Két intervallum emelhető ki, melyekben a növekedés mértéke (a grafikon meredeksége) jóval felülmúlja a többi időszakaszét: az egyik az 1770 és 1780 közötti, míg a másik az 1830 és 1840 közötti évekre esik. Feltehetően a növekedés számadataiban két viszonylagos békekorszak és ezek következményei tükröződhetnek.
131 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849)

ÖSSZEFOGLALÁS
Célunk az volt, hogy a török kiűzése és az 1848. évi forradalom közötti időre vonatkozóan megvizsgáljuk Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásait, amelyhez önkényesen kiválasztott források (adó-, lélek- és népesség-összeírások, egyházlátogatási jegyzőkönyvek) adatait használtuk fel.
1690-től 1748/50-ig forrásaink egy privilegizált mezővárosra vonatkoznak, viszont a 18. század közepétől 1820-ig két önálló településként kezelik Kis- és Nagykanizsát, majd a reformkori felvételek újból egy oppidumról tudósítanak, s számításainkat ennek megfelelően végeztük. A két városrész közötti különbséget demográfiai szempontból mindenképpen igazolhatónak, alátámaszthatónak véljük, sőt az adatok birtokában kimondhatjuk, hogy a különbözőség nem csupán a népesség nagyságában mutatkozott meg. A két településen vizsgált tényezők (népességszám, egy családban és háztartásban élők száma, évenkénti növekedési ütem) a legtöbb esetben eltérő eredményt mutatnak, s a társadalmi szerkezetre utaló jelek sem azonosak.
Tekintsük át vizsgálati szempontjainkhoz igazodva munkánk eredményeit! A szakirodalom Magyarország népességét a 18. század elejére 4-5,5 millióra becsüli. 1784/87-re Horvátországgal és Erdéllyel a népesség (kiegészítve az összeírásból kimaradtak tömegével) kb. 9,5 millióra tehető (0,84%-os növekedési ütem az 5,5 millióhoz viszonyítva). Településünk lakossága 1711-ben a megtelepedett katonákkal együtt kb. 1800-2000 főre becsülhető. A józsefi népszámlálás idején Kis- és Nagykanizsa (1618 fő; 3857 fő;) együttesen 5475 főt számlált, vagyis a népesség száma két és félszeresére duzzadt, mely 1,33%-os növekedési ütemet jelent. Relatíve a mezőváros népességnövekedési üteme több mint 60%-kal múlta felül az országos átlagot. Előfeltevéseink szerint a folyamat oka a születések számának növekedése, valamint a betelepedők száma.
A korpiramisok (1748/50—1771) a két tényező azonos jelentőségét igazolják, és ez a felnőtt korcsoportok megoszlásából és nagyságából is kiderül. Az átlag életkor 1,5-3 évvel elmarad a nyugat-európaitól, és ezt az eltérést ma is tapasztalhatjuk. A családok összetétele alaposan eltér az országos átlagtól: 6-8 gyermek helyett Kanizsán mindössze átlagosan két gyermeket találunk családonként, s a háztartásokban élők száma nem haladja meg a 6-7 főt. Az általunk mért értékek beleillenek a 18— 19. század fordulójával kapcsolatos kutatások" eredményeibe. Ezeket figyelembe véve mondhatjuk, hogy a társadalom önmagában nem képes be-
lülről „gyarapodni", ezért a 18. század közepétől a „kívülről" érkező segítség (betelepedés) biztosítja a növekményt. A 19. század első felében jelentősen visszaesik a növekedés üteme. Emelkedik ugyan az egy családban élők száma 5-re, a bevándorlás, betelepítés (í. zsidók) folyamata sem szorul háttérbe, a növekedési ütem mégsem oly nagyarányú, mint a 18. század közepén vagy a reformkor végén. A természeti viszonyok és a település elhelyezkedése idézte elő az oppidum kereskedelmi funkciójának megerősödését. A kereskedők részaránya nem, de jelentőségük annál inkább figyelemre érdemes. A 19. századi leírások, statisztikák a „heti piárczok" és vásárok forgatagáról „beszélnek", egyértelműen virágzó kereskedelmi életet tükröznek. A társadalom tradicionális jellege azonban továbbra is megmaradt.
A nem állandó népesség alakulását a katonaság és a diákság csoportján keresztül tudtuk vizsgálni. Az előbbivel a 18. század elejéig, majd a 19. század elejétől számolhattunk, míg az utóbbival a 18. század végéig, s közöttük jelentős számú vidéki tanulóval. Hangsúlyoznunk kell, hogy az összeírások tanulmányozása idején kialakult az a véleményünk, hogy a 18—19. század fordulója után az adatok által jelzett százalékértékekhez 5-10%-ot még hozzá kell adni.
Nemzetiségi és vallási szempontból Kiskanizsa homogénebb (magyar lakosság; katolikus vallás), Nagykanizsa heterogénebb képet tükröz (német, horvát lakosság; protestáns, ortodox, izraelita vallás). Utóbbiak nemcsak számbelileg (14-15%), hanem kereskedelmi tevékenységük folytán formálták az oppidum arculatát.
Az említett két időszak (1690—1784/87; 1784/87—1848) két ellentétes periódust jelöl, melyek során fokozatosan áll helyre a föld ember egyensúly, azaz a népességszám azt a nagyságot éri el, amelyet a művelés alatt álló területek képesek eltartani. Nem jelenti ugyan a demográfiai átmenet kezdetét, viszont a házas termékenység csökkenése már 18—19. század fordulójától63 — ha sporadikusan is — de nyomon követhető, s ez a jelenség a gazdasági és ökológiai viszonyok alakulásának következménye. A fenti összehasonlító adatok bizonyítják az állítást. A település funkciója jelentősen megváltozott a 17. század vége óta: a Délnyugat-Dunántúl kereskedelmi életének meghatározó központjává vált, s hírneve legalább olyan messzire eljutott, mint végváráé aló. században, a török ellenes küzdelmek idején.
132
Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849)
TÁBLÁZATOK, KORPIRAMISOK, GRAFIKON
1. táblázat
Összesítés az 1748—50., 1757. és 1771. évi összeírásokról
HÁZTARTÁS
Sorszám Családok tagjai Zsellér Családok száma A háztartásokban élők száma
1748-1750 Kk. Nk. I II III IV V VI I II III IV
159 186 242 199 28 33 15 27 13 12 214 914
317 369 393 360 164 95 58 82 20 40 434 1898
Ö.: 476 555 635 559 192 128 73 109 33 52 648 2812
Kk.17" Nk. 214 223 288 268 17 8 53 81 39 45 301 1236
389 426 427 434 97 55 147 202 88 71 618 2336*
Ö.: 603 649 715 702 114 63 200 283 127 116 919 3572
Kk. 1771 Nk. 257 276 372 343 16 11 15 33 18 10 308 1351
462 522 439 424 115 94 104 114 62 66 632 2402**
Ö.: 719 798 811 767 131 105 119 147 80 76 940 3753
Jelmagyarázat:
Kk. — Kiskanizsa Nk. — Nagykanizsa * 18 idegen beleszámításával
** 4 segéd, 40 inas, 2 írnok, 2 szakács, 2 szakácsnő beleszámításával A római számok jelentése az 1A táblázat alján olvasható.
133 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849)

l.A táblázat
A nem katolikusok Nagykanizsán 1748—1750
Sorszám Háztartás Családok száma A háztartásokban élők száma
Családok tagjai Zsellér
I II III IV V VI I II III IV
310.1 1 1 2 2 0 0 0 0 0 0 1 6
311. 1 1 1 1 1 0 0 0 0 0 0 1 4
312. 1 1 1 2 3 0 0 0 0 0 0 1 7
313. c 1 1 2 1 0 0 0 0 0 0 1 5
314. c 1 1 2 0 0 0 0 0 0 0 1 4
315. c 1 1 2 0 0 0 0 0 0 0 1 4
316. 1 1 1 2 1 0 0 0 0 0 0 1 5
317. c 1 1 0 0 0 0 0 0 0 0 1 2
318. 1 1 1 2 0 0 0 0 0 0 0 1 4
319. c 1 1 2 0 0 0 0 0 0 0 1 4
320. c 1 1 2 0 0 0 0 0 0 0 1 4
321. c 1 1 1 0 0 0 0 0 0 0 1 3
322. c 1 1 0 0 0 0 0 0 0 0 1 2
323. c 0 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 1
324. 1 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 1
325. c 0 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 1
326. 1 0 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 1
327. an 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 1
328. c 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 1
329.1 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 1
330.1 1 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0 1
Össz. 18 16 20 8 0 0 0 0 0 0 13 62
Jelmagyarázat:
c — református 1 — evangélikus an — anabaptista I — férfi, II — nő, III — fiú, IV — leány, V — szolga, VI — szolgáló
2. táblázat
Községenkénti adóösszeírások (Conscriptionae dicales) 1773—1779 Kis- és Nagykanizsa
Adózó családfők 1773 1775 1776 1777 1778 1779
Kiskanizsa 250 251 254 254 260 261
Nagykanizsa 441 442 452 458 461 464
Izraeliták 34 29 30 30 34 31
Külterület 15 18 16 23 19 17
Összesen 740 740 752 765 774 773
Kis- és Nagykanizsa népessége a községenkénti adóösszeírások alapján 1773—1779
Coloni Filii Filiae Fratres Inquilinus Subinquilinus Famuli Ancillae Össz.
Kiskanizsa 1773 215 82 39 9 176 16 158 97 792
Nagykanizsa 1773 157 72 23 12 76 124 20 8 492
Nagykanizsa 1775 362 125 33 16 234 152 188 58 1168
Nagykanizsa 1776 350 122 20 15 262 153 179 50 1151
Nagykanizsa 1777 353 127 18 13 262 161 201 58 1193
Nagykanizsa 1778 347 114 16 14 283 160 223 61 1218
Nagykanizsa 1779 351 98 11 11 297 152 162 52 1134
Jelmagyarázat:
Coloni — parasztok Inquilinus — zsellér
Filii — fiúgyermekek Subinquilinus — házatlan zsellér
Filiae — leánygyermekek Famuli — segédek
Fratres — barátok Ancillae — szolgálóleányok
Forrás: Zala Megyei Levéltár
Conscriptionae dicales 307. doboz (IV—9b) Fasc. III. Nr. 8. 1773—1779
10. táblázat
Kis- és Nagykanizsa, valamint néhány település népessége 1784—1787-ben
Férfiak Férfiak
a b c d e f g h i j k 1 m n o P r s t u V z
Kiskanizsa 279 323 1634 37 21 1618 318 545 863 771 0 0 0 234 0 231 106 56 3 172 61 863
Nagykanizsa 529 732 3561 58 354 3857 657 1128 1785 1776 35 20 3 393 0 307 255 103 2 334 106 1558
Zala Egerszeg 693 593 2714 50 217 2881 495 823 1318 1396 3 52 1 224 139 286 159 53 5 283 61 1266
Keszthely mv. 783 788 3468 88 206 3586 649 1040 1689 1779 27 132 7 428 0 330 188 155 0 247 109 1623
Keszthely k. 65 88 381 12 15 384 77 113 190 191 0 0 0 34 21 41 23 16 0 33 22 190
Kaposvár 385 478 2126 31 71 2166 385 684 1069 1057 2 26 3 251 8 219 155 106 3 230 58 1061
Bajcsa 34 40 204 2 3 205 42 65 107 97 0 0 0 2 31 26 12 2 0 27 7 107
Eszteregnye 102 122 671 7 5 669 148 176 324 347 0 0 0 1 90 86 32 8 1 82 21 321
Fityeháza 59 69 396 2 7 401 79 129 208 188 0 0 0 0 41 49 35 9 0 56 18 208
Sormás 80 93 576 4 5 577 126 182 308 268 0 0 0 0 60 61 63 11 0 85 28 308
Szepetnek 151 204 1076 9 10 1077 204 336 540 536 2 2 0 5 89 95 124 30 0 145 48 540
Jelmagyarázat:
a házak 1 nemes
b családok m tisztviselő
c jogi népesség n polgár
d távollevők o paraszt
e idegenek P polgár és paraszt örököse
f tényleges népesség r zsellér
g házas s egyéb
h nőtlen t szabadságolt katona
i összesen u sarjadék/I—12 éves/
j nők összesen V sarjadék /13—17 éves/
k pap z összesen
Forrás: Az első magyarországi népszámlálás (1784—1787) KSH Könyvtára
Budapest, 1960 140—141, 254—255, 258—259, 260—261, 262—263, 264—265, 266—267.
4. táblázat
A nem nemes népesség összeírása Kis- és Nagykanizsán 1805
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17
Canisa Minor - 1 - - 331 359 1 15 1 0 309 608 878 1812 934 0
Canisa Major - 1 - - 509 845 12 229 34 20 807 866 1991 3959 1601 12
Ö.: - 2 - - 840 1204 13 244 35 20 1116 1474 2869 5771 2535 12
Kapornakijárás - 2 101 13 6394 8980 46 570 1186 2295 6570 11146 21765 43578 20726 422
1 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34
Canisa Minor 0 0 0 0 0 0 20 0 0 0 0 0 1 0 0 0 0
Canisa Major 3 45 159 76 42 30 48 5 6 2 2 1 37 0 0 0 0
Ö.: 3 45 159 76 42 30 68 5 6 2 2 1 38 0 0 0 0
Kapornaki járás 18 46 296 157 76 72 716 11 59 19 21 2 55 0 0 0 0
5. táblázat
A nem nemes népesség összeírása Kis- és Nagykanizsán 1820
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17
Kiskanizsa - 1 - - 368 405 1 17 3 0 384 625 1042 2072 1028 0
Nagykanizsa - 1 - - 558 896 18 244 33 0 948 945 2199 4387 1738 15
Ö.: - 2 - - 926 1301 19 261 36 0 1332 1570 3241 6459 2766 15
Kapornaki járás - 2 102 27 6121 8990 73 632 1389 3111 6206 10963 22498 44877 21224 179
1 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34
Kiskanizsa 0 0 1 0 1 0 15 0 2 2 0 0 0 0 0 0 0
Nagykanizsa 0 38 198 81 64 54 23 4 0 1 0 3 16 0 0 0 0
Ö.: 0 38 199 81 65 54 38 4 2 3 0 3 16 0 0 0 0
Kapornakijárás 239 39 338 155 102 103 725 20 158 123 27 7 43 2131 0 1450 0
10. táblázat
A nem nemes népesség összeírása Canisa-n 1823
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17
Canisa - 3 - - 926 1301 19 261 36 0 1332 1800 3341 6789 2975 15
Kapornaki járás - 3 102 27 6166 9006 72 634 1409 3158 6212 11812 23355 46652 22127 173
1 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34
Canisa 0 38 220 81 65 54 35 16 5 3 0 0 0 280 28 250 0
Kapornaki járás 241 38 362 160 100 96 656 43 151 119 25 0 0 3704 32 2930 0
7. táblázat
A nem nemes népesség összeírása Canisa-n 1828
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17
Canisa - 2 - - 926 1298 20 259 31 0 1312 1674 3243 6539 2171 -
Kapornakijárás - 3 103 27 6168 8995 83 630 1403 3065 6085 13514 24658 49438 22885 421
1 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34
Canisa 25 75 451 210 160 204 46 20 16 7 2 5 20 116 0 76 0
Kapornaki járás 32 75 655 295 177 240 672 31 160 134 29 5 20 2131 0 2171 0
8. táblázat
A nem nemes népesség összeírása Canisa-n 1835
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17
Canisa - 2 - - 926 1304 20 259 31 0 1322 1801 3576 6809 2276 -
Kapornaki járás - 3 99 27 6158 8776 82 623 1348 2883 5754 14509 25141 50340 23269 422
1 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34
Canisa 28 80 467 212 160 210 46 7 16 7 2 5 20 374 0 353 0
Kapornaki járás 32 80 666 295 181 254 671 9 207 119 32 5 20 2347 0 2291 0
9. táblázat
A nem nemes népesség összeírása Canisa-n 1839
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17
Canisa - 2 - - 1062 1340 24 265 30 0 1330 1910 3510 7096 2361 -
Kapornaki járás - 2 102 22 6098 8990 99 538 1361 3227 5787 15720 25735 52641 24652 543
1 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34
Canisa 26 77 489 217 172 217 35 4 10 7 2 6 20 580 8 316 7
Kapornaki járás 26 77 714 295 184 267 588 6 233 79 36 6 20 2859 8 2387 7
138 Rábavölgyi Attila: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849)
10. táblázat
A nem nemes népesség összeírása Canisa-n 1848
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17
Canisa - 2 - - 1062 1750 30 277 84 243 1614 2808 4835 9891 3835 -
Kapornaki járás - 4 102 18 5692 8921 83 421 1063 4090 6377 17799 28865 58698 27825 531
1 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34
Canisa 26 77 494 221 174 219 45 4 19 10 4 6 20 719 8 426 7
Kapornaki járás 26 77 560 245 183 245 401 11 297 76 26 6 20 2994 8 2233 7
Jelmagyarázat: A 4—10. táblázatokhoz
1 A helység neve 18 Reformátusok
2 A szabad királyi városok száma 19 Görög-keletiek
3 A mezővárosok száma 20 Zsidó népesség 1—17 éves korig
4 A tanyák száma 21 Zsidó népesség 17—40 éves korig
5 A puszták száma 22 Nőtlenek és özvegyek
6 A házak száma 23 A 40 év felettiek
7 A családok száma 24 Távollevők a királyságban
8 Hivatalnokok, értelmiségiek 25 Távollevők a királyságon kívül
9 Polgárok, iparosok 26 Távollevők ismeretlen helyen
10 A nemesek szolgái 27 Kiszolgált katonák — nős
11 Parasztok 28 Kiszolgált katonák — nőtlen
12 Zsellérek 29 Idegenek — letelepedettek
13 Fiúgyermekek 30 Idegenek — ideiglenes időre
14 Nők összesen 31 Gyarapodás — Születések
15 Össznépesség 32 Gyarapodás — Bevándorlások
16 Katolikusok 33 Csökkenés — Halálozások
17 Evangélikusok 34 Csökkenés — Elvándorlások
140
Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849)
11.táblázat
A férfi katolikus népesség korcsoport szerint 1805—1848
A B C D
1805 Canisa Minor 464 31 54 151
1805 Canisa Major 686 135 260 283
Ö.: 1150 166 314 434
1805 Kapor naki járás 10146 1535 1535 4231

1820—1821 Canisa Minor 581 21 26 161
1820—1821 Canisa Major 862 139 184 311
Ö.: 1443 160 210 472
1820—1821 Kapornaki járás 10319 746 1142 4313

1823 Canisa 1673 100 147 469
1823 Kapornaki járás 11154 686 904 4502

1828 Canisa 976 75 115 503
1828 Kapornaki járás 11894 509 811 4552

1835 Canisa 1093 72 115 509
1835 Kapornaki járás 12559 409 811 4231

1839 Canisa 1219 85 142 520
1839 Kapornaki járás 13078 236 481 4238

1848 Canisa 2135 98 163 716
1848 Kapornaki járás 16324 373 560 3699
Jelmagyarázat:
A 1—17 évesek B 17—40 évesek (nős) C 17—40 évesek (nőtlen és özvegy) D 40 év felettiek
12. táblázat
Néhány Kanizsa környéki település népessége 1784/87—1805—1848
Zala megye Kapornaki járás Kiskanizsa Nagykanizsa Újudvar Szepetnek Szentmiklós Sormás Palin Homokkomárom Fityeháza Eszteregnye Bocska Bajcsa
1784—87 229607 0 1618 3857 385 1077 257 577 183 137 669 404 339 205
1805 211759 43578 1812 3959 174 1073 259 593 113 176 488 636 0 199
1820 216169 44877 2072 4387 0 1157 0 686 182 1132 537 663 304 237
1821 0 0 2152 4467 332 1179 0 699 0 1212 574 680 315 243
** 0 0 150,70 230; 150 29; 25 81;51 0 35;22 0 2 50; 70 4,3 26,9 32;21 20; 14
1823 221671 45652 0 6789 342 1157 0 685 0 1138 5 73 669 306 239
1824 221671 45652 0 6884 346 1277 341 755 0 1382 608 773 359 259
** 0 2812; 1824 0 710,615 24;29 76;28 1 7,9 44;28 0 43;18 40; 13 48; 12 14; 7 2 7; 7
1828 229914 49438 0 6539 357 1407 378 833 186 1493 649 825 382 286
** 9709,8867 2131;21 71 0 116;76 21;15 66;45 11; 11 36,14 5;4 36;41 18; 16 31,22 12;10 20; 10
1835 238367 50340 0 6809 358 1475 394 892 189 1523 665 863 395 296
** 9426,7464 2347,2291 0 374;353 14; 13 54;46 1 7,8 4 7;22 4;l 36;20 28,13 30;19 12;4 2 6; 9
1839 243321 52641 0 7.069 375 1505 394 911 189 1527 666 863 395 304
** 10526,6876 2859,2384 0 580;316 28;20 69; 59 22,20 32;28 3;1 46;36 31;29 43; 3 9 21,19 9;5
1848 250.687 58698 0 9891 380 1523 0 951 189 1539 667 870 398 311
** 983 7;9002 2994,2233 0 719;426 32;25 76,58 0 38;28 3;1 56;38 35,30 49;40 25;20 13 ;6
Jelmagyarázat:
** Születések; Halálozások száma az adott területi egységen belül
Forrás: Zala Megyei Levéltár
Conscriptionae dicales 307. doboz (IV—9b) Fasc. III. Nr. 8. 1773—1779
Zala Megyei Levéltár
IV. 1. Zala megye nem nemes népességének összeírása Kapornaki járás. 2. doboz 1805—1848 (Hiányzik: 1844 és 1846)
142
Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849)
13. táblázat
Kis- és Nagykanizsa népességszámának változása 1690—1848 között
Év Kiskanizsa Nagykanizsa
1690 — 2000
1700 — —
1703 — 2000
1711 — 800
1714 — —.
1715* — 1504
1720 — 830
1728 — 1612
1743 — 1744
1748—50 914 1893
1757 1236 2334
1767* — —
1770 — 4239
1771 1351 2385
1773* 1331 2445
1775* — 3412
1776* — 3446
1777* — 3521
1778* — 3588
Év Kiskanizsa Nagykanizsa
1779* — 3534
1784—87 1618 3857
1805 1812 3959
1820 2072 4387
1821 2152 4467
** 150; 70 230; 150
1823 — 6789
** — —
1824 — 6884
** — 710,615
1828 — 6539
** — 116,76
1835 — 6809
** — 374,353
1839 — 7069
** — 580,316
1848 — 9891
** — 719;426

Jelmagyarázat:
* Becsült érték
** Születések; Halálozások száma az adott területi egységen belül
143 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849)

14. táblázat
Kis- és Nagykanizsa népességének korcsoportonkénti eloszlása 1748- -1771
I. II. III.
Kiskanizsa Kiskanizsa Kiskanizsa
Ffi. 1748—1750 Nő Ffi. 1757 Nő Ffi. 1771 Nő
0 101 — 105 0 0 101 — 105 0 0 101 — 105 0
0 96 — 100 0 1 96 — 100 0 2 96 — 100 0
0 91 — 95 0 0 91 — 95 0 0 91 — 95 0
1 86 — 90 0 3;2 86 — 90 3 1 86 — 90 0
1 81 — 85 0 3;1 81 — 85 2 0 81—85 0
1 76 — 80 0 4 76 — 80 3;2 3 76 — 80 2
0 71 — 75 0 0 71 — 75 0 2 71 — 75 1
2 66 — 70 1 8 66 — 70 3;2 9;3 66 — 70 4;2
0 61—65 3 1 61—65 3;1 3;1 61—65 3
7 56 — 60 4;3 21;3 56 — 60 14;5 21;1 56 — 60 17;9
2 51—55 0 4 51—55 9;6 9;1 51—55 8;3
26;2 46 — 50 20; 7 34 46 — 50 22;10 20;1 46 — 50 30;10
23;1 41—45 5;1 10 41—45 7;1 19;1 41—45 16;6
58;1 36 — 40 89;22 60 36 — 40 46;8 68 36—40 40;7
12;1 31 —35 25;4 20 31 —35 22;3 38;2 31—35 46;5
36 26 — 30 44;8 61 26 — 30 81;2 61 26 — 30 91;6
17 21—25 12 32 21—25 39;1 37 21—25 31;i
101 16 — 20 80 59 16 — 20 78 67 16—20 59
57 11 — 15 60 69 11 — 15 58 71 11 — 15 82
75 6—10 69 89 6 — 10 90 121 6—10 97
37 1 — 5 44 132 1—5 144 124 1—5 145
456;H 456:46* 611;7* 624:45* 676;13* 6 72; 54*
22,8 átlag életkor 22,3 22,2 átlag életkor 20,4 22,3 átlag életkor 21
IV V. VI.
Nagykanizsa Nagykanizsa Nagykanizsa
Ffi. 1748—1750 Nő Ffi. 1757 Nő Ffi. 1771 Nő
0 101 — 105 0 0 101 — 105 0 0 101 — 105 0
0 96—100 0 0 96 — 100 0 1 96 — 100 1
0 91—95 0 0 91—95 2 0 91 — 95 0
1 86 — 90 0 2 86 — 90 2 2;1 86 — 90 1
0 81 — 85 1 0 81—85 0 2;1 81—85 0
0 76 — 80 0 4 76 — 80 4 4;3 76 — 80 5;4
0 71 — 75 1 1 71 — 75 1 4,3 71 — 75 1
2 66 — 70 1 16;4 66 — 70 12;8 9;2 66 — 70 11;6
5 61—65 0 8;1 61—65 6;4 2 61—65 4
13;1 56 — 60 3;1 56;6 56 — 60 40;23 29;3 56 — 60 28;14
3 51—55 1 15;2 51—55 6;3 22;2 51—55 22;14
63;1 46 — 50 49;14 68;5 46 — 50 65;32 48;4 46 — 50 61,-22
37 41—45 23;I3 20;2 41 —45 29;9 43 41—45 35;H
112 36 — 40 164;33 136;3 36 — 40 113;25 108;4 36 — 40 91;20
26;2 31—35 28;5 37 31—35 46 ;i 80;2 31—35 73; 9
105;1 26 — 30 124;9 132;3 26 — 30 123;II 163 26 — 30 160;I2
58 21—25 10 62 21—25 103;7 48;1 21—25 97;2
242 16 — 20 217 125 16 — 20 155;2 140;1 16 — 20 153;1
101 11 — 15 78 106 11 — 15 122 132 11 — 15 129
130 6 — 10 147 130 6 — 10 127 129 6 — 10 141
15 1—5 71 229 1—5 231 213 1—5 206
913;5Í 918;79* 1147;25_ I 1187;134* 1178;28* 1219;126
24,3 átlagéletkor 22,5 24 átlagéletkor 22,8 23,5 átlagéletkor 23,1
Jelmagyarázat: _* özvegy
144
Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849)
Kis- és Nagykanizsa népességszám változása 1690—1848 között
145 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849)

JEGYZETEK
1 Itt mondok köszönetet Kaposi Zoltánnak és Rózsa Miklósnak szakmai támogatásukért, tanácsaikért, feleségemnek pedig a korpiramisok és a táblázatok elkészítésében nyújtott segítségéért.
2 NagyLud., 340.
3 Fényes 1836—1840, 466-513.
4 A városunk jogállása 1690 és 1703 között érdekesen alakult. A török kiűzését követően a Budai Kamarai Adminisztráció alá tartozó várossá vált „ut Libera Regina Civitas" (Barbarits), bár így egyetlen forrás sem említi. 1703-tól megszűnt kincstári tulajdonban léte, 1703—1717-ig Gracich Jakab tulajdonába került, majd br. Szapáry II. István lett Kanizsa ura (Rózsa 1999), s 1743-ban jutott hozzá a Batthyány család. Ebben az időszakban is, és egészen a 1848—49. évi szabadságharcig kiváltságos városként [oppidum privilegiatum/privilegierte Stadt]* olvashatunk róla.
*Vö. a vizsgált időszakunkhoz köthető, elsődlegesen a város meghatározásáról és kritériumáról szóló köteteket, tanulmányokat, dolgozatokat:
Corfield 1995, 1—5.
Sutcliffe, 159—163.
Benda Gy.1987, 145—151.
Granasztói, 160—175.
GyimesiS. 143—167.
Pálmány 1995, 5—7. és 24—33.
Szántól. 1995, 75—76.
Tóth I. Gy. 1994, 289.
Pálmány 1994, 296.
5 Cseke 1994,21, 32.
6 A természetes szaporodás nagyságát akkor kapjuk meg, ha a születési arányszámból kivonjuk a halálozási arányszámot.
7 A vándorlási különbözet az adott területre bevándoroltak és az onnan el/kivándoroltak különbsége
8 Wellmann 1989, 25—80.
' Kaposi 1998, 15—16.
10 Conscr. univ. Ö 11/C 25—27.
11 Rózsa 1996, 36.
12 MOL U et C E 156 Fasc. 29. No 4. Canischa 1703. 15—17.
" Rózsa 1999, 32-34.
14 l. 10. sz. jegyzetet, 1711.
15 Kerecsényi 1978/a 115.
16 MOLBatth. R 1313/206.
17 Conscr. univ. Ö 19. 240—250. 1715.
18 Conscr. univ. Ö 21. Conscr. regn. 155—161. 1720.
" MOL U et C E 156 Fasc. 67. No. 45. Oppidum Canisa 1—54. 1728.
20 MOL U et C E 156 Fasc. 29. No. 49 Aestimatio Bonorum Nagy & Kis = Kanisiensium... 1743. 1—20. Vö. MOLBatth. P 1322/100 Fol. 147—155. 1743.
21 Barbarits, 25—26.
22 Ördög, II. k. 792—796.
23 Uo. 797—806.
24 I. korpiramis Kiskanizsa 1748—1750
25 Kováts 1987, 21.
26 Ördög, II. k. 806—816.
27 Uo. 821—831.
28 IV korpiramis Nagykanizsa 1748—1750
29 Ördög, II. k. 831—849.
30 V. korpiramis Nagykanizsa 1757
3' Conscr. univ. Ö 46/84. 49—70. 1770
32 Ördög, II. k. 850—868.
33 VI. korpiramis Nagykanizsa 1771
34 Conscr. univ. Ö 1750 52—63.
35 Conscr. dic. 307. doboz IV—9. b) Fasc. III. No. 8. 1773—1779
36 Kapiller 1983, 149.
37 Dányi—Dávid, 258—261.
38 Benda K. 1980, 425—441.
39 Kaposi 1998/b 17—19.
40 Horváth R. 268.
41 Mádai, 62—70.
42 Lukács, B., 73.
43 Regn. Conscr. 1828. Nagy- és Kiskanizsa. Mikrofilm. Nagykanizsai Városi Könyvtár 11793/96.
44 Nk. lt. 3. cs. 5.a 1837 — Kanizsa várossának adói lajstroma.
45 ZML IV. 1. H. Zala megye nem nemes népességének összeírása. Kapornaki járás. 2. doboz 1805—1846 (1805; 1820; 1821; 1823; 1824; 1828; 1835; 1839; 1848) Hiányzik: 1844 és 1846.
46 Bácskai—Nagy 1984, 197—198.
47 Bácskai 1993, 226.
48 Bencze 1986, 133.
49 Vö. Nagy Lud., 340.
50 Rábavölgyi, 20.
51 Mádai, 65.
52 l. a 44. sz. jegyzetet.
53 Uo. 3-4.
54 KE, 107.
55 l. az 52. sz. jegyzetet, 5, 9.
56 KE, 338.
57 l. az 52. sz. jegyzetet, 8, 14.
58 KE, 36.
59 Fényes 1836—1840, I. k. 505—506.
60 Bencze 1986, 63— 76. old. 6' Barbarits, 46-47.
62 Andorka—Faragó, 414.
63 Katus, 283—284.
146
Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849)
Attila Rábavölgyi
Demographische Veränderungen in Kis- und Nagykanizsa
(1690—1849)
Egal um welche historische Periode, Staatsform, um welche Region oder welchen Ort es in einer historischen Untersuchung geht, die Frage der Bevölkerungsentwicklung ist grundsätzlich immer eine wichtige Frage. So ist es auch in unserem Fall, in dem wir versuchen, die Zahl der Einwohner von Kis- und Nagykanizsa zwischen dem Ende des 17. und der Mitte des 19. Jahrhunderts zu skizzieren.
Wir haben den historischen Zeitraum unserer Untersuchung in zwei Perioden unterteilt: die erste dauert von 1690 bis 1784/87, das ist die Zeit, für die die „Seelenbeschreibungen" (Conscriptiones Ani-marum) im klassischen Sinne typisch sind. Der größte Teil unserer Quellen sind Bevölkerungs- Militär-, Kirchen- und Steuerkonskriptionen. Diese Tatsache an sich macht bereits die Komplexität unserer Aufgabe deutlich. Auf Grund ihres Charakters ist es nicht einfach, einen gemeinsamen Nenner der verschiednen Konskriptionen zu finden
Diese Konskriptionen, die aus den Jahren 1700 bis 1837 stammen und Einblicke in einen Teil der Vergangenheit unserer Stadt gewähren, werden in Ungarischen Landesarchiv, im Archiv des Komitats Zala, sowie im Thúry György Museum in Nagykanizsa aufbewahrt. Auch die Protokolle der Kirchenvisitationen aus den Jahren 1748/50, 1757 und 1771 wurden nicht vergessen. Wie haben die Landeskonskriptionen von 1728, 1784/1787 und 1828, die Komitatskonskriptionen von 1757, 1771 sowie die lokalen Register mit den Daten anderer Orte verglichen.
Unter den genannten Konskriptionen sind vor allem Angaben aus der Mitte des 18. Jahrhunderts, aus den Jahren 1748/50, 1757 und 1771, sowie aus der Zeit zwischen 1805 und 1848 nützlich. Uber die Bevölkerung der ersten 60 Jahre können wir nur Schätzungen mitteilen, aber dann trat eine plötzliche Veränderung ein, denn wir fanden 3 Konskriptionen, bei denen genau das Gegenteil der Fall war: für die betroffenen Jahre konnten wir die Zahl der Bevölkerung praktisch von Person zu Person benennen. Wir legten ein tabellarisches System an, dessen Grundlage die Haushalte bildeten. Die Erhebungen machten deutlich, dass in Kanizsa die Zahl derjenigen, „die sich von einem Herd ernährten", geringer war als im Landesdurchschnitt, ähnliches lässt sich auch für die Mitgliederzahl einer Familie feststellen. Als Ergebnis unserer Untersuchung konnten wir feststellen, dass in einer Familie 4 Personen lebten, und das liegt zum einen weit hinter den Familien, die im Durchschnitt
6-8 Kinder hatten, zurück, zum anderen konnte dadurch gerade einmal die einfache Reproduktion gesichert werden. Aus diesen Tatsachen zogen wir die Schlussfolgerung, dass es nur durch Zuwanderung und Ansiedlung zu einem Zuwachs der Bevölkerung kommen konnte.
Hinter dem schwunghaften Anstieg der Bevölkerungszahl von der Mitte des 18. Jahrhunderts an lassen sich der sog. „Baby-Boom" und eine gleichzeitige Ansiedlung neuer Bewohner vermuten. Wir analysierten die damalige Einwohnerschaft nach Altersgruppen und konnten so Alterspyramiden zusammenstellen. Auch die geschlechtliche Zusammensetzung der einzelnen Altersgruppen, ihre Bedeutung und ihr Anteil an der Gesellschaft, sowie die Anzahl der verwitweten Personen konnten wir verfolgen. Jede Alterspyramide wurde von uns gesondert analysiert. Diese Angaben über die Aufteilung der einzelnen Altersgruppen unterstützen die These von einem erheblichen Anstieg der Bevölkerungszahl. Auch das Fehlen oder die Überzahl einzelner Altersgruppen, bzw. die Folgen von Ereignissen aus der Vergangenheit (Kriege, Seuchen usw.) konnten eindeutig festgestellt werden. Wir möchten hier nur auf einen interessanten Aspekt aufmerksam machen: für die Zeit gegen Ende des Räkoczi-Freiheitskampfes könnte man denken, dass die Kriegsverhältnisse und die Pest die Geburt von Kindern verhinderten, aber in Kis- und Nagykanizsa war in dieser Periode das genaue Gegenteil der Fall, denn es wurden sehr viele Kinder geboren. Den größten Anteil an der Bevölkerung stellten die Kinder und Jugendlichen (1-17 oder 20 Jahre) mit etwa 50-60%, der Anteil der Erwachsnen (20-60 Jahre) lag bei 30-38%, der der Älteren (60-100 Jahre) jedoch bei lediglich ca. 2%. Die Zahlenangaben sind die Kennziffern des traditionellen Agrar-systems, nach Ansicht der Fachliteratur ist der Anstieg der Geburtenrate bzw. ein Absinken der Sterberate charakteristisch dafür, was zu einem Bevölkerungszuwachs von 3-4% führte.
Das Durchschnittsalter in den Ortschaften (zwischen 1748 und 1771) kann mit 20,4—24,3 Jahre angesetzt werden. Das Alter der Männer lag höher als das der Frauen, also gerade das Gegenteil der heutigen Situation. Das Durchschnittsalter in Westeuropa in dieser Zeit lag bereits bei mehr als 25 Jahren.
Uber die ethnische, konfessionelle und berufliche Aufteilung der Bevölkerung besitzen wir — leider — nur indirekte Angaben. Seit 1690 können wir von
147 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849)

einer heterogenen ethnischen Gemeinschaft sprechen, lebten doch hier Ungarn, Deutsche und Kroaten neben- und miteinander. Da das Geburtenregister bisher noch nicht unter diesem Aspekt aufgearbeitet wurde, können uns nur die Familiennamen einen Hinweis geben. Die von uns durchgesehenen Namenslisten ergeben eine eindeutige ungarische und deutsche Mehrheit, zu Gunsten der Deutschen. Ein größerer Anteil ungarischer Namen lässt sich in der Konskription von 1771 finden. Mehr als 90 % der Kanizsaer Bevölkerung war römisch-katholisch, die Zahl der Protestanten, der Orthodoxen und der Angehörigen des jüdischen Glaubens war kaum von Bedeutung.
Die zweite Periode des von uns untersuchten Zeitraums (1784/87-1849) ist die Periode der Steuer-und Militärkonskriptionen. Versuchen wir, den Verlauf des Bevölkerungszuwachses zwischen der ersten Völkszählung in Ungarn und 1848 festzustellen, so kommen wir zu folgendem Ergebnis: Der Zeitraum kann in zwei Perioden eingeteilt werden, geben doch die Konskriptionen bis 1820 getrennte Angaben zu Kis- und Nagykanizsa. In den 33 Jahren zwischen 1784/87 und 1820 verdoppelte sich die Bevölkerung von Kiskanizsa. In Kiskanizsa lag den Daten zufolge die jährliche Zuwachsrate bei 0,75% und in Nagykanizsa bei 0,39%. Verglichen mit ähnlichen Kennziffern der vorangegangenen Periode scheint sich eine unserer Vermutungen zu bestätigen, nach der Tempo und Maß des Bevölkerungszuwachses in den Jahren nach 1787 schwächer wurden. Dabei bezogen wir auch die Daten aus den Jahren zwischen 1820 und 1848 ein. Die Bevölkerungszahl stieg um %, das bedeutet eine jährliche Wachstumsrate — für den Fall, dass wir das Wachstum in jedem Jahr gleichermaßen bewerten - von
1,51%. Als Ergebnis der Berechnung der Rate innerhalb dieser Periode (für die Rate von Kis- und Nagykanizsa vor 1823 setzten wir einen Durchschnittswert an) erhielten wir 1,04%, und das bleibt weit unter der Rate in der Periode zwischen 1711 und 1787 (1,33%). Bei den Konskriptionen der nichtadeligen Bevölkerung finden sich solche, mit deren Hilfe die Differenz zwischen dem natürlichen Zuwachs (Geburts- und Sterberate) und der Zuwanderung errechnet werden kann. Unter Beachtung dieser beiden unterschiedlichen Faktoren kann die Bevölkerungszahl (tatsächlicher Zuwachs) für einen bestimmten Zeitraum angegeben werden. Daraus lässt sich deutlich erkennen, dass Wirtschaft und Gesellschaft nicht immer in der Lage waren, mit den immer schnelleren Veränderungen im politischen Leben Schritt zu halten. Die Zahl der Bediensteten von Beamten, Bürgern, Handwerkern und Adligen ist außerordentlich niedrig, sie ereicht nicht einmal 10% der Gesamtbevölkerung. Diese Bedingungen machen auf das komplexe Problem aufmerksam, dass den Beginn und Prozess der Modernisierung betrifft.
Als Zusammenfassung unsere Studie kann man feststellen, das die Bevölkerung von Kis- und Nagykanizsa bereits nach der Vertreibung der Türken sehr vielfältig war. Während der von uns untersuchten Periode konnte sie ihre Toleranz, die sich aus den unterschiedlichen Kulturen ergeben hatte (Christen, Muslime, Juden) bewahren. Kanizsa war zu einem lebensfähigen Marktflecken von bestimmender Bedeutung geworden. Aus dem Ort, der einst kaum 1000 bürgerliche Einwohner zählte war um 1848 eine Stadt mit etwa 10.000 Einwohnern geworden, die sich als Handelszentrum zum „Tor der Region" entwickelt hatte.
148
Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849)
Attila Rábavölgyi
Demographic changes in Kiskanizsa and Nagykanizsa
(1690-1849)
At any period in history, for any state, region or settlement, a fundamental issue in historical research is the examination of the structure of the population. The same is true in the present case, where an attempt will be made to outline the size of the populations of Kiskanizsa and Nagykanizsa from the end of the 17th century to the middle of the 19th.
The historical interval of this study is divided into two periods: the first is from 1690 to 1784/87, when the classic definition of "conscription of souls" (Conscriptiones Animarum) was the norm. Census, military, church and tax documents comprise the overwhelming majority of the sources. This in itself suggests the complexity of the problem. Given the nature of these sources, it is not easy to find their common denominator.
These documents from 1700 to 1837 are preserved in the National Hungarian Archives, the Zala County Archives and the Thúry György Museum in Nagykanizsa, allowing a partial glimpse of the city's past. Also worthy of mention are the visitation canons of 1748/50, 1757 and 1771. Based on national tax records of 1728, 1784/87 and 1828 and county records of 1757 and 1771 as well as local documents, a comparison was made with the statistics of other contemporary settlements.
Of these documents the most useful were those from the middle of the 18th century - 1748/50, 1757 and 1771 - and between 1805 and 1848. Only guesses can be made for the population in the first sixty years, followed by a sharp change in which three conscriptions are found on the opposite extreme: for the given year the population can be identified practically on a person-to-person basis. A set of tables were made based on households. These statistics showed the number of people "eating at one stove" in Kanizsa to be lower than the national average. Our findings reveal an average of 4 members per household, which on the one hand is far below the norm of families of six to eight children, and on the other is barely enough to sustain zero population growth. It follows that the society achieved population growth by means of immigration and settling.
The rapid growth rate observable from the middle of the 18th century suggests the simultaneous presence of a "baby boom" and incoming settlers. The inhabitants of that era were examined by age group, based on which age pyramids were set up. This made it possible to trace the distribution by sex
for each age group, their significance and percentage in the community, and the number of widows. Each age pyramid was analyzed separately. These figures divided by age group confirm the high growth rate in the size of the population. It is easy to follow the absence or surplus of certain age groups, as well as the effects of historical events such as wars and epidemics. To mention just one item of interest: one would think that the war and plague at the end of the Rákóczi uprising would have reduced the birth rate; in fact, it was at this time that the most children were born in Kiskanizsa and Nagykanizsa. The population was comprised predominantly of children and adolescents (aged 1-20), representing 50-60% of the total population, with adults (20-60) at 30-38% and the elderly (60 and over) only about 2%. These figures are indicative of a traditional agricultural system, which according to the literature is characteristic of an increase in the birth rate and/or decrease in the death rate, leading to a growth rate of 3-4%.
The average age in this community (between 1748-1771) ranged from 20.4 to 24.3. The average age for men was higher than that for women, the exact opposite of the situation today. The West European average at this time was above 25.
For the ethnic, religious and occupational distribution of the population, regrettably, only indirect information is available. After 1690 the community was ethnically mixed, with Germans, Hungarians and Croatians co-existing here. Inasmuch as birth records did not include information of this nature, one must guess on the basis of family surnames. Our survey of the list of names shows a preponderance of Germans and Hungarians, with slightly more Germans. Hungarian names are in the majority in the 1771 tax records. More than 90% of the inhabitants of Kanizsa were Roman Catholic, with negligible numbers of Protestants, Greek Orthodox and Jews.
The second period of the era in question (1784/87-1849) belongs to tax and military records. By examining the rate of population growth between the first official census and 1848, the following conclusions may be reached. The era can be divided into two periods, as the documents record separate information for Kiskanizsa and Nagykanizsa until 1820. In the 33 years that passed between 1787 and 1820, the population of Kiskanizsa doubled in size. For Kiskanizsa the statistics signify a growth rate of 0.75%, compared to
149 Rábavölgyi Attila.: Kis- és Nagykanizsa demográfiai változásai (1690—1849)

0.39% for Nagykanizsa. A comparison with similar indicators for the preceding era appears to confirm the assumption that population growth slowed in the period after 1787. The period from 1820 to 1848 was also examined. Here population growth was 45.7%, meaning an annual rate of 1.51% (assuming identical rates of growth for each year). A calculation of the average rates within the period (the rates for Kiskanizsa and Nagykanizsa were averaged separately prior to 1823) yields a value of 1.04%, considerably below the figure of 1.33% for the period from 1711-1787. The records on the non-noble population include some which make it possible to calculate the natural growth rate (birth and death rates) as well as migration-related changes. These two factors collectively define the actual population growth for the given period. These figures clearly show that economy and soci-
ety were not able to keep pace with the accelerated changed in political life. The number of officials, burgers, craftsmen and servants of nobility was extremely low, lest than 10% of the total population. These conditions point out the complex problems involved in starting and implementing the process of modernization.
In summary it may be said that the population of Kiskanizsa and Nagykanizsa remained highly diverse after the withdrawal of the Turks. During this period they preserved their tolerance derived from contact with differing cultures (Christians, Moslems and Jews). The communities grew to become vital, important market towns. Once numbering fewer than a thousand citizens, by 1848 the community grew to a market center of more than ten thousand inhabitants to become a "gateway to the regions."
5
L
y
Kaposi Zoltán
KANIZSA MEZŐGAZDASÁGA A FEUDALIZMUS UTOLSÓ IDŐSZAKÁBAN
(1690—1849)
I. A NYUGATI ÉS A MAGYAR MEZŐGAZDASÁGI VÁLTOZÁSOK
1.
Mint ahogyan Kanizsa életében az 1690. évi sikeres ostrom, úgy az egész ország életében a török alóli felszabadulás hozott óriási változásokat. Véget ért egy hosszú, kisebb-nagyobb ciklikussággal jelentkező háborús időszak, s a következő 160 év — a Rákóczi-szabadságharc intervallumától eltekintve — a béke évszázadát hozta. A gyér háborús események változatos és lendületes gazdasági-társadalmi változásokat hoztak a feudalizmus utolsó másfél évszázadában Magyarországon is, bár az igazi nagy gazdasági és társadalmi változás nem nálunk zajlott. Nyugat-Európában az 1720-as évektől megindult a mezőgazdasági forradalom, amelynek során elsődlegesen az angol és holland mezőgazdaság termelési rendszere modernizálódott gyors ütemben. A bekerítések (enclosure) előrehaladtával megteremtődtek a nagyüzemi gazdálkodás földhasználati-tulajdonjogi alapjai; a hagyományos nyomásos szántóföldi művelési eljárást egyre inkább felváltotta a vetésforgóra alapozott, a föld 100%-át kihasználó mechanizmus; megjelent a gazdatisztképzés, a modern agrárszakiskolák szinte mindenfelé gyorsan terjedtek; új növényeket termesztettek, amelyekkel egymást generáló (komplementer) kapcsolatokat hoztak létre a növénytermelés és az állattartás között, s egyáltalán: szinte az egész mezőgazdasági termelési gyakorlatban a racionális, üzletszerű gondolkodásmód kezdett terjedni.1 A nyugat-európai mezőgazdaság termelékenységének megnövekedése szorosan összekapcsolódott a társadalom átalakulásával, egy olyan demográfiai robbanással, amely a halandóság gyors csökkenése, valamint az átlagéletkor megnövekedése révén pozitív hatást eredményezett az összmunkaerő nagyságára, illetve annak összetételére. Az agrárforradalom, valamint a népességrobbanás involválta az 1740-es évektől mind jelentősebb indusztrializálódást, s ezzel együtt előidézett egy urbanizációs folyamatot, amelynek hatásaképpen a 19. század közepére létrejött a modern polgári értékrenden alapuló piaci gazdasági modell.2
A magyarországi mezőgazdasági termelők — ha késéssel is — megpróbálták követni a nyugati változásokat. A század első hatvan-hetven éve még a török miatt elpusztult népesség pótlásának jegyében
telt el. Főleg a volt hódoltsági területekre kellett jelentősebb munkaerő-mennyiséget toborozni, ami együtt járt a népesség-összetétel megváltozásával. A magyar agrárrendszer számára előnyösek voltak azok a birodalmi jellegű háborúk (ezek általában nem érintették Magyarország területét), amelyek szinte folyamatos konjunktúrát jelentettek a magyarországi mezőgazdasági termelőknek, s emellett az is elősegítette a hazai agrárrendszer lassú átalakulását, hogy a század utolsó felében megindult az osztrák és cseh tartományok urbanizációs fejlődése, s a gyorsan növekedő városi népesség élelemszükségletét egyre inkább a magyarországi területekről lehetett csak pótolni. Ez a kettős hatás (az állami és a külső urbánus kereslet) alkalmazkodásra késztette a magyarországi mezőgazdaságot, s annak is elsődlegesen azokat a területeit, amelyek a nyugati piacokhoz közelebb feküdtek, s viszonylag jó szállítási kapacitásokkal rendelkeztek. Elősegítette ezt a folyamatot az is, hogy a birodalmi politikában a magyarországi arisztokrácia egyre jelentős szerepet játszott, a központi akarat egyik legfőbb letéteményesének számított, s egyáltalán nem véletlen, hogy a változásoknak az egyik legnagyobb haszonélvezőjévé az aulikus nagybirtokosság vált. Mindennek köszönhetően az 1780-as évektől nálunk is megindult egy lassú elmozdulás, amelynek során a mezőgazdasági árak szinte folyamatosan emelkedtek, s a majorsági gazdaságok egyre nagyobb mértékben fordultak a piaci árutermelés felé. Főleg Nyugat-Magyarországon és a Duna melletti területeken figyelhetők meg ezek a változások, s nem véletlen, hogy elsődlegesen a Festeticsek, a Batthyányak, a Széchényiek és a Hunya-dyak földjein alakulnak ki majd az első komolyabb uradalmi mintagazdaságok.3
A századfordulót követően a hazai városi fejlődés mind jelentősebb keresletet tudott már biztosítani a magyarországi agrárrendszer számára. Igen jelentős koncentrált piacközpontok alakultak ki, amelyek sorában 1828-ban Kanizsa városa már a hetedik helyet foglalta el.4 Különösen azok a városok jutottak jobb pozícióba, ahol a belső fejlődés és a külső piacok elérése egyaránt lehetséges volt, vagyis ahol a belső kézművesipar növekedése mellett a kereskedelmi tőkeképződésnek sem voltak adminisztratív akadályai (Győr, Komárom, Pest-Buda, Kani-
154
Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)
zsa stb.). Dolgozatunkban azt próbáljuk majd bemutatni, hogy Kanizsa város esetében a kifejezetten jó földrajzi elhelyezkedés hatására a mezőgazdaság funkciói is jelentősen megváltoztak: amíg a 18. században s a 19. század első évtizedeiben a mezőgazdaság a város számára még vélhetően meghatározó volt, úgy a reformkor időszakára az agrárpozíciók már veszítettek erejükből, s egyre fontosabbá válhattak a gyorsabb tőkemegtérülést feltételező ágazatok (ipar, kereskedelem).
2. Kanizsa és uradalma
Kanizsa városa már aló. századi török hódítás előtt is élvezte gazdaságföldrajzi helyzetének előnyeit. A Délnyugat-Dunántúl várostalan térség volt, s ebben a falusias közegben négy fontos hadi és kereskedelmi útvonal csomópontjában helyezkedett el a középkori Kanizsa. Itt haladt át az az útvonal is, amelyen a tőzsérek az alföldi területek marhaállományát az Adriai-tenger kikötői felé hajtották.5 Aló. században Kanizsa vára fontos végvár volt, miután pedig a török elfoglalta, a vár és a város fontos közigazgatási központtá vált. A várhoz körös-körül mintegy 90-100 faluból és pusztából álló uradalom kapcsolódott, amely egyben ellátórendszerként működött.6 Kanizsa az 1690. évi török alól való visszafoglalása után az Udvari Kamara irányítása alá került. Lipót király már a háború elején, 1688-ban létrehozta az Újszerzeményi Bizottságot (Neoacquistica Commissiót), amelynek feladata a birtokjogok rendezése és a kincstári bevételek biztosítása volt. Ennek értelmében azokat a földeket, amelyekre nem jelentkezett a fegyverváltságot megfizetni kész régi tulajdonos, az udvar eladományozta, így azokat olyanok kapták meg, akik relatíve a legtöbbet fizették érte Az udvar a háború után hatalmas összegekkel tartozott hitelezőinek, s így igyekezett mindent legalább ideiglenes hatállyal bérbe adni.7
Kanizsa uradalma is hamar földesúrra talált. 1693-ban gyöngyösi Nagy Ferenc és fia, Zsigmond kapta meg az uradalmat 6000 rénes forintért.8 Ez a család a háború alatt katonai tevékenységével tűnt fel, a vicegenerális birtokai nagy részét az elkobzott Nádasdy-földekből szerezte.9 A szerződésből azt is tudjuk, miből is állt a kanizsai uradalom. Része volt a domíniumnak ekkor Segedő, Geredze, Kislagd, Mantha-Manza, Almaszeg, Mikefalva, Baufalva, Erdősfalva, Geresfalva, Oyenfalva, Bayesia, Csákány, Sigard, Viched, Gyanot, Also-Kerchen, Felső-Bagota, Ballin, Csicsó, Ilhó, Iklód, Saagh, Magasd, Mindszent, Egervölgy-Egresd, s még vagy 20 kisebb-nagyobb praedium. Nagy Ferencnak azonban nem voltak örökösei, így halála után az uradalom visszaszállt a Kamarára.10
Kanizsa városa 1704-ben báró Gracich (Grassics Jákob) személyében új földesurat kapott.11 Gracich
korábban udvari hadiszállító volt. A földesurasággal kapta meg a város területén lévő 1702—1703-ban lerombolt várat is. Kanizsa ekkor meglehetősen nyílt város lehetett, hiszen még egy somogyi földesúr, nemes Malik Ferenc is itt élt, aki amúgy a város melletti Pogányszentpéter urasága volt.12 Miután a császáriak a kurucokat kiszorították a területről, kaphatta meg ténylegesen Gracich a várost. Gracich bárótól viszonylag hamar megszabadult Kanizsa, mivel 1717-ben meghalt, s így újra a Kamara kezébe került a város és uradalma, s megint értékesítenie kellett azt.13
1717-től 1743-ig két új földesúri famíliához került a birtok, akik mindjárt meg is osztották az uradalmat.14 A Szapáryaké lett maga a város, s rajta kívül Sormás, Szepetnek, Bajcsa, Bánfa, Borstfa, Mikefa, Almaszeg, Manta, Sigárd, Rattka, Peregnye, Szerdahely, Csorkut és Fityeháza. Ez a terület vagy a város közvetlen környezetében, vagy pedig attól nyugatra, délnyugatra helyezkedett el. A volt váruradalom északi és keleti földjeit az Inkeyek szerezték meg, akik aztán a Kanizsa mocsaraitól északkeletre lévő Pallin területén építették ki egyik dél-dunántúli központjukat, s a későbbiekben tartósan ott is ragadtak, 1724-ben e birtokról kapták a „pallini" előnevet. A Szapáry família földesurasága 1743-ig tartott, ugyanis Szapáry István báró 1743-ban egyenes ági utódok nélkül halt meg, s a vagyon újra visszaszállt a fiskusra.15
1744. szeptember 30-án a vasvári káptalan előtt jegyezték be Mária Terézia Batthyány Lajosnak tett adományát, amelynek eredményeképpen a városban 200 évre a család meghatározó pozícióhoz jutott.16 Batthyány Lajos gróf nádor ekkoriban következetesen törekedett földbirtokainak gyarapítására, amit az is jól mutat, hogy két évvel a kanizsai földek megszerzése után Eck bárótól megvette a szomszédos Homokkomáromot és annak uradalmát, s így a kanizsai domíniummal, illetve annak tartozékaival együtt Zala vármegye keleti területein egységes földbirtokkomplexumot hozott létre." Pontos korabeli kimutatásunk nincs, de későbbi források alapján a két uradalom együttes területét hozzávetőlegesen 30 000 holdra becsülhetjük. Nem volt ez különösebben furcsa ebben a korban, hiszen jól tudjuk, hogy Zala vármegyében milyen irdatlan nagy területű domíniumok alakultak ki ekkor; hadd legyen elég itt az Esterházyak alsólendvai, az Althann család csáktornyai, avagy éppen a Bat-thyányak szentgróti (Zalaszentgrót) uradalmára utalni. Azt viszont mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy a két uradalom megvásárlásával — lényegében Kanizsa mezőváros leszámításával — olyan terület került az amúgy is többszázezer holdas Batthyány-uradalmi rendszerhez, amelynek nem volt túlzottan nagy népessége, vagyis a terület döntő része allodiális terület volt.18
155 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)

II. AZ AGRÁRRENDSZER A 18. SZÁZAD ELEJÉN
1. A mezőgazdasági táj állapota
Az agrártermelés meghatározó tényezője a föld, amely a tradicionális társadalmakban az elsődleges megélhetési és jövedelemszerzési tényező volt. A Kanizsa környéki terület természetföldrajzi adottságai között meghatározó, hogy ez a vidék északdéli irányultságú (meridionális) hátakból és teknők-ből áll. A 25—30 km hosszú dombhátak között különböző patakok futottak, s ezek a vízfolyások a völgyeket szinte teljesen be tudták borítani vízzel, ahol aztán temérdek nádas, mocsár keletkezett. Maga a kanizsai teknő is néhol elérte a 10—12 km szélességet. A nyugati részén kissé meredekebb partháttal rendelkezik, a keleti a lapályosabb része. A teknő földfelszínének mélysége 150—160 méter tengerszint felett, míg a mellette lévő domboldalak magassága néha elérte a 230—250 métert is. A terület viszonylag jó altalajjal rendelkezik, az általában löszös, néhol agyagos vagy éppen homokos talaj a 18. század eleji meglehetősen alacsony népességnél jóval nagyobb lakosság eltarthatóságát is biztosítani tudta, hiszen az egyéb klimatikus tényezők (például az évi napsütéses órák száma, a 850 mm-en felüli évi csapadék mennyisége stb.) biztosították, hogy az itt élő népesség szélesebb mezőgazdasági termelési lehetőségekhez jusson."
Kanizsa agrárgazdasága szempontjából a földterület meglehetősen siralmas képet mutatott a 17—18. század fordulója táján. Ennek több összetevője volt. A felszabadító háborúk során jelentős pusztulás ment végbe a környezeti s egyben az egész ökológiai rendszerben, amelynek legfontosabb oka az volt, hogy az ostrom technikája a kiéheztetésen, vagyis a vár melletti termőterületek és élelmiszerkészletek teljes elpusztításán alapult. Ez a népességszám gyors csökkenése mellett azt is magával hozta, hogy a kanizsai vár körüli — addig szabályozott — vizek szabaddá váltak, s viszonylag gyors elmocsarasodás indult meg. Ha megnézzük az 1690. évi ostrom idején készült ábrázolásokat, akkor látható, hogy a vár szinte szigetként emelkedik ki a mocsárból. S nemcsak a vár környékén, hanem az egész korábbi váruradalom területén hasonló folyamat volt megfigyelhető, a vártól szinte minden irányban 15—20 km-es egybefüggő mocsárszerű terület jött létre. A hatalmas láp kiterjedését nehéz pontosan meghatározni, keleti vége valahol a Bagola-hegy, a Miháldi-víz és az Or-mánd-folyó környékén található; észak és dél felé folyamatos volt a mocsár, míg nyugatra a sormá-si — szepetneki és esztregnyei magasabb dombok határolhatták be.20
Kanizsa város tájkörzete szempontjából a Kanizsapatak, vagy másik nevén a Kógyár-patak (a későbbi Principális-csatorna elődje) volt a meghatározó vízgyűjtő rendszer, valamint egy északról a Kanizsa-berekbe befolyó kisebb patak, amelyről sokáig azt hitték, hogy a Zala folyó egyik délre folyó kis ágáról van szó.21 Bél Mátyás az 1730-as években azt írta a Kanizsa-patakról, hogy „Somogy felé határolja megyénket és ered a nevét viselő város környékéről, a szőlőtermő Bogláts hegy egy dombja alól, aztán Szentmiklós mellett elfolyik és Zerin Újváron túl a Muráéval egyesíti vizét".22 Egy más helyen pedig — a lényeget megtartva — azt mondotta a patakról, hogy „...a Bogláts-hegy túlsó oldalán ered számtalan sok más vízérrel együtt, köztük azokkal, melyek az Ormándi víz kútfejénél vannak. De ha szomszédosak is a források, mindegyik folyása más irányba tart...".23 Bél Mátyás úgy képzelte, hogy a Bogláts-hegy lehet az a dombvonulat, amely viszonylag kiemelkedő pontként mintegy vízelosztó funkciót tölt be a vidéken, s onnan északra folyik az Ormánd a Kis-Balaton felé, míg délre a Kanizsa-patak viszi a vizet. Ez azonban nyilvánvalóan tévedés, hiszen a Kógyár (Kanizsai-patak és az Ormánd eredete között jó 15 km távolság lehet.24 (A Bogláts minden bizonnyal a Kanizsától néhány kilométerre lévő Bagola-hegy, amely valóban kiemelkedik az amúgy lapályos térségből, s kétségtelen, hogy sok patak ered is a környékén, ám azok Nagykanizsa alatt érik el a mocsárból kifolyó patakot. Ezzel szemben a Kógyár-patak jóval északabbra, Nagykapornak alatt, Misefánál eredt a hegynyeregben, s szinte folyamatosan dél felé folyt, s Kanizsa városát elhagyva Murakeresztúrnál ömlött a Murába.25 A kanizsai berekből kifolyó patak neve már megváltozott, a várostól délre lévő szakaszát már Kanisnicának nevezték. A Principális-csatorna legkorábbi előzménye a római korban, az i. sz. 3. században ásott csatorna volt, amely aztán persze eltűnt, hiszen teljesen feliszapolódott.26 Ám Bél Mátyást értelmezve annyiban igazat kell adnunk neki, hogy ahol a Kógyár ered, ott valóban egy olyan dombról van szó, amelytől északra is (ez volt a Foglár-patak) és délre is kifolyik egy patak, s lehet, hogy csak a pataknevek és a helynevek keveréséről van szó. A mocsárról Bél Mátyás enyhe túlzással azt írta, hogy az a mocsár amely Kanizsánál található, „...sokkal kisebb a Balatonnál, de halban gazdag"." Nincs kétségünk azonban afelől, hogy a mocsár valóban olyan méretűvé válhatott az ostrom alatt és az utána következő években, hogy szinte nem is lehetett látni a végét.
Kanizsa várost Somogy vármegyétől lényegében a Bakónaki-patak választotta el, amely északkelet-
156
Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)
ről délnyugati irányba folyt. A patak keleti partján jelentősebb dombok emelkedtek, közülük legmagasabb a Szentgyörgyvári-hegy, a Látóhegy és a Ba-gola (ez utóbbi egy falu neve is egyben). Valameny-nyi hegyen szőlőtermelés folyt, s ugyanakkor mindegyik hegyen jó minőségű volt a bor. Erről már Bél Mátyás is megemlékezett, amikor azt írja, hogy „Ezek a Festetics Kristóf birtokához tartoznak, borát pedig leginkább a kanizsaiak művelik".26 A hegyek közül a Látóhegy messze vidéken a legmagasabb pont, s az itt termő bor minősége kiemelkedett a többi közül.29 Mindez egyben azt is jelentette, hogy Kanizsa délkeleti határában lényegében egy másik uradalom kezdődött, s a kanizsai polgárok extraneusként a Festeticsek csurgói uradalmának szentmiklósi kerületében műveltek szőlőt.30
A terület művelhetőségének lényeges kérdése volt, hogy ez az észak—déli irányultságú berek Kanizsán egy kissé összeszűkült, így azon egy töltés segítségével átjáró utat (hidat) építhettek, s ezáltal az átmenő forgalmat biztosítani tudták. A hatalmas kiterjedésű mocsár, valamint a környék lápos-ingo-ványos jellege miatt a vidéken ez volt a legalkalmasabb közlekedési útvonal. Ahogyan azt számos 18-19. századi statisztikus, topográfus és tudós megjegyezte és leírta már, öt országos irányultságú útvonal találkozott az átjáró környékén. Kanizsáról indult út Szombathely, Sopron és Bécs; Marcali, Fehérvár, Pest-Buda; Iharosberény, Nagybajom és Kaposvár; Berzence, Babócsa, Barcs, Pécs és Eszék; illetve Légrád, Zágráb és egyéb bosnyák területek és városok irányába.31 Ezek a szerencsés gazdaságföldrajzi tényezők nyilvánvalóan perspektivikus jövőt jelenthettek a városi népességnek. De az is világos, hogy a természetföldrajzi lehetőségek determinálták a mezőgazdasági termelés terjeszkedését, valamint a népesség letelepülését: a város vagy a patak két oldalán a dombhátakra települ, vagy észak és dél felé — kihasználva a kinyíló teknőt — bővítik a termőterületet, vagy pedig hozzáfognak a mocsár megszüntetéséhez, s ezzel közelebb hozzák a két városrészt, Kiskanizsát és Nagykanizsát. Látni fogjuk majd a későbbiekben, hogy a város a népesség szaporodása és terjeszkedése során mind a három lehetőséget kihasználta.
2. A népesség beköltözésének megindulása
Egyáltalán nem véletlen, hogy a török kiűzése és az elmocsarasodás után nagyon hamar megindult az élet a városban, s ez főként a városi léttel, másrészt pedig az átmenő kereskedelemmel magyarázható. A török uralom alatt négy részből állt a város: az Óvárosból (Alte Stadt), az Újvárosból (Neue Stadt), a Külső városból (Vorstadt) és a Rácvárosból (Rait-zenstadt).32 A felszabadító harcok során és a vár lerombolása után a Régi és az Újváros is elpusztult. A
lakosság a Külső városba, illetve a Rácvárosba húzódott vissza, a Külső várost egyre inkább Nagykanizsának, míg a Rácvárost Kiskanizsának nevezték el.33 Ha a 18. század első harmadából megmaradt adóösszeírásokat tekintjük át, akkor világos, hogy a mezőgazdaságilag hasznosítható nagyobb földbirtokok inkább a berek nyugati, délnyugati területein, vagyis Kiskanizsán helyezkedtek el.
Lassan megindult a népesség visszaköltözése, illetve az új népesség beköltözése. 1695-ben, amikor a várat Batthyány Ádám helyett egy német várkapitány vette át, jelentős német katonaság települt be,34 a 18. század elején pedig jelentősebb délszláv beáramlás történt. 1711-ben a pestisjárvány után Kanizsán 84 adózó gazdát írtak össze, ám természetes volt ekkor a népesség hullámzó, ingadozó jellege.35 Az 1715. évi országos összeírás adatai Nagykanizsán 256 taksásról, illetve szabadalmasról (városi lakosokról) beszélnek.36 A megismételt 1720. évi összeírás valószínűleg jóval megbízhatóbb adatokkal rendelkezve arról tájékoztat, hogy Nagykanizsán az 50 inquilinus és a 138 taksás 473 köböl szántót hasznosított, vagyis némileg még csökkenhetett is az adózók száma.37 Az adóösszeírásokkal persze csínján kell bánni, nem is annyira az adatok jelölte nagyság a fontos, hanem inkább annak regisztrálása, hogy a két összeírás adatai szerint ekkor még — nyilván az alacsony népesség, s nem utolsósorban az egyéb, gyengébb kereseti lehetőségek miatt — a két városrész gazdasági tevékenysége nem különült el egymástól még olyan élesen, mint a későbbiekben, amikor is Kiskanizsa vált a mezőgazdasági, míg Nagykanizsa az ipari és kereskedelmi központtá. Nyilván ekkor még a város egyik részében lakó polgárnak sem lehetett igazából nélkülözni az agrártermelési tevékenységet. Az is egyértelmű ugyanakkor, hogy a keleti (nagykanizsai) városrész lakossága már ekkor jóval felülmúlta a nyugati (kiskanizsai) városrészét.
A két városrész lakosainak jogállását, s egyúttal azok mezőgazdasági tevékenységét a város és a földesurak közötti szerződés határozta meg. Ebben az időben Kanizsa városa (eltekintve most a civitas-hamisítás nehezen kibogozható kérdésétől) kiváltságos mezőváros volt (priviligierte Stadt), egy évben négyszer tarthatott országos vásárt. Rendelkezett a klasszikus mezővárosokra jellemző önkormányzati intézményekkel, bíróval, tanácstagokkal (senatus), jegyzővel, pénztárossal. Volt már városháza, a pénzügyeket egy pénztáros felügyelte, a határozatokra, különleges esetek megítélésére, igazságszolgáltatási tevékenység részleges ellátására pedig esküdteket hívtak össze. Az uraságnak pallosjoga is volt.38 A városlakók közül a szavazati joggal is rendelkező tagoknak a megnevezése polgár (pur-ger) volt, akiknek joguk volt ipari, kereskedelmi, de akár mezőgazdasági tevékenységgel foglalkozni. Ez
157 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)

azért lényeges, mert voltak olyan városlakók is, akik nem számítottak purgernak, de ugyanakkor házhellyel, házzal és gazdasággal is rendelkeztek. Ez a megkülönböztetés a városlakó és a purger között — Degré Alajos szerint — a 18. század közepe felé már egyértelmű volt.39 A két városrész ugyanakkor hivatalosan egy és ugyanazon szabadságban részesült, vagyis Nagy- és Kiskanizsa együtt jelentette Kanizsát.
A mezőgazdasági földterület pontosabb megítélése levéltári és egyéb források segítségével főleg a Batthyány-korszaktól, tehát az 1740-es évek közepétől lehetséges. Kétirányú folyamat találkozott egymással: mind az uradalom, mind a viszonylag gyorsan szaporodó népesség számára állandóan új termőterületekre volt szükség. 1757-ben egy egyházi összeírás szerint a két város lakosságának nagysága 3573 fő volt már, s e népesség kétharmada Nagykanizsán élt.40 A földesúr és a városi lakosság közötti ellentét főleg a berektől ellopott, kiszárított legelő — és rétterületek miatt kiéleződött.41 A városi lakosság növekedése — más városokhoz és falvakhoz hasonlóan — feltehetően főleg külső forrásokból táplálkozott, ám úgy tűnik, hogy ez a növekedés az 1750-es évek vége felé már lassult, ezt követően a gyarapodás elsősorban a város belső szaporulatából mehetett csak végbe. A népességnek állandóan újabb és újabb területekre volt szüksége, így nem véletlen, hogy egyre nagyobb számban je-
lentek meg a városban a földesúrtól bérelt (áren-dált) területek.
Még el kell mondanunk, hogy a kanizsai s mellette a homokkomáromi Batthyány-uradalom környékén általában arisztokrata famíliák uradalmai helyezkedtek el. Északon, északkeleten — a korábbi osztozkodásnak megfelelően — az Inkey-uradalom feküdt, átnyúlva Somogy vármegyébe. Kanizsa a zalai és somogyi megyehatáron feküdt, így a déli, délkeleti határ a Somogy megyei Festetics-uradalmak közül a szentmiklósi és a csurgói nagybirtok volt, a kettő közötti megyehatárt a Bakónaki-patak jelentette, amely Kanizsa déli határánál haladt a ba-golai hegy alatt. A kanizsai uradalom szempontjából maga a mezőváros volt az uradalom legkeletibb pontja. Nyugaton a Szapáryak letenyei uradalma határolta a birtokot, de elérte az Esterházyak alsó-lendvai domíniuma is a Batthyány-földeket. Egyedül északnyugaton volt néhány olyan falu, amelynek nem nagybirtokos volt a tulajdonosa. Mindez viszont azért fontos, mert miután az 1730—40-es években megszilárdultak az új arisztokrata nagybirtokos generáció földbirtokviszonyai, meglehetősen merev határt is jelentettek, s ettől kezdve nemigen változtak az uradalmak falvainak tulajdonosai ezen a környéken. Nincs tudomásunk arról, hogy a vizsgált 150 év utolsó két harmadában — eltekintve a kisebb határkorrekcióktól —jelentősen változott volna a kanizsai uradalom összterülete.
III. KANIZSA MEZŐGAZDASÁGA A 18. SZÁZAD KÖZEPÉN
A 18. század negyvenes éveinek közepétől Kanizsa és uradalma a magyarországi viszonylatban kifejezetten fejlett Batthyány-adminisztráció hatáskörébe került. Mindez azt eredményezte, hogy azok a források is némileg szaporodnak, amelyek a mező-
évek közepétől lehetséges. Ránk maradt egy 1752. évi földbirtok-összeírás, amelyből viszonylag pontosan megítélhető a földesúri és úrbéres kezelésű földek elhelyezkedése és aránya.42 (Az adatok magyar holdban vannak megadva.)
Szántóterület Külső kertek Rétterület
Uraságé Lakosoké Uraságé Lakosoké Uraságé Lakosoké
Nagykanizsa 117 2483 45 234 631 128
Kiskanizsa 7 679 — 211 — 388
Összesen 124 3162 45 445 — 516
gazdaságról, illetve az agrártársadalomról tájékoztatnak.
1. A földbirtokszerkezet
A mezőgazdasági földterület pontosabb megítélése levéltári és egyéb források segítségével az 1740-es
A város mezőgazdasági termelésre használható földterülete a 18. század közepén mintegy 4854 hold volt, ehhez még hozzá kell adnunk mintegy 20 holdat, amelyet a városban élő ferencesek használtak; hozzávetőlegesen tehát mintegy 4900 holdas használható határral rendelkezett ekkor Kanizsa. A kettős város használt területének mindössze 26,2%-
158
Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)
a tartozott a kiskanizsai gazdákhoz, míg 74% esett Nagykanizsára. (Meg kell azonban jegyeznünk — s ez a korabeli források értelmezési nehézségét is mutatja —, hogy ugyanakkor az 1753. évre találtunk olyan összeírást is, amely a két városrész által használt hasonló össznagyságú területet egészen más eloszlásban mutatja. Utóbbi összeírás szerint a nagykanizsai szántók alig voltak nagyobbak a kiskanizsaiak által használtnál.43 A kutatónak ilyenkor döntenie kell számos egyéb szempontot mérlegelve, s a tévedés lehetősége még akkor is fennáll. Mi a részletesebb, pontosabbnak tűnő, dű-lőnkénti felosztást is tartalmazó összeírást vettük alapul.) Nem tartalmazzák az adatok a legelő- és erdőterületet, amelyet a város és a földesúr közösen használhatott, valamint a két városrész között elterülő hatalmas mocsarat sem, amely ha nem is minősíthető termőterületnek, a lakosság és az uradalom számára mégis sokat jelentett a megélhetés és a jövedelemtermelés szempontjából. Ha ezt a 4900 holdas földhasználati adatot összevetjük az első megbízható, az 1810. évben elkészített funduális kimutatással, amely szerint Kanizsa határa mintegy 13 000 magyar hold volt,44 akkor látható, hogy a betelepedés korában a város összes földterületének alig több mint egyharmadát használta csak agrártermelés céljára. Egyértelmű tehát, hogy Kanizsa esetében még nem jutott el a város népessége — adott technikai szint mellett értelmezve — termelési és eltarthatósági optimumára. Azt is ki kell emelnünk, hogy a szántók, rétek és külső kertek minimális hányadával, vagyis 175 holddal rendelkezett csak az uraság, az összes terület 3,6%-ával, a többi a lakosoké volt 1752-ben. Még megjegyezzük, hogy ez a 37-38%-os arány nagyjából megfelelt az országos rátának, de mivel Kanizsa a volt hódoltsági területen feküdt, így az itt elért egyharmados határhasznosítási arány a többi hasonló pusztulást szenvedett vidékhez (így például a szomszédos Somogy megyei területekhez) képest akár jónak is mondható.
A felvett adatok alapján a lakosság által használt földek területi elhelyezkedése is megítélhető. Kanizsa településrendszerében a legjellegzetesebbek azok az utcák voltak, amelyek a kifelé vezető közlekedési útvonalakat képezték. így a legnagyobb dűlőföldek Nagykanizsán a Szentgyörgyvári út mellett találhatók, ahol 318 holdnyi szántóföld volt ekkor, de megemlíthetjük a Légrádi út menti 265 holdas dűlőt is. Kiskanizsán is hasonló a helyzet, ahol a Baj-csai út mentén voltak nagyobb szántóföldek. Az is teljesen világos az elnevezésekből, hogy igen jelentős irtásföldek voltak már a város határában: Nagykanizsán 327 hold, Kiskanizsán 57 holdas irtásföld létezett már ebben az időben. A szántók két nyomásúak (calcatura) voltak. Ez nem szokatlan ebben az időben, mert a Dél-Dunántúlnak ezen a vi-
dékén még meglehetősen általános volt a két nyomásban használt szántóföld.45
A szántóföldekről még el kell mondanunk, hogy érdekes módon a nagykanizsai szántók sokkal kiterjedtebbek a kiskanizsaiak által birtokoltnál: a 375 gazdával rendelkező Nagykanizsának 2421 holdnyi szántója volt, amely gazdánként 6,5 holdas nagyságot jelent. Ezzel szemben Kiskanizsán a 199 gazdára jutó 673 hold gazdánként mindössze 3,4 holdat tett ki. Mindebből már leszűrhetjük azt a tanulságot, hogy a 18. század közepén vélhetően a nagykanizsai népesség számára a szántóföldnek lényegesen nagyobb szerepe volt megélhetésben, mint a kiskanizsai lakosság esetében; ott valószínűsíthetően a mezőgazdaság más ágazatai játszhattak vezető szerepet.
A rétterületről szóló adatok mindezt alá is támasztják. Míg Nagykanizsán 1752-ben a lakosoknak mindössze 128 holdnyi kaszálójuk volt, addig a mindössze fele akkora népességgel rendelkező Kiskanizsa 388 holdas réttel rendelkezett. Ugyanakkor az adatokból az is szembetűnő, hogy az uraságnak a lakosokhoz képest igen jelentős méretű, 631 holdas rétterülete volt, s ez természetesen a majorsági állattartás jelentőségére utalhat. Érdekesség, hogy Kanizsa rétjeinek egy része a két várost elválasztó berekben volt, ugyanis ez az elmocsara-sodott föld ebben a korban nem egy egybefüggő vizes területként létezett, hanem kisebb-nagyobb szigetek emelkedtek ki belőle, amelyeket vagy kaszálóként, vagy pedig legelőként hasznosítottak. Ilyen volt például a „Polay szigettye" megnevezés alatt felvett 384 holdas földdarab, vagy a „Kányavári rét" stb.46
A kanizsai lakosok által birtokolt és használt földterületekkel kapcsolatban nagyon lényeges kérdés, hogy a lakosok szántói, kertjei és rétjei milyen jogon voltak a kanizsaiaké. Ez azért érdekes, mert a magyarországi társadalmi és joggyakorlatban a mezővárosi lét nagyon eltérő lehetőségeket adott a városlakóknak, illetve a földesuraknak. Ebben az időben a Dél-Dunántúl kisebb, alig pár ezres mezővárosaiban megszokott volt, hogy városi önkormányzat szinte alig létezett, s a város semmit nem tudott elérni uraságával szemben, a város igazgatása, adóztatása az erős földesúrtól függött. Az ilyen esetekben a mezővárossá válás elsődleges hordozója az uraság volt, aki igényt tartott arra, hogy saját uradalmi központjában vásárokat tarthasson. Kanizsa oppidum azonban ettől eltérő sajátosságokat mutatott, hiszen itt a városi funkció tradicionális elem volt, senki nem kérdőjelezte meg a város létét, s éppen ezért — nyilván a nagyobb népesség miatt is — szinte mindenben a város volt a kezdeményező. Ez erős alkupozíciót biztosított neki, ugyanis joga volt akár az uralkodóhoz is fordulni jogorvoslatért (mint ahogyan erre majd láthatunk
159 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)

is példát a későbbiekben). A földhasználat szempontjából mindez több mindent hozott magával. Egyrészt azt, hogy a megszerzett földek tartósan a lakosok kezében maradtak egészen addig, míg az árendát kifizették érte. Másrészt — éppen az előzőkben leírtak miatt — egy sajátos, pontosan nehezen definiálható szokásjogi rendszer is együtt élt a földhasználattal: amíg a város megváltotta magát, addig belső ügyeinek nagy részét önmaga intézhette. Harmadrészt viszont az új földek megszerzése, a földesúri tulajdonban lévő berek ügye mindig kemény harcot jelentett a mezővárosi lakosok és az uraság között.
A fenti adatok azokat a földeket tartalmazták, amelyek a lakosságnak úrbéres jogon adattak meg. Emellett azonban Kanizsa gazdáinak lehetősége volt egyéb, kiegészítő jellegű földeket is bérelni a földesúrtól. Egy 1753-ban készült árenda-összeírás alapján lehetőségünk van a nagy- és kiskanizsaiak által a földesúrtól árendált földek viszonylag pontos megítélésére.47 Az így bérelt terület szántó és kert volt.
Néhány lényeges következtésre mindenképpen fel kell hívnunk a figyelmet. A nagykanizsai népesség esetében igen jelentős a szántóföldet bérlők aránya (az összlakosságból 73%), így egyértelmű, hogy ebben a korszakban a városi népesség még igencsak ráutalt volt a mezőgazdasági termelésre. Tudjuk persze, hogy ez nem magyarországi specialitás. Paul Bairoch a praeindusztriális gazdaságok és társadalmak természetes sajátosságának tartja az urbánus populáció agrártermelési vonásait.4" Másrészt a nagykanizsai népességen belül nyilván folyamatosan erősödött az iparűzési és kereskedési hajlam, ugyanis adataink szerint 101 olyan gazda (lakos) van a városrészben, aki nem foglalkozik mezőgazdasági termeléssel. Ez nem zárja ki azt, hogy saját fundusán kerti növényeket, zöldségféléket, gyümölcsöt ne termeljen, avagy kisállatot ne tartson. A népességnek ez a része egészen biztosan ipari, kereskedelmi, kisegítő vagy segédmunkából, esetleg hivatalnoki, tisztviselői tevékenységéből, vagy egyéb szolgáltatási tevékenységből tartotta fenn magát, családját. Harmadrészt pedig — lehet hogy éppen a szélesebb belső piac, a megindult spe-cializáció eredményeként — szemmel láthatóan na-
gyok a szélsőségek a szántóföldbérletek vonatkozásában. 1753-ban a földesúrtól a legtöbb szántót a nagykanizsai illetőségű D. Michael Tax bérelte, aki ugyan csak 1/8 fundussal rendelkezett, ám mellette 4,75 holdnyi kertet s 10,5 holdnyi szántót bérelt Batthyány gróf urasági földjéből; Vadász András mintegy 3/8-ad fundusa mellett 9,5 holdas bérletet vállalt. Az árendált szántók mérete szinte mindig meghaladta a bérelt kertekét; a kivételek között a legkirívóbb Ferhencz Mihályné helyzete volt, aki 3 holdas szántója mellett 4 hold kertbérlettel rendelkezett.
Kiskanizsán a nagykanizsai sokszínűséggel szemben inkább a homogenitás jellemezte a földbérleteket. Itt a gazdák 80%-a rendelkezett szántóföldbérlettel, s átlagban 3 holdas bérelt földek alakultak ki. Itt kisebbek a szélsőségek: a legnagyobb szántóbérlet 6,5 hold volt. A 6 holdas földterület az ország más vidékein — figyelembe véve a korabeli magyar viszonyokat — nagyjából megfelelt egy negyedtelkes jobbágy szántóföldjének. Ugyanakkor Kiskanizsán kisebbek a kertbérletek, valószínűleg kisebb
volt ennek az ágazatnak a jelentősége a mezőgazdasági termelésben. Lényegesnek tartjuk viszont, hogy a kiskanizsaiak árendált szántóinak magasabb aránya szoros kapcsolatban állt kisebb úrbéri illetékességükkel. A bérelt földek minden bizonnyal javítottak termelési lehetőségeiken, hiszen a gaz-dánkénti 3 hold többlet már a megélhetést is biztosíthatta.
Megvizsgáltuk az adatok tükrében azt is, hogy fundusaik alapján milyen társadalmi rétegződés bontakozik ki.49
Nagykanizsa adatsorainál a százalékos kimutatások nem tartalmazzák azt a 12 embert, akinek semmiféle belső fundusa nem volt a 18. század közepén, valószínűleg egyszerű házatlan zsellérekről van szó. A két városrész fundusainak összehasonlításából látható, hogy Kiskanizsán nagyobbak a belső telkek, ugyanakkor a nagyobb fundussal rendelkezők is többen voltak. A másik végletet az a mindössze 13%-nyi gazda adja, akinek 1/8-nyi vagy annál is kisebb telke volt. Ezzel szemben Nagykanizsán kisebb belső telkek alakultak ki (talán éppen azért, mert kétszer annyian éltek ott), s lényegesen kevesebben voltak, akiknek viszonylag nagy fun-
A gazdák száma Szántóbérlettel rendelkezik (fő) Egy gazdára jutó szántó nagysága (hold) Az átlagtól való eltérés pozitív irányba A gazdák közül nem rendelkezett szántó árendával
Nagykanizsa 375 274 2,8 7,2 27%
Kiskanizsa 199 158 3,0 3,5 21%
Összesen 574 432
160
Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)
A fundus mérete Nagykanizsa Kiskanizsa
Fő Százaléka a gazdáknak Fő Százaléka a gazdáknak
1/8 vagy annál kisebb 102 28 26 13
2/8 fundus 81 22 46 23
3/8 fundus 65 18 57 29
4/8 fundus 42 11 30 15
5/8—8/8 fundus 60 16 33 17
9/8 vagy annál nagyobb 7 2 6 3
dusuk volt. Arra is utalnunk kell, hogy a magyarországijogszokások szerint az 1/8-nyi, vagy annál kisebb fundussal rendelkező lakos már házas zsellérnek minősült. Világosan látszik, hogy a házhely-lyel rendelkezők közül Nagykanizsán igen magas az ilyen kis területtel rendelkezők aránya.
2. Az úrbéri szerződések
Kanizsa város lakosságának jogállását, termelési lehetőségeit, s ebből következően szolgáltatási kötelezettségeit a mindenkori földesúrral kötött ún. úrbéri szerződés határozta meg. Tudjuk, hogy már a Gracich-korban is kötöttek ilyen kontraktust. 1713. január l-jén kelt az az irat, amely egy éves időtartamra rögzítette a város kötelezettségeit.50 A szerződés szerint — nyilván a jövevények, betelepí-tendők egységes kezelése érdekében — egy egész házhoz 24 hold szántó jár, s ezután évi 4 forint cenzust kell fizetni. A házhelyhez kert is jár, amely után az árenda 9 krajcár. Ugyanakkor a nehézségek miatt a város számára három évre elengedték az adót. Ha a városban megbírságolnak valakit, akkor a bírságpénz fele az uraságot illeti, másik fele pedig a várost. A város kötelezettségei között említették meg ugyanakkor azt, hogy egy kórházat fenn kell tartania.
A Szapáry-korszakban is keletkezett egy szerződés, amely egy 1787-ben keletkezett peres üggyel kapcsolatban maradt fenn. A jogeset dokumentumában hivatkozásképpen leírják a város és báró Szapáry István 1731-ben kötött megegyezését.51 Világosan utal az irat arra, hogy az előző évi szerződés nagy részét továbbra is életben tartják. Ez bizonyítja azt, hogy a város és a földesúr minden évben megpróbálkozott a szerződés megújításával. 1731-re viszont kibővültek az ekkorra már megnagyobbodott Kanizsa város kötelezettségei. Árendaképpen évi 700 forintot voltak kötelesek fizetni. A korabeli mezővárosokban a kocsma, a vendégfogadó, s egyéb regále-jogok hasznosítása komoly jövedelemforrás volt. Ebben a szerződésben rögzítették, hogy a kocsmáitatás joga a földesúré, de Szent Mi-
hálytól karácsonyig a városi lakosok borát is ki lehet mérni. Előírták, hogy kukoricából kilencedet kell adni; a vadászat, a halászat joga az uraságé; a péknek először a földesúr lisztjéből kell kenyeret sütnie. Már ekkor felmerült az ún. Kerekes-rét hasznosítása, de ekkor még a felek úgy határoztak, hogy az ott folyó szénakaszálás joga az uraságé, akárcsak a Szentmiklósi-réten. Mindezek az elemek arra utalnak, hogy az 1730-as évekre a szokásjogi rendszer helyébe lassan-lassan a világosan definiált úrbéri kontraktus került, jogilag tehát kezdtek rendeződni a földesúr és a városi lakosság kapcsolatai.
Az 1750-es évekre — már a Batthyány-korban — még inkább tisztázódtak a szerződések, még több területen szabályozták pontosan a város és a földesúr kapcsolatát. A folyamatosságot jelzi, hogy az úrbéri szerződések szövegszerkezete megmaradt, ami azt tükrözi, hogy Batthyány Lajos gróf nem akarta fenekestül felfordítani a város addigi szokásait, társadalmi és gazdasági rendjét. Az 1753 januárjában kelt úrbéri szerződés52 szerint a városnak 1600 forint árendát kell fizetnie egy évben, ám az egyösszegű fizetés azt is jelentette, hogy a város az összeget lakosok szerint saját maga osztja el, vélhetően — későbbi kontraktusok megjegyzései erre utalnak — a vagyon arányában. Egy mellékletben pontosan meghatározták, hogy „...házifundusoktól, belső és külső kertektül, fóldektül és rétektül tartozott a Város fizetni". Ez az 1600 forint pontosan 900 forinttal több, mint a korábbi szerződésekben rögzített 700 forint, vagyis a város sokáig rendkívül kedvező pozícióban élhetett. A városban élő zsellérek évente két nap robotot teljesítenek (ami egyáltalán nem sok, ha az 1767. évi Mária Terézia-féle Urbáriumra gondolunk, ahol 12 napban határozták ezt meg); ennek a zselléri robotnak pénzben mért értékét mintegy 150 forintra becsülték. A városi népesség, illetve a gazdák számának növekedése megnövelte a lakosság állattartási legelőszükségletét. A szerződés szerint a kerekesi, a péterfai és a bilkei pusztákban Nagy- és Kiskanizsa gazdái szabadon legeltethettek, ám kikötötte a szerződés, hogy ugyanott a sertések makkoltatása és a faizás
161 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)

továbbra is a földesúr monopóliuma. A legeltetés után járó cenzust 400 forintra becsülték. A kilenced adásából származó jövedelmet, amely minden termékre vonatkozott, 1753-ban 700 forintra taksálták.
A kocsmáitatásra vonatkozóan alapvetően a Sza-páry-féle szerződés volt érvényben (ez pedig az országos jogszokásokhoz igazodott): azaz a körülbelül három hónapos, városiak által történő boráruitatás. Ám az iratokból az is kiderül, hogy a szokásjogot a városiak gyakran megsértették, s akkor is árultak bort, amikor csak az uraságnak lett volna szabad. A szerződés 6. pontja a földesúr ez ügyben keletkezett, mintegy évi 150 forintra rúgó kárának megszüntetését javallja. Azt is leírták ugyanakkor, hogy idegen borok is előfordulnak a városban, sőt olyanok is árulnak borokat, „...kiknek Szőlejek nincsen". Az italméréssel kapcsolatban a 8. pontban azt rögzítették, hogy a „...mesterséggel készttett Italokat, Sört tudniillik, égett Bort és akár minemő Pálinkát árulni a Parasztoknak tilalmas", ez a földesúr joga.53 Volt már mészárszék is a városban, de annak anyagi hasznát kizárólag a földesúr élvezhette (a bérlőn kívül). A pékek számára is maradt a régi szabály, akárcsak a vadászatra, halászatra vonatkozóan. Újszerű volt viszont annak kimondása, hogy a boltokból és a kereskedelemből származó haszon a földesúré; a telkek eladásából vagy pedig bérbeadásából az uraságnak tizedrész jár, az ebből származó éves földesúri bevételt 207 forintra kalkulálták; a caducitások az uraságra szállnak; az új házak tulajdonjogát igazolni kell; súlyosabb büntetést csak az uraság szabhat ki; a vásárok jövedelme a földesúré, de a hídpénzt a város szedheti. Kanizsa város tisztségviselőit továbbra is a város választja, ám a földesúrnak megerősítési, vagyis egyetértési joga van.
Ezek voltak azok a szabályok, amelyeket az úrbéri szerződés rögzített, az ebből várható földesúri bevétel mintegy 3600 forintnyi összeg volt.54 De emellett ott voltak azok a benefíciumok is, amelyeket a földesúr a maga akaratából átengedett a városi népességnek, s amiért azok fizettek vagy szolgáltak. 1753-ban a két városrészben összesen 780 ház volt a lakosok kezén, s ezek után fejenként 1 forintot fizettek. A földesúr átengedett a városiaknak 3017 hold szántóföldet, 468 hold rétet, vagyis összesen 3485 holdnyi területet, amiért holdanként 3,5 napi gyalogrobotot vállaltak a lakosok, ez pénzre átszámítva 2032 forintnyi összeget tett ki. Ugyanez a teher a zsellérektől 200 forintnyi volt. Az átengedett irtásrétek után 40 forint cenzust kellett fizetni. Ehhez jött még az az újabb ötlet, hogy „Minden Házzal bíró Gazda tartozzék Urbarialis Regulatio szerént 18 nap gyalog szolgálni vagy azokat 10 krajcáronként megváltani", s ebből 2250 forintos jövedelme lenne a grófnak. A kilenceddel, s néhány itt fel nem
sorolt aprósággal egyetemben ez 6202 forintos évi bevételt biztosított az uraságnak.55
Hangsúlyozzuk azonban, hogy nagyon sokan próbálták már úgy értékelni Kanizsa város és a Batthyány grófok kapcsolatát, miszerint az folyamatos harc volt „valamiért" (földért, erőforrásért stb.). A valóság az, hogy az 1753. évi szerződésnek már a létrejötte is egészen mást mutat. A fenti 6202 forintos urasági bevétel kikalkulálásakor számba vették azt is, hogy a város milyen jövedelmeket tud termelni, s nagyjából elfelezték a bevételeket. így figyelembe vették azt, hogy a városnak a „Négy Ca-pitalis Vásárbul" legalább 800 forint, a hídpénzből 200 forint, a legeltetési jog átengedéséből 400 forint, a kereskedő zsidóktól 456 forint; a vendégfogadók bevételeiből 300 forint, az „Oskolabéli Ifjúságnak" fogyasztásából 300 forintjövedelme van, s ehhez hozzászámítva még néhány kisebb tételt, körülbelül ugyanakkora jövedelmet kaptak, mint amekkorát a gróf számításba vett.56 Vagyis a város és földesúr között a jövedelmek elosztásánál a vertikális rendszer mellett egyfajta reciprocitív (kölcsönösségi) kapcsolatot is megfigyelhetünk.
3. Termelés és gazdálkodás a 18. század közepén
A természetföldrajzi adottságok később is meghatározták a kanizsai mezőgazdaság rendszerét. Nagyon lényeges azt megállapítani, hogy a nagybirtokrendszeren belül az uradalmi termelés szorosan illeszkedett a paraszti gazdaság működéséhez, a két üzemforma egymást feltételezte s kiegészítette. A kanizsai uradalom Batthyány-kézbe kerülése a földbirtokszerkezeten túl a gazdálkodás utókori megítélésében is segítséget tud nyújtani, hiszen az uradalom irányítása viszonylag pontos bürokratikus szabályokon alapult, s az így keletkezett forrásanyag, ha töredékesen is, de alkalmas arra, hogy segítségével a század közepi mezőgazdasági állapot legfontosabb jellemzőit megrajzoljuk.
a) A szántóföldi növénytermesztés
A 18. század közepén egyre jelentősebb majorsági termelés bontakozott ki a kanizsai uradalom területén. Ugyanakkor az uradalom termelési-üzemi gyakorlata elvált attól, ahogyan a földesúr Kanizsát mint mezővárost kezelte. Kanizsának a nagyrészt még mindig posványos területe nem tette lehetővé a kiterjedt majorsági gazdálkodást, így nem véletlen, hogy a földesúr — a fentebb már jelzett módon — kiárendálta saját területeit. Ezzel szemben viszont az uradalomhoz tartozó falvak mindegyikében s az eléggé nagy kiterjedésű allodiális praedi-umokon egyre szélesebb urasági gazdálkodást lehet megfigyelni.
162
Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)
A kanizsai uradalom majorsági termelésének eredményei 1748-ban"
Búza (kereszt) Rozs (kereszt) Árpa (kereszt) Zab (kereszt)
Nagykanizsa város pajtája melletti tagban 323 — — —
Ugyanott a Lóheres kertben — — 20 —
Homokkomáromi mezőn 187 446 56 282
Szepetneki mezőn 528 223 108 —
Mántai pusztán — 224 — —
Mikefai pusztán — — — 220
Ugyanott az angliai zab — — — 50
Alsó-Almaszegi pusztán — — — 112
Összesen 1038 493 184 664
A táblázatból néhány következtetés levonható. Látható, hogy a majorsági termelésben a hagyományos őszi növények mellé lassan beépültek a tavasziak, ami önmagában nem jelenti a mindenhol meglévő három nyomásos szisztéma elterjedését. Arra mindenesetre utal, hogy itt már egy fejlettebb szántóföldi gazdálkodási rendszer kezdett kibontakozni. Egyértelmű, hogy a majorsági árutermelés termékszerkezetének kialakítása során messzemenően figyelembe vették a piaci igényeket, amelynek tipikus jellemzője volt a feudalizmus utolsó 150 éve alatt, hogy a búza egyre inkább uralkodó szerepet játszott a piacon, s egyre inkább kiszorította onnan a rozsot és a kétszerest.58 S ez akkor is igaz, ha figyelembe vesszük, hogy az osztrák urbánus és egyben az állami kereslet is a tiszta búza (triticum purum) szerepét értékelte fel, márpedig közismert, hogy ebben az időben Kanizsa városa kifejezetten jó kereskedelmi pozíciókkal rendelkezett. Nyilván ezzel magyarázható, hogy a búza össztermése már mintegy 10%-kal meghaladta a rozs termését. Egy tiszttartói levélből tudjuk azt, hogy a búza ára tartósan magasabb volt a század közepén, mint a rozsé. Egy pozsonyi mérő búzáért ekkor 1 forint 20 krajcárt, míg a rozs mérőjéért csak 80 krajcárt adtak, de az árpa 75 és a zab 60 krajcáros ára még a rozsénál is alacsonyabb. Hozzá kell még tennünk, hogy a búza és a rozs közötti arányok nemcsak 1748-ra jellemzőek, hiszen egy évvel később a majorsági termelésben 1052 köbölnyi búzát és ugyanakkor csak 861 köbölnyi rozsot takarítottak be.59
De az is feltűnő, hogy a gabonafélék közül jelentős árpa- és zabtermeléssel is foglalkoztak. Nem tudjuk a két növény pontos felhasználását, de feltehetjük, hogy az árpatermelést a kanizsai városközpontban hamar megjelenő két sörház (sörfőzde) kereslete, valamint a majorsági állatállomány szapo-
rodása ösztönözhette leginkább. A zabnál már nem ennyire egyértelmű a helyzet, hiszen a zab termelésének gyors terjedése szinte az egész Dunántúlon kortünet volt ebben az időben, néha még a búzatermés nagyságát is felülmúlta. Ehhez a relatíve jelentős birodalmi-állami kereslet növekedése adta meg a lökést, hiszen a meg-megújuló háborúk kiváltotta kereslet szinte állandóan jelen volt, s akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a hazai termelési gyakorlatba is egyre nagyobb arányban illeszkedett be a lóhasználat. A ló közönségesen négyszer gyorsabb volt, mint az ökör, s kétszer akkora szántási mélységet ért el, így nem véletlen, hogy a földesúri gazdaságokban gyorsan terjedt a használata.60 Volt azonban egy akadálya a terjedésnek, mégpedig a téli takarmányszükséglet, s a vele szorosan összefüggő istállózás kérdése. Nagyon érdekes, hogy a kanizsai uradalomban már kísérleteztek olyan új növényekkel, amelyekkel ezt a problémát valamiképpen meg lehetett oldani. Erre utal a táblázatban szereplő „angliai zab", amely — ismerve a korabeli névadási gyakorlatot — egészen biztosan egy külföldről behozott gabonafajta itteni termelését jelenti. Szintén lényeges elem az újdonságok között, hogy a szövegben megemlítenek egy „lóheres mező"-t is, amely pedig olyan földdarabra utal, ahol már ezt a kifejezetten modernnek számító pillangós növényt termesztették, megoldva az istállózó tartás téli nehézségét. Egyéb forrásból tudjuk, hogy a majorságban termeltek kukoricát is, de kizárólag házi szükségletre, főleg a „sváb marhára".
Az uradalom majorsági termelése 1748-ban 2779 kereszt gabona volt. Az űrmértékre való átszámításhoz pontos meghatározásunk nincsen, ahhoz vagy a próbacséplés (Probdreschung), vagy a végső cséplési eredmények ismeretére lenne szükségünk. A 18. század közepe felé a gödöllői Grassalkovich-
163 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)

uradalomban egy kereszt gabona 1,5-2 pozsonyi mérő gabonát adott, s ez a viszonylag tág arány több majorságra is jellemző volt.61 Ezt támasztják alá a Vas megyei Batthyány-uradalmaknak a — Zimányi Vera által 1964-ben közzétett — termés-eredmény-kimutatásai is.62 A 17—18. században — meglehetős állandósággal — egy elvetett mag 4-6-szoros termést hozott a körmendi, a nádasdi, a szecsődi és ludwighofi majorban. Az 1750-es évből megmaradt Fűzik Mihály tiszttartó kimutatása, amelyből megtudjuk, hogy a 63 köblös búzavetés a majorságban mintegy 340 köblös hozamot biztosított,63 vagyis egy elvetett mag Nagy-és Kiskanizsa határában 5,4 szemet hozott. Az analógiák és a megmaradt kútfők alapján nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy a kanizsai uradalomban mintegy 2800 keresztnyi gabonatermés körülbelül 5000 pozsonyi mérős, vagyis kb. 300 000 liternyi gabonatermést adhatott. Ám mindjárt hozzá kell tennünk, hogy ennek a mennyiségnek nem egészen 12%-át termelték csak a kanizsai határban, a többit a kisebb falvak és puszták területén. Még megjegyezzük, hogy egy tiszttartói jelentés szerint a kanizsai uradalommal szomszédos homokkomáromi domínium a még a kanizsainál is kedvezőtlenebb talaj adottságok mellett csak rozst és zabot termelt.
A kanizsai uradalom területén a majorsági gabonatermelés össztermékmennyiségét tekintve messze elmaradt a város és a falvak termelésétől. Ugyanabból az évből, amelyből a majorsági termésnagyság egészét megbecsültük, megmaradt a kilenced- és tizedbeadást kimutató tabella is.
Az adatok szerint 1748-ban a kanizsai és homokkomáromi uradalomban az úrbéres népesség által megtermelt gabonamennyiség hozzávetőlegesen az összesített adatok tízszerese, vagyis 23 200 kereszt gabona lehetett. Ez a mennyiség több mint nyolcszorosa volt a majorságban megtermeltnek, ami világosan mutatja, hogy a szántóföldi növénytermesztésen belül a gabonatermelés ágazata alapvetően a paraszti népesség létfenntartása miatt volt fontos, a termelés piaci hányada meglehetősen csekély lehetett az összterméken belül.
A korabeli magyarországi gazdasági gyakorlat tükröződik a termékszerkezetben is. A sovány, homokos-vizenyős talajon a parasztság, a mezővárosi népesség azt a növényt termelte, amely a legjobban igazodott a talajadottságokhoz, s amely a gyenge földön is megtermett. Nem véletlen, hogy mind Nagykanizsán, mind Kiskanizsán, de a tágabb uradalmi településeken is a rozs termelése mindenhol megelőzi a búzáét, vagyis fordított kép mutatkozik, mint a majorsági termékszerkezetben. Nagykanizsán a búzatermés aránya 30%-ot, míg Kiskanizsán 26%-ot tett ki mindössze. Az egész uradalom területén Nagykanizsán volt a legmagasabb arányú a búzatermelés a lakosság körében. Az is szembetűnő, hogy a gabonaneműeken belül a takarmánynövények termelése a lakosság részéről nem járt túl nagy sikerrel. Ezt bizonyítja, hogy a zabtermés még csaknem negyedrésze volt a rozstermésnek, de az árpával alig-alig foglalkoztak az uradalomban a lakosok. Ugyanakkor az is következik mindebből, hogy az uradalomban jelentkező évi
A kanizsai uradalom népességének kilenced- vagy tizedszolgáltatása" 1748-ban
Búza (kereszt) Rozs (kereszt) Árpa (kereszt) Zab (kereszt)
Nagykanizsán kilenced 175 357 — 37
Kiskanizsán tized 116 322 — 4
Szepetneken tized 200 232 32 93
Fityeházán tized — 28 — —
Sormáson tized 77 82 5 49
Esztregnyén tized 55 81 1 38
Homokkomáromban tized — 11 — —
Szentmiklóson tized — 61 — 21
Long Vizén tized — 49 — 26
Frau Vizén tized 48 2 27
Obornakon tized 17 — — 3
Szigárcsi pusztán tized — — — 39
Összesen 626 1294 43 357
164
Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)
mintegy 3570 keresztnyi zabtermelés egész biztosan a lakosok között is terjedő lóállomány fenntartására kellett. S végül meg kell jegyeznünk azt is, hogy a mintegy kétszer annyi nagykanizsai gazda alig termelt több gabonát, mint a fele annyi kiska-nizsai, pedig nagyobb szántóföldekkel rendelkeztek.
Az mindenesetre tény, hogy Kanizsa lakossága kilencedként, illetve tizedként 1011 kereszt gabonát szolgáltatott be, vagyis 1748-ban mintegy 10 110 keresztnyi gabonatermésük volt. Ez űrmértékben kifejezve — az előzőekben használt átszámítási kulccsal — mintegy 20 220 pozsonyi mérőnyi gabonát jelent. Mivel a város lakóinak meglehetősen kicsi volt az egy főre jutó szántóterülete, így valószínűleg joggal feltehetjük, hogy elsődlegesen önfogyasztásra termeltek gabonát. A 20 220 pozsonyi mérő gabona mintegy 1 260 000 liternek felel meg, amely a mintegy 3500 fős lakosságnak fejenként 360 liter gabonát jelent, egy négy fős családra tehát évi 1440 liternyi terméket. Ez oly kevés, hogy a szaporodó lélekszámú város vélhetően rászorult a környék mezőgazdasági terméktöbbletére, vagyis felvásárló piacként jelent meg a környékbéli települések számára, arról nem is beszélve, hogy a népesség megélhetése érdekében egyéb tevékenységeket is folytatnia kellett.
Ugyanakkor mindjárt hozzá kell tennünk, hogy az 1748. év nem lehetett kiemelkedően jó termőév Kanizsa határában, mivel tudunk ennél jobb és rosszabb terméseredményekről is.
Kanizsa népességének gabonatermés-eredményei
1747—1750 között a termés 1/10-ed részében kifejezve (keresztben)65
Búza Rozs Árpa Zab
1747 239 693 8 100
1748 291 679 — 41
1749 317 713 1 74
1750 292 496 2 35
A gabonatermés ingadozásai elég jelentősek voltak. A legjobb termőév az 1749. év volt, amikor is — tizedtermést figyelembe véve — 11 050 kereszt gabonához jutott a lakosság, míg a legrosszabb év az 1750. év volt, amikor mindössze 8250 keresztnyi termése maradt az adózóknak. A két szélső érték
között mintegy 30%-os különbség van, amely nagyjából megfelel a korabeli általános gyakorlatnak. A kanizsai mérhető értékek szoros kapcsolatot mutatnak a homokkomáromi uradalom terméseredményeivel: amikor Kanizsán több gabona termett, akkor ehhez hasonló eredmény mutatkozik az uradalom többi részén is, és ez kisebb termés esetén is így volt. Mindebből következik, hogy inkább a szélesebben ható klimatikus tényezők, s nem az emberi erőfeszítés, avagy a humán erőforrás gyat-rasága okozhatta a korabeli termésingadozásokat. A szaporodó városi és uradalmi népesség folyamatosan növekedő összkibocsátást produkált. Erre utalhat az, hogy pár évvel később, 1753-ban ekkorra jelentős méretű bérelt földekkel kiegészítve a város népessége már több mint 15 000 keresztnyi termést ért el.66 Mindegyik növényfajta termésmeny-nyisége emelkedett, közülük legdinamikusabban a zabé és az árpáé, e két utóbbi növény aránya az összmennyiségen belül már elérte a 20%-ot.
b) Az állattartás
Gyér forrásainkból az uradalom állattartása is megítélhető. A földesúri állattartáson belül legfontosabbnak a szarvasmarhatartás tűnik.
Az 1748. évi tiszttartói jelentés szerint 190 szarvasmarhát lehet találni a két uradalom területén, ebből a kanizsai uradalomban 107-et. Ez azonban csak ideiglenes állapotnak tekinthető. Ennek egyik lényeges oka, hogy a magyarországi Batthyány-uradalmak között sajátos üzemszervezeti és munkamegosztási rendszer alakult ki erre az időre. Lényege az volt, hogy mind a szántóföldi növénytermelés, mind az állattartás szempontjából igyekeztek kihasználni az eltérő adottságú uradalmak gazdasági lehetőségeit. Ez az állattartás szempontjából azt hozta magával, hogy az állatokat — főleg az eladás előtti hízlalási korszakokban — oda hajtották, ahol a legtöbb szabad legelőt lehetett találni. Esetünkben Kanizsáról a Baranyai megyei Sellye központú uradalom legelőire vitték az állatokat, s az odahajtott szarvasmarhákat is beszámítva a kanizsai és homokkomáromi uradalmakban már nem 190, hanem 237 állatot lehetett találni.68 A kor szokásainak megfelelően csak az ökröket küldték tovább, a teheneket nem lehetett nagy távolságra hajtani. Külön érdekessége az összeírásnak, hogy Kani-
Bika Tehén Üsző Bikaborjú
Kanizsai uradalom 2 80 17 80
Homokkomáromi uradalom 2 60 15 6
Összesen 4 140 32 14
Szarvasmarhák száma 1748-ban a kanizsai és a homokkomáromi uradalomban"
165 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)

zsán „svájcériáról" beszél. A „svájcéria" meglehetősen szokatlan a 18. század közepe előtt Magyarországon, hiszen a jelesebb állományokat inkább csak az 1780-as évektől telepítették az országba. Ám vélhetően nem járunk messze az igazságtól, ha azt feltételezzük, hogy Kanizsa városának viszonylag jelentős, mintegy 3500 fős fogyasztóközönsége már elegendő keresletet biztosított az urasági tehenészet számára. A téli takarmányt a megtermelt lóhere, valamint a kaszálókról betakarított széna és sarjú jelentette, utóbbiak mennyisége 1756-ban összesen 108 szekérnyi volt.69 Meg kell említenünk a sváb marhák számára termelt kukoricamennyiséget is. Az urasági konvenciósok deputátumjegy-zékéből tudjuk, hogy a svájcériával külön ember foglalkozott, az úgynevezett „svaiczer gulás".
A 18. század közepére vonatkozóan vannak adataink a városi népesség állatállományáról is. 1746/47-ben — amikor is Kanizsán 470 olyan ember élt, akinek háza volt, s aki az évi 4 forintos házadót fizette — 410 jármos marhája volt a gazdáknak, 436 tehene és 276 növendékállata.70 Két évvel később, 1750-ben 239 olyan gazda volt a két városrészben, akiknek 2 vagy annál több igás állata volt. Mindebből az a lényeges, hogy feltehető a gazdánkénti egy ökör—egy tehén állománynagyság. Nyilvánvalóan a szarvasmarha-állomány továbbszaporodott, s annak sajátos vegetációs rendszere hasonló mértékben szaporította a hím- és a nőstényállományt, s ebből távolabbi következtetések is adódnak. Mivel ebben a korszakban teheneket szántóföldi termelésre nemigen használtak, a szarvasmarha-állomány a városi népesség számára meghatározó tejfogyasztást, illetve szélesebb értelemben vett tejtermékfogyasztást jelenthet. A város nyilvánvalóan nem volt alkalmas az egy gazda kezében lévő nagy tömegű állatállomány városon belüli elhelyezésére, ugyanakkor a településrend megfelelt az utcára merőlegesen néző porták mögötti nagyállattartás biztosítására, így valószínűsíthetjük, hogy a fenti szarvasmarha-állomány gazdánkénti eloszlása esetében nagy koncentráció nem alakulhatott ki.
A 18. század közepétől a nyugat-magyarországi területeken, a Duna-parti, viszonylag jó szállítási kapacitásokkal rendelkező vidékeken szinte folyamatosan emelkedett a juhtartás jelentősége. A kanizsai uradalomban 1748-ban a földesúr kezén 301 juh volt, s ehhez hozzászámíthatjuk a szepetneki mezőn lévő 298, valamint a homokkomáromi vidéken található 300 darabot, s így együttesen 933 juh volt a két uradalomban.71 A kanizsai állományban a 301-ből 296 ürü, illetve 5 hím állat található, ám minden bizonnyal az egy tagban lévő uradalomban egységesen kezelték az állományt. A gyapjút piaci eladásra szánták, de a tevékenységet végül is nem házi kezelésben folytatták, hanem kiárendálták, ép-
pen ezért külön juhászt nem kellett foglalkoztatni és fizetni. Egy fennmaradt szerződésből megítélhető az árenda módja is.72 1758 és 1761 között az uradalom Gerencsér János birkással kötött szerződést, aki összesen 505 darab állatot vett át bérletbe. A kontraktus pontosan előírta a kötelezettségeket is: a birkásnak évi 328 forintot kellett fizetni, a szokásoknak megfelelően negyedévi, 82 forintos bontásban, s ugyanakkor ő maga gondoskodott bojtárjai eltartásáról. A birkatartáshoz az infrastrukturális feltételeket a földesúr biztosította: átadta a legelőket, a téli tartáshoz 100 birkánként 4 szekér szénát és sarjút adott, lehetővé tette a sózást, de kikötötte, hogy a birkatrágyát kizárólagosan az uradalom használhatja fel. Az árendás kapott még az ottani megélhetésre évi 20 pozsonyi mérő rozsot, 12 pozsonyi mérő búzát, 2 akó bort, valamint saját használatra 3 holdnyi területet, ahol szabadon folytathatott szántóföldi gazdálkodást, termékmennyiségéből kilencedet vagy tizedet nem kellett fizetnie. Az 18. század közepi birkaállományban nem tudunk nemes fajtákról, minden bizonnyal az országos gyakorlatnak megfelelően a durva gyapjas rackát tartották itt is.
Az uradalomban foglalkoztak lótartással is, ám ennek minimális volt a nagyságrendje; 1748-ban 5, 1753-ban már csak 2 ló volt.73 Mivel külön lovászt tartottak, így vélhetően az intézői, illetve az alkalmankénti grófi látogatás közlekedési eszközigényét elégítették ki. Mindebből viszont az is következik, hogy a majorsági zabtermelés minimális mérete ehhez az alacsony állományhoz igazodott. Sertéstartással is foglalkoztak a 18. század közepén a majorságban, hiszen a konvenciós listán szerepel egy kanász három bojtárral, de az állomány nagyságát nem ismerjük. Ehhez hasonlóan az esetleges ház körüli kisállattartásról sincs információnk.
c) Szőlészet-borászat
A táji adottságokból következően Kanizsa bortermelési lehetőségei nem voltak túl jók. Bár voltak napsütötte domboldalak az észak-déli lejtőkön, a homokos talaj nem kedvezett ennek az ágazatnak. A népesség mégis igyekezett — ahol csak lehetett — szőlőt telepíteni, hiszen egyrészt a szőlőhöz viszonylag kedvező jogi adottságok kapcsolódtak, másrészt a mocsár szagú poshadt víz nagy mennyiségű és tömeges fogyasztása országszerte riasztotta az embereket. A kanizsai uradalomban a majorságon belül is foglalkoztak szőlészettel és borászattal, ám nem túlságosan kiterjedt formában. Az országos gyakorlat is azt mutatta, hogy a majorsági szőlőtermelés nem igazából kifizetődő termelési forma, helyette inkább a kiárendált, vagy pedig a hegyvámos-dézsmás megoldás terjedt el.74 Az uradalmi falvak közül is csak Szepetneken foglalkoztak
166
Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)
szőlőtermeléssel. 1752-ben Nagykanizsán a majorsági termelésből 335 akó termés származott, ezzel szemben hegyvámként és dézsmaként 1476 akót sajátíthatott el a földesúr." Ugyanekkor Szepetne-ken 181 akós termést őriztek az urasági pincében, amely összesen 1993 akónyi bort jelentett az uraságnak. Mindebből megközelítően megítélhető a lakosság borkészlete is, hiszen a dézsmás és hegyvámos jellegű mennyiségnek hozzávetőlegesen az ötszöröse lehetett a lakosság termése. Az uradalmi népesség tehát mintegy 7400 akónyi bort készíthetett, amiből saját fogyasztásra és piaci kiárultatás-ra 5900 akó juthatott. A minőség azonban tartósan gyenge volt, amire mind a deskriptív statisztikai irodalom megjegyzései, mind elszórt levéltári adatok is egyértelműen utalnak: így például egy későbbi, 1803-ból származó forrás megemlíti, hogy a vörösborokat és a csemegeborokat kénytelenek voltak összekeverni, hogy valamilyen elfogadható minőséget kapjanak.76
A már korábban bemutatott századközepi úrbéri szerződés rögzítette a szeptember végétől karácsonyig tartó lakossági borárulás lehetőségét, az év további kilenc hónapos részében a földesúr adhatta el saját borát. Tudjuk például, hogy 1753-ban a földesúri kézben lévő nagykanizsai korcsmákban 851 akót, a kiskanizsai korcsmákban 41 akónyit adtak el, míg az egész uradalomban — beleértve a két kanizsai városrészt is — 1250 akót. A bormennyiség kicsiny hányadát az uradalmi alkalmazottak kapták, 1750-ben a deputátumként adott mennyiség 20 akónyi volt. Valószínűleg jól jövedelmezett a boreladás, amit abból lehet sejteni, hogy az uradalom is vásárolt bort a lakosságtól, hogy aztán tovább adhassa: így például 1748-ban az 1019 akós bevétel mellé még 496 akónyit vett.77 Az uradalmi pincékben a bor tartósításával, kezelésével a kulcsár foglalkozott.
d) Erdőgazdálkodási erdőélés
Az uradalom területének bemutatásakor rámutattunk, hogy a 18. század közepén a határ túlnyomó része még erdő és mocsár volt. Az erdő a korabeli népesség számára a megélhetés igen komoly feltételeit biztosította. A fa még mindig univerzális alapanyag volt, a házépítéstől a ház berendezésén keresztül az ipari termelőeszközökig szinte minden fából készült, nem is beszélve a fáról mint tüzelőről. Nem véletlen, hogy a 18. században már megjelentek olyan állami rendelkezések, amelyek az ország egyre ritkuló erdőállományának a védelmét voltak hivatva biztosítani. A kanizsai uradalomban a faizási jog olyan jog volt, amelyet a város a földesurával szemben hosszú távon magának tudott fenntartani. Már 1731-ben Szapáry Miklós özvegyével szemben elérték, hogy a bérbe vett Bilke, Ke-
rekes és Péterfa pusztákon a legeltetés mellett szabad faizási joguk is legyen.78 (Vélhetően a szabad faizás ekkor még feltételek nélküli fafelhasználást jelentett.) Ennek megfelelően minden marhával rendelkező városi gazda egy szekér tűzifát termelhetett ki és szállíthatott az udvarába; az ellenőrzés és elosztás már a városi önkormányzat hatásköre volt. Az 1753. évi úrbéri szerződésben is fenn tudták tartani régi jogaikat, a faizás továbbra is szabad maradt, de kikötötte az uradalom, hogy sövénynek való vesszőt csakis az uradalmi tiszttartó engedélyével lehet vágni, s neveltetési célból különösen tilalmazták a nemesebb fafajták, így a tölgy, a bükk és a mogyoróvesszők vágását.79 Ezzel szemben viszont adataink vannak arra, hogy a 18. század vége felé a népesség számának emelkedése miatt már csak a szegényeknek engedélyezték a szabad fai-zást, a többiek számára a favágást, a fahordást feltételekhez kötötték.
Az erdők hasznosításának ennél is több formája volt. A városlakók számára a makkoltatás lehetősége sokat jelentett. A Szapáry-időkben a földesúr még magának tartotta fenn a sertésmakkoltatás lehetőségét (nem kizárólagosan Kanizsán volt így, mert tudjuk, hogy a letenyei uradalomban is hasonlóképpen cselekedett), ám ahogyan terjedt a városiak sertéstartása, úgy kellett egyre nagyobb területekre biztosítani e jogot. Az 1753. évi szerződésben a városiak megkapták az általuk használt erdőkben a sertésmakkoltatás lehetőségét, a gu-bacsszedés azonban tilalmazott volt számukra. A méhészkedés a Kanizsa környéki nagyobb erdőkben elterjedt tevékenység volt olyannyira, hogy már magának a városnak kellett az erdei méhesekről intézkednie. 1768-ban például kényszerűen elrendelte a városi magisztrátus, hogy a „város erdejében felállított méhesek" elhordását hajtsák végre, mert „...különben az erdőpásztorral felégetteti azokat".80 A vadászati lehetőség a század közepén inkább teher volt a városnak, semmint jövedelemforrás. A szerződésekben a puskás vadászatot tiltották a városlakóknak, ám ehhez az is hozzájárult, hogy a város köteles volt hajtókat állítani a vadászathoz. Az elrendelt vadászat fontos tevékenység volt, hiszen a tilalmazás miatt a kártevő vadak elszaporodhattak, s komoly károkat tehettek a szántóföldi termeivényekben, tehát az intézményesített vadászatra szükség volt. Mindjárt hozzá kell tennünk, hogy ez a dél-kelet zalai vidék szinte egybenőtt a belső-so-mogyi tájjal, amely máig közismerten gazdag vadállományáról. A dúvadak irtásáról végül is az 1773. évi úrbéri szerződésből szerezhetünk információkat, amikor is előírták, hogy a központosított vadászatok alkalmával a városiaknak puskával és hajtó emberekkel felszerelkezve kellett megjelenniük, s a puskához a lőport és az ólmot a földesúr adta.8'
167 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)

e) Halászat
A táj mocsaras, ingoványos volta lehetővé tette a halászat és a vízi világ kihasználását. Nyilvánvalóan ez az a tevékenység, amelyről az írott források a legkevesebbet tudják mondani, a kérdés megítélésére még a néprajzi-antropológiai kutatások is inkább csak feltételezések, analógiák alapján tudnak válaszokat megfogalmazni. Azt tudjuk, hogy az uraság a század közepe táján — felhasználva a patakok folyóvizét — halastavak kialakítását kezdte el. 1752-ben az uradalom Kampelberg György „Toó Ásó Mesterrel" kötött szerződést a kanizsai és a homokkomáromi határban kiásandó halastavak létrehozásáról.82 A mester hozta az „értő legényeket", akik az ásást végezték. Megvizsgálták az addig létrehozott csatornákat, kijavították a korábbi halastavak „tizenhárom ölbül való omladozó partyát". Végül is a három korábbi halastó mindegyikénél végeztek javításokat. Ennek ára 185 forint, 10 akó bor, valamint 20 köböl rozs volt, amit részletekben, a munka előrehaladtának arányában folyósítottak az árendás mesternek. A halastavak a kanizsai határban a későbbiekben, a század második felében is megmaradtak. Nyilvánvalóan a berek területe is kínált élelemszerzési lehetőségeket. Említettük, hogy mind Bél Mátyás leírása, mind az egyéb szöveges források gyakran utaltak arra, hogy a berek, a mocsár halban, csíkban, rákban gazdag, s több úrbéri szerződés is biztosította a berek területén történő „csikászás"-t.
f) Egyéb, az uradalom által folytatott tevékenységek
A felsorolt ágazatok rövid jellemzése világosan mutatja, hogy a 18. század közepére mind a nagybir-
tok, mind a város mezőgazdasági rendszere kezdte elnyerni a korban megszokott formáját. A Batthyá-nyak földesurasága idején kiépült a nagybirtokszervezet, felépítették a városban a ma is meglévő (és éppen múzeumépületként szolgáló) kastélyukat,83 s ezenkívül még számos egyéb épületet is emeltek. Volt egy kastélya az uradalomnak Homokkomáromban is, amely viszont állandó javításra szorult.84 Az uradalom igyekezett megragadni minden olyan jövedelemszerzési forrást, amely a kor agrárgazdasági technológiája és a törvényes adottságok kihasználása mellett egyáltalán lehetséges volt. így például tudunk arról, hogy 1765-ben volt már egy pálinkafőzője is, amit sikerrel árendába bocsátottak.85 Volt egy téglaégető az uradalom területén, amely termelésével sok feladatot tudott már ekkor is teljesíteni.86 Rendelkezett az uradalom majorsági eszközkészlettel, ám ennek mennyisége — pontosan a kicsiny majorsági gazdaság miatt — nem volt igazából jelentős, de a forrásokból tudunk arról, hogy az alkalmazott béresek bivalyszekereket használtak, amelyekből volt a szepetneki és a homokkomáromi majorban is egy-egy darab. Bajcsán az uraságnak volt két malma, közülük az egyik deszkametszőként működött. Foglalkoztak cserépégetéssel, zsindelykészítéssel is.87 A mészárszéket ki-árendálták, 1765-ben a tisztiszéki iratok szerint a kiskanizsai mészárszék mintájára Nagykanizsán is bérletbe bocsátották annak használatát, amiért a földesúr 87 forint készpénzjövedelmet könyvelhetett el.88 A tisztiszéki határozatok állandó sürgetésére az uradalom igyekezett minden olyan földet bérbe adni, amelyeknek hatékony kihasználására nem maradtak kapacitásai. Mindjárt hozzá kell tenni, hogy az átlagosnál valószínűleg jobban élő kanizsaiak között mindig akadt vállalkozó polgár, aki hajlandó volt megpróbálkozni a bérfizetéssel.
IV AGRÁRGAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM A 18. SZÁZAD UTOLSÓ HARMADÁBAN
1. Népesség és társadalmi struktúra
Nagy- és Kiskanizsa népességnövekedésének dinamikus üteme a 18. század közepe után némileg lelassult, ám a növekedés még így is jelentős maradt. Levéltári források és szakirodalmi adatok alapján az 1770—80-as évek körül a városrészek népességnagysága a táblázat szerinti volt.89
Az adatokból világosan kiszámolható, hogy az 1757 és 1784 közötti időszakban a két városrész közül Nagykanizsa népessége növekedett gyorsabban. Azt nem tudjuk, hogy esetleg volt-e jelentő-
sebb belső vándorlás a két városrész között, mindenesetre nem zárhatjuk ki. Az is világosan látható, hogy 175 7—1784 között Nagykanizsa lakossági részarányát 65%-ról 70%-ra növelte. Sajnos a ránk maradt népesség-összeírások közül még az 1784. évi is igencsak tömbösített jellegű adatokkal rendelkezik, így azt nem lehet megmondani, hogy a tisztán mezőgazdasági népesség mekkora lehetett Kanizsa két városrészében. Ám egyéb kiegészítő források is maradtak, így például két gazdakimutatás, illetve egy területi felmérés. Ezekből megállapítható, hogy 1768-ban Nagykanizsán 421 gazdát,
168
Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)
Nagykanizsa Kiskanizsa Összesen
1757 2335 (65,4%) 1238 (34,6%) 3573
1771 2882 (67,9%) 1367 (32,1%) 4249
1784 3857 (70,5%) 1618 (29,5%) 5475
Kiskanizsán pedig 250 gazdát (vagyis összesen 671-et) számláltak.90 A gazdák száma ugyanakkor folyamatosan szaporodott, 1771—72-ben Nagykanizsán már 47-tel, Kiskanizsán pedig 18-cal volt több gazda, mint 1768-ban.9' (Azt is hozzá kell tenni, hogy néha a források bizonytalanná teszik a kutatót, ugyanis sokszor egymásnak ellentmondó adatokat is tartalmaznak.) Ha még szélesebb intervallumban vizsgáljuk a gazdák számának szaporodását, akkor az 1753 és 1771—72 közötti, mintegy 20 éves időszakra vonatkozóan azt állapíthatjuk meg, hogy Nagykanizsa 94, Kiskanizsa társadalma pedig 74 gazdával szaporodott, vagyis összességében 168 új, földdel is rendelkező családfő jelentkezett ebben az időben. Tudjuk azt is, hogy 1773-ban a két városrészben együtt 108 olyan családfő élt, aki foglalkozását tekintve iparos és kereskedő volt. Az 1784. évi népszámlálásból az is kiderül, hogy Nagykanizsán már 529, míg Kiskanizsán 297 ház volt, ami azért lényeges, mert azt tekintették gazdának, akinek belső fundusa, így értelemszerűen valószínűleg háza is volt.
Ugyanakkor arra is fel kell hívnunk a figyelmet — s ennek van agrárvonzata is —, hogy a két városrész háztartási rendszere eltérő volt. Nagykanizsán 1784-ben az 529 házban 732 család élt, vagyis csaknem 1,4 család jut egy házra. Ez arra utal, hogy a keleti városrészben megindulhatott a lakosság házakon belüli felduzzadása (vagyis a háztartás belső létszámának növekedése, amely sajátos agrárkortünetnek számít az ekkori Magyarországon, s ez aztán folytatódott a 19. században is.) Ezzel szemben Kiskanizsán egy házra alig több, mint egy család jut. Ez azzal függ össze, hogy az agráriusabb jellegű nyugati városrészben nemigen voltak már művelés alá vonható szabad területek új család (s egyben új háztartás) alapítására. Ennek főleg akkor van jelentősége, ha azt nézzük, hogy itt is folyamatos volt a gazdák szaporodása: 1768-ban még csak 250, ám 1784-ben már 297 önálló házzal rendelkező személy volt a városban. Az is lehetséges, hogy a kiskanizsai népesség növekménye vagy annak egy része lassan átköltözött a keleti városrészbe.
Eltérő volt a két város településrendszere is. Már egy korábbi, 1753. évi „Belsőségek birtokíve" című kimutatás szerint Nagykanizsán 14 utca volt. Ezek közül 1772-ben a leghosszabb a Soproni utca, ahol az akkori 383 fundusból 107 található.92 Ezzel szemben Kiskanizsán jóformán csak egy utcát találunk, ott ugyanis a népesség letelepülése inkább
halmaztelepülési sajátosságokat mutatott, mintsem utcarendezettséget. A II. József korában felvett térképvázlatokból az is látszik, hogy a Batthyány uraság telkei Nagykanizsán a Szombathelyi (Magyar) utca, a Légrádi utca, és a Fő út mentén helyezkedtek el. A nem kis létszámú zsidóság főleg a Légrádi és a Magyar utcában lakott.93
Nagyon érdekes eleme a város társadalmi összetételének, hogy keleten mind a társadalmi jogállás, mind a foglalkozás szempontjából meglehetősen sokszínű népességet találunk. Már az 1774. évi úrbéri összeírás is azt mutatta, hogy a 223 telkes mellett igen nagy számú (225 fő) zsellér és házatlan zsellér élt.94 Az 1784. évi népszámlálás szerint Nagykanizsán a 393 polgár mellett 20 nemes, 35 pap (a létszámban nyilván a rendházzal bíró ferencesek is benne vannak), 3 tisztviselő élt, de volt 255 zsellér és 103 olyan felnőtt férfi is, aki az egyéb kategóriába esett (lehettek ezek urasági alkalmazottak, szolgák stb.). Ha pedig egy korábbi, az 1771—72. évi összeírás adatait tekintjük, akkor láthatjuk, hogy Nagykanizsán 138 olyan személyt írtak össze, akik az opifex vagy a quaestor minősítést kapták, s ez világosan utal arra, hogy a kereskedő iparos- és hivatalnokréteg egyre jelentősebbé válhatott a keleti városrészben, hiszen a családfőket tekintve a két kategóriában összeírtak aránya már elérte a 16%-ot.95 Mindenképpen fel kell hívni a figyelmet, hogy akár a népszámlálás, akár az úrbéri összeírás adatait tekintjük, igencsak megszaporodtak azok a társadalmi elemek, akik a hagyományos feudális jogviszonyon kívülinek minősülhetnek, akik nem urbarialis mivoltukon, hanem egyéb szálakon kapcsolódtak a földesúrhoz.
Ezzel szemben Kiskanizsán sokkal homogénabb, mondhatnánk falusiasabb társadalmi összetételt találunk az 1770-es és 80-as években. A korábbi esetben a 268 gazda mellett mindössze 7 tisztségviselőt írtak össze, de hasonló kép tükröződik a későbbi népszámlálásból is, amely szerint a 234 polgár jogállású ember mellett 106 zsellér is élt, valamint 56 egyéb jogállású, de itt szó sincs nemesekről, tisztviselőkről, papokról, stb. A termékenységi és halandósági mutatók a két városrészben nem különböztek lényegesen, amit jól mutat, hogy az 1—17 éves férfiaknaknak az össz-férfinépességen belüli aránya a két városrészben lényegében megegyezik.
A Dél-Dunántúl területe ebben az időben — a Kanizsától távol levő Pécset leszámítva — szabad királyi városok nélküli térség volt. Meglehetősen nagyszámú olyan mezőváros található azonban ezen a
169 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)

vidéken, amelyeknek városiasodásában a mezőgazdaság nyilvánvalóan nagy szerepet játszott. Érdemes tehát egy rövid összehasonlítás erejéig megvizsgálni, hogy Kanizsa társadalmi struktúrája mennyiben felel meg a térség adottságainak, avagy mi a különbség a régió többi mezővárosához képest. Vizsgálatunkhoz olyan településeket választottunk, amelyek viszonylag közel fekszenek Kanizsához, értelemszerűen zalai vagy somogyi oppidumok.
Népességnövekedés a Kanizsa környéki mezővárosokban96 (1784/85, 1828)
1784/85 1828
Kis- és Nagykanizsa 5475 7824
Marcali 1426 1446
Kaposvár 2126 3579
Csurgó 877 1656
Zalaegerszeg 3500 3454
Légrád 2009 2144
Csáktornya 1142 1475
Kottori 1712 2118
Keszthely 3586 6930
Az összehasonlításból látható, hogy a népességszám tekintetében Kanizsa növekedésével a két megyeközpont — Zalaegerszeg és Kaposvár — nem tudott lépést tartani, egyedül a gróf Festeticsek mezővárosában, Keszthelyen ment végbe viszonylag hasonló lakosságszám-emelkedés. Mindjárt hozzá kell tennünk azonban, hogy Keszthely növekedése inkább tudatos földesúri fejlesztő politika eredménye volt, míg Kanizsa esetében ilyesmiről nem beszélhetünk. Még ennél is fontosabb azonban az, hogy a többi mezővárosban a viszonylag lassú népességnövekedés, továbbá az agrárszerkezeti elmaradottság is nyilvánvaló, hiszen a lakosság döntő aránya továbbra is a paraszti címszó alatt felvett népességelemnek bizonyult. Ezzel szemben Kanizsa olyan kiváltságos mezőváros volt, ahol a népesség egy része polgárnak mondhatta magát, évi megváltást fizetett, s — legalábbis Nagykanizsa — egyre inkább jelentős iparral és kereskedelemmel rendelkezett. Akár úgy is fogalmazhatunk, hogy a Dél-Dunántúlnak ezen a vidékén egyedül Kanizsa volt az a mezőváros, ahol a modern városképződés folyamata már annyira előrehaladt, hogy ebből a szempontból a 18. század végére számos szabad királyi várost is megelőzött.
2. Az úrbéri szerződések és a területi változások
A gazdák számának szinte folyamatos növekedése a földesúr számára meglehetősen előnytelenné tette a
két Kanizsa határában a régi, még az 1750-es évek elején kikalkulált cenzusrendszert. Emlékezhetünk, hogy 1753-ban olyan szerződést kötöttek, amely szerint az évi 1600 forint fizetése reálisnak tűnt, ám az összeg szétosztását a lakosok között a város vezetősége végezhette. Időközben azonban a gazdák száma másfélszeresére nőtt, az árak és az értékesítési viszonyok folyamatosan javultak, vagyis az uraság részéről joggal merülhetett fel a kanizsai úrbéri szerződés revideálása.
Két tényező ehhez mindenképpen hozzájárult. Az első, hogy 1760. június 10-én kelt nyilatkozatában Batthyány Lajos gróf lemondott kanizsai és homokkomáromi birtokainak tulajdonjogáról és kezeléséről, s azt a birtokok összes haszonélvezetével együtt átadta legidősebb fiának." Az új földesúr nyilvánvalóan jövedelmet akart kapni birtokaiból. A második tényező pedig az, hogy az 1760-as évek közepén egész Magyarország területén megindultak a Mária Terézia királynő által 1767. január 23-án elrendelt úrbéri összeírások, amelyeknek során felmérték és egységes elvek alapján rögzítették az úrbéresek által birtokolt földterületet, s meghatározták az utánuk járó szolgáltatásokat. Mindjárt hozzá kell tennünk, hogy Magyarországon éppen Zala és Vas vármegye volt az a terület, ahol a legnagyobb társadalmi elégedetlenség lángolt fel, s nem utolsósorban éppen a Festetics- és a Batthyány-bir-tokok népessége lázadozott a legtöbbet. (Finoman úgy is fogalmazhatunk, hogy a két legnagyobb Batthyány földbirtokos a birtokain történő lázadozás alkalmával nem állt éppen a helyzet magaslatán.)98
Zala megyében is elkezdődött az úrbérrendezés, ám a folyamat lassan haladt, főleg azért, mert a szerződéssel élő települések, de főleg a mezővárosok polgárai, parasztjai nem akartak a korábbi kontraktusnál kedvezőtlenebb Urbáriumot.99 Emiatt 1767—68-ban az ellenálló nagyobb mezővárosokat (Nagykanizsát, Zalaegerszeget, Turnischát, Alsó-lendvát és Csáktornyát) úrbéri perekkel akarták az új Urbárium elfogadására szorítani.100 Mint tudjuk, Kanizsa kiváltságos mezőváros volt, de mégiscsak mezőváros, tehát földesúri fennhatóság alá esett, így küzdenie kellett a korábbi kedvezőbb állapot fenntartásáért, ám tudomásul kellett vennie, hogy a mellette lévő uradalmi falvak (Sormás, Esztreg-nye, Bajcsa stb.) 1767—68 során Urbáriumot kaptak, s ez előrevetítette a kanizsai újrarendezés végrehajtását is. Ugyanakkor az uradalom falvaiban sem ment simán az úrbérrendezés végrehajtása. Szepetneken például a jobbágyok kijelentették, hogy az új szabályozást nem akarják elfogadni, s helyette inkább a régi szerződés szerint kívánnak és hajlandók szolgálni egészen addig, amíg a király az új kontraktust jóvá nem hagyja. Homokkomáromban a jobbágyok határozottan megtagadták az
170
Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)
irtásföldek megváltási árának átvételét, és nem voltak hajlandóak azokat telki illetményükhöz csatolni, hiszen kedvezőbb volt az adózás utánuk.101
Egy 1768. évi kanizsai tervezetből tudjuk, hogy számos helyen megszorították volna a népesség agrárgazdasági tevékenységét, így a projektum nagy felzúdulást váltott ki. A városiak instanciájukban többek között azt kérték, hogy a földesúr a kereke-si, a bilkei és a péterfai pusztákat adja át nekik, mivel igen szűk a legelőjük, vagy pedig a földesúr vigye a jószágait máshova.102 Tanulságos volt a tiszttartó javaslata, miszerint ,/ízért nincs elég legelő, mert nemcsak magok marháikat legeltetik, hanem külső és kereskedésre szedett marháknak az legeitetőt kibérlik, és ennyi hányan közölük mint a vagyonosabbak élik az határnak részeit, többi lakosoknak nagy rövidséggel".103
Végül is az új szerződést 1770. július 15-én kötötték meg.104 Az addigi 1600 forintos cenzus megmaradt, s ez kétségkívül nagy eredmény volt a város számára. A házatlan zsellérek robotját egy nappal csökkentették. Az uraság felemelte a kerekesi, a bilkei és a péterfai pusztában történő szabad legeltetési cenzust, valamint a dőlt fák szabad felhasználása után járó cenzust a korábbi 400-ról 600 forintra. Az idegenek árendáiból származó haszon a földesurat illette, a telkek adásvétele továbbra is csak a földesúr engedélyével történhetett. További szigorítást jelentett a bíróválasztás hagyományos rendjének megváltoztatása, miszerint a bírót az uraság három jelöltjéből a város választja. A kilencedet és a tizedet továbbra is fizetik a városiak, a hegyvámos és dézsmás bort kötelesek voltak az uraság pincéjébe behordani. A vadászat, a halászat és a mészárszék joga az uraságé. A városnak azért maradtak még jövedelemforrásai. A kocsmáitatásra fennmaradt a hagyományos három hónapos állapot. A beteg állatokat engedély nélkül is leölhették, az ártalmas nagy vadakat lelőhették. A városi legelőkön csak a város marhái legelhettek. A vásárok és a sátorok jövedelmével is a város rendelkezhetett, akárcsak a hídpénz szedésével.
A város népességének mindez nem nagyon tetszett, hiszen három nappal később már megfogalmazták panaszukat is. Az instanciából olyan kép bontakozik ki, amely a korábbi jó állapot utáni ke-sergés hangulatát idézi. Természetesen felpanaszolták, hogy sok a cenzus. (Mindjárt hozzá kell tennünk, hogy ekkor egy dicalis adóösszeírás szerint Nagykanizsán 420, Kiskanizsán pedig 241 gazda élt, vagyis az egy gazdára jutó cenzus 2,42 forint volt.)105 Kérték, hogy hadd lehessen szabad a kocsmáitatás joga, hiszen „saját szőlőjük van". (Ez nyilvánvalóan nem volt igaz, tudvalevőleg a szőlők a hetvenes években még nem Kanizsa területén voltak.) A kilenced helyett mindenben inkább tizedet fizettek volna. Kérték, hogy a szomszédos Festetics-
birtokokról (nyilván a csurgói-szentmiklósi területekről) átjött vadakat hadd lőhessék le, de emellett megígérték, hogy a Batthyány uraságét nem bántják. Szabad birtokforgalmat akartak, az évi szerződés bizonytalansága helyett jobbnak vélték az örökszerződés létrehozását. Úgy gondolták, egy mészárszék őket is megilletné, akárcsak az ún. „svájci földek" használata.
A kölcsönös vádaskodások és követelőzések után a kérdés végleges — s a forrásokból úgy tűnik, hogy tartós — rendezése az 1773. március 29-én kelt úrbéri szerződésben következett be, amely Kanizsa város és Batthyány Ádám gróf között köttetett.106 Bár a város monográfiaírója, Barbarits Lajos meglehetősen plasztikusan ábrázolja a szerződés létrejöttét,107 mégis úgy tűnik, hogy kölcsönös engedmények vannak ebben az új kontraktusban. Az évi 1600 + 400 forintos cenzust a város továbbra is elismerte, biztosította azt a régi jogot, hogy a jövedelem arányában a város osztotta szét, s ezzel hosszú távon újra előnyös állapothoz jutott. Hatalmas különbségek voltak ugyanakkor az egyéni fizetésben. 1773-ban Nagykanizsán a legtöbbet, évi 16 forintot a „Piaci utcában" lakó Chinoranyi Leo-pold nemes ember, a postamester fizette, míg a kis-kanizsai fővirilisnek Vunczon József számított a maga 13 forintjával.108 Érdekes módon a kiskanizsaiak az összes 2000 forintból népességük arányához képest többet fizettek, mint a nagykanizsaiak. A 2000 forintos kvótából 875 forint (44%) megfizetésének terhe hárult rájuk akkor, amikor a gazdáknak csak 37%-a élt Kiskanizsán.
A város biztosította magának azt is, hogy a külső és belső telkeket szabadon adhatja el. Továbbra is szabadnak minősült a cenzus ellenében a három pusztában való legeltetési jog, ám a zsidók és a görögök ottani legeltetése kizárt volt, ugyanakkor ők nem fizettek cenzust sem, hiszen másfajta adóra voltak kötelezve. (Az 1771—72-es dicalis conscrip-tio szerint 50 zsidó család élt már a keleti városrészben.)109 Ha a város makkoltatni akarta a sertéseit, akkor ezért bérleti összeget kellett fizetnie a földesúrnak. Nagy újdonság volt a korábbiakhoz képest, hogy a földesúr engedélyezte a városnak a juhtartás lehetőségét. Megmaradt a hídpénz, az útvámszedés és a vásári jövedelem is a város számára.
A földesúr biztosított magának még 400 forint bevételt a kidőlt és száraz fa városi lakosok általi felhasználásából, továbbá fenntartotta magának a kocsma, a mészárszék, a vadászat, a halászat stb. jövedelemszerzési lehetőségét. (A kocsmával kapcsolatban kiemelhetjük a szerződés azon punctu-mát, miszerint „senki a házában bort nem tarthat, el nem adhat"). A házatlan zsellérek a régi gyakorlatnak megfelelően 2 gyalognappal tartoztak az uraságnak, s emellett még 20 krajcár cenzust is fizet-
171 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)

niük kellett. Kimondták azt is, hogy az új irtásföldek növekedése miatt újra fel kell mérni Kanizsa területét. A kórház számára rendelt 61 holdnak a fenntartása a város kötelessége volt. Megszabadult a földesúr a híd rendben tartásának kiadásaitól is, a továbbiakban ez a várost terhelte, amiért a földesúr némi földet adott át a városnak használatra (ezt az egyezkedési folyamat során 1773. augusztus 8-án döntötték el). Lényeges pontja az új szerződésnek az is, hogy a kontraktus kölcsönös betartását a vármegyei szolgabíró fogja ellenőrizni. Ugyanakkor elrendelték a város pontos földfelmérését; ezt a tevékenységet Kovács János „authenticált mathematicus" végezte el 1774-ben.1,0 Ennek során egy sessio nagyságát — eltérően néhány uradalmi falutól — 32 holdban határozták meg, míg egy holdat 1248 négyszögöllel azonosítottak, amely 3 pozsonyi mé-rőnyi vetést feltételezett. Az 1774-ben elkészült összeírás szerint a városiak által használt belső telkek nagysága Nagykanizsán 63,5 egész telket, míg a kiskanizsaiak hasonló földje 49,5 egész telket tett ki; átszámítva összesen 3615 holdnyi terület.111
Egy 1772. évi területi összeírásból kiderül, hogy Nagykanizsán ebben az időben a lakosok 3908 holdnyi szántót, fundust és kertet tartottak kézben, amihez még hozzá kell számítani 264 kaszás rétet. Ugyanakkor Kiskanizsán 3064 holdnyi földdel, mellette 520 kaszás réttel rendelkeztek, vagyis együttesen a két városrész lakossága mintegy 6972 hold földet, s emellett 784 kaszás rétet bírt.112 Mivel egy későbbi iratból tudjuk, hogy a város egész területe 12 952 hold volt, így a falcastrumban megadott területet átszámítva holdba, kiderül, hogy az összes földből a város jóval többet birtokolt, hiszen a lakosok által használt föld az összterületnek több mint 60%-át jelenti. A népesség szaporodásával nyilvánvalóan még nagyobb esély nyílt a városiak előtt, hiszen a földek után jelentős szolgáltatások jártak a földesúrnak, ugyanakkor a földesuraság számára fennállt annak a veszélye, hogy számára a birtokeloszlás szélsőségessé válik, s lassan minden föld a városi lakosság kezébe csúszik át.
Kanizsa lakossága számára az 1773. évi úrbéri kontraktus — a városiakra nehezedő minden von-
zata ellenére — még mindig előnyösebb jogi és vagyoni állapotot teremtett, mint az uradalmi falvakra és mezővárosokra létrehozott, az országos formáknak megfelelő Urbárium. Nézzük meg, hogy mekkora különbség volt a mezőváros és az uradalmi települések jogállásában és birtokhasználati lehetőségeiben!
A táblázatból látható, hogy a kanizsai uradalomban az 1760-as évek vége felé 242 úrbéres jogállású ember élt, akik együttesen 3704 holdas telki állományt birtokoltak, s emellett természetesen lehetőségük volt a közös haszonvételű földek (erdők, legelők stb.) használatára is. Az is lényeges, hogy a 115 egész teleknyi föld után az uraság jelentős robotszolgáltatáshozjutott, amely ebben az időben a törvényi szabályozásnak megfelelően vagy 5975 igás, vagy pedig 11 950 gyalognapszám volt. Nem tudunk arról, hogy a kanizsai uradalomban az úrbéres falvak megváltották volna ekkoriban a robotot, így Batthyány gróf igen jelentős ingyen munkaerőhöz jutott. Még megjegyezzük, hogy a Batthyány család ezen ágának az úrbérrendezés idejében 198 egész teleknyi földje volt az uradalom területén (értelemszerűen Nagykanizsa és Kiskanizsa nélkül), míg összes dunántúli úrbéres földje Baranya, Somogy, Vas, Veszprém és Zala megyékben 863 egész telket tett ki.113
3. Termelés és gazdálkodás
Az 1770-es évek elejéről elég sok összeírás maradt, amelyekből a városrészek földbirtok-tagozódása, illetve gazdálkodási tevékenysége megítélhető. Forrásaink sajnos korántsem homogén jellegűek, de legalább részben kiegészítik egymást. Ami a városiak által fizetett adókat illeti, a gazdák által használt úrbéri jogviszony alá eső föld után holdanként 3,5 nap gyalogrobotot számítva 12 197 nappal tartoztak, amit naponkénti 10 krajcárral váltottak meg, így az ez után fizetendő összeg 2032 forint 50 krajcár volt. Zsellérek 100-an voltak a városrészekben, 12 napszámmal számlálván 1200 nappal tartoztak, amely megváltva s 12 krajcárral számlálva a napokat összesen 240 forintot tett ki. A városlakók által
Úrbéres telki állomány a kanizsai uradalomban (1967—68)
Telekszám Belső telek Szántó Rét Úrbéres telki föld Telkes jobbágy Házas zsellér Házatlan zsellér
Nagykanizsa 3,2 19 95 — 114 19 3 —
Kiskanizsa 34,0 53 643 294 990 44 1 1
Sormás 26,3 70 584 400 1054 56 5 3
Szepetnek 51,4 75 1200 271 1546 101 9 —
Összesen 114,9 217 2522 965 3704 220 18 4
172
Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)
a földesúrtól bérelt irtásföldek után 200 szekér szénát tartoztak fizetni, aminek megváltási értéke 40 forint volt ebben az időben. A kilencedbeli jövedelmet a már ismert 700 forint cenzussal váltották meg."4
A II. József kori kataszteri összeírások természetszerűen Zala vármegyét is elérték. Teljesen véletlenül, de Nagykanizsára vonatkozóan is megmaradtak azok az összesítő jegyzékek, amelyek lehetőséget adnak az 1786—89 közötti mezőgazdasági állapot és a földbirtokrendszer viszonylag pontos megítélésére.1'5 Nézzük először a mezőgazdasági hasznosítás alatt álló terület nagyságát művelési ágak szerint (adatainkat katasztrális holdból magyar holdba számítottuk át)!
Az adatokból világosan leolvasható, hogy a nagykanizsai lakosok mezőgazdasági tevékenysége saját határukban elsődlegesen a szántóföldi növénytermelésen, valamint az erdőélésen (feltehetően az erdőkben lévő legelők hasznosításán) alapult; ez a két tevékenységi kör a hasznosított területnek több mint 90 százalékát tette ki. A Landesbeschreibung megjegyezte, hogy az „...erdő az italmérésig közepes törzsű és gyér, ettől jobbra magasabb törzsű és sűrű. A rétek mindig mocsarasak.""6
Ekkor még mindig nem rendelkeztek saját határukban szőlőfölddel a kanizsaiak. Ezzel összecseng Szép Györgynek, Zala vármegye megbízottjának 1788. szeptember 22-én kelt leírása az egész kanizsai uradalomról, amely megerősítette, hogy a városi népesség saját területén szőlőföldekkel nem rendelkezett."7 Ez viszont nem zárta ki az extra-neus birtoklás lehetőségét. Említettük már a századelő agrárföldrajzi áttekintése során, hogy a vá-
ros keleti és délkeleti határán, a Bakónaki-patakon túl szőlőhegyek feküdtek. Ezek közül három érdemel külön említést, mégpedig a Látó-, a Szentgyörgyvári- és a Bagolai-hegy. A Látóhegy korábban a kanizsai uradalom területén feküdt, de a század közepén Batthyány földesúr elcserélte a szentmiklósi nagybirtok uraságával, Festetics Kristóffal, így az kikerült az uradalom szervezeti rendszeréből."8 Érdekes volt e szőlőföldek működtetése, hiszen Szentmiklós kicsiny falu volt, a 2—3 km-re lévő Kanizsa viszont a maga gyorsan növekvő népességével regionálisan is meghatározó szerepet játszott. A három szőlőhegyen a szőlőbirtokosok főként Kanizsa városából kerültek ki. Rendelkezésünkre áll egy 1772. évi vármegyei és egy 1802. évi uradalmi összeírás, amelyekből nagyjából meg lehet ítélni a kanizsai birtokosok hovatartozását és a szőlőföldek nagyságát."9
Az alsó táblázatból látható, hogy míg a közvetlen szomszédságban fekvő Bagolán és a Látóhegyen jelentős többségben fordulnak elő kanizsai birtokosok, a legnagyobb Szentgyörgyvári-hegyen a szomszédos uradalmi központ lakosságával fele-fele arányban osztozhattak a kanizsaiak. Adatainkat együttesen vizsgálva pedig az derül ki, hogy a három szőlőhegyen lévő 344 szőlőbirtokból 209, vagyis 61%-nyi volt a város polgárainak és gazdáinak kezén. Ha a szőlőbirtokok nagyságát vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy a kanizsaiak által birtokolt földek általában töredékholdak voltak; számításaink szerint mintegy fél holdas ültetvénnyel (vagyis kb. 600 négyszögöllel) rendelkeztek, ám természetesen a birtokok birtokosok szerint jelentősen szóródnak. Egyértelműen látszik, hogy a város gazdagabb polgárai esetében a szőlők is nagyobbak. így például a Gory, a Medvevits, a Popovics, a Pichler, a Fürst stb. családok esetében az átlagot négyszere-sen-ötszörösen meghaladó birtokokat is találunk. A legnagyobb szőlők azonban egyértelműen a városban lakó nemesek kezén halmozódtak fel. Volt szőlője Batthyány hercegnek is, de mellette a Korenika, a postamester nemes Chinorányi família is jelentősebb birtokkal rendelkezett.120
A földesurak szerettek volna minél nagyobb jövedelmet nyerni birtokaikból, így nem véletlen, hogy igyekeztek földjeikből minél többet kiárendálni. így például 1798-ban Homokkomáromban, az Örömhegynek nevezett földön 43 holdnyi területet minő-
A három szőlőhegy tulajdonosainak hovatartozéisa
Bagolai-hegy Látóhegy Szentgyörgyvári-hegy
Kanizsai lakos 71 51 87
Nem kanizsai lakos 38 9 88
Összesen 109 60 175
Művelési ág Mérete (hold) Százalékos aránya
Szántóföld 3261 45,7
Rét 820 5,4
Kert 65 0,9
Legelő 241 3,4
Szőlő — —
Erdő 3183 44,6
Összesen 7570 100,0
173 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)

sítettek szőlőföldnek, s azt a két uradalomból bárki szabadon felvállalhatta.12' Sajnos a forrás nem adja meg a szőlőt vállaló személyek hovatartozását, lakhelyét, ám az kétségtelennek tűnik, hogy — fun-duális vagy egyéb gazdakimutatások névsora alapján — legalább egyharmaduk kanizsai illetékességű polgár. Ott található például a listán az a Polay Ferenc, aki volt már rétárendás, molnár, szántóföldbérlő, s most már szőlővel is rendelkezett. Végül is 74-en vállalkoztak szőlőtelepítésre. Az ültetés után hat évig adómentességet élveztek, de utána különböző — a korban megszokott — szolgáltatásokkal tartoztak: tizedet kellett fizetniük, valamint minden hold után 1 pozsonyi akó hegyvámot. Tudnivaló, hogy a szőlőtelepítés mindenkinek jó volt a feudalizmus utolsó szakaszában. Egyrészt az uraságok földterületének (állótőkéjének) felértékelődését hozta, hiszen a szőlőföldek egységnyi ára mindig magasabb volt, mint például a szántóé vagy a legelőé, másrészt pedig az abból megszerezhető és sokoldalúan felhasználható termékmennyiség is meghatározó lehetett a majorságok szempontjából. Nem lehet véletlen, hogy ebben az időben több környékbéli uradalomban, így például az Ormánd folyó túlol-
dalán lévő Boronkay József-féle vrászlói uradalomban is hasonló példákat láthatunk.122 Egy év nélküli, de forráskritikai alapon a 19. század elejére datálható birtokleírásból tudjuk, hogy Kanizsától északkeletre Mánta pusztán is jelentős szőlő volt, ahol ekkorra 50 holdas ültetvény alakult ki, ahol is 70 hospes (vagyis extraneus) művelt szőlőt.123 Mivel Kanizsán viszonylag sok olyan kereskedő élt, akiknek működése messze túllépett a város közvetlen határán, így azzal is találkozhattunk, hogy mesz-szebb lévő településeken is lehetett szőlője némelyiküknek. így például 17 72-ben a korábban városbíró Schrem János és a gazdag polgár, Hergovics Ferenc a szentmiklósi uradalom Dráva menti, mórichelyi praediumán rendelkezett szőlővel.124 Bár részletes kimutatásunk nincs, de pontosan tudjuk a városi tanácsjegyzőkönyveinek bejegyzéseiből s a hagyatéki anyagokból, hogy a várostól északra, az Inkey-ek pallini uradalmában lévő förhénci hegyen is igen sok kanizsai polgárnak volt szőlője.125
Ez a szőlő, illetve bormennyiség adhatta a házi fogyasztás, valamint az úrbéri rendelkezésnek megfelelően a bormérés lehetőségét. Az Urbárium szerint azok a települések, ahol nem volt szőlőföld, a lakosságnak bormérési joga kizárólag Szent Mihály napjától karácsonyig volt. A feudalizmus idején azonban néha a törvények és rendeletek több-
fajta értelmezést nyertek. Az 1780-as évek közepén kiadott felségparancs például arról beszélt, hogy amely helységekben szőlőhegy van, a határokban termett borokat a lakosoknak szabad az utcán árulni, ahol pedig nincsenek, ott az említett fertály esztendőig lehet csak bort mérni.126 Mivel a földesúr Kanizsát mindig úgy tekintette, hogy az úrbéri szerződéssel működő regulázott város, a városi polgárság arra következtetett, hogy akkor nekik is szabad bort mérni az utcán. A város tanácsa azonban rámutatott arra, hogy Kanizsa nem regulázott, hanem contractualista város, ahol a borárulást a szerződés s nem az úrbéri rendelkezések határozzák meg, ezért saját lakosait az ilyen borárulástól eltiltotta. Tette persze ezt azért, mert Hertelendi tiszttartó számon kérte a várostól a borárulás bűnös gyakorlatát.127 Érdekes jelenség, amikor egy városi testületnek saját polgárait kell büntetni azért, hogy a földesúrral való békesség megmaradjon.
Nézzük meg ezek után a többi földfajta eloszlását! Az 1786. évi osztrák típusú összeírásból pontos betekintést kaphatunk a szántóföldek birtoklási megoszlásába és a termelékenység alakulásába.128
A legérdekesebb, hogy a Batthyány hercegeknek Nagykanizsa területén alig volt érdemleges méretű szántóföldje, a város határában lévő szántók óriási része a városi lakosok kezében található. (Ez kétségkívül beleillik abba a képbe, amelyet a 18. század hetvenes éveiről alakítottunk ki.) Ugyanakkor az is kitűnik az összeírásból, hogy a földesúri majorság sokkal hatékonyabban, termelékenyebben működött, mint a sok és nyilván eltérő adottságú földet használó családi gazdaság. A majorsági gazdálkodásnak rendkívül jó terméseredményei voltak, s ez országosan is ritkaságszámba ment, hiszen magyar holdra átszámítva az urasági szántót, kiderül, hogy egy holdon mintegy 10 pozsonyi mérő gabonát tudtak betakarítani. Ezzel szemben a város polgárainak egy magyar holdon átlagban 5,2 pozsonyi mérős termése volt csak, ez nagyjából az országos átlag körül járhatott. Lehet, hogy a magyarázat a birtokolt szántók minőségében van, ám az is lehetséges, hogy a majorság már ennyivel termelékenyebb volt a hagyományos gabonatermelésnél. Hozzá kell tennünk, hogy a majorság fölénye nem meglepő, legfeljebb annak aránya érdemes figyelemre. Messze voltak már azok az idők, amikor a Laur-féle költségdegressziós törvény alapján a paraszti termelés felülmúlhatta az uraságit; az egyre nagyobb tőkeráfordítással dolgozó magyarországi
Urasági Úrbéres Urasági Úrbéres
Szántóból 126 m.h. 3135 m.h. 3,9% 96,8%
Termésből 1261 p.m. 16 240 p.m. 7,2% 92,8%
174
Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)
uradalmak majorsági termelésével ebben az időben a hagyományos gazdaság már nem tudott versenyezni. Természetesen a majorságot nagyobb költségek is terhelték, ugyanakkor a mezőgazdasági belső üzemi vertikum miatt nem is tudta kapacitásait teljesen kihasználni. így például munkásainak, tisztjeinek állandóan földet kellett átengednie egyéni használatra. 1804-ben például a kanizsai urasági földekből az ottani alkalmazottak 58 holdat birtokoltak, s emellett Szepetneken 17, míg Homokkomáromban és Sormáson összesen 2 holdat használhattak.
Adatainkból a négy legfontosabb gabonatermék termelési arányai is bemutathatok.
Az egy év alatt termelt mennyiség (p. m.) Annak százalékos aránya
Búza 329 2,1
Rozs 16 727 96,0
Árpa 177 0,9
Zab 268 1,0
p. m. = pozsonyi mérő
Itt a korábbiakhoz képest annyi változást találunk, hogy a rozs dominanciája megnőtt. Valószínűleg a városiak a népességnövekedés miatt egyre rosszabb és rosszabb minőségű földek igénybe vételére is rászorultak, s a gyengébb minőségű földeket is elbíró rozs vetése mellett döntöttek.
Az 1773. évi dicalis összeírás lehetővé teszi, hogy a gazdák számának változása mellett a városiak nagyállattartását is megítélhessük.129
Nagykanizsa Kiskanizsa
Gazdák száma 420 241
Jármos ökör 437 426
Tehén 272 203
Ló 305 230
Látható a táblázatból, hogy nagyot változott a világ az eltelt 20 év alatt. Az állattartási adatok az 1770-es évek elején már egyértelműen arra utalnak, hogy Kiskanizsa lakossága egyre inkább a mezőgazdaság felé fordult, amit különösen az mutat jól, hogy az egy gazdára jutó jármos ökrök száma csaknem kétszerese a nagykanizsai ökrök számának, emellett az egy gazdára jutó tehén- és lóállo-mány esetében is egyértelmű a kiskanizsai előny. Ám mindjárt hozzá kell tennünk, hogy a legkisebb a fölény a tehenek egy főre jutó arányában, ami világosan mutatja, hogy még az iparosodó, kereskedő nagykanizsai lakosság számára is a tehéntartás,
s az ezzel együtt járó fogyasztási struktúra menynyire fontos volt ebben az időben.
4. A berek kérdése
A 18. század 70-es éveire egyre világosabbá vált, hogy a két városrész terjeszkedése leginkább egymás irányába történhet, s ennek legfontosabb akadálya az a mocsár, amely Kis- és Nagykanizsa között irdatlan nagy földre terjedt ki. Nagyon fontos kérdés volt, hogy a mocsár lecsapolása egyrészt az eltartóképesség megnövelését eredményezheti, másrészt járulékos hasznai is számottevőek: javulhatnak a közegészségügyi viszonyok, egységesebb formát nyerhet a városkép, s nem utolsósorban javulhatnak az infrastrukturális feltételek. A földesúr és a város már az 1760-as évektől kezdve próbálkozott a lecsapolás kezdetleges formáival, hogy a vizek szabad járását valamiképpen korlátozza. A legjelentősebb kísérletek 1762-ben és 1766-ban történtek. 1762-ben három ízben árkoltak, metszettek a városiak, s ennek eredményeképpen 565 öl hosz-szúságban ástak ki csatornát; a tevékenységre a város 113 forintot fizetett ki.130 Négy évvel később 442 ölnyi kanális készült el, amely 109 forintjába került Kanizsa lakosságának.131 A földesúr költségeit nem ismerjük, de tudjuk, hogy egy osztrák származású Wieser nevű földmérő készítette el a terveket, s irányította a munkálatokat.132 Ezután a lecsa-polási folyamat megszakadt, ám elszórt utalásokból tudjuk, hogy a csatornákra továbbra is odafigyeltek, nem engedték meg, hogy esetleg feliszapo-lódjanak. A mocsár nagy része azonban továbbra is megmaradt.
A rendezés első nagy problémája a mocsár tulajdonjogának kérdése volt. Mint arra már korábban utaltunk, a berek területén a város is és a földesúr is használt kisebb-nagyobb tisztásokat, legelőket, kaszálókat. A földesúr részéről a majorsági gazdálkodás növelése, a város részéről pedig a hasznosítható területek megszerzése jelentette az indítékot ahhoz, hogy az 1780-as évektől mind a két jogi személy magáénak tekintse a területet. Hosszú pereskedés indult el, amelybe a vármegyétől kezdve szinte minden joghatóság bekapcsolódott, s ez a folyamat csak 1811-ben egy megegyezéssel jutott nyugvópontra.
A város már 1787-ben hivatalosan is jogot próbált formálni a berekre; azt írták a vármegyének, hogy „...a város ezen berektül és Kanizsának egész határjátul árendázott", vagyis olyan földek után fizetett cenzust, amely az övé volt."3 A város kénytelen volt cselekedni, mert a gróf tervei arra vonatkozóan már közismertek voltak, hogy árkoltatni akarja mocsarat, s ezzel magának akarja kisajátítani a területet. A per folyt, ám a földesúri tevékenység is, s nagyon úgy tűnt, hogy Batthyány földes-
175 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)

úr kész helyzet elé akarja állítani a bírákat, ráadásul elkezdett egy úrbéri pert a város ellen, mondván, hogy a kanizsaiak többször is megsértették az uraság saját kezelésű birtokait. Kanizsa a vármegye után az uralkodóhoz fordult, de végleges megoldás nem született. 1791. május 21-én a város újra a vármegyéhez fordult: vizsgálja meg, hogy a mocsár Kanizsáé vagy pedig a földesúré.134 Az ellentmondás abban állt, hogy hajdanában az Újszerzeményi Bizottság (Neoacqustica Commissio) ugyan a földesúrnak adta ezt a területet, ám Szapáry földesúr végrendeletében azt a városra hagyta. Egymással ellentétes döntések születtek. A vármegye egyik döntésében a berek tulajdonjogát a városénak mondotta, de a jogi folyamat más irányt vett: a Batthyányak magasabb helyeken nagyon erősek és befolyásosak voltak. Elérték, hogy az uralkodó az egész kérdést urbarialis kérdésnek tekintse, hiszen Kanizsa mégiscsak mezőváros volt, s így a döntés joga nyilvánvalóan az úriszékhez tartozott, annak ítélete pedig nem lehetett kérdéses.
A város is aktivizálódott, húzta az időt, újabb és újabb beadványokat fogalmazott, ahogyan az egyik szerződés megjegyezte: „...a Kanizsai Határban lévő Berek eránt újj kérdések támadván", megpróbált újabb tárgyalási pozíciót elérni.135 1802-ben aztán döntő lépésre szánták el magukat a kanizsai lakosok. Barbarits Lajos érzékletesen ecseteli a történteket városmonográfiájában. Elhatározták a berek lecsapolásának megkezdését, függetlenül a földesúrtól. Megyei földmérők felmérték a berket, megrajzolták a kiásandó csatornák vonalát, a városi elöljáróság megtervezte a munka elvégzését, szétosztották a feladatot a lakosok között, és augusztus 3-án kora reggel megkezdték az ásást. Három nap alatt Kiskanizsa alatt 5000 ölnyi hosszúságban készült el a 2,5 méter széles csatorna, míg a következő két napon a Bajcsa alatt megkezdett kanálisnak álltak neki, s ástak ki 4000 ölnyit. A két észak-déli árkot északon két, összesen 980 öl, valószínűleg vízbevezető csatornával egészítették ki. A munka nem került pénzbe, azt a városi lakosok végezték ingyen. A tulajdonjog ezzel persze még nem változott, továbbra is bizonytalan volt a per végkimenetele.136
Végül is mintegy 20 éves állandó pereskedés után 1808-ban úgy tűnt, végleges uralkodói döntés született: „...Szent Jakab havának 26-án ki adott Kegyelmes Resolutio szerint az Urodalomnak megítéltetett, és Executiora visszaküldetett", vagyis a földesúr pert nyert, s erővel elfoglalhatta a berek területét.137 A város még most sem adta meg magát, a végleges uralkodói döntés után is újabb kérelemleveleket fogalmazott Őfelségének, aminek hatására a végrehajtást is felfüggesztették. A város mindenhova instanciázott, ám hivatalos fórumokon — az időn kívül — nem sok eredményt ért el; Zala vármegye
például azt írta vissza, hogy „...a Városiak ezen Kérelem leveleikben semmi új okot elöl nem hoznak, és így kéréseknek a Törvény értelme szerént hel nem adatt-hatik". Végül mégis kiderült, hogy az időhúzás is lehet eredményes. A mindenféle beadvány eredményeképpen a Helytartótanács a helyzet rendezésére kiküldte a számos funkcióval rendelkező gróf Vár-konyi Amadét, aki többek között titkos tanácsos, kamarás, s nem utolsósorban „Tekintetes Nemes Zala Vármegye Fő lspányi Hivataljának Kormányozója" is volt. Az egyeztetések eredményeképpen 1810 legvégén a földesúr és a város lezárhatta a perlekedést, rendezte a berek ügyét, s ezt összekapcsolták egy új úrbéri kontraktus megkötésével.138 Hozzá kell tennünk azonban azt is, hogy a végső rendezésben minden bizonnyal nagy szerepet játszott a földtulajdonos személyének megváltozása: 1806-tól az a Batthyány Fülöp herceg irányította a majorátust, aki a korábbiakhoz képest lényegesen békülékenyebb hangot ütött meg a várossal szemben.
A nagy kérdés eldöntése és értelmezése szempontjából érdemes azonban egy pillantást vetni arra, milyen volt az 1811. évi contractus előtt és után az uradalom és benne Kanizsa város földbirtok-megoszlási rendszere.
Földbirtokos-szerkezet Kanizsán 1810-ben, a szerződés megkötése előtt139 (magyar holdban)
Földesúri terület Városlakók által bírt terület
Belső házhely — 503
Külső kert — 489
Szántóföld 220 3 133
Rétterület 146 808
Erdő 543 5 333
Mocsár 1 719 56
Szőlő — —
Összesen 2 630 10 322
Látható a táblázatból, hogy a korábban bemutatott 1772. évi állapotokhoz képest jelentős az eltolódás a hasznosított földterület hovatartozásának kérdésében. Míg 17 72-ben alig több mint 60% föld volt a városiak kezében, addig 1810-re ez az arány kereken 80%-ra emelkedett. Az is egyértelmű, hogy a földesúr alig folytatott szántóföldi növénytermelést a város határában, hiszen mindössze 220 holdnyi földdel rendelkezett, s nem voltak külső vagy belső kertjei sem a határban. A területi kimutatásból az a következtetés vonható le, hogy az 1719 holdra kiterjedő mocsárban található legeltető területek, a kaszálható tisztások viszonylag nagy mennyisége a
176
Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)
19. század első éveire az uradalom számára az állattartást predesztinálták, ahogyan ezt láthattuk korábbi időszakokra nézve is. Ha a városlakók földbirtokviszonyait vizsgáljuk, akkor pedig az tűnik először fel, hogy viszonylag nagy a szántóföld kiterjedése. 1786—89 között 3261 holdnyi szántóval rendelkeztek a lakók, amely — figyelembe véve a számolási pontatlanságokat — 1810-re alig változott. Lehetséges, hogy ez a mozdulatlanság jelentette a városiak problémáját? Mindenesetre tény, hogy a gazdák számának szaporodásával a szántók nem növekedtek együtt. Az erdőket is a városlakók használták elsődlegesen, s viszonylag nagyok voltak a kertek is, amelyek a városi élet nélkülözhetetlen feltételét jelentették, ugyanakkor az összeírás szerint a királyi ítéletnek megfelelően a berekből szinte semmi sem jutott a lakóknak.
A 19. század első éveiben megindultak a lecsapo-lási munkák, s ennek során felmérték és funduális könyvben rögzítették a berek földállapotait. A ránk maradt levéltári forrásokból (de részlegesen Si-monffy Emil egyik tanulmányából is) tudjuk, hogy az osztozkodás eredményeképpen Kanizsa város lakosainak kezén maradtak azok a berekterületek, amelyeket egészen 1807-ig használtak, s amelyeket korábban irtás révén hódítottak el a mocsártól. Ezekért a földekért korábban nem fizettek cenzust. Egy levéltári csomónyi tanúvallomás a bizonyíték arra, hogy a városlakók már a 18. század közepétől kezdve minden megkötés nélkül használhatták a berek területén lévő kaszálóréteket, ugyanúgy ott szabad legeltetést is folytathattak, s ezt a tevékenységet sem az uradalom tisztjei, sem más hatóságok nem korlátozták.'40 A város kapta — egy kisebb, 6 holdas földet leszámítva — az átvezető úttól északra, valamint délnyugatra eső területeket, ugyanakkor az uraságtól a város két olyan földdarabot is megkapott, amit ugyan korábban az uraság használt, ám most a szétosztásnál nem lett volna értelme megtartani, hiszen olyan helyen feküdtek, amelyek most már a városé lettek. Ez a két földdarab a korábbi úrbéri szerződésekben is állandóan szereplő Pólay-sziget és a Pivári malomnál lévő föld volt. Ugyanakkor az uradalom kapta a berek délkeleti részét, valamint a berek északi részén, a Magyar utcánál egy 6 holdas földet (csak emlékeztetőül jegyezzük meg, hogy ott urasági földek találhatók).
Még jelentősebb változás az egész földtulajdonkérdésnél, hogy a korábbi urbarialis conscriptiók-ban a lakosoknak átengedett három puszta (Bilke, Kerekes és Péterfa praediumok) használati jogáról a város lemondott, ugyanis ezek a Kanizsa-patak keleti oldalán feküdtek, ott, ahova most az urasági földrészeket tagosították össze. A három puszta nagysága több felmérés szerint sem volt túlságosan nagy, az 1770. évi állapot szerint Péterfa 149, Bilke 226, míg Kerekes-puszta 251 holdnyi volt, ami ösz-
szesen 626 magyar holdat tett ki. A csere legfontosabb eleme vélhetően az volt, hogy „ezen berek részek, mellyek a Város mellett, és többnyire a kertek alatt helyheztetnek, s mellyekbül két s háromszor ka-szállható rétek könnyű fáradsággal lesznek, az említett pusztáknál, mellyek a Váróstul messze feküsznek, mint közelebb voltokra, mint haszonvételekre nézve nekünk sokkal hasznosabbak volnának". Fontos eleme volt a contractusnak, hogy a két szerződő fél kölcsönösen lemondott mindenfajta kártérítési igényéről.'41
Az osztozkodás területi eredményeképpen a város 975 holdat, míg az uradalom 1694 holdat kapott a berek területéből. Érdekes, és ugyanakkor a működési irányultságot jelzi, hogy a város a berek nyugati részén, vagyis a kiskanizsai oldalon szerzett nagyobb földet, míg a földesuraság az északi és a délkeleti területekre egyaránt ki tudta terjeszteni befolyását. S ha a kapott földnagyságból levonjuk az átengedett irtás- és egyéb földeket, akkor kiderül, hogy Kanizsa város nyeresége mindössze 230 hold, ám ahhoz képest, hogy 1808-ban még semmi föld sem járt volna a lakosoknak a törvényes ítélet szerint, mégis csak jó eredménnyel zárult a per. Mindenképpen meg kell azt is említenünk, hogy a berek átengedéséért a város elvállalt még 1400 forintnyi árendát, s így az amúgy is meglévő 1600 forintos árenda mellett a cenzus nagysága 3000 forintra növekedett.142 A megegyezés ugyanakkor egy olyan korszak vége felé következett be, amelyet általában napóleoni konjunktúrának szoktunk nevezni, s amelynek egyik legfontosabb jellemzője volt, hogy a kereskedelmi és mezőgazdasági pozíciók nagy mértékben javultak. Az urbarialis szerződés megkötésekor még éppen a devalváció előtt vagyunk, egy olyan időszak végén, amikor a mezőgazdasági árak s főleg a gabonaárak a dinamikusan növekedő állami kereslet miatt mintegy tízszeresükre emelkedtek. Egy 1799. évi árlistából tudjuk, hogy a kanizsai gabonaárak egy kissé magasabbak voltak például a veszprémi gabonaáraknál, minden valószínűség szerint a nagyobb kereslet miatt.143 Mindebből az következik, hogy az infláció miatt az árenda növekedése bizonyára nem jelentett jelentős tehertételt a városnak.
A berek területi szétosztása megfelelő alkalmat adott az új, teljes értékű úrbéri szerződés (ún. örökszerződés) létrehozására. Ez az 1811. évi szerződés volt egészen a jobbágyfelszabadítás létrejöttéig a meghatározó kontraktus. A szerződés abban mindenképpen különbözött a korábbiaktól, hogy „örök időre" szabályozta az oppidum és a földesúr kapcsolatát, nem kellett már évenként megújítani, s kisebb volt a valószínűsége a város avagy a földesúr visszaélésének is. A szerződés 18 punctumból és 48 paragrafusból állt. Az első pontok a területi kérdéseket taglalták, a későbbiek pedig az adózási és jö-
177 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)

vedelemelosztási kérdésekre adtak választ. A mezőgazdaság működése szempontjából, hasonlóan a korábbiakhoz, most is a földért (annak birtoklásáért) fizetendő cenzus meghatározása volt a legfontosabb passzus a szerződésben. Megmaradt az 1773. évi egyezség szerinti 1600 forint, amely kiegészült a fentebb már említett 1400 forinttal, vagyis Kanizsa lakói 1848-ig 3000 forintot fizettek a városi birtokaikért. De nagyok voltak a különbségek a gazdák között a fizetőképesség szempontjából. Azt is kimondták, hogy ha az uraság a városiaktól fun-dust vesz, akkor annak a cenzusát le kell vonni az összegből.144
Szabályozták az ún. regále-kérdéseket. Ennek legfontosabb pontja a kocsmáitatás joga volt. A problémát az jelentette, hogy a korábbi úrbéri szerződések megkötésének idején még nem voltak szőlők a kanizsai területen, ám 181 l-re már kialakultak kisebb méretű szőlők a városi külső dombokon, így változtatni kellett volna a boráruitatás jogán. Ez azonban a földesúr számára anyagi veszteséget okozott vol-
na, így nem sikerült a városnak elérnie a változtatást; fennmaradt a régi, három hónapra történő szabályozás. A karácsony utáni kereskedést a földesúr megengedte, de csak nagyban, hordónként, s nem lehetett a pincékből, házakból árulni, csakis a vásáron. A mészárszék, a vámszedés, a mérlegházak joga továbbra is a földesúré maradt, de kimondták azt is, hogy az uradalom az útépítést illetően a városiakat semmiféle munkára nem kényszerítheti. Újdonság volt a korábbi szerződésékhez képest a juhtartásra vonatkozó rész; az 1773. évi szerződés szám szerint is korlátozta az uraság legeltetési jogát a kanizsai határban, most viszont szabadon, megkötések nélkül tarthatott már birkát a legelőkön: „reá állottunk és állunk arra is, hogy Ő Herczegsége...a Kanizsai Birkás Majorban és Határban minden meghatározott szám nélkül Birkákat tarthasson".145 A városiak viszont továbbra sem tarthattak birkát és kecskét. Ennek a passzusnak ekkor még nem, de az 1820-as években, a nagy gyapjúkonjunktúra alatt azonban már komoly jelentősége lett.
V A MEZŐGAZDASÁGI RENDSZER VÁLTOZÁSAI
(1811—1848)
1. Határhasználat és társadalom
Az 1811. évi úrbéri szerződés rendezte (legalábbis akkor úgy tűnt) a földesúri és a városiak által használt földek hova tartozásának kérdését. A szétválasztott földeken megindultak a lecsapolási munkák, ám nagyon hamar, már az 1810-es évek második felében újabb összetűzésekre került sor a két fél között, s ez ügyben a város volt a kezdeményező. Az 1820-as évek második felében már jogi útra terelődött a berekhasználat ügye, a város felrúgta a korábbi kontraktus pontjait, s erőszakos legeltetést folytatott az urasági területeken. A ránk maradt úriszéki iratok tanúsága szerint a kiskanizsaiak voltak a hatalmaskodók, s amikor az uraság szolgái meg akarták őket bírságolni, akkor Wolf György fia a vadászinast bottal megütötte. Az úriszék ugyan 12 botütésre ítélte Wolfot, de az ügynek folytatása lett.146 Mindenesetre tény, hogy mind a kancellária, mind a vármegye felhívta a város figyelmét arra, hogy az uradalmi legelőt ne bántsák. 1828-ban Batthyány Fülöp Zala vármegyénél emelt panaszt a városiak ellen, miszerint azok erőszakosan „a Vám úton aluli fekvő réten a Tavaszi és az Őszi legeltetést végzik".'47 1829. szeptember végén az uradalom a saját területére minden bizonnyal szándékosan behajtott marhacsordát lefoglalta. A helyzet eldurvult, 1833. október 7-én néhány uradalmi szolga agybafőbe vert néhány erőszakos városit.148 Az eseteket le-
hetne még sorolni, ám az egyértelmű, hogy a városi lakosok egyre inkább rászorultak az újabb és újabb legelők és rétek megszerzésére és használatára, ezért szaporodhattak a fenti esetek.
A helyzetet nyilvánvalóan a legelők és rétek méretének növelése oldhatta volna meg, ennek viszont előfeltétele volt a berek végleges lecsapolása. 1836-ban meg is alakult a lecsapoló társulat, s el is kezdtek némi kiszárítási tevékenységet, de a munka lassan haladt.149 Arra mindenképpen utalnunk kell, hogy az 1820—30-as években az egész országban mind nagyobb számban indultak meg a mocsárta-lanítási munkálatok. Megemlíthetjük itt a Zala folyón végrehajtott változásokat, illetve a Kanizsától két órányira lévő, az Ormánd-folyó mindkét oldalán kialakult ún. kápolnai berek lecsapolását. Ez utóbbi esetében mintegy 5700 holdas szabad területet nyertek a körzet birtokosai.150 Végül is a lecsa-polások adta újabb területnyereségek magyarázhatják, hogy a kanizsai ellenségeskedés az egymásnak gyakran ellentmondó jogi ítéletek eredményeképpen folyamatosan csendesedett, s az 1840-es években már senki nem erőltette a berek használatával kapcsolatos korábbi összeütközéseket.
A feudalizmus utolsó négy évtizede alatt a város népessége viszonylag gyors ütemben folyamatosan növekedett. 1828-ban a két városrész lakossága már elérte a 8000 főt,151 s különösen Nagykanizsa lakossága emelkedett gyorsan, mintegy 5900-6000
178
Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)
főre. Ez utóbbi városrész népességének növekedése 1787—1828 között 153%-os volt. A nagy népességnövekedésen belül nőtt annak a rétegnek a nagysága is, amelynek még mindig a mezőgazdaság jelentette a létforrást. A ránk maradt rovatos adóösszeírások is világosan jelzik a változást.
A táblázatból látható, hogy Kanizsán a házzal rendelkező adózó családfők száma folyamatosan növekedett: 1803—1828 között 195 fős szaporodás figyelhető meg. Ha még tovább tekintünk, akkor viszont azt láthatjuk, hogy 1840-ben Nagykanizsán már csak 501, míg Kiskanizsán 324 adóköteles gazdát írtak össze, vagyis a két városrészben összesen 833 gazda élt.153 Ennek valószínűsíthető oka az egyéb társadalmi csoportok változása, valamint az, hogy a város agrárrendszere lassan már nem tudott több gazdálkodót eltartani, s így a létszámnövekedés más jogállású és foglalkozású rétegekben jelentkezett. Nézzük, hogy mekkora földet birtokoltak 1840-ben az agrártevékenységből élők!
A két városrész lakosai együttesen 4086 holdnyi olyan házhelyet, szántót és rétet birtokoltak, amely után adót fizettek. Ehhez a nyomásrendszer miatt hozzá kell még számítanunk 1500 hold szántót, amellyel együtt 5586 holdas úrbéres területet kapunk. Ám mivel adóösszeírásról van szó, nem biztos, hogy pontosak az eredményeink, éppen ezért azok tendenciajellegére hívjuk fel inkább a figyelmet. Szembetűnő jelenség, hogy a két városrész közötti korábbi arányok megfordultak. A 18. század végén a kiskanizsaiak esetében igaz ugyan, hogy nagyobb volt a használt föld, de egészében még mindig a nagykanizsaiak birtokoltak többet a létszámuk miatt. 1840-ben viszont már lényegesen nagyobb volt a
nyugati városrész által birtokolt mezőgazdaságilag hasznosított földek aránya.
Mindebből persze az is következik, hogy a jelentős nagykanizsai népességnövekedés biztosan nem a mezőgazdasági népesség arányának növekedését jelenti, hanem a kereskedők és az iparosok számá-
nak emelkedését. Erre több forrás és szakirodalmi adat is utal. Bár az 1828. évi Regnicolaris Conscrip-tio adatai meglehetősen gyér számú iparost és kereskedőt jeleznek Kanizsán, ennek nem tulajdoníthatunk nagyobb jelentőséget.154 Ennél fontosabb, s ezt a történeti statisztikai irodalom, így Fényes Elek egy megjegyzése is megerősíti, hogy az 1840-es évek vége felé a város népességéből több mint 1500 fő zsidó vallású volt.155 A zsidók a keleti városrészben éltek. Magyarországon, a kor szokásainak megfelelően, 1840 előtt földtulajdonnal nem rendelkezhettek, s kézművesként sem nagyon élhettek, szabad királyi városban nem telepedhettek le, éppen ezért főleg azok felé a mezővárosok felé igyekeztek, amelyek a földesúri engedmények révén biztosabb
megélhetést adhattak. Ilyen település volt Kanizsa is, de jelezzük, hogy a folyamat Kanizsa város esetében nem a 19. század első felében indult meg, hiszen már a 18. század utolsó harmadában is hasonló társadalmi tendenciát figyelhetünk meg. A Batthyány família grófi és hercegi ágának oppidu-maiban (Szentgróton, Körmenden stb.) az átlagnál mindig jelentősebb zsidó lakosság élt.
Érdekes módon a kiskanizsai földeknek egy főre vetített aránya alig változott az idők során; egy átlagos portához 1,3 holdnyi intravillanus fundus, 4,5 hold szántó és 3 hold rét tartozott, viszont újdonság a viszonylag magas szőlő-arány, amely majdnem elérte a fejenkénti egy holdat. A nagyka-
Kanizsa társadalmának főbb csoportjai 1803—1828 között152
1803-ban 1828-ban Csökkenés Gyarapodás
Házzal bíró család 744 939 — 195
Házatlan zsellér 179 151 28 —
Iparos 219 191 28 —
Kereskedő 25 36 — 11
Két vagy több igásállatal bíró gazda 330 137 193 —
Nagykanizsa Kiskanizsa
Házhely 661 hold 431 hold
Szántó 549 hold 951 hold
Rét 549 kaszás 944 kaszás
Szőlő 523 kapás 326 kapás
Összesen 1759 hold + szőlő 2326 hold + szőlő
179 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)

nizsai gazdák belső házhelyének mérete szinte azonos a keleti területeken élők házhelynagyságával, ám szántóból már csak 2 hold, rétből pedig 1 hold jutott adózónként. Ez már önmagában is arra utalhat, hogy a nagykanizsai lakosságnak szükségképpen másból kellett megélnie, míg a kiskanizsai lakosok számára, ha ezt a határnagyságot kombinálni tudták relatíve jelentős legeltetéssel, állattartással, biztosíthatta a létfenntartást. Ugyanerre utalhat az is, hogy Nagykanizsán az adózók mellett összeírtak 354 szolgálót is. Az ő létük szorosan kapcsolódhat más ágazatbéli tevékenységhez, ugyanekkor 1840-ben Kiskanizsán mindössze 10 ilyen lakos élt. A szőlő méretében ugyanakkor nincs nagy különbség, sőt egy hajszállal a keleti városrész még meg is előzi a nyugatit a birtokolt terület egy főre eső arányában. Mindenesetre valószínűsíthető, hogy erre az időre a kanizsaiak extraneus birtoklása igencsak kiterjedt, egyre több környékbeli szőlőhegyen vállalhattak földeket. Egy, az 1830-as évek elején készült útfelmérés esetében megemlítették, hogy ,A magok határjában szőlőhegyek nincsenek, hanem bírnak a Homok komáromi (ezt láthattuk korábban),
fórhéntzi, melly Méltóságos Pallini Inkey János Uraságé, ugy nemkülönben a Látói Hegyen, melynek tulajdonosa Méltóságos Gróf Festetics László Ur".156
A majorság területi kiterjesztésére nem sok esély volt, hiszen a városi népesség növekedése elvitte a fölös földeket. Korábban említettük már, hogy 1810-ben a majorság kiterjedése Kanizsán az összes földnek mindössze csak 20 százaléka lehetett. Egyértelmű volt, hogy Kanizsa városának szorosabban vett határa nem az a terület, ahol kiterjedt gazdálkodást lehet folytatni. Itt az erős népességnyomással szemben a földesúr gyakorlatilag védekezésre kényszerült, hiszen egy csaknem 10 000 fős, egy helyben lakó közösséget nem lehetett már úriszéki tárgyalással kezelni ebben az időben. Viszont ott volt a kanizsai uradalom jelentős területe, ahol már volt lehetőség a termelés területi kiterjesztésére is. 1848 előtt a földesúr Kanizsa városában már csak 220 hold szántóval, 586 hold réttel és 374 hold magánlegelővel ren-
delkezett, a többi legelő még mindig közös volt a várossal.157 Nem véletlen, hogy a majorság egyik legfontosabb ágazata az állattartás maradt. A földesúri „visszavonulás" egyik bizonyítéka, hogy 1835-ben Batthyány Fülöp herceg újabb területeket adott át a városi lakosoknak: a városi lakosok és a kereskedők kérésére megengedte, hogy „az izraeliták temploma mögött kukoricásként használt földet", jelesül 14 651 négyszögölnyi területet (azaz csaknem 12 holdat) „...bocsássák áruba felosztás révén".'5'
2. Termelés és gazdálkodás
A szántóföldi termelés. A területi adatokból is világosan következik, hogy a szántóföldi növénytermelés mellett az egyéb agrárágazatok is meghatározóak maradtak mind a városi lakosság, mind a majorság számára. A szántóföldi növénytermelésre nézve ránk maradtak az 1842—1847 közötti kilenced-kimutatások, amelyekből a városi adózó népesség gabonatermelése megítélhető. Elsőként Nagykanizsára vonatkozó adatainkat — a még nem felszorzott számokat — foglaltuk táblázatba.159
A táblázat adataiból megállapítható, hogy a kanizsai népesség legfontosabb szántóföldi gabonaterméke a 18. századi hagyományoknak megfelelően még mindig a rozs volt, hiszen az évi középátlagot tekintve hatszor annyi rozsot termeltek, mint búzát. Ugyanakkor azt is le kell szögeznünk, hogy a rozs dominanciája állandó jellegűnek tűnik, nyilvánvalóan a sovány talaj miatt. Az is látható, hogy termeltek árpát, minimális mennyiségben zabot és hajdinát is, ezeknek termelési aránya azonban messze elmarad a két fő növény mögött. Egészen biztosra vehetjük, hogy ez a nagymértékű rozstermelés saját szükségletre történt, hiszen a kanizsai piaci áradatok az 1840-es években a búza árát esetenként háromszor magasabbnak mutatják, mint a rozsét. Tárnok Alajos, aki 1842 után a 24 000 holdas gróf Zichy Károly-féle vrászlói uradalom jószágigazgatója (bonorum directora) volt, Nagykanizsán élt, s állandóan figyelemmel kísérte a piaci árak változását, s gazdatisztjeinek küldött leveleiben
Nagykanizsa gabonatermése 1842—4 7 között
Búza Rozs Árpa Zab Hajdina
1842 97 483 4 — —
1843 183 1166 14 — —
1844 139 1161 13 — 2
1845 207 959 19 — —
1846 141 565 30 7 —
1847 191 819 44 8 —
Hat éves átlag 160 858 21 2 —
180
Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)
rendszeresen közölte azokat.160 (Megjegyezzük, hogy ő volt az a csáfordi birtokos köznemes, aki Kanizsán a védegyleti mozgalom szervezésében is jelentős részt vállalt.)
Arra is fel kell hívnunk a figyelmet, hogy az országos nagy termésvisszaesések Kanizsát sem kímélték. Közismert, hogy az utolsó nagy ,JWassenarmut" Európában 1815—16-ban volt, amikor még a magasabb életszínvonalat mutató nyugat-európai vidékeken is jelentős éhínség alakult ki.161 így volt ez Magyarországon is, nem véletlen, hogy számos vetésösszeírás maradt meg erről a korról. Kanizsán ekkor 448 olyan egyént írtak össze, akinek vetőmagra volt szüksége; a felmérés szerint ahhoz, hogy a következő esztendőben is vethessenek a gazdák, mintegy 2100 pozsonyi mérő gabonára volt szükség.162 Részlegesen az 1842—1847 közötti kilenced-kimutatások is valami hasonlóra utalnak. Egyrészt látható, hogy az évi középátlagtól igen jelentős eltérések alakultak ki mind a búza-, mind a rozstermésben. Számításunkat nézve nincs okunk azt feltételezni, hogy a vetésterületek állandóan jelentős mértékben módosultak volna. A búza esetében a termés éves középátlagától való eltérése lefelé 40, míg felfelé 29%-ot tett ki, a rozs esetében felfelé 36, lefelé 44%-os volt, ám mindjárt hozzá kell tennünk, hogy a két, viszonylag nagy lefelé történő eltérés egy évben, mégpedig az 1842. esztendőben következett be. Vagyis azt láthatjuk, hogy a természetföldrajzi, klimatikus hatások egyszerre érintették a két gabonafajtát, erre utal az is, hogy a gyenge és a csúcsévek is ugyanakkor következtek be. Az is látható, hogy az európai gazdasági ciklusnak megfelelően az 1846. év itt is katasztrofális termőév volt, viszont egyre jelentősebbé vált az adókötelesek kukoricatermelése. Ennek magyarázata az lehet, hogy eredménye kompenzációt jelenthetett a gabonatermés ingadozásával szemben. Az adatokból kitűnik, hogy Nagykanizsán kicsi volt a kukoricatermés ingadozása: a reformkor végén a hat évet figyelembe véve az éves középátlag 628 pozsonyi mérő volt, a pozitív kilengés 7-8, míg a negatív eltérés mindössze 20%-os volt csak.
Kiskanizsán lényegesen egyszerűbb volt a gabonatermés szerkezete. Az adózók a nyugati városrészben csak rozsot termeltek, illetve jelentéktelen mértékű árpa fordult elő. A rozstermelés kilencedének évi kö-
zépátlaga 230 keresztnyi. A termelési nagyságrendek ingadozása a nagykanizsaihoz hasonló volt, azzal a különbséggel, hogy talán az 1846-os év nem okozott akkora visszaesést, mint Nagykanizsán. Jelentős volt viszont Kiskanizsán a kukorica termelése, ahol a kilenced évi átlaga mintegy 406 pozsonyi mérő csutás tengerit tett ki.
Ha adatainkat összesítjük, akkor kiderül, hogy a két városrészben kenyérgabonából éves átlagban mintegy 1600 kereszt búza és 9720 kereszt rozs termett, vagyis összesen mintegy 11 320 kereszt lehetett az össztermés. Ezt átszámítva a korabeli keresztenként 2 pozsonyi mérős kulccsal, kiderül, hogy Kanizsa város polgárai a reformkor vége felé mintegy 1 415 000 liternyi kenyérgabonát termeltek a város határában. Ha mindezt elosztjuk a rovatos adóösszeírásban található szántófölddel is rendelkező gazdák számával, akkor pedig az az eredmény, hogy egy szántóvető adózó hozzávetőlegesen 1715 liternyi gabonával rendelkezhetett, s mindezt elosztva a háztartások átlagosan mintegy 7 fős létszámával kapjuk a fejenkénti 245 liter gabonát. Nyilvánvaló, hogy mindez édeskevés az éves szükséglethez képest, ám a helyzet nem volt tragikus, hiszen köztudomású, hogy a környék uradalmai már jelentős beszállítást végeztek, több uradalomnak már raktárai is voltak Kanizsán, vagyis a hiányok pótlása nem volt nehéz. Fényes Elek korabeli becslése szerint mintegy évi 600 000 hektoliter gabona cserélt gazdát a kanizsai piacon. Az a jövedelem pedig, amely a mindennapi ke-nyérgabona-szükséglet biztosításához kellett, egészen biztosan nem a mezőgazdasági tevékenységből származott. Még azt is megjegyezzük, hogy ha a források adta 100 éves intervallumot nézzük, akkor kiderül, hogy a 18. század közepére becsült 1 260 000 literes gabonatermés-mennyiséggel szemben a reformkorra ennél alig többet, vagyis 1400 000 liternyit termeltek Kanizsán. Igen ám, csakhogy időközben a város lakossága megkétszereződött, míg a gabonanövekedés szorzószáma csak 10%-kaI emelkedett, vagyis a fejenkénti gabonamennyiség mintegy 30 %-kal csökkent.
Az állattartás. Amíg a szántóföldi termelésnél a két városrész közötti meghatározó különbséget inkább a kiskanizsaiak egy főre jutó nagyobb területe jelentette, addig az állattartás esetében szinte minden a kiskanizsai agráijelleg felé mutat.
Az adózók állatállománya 1840-ben Kanizsán163
Nagykanizsa Kiskanizsa Összesen
Jármos ökrök 40 216 256
Tehenek 87 174 261
Tinók 2 29 31
Hámos lovak 204 208 412
Sertések 118 193 311
181 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)

Mivel a kiskanizsaiaknak volt nagyobb szántóföldjük, egyáltalán nem meglepő, hogy az igavonásra használatos jár mos ökrökből több mint ötször annyival rendelkeztek, mint a nagykanizsaiak. A szarvasmarha szaporodásából következően a tehenek állománya is nyilvánvalóan magasabb, mint ahogyan a falusias életmód velejárójaként a sertésállomány is nőtt (az arányok e a területeken az 1820-as évek óta nem változtak). Érdekesség viszont a lóállomány megoszlása. A lovak száma az 1820-as évek óta mindkét városrészben emelkedett: 1823-ban még csak 134 ló volt,164 ám 1840-re számuk elérte a 412-t. S mivel Nagykanizsa is viszonylag sok lóval rendelkezik, valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha azt feltételezzük, hogy a folyamatosan emelkedő szállítási kapacitás szükségletével állunk szemben: a reformkorra megnövekedett kereskedelmi termékmennyiség mozgatása egyre nagyobb és nagyobb lóállományt igényelt. Természetesen nagy volt az állatállomány számbeli fluktuációja is, főleg a nehezen vagy egyáltalán nem gyógyítható betegségek szedték áldozataikat. Jellemző példa erre az az 1820. évi, a földesúrnak írt tiszttartói jelentés, miszerint ,/i szarvasmarhának valamilyen száj és körömbetegsége van, amely öröklődik is".'65
A juhászat viszont — hasonlóan más dél-dunántúli birtokokhoz — továbbra is földesúri üzemág maradt. Az 1810-es évek vége óta a gyapjúnak nagy konjunktúrája volt Magyarországon, aminek elsődleges oka az osztrák és a cseh posztómanufaktúrák és gyárak keresletének növekedése volt.166
Ennek érdekében szükség volt a hagyományos fajták cseréjére; az újdonság az egyre nagyobb számban és több változatban terjedő merinói fajta volt. A kanizsai uradalomban is gyorsan nőtt az állomány. Míg a 18. század közepén a juhok száma nem érte el az 1000-et, addig a reformkor végére már több mint 8200-zal rendelkezett a földesúr.167 A gyapjút a leghíresebb kanizsai zsidó kereskedő, Gottlieb Mayer vásárolta fel az uradalomtól.168 Igencsak megnőtt a gyapjúeladásból az uradalom bevétele, s ezt jól mutatja, hogy 1835-ben — egy tiszttartói jelentés („mázsálló lajstrom") adatai szerint — 12 069 forint bevétele volt Batthyány hercegnek a gyapjúból.169 A juhászainak nagy előnye volt, hogy számos kisebb, de egészében véve jelentős jövedelmi forrást tudott biztosítani. Egyrészt a trágyamennyiséget felhasználták a növénytermelés során, másrészt a juhbőröket is eladhatták, s nem utolsósorban a birkahús mint élelmiszer is fontos lehetett. 1835-ben Sényi Gábor tiszttartó például azt jelentette a hercegnek, hogy sikerült eladnia a juhbőröket, amiért több ezer pengőt kapott az uradalom.170
A hatalmas méretű erdők és benne a legelők könnyűszerrel biztosították a földesúri állatállomány eltartását és nevelését, olyannyira, hogy a fölös legelőket még árendába is tudták adni. így például fenn-
maradt az északi szomszéd uradalom urának, Inkey Ádámnak az az igazoló levele, amelyben bizonyítja, hogy 1817-ben a „berken átfolyó fő kanálistól keletre lévő allodiális nagy rétet kiárendálta", ott a kaszálás és a legeltetés joga az övé lett, s ezért évi 330 forintot fizetett.171
A szőlőtermelés. Mivel a kanizsai népesség viszonylag gyorsan növekedett, a 19. század első felében mindenképpen szükség volt a szőlőterületek megnövelésére. A környék uradalmaiban a földesurak mindenhol felismerték az ebben rejlő jövedelemszerzési lehetőségeket, s növelték a szőlővel beültethető terület nagyságát, így a kanizsaiak is egyre több lehetőséghez jutottak az extraneus birtoklást illetően. A Festetics-féle szentmiklósi uradalom három, korábban említett szőlőhegyén azonban már nem voltak szabad területek, így a város polgárainak kényszerűen távolabb kellett szőlőföldeket keresniük. A környéken, a várostól 20—25 km-re két olyan terület volt, ahol jó minőségű borokat lehetett termelni. Az egyik település a Kanizsától délkeletre lévő Sand falu, amelyről egy 1812. évi forrás azt írja, hogy „szőlőhegye nemes borokat terem".'72 Az 1830-as években kezdtek megjelenni a kanizsai polgárok a faluban, első forrásunk Fekete Györgyről szól, aki 1836-ban vette szőlőjét, amely után 2 akó és 23 icce hegyvámot fizetett.173 Az sem lehet véletlen, hogy a sandiakat egy 1820-as években kitört, szőlővel is összefüggő lázongás miatti perben éppen egy kanizsai ügyvéd, nevezetesen Horváth Antal képviselte.174 A másik szőlővásárlási lehetőség a vrászlói uradalom területéhez kapcsolódott. Ott az 1840-es években gróf Zichy Károly erőteljes fejlesztései nyomán Miháldi faluban lehetett új szőlőket kialakítani.175 Miháldi is híres volt jó boráról.176 Az 1840-es években már nemcsak egyszerű kanizsai lakosok, hanem kereskedők és zsidó vállalkozók is megjelentek szőlőbirtokosként a falutól nyugatra lévő, tehát Kanizsa felé eső három szőlőhegyen. Erre vonatkozó forrásaink közül csak egyet említünk meg: 1840-ben kelt az az irat, amelyben a nagyon gazdag zsidó kereskedő, Leszner Bernárd, korábban Lachenbacher Jakabnak kölcsönadott 650 forintos váltójának kiegyenlítését követelte. A váltó biztosítéka Lachenbachernek Miháldiban, a Gradiskai szőlőhegyen lévő földjei utáni termés volt. A szőlőt felbecsülték, értéke 600 forintot tett ki.177
A kanizsaiaknak az extraneus birtoklás mellett a városon és az uradalmon belül is nyílt lehetősége újabb és újabb szőlőföldek kialakítására. Ezt világosan mutatja az 1841. évi rovatos összeírás, amely szerint a két Kanizsán összesen 846 kapásnyi szőlőterület volt már az adózók kezén. Ebből 564 kapás Nagykanizsára, míg 382 kapás Kiskanizsára esett. Nagykanizsán az 564 kapásnyi szőlőföld 192 ember kezében volt, vagyis az egy főre jutó szőlőbirtok nagysága ezen az úrbéri területen belül majdnem elérte a 3 kapást.178 Az 1840-es években az uradalom el-
182
Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)
cserélte földjei egy részét Festetics gróffal, így a város melletti dombon (Sáncon) szőlőtelepítésekre kerülhetett sor. Ebből jött létre közvetlenül a földesúr legelője mellett a Szabadhegy, amelyet a század közepén telepítettek be, s viszonylag sok ember vállalhatott ott szőlőt.179
3. Az uradalom a jobbágyfelszabadítás előtti időkben
A Batthyányak kanizsai uradalma az 1840-es évek végén sajátos képet mutatott. Volt az uradalomnak egy nagyon gyorsan fejlődő mezővárosi központja, amelyben a népesség egyre inkább kereskedelemmel és iparral foglalkozott, s amely város egyre jobban kikerült a földesúri uradalmi rendszerből, úgy is mondhatnánk, hogy egy sajátos szigetet képezett az úrbéres világ központjában. A város lakossága anyagilag egyre erősödött, amit jól mutat, hogy közvetlenül a polgári forradalom előtti évben már felajánlották a földesúrnak, hogy a dézsma helyett szívesen fizetnének inkább megváltást. A másik oldalon viszont ott volt a kanizsai uradalomnak a város nélkül vett területe a maga öt falujával, s mellette még a homokkomáromi uradalom, amely igazgatásilag teljesen beolvadt a kanizsai domíni-umba. Ez az uradalom teljes egészében a hagyományos úrbéri törvények szerint élt, a régi jogszabályok alapján adózott. S bár voltak a térségnek piaci kapcsolatai Kanizsával, mégis eltért a mindennapi tevékenysége és élete a városétól. Nézzük, mi jellemezte az uradalom falvainak helyzetét!
1848-ban a kanizsai uradalomban 151 egész jobbágyi telek volt, ám ebben benne van az a 25 egész telek is, amely Szepetneken egy olyan társadalmi csoporté volt, amelyet minden valószínűség szerint egy közösségként telepítettek oda. Az ő jogi megítélésük „szabados" volt, így nem csoda, hogy eltért az adózási rendszerük is az uradalom többi lakosáétól. Ez a libertinus csoport minden valószínűség szerint német származású volt. Feljegyezték róluk az 1830-as évek elején, hogy Szepetnek „...népe kiváltképpen a Némethek igen
szorgalmatosak"."1 Bajcsán is volt az 1761. évi telepítés révén egy népességcsoport, amelynek kötelességeit külön szerződés szabályozta az uradalom területén. A többiek viszont hagyományos jobbágyok és zsellérek voltak, s annak megfelelően szolgáltak. Sormás, Esztregnye és Szepetnek viszonylag népes település volt, így a nagyobb lakosság révén a földesúr jelentős robotmennyiséghez jutott, amely 1817-ben még csak 17 600,182 de 1848 elejére már csaknem 20 000 gyalognapot tett ki.183 Az azonban szinte egészen biztos, hogy ezt a mennyiséget a kicsiny majorsági szántónagyság miatt nem tudták felhasználni, sok jel mutat arra, hogy megváltást fizetett érte a lakosság. Jelentősen megkönnyítette az uraság helyzetét, hogy az uradalom területe és benne falvai egy tagban feküdtek; területe kelet-nyugat irányban három-négy, északdéli irányban pedig két-három óra alatt be lehetett járni, s ebből következően a munkaerő-mozgatás s nyilván a munkaellenőrzés nem jelenthetett különösebb problémát s költséget.
A magyar mezőgazdaság feudális kori sokszínűségét mutatja az a 238 munkanap, amelyet a sze-petneki, esztregnyei és sormási lakosság egy része vállalt gyalognapszámként a földesúrtól kapott rétért és szántóért. Ez a környéken megszokott volt, így például a kanizsai uradalom szomszédságában, hasonló klimatikus és talajadottságok mellett a vrászlói Zichy-uradalomban kétszer annyi felvállalt földdel rendelkeztek a falusiak, mint amekkora úrbéri illetékességük volt.184 A kanizsai domíniumban magasabb telekhányad alakult ki, lényegesen nagyobb népességgel, s így a földesúrnak nemigen maradtak olyan
szabad művelhető földjei, amelyeket bérbe adhatott volna.
Az is látható, hogy a jobbágyfelszabadítás előtti időszakban a Batthyányak kanizsai domíniumában az úrbéri jövedelem nem volt túlságosan magas. Ha minden beszedhető jövedelmet összeszámolunk (benne a kanizsai adót, cenzust, a jobbágyok robotját, a megváltást, füstpénzt stb.), akkor sem becsülhetjük nagyobbra az úrbéres jövedelmet 25—30 000 forintnál. A megmaradt adatok alapján úgy tűnik, hogy a kani-
A kanizsai uradalom falvainak állapota 1848 elején180
Jobbágyi telek Hosszúfuvar Robot Füstpénz
Úrbéres Földért
Szepetnek 68 136 8 358 15 173
Bajcsa — — 810 — —
Fityeház — — 1 224 — —
Sormás 49 97 5 586 145 78
Esztregnye 34 67 3 850 78 195
Összesen 151 300 19 828 238 446
183 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)

zsai uradalomban az éves bevétel az 1830—40-es években mintegy 55—60 000 forint lehetett, s ebből az következik, hogy a majorsági termelésből, a bérletekből, ipari tevékenységből stb. származó bevételek aránya lassan elérhette az urbariális jövedelmeket. Valószínűleg Batthyány herceg kanizsai birtoka nem tartozott a legjövedelmezőbb uradalmak közé. Erre utal, hogy 1843-ban a kanizsai uradalom tiszta jövedelme 35 000 forint volt, míg az enyingi birtok 51 600 forintot, az érdi uradalom 28 000 forintot hozott, pedig területileg mindegyik jóval kisebb volt, mint a kanizsai."15
A tiszta jövedelmet csökkentő tényezők között ki kell emelnünk a majorsági belső üzemkört, amely ebben a korban a magyarországi ismert uradalmak bruttó bevételeiből 25—30%-ot szinte mindenhol elvitt. Meghatározó volt a tisztek, alkalmazottak pénzbeli és deputátum jellegű fizetése, az egyre erőteljesebb építkezések anyag- és munkaerőköltsége (csupán ez utóbbi 1834-ben több mint 6000 forint volt),18- de itt szerepel a költséglistán a reprezentáció, vagyis a hercegi életszínvonal garantálása is. Ez utóbbihoz mindig rendben kellett tartani a jelentős méretű kanizsai kastélyt, a huszároknak biztosítani kellett a ruhát stb. Ezeken kívül a földesúri patriarchális funkciók egyre teljesebb megnyilvánulásai is jövedelem-csökkentő hatást gyakoroltak. Akárcsak máshol, úgy a kanizsai uradalomban is nagy szerepe volt a földesúri jótékonykodásnak, az adományoknak. Csak néhány jellegzetes példa erre: 1835. május végén Batthyány Fülöp herceg elrendelte, hogy a kanizsai tűzvész károsultjainak 300 kéve zsúpot, 105 szál fát és 2400 cserepet, valamint 53 500 téglát adjanak ingyen.187 Szintén ugyanebből az évből származik Horváth Pál árendás molnár könyörgő levele, miszerint nagy volt a szárazság, s így kevesebb gabonát tudott őrölni, s kérte, hogy „...árendájából valami engedtessen", s ezt a herceg Bécsből keltezett levelében az utolsó negyedévi bérleti összeg elengedésével jóvá is hagyta.188 A negyvenes évek végi éhínség következményeinek enyhítésére 1847-ben 62 szűkölködő jobbágy kapott 304 pengőforintnyi gabonát és egyéb élelmiszert stb.18' Az ilyen típusú adományok az önkéntes jövedelemtranszfer tipikus formái voltak a tradicionális Európában, ugyanakkor néha igen magas jövedelemallokációt — vagyis a jövedelmek átcsoportosulását az egyes társadalmi rétegek között — is eredményezhettek.
4. A forradalom közvetlen hatása a kanizsai agrárrendszerre
Az 1848. évi forradalom hosszú politikai előcsatáro-zások után viszonylag gyorsan létrehozta azokat az alaptörvényeket, amelyek a jobbágyság eltörlésére, s vele párhuzamosan egy polgári tulajdonrendszer kiépítésére, s főleg a szabad paraszti földek kialakítására vonatkoztak. Megváltozott a korábbi adórendszer
is, s e törvényeknek Kanizsa népességére is nagy hatása volt. Az 1848. április 11-én aláírt és hatályba lépett törvények magyarországi végrehajtása vidékenként igen nagy eltéréseket mutatott, hiszen a törvények fogadtatása nagyban függött az addig elért jogi és társadalmi állapotoktól, a gazdasági fejlettségtől, a politikai radikalizmustól stb. Különösen a mezővárosok népessége értelmezte nehezen a törvényeket, mivel a legtöbb mezőváros egyértelműen úrbéres kötöttségűnek minősült, s ebből következően az általuk használt földek nagy része cenzuális, általában a földesúri tulajdon alá eső föld volt, amelynek tulajdonjoga továbbra is a földesúré maradt, így nagyon komoly megváltási árat kellett fizetniük, s ez hosszú időre visszavethette egyes mezővárosok fejlődését. Tetézte a bajt számos mezőváros esetében, hogy a megváltási ár kifizetése elvitte az addigi felhalmozott jövedelmet, vagyont, de ugyanakkor a magasabb városi népsűrűség miatt viszonylag gyorsan elkezdtek emelkedni a telekárak.
Kanizsa város 1848 tavaszán szinte azonnal megszüntette a cenzus fizetését, s ebben az évben a város népe nem adta már be a kilencedet sem, sőt jogot formált arra is, hogy az uradalom legeltetését szabályozza, s szabad szőlőtelepítésre engedélyt adjon.190 A város nem ismert el semmiféle urbarialis rendszert. Azt írták, hogy „Kanisa várossában semmi jobbágyság nem létezik", s itt az 1811. évi örökszerződésre hivatkoztak.1"1 Az már önmagában is ellentmondott ennek, hogy úgy vélték, a hercegnek nincs joga úrbéri kötelezettségeket, szolgáltatásokat követelni a várostól, hiszen ő kárpótlást kap majd a kincstártól, tehát ténylegesen elismerték, hogy mégis csak úrbéri jellege volt a kapcsolatnak. (Az ilyen fajta városi vélemények nem voltak ritkák korábban sem.) Arra is maradtak fenn adatok, hogy a város népessége 1848 telén az urasági erdők területét kezdte fosztogatni, minden ember vitte a fát (pedig a földesúr az erdők alig 10%-ával rendelkezett csak), hiszen az igazság- és jogszolgáltatás eléggé meggyöngült, amelynek egyik legfontosabb oka a bizonytalan közjogi és politikai, valamint a hadihelyzet volt.192 Maradtak azonban olyan vitás kérdések, amelyek rendezésére majd csak az 1850-es években kerülhetett sor. így például még mindig voltak olyan közös erdők és legelőföldek, amelyeket jogilag el kellett egymástól különíteni, s véglegesen tago-sítani, valamint telekkönyvezni. Értelmezni kellett az 1811. évi szerződést, mégpedig abból a célból, hogy magánjogi vagy urbarialis szerződésről volt-e szó, ez pedig azért volt nagyon lényeges, mert ennek függvényében derült ki, hogy a földesúrnak állami kárpótlás jár-e az elveszített 165 telekért, vagy pedig a lakosoknak maguknak kell megváltani az általuk használt földeket.193 Ezekre a kérdésekre a végleges válasz majd csak az 1850-es években — de már egy megváltozott politikai és jogi helyzetben, a császári neoabszolutizmus időszakában — születhetett meg.
184
Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)
JEGYZETEK
A forrásokról
Feldolgozásunkat négy alapvető forráscsoportra építhettük. Egyrészt a Magyar Országos Levéltárban az egyik leggazdagabb családi levéltár, a Bat-thyány-hercegi család levéltárának egyes iratcsomói nagyon fontos részletekre adnak megbízható kútfőket, ám korántsem teljes a Kanizsára vonatkozó iratanyag. Másrészt a mezővárosi létből következően a Zala Megyei Levéltár is számos olyan ösz-szeírást, peranyagot tartalmaz, amit hasznosítani tudtunk. Harmadrészt haszonnal tudtuk forgatni a nagykanizsai Thúry György Múzeum megmaradt városi anyagait, illetve a helytörténeti cédulagyűjteményét. Negyedszer pedig a szakirodalom, illetve a leíró statisztika is sok olyan utalást tett már Kanizsa gazdaságára vonatkozóan, amit be tudtunk építeni a feldolgozásba.
1 Bairoch 1977, 297—333.
2 Kaposi 1996/a 124—141.
3 L. Mérei 1948 (esetleírások).
4 Bácskai —Nagy, 45.
5 L. a monográfia kereskedelmi fejezetét.
6 Az uradalomhoz: Vándor és Maksay 1959
7 Marczali, 1—25, Kaposi 2002, 76—78, Z. m. tört. olv. 120, Szabó B. 99—111.
8 MOL P 1322. 100. cs. N. 2. 1693.
9 Bél 1989, 224.; Iványi 1983, 115—129.; Mo-csáryl. 1902, 177—183.
10 Uo.
11 Jkv. 1896, 11.
12 Barbarits, 25.
13 Grassics halála után a Kamara a birtokot 36 500 forintra értékelte fel; MOL P 1322. 181. cs. 101. tétel. Kanizsa.
14 MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. N. 1. 1717.
15 Jkv. 1896, 11.
16 A vásárlást illető legfontosabb dokumentumok: MOL P 1313. 30. cs. Lad. 13. N. 6. 1743, MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. N. 2. 1743, MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. N. 18. 1743, MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. N. 23. 1744.
'7 A Batthyány család földbirtok-felhalmozásához és genealógiai vázlatának bemutatásához a következő fontosabb munkákat használtuk fel: Zimá-nyi 1962, Nagyi. 1861. 1. k. Barbarits, Tárnok, Kem-pelen 1888 (1895.); Kempelen 1931, 1. k.
18 MOL P 1322. 100. cs. 377. sz. 1810.
19 Atlasz 1976, 6. k.
20 Degré 1972, 103.
21 Bátorfi, 5. k. 351.
22 Bél 1989, 206.
23 Uo.
24 Kaposi 1997/b 64—65.
25 Bencze 1986,24.
26 Ihrig, 276.
27 Bél 1989, 206.
28 Bél Mátyást idézi: Reőthy, 154.
29 Barbarits, 30.
30 MOL Festetics cs. lt. P 275. 79. cs. Bagola (83) 1802.
31 Mérey, T. 1997, 93. (térkép)
32 Jkv. 1896, 10.
33 Uo.
34 Cseke—Horváth, 37.
35 ZML Ö 11.
36 ZML Ö 19. 1715.
37 ZML Ö 21. 1720.
38 Barbarits, 63-69.
39 Degré 1972, 104.
40 Ördög 1991, III. k. 577.
41 Barbarits, 98.
42 MOL P 1313. 38. cs. 80. 05- 1—4. lap
43 MOL P 1313. 38. cs. 1753. Kanizsa úrbéres földjei.
44 MOL P 1322. 100. cs. 377. sz. 43 L. a 42. sz. jegyzetet.
46 Uo.
47 MOL P 1330. 3. cs. 1753.
48 Bairoch 1990, 47—60, Bácskai 1988
49 MOL P 1330. 3. cs. 1753.
50 MOL P 1313. 206. cs. II. N 19. 1713. 01. 01.
51 Uo. 36. cs. Lad. 13. N 27/1—2. 1731.
52 Uo. 206. cs. III. 1753.
53 Uo.
54 MOL P 1313. 38. cs. 80 F2.
55 Uo. 80 F6.
56 Uo. 80 F4.
57 MOL P 1330. 3. cs. 1748.
58 Kaposi 1992, 77.
59 MOL P 1330. 3. cs. 1749.
60 Kaposi 1992, 82.
61 Lásd Gaál 1978 (1980), 30 7.
62 Zimányi 1965, 236—274.
63 MOL P 1330. 3. cs. 1748.
64 Uo.
65 Uo. 1747—1750 közötti gazdatiszti terméskimutatások.
66 Uo. 1753. évi terméskimutatás.
67 MOL P 1330. 3. cs. 1747. évi szarvasmarhakimutatás.
68 Uo.
69 Uo.
70 MOL P 1313. 38. cs. 74/3. Kanizsa
71 MOL P 1330. 3. cs. 1748.
72 MOL P 1313. 38. cs. 75/23. 1758—61.
73 MOL P 1330. 3. cs. 1748.
185 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)

74 Lásd: Zimányi 1968, Kirilly—Kiss, N. 1968; í. még a szomszéd keleti vármegyére: Magyar E. 1981
75 MOL P 1330. 3. cs. 1752.
76 MOL P 1322. 19. cs. 1803. 09. 30.
77 MOL P 1330. 3. cs. 1748.
78 MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. N. 27/1—2.
79 Kerecsényi 1987, 298.
80 Uo. 301.
81 Uo. 303.
82 MOL P 1313 38. cs. 75/27. 1752. 12. 10.
83 Cseke—Horváth, 41.
84 MOL P 1322. Tisztiszék. 1766. 04. 4—5.
85 Uo. 1765. 11. 14. 14/10.
86 MOL P 1313. 38. cs. 77/44. 1753.
87 Uo.
88 L. 85. sz. jegyzetet.
89 Az 1757. évi és az 1771. évi adatokat l. Ördög, III. k. 577. Az 1784. évi adatok: Danyi—Dávid, Zala megye.
90 MOL P 1313. 38. cs. 80R. 12.
91 Uo. 80R1.
92 Makoviczky, 22.
93 Uo. 37.
94 MOL P 1322. 100. cs. 309.
95 MOL P 1313. 38. cs. 80R1.
96 Az adatokat a következő művekből vettük: 1784—85-re: Danyi-Dávid; 1828-ra: Fényes 1841, 1. k. 475—476. Az adatok értékeléséhez: Kovacsics, 249—271.
97 MOL P 1317. 30. cs. Fasc. 86. N. 1. D.
98 Lásd: Szabó D. 1933; Vörös 1952; 290—384.
99 Felhő 1973; 365.
100 Uo.
101 Z. m. tört. olv. 62—63.p.
102 MOL P 1313. 38. cs. Lad. 15. N. 80. B.
103 Uo. N. 80. C.
104 Uo. N. 80. G.
105 ZML Conscr. dic. Kanizsa 1771/72.
106 MOL P 1313. 39. cs. Lad. 15. N. 81/82.
107 Barbarits, 28.
108 MOL P 1322. 100. cs. 1773.
109 ZML Conscr. dic. 1771/72.
110 MOL P 1313. 38. cs. A város területének felmérése.
1,1 MOL P 1322. 100. cs. 309. sz. 1774. 112 L. 110. sz. jegyzetet 1,3 Felhő 1971
114 MOL P 1313. 38. cs. 80F6. 1772.
1,5 Az adatokat közli: Dávid 1968, 99—143.
"6 Z. m. tört. olv. 150.
117 MOL P 1322. 100. cs. 1788. 03. 22.
1,8 Barbarits, 30.
119 MOL Festetics cs. lt. P 275. 79. cs. Bagola (83) 1802. és SML Conscr. vin. (1767—1784) Szentmiklós, 1772. Utóbbiban a hegyeket nem különítették el, hanem egyben adták meg az összes birtokost.
120 MOL Festetics cs. lt. P 275. 79. cs. Bagola (83) 1802. Az összeírás tartalmazza a Látóhegyi és a Szentgyörgyvári hegyek birtokosainak listáját.
121 MOL P 1322. 100. cs. 339. sz. 1798.
122 Kaposi 1988, 206.
123 MOL P 1317. 30. cs. Fasc. 86. N. 1. A.
124 SML Conscr. vin. (1767—1784). 1772. Mórichely.
125 Tjkv. 2. és 3.
126 Tjkv. 2. 1787. 44—45. 93. sz.
127 Uo. 207—209. 381. sz.
128 Dávid (1968) adatai (m. h. = magyar hold; p. m. = pozsonyi mérő).
129 ZML Conscr. dic. 1773.
130 MOL P 1322. 100. cs. 1791. Tanúvallomások, visszaemlékezések.
131 Uo.
132 Bél 1989, 227.
133 Barbarits, 31.
134 MOL P 1313. 36. cs. Lad. 13. N. 36. B.
135 MOL P 1313. 1811. 03. 27-ei örökszerződés előszava.
136 Barbarits, 31—32.
137 MOL P 1313. 1811
138 Uo.
139 MOL P 1322. 100. cs. 377. sz. 1810.
140 Uo. pl. 441. sz.
141 MOL P 1313. 1811. évi örökszerződés.
142 Uo.
143 Kállay, 157.
144 L. a 135. sz. jegyzetet.
145 Uo.
146 MOL P 1313. Kanizsa úrbéri pere. 1827. III. 1. Úriszéki per.
147 MOL P 1322. 100. cs. 129. sz.
148 MOL P 1313. 1835. évi úriszéki per.
149 Ihrig, 276.
150 Kaposi 1997/b 69.
151 Fényes 1841, 1. k. 475—476.
152 A táblázat: Degré 1972, 105.
,53 ZML Conscr. dic. 1840. Kanizsa.
154 ZML Regn. conscr. 1828. Sajnos Kanizsára érdemi mezőgazdasági adatokat nem tartalmaz az országos összeírás.
155 Fényes 1851, 2. könyv, 172.
156 Bencze 1986, 133.
157 Fényes 1851, 2. könyv. 172.
158 MOL P 1330. 1. cs. 1835. 09. 22.
159 MOL P 1313. 207. cs. 1842—47. Kilencedösszeírás.
160 SML VUL 32—34, 35. cs. Tárnok Alajos direc-tor levelei.
161 Az európai viszonyokra kiváló áttekintés: Abel, W. A szomszédos vármegyére: Benda Gy. 1977, 135—185.
162 ZML Vetésösszeírások, 1816. Kapornaki járás, Kanizsa.
186
Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)
163 ZML Conscr. dic. 1840. Kanizsa.
164 Uo. 1823. Kanizsa.
165 MOL P 1322. 19. cs. 1820. 09. 18. Kanizsa.
166 Komlos, 94—115.
167 MOL P 1330. 2. cs. 1843.
168 MOL P 1322. 19. cs. 1820. 10. 16.
169 MOL P 1330. 6. cs. 1841.
170 Uo.
171 MOL P 1322. 100. cs. EN3.
172 Tóth P. 1988, 55. Sand
173 SML Úrbéri peres iratok. Sand. 1836.
174 Mérey, T. 1961, 340.
175 Kaposi 2000, 132—135.
176 Tóth P. 1988, 54. Miháldi
177 SML VUL 32. cs. 6. sz. 1840.
178 ZML Conscr. dic. 1841/42. Ez az utolsó olyan, azonos évben készült összeírás, amelyben mind a két városrész adatai szerepelnek (a nasgy-
kanizsai füzetben az összesített kiskanizsai adatok találhatók meg).
179 Simonffy 1972, 137.
180 MOL P 1313. 207. cs. 1848.
181 Bencze 1986, 152.
182 TGyM Helytörténeti lexikonhoz cédulagyűjtemény. L. az uradalom falvai.
183 MOL P 1330. 6. cs. 1817.
184 Kaposi 1986, 367.
185 MOL P 1330. 1. cs. 1843.
186 Uo.
187 Uo. N. 107.
,88 Uo. 2. cs. 1835.
189 Uo. 6. cs. 475. sz.
190 Simonffy 1972, 133.
191 Barbarits, 43.
192 Uo.
193 Simonffy 1972, 133.
187 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)

Zoltán Kaposi
Kanizsas Landwirtschaft in der letzten Periode des Feudalismus
(1700-1848)
Die Studie versucht, die Veränderungen in der Landwirtschaft des Marktfleckens Kanizsa im Zeitraum zwischen 1700 und 1848 darzustellen. Die vorliegende Analyse stützt sich auf Quellen aus Archiven, Museen, auf Fachliteratur und Statistiken und wurde von vornherein als Teil der Stadtmonographie von Nagykanizsa angelegt.
In Kanizsa und dem südwestlichen Transdanubien begann nach der Befreiung von der Türken-herr-schaft 1690 eine langsame Entwicklung. Die agrar-geographischen Beding-ungen, die nach dem Ende des Krieges herrschten, begünstigten die Konzentration größerer Bevölkerungsgruppen nicht. Die Burg und ihre Umgebung (die ehemalige Burgherrschaft) waren völlig versumpft, und die Burg selbst wurde in den Jahren 1702/03 auf königlichen Befehl abgerissen. Der Grund für die Entstehung dieses riesigen Sumpfes zwischen den beiden Stadtteilen war der damals noch unregulierte Lauf des Baches Kögyär (dem späteren Prinzipal-Kanal) der sich von Norden in Richtung Süden fließend in dem Gebiet kurz vor Kanizsa verengte und damit die Möglichkeit zur Uberquerung des Sumpfes sicherstellte. Diese günstigen wirtschaftsgeographischen Voraussetzungen spielten eine ungeheure Rolle für die Entwicklung Kanizsas, trafen doch hier wichtige Strassen des Landes aufeinander, und ermöglichten damit eine infrastrukturelle Entwicklung.
Sicher ist, dass die Unterhaltsfähigkeit bis 1690 auf ein ausgesprochen niedriges Niveau gesunken war, trotzdem kam es inzwischen langsam wieder zu einer Bevölkerungsansiedlung. Zwischen 1715 und 1720 lebten in den beiden Stadtteilen Kanizsas, in Kis- und Nagykanizsa vermutlich bereits etwa 1000 Personen. Es waren vor allem Ungarn, die sich hier niederließen, aber die Leitung der Stadt blieb trotzdem lange in den Händen der deutschsprachigen Bürgerschaft.
Eine wichtige Frage für die Entwicklung der Stadt war die Klärung der Rechtsstellung und der Person des Grundherrn. 1693 geriet die Burgherrschaft in den Besitz der Gyöngyöser Familie Nagy, während Kanizsa selbst von 1705 bis 1716 Eigentum von Jakab Grassics war; damals erwarb der Nebenzweig der Familie Nagy, die Familien Szapäry und Inkey den Besitz. 1717 wurde das Gebiet aufgeteilt: die Stadt Kanizsa und der westliche Teil des Besitzes wurden Eigentum der Familie Szapäry, während die nördlichen und östlichen Gebiete der Burgherrschaft Besitz der Familie Inkey wurde. Die Grund-herrschaft der Szapärys dauerte bis 1743, denn nachdem der männliche Zweig der Familie aus-
gestorben war und die Erben einer Seitenlinie der Familie den ohnehin bereits verschuldeten Besitz nicht mehr halten konnte, gelangte der Besitz wieder an den Fiskus, der erneut einen Käufer suchte, der einen möglichst hohen Preis für den Grund zu zahlen bereit war. So gelangten 1743 die Stadt Kanizsa und 20.000 Joch des dazugehörigen Grund und Bodens in den Besitz der Familie Batthyány. Ein Jahr später kaufte Graf Lajos Batthyány, der spätere Paladin, den nördlich der Kaniszaer Domäne gelegenen Besitz Homokkomárom und schuf damit einen einheitlich verwalteten Großgrundbesitz von mehr als 30.000 Joch.
Durch diese Käufe Mitte des 18. Jahrhunderts gelangte der Kanizsaer Besitz in das Administrationssystem der Batthyánys, das als relativ modern bezeichnet werden kann. Von 1743 bis zum Ende der von uns analysierten Periode war die Familie Batthyány die Grundherrschaft Kanizsas und seiner Domäne. Durch die Vererbung des Besitzes zersplitterte die Familie bald, es entstand die herzogliche Linie der Familie (Batthyány-Strattman-Linie), und schuf das Fideikommissystem (Majorat) zu dem Kanizsa von nun an gehörte; die gräfliche Linie von Németújvár allerdings betrieb einen anderen Grogrundbesitz. In Kanizsa — das zum wirtschaftlichen Zentrum in Körmend gehörte — wurde das System zur Wirtschaftsführung der Domäne ausgebaut, wobei die Stadt selbst zahlreiche Privilegien genießen konnte und auch weiterhin ein privilegierter Marktflecken blieb. Das bedeutete, dass sich die Gesellschaft der Stadt wesentlich von der in den herrschaftlichen Dörfern unterschied. Die Einwohner von Kanizsa waren entweder Bürger oder Landwirte, die entgegen der traditionellen Urbarialgewohnheiten Steuern zahlten und Dienste leisteten.
Mitte des 18. Jahrhunderts kam es zu einer befriedigenden Klärung der Rechtsverhältnisse. Der Urbarialvertrag von 1753, der vermutlich Vorteile für beide Seiten enthielt, regelt das Verhältnis zwischen Stadt und Grundherrn für die nächsten 20 Jahre. Die Bevölkerung der Stadt zahlte das Neuntel und darüber hinaus einen Zensus von 1.600 Forint und musste außerdem noch kleinere unbedeutende Dienste leisten, erhielt aber gleichzeitig Marktrecht. Aus den Quellen ergibt sich, dass der größte Teil der Stadtbevölkerung in dieser Zeit noch aus Landwirten bestand, nur 16% der Bevölkerung waren Bürger im traditionellen Sinne. Somit war natürlich die wichtigste Einkommensquelle die Landwirtschaft. Sowohl in Nagykanizsa als auch in Kiska-nizsa festigten sich die Grund-besitzverhältnisse der
188
Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)
Einwohner. Die Bevölkerung verfügte über intravil-lanen Grund und die dazu gehörenden Gärten, sie besaßen aber auch große extravillane Grundstücke, wie die sog. äußeren Gärten, Ackerland und Wiesen. Etwa um die Mitte des 18. Jahrhunderts besaßen die Einwohner Nagykanizsas (dem östlichen Stadtteil) nach den uns zur Verfügung stehenden Daten noch größere Agrarflächen als die Einwohner von Kiskanizsa, ganz gleich ob wir den Pro-Kopf-Besitz an Boden oder aber die Gesamtfläche betrachten. Auf Grund dieses Grundbesitzes kann die Kanizsaer Einwohnerschaft auch als Urbarialbevölkerung eingestuft werden. Ein wichtiges Element des Grundbesitzes war, dass die Bewohner der Stadt von Anfang an große Bodenflächen vom Grundherren gepachtet hatte, deren Größe 1753 allein das Ackerland betreffend 700 Joch betrug. Wichtig war, dass dieser Boden für lange Zeit ständige Pachteinnahmen brachte und die Bevölkerung zu seiner Nutzung berechtigt war. Der Grundherr erhielt Bargeld und musste auch keine Kosten für den Betrieb des Majorats aufbringen. Schließlich führte der Betrieb eines Grundbesitzes mit solchen Rechtsverhältnissen zu einem harmonischeren Verhältnis zwischen dem Grundherrn und der Gesellschaft, als bei Grundbesitzen, in dem die einzelnen Rechtselemente den Boden zum jeweiligen Nachteil des anderen innehatten.
Die landwirtschaftliche Tätigkeit der Kanizsaer Einwohnerschaft und die Bewirtschaftung der Domäne Mitte des 18. Jahrhunderts wurde in entscheidendem Maße von den natürlichen geographischen Bedingungen bestimmt. Das Majorat besaß an der Grenze zu Kanizsa auch Grundstücke mit weniger als 1.000 Joch, daher hätte eine Bewirtschaftung hier nur das Ergebnis einer Allo-disierung durch den Grundherrn sein können. Dafür gibt es in unserem Fall jedoch kein Beispiel. Das Majorat war ein Wirtschaftsbetrieb, der ausgesprochen für den Markt produzierte, wichtigstes Ziel war die Einnahme von Bargeld durch den Verkauf der Produkte. Dementsprechend beschäftigte man sich in erster Linie mit dem Anbau von Weizen, indem man die Möglichkeiten der Agrarkonjunktur ausnutzte, es wurden aber auch andere Getreidesorten in geringeren Mengen produziert. Wichtig ist, dass bereits in der Mitte des 18. Jahrhunderts Futterpflanzen in das Produktsystem der Majorate eingeführt wurden: aus den Quellen wissen wir, dass auf dem gräflichen Gut damals bereits „englischer Hafer", Klee und Mais angebaut wurden. Auch unter dem Aspekt der Tierhaltung gab es bereits Neuheiten. Die Tatsache, dass etwa 100 Schwarzrinder („svarcer gulya") gehalten wurde, zeigt, dass auch hier bereits ein neuer Wind wehte. Damals war die Schafhaltung auf der Domäne noch beschränkter,
der Bestand blieb unter 1.000 Tieren und das wurde auch im Urbarialvertrag festgelegt.
Die landwirtschaftliche Produktion der Kanizsaer Bevölkerung wurde nicht vom Markt bestimmt, sondern war traditioneller Art — sie wurde durch Eigenproduktion und Eigenverbrauch geregelt. Dem entsprechend produzierte die Bevölkerung auf dem mageren sandigen Boden nur das, was bei kleinstem Risiko das beste Ergebnis versprach und es ist daher kein Zufall, dass Roggen zum wichtigsten angebauten Getreide wurde. Es wurde 10-mal mehr Roggen als Weizen produziert und die Bevölkerung befasste sich in nur sehr geringem Maße mit dem Anbau anderer Getreidesorten. Darüber hinaus war es sehr wichtig für die Bewohner der Stadt, dass ihr bei Nagykanizsa in der Puszta von Kerekes, Bilke und Peterfa noch freies Weide- und Holzrecht zustand; die Konskriptionen der Zeit führen relativ große Rinderherden und selbstverständlich zahlreiche Kühe auf, mit Sicherheit knüpften sich die Produktion und die Existenz von Nutztieren an das den Verbrauch bestimmenden Vertikum. Wir wissen auch, dass sich die Schweinezucht schnell verbreitete und dass man sich auch mit Pferdezucht beschäftigte. Im Stadtgebiet von Kanizsa gab es allerdings lange Zeit keine Weinberge, aber die Hügel und Berge der Umgebung machten es der Bevölkerung möglich, außerhalb des Stadtgebietes Wein anzubauen und so beschäftigten sie sich auch mit der Produktion von Wein. Die von den Kanizsaer bebauten Weingärten lagen im Südwesten, in den Bergen von Bagola und Szentgyörgyvär, sowie im Norden in den Bergen von Förhenc, aber auch der in der Nähe der Stadt gelegene Lätö-Berg muss genannt werden. In der Mitte des 18. Jahrhunderts geben die Quellen noch keine Auskunft darüber, ob die berufliche Beschäftigung der Bevölkerung von Nagy-und Kiskanizsa schon so unterschiedlich ist wie später, aber Tatsache ist, dass unter den Einwohnern von Kiskanizsa keine Handwerker oder Händler zu finden waren, aber auch die Einwohner von Nagykanizsa beschäftigten sich zu dieser Zeit noch vor allem mit Landwirtschaft.
Als Ergebnis des ständigen Bevölkerungszuwachses und der gesellschaftlichen Veränder-ungen in West-Transdanubien verschärfte sich auch in Kanizsa das bisher relativ gut funktioniere Verhältnis zwischen der Stadtbevölkerung und dem Grundherrn. Hier müssen wir allerdings anmerken, dass die Stadt mit ihren 450 Einwohnern einen harten Gegner für den Grundherrn darstellte, das urbariale Rechtsverhältnis konnte in ihrem Fall nicht nach dem sonst üblichen Landesmuster angewendet werden. Aber das Verhältnis musste geklärt werden und dies gelang 1773 mit einem Vertrag, der für fast 40 Jahre gültig sein sollte. Die Stadt hatte erreicht, dass auch weiterhin nur der 1753 vereinbarte
189 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)

Zensus von 1.600 Forint zu zahlen sei, aber die Verteilung des Zensus konnte von den Stadtvätern selbst festgelegt werden. Ein wichtiges Motiv des Vertrags war, dass 1774 die Grundverhältnisse der Stadt vermessen und in ein Fundusbuch eingetragen wurden. In einigen kleineren unbedeutenden Fällen verlor die Stadt zwar an Boden, aber in wichtigen Fällen konnte sie auch weiterhin die Entscheidungen fällen. So blieb die Möglichkeit des Weiderechts in der Puszta, weiterhin die immer wichtiger werdende Kontrolle der Markttätigkeiten, die Brückenzölle usw., all dies stand der Stadt zu. Das dürfte die Periode gewesen sein, in der die Entwicklung der beiden Stadtteile von einander abzuweichen begann, weil sich in den östlichen Gebieten, in Nagykanizsa, immer mehr Händler und Handwerker niederließen und der Grundherr auch eine größere Gruppe Juden ansiedelte. Die Juden, die auf dem Boden des Grundherrn wohnten, waren einem besonderen Rechtsverhältnis unterworfen. Dem gegenüber blieb der westliche Teil der Stadt eindeutig ein Gebiet der landwirtschaftlichen Produktion, für dessen Einwohner auch weiterhin Getreideanbau und Viehzucht die wichtigsten Einkommensquellen darstellten.
Die ständig wachsende Einwohnerschaft benötigte jedoch auch immer neue und neue Gebiete, d. h., die Stadt musste sich ausbreiten. Dafür gab es zwei Möglichkeiten: entweder die neuen Bewohner siedeln sich in nordsüdlicher Richtung auf den Hängen der Hügel an, oder aber sie beginnen mit der Aus-trocknung des riesigen Sumpfes, der die beiden Stadtteile von einander trennte und bringen so beide Teile näher aneinander. Da die Preise für landwirtschaftliche Produkte seit den 70-er und 80-er Jahren ständig stiegen, wurden die Erweiterung der Gebiete und der Erwerb neuen Bodens zu einer immer brennenderen Frage sowohl für den Grundherrn als auch für die Stadtbevölkerung. Im Zusammenhang mit dem Sumpf entstand ein Rechtsstreit, sahen doch sowohl die Stadt als auch der Grundherr den Sumpf als ihr Eigentum an, der im Frühjahr und Herbst besonders gute Weideplätze bot und auch die Möglichkeiten zum Mähen konnten bis zum Jahrhundertwende von beiden Seiten frei genutzt werden. Aber in den 80- er Jahren ging das Gerücht um, der Grundherr wolle das Sumpfgebiet vermessen lassen und dort einseitig mit einem Graben einen Kanal zur Wasserableitung anlegen. Damit begann ein Prozess vor Gericht, der sich über mehr als 20 Jahre hinzog. Im Verlauf dieses Prozesses stellten sich die verschiedenen Behörden (Komitat, Statthalterrat usw.) auf unterschiedliche Standpunkte, bis schließlich 1808 ein königlicher Beschluss erging, der dem Grundherrn das gesamte Sumpfgebiet als sein Eigentum zusprach. Auch jetzt erwies sich die Stadt als starker Gegner
der Herzöge von Batthyány. Während der gesamten Prozedur hatte sie es immer wieder geschafft, Zeit zu gewinnen, es wurden überallhin Abordnungen entsandt, um um Protektion zu ersuchen und schließlich ist auch nicht bedeutungslos, dass die Stadt versuchte, der Entscheidung vorzugreifen. 1802 nämlich begann die Stadt einseitig in einer Länge von 1.000 Klafter und unter Mitwirkung der gesamten Bevölkerung einen Kanal zu graben, um damit die Entscheidung zu beeinflussen. Als der Beschluss 1808 endlich gefasst wurde, wurden neue Gesuche eingereicht und auch Herzog Fülöp Batthyány war inzwischen daran interessiert, einen Kompromiss zu finden. Die Stadt Kanizsa hatte damit einen Riesenerfolg erreicht, konnte doch eine einflussreichsten und respektiertesten ungarischen Adelsfamilien ihren Willen, trotz eines gültigen königlichen Beschlusses, nicht gegen die Stadt durchsetzen, und auch wenn das Stadtgebiet laut Vertrag um nur 230 Joch wuchs, so war doch das langfristige Ergebnisse dieses Aktes von wesentlich größerer Bedeutung.
Die Klärung der Sumpffrage wurde mit dem Ab-schluss eines neuen Urbarialvertrages verbunden. Der 1811 abgeschlossene Kontrakt enthielt auch weiterhin den Grundzensus von 1.600 Forint. Da die Frage der Sumpfgebiete mit einer Flurbereinigung verbunden wurde, verzichtete die Stadt auf ihre Weiderechte in den östlichen Pusztagebieten und erhielt dafür andere Gebiete. Mit dem Ergebnis dieses Gebietstausches verpflichtete sich die Stadt zu einer weiteren jährlichen Zahlung von 1.400 Forint, gleichzeitig aber waren ihre Möglichkeiten weiter gewachsen. Ein Gewinn für den Grundherrn war es, dass er in diesen Jahren der Konjunktur die Erweiterung der Schafhaltung in den Vertrag aufnehmen konnte. Bisher war die Zahl der Schafe beschränkt, jetzt aber erhielt der Grundherr in seinen Wäldern und den anderen gemeinsam genutzten Gebieten ein uneingeschränktes Weiderecht für eine unbegrenzte Zahl von Schafen
In der Zeit der napoleonischen Konjunktur war auf Grund der Militärtransporte nicht mehr die Landwirtschaft das bestimmende wirtschaftliche Moment der Stadt, sondern Warentransport und Warenweiterleitung wurden zu den wichtigsten Funktionen. Die Stadt konnte sich im Vertrag auch weiterhin die alten Markt- und Verkaufsrechte und damit auch die dazu gehörigen Einnahmen sichern. Eine wichtige Frage war, ob die Stadt als Ergebnis des schnellen Bevölkerungszuwachses mit immerhin inzwischen 6.000 Einwohnern immer größere Gebiete der Stadt in Anspruch nehmen konnte. Die Erhebungen und Konskriptionen beweisen eindeutig, dass die Stadtbevölkerung zu dieser Zeit bereits 80% des Gesamtgebietes innehatte, während dem Grundherrn nur noch 20% blieben. Allerdings
190
Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)
war mehr als die Hälfte dieses Gebietes auch weiterhin Wald, das heißt, dass man das Gebiet für die landwirtschaftliche Nutzung noch immer ausdehnen konnte. Hier muss allerdings erwähnt werden, dass sich zu Beginn des 19. Jahrhunderts das traditionelle Verhältnis des Bodenbesitzes der beiden Stadtteile verändert hatte. Im Fall der Einwohner von Kanizsa konnte immer weniger Acker- und Weideland pro Kopf registriert werden, und das weist klar darauf hin, dass die Zahl der Einwohner im östlichen Teil der Stadt, die sich nicht mit Landwirtschaft beschäftigten, immer weiter stieg. Demgegenüber war Kiskanizsa, mit seiner nach innen gerichteten kleinen Welt auch weiterhin traditionelles Agrargebiet, und dürfte auch als Getreide-versorger einiger Bevölkerungsgruppen in Nagykanizsa gedient haben. Als Symbol für die Entwicklung Nagykanizsas zur Stadt und ihre ständige Verbürgerlichung kann man die Tatsache betrachten, dass, während der Prokopfanteil von Acker- und Weideland immer weiter zurückging, immer mehr Einwohner Weinberge in den umliegenden Gebieten, so auch in den Hügeln von Homokkomärom pachteten. Auch wenn der Verkauf von Wein nach dem Vertrag von 1811 weiterhin eingeschränkt war, so tröstete doch der Verkauf von Wein in den drei Monaten zwischen St. Michael und Weihnachten mit einen Anstieg der Einnahmen ein wenig darüber hinweg.
Die Preisdepression, die der Zeit der napoleonischen Konjunktur folgte, schadete sowohl der Wirtschaft der Stadt als auch ihren Einwohnern. Den Konskriptionen nach zu urteilen stockte der bis dahin dynamische Anstieg der Zahl der Handwerker und Kaufleute und das führte dazu, dass sich ein großer Teil der Bevölkerung wieder der Agrarproduktion zuwandte. Die sinkenden Preise für landwirtschaftliche Produkte belasteten sowohl die Bevölkerung, als auch das Majorat und daher ist es kein Zufall, dass es erneut zu Auseinandersetzungen zwischen der Stadt und dem Grundherrn im Zusammenhang mit den Fragen des Eigentums und der Nutzung von Grund und Boden kam. Interessanterweise war es fast immer die Stadtbevölkerung, die Vertragsbruch beging, indem sie entweder gewaltsam ihr Vieh weiden ließ oder das Holzrecht verletzte. Die Steuer- und sonstigen Landeskonskriptionen aus dem Jahre 1828 zeigen deutlich, dass es in diesem Jahr zu einem Stillstand kam. In den 30-er Jahren jedoch gewann die Wirtschaft der Stadt wieder Aufschwung. Die ständigen Exportmöglichkeiten, die Öffnung der Märkte in der Steiermark und Unterösterreich führten zu einer günstigen Situation für die Bevölkerung Westungarns. In dieser Zeit kann wiederum ein schneller Anstieg der Einwohnerzahl in Kanizsa festgestellt werden und gegen Ende der 40-er Jahre
liegt die Einwohnerzahl beider Stadtteile bei bereits über 9.000.
Unter dem Aspekt der landwirtschaftlichen Produktion ist es vor allem die Produktion des Majorats, in der sich Neurungen feststellen lassen. Da Kanizsa einer der wichtigsten Märkte für die Getreideausfuhr war, versuchte auch der Grundherr, diese Möglichkeiten zu nutzen und daher stieg die Getreideproduktion des Majorats in der Reformzeit. Auch auf dem Gebiet der Schafhaltung gab es entscheidende Veränderungen, was auch dadurch deutlich wird, dass die Quellen von inzwischen 8.000 Schafen in der Domäne berichten. Die Möglichkeiten der Entwicklung in der Landwirtschaft waren allerdings durch den schlechten Boden eingeschränkt, auf Grund der Tabellen über das Neuntel lässt sich feststellen, dass auch weiterhin der Roggen das bestimmende Agrarprodukt war. Für die Bevölkerung neu war die steigende Produktion von Mais; das macht allerdings deutlich, dass die Tierhaltung eine Aufwertung bei den Landwirten erfuhr.
Nach langem politischem Vorgeplänkel wurden unter Einwirkung der Revolution von 1848 relativ schnell die grundlegenden Gesetze verabschiedet, die die Abschaffung der Leibeigenschaft und damit parallel den Ausbau des bürgerlichen Besitzsystems, vor allem aber die Schaffung freien Bauernlandes festlegten. Die Durchsetzung dieser Gesetze in den einzelnen Gegenden war sehr unterschiedlich, hing doch ihre Akzeptanz und Durchführbarkeit von dem bis dahin erreichten rechtlichen und gesellschaftlichen Zuständen, sowie dem Niveau der Wirtschaftsentwicklung, dem politischen Radikalismus usw. ab. Vor allem die Bewohner der Marktflecken konnten diese Gesetze nur schwer verstehen, hatten doch die meisten Städte eindeutige Ur-barialverpflichtungen zu erfüllen und daraus folgte, dass der größte Teil des von den Einwohnern genutzten Bodens Gebiete waren, die dem Grundherrn gehörten. Das Eigentumsrecht lag auch weiterhin beim Grundherrn und so mussten die Stadtbewohner hohe Ablösesummen zahlen, was in vielen Marktflecken zu einem langfristigen Stillstand in der Entwicklung der Stadt führte. Die Probleme wurden in manchen Städten noch dadurch verstärkt, dass die Zahlung der Ablösesumme alles bisher angehäufte Einkommen und Vermögen aufbrauchte, gleichzeitig aber auf Grund der hohen Bevölkerungsdichte in den Städten die Grundstückspreise außerordentlich schnell stiegen. Im Frühjahr 1848 schaffte Kanizsa praktisch sofort die Zahlung des Zensus ab und die Bevölkerung musste in diesem Jahr auch kein Neuntel mehr zahlen, mehr noch, sie nahm sich das Recht, auch das Weiderecht des Grundherrn zu regeln und den freien Weinanbau zu genehmigen. Die Stadt erkannte keinerlei Urbarialrecht mehr an. Man war der
191 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)

Ansicht, der Herzog habe kein Recht, Urbarialverpflichtungen oder Dienste von der Stadt zu fordern, erhält er doch Schadenersatz von der Schatzkammer, d. h. sie erkannten an, dass das Verhältnis tatsächlich urbarialen Charakter hatte. Es gibt auch Daten darüber, dass die Stadtbevölkerung im Winter 1848 damit begann, den herrschaftlichen Wald zu plündern, jeder nahm sich Holz mit, war doch die Gerichtsbarkeit auf Grund der unsicheren rechtlichen und politischen Situation und dem Kriegszustand praktisch kaum vorhanden. Es blieben allerdings einige Streitfragen, zu deren Klärung es erst in den 50-er Jahren kommen konnte. So mussten z. B. die bisher durch die Stadt und den Grundherrn gemeinsam genutzten Weide-
flächen und Wälder rechtlich voneinander getrennt, endgültig arrodiert und ins Grundbuch eingetragen werden. Der Vertrag von 1811 musste interpretiert werden, denn es musste geklärt werden, ob es sich hier um einen urbarialen oder einen privatrechtlichen Vertrag handelte. Das war eine außerordentlich wichtige Frage, denn davon hing ab, ob dem Grundherren eine staatliche Entschädigung für die verlorenen 165 Grundstücke zusteht oder nicht, oder aber ob die Bevölkerung selbst den von ihr genutzten Boden ablösen sollten. Die endgültige Antwort auf diese Frage konnte erst in den 50-er Jahren gefunden werden, in einer veränderten rechtlichen und politischen Situation, der Periode des kaiserlichen Neoabsolutismus.
192
Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)
Zoltán Kaposi
Agriculture of Nagykanizsa in the Late Feudal Period (1700-1848)
This article will attempt to survey the agricultural changes in the agricultural town of Nagykanizsa in the period between 1700 and 1848. The analysis is based on archive, museum and statistical sources and was written as part of the city monograph on Nagykanizsa.
After the liberation of the town of Nagykanizsa from the Turks in 1690, this area of the Southwest Transdanubian region gradually began to develop. Agricultural conditions after the war did not favor the establishment of a larger population. The castle and its environs (the former barony) were completely covered in swamp, and the castle itself was torn down by royal command in 1702—1703. An enormous marsh between the two sections of the town had arisen because of the then generally unregulated Kógyár Brook (later Principal Canal), which narrowed somewhat in the area just before Nagykanizsa as it flowed from north to south, thus enabling the swamp to be crossed. With regard to the growth of Nagykanizsa this fortuitous geographical trait was later to have an enormous role, inasmuch as major national roads met together here, thus creating the opportunity for infrastructur-al growth.
Although by 1690 the economy's ability to support a population had thoroughly declined, people gradually began to resettle the area: by 1715-1720 the two parts of Kanizsa, Kiskanizsa and Nagykanizsa, had a population estimated to number around 1000. The majority of the new settlers were Magyar, yet the leadership of the town remained for a long time in the hands of German native speakers.
An essential issue in terms of the town's growth was the ultimate clarification of its legal standing and feudal lord. In 1693 the barony was ceded to the Nagy family of Gyöngyös, while the town of Kanizsa itself was the property of Jakab Grassics from 1705 to 1716, at which time it was taken over by the Szapáry and Inkey family branches of the Nagy family. In 1717 the area was divided up: the town of Kanizsa and the western sections of the barony went to the Szapáry family, and the northern and eastern sections of the barony to the Inkey family. Szapáry baronial rule lasted until 1743 when the family became extinct with the death of the last male heir and the collateral heirs were unable to keep the debt-encumbered property, whereby the estate reverted to the Exchequer, which again sought the candidate bidding the most for it. Accordingly, the family of Count Batthyány took ownership of the town of Kanizsa and its barony of
approximately 20,000 acres. A year later Count Lajos Batthyány, who later would become Palatine of Hungary, purchased the Homokkomárom lands to the northwest of the Kanizsa domain, and by treating these as a unified area and property created an estate extending to more than 30,000 acres.
With this mid-18th century purchase the lands of Kanizsa became part of the relatively advanced estate administration of the Batthyány's. From 1743 to the end of the period in question Kanizsa and its lands were ruled by the Batthyány family. Inheritance of the family's properties was soon divided, as a ducal branch (the Batthyány-Strattman branch) was created, which established a primogeniture to which Kanizsa was to belong; meanwhile, the branch of the counts of Németújvár ran a different estate. In Kanizsa — belonging to the economic center of Körmend — a feudal administrative system was developed, yet the town itself continued to enjoy life as a highly privileged borough. This meant that the society of the town differed substantially from the inhabitants of the villages of the estate. The inhabitants of Kanizsa were classified as either citizens or smallholders, and, contrary to traditional urban customs, paid taxes and rendered service.
The legal status was satisfactorily clarified in the middle of the 18th century. The 1753 fiefal contract, which probably contained mutually beneficial arrangements, ensured the relationship between the town and its lord for the next twenty years. The inhabitants of the town fulfilled a nove-na in addition to paying a census tax of 1600 forints and performing other minor services, in exchange for which they obtained the right to hold markets. Sources reveal that smallholders constituted the majority of the town's population at this time; only 16% were citizens in the traditional definition of the word. Accordingly, farming was quite probably the most important source of subsistence for the urban population. In both Nagykanizsa and Kiskanizsa the inhabitants' land ownership conditions were solidified. The population possessed an intravillanus fundus, as well as appurtenant gardens, and also owned large expanses of extraurban land - garden lots, plowlands and meadows. Data indicates that around the middle of the 18th century the inhabitants of Nagykanizsa (the eastern section of the town) owned more farmland than those of Kiskanizsa, both on a per capita basis and in terms of total area. Based on this the population of Kanizsa might well be considered a fiefdom, yet an
193 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)

essential element of land ownership was the fact that, from the beginning, large amounts of land were rented from the feudal lands: in 1753, plow-land alone amounted to nearly 700 acres. A key issue was the fact that, in the long term, these lands represented permanent tenancies which the population had the right to use. The feudal lord received a cash payment for this, and at the same time was exempt from the standing costs of upkeep; equally importantly, this form of land ownership led to a consistently more harmonic relationship between people and lord than in other estates where people of differing legal status owned lands to the detriment of others.
In the mid-18th century the agriculture of the people of Kanizsa and the administration of the feudal lands were predominantly defined by geographical circumstances. The manor on the border of Kanizsa had less than 1000 acres of land, for which reason the feudal lord could not have performed extensive farming except as a result of forced allodization. However, there is no example of this having occurred. The manor produced specifically for market, its primary goal being to provide a cash income by the sale of its produce. Accordingly, wheat was the main crop, exploiting the potential of agricultural competition, but other cash crops were also grown in smaller amounts. It is important to note that by the middle of the 18th century the crop structure of the manor had come to include feed plants: sources show that "English oats," clover and corn were also grown on the count's estate. In the livestock a new development was marked by nearly 100 head of "black cattle," a harbinger of times to come. The estate's sheep herd was more limited at this time, remaining below 1000 in number; this was also set down in the fiefal contract.
For the general population of Kanizsa, agricultural production was defined not by the market, but by the traditional nature of self-subsistence. Accordingly, the inhabitants farmed the meager, sandy soil to produce what it could with the least amount of risk; not surprisingly, rye was the most important crop. Nearly ten times more rye was grown than wheat, and other crops were grown in minimal amounts only. In addition, it was extremely important for the inhabitants that the smallholders had free pasture and wood use in the fields of Kerekes, Bilke and Péterfa adjacent to Nagykanizsa, in consequence of which cattle were recorded at this time, and the range of consumption no doubt included dairy products and beef. Pig farming is also known to have increased rapidly at this time, and there were also some horse stables. In contrast, there were no vineyards inside the territory of Kanizsa for a long time, although the nearby moun-
tains and hills provided an opportunity for the population to produce grapes extraneously, and thus also make wines. Vineyards cultivated by the people of Kanizsa were located on the hills of Bagola and Szentgyörgyvár to the southeast, and of Förhénc to the north as well as Látó Hill nearest the town. Sources do not seem to indicate that there was not as much difference in the occupations of the people of Nagykanizsa and Kiskanizsa as there would be later; there are known to have been no craftsmen or merchants among the inhabitants of Kiskanizsa, while the people of Nagykanizsa also still dealt primarily with agriculture at this time.
As a result of continuous population growth and the West Transdanubian social movements which began in the 1760's, conflicts arose in what until then had been a relatively good relationship between the town of Kanizsa and its feudal lord. It should be noted, however, that the town and its nearly 450 inhabitants were tough opponents for the feudal lord; with them, the feudal relationship could not be applied in accordance with the models used elsewhere in the nation. Still, the relationships had to be defined, and this ultimately was accomplished for almost forty years by the 1773 contract. The town agreed that it would continue to pay the 1600-forint census tax negotiated in 1753, but its distribution would be decided by the leaders of the town themselves. A significant aspect of the contract was that in 1774 the land ownership statuses of the town were surveyed and recorded in a registry. The town lost ground in a few less significant matters, but in the important issues it continued to make its own decisions. The right to use the pasture fields remained, as did the jurisdictional control of the increasingly important markets, bridge tolls, and others. This could be the period when the development of the two sections of the town began to diverge from each other, inasmuch as increasing numbers of craftsmen and merchants appeared in the eastern sections of Nagykanizsa, and the feudal lord also settled a large group of Jews here. Dwelling on manorial grounds, the Jews held a separate legal status. In contrast, the western section of the town remained clearly agricultural; for them, crop farming and animal husbandry continued to be the chief occupations.
At the same time, the population growth demanded increasing amounts of area: the town wanted to expand. There were two possibilities: the new residents either settled the north-to-south hillsides, or else they set about to drain the enormous swamp that separated the two sections of the town, thereby bringing the two sections closer to each other. As agricultural prices rose steadily in the 1770's and 1780's, expansion and the acquisition of new territories became an increasingly vital issue
194
Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)
for both the feudal lord and the town's inhabitants. A dispute arose with regard to the marshland, as both the lord and the town considered themselves its owner; the land provided extremely good pas-tureland in the spring and autumn, and both parties had freely used this marshy grassland until the end of the century. However, in the 1780's there was a rumor that the feudal lord wanted to survey the swamp and create a drainage canal by digging unilateral trenches there. Litigation lasted more than twenty years. During the trial the various authorities (county, regent council, etc.) formed a number of divergent opinions, until in 1808 a royal decree was issued awarding the entire area of the swamp to the ownership of the feudal lord. Here again the town proved to be a tough opponent for Count Batthyány. During the entire litigation they had continuously stalled for time, sending embassies hither and yon in a search for a protector, and perhaps most importantly, they acted to get the jump on the decision: In 1802, in just a few days the entire town joined to dig a trench nearly 1000 yards long, obviously in hopes of influencing the royal decision. When the decree was issued in 1808, they submitted newer petitions, and this prompted Count Fülöp Batthyány to seek a compromise. This was a huge achievement for the town of Kanizsa, as it had successfully stood up to one of the most prestigious families of Hungary despite a valid royal decree, and although the contract expanded the area of the town by only 230 acres, the long-term impact of the event was significantly more important than that.
The resolution of the marshland issue was linked to the negotiation of a new fiefal contract. The 1811 contract continued to leave in place the old 1600-forint census tax. As the marshland issues were connected to the expansion process, the town gave up its pasturing rights on the eastern fields, in place of which it received other territories elsewhere. As a result of these territorial exchanges the town obliged itself to the additional payment of 1400 forints annually, but at the same time its opportunities were increased. Meanwhile, the feudal lord made a gain of his own by installing in the contract an increase in the possibility for manorial sheep stock during this economic boom period. Stock size had previously been numerically limited, but now the feudal lord won the right to pasture unlimited numbers of sheep in his remaining forests and other shared lands.
During the boom period of the Napoleonic era the quartering of soldiers caused the non-agricultural aspect of Kanizsa to become important, especially in its functions of delivery and transmission of goods. In the new contract the town retained its rights to hold markets and conduct its own sales, along with
the resultant revenues. An important issue was the fact that continuous growth had increased the population of Kanizsa to almost 6000, occupying an increasingly large portion of the town's area. Surveys and other documents clearly prove that city inhabitants owned 80% of the total area at this time, with only 20% remaining the property of the feudal lord. However, nearly half of this territory was still forested, meaning it was still possible to increase the amount of arable land. It should be noted, however, that the traditional land ownership proportions in the two town sections had changed by the beginning of the 19th century. In Nagykanizsa, the per capita amounts of farmland and meadow grew steadily smaller, clearly indicating that the urban population here turned increasingly to non-agricultural professions. In contrast, Kiskanizsa remained an introverted traditional agricultural area, and is likely to have been a supplier of foodstuffs for certain segments of the population of Nagykanizsa. Symbols of the urbanization of Nagykanizsa and rise of the middle-class lifestyle may be seen in the fact that the reduction of farmland and meadows was paralleled by an increasing number of people leasing vineyards in the areas surrounding the town, including Homok-komarom and the hillsides mentioned above. Although the 1811 contract continued to limit wine sales, the three-month wine-selling period (from Michaelmas to Christmas) still offered the promise of additional profits.
The depression which followed the Napoleonic boom did no good for the population and economy of the town. Documents appear to indicate that there was a drop in the previously dynamic growth rate in the number craftsmen and merchants, resulting in a significant portion of the population returning to agriculture. Falling market prices pushed both the manor and the city inhabitants in the same direction, resulting in new conflicts arising between the city and the feudal lord on the issue of owned and shared lands. Interestingly enough, the breach of contract was committed by the town inhabitants on practically every occasion, mostly in the form of illegal pasturing and violation of wood-gathering rights. National and other ducal tax documents of 1828 show a significant decline in the standard of living at this time. In the 1830's, however, the town's economy began to revive. Increasing export opportunities with the opening of the Steiermark and Lower Austria markets created a favorable situation for the people of western Hungary. During this period the town's population growth was again high, and by the end of the 1840's the total population of the two town sections was more than 9000.
With regard to agricultural production the new change had more of an effect on the manorial production. As the town of Kanizsa was one of the
195 Kaposi Zoltán: Kanizsa mezőgazdasága a feudalizmus utolsó időszakában (1690—1849)

most important grain export markets, the feudal lord endeavored to take advantage of the opportunity, and manorial wheat production accordingly increased during the Reform Era. There were also significant changes in sheep-herding, as demonstrated by the fact that sources now recorded 8200 sheep on the manor. In contrast, the growth opportunities for the common farmers were limited due to the poor soil: according to the testimony of the novena tables, rye was still the dominant crop. For the populace a new development was the increase in corn production, which in turn indicated the farmers' heightened interest in keeping livestock.
After lengthy political skirmishes, the 1848 uprising led relatively quickly to the introduction of the laws which abolished serfdom, concurrently constructed a civilian ownership system, and — most of all — established free peasant lands. Enforcement of these laws varied greatly from region to region, as their acceptance depended on factors such as the social and legal conditions achieved thus far, the level of economic development, political radicalism, and so on. The people of the market towns in particular had trouble interpreting the laws, inasmuch as the majority of the market towns were clearly fiefdoms, for which reason the majority of the lands the inhabitants used were owned by the feudal lord. The right of ownership remained with the feudal lord; thus the townsfolk had to pay very high prices to purchase the lands, and this severely hindered growth in many market towns for quite some time. In a number of market towns the problem was further compounded by the fact that payment of the purchase price took away the cash and income that had accumulated thus far,
at the same time that rising urban density caused property prices to increase rather quickly.
In the spring of 1848 the town of Kanizsa immediately abolished the census tax, and in the same year the town ceased paying the novena, and furthermore began framing the laws to regulate the use of manorial pasturelands and permit the establishment of free vineyards. The town acknowledged no fiefal obligations whatsoever. It felt the count had no right to demand feudal obligations or services from the town, given that he received remuneration from the treasury, therefore they did in fact acknowledge that the relationship was of a fiefal nature after all. Surviving data also shows that the townspeople began raiding the manorial forests in the winter of 1848, gathering wood at will, since law enforcement had declined severely due to the uncertainties of the political and legal situation, as well as the military situation. Nevertheless, there remained disputed issues which would not be resolved until the 1850's. Examples of these include the legal isolation, apportionment and registration of the pastures and forests which until then had been jointly shared by the town and the manor. The 1811 contract had to be analyzed in order to determine whether it was a civilian or fiefal contract; this was extremely important because the answer to that question would indicate whether the count was entitled to state compensation for the 165 real estate lots that he lost, or whether the town inhabitants themselves must pay to purchase the lands they used. The final answer to these questions were to come only in the 1850's, in the changed new legal and political situation of the era of imperial neo-absolutism.
Lendvai Anna
A KÉZMŰVESSÉG ÉS A CÉHEK TÖRTÉNETE NAGYKANIZSÁN 1690-TŐL 1849-IG
1
< 1
BEVEZETÉS
...a purgeri községnek iovára és hasznára kívánván és gondolván..."
— írják a 17. század végi Kanizsán „némely" kézművesek.
Nemes, máig példaszerű élet- és mesterségbeli célkitűzés, hogy a kézműves a helységének kíván javára és hasznára lenni, szorgalmával, tudásával, alkotásaival embertársai életét segíteni. Annál is inkább figyelemre érdemes, akár korszaknyitó gondolatként is értelmezhető mondat, mert a 17. század utolsó évtizedében Kanizsán égetően szükség volt alkotni képes, építő kezekre. A város 1690. április 13-án szabadult fel 90 éves török uralom alól, amelynek eredménye romos vár, korábban eleven, de 1690-re elpusztult város, csekély népesség.
Kanizsa kézművessége történetének bemutatásához e szomorú állapotokból kell kiindulnunk, s a város időnként dinamikus, időnként lelassuló fejlődésének megvizsgálásával kell eljutnunk a 19. század közepéig, az ekkor közel 10 000 lakosú, számos kézműves lakta, élénk, nagy fontosságú kereskedő városig.
A rendelkezésünkre álló források mennyisége egyfelől kielégítő, másfelől töredékes, fájóan hiányos. A népesség-növekedés, a kézműves-létszám megállapításához az adóösszeírások látszottak célravezetőnek, amelyek több szempontú elemzésével következtetések vonhatók le a város kézművességéről. Az 1690—1849 közötti vizsgált korszakunkban elsőként az ostromot követő időről igyekszünk megállapítani — természetesen nem adóösszeírásból —, élnek-e kézművesek a városban, majd 1711-től, amikortól már rendelkezünk adóösszeírásokkal, hosszabb-rövidebb időszak lezárásaként, 20-50 évenként vizsgáljuk meg, elemezzük az országos, megyei vagy uradalmi összeírásokat.
A város 1690 nyarán megalakult Tanácsának jegyzőkönyve 1755-ig szolgáltat adatokat, egy-
szersmind elképzelhetővé teszi egy 18. századi város vezetői és a kézművesek viszonyát. A felsoroltakon kívül vizsgálunk még néhány olyan forrást, amely adatokat közvetít a kézművesek számáról, milyenségéről.
A kézművesek városunkban való jelenlétének, létszámának megállapítása után mindezek tükrében vizsgálhatók a kézműves-szervezetek, a céhek. Számba vesszük a városban 1690 után megalakult céheket, amelyeknek megalakulását írásos források egyértelműen bizonyítják, ugyanakkor megemlékezünk olyan szervezetekről is, amelyeknek megalakulása is, léte is bizonytalan, de a helytörténeti irodalomban szerepelnek. A céhtörténetnek mindig is hálás témája volt a céhszervezetek életének bemutatása. Bár városunk céhei sok más város céheihez hasonlóan működtek, mégsem hagyható figyelmen kívül a bemutatásuk, hiszen a 17. század végétől a 19. század közepéig meghatározó tényezői voltak a város életének, s ezáltal egy szeletét jelentik a várostörténetnek.
Mindezen túlmenően — mert Kanizsa a török kiűzése után újra részévé vált a felszabadult Magyarországnak, és természetesen hatottak rá a kézművesség országos célkitűzései és tendenciái — érintenünk kell ezeket a kérdéseket is, hiszen ezek éppen olyan erővel meghatározzák egy város gazdasági életét, mint amennyire befolyásolják a helyi és környéki lehetőségek, igények és egyéb helyi mozgatóerők.
Köszönettel tartozom mindazoknak, akik hosszú kutatómunkámat segítették. Köszönöm Kapiller Imrének az eddig általam nem ismert adóösszeírások, Kunics Zsuzsának pedig az általam eddig nem ismert céhtörténeti források rendelkezésemre bocsátását.
200
Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig
I. KÉZMŰVESSÉG NAGYKANIZSÁN A 18. SZÁZADBAN ÉS A 19. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN
1. Kézművesek a török alóli felszabadulástól a polgári forradalomig az adóösszeírások tükrében
aj „Minden Városban az egyféle Mesterséget űzők öszve állottak Tzéh nevezet alatt, ezeknek a Tzéh mester az elöljárójuk kinél áll a Tzéh ládája, ebbe pedig a Privilégiumok, és pénzek. Midőn pedig számosan, erejek, és tehetségekkel öszve állván egy vagy többek igazgatása alatt úgy dolgoznak, hogy egyik a másiknak kezére adja a munkát, míglen az utolsó bevégzé, az ily társaság csak kézzel dolgozik, kézmívesnek (Manufaktúrának) ha pedig tűzzel és kalapátsal, Fabrikának neveztetik..." — írja 1809-ben a kor egyik gazdasági írója,' aki éles szemmel, a legfontosabb ismérveket felsorolva különbözteti meg a kézműves céhes műhelyt, a manufaktúrát és gyárat, amelyek együttesen termeltek a 19. század eleji Magyarországon.
Kanizsán, ahol az idézet időpontját sem megelőző, sem követő időben, legalábbis 1849-ig nem beszélhetünk sem manufaktúráról, sem gyárról, csak kézművességről és céhről, meg kell világítanunk a két fogalmat.
A két fogalom közül a „kézműves termelés" a tágabb kategória. A kézműves műhelyében folyik a termékek, készítmények előállítása, nincs munkamegosztás, az ott dolgozók szakmailag képzettek, képesek a teljes munkafolyamat elvégzésére. A kézművesség nemcsak tágabb, hanem az ősibb fogalom is, mert kézművesség a céhek megjelenése előtt is volt. Ha a kézműves mesterek megfelelő létszám esetén érdekvédelmi célból szervezeteket hoznak létre, beszélhetünk céhről, amely munkaszervezési és érdekvédelmi társulás, amelynek megalakulásakor főként a sok pozitív, majd az idő múlásával egyre több korlátozó, elzárkózó, másokat kizáró tulajdonsága kap meghatározó szerepet. A feudális eredetű céhes kereteken belül folyó kézműves termelés a céhes kézművesség.
A két fogalmat városunk 1690 utáni kézművességének története vonatkozásában azért is kellett megvilágítanunk, mert Kanizsa sajátos történelmi helyzete — 90 éves török uralom, hosszú ostrom eredményekénti felszabadulás —, állapota, gyér népessége következtében az 1690 utáni évtizedekben először azt szükséges vizsgálnunk, vannak-e kézművesei, majd a 18. század folyamán, amikor a népesség nő, hogyan változik a kézművesek száma, milyen újabb és újabb kézművességek jelennek meg, illetőleg van-e és milyen változás a 19. század első felében, a polgári forradalom előestéjén.
Munkánkban másfél évszázad kézművességét vizsgáljuk. A kézművesség említésekor a korabeli szóhasználatot tartottuk szem előtt. Az „ipar" szó a mai köznyelvi jelentésével csak a nyelvújítás korában jelent meg.2 A 18. századi és 19. század eleji adatok, események ismertetésénél a „kézművesség", „kézműves" szót használjuk, majd a reformkori kézművesség bemutatásakor térünk rá az „ipar", „iparos" elnevezésre.
b) Kézművesekről az első forrásunk a kanizsai várnak a törököktől visszavételét közvetlenül követő időből való. 1690. április 13-án fejeződött be az ostrom, s valószínűleg még ebben az évben Íratta ösz-sze a vár első parancsnoka, Batthyány Adám gróf a várban talált házakat és új tulajdonosukat.3 Ha e leltárt vizsgáljuk, feltehetjük, hogy kézművesek is vannak az új háztulajdonosok között, ugyanis Matthias Schlosser és Kniedl Schlosser, vagy Sabudi Tischler, Langer Tischler, Scherni Tischler, rajtuk kívül Michael Bissl Garttner, Felner Zieglmacher, Johann Lenz Pixenmeister, Karloczi Sartor, Wun-scheimb Schmidt, Stephan Fleischhackher, Joannes Barbil, Matkovicz Fleischhackher, István Schöz Kirschner, Thoma Haiden Wagner, Dürr Wagner, Mayr Koch („bey Herrn Báron Miglio") szerepelnek a listán. Arra nem tudunk válaszolni, hogy a felsoroltaknak milyen az „előélete": itt éltek valahol a vár közelében (ezt feltételezi egy tanácsülési jegyzőkönyvi bejegyzés) az ostromot megelőzően, vagy esetleg részt is vettek az ostromban, esetleg az ostromló sereg számára végezték munkájukat stb. Az azonban valószínű, hogy valamilyen érdemük következtében jutottak házhoz. Ha kézműveseknek fogadjuk el a felsorolt új háztulajdonosokat, elmondhatjuk, hogy lakatos, asztalos, téglavető, ágyúmester, szabó, kovács, mészáros, borbély, szűcs, bognár és szakács jutott házhoz hamarosan az ostrom után. Jelképesnek tekinthető, hogy éppen ezek a mesterségek jelennek meg: a 90 éves török uralom megszűnte után újrainduló élet, újjáépítendő, újranépesítendő település számára a legszükségesebb mesterségek képviselői kezdhetnek új életet Kanizsán.
A város Tanácsának 1690. június 16-ával kezdődő Protokolluma,4 amely 1690-ben június 16-ától december 2-áig 16 tanácsülésről tudósít, megerősíti feltevésünket a név szerint felsoroltak kézműves mivoltáról.
Kniedl Jakab lakatos az 1690-ben megalakult első Városi Tanács tagja volt, tisztségéhez méltatlan helyzetbe kerülve, esetét tárgyalták tanácsüléseken.
201 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig

Kniedl műhelyfelállítás kérdésében szóváltásba került Hohenwarter órás és lakatossal, s a szóváltásból tettlegesség lett, orvosi költség is felmerült. Még a Tanács színe előtt is folyt a vita, melyikük a régebbi mester Kanizsán. A tanácsi döntés 3 forint büntetés lett Kniedl terhére, mert „...tanácsi respectusát ... maga prostituálta...", Hohenwarter pedig elviseli a Kniedltől kapott rúgást és fájdalmakat, „...hogy egy tanácsúrral szemben járó respectust megsértette...".
Paur János asztalos, Schulter János György borbély, Langer György (a házösszeírásban asztalos) szintén vitás ügyekben — deszkavásárlás, sértegetések — kerülnek a Tanács elé, s a Tanács mint bírói hatáskörrel rendelkező szerv ítélkezik. E néhány jegyzőkönyvi bejegyzés azt bizonyítja, hogy kézművesek éltek a városban a török uralom idején is.
A felsorolt, a házösszeírásban is szereplő kézműveseken kívül mészáros, kalapos, cipész, csizmadia, pék, tábori sebész, kéményseprő is szerepel 1690-ben a tanácsülési jegyzőkönyvben. Említésre érdemes, hogy amint a Kniedl-ügyben is „casus belli" volt a mesterség ügye, Schüller tábori sebész esetében az a tanácsi „tanakodás" tárgya, hogy engedjék-e meg neki a mestersége melletti bormérést. Arra való hivatkozással, hogy csekély számú polgár veszi igénybe mesterségét, s így abból nem tud megélni, meg is engedték neki azt.
Feltehetően Kanizsa első kéményseprője az az Alberti Antal, aki Grazból jelentkezett. Az 1690. augusztus 3-i tanácsülés tárgyalta, hogy kéményseprésre vállalkozik, 300 forint salláriumot (bér, munkadíj) kér. ígéri, hogy a szükséges szerszámot maga szerzi be, s a tűzcommissariusok mellett havonta végigvizitálja a kéményeket, s ahol szükséges, kitisztítja. Végül alkudozások eredményeként 150 forintban megegyezett vele a Tanács.
c) A török kiűzése után 20 évvel, az 1711. évi adó-összeírás5 adatai még mindig a város szegényes, a szabadságharc és a pestisjárvány utáni állapotát tükrözik: 84 „gazdát" írnak össze, a város lélekszáma 800 fő körüli, közülük (az 1974. évi kutatáskor még megállapíthatóan, ma már az összeírás utolsó oldalának hiányzása miatt meg nem állapíthatóan!) 20-ról jegyzik meg az összeírás megfelelő rovatában, hogy „mesterember". Mesterségük milyenségét nem tudjuk, csupán feltehető, hogy a „Szabó, Csizmadia, Varga, Takács, Gerencsér, Kovács" vezetéknév szakmájukat jelzi. Valószínűsíthető az is, hogy nem a mesterség jelenti megélhetésük egyetlen forrását, ugyanis szántófölddel, igavonó állattal, szőlővel rendelkeznek. Kevésnek, csupán a kézművesek töredékének mondható ez a 20 mesterember, hiszen a tanácsi jegyzőkönyv csak néhány adata is több kézművesre enged következtetni, továbbá azt is tudjuk, hogy 171 l-re már több céhszervezet is megalakult.
d) Míg a 18. század második évtizedében nőtt, majd csökkent a város lakossága, a harmadik évtizedtől növekedés állapítható meg, s 1750-re6 Nagy- és Kiskanizsán 2800 fő körüli a népesség, s a kereskedés és mesterségűzés haszna (lucrum quaestorum, opificum) 1018 forint. Óriásinak tűnik ez az 1720-ban leírtakhoz képest.7 Jelzi az összeírás a kézműveseket is, sőt azt is, milyen mesterséget űznek, lehetőséget nyújtva ezzel — először a 18. század folyamán —, hogy számszerűségében is megállapíthassuk a városban folyó kézműves tevékenységet.
A 85 kézműves mesterség szerinti megoszlását 1. sz. táblázatunk mutatja.
Vizsgálva az adatokat, megállapítható, hogy legtöbben a csizmadiák, a vargák és a fazekasok vannak, valamint a szabók, a takácsok, csutorások" (ligno-lagenarius) és a szűcsök, tehát elsősorban azok a kézművesek telepedtek meg, akik a létszükségleti cikkek (ruházat, edény) előállításával foglalkoznak.
A kanizsai vásárok rendjét már ekkor szabályozta a Városi Tanács, sőt a standok (azaz vásári sátrak) után kérhető összeget is meghatározta. Adataink vannak arra is, hogy távoli mester kér Kanizsán polgárjogot, illetőleg más városi kézművesek standot váltanak ki Kanizsán. Mindez eleven, forgalmas vásárokat feltételez, ahol az összeírásban szereplő mesterek tisztességes forgalmat bonyolítanak, feltehetően a kanizsai, de távolról érkező vásárlókkal is. Ezt bizonyítja az is, hogy kézműveseink bevallott haszna 685 forint, a lakosság összjövedelmének 67%-a. Messze kiemelkedő a két mészáros 40-40 forint, a lakatos 20 forint, valamint az egyik kovács 32 forintnyi haszna. 21 mester ismert el 10-10 forintot, 10 és 20 forint közötti jövedelmet csupán 8 kézműves, a többié 10 forint alatt van.
Mindezek ellenére is világosan kell látnunk, hogy kézműveseink nem a mai értelemben vett főfoglalkozásként készítik termékeiket, hanem a gazdálkodás mellett az évnek egy részében. Ezt bizonyítja, hogy közülük 51 fő például „tavaszi terméssel" {procreas vernalis) rendelkezik.
e) Bár még 1810-ben is lehangoló képet fest a városról egy rajta átutazó orosz tengerésztiszt,' a városiasodás csírái már a 18. század közepétől jelentkeznek. Kanizsának 1753-ban már 14 utcája van,10 a század elején épült ferences templomon kívül 8 „nyilvános kápolnája", közülük kiemelkedik az 1764-ben emelt, Nepomuki Szent Jánosról nevezett barokk kápolna." A városban vendégfogadók, uradalmi épületek vannak, s népessége is nő: az 1770-es évek elejére 3700 körüli a város lélekszáma.
Az 1770. évi összeírás,'2 amely Nagy- és Kiskanizsa lélekszámát 3711 főben állapítja meg, számszerű növekedést mutat mind a mesterségek, mind a kézművesek számában. Nagy- és Kiskanizsán összesen 205 kézművest írtak össze, közülük
202
Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig
(Nagy)kanizsán él 193 fő, köztük 5 extraserialista (uradalmi vagy városi szolgálatban álló) „faber" (faber ferrarius), tehát kovács, vagy „/aber"mint „mester" közelebbről nem meghatározva és 13 zsidó (3-3 szabó és mészáros, 2 üveges, l-l szűcs, varga, gombkötő, órás és a kézművesek közé sorolt seborvos; egyik szűcs és mészáros kereskedő is) kézműves.
Kiskanizsán 8 kézműves él (4 takács, 2 bognár és l-l csizmadia és kovács), valamint 4 extraserialista (1 mészáros és 3 molnármester).
Új, 1750-ben még elő nem fordult mesterségek jelennek meg, az 1750-ben megvolt mesterségekben dolgozók száma pedig lényegesen megnőtt (1. sz. táblázat). Legmagasabb létszámban a szabók (31 fő), a csizmadiák (19 fő), az ácsok (14 fő), a vargák (12 fő), a szűcsök (11 fő) és a takácsok (11 fő) vannak, tehát a ruházati kézművesek jelentősebb helyet foglalnak el a város kézművességében, sőt a ruházati kézművesek közé sorolható még az összeírásban szereplő 7 gombkötő is. A 14 ács jelenlétét a városfejlődés, az építkezés növekedése indokolja, mint ahogyan a 6 kőművesét is. Feltűnő, hogy a fazekasok száma csak 4, ugyanakkor a „csutorások" (az összeírásban lagenariusként említve) száma 9.
15 kézműves ágban l-l kézműves dolgozik, például l-l aranyműves, kéményseprő, kesztyűs, festő (valószínűleg kékfestő), szobrász, dohánykészítő, cserepező. Jelenlétük városi igényt jelez.
Feltétlenül foglalkoznunk kell az összeírás pontosságának kérdésével, amely egyszersmind minden összeírás vizsgálatának problémája is. A következő'kérdések vethetők fel: vajon az összeírás készítői felvettek-e minden adókötelest a listára, esetleg nem maradt-e ki véletlenül vagy tudatosan bárki. Nem maradtak-e ki néhányan (kevesen? többen?) azért, mert csupán az év töredék részében foglalkoztak kézművességgel. Vajon az összeírásba felvettek között vannak-e legények, mint ahogyan az egy évvel későbbi összeírásba felvették az ács- és kőműveslegényeket, jelölve a legény mivoltukat. Az 1771—72. évi dátumot viselő összeírás13 átnézésekor merültek fel az előbbi kérdéseink, ugyanis egy év alatt nem történhet annyi változás, mint ameny-nyi eltérés van az 1770. és az 1771—72. évi adatsorok között. Valószínűsíthető, hogy az előbb felsoroltakon kívül az összeíró személye, szemlélete, véleménye is okozhatja a különbséget. Példa erre, hogy míg 1770-ben 31 szabót és három zsidó szabót írtak össze, 1771—72-ben csupán 14-et, ugyanakkor tíz szűrszabót (gausapearius-1) is. Az következtethető, hogy 1770-ben a 31 szabó között írták össze a szűrszabókat is. Adataink azonban még így is eltérést mutatnak, tehát helyt kell adni az adatok megbízhatóságában való kételkedésnek.
Hasonló fenntartással kell fogadnunk az 1770. évi összeírás szerinti bevallott jövedelmet. Az a kér-
dés, hogy a valóság van-e az összeírásban szereplő számok mögött, avagy a valóságnál kevesebb, kisebb a bevallott összeg annak reményében, hogy ezáltal kisebb lesz az adó. Mivel azonban egyrészt csak a meglévő adatokkal dolgozhatunk, másrészt feltesszük, hogy a valóság és a ténylegesen szereplő összeg nincs messze egymástól, a rendelkezésünkre álló adatokat elemezzük, hiszen ennek eredménye nyújt némi tájékoztatást kézműveseink anyagi helyzetéről.
200 és 150 forintnyi a haszna a bádogosnak és a tímárnak, 70 és 60 egy-egy kőművesnek és ácsnak, 52 és 50 egy kádárnak, a kéményseprőnek és az egyik esztergályosnak. Az említett haszonnal rendelkezőkön kívüliek alacsonyabb összegű jövedelemmel rendelkeznek.
A legtöbb mestert foglalkoztató szabó kézművességben 40 forint a legmagasabb összeg, aztán 35, 34 Ft-ot vall be l-l fő és 30 Ft-ot 4 fő; a legkisebb bevallott összeg 2, 4 és 6 Ft. A csizmadiák között a 28 és 25 forintnyi haszon (2 fő) a legmagasabb, 8-an vallanak be 20 Ft-ot, de van 1 Ft-os bevallás is.
A többi ruházati kézművességben (varga, szűcs, takács) is hasonló a helyzet, 30 Ft körüli összeg az összeírásban szereplő legnagyobb haszon.
A bevallott haszon nagyságát nézve megállapítható, hogy a sok kézművest foglalkoztató ágakban az előállított áru értéke meg sem közelíti a városban egymagában dolgozó kézműves munkájának értékét vagy a kőművesét és ácsét.
A 175 nagykanizsai kézműves bevallott hasznának summája 3641 forint, amely jelentős összegnek mondható.
A 175 (nagy)kanizsai kézműves közül 28-nak a neve mellett oly bejegyzés is szerepel, mely szerint ezek zsellérek voltak.
Az 1773-ból származó, a Batthyány-uradalom által készíttetett táblázatos, ún. funduális kimutatás14 az uradalomnak árendát fizető neve mellett feltünteti foglalkozását, kézműves foglalkozásúaknál pedig azt a kézművességet, amelyet az árendát fizető folytat. Megállapítható továbbá a kimutatásból kézműveseink lakhelye is, ugyanis a funduso-kat utcánként közli. Ez érthető, hiszen már 1753-ban 14 utcája volt a városnak. A 14 utca közül az 1773. évi kimutatásban a Szigeti, a Szentgyörgyvári, a Piaci, a Német, a Légrádi, a Récsei és a Mi-háldi utca szerepel. Az 1773. évi 14 utcán 383 fundus van, s e 383 funduson 144 kézművest írtak össze. Matematikailag kiszámíthatóan majdnem minden második telken kézműves él, de arra is van példa, hogy egymás melletti telken vagy ugyanazon a telken ketten is laknak.
A kézművesek utcánkénti lakhelyét vizsgálva megállapítható: a Récsei és Miháldi utcában lakó 2-2 mester (csizmadia, kötélgyártó, varga és kőműves), a Szentgyörgyvári és Német utcában lakó 4-4
204 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig

(szíjgyártó, kesztyűs, tabakos, bognár, illetőleg kádár, varga, tímár, kalapos), a Légrádi utcában lakó 6 (szabó, szűcs, pék, tímár, lakatos, asztalos) kézműves csekély létszám a Szigeti utcában lakó 30 és a Piaci utcában lakó 93 kézműveshez képest. A Szigeti utcában például 7 szűrszabó, 6 csizmadia él. Mindezek alapján úgy tűnik, a város kézműveseinek jelentős része a Piaci és a Szigeti utcában koncentrálódik. A Piaci utca a mai Fő út és Erzsébet tér,15 s ebből következően megállapítható, hogy a kézművesek tekintélyes része a város közepén lakott.
fi A helytörténeti tanulmányok sok adat feltárásával és elemzésével bizonyítják a városnak 1770-től a 19. század első harmadáig tartó, fél évszázadnyi idő alatti fejlődését.16
Bácskai Vera kutatásai, az 1828. évi összeírásból levont következtetései Kanizsát hatalmas tiszta körzete alapján (122 581 fő egyedüli uralkodó piacközpontja) 7. helyen tartja nyilván a magyarországi piacközpontok sorában, ahol Pest-Buda, Pécs, Miskolc, Baja, Kassa és Sopron előzi meg. Sok szempontú vizsgálata eredményeként Bácskai magát a várost gyengén fejlettnek látja, azonban a Dunántúl déli része egész forgalmát összpontosító kereskedelmi szerepkörét — a Fényes Elek által leírt gabona- és állatvásárait, ezekkel való „...átmeneti kereskedését, ... gyári és kézműi kellékkeli kereskedését..." — kiemelve megindokolja a város jelentőségét.17
A kérdés az, hogy a város kereskedelméből adódó piacközponti szerepéhez mennyiben járult hozzá kézműipara: hogyan alakult a kézművesek létszáma, a kézműves ágak száma, milyensége, s a rendelkezésre álló adatok a kézművesség 18. századi állapotához képest fejlődést vagy stagnálást jeleznek-e.
Magyarország 19. század eleji gazdasági és társadalmi állapotának megrajzolásához, helységei lakosságának bemutatásához minden kutató elsődleges forrása az 1828. évi Regnicolaris Conscriptio,18 amelynek adatai a helységek kézművességének megismeréséhez is segítséget nyújtanak. Ez még akkor is így van, ha élünk azzal a gyanúperrel, hogy éppen Kanizsa vonatkozásában nem egészen pontosak az adatai. Mivel azonban a 18. századi összeírásaink esetében is rámutattunk vélhető hiba- vagy hiánylehetőségekre, s a leírt adatokkal dolgoztunk, 1828-ban is a meglévőt elemezzük.
1828. évi kézművesség-vizsgálati szempontból az összeírás következő sajátosságaira kell rámutatnunk. A rendelkezésünkre álló, Kanizsát összeíró összefűzött ívek hiányosak, első meglévő oldala (ez is fél oldal) a 42. sorszámú adófizetővel „kezdődik", ugyanakkor a 28. sorszámú bejegyzettől a lap hiányzása folytán a név még hiányzik, ám a lap másik oldala megvan, ahol a mesterség olvasható. Feltehető, hogy a nevet és mesterséget is tartalmazó, hiányzó 27 adófizető között is volt kézműves.
Az összeírás másik sajátossága, hogy míg fentebb idézett 18. századi összeírásaink külön csoportban (külön lapon vagy íven) írták össze a zsidókat (köztük a kézműveseket), 1828-ban a többi adófizető közé besorolva kerültek összeírásra (csupán a név utáni „jud." rövidítés utalt származásukra).
1828-ban is feltüntettek önálló adófizetőként 2 ács és 5 kőműveslegényt. Nem vettük fel a 2 chirurgust, akikről az összeírásban megjegyezték, hogy diplomások, Szlávi chirurgusról még azt is, hogy a megye orvosa. Lovák patikust viszont felvettük létszámunkba, bár az összeírásban pharmacopola-nak említve szerepel, foglalkozása szerint akkor még kézművesnek minősült.19 Fontos, hasznos adatokat szolgáltat az összeírás azzal, hogy az „Observationes" rovatban a mesterség megnevezésén kívül jelzi azt is, egyedül vagy legénnyel és inassal űzi-e mesterségét a kézműves, továbbá azt is megjegyzi, egész évben vagy az évnek csak egy részében dolgozik-e.
1. sz. táblázatunk megmutatja a városban működő kézművesek számát, az iparágakat, valamint a 18. századi összeírások adatai mellé helyezésével némi összehasonlításra is lehetőséget ad. A számszerű kimutatásból levonható néhány következtetésünk után megvizsgáljuk, mivel most már meg lehet tenni, a műhelyek segédszemélyzetét (legények, inasok) és a kézművesek munkaidejét.
Táblázatunkból kitűnik a mesterségek sokfélesége, ugyanakkor az is, hogy 20 feletti mesterszám 2 iparágban, 10 és 20 közötti mesterlétszám 4 kézművességben található, 21 kézművességben 2 és 10 közötti a létszám, s 13 mesterségnek egyetlen képviselője van. Legnépesebbek az összeírás idején is a ruházatiak, ezt bizonyítja a 28 csizmadia, a 21 szabó, aló szűcs, a 15 takács jelenléte a városban. A 2 és 6 közötti mesterlétszámok azoknak a kézművességeknek a jelenlétét bizonyítják, amelyeknek a termékeire a város és környéke lakosságának a mindennapi életéhez szüksége van, illetőleg alacsony létszámuk feltehetően ki is elégíti a szükségletet (pl. 2-2 kötélgyártó, bádogos, órás, szalagkészítő, kalapos, szappanfőző stb.). Érthetően magasabb (4, 6 és 7 fő) a szűr- vagy köpönyegszabók (mint ruházatkészítők), a pékek, az ácsok és kovácsok száma.
Az a 13 kézművesség, amelynek l-l képviselője van a városban (üstkészítő, ötvös, könyvkötő, rézműves, posztókészítő, puskaműves), megjelenésével egyrészt a lakosság némi igényességét, másrészt bizonyos, a 18. században meglévő kézművességek jelentőségének csökkenését (pl. csutorás) jelzi. A létszámadatok alapján feltehető, hogy a magas létszámú ruházati kézművesek és a 12 főnyi fazekas nem csupán a város, hanem a távolabbi népesség igényeit is kielégítették, szomszéd vármegyei (vagy távolabbi) vásárokon is árulva termékeiket, míg a többi kézműves a város, esetleg szűk környezete számára a helyi vásá-
204
Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig
rokon árulta termékeit. A 194 fő nagykanizsai kézműves közül 10 fő zsidó, közülük 5 szabó, 2 üveges, 2 szalagkészítő és 1 festő.
A kézművesség gyakorlása szempontjából fontos kérdés, hogy a kézműves műhelyében egymaga dolgozik, vagy legényt, inast is tart-e. Bár a 18. században is feltűnő volt, hogy ács- és kőműveslegényeket adózóként írtak össze, más adat nem jelezte legények létét a városban. 1828-ban az összeírás mesterenként megjegyezte, hogy legénnyel (és hánnyal) vagy inassal dolgozik a kézművesmester.
1. sz. táblázatunk feltünteti, hány mester dolgozik legénnyel (cum Sodale) és inassal (cum Tirone). Legénnyel 54 dolgozik, közülük 2 kőművesmester 2-2-vel, 1 ácsmester 3 legénnyel, továbbá 1 szíjgyártó és 1 asztalos legény van vándorúton, s 2 ács- és 5 kőműveslegény szerepel adózóként,20 2 csizmadia, 1 kovács és 1 kötélgyártó tart inast. Az alkalmazott legények száma összesen 59, és 2 legény van vándorúton
Az összeírás további fontos adata, amely következtetésekre ad lehetőséget, a kézművesek munkaidejének megjelölése. 204 kézművesünk közül összesen 13-ról jegyezték fel, hogy kézművességüket egész évben űzik (laborat integro anno), tehát a kézművességükjelenti megélhetésük forrását. Figyelemre érdemes, hogy az egész évben dolgozók vagy olyan mesterek, akik egyedül képviselik azt a bizonyos kézművességet a városban (pl. üstkészítő, rézműves, borbély), vagy a 4 pék (mint a város kenyerét sütők, tehát nagyon fontos, mindennapi szükségletet kielégítők), a többiek szinte kivételszerűek a kézművesek között (l-l tímár, kovács lakatos, szabó szappanfőző és festő). Ők a kézművesek 6,4%-át jelentik, tehát nagyon kevesen vannak. Leggyakoribb, hogy a kézműves fél évig vagy negyed évig dolgozik, de gyakori a 2 és 1 hónapos munkaidő is. Esetenként 2/4, 3/4 év is van a megjegyzések között, de található példa arra is, hogy „2 hó Vt év" a munkaidő.
Ha a kézművességnek csupán a legnépesebb ágait vizsgáljuk, azt kell megállapítanunk, hogy 1 szabó kivételével a ruházati kézművességet folytatók csupán az év egy részében gyakorolják tevékenységüket. Táblázatunk a csizmadiák, szabók, szűcsök, takácsok munkaidejét mutatja. (?-lel jelölt rovatunkban azokat a mestereket jelöltük, akiknek munkaidejét nem tudjuk.)
Az összeírásban, hasonlóan az 1770. évi összeíráshoz, megjegyezték azt is, hogy a kézműves zsellér (inquil-inus) vagy házatlan zsellér (subinquilinus). Számításaink szerint Nagy- és Kiskanizsán 149 kézművest zsellérként, 43-at pedig házatlan zsellérként jegyeztek fel, tehát majdnem minden kézműves zsellér vagy házatlan zsellér (néhány kézművesről, az összeírás néhány lapjának hiányzása miatt ez nem volt megállapítható). Figyelembe kell azonban vennünk azt a magyarázatot, mely szerint az 1828. évi összeírásban a zsellérek sorába kerültek azoknak a mezővárosoknak a lakói is, amelyekben nem volt úrbéri telekrendszer. E zsellérek nem voltak földtelenek, sőt olyan mezővárosi polgárok voltak, akik esetleg jelentős mennyiségű szántófölddel és réttel rendelkeztek, amelyet szabadon adhattak, vehettek.21
Az 1841—42. évi dicalis conscriptio22 242 kézművestjelez Nagykanizsán, közülük 217 fő 3. osztályba, 18 fő 2. és 7 fő 1. osztályba sorolt. Kiskanizsán 27 kézművest írtak össze. Bár rendkívül rosszul olvasható, esetenként éppen a margón írt mesterség-elneve-zés olvashatatlan, az megállapítható, hogy a ruházati kézművességek túlsúlya nem változott a korábbiakhoz képest. Számításaink szerint a 37 csizmadia, 18 szabó, 18 takács és 25 szűcs (összesen 98 fő) a 242 kézművesnek 40%-a, tehát megközelítően a fele.
g) Végigkísérve a török kiűzésétől a polgári forradalomig Kanizsa kézművességét, megvizsgálva 50 évenként a kézművesség állapotát, kézenfekvőnek látszana adatainkat más, Zala vármegyei vagy más vármegyebeli adatokkal összevetni, hogy valamelyest elhelyezhessük városunk kézművességét Magyarország kézműiparában. Nehézséget jelent azonban, hogy 150 évre és egy helységre vonatkozóan a kézművesség helyzetét, legalábbis célul kitűzött feladatunkhoz hasonló részletességgel, nemigen vizsgálták, s ebből következően összevetési lehetőségeink korlátozottak. Kivételnek tekinthető a Keszthely kézműiparáról készült tanulmány és a 2001-ben megjelent Kaposvár ipartörténetét tárgyaló monográfia.23 Az utóbbinak — amelynek forrásanyaga, valamint vizsgálati és módszertani eredményei útmutatást adhatnak bármely helytörténeti kutatásnak — kézműipart feldolgozó fejezetei, de a keszthelyi kézművesség 18—19. századi helyzetét vizsgáló munka is Kanizsához hasonló kérdéseket (pl. az adóösszeírások használhatósága, megbízhatósága) vetnek fel.
Egész év Fél év Negyed év 2 hónap 1 hónap 7
Csizmadiák (28 fő) — 9 13 2 3 1
Szabók (21 fő) 1 8 7 — 2 3
Szűcsök (16 fő) — 9 4 — 2 1
Takácsok (15 fő) — 1 11 — 1 2
205 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig

A 18. század folyamán Keszthelyen is, Kaposváron is a népesség-növekedéssel együtt nő a kézművesek száma (Kaposváron 1785-ben 155, Keszthelyen 1773-ban 139 kézműves él), de Kanizsa kézműveseihez képest kisebb a létszámuk; Kaposváron is a ruházati kézművességek túlsúlya a jellemző, ugyanúgy mint Kanizsán. Kaposváron rendelkezésre állt olyan forrás is, amelynek segítségével be lehetett mutatni a kézművesek bevándorlását, letelepedésüket, életüket az új környezetben, anyagi lehetőségeiket stb.
Keszthelyen 1815 után visszaesik a kézművesek száma, majd az 1830-as években nő 200 körülire (Kaposváron 1828-ban 164 fő kézműves él), s ez a „hullámzás" ismét Kanizsára emlékeztet.
Mindkét munka szerzői rámutatnak arra, hogy a kézművesség jelenti a városok társadalmának a környék társadalmától való eltérését, sokszínűségét, ugyanakkor az adatok azt is érzékeltetik, hogy mind a 18. század utolsó, mind a 19. század első harmadában akár délkeleti, akár északkeleti irányba haladva, Kanizsa a legiparosodottabb város.
A 19. század első harmadából már nagyobb a lehetőség arra — köszönhetően éppen az 1828. évi összeírásnak, amelyet sok helység vonatkozásában és sok szempontból vizsgáltak —, hogy összehasonlítsuk Kanizsa kézműiparát más mezővárosokéval, illetőleg országos adatokkal. Magyarországon a 18—19. század fordulójától nőtt a kézművesek száma: 1785 és 1828 között megkétszereződött, 94 553-ra nőtt, az 1830-as évek végére pedig 117 156 főre emelkedett, s a csekély kézművességgel rendelkező mezővárosokban 14-20, a viszonylag iparosodottakban 30-40 kézművesség volt, s minden tizedik családfő volt kézműves (a legfejlettebb mezővárosokban 40-50 iparág, s minden 5. családfő kézműves, a szabad királyi városokban 60-80 kézművesség, s minden harmadiknegyedik családfő kézműves).24
Városunk 1828-ban a 200 körüli kézművesével — figyelemmel az 1828. évi összeírás pontatlanságaira —, ahol hozzávetőlegesen minden 10. családfő kézműves, viszonylag iparosodott mezővárosnak számítható (Zalaegerszegen ugyanekkor 181, Veszprémben 570 kézműves élt).
2. Kézművesek a város életében a „Polgárok lajstroma" és a városi tanácsülési jegyzőkönyvek alapján
a) A tanulmányunk mottójaként idézett gondolat — „...a purgeri községnek ... iovára és hasznára..." lenni — azt a kérdést veti fel, milyen módon valósult ez meg, egyáltalán milyen mértékben volt szerepe, jelentősége a város életében, társadalmában a kézművességnek.
Eddigi adataink azt bizonyították, hogy a 18. század elejétől a város lakosságának számszerűen
jelentős hányadát jelentették a kézművesek, s még nagyobb hányadát, ha beleértjük a műhelyekben dolgozó beszegődtetett inasokat, legényeket is; ez azonban még önmagában nem tükrözi a város társadalmában elfoglalt helyüket.
Rendelkezésünkre áll az 1809-ben összeállított „Polgárok lajstroma",25 amelynek vizsgálatával megkíséreljük megvilágítani a kézművesek társadalmi helyzetét. A „Polgárok lajstroma" című kötet célja „...a nevezetesebb Városokban felette szükséges Rendtartás, mely minden dolognak a Lelke..." — olvasható a bevezetőben. Ezután betűrendben visszamenőleg 1745-től 1825-ig folyamatosan jegyzi azokat, akiket a Tanács polgárrá vett fel, megjelölve a felvétel évét, a felvett születési helyét és foglalkozását.
Forrásunk adataiból megállapítható, hogy az említett 80 évet vizsgáló korszakunkban a városban melyik évben, hányan lettek polgárrá, mi volt a foglalkozásuk, honnan származnak. Nem állapítható meg azonban, hogy a 80 év egy-egy adott évében hány polgár volt, mert a meghaltak vagy az elköltözöttek számát egyetlen időpontban sem tüntették fel. Témánk szempontjából a lajstrom azért fontos, mert a foglalkozás feltüntetésének köszönhetően megállapítható, kik azok, akik polgárrá válásukkal különleges jogállást szereznek a városban: nevezetesen, ha kézművesek, teljes jogú céhtagok lehetnek, továbbá választójogukkal élve lehetőséghez jutnak a város közügyeibe való beleszólásra;26 a születési hely megjelölésének köszönhetően pedig elemezhető, hogy a kanizsai polgárság helybéli vagy máshonnan (és honnan) költözött be a városba.
Számításaink szerint 1745 és 1825 között 764 személyt vett fel a Tanács polgárrá, akik közül 607-en kézművesek (ez a felvett polgárok 79,7%-a), a többiek „gazdák", kereskedők, értelmiségiek (doktor, patikus, inspector, nótárius), és olyanok, akiknek foglalkozását nem közli a lajstrom.
A már korábban elvégzett számítások, táblázatos kimutatások27 egyrészt megerősítik az összeírások alapján l-l évre vonatkozó következtetéseinket, másrészt majdnem egy évszázadra is érvényessé teszik: nevezetesen azt, hogy a város kézművesszerkezetében a ruházati ág túlsúlya jellemző. Kerecsényi Edit kimutatta, hogy a polgárrá felvett kézművesek csaknem felét (46,9%) vargák, csizmadiák, szabók, takácsok, szűcsök stb. jelentették, ezzel szemben csupán 10% a faiparban, s ennél is kevesebb a fémiparban (5,9%), az élelmezési iparban (4,2%) tevékenykedők aránya.
A „Polgárok lajstromá"-nak másik fontos adatközlése a polgárrá felvett kézművesek születési helyének megjelölése; egyetlen forrásunk, amely képet ad a kézművesek származási helyéről. Kézműveseink legnagyobb része (34%) kanizsai születésű,
206
Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 1690-től 1849-ig
1. kép. Oklevél Lancsák Ádám légrádi magyar szűcs 1746. évben kanizsai polgárrá avatásáról. (TGyM 72.432.1.)
28% idegen eredetű (német, ausztriai, cseh, horvát) bevándorolt, 29% nem kanizsai, hanem más magyarországi megyebeli születésű, 9% pedig ismeretlen születési helyű (akik között bármely csoportba sorolható is lehet). Degré Alajos idézett tanulmánya táblázatosan is kimutatta, hogy a polgárjogban részesítettek nagyobb része bevándorló volt, ezek között is legnagyobb számban az osztrák örökös tartományokból jöttek, s ezért feltételezi, hogy a Városi Tanács tudatosan erősítette a német elemet.
Megállapítható továbbá az is, ha a polgári jogállás kiváltságos helyzetet jelent a városban — mint ahogyan Degré Alajos ezt is vizsgálta és bizonyította, példaként említve a tanács- és bíróválasztást, tanácsosok, tisztviselők választását, a Tanács bírói hatáskörének gyakorlását és sok igazgatási teendőt —, akkor ez a kiváltságos helyzet éppen a kézmű-
veseket érintette a legnagyobb mértékben, mert a polgárjoghoz jutottak majdnem 80 %-a éppen kézműves volt.
Sajnálatos, hogy a kézműves polgároknak a polgárjog jelentette kiváltságait, a város vezetésében gyakorolt jogait nem tudjuk adatokkal bizonyítani, mert egyfelől a megmaradt tanácsülési jegyzőkönyveink szinte csak véletlenszerűen közlik a Városi Tanács tagjainak mesterségét, vagy azokét, akik valamilyen városi megbízást teljesítenek, másfelől a kézművesekről, céhekről tudósító forrásaink sem közölnek olyan adatokat, amelyek a fentiekről tudósítanának. Bár a szakirodalom hangsúlyozza, hogy a teljes jogú céhtagságnak feltétele a polgárrá válás, azon túlmenően, hogy egyes céhszabályzatokban megtalálható a céhtaggá válás feltételeként a polgárrá válás („...irassa magát a
207 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig

purgerek sorába..."), a mesterek városi polgári joga gyakorlásának az esetek egy részében nem találni nyomát.
faj A 18. század közepéig vezetett városi tanácsülé-si jegyzőkönyv — amelynek a kézművesekre vonatkozó legkorábbi bejegyzéseit már idéztük — tanúsága szerint a Tanács sok esetben foglalkozott a kézművesek ügyeivel. Az idézett bejegyzések is, majd a továbbiak is bizonyítják a 18. század első felében, hogy amikor a kézművesek a nézeteltéréseiket egymás között nem tudták rendezni, vagy a céhszervezeten kívülről éri valamilyen kritika vagy bírálat a kézművességet, az ügy a Tanács elé került, mint ahogyan ez a céhszabályzatok megfelelő articulusaiban is előírás, s a város Tanácsa mint bírósági jogkörrel rendelkező szerv, dönt a vitás kérdésekben.
1703-ban Summer György panaszt emelt Glau-ninger Orbán takács ellen adóssága miatt, s kéri a Tanácsot, hogy kötelezze Glauningert a fizetésre. A takácsok azonban megvédik azzal, hogy amiket Glauningerre mondanak, az nem igaz.
Ennek az ellenkezője is megtörtént ugyanebben az évben: az ácsok és kőművesek céhe panaszolta be a Tanácsnál egyik mestertársukat, Fekhonie Andrást, hogy a céh számára a legkisebb mértékben sem akar semmi tevékenységet kifejteni. A Tanács elfogadja Fekhonie védekezését, hogy ő többet nem kívánja a kézművességet folytatni, a maga fenntartására más utat keres, s ezért a Tanács elhatározta, hogy a panaszlott adjon reverzálist a Tanácsnak és a céhnek, továbbá ha tartozik még az ácsmesterség társládájának, azt az ítélethozatal napján köteles megfizetni.
Az 1710-es évektől egészen 1755-ig a Városi Tanács kézművesek ügyében való intézkedései megszaporodnak, s ez számuk növekedését is bizonyítja. Ugyanakkor a tanácsi határozatok a növekvő lakosság érdekeit is szolgálják, a Tanács tekintélyét védik, meghatározzák a termékek — főleg élelmiszerek — árát, „kimérik" a vétkesek büntetését.
A mészárosok ügyei több esetben is a Tanács elé kerülnek. 1714-ben, éppen a mészáros céh megalakulása évében, 3 mészáros, Trentzky Mátyás, Tscherta Ferenc és Szigeti János kérvényére az lett a határozat, hogy mindegyikük tarthat húst és vághat (állatot), de egyikük se avatkozzon a másikuk dolgába 12 forint bírság terhe alatt, s mindegyikük jó húst vágjon, különben elkobozzák.
2 év múlva, 1716. június 21-én azt határozta a Tanács, hogy a mészárosok a marha- és bárányhús fontját 5 helyett 4 dénárért, a disznó- borjúhús fontját 5 dénárért tartoznak árulni, további intézkedésig, a marha vagy a hús elkobzásának terhe mellett.
Az élelmiszerek és a kézműves termékek árának megszabása (limitációja) az 1625. évi 40. tc. és az 1659. évi 71. tc. értelmében a vármegyék hatáskörébe tartozott, azonban a vármegyék gyakran a mezővárosok vagy falvak elöljáróságát bízták meg azzal, hogy saját területükön ellenőrizzék a megyei árszabások megtartását, sőt olykor a helybéli tanácsra ruházták az árszabás elvégzését.
Az 1710-es évekből (1713-ból, 1714-ből, 1715-ből, 1717-ből és 1718-ból) rendelkezésünkre állnak Zala vármegyei, a vármegyei közgyűlés által meghatározott élelmiszer-árszabások, amelyek a marhahús fontjának árát mindig közlik, a borjú- vagy disznóhúsét csak esetenként. Figyelemre érdemes, hogy 1717. november 17-én a vármegyei közgyűlésen arra hivatkozással, hogy a helységek mészárosai gyakran húst mérnek, határozatba foglalta a közgyűlés, hogy „...valahányszor a mészárosok levágják állataikat, a helység bírája pedig legyen jelen! A rossz húst árulókat jegyezzék fel, és azok 12 forint büntetés terhe alatt mindig jó húst áruljanak!" E határozat összecseng a kanizsai Tanács 1714. és 1716. évi határozatával, másfelől a kanizsai tanácsi határozatról — a marha- és bárányhús, a disznó- és borjúhús fontjának áráról — nem állapítható meg, hogy az a vármegyei árszabás érvényesítése, vagy a Városi Tanács által megszabott ár.28
Több példa van arra, hogy kézműves szidalmazta a Tanácsot, illetőleg valamelyik tagját. Felmerül a kérdés, milyen oka lehetett erre 1720. júniusában Langer Pál cipésznek, aki azonban június 29-én sértő szavait visszavonta, a Tanácsot megkövette, ezért neki a büntetést elengedték azzal a feltétellel, ha még egyszer szidja a Tanácsot, 12 forintra büntetik. Hasonló bűnért megbüntették viszont Antoni mészárost 1722. október 28-án, mint ahogyan Liscutin Ferenc bábos és Mosier Gáspár városi írnok közti viszály ügyében is úgy tűnik, a bábos kárára döntöttek, kilátásba helyezve tanoncfelvétel vagy az írnokkal való viszály esetére a 12 forint bírságot.
A Tanács meghatározóan avatkozik be olyan ügyekbe, amelyek a kézművesek termékei árusításával vagy vásáron értékesítésével kapcsolatosak, ugyanakkor fellép a céhszabályok vagy az egyházi kötelességek betartatása mellett is.
Az 1720. augusztus 15-i ülésen határozták meg, hogy Keszthelyi Szabói János (értelmezésünk szerint a keszthelyi Szabó János) az első helyen van, Betha Gábor György a második, Szabói Márton a harmadik, Szabói László a negyedik helyen. Nem tudjuk, csupán vélelmezzük, hogy a „hely" itt a vásáron való helyet jelenti.
Hasonlóan homályos, találgatásra okot adó az 1746. március 30-i bejegyzés: „A céhek rendje. Szerda: szűcsök, kovácsok, lakatosok, csütörtök:
208
Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig
csizmadiák, cipészek, kerékgyártók, kőmívesek; péntek: takácsok, fazekasok, szűrszabók, bognárok; szombat: mészárosok, gombkötők, molnárok, palackgyártók." Azon túlmenően, hogy felsorolást ad az 1746-ban létező céhekről, nem tudjuk, mit jelenthet a „rend". Feltehetően azt, hogy ezeken a napokon árulhatnak a piacon (de esetleg azt is jelentheti, hogy e napokon teljesítenek egyházi szolgálatot, vagy valami egészen mást).
Egyértelmű viszont az 1744. július 11-i tanácsi határozat, amely közli, mit kérjen a város az egyes árusítóhelyek, a jegyzőkönyv szövege szerint a Standok után. A felsorolásban „nagy zsidó Stand, közepes, egész kis Stand" szerepel, valamint „nagy keresztény Stand, közepes és kicsiny". Ezután a kézművesek szerinti Standok következnek: a csizmadiák 15 dénárt, a szíjgyártók, kötelesek és szűcsök 10 dénárt, a köpönyegszabók 11 dénárt, a ta-nácsülési jegyzőkönyv szövege szerinti „nagy Gerhhen Stand" után 15 dénárt fizettek a városnak. Természetesen ez esetben is felmerülhetnek kérdések: mit árusítanak a „zsidó és keresztény" Standokon, vagy Standok méretére értendő-e a „nagy, közepes, kis" jelző; avagy a szíjgyártók, kötelesek és szűcsök közös árusítóhelyet tartanak fenn vagy külön Standot, de ugyanannyit fizetnek a városnak stb. E kérdések ma már megválaszolhatatlanok.
A közrend fenntartásán kívül az egyházi szertartáson való részvételt kívánja biztosítani az az 1716. június 21-i tanácsi határozat, amely szerint hivatalos mise és prédikáció alatt tilos a téren mindenféle vásár, eladás, bormérés, még kevésbé megengedett a húsvágás. A céhszabályzatokban szereplő articulusra emlékeztető döntés az, amely szerint Sonder Jakab bognármestert 1716. augusztus 3-án a Tanács a kolostorba beadandó 1 forint 50 dénár, Szabó Józsefet 3 forint büntetésre ítélte, mert az előbbi 6 kereket gyártott, az utóbbi pedig szent Porciuncula napján a felesége haját vízzel dolgozta ki.
A városi protocollum további, 1740-es évekből való bejegyzései közül — természetesen nem vizsgálva a kézművesek közti viszályok, adósságok, sértegetések miatti döntéseket — említésre érdemes néhány ügy. Az 1743. évről a pékeknek szóló határozat szerint autentikus, azaz hiteles súlyú kenyeret kell sütniük, mert másként az asszonyok árulhatnak karéjonként vagy darabonként a piacon. A Tanács a céh, a céhszabályzat articulusai mellett áll ki akkor, ha valamely céh mestere a céhvei vagy szabályzatával ellentétesen cselekszik. 1740 augusztusában Martinecz György fazekasmester a fazekascéh szabályaival ellenkezik, a vásári szabadság alatt szembeszállt az elöljáró mesterekkel, hogy az ő műhelyét le akarják zárni, sőt ütlegelésre is sor került. Mindezért 6 forint bírságot fizet, a céhnek pedig egy pár gyertyát, illetve külön, amit
a céh kiró, azaz 1 forintot. Az 1744. február 24-i teljes tanácsülés mondta ki, hogy Jurig János György patkoló kovács, mivel itteni mestertársait és az egész céhet cigányoknak nevezte, az egész céhet nyilvánosan kövesse meg, „tisztes nevüket adja vissza". Meghagyták azt is, hogy tanulólevelét 30 napon belül mutassa be a céhnek. Feltehetően tanulólevelének be nem mutatása lehetett a mester és a céh közötti viszály oka. Esetleg Jung nem is rendelkezett ilyennel? A Tanács további viszály esetére büntetést helyezett kilátásba. Figyelemre érdemes, hogy Jung János több esetben is (1744. február 20. 1746. június 3.) „szerepel" veszekedés, verekedés miatt. Kerpeczky József kötélgyártó „sok veréssel traktálta" legényét, ezért 12 forint büntetésre marasztalták, azonban szegénységére és kérelmére tekintettel 4 forint és segédének 75 dénár büntetésfizetésre kötelezték azzal, ha újra veri a legényt, a polgárjogot elveszíti, s a városból kiűzik. Az 1753. november 18-i tanácsülés elé „citáltatott" csizmadiacéhről bebizonyosodott, hogy az új mestereket már évek óta „nem az igazságok szerint terhelték" (azaz vélhetően több taxát és egyéb kötelezettségeket, fizetnivalókat róttak ki rájuk), olyany-nyira, hogy „méltó lett volna igasságoknak el veszni". Értelmezésünk szerint a Tanács által előhozatott articulusokkal ellentétes, igazságtalan dolgok történtek a céhben, s a Tanács szerint akár privilégiumukat is elveszthették volna. Nepomuki Szent János kápolnájára fizessenek 24 forintot, továbbá fogadják meg, hogy a közibük álló mesterektől nem többet, hanem az articulus 2. és 3. pontja szerinti summát merészelik kérni, kivéve mesterebédet és remeket. Ellenkező esetben nemcsak „kiadott igazságokat vagyis articulusokat vesztenyi fogiák", hanem 24 forint büntetésüket „el nem kerülik". Utóbbi példáink igazolják, hogy a Városi Tanács a céhszabályzatok előírásainak betartásához ragaszkodott. Akár egyes kézművesek vétenek, akár a céhközösség testületileg vét az előírással szemben, a Tanács büntetést ró ki.
A 18. század közepi kanizsai kézműipar jelentőségét, hírét, vásárai hírnevét jelzi az a néhány tanácsi jegyzőkönyvi bejegyzés, amely szerint 1743. december 8-án Mósner János György fürstenfeldi rézműves jelentkezett, hogy kanizsai polgárnak vegyék fel (fel is veszik, ha származásáról autentikus oklevelet fog felmutatni), vagy az a bejegyzés is, hogy 1752. december 8-án Matti József kőszegi polgári fésűgyártó fésűs Standot vált ki a kanizsai Homacher Ferdinánd fésűs mellett. Ugyanakkor váltottak Standot a légrádiak és kaproncaiak is.29
Az iparosoknak a város „...iovára és hasznára..." végzett tevékenységei között fontos szerep volt a tűzvédelmi feladatkör. Mivel e feladat céhek számára fogalmazódott meg, azt tanulmányunk céhtörténeti fejezetében ismertetjük.
209 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig

II. A KANIZSAI CÉHEK 1690 ÉS 1848 KÖZÖTT
1. A céhek mint a kézművesek szervezetei
A céhek mint a kézművesek, elsősorban a városi kézművesek érdekvédelmi szervezetei Európa-szer-te általános jelenségek a 13. századtól a 19. század közepéig. Fontosak, mert egyfelől szervezeti keretet adtak egy-egy város kézműveseinek, másfelől szigorú szabályok által meghatározott működésük folytán biztosították a szűkebb és tágabb környezet jó minőségű termékekkel való ellátását, a város életében vállalt vagy rájuk rótt feladatok teljesítésével nélkülözhetetlenné váltak, s nem utolsósorban szervezeti életükkel, humánus cselekedeteikkel, vallásosságukkal példát állítottak a város közössége elé, de talán még az utókor elé is.
A magyar céhtörténetben általában külön csoportba sorolják az 1526 előtt alakult céheket, majd újabb csoportba a török kiűzése után alakultakat.
Anton Spiesz, a neves szlovák céhtörténész szerint viszont a magyar céhrendszer második korszaka aló. század második felétől a 18. század első harmadáig, az utolsó, harmadik korszak pedig kb. 1735-től 1872-ig tart.30 Eszerint Kanizsa céheinek története a második és harmadik korszakba sorolható, ám a korszakhatárok némileg módosulnak. A török kiűzése előtti kanizsai céhszervezetről semmilyen írásos forrásunk nincs, még a korábbi lokálpatrióta helytörténetírás sem említ ilyeneket. Ez természetszerűen nem jelenti azt, hogy kézművesek itt nem voltak. Az 1690. évi adataink éppen azt bizonyították, hogy az ostrom idején, sőt azt megelőzően is éltek a városban kézművesek, s vélhetően céhszervezetük is volt, de máig nincs írásos vagy tárgyi forrás 1690 előtti kanizsai céhekről.
Kanizsán a 17. század végétől számítható a céhek megalakulása, ami folyamatosan történik az első céh megalakulásától, 1698-tól a 18. században, majd a 19. században egészen 1842-ig. Tudomásunk szerint 1842-ben volt Kanizsán az utolsó céhalakulás. Forrásaink alapján megállapítható, hogy a török alóli felszabadulás utáni első két évtizedben dinamikus a céhszervezetek megalakulása, aztán lelassul a folyamat, alig 1-2 szervezet alakul a 18. században, majd a 19. század első felében 3 új céh nyeri el a kiváltságot.
E céhek megismerése előtt szükségesnek látszik a török utáni időre jellemző néhány olyan céhtörténeti és -szervezeti sajátosság bemutatása, amely nélkül a kanizsai céhek megalakulása, írásos forrásai, élete és helye a város társadalmában esetenként értelmezhetetlen lenne.
a) A fentebb meghatározott időszak (1698—1842), tehát a kanizsai céhek kora, a magyarországi céhek
virágzásának és egyben hanyatlásának korszaka is. Virágzás, mert nem számítva a középkor és kései középkor elsősorban szabad királyi városaiba koncentrálódott céheit, nagy számban és nem csupán szabad királyi városokban, hanem mezővárosokban is alakulnak céhek; hanyatlás, mert bár ugrásszerűen megnő a számuk, szervezeti bezártságuk, monopolizáló törekvésük, a verseny kizárása, a céhen kívüli kézművesek elleni fellépésük ellentmondani látszik a kézművesek számszerű növekedésének, az általuk igényelt kézműves-szabadság szükségszerűségének.
b) Az előzőekben érintett virágzás-hanyatlás folyamat értelmezéséhez a bécsi Udvar kézműves-politi-kája is magyarázatul szolgál. A török kiűzését követő első években az Udvar még nem döntött, hogy célszerű-e a céhrendszer visszaállítása a felszabadult területeken. Az 1690-es évektől az tapasztalható, hogy rohamosan nőtt az Udvartól származó kiváltságlevelek száma, tehát a mérleg a céhrendszer javára billent, hiszen így a magyar kézművesség nem lehet a Birodalom fejlettebb tartományainak kézműves versenytársa, másrészt ellenőrizhető, központilag szabályozható. E legfontosabb, a céhrendszert alapvetően meghatározó rendelkezések — amelyek természetszerűen városunk céheire is érvényesek, továbbá kimutathatóan érvényesülnek is —, a következők:
A) Az 1731. év augusztus 16-án VI. Károly császár által aláírt Reichshandwerksordnung, a birodalmi kézműves rendtartás, amelynek célja a Szent Római Birodalomban a kézműves céheknél elterjedt különféle helytelen szokások megszüntetése. Más kérdés, hogy a császári aláírással birodalmi törvénnyé vált szabályozás kihirdetése és kezdeti végrehajtása nehézkesen ment.31 Magyarországon az e törvénnyel kapcsolatos tennivalókat hamarosan, 1733-ban határozták meg.
B) Újabb erőteljes beavatkozást jelentett a magyar céhrendszerbe Mária Terézia királynő 1761. évi céhrendelete, hiszen előírta a korábbi, földesúrtól, egyháztól vagy városi hatóságtól származó kiváltságlevelek beszedését, s egységes szövegű szabályzattal való kicserélését, a céheknél tapasztalt visz-szaélések (fölösleges taxák, költséges mesterlakomák és egyéb „rendetlenségek") megszüntetését, továbbá a céhszervezetek ellenőrzésére a céhcom-missarius (céhbiztos) kirendelését, és végül tilalmazta az anya- és leánycéhek közti alá- és fölérendeltségi viszonyt.32
210
Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig
C) Az 1805. és 1813. évi céhügyi rendelkezések, különösen az 1813. évi, a Helytartótanács 7262/1813. sz. rendelkezésével kiadott irA Magyar Országos Mester Egyesületeket, vagy is Czéheket illető Közönséges Czikkelyek" kötelező érvénnyel céhszabályzat-mintául szolgáltak, átfogva és központilag szabályozva a céhek életének, hagyományainak, szokásainak teljes körét.
A Közönséges Czikkelyek az I—IX. cikkelyben „Az Inasokról", a X—XX. cikkelyben „A Mesterle-gényekrűl", a XXI—XXIX. cikkelyben „A Mesterségről átaljában", a XXX—XXXVIII. cikkelyben „A Mesteremberek és Legények kötelességirül", a XXXIX. cikkelyben „A megholtt Czéhbéliek eltemettetésök-rűl, és kikésérésökrűl", a XL. cikkelyben „Az Özvegyekről", az XLI—XLVII. cikkelyben „A Czéhbeli Gyűlésekről", az XLVIII—LV cikkelyben „A Czéh-mester, és Szolgamester, vagy Al-Czéhmester választásokról" ad mintaszabályzatot, egyszersmind kötelező előírást is, amely vizsgált korszakunk végéig érvényben volt."
c) A fent említett 17—19. századi bécsi kézművespolitikai célkitűzések és rendeletek jól nyomon követhetők azokban az írásos forrásokban, amelyek általában a céhek, ezen belül a kanizsai céhek írásos forrásait is jelentik.
A céhek megalakulásának és létének elsődleges forrása a kiváltságlevél, amelyet a céhes irodalomban sokféleképpen neveznek.34 A város kézműves mesterei — szabályszerű az, ha ugyanannak a mesterségnek a mesterei, de gyakori, hogy több mesterség kézművesei — kérelemmel fordulnak az uralkodóhoz (aló. századtól földesúrhoz, más város tanácsához), hogy adjon számukra kiváltságot privilégiumlevél formájában. Az esetek többségében a kérelem elérte célját, a kiváltságot megkapták, s az előre elkészített (a 17. századtól más céhtől kölcsönkért és lemásolt), s általában a kiváltságot kinyilvánító ünnepélyes bevezetőhöz csatolt szabályzat alapján megkezdődhetett a céhszervezet élete. Természetszerűen el kellett fogadtatni a szervezet létét földesúrral, vármegyével, városi tanácscsal, vagyis a privilégiumlevelet a céhnek confir-máltatnia kellett. Következő fejezetünk a kanizsai privilégiumok számbavételével, bemutatásával kívánja bemutatni, milyen céhszervezetek voltak Kanizsán.
Szerencsés az utókor, ha az egyes céhek sajátos iratanyaga megmaradt: céhjegyzőkönyvek, inasszegődtető vagy felszabadító lajstromok, bizonyítványok, Kundschaftok, vándorkönyvek, írásos remekmunkák, esetleg számlák vagy más, a kézművességgel kapcsolatos bármely írásos források, hiszen ezek segítségével olyan kézművesség-történeti „események" válnak ismeretessé, amelyek kizárólag helyi sajátosságok.
S szerencsés az utókor, ha a város céheinek tárgyi emlékei is megmaradtak, amelyeket egykori kézművesek utódai őriztek meg, vagy padlások, templomok rejtették, mint az ősök céhládáit (amelyekben a céh értékeit, kiváltságlevelét, pecsétnyomóját, pénzét, jegyzőkönyvét őrizték), behívótábláit (amelyekkel céhgyűlésre hívták a céh tagjait), korsóját (amelyből az egybetartozás jeleként ittak céhgyűlésen a céh tagjai), templomi zászlóit (amelyeket a közösen látogatott egyházi szertartásokon vittek az arra kijelölt céhtagok), lámpáit (amelyek temetési szertatások tárgyai). Ezek ma már féltve őrzött múzeumi tárgyak, s éppen ezért örülnünk kell, hogy a nagykanizsai Thúry György Múzeum több tárgyi emléket is őriz kanizsai céhektől. A céhek tárgyi emlékei sorában kell megemlítenünk a módos céhek által templomokban felállíttatott oltárokat is. Nagykanizsán a Szent József plébániatemplomban a Szent Antal-oltárt a szabócéh emeltette, s az oltárkép fölött látható a céh jelvénye, a nyitott szárnyú olló.
2. kép. A kanizsai takácsok 1800-ban készült céhkorsója. (TGyM H. 58.32.1.)
d) Korszakunkra és városunkra jellemző sajátosság a több mesterség kézművességét közös céhbe szervező ún. vegyes céhek megalakulása. A mezőváro-
211 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig

sokban általában a török kiűzése utáni csekély népesség, csekély számú kézműves léte, valószínűleg anyagi helyzetének szegénysége indokolja, hogy több, esetenként nem is rokon mesterség művelői kérnek és kapnak céhkiváltságot. Városunkban a török kiűzését követő 10—20 évben még magyarázható lenne a kézművesek csekély létszámával a többféle kézművest tömörítő céhek alakulása, ám még a 18. század utolsó harmadában s a 19. században is alakulnak ilyen céhek.
e) A céhszervezet életét, működésének mikéntjét, tagjainak munkáját, kötelességeit és jogait meghatározó ún. céhszabályzatok korszakunk első felében egészen a Mária Terézia királynő által kiadott 1761. évi rendeletig a céhek többségében kölcsönzés útján kerültek a céhhez. Általában az olvasható a kiváltságlevelekben, hogy a céhet alakítani akaró mesterek más város már meglévő céhétől elkérték, és szinte szóról szóra lemásolták pontokba (articulus) foglalt szabályzatukat, lemásolva a kiváltságot jelentő bevezető és befejező sorokat is. Gyakori volt, hogy egy-egy céh szabályzatát több város céhe is kölcsönkérte, lemásolta, általában szóról szóra, beleírva, honnan kérték és kapták kölcsön a szabályzatot. Ennek köszönhetően mintegy térképszerűen megrajzolható a szabályzat „út"-ja. A kutató kérdése ismétlődően az, hogy ilyen körülmények között létezik-e egyáltalán „a helyi céh önálló arculata". A kanizsai céhek bemutatásakor egyfelől rámutatunk a szabályzatok „út"-jára, másfelől az articulusok barokkosan szövevényes mondataiból igyekezünk kihámozni a kanizsai szokásokat.
Természetesen 1761 után e szokás megszűnik, az uralkodótól származó egységes szövegű szabályzatok terjednek el országszerte, és Kanizsán is ilyennel rendelkeznek az újonnan megalakuló szervezetek (a régebben megalakultak az esetek többségében nem újítják meg szabályzatukat), majd az 1813. évi szabályzatminta kötelezővé tétele után hiába is keresnénk a helyi sajátosságokat.
fi Városunk céhes iparának alapvető jellemzője, hogy a létszükségleti cikkek előállítói alakítanak céhet; ezen belül is korszakunkban végigkísérhető a ruházati ágak túlsúlya. Természetszerű magyarázata az, hogy a város és környéke nem rendelkezik semmi olyan nyersanyaggal, alapanyaggal, amely igényesebb, „finomabb" kézművességek, céhek kialakulását indukálná. Amikor végigtekintünk az adóösszeírások kézművesein, azt látjuk, hogy szabók, csizmadiák, takácsok, szűcsök, cipőkészítők élnek és dolgoznak a legnagyobb számban, ők viszont érdekeik védelmére szabályozzák tagjaik működését, vagyis alakítják meg céhüket.
2. A kanizsai céhek megalakulása (1698—1842)
„...nem akarván tellességgel
csak úgy himpelérűl lennyi és igasságtalanul élnyi..."
aj A magyarországi helytörténeti irodalom a századok során az adott helység kézművessége helyzetének, fejlettségének bizonyítékául az esetek többségében a céhek számát szokta megjelölni. Természetszerűen nem lehet feladatunk kétségbe vonni e számadatok vagy felsorolások pontosságát, még csak azt a kérdést sem tehetjük fel, milyen források alapján jutottak a számszerű adatok birtokába.
Hasonló a helyzet Kanizsával kapcsolatban is: a korábbi helytörténeti munkák különböző időpontokban általában a céhek számát vagy egyszerűen felsorolását közlik, hivatkozással különböző forrásokra, amelyeknek nagy része ma már nincs is meg.
Az 1975-ben elismerésre és tiszteletre méltó nagy vállalkozás eredményeként megszületett kétkötetes úttörő munka, közismert nevén „Céhkataszter,35 esetenként, s éppen Kanizsa vonatkozásában több pontatlanságot tartalmaz. Mindezt szem előtt tartva az alábbiakban, amikor számba vesszük a kanizsai céheket, meg fogjuk ugyan említeni a különböző irodalmakban szereplő adatokat, utalni fogunk a Céh-kataszterre, azonban a szükséges esetekben helyt adunk kétségeinknek. Az előbbieken túlmenően azért sem fogunk számadatokat közölni arról, hogy vizsgált korszakunkban hány céhszervezet működött Kanizsán, mert sok esetben nem tudjuk, hogy egy-egy szervezet meddig működött. Mivel meggyőződésünk, hogy bármely céh megalakulásának elsődleges bizonyítéka a privilégiumlevél, hosszú évek kutatómunkájával igyekeztünk a privilégiumokat megtalálni, s ezért első helyen azokat a céhalakulásokat bemutatni, amelyeket privilégium megléte bizonyít.
b) Az első adatunk a céhalakulásra 1698-ból való. Március 16-i kelettel adták át a csáktornyai szabómesterek a kanizsai szabóknak céhüknek a „...legszentebb Fenség"-től kapott articulusait.36
A céhlevél latin nyelvű bevezetőjében olvasható, hogy 9 kanizsai szabómester, név szerint Georgius Francsics, Thomas Vídovics, Nicolaus Szabó, Matthias Konitzer, Martinus Szabó, Nicolaus Szabó, Stephanus Kecskés, Stephanus Szokoll, Stephanus Fait Gombkötő, „...Kanizsa szabad királyi város lakosai...", „...hogy a mesterek egymás közt a jó rendet Őrizzék meg...", a csáktornyai céhhez fordultak articulusért. A csák-tornyaiak „...400 rhénes forint ellenében..." átadták 34 cikkelyből álló szabályzatukat céhük pecsétjével megerősítve.37
A legrégebbi céhalakulásról lévén szó, több megjegyzés is kívánkozik ide. A kanizsai mesterek
212
Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig
név szerinti felsorolásából megállapítható, hogy a felsorolt kilenc szabó alakította meg a céhet, közülük hárman nevükben is viselték mesterségüket („Szabó"), valamint a „Gombkötő" nevű arra enged következtetni, hogy gombkötő mester is tartozott közé. Csáktornyán Kanizsát szabad királyi városnak, „...Incolae et Inhabitatores Liberae Re-giaquae Civitatis Canisiensis..." nevezik, továbbá nem kis összeget, 400 forintot kérnek a szabályzat átadásáért. A pecsét alatt rájegyzésként olvasható az az érdekes, régi céhes szokásokra utaló néhány sor, hogy szokás ugyan Magyarországon is, Horvátországban is a vásári gyülekezetben az új mesterek „...75 pénzben való megkörösztöl-tetése..." (értelmezésünk szerint ez azt jelenti, hogy felavatják, megünneplik), de ha a „meg-körösztölt" e pénz elköltésében nem tud vagy nem akar jelen lenni, 25 pénzt a „körösztölők" tartoznak visszatéríteni.
Még ugyanebben az 1698. esztendőben alakult meg a kanizsai csiszár, szűcs, lakatos, szíjgyártó, nyerges, lándzsakészítő, íjjas és kovács mesterek céhe.3" A kanizsai Joannes Csiszár, más néven Gazdag, Michael Szíjgyártó, más néven Magyar, Martinus Kovács, más néven Bunszam, Thomas Lakatos húsvét előtti hetedik vasárnap Szentgotthárd mezővárostól kérték és kapták privilégiumlevelüket. Az oklevél jó példája a céhlevél-kölcsönzések hosszú útjának, ugyanis egyfelől több, mint 200 év céhtörténete elevenedik meg a céhlevél néhány oldalán, másfelől topográfiai szempontból is hosszú az út. Mátyás király 1480-ban adományozta a privilégiumot Várasd város csiszár, szíjgyártó, lakatos, szűcs, nyerges, lándzsakészítő, íjas és kovács mesterei közösségének, szabályozva egyszersmind a kiváltságos céhszervezet életét is. Ezt a privilégiumlevelet adták a körmendi mestereknek „...Körmend város ... bírójának, esküdtjeinek és a város egész közösségének kérelmére ... méltóságos Batthyány gróf úrnak ajánló levelére..." 1614 húsvét utáni második vasárnap utáni pénteken. 1628 Szent Márton ünnepe (november 11-e) táján a céhlevél másolatát a körmendi mesterek „... szomszédaik... "-nak, a Szent Gotthárd apátság mezővárosában lakozó mestereknek engedték át, akiktől Christophorus Schenkendorf báró, kanizsai parancsnok ajánlásával a kanizsai mesterek kérelmezték.
1699-ben alakult meg a kanizsai csizmadiacéh.39 Privilégiumlevelük bevezetőjéből kiderül, hogy a kanizsai csizmadiamesterek „...nem akarván tel-lességgel csak ugy himpellérűl lennyi és igazságtalanul élnyi ... Articulust kévánnak és kérnek...", s ezért a zalaegerszegi csizmadiacéhhez fordulnak. A zalaegerszegi csizmadiák nem „...vonhatták
meg..." magukat a kérés elől, hiszen „rendtartásukat" ők is Körmend városától kapták 1648-ban az ottani Tanács előtt. A bevezető szöveg a pozsonyi csizmadiacéh privilégiumának ide másolásával folytatódik: Pozsony város Tanácsa 1602-ben adományozta a pozsonyi csizmadiáknak a kiváltságot ("...az Csizmadia Mestersigben megh erősítenénk eőket...") az articulusokkal együtt. A 25 articulus-ból álló szabályzat után került beírásra, hogy 1628-ban a körmendi csizmadiák Pozsonyból megkapták az articulusokat, és „...Szombatheli Városunk azon Articulusokat pecsetivel meg erősítvin...", majd ők adták tovább lemásolásra a zalaegerszegi csizmadiacéhnek 1678-ban.40 Ez a hosszú utat bejárt, többször lemásolt privilégium és szabályzat került 1699-ben a kanizsai csizmadiamesterek kezébe. Az oklevél ezt követően több záradékot tartalmaz. Míg 1698-ban a csáktornyai szabómesterek 400 forint ellenében engedték át szabályzatukat a kanizsai szabóknak, az egerszegi csizmadiák szerényebbek voltak: úgy alkudtak meg, hogy 2 garasnál több vásárpénzt nem szabad tőlük szedni — nyilvánvalóan akkor, amikor az egerszegi mesterek Kanizsára jönnek árusítani. A következő rájegyzés azoknak a kanizsai mestereknek a felsorolása, akik „...elsőben ki veték az Articulust...": Pintér Csizmadia Márton céhmester, krainay Csizmadia Miklós atyamester, Jámbor Csizmadia Mátyás bejárómester, Görögh Csizmadia Illia bejárómester, Horváth Csizmadia János szolgálómester. A felsorolásnak köszönhetően megtudjuk, hogy ők voltak (lettek?) a céh elöljárói, valamint az is biztosnak látszik, hogy a városba bevándoroltak is voltak köztük: krainay Csizmadia Miklós Krainaból, Görögh Csizmadia Illia valamely délszláv területről, Horváth Csizmadia János Horvátországból. Ők „...hiteket letették..." (valószínűleg esküt tettek) az Articulus szerint. Ezt követi egy újabb, 1701-ből való német nyelvű záradék, amely szerint a Kamarai Adminisztráció — mint az akkor a bécsi Udvari Kamarához tartozó Kanizsa város Tanácsa kamarai-igazgatási közvetlen felettes szerve — megerősíti, védelmébe fogadja, hogy mindenhol oltalmazzák, támogassák és fenntartsák a céhet. Ezután az ez évi május 29-i Zala és -Schnogy vármegye gyűlésén, Zalaegerszegen ("...in generáli Congregatione co[mi]t[a]tum Szaladiensis et Simeghiensis in oppido Szala Egerszegh...") erősítette meg a céh levelét, majd 1703 decemberében Gracich báró mint Kanizsa új földesura erősítette meg. Az utolsó záradék 1722. évi keltezésű. Ez esztendőben a Somogy vármegyétől ekkor már különálló Zala vármegye közgyűlése confirmálja (megerősíti) a céhlevelet.
1700-ban, 2 évvel a csiszár, szűcs, lakatos, szíjgyártó stb. mesterek céhének megalakulása után,
213 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig

tőlük elválva, külön céhet hoztak létre a kovács és késes mesterek.41
A Magyar Országos Levéltár őriz egy 1731-ben lemásolt, kovács és késes mesterek számára készült privilégiumot, amely a záradékok kivételével teljesen azonos szövegű az 1698. évi csiszár, szűcs ... stb. privilégiummal; a záradék helyén azonban egy hozzátoldott szövegrészből az derül ki, hogy az 1698-ban megalakult céh meghallgatva „testvéreiknek", a kovács és késes mestereknek a kérését, privilégiumlevelüket, anélkül, hogy bármit elvettek vagy hozzátettek volna, a hozzákapcsolt cikkelyekkel együtt átengedik a kovácsoknak és késeseknek, hogy „...külön céhet bírjanak ... s mindazokkal a privilégiumokkal ... az ő mesterségüket illetően rendelkezzenek...". Céhpecsétjükkel ezt az adományozást megerősítik „Kanizsán 1700. február 27-én". A privilégiumot Zalaegerszegen Zala és Somogy vármegye törvényszékén elfogadták, kihirdették.
1700-ban a kanizsai vargamesterek a keszthelyi vargacéhtől kérték és kapták articulusukat.42 A céhlevél bevezető szövege közli, hogy a keszthelyiek a győri káptalantól 1637-ben kapott szabályzatukat adják át a felsorolt 10 kanizsai vargamesternek. A szabályzat szövegét követő rájegyzések közül az első emlékeztet más, ez időből való „conditio"-ra (feltételre): azok, akik az „...nevezett szerént vagyunk..." „Keresztöllő pénzét" Kanizsán nem tartoznak megadni. Vélhetően a keszthelyiekről van szó, mert ezután az articulusokért „...üde fáradt..." kanizsai mestereket sorolja fel, név szerint főcéhmester Mozgáry Varga Andrást (a bevezető szövegben „Jakab"), atyamester Paulics Varga Gergellt és Horváth Varga Mihályt és „...A töbi tartoznak megh adny...". Értelmezésünk szerint a keszthelyiek nem fizetnek Kanizsán keresztelő pénzt, illetőleg a kanizsaiak (akik e szabályzatot kérték) Keszthelyen nem fizetnek — a többiek fizetnek. Ezután a keszthelyi céh „conditio"-ja következik: a kanizsai vargacéh „...más hellben levő illy Mester Embereknek ki ne adhassák..." az articulusokat, továbbá ha valami el-intézhetetlen, megoldhatatlan problémájuk lenne a kanizsaiaknak, a keszthelyiektől kérjenek segítséget, ők majd „...Pártjokat..." fogják. E conditio a pozsonyi főcéh és filiálisai közti kapcsolatra emlékeztet. A céhpecsét utáni rájegyzés Zala és Somogy vármegye gyűlésének megerősítése és a kihirdetés közlése, amelynek dátuma 1700. április 28. Ezután ratificálja a Budai Kamarai Adminisztráció vezetője 1701. március 14-én.43
1701-ben alakult meg a kanizsai bognárok (kerékgyártók) céhe.44 Német nyelvű, 37 articulust tartalmazó szabályzatuk bevezetője szerint a kanizsai
Városi Tanács a kibocsátója e szabályzatnak, s az utolsó articulus után is „Richter und Rath" aláírás szerepel. Feltételezhető, hogy valahonnan kölcsönkért szabályzatot másoltatott a Városi Tanács, és ezt adta ki a bognármestereknek. 1701. március
14-én confirmálja és ratificálja a szabályzatot a Budai Kamarai Adminisztráció vezetője.
1720-ból őriz a Thúry György Múzeum egy ko-vács-bognár legényrendtartást, amely azt feltételezné, hogy bognárok és kovácsok közös céhet alakítva adták ki legényeik számára a legény-szabályza-tot, amelyet 1834-ben megismételtek újabb szabályzat kiadásával. Ennek ellentmondani látszik az 1731-ben másolt kovács-késes szabályzat, mert ez az 1700-ban alakult kovács és késes közös céh 1731. évi fennállását sejteti. Az 1834. évi adat külön kovács és külön bognárcéhről szól; tehát az ellentmondó forrásadatok alapján ma már nem dönthető el, hogyan, milyen céhbe szerveződtek a kovács és bognár mesterek. (Természetesen az is lehet, hogy az 1701-ben alakult bognárcéh tagjai 1834-ig vegyesen, más mesterekkel együttesen is alkothattak céhet.)
1701-ben alakult meg az ácsok, kőművesek és kőfaragók céhe.45 A kanizsai Városi Tanács fogadja el az ács, kőműves és kőfaragó mesterek és a legénytársaság által készített német nyelvű szabályzatukat. Bevezető szövegéből még az állapítható meg, hogy Kanizsa városnak és 4 mérföldes körzetének ács, kőműves és kőfaragó mesterei és legényei „...Isten dicsőségére ... az ő utódaik lelki üdvére..." egyazo-nos céhbe és társulásba kívánnak tartozni, és azonos céhszabályzatban egyeztek meg. Figyelemre érdemes, hogy több ízben emlegetik azt a területet, amelyre kiterjedőnek tartják jogosítványaikat (ti. a város körüli 4 mérföldes körzet). Mivel a céhnek behatárolt hatósugarú jogosítványai emlegetésével sem eddig, sem ezután nem lehet találkozni, feltesszük, hogy okai a szabályzat szerinti kézművességek sajátosságaiból erednek. A szabályzat bevezető szövege hivatkozik még Szent József, Szent Rókus és Castor (Tyndarus spártai király és Leda fia) tiszteletére, amely hivatkozás azért érdemes figyelemre, mert az reájuk mint a céh patronusaira való hivatkozás, s akiknek tiszteletére majd a szabályzat 2. articulusa bővebben is kitér.
Az oklevélben a 22 cikkelyes szabályozó rész után a megerősítések következnek. A céh confir-mációért folyamodott, és ennek eredményeként 1701. március 14-én a Kamarai Adminisztráció ratifikálta a szabályzatot a szokásos szófordulatok kíséretében, kötelezővé téve az alárendelt hivataloknak, hogy a három kézművességet Kanizsán védje, fejlessze. 3 hónappal később, 1701. június
15-én Zalaegerszegen Zala és Somogy vármegye
214
Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig
sedriáján46 elfogadták, kihirdették, majd az év decemberében Kanizsa földesura, Gracich báró erősítette meg az immár privilégiumlevelet. 1724-ből való az utolsó záradék: március 24-én Zalaegerszegen Zala vármegye generális közgyűlésén hirdetik ki.
Észrevehetően hasonló az 1690-es évek végi és 1700-as évek eleji privilégiumok záradékolása: Kamarai Adminisztráció, majd a földesúr által, továbbá Zalaegerszegen, Zala és Somogy vármegye megyegyűlésén, végül Zala vármegye megyegyűlésén történt confirmációként záradékolás. Magyarázatként kézenfekvőnek látszik az, hogy a kézművesek megszerezve (kölcsönkérve) valahonnan egy szabályzatszöveget, el akarják fogadtatni szervezetüket. Természetes, hogy amikor Kanizsán még a Kamarai Adminisztráció gyakorol hatalmat, akkor vele, aztán amikor a városnak földesura lesz, akkor vele kívánja igazoltatni, confirmáltatni a céhszervezet létét; aztán amikor ez sikerült, akkor a vármegyével (először Zala és Somogy, majd az önálló Zala vármegyével) is elismerteti működését.
1713-ban fordultak a kanizsai fazekasok a körmendi fazekas céhhez szabályzatért, mert „...szükséges lett...", s elfogadják a körmendiek 1670. évi, a pozsonyi főcéhtől kért és kapott szabályzatát.47 A szabályzatszöveg 1—17. pontja teljes egészében megegyezik a pozsonyi fazekascéh 1569.évi szabályzatával,48 majd ehhez még 12 pontot csatoltak (Pozsonyban). 1670-ben, amikor a körmendi fazekasok megkapták a szabályzatot, a pozsonyi fazekasok kérelmére az ottani Tanács még 3, a vásári rendre, a fazekasmester elhalálozásakor bekövetkezett eseményekre vonatkozó ponttal kiegészítette, így a 32 pontba foglalt szabályzatot kapták meg a kanizsai fazekasok.
A kanizsai mészároscéh magyar nyelvű privilégiuma
1714-ből való.49 Bevezető szövegéből, amely a kor szokásos vallásos fohászkodása, megemlítve Szent Fülöp és Szent Jakab apostolokat mint patrónusokat, csupán az derül ki, hogy a Kanizsán és környékén 3 mérföldnyire lakozó mészáros mesterek, legények és inasok a következendő articulusok szerint alkottak céhet. A 3 mérföldes terület-meghatározás emlékeztet az ács, kőműves és kőfaragócéh szabályzatában szereplő 4 mérföldes körzetre. A szokatlanul hosszú, 45 articulust tartalmazó szabályzat minden bizonnyal más város céhétől átvett, lemásolt irat. A 45. articu-lus után az 1714. június 20-i keltezés szerepel, amely valószínűleg a leírás időpontja. Az oklevél egyetlen rájegyzett latin nyelvű záradéka 1721. május 14-én kelt Zalaegerszegen, amely szerint Zala vármegye közgyűlésén a céhlevelet benyújtották és bemutatták, a vármegye jegyzője ünnepélyesen kihirdette.
1723-ban alakult meg Kanizsán a takácscéh. A Magyar Országos Levéltár őrizetében lévő céhlevél-nek50 köszönhetően megállapítható, hogy a pozsonyi takács-főcéh III. Károly királytól kapott privilégiumát és szabályzatát vették át, másolták le a kanizsai takácsok, s 1723. december 22-én Zalaegerszegen Zala vármegye részleges gyűlésén bemutatták. Az oklevél zalaegerszegi záradéka szerint a megyegyűlésen azt határozták, hogy a vármegye mindenkori árszabása legyen a kanizsai takácsokra érvényes; ha valami sérelem keletkezne a mesterségen belül, legyen lehetőségük a szabályok módosítására a vármegyei tisztviselők előtt. Ezt követi a valószínűleg még pozsonyi rájegyzés, amely szerint a kanizsai céh ne merészelje a kapott privilégiumot senkinek kiadni. Céhmester Kapornaky Ferenc, atyamester Horváth Balázs lészen, s szerepel még Illavay András és Farkas György neve.
A fent ismertetett privilégium-levélhez egy másik fontos királyi levelet, záradéka szerint „császári és királyi oltalomlevelet" kapcsoltak. III. Károly király 1714-ben Magyarország főméltóságainak (nádor, országbíró, tárnokmester, személynök stb.), minden tisztségviselőnek, továbbá mezővárosi magisztrátusnak és „...mindenki másnak, akik csak funkcióban vannak..." felhívja a figyelmét a takácsmesterség céhekbe nem tartozó kézműveseire, a kontárokra. A céhszabályzatok 13. és 10. pontjára hivatkozva elrendeli, hogy ezeket el kell távolítani, ha a céhbe nem akaiják felvetetni magukat. Elrendeli továbbá, hogy a pozsonyi mesterek a szabályzat 17. pontja szerint az éves és hetivásárokra hozott takács árukat vizsgálják meg, különösen a zsidók áruit, „...nehogy az emberek hibás áruk által rászedessenek...". A királyi levél legfontosabb rendelése a 21. cikkely értelmében az, hogy minden Alsó- és Felső-Magyarországon élő takácsmester, aki eddig nem szerzett a kancellária által kiadott privilégiumlevelet, köteles legyen beszerezni és a pozsonyi főcéhtől függni.
A nagykanizsai Thúry György Múzeum őrzi ennek a privilégumlevélnek egy 1739. évi másolatát, amelyet Szapáry István, Kanizsa földesura pecsétjével és aláírásával megerősít 1739. augusztus 22-én. E másolat címlapján a következő rájegyzés szerepel: „Kanizsai Takács Czéh Ariculussai az Archivumbul visszaadattak 3. február 1819". Értelmezésünk szerint e megjegyzés születésének az az oka, hogy az 1813. évi céhszabályok kiadása után a kanizsai céh visszakérte és -kapta átnézés, átvizsgálás céljából a Helytartótanácstól oda már korábban benyújtott privilégiumát és szabályzatát. Hogy újabb, az 1813. évi országos szabályzatmintának megfelelő szabályzat született-e, nem tudjuk, írásos nyoma nem maradt meg.
A Magyar Országos Levéltár a volt magyar királyi Helytartótanács Acta Mechanica irategyüttesében
215 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig

őriz egy 8 lapból összefűzött iratot, mely az első lap első oldalára írtak szerint „Copia Privilegialium Literarum Seu Articulorum, Pellionum et Sartorum Czeham Concernens. Die 24ta Mensis February a Partu Virginis Millesimo Septingentésimo Trigésimo primo Canisae",51 azaz a szűcsök és a szabók céhét illető kiváltságlevél vagy cikkelyek másolata, kelt Kanizsán Krisztus születése után 1731. február 24-én. Az irat tartalma szerint II. Miksa római császár, magyar király által a Varasdon lakó szabó és szűcs mestereknek és más kézműveseknek (Magistri Sartores Pelliones, aliarumque Mechanicarum artium Professores in Civitate nostra varasdiensi com-morantes) a varasdi bíró az esküdtek és a polgárok egész közössége által adott jogbiztosító levelét Varasd város szűcsei és a többi, más mesterséget űző mestere, utódaik és örököseik részére megerősítő és magyar királyi pecséttel ellátott privilégiumlevél (Litterae Privilegíales), Bécsben 1569. március 8-án kelt. A pecsét helyének jelzését követően a beírt articulusokat mint a jó rend és fegyelem érdekében bevezetendőnek és meghonosítandónak tartottakat azok egész tartalmára kiterjedően (mégis mások jogainak sérelme nélkül) a császár és király nevében megerősítő és helybenhagyó záradékkel látta el Kanizsa kiküldött császári és királyi bizottsága részéről 1698. október 27-én Rüdiger Gosswin von Fürstenbusch.
Az egykori másolat címoldala szövegében két betoldás található. A címoldali szöveg alatti „Canisae" szót más tintával, de feltehetően nem sokkal később írták rá a másolatra. Az iratot jelölő cím „Pellionum" szava után az „et" szó föléírt „Kanizs..." szót piros ceruzával írták, de nem állapítható meg, hogy mikor.
A fent írt adatokból arra lehet következtetni, hogy a másolat az 1729:X. törvénycikk alapján folyt eljárásban készült, s annak következtében történt a két betoldás, hogy a másolt iratot Kanizsán is tevékenykedő császári és királyi bizottság tagja látta el záradékkel.52 Hogy kinek az érdekében és mi végett készült 1731-ben az utólagos szöveg-kiegészítés alapján kanizsaiként kezelt privilégium-másolat, az további kutatást igényel.
Végigtekintve 1698-tól 1722-ig a Kanizsán megalakult céheket, meg lehet állapítani, hogy a mindennapi élet igényeit kielégítő kézműves-ágakban alakultak meg a céhek. Kimondható az is, hogy az összeírások által jelzett gyér számú kézművesnél lényegesen többnek kellett lennie a városban, mert még a privilégiumokban név szerint szereplő kézművesek száma (amely biztos, hogy nem az összes kézművest jelentő szám) is több, mint a conscriptiókban szereplők.
Rámutattunk, hogy a privilégiumok bevezetőiből és záradékaiból a céhek megalakulásáról, életéről és
későbbi sorsáról sok olyan adathoz jutottunk, amelyeket máshol nem találhatunk. Ilyenként kell kezelnünk a céhtagok nevéből levonható azt a következtetést is, hogy céhes kézműveseink között sok a bevándorolt; adataink szerint horvát és más délvidéki, illetőleg német és osztrák területekről. Minden bizonnyal ez a magyarázata annak is, hogy a kézművesek egy része is Csáktornyáról, Varasdról kéri kölcsön a lemásolandó szabályzatokat, valamint annak is, hogy 3 privilégiumlevél német nyelvű.
1723 után éppen 50 évig nincs forrásunk céhalakulásra, egészen Mária Terézia uralkodásának idejéig.
c) 1773-ban adományozott Mária Terézia királynő privilégiumot a kanizsai asztalosok, lakatosok, szíjgyártók és szűcsök céhének. A privilégiumlevél53 bevezető és záró szövege latin, a 18 articulus német nyelvű, azonban a Thúry György Múzeum őrzi az oklevélnek egy olyan, 1835. évi másolatát, amelyben az articulusok magyarra fordított szövege olvasható. Az 1773. évben kapott privilégiumot 1774. november 25-én Zalaegerszegen a vármegye gyűlésén megerősítették és kihirdették.
Valószínűsíthető, hogy a 80 évvel korábban megalakult, varasdi eredetű vegyes céh (1698. csiszár-, szűcs- stb. mesterek közös céhe) 1773-ban már nem működött, hiszen a kovácsok már korábban kiváltak, lándzsa- és íjkészítőkre, csiszárokra a háborús idők elmúltával nincs szükség. Az 1770. évi összeírás viszont 5 asztalost, 4 lakatost, 4 szíjgyártót és 11 szűcsöt írt össze, tehát elég magas létszámú kézművest; éppen azért merül fel a kérdés, miért alakítanak közös céhet, amikor a szűcsök önálló céh alakítására is megfelelő számban vannak. A vármegyéhez írt levelükben azt írják, hogy a mesteremberek „kevés száma miatt" kérik a szabályzatot, „...valamint régtül fogva együtt voltunk..., mivel Kanizsán leginkább mi szegény mesteremberek, zsidók által és egyebektül behozott mesterségünket illető portékáknak mindennapi árulója által sértetődünk...".
Elemezve e néhány sort, megfigyelésre az érdemes, hogy kis létszámra hivatkoznak, régi közös céhet emlegetnek, illetőleg versenyhelyzetre panaszkodnak, s ezért kívánnak céhes privilegizált helyzetet teremteni.
Kérdésként merül fel a szűcsmesterek sorsa, önálló szűcscéh léte. A legrégebben megalakult céhekben is más mesterek társaságában (csiszárok, lakatosok, szíjgyártók stb.) szerepelnek, mint ahogyan 1773-ban is. Ugyanakkor „szűcscéh" 1790-től 1838-ig vezetett inasfelszabadító jegyzőkönyve megmaradt, amelyben céhmester, atyamester, céhnótárius is szerepel, továbbá a szíjgyártó mesterek neve is. Ebből viszont az következtethető, hogy önálló szűcscéh vagy szűcs-szíjgyártó céh is volt, mint ahogyan a helytörténeti munkák is szűcscéhről, illetőleg szűcsszíjgyártó céhről írnak.54
216 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 1690-től 1849-ig
3. kép. A kanizsai asztalosok, lakatosok, szíjgyártók és szűcsök céhének Mária Terézia által 1773-ban adott céhlevele hitelesítés
nélküli másolatának első oldala. (TGyM 72.23.1)
217 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig
1830-ban I. Ferenc királytól a privilégiumot,57 a 49 articulusból álló nyomtatott szabályzatot58 az említett kalaposok megkapták, s 1830. Szent András havának (november hónap) 8. napján a vármegye kisebb gyülekezetében felolvasták, és a mestereknek átadták.
Szintén 1829-ben kérte Zala vármegye a Helytartótanácstól a kanizsai pékek számára a céhprivilégiumot.59 A Helytartótanács arra utasította a vármegyét, hogy vizsgálja meg a kanizsai pékek kérelmének jogosságát, s ezért a vármegye Kanizsa város Tanácsától jelentést kért. A jelentés szerint Kanizsán 7 pék működik: Frantsits Joseff, Tas János, Tas József, Nöthig Ferentz, Albanits Flórián, Kreiter Joseff és Gasner Joseff. A négy elsőnek háztulajdona, valamennyiüknek pékműhelye van, egyedül mesterségükkel keresik „élelmeket". „Mesterségek pedig olyan menetelben és folyamotban vagyon, hogy ezen Helyben való Mesterségek között, a második classisban méltán fölvétetthetik...". Hivatkozás történik arra is, hogy Zala vármegyében pékcéh nincs, s záró mondatként a Városi Tanács megerősíti a céhkérelmet azzal, hogy „...elkerülhetetlenül szükséges..." a céh létrejötte. Chinorány Boldizsár főszolgabíró ehhez a jelentéshez fűzött, a Helytartótanácshoz címzett jelentésében még azt is hangsúlyozta, hogy Kanizsa népessége 9000 lélek, s a környéken állomásozó katonák ellátása elegendő keresetmódot nyújt a pékeknek. A városi és vármegyei kérelmek eredményeként 1830. január 11-i kelettel I. Ferenc király kibocsátotta a céhprivilégumof0 a kanizsai pékek számára.
1842-ben nyerte el az ácsok és kőművesek közös céhe a privilégiumot Ferdinánd királytól.61 Azon túlmenően, hogy az utolsó céhalakulás Kanizsán, még több szempontból is figyelemre érdemes, ugyanis a megalakulása körüli kérelmek, jelentések stb. más kérdésekre is rávilágítanak.
Kanizsa városbírája, Pichler Hein jelenti a vármegyének május 2 7-én, hogy a céhet kérelmezők 8-an vannak, 141 legénynek nyújtanak keresetet, évek óta inas-, legény- és mesterjegyzőkönyvet vezetnek, képesek a keszthelyi céhtől „elkülönözve"saját céhet fenntartani.62 Mindezt megerősíti az uradalom ügyésze, Chernel Ignác, aki a vármegyének írt nyilatkozatában támogatásképpen arra hivatkozik, hogy a folyamodó mesterek még régóta „...czéhbéli jogokkal élnek, elégséges számmal vannak, vagyonosak, értelmesek, de különben is ezen Városban az ipar és kereskedés naprul napra emelkednek...". Mindezért az uradalom részéről is kívánatos, hogy a mesterek kérelme sikerüljön — fejeződik be a nyilatkozat. Az uradalom és a Városi Tanács meghallgatása után a vármegye azzal továbbítja a céhkérelmet a Helytartótanácsnak, hogy „...mindaddig,
4. kép. A kanizsai szűcs céh pecsétnyomója 1836-ból. (TGyM 58.27.1.)
A Céhkataszter szerint 1815-ben kanizsai kötélgyártó, kovács, lakatos, szíjgyártó, bognár és üveges mesterek kaptak a királytól privilégiumlevelet. Az adat téves, ugyanis ez a privilégium nem a mi városunk, hanem a Bács megyei Ó-Magyar Kanizsa mestereinek adja a kiváltságot.55
1829-ben azzal fordult Zala vármegye a Helytartótanácshoz,56 hogy a kanizsai, zalaegerszegi, keszthelyi, szentgróti és kiskomáromi kalaposok együttesen kívánnak egy céhet „formálni", s mivel elegendő számmal vannak, az 1813. évi 7262. sz. rendelkezés szerint a Helytartótanácstól a szokott Rendszabást," ...a Czéhbéli Articulusoknak kiadatta tását..." kérik.
5. kép. Az 1830-ban alakult kanizsai kalapos céh pecsétnyomója. (TGyM H. 58.26.1.)
218
Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig
még az illyes Czéhek a rendes törvényhozás útján szabályoztatni vagy tellyesen eltörlesztetni nem fognak...", a céhszabadalom megadása vagy megtagadása az uralkodó kegyétől függ, ezért a vármegye a maga részéről is javasolja és kéri az ácsok és kőművesek kérelmének teljesítését.
c) Az eddigiekben azokat a céheket mutattuk be, amelyeknek a megalakulását privilégium bizonyította. Mint rámutattunk, ritka esetben határozható meg, hogy a megalakult céh meddig működött; adataink azt sejtetik, hogy a megalakult céhek történetében változások voltak: egyes kézművesek kiváltak a céhből, új céhet alakítottak, esetleg más kézművesek céhébe léptek, vagy egyszerűen megszűnt a céh. Sajnos, e kérdések megoldása bizonytalan, mert adataink hiányosak.
Feltáró munkánk nem lenne azonban teljes, ha nem említenénk meg azokat az adatokat, amelyek a megalakult és vizsgált céheken túlmenően más céhek létét is feltételezik.
A Céhkataszter az ismertetetteken kívül kanizsai gombkötő, kötélverő, molnár, szíjgyártó, tímár céhről is közöl néhány írásos vagy tárgyi emléket. Azonkívül, hogy Kanizsán működtek gombkötő- és kötélverőmesterek (hiszen az összeírásokban szerepeltek), céhről nem tudunk semmit. A Céhkataszter más adatai között kanizsai és komárvárosi molnárok céhe szerepel, egy 1849-ből való „bizonyságlevél" őrzi emlékét. Hasonlóan ehhez 1 darab 1825. évi „bizonyságlevél" maradt a tímárcéhtől, illetőleg a szíjgyártók 1836. évi pecsétnyomója.63
A régi helytörténeti munkák valamilyen forrás alapján felsorolják az 1813-ban működött céheket,64 amely felsorolás újdonsága az eddigiekhez képest a pintér, magyar varga és bocskorcéh, német varga céh, magyar szűrszabó céh említése. Sem elfogadni, sem cáfolni nem lehet e céhek létét. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy a város egykori monográfiája ipar- és céhtörténeti fejezetének szerzője felhasználhatta a céhtörténet megírásához a városi tanácsi jegyzőkönyveket, amelyeknek egy része ma már nincs meg. E forrásoknak köszönhetően olyan adatokat is közölhetett, amelyek számunkra más elérhetetlenek.
3. A kanizsai céhek élete az írásos források tükrében
a) Megvizsgálva a kanizsai kézművesek számát és helyét a város 18—19. századi társadalmában, nyomon követve a céhek megalakulását, feladatunknak tartjuk, hogy a rendelkezésünkre álló írásos források segítségével megelevenítsük a céhek életét. Természetesen ezt a teljesség igénye nélkül tesszük, mert míg egyes céhek esetében többfajta forrás is van, más céheknek például a szabályzatán
kívül semmi írásos emléke nincs; ugyanakkor arra is van példa, hogy csak valamilyen tárgyi emlék bizonyítja a céh létét.
Megszívlelve a jeles céhtörténész, Nagybákay Péter szavait, miszerint a kézműves életét gyermekkorától haláláig kísérte a céh,65 vizsgálódásunk során ezt az utat követjük.
A vizsgálat másik szempontja, hogy az írásos források minél szélesebb körének felhasználásával és elemzésével mutathassuk be a kanizsai céhek életét, esetenként rámutatva arra is, hogy adataink a céhek hanyatlását is bizonyítják.
Elsősorban a céhszabályzatokat elemezzük, amelyek, mint már utaltunk rá, elengedhetetlenek voltak a céhek számára, mert pontjaikban (articulus, cikkely) fogalmazták meg a céh monopolhelyzetét, a céhnek a városban, társadalomban elfoglalt helyét, a céh tagjainak kötelességeit és jogait stb. Ebből következően minden céh szerzett (kapott, kért, kölcsönzött) magának szabályzatot a 17. században éppen úgy, mint a 19. század első felében.
Zala vármegye néhány mezővárosának 17. századi céhtörténetét korábban kutatva és elemezve, rá kellett mutatnunk, hogy a török által elfoglalt, s 90 évig megszállt Kanizsa kivételével Keszthelyen, Sümegen, Szentgróton, Tapolcán és Türjén a 17. század folyamán, a 30-as évektől a 80-as évekig szép számmal alakultak céhek.66 E céhek életének szabályzatok alapján történt vizsgálata azért jelentett érdekes újdonságot, mert e 17. századi szabályzatok középkorra visszanyúló előírásokat tartalmaznak, egyéni sajátosságokkal rendelkeznek, még akkor is, ha más városoktól kölcsönkért szabályzatok voltak is, hiszen az uralkodói, központi beavatkozások ekkor még nem csorbították a céhek önállóságát.
A Kanizsán 1698-tól megalakuló céhek szabályzatai közül az időben legkorábbiak, valamint a 18. század elején alakult céhek szabályzatai mutatnak hasonlóságot a 17. századi zalai és más vármegyebeli mezővárosi szabályzat-szövegekkel.67 Ezzel szemben a központi, uralkodói beavatkozás következtében a Mária Terézia-korabeli és 19. századi szabályzatok szövege országosan egyforma, kizárólag a helység és a mesterség elnevezése különbözik; a 19. század első feléből való szabályzatok egy része pedig már nyomtatott (csupán az illetékes céhre vonatkozó adathelyeket hagyták üresen). Mindebből következően a 18. század második felétől hiába is keresnénk a szabályzatokban az egyes helységek céheinek egyéni előírásait, szokásait.
A kanizsai céhalakulások időpontját figyelembe véve, vannak — mint láttuk — korai, de vannak késői, a 19. század első feléből való szabályzataink is.
A 17. század végi, 18. század eleji szabályzatok szövegét tanulmányozva, több észrevételünk van.
219 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig

A szabályzatoknak látszólag formai sajátossága, hogy egyes céhek kevesebb, mások több articulus-ban fogalmazzák meg működésük szabályait. Általában 20-30 articulust, de esetenként 40-et is olvashatunk egy-egy szabályzatban. Ez természetszerűen azt jelenti, hogy egyik céh részletezőbb, aprólékosabb követelményrendszert fogalmaz meg, mint a másik.
A szabályzatok szövege azt viszont egyértelműen tükrözi, sőt a helységnevek szereplése bizonyítja is, hogy mely városból került a szöveg Kanizsára. Korai szabályzataink más városokon át Csáktornyáról, Keszthelyről, Pozsonyból, Varasdról érkezve közvetítik az ott élő szokásokat Kanizsára, ahol ezek honosodnak meg, illetőleg esetenként bővülnek helyi szabálypontokkal, ahogy ezt némely szabályzat meg is jegyzi: „...következnek még egynémely articulusok...". Ha több privilégiumlevelet és szabályzatot tanulmányozunk, a szabályzat szerkezeti felépítéséből, az articulusok szövegének tartalmából, stílusából stb. a helynevek nélkül is megállapítható, honnan, mely város milyen céhétől származik a szabályzat.
Minden szabályzat tartalmaz olyan cikkelyeket, amelyek a céhtaggá válás feltételeit, az inasok, legények és mesterek mindennapi életét határozzák meg. Ezek általában szigorúak, s az előírás bármely megszegése büntetendő. A különböző fizetségek és büntetéspénzek nagyságát — az éppen forgalomban lévő pénzben — nagyon pontosan meghatározzák.
Minden szabályzat legfőbb „mondanivalója" a céhmonopólium védelme, hiszen ezért fordultak a kézművesek a céhalakítási kérelemmel a királyhoz vagy földesúrhoz vagy más adományozóhoz, hogy a privilégium mondja ki számukra a kiváltságos helyzetet mindenki mással szemben, akár a nyersanyag-beszerzés és -elosztás, akár az árusítás terén, zárja ki még szervezeten belüli társaikkal szemben is a versenyt, ugyanakkor biztosítsa még családtagjaik számára is a kiváltságot, s ezért kellett minden lehetséges felettessel, Kamarai Adminisztrációval, földesúrral, vármegyével stb. megerősíttetni a kiváltságot.
b) Kiindulva abból, hogy a céh a kézműves életét gyermekkorától haláláig végigkísérte, a következőkben azt vizsgáljuk, hogyan jelenik ez meg a céhszabályzatokban Kanizsán.
Az inasélettel (inasfogadás, inasidő, inas-kötelességek, inasfelszabadítás) általában 1—4 cikkely foglalkozik. Bár a legtöbb céhben 3 év az inasidő, megengedőek a cikkelyek: ha mester fiáról van szó, mint inasról, ekkor 2 év az inasidő; szigorúbbak az előírások (4—6 év az inasidő), ha túl fiatal az inas (csizmadia- és ko-vács-, valamint késes mesterek céhe).
A mester ígéretet tesz, mivel ruházza évenként az inast, mit ad az inas felszabadításakor. Szökött inasról minden szabályzat szól, tehát a „terhek" előli menekülés gyakori lehetett, vagy csak egyszerűen az otthonából kiszakadt, idegenbe került gyerek ösztönös meneküléséről van szó, akit még a mester házában jól meg is ugráltattak. Minden bizonnyal a szökések gyakorisága miatt kell az inasnak kezesekről gondoskodnia a takácscéhben.
A céhtörténetnek értékes forrásai az inasszegődtető és -felszabadító jegyzőkönyvek, lajstromok, ugyanis hosszabb-rövidebb időre, vagy szerencsésebb esetben a céh egész működése idejére megállapítható belőlük — hozzávetőleges pontossággal —, hogy hány inast szegődtettek vagy szabadítottak fel a céhben, kik a mestereik, kik az inasok, esetleg még születési helyüket, szegődési vagy felszabadulási taxájukat stb. is közlik. Kanizsán több céh inaslajstroma megmaradt, segítségükkel több ismeretet szerezhetünk az illetékes céhekről.
A „Szűcscéh inasfelszabadító jegyzőkönyvé"-t68 1790-ben nyitotta, s 1838-ig vezette, beírva a felszabadítás időpontját (év, hó, nap), a felszabadult inas nevét, egyes esztendőkben a születési helyét is, sőt a mestere nevét, az akkori céhmester, esetenként atyamester és céhnótárius nevét is. A bőrbe kötött könyvecske sajnos hiányos: számításaink szerint 9 lapot (=18 oldal) kitéptek, a megmaradt lapok is szakadtak, pecsétesek, összefirkáltak (gyaníthatóan utókori firkálás, ugyanis múzeumba kerülését megelőzően ki tudja, hol kallódott a könyv); ennek ellenére oly sok adatot tartalmaz, hogy további alaposabb kutatást, elemzést is megérdemelne. Csupán egyetlen szempontból vizsgáltuk: számításaink szerint a 48 év alatt 103 inas neve szerepel, s a hiányzó 18 oldalon hozzávetőlegesen 90 név lehetett (ha 1 oldalon általában 4-5 inas neve van), tehát összesen 190 körüli volt a felszabadult inasok száma, s ez éves átlagban 1—7.
A céhiratok között találhatók ún. inasfelszabadító levelek (más néven tanulólevél, tanúsítvány, testi-moniális, Lehrbrief) is, amelyeknek mint bizonyítványoknak igazolás volt a feladatuk. Azt kellett igazolniuk, hogy tulajdonosuk, a felszabadult inas „kitanulta a mesterséget".
A Thúry György Múzeum 9 inasfelszabadító levelet őriz, amelyek az 1817-tel kezdődő és 1849-cel záródó időszakban keletkeztek. Különböző helységekben, különböző mesterségű felszabadult inasok számára állították ki ezeket. A 9 irat között csupán 1 van, amelyet Kanizsán kelteztek. Ebből következően a felszabadító levél a kanizsai céhtörténet számára csak mint forrásfajta jöhet figyelembe.69
A legénysorba kerülő felszabadult inasnak kötelességei vannak; 1-2 articulus meghatározza, mennyi pénzt fizet a céhládába, mennyit a tanulólevélért, mennyit a pecsétért. A szabócéhben „...4 tál étkek-
220
Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 1690-től 1849-ig
kel, 100 jó pénzzel, 1 funt viasszal..." tartozik, a csizmadiacéhben 50 pénzzel.
A felszabadult takácsinas a legénytársai közül kettőt keresztszülőnek kér fel, mely esetben 1 céh-beli kanna borral, 8 krajcárral tartozik „szokás szerint" a legényeknek, továbbá 1 garast a beírásért, 1 krajcárt székpénzként köteles fizetni. A legényavatás kellemetlenebb, mondhatni drasztikusabb formáira nem találtunk példát, holott a céhes irodalom meg szokott emlékezni ezekről is. A „komák", „keresztszülők" emlegetése utal viszont a kanizsai szokásokra. A legény heti bérét pontosan meghatározzák a szabályzatok: a szabólegényé „12 jó pénz", a kovács és késes „tudós és bölcs" legényé 25 magyar pénz, a csizmadialegényé 32 pénz. „A mesterlegény se sokadalomnak, se ünnepnek, se országgyűlésnek idején el ne hagyhassa urát" — követeli meg a csizmadiák 13. articulusa. Valószínűleg gyakran előfordult, hogy a legény elhagyta mesterét, mert a 13. articulus arról is rendelkezik, hogy a visszatérő legény a céhládába 4 forintot tartozik fizetni. Szigorú szabályok szerint kell élniük a legényeknek. 1-2 articulus meghatározza a legény munkaidejét (hajnali 2 órától este 9 óráig dolgozik a szabólegény), tiltja a paráznaságot (a kovács és késes céh „kirekesztette" a parázna legényeket addig, amíg meg nem javultak), előírja a köztük lévő „háborúság" céhmester és városbíró előtti elintézését a csizmadiacéhben.
A legények legénytársaságot (kistársaságnak is nevezik) alkotnak a nagyobb létszámú céhekben. Városunkban a kovács és bognárcéh legényei tartoztak ilyen legény tár saságba. Ezt az 1720-ból való „Legények Articulusai" című „Leirattatott in Anno 1720. Miképpen és micsoda Rendszabásban köllessék magokat viselni" alcímű irat70 bizonyítja. Ez céhszabályzatra emlékeztető, 22 pontban megfogalmazott rendtartás, amely kötelezettségek és jogok felsorolását, s az előírások megszegői megbüntetésének mértékét szabályozza. A legényrendtartás egyik lényeges, annak 8. pontjába foglalt rendelkezése, mely szerint a más országból vagy más városból jött legénynek Kanizsára érkezésekor először szállást kellene keresnie a legényszálláson, melyet a rendtartás „Herberg"-nek nevez.71 Arról nincs adat, hogy a legényszállás hol, melyik épületben volt. Nem tartalmaz a legényrendtartás rendelkezést arra vonatkozóan, mi a teendő akkor, ha az érkezett legény nem tud szállást kapni a Herbergben; vélhetően az atyamester adott neki néhány napra szállást, amint ez más városban, így Veszprémben szokásos volt.72
A 15. cikkely elrendeli az úrnapi misén zászló alatti részvételt, amely rendelkezés egyrészt arra világít rá, hogy már Mária Terézia céhrendeletét megelőzően is előírás az Úrnap ünnepélyes megtartása, másrészt következtethetünk a céhzászló létére is.
6. kép. A kanizsai kovács és kerékgyártó céhnek az 1834—1872. évi inasfelszabadítási jegyzőkönyvébe írt legény rendtartása. (TGyM 72.26.1.)
E legényrendtartást megújították, mert a Thúry György Múzeum őriz egy 1834-ből való kovács- és bognár-céhlegényrendtartást73 bőrbe kötött könyvecskében. Ennek érdekessége a bevezetőjében van: eszerint a rendtartást a kanizsai „Kovács- és Kerék-jártó Czéhnek Mesterei köz akarattal ... a Legényekre nézvést... alapíttyuk ... és azok megtartására szoros Kötelességre is rendelljük...", tehát a céh mesterei által a legények számára meghatározott előírásgyűjteményről van szó. Ezek után felmerül a kérdés, hogy az 1720. évi rendtartás kinek a műve volt: azt még a legénytársaság fogalmazta-e meg, avagy azt is a céh mesterei. Az a kérdés is feltehető, hogy éppen 1834-ben milyen oka volt a mestereknek újra szabályozni a legények életét. Lehetséges választ ad egy 1830. január 20-i céhgyűlésen született határozat,74 amelyet a legények pazarlása indokol: a legények ugyanis „...minden jó rend és Isteni félelem félre tételével több ízben kények szerint magoknak vendégeskedéseket csinálnának és a ládájokban lévő pénzeket pazérollják..." Ezért ennek meggátlására ládájuk egyik kulcsa az atyamesternél (a kistársaság élén a céh által delegált mester, a legények vezetője és patrónusa) lesz, az ő engedelme nélkül egy fillér sem költhető. Még akkor határozták el, hogy kiküldik a céhmestert (a kovács-céhmestert!), hogy a kerékgyártó céhmester hozzájárulásával vizsgálja meg a legényládát: a korábban a kovácscéh által a beteg legények gyámolítása céljára oda beletett 5 forint megvan-e. E határozatot Herjavecz János céhmester és Keönczöl Ferenc céhcommissarius írta alá.
E határozat megerősíti kételyünket, hogy a kovács és bognár mesterek közös céhben voltak-e
221 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig

vagy sem. Az biztos, hogy legényeik közös legénytársaságot alkottak. Másfelől a határozat azt sugallja, hogy a legények körében tapasztalt pazarlás is hozzájárulhatott a 4 évvel későbbi legényrendtartás megszületéséhez. Ezért is fogalmazza meg az 1. pont, hogy a Herbergben minden 4. héten tartandó (legény)gyülekezeten mind a két részről (kovács is, kerékgyártó is) egy céhbeli mester „okvetlen" jelen legyen mint „Assessor".
A céhek életében legfontosabb eseményről, a mesterré válásról - pontosabban ennek feltételeiről -minden szabályzat intézkedik.
Az inas legénnyé válása után vándorútra köteles indulni, „...hol az eő tanuló Mesterségét gyako-rolya...", írja a csizmadia-szabályzat. Ennek időtartama általában 3 év, de hazatérhet a vándorló előbb is, ha szülei megbetegednének vagy meghalnának, illetőleg ha mester fia a vándorló.
A céhes irodalomban több tanulmány született a legényvándorlásról, köztük több olyan is, amely térképre tudja vetíteni a legények vándorútját és annak állomásait.75 A legények vándorlásának egyedülállóan fontos dokumentuma a 19. század elejétől a vándorkönyv, amely a mesterlegények vándorlása közbiztonsági, közrendészeti s emellett
iparigazgatási szempontból való ellenőrzéséhez használt eszköz volt. Egy, a Thúry György Múzeumban őrzött 12 vándorkönyv megismertetése céljából született tanulmány bemutatja egyrészt azt az 1731-ben kezdődő folyamatot, amelynek eredményeként a Helytartótanács 1816-ban utasítja a törvényhatóságokat a vándorkönyvek bevezetésére, másrészt bemutatja a vándorkönyvet mint iratfajtát, majd a 12 vándorkönyvből megállapítható következtetéseket vonja le. A térképmelléklet a 12 legény vándorútját és annak állomásait tünteti fel, amelyek között természetszerűen Kanizsa is szerepel.76
A mesterré válás egyik feltételéről, a remek készítéséről minden szabályzat rendelkezik egy-egy articu-lusban, azonban nem mindegyik céh határozza meg a remek mibenlétét. A csizmadiacéh „...papucsot kapczastul...", a szabócéh „...egy papnak való köntöst, egy pállástot, egy subát Asszon Embernek valót, és egy Ránczos szoknyát megh mutatni, és azon kívül egy Aliföldi köntöst Asszon Embernek valott...", a takácscéh viszont két darabot ír elő: „...egymástul el Hántt Szövő Széket föl csinállya" (azaz összerakja a szövőszéket), illetőleg „...egy Egész Darabban 16 Réfre való lábi munkát, és egy
7. kép. Joseph Frohner kőműces remekműként 1833-ban készített tervrajza. (TGyM 72.65.1.)
222
Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig
Darabb Vásznat 30 Réfre...", a vargacéh „...hogy egy hosszú halász sarut hajtott fejűt, czompigh valót (azaz combig érőt), egy pár Cseh módon valott Czipelést, egy sarut térdigh valót, hosszat Egyházi Embernek illendott, ismit Asszony Embernek térd közepigh való Sarut, ismit egy Pár Asszon Embernek való Czipelést bokáig bőr gombokkal...". 300 évvel a szabályzatok megfogalmazása után úgy tűnik, egyik céh kevesebb, másik több munkát és eredményt kíván a remekelőtől, ugyanakkor például a kovács és késes mesterek céhe meg sem határozza, mit készítsen a remekelő legény.
A remekműkészítés előírása lehetőséget adott bármikor, de országos adatok szerint leginkább majd a 19. század első felében, hogy a céh mesterei megakadályozzák a remekelő legény mesterré válását: vagy azzal, hogy ismételten hibásnak találták a remeket, vagy túl drága remek készítését írták elő. Ezért található meg a királyi és helytartótanácsi rendeletekben (1761, 1813) a remekelés szabályozása.
Az általános szokások és a logikai rend szerint a remekelés, a remekmű elfogadása után következik a mesterek megvendégelése; egy-egy articulus szabja meg, hogy a remekelő legény „...ebédet készítsen...", vagy ennek fejében mennyi pénzt fizessen. Van azonban arra is példa, hogy a megvendégelést nem a remekelés utáni kötelességként, hanem általában a céhbe felvétel feltételeként írja elő a szabályzat (szabócéh): „...egy ebédet és vacsorával minden asztalon 14 tál tisztességes étkeket, az minémü az Czéh Mestertül hagyattik nékie készéteny...". Hasonlót a vargák szabályzatában találhatunk: „...első beköszöntésért ... 2 tál étket s 2 kenyeret ... nyolc pint bort...". Erre a túl drága ebéd-adásra utal, s ezért megtiltja az 1813. évi szabályzat XXVI. cikkelye.77
Természetesen az ebéd utáni anyagi kötelességeknek, a céhládába fizetendő pénzek letételének is eleget kell tenni. Minden bizonnyal pozsonyi eredetű, pozsonyi előírásként került a kanizsai csizmadiaszabályzatba, a szabályzat 1. pontjaként, hogy „...ha valaki Csizmadia Mesteré akar lenyi ... az Purgerek közé adgya magát és irassa és az Varosnak szokasa szerint megh eskügyek az melyre az Purgerek kivanyak...". Mivel a polgárrá válás, „purgerek közé lépés" más szabályzatokban is előfordul, megvizsgáltuk a „Polgárok lajstromá"-t. Kerecsényi Edit tanulmányának táblázatai szerint 1745 és 1825 között a ruházati iparban 78 szabó, 58 csizmadia, 57 varga, 50 takács, 40 szűrszabó, 34 szűcs stb. tett polgári esküt, vagyis lett polgár.78 Feltehető, hogy a két időpont közötti 80 év alatt a polgárrá felvetteknél több iparos élt és dolgozott Kanizsán; sőt az is feltehető, hogy céhtag is több volt a 80 év alatt, mint a lajstromban szereplő bármely mesterségű polgár.
Az előbb idézett 1. articulus folytatásaként a 4. articulus azt is megfogalmazza, hogy a mesterek közé készülő legény majd „...a Mester emberekkel minden terhet közönségesen viselyen..." — tehát a Kanizsánál jóval fejlettebb Pozsonyban előírt kötelesség, kézművesek társadalmi státusát körvonalazó előírás kerül át városunkba.
A szabályzatok további articulusai már az inas-és legényéveken túljutott, remekelt, s a céh mesterévé lett kézművesek kötelességeit, jogait, mindennapi életének nemegyszer szigorú normáit szabják meg. Minden szabályzatban fontos a vallási kötelességek megfogalmazása (általában 1—3 articulus terjedelemben). Ezek a mesterekre, de a legényekre, inasokra is vonatkoznak, „...minden Böcsülletes Takács Czehbély Mester az Romay Szent Egyház Rende és Parancsolattyánok engedelmeskedgyék és ... Vasár napon és Ünnep napon az Szent Misén és Praedi-cation jelen legyenek..." — szól a takácsok 1. arti-culusa, mint ahogyan minden szabályzatban szerepel az Űrnapnak a megünneplése, amikor céhzászló alatt kell processzióval misére menni, továbbá a céhpatrónus ünnepének megtartása. A kanizsai céhek patrónusának (védőszentjének) megnevezése csupán esetenként szerepel: a csizmadiáké Szent Imre herceg, a mészárosoké Szent Fülöp és Jakab, az ácsoké, kőműveseké és kőfaragóké Szent József és Szent Rókus. A vallási előírások elmulasztását általában pénzbüntetésre, gyakrabban viaszadásra kötelezték.
A céhes irodalom sok példát hoz a 17., de főként a 18. századi szabályzatok vallási előírásaira, sőt a — katolikusok és nem-katolikusok közti — vallási ellentétekre is. Azon túlmenően, hogy a kanizsai szabályzatokban is megtalálható az egyházi szertartásokon való kötelező részvétel előírása, vallási ellentétekre nem találtunk példát (a keresztény és zsidó mesterek közötti kiéleződő ellentéteknek nem vallási okai vannak a 19. század első felében).
A mestereknek a városhoz, a város közösségéhez való viszonyát, az irántuk való kötelességeket — „...a purgeri községnek ... iovára és hasznára..." — már érintve, fel kell figyelni a minden szabályzatban elforduló, a város bírájához (és esküdtjeihez) való viszony szabályozására. A késes és kovácscéh varasdi eredetű szabályzata részletesebben, 3 arti-culusban, a csizmadiák pozsonyi eredetű szabályzatában csupán egy articulusban határozza meg, hogy céhen belül, a mesterséget illető ellentétek, viták, veszekedések elintézése a céhmester dolga, s nem a városbíróé. A 18. század első fele tanácsülé-si jegyzőkönyveinek kötete ennek ellenére nagyon sok olyan ügyről tudósít, amely feltehetően a céhen belül is elintézhető lett volna.
Középkori eredetű városi gyakorlat, szinte a céhek megjelenésével egyidejű, hogy a város feladatul szabja meg céhei számára a tűzvédelemben való
223 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig

részvételt. Fontosságát indokolja a 18. században is, de még a 19. század első felében is gyakori tűzvész, amelynek megakadályozására egyfelől preventív eljárásokról kell gondoskodnia a városnak, másfelől a tűzvész esetén szükséges oltási-mentési teendőkről.
A török kiűzését követően Kanizsán a Tanács első intézkedései között már szerepeltek a tűzesetek megakadályozására tett lépések, majd a 18. század közepén, 1755-ben született meg a „Feuer Ordnungs lnstruction Kanisaner Stadt"/9 amelynek célja „Kiki mint alkalmaztassa magát, annak rendi, és minémő eszközök szereztessenek, és hogy tartassanak, ekképpen Specificaltatik". A 16 pontból álló Feuer Ordnung tudósít bennünket egyrészt a tűzvészek megelőzésének módjáról, másrészt arról, hogy a tűzoltásban kik kötelesek részt venni, kinek mi a feladata, harmadrészt képet ad a város tűzoltó-fel-szereléséről.
A Feuer Ordnung elemzését már korábban elvégezve rámutattunk,80 hogy az forgatókönyvszerűén részletezi az egyes feladatokat (pl. létrák és tűz-csáklyák, kézifecskendők helyszínre vitele és kezelése a takács- és csizmadia, illetőleg a szabó-, a kovács-, a bognár-, az esztergályos- és szitáscéh feladata, vagy a szűcs-, szíjgyártó- és lakatoscéh „...vizes pemetekkel oltalmazzák az ép házakat..." stb.), hangsúlyozva, hogy a munkák irányítása a városbírónak és esküdtjeinek,valamint a céhmestereknek a dolga.
Említett tanulmányunk nyomon követi a tűzol-tó-felszerelések számszerű növekedését, majd rámutat, hogy az 1755. évi Feuer Ordnungot 1837-ben újabb rendszabály, a „Nagy-Kanizsa Város Tűzoltói Rendszabásai"81 követi. Ez még inkább hangsúlyozza a céhek tűzoltói szerepét, megjelölve még a létszámot is. Nem részletezve most az egyes kézművesek felsorolását és feladatát, csupán a kijelöltek létszámait összegezve, megállapítható: 404 kézművesnek kötelessége a tűzoltásban (beleértve a bútorok kihordását is) való részvétel, megjegyezve, hogy legényeik vizet hordanak. A rendszabás azt is előírja, hogy gyorsan, pontosan kell megjelenni a tűzeset színhelyén, s az oktalanul elmaradó mesterek 5, legények 2 ezüst forint büntetést fizetnek, felét a céhládába, felét a tűzi cassába. Rendelkezik továbbá a rendszabás céhgyűlésen való felolvasásáról, a legények oltásban tönkrement ruhájának pótlásáról, amely a céh pénztárából fizetendő.
Azon túlmenően, hogy tűzoltói rendszabályaink a város életének gyakori veszélyeire, az ellene tett intézkedésekre, a céhek tűzoltási feladataira utaló források, az 1837-ben megjelölt létszámadatok (összesen 404 fő kézműves) arra is lehetőséget nyújtanak, hogy a város kézműves mestereinek létszámára következtethessünk. Feltehető, ha ennyire pontosan meghatározták (például a „vizi puskák"
mellé a lakatosok, puskások, asztalosok, kovácsok, kolompárok és rézművesek kötelesek menni, összesen 33-an, vagy a létrák, csáklyák és fejszék mellé az ácsok, füstfaragók, kőművesek, bognárok, csu-torások és szűrszabók, összesen 59-en, vagy a takácsok, csizmadiák, gombkötők, szűcsök és szíjgyártók 210-en vizet hordanak stb.) az egyes feladatok végzőinek létszámát, a Rendszabást megalkotó Városi Tanács egészen pontos kézműveslétszámokkal rendelkezett.
Ha 404 kézművesnek kellett cselekednie tűzvész esetén, akkor az az első következtetés, hogy a városban 404 kézműves van. Ez mindenképpen ellentmond az 1828. évi összeírásban 200 fő körüli kézműveslétszámnak, mert 9 év alatt nem valószínű a kézműveslétszám megkétszereződése; avagy az 1837. évi adat újabb bizonyíték az 1828. évi ösz-szeírás pontatlanságára.
Egy másik következtetés vagy kétely is felmerül: mégpedig az, hogy a tűzoltási rendszabás nem valamely más várostól átvett, átmásolt szabályzat-e, s ennélfogva az ottani kézműveslétszám átmásolása. E kételyekre ma már nem adható válasz.
A céhen belüli verseny kizárását célozta, hogy szabályzataink mindegyike megtiltja a mestereknek más mesterek legényeinek, inasainak hitegetve elcsábítását. Több articulusban foglalkozik a vargacéh szabályzata a szerszám- és nyersanyagbeszerzéssel: „...senki az Mesterek közül valami varga szerszámot Magának Czéhes hellen megh ne vehessen, hanem minyájan egyaránt vegyék .... és Czéh Mester által ... egyaránt is együtt osztassanak...", vagy ha az új mester szűkölködnék szerszámokban, „...mástul és harmadiktul kérjen...". A mészáros céhszabályzat 17. articulusa (vásárokon egy mászáros se merészelje mestertársa marhavásárlási alkuját magasabb ár ígéretével felbontani), de a 16. articulusa is (húsvivő ember elcsábítása is tilos) bizonyítja, hogy a céh őrködik tagjainak egyenlőségén, akár a nyersanyag, akár a szerszám vonatkozásában.
A nyersanyag-beszerzésben a vonatkozó előírások hangsúlyozzák a céh monopolhelyzetét; szintén a vargacéh szabályzata fogalmazza meg, hogy „...senki ezeken a Varga mestereken kívül ... Ökör bőrt, Bárány és Borjú bőrt ... kereskedésre megh ne vehessen...", fellépve egyszersmind mindenféle külső versenytárs ellen, legyen az kézműves vagy kereskedő, aki nem tartozik a céhbe.
Elmaradhatatlan pontja a szabályzatoknak a konkurencia kizárására törekvés, a kontárok elleni fellépés. Azok a kézművesek, akik nem tagjai a céhnek, „...az Mesterséget ne légyen szabad űzni...és ha mívet ide a városra hozna el adni, adik ne ligyen szabad árulni míg a czeh mestereket megh nem keresi...", vagy „Senki más ... a Czéhbéli tanult Mészáros Mestereken kívül ne merészelyen itten tehén Borjú és disznó hust vágnyi s azt árulni...", mert a
224
Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig
húst az ilyentől elveszik, s az „Ispitálban a Szegények számára..." adják.
A céhek védekeznek a kalmárok ellen is, akik kontár által készített munkával kereskednek. A szabók szabályzata 30. cikkelye kimondja, hogy a szűrrel kereskedőktől vegyék el az ilyent. A vargák szabályzata szerint sokadalomkor jövevény kalmár vagy varga ne tehesse ki és árusíthassa műveit a céhes vargák kárára. Csak 9 óra után rakhatják ki áruikat, azt 9 óra után 2 céhes mester megvizsgálja, s ha „hamisnak találtattnak", elvehetik tőlük, a készítője azonban újra kiválthatja. Ha akármely országból jött mester vagy legény Kanizsára jőve a céh „szabadsága nélkül" valahol — akár nemes embernél is — dolgozna, „büntettessék megh érette" — mondja ki a szabó-szabályzat 33. articulusa.
A szabályzatok tisztességes, etikus viselkedést írnak elő a mestereknek társaikkal szemben, valamint illendő, a céhet a társadalomban méltóképpen képviselő magatartást. „Veszekedéstül és villongás-tul magokat őrizzék...", illetlen szó, verekedés, át-kozódás, „...tisztátalan Személyekkel nyájasko-dás..." a céhből kizárás lehetőségét is előrevetíti. Korai, 17. század végi, 18. század eleji zalai szabályzatok articulusai között található arra is példa, hogy még a mesterek öltözetét, utcán való megjelenését is megszabták, — de arra Kanizsán is találtunk példát (késes és kovácscéh), hogy ebet, macskát ölő, dögöt megfogó kézműves nem űzheti mesterségét. Ezt az előírást az 1813. évi 7262. sz. helytartótanácsi rendelkezéssel kiadott, a „Czéheket illető Közönséges Czikkelyek" LV. cikkelye eltörölte.
Fontos eseménye a céhéletnek a negyedévenként (kántoronként) tartott céhgyűlés. „Táblajáratással" tudósítanak időpontjáról minden céhtagot. Ezeket a szépen díszített, képekkel vagy a céhjelvénnyel festett fatáblácskákat, behívó táblákat a céhes irodalom szívesen emlegeti, gyönyörű fotókat készítve róluk. Sajnos Kanizsán nem maradtak meg, bár bizonyára voltak. A céhgyűlés ünnepélyességét jelzi, hogy mindenféle gyalázkodásért, szitkozódásért külön büntetés járt. Itt említjük meg a céhek ládáját, amely annálfogva, hogy a céh értékeit őrizte, a céh jelképévé is vált, szinte vallásos tisztelet vette körül, s minden jelentős céhesemény a nyitott láda körül történt, ünnepélyes körülmények között, előírásosan ünnepi ruházatú mesterek között.
A kanizsai céhládák közül a kovácscéh83 és a csizmadiacéh ládája maradt meg.84
Évente a céhnapon történik a tisztségviselő-választás. Míg a 17. századi zalai mezővárosi céhszabályzatok pontosan körvonalazták a céhmester feladatait, a kanizsai szabályzatokban ezt éppen csak megemlítik: a lemondó céhmester köteles elszámolást adni, de a lemondottat újra is lehet választani, ha a többség akarja. A kanizsai céhszabályzatokban
8. kép. A kanizsi kovácsok céhládája a XVIII. sz. végéről. (TGyM H. 58.30.1.)
szó esik még atyamesterről, bejáró mesterről, dékánról, látómesterről.85
Pozsonyi eredetű szabályzatainkban (de más városból származóban nem!) található a zárt szám, vagyis annak meghatározása, hány mester lehet a céhben: a csizmadiacéhben 5, a takácscéhben „8 műhely". A csizmadiák azt is meghatározzák, hogy egy mester két legénynél és három inasnál többet nem tarthat. Bár a kanizsai szabályzatok átvették a pozsonyi előírásokat, kérdés, hogy megtartották-e; a mesterlétszámokat tekintve nem valószínű.
Jelentős helyet foglalnak el a szabályzatokban (2-3 articulus terjedelemben) azok a cikkelyek, amelyek a céhtagok egymás iránti szolidáris, humánus kötelességeit írják elő. Minden céh gondoskodik betegeiről, halottairól, de még a meghalt mesterek özvegyéről is. A késes és kovácscéhben a beteget ket-ten-ketten őrzik, vigyázzák és vigasztalják, a csizmadiacéhben a betegek ápolására „...betegágyi udvallására..." főleg éjszakára, itjú mestereket rendelnek ki.
Halálesetkor a céh minden tagja köteles megjelenni a temetésen; általános szokás, hogy a halott házához kell sietni égő szövétnekkel, a temetőbe kísérni a halottat, s ez így van a mester feleségének vagy lányának halála esetén is. Az özvegy mesterné folytathatja a mesterséget, „kirekesztik" azonban, ha más iparágat űző mesterhez megy újra férjhez, s e „kirekesztés" jó példája a céh elzárkózásának. A céh gondoskodása kiterjed azokra a mesterfiúkra is, akik apjuk szakmáját folytatják:
Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 1690-től 1849-ig
225
ők „félcéhvei" — azaz a fizetendő taxák felével — lehetnek a céh tagjai.
Forrásaink segítségével végigkísérve a céhes iparosok életét gyermekkoruktól halálukig, elénk tárult a közélettől a magánéletig, dolgos hétköznapoktól a mulatságig, hitbéli és erkölcsi szabályoktól a szabályok megsértéséig, előnyöktől a büntetésekig terjedően a szigorú szabályok által meghatározott kézművesélet. Bizonyos, hogy ehhez hasonló volt Magyarország más városaiban is a céhek működése, a kézművesség élete, mivel azonban forrásaink kifejezetten kanizsai kézműves-iparosokról szólnak, kötelességünknek éreztük, hogy a források feltárása alapján bemutassuk őket, s egyszersmind emléket is állítsunk az egykori kanizsai kézműveseknek.
4. A kanizsai céhek a polgári forradalom előestéjén...
Az előzőekben bemutattuk a kanizsai céhek kézművességet és kézműveseket szervező, összefogó, működésük minden területét szabályozó szerepét. Forrásaink mennyiségétől függően rámutattunk a céhek monopol-törekvéseire, ezen belül a céhen belüli verseny kizárására — nyersanyagbeszerzés és -elosztás, nagyobb megrendelés felosztása terén stb. —, a céhes mesterek családtagjait megillető előnyökre, s főképpen a céhen kívüli kézművesek, a kontárok elleni védekezésre. E jelenségek végigkísérik a céhek működését, megvannak a céhek megalakulásakor is, amint ezt a szabályzatok is bizonyították, azonban felerősödnek, vitákká, kérelmekké, vármegyéig, sőt Helytartótanácsig is eljutó panaszokká válnak a 19. század első felében.
A céhes irodalomban — ahogyan korábban már utaltunk rá — a céhek hanyatlásának, bomlásának szokták nevezni a polgári forradalmat megelőző évtizedeket.
Tanulmányunk kereteit meghaladó kérdés lenne az ipartörténészek által már megvizsgált és megállapított reformkori magyar kézműipar helyzetének, azon belül a céhrendszer állapotának vizsgálata. Keresték a céhek hanyatlásának okait, megtalálták azokat a jelenségeket, amelyek a hanyatlás mutatói, vizsgálták az államhatalom és a céhek viszonyát, s megállapították, hogy a céh, a város, a vármegye és a Helytartótanács viszonylatában mely hatóságok képviselték a haladást.
A felsoroltakra tekintettel Kanizsa céhei vonatkozásában vizsgáljuk meg azokat az adatokat, amelyek a céhrendszer válságát jelzik.
a) A korábban már leírt, a céhek számáról elmondott bizonytalanságaink a 19. század első évtizedeiről is elmondhatók. Éppen azért, mert számszerűen nem tudjuk kimutatni a működő céheket, azt
sem jelenthetjük ki, hogy a 19. század elején a céhek száma több vagy kevesebb, mint a 18. század folyamán. Tény, hogy még a 19. század első felében 3 új céh alakult (lásd előző fejezetünk), azok a céhek, amelyeknek jegyzőkönyveiben, lajstromaiban bejegyzések vannak ebben az időszakban, szintén működtek.
b) Éppen ezeknek a jegyzőkönyveknek, lajstromoknak a vizsgálata irányítja a figyelmet azokra az intézkedésekre, céhes és tanácsi határozatokra, városhatáron is túljutó, vármegyéhez, Helytartótanácshoz is küldött kérelmekre, panaszokra, amelyek a céhek elzárkózását, konkurencia elleni már-már erőszakos fellépését is jelzik. Utalva Kanizsa reformkori helyzetére, kereskedelmének jelentőségére, egyértelműnek látszik, hogy Kanizsára, a vásárokra eljutottak a gyári termékek, versenytársat jelentve kézműveseinknek.
Korábban már rámutattunk, hogy a kézművesek létszáma Magyarországon a 19. század első felére jelentősen megnőtt, s mert boldogulásuk céhben volt elképzelhető, egyre többen kérik felvételüket. Kanizsán példaként a takácscéh két proto-collumát86 idézzük, amely szerint a céh megalakulását követő 20 évben (1772—1741) 34, a 18. század második felében 28, 1800—1844 között 112 takács kérte és kapta meg felvételét a céhbe. Ehhez
9. kép. A kanizsai takácscéh 1722-ben megnyitott protocol-lum-könyve. (TGyM 72.21.7.)
226
Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 1690-től 1849-ig
hasonlóan nő a filiálisok (vidéki mesterek, akik a kanizsai céhbe tartoznak) száma: míg 1720— 1732 között 6 vidéki mester, a 19. század első felében 45 tartozik a céhbe.
A kézművesek létszáma növekedésével szemben egyre nehezebb, mert egyre költségesebb a céhbe lépni, ugyanis a céhhatározatok szerint a fizetendő tételek egyre magasabbak. A csizmadiacéh 1826. december 17-i határozata például: „Dia et supra a Becsületes céh rendelése elkezdődvén és ennek utána a mesterebéd 50 forinttal fog megváltatni", holott korábban 25 és 30 forint volt. Ha az egyéb fize-tendőkhöz hozzászámítjuk, 100 forinton felüli ösz-szeget is kitesz a céhbe lépés költsége.
Arra is találni példát, hogy a remekelés mint a mesterré válás feltétele, is nehezebbé válik, különösen ha összevetjük a kanizsai és vidéki mesterek számára előírtakat. A kalaposcéhben a vidéki (keszthelyi, szentgróti és kiskomáromi) mesterdarab egy kalap, a Kanizsán letelepedni akaró kalaposoknak három darab kalap (egy cilinder, egy sima Károli, egy Deák-gömbölyű kalap) elkészítése az előírás. Ha a re-
meket nem az előírt helyen készítette a legény (a céh előírása szerint csak Keszthelyen, Szentgróton, Kiskomáromban és Kanizsán lehetett remekelni), arra kötelezik, hogy újra készítse el.87
Ugyancsak a kanizsai és vidéki mesterek közti viszonyra mutat rá — feltehetően a kanizsaiak féltékenysége, a vidékiek számára a munka és értékesítés nehezítése miatt — a miháldi fazekasok vármegyéhez intézett kérelme, hogy önállósulhassanak, ugyanis mint írják „...tapasztaltuk a kanizsai céhnek hozzánk való nagy elidegenedését, mert bennünket, noha egy céh és articulus alatt vagyunk, mindenben igen kárhoztatnak...". A miháldi fazekascéh megalakulását az 1832. október 10-i Somogy vármegyei megyegyűlés engedélyezte, hatá-rozatilag értesítve a Helytartótanácsot.88
A kanizsai Városi Tanács 19. század eleji tanács-ülési jegyzőkönyveinek hiánya miatt csak egyes adataink vannak — helytörténeti munkákban említve — a forradalom előtti mester-legény viszonyról. A bognár-kovács legényrendtartáson kívül, amely legénytársulat létét bizonyította, a város egykori
10. kép. A kanizsai takácsok XIX. sz. első feléből való mintakönyvének egy lapja. (TGyM 72.21.8.)
227 Lendvai Anna: A kézművesség és a céhek története Nagykanizsán 16 90-től 1849-ig

monográfiája 1841-ben létrejött „építő-legények" (ács és kőműves) céhét is említi.89 Ha az 1842. évi ács-kőművescéh kérelmére gondolunk, ahol 141 legény alkalmazására hivatkoznak, elképzelhető, hogy legénytársaság ténylegesen működött.
Arra is van példa, hogy a Városi Tanács elrendelte, mennyi legyen az ács- és kőműveslegények napi díja, és hogy azért kötelesek Szent György naptól egészen kisasszony napig reggeli 5 órától este 7 óráig dolgozni,90 de olyan példa is van, hogy a csizmadiamesterek súlyos pénzbüntetést szabnak ki legényeikre, és azt levonják fizetésükből, ha vasárnaponként nem hallgatnak „szentes misét".91
A 19. század első harmadában megerősödik Kanizsán a céhek harca a kontárnak tartott zsidó kézművesek ellen. Jellemző példája a céhes elzárkózásnak, a konkurencia kizárására törekvésnek több olyan esete, amely a Városi Tanács, a vármegye és a Bat-thyány-uradalom, sőt a Helytartótanács beavatkozásával is folyt. Az 1820-as évek efféle ügyeinek (Rosenberg Farkas mészáros, Hirschler Lövi „fuser zsidó szabó", zsidó szűcsök, Neustudl szíjgyártó, Práger Boldizsár zsidó festő ügyei) közös jellemzője egyfelől az, hogy a kanizsai céhek tiltakoztak, vitatkoztak, kérelmeztek minden lehetséges hatóságnál, hogy megakadályozzák a felsorolt zsidó mesterek iparűzését (még arra is volt példa, hogy egyik keresztény sütőmester a városi hajdúkkal elvetette a zsidó pék süteményeit); másfelől az, hogy a Bat-thyány-uradalom és a vármegye általában a zsidó iparos pártjára állt.92
Kanizsai adataink nem egyedüli példák, a 19. század első felében országszerte jellemzőek. A céhtörténészek sok adattal bizonyítják a céhek hanyatlását, de azt is, hogy mi a Helytartótanács, a vármegyék, a városok álláspontja a céhekkel kapcsolatban. Az állam a céhrendszert fenn kívánja tartani, azonban az 1