Ugrás a menühöz.Ugrás a keresődobozhoz.Ugrás a tartalomhoz.



* Adobe Reader letöltése (PDF fájlokhoz)

 
105.87 KB
2025-06-18 13:09:14
 
 

application/pdf
Nyilvános Nyilvános
44
70
Messze van Sophiane
Egyhelyben ülve az íróasztalomnál az idő mintha megállna, s mégis, mint a
vadlovak a pusztában, úgy vágtat. Gondolatok százezrei futnak át
hasonlóképp a fejemen, miközben mozdulatlanul tekintek ki az ablakon.
Rend van. Rend, csend és fegyelem; egy nyugodt délután könyvtári irodám
magányában. Egy gondolat a sok közül: mi a magány? Megfogalmaznom sem
kell, elég csak hallgatni, ahogy ketyeg az óra. A rendezett íróasztal mindent elárul.
Az írógépben egy üres papírlap várja, hogy a billentyűk és karok betűket
csapkodjanak rá valami logikai sorrendben, melyet szövegnek hívnak. Szöveg…
oly értelmetlennek tűnik, mert kinek is szólna? Kinek, ha nem „Neked, kedves”…
kezdek pár betűt legépelni. Boríték, pecsét, tollak, egy égő gyertyaláng – már
szinte zavaróan nagy rend van az asztalon. Mintha várnék valakit… Igen
bevallom! Várok valakit! Már bő három éve várom, hogy a titkárnőm helyett
egyszer ő kopogtat az ajtómon, hogy eljött meglátogatni. De mindhiába.
Rend és fegyelem! Már vagy százszor rendet raktam. Csak ma. És még délelőtt
van. Kihűlt a kávé is az asztalon. Mint akkor, mikor egyszer vele ittam kávét egy
közeli kávéházban. Feledhetetlen volt, s kihűlt a kávé is, olyan jót beszélgettünk.
Azóta hidegen iszom a kávét. Két és fél kanál cukorral. Egy köszönésnyi tejjel.
„Bon jour, ma chérie!” De ő sehol. Pedig a legszebb évem volt, melyet az ő arca
ragyogott be; 1882 – Sopron.
Dülöngél a gyertya lángja, ketyeg hangos robajjal az óra. A vén idő tréfát űz
belőlem. Kopogtatnak, s egy női hang szól. A kopogásnál már majdnem elhittem,
hogy ő az, de nem mozdulok. Csak a titkárnőm az, Fräulein Eszter.
- Jó reggelt, András! – köszönt engem, mikor belép – Meglepően korán jött ma
be dolgozni.
- Önnek is jó reggelt, kedves Eszter! – köszönök mozdulatlanul – Le kívánok
gépelni egy levelet, hogy még délig fel lehessen adni a postán. Szeretném, ha ma
célba érne.
- Értem uram! Esetleg kívánja, hogy legépeljem?
- Nem, ezt saját kezűleg szeretném megírni. Egy fontos személynek lesz.
- Kávét hozhatok esetleg? Valamint megjöttek a jelentések, engedelmével
rendszereztem őket.
- Nein, Ich danke Ihre Hilfe, Fräulein!
- Gern geschehen!
S azzal ott is hagy, lassan, nyikorogva csukódik az irodám ajtaja. Az utcán
látom sétálni az embereket. Egykor ő is ott sétált. S minden hétfőtől szombatig
végig járom én is azt az utat. Munka után beülök abba a kávéházba, vasárnap
pedig az ő helyére ülök a templomban. A hitemért imádkozom. Mert magával
vitte, s én kérem vissza. Nem beszéltünk azóta.
Kerülöm a dolgot, mint lusta diák a tanulni valót. Kerülöm messzire, hogy
megírjam: óvakodok a levélírástól. S már gondolatban sem hagy békén, egyre
csak a levelet fogalmazom még munka helyett is. Mindezt mozdulatlanul. Ideje
hát papírra vetni! Ekkor persze elhagy minden gondolat. Túlságosan rend van.
Rend van körülöttem, s nagy üresség. Túlzott nyugalom. A fejemben viszont
heves vihar dúl, mindez egy ember miatt. De most már megírom azt a levelet.
S a következő sorok idéződnek:
„Minden nap minden percében gondolok rád, még ha te nem is. Elmentél, de én
itt vagyok, és várok. Ha olvasod e szavakat, jusson eszedbe az az ember, aki
mindenről lemondott, hogy téged nagyra tarthasson! Hálás és szerető szívvel
írtam neked könyvemet, s ugyanezen szívvel tettem meg életem egyetlen ígéretét:
számomra te leszel a világ. Lehetetlen, hogy ne érezd, mennyit gondolok rád.”
Csak ez a pár sor került papírra, de talán több időbe telt, mint összefűzni egy
könyvemet.
Kialudt a gyertya, elfogyott a kávé. Ez mind talán egy jel. S én csak ülök az
íróasztal előtt, mikor Fräulein Eszter újból kopogtat.
- Indulok a postára, mein Herr! – közli velem, s a hátam mögé lép. Megfogja a
vállamat, próbál kedvesen megnyugtatni, mert látja, hogy valami nincs rendjén.
- Itt a levél – borítékban lepecsételve adom a kezébe; csak nézek ki az ablakon
mozdulatlanul, komor arccal. Rá sem nézek, pedig tudom, hogy szerelmes, és
mesélne róla nekem, mint barátjának. De egy szót sem kell mesélnie, minden nap
látom, ahogy munka után a könyvtár előtt elsétál kézen fogva azzal a fiatal tiszttel.
Gyakran még a kávéházban is látom őket. S nem is zavar a látvány, hisz arra a
boldogságra emlékeztetnek, melyet egykor én is vágytam.
- Ugye tudja, mein Herr, hogy mint Császári és Királyi tisztviselő, az Ön leveleit
délután is kézbesítik. Csak jelképesen mondom, hiszen mint író, így is érti, mire
gondolok ez alatt.
- Vegyen bélyeget, és címeztesse.
- Megkérdezem – nagyot sóhajt – bár sejtem a választ: melyik városba
címeztessem?
- Pécsre… a múzsámnak…
Rend és túlzott nyugalom – ez hát a magány; ennyit üzenek neked, mikor ezt
olvasod.
Nagykanizsa
’25. márc. 23.