* Adobe Reader letöltése (PDF fájlokhoz)
| 312.72 KB | |
| 2025-06-18 13:12:50 | |
 | |||||||
Nyilvános  60 | 138 | Novella | Pál Dorián Telefonszám: +36 70 246 2394 Iskola: Dr. Mező Ferenc Gimnázium (11.C osztály) Az utolsó vándor Az eső fekete fátyolként hullott a városra. Az aszfalt tükrözte a lámpák tompa fényét, mintha apró csillagok pislákoltak volna a földön, de minden csillag haldoklott, ahogy a pocsolyák mélyén elnyelte őket a sötétség. A szél vadul cibálta a kabátomat, az ujjaim reszkettek, de nem tudtam eldönteni, hogy a hidegtől, vagy valami mástól. Egy elhagyott sikátor mélyén álltam, háttal a világnak. – Hideg az éjszaka – szólalt meg valaki a hátam mögött. Nem ijedtem meg. Valahogy számítottam rá. Lassan megfordultam, és megláttam őt. Egy magas alak állt ott, hosszú fekete kabátban, a csuklya mélyén arca alig látszott. Nem volt benne semmi természetfeletti, mégis a gyomromban éreztem a jelenlétét, mint egy üres gödröt, amelybe lassan hullok bele. – Tudtam, hogy eljössz – mondtam halkan. A férfi biccentett. – Már egy ideje követlek. Mindig ott vagyok, amikor a csend körülölel, amikor a sötétség hozzád szól. Amikor az ujjaid a pulzusodra szorulnak, és figyeled, milyen könnyű lenne elengedni. A szavak úgy csorogtak belőle, akár az esőcseppek az ereszről. Nem volt benne fenyegetés, sem sietség. Csak ténymegállapítás. – Akkor miért nem vittél magaddal korábban? – kérdeztem, miközben lehajtottam a fejem. A vízcseppek a hajamból a szemembe folytak. A férfi közelebb lépett, és mély, sötét pillantással nézett rám. – Mert nem voltál kész rá. – És most? – kérdeztem reszketve. – Most készen állok? Egy hosszú pillanatig csend volt közöttünk, csak a vihar zaja törte meg az éjszakát. A szél felkavarta a hulló leveleket, mintha az árnyékok is táncra keltek volna körülöttünk. A Halál egyenesen a szemembe nézett. – Nem. Meglepetten pillantottam rá. – De én… én nem akarok többé élni. A Halál halvány mosolyt villantott. Nem volt gúnyos, inkább szomorú. – Azt hiszed, hogy a halál egy döntés? Egy ajtó, amin átlépsz, ha elég fáradt vagy? Nem, gyermekem. A halál egy állomás. Egy végpont. De te még mindig úton vagy. A szavai összezavartak. Ökölbe szorítottam a kezem, éreztem, ahogy a körmeim a tenyerembe mélyednek. – De miért? – suttogtam. – Miért hagysz szenvedni? A Halál lehunyta a szemét, mintha a választ nem lett volna könnyű kimondania. – Mert még van benned valami. Egy halvány szikra. Egy árva gondolat, amely még küzd. Az utolsó vándor a lelkedben, aki még nem adta fel. Az eső egyre erősebben zuhogott. A ruháim már teljesen átáztak, de nem érdekelt. Úgy éreztem, mintha az egész világ rám nehezedne. – És ha én akarom elengedni? Ha én akarom kioltani azt a szikrát? A Halál előrébb lépett, most már csak egy lépés választott el minket egymástól. Felém nyújtotta a kezét. – Akkor fogd meg a kezem, és vége. Egyetlen lélegzet, egyetlen szívdobbanás, és többé nem kell semmit érezned. A szívem vadul zakatolt. Néztem a kezét, és éreztem a hívást. Az ígéretet, hogy többé nem kell reszketnem, nem kell küzdenem. A fájdalom megszűnik, a magány elcsitul. Csak csend marad. Aztán valami történt. Egy emlék, egy hang a fejemben. Egy nevetés, egy érintés. Valaki, aki valaha szeretett. Egy régi napfényes délután, amikor még volt bennem élet. A szikra. Visszaléptem. A Halál nem szólt semmit. Nem volt haragos, nem volt csalódott. Csak bólintott, és lassan leengedte a kezét. – Akkor még nem jött el az időd – mondta halkan. – De ne félj. Egyszer újra találkozunk. Aztán a következő villámfényben eltűnt. Egyedül maradtam a zuhogó esőben, reszketve, átfázva. De élve. És valahol, a sötét égbolt mögött, talán a hajnal már készülődött. Pál Dorián |
